Professional Documents
Culture Documents
Sánta Ferenc - Az Ötödik Pecsét
Sánta Ferenc - Az Ötödik Pecsét
1.
Nagyon erős hideg volt, és ami ritkábban esik meg, a hideg mellett akkora köd támadt, hogy
alig lehetett látni valamit.
– Jöhet, ameddig belefér! – mondta a kerek fejű könyvügynök, akit Svung úrnak
becéztek a környéken. Nem egyébért, csak mert nagyon gyorsan járt, a sarkokon meg úgy
fordult be, oly lendülettel, hogy isten őrizze, aki eléje került. – Jöhet! – mondta, és elővéve a
zsebkendőjét, megtörölte a homlokát.
– Nem veszi le a kabátját? – nézett rá az asztalos. Nagyon magas ember volt, mondták
is neki: ilyen ember szobafestőnek menjen inkább, ne asztalosnak, ahol éppen eleget kell
hajladozni a gyalulásnál! Így szokott válaszolni rá: Hatvan koronáért adott el az én édesanyám
erre a szakmára, abból lett a stafírungja, nem tehettem mást!
Így válaszolt, de ennek ellenére senki nem tudta meg, hogy mi az a hatvan korona,
milyen stafírungról van szó?
– Igaza van! – állt fel a könyvügynök. – De hiszen még a sál is a nyakamban van!
– Korán akar hazamenni! – jegyezte meg az órásmester, Gyurica Miklós, aki négy
esztendeje volt özvegy, és három gyermeket nevelt mindenkitől becsült tisztességgel.
Mindazonáltal az a hír járta róla, hogy nem is egy kislánynak csavarta el a fejét. Izgalmasan
és veszélyesen fiatal leánygyermekeknek, ahogyan a kocsmáros mondta, és – felháborítóan
gazember módra, valóságos liliomtiprás, ahogyan az asztalos jegyezte meg, ha szóba került a
dolog. Persze senki sem volt bizonyos benne, hogy mi történik a kis műhelyben a csilingelő,
bimbamozó órák között.
– Micsoda?
– Mikor?
– Újra filozófus kedvében van, úgy látszik – mondta az ügynök. – Ugye, sok
disznóságot művelt ma is?
– Most mondtam itt a maga füle hallatára – mondta az ügynök –, hogy borjúszegy!
Máskor tartsa nyitva a hallókáját!
– Honnan tudja maga azt, hogy borjúszegy és nem emberszegy, teszem azt?
– Gondolja meg, hogy mit beszél! Nekem semmi közöm az egészhez, hogy maga mit
gondol, de az ilyen kiszólásait tartsa meg magának!
– Semmi szükség arra, hogy ilyesmivel töltsük az időt! – emelte fel poharát az asztalos.
– Ingyen ihatunk, ne késlekedjünk vele. Proszit!
Felemelték a poharaikat.
– Mit mondott az előbb, hogy milyen könyvért kapta ezt a húst? – kérdezte a
kocsmáros.
– Czuczor-Fogarasi nagyszótár…
– Az micsoda?
– Nyilván – szólt közbe az órás – valami lexikonszerű dolog, amiben benne vannak a
szavak…
– Hát ha szótár, akkor nyilván szavak vannak benne, okos úr! – mondta az asztalos. –
De nem mindegy az, hogy milyen szavak vannak benne. Nem igaz?
– Magyar szavak vannak benne – mondta az ügynök, aki azonnal elemébe jött, mihelyt
könyvekről beszélhetett. Fel is könyökölt az asztalra, hogy hosszabb magyarázatba kezdjen,
de amint felpillantott, az órás vörös hajára esett a tekintete. Elkapta róla a szemét, akkor meg
az asztalos krumpliorrát látta maga előtt. Legyintett, és azt mondta:
– Ha így beszél, akkor nem is érdemli meg, hogy ilyen bort ihat! – mondta a vendéglős,
Béla kolléga, akin egyébként úgy ragadt ez a szokatlan megszólítás, hogy előzőleg
közönséges – bár kedvelt és megbecsült – csapos volt ebben a vendéglőben, még a régi gazda
idejében, akinek elhalálozása után elvette annak özvegyét. Igen jóravaló férj vált belőle, a
környék lakói szerették is, de nem tudtak leszokni a régi megszólításról, amikor egyszerűen
Bélának hívták. Lett aztán belőle Béla kolléga, hogy mindenki jól járjon, és senki ne veszítsen
semmit. – Tudja maga, hogy mit jelent az, hogy ilyen bor van a maga poharában? Tudja, hogy
mi mindent kell elkövetnie ezért a vendéglősnek?
A társaság helyeselt:
– Csak tréfa volt, Béla kolléga! – mondta az asztalos. – Egy ilyen régi vendég
megengedhet magának egy ilyen apró tréfát…
Odafordult az óráshoz:
– Hagyja, Kovács úr… – szólt az asztaloshoz –, ezen már semmi nem segít!
– Ha magának kedvére van, akkor igen. Egyébként soha nem szabad idegeskedni, mert
árt az egészségnek!
– Azt mondom maguknak… járják nyugodtan végig a környéket. Hol találnak még
ilyen borra? Melyik kocsmáros teszi kockára az egészségét, hogy ilyen bort szerezzen a
vendégeinek!?
– Ez szóról szóra így igaz! – mondta az asztalos. – Szeretném látni azt a kocsmárost!
Az ügynök ránézett az asztalos kövér orrára, kortyolt egyet a poharából, s végül így
szólt:
– Mindössze annyi, hogy maga évek óta tanúsíthatja, hogy ha elromlik a házban
valamelyik óra, akkor nem kontárkodok a maga mesterségébe, hanem odaadom, hogy csinálja
meg, és egy ujjal sem nyúlok hozzá, mert nem értek hozzá!
– Nem is ért hozzá! – mondta az órás, és szemével egy légy repülését követte az asztal
felett.
– Úgy van! – mondta az ügynök. – S mert nem értek hozzá, nem is avatkozom bele a
maga dolgába. Így hát maga is hallgasson, ha könyvekről van szó. Ha csak nem akar
éppenséggel kérdezni valamit, amit nem tud, s akkor én készségesen megmagyarázom…
– Ha pedig nem tudom, akkor azt mondom magának, hogy kérdezze meg valamelyik
okosabb barátomat, mert magam nem tudok erre választ adni!
– Na látja! Ezzel kellett volna kezdenie – emelte vissza a tekintetét az órás az asztalra,
aztán az ügynök szemébe. – Ezzel kellett volna kezdenie, hogy nem ért hozzá!
– Október hatodikán nem szavalt? – kérdezte az órás ismét felfedezve az őszi legyet a
mennyezeten.
– Nem…
– Hát akkor…!
Mindannyian ittak.
– Maga azt kérdezte, hogy mit esznek rajta, mármint ezeken a könyveken, így van?
– Így, szóról szóra… – mondta Kovács –, mert ha teszem azt, valaki ennivalóra költi a
pénzét, akkor rendben van, annak megvan a maga szemmel is látható haszna, ha például hízik
valaki tőle vagy visszaszerzi az erejét, vagy megjavítja a leromlott egészségét, de mit szóljak
ahhoz, ha valakinek jóformán rendes ruházata sincsen, és ilyesmire költi a pénzét?
– Na, látja Kovács úr… az ilyen embert kell igazán megbecsülni! – emelte fel az ujját a
könyvügynök.
– Már megbocsásson, ha az ilyen embert kellene becsülnöm, akkor alig lenne, akit
becsülhetnék egyáltalán…!
– Ebben igaza van – a maga tapasztalatai szerint, Kovács úr! De csak úgy! – válaszolt
az ügynök. – De ha az én helyemben lenne, és az én pozíciómból ítélne, akkor nyugodtan
állíthatná, miként én azt meg is teszem, hogy igen sokan vannak az ilyen tiszteletre méltó
embertársaink.
– Tudja, mi az igazság, Király úr? – szólalt meg a kocsmáros. – Ahány embert én eddig
láttam, aki a könyvet bújja napestig, meg mindig csak azzal látni együtt, az mind korábban
meghalt, mint a többi. Elvitte a tüdőbaj meg a hátgerince, a sok görnyedés, szóval mind
hamarabb patkolt el, mint a többi. Ha pediglen így van – és így van, mert magam tapasztaltam
–, akkor ugyan mi a fenének nekem a könyv? Nincs igazam?
– Egyáltalán nem a hátgerincről van szó, Béla kolléga! Arról a nemes örömről
beszélünk, amit az olvasás szerez az embernek, az értő és a szomjas léleknek, a műveltségre
és tudásra vágyó szellemnek, hogy úgy mondjam. Ami örömet nyújt a felüdülni kívánkozó, az
élet sok szennyétől szabadulni kívánkozó léleknek. Nem akarok más példát említeni, csak a
magamét, ha megengedik. Amikor este kezembe veszem valamelyik illusztris és másoktól
igen nagyrabecsült szerző művét, akkor úgy érzem magam, mintha fürdőt vennék, mintha
kellemes zuhany alá állanék, ahol a szavak helyettesítik a víz cseppjeit, melyek sűrű sorokban
követik egymást, valósággal ráömölve az ember lelkére, és tisztára mossák a rárakódott
szennytől. Ilyenkor aztán úgy érzi magát az ember, mintha abban a bizonyos paradicsomi
állapotban leledzene, amikor tudvalevőleg még nem ismerte a rosszat, és lelke egy volt a
világmindenséggel, hogy így fejezzem ki magam. Amikor – hogy például ezt említsem meg –
azt olvassa az ember, hogy a pillangók könnyű libbenéssel szállottak tova a virágok borította
rét selyme fölött; és a napsugár örömmel játszadozott a szárnyaikon, és mit tudom én, arrább a
kis patak csobbanásai hallatszanak botladozva a kövek ezüstjén, és az égben, mely egészen
kék, madarak röpködnek, és daluk betölti a vidéket, arrább pedig az erdő hűvösében őzek
ugrabugrálnak, és olyan magasztos az egész természet, és a levegő maga is oly friss, nem úgy,
mint itt bent a kövek és kémények között, mondom, ilyenkor behunyja a szemét az ember, és
úgy érzi, hogy maga is ott van a rét közepén, és mindez a szépség ott körülötte történik…
Szóval kérném: ez az a szépség, amiről beszéltem itt az előbb…
Király elhallgatott egy pillanatra, hogy kivegye kabátja belső zsebéből a zsebkendőjét.
Az asztalos megjegyezte:
– Az azért van – mondta a vendéglős –, mert mindenki csak akkor menne. Vasárnap
vagy szombaton!
– Hát nekem talán akad máskor időm? Én is csak akkor tudom kivinni őket… De ha a
város jobban törődne a közlekedéssel, akkor nem kellene olyan tumultusban utazni senkinek!
– Az lenne tulajdonképpen a rendjén való, ha az embernek lenne egy kis telke a hegyek
között, persze olyan helyen, ahol már közművesítettek is!
– Másként nem is érdemes! – mondta a vendéglős. Gyurica megkopogtatta az ügynök
vállát:
– Hát… Ami azt a zuhanyt meg a vizet illeti, az magára is férne… Csak azt nem tudom,
hogy ha ennyire odavan az ilyesmiért, akkor miért nem szerez ezért a szegyért valami
pillangócsobogást magának, ha már azért a másik könyvért képes volt szegyet szerezni?
Odafordult az ügynökhöz:
Király ránézett:
– Látta? Látta, hogy meg akartam magyarázni nekik, hogy mi a szép és felemelő az
olvasásban? S nézze, hogy miről beszélnek most?
– Na és…? Csak nem gondolja, hogy egész előadást tarthat itt róla? Beszéljen inkább
arról, hogyan készíti el otthon a borjúszegyet…
– Áh…! Borjúszegy… – emelte fel a fejét a kocsmáros. – Hát figyeljenek csak rám,
kérem! Az én feleségem a következőképpen szokta csinálni…
– Nahát!
– Pontosan így van! – tette a tenyerét az asztalra Kovács, és egyetértésre váró tekintetet
vetett a kocsmárosra, de az nem viszonozta a pillantását.
– Vannak azok a bizonyos hártyák a szegyen, ezek a rétegek, vagy hogyan is nevezzem
őket? Ezeket szépen behasítjuk, kis táskákat készítünk benne, hogy a spékelés beleférjen…
– Ami fontos, az az, hogy ne csak a töltelékeket készítsük el, hanem legalább annyi
gondot szenteljünk a spékelésre! És mivel spékeljünk? A pirított szalonna! Olyan szalonnára
gondolok, amelyik nincsen egészen ropogósra pirítva, hanem éppen csak hogy üveges legyen,
értik, hogyan mondom? Hát ezt kell szépen beletűzdelni a szegybe, de akkor még nincs vége a
dolognak. Most kell beletenni azt, amitől a legfinomabb lesz… Mit gondolnak, mi lesz az?
Nem tudják, kérem! Én ezt egyébként egy olyan valakitől tanultam, akinek az egyik rokona
Eszterházy szakács volt. Képzelhetik, hogy nem akármilyen konyhát vezetett – szóval úgysem
jönnek rá: sajtot kell beletenni! Úgy, ahogyan mondom! Az ember szép kis szeleteket csinál a
sajtból, nem nagyokat, olyan fél ujjnyi hosszúságú és egészen, de egészen vékony szeleteket.
Na most aztán: ezeket a szeletkéket bedugdossa szépen a szalonna mellé, persze előtte ezt is
megborsozza egy keveset, nem is kell mondani… Mi történik ettől a sajttól? Hát ez a lényeg,
kérem! Mert ez a sajtszeletke, amikor a hús már bent van a sütőben, elkezd szépen olvadni.
Olvad, olvad, szép lassan süti az ember, ugyebár, és vigyázva, hogy állandó legyen a
hőmérséklet, olvad, olvad, és kérem tisztelettel, átjárja az egész húst ennek a sajtnak az íze, az
aromája. Hogy úgy mondjam, egész szép hártyával borítja be a húst ez a megolvadt sajt… Hát
ezt kell aztán megkóstolni!
– Látott olyan sültet vagy nem látott? Nem én mondom meg, hanem maga!
– Halljuk, halljuk…
A vendéglős eltolta maga elől a poharát, és mind a két könyökét az asztalra helyezte.
Majd a széket is közelebb húzta:
– Két vízben mossa meg, ugyebár, mert egy léből az nem ér semmit. Ezután következik
a tej! A tej bizony, amibe szépen beleáztatja – nem hosszú ideig, világért sem, csak éppen
hogy benne maradjon egy kevés ideig, de azért annyi ideje legyen…
– Hogy felszedjen valamit belőle, úgy van! Na mármost: ezután következik a szegynek
a felhasítása. De hogyan? Azt kérdezem én, hogy hogyan? Magának mindegy például, hogyan
fűrészeli fel azt a deszkát, amivel éppen dolgozik? Hogy merről áll hozzá, és melyik oldalról,
vagy milyen irányból kezdi vágni? – fordult az asztaloshoz.
– Dehogyis mindegy! Éppenséggel, hogy nem mindegy… Jól is néznénk ki, ha csak
úgy nekimennék, mindegy, hogyan!
– Na, látja! Egyáltalán nem mindegy itt sem, hogy hogyan és melyik oldalról kezdi
vágni a szegyet…
– Nem értek a maga szakmájához – mondta –, de tökéletesen igaza van! Nem is lehet jó
asztalos, aki nem tudja mindazt, amit maga most mondott…
– Mondtam? – ráncolta össze a homlokát Kovács. – Én, kérem, még semmit sem
mondtam tulajdonképpen! Ha az összes furfangját el akarnám mondani, akkor nem is tudom,
hogyan érnénk a végére…
– Hogyan képzeli? Hogy az mindegy lenne? Tudja, hány fajta fával dolgozik egy
mesterember? Nem is képzeli, hogy hány fajta fával van dolgunk…
– Ott van például a tölgyfa – emelte fel a hüvelykjét Kovács –, erős, nem száladzó,
sima port adó deszka, egészen szívesen fogadja a fűrészt, már úgy értem, hogy a többihez
viszonyítva…
– Azért mondtam én is – sietett megszólalni a vendéglős –, hogy nem mindegy az, hogy
hogyan áll hozzá az ember például a húsokhoz. A szegyet azt leteszi a feleségem a deszkára,
veszi a kést…
Gyurica közbevágott:
– Nem szégyelli magát? – kérdezte csendesen bólogatva az ügynök. – Azt hiszi, nem
látom, hogy mit művel itt?
– Maga megkergült, jó ember! – méltatlankodott az órás. Körülnézett a társaságon: –
Felszólalok az érdekében, s akkor ilyen hangnemben válaszol nekem… Szóljanak hozzá?!
– Pontosan úgy kell belehasítani a húsba, ha szegyről van szó, ahogyan a húsnak a
rétegződése is halad…
– Ez nem azt jelenti – mondta –, hogy ne bírnék ismeretekkel a tiszafát illetően is…
Megnyílt az ajtó, és a ködből alacsony, feltűrt gallérú emberke lépett be, eléggé
körülményesen fordulva meg maga körül, és üggyel-bajjal téve be az ajtót.
Most vált láthatóvá, hogy az egyik lába hiányzik, és a nadrágszárából holmi bot lóg ki,
nagy gumigömbbel a végén.
– Így már más…! – mondta Gyurica. Megfogta a poharát, hátradőlt a helyén, és így
szólt az ügynökhöz: – Nem tenné meg azt a szívességet, hogy leveszi az ábrázatomról a
szemét?
– Szégyellhetné magát! – mondta immár harmadszor Király, aki nem tudta elfelejteni,
hogy Gyurica miatt nem fejezhette be előadását a szegyről. – Nincsen magában semmi
tisztelet semmi iránt!
– Ha azt mondom, hogy van, akkor ne kételkedjen benne, hanem várja meg, amíg
megmagyarázom! Éjszaka jöttem hazafelé gyalog, és valami víz mellett haladtam el. Már
eléggé hűvös volt az éjszaka, és végig a víz mentén olyan jó egy méter magasságig csupa köd
volt minden. De csak lent a föld színén, mondom, úgy egy méter magasságig…
– Már megbocsát, ha a köd pára lenne, akkor párának neveznék, és nem ködnek, ennyit
igazán tudhatna.
A vendéglős – Béla kolléga – már a pult mögött állt, és megszokott mozdulattal törölte
végig a bádogot:
– Mivel szolgálhatok?
– Persze hogy messze van még az egészen hideg téli időktől – mondta Király –, de az
évszakhoz viszonyítva eléggé kitesz magáért.
– Akkor – mondta Gyurica, szemét az új emberen nyugtatva – mondja azt, hogy hűvös,
és ne azt, hogy hideg…
– Mivel szolgáljak, uram? – kérdezte Béla kolléga, és ujjaival dobolni kezdett a pult
bádogján.
– Egy fél liter bor! – mondta a vendéglős, leemelve a fedőt a pultba illesztett
porcelánról.
– Hát ez meg hogyan történt magával, tisztelt úr? – intett a vendég lábára Gyurica,
miközben a kezébe vette a poharát. – Kívül a kaszárnyán, valahol Oroszországban? Vagy
miféle nyalánkság?
– Üljön csak nyugodtan! – mondta Kovács. – Sok jó ember kis helyen is elfér… tessék
csak, tessék!
A vendéglős is visszatért a helyére. Hozta a vendég rendelte bort. Letette eléje, aztán
helyet foglalt, elővette a cigarettáját, és sorba kínálta a társaságot.
Az asztalos bólintott:
– Azt hiszem, igaza van Király úrnak! Talán nem is szívják, amikor egyedül vannak,
legalábbis férfi nem szívja. Abból gondolom, hogy egy alkalommal voltam egy igen jómódú
embernél, még segéd koromban, amikor Budán dolgoztam a Tuschek és társánál. Az az
úriember aztán megkínált engem valami dobozból, egyik rekeszben Levente volt, a másikban
meg ilyen Darling. Úgy tartotta a dobozt, hogy én ebből vegyek, de ő a Leventéből gyújtott
rá…
– Nekem elhihetik, hogy flanc az egész! Nem azért mondom, de a szakmámnál fogva
sokat megfordulok ezeken a helyeken, és elmondhatom, hogy ismerem őket. Ennyi esztendő
alatt? Nem rossz emberek ezek, de sokat adnak olyasmire, amit mi nem is igen tartunk
fontosnak.
– Így igaz! – mondta. – Amikor még fent a Hűvösvölgyben dolgoztam, a Balázsnál, hát
ott is laktam egy istenáldotta jó és becsületes családnál, szűken voltunk, igaz, de mind dolgos,
tisztességes ember, az egész család. Hát ott lakott velünk szemben egy főtanácsos. A
minisztériumban volt valami igen nagy úr. Hát az, kérem szépen, minden áldott reggel
teljesen meztelenül kiállt az erkélyre, és ott tornászott, csapkodta a karját meg ugrált meg
hajladozott meg ütögette a mellét. De akár tél, akár nyár volt, mindig csinálta, minden áldott
reggel…
– Tökéletesen így van! – mondta Keszei. – Ha pedig szabad azt is megemlítenem, hogy
milyen örömet képes okozni, amikor az ember a maga, hogy úgy mondjam, egyéni és
kiforrottabb ízlését érvényesíteni tudja egy másik illetővel szemben – akkor tűnik ki igazán,
hogy mennyi minden múlik egy jó szakemberen, jelen esetben ugyebár egy művészi
fényképészen…
– Hát az ízlések, ugyebár, nem egyformák. Én a magam részéről csak azt szeretném
lefixálni, hogy nem lenne semmi értelme az életnek, ha mindenkinek egyforma lenne az
ízlése! Én ki merem jelenteni, hogy akkor nem is óhajtanék élni. Akárhová mennénk,
ugyanazt látnánk mindenütt. Aztán itt vannak a könyvek. Az író csak egyforma dolgot
írhatna, s mi lenne akkor a sok mély dologgal, ami benne van, és nem jöhet elő vele, hogy úgy
mondjam, mert csak egyforma dolgok kellenének? Isten ments, hogy bármiben is egyformák
legyünk. Ki-ki szeresse azt és úgy, ahogyan az neki jólesik!
Gyurica újra lehunyta a fél szemét, és azt mondta, de most valamivel csendesebben:
– Áhá!
– Úgy igaz, ahogy mondta! – szólalt meg Kovács. – Ez akkora igazság, hogy csak az
ördögnek nem tetszene!
– Azok nem járnak az utcán – mondta az asztalos –, azok autóval mennek mindig! A
maga főtanácsosa is autóval járt mindig, igaz, Béla kolléga?
– Úgy van, kérem! Jött érte minden délelőtt az autó, meg aztán hozta ebédelni is, meg
délután is haza…
– Na, látja!
– Akkor még inkább úgy van, ahogyan én mondom! – emelte fel a hangját az ügynök. –
Akkor még inkább úgy van, mert még beszélni sem hallja az embereket, csak azt látja
legfentebb, hogy mozog a szájuk és mutogatnak, s így aztán még inkább azt gondolja, hogy
azok csak fejadagok, vagy pedig hadkötelesek; mint ahogyan a tábornok mondaná! Képzeljék
csak el…! Kinéz az autóból, s lát egy embert, akinek nem hiányzik sem a lába, sem a karja,
sem a fél szeme, hanem rendesen megvan rajta minden, és sétáltatja a kislányát, viszi, tegyük
fel, a Margit-híd felé. Na mármost, ha én ilyesmit látok, vagy mi mindannyian, akik itt
vagyunk, ilyesmit látunk, akkor arra gondolunk, hogy rendes férfi, rendes apa, mert nem
korhelykedni jár, meg a szeretői után, hanem azt mondta neki otthon a felesége: Apa,
levihetnéd a gyereket sétálni, amíg megfőzök vagy amíg rendet csinálok, vagy mert régen
nem volt már a levegőn a gyerek! Ezt gondoljuk mi – de mit gondol a tábornok? Azt mondja
magában: az annyát! ott egy jó vállas hadköteles, miért nincs a fronton?
– Na mármost – folytatta Király –, mit akarok én ebből kihozni? Azt akarom kihozni
belőle, hogy a nagy emberek számára az élet nem olyan, mint a mi számunkra! Ők egészen
mások! Tudják is, meg érzik is, hogy ők nem tartoznak a többi ember közé, mert ők különbek
a többi embernél…
– Hát… ha úgy vesszük, akkor igen, de ha másképpen vesszük, akkor nem! Magának
talán már támadt olyan gondolata, hogy ott megy egy hadköteles? Na, látja… Soha nem
gondolt ilyesmire! Soha nem jutott eszébe, hogy az utcán olyan emberek mennek, akiknek
maga feljebbvalója vagy intézője, vagy hogy fejezzem ki magamat, parancsolója, meg olyan,
akitől függ annak az embernek az élete. Magának eszébe sem jut, hogy különb, mint a többi.
Igaz vagy nem igaz? Ezeknek viszont, ha akarják, ha nem, mindig az kell az eszükbe jusson,
hogy mennyi mindenben mások, mint a többi ember. Ezért van aztán, hogy másképpen
viselkednek egy rakás dologban, mint a többi ember…
– Pontosan így igaz, ahogy mondja, Király úr! – húzta ki a derekát az asztalos. – Hogy
mást ne mondjak, én egy alkalommal munkát adtam át egy úriháznál. Aztán megkínáltak,
hogy uzsonnázzak ott. Annyi minden volt ott elkészítve nekik, hogy az sok… Ülök a
konyhában, a szakácsnő meg készíti a tálcákat, aztán vágja a kenyeret. Mondom neki: mit
csinál maga? – Hogyhogy mit csinálok? – kérdezi.
– Hát kinek vágja maga azokat a kenyereket, mondja? – így kérdeztem tőle, mert olyan
vékony szeleteket vágott, hogy szavamra egyik sem volt vastagabb egy cigarettapapírnál. Úgy
pontosan, ahogyan mondom! Keresztül lehetett látni rajtuk, még szuszogni sem mert jóformán
az ember, nehogy elszálljanak onnan az asztalról. Hát ennek meg mi értelme volt? Csak a
flanc miatt van az egész, úgy, ahogyan Király úr mondta az előbb…
A fényképész arrább tolta maga elől a poharát, és kis köhécselés után azt mondta:
– Ez egyébként azért is lehet, kedves Kovács úr, mert azok a magas rangú urak jól
táplálkoznak, és nem hiányzik nekik a kenyér. Általában úgy van, hogy ott fogyasztanak sok
kenyeret, ahol nem tud a család bőségesen táplálkozni egyéb kiadós dologból…
– Mi az, hogy ennye? Nyugodjon meg, ha az eszét vesztette volna el, akkor nem
kérdeznék semmit sem tőle. Magától sem kérdeztem semmit! Mi történt a lábával, uram?
– Akna?
– Az, kérem! Úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva: Don-kanyar meg a többi!
– Na, látják! – mondta az ügynök. – S akkor még azt mondja, hogy nyugodtan tud
aludni egy miniszterelnök vagy egy hadvezér? Maga tudna nyugodtan aludni meg nyugodtan
élni, vagy mit tudom én, lefeküdni egy asszonnyal, ha maga parancsolta volna ki ezt az
embert a frontra, hogy azt mondja: hív a kötelesség, menjél csak szépen!
– Ami igaz, az igaz… Senki nem látott még minisztert a fronton vagy miniszterelnököt
a fronton! Talán látott már valaki féllábú miniszterelnököt?
– Nincs is! – mondta Kovács. – Mert ha azoknak kellene kimenni a frontra, akkor soha
nem lenne háború, ezt én mondom maguknak! Olyan igaz, mint ahogyan itt ülök ezen a
széken…
– Azt mondom én – emelte fel jelentőségteljesen az ujját Svung –, hogy legjobb olyan
egyszerű embernek lenni, amilyenek vagyunk! Ha valami biztos, akkor az, hogy nekünk aztán
senki miatt nincs lelkiismeret-furdalásunk. Miért is lenne? De gondoljanak csak egy
bankigazgatóra vagy gyárigazgatóra, vagy egy földbirtokosra! Mi a helyzet? Rendben van,
van neki mindene, amit csak kíván, szép háza, villája meg nyaralója a Balatonon meg a
Börzsönyben vagy a Mátrában. Meg egy csomó cselédje, szolgája, szakácsnője, szobalánya,
autója, sofőrje meg mindenféle…
– Mikor?
– Tudja, milyen maga, Gyurica úr? – kérdezte az ügynök. – Mint a fűszeres papagája,
az is mindig csak azt hajtja: alászolgája, alászolgája!
– Nagyon helyes – mondta Gyurica. – Okos papagáj, okosabb, mint sok könyvügynök
Európában –, akarom mondani: Ejrópában!
– Szóltam magához?
– Azt hiszi, nem hallottam azt az Ejrópát? Vegye tudomásul, hogy én azt igen művelt
emberektől hallottam így mondani. Olyan művelt emberektől, amilyeneket maga talán még
nem is látott. És ha azoknak jó volt úgy, hogy Ejrópa, akkor magának is jó lehet!
– Rendben van! Ezentúl a telefonba is mondja azt, hogy helló vagy azt, hogy áló…
maga ejrópai ügynök.
– Nyugalom, Király úr! – tette a vállára a kezét Béla kolléga –, tudja, hogy nem élhet,
ha nem rosszmájúskodik. Az fáj neki, hogy szépen megvagyunk egymással, és nyugodtan
beszélgetünk… Folytassa csak nyugodtan!
– Igen! De mi van azzal, akinek nincs ott a szegy a táskájában? – mondta az ügynök.
– Erről van szó! – mondta. – Abból van nekik a jómód meg a gazdagságuk, hogy
másnak tele van az élete gonddal! Azt hiszi, hogy ők nem tudják ezt? Én olvastam, kérem,
egy Zola nevű írótól olyan könyveket, ahol ez a nyomorúság mind le van írva, és kérem nem
is egy igazgatóságon adtam el ezekből a könyvekből! A legtöbb igazgató meg is jegyezte,
hogy nagyon szereti ezt az írót! Hát akkor bizonyosan tudják is, hogy mi van azokban a
könyvekben, és hogy miből van az ő gazdagságuk. Meg aztán nem buta emberek azok!
Szóval – szeretem a hajnalt! Nagyon jól tudja mindegyik, hogy gazember a maga
személyében…
– Igaz… igaz… de azért, tudja, nehezebb is a dolog, Béla kolléga. Mert ha így vesszük
a dolgot, akkor magának igaza van, de ugyanakkor az is igaz, hogy valakinek el kell dönteni,
hogy ki és mikor menjen háborúba, illetve azt akarom mondani, hogy kell legyen, aki vezeti
az országot, egy kormány vagy egy miniszterelnök, vagy uralkodó… Aztán ha arra kerül a
sor, hát olyan idő is jöhet, amikor az országot meg kell védelmezni. Akárhogyan forgatjuk a
dolgot, ez is igazság! Nem?
– Hogyhogy mi…?
– Ja? Asztalos…
– Igen!
– Szükségük lesz az embereknek mindig bútorra, székre, ágyra, asztalra meg a többire,
amit maga készít?
– Hát azt már bajosan! Illetve azt kell mondanom, hogy ha becsületesen dolgozom, és
nem csalok meg ilyesmi, akkor soha nem vehetik ki a kezemből!
– Na, látja…! Akkor meg mit érdekli magát, hogy ki rendeli meg magától? Hogy ki ki
ellen akar háborút? Akárhogyan is van a világ, maga így is, úgy is asztalos marad, és magára
meg a maga munkájára mindig szükség lesz. Így van, Király úr, vagy nem így van?
– Nem könnyű erre válaszolni – simította el a tarkóját az ügynök. – Azért nem könnyű,
mert az ember azért csak szereti a hazáját, és könnyen adódhat olyan helyzet, hogy annak az
érdeke előbbre való…
– Ne tréfáljon, Király úr! Van olyan érdek, amely felér egy háborúval? Már én igazán
műveletlen ember vagyok, nem is tagadtam soha, de annyit tudok, és állítom bárki előtt: nincs
olyan érdek, amely megérne egy háborút, akármilyen érdeknek legyen az feltüntetve!
– És ha teszem azt, nem csak ezt mondaná, hanem azt állítaná, hogy ha maga ilyesmit
mond, akkor hülye?
– Na, na… – mondta a fényképész –, félreértés ne essék most sem: ezt nem én
mondom, hanem valaki így mondhatná! Feltesszük a dolgot! Mit csinálna maga, kérem?
– Tudja a franc, hogy mit csinálnék…? Már bocsánat, hogy így fejezem ki magam… –
tette hozzá mentegetőzve.
– Na, mégis…?
– Na de mégis…?
– Hát… megmondanám neki, hogy nincs igaza, mert nem mondtam hülyeséget…
Gyurica elnevette magát. Most nevetett először, amióta a társaság együtt ült az
asztalnál. Megemlítjük: ha az olvasó emlékezetébe idézi azokat a kellemetlen arcú embereket,
akik elmosolyogva magukat szinte gyermekes ártatlanságot tükröznek, akkor maga előtt
láthatja a mi órásmesterünket.
Így szólt:
A fényképész folytatta:
– Az isten áldja meg magát, hát az az oka, hogy ő másként vélekedik, mint maga!
– Vagyis – mondta a fényképész – ő meg van győződve arról, hogy maga hülye… És az
utcán és mindenütt utánakiabálja magának, hogy maga hülye!
– Na, látja! – mondta az ügynök. – Így lesznek a háborúk is! Elkezd maga is verekedni
egy ilyen semmiségért, méghozzá annyira verekedni, hogy esetleg meg is halhat, vagy maga
öl meg valakit…
– Nana… Semmiségnek azért nem semmiség! Tudniillik van itt egy dolog, amire nem
fordított ön sem kellő figyelmet…
– Parancsoljon…
– Arról van szó – mondta a fényképész –, hogy annak az embernek is volt egy
elképzelése a dolgokat illetően. Úgy vélte, hogy az ő elképzelése vagy az ő gondolata az
helyesebb, mint a magáé! Mit tett? Nem nyugodott bele abba, hogy maga téves álláspontot
képvisel, hanem igyekezett meggyőzni magát arról, hogy nincs igaza…
– Hát… azt nyilván csak a későbbiek során mondta, amikor is az indulata, mely a
meggyőződéséből táplálkozott, már egészen felhevítette. Mert kérem, mi érdeke lett volna
annak az embernek az egész vitában – ha nem hiszi mélységes meggyőződéssel a saját igazát?
Tovább menve: ha ő úgy vélte, hogy a saját hite a helyes, akkor nem tiszteletre méltó dolog-e,
ha magát is a helyes útra akarja vezérelni?
A vendéglős megcsóválta a fejét:
– Már megbocsásson! Nem értem egészen, amit mond, de azt tudom, hogy micsoda
ember az, aki csak azért, hogy a maga véleményét érvényesítse, képes a másiknak
gorombaságokat mondani. Az nem tisztességes és még csak nem is rendes ember. Mert
vegyük csak így a dolgot, ahogyan én most mondom…
Körülnézett az asztalnál ülőkön, mint aki kérdést akar intézni valakihez, és Gyuricán
állapodott meg a tekintete. Az órás azonban megszólalt:
– Azt kérdezem magától, Kovács úr: jutott-e magának valaha is eszébe, hogy ha törik,
ha szakad, rákényszerítse valakire a saját véleményét?
Az ügynök megszólalt:
– De édes uram! Itt nem ilyesmiről van szó, hanem komoly dolgokról! Vagyis nem
arról, hogy paprikázzuk-e a sajtot vagy nem, együnk-e hagymát a bableveshez vagy nem.
– Arról van szó – folytatta az ügynök –, hogy valakinek van egy elképzelése, mondjuk
az egész emberiséget érdeklő problémával kapcsolatosan! Nyilván az is él benne, hogy az az
elképzelés hasznos az emberiségnek – azért mondok ilyen, hogy úgy fejezzem ki magam:
nagy példát, hogy könnyebben megértsük egymást! Az a véleménye, hogy úgy helyes,
ahogyan ő mondja, és azt nem akarja magában tartani, hanem úgy szeretné, hogy az mindenki
véleménye legyen, mert meggyőződése, hogy azzal használ. Kvázi: jót akar az embereknek!
Tetszik érteni?
– Mondja meg, Kovács úr! Volt már magának olyan elhatározása, hogy beleszóljon
abba, hogy hogyan vélekedjenek a többi emberek?
– Isten őrizz, kérem! Én, kérem – aki itt ül, az mind megmondhatja –, születésem óta
élek itt, de mindenki dolgos és becsületes, szolid embernek ismer. Így van, Gyurica úr, vagy
nincs így?
– Nekem, kérem, még soha senkivel nem volt bajom! Hogyan is vehetném én a
bátorságot ahhoz… én nem is tudom, hogy mit mondjak… hogy beleszóljak mások dolgába?!
Az ügynök letette maga elé a tenyerét, és nyomatékkal így szólt:
– Na hiszen… – mondta Béla kolléga – éppen azok adnák oda a fiaikat, hogy a frontra
vigyék! Meghiszem azt…!
– Tehát kérem – folytatta Király –, ott kezdődik minden baj, hogy vannak ilyen egészen
abnormális emberek, akik azt mondják, hogy azt kell hinni mindenkinek, amit ők gondolnak.
Ha nem: akkor kámpec! Akkor kitörik az ember nyakát! Aztán elég a világban két-három
ilyen dilinyós, és kész a baj, mert ugyan melyik fogja elhinni közülük a másiknak, hogy nem
neki, hanem annak van igaza, amikor mindegyikük a másik nélkül jött rá a maga maszlagára?
Pedig nem kellene mást tenniük, mint elgondolkodni egy keveset. Ha a másik azt mondja,
hogy az ő oldalán van az igazság, meg aztán én is azt mondom, hogy nálam van az igazság,
meg a harmadik is azt mondja – akkor smafu az egész, mert annyi igazság nem létezhet, s ha
mégis létezhet annyiféle, akkor egyik sem az igazi. Világos, Béla kolléga?
A vendéglős legyintett:
– Mondja meg igaz lelkére, Kovács úr! Főztek valamikor is szappant emberek húsából
meg csontjából meg zsírjából? Pedig ma már igazán mindenki ismeri Krisztus tanítását?
Mondja meg igaz lelkére? Nem illik beszélni róla, ugyebár, de mindannyian tudjuk, hogy mi
történik körülöttünk. Remélem, hogy uraságod sem érti félre – nézett a fényképészre –, mert
csak leszögezzük a tényeket, ennyi az egész! Látott még ilyet a világ? Soha, kérem! És
mindez miért? Mert akadt egy ilyen gőgös, beképzelt figura, aki azt meri állítani, hogy ő
egyedül okosabb mindenkinél, és ő meg tudja mondani az egész emberiségnek, egész
Ejrópának, hogy hogyan kell élni ezután!
– Magáról elhiszem, hogy tudna aludni! De képzeljenek el egy ilyen embert! Naponta
halnak meg, mert ő a fejébe vett valamit, és abból nem enged! Azt mondja: vagy úgy fog élni
a világ, ahogyan azt én kitaláltam, vagy utánam az özönvíz, nem fog majd senki sem élni
sehogyan sem…
– Persze! Egynek sincs biztonságban az élete! Talán máson sem jár az eszük, mint ki
mikor akarja őket megölni! S akkor mondják meg, mire való ez a nagy hatalom? Meg a nagy
gazdagság? Mit érnek vele, hogy parancsolhatnak, meg pénzük van, meg minden, ha mindig
attól kell tartaniuk, hogy jaj, istenem, ki fog leszúrni, ki fog lelőni vagy hasonló…?
– Na, látják! – mondta az ügynök elégedett arccal. – Mindig ezek csinálják a bajt! Akik
a fejükbe vesznek valamit, hogy ők hogyan változtatnak a világon meg minden… És
gondolják el azt a sok átkot meg mindenfélét, amit nap mint nap zsebre kell vágniuk, amit az
emberek mondanak rájuk! Az anya szidja őket, mert elvették a gyermekét, a feleség mert
elvették az urát… és így tovább! Nem cikk az, higgyék el nekem!
– Szóval azt akarom mondani – és elérzékenyült a hangja –, azt akarom mondani, hogy
– de ne nevessenek ki érte – én egészen kisgyermek korom óta szeretnék egy fonográfot.
Belebeszél az ember… és visszahallja, amit mondott. Gyerekség, de mégiscsak egy embernek
a vágya sok évtized alatt és után… Hát nincs fonográfom! Nem tudtam megvenni – és
bederesedett közben a fejem! Pedig becsületesen dolgozom, mondhatom, hogy látástól
vakulásig, és leéltem egy életet úgy, hogy nem teljesíthettem ezt a nagy vágyakozásomat, ami
igazából nézve: semmiség!
– Az… – bólintott az asztalos. – Néhány drót meg lemezféle meg tekercs meg az isten
tudja miféle, talán tíz kiló az egész, s ezt a tíz kiló nem tudom mit én nem tudtam megszerezni
egy életen át. Mert hol cipő a gyereknek, hol ez, hol az, hol a házacskához kellett valami,
hogy ne hagyjam itt semmi nélkül a családot, ha elmegyek, hogy a gyerekek könnyebben
kezdhessék majd… szóval: nem ment!
Kovács folytatta:
– És mégis azt mondom maguknak… Többet ér az én kis életem, így, ezzel a sok
csalódással meg gonddal, mint valami ilyen nagyfejűé! Az én nevemet nem említi senki,
hacsak jó emlékezettel nem. Nincs gazdagság, nincs hatalom – még az a vacak fonográf sem
–, de nyugodt a lelkiismeretem. Inkább hagyom én másnak a parancsolgatást meg a nagy
gazdagságot, de legyen nyugodt az éjszakám, s ha keresztülmegyek az utcán, mondják azt: ott
megy Kovács, az asztalos, rendes, dolgos ember! S ennyi elég… Igazam van, Béla kolléga,
öreg barátom?
– Így van, szakikám, pontosan így… Így aztán nem tapad semmi rossz a nevünk után.
Nem csináltunk nagy dolgot semmit, meg a történelemkönyvekben sem lesz benne a nevünk –
az anyja szemit! – de rossz az nem tapad ránk. Így is van ez jól! Aztán elmegyünk egyszer, de
hát… senki nem él örökké. Igaz, Gyurica mester?
Felemelték a poharaikat.
– Hát így vagyunk, kedves vendég úr! – mondta Béla kolléga a fényképészhez fordulva.
– Isten éltesse sokáig! Egészségére, kedves… na, hogy is…
– Hopp!
A fényképész ránézett:
– Nekem meg, tudják – mondta a vendéglős –, az volt mindig a vágyam, hogy olyan
kertet csináljak valahol, amilyen Franciaországban van egy nagy kastélynál! Verszájnak
hívják, ott, ahol a békekötés volt. Suttyó koromban az uraságnál a kertész mellé kerültem.
Micsoda mester volt az! Két évig voltam a keze alatt – de az mindent megért. Az mesélt
nekem erről a kastélyról meg erről a kertről. Mutatta a fényképét is. Kilencvenezer rózsatő
volt benne állandóan, nem tájkert volt, hanem kompozit munka, ami azt jelenti, hogy elöl a
kastély körül a növényágyak meg a fasorok meg a bokorsorok mind egyformán mennek, meg
a medencék is ugyanúgy, de hátrább aztán már igazi tájkert következik, gyönyörűséges
angolkert, szoliterek, meg kis nyersfa hidak, szóval olyan, mint nálunk az Eszterházynál. Hát
én magam, tudják, azt határoztam el, hogy addig nem halok meg, amíg nem csinálok egy
ilyen munkát, s amíg nem nézem meg azt a kertet ott Verszájban! Aztán mi lett belőle? Nem
lett belőle semmi… Ez az egyedüli igazi kívánságom volt! Nem is gondolok már rá – egye
meg ott a fene, ahol van! Mit csináljak most már vele? És mégis azt mondom – ha olyan ára
lett volna annak, hogy meglássam azt a kertet, meg megcsinálhassam itthon a mását, ha olyan
ára lett volna, ami miatt a lelkiismeretem nem nyugodt, akkor inkább így van jól. Egy
nagyúrnak annyi lett volna az ilyen vágya, mint nekem egy lépés a pultnál – de inkább legyen
így minden, de énutánam ne átkozódjon senki, meg ne kelljen féltenem az életemet, hogy
annyian törnek a helyemre, hogy le sem tudom nyugodtan hajtani a fejem… Ott egyen a fene
mindent, ha nincs nyugalma az embernek…
– Úgy van jól minden, ahogyan van! – mondta az asztalos. – Jól is néznék ki, ha
ablakon keresztül látnám az embereket, hogy ott járnak-kelnek, én meg ott az üveg mögött, s
semmi közöm nem lehet hozzájuk… Nem cikk az! Igaza van magának, Király úr!
– Szegénység ide, szegénység oda, én, ha kikacagnak is érte, megmondom úgy, ahogy
van – mondta Béla kolléga –, akkor érzem jól magam, ha olyan vagyok, meg azt csinálom,
amit a többi ember! Olyan érzés az nekem, mint amikor jó meleg fürdőben meglubickolja
magát az ember. Egyszer az történt velem meg a feleségemmel, hogy elmentünk a Fórumba,
ismerik, hogy milyen előkelő hely, csak bemutató filmeket játszik mindig. Nem tudom már,
hogy melyik film volt, de nem kaptunk már nekünk való jegyet, csak valami egészen előkelő
helyre ülhettünk. No, menjünk, mondom! Csupa ilyen elegáns úriember közé kerültünk, a
legjobb helyre. Én mondom maguknak: soha olyan rosszul én még nem éreztem magam! Én
nem is tudom, hogy micsoda csodabogarak azok? Ha hiszik, ha nem, még csak nem is ott
kacagtak, ahol kellett volna. Ahol meg mi kacagtunk a feleségemmel, ott meg mindjárt
pisszegni kezdtek, meg aztán a szünetben úgy néztek ránk, hogy attól kezdve nem mertünk
még szuszogni sem jóformán. Úgy ültük végig a mozit, hogy nem mertünk sehol semmit sem
csinálni, mert nem tudtuk, hogy nekik mikor hogy tetszik. Egész beleizzadt a gallérom… A
franc aki érti őket!
– Hiszen nem is az a baj – mondta Béla kolléga –, hogy mi törődünk velük. Törődjön a
pócsi koldus! Hanem az, hogy ők törődnek velünk! Ha kell, ha nem! Így, most úgy, most ezt
csinálj, most úgy csináld, most ezt fizess az államnak, most azt fizess ezért, most azt azért,
most ide állj, most oda állj, most gyere katonának, mert mi kitaláltunk valami magas dolgot,
amit te úgysem értesz, mert a moziban sem tudod, hol kell röhögni, most gyere körmenetre,
most lobogózd fel a házat, most vedd le róla, most ilyen jegyért kapod a kenyeret, most olyan
jegyért a zsírt, most meg azt higgyed, amit én mondok, most meg, amit a másik pártnak a
főnöke mond, ha abból lesz a miniszterelnök… mint a paprikajancsit! Úgy cibálják az
embert…!
– Olybá kell venni ezt, Béla kolléga, mint a jégesőt! Jön, ahogyan akarja, és nem lehet
tenni ellene, hogy ne jöjjön! Így van ezzel is! Amióta világ a világ, így volt, és így is lesz…
Megveri az eső az embert, aztán lerázza magáról, mint a kutya is a vizet. Mit tehet egyebet?
– Hát éppenséggel lehet még fejjel a falnak menni! – mondta az ügynök. – De száz
szónak is egy a vége: olyan a világ, mint egy nagy katonaság! Van benne egy csomó millió
közlegény, aztán van néhány százezer őrmester meg szakaszvezető, szóval néhány százezer
zupás, amolyan jutasi fajta. Aztán néhány tízezer tiszt, akik megmondják a zupásoknak, hogy
mit csináljanak, aztán van néhány száz tábornok, azon felül néhány vezértábornok, és legfelül
a fővezér vagy hadúr, vagy hogyan is nevezik, mert annyi nevet találnak ki maguknak, ahány
ország van. Ilyen a világ! Na mármost aztán mit tud például, maga – fordult a fényképészhez
–, mit tud maga, mit tud maga, mint közlegény kezdeni ebben a katonaságban? Nincs
magának más dolga, mint befogni a száját és csinálni mindent úgy, ahogyan azt az őrmester
meg a szakaszvezető mondja. Nem a tábornok áll szóba magával, ne feledje el, hanem csak az
őrmester vagy a tizedes. Semmit nem tud csinálni! De álljon meg a menet: azt hiszi, hogy
azért, mert az őrmester dirigál magának, és mert ő mint altiszt, lophat magának némi
velőscsontot a konyhán, jobb helyzetben van, mint maga? Nagyon téved. Az is csak azt teheti,
amit parancsolnak neki a tisztek. Milyen tisztek parancsolnak neki, kérdem én? Hát azért,
mert fehér abrosznál étkeznek, és nem ott zabálnak, ahol a közlegény, meg amiért bojt fityeg
rajtuk imitt-amott, azért azok különb helyzetben vannak, mint maga? Szó se róla! Az is csak
azt teheti, amit parancsol neki a tábornok! Semmivel nem különbözik magától. Annyi az
egész, hogy magának a zupás, neki meg a tábornok parancsol. Jó vicc! Hát mi a különbség?
Egyik sem tehet mást, mint amit mondanak neki… Köszi szépen az ilyen különbséget!
– Hát azért csak van valami különbség – mondta Kovács –, ha egy tábornok parancsol,
az mégis másképpen veszi ki magát!
– Így van, ahogyan Király úr mondja! – helyeselt Béla kolléga. – Sőt még azt is
hozzátenném, hogy a közlegény még okosabbnak is bizonyul, mert azt mondja: én egy nagy
darab semmi vagyok, nekem csak azt szabad tenni, amit az őrmester meg a többi zupás
parancsol! Az a szerencsétlen tiszt meg a tábornok meg azt hiszi a maga nagy fejével, hogy
nála más a helyzet. Mert neki esetleg tegezve mondják, hogy mikor jobbra, mikor balra és a
többi…! Jól kinéznek! Mintha bármit is változtatna a lényegen, hogy ő sem mukkanhat, csak
akkor, ha engedik, s akkor is csak csendesen. Azt hiszik, hogy amiért ők lefele parancsolnak,
hát ők nem éppolyan semmik fentről nézve, mint előttük a közlegény vagy az őrmester!
Svung bólintott:
– Ez az, Béla kolléga! Látom, megértette, hogy miről van szó… S akkor gondolja el a
tábornokot meg a vezértábornokot. Azok talán más helyzetben vannak? Úgy feszítenek a sok
csingilingivel meg mütyürkével az oldalukon meg a mellükön meg mindenütt, mintha ők
lennének a spanyolviasz! Vagy a hóhem a vurstliból, az ezüstportás! Na, ne vicceljünk,
kérem! Ők sem mukkanhatnak egy szót sem parancs nélkül. És mindegyik azt hiszi mégis
magáról, hogy ő a nagy koponya meg a lumenlampion! A maga főtanácsosa is csak azt teheti,
amit a miniszter mond neki, az alispán meg azt, amit a főispán mond neki, a főispán meg azt,
amit a miniszterelnök mond neki. Jól kinézünk! Hát akkor már inkább van nekem annyi
eszem meg becsületem, hogy azt mondjam, amit a közlegény mond nagyon okosan: nincs
nekem semmi szavam, s nem én vagyok a világ teteje…
– Én nem viselem el ezt tovább! – kiáltotta az ügynök. – Senki nem kényszeríthet arra,
hogy ilyen emberrel üljek egy asztalnál!
– Amióta maga itt ül, azóta nem csinált ilyet? Azt akarja mondani? – kérdezte az órás.
– Tudja nagyon jól, Gyurica úr… hogy én tisztelem magát… de az ilyesmitől azért
megkímélhetne minket!
– Komolyan mondom, hogy maga rosszabb egy vásott kölyöknél! Hát legyen már egy
kis tapintat magában, ha más nincs is. Annyit kívánunk csak, hogy legyen már egyszer
tekintettel az emberekre egy kissé! Olyan nehéz ezt megérteni?
– Az egészből azt akartam kihozni, hogy ha a világ olyan, mint egy katonaság,
amelyikben csak a korlátolt hapsik hiszik azt, hogy ők a maguk feje után cselekedhetnek,
akkor úgy is kell bánni az ilyen világgal… Ér az valamit, ha a közlegény ugrál a parancs
ellen? Ugyan? Ismerjük a menetrendet! Nekem egy alkalommal azt mondta az őrmester
negyedórával a kimenőm előtt, hogy mossam fel a klozettet, mert valaki lemocskolta.
Mondtam neki, hogy nem én csináltam, azonkívül meg nem az én rajom jár arra az
árnyékszékre. Erre felmosatta velem mind a két emelet valamennyi árnyékszékét – vasárnap
délután, kimenővel a zsebemben! Azonkívül kihallgatásra rendelt, mert amikor jelentettem
neki, hogy készen vagyok a felmosással, akkor állítólag fenyegető kifejezést tapasztalt a
szememben. A tisztnek azt mondtam a kihallgatáson, hogy igazságtalanság történt velem,
mire kijelentette, hogy ne kritizáljam a hadsereget, és fogdába záratott. Attól kezdve aztán én
lettem a próbababa az egész században, és nem volt olyan disznóság, amit végig nem
csináltak velem! Na mármost – nem így van a világban is? Kinyitod a szád – és attól kezdve
te vagy a gumimajom. Meg a keljfeljancsi! Mindenki téged pécéz ki, és vége a dalnak!
Egyszer kinyitod a szád, és attól kezdve mindig rajtad lesz a szemük, és – képletesen szólva –
fel fogod mosni attól kezdve az összes létező árnyékszékeket!
– Kint voltam szenteste előtt való nap a nővéremnél, a Wekerlén. Valami ajándékot
vittem a keresztfiamnak. Amikor jövök visszafelé, beugrottam az egyik szaktárshoz a Baross
utcába valami apróságért. Amint jövök a Körút felé, látom, hogy az egyik kis utcában két
megtermett pasas cibál egy nőt. De világos volt még, illetve lehetett egészen jól látni őket, ott
erőszakoskodnak vele, odaszorítják a falhoz, kiáltana szegény, de befogták a száját, még a
szoknyája is végighasadt a kis, rövid bunda alatt. Odaszaladok, és mondom, hogy micsoda
dolog ez? Azt mondja az egyik pasas, hogy tűnjek el, amíg jó dolgom van! Erre aztán
nekimentem, és kezdtem kiszedni a kezük közül a szerencsétlen asszonyt. Kaptam én is,
adtam én is: – Piszok csirkefogók, adok én, így bánni egy nővel! – kezdtem kiabálni, és
ütöttem, amennyire csak bírtam. Egyszer csak megáll a járda mellett egy luxusautó, kiugrik
belőle még egy pacák, és zsupsz be engem is a kocsiba meg a nőt is! – Befogod végre a szád,
te hülye? – mondta nekem az egyik, a másik meg úgy szájon vágott, hogy alig bírtam
szuszogni…
– Nagyon helyesen mondta az előbb, Béla kolléga: ha azt mondja a világ, hogy nyald
fel a padlót, akkor fel kell nyalni, és el van boronálva minden! Közlegény – kuss! Ne láss, ne
hallj! Ez a magunkfajta embernek a parancsa! Hogy aztán – közben mit gondolunk, az már
teljesen a magunk dolga, abba aztán senki bele nem szólhat. Legalább ennyi kijár nekünk!
Nem igaz?
– Úgy gondolom! – mondta ismét az ügynök. – És ha van egy csöpp érzés magában,
akkor tegye el, de sürgősen tegye el azt a förtelmet a kezéből, mielőtt itt hagyom magát…!
– Még ez sem tetszik magának? – pillantott fel álmos szemeivel Gyurica, miközben
megcsavarva kissé a cigarettát, felnyomta a szipkába.
– Megmondhatom: ha nem tetszik, akkor ne nézzen rá. Egyébként pedig semmi köze
hozzá!
Felnézett az ügynökre:
– Szólt valamit?
– Csináljon vele, amit akar! – mondta Király, és elfordult a széken. Kivett a vendéglős
dobozából egy Darlingot.
– Ha még egy meggyfa vagy borostyánkő lenne? De ezzel leélni egy életet?! Van egy
ízlése magának is, mondhatom! Törje össze vagy dobja el, az isten megfizeti, holnap hozok
helyette magának egy borostyánkövet, isten az atyám, hogy hozok, csak dobja már a fenébe!
– Ne ölje meg a barátját, Király mester! – mondta a vendéglős. – Tényleg ebből akar
szívni egész életében?
– Mit szól hozzá, hogy igen? De hogy a kedves ejrópai barátjának örömet szerezzek,
megígérem, hogy halálom óráján kettéroppantom! – mutatta az ujjával, és tovább utánozva az
ügynököt, így folytatta: – Meg van elégedve, drága barátom?
– Azt, hogy jó lenne, ha Béla kolléga adna még nekünk egy kis bort! A magam részéről
a szokásos hosszúlépéssel fejezem be, Béla kolléga, ha nincs ellene kifogása…
– Hát magának jó vacsorája lesz ma, Király úr! – mondta az asztalos, és ellegyezte
maga elől a Darling füstjét. – De nem fejezte be az előbb, hogyan csinálja azt a szegyet. Maga
készíti el, vagy a felesége?
– Tettem, kollégám, tettem! Többet tettem bele, mintsem azt maga gondolná…
– Pedig abba csak annyit szabad tenni, amennyi éppen való bele. Nem igaz, Kovács úr?
– De én még tettem bele, hogy magának ne lehessen kifogása ellene, okos úr!
– Na ne vicceljen!
– Én meg teszek bele! Na mit szól hozzá! – mondta az ügynök. – Úgy, ahogy hallja,
nem tetszik?
– Nem! De egészen vékonyra vágott vagdalt téliszalámit igen. Tudja maga, hogy mi az?
Evett már maga ilyet? Ha nem, akkor ne beszéljen, drága barátom, hanem becsülje meg az
okosabb tanácsát!
Kovács közbeszólt:
– Téliszalámit mondott…
Svung a pohara után nyúlt, és közben Gyuricára esett a tekintete. Visszatette a poharát
az asztalra:
– Most minek örül már megint? – kérdezte az ügynök. – Az angyalát látja, vagy mi
szállta meg? A Lucifer elmehetne tanulni magához, ha látná a képét ilyenkor! Mit vigyorog,
az isten áldja meg!
– Nem szabad?
– Maga meg ott állt, és élvezte őket, mert komolyabb dologra nem futja az elméjéből…
Előrelendült a széken:
A fényképész felállni készült, tenyerét már az asztal lapjára helyezte, Gyurica rászólt:
– Kérem, maradjon még egy keveset! – intett a kezével is, mire a meglepődött emberke
visszaereszkedett a helyére.
Visszafordult az ügynökhöz:
– Mi az, hogy nem ismeri… nem ismeri? – mondta Király. – Talán csak maga ismeri?
– Azt kérdeztem – mondta Gyurica –, hogy melyiket szereti jobban? A csicsókát vagy a
töltött borjút?
– Szórakozzon a liliomokkal…
– Tudja mit – vonta meg a vállát Király. – A csicsókát, azt magának hagyom!
– Szóval a borjúszegyet?
– Mondja már meg neki – szólt a vendéglős –, hogy a borjúszegyet szereti jobban…
Király értetlenül nézett a többiekre. Aztán felemelte a kezét, és elhúzta a homloka előtt.
– Plam-plam…?
2.
Az asztalos közelebb hajolt az óráshoz:
– Mit tetszett mondani, Gyurica úr? Én… nem értettem egészen pontosan… mit nem tud,
hogy mi legyen?
– Igen örülnék, ha segítségemre lenne, Kovács úr! Szívesen venném, ha tanácsot adna
nekem. Őszintén szólva, eléggé kellemetlen helyzetben vagyok…
– Állok rendelkezésére… De, ugye… nem sül ki valami disznóság belőle, vagy tréfa…
vagy ilyesmi?
– Mondja meg őszintén, Kovács úr, hogy mit választana maga, ha megkérdeznék
magától, hogy mi akar lenni: Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu…?
– Nem! Az a kérdés, hogy ha maga meghal, akkor jogában áll feltámadni egyiknek
vagy a másiknak. Vagy Tomoceuszkakatitinek vagy Gyugyunak. Melyiknek óhajtana
feltámadni?
– Ezt én nem értem… bocsásson is meg, de úgy látom, hogy mégis tréfál, Gyurica úr!
– Mert, megbocsát, ugyebár… de azt sem tudom, hogy ki az a Tomotiki vagy hogyan
hívják, meg ki az a Gyugyu. Arról nem is beszélve, hogy semmit nem értek az egészből, és
arról nem is szólva, hogy halálunk után Isten ítélete elé kerülünk, és nem szólhatunk egy szót
sem…
– De értse meg – nézett aztán Kovácsra –, értse meg végre: ha Gyurica úr úgy
határozott, hogy maga meghal, és azután választ egyet és mást, akkor az Isten ne szóljon egy
szót sem, örüljön, hogy él, és ne haragítsa magára a mi barátunkat…
– Erről van szó! – mondta Király. – Elvégre mit számít az Isten, ha Gyurica úr
közbeszól?
– Figyeljen rám, Kovács szaki! Menjünk szép sorjában. Azt pedig előre megígérem,
hogy az isten nem szenved majd semmi csorbát…
– Így már rendben van a dolog… De mit mondott az előbb, hogy kik ezek a nem tudom
kicsodák? És mit kell nekem választani?
Király megjegyezte:
– Persze, Kovács szaki, közölnöm kell magával, hogy olyan sziget, amilyent a barátja
említett, nincs az egész földkerekségen, de ha ez nem zavarja magát, akkor nem szóltam egy
szót sem…
– Közölnöm kell magával… – mondta zavartalanul Gyurica –, hogy van ilyen sziget!
Sokkal jobban van ilyen sziget, mint azt maga vagy az ejrópai barátja gondolhatná!
– Van, Kovács úr! Becsületszavamat adom magának arra, hogy van ez a sziget. Hogy
mást ne mondjak: nem is valami újkeletű képződmény – miként nem egy korallsziget az –,
hanem nagyon is régi. Emberemlékezet óta létezik, Lucs-Lucsnak hívják, és igen örülök
annak, hogy ezentúl maga is tudni fog róla!
Odafordult az ügynökhöz:
– Magát meg fogja lepni, kedves ejrópai barátom, hogy mennyire létezik ez a sziget!
Visszafordult az asztaloshoz:
– Magát kérdezem, Kovács úr! Úgy vesszük, mintha maga rövidesen meghalna, s
amikor rögvest utána feltámad, akkor vagy Tomoceuszkakatiti lesz magából vagy Gyugyu,
aszerint, hogy most melyiket választja.
– Így már értem! – mondta Kovács. – Tehát mit is kell akkor nekem csinálni?
– Egyszerű! Meg kell hallgatnia, amit mondok. Tehát figyeljen jól rám: ez a
Tomoceuszkakatiti… illetve, nem is! Vegyük először a Gyugyut! Tehát ez a Gyugyu
közönséges rabszolga Lucs-Lucs szigetén, ennek a Tomoceuszkakatitinek az uralma alatt. De
milyen rabszolga? Hát olyan rabszolga, kedves Kovács úr, hogy az, amit maga az iskolában
tanult a rabszolgákról, az mind kutyafüle meg kéjgáz ahhoz képest, ahogyan a mi Gyugyunk
rabszolga… Ez aztán a rabszolgaság! Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, sőt
még annál is jobban! Hogy mást ne mondjak, ilyesmik estek meg vele: a nyelvét kivágták,
nem is olyan régen, harminckét éves korában, mert egészen véletlenül akkor találta
elmosolyogni magát, amikor ura és parancsolója átment az egyik termen, ott Gyugyu előtt.
Ura és parancsolója így szólt hozzá: Mit mosolyogtál, gazember? Gyugyu, aki érezte, hogy
baj lesz, őszintén felelt: Valami eszembe jutott, uram, és azon mosolyogtam el magam! –
Úgy! – mondta az úr. – No, majd gondoskodom arról, hogy többet ne jusson eszedbe semmi!
És kivágatta Gyugyu nyelvét, azt gondolván az ostoba, hogy ha megfosztja a szolgát
nyelvétől, akkor elintézte egyúttal a gondolatait is! Az igazság kedvéért még hozzá kell
tennem, hogy Gyugyu viszonylag könnyen megúszta, ha azt vesszük figyelembe, hogy
Tomoceuszkakatiti egy alkalommal, nemhogy a nyelvétől fosztotta volna meg egyik
alattvalóját, hanem egyenesen lenyakaztatta. Mi volt ennek az alattvalónak a bűne?
Elmosolyogta magát? Nem. A nagyfőnök így indokolta meg a családja körében a
lenyakaztatást: Ennek a Bubunak – mondta – igen értelmes arca van, és ennek ellenére
jóformán soha nem szól egy szót sem! – Ezek után lerágta még a paradicsommadársült
combját, hümmögött egyet-kettőt, majd kiadta a parancsot, hogy nyakazzák le Bubut! De
térjünk vissza Gyugyuhoz: mint mondtam, a nyelvét kivágták, de az annyira hétköznapi dolog
volt, hogy Gyugyu maga sem csinált belőle különösebb tragédiát. Amikor a lányát elvették
tőle – tizenegy éves gyönyörű gyermek volt, Tomoceuszkakatiti kapta ajándékba Gyugyu
gazdájától –, akkor sírt egy sort. Amikor megtudta, hogy kislánya belehalt Tomoceuszkakatiti
kedvtelésébe, akkor kétségbeesett, de pár esztendő alatt elfelejtette a fájdalmát, és
belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Aztán – két ével később – elvitték a kisfiát is.
Gyugyu gazdája kedveskedett vele Tomoceuszkakatiti udvarnagyának, egy élveteg öregúrnak.
Gyugyu fájdalma óriási volt – de az idő ment tovább, és be kellett látnia, hogy ez így történik
majd halála napjáig, és nem lesz szabadulás belőle. Már ebből is kitűnhet – ezekből az
esetekből –, hogy Gyugyunak nem volt aranyélete…
Az ügynök felsóhajtott:
– Haj, haj… magának már nem elég a liliom! Látja, hová vezet a disznólkodás, Gyurica
barátom? Először kislánykák, aztán már miről kéjeleg itt? Kisfiúk – nem mondom…!
Kovács megjegyezte:
– Aztán – folytatta az órás – meg kellett érnie, hogy levágják a felesége orrát, valami
ügyetlenségéért, amit munka közben elkövetett. Egy évre rá kiszúrták az ő egyik szemét, mert
rálépett a gazdája kedvenc majmocskájának a farkára. Azt hiszem, hogy ezek után felesleges
elsorolnom a mindennapi megkorbácsoltatást, azt hogy gazdájának gyermekei az ő arcán és
állán tanulták a leghatásosabb bokszütéseket, hogyan kell valakit gyorsan és ügyesen állon
vágni, hogyan kell hatásosan sújtani a gyomorszájra és így tovább. Mindezeket el kellett
viselnie Gyugyunak, és el is viselte, hiszen azt látta, hogy körülötte mindenütt ez történik, és
számtalan hozzá hasonló ember viseli napról napra a hasonló szenvedéseket. Talán egyetlen
dolog volt, ami szinte elviselhetetlen szenvedéssel töltötte el. Nem fizikai fájdalom volt, s ez
őt magát is megzavarta és elgondolkodtatta. Ha vendégek érkeztek, akkor Gyugyunak az ajtó
elé kellett feküdnie, hogy a port a lábukról az ő testére lépve töröljék le a látogatók. Ilyenkor –
haláláig nem értette meg, hogy miért is –, ilyenkor mindig sírnia kellett, bár ha józan ésszel
végiggondolta, a sok egyéb szolgálathoz hasonlítva, ez messze elviselhető volt, szinte
pihentető.
Király közbeszólt:
– Ahogyan azt maga elképzeli, Ibolyka!?
– Miért? Nem volt igaza? Nem ő volt a tisztességes, azok meg a gazemberek?
– Hát nem mondott igazat! – erősítette továbbra is a vendéglős. – Angyal volt azokhoz
a csirkefogókhoz képest… Mi az, hogy nem volt igaza?
Kovács tiltakozott:
– De hiszen ezt mind az a Tomosztiki vagy hogy hívják követte el, Gyurica úr csak
elmondja őket…!
– Azt – mondta Gyurica –, hogy mindezek ellenére Tomoceuszkakatitinek nem volt egy
szemernyi lelkiismeret-furdalása sem, mert korának erkölcse szerint cselekedett!
– Korának erkölcse szerint! Vagyis úgy nőtt fel, hogy mindig azt látta maga körül, amit
ő maga is tett később, s ezért mindezt természetesnek tartotta, és eszébe sem jutott
elgondolkodni afölött, hogy helyesen cselekszik-e? A legtermészetesebbnek tartotta, hogy
mindezt jogában áll megcselekedni, és semmi sincs inkább rendjén, mint az, ha így tesz!
– Akár így van, akár nem… – mondta a vendéglős –, piszkos gazember volt és utolsó
tróger!
– Aki ennyi disznóságot meg borzalmat követ el, és nem holmi félkegyelmű elmekóros,
az nagyon is jól tudja, hogy gazemberséget művel…
– Szép kis nyugalom lehetett! – mondta Kovács. – Meg szép kis gondtalanság egy
csomó agyongyötört, levágott orrú, kiszúrt szemű, látástól vakulásig hajtott ember életének és
nyomorúságának az árán… Mondhatom!
– Hát kérem! Öt perce van arra, Kovács úr, hogy eldöntse, hogy Tomoceuszkakatiti
akar lenni vagy Gyugyu!
– Nem érti?
– Nem…
– Hát akkor figyeljen ide! Én vagyok a jóisten, és itt ülök magával… Jó, rendben van!
Nem vagyok a jóisten, hanem én vagyok a mindentudó Csurubá, és azt mondom magának:
hatalmamban áll téged meghalatni öt perc múlva és feltámasztani rögtön utána. De annak
támadsz majd fel, amit most, amíg élsz, magad választasz. Tetszik érteni? Tehát jól fontolj
meg mindent, becsületed, lelkiismereted, emberséged, itt-ott kinyilvánított szavaid és a többi
szerint! Tehát mondd meg: minek akarsz feltámadni, zsarnoknak vagy rabszolgának? Tertia
non datur!
– Milyen?
– Ilyen, amit maga mond…
Az ügynök közbeszólt:
Keszei lehajtott fejjel ült a helyén, sápadt volt, ujjával az abrosz mintázatát követte.
Gyurica szavára felrettent. Zavartan nézett a társaságra, majd visszahajtotta a fejét:
– Nem…?
Az ügynök közbevágott:
– Miről van szó? – mondta ingerülten. – Arról van szó, hogy a barátunk szórakozni
akar, ennyi az egész! Nem látják, hogy ennyi az egész?
– Úgy gondolja?
– Úgy!
– Én azt hiszem, hogy Kovács úrnak igaza van, amikor azt mondja, hogy ez nagyon is
komoly dolog. Én hozzáteszem: komolyabb, mintsem gondolnák!
Gyuricára nézett:
– Ugyan! – mondta Kovács. – Hát nem emlékszik, Béla kolléga, hogy miről
beszélgettünk itt az előbb? Hogy akármilyen szegény és gondokkal küzdő, egyszerű emberek
vagyunk is, nem bújnánk bele a főtanácsosnak meg a tábornoknak meg annak a fejadagos
embernek a bőrébe?
– Bocsánat… Nem jól emlékezik, kedves Kovács úr! Ha jól tudom, akkor Gyurica úr
azzal kezdte, hogy ő gondolkodik erősen valami kérdésen, hogy ő maga spekulál rajta. Én
tökéletesen értem önt – nézett az órásra –, ha egy ilyen Csiribá feltenné a kérdést egy olyan
embernek, aki tisztességesnek tartja magát, és az igazi nagy dolgokban nemcsak a szája jár,
hogy így fejezzem ki magam, akkor annak az embernek most be kellene bizonyítania, hogy
nemcsak a levegőbe mondja a nagy szavakat, hanem igaziból is úgy gondolkodik, ahogyan
beszél…
– Arról van szó – mondta lélegzetet véve a vendéglős –, hogy mi akarok inkább lenni?
Egy ilyen gazember, mint ez a Tikitaki, vagy olyan, mint a rabszolga, az a Gyugyu. Erről van
szó?
– Mi az, hogy tőlünk kérdezi? – kérdezte Király, felhúzott homlokkal. – Talán a Kovács
úrtól kérdezte, nem?
– Tudják, hogy mit csinál most ott az a Csiribiri vagy minek nevezzem? Röhög
magukon, drága barátaim! Hogy bevesznek egy ilyen bolhát a fülükbe. Na, ezeknek jól
beadtam – gondolja –, most aztán itt a pofám előtt kell felvágniuk a hasukat, hogy mi van a
bőrük alatt?
– Nézze! – mondta Keszei. – Én nem tudom, hogy magának igaza van-e vagy sem,
hogy röhög-e – bocsánat a kifejezésért –, hogy röhög-e a Gyurica úr vagy sem? Felteszem,
hogy nem röhög, hanem tudja, milyen komoly dolgot kérdezett tőlünk. Mondom: nem tudom!
De hogy olyan dolgot kérdezett, amin nem lehet nem elgondolkodni, abban aztán bizonyos
vagyok…
– Azt mondta az előbb, hogy aki tudja, hogy mi a véleménye a világról meg mindenről,
annak nincs szüksége arra, hogy ilyesmiken spekuláljon. Ha pedig valaki tudja a véleményét a
dolgokról, akkor azt is egyből tudnia kell, hogy melyiket választja? Nem így van?
Odapillantott Kovácsra:
– Nincs igazam?
– Ne firkáljon itt, ejrópai barátom. Magától kérdezték először, hogy tudja vagy nem?
Meg a Keszei úrtól! Mit forcírozza akkor a Kovács urat?
– Már megint másról beszél…! – mondta az órás. – Maga beszélt itt az előbb egy Zola
nevű íróról meg azokról, akik a más húsán élősködtek meg mifene…
Szokatlanul heves hangon szólalt meg, és jobban elpirosodott, mint egyébként szokott:
Arca mintegy ünnepélyes lett, és szavainak komoly, nehéz hangsúlyt adott, amíg
végignézett az asztalnál ülőkön:
– Ezt kérem így kell felfogni: legyen bárki, történjen bármily úton-módon, történjék
bárhol, hangozzon el bármely időben és lett légyen bárki, aki megkérdezi – aki meghallotta,
annak válaszolni kell. És nincs felmentés, és nem nyugodhat, ameddig nem válaszolt, vagy le
nem vonta a megfelelő konzekvenciákat!
Gyurica ránézett:
– Úgy értem – mondta Kovács –, hogy van az, hogy nem szólal meg benne az Isten?
– Na, és mit ér maga azzal… – mondta az ügynök –, mit ér maga azzal, nem mintha
kedvem lenne ilyen marhaságba beleavatkozni, de mit ér maga azzal, ha teszem azt, valaki azt
mondja, hogy ő… nem akar olyan gazember lenni, mint a maga nagyfőnöke? Ezt mondja, és
közben azt gondolja magában, hogy jó vicc, le van az egész, majd bolond leszek levágatni az
orromat vagy kiszúratni a szememet…?
– Az az isten, amelyik nem szól semmit, ott abban a pasasban? Arról az istenről beszél?
– Hogy énbennem?
– Igen! Tomoceuszban nem szólt, ez fix. De mint vélekedik maga: magában sem szól?
– Mert – mondta Keszei –, ha arról vitatkozhatunk is, hogy van-e Isten vagy nincs –
tisztességnek bizonyosan kell lennie! Vagy nem?
– És ha van – vette át a szót újra a vendéglős –, akkor milyen tisztesség az? Ilyen,
amolyan vagy pedig valóban tisztesség?
– Így van… így, így – bólintott Kovács. – Vagy ilyen-amolyan, vagy az igazi… Így
bizony!
– Jó estét!
Odapillantott az asztalhoz:
– Mivel szolgálhatok?
– Tudniillik… – mondta a vendéglős, és azt akarta mondani, hogy nem szabad pálinkát
mérnie. A nyilas közbeszólt:
– Adjon neki egy decit! Elég lesz? – nézett a másikra. A zsákoló megtörölte a kezével a
száját:
– Hát… Megkóstoljuk! – mondta, és elkacagta magát. Rögtön utána vigyázzba állt. –
Köszönöm szépen!
– Nyomás! – mondta.
A nyilas arcáról először eltűnt a mosoly, és hűvös pillantást vetett a vendéglősre. Aztán
elnevette magát:
– A győzelemre!
Körülnézett a helyiségen.
– Tessék…?
– Mondtam, hogy… – kezdte a zsákoló, aztán krákogott, majd vigyázzba vágta magát.
Zavartan, pislogva nézett maga elé.
A zsákoló a zsebéhez kapott. Nagy, barna levéltárcát ráncigált elő. A tárca tele volt
százpengősökkel, szélesre feszült a két szárnya a rengeteg bankjegytől.
– Köszönöm! – mondta.
A zsákoló tartotta még egy darabig a kezében a tárcát, aztán visszatette a zsebébe.
Mindkét kesztyűjét felhúzta. A zsákoló ott állt mellette egyik lábáról a másikra. Most
megmozdult, és a revolvertokot előrehúzta a hasához.
– Nagyon kedves volt – mondta a nyilas –, hogy ilyen finom pálinkával vendégelt meg
minket!
– Jó éjszakát!
– Tizenhétbét kérdezett?
Kovács megszólalt:
– Ez a véleményem! – mondta.
– Hazudik! – mondta.
Keszei elsápadt:
– Hát akkor lelépünk, Béla kollégánk! – a kabátját a hasához szorítva bújt ki az asztal
és a fal között.
– Miért nem gondolja meg, amit beszél, az isten megfizeti?! – nézett az órásra.
Rosszallóan ingatta a fejét az órásra. Gyurica nem törődött vele. A sálát igazította a
nyakán, és feltette a kalapját.
– Megyünk, uraim?
– Hát kérem… – mondta Kovács –, a Gyurica úr talán kissé erősen fejezte ki magát, de
nem szabad megharagudni érte. Nem rossz ember, csak ilyen hóbortos. Nekünk elhiheti, mi
aztán alaposan ismerjük! Egyébként… hogy is mondjam? Őszintén szólva nagyon merész
állítás, amit maga mondott, Keszei úr…
A többiekre pillantott.
– Hát… ugyebár… amint az előbb is mondtam, nehéz… nehéz ilyen hamar véleményt
mondani. Talán… elsiette a választ. Nem kis dologról van szó, gondolja csak meg!
– És maga is kételkedik abban, amit mondtam? – fordult hozzá Keszei. – Maga sem
hiszi el, hogy a tisztességet választottam?
– Nem mindegy magának, hogy én elhiszem-e vagy sem? Ez a fontos magának, vagy
az, hogy maga választott? Mit akar még?
– Hiszi vagy nem hiszi? – koppantotta újra földhöz a lábát Keszei. Sápadt volt, minden
vér eltűnt az arcából.
– Én nem bántottam meg magát, tisztelt vendég úr! Tehát maga se bántson engem!
Harmadszor pedig: akinek igaza van, az nem kiabál! Most már azt is megmondom magának,
hogy aki olyan erőszakos és ideges, mint maga most, abból nehezen lenne jó Gyugyu! A
Gyugyuhoz olyannak kellene lenni, mint…
– Nem érdemes vitatkozni, vendég úr, egy ilyen ostoba játékon, tessék elhinni nekem! –
szélesre tárta a kabátot, és odatartotta a fényképész elé.
– És bocsásson meg!
Keszei végigjártatta a szemét a társaságon. Mély fekete szeme volt, sötét karikákkal, az
arca sápadt és sovány.
– Csak annyit mondanék még maguknak… – felemelte a kezét. – Hát igazán olyanok
vagyunk, hogy nem hiszünk a jóban?
– Hát igen – mondta az asztal körül topogva a vendéglős –, így vagyunk… ugyebár…
Keszei némán nézte őket egy darabig. Aztán elindult az ajtó felé.
– Azt mondom – nézte végig a társaság tagjait –, azt mondom: nem vagyunk méltók
önmagunkhoz, mert nincs erő bennünk vállalni önmagunkat olyannak, amilyenek valójában
lennénk!
A vendéglős még egyszer utána csukta az ajtót. Aztán megfordult, és csípőre tette a
kezét:
– Na, jó! Hát akkor isten-isten, és jó éjszakát mindenkinek! Holnap hozom az óráját,
Béla kolléga!
– Azt, látja, nagyon jól teszi – mondta a vendéglős. – Hát akkor, uraim… a holnapi
viderzénig!
Az ajtón Kovács lépett ki utolsónak, s kint az ajtó előtt így szólt Gyuricához:
– Tessék?
– Ízlik?
Az asszony finoman, hangtalanul evett. Néhány kanál után férjére pillantott, kenyeret,
sót tolt eléje, vizet töltött. Aztán evett tovább. Evés közben elmerült egy-egy pillanatra a
tekintete. A kanál ottmaradt mozdulatlanul a levegőben, ő pedig összehúzta a szempilláit. A
homlokán vékony, könnyű ráncok szaladtak egymáshoz. Aztán evett tovább, aprókat
kanalazva a tányérjából, és újra a férjére pillantott, hogy nem hiányzik-e valami?
– Most gondold el? Nyáron a felesége, a házzal együtt, most meg az egyetlen fia… Én
nem is tudom, hogy mi történne velem, ha nekem kellene ezt elviselni? Én nem is élnék
tovább, azt hiszem…
– Mit mondott?
– Istenem… Hát mit mondott volna? Nem is engedtem, hogy végigmondja… Meg akart
várni, mondtam neki, hogy ne tessék megvárni, Kis bácsi, nincs szükség rá, hanem ő fog
átmenni magához… és egyáltalán ne tessék nyugtalankodni!
– Hatvan pengő…
– Igen! – mondta az asszony. – Ha nem lenne ilyen sok, ha tíz-tizenöt pengőről lenne
szó…?
– Reggel átmegyek…
– Most mondd meg! Leélt egy életet, dolgozott látástól vakulásig ő is, a felesége is,
hogy felneveljék a gyereket! Az asszony azt érte meg, hogy úgy kellett lecsuknia a szemét,
hogy a fiát elvitték a frontra. Az öreg eltemette az asszonyt, és most nincs fia sem, nincs
semmi az egész életéből. Egy esztendő alatt elveszett minden, ami az életét jelentette. És
miért? Te meg tudnád mondani, hogy miért?
– Nem! – mondta Kovács. – Tőlem senki és soha nem kérdezte meg, hogy akarok-e
háborút kezdeni, és nem kérdezte senki az öreg Kist sem… Tőlünk semmit nem kérdeznek,
csak elviszik a gyerekeinket, és lebombáztatják a házainkat, azt csinálnak velünk, amit
akarnak…
Szótlanul ették tovább a levest. Aztán Kovács eltolta maga elől a tányért:
– Nem! Köszönöm… Az, hogy nem emlékszik arra, hogy ő választotta, hogy melyik
legyen a kettő között, az igen sokat számít! Nem?
– Nem! Hidd el nekem, hogy semmit nem változtat semmin. Mert nem az a nehéz
dolog ebben, hogy utána majd mi lesz, meg mit fogsz csinálni, hanem az, hogy mit mondasz
most?
– Nem tudom! Az a fényképész vagy micsoda, az a rokkant, az azt mondta, hogy ő tud
választani, és azt a szerencsétlent választja magának. Elhiszed neki? – nézett az asszonyra.
– Nem tudom! Nem merek semmit sem mondani… Talán ismerni kellene közelebbről,
hogy milyen ember, hogyan él, van-e családja, hogyan gondolkodik egyéb dolgokról?
– Akkor is – mondta az asszony. – Mindegy, hogyan mondta. Képzeld el, hogy igazat
mondott az ember, és nem hazudott! Hogyan eshetett neki? Szemébe mondják, hogy hazudik!
– Úgy… Úgy, hogy állandóan arról beszélek, hogy így a tisztesség, úgy a tisztesség, és
amikor megforgatnak egy kicsit, akkor kiderül, hogy állok, mint szamár a hegyen, és nem
szólok egy szót sem, mert nem tudok mit mondani.
– Megnézem a műhelyt…
Csípős köd csapott az arcába kint. A küszöb előtt megállt, és felfújta a füstöt a
magasba. Aztán elindult az udvar végébe a műhelyhez.
A feje tetején áll minden ebben a világban! Ez az egy, ami teljesen igaz, és amit tudni
lehet teljes bizonyossággal. Ha minden úgy lenne, ahogyan annak lennie kellene az emberek
között, a világban és minden országban, akkor eszébe jutott volna-e Gyuricának, hogy
ilyesmit kérdezzen? Ha valaki ilyesmit kérdez, akkor nyilván elgondolkodik fölötte. Ha valaki
rágódik egy ilyen kérdésen, akkor nyilván nem alaptalanul teszi. Ha kérdezünk ilyesmit, és
rágódunk ilyesmin, akkor az csak azért lehetséges, mert valóban kell legyenek Tomoceuszok,
és valóban léteznek Gyugyuk! Semmi nem bizonyítja jobban, hogy semmi nincs rendjén ezen
a földön, mint az, hogy ilyesmit kérdezünk egymástól! S az ember képes eltöprengeni rajta!
Ha minden rendben volna, jutna ilyesmi eszébe egy embernek, legyen bárki is az? Nem!
Senkinek! Minden rossz, minden… És a legelszomorítóbb az, hogy mindenki azt mondja,
hogy nem jól van ez így. Az ördög tudja, hogy elszomorító-e ez, vagy inkább nevetséges? Mi
magunk élünk rosszul, és mi magunk mondjuk állandóan, hogy rosszul van ez így. Mi, akik
rosszul élünk, és nem tudunk jót teremteni az életből. De hát ki csinálja ilyen rossznak az
életet? Hiszen minden emberek műve? Ha elbeszélgetünk egy pohár bor mellett, vagy
valamilyen társaságban, akkor az derül ki, hogy mindenki tudja, hogy rossz ez így, és minden
ember tudja, hogy hogyan kellene viselkedni egyik embernek a másik emberrel. Én is tudom!
Itt van például az öreg Kis. A nyáron lebombázták a házát, odaveszett a felesége, most
meghalt a fia kint a fronton. Nem maradt semmije, tönkrementek a bútorai, velem csináltat
valami asztalt, szekrényt, ágyat. Pénzt kell elfogadjak érte, mert nekem is élnem kell! Azt
kellene mondanom ilyen helyzetben nem kell a pénze, majd megcsináljuk valahogyan a
dolgot! De én is csak abból élek, amit fizetnek a munkámért! Nem lehetek jó, mert akkor
felkopik az állam, nem lesz kenyerem, nem lesz semmim. Hát hogyan legyen akkor? Micsoda
világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar! Ez az igazi ördögi dolog! Tele
vagyunk mindannyian jó tulajdonságokkal, és nem élhetünk szerintük, mert az élet lehetetlen
rendje arra kényszerít, hogy nap mint nap, óráról órára feledkezzünk meg a jó
tulajdonságainkról, vagyis arról, hogy milyenek is tudnánk lenni valójában, és milyenek is
szeretnénk lenni valójában…
Mi következik akkor mindebből? Úgy látszik az, hogy külön-külön mindannyian jók
vagyunk, és jók lennénk, csak együtt vagyunk rosszak, vagy legalábbis együtt nem vagyunk
képesek jók lenni! Ebből meg mi következik tovább? Az, hogy minden idegességünk, minden
türelmetlenségünk mögött, mellyel embertársaink iránt viseltetünk, s amely elrontja minden
dolgainkat, nincs egyéb, mint a szüntelen és emésztő rossz lelkiismeret! Rossz lelkiismeret
azért, ami elmulasztunk lenni napról napra és óráról órára. És mit csinálhat ennyi rossz
lelkiismeretű ember? Mire viszi ennyi rossz közérzetű ember? Ha valamit tehetünk: higgyük
el egymásnak, hogy önmaga mindenki jó szeretne lenni!
Az asszony mosogatott bent a konyhában. Kovács nem várta meg – mint egyébkor tette
–, hanem bement a szobába, és meggyújtotta a kis éjjeli lámpát, vetkőzni kezdett.
Amikor leült az ágy szélére, hogy lehúzza a jégeralsóját, akkor megcsóválta a fejét:
Belebújt a hálóingébe:
– Mégsem vagyunk egészen elveszett fajzat, úgy látszik! Hiszen tudjuk, hogy mitől
óvakodunk, és mit fogadunk szívesen! Mégiscsak az előbbi logika az igaz: azért vagyunk a
földön, hogy boldogok legyünk! Minden élőlény ezért van a földön! Ez az élet legnagyobb
parancsa! Olyan világos, mint a nap! Ha a Teremtőnek ez a parancsa, akkor ennek kell
mindenekelőtt eleget tenni. Ha nem a Teremtő parancsa, hanem a természeté, akkor meg úgy
igaz. Miért szegülnék ellene a parancsnak, hogy boldogan éljek? Akkor vétkezném
mindenfajta törvény ellen, ha önmagam választanám a rosszat, a szenvedést.
– Csak kis gazember vagyok… egészen piciny, de azért utolsó kis gazember…
Kovácsné lefeküdt.
– Alszol? – kérdezte.
– Nem! – mondta. – Csak szégyellem magam, s úgy teszek, mintha nem magam lennék
itt…
– Igen! Illetve már nem… most már nem gondolkodik a Kovács asztalos, most már
hallgat…
– Te…?
– Igen…
– Én tudnék választani…
– Komolyan mondod?
– Igen!
– És azért…?
– Tudom, hogy nektek is nehéz volt otthon, de ahogyan mi éltünk, azt még ma sem
értem meg, hogy hogyan bírtuk ki egyáltalán? Még csak tizenkét éves voltam, és télen-nyáron
ott voltam már hajnalban az újságelosztónál, s amire a többiek, akik velem egyidősek voltak,
mentek az iskolába, én már összefagyva befejeztem a kihordást. Lépcsőről le, lépcsőre fel…
Nem is tudom, hogyan bírtam ki? Volt a vágóhídon egy rokonunk, ahhoz mentem minden
reggel fél nyolcra, s adott nekünk három liter savót, ezzel tartották bent a disznókat meg a
borjúkat. Az volt a reggelink. Kilenc gyereknek! Édes istenem… mennyi nyomorúság!
Mentem a lábossal – spárgából kötöttünk fület neki, és cipeltem magammal, amíg az újságot
hordtam szét – mentem vele, és láttam a többi gyermeket, hogy mennek az iskolába. Egyik
ilyen télikabátban, másik olyanban, volt, amelyik bundában járt, én meg egy rossz
kalucsniban és valami régi férfi-felöltőben, ami annyit sem védett a hidegtől, mint egy jó
kendő. A kirakatban meg ott vannak a hajas babák, és mindig elkeltek, mindig akadt
gazdájuk, pedig többe kerültek, mint amennyit apám keresett, mit tudom, mennyi idő alatt, ha
volt munkája, és nem csámborgott éppen, hogy találjon valamit, amiből eltartson bennünket.
Kiabáltak, és szidták az édesanyámat, mert mindig álmos voltam, akárhol dolgoztam, és
mindig aludni szerettem volna… És most én legyek olyan, aki szidja az ilyen nyomorultakat?
Én tudom, hogy mit éreztem akkor! És mit éreztem akkor, amikor azokra néztem, akik szidtak
engem és akiknek mindenük megvolt!
– Ezért tudok választani! Inkább bármi nyomorúság… ahhoz már értek, sajnos! De az a
Tiktak vagy kicsoda, az nem, inkább haljak meg!
– Igen! Választottam is… De nem teszem meg mégsem! Mert amikor tisztán éreztem –
akár most is, hogy azt a Gyugyut választom, és semmi egyebet –, akkor eszembe jutottatok ti!
Nincs igazad abban, hogy nem számít az, hogy egyedül vagyunk-e vagy sem! Úgy igaz,
ahogyan szeretlek benneteket, hogy ha magam volnék, a Gyugyut választanám… De
elviselhetném-e azt, hogy ti úgy szenvedjetek, mint én? Nem anyám szenvedett-e a legjobban
az én szenvedéseim miatt? Nem neki volt-e a legrosszabb? És nem adott volna-e mindent oda,
amit adhat, azért, hogy minket ne lásson nyomorúságban?
Azt már nem mondta ki, hogy a Tiktakot választotta végérvényesen. Akarta mondani,
de nem volt képes kiejteni a száján.
Amikor aztán – nagyon későn, éjfél bőven elmúlt már – meghallotta az asszony
egyenletes lélegzését, akkor felkelt, és óvatosan mozogva letérdelt az ágya elé, ott, ahol éppen
kilépett az ágyból. Lehajtotta a fejét az ágyra, és összefonta a kezeit. Imádkozni kezdett úgy,
ahogyan gyermekkorától szokta, de most meggyónta a gyengeségét, és kérte az Isten
bocsánatát – elszorult torokkal és forró homlokkal –, amiért végérvényesen
Tomoceuszkakatitit választotta, mert hiába, gyenge az ember, és ezt senki nem tudja jobban,
mint maga az Isten!
4.
A kocsmáros a vendégek távozása után eloltotta a villanyt, megnyitotta az ajtót és az
ablakokat, hogy kiszellőztesse a helyiséget. A sötétben – megszokott mozdulatokkal – rendet
csinált a pulton. Elmosta a poharakat, feltöltötte borral a tartályt, helyére tologatta a székeket,
kirázta az utcára a terítőket.
Egy pitiáner gazember volt, a hülye… – tapogatózott végig az asztalok között a pultig,
majd a lakásajtóig.
Így a helyes! Béla kollégának lenni, és semmi egyébnek. Béla kolléga kedves így, Béla
kolléga kedves úgy…! Jólesik hallani, ahogyan mondják! Ha valaki azt állítja, hogy van több,
amit elérhet az ember az életben, mint azt, hogy néhány ember becsülje, és jól érezze magát a
társaságukban, akkor az vagy dilis vagy hazudik! Vagy gazember…
– Hát nem vagy öreglány? – kérdezte a vendéglős. – Nem az én öreglányom vagy te?
A vendéglős jól érezte magát. Szeme ott felejtkezett a hatalmas hústömegen, s azt
gondolta immár ki tudja hányadszor a házassága óta, hogy nagyon rendben van minden,
nagyon is jól tette ő, hogy elvette ezt az asszonyt.
– Mi van, öreg! – kérdezte az asszony két hatalmas mellével mintegy eltüntetve a Béla
kolléga fejét. – Mi van, Béla kollégám?
– Hol van az már drágaságom!? Úgy látszik, olyan jó dolgod van, hogy nem azon jár az
eszed, amin kellene…
A férfi elővette a Darlingos dobozát, kitette a gyufáját az asztalra, és eltolta maga elől a
csészét.
– Mi lenne? Semmi sem lesz! Nagyon is rendjén állunk még ahhoz képest, ahogyan
nem egy kollégánk áll… Csak a gyenge és értelmetlen ember tojik be, ha bajok vannak. Bízd
te csak rám a dolgot! Nagyon is jól csináltam mindent, nem lesz ezután sem baj.
– Ez privát vélemény! – emelte fel a kezét a vendéglős. – Magának semmi köze hozzá!
Szóval… minden rendben lesz! Csak más ne kerüljön ennek a Szabónak a helyére, akkor
aztán kezdhetnénk mindent elölről…
– Hát akkor meg nehogy lebombázzák a mi Szabó urunkat, mert akkor kezdhetjük
elölről a dolgot!
– Inkább a Piller úrra legyen gondod! A Szabó helyett annyi mást kapsz magadnak,
amennyit akarsz, de mit csinálsz, ha a Piller mondja fel a szolgálatot?!
Felnézett az asszonyra:
– Egyébként nem kell begerjedni! Nem megyünk sehová, itt maradunk Pesten… De
úgy intézzük a dolgot, hogy otthon is legyen valami, mert föld nélkül nem ember az ember!
Ezt én mondom neked! Akármennyinek is, de valaminek lenni kell otthon…
Jobb kezében magasra tartotta a tollat, bal kezébe fogta az állát, és végigsercegtette a
borostáját:
– Azt mondja, hogy azt mondja a Béla kolléga: hozott a Szabó mester, mint csirkefogó
és mint MÁV utazó ellenőr hatvan liter pálinkát a múlt hónapban, első osztályú minőség,
vám- és bérmentve. Ezért megkapja a megegyezés szerinti ötven pengőjét, ami azt jelenti,
hogy beírjuk ide azt az ötven pengővicsot… – gondosan felrajzolta az ötvenes számot a
vasutas neve után –, ötven kerek pengő egészben! De ezzel még nincs befejezve az ügy. A
vonatvezetőnek, vagy hogyan is nevezik ezt a tisztséget, ennek viszont hallgatási díjazás, a
rohadt csirkefogónak húsz, azaz húsz pengő…
– Úgy kapja meg az azt a húsz pengőt a Szabótól, mint te a toronyórát. Nem is kell adni
neki semmit, csak a Szabó találta ki az egészet…
– Ez több mint valószínű, angyalkám! De csak hadd vigye a húszast, és hozza nekünk a
pálinkát szépen úgy, ahogyan eddig! És vigye el az ördög a húszasával együtt… Így van ez
jól, nem vagy te ostoba fickó, Béluskám! Így szépen… Azt mondja, hogy az összesen hetven
pengő… a franc essen bele, és még csak az elején tartunk a dolognak!
– Hát igen…!
Felnézett az asszonyra:
– Hogy viselkedett, hogy viselkedett? Nem mondtam már, hogy hogyan viselkedett? Ez
is drágább lett… az is drágább lett, ezt sem lehet kapni… azt sem lehet kapni… semmit nem
lehet megfizetni, minden olyan drága lett! – be nem állt a szája egész idő alatt, amíg itt volt.
Itt példálózgatott egész idő alatt, azt hittem, hogy kirúgom a végén!
– Hát azt nem szabad tenni, aranyom! Nemcsak azért, mert kereskedelmi felügyelő,
egyúttal hatósági személy is, akit a törvény véd, hanem azért sem, mert akkor egy új
kereskedelmi felügyelő jön, s akkor Béla kollégának elölről kell kezdenie mindent. Márpedig
meg vagyon írva, hogy a beetetett jószág az kevesebbet fogyaszt, mint az, amelyik most
kezdené a jó világot! Nem szabad semmit sem elhamarkodni, gyöngyvirágom…
– Szakadjon rá az ég!
– Még mindig nem értjük egymást! Egyáltalán ne szakadjon rá az ég, mert akkor ott
tartanánk, mintha a Szabó urat bombáznák le a vonaton. Nagyon is jól van ez így, éltesse az
isten, míg a kövek, de addig föltétlen, amíg a Béla kolléga és felesége a világon van. Szóval
példálózgat a szentem? Akkor viszont nem kap többet a szokásos százasnál! Rogyjon rá az ég,
beírjuk ide neki a százast, és égjen meg a lelke a másvilágon…
– Nagyon helyes! Éppen azért kapja a százast, hogy ne lásson semmit, s ez megéri azt,
hogy példálózgasson időnként – tehát száz pengő a Piller úrnak. Nagy pénz, nagy pénz, de mit
tehetünk? Úgy boldogul az ember, ahogyan az lehetséges. Mondanom sem kell, hogy ha azt
mondja legközelebb, hogy csókoljuk meg a kezét, és nagyon ragaszkodik hozzá, akkor Béla
kolléga örömmel megteszi neki…
A férfi beírta a százast, közben egy pillantást vetett a feleségére, amikor az megszólalt.
Aztán letette a tollat a kezéből, és összefonta az ujjait:
– Drága csillagom! Úgy látszik, hogy még mindig nem érted meg a te öregedet!
Jegyezd meg végre magadnak, hogy a magunkfajta emberke úgy boldogul, hogy behúzza a
fejét, és megteszi azt, amit a nagyobb pasasok megkívánnak tőle! Ez a szabály! Kussolj, és
tedd, amit megkövetelnek tőled! Eszedbe ne jusson, hogy nem akarsz belenyugodni abba,
amit a kisebb vagy nagyobb hatalmasságok megkövetelnek tőled. Azt, hogy te hogyan
viselkedjél és hogyan igazítsad a magad kis életét, azt ők döntik el, neked pedig, ha van egy
csöpp magadhoz való eszed, akkor soha ne legyen egyéb dolgod, mint arra figyelni állandóan
nyitott szemmel meg füllel, mint a szarvas az erdőn, hogy ők mit szeretnének, hogy te hogyan
viselkedj! Meg tetszik érteni engem? Figyelni kell, mert ők nem szokták megmondani, hogy
mit akarnak, hogy hogyan viselkedjél – azt ki kell találnod! Gondolatolvasó kell legyél,
aranyom! Így-úgy, valahogy értésedre adják a dolgot, s azon múlik minden, hogy ezt időben
és jól veszed-e észre? Ebben a világban ez a boldogulás törvénye! Ezért kell majd
alkalomadtán, ha úgy kívánja, sietve lesmárolni a Piller úr kezét, és minden kezet, amit arra
nyújtanak feléd! Ekkor majd azt mondják rólad, hogy ez nekünk való ember, ez nem fog
sohasem vizet zavarni, hagyjuk csak nyugodtan élni, mert nem lesz evvel sohasem baj! Béla
kolléga pedig örül annak, hogy ő olyan ember, akivel nem lesz soha semmi baj, mert semmi
sem kedvesebb őelőttük, mint az ilyen ember. Béla kolléga azért buta, mert okos, és azért
okos, mert buta! Világos? De még mennyire világos, aranyom? Béla kolléga megtanulta a
törvényt, és soha nem fogja megsérteni azt. Ezért aztán nyugalomban fog élni egész életében,
persze nem is gazdagon, de nem is szegényen, nem is jól, de nem is rosszul, vagyis pontosan
úgy, ahogyan azt fent eldöntötték, hogy hogyan szabad élni a Béla kollégáknak! Arról nem is
beszélve, hogy éppen ezért az embertársai is becsülni fogják Béla kollégát, mert senki nem
undorítóbb és kellemetlenebb az ilyen magamfajta kis mókusok előtt, mint az, ha valaki más
próbál lenni, mint ők például, nem egyezkedik és nem ügyeskedik, vagyis megszegi a
szabályt, s ezzel felidegesít sok kis ügyeskedőt, aki nem mer szabályt szegni, s ezért
bosszankodik, ha másfajta emberkét lát, olyat, akinek van annyi bátorsága, hogy ne
ügyeskedjen! De a lényeg nem ezen van! Béla kolléga, mint már mondottam, okos is és buta
is, olyan, mint a többi Béla kolléga, és mindig kedves lesz a kis és nagy hatalmasságok előtt.
Világos, mint a vakablak? Hallgass csak te mindig a te Béluskádra, és akkor minden rendben
lesz mindig, lesz kaja, s akkor nincs holmi… üzemzavar, amit te nem szeretsz, ugye kis
malacom?
Az asszony elhárította a férfi kezét, mely a pongyola kivágásához közeledett, és azt
mondta:
– Disznó, nem disznó! – vette a kezébe a tollat a vendéglős. – Talán változtatni akarsz
rajta? Húzd be a nyakad, és smárold le az összes létező Piller kezét, s akkor minden rendben
lesz. Mibe kerül az neked?
– Menjünk tovább! Most következik csak egy igazán díszes tróger. Ez aztán a
díszmadár! Viszont éppen azért kell úgy vigyázni rá, mint egy valóságos madárkára. Úgy
bizony, hogy hűlne rá a bőr… Na gyere csak, csizmás lábú madárkám, mutasd azt a
simléderes fejedet…
– Hát ez bizony igaz… Viszont, amíg ő nem volt, addig a rendőr volt a főgazember!
Most meg a körzetvezető! Egyre közelebb kerülünk a hatalomhoz…
– Az a pénz, az a pénz… – csóválta meg a fejét a férfi. – Más sem érdekel téged, mint
az a pénz.
– Hát mi érdekeljen, ha nem az?… Ide ötven pengő, oda húsz pengő, oda egy százas,
hát mi vagyok én pénzgyáros, vagy lopom én a pénzt? Én talán nem abból élek?
– Nem a pénz itt a lényeg, öreglány! – sóhajtott a vendéglős. – Számomra aztán igazán
mindegy, hogy pénzben táncolok úgy, ahogyan ők fütyülnek, vagy egyébbel kell
megváltanom a nyugalmamat, kézcsókkal vagy azzal, hogy hallgatok, és befogom a szám, és
nem küldhetem őket a fenébe, és nem mondhatom bele a pofájukba, hogy gazemberek! A
pénz itt csak valami olyasmi, mint az úrvacsora, amiről azt tanították, hogy csak jelképes
dolog. Hogy csak példaképpen mutatja azt, ami tulajdonképpen mögötte van, s ami a lényeges
benne! Itt is arról van szó! Csináltak egy rendet a fejesek, és nekünk nem szabad tennünk
semmit sem ellene! Nap mint nap meg kell mutatnunk nekik a pofánkat, hogy íme nincs
kinyitva, hanem kussol! Hogy ezt aztán pénzben kérik tőlünk, vagy abban esetleg, hogy
minden reggel fél nyolctól nyolcig négykézláb kellene állnom, az teljesen mindegy…
– Tisztára hülye vagy – nézett rá nagyra meresztett szemekkel az asszony –, miket
prédikálsz itt össze? Azt hiszed, értek belőle egy szót is?
Csettintett a nyelvével:
– Béla kolléga meg azt mondja: dögöljetek meg, kussolok! Hogy aztán mit gondolok
közben, azt nem tudhatjátok! Ezzel aztán mindenki megkapta a magáét – és nyugalom van!
– Te megkergültél! Mit röfögsz itt összevissza? Arról beszélj, hogy mennyit kell adni
annak a trógernek?
– Erről aztán szó sem lehet! – csattant fel az asszony. – Majd megmondom én mindjárt,
hogy mit kap tőlem! Mennyit kapott az őrmester?
– A rendőr? Két litert! De hol vagyunk már attól, galambom…? Mit számít egy rendőr?
Körzetvezető! Az igen! Most neki állunk négykézláb… Azt mondja nekem a múltkor: Olyan
finom pálinkája van magának, hogy már el is fogyott, amit a múltkor küldött, testvérem! Jó
vicc…!
Odahajolt a füzethez:
– Öt liter! Önköltségi ár, hat pengő. Az összesen harminc. Öt liter bor a rendesből, á két
pengő, az összesen tíz pengő, harminc meg tíz az negyven, az összesen tehát negyven
pengő…
Az asszony felszuszogott:
– Egy mukkot sem! Ha egyetlen szót is szólsz, megvonom tőled a mai napra való
járandóságodat, s akkor igazán becsavarodhatsz…
– Miféle rovatot?
– Mi akar ez lenni?
– Az olyan emberkének, mint Béla kolléga és annak gyönyörű fenekű felesége, mindig
úgy kell közlekednie az élet útjain, mint amikor a Belvárosban vagy a Nagykörúton akad
dolga. Állandóan jobbra és balra, előre és hátra kell kapkodnia a fejét. Éber és figyelmes
pillantásokat kell vetnie mindenfelé. Lép egyet – és jobbra néz! Lép egyet – és balra néz! Újra
lép – és jobbra néz, esmént lép és – balra néz! Nézz körül! – hirdetik a plakátok a
legközönségesebb úttestek szegélyén. Hát akkor az élet útvonalainál milyen plakátok vannak
kiragasztva? Azok mellett milyen plakátokat kell felszerelni és milyen táblákat? A Béla
kolléga szerint ilyeneket: Nézz körül, mielőtt lépsz egyet! Óvakodj a balesetektől! He-he…
Mert ugyebár az autós közlekedők dolga az nagyon egyszerű. Elrobognak és kész! De a
gyalogos közlekedő, aranyom? A két lábacskáján evickélő ember? Az vagy körülnéz, vagy
nem, s ha nem, akkor viszik a kórházba. Béla kolléga lehunyja a szemét, és hatalmas táblákat
lát maga előtt. Annyit, hogy az már szinte sok is. Tábla itt és tábla ott, tábla emitt és tábla
amott, tábla mindenütt: Vigyázz! – azt mondja. Nyisd ki a kukucsod! – azt mondja. Sárga,
piros, kék, fekete táblák sorát látja Béla kolléga. Csak úgy kapkodja a fejét! De így van jól.
Mi lenne, ha nem kapkodná? Elütnék a négy keréken robogó Tomotakakatikik! Mi az, hogy
elütnék?! El bizony!
Az asszony kerekre nyílt, buta szemekkel nézett rá. Béla kolléga megfogta a kezét:
– És amikor most Béla kolléga behunyja a szemét, akkor újra egy táblát lát maga előtt.
Egy új táblát a sok és rengeteg tábla között. Ez olyan lámpa, amilyen a szűk kis utcák előtt
van, és állandóan kattogva felvillantja a fényét. Az van erre a táblára írva, hogy légy óvatos és
körültekintő, és sürgősen adj legalább ötven pengőt a Szabónénak, aki itt lakik a következő
házban, vagyis a tizenhétben… Kat, kat mondja a lámpa, és pill-pill villongat a fénye! Adj a
holnapi naptól kezdve mindig valami apróságot, ne sajnáld azt az ötveneset sem havonta, úgy
huszonötödike táján! Világos? És csitt legyen, galambom, és ne szólj egy szót sem, mert
akkor én gerjedek be, és itt hagyom a kapitányi fülkét, és nem tudom, mi lesz akkor a
hajóval!!
Az asszony elvörösödött:
– Bizony isten, elment az eszed! Mit akarsz azzal a Tititakkal meg micsoda tomotaki,
meg mit akarsz a Szabóval?
– Szabónéval, angyalom! Csak Szabónéval! Béla kollégának olyan érzése van, hogy a
Szabó úrral már semmit nem akarhat többet soha! Úgy tűnik, mintha a Szabó urat ma elütötte
volna Tikitakinak az autója. Nyilván nem kapkodta jól a fejét, és nem is vette figyelembe a
táblákat!
– Te beteg vagy! – sápadt el most már az asszony. – Szavamra mondom, hogy az vagy,
vagy pedig leittad magad…
– Nem hinném! – mondta nyugodtan a férfi. – De Szabónénak beírunk ide szépen ötven
pengőt…
– Egy frászt! – kiáltotta az asszony. – Egy frászt, barátom! Kicsoda a Szabóné? Ellenőr
vagy rendőr vagy vasutas vagy körzetvezető…
– Micsoda özvegy…?
– Szomorú özvegy…
– Bent voltak ma este az üzletben! Két pribék volt, pálinkát ittak, és megkérdezték,
hogy hol laknak Szabóék, illetve nem pontosan így… de nincs mese. Elvitték, galambom!
Úgy elvitték, mint a sicc! Úgy igaz, ahogyan itt ülök melletted…
– Igazat beszélsz?
– Becsületszavamra!
– Olyan ötven pengő, amit a Szabónénak adunk holnap és ezután minden hónapban.
Némely időkig!
– Frászt! – mondta az asszony. – Egy olyan frászt, amilyent csak el tudsz képzelni…
Időnként küldök nekik valamit, ezt-azt, ami akad a háznál… Ez természetes! Mit csináljon a
szerencsétlen a három gyermekével. De bolond azért nem vagyok!
– Okos leszel, és nem bolond! Te szépen elküldöd neki az ezt-azt, kis olajat, lisztet meg
miegymást, kis levest, ennivalót, amit tudsz. Nagyon helyes, lesülhetne a képünkről a bőr, ha
nem így tennénk! De az a te reszortod, és nem az enyém… Az enyém az ötven pengő! Amit
minden huszonötödikén prezentálok!
– Két nyilas ma elvitte Szabót! Amit tudott vagy legalábbis sejtett az egész utca, az úgy
látszik, az ő fülükbe is eljutott. Nem annyira ostobák ezek sem. Láttad volna az egyiket
közülük: beleborsózott a hátam! Elvitték… Ez pedig azt jelenti, hogy nem is jön vissza
többet! Én még egyebet is tudok róla, de az nem tartozik senkire. Ha bejönnek az oroszok,
akkor Szabónénál minden rendben van. Nagyon is rendben… Én pedig egy kommunistának a
családját segítettem, s ez nekem bőven elég lesz ahhoz, hogy újra tudjam adni az ötven meg a
száz pengőket, meg újra kezdhessek táncolni a fejesek előtt, egyszóval, hogy holtom napjáig
nyissam meg csukjam az üzletet! Világos?
Becsukta a füzetet:
– Hogy aztán hogyan és mint lesz, azt majd meglátjuk. De egyelőre így lesz, és nem
akarok egy szót sem hallani, megértettük?
– Megértettük?
– A kutyaszentségit neki!!
Az asszony minden ütésre megrebbent, és a világért sem mert volna ellenkezni, amikor
ennek a nagy darab embernek felpiroslik a képe a haragtól.
Helyes! – gondolta a vendéglős. – Most már nem nyitja ki a száját. Nem rossz asszony
ez, csak bánni kell vele tudni!
– Amit én egyszer megmondok, annak úgy kell lennie, és nincs vita! – mondta
határozottan, de vigyázva, hogy most már ne emelje fel túlságosan a hangját.
Az asszony csendben tett-vett. Amikor végzett a dolgával, akkor a férfi így szólt:
– Gyere ide!
– Így kell tennünk, egyetlenem. Azt az ötven pengőt nem szabad sajnálni. Ilyen a világ!
Úgy igyekszünk levegőn maradni, ahogyan tudunk…
– Mit csináljunk? Én akarom, hogy így legyen? Akarja a nyavalya, de nem én!
– Hát most mondd meg – sóhajtott az asszony. – Nem undorító dolog ez az egész? Most
nem a pénzről beszélek, ott egye a fene az egészet… Hanem az egészről, hát milyen dolog ez?
– Mert élni azért jó dolog ám, malacom… Ugye, jó dolog, mi? Jó… mi…?
– Gyere te, malac… gyere ide a te Tomotakidhoz! Naná…? Mert majd Gyugyu…?
Egészen azért nem ment el az eszünk… Gyere, csillagom…
Nemsokára hallotta, amint a vendéglős lehúzza a rolót, utána csend támadt az egész
utcán.
– Úgy kell majd csinálnom, hogy ne vegye észre a táskámban a szegyet! Holtbiztos,
hogy elvenné tőlem, és megzabáltatná azzal a nyomorulttal. Piszkos csirkefogó! Egyedül több
húst zabál, mint más hat. Egyszer már táska nélkül kellene beállítanom, és így szólnom: hát
ide figyelj, angyalom! Te utolsó! Vagy ide figyelj, kedvesem… mindegy, hogy hogyan
szólítanám… ide figyelj: hús nincs, mondd meg a párodnak! Nincs hús, nincs tojás, nincs
szalonna, nincs bor, és többé egyáltalán nincs semmi. Megértettél engem? Ott dögöljön meg a
drágalátos férjed, ahol éppen akar, de megszűnt a jó világ – megértetted?! Mit gondolsz te,
hogy meddig leszek én bolond? Meddig leszek még Róbert bácsija a kanodnak? Hát nagyon
tévedsz, angyalom… Az embernek önérzete is van, hogy csak erre utaljak, és semmi
egyébre… Azt hiszed, hogy büntetlenül játszhatsz az ember önérzetével? Nagyon tévedsz,
egyetlenem! Az ember – igen sajnálatos módon – esendő, sok disznóságot elkövet, de az
önérzetébe taposni, azt aztán nem… illetve nem sokáig… hosszú időn keresztül nem! Ha az
urad zabálni akar, akkor szerezzen magának. Szerezzen a művezető úr, és ne zabálja meg a
mások Gombocz-Melichjeit meg Petrárkáit meg Görög-római mitológiáit… na nem,
angyalom! Mindennek van határa! A mai nappal befejeztük! Mi kell neked? Én vagy a
Gombocz-Melichjeim? És egyáltalán lesülhetne a képedről a bőr, azzal zabáltatni az uradat,
amit a szeretődtől nyavalyogsz ki. Hát ennek most már vége! Tessék! – itt a táska, de üres!
Nincs benne semmi. Nincs benne a karaj, és nincs benne a szegy! És nem lesz többet soha
semmi sem benne! Soha! Vagy én kellek, vagy a szalonnák? „Ó, minden földi kincsek, hogy
elfeledtem törődni véletek – Mióta őt karomban tartom és hozzá zengetem énekem…!” – Ez
talán semmiség? Hát mi a szerelem, ha nem az, amikor minden egyébről elfeledkezünk?
Kiköpött a földre:
– Ezen a héten már másodszor mondtam azt otthon, hogy a kijárási tilalom miatt nem
tudtam hazajönni. Fantasztikus, kedvesem… már másodszor járok úgy ezen a héten, hogy ott
kell aludnom, ahol éppenséggel vagyok, mert utolért a kijárási tilalom, hogy az ördög vigye el
ezt az egész háborút! És úgy aggódom érted olyankor, hogy mennyit izgulhatsz miattam… –
fuj, Laci, fuj, nem sül le a képedről a bőr?! Tudod mit csinál most otthon a feleséged? Most
nézi meg isten tudja hányadszor az óráját, aztán magára teríti a kabátját, és lejön a kapuhoz,
összehúzza magán a kabátot, és kinéz az utcára. Lesi a lépéseket, és néhányszor már azt hitte,
hogy te érkezel. Fuj! Aztán tele mindenféle félelemmel felmegy a lépcsőn, és azt mondja:
Istenem, istenem! Utolsó tróger dolog, amit csinálsz vele, hát ezt érdemli tőled? Fuj! Hát
milyen ember vagy? A Béla kolléga most zabálja otthon a vacsoráját, az a nagydarab némber
meg, az a kétlábon járó vagina odarakja eléje a kaját, s közben a combjait odanyomja a
lábaihoz. Hát hol van az a bestia az én feleségemtől? Az igen, az egy asszony…! Most megy
fel a lépcsőkön, és olyan most ott, ahogyan lépeget a vállán a kabáttal, mint egy kislány! A
Kovács meg most kezd imádkozni, itt a nyakam, ha nem úgy van, hogy most térdel le az ágya
elé, vagy most rakja össze a kezét a tányérja felett, csörög előtte a tányér, és a felesége…
hajaj, utolsó csibész vagy, Laci! A Gyurica szaki meg…? Hát istenem… Persze egy szó sem
igaz abból, hogy liliomtipró meg hasonló. Nyilván van valakije, valami fiatalabb nőszemély,
és annyi az egész. Ott pepecsel most az órái között… Egyszóval mindenki tisztességes ember,
csak te vagy rohadt gazember. Oltári nagy, utolsó gazember vagy, Laci…
– Mintha ezzel a köpéssel meg lenne oldva minden!? – rántotta meg a vállát. –
Kiköpünk és megoldottunk vele mindent? Mégy a szeretődhöz – és közben köpködsz
nagyokat? Ez az igazi aljasság! Tragédia bizony ez, tragédia elsősorban és csak utána
aljasság… „S vergődve a rend béklyóiban, melyet nem magam alkoték – Bűnné korcsul a jó
és rúttá a szép!” – Így igaz! Nem is képesek felfogni a költészet és a költői szavak nagyságát
és igazságát azok, akik nem próbálják ki önmaguk bőrén az élet nagy küszködéseit. Micsoda
kavargó mélységek lakoznak ama csodálatos szerkezetben, melyet emberi léleknek nevezünk
a költő szavaival élve! Milyen árat kell fizetni azért, hogy az aljasságot művelhessük! Nem
tesz-e minden bűnt jóvá az a nagy koncentrálás, amit arra fejtek ki, hogy megmagyarázzam
magamnak, hogy azért még lehetek rendes ember, amiért ilyesmit csinálok? Arról nem is
beszélve, hogy mennyire csökkenti minden bűnömet az a nagy erőfeszítés, amellyel két
családot tartok fenn, és látok el élelemmel? Próbálja valaki utánam csinálni? Megyek az
utcán, kezemben táska, legalább tíz-tizenkét kilogramm a könyvektől, és az emberek azt
mondják, ott megy egy pasas táskával a kezében! Ennyi – és semmi több! De ha belátnának a
lázasan dolgozó koponyába? Ha látnák a szaladgáló gondolatokat: hús, zsír, hús, zsír, olaj,
liszt, olaj, liszt…! És mennyi hús és mennyi liszt és mennyi zsír?! A mai világban, olyan
körülmények között, amelyeket mindannyian ismerünk! Íme, itt szalad egy ember – esendő
szürke lélek –, egyik válla lejjebb csüng az évek óta cipelt terhektől, kabátja néha
félregombolva, mert elmélkedése az élet nagy dolgai fölött kissé szórakozottá teszik, kalapja
behúzva a szemébe, hogy vaksi pupilláit ne bántsa a fény, néha szipog, mert az eső, a köd, a
nyirkos idő átjárja hosszú és ide-oda parancsoló útjai során, kuncsafttól ki, kuncsafthoz be,
gyorsan megy, mert az idő pénz… és köszön mindenkinek előre, mert minden futó ismerőse
vagy alig látott alak kuncsaft lehet valamikor, és ezért alázatos és kedves mosolyra húzódik a
szája, és kissé oldalt is fordul, amikor leemeli a kalapját, és a köszönésével ekképpen elkíséri
néhány lépésnyit azt, akit üdvözölt, és csak azután teszi ismét a fejére a kalapját – szóval így
megy az utcán ez a kis szürke emberke, és ha látják, azt mondják róla: ott megy az a könyves
pasas a táskájával – és slussz! Hogy aztán bent az agy tekervényeiben – mert a
tekervényeinkben történik minden, amint azt Darwin zseniális lángelméje megállapította,
szemben a szellemtörténeti iskolával –, hogy aztán ott milyen gondolatok emésztenek, abból
ugye semmit sem látnak! A gyötrő lelkiismeret-furdalást látják talán? A kétkedéssel és
szégyennel teli küzdelmet, hogy az ember szabadulni tudjon a bűnétől és ugyanakkor… nincs
ereje ahhoz, hogy elveszítse azt a kis jót, amit az élet fukar keze juttat neki, vigasztalásul a
terhes és nehéz életért… „Miért nem szabad szeresselek, miért kell, hogy elfeledjelek,
téged…?” – Talán rosszabb lesz attól az ember?!
– Micsoda álszent gazember vagy, Laci! Minek itt spekulálni? Magadat is be akarod
csapni? Fuj! Egyszerűen arról van szó, hogy piszkos gazember vagy! Azt hiszed, nem
ismerem az ügyeidet! A mocskos, kis pitiáner ügyeidet? Ismerem őket, gyermekem, egytől
egyig!! Ezt ne feledd el! Odaviszed ennek a némbernek a húst, a tojást, a szalonnát meg
minden egyebet, amikor otthon nagyobb szükség van rá. Illetve… azért legyünk csak
igazságosak! Ne essünk egyik végletből a másikba. Odaviszed azt, amivel otthon több
lenne… így: több lenne! Mert azért az is az igazsághoz tartozik, hogy megszerzed te azt,
amire otthon szükség van. De ha hazavinnél mindent, akkor nem kellene napról napra élni, és
több jutna mindenből. Ez az igazság! Arról van szó, hogy meglopod a családodat… És miért
lopod meg? Hogy annak a csavargónak több zabálnivalója legyen, és tudjon sültet vinni
magával az üzembe, hogy zsírosra kajálhassa magát otthon is… „Egyél, angyalom… nézd,
milyen finom papit ad neked a te kicsikéd, nézd, mit ad neked a te kis feleséged, az a hülye
szeretőm hozta el nekem a családjától…!” A bestia!
– Hát nem! – mondta hangosan, és beleintett a levegőbe. – Vége! A mai napon vége
mindennek! Nincs szegy! Az a szegy ma hazamegy a becsületes otthonba, és ma mindössze
az fog történni, hogy ezt közöljük a bestiával! Nem tetszik? Le is út, fel is út…! Oda fog
kerülni a mai naptól kezdve minden, ahol azt megérdemlik, a hű és tiszta asszony kezébe, és
vége minden mocskos dolognak. Kilábolunk a szégyenből… de előtte megmondjuk a
magunkét. Szeretőt tart magának, és azzal zabáltatja a férjét, amit a szeretője dugott a paplana
alá?! Egy kis szalonna, egy kis szegy, egy kis tojás? Micsoda nő az ilyen?
– Bocsáss meg nekem… Bocsáss meg a férjednek, aki ilyen gyenge… de nagyon-
nagyon szeret téged, annyira, amennyire csak szeretni tudott valamikor is… És ti is, Béla
kolléga, Gyurica mester, Kovács szaki… bocsássatok meg!
Attól – gondolta – még semmi nem változik meg, ha megcsókolom. Bár, talán az első
pillanattól határozottnak kellene lenni. Viszont…
– Vesd le a kabátodat…
– A táskád?
– Hát miért oda teszed… Jaj, egészen nedves! Csak nem esik?
– Istenem… istenem…
Kis éjjelilámpa égett az ágy mellett. A kályha duruzsolt, kellemes meleg lengedezett a
bútorok között.
– Na…? – mondta az asszony, és odaállt a férfi elé. Magas, jól termett nő volt. Szőke,
szürke szemekkel, dús, erős ajkakkal, a nyakában vékony aranylánc, a köntöse alól, fent a
melleknél fekete csipke ing szegélye villant elő. – Hát nem is köszönsz nekem…? Te,
csodabogárka…
Az asszony hozzásimult.
– Istenem… istenem…
Az asszony az asztalnál állt, és a táskát nyitotta ki. Magasra vonva a szemöldökét, ajkát
előre csücsörítve kapcsolta ki a zárat: – Istenem! Ez… nem igaz, Lackó!!
Összecsapta a tenyerét:
– Lackó! Te csudabogárka…!
Megcsókolta apró kis csókokkal a férfi arcát, a szemeit, a fülét, majd rácuppantott a
szájára:
Svung mozdulatlanul állt a helyén, és úgy érezte, hogy elsüllyed vele a világ.
– Szívem…
Megcsókolta a homlokát:
– Gyere, gyere, ülj le szépen ide, a kályhához. Látod, hogy befűtöttem neked…
– Istenem… istenem…
– Teljesen elvesztem…
– Istenem – mondta, amikor leült az ágy szélére, hogy lehúzza a cipőjét. – Ó, istenem…
bizony mondom, hogy nincs szerencsétlenebb teremtés az embernél…!
Maga elé nézett, és a keze megállt a cipőfűzőn. Úgy érezte, hogy forrósodni kezd a
szeme, és sírnia kellene. Gyorsan az ajtó felé fordult, és felkiáltott:
Király – immár a kora reggeli órákban sietett előre az éjszakát átvészelt és makacsul
szétterpeszkedő ködben – kabátja gallérját felhajtva, kialvatlan szemeire mélyen ráhúzva a
kalapot, táskáját, mely könnyű volt immár, a hóna alá csapva, és meg-megszippantva az orrát.
Ó, emberek, akik megtehetitek azt, amit tenni jónak és kellemesnek ítéltek! Akik
mertek úgy cselekedni, hogy jól érezzétek magatokat! Ó, emberek, akik mertek olyanok lenni,
amilyenek szeretnétek lenni! Ó, akik képesek vagytok úgy élni, hogy magatok legyetek
maradék nélkül! Ó, akik betöltitek a törvényt, mondván: így kívánom! Ha van ennek a
piszkos életnek valami értelme, akkor nem egyéb, mint csinálni, amit akarunk, és tenni
akadály nélkül, amire képesek vagyunk! Tisztelet mindenkinek, aki mer és tud, akárhogyan is,
de kívánságai parancsa szerint élni! Tisztelet nekik! Mi az, hogy mások romlása árán? Ők
töltik be az emberi teljességet! Ők azok, akikért egyáltalán vagyunk! Ők azok, akiket
felmutathatunk: íme, az ember! Ecce homo! – mint Munkácsy mondotta. Mutassátok meg az
embert? – kérdezné egy holdlakó. – Ott! – mondhatnánk. – Ott! Nézd! Ő az! Ő a Szabad! Ő
az Akarat, ő az Erő, ő az, aki Jól Érzi Magát! Ha százmillió van azért pusztán, hogy ő
lehessen, akkor megéri a százmillió. Ő az ember!
– Haha…! Hohó…! Gyurica mester! Nem igaz, amit maga kérdezett tőlünk… Nem
igaz, hogy maga úgy vélte, hogy van egyáltalán kérdeznivaló ezen a dolgon! Maga is kissé
hülye-úr, Gyurica mester! Ha nem volna az, akkor tudná, hogy nincs kérdeznivaló! Akkor
tudná azt, amit én egy sokak által igen nagyra tartott francia írótól olvastam, s aki szerint az
életünk másból sem áll, mint azon kínlódni, hogy mit és hogyan cselekedjünk! Akkor tudná
azt is, hogy más kiváló írók megmondták, hogy ez nem igaz! Meg bizony! Olyan nincs –
kedvesem –, hogy az ember ne tudná, hogy hogyan kell helyesen cselekednie?! Bizony nincs,
Gyurica úr, meg író úr! Nagyon jól tudjuk mi azt mindannyian, minden esetben, hogy hogyan
kell vagy kellene cselekedni! Hogy mit választani! Azt hiszi, hogy nem tudtuk mindannyian
abban a pillanatban, ahogyan maga elröfögte a meséjét? Maga nagyon téved! Tudjuk – csak
aztán elkezdünk spekulálni. Kezdjük megnöveszteni a fülünket, mint valami ronda formájú
antennát, hogy halljuk: mit mond a szabály, amelyet illik, sőt muszáj meghallgatni! Hogy mit
mond ez a nyavalyás, ez a félrehülyült világ, ez a nyomorult társadalom… Annak higgyen,
órás úr, amit maga is először gondolt, nyomban azután, hogy kitalálta ezt a maga kérdését.
Anélkül hogy megvárná, amíg felnyújtja a fülét! Az az igazság! A többi gazemberség,
álszentség, mint ahogyan ez az egész világ maga sem áll másból…
– Tudja, mit mondok magának? Gondolja csak végig, hogy mit jelent, amikor
összedugják a fejüket, és disznó vicceket mesélnek egymásnak az emberek? Úgy, ahogyan
maguk is szokták a fehér asztal mellett. Gondolkodjon rajta, hogy mi van mögötte? Meg
disznó rajzokat nézegetnek, meg még disznóbb képeslapokat? Tudják, hogy mit jelent ez?
Amikor maga, Kovács úr, azt a meztelen aktot vásárolta meg a barátom kollekciójából, akkor
tudja, hogy miért tette, hogy mit jelentett és mit jelent az? Amikor elmegy a vendéglő ablaka
előtt egy kislány, liliomnyi ártatlan teremtés, és maguk összeröfögnek és egymásra
kacsintanak, és utána azt mondják, hogy: az annyát! S aztán kiigazítják magukat, mondván:
be szép gyermek volt, és úgy néznek utána, hogy kiesik a szemük, és rögtön utána disznó
vicceket kezdenek mesélni, hogy mit csinált Móricka a húgával, és mit szólt hozzá a
szobalány? Ugye, tudják, hogy mit jelent ez? Na, ugyebár… Hát akkor álljon csak meg a
menet, tisztelt felebarátaim! Amikor a fröccsöt isszák ott a vendéglőben, akkor az mire való?
Miért nincsenek otthon? A jó, a meleg otthonban, a szerető hitves mellett! Miért jobb a
kocsmában, ha szabad kérdeznem? Csak vigyázzanak, mert Király bácsi nem jött a
hathúszassal, és nem is lépett a falvédőről maguk közé! Isszák a fröccseiket, és elmesélik
gáláns kalandjaikat. Gáláns? Na, ne vicceljünk! Jönnek egymás után, hogyan is volt annak
idején, s amikor befejezik valamelyik nőhistóriájukat, akkor mi az a sóhajtás: hajaj! – és
magukban marad a szusz, és oly elrévült tekintettel merednek maguk elé, mint annak a
bizonyos Daumier-nek a rajzán a pasas, és olyan a szemük, mint a szopós borjúé vagy a
márciusi macskáé! Ki kérdezte maguktól ezeket a históriákat? Ki kérdezte, hogy teszem azt:
ilyen nő volt! És behajlítják a karjukat és cuppantanak hozzá, a másik meg nyel egymás után,
kiszárad egészen a szája! Ne játszódjuk meg magunkat, édesapám! Talán nem tudják, hogy
mit jelent, amikor a szomszédasszonynak a baráti vacsorán azt mondják: magáért, Rózsika?
Magáért mindent! Egy ilyen szép asszonyért! És hozzáteszik: jaj, jaj, meghallotta a
feleségem… És elröhincsélnek, mert valamit kell csinálni ezután, ugyebár. És mit mond az
asszony rá, a Rózsika? Odahajol, ugyebár, és azt mondja: majd amikor nem hallja senki,
Gézukám, akkor mondja… És felpiroslik a képük, és zavartan néznek körül, ha röhincsélnek
is, és egy pillanatra elmegy a kedvük, ugyebár? Ez mi, ha szabad kérdeznem, szaktársaim? És
amikor a fröccsök után leteszik a tenyerüket az asztalra, és azt mondják: hát… haza kell
menni, barátaim! Mi az a: hát? És miért mondják a többiek: hát… bizony, így van ez! Ugye,
tudják, hogy micsoda ez. Bizony megmondta már erről a véleményét a Freud – nem a BEAC
vízipólósa, akire maguk gondolnak –, hanem az a bécsi nagy-nagy író, akit annyian
vásárolnak! S az mi, amikor a Béla kolléga felolvasta maguknak annak a csekonicsnak, annak
a Szamosi Viktornak az esetét, hogy hatvanezer pengőt emelt el a zuglói postából egy
délután!? Mit mondtak rá? – Az annyát! – mondták ugye. – Na, annak aztán nem lesz gondja
ezentúl! – mondták, ugye, gyermekeim. – Ha csak el nem kapják! – mondták ugyebár. – Áh,
nem kapják el! – mondták ugyebár, és elmerült újfent a tekintetük. Az annyát! – és néztek
pislogva egymás elé, és csakis egymás elé, mint mindig ilyen hír hallatán, és pislogtak,
galambjaim! Pislogtak, bizony! Miért? – ha szabad megkérdezni a Király bácsinak? És miért
mondták annyira erősködve, hogy nem fogják azt el! Szóval – lassan a testtel, felebarátaim…
Ne forszírozzuk a dolgot, annyit mondok… És vigyázzunk, ha másokat megítélünk!
Ott járt már Béla kolléga vendéglőjénél. A rolók lehúzva pihentek. A járdán ott volt a
nyoma a kirázott abroszoknak. A vendéglős még az igazak álmát aludta, és csak hat óra körül
szokta kiküldeni a feleségét, hogy felseperjen.
– Fuj! – mondta ismét, és elindult a ház felé. – Egyébként már tegnap este tudtam, hogy
nem kaphatok a Macaulay-ért szegyet, sem karajt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a
Macaulay-m nincs már meg… és ahhoz, hogy szegyet kaphassak érte, először meg kell
szereznem valahonnan, és nem kevesebbet kell majd adnom érte, mint egy Magyar oltárokat
vagy egy kis Jávorkát! És azzal… befejeződött minden erre a hétre. Erre a hétre? Ne
hazudjunk, barátom… Kerek tíz napig nem lesz otthon hús, mert az utolsó adagot odavittem
ennek a bestiának! És nem számít semmi okoskodás és egyáltalán nem számít, hogy ki milyen
viccet mond, és mit vartyog Rózsikának, mert ezzel aztán be is érik… számukra nincs tovább
– de te utolsó gazember vagy!
– Igen, Gyurica mester… akkora gazember vagyok, hogy senki nem méltóbb a Kakatiti
mesterségére…
Amíg felfelé ment a lépcsőn, szemei előtt egy hatalmas trónus látványa bontakozott ki.
A trónus aranyból volt, akár a Propylän egyik melléklete, és szegyek függtek rajta, karajokkal
volt teleaggatva… Emberek jöttek simára borotvált fejjel, és térden csúszva szegyeket,
karajokat, tojást és szalonnát, lisztet, olajat és zsírt nyújtottak a trónus felé, hatalmas
amforákban bort emeltek magasra, és vajat hoztak ezüstös csillogású tálcákon. Dagadó izmú
rabszolgák gyönge lányokat és teltségükben virágzó nőket hoztak karjaiknál ragadva meg
őket, selyembe öltözötten táncoltak arrább holmi bajadérok, és szólt a muzsika, remegett a
hárfa, búgott a fuvola… és a magasan kékben tündöklő, arannyal ékíteti mennyezetről sonkák
és csülkök lógtak alá, a sorba aggatott szalonnák és szalámik közül és a cirádás mozaik
padlózaton a nők, szolgák és mindenek lábai között szüntelen kavargásban aranypénzek
gurultak jobbra és balra és mindenfelé…
Felnyitotta a szemét, és a fejét oldalt hajtotta, mint ha távoli hangokra ügyel az ember,
és hangosan kérdezte:
– Komolyan mondod?
Fülelt egy kis ideig, aztán szomorúan és megereszkedő arccal, meghajtva a fejét
bólintott, és azt mondta:
6.
„…ezerhétszázhatvanöt… ezerhétszázhatvanhat… ezerhétszázhatvanhét… Hm!”
Két egyemeletes ház közé ékelt, régi földszintes házban lakott. Az utcára bolthajtásos
kapu szolgált, és a kapu két oldalán két-két ablak. Múlt századi épület volt, eléggé megviselt,
alacsony mennyezettel és tűzfalnak szaladó, macskaköves kis udvarral. Tűzfal volt egyébként
az udvar két oldalán is, napfényt tehát alig kapott, s a kövek között sápadt fű és moha volt
látható. A házban mindössze két szoba és egy konyha volt. Jobbra két helyiség, balra egy,
amely Gyurica műhelyéül is szolgált.
– Jó estét!
– Mi újság?
A lány elpirult:
– Köszönöm, jól…
– Nincs…
– Ebből minden este és reggel vegyél be egy szemet. Úgy tedd el, hogy nehogy
megtalálja valamelyik. Ez… csak olyan nagy hölgyeknek jár, mint amilyen te vagy!
– De nem tudjuk megtenni! Sem úgy, ahogyan arra neked szükséged lenne, sem úgy,
ahogyan azt én is szeretném. Amit tehetünk, az mindössze az, hogy igyekszünk minél
kevesebb munkát hagyni rád. Holnap már csak a varrás lesz a tiéd. A ma esti főzést már én
csinálom – úgy, mint azelőtt. Reggel áthozom neked a műhelyből a karosszéket, és abban
fogsz ülni, betakarod magad, hogy ne fázz meg az ülésben, és csak akkor kelsz fel, ha nagyon
muszáj… Rendben van?
A lány bólintott:
– Igen…
– Minden egyebet végezzen a Bikfic! Egyébként is okos dolog, ha több munkát adunk
neki. Az ilyen szeleburdi gyereknek nem árt, ha néha felelősséget adnak neki. Néha rá kell
bízni a kecskére a káposztát, különösen, ha a kecske olyan értelmes kis jószág, mint a mi
Bikficünk. Sok baj volt vele máma…?
– A színház újra…
– A színház, a színház…! Ki kellene már egyszer találnunk valamit, hogy hagyjon fel
vele. Nem tudom, honnan szedi ezt a színházat?
– Alig bírok vele – emelte fel a tekintetét a lány. – A többiek aztán persze nem bírnak
magukkal… Hogy adjak valami rongyot függönynek, hadd tegye a kalapot a fejére a Bikfic,
hadd öltözzön fel felnőttnek… meg ilyesmi.
– Holnap raportra jön majd a kölyök! Reggel azonnal, amint felkel, kihozod ide, a
konyhába, és meglátod, nem lesz egy darabig baj vele. Úgy kell beszélni vele, mint egy
felnőttel, nem buta kölyök az, és annyi az önérzet benne, hogy sok is… Majd megpróbálunk
valamit! Szóval, mindent ő végez majd holnap. Te pedig légy okos! Ha azt látod, hogy
valamit nem úgy csinál, ahogyan te szoktad, akkor ne törődj vele, hadd csinálja. Bízz rá
mindent egészen, és csak akkor szólj, ha valami ostobaságot csinálna. Hadd találja örömét
abban, hogy intézkedhet, rendelkezhet, és a többinek szót kell fogadni…
– Nem tudom, hogyan fognak szót fogadni neki? Állandóan lesik, hogy mikor csinál
valamit, amin nevethetnek, ő pedig élvezi, és akkor megbolondulnak…
– No hát… próbáljuk meg, jó? Azért tartsd rajta a szemed, nehogy azt higgye, hogy
most aztán senki nem parancsol neki… De azért hadd higgye úgy, mintha ő lenne a főnök.
Stimmel?
A lány mosolygott.
– Pedig – mondta – nem a vége van itt. Inkább az eleje! Ez azt jelenti, hogy egészséges
vagy, minden rendben van a szervezetedben és normálisan fejlődsz. Semmi nem változott
meg benned! Ugyanolyan fogsz maradni, mint eddig is voltál, de most majd elkezdesz nőni
és… valamit azért, azt hiszem érezni fogsz… amit eddig nem éreztél! Hogy milyen is lesz az,
amit érezni fogsz, azt én nem tudom elmondani neked, sőt az is lehetséges, hogy csak én
gondolom úgy… Olyasmit, hogy talán büszke leszel egy kevéssé, és ez nem is baj… Hogyan
is mondjam neked?
Elgondolkodva nézett a lány hajára, aztán lehullott a tekintete a lány kezeire, és jobban
megszorította az ujjaival:
– Az élet hírt adott neked magáról, illetve arról, hogy miért is vagy a világon… Hogy
miért is élsz a földön? Hogy egyszer majd te is azok közé tartozol majd, akiknek mindent
köszönhetünk. Hogy egyszer majd te is édesanya leszel! Az, akit a legjobban tisztelünk az
egész földön, és minden dolgok között! Az előtt az emberiség meghajtja a fejét, s aki előtt mi
férfiak örökké gyermeknek érezzük magunkat. Édesanya leszel! És mindenki számára parancs
lesz, hogy a boldogságot csak úgy képes megszerezni, hogy téged boldoggá tesz, és
megszabadít a szomorúságtól. Hogy óvjon és féltsen téged, mert magát óvja és őrzi benned, és
önmaga ellen vétkezik, ha rosszat cselekszik veled. És mindenki számára parancs lesz, hogy a
te mindennél hatalmasabb és követelőbb törvényed szerint éljen, és a te törvényed szerint
rendezze be az életét. A te törvényed szerint, mely azt követeli, hogy az élet az életért van,
hogy minden cselekedetnek az életért kell történnie, hogy minden mozdulatunk az élet
megőrzését kell szolgálja! És mindenki számára parancs lesz, hogy azért éljen a földön, hogy
téged semmi ne szomorítson, bántás soha ne érjen, gond ne kísérjen, félelmet ne ismerj meg,
hogy úgy foganhasson benned majd a gyermek, és úgy hordozd őt magadban a szíved alatt,
hogy titkos és a vérben bujkáló emlékezet csak szépet és jót ajándékozzon neki! Erre a
parancsra nősz majd fel, és ezt a parancsot fogod hirdetni az emberiségnek! – Tenyerébe fogta
a lány arcát, és a szemébe nézett:
– És ami most van… ami ma történik a világban, azt el fogod felejteni! Az élet fog
győzni, mert nem lehet másképpen! Amit megőrzöl belőle, az emlékezet, az mindannyiunk
haszna lesz. Mert megismerted, és ezért fel fogod ismerni a gonoszt! Te fogod majd
felismerni hamarabb mindenkinél! A te szemed fogja észrevenni hamarabb mindenkinél. A te
szíved fog feldobbanni, és a te szavad fog kiáltani mindenki szavánál előbb! Te fogod majd
meglátni őt, ha előbújik a vackáról, te fogod meglátni akkor, amikor másnak még nincs szeme
rá, és tekintete nem sejt semmit! Te fogod meghallani a lélegzetét, amikor senkinek nem lesz
még füle rá! Te fogod megérezni a jelenlétét, amikor még senki nem vette észre! Te fogsz
kiáltani először, és te fogsz rámutatni az ujjaddal, amikor rejtőzik még, és te leszel, aki kiáltva
parancsot adsz, hogy el kell pusztítani. És senki nem fog kételkedni a szíved sejtésében, senki
a te kiáltásodban, mert mindenki tudni fogja, hogy te vagy az ő legnagyobb ellensége! Így
lesz, és így marad majd örökké!
– Hiszel benne?
– Hinned kell! És tudnod kell, hogy ami van a világban, az el fog múlni! Semmi nem
marad belőle… Ami ma van a világban, az az ember ellenére van! Az ember jó! Ezért múlik
el tőle minden gonosz! A rossz idegen az embertől, olyan idegen, mint a betegség, amelyből
felgyógyulunk, s amely csak akkor keríthet a hatalmába, ha nem vigyázunk magunkra…
– Én nem akarok hinni semmiben… – mondta a lány, és felcsuklott most már szabadon
a zokogása. – Én meg akarok halni! Az emberek rosszak és kegyetlenek… Én nem akarok
élni!
Gyurica felállt, és magához ölelte a lányt. Megvárta, míg elcsendesül a gyermek sírása,
s akkor odavezette a szoba ajtajához.
Megnyitotta az ajtót. Ahogy beesett a fény a szobába, kis ágyak sora vált láthatóvá.
Végig a falak mentén követték egymást, és két ágy volt összetolva a szoba közepén is. Meleg
gyermek levegő áradt a megnyitott ajtó felé.
Maga is odalépett az első ágyhoz. Fekete hajú kisfiú szuszogott a takaró alatt, a karja a
feje alatt. Gyurica óvatosan a hátára fordította a gyermeket. Odalépett a következő ágyhoz.
Hasonló korú gyermek feküdt ott, a takaró lecsúszott róla, az inge felgyűrődött a derekához.
Amikor Gyurica föléje hajolt, akkor megmozdult, és átfordult a másik oldalára. Még kilenc
ágy következett. Hét a falak mentén és kettő a szoba közepén. Az egyik üres volt, a takaró
félrehajtva. A párna érintetlen.
– Jó éjszakát…
– Jó éjszakát… – mondta a lány. – A füzeteket odatettem az asztalra!
Amikor betette maga mögött az ajtót, egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. Aztán
odament a tűzhelyhez, és leguggolva megpakolta a tüzet. Megnézte az óráját.
– Tíz múlt tíz perccel… Több mint másfél órám van! Vajon milyen lesz a gyerek…?
Felállt, és a konyhaszekrény aljából lábast, fazekat vett elő, aztán az üveges részből
elővette az olajos üveget, lisztet, a fiókból fakanalat, és sorba odavitte a kályhához.
Megpiszkálta a tüzet.
A lábast feltette a karikára, és olajat öntött bele. Felnyitotta a fal mellett a nagy ládát, és
krumplit vett ki belőle, kis kosárba szedte át, és leült a kis székre a kályha előtt. Pucolni
kezdte a krumplit. Néhány darab után felállt, telemerte vízzel a fazekat, az olaj is forrósodott
már, belekavarta a lisztet, és ott maradt mellette, amíg megpirult a rántás. Két fej hagymát vett
elő, és megtisztítva beletette a levesbe.
Mire végzett a krumplipucolással, kész volt a leves. Félrehúzta a kályha szélére, sót tett
bele, ott hagyta a kályha szélén. Újra hagymát tisztított, új lábast vett elő, olajat töltött bele,
aztán beletette az apróra vágott hagymát. Amíg az olaj forrósodott, kötényt tett maga elé, és
hozzálátott a nokedli-készítéshez. Cseréptálban kavarta a lisztet. A kredenc előtt állva kavarta,
sebesen járt a kezében a fakanál. Amikor meghallotta az olaj sercegését, visszatért a
kályhához, beletette az apróra vágott szalonnát, és a fakanállal elegyengette, hogy egyformán
piruljon minden darabja. Aztán paprikát tett bele, ráöntötte a megmosott krumplit, és lefedte a
lábast. Mire kiszaggatta a nokedlit és elkészült az egész főzéssel, fél tizenkettőre járt az idő.
Felseperte, majd felmosta a konyhát. Leült, és rágyújtott egy cigarettára. Csendesen maga elé
nézve szívta végig. Aztán levette maga elől a kötényt, vizet töltött, és megmosta a kezét.
Odament az ablakhoz, és az egyik tolltartóból piros ceruzát vett elő. Leült az asztalhoz, és
maga elé húzta a gondosan egymás mellé rakott, kék papírba kötött füzeteket.
Az első füzeten, amit a kezébe vett, szépen rajzolt betűkkel Éva felírás állt. A nagylány,
mielőtt aludni tért, mindig a saját füzetét tette legfelülre. Gyurica felállt, és halkan a
szobaajtóhoz lépett. Megnyitotta az ajtót, és odament a szoba közepén álló ágyhoz. A lány
arcát a karjaiba temetve aludt. Néha fel-felhüppögött álmában. Gyurica lehajolt, és óvatosan
megcsókolta a haját. A szobát betöltötte a tizenegy gyerek szuszogása. Az egyik mondott
valamit álmában. Gyurica odalépett hozzá, és megsimogatta a homlokát.
Gyurica elhagyta a szobát, és visszaült a füzetek fölé. Az első füzetben, szép kék
vonalakkal Európa térképe volt felrajzolva. A hegyek zöldek voltak és barnák, az
országhatárok pirossal voltak felrajzolva. Föléje írva: „Európa éghajlati övezetei”, és
szaggatott vonalak határolták el egymástól az óceáni, a szárazföldi és a mediterrán öveket.
Gyurica felnyitotta a füzet mellé helyezett könyvet és átfutva az aznapi dátummal megjelölt
szakaszt, ellenőrizte a rajzot a füzetben. Az utolsó két füzetben nagy ákombákomok
sorakoztak, „g” majd „p” és végül „j” betűk. Átjavította a rosszul rajzolt betűket, aztán kezébe
vette a könyvet, és kijelölte a holnapi leckét. Néhány egyszótagos szót írt a sorok elejére
mintának.
Tizenkét óra múlt néhány perccel, amikor végzett a füzetekkel. Felállt, és mindannyit
az ablakpárkányra helyezte.
– Holnap – gondolta – eladom a fekete kakukkos svájcit! Nagyot fog nézni a Felvinci,
ha beállítok hozzá: tessék, uram, teljesül a vágya, itt az óra, mától a magáé! – Hát mégis
megválik tőle, Gyurica úr? – Meg! De nem nyolcvan pengő, hanem száz! – Az sok! – mondja
majd. – Akkor nincs óra! – mondom én, és ő kifizeti. Nekem pedig jó pár napra nem lesz
gondom! Meglesz a rántott leves, tej a kicsiknek, és lesz újra kolbász, Svung azt mondta,
hogy tud szerezni, ha nagyon akarom…!
– Jó estét…
A férfi megszólalt:
– Azt hiszem, ő lesz az utolsó – nézett Gyurica a gyerekre. – Nincs több helyem…
Odanyújtotta a kezét a gyermekhez:
– Szervusz… mindjárt megkapod a mackódat. Egy ilyen nagy doboz cukorkája van, és
alig várja, hogy odaadhassa neked! Azt fogja mondani: tessék…! Úgy ám, nagyon ügyes
mackó…
– Nem bizony – mondta Gyurica –, azt csak az ilyen okos és szép kislányoknak adja a
maci…
– Nem tudom…
– Tudod mit? Adjunk majd neki egy kis cukorkát, ha megint ide jön… Jó? Addig is
vesd le most a kabátodat, mert a mackó fél azoktól, akiken kabát van meg sapka. Azt mondja,
hogy ő csak azokat szereti, akik itt laknak nálunk…
– Nem lehet… – mondta Gyurica. – Itt csak azok maradhatnak, akik szeretik a
mackót… és akit szeret a mackó!
– Na, látod! Szeret téged… Adsz cukorkát a kislánynak? Kérdezd meg tőle szépen,
hogy ad-e neked cukorkát?
– Te jó bácsi vagy?
– Igen! – mondta Gyurica. – Itt, ebben a házban mind jó emberek vannak… Te pedig itt
maradsz közöttünk. Ott bent a szobában még sok ilyen kisgyermek van, mint te, és azok mind
szeretni fognak téged!
Intett a férfinak.
– Igen! Ők is mind olyan kisgyermekek, mint te vagy… Most alszanak, de holnap majd
megismered őket, és meglátod, hogy mennyire szeretnek majd… Vesd le szépen a sapkádat!
Ránézett a mackóra:
– Most nem kell a maci… Éjszaka aludni kell neki! Add ide, majd én leteszem…
– Tulajdonképpen – mondta Gyurica –, nem itt szokott aludni. Most csak azért volt itt,
mert várt téged. Tegyük le ide, a székre, és amikor te is lefekszel, akkor magaddal viszed,
hogy ott aludjon az ágyadban…
– Nem esik le innen a székről?
Amikor Gyurica visszatért, a gyermek ott ült a széken, a mackó az ölében volt, a masni
nem volt a nyakában.
– Az enyémet úgy hívták, hogy Tündi… Olyan édes volt, ezt miért nem hívják
Tündinek?
– Mert más nevet kapott, amikor kicsi volt. Ha új nevet adnánk neki, akkor nem értené
meg… Téged hogy hívnak? Odament, és levette a gyermek nyakából a sálat.
– Akkor maradjon most is Maci a neve… Tedd le ide az asztalra, amíg leveszem a
kabátomat! – mondta a gyerek.
– Te főzöl?
– Igen…
– Ani…
– Igen.
– De…! Engem becsapott az apukám! Azt mondta mindig nekem, hogy nagyon szeret,
és ő csak azért van a világon, hogy mindig vigyázzon rám. Azt mondta, hogy mindig velem
lesz, egészen addig, amíg nagy leszek, hogy mindig segítsen nekem, és vigyázzon rám, és azt
is mondta, hogy soha nem hagy el engem. Anyukám is azt mondta, és most ő sincs itt
velem…
– Apukád és anyukád – mondta Gyurica – rám bíztak téged, hogy vigyázzak rád, amíg
ők visszajönnek. Addig én fogok segíteni neked mindenben. Tanulni fogunk, úgy, mint a
többi gyerek. Itt mindegyik gyereknek van könyve és füzete. Kapsz majd tőlem ceruzát,
radírgumit, tolltartót, és megtanulsz írni, olvasni. Azt hiszem, hogy nagyon jó tanuló lesz
belőled…
– Miért kérdeztem butaságot? Nem mindenkit ölnek meg, hogyha megnő? Vagy csak
azokat ölik meg, akiknek nincs puskájuk?
– Én nem akarom, hogy engem is megöljenek. Megölték a macimat is, pedig olyan jó
volt, és soha nem is bántott senkit! És miért mondta apukám, hogy mindig velem marad, ha
aztán becsapott engem?
– Most én vagyok itt veled, és én vigyázok rád! Nagyon jól fogod érezni magad, majd
meglátod. Sokat fogsz játszani, és sok kis pajtásod lesz. Tudsz varrni babaruhát?
– Igen! De most a babám sincs meg… Nincs velem sem apuka, sem anyuka, sem a
macim, sem a babám… Mivel szokták megölni az embereket?
– Majd meglátod, hogy milyen szép babát kapsz majd tőlem! És ha tudsz varrni, akkor
csinálhatsz neki babaruhát, Éva ad majd neked tűt, cérnát, és segíteni fog neked…
– Éva az már nagy lány – mondta Gyurica, és fűzni kezdte a kislány cipőjét. – Közben
levetkőzünk, jó? Ő már egészen nagy lány. Őrá is én vigyázok most… De ő már olyan nagy,
hogy sokat fog segíteni neked. Nagyon szép ruhákat tud varrni, és ketten fogunk tanítani
téged olvasni meg írni. Jó lesz?
– Én már le tudom írni a nevemet! Apukám tanította meg, hogyan kell leírni…
– Nagyszerű. Tudtam, hogy nagyon ügyes és okos kislány vagy… Éppen ezért
szeretnék kérni valamit tőled! Megteszed? Egészen könnyű dolog…
– Ezentúl próbálj te is így beszélni, ahogyan én beszélek most. Ilyen halkan, jó? És
mindig ilyen csendesen beszélj, jó?
– Igen… de ha hangosan beszélsz, akkor megtudják, hogy itt vagy, és eljönnek a rossz
emberek! Beszélj mindig olyan csendesen, mint én… jó?
– Igen!
Mind a két cipőjét lehúzta már a gyermeknek, és most felállította a maga helyére, a
székre:
– Na, lássuk a hálóingedet – tette az asztalra a táskát Gyurica. Egy szoknya volt a
táskában, két kis ing, egy hálóing és más semmi. Ennyi volt minden, ami ezé a gyermeké volt.
– Szép hálóinged van! Gyere, segítek felvenni! Majd meglátod, hogy milyen jól fogsz
aludni a macival…
– A macikat miért ölik meg? Pedig azok nem is nőnek meg. Miért baj az, ha valaki
megnő?
Amikor a gyermek készen volt az öltözködéssel, vagyis ott állt bokáig érő hálóingben,
akkor Gyurica az ölébe vette:
Jobbra, a fal mellett keskeny tábori ágy húzódott meg a többi mellett. Balra tőle –
ugyancsak hasonló ágyon – egy kislány feküdt. Talán tízéves lehetett, karja a takaró fölött,
békésen aludt.
– Jól fekszel?
– Úgyis tudom – mondta a gyermek –, hogy nem mondtad meg nekem, hogy
mekkorára kell nőjek ahhoz, hogy megöljenek?
– Buta vagy! – mondta Gyurica. – És ha nem hiszel nekem, akkor nem is szeretlek
téged! Aludj szépen…
Bár sok dolga volt még, felállt, becsukta az ajtót, és visszaült a gyermek mellé.
Elsimította a homlokából a haját:
Tovább simogatta a gyermek haját. A kislány lehunyta a szemét. Egy idő múlva
felsóhajtva azt mondta:
– Ó… istenem… istenem…
7.
Másnap este – mint mindennap – Béla kolléga kihozta a bort, és letette az asztal közepére.
Megtörölte a kezét a kötényében, és leült a helyére. Kovács, az asztalos megkérdezte:
– Nyilván jól belakott az este a szeggyel, és a gyomrát kúrálja. Esetleg új szegy után
szaladgál, ha marad lassan eladni való könyve egyáltalán. Azt még meg tudom érteni, hogy
húst tud szerezni a könyveiért – ha van olyan marha, aki húst ad könyvért –, de azt már
kevésbé értem, hogy honnan szerez annyi könyvet, ha mindegyiket húsra cseréli be? Hol itt az
üzleti körforgás? Hogy teszem azt: áruból pénz, pénzből áru, sőt több áru…?
– Ne féltse csak őt! – mondta Kovács. – Látott már maga ügynököt éhen halni?
– Én attól sem féltem! Az olvasás, az olyan dolog egyeseknél, mint a cigaretta vagy a
vakarózás. Volt nálunk a katonaságnál egy őrvezető, majdnem karpaszományos, de nem
végezte el rendesen az iskoláit, nem volt meg az érettségije. Hát az, kérem, minden pénzét
könyvekre költötte. A zsoldját is, meg amit hazulról kapott. Ha kimenő volt, akkor meg a
könyvtárakat bújta, ha meg vasárnapra esett a kimenő, akkor bevetette magát a körletbe, s ott
olvasott egész nap…
– Ismertem én is ilyen extra pókokat – mondta a vendéglős. – Tudja, ki volt ilyen?
Emlékszik az öreg Kothenznek a fiára, arra a langaléta gyerekre? Na, az volt ilyen. Ha
néhanapján helyettesítette az apját az üzletben, hát akkor az isten őrizzen meg tőle! Itt a
nyakam, hogy az tette tönkre a boltot! Ha bement az ember hozzá, fel sem emelte a fejét, csak
dünnyögött valamit az orra alatt, és úgy adta oda az embernek a cigarettát, hogy azt sem tudta,
hogy mit ad tulajdonképpen, csak úgy kaparászott a kezével, s oda sem nézett. Adott az
Leventét Symphonia helyett, meg Memphist Hunnia helyett. Akkor is ott volt a szeme a
könyvén, amikor a pénzt elrakta. Itt a nyakam, ha nem az tette tönkre az öreget…
– Jól. Jól, hál’ istennek… az epéjét fájlalja időnként, de nincs különben semmi baja…
– A Szarvas az most adott neki valami egészen új orvosságot. Valami kúpokat, olyan,
mint a csokoládé, hogy a fene essen bele… Hát az egészen jól használ!
– Az egy igazi úriember – mondta. – Ilyen finom ember kevés akad, még orvosban is,
én mondom magának…
– Persze! És tudja, hogy miért jött el a kórházból? Nahát: volt egyszer valami igen
komoly eset, és neki más véleménye volt, mint a tanárnak. Összeszólalkoztak. Aztán persze,
úgy volt minden, ahogyan ő mondta, a beteg pedig meghalt…
– Az annyát… s ezért aztán eljött!
– Igen!
– Azt mondta: az ő renoméja nem engedi meg, hogy ilyen helyen maradjon tovább!
– Látta a kezét? – nyújtotta maga elé a tenyerét a vendéglős. – Azt mondják, hogy
kísérletezett valami új gyógyszerrel, és közben égett meg az egész keze. Azóta olyan fehér a
bőr a kezén, olyan, mintha csak a hártya lenne rajta…
– Hogy megállná? – húzta fel a homlokát a vendéglős. – Hát azt hiszi, hogy nem
hívták? Az egyik nagy szanatóriumba akarták vinni, de ő azt mondta, hogy nem hagyja a
betegeit! Szóval… kevés ilyen orvos van az országban! Igaz, órás úr? – fordult Gyuricához,
aki hátradőlve a székén a poharat forgatta a kezében. – Igaz, hogy kevés ilyen orvos szaladgál
az országban?
A vendéglős felcsattant:
– Azt sem hiszi, hogy Bécsbe akarták vinni, és ő nem akarta itthagyni a betegeit, mert
olyan ember…?
Kovács legyintett:
A vendéglős elvörösödött:
– Volt már valami, amire maga nem az ellenkezőjét mondta volna? Vagy valami, amit
ne fitymált volna le?
– Volt már valami, amivel elégedett lett volna, hogy az úgy is van jól, ahogyan van?!
– Úgy látszik, nem sikerült eleget disznólkodni otthon, s azért van ilyen rossz napja!
Nem sikerült valami, angyalom? Olyan a képe, mintha ecetet ivott volna…
– És mikor nem olyan? – kérdezte Kovács. Közelebb tolta a hamutartót a vendéglőshöz.
– Na nézzék…! Nézzék… a királyok Királyát, micsoda lendülettel tör rá az emberekre?!
Levetette a kabátját:
– Majd elmegy, barátom, higgye meg, hogy elmegy, és nyoma sem marad majd
egyszer…!
– Gondolja?
– Megszólaltunk, angyalom? Ezt a kitüntető figyelmet! Na, mit szólnak hozzá, nem
kérdezte senki és megszólalt!
– Hát mi biztos, édes egy uram? Mi biztos a világon, na, mondja meg nekem…?
– Hát persze! Na, látja… erről egészen megfeledkeztem! Kimocskolódta magát otthon
azzal a szeggyel?
– És még mindig ügynöknek tetszik lenni? – kérdezte a vendéglős. – Hogyan tetszik ezt
csinálni, árulja már el nekünk?
– És maga hogyan csinálja? Lopja még a pénzt a becsületes keresők kezéből? Ha majd
lecsukják egyszer, jöjjön nyugodtan hozzám… a könyves Svunghoz, tetszik érteni: a
Svunghoz! Az majd beviszi magát a boltjába, és viheti utána a táskáját!
Odaintett Gyuricára:
– Meghozta az óráját?
– Meg, meg… – mondta a vendéglős. – Ahhoz képest, hogy ilyen pancser-kontár, elég
jól megcsinálta.
– Ahogy azt maga gondolja, édes uram! Azt hiszi, azért, mert jár, minden rendben van
vele? Kilopta, ami ért benne valamit, és összecsapta, hogy járjon, amíg maga átveszi tőle!
Látott már maga becsületes órást?
– Akkor, hogyha úgy csinálom meg az óráját, hogy soha ne romoljon el!
– Kezdi a pasas! – bökött az órás felé Király. – Nem sikerült a pipihús az éjjel,
mesterem?
– Egészségünkre!
– Úgy, édesapám… Annyival élek tovább, mint maga. Nem fog tégla esni a fejemre,
autó sem gázol el, és gombamérgezést sem kapok majd… Végelgyengülésben fogok
meghalni, amikor magát régen elvitték már a haverjai a pokolba!
– Biztos, angyalom… mert nem megyek háztető alá, és nem megyek az utca közepére
sem…
– Ez a beszéd, Béla kolléga! – mondta az ügynök. – Gombát nem enni, tető alá nem
állni, úttesten nem haladni… Ez a beszéd!
– Ez egy jól nevelt ember, mi? Ha szabadna megkérdeznem, meg a többi…! Magát
egyszer berámázzák, Kovács szaki! Isten az atyám, hogy berámázzák egyszer. Na, látja! –
intett Gyuricának. – Ő aztán nem fog meghalni, ő megdicsőül majd. Angyalok ragadják az
égbe, mint Szűz Máriát…
– Ajjé… – sóhajtott a vendéglős –, hát maga még itt, barátom?! Úristen, maga tényleg a
mennybe megy majd!
– Akkor legyen úgy… – mondta Gyurica. – Szóval, miről van szó? – fordult az
asztaloshoz.
Király rászólt:
– Édes emberem… – tette a karjára a kezét Béla kolléga. – Ugye, hogy az égbe viszik
majd magát? Ne szégyellje bevallani, mondja meg szépen…?
Kovács zavartan nézett körül, aztán mint ahogyan a régen megérlelt gondolatait szokta
az ember, gyorsan beszélni kezdett:
– Én arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem a leghelytállóbb ilyen kérdés elé cibálni
az embert. És egyáltalán nem helytálló maga a kérdés sem…
– Maga egy lángeszű zseni! – mondta Béla kolléga. – Megérte, hogy egész éjszaka nem
hunyta le a szemét!
– Már miért ne értené? – emelte fel az üveget az ügynök. – Persze hogy érti! Mi van
ezen nem érteni való?
– Így van! – tolta előbbre a poharát a vendéglős. – Kis piszkok vagyunk a világ
térképén, és nagyon is jól van ez így! Icurka-picurka kis piszkok… de nem is olyan utolsó
dolog ilyen kis piszkocskának lenni. Igazam van, ügynök úr?
– Ahogy dadogni méltóztatik! Legyen oly bátyám még közelebb tolni a poharát…
– Na, okos úr! Akkor minek itt a felhajtás? Minek ide akkor a ki hogy, ki mint? Most
már látja, hogy mindig marhaságot beszél?
– Na! És én nem komolyan válaszolok? Hát mi vagyok én? Üdvhadsereg vagy teológia,
vagy micsoda? Nincs nekem jobb dolgom, mint hogy ilyesmivel töltsem az éjszakáimat?
– Vili! – mondta az ügynök. – Végre sikerül az embernek egy kis rendes kaját szerezni,
hazamehet főzőcskézni vele, s akkor álljon le meditálni. Hát pihent észnek néz engem is?
– Nézze, Béla kolléga! Ha mindenáron cukkolni akar, kezdje mással, és hagyja ezt a
figurát! Tettem bele szalámit, és el van intézve! A lényeg az, hogy hazamentem, és
megsütöttem, és nem álltam le marhaságokon meditálni, nem néztem a köldökömet, hogy
mikor virágzik ki? Isteni illatok a konyhában, sül a hús, serceg a zsír, hát van ennél szebb?
– Magát valóban elviszik az angyalok! Hát azt hiszi valóban, hogy eszembe jutott akár
egy percig is?
Ránézett Gyuricára:
– Úgy van! Nagyon helyes… Na, tessék, Gyurica mester, most hadováljon!
Király nem vette le a szemét az órásról. A vendéglős szélesre húzott szájjal vigyorgott
az órásra.
– Feltűnően ideges maga, ejrópai barátom! Hát nem mindegy magának, hogy mit
válaszolok? Magát nem érdekli a dolog, tehát ne avatkozzon bele.
– Engem aztán valóban nem érdekel! – vonta meg a vállát Király. – Ennyit nem
érdekel! – pöccintette meg a körmét.
– Hát akkor minek idegeskedik itt? – Hagyjon minket a Kovács szakival beszélgetni
róla.
– Ami azt illeti – mondta a vendéglős –, engem is hidegen hagy a dolog, és eszembe
sem jutott az egész, de ami illik, az illik. Erről van szó mindössze! Tessék válaszolni, ha már
beugratta itt a Kovács szakit!
– És neki volt? Meg ahhoz volt joga, hogy itt marasztalja még azt az izét is, azt a
fényképészt, amikor menni akart már? Csak azért, hogy tőle is megkérdezze?
Odanézett Kovácsra:
A vendéglős legyintett:
– Na, hagyjuk a fenébe ezt az egész marhaságot! Tartsa a poharát, Király mester! Azt
kérdezi máma tőlem a feleségem, hogy mikor eszünk egy kis szegyet vagy karajt? Mondom
neki, hogy ne tőlem kérdezze, hanem Király úrtól… Tetszik érteni?
– Most aztán láthatja, hogy kivel van dolga! Így ugorjon be neki máskor! Én békésen
megsütöttem a szegyemet, és eltettem magam másnapra… Maga meg hókuszpókuszolt otthon
egész éjszaka, ezen a dilinyós óráson… Hát így vigyázzon máskor!
– Most mit mondjak neki? Úgy igaz, Kovács szaki, hogy eszembe sem jutott egy
pillanatra sem, mint ahogyan itt ülök magával szemben… Mondja már meg neki, Béla
kolléga!
– Holt zikker, hogy így van! Átnéztem az üzleti könyveimet, és vége volt a dalnak,
mentem hájcsikálni. Ennyit nem jutott az eszembe! Jól néznénk ki!
Felemelte a poharát:
– Mit mond?
– Azt kérdezte a feleségem, hogy mikor eszünk valami disznóságot? Mondtam neki,
hogy kérdezze meg magától…
– Az este kérdezte?
– Akkor is…
– Nem tudom, Béluskám… Azt mondta a kuncsaftom, hogy egyelőre nem tud adni…
egy jó hétig vagy tíz napig. Miért, miért nem, azt nem tudom. Úgy látszik, nehezebben megy
már neki is.
– Hm…?
– Vége! – mondta.
– Biztos?
– Biztos!
A vendéglős bólintott.
– Az annyát… – mondta maga elé nézve az ügynök. Megingatta a fejét. Tekintete ott
maradt az asztalon.
– Három bizony! – mondta Király. – Két fiú meg egy lány, nem?
– Micsoda?
– Azt mondja meg nekem valaki, hogy hová a jó istenbe teszi az eszét az ilyen ember?
Ezt mondják meg nekem! Ott van a családja, három szép gyermeke, hát mi a jó francnak nem
tud az ilyen ember megülni a helyén?
Ránézett Kovácsra:
– Mi az, nem tetszik? Álljak oda dumálni a szerencsétlennel, hogy így sajnálom, meg
úgy sajnálom, meg ez, meg az? Úgyis tudja mindenki, hogy sajnálom. Ki nem sajnál egy
asszonyt, aki ott marad három gyerekkel? De azért bolond nem vagyok! S ha magának nem
smakkol, akkor tegyen róla… Menjen, és ajánlja fel a szolgálatait, aztán meglátjuk, hogy hol
köt ki a végén?
– Igaza van Béla kollégának! – mondta Király. – Itt nem arról van szó, Kovács szaki,
hogy az ember nem érez egyet velük, hanem arról, hogy nem megyünk fejjel a falnak. Mit
használ vagy kinek használ az, ha magát is bajba keveri? Ilyen az élet! Mit csináljak? Álljak a
fejem tetejére, vagy kezdjek ugrálni? Ez a szerencsétlen nem azt csinálta?
– Nem is gondoltam ilyesmit! – mondta Kovács. – De… mondják meg, hát nem
disznóság, hogy csak úgy megfognak egy embert, és elviszik kinyírni, mert mit tudom én, mit
beszélt? Hát mit csinált tulajdonképpen? Dolgozott, kereste a kenyerét…
– Meg járt a szája, ha nem tetszene tudni, meg bedobta a nagyfiút! – mondta az ügynök.
– Maga miért nem dobja be a nagyfiút? Vagy Gyurica mester miért nem dobja be a nagyfiút?
Vagy Béla kolléga? Mert tudjuk, hogy semmi értelme! A magunkfajta kis piszok úgy ugrál,
ahogyan fütyülnek neki, és ezzel el van intézve az egész világtörténelem. Ha azt akarod, hogy
szuszoghass, akkor fogd be a szád, és ha azt mondják, hogy nyald fel az aszfaltot, akkor
felnyalod, és kész! Mit ugráljak? Majd ha meszet ettem, akkor igen… de addig nem,
gyerekem!
– Azt hiszem – mondta a vendéglős –, hogy vannak rokonaik vidéken, azok talán
segítenek valamit!
– Sajnos, így igaz! – mondta a vendéglős. – Itt nem arról van szó, hogy nem adna
szívesen az ember…
– A húga az itt dolgozott a Szabónak, itt is lakott, de nem tudom, hová lett. Úgy két
hónapja nem láttam már. Kérdeztem a Szabótól, azt mondja, nem tudja, merre van, talán
megszökött valami férfival…
– Azért ez nagyon borzalmas dolog! – mondta Kovács. – Hát nem így van? – nézett
Gyuricára.
– Úgy két hete, vagy mennyi ideje – mondta Béla kolléga – itt volt nálam. Egy fél liter
bort vitt haza. Mondom neki: hová merült el szép szeme világa? Mert úgy állt ott, amikor
eléje tettem az üveget, hogy észre sem vette. Mondom neki: na, mi van? Felnéz, és
elmosolyogja magát, azt mondja: rövid az élet, Béla úr! – Hát az bizony igaz! – mondtam
neki. Kifizette a bort… és vége, elment…
– Jó vicc! – mondta Király. – Tanulja meg, Kovács úr, hogy mindig az a vaj, amit a
hatalom annak tart! Ne is próbálja másképpen magyarázni! Az a bűn, amire az állam meg a
törvény azt mondja, hogy az bűn… S ezen maga aztán ne spekuláljon! Csinálhat mindent,
csinálhat bármit, akármilyen disznóságot – ha a törvény azt mondja rá, hogy az nem bűn,
akkor nem lesz magának semmi baja, és mert nem büntetik meg érte, az emberek is azt fogják
mondani, hogy maga rendes, törvénytisztelő ember, ami azt jelenti, hogy becsületes ember!
No, próbálja maga eldönteni, hogy mi bűn, és mi nem bűn! Az a bűn, amit a nagyfejűek annak
nyilvánítanak – ezzel kész a kocsi!
– Nana… azért nincs egészen így! – tiltakozott Kovács. – Hányszor van úgy, hogy a
törvény elítéli az embert, s ugyanakkor az emberek azt mondják, hogy rendes ember volt!
Meg megfordítva is: hányszor nem ítéli el a törvény, s az emberek azt mondják, hogy piszkos
gazember, és nem állanak szóba vele…
– Na, látja! A különbség pedig az, hogy köszönöm szépen, ha az emberek rendesnek
tartanak, és a törvény lecsukat! Mi kell magának inkább? Hogy az emberek rendesnek tartsák,
és maga hűsöljön, vagy mondjanak magáról, amit akarnak, és szabadon mászkálhasson?
Kovács elgondolkozott:
– Na, látja!
Gyurica eltette a szipkáját, és odafordult Kovácshoz:
– Köszönöm… jól van. A feje szokott fájni néha, de hát ez már így lesz, azt hiszem,
mindig…
– A vérnyomása?
– Azzal sem tudom, hogy mit csináljak? Száznyolcvan, százkilencven… Ritkán megy
lejjebb! Azt mondja az orvos…
– Persze…
– Az, kérem, egy olyan orvos, hogy a párját is keresni kell! Neki aztán nem számít,
hogy kivel van dolga, úgy beszél az emberrel, olyan finoman, udvariasan, hogy nem is lehetne
jobban elvárni…
– Igen… Azt mondja, hogy ezen már nem lehet segíteni. Nincs különösebb vész, de
vigyáznia kell magára…
– Mondtam: igya azt a teát, amit a feleségem adott neki. Kilencféle fűből van
összekeverve, egy hét alatt lehúzza a vérnyomást. Tíz kortyot este és tíz kortyot reggel.
Tegnap este is én készítettem el az asszonynak, meg lehet nézni, hogy semmi baja sincs azóta,
hogy használja…
– Azt mondta az előbb – mondta az ügynök, hogy a könyveit nézte át az este, most meg
kiderül, hogy nemcsak húsról diskuráltak, hanem teázgatott is.
– Hát nem is kis dolog az! – mondta az ügynök. – Egyszer esik meg az életben…
Király kacagott:
Lecsendesítette a hangját:
– Disznóság!
– Miért lenne az? Az öreg kapott egy húszéves nőcikét – ráadásul jóképű kis macska,
azt meg kell adni, a nőcike pedig kap vagy húszezer pengőt, ha az öreg lehunyja a szemét…
– Hát az üzletet, azt kihagyhatjuk a számításból. Azt hiszi, hogy kell majd neki a bolt?
Ha ma lehunyja a szemét az öreg, akkor holnap már eladja…
– Szóval, tudja a kis bestia, hogy mit csinál! – mondta Király. – És mondják meg: az
öregnek nem volt igaza? Mit csináljon a pénzével? Menjen el vele Monte-Carlóba? Vagy
vigye utána a gyászkocsi? Nem rakhatja a hátára sem a házat, sem az üzletet. Szerez magának
öreg korára néhány jó napot, és fütyül a világra! Ott heverészik azzal a kis macskával, és
böfög nagyokat…
– Azért… gondolják csak meg! Idősebb az a lány, mint a saját fia volt…
– Na és aztán? Csak azt bizonyítja, hogy nem ejtették a fejére az öreget. Nézze meg a
Gyurica urat! Hol van még a hatvan esztendőtől, és mégsem kap egy rendes nőt magának…
kénytelen irtózatos bűnöket venni a lelkére kis tapasztalatlanokkal…
– Én csak azon spekulálok – mondta a vendéglős –, hogy mit tud kezdeni vele az öreg?
Maguk elhiszik, hogy tud még kezdeni valamit azzal a kis ribanccal?
– Az úgy van… – mondta Király –, hogy ami nem megy erővel, azt pótolja
művészettel…
– Most nem arról van szó! – legyintett a vendéglős. – Szóval, bejön hozzám egyszer, és
kér egy kis pálinkát. Jóformájú kis dög volt, az annyát, ilyen mellekkel, meg volt ott minden,
ami kell… de éktelenül koszos, a fene egye meg, én nem is tudom, hogy mikor mosakodhatott
az utoljára?
– Nem volt az olyan nagyon koszos! – mondta Kovács. – A többihez képest nagyon is
rendes volt.
Kovács elpirult:
– Nahát! Azt mondom a lánynak: mondd meg nekem tiszta lelkedre, tud még csinálni
valamit az öreg? Azt mondta rá: de tud ám… csak kicsit hamar megy! Így… Az annyát…!
– Jól van… De mikor volt az? Mikor, édesapám, mikor? Két éve! Hol vagyunk már
attól? Egyébként is az ilyen dolgokban szakértőt kell meghallgatni. Igaz… órás úr?
Gyurica ránézett:
– Kösz! – mondta feléjük tartva a nyilas. – Maga rendes ember! Szó nélkül is tudja,
hogy mit kell csinálnia…
Az ajtónál a két nyilas közül az egyik odament a pult mögötti ajtóhoz, és kezébe vette a
revolverét. Amelyik az ajtónál maradt, hátrább lépett, és szabadon hagyta az ajtóhoz vezető
utat.
– Maradjon a helyén! – mondta a nyilas. Amikor Király tétovázva még egy mozdulatot
tett, akkor rákiáltott:
– Tessenek parancsolni…!
Az ajtón még egy nyilas jött be, ugyancsak egyenruhában, kigombolt zubbonyban. A
zubbony ujjai a hűvös ellenére fel voltak gyűrve a könyökéig, a sapkája feltolva a
homlokából, a revolvere a hasánál lógott, nyitott tokkal.
Körülnézett:
Odament a söntéshez, és felemelte a tartály fedőjét. A csap alól poharat vett magának,
és megtöltötte borral.
– Megjött a mikulás bácsi! – mondta a nyilas, aki ott állt előtte. Megfogta a simléderét,
és megemelte a sapkáját. – Örülök, hogy ilyen szépen együtt vagyunk!
– Egyezzünk meg abban, hogy maguk most szép sorjában kimennek az ajtón, és
eljönnek kocsikázni velünk egy keveset! Helyes?
A vendéglős elsápadt:
Elkiáltotta magát:
– Nyomás kifelé!
Megfogta a vendéglős vállát, és előrelódította. Aztán Királyhoz lépett, aki sápadtan állt
a helyén. A vendéglős után lökte:
– Nyomás!
– Kérném… – mondta Kovács. – Én Kovács János asztalosmester vagyok. Ezek meg itt
a barátaim, és mind egytől egyig…
Nagyot nyelt, és azt mondta:
Amikor Kovács elfordított fejjel felnézett, akkor teljes erejével pofon vágta:
– Mars! – kiáltotta.
– Igenis! Az asszony?
Régimódi postaautó állt kint, hátul felnyitott ajtóval. Utolsónak éppen Béla kolléga
hágott fel a lépcsőn. Amikor eltűnt a kocsi mélyében, akkor egy revolveres rácsapta az ajtót,
és megforgatta a kulcsot a zárban.
– Kész!
A kocsi belsejében sötét volt. Az egyik oldalon Király és Gyurica ültek egymás mellett,
a másikon Kovács és Béla kolléga. A vendéglősnek vérzett az orra, rászorította az arcára a
zsebkendőjét.
– Mi… van most velünk? – kérdezte Kovács. A pad szélébe kapaszkodott, a homlokát
kiverte a veríték.
Király, mint aki most tért magához, felugrott a helyéről, és keresztüllépve Gyurica
lábán, öklével nekiesett a sofőrfülke falának:
– Álljon meg! Álljon meg! Milyen jogon merészelik ezt csinálni? Álljon meg, ha azt
mondom!
– De hogyan történhet ez? Hogyan lehet ezt csinálni egyáltalán? Hát mit csináltunk
egyáltalán? – kezébe temette az arcát. – Nem tudom, nem tudom… hogyan lehetséges ez!
Nem értek semmit… semmit az égvilágon… Ó, Istenem…!
Király felugrott:
– Álljanak meg azonnal! Nem lehet tisztességes polgárokkal így eljárni! Semmi joguk
nincs hozzá!!
– Nem ért a szóból, a teremtésit magának! Ha azt mondtuk, hogy hallgasson, akkor ne
nyissa ki a száját…
– Van cigarettája?
– Álljon fel, Béla kolléga, és takarja el azt az ablakot! Fellobbantotta a gyufát. Aztán
körbeadta a cigarettát, hogy a többiek is rágyújthassanak.
Kovács lehajtott fejjel szívta a cigarettát, Király az ajtó felé fordult, és a tenyerébe tette
a fejét:
– Tessék…
– Nem!
– Nem! – mondta.
– Biztos?
– Apám ütött meg utoljára… – mondta Kovács, és két kézzel átszorítva a tarkóját,
lehúzta a fejét egészen a térdéig.
8.
Amikor Keszei, a fényképész előző este elvált a társaságtól, és kilépett az utcára, felhajtotta a
kabátját, mélyen a zsebébe süllyesztette a kezeit, és a fal mellett haladva elindult a főútvonal
felé.
Mindig a fal mellett haladt. Szégyellte a kopogó lábát, és a falak mellett haladva,
hamarabb nyert támasztékot magának, ha szüksége volt rá.
Amikor először érezte ezt a fájdalmat – a lábában, ott, ahol nem volt láb, akkor
rettenetesen megdöbbent. A kórházban történt, a front mögött az amputálást követő második
héten. Megébredt hajnalban, felpattantak a szemei, és mozdulatlanul meredt a halvány
világosságba öltözködő mennyezetre. Megszokta már a fájdalmat, de akkor érezte először,
hogy ott fáj, ahol hiányzik a lába. Egy pillanatra megszédült. Még alig tért magához az
álomból, a bokáját éles nyilallás hasította át.
– Oda tudtam volna tenni az ujjamat a fájdalom helyére, a bokámra, hadnagy úr…!
Úgy nézett rá, mint aki biztos abban, hogy neki csak gondolkodnia kell, és megoldódik
minden rejtély. Pislogva nézett az orvosra, aztán felcsillanó szemekkel nevetni kezdett:
– Hogy én erre nem gondoltam…!? – és nem válaszolt, csak legyintett a társai felé.
Később aztán – el is hitte, hogy tudja, miről van szó. Olyan bizonyos volt felőle, mint
ahogyan nem kételkedett abban, hogy kétszer kettő az négy. Ha belehasított a hiányzó lábába
a fájdalom, akkor megállt, és így szólt:
– Természetes. Nem?
Most is újra zsebre süllyesztve a kezeit, míg tovább haladt, csendesen maga elé
dörmögte:
– Meg kellett volna pofoznom! – mondta, míg a fellángoló gyújtósra újabb fadarabokat
pakolt… – Odalépni eléje, és ott mindenki előtt felpofozni…
– Ha van szépséghibája a szenvedésnek, akkor nem egyéb, mint hogy keveset látnak
belőle az emberek! Eltakarva maradnak a gyötrelmeink, és úgy mennek el mellettünk az
emberek, hogy mit sem sejthetnek belőle. Pedig tisztelettel kellene felénk fordulniuk, és a
fejüket kellene meghajtaniuk. A világ, amelyik nem becsüli a szenvedést, a lélek gyötrődését,
az a világ nem méltó az emberhez. Miről van szó? Egy kis, parányi emberke, ahelyett hogy az
élet múló örömei után futkosna, ahelyett hogy a közönséges és mindennapi élvezetekkel
törődne, ahelyett hogy azon járassa az eszét, hogy mit tömjön a hasába, hogy milyen odút
ácsoljon össze magának holmi szilva- és almafák tövében, és a pénzt dugdossa a fehérneműs
szekrény polcaira, mind ehelyett az élet nagy dolgaival, a lét kérdéseivel emészti önmagát,
maga vállalva a gondolkodás terhét, nem szűnik meg gondolkodni a világ sorsán – van ennél
becsületre méltóbb? És mit tesz vele a világ? Mit lát belőle a világ? Hogyan becsüli a világ?
Nem lát belőle semmit, és nem is kíváncsi rá, és nem is jutalmazza semmivel! Egyre inkább
távolodunk a hősök megbecsülésétől, a nagyság tiszteletétől… mintha célunk és legmagasabb
emberi hivatásunk nem a hősi élet volna?! Az ember célja a hős! Tudni ezt a célt, akarni és
vállalni ezt a célt! Mi más a tiszteletre méltó? Ott tartunk, hogy… Ott vannak például a
kivégzések, hogy mást ne mondjak. Tudja-e manapság valaki is, hogy hol és mikor pusztul el
egy hős? Két, három csirkefogó van körülötte – azok is maguk a pribékek – és slussz! Arról
aztán nem is beszélek, hogy milyen társadalom az, amely megtűr magába, sőt dotál olyan
embert, olyan élőlényt, aki hajlandó megölni másokat, akiket nem látott soha, s akikről nem
tud semmit, s akik soha nem bántották meg őt egy ujjal sem! Nem a hóhért kellene először
felakasztani, mert vállal ilyen munkát? De nem erről van szó! Hanem arról, hogy a
középkorban és még azelőtt is a legrégibb időkben és mindenkor azelőtt, ha valaki meghalt
valami nagy hitért, valami meggyőződésért, az igazságért és hasonlókért, egyéb nemes
dolgokért, akkor… ott vehetett búcsút az életétől mindenki szeme előtt és utolsó kiáltását
hallhatta, hogy úgy mondjam, az egész világ! Ott állt a bitó előtt vagy a máglya előtt, vagy
mit tudom én, mi előtt és a tömeg körülötte, asszonyok, férfiak és mindenféle… elkísérték
tekintetükkel a nagyszerű megsemmisülésig, és ott álltak körülötte, és látták, mint harapnak
bele a testébe a lángok, és hallhatták, amikor felkiáltott: bosszuljátok meg a halálomat, vagy
értetek halok meg és ontom a véremet, vagy hasonlók… De mi van ma? Felakasztják az
embert valami kis lyukban, pincében vagy ilyen helyen, és a svábbogarak látják legfeljebb.
Esetleg golyót eresztenek a koponyájába, a tarkójába valami mellékhelyiségben, és ráhúzzák a
vizet, ha már darabokra vagdalták. Ott aztán szólhat az emberiséghez, legyen mégoly nemes
cél, amiért feláldozza önmagát! Bizony: el lehet gondolkodni fölötte, barátaim, hogy érdemes-
e hősnek lenni, ha senki nem tud róla!?
– Képzeljük csak el: lehet-e csodálkozni azon az emberen, aki, hogy úgy mondjam,
gyermekkora óta készül a hősi életre és hősi cselekedetekre és a hősi eltávozásra, s akkor
ilyen perspektívával találja szemközt magát?! Különben is nincs komplikáltabb valami, mint a
hősi alkat! A hősi alkat! Mily sokrétű és csodálatos, meglepetésekben bővelkedő dolog?
Hányszor van úgy, hogy a hős mások szemében gyáván viselkedik! Bizony nem is egy
esetben történik meg az ilyesmi. De lehet-e csodálkozni a hősön, ha úgy gondolkodik:
mindent alá kell rendelnem az én nagy hivatásomnak, annak a nagy tettnek, amiért születtem
egyáltalán! A pillanatot kell várnom, mely beteljesíti a nagyságomat, amikor az nem meddőn
a süket falaknak szól, hanem az egész emberiséghez: lássátok! értetek halok meg? Arról van
szó, hogy senki nem félti inkább az életét, mint a hős! Senki nem óvja jobban, mint az
elhivatott! Tudja, hogy dolga van a világban, tudja, hogy a legnagyobb elvégzésére született,
és arra kell megtartania önmagát. Ezért minősítik néha egészen ostobán és felületesen
gyávának a legnagyobbat! Mert vegyük például a ma esti históriát: egy ember azt mondja
nekem, hogy hazudok! És ennek ellenére – bármily sértés volt is –, próbáljunk nyugodtan
gondolkodni felőle. Én felállok, és úgy viselkedek, ahogyan azt a többiek tették volna az én
helyemben: odalépek és pofon ütöm. De mi történhet: ő feláll, és tegyük fel, hogy egészen
rossz idegzetű ember és hozzá primitív is, aki a továbbiakat is erővel akarja elintézni. Feláll:
az agyát elborítja a vér, felemeli a széket, és mielőtt bárki megakadályozhatja benne, a feje
fölé emeli, és leüt engem. Megtörténhet? Meg! Nyugodtan megtörténhet így, ahogyan
elmondtam most… Mi történt tehát: megtoroltam egy sértést és elvesztettem az életemet. És
akkor vége mindennek, vége mindannak, amire gyermekkorom óta készültem! Nyilván arról
van szó, hogy a hős a sejtjeiben, a porcikáiban érzi, hogy féltenie kell önmagát, őriznie kell
önmagát, nem teheti kockára a jövendő nagy tetteket. Úgy is lehetne mondani ezt: az
elhivatott nem rendelkezhet csak úgy önmaga felett, óvnia kell elhivatottságát, mint
felbecsülhetetlen értékét, mely nem is az ő tulajdona, hanem a közösségé, amelyben él, az
egész világé… Az isten, a sors bízta rá és így tovább! Valaki a Mont Blancra indul – és törje
ki a lábát holmi vízmosásban? Ugyan… Nem tartozik bizony senki nagyobb felelősséggel az
életéért, mint az elhivatott…
Karikát fújt a mennyezet felé, és követte a szemével, amint forog, kavarog. Alacsony
szoba volt és a karikák rövidesen beleütköztek a mennyezetbe. Oldalt fordult, és a könyökére
támaszkodva a szoba szabadabb térségei felé fújta őket. – Igen! Elviselni még a megaláztatást
is! És ha majd ott látják maguk előtt a beteljesült élet pompás méreteit, a nagyság óráját –
akkor mit tesznek majd? Megrendültök, és verni fogjátok a melleiteket. És így szóltok:
mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…
– A szemeim tiszták, és nem sejted, hogy kit mindenétől megfosztottál, kinek életét
nyomorulttá tetted, kit elszakítottál az örömtől, akit a porig aláztál, az felkel majd, odalép
trónusodhoz, és ledönti majd. Ott áll majd, aki ledöntötte a cifraságaidat, ott áll majd a
megalázottak és megkorbácsoltak élén, és karját kinyújtva kiált: üljetek törvényt! Tegyetek
igazságot! És ott áll, és nem ereszti le a karját, és nem mozdul a helyéről, csak áll kinyújtott
karjával, és kiált: én mondom nektek, hogy így cselekedjetek. Én, aki megismertem a
szenvedést jobban mindannyiotoknál!
Látta maga előtt a szerencsétlenek seregét – levágott orr, csorba fülek és fül nélküli
fejek, hajlott hátak, munkától dagadtak a vállban vagy munkától csenevészek és csont és bőr
csupán, puffadt hasak az éhségben lerágott füvektől és a szüntelen vedelt víztől, kék és
áttetsző horpaszok az éhezéstől, üres szemgödrök, ijesztők, döbbenetesek, mint rabolt és
hányatlan sírok, redvesen forradt csuklók a levágott kéz nyomán, billegő és vágott szárnyként
csapkodó karok a vállak tövén – látta őket, amint előrehaladnak némán és félelmetesen, és
ruháját súrolva haladnak el mellette, ki előre szegezett karral áll. Hallotta az ércesen csendülő,
és csörögve, majd sikoltva omló trónust, melynek lármája nyomán megpattannak az ablakok,
és fény árad mindenfelé. Friss, tavaszi ízzel terhes levegő száguld végig a fejük fölött, és
madarak cikázó és bódult seregét hordozza a hátán, és a pattanó rügyek illata összevegyül az
illanó harmat párájával, mely siet megtölteni minden zugot. A közeli és messzi patakok és
források vize ezüsthangon kezd csobogni, nagy, ünnepélyes és áradó hangverseny az egész
természet, és körülzsongja, körülhömpölygi a falakat, és zengi örömittasan a jóság és az
igazság győzelmét és dicséretét. Ő pedig ott áll, összefonja a mellén a karjait, és
megforrósodó szemmel nézi a sokadalmat, mely nem szűnik özönleni az ég négy tája felől, és
kiáltanak:
– Kit ünnepeljünk?
– Őt!
– Talán a hangomat sem hallottátok mind a mai napig! Pedig ott voltam veletek minden
fájdalmaitokban, és vártam az időt, mely betelik a győzelem órájára! Talán gyávának
tartottatok eddig, meghajtott fejemet és szótlan ajkaimat látva. Hallgattam és a földre
omoltam a trónus előtt. Miattatok cselekedtem! De ott élt lelkem és szívem közöttetek, és
hordozta az igazságot és a reményt! És ünnepeljetek most, ünnepeljétek a napot, melyen
szabaddá tettelek benneteket!
Szemeit forróság öntötte el. Mély lélegzetet vett, és kinyújtotta a lábát. Karjait széttárta,
és lassan, egyenletesen engedte, bocsátotta ki tüdejéből a levegőt.
– Ilyen intenzitással nem lehet hazudni – mondta.
– Persze… ha valaki látott volna ilyenkor, azt hinné, hogy bolond vagyok…
Hasra fordult. Arca rendkívül sápadt volt, szemei alatt elmélyültek a karikák.
– A lélek soha nem hazudik! Vajon tudják azok ott a kocsmában, hogy kibe tapostak
bele? Lábbal tipornak mindent, ami szent, és amikor találkoznak valakivel, aki helyettük is
ember maradt, akkor a szemébe kacagnak… Tudják-e, hogy mibe rúgtak bele? Nincs semmi
előttük, ami tiszteletre méltó maradhatna. Nincs semmi, amire felnéznének, és kételkednek az
emberben a legutolsó módon ahogyan csak tehetik… Hazudik! – mondta az órás. Hát nem,
uraim! Maguk rontják meg a földet a közömbösségükkel! Mindent ledegradálnak a maguk
alantas színvonalára… Maguk az emberiség rákfenéje! Mind egytől egyig nyomorultak,
akiket el kell söpörni. Nem engem sértettek meg, hanem az emberiséget, mely romlatlanul él
és munkál bennem! Milyen büntetés lenne méltó a bűnükhöz? Amíg önök itt élnek, és
terjesztik maguk körül, mint a görény a bűzét, amíg itt terjesztik a kételyt és a közömbösséget,
addig mire juthat a hős? Nem, uraim, nincs szükség magukra… Az emberiség elsepri magukat
az útból…
9.
A szobában kevés bútor volt: egy tintapecsétes íróasztal, mögötte szék, az ablakoknál egy
dohányzóasztal fotellal.
Amikor a civilruhás belépett a szobába, akkor a szőke, alacsony nyilas, aki annak
idején először lépett be a vendéglőbe, felállt és magasra lendítette a karját. A felgyűrt ujjú és
egyik revolveres társa az ablaknak támaszkodtak. Kiegyenesedtek ők is, vigyázzba vágták
magukat, és felemelték a karjukat.
Megbiccentette a fejét:
– Minden rendben van?
– Igen – mondta az alacsony, szőke nyilas. – Amint referáltam: bagatell história, kis
mókusok…
– Hol vannak?
– Milyen ügynök?
– Könyvügynök.
– Ó…!
– Elkezdték már?
– Most akarjuk…
– Nyomás az egyiket…!
Egy ingujjra vetkőzött nyilas Kovácsot vezette be a karjánál fogva. Amikor meglátta a
civil ruhást, elengedte Kovácsot, és összecsapta a bokáját, felemelte a karját. Aztán
megfordult, és csendesen betette maga után az ajtót.
– Kérem…
– Kérem… – kezdte újra Kovács, aztán előbbre lépett, és felemelte a kezét, akárcsak az
előbb a melléhez. – Én… Kovács János… asztalosmester vagyok…
– Hová?
– Ide… kérném…
Kovács kissé megemelte a karját, aztán visszaejtette az oldala mellé. Újra nyelni
próbált, aztán a szája elé emelve a kezét, megköszörülte a torkát.
Hallgatott.
– Na, látod! Hát szabad ennyire tudatlannak lenni? – kérdezte a nyilas. – A tudatlanság
végzetes betegség! Megpróbálunk majd segíteni rajta! Jó?
– Kérem szépen – mondta Kovács –, én nem tudom, hogy miért tetszettek… ide hozni
engem! Tessék megkérdezni tőlem, hogy csináltam-e valamit, amiért engem ide kellett hozni?
Én… becsületes asztalosmester vagyok…
– Na, látod – mondta a nyilas –, itt a félreértés közöttünk! Mi vagy te, gyermekem?
Kovács először értetlenül nézett a nyilasra, aztán elsápadt. A szája nyitva maradt, és
kissé oldalt fordította a fejét. Aztán artikulálatlan kiáltás tört fel belőle, és felemelte az öklét.
Abban a pillanatban a felgyűrt ujjú, aki a háta mögött állt, megragadta a csuklóját, és
magához rántva az arcába csapott. Hátracsavarta a karját, és újra lesújtott az állára. A másik
nyilas, aki az ablaknál állt, lassan, kényelmesen odament, és pofon ütötte:
– Amint látod, a tudást nem adják ingyen! Erőltesd meg a koponyádat, és próbáld
megjegyezni, hogy te közönséges lator vagy, a feleséged pedig egy mocskos kurva, aki
végigstrichelte a fél várost, mielőtt a te ringyód lett. Világos? Mondjad néhányszor magadban,
és akkor nem felejted el többet! Mármost: ha egy lator, akinek a felesége utolsó, rongy kurva,
dögnek nevezi a tisztességes embereket, akkor a tisztességes emberek ezt kikérik maguknak.
Világos? Egyszerű és közvetlen modorban tudomásodra hozzák, hogy eltaposni való féreg
vagy, s mert meglehetősen butuska fejed van, kézzel foghatóan is megmagyarázzák ezt neked.
– Mielőtt elpatkolsz, jónak találtuk ezt megmagyarázni neked! Ha nem értenéd, akkor
szólj, és újra megmagyarázzuk! Az olyan utolsó féreg, mint te is vagy, végezze a dolgát, és
fogja be a pofáját. Ha pedig egy nyilas vagy esetleg kettő bemegy egy vendéglőbe, akkor állj
fel, és hason másszál oda eléje, és nyald meg a talpát. Stimmel?
Kovács nyöszörögve, egészen kicsire kucorodva, kezét az ágyékára szorítva feküdt a
földön. A szájából folyt a vér, és kegyetlenül nyögött. A nyilas szavaira azonban
megcsendesedett. Rázkódó vállakkal sírni kezdett, akár egy gyermek.
– Na, látod! – mondta a szőke. – Kezdesz egészen értelmes lenni. Máris a földön
fekszel, és kifejezed a tiszteletet, amit érzel irántunk… Mire megdöglesz, egészen komoly
koponya leszel, szinte kár lesz érted!
– Mindenekelőtt egy szemléleti hiba! Tehát: maga, ugyebár, azt mondta az előbb,
amikor megkérdeztem, hogy egy egészen bagatell ügyről van szó. Így referált, nem? Arra
szeretném kérni, hogy magyarázza meg nekem pontosabban, hogy miért tartja ezt bagatell
ügynek?
– Igen…
– Egyszerű, nem? Tegnap lelőtték két testvérünket. Meghalt mind a kettő! Tegnapelőtt
bombát dobtak a pártházra! Ma délelőtt elfogtunk két suhancot, akik röpcéduláztak! Ezek nem
bagatell dolgok! Négy ember egy vendéglőben dögnek és gyilkosoknak nevez bennünket –
aztán megisszák a boraikat, és hazamennek. Nyilván máskor is neveztek bennünket dögnek és
gyilkosnak, és akkor is megitták a boraikat és hazamentek… Járt a szájuk! De mikor nem járt
a szájuk? Beszélnek, aztán ledöglenek a feleségük mellé. Az ügy tehát bagatell! Amíg
másokat képesek vagyunk elfogni, addig egy csomó véráldozatot kell hoznunk. Azok
revolverrel a zsebükben járnak, és védekeznek az utolsó töltényig. Ezek érzésem szerint soha
nem láttak revolvert, és nem hiszem, hogy tudnák, mit kell kezdeni egy tölténnyel, nem
hiszem, hogy akár meg is kellene kötözni őket, hogy kivégezhessük, úgy fognak oda állni a
revolver elé, mint a bárányok…
– Ki akarja végezni őket?
– Természetesen!
– Hogyhogy miért verettem meg őket? Hát mit csináljak velük? Adjak csokoládét, vagy
tanítsam meg horgolni őket?
– Huszonnyolc!
– Aha! Bölcsész?
– Igen!
– Ismeri Huizingát?
– Igen!
– Ortegát?
– Igen!
– Tönnies-t?
– Őt is…
– Kőszegről…
– Eléggé…
– Miért verek?
– Kész?
– Szóval… – állt meg a szőke előtt. – Hadd javítsam ki mindenekelőtt egy tévedését!
Az előbb bombákról és egyebekről beszélt itt, nem?
– De igen!
– Hát kérem… bombát dobnak egy pártházra – bagatell ügy, mondom én!
Röpcéduláznak, telefirkálják a falakat – bagatell ügy! Rálőnek a testvéreinkre – bagatell ügy!
Elfogjuk az illetőket, felakasztjuk vagy tarkón lőjük – el van intézve, bagatell ügy! Bagatell,
bagatell és bagatell… Na de hát, édes barátom, nekünk azokkal nem sok dolgunk van, akik
bombát dobnak meg röpcéduláznak meg lövöldöznek! És akiket aztán kivégzünk annak
rendje és módja szerint? Azok meghalnak, barátom! Azok elfogynak előbb vagy utóbb!
Gyönyörű hullák lesznek! Ezek az ország lakosságának mindössze egy minimális töredékét
képezik! Mennyi? Ezer, tízezer, húszezer…? De mi van a többivel? Aki nem lövöldözik, aki
nem dob bombát, aki nem röpcédulázik? Azokkal mi van?
Felemelte az ujját:
– Azok itt vannak, élnek, szuszognak – és nekünk velük van dolgunk! Azok itt vannak
a nyakunkon, s az igazi dolgunk velük adódik! A tömegek korát éljük, tanár úr, az undorító
tömegek korát, mely tömeg soha olyan illúziót nem táplált magáról és önnön szerepéről, mint
azt ma teszi! Hányingerlően undorító, hogy mit hisz önmagáról e században a tömeg!
Sztrájkok, tüntetések… hát hol élünk? A tömeg így, a tömeg úgy…!
Tovább sétált:
– Ami ezt a négy embert illeti, természetesen nem végezzük ki! Akkor miért hoztuk be?
– kérdezi maga, ha nem tévedek. Miért riasztottunk kocsit, sofőrt, pártszolgálatost,
csoportvezetőt? Egyszerű: azért, hogy ez a Macák, vagy hogyan hívják, betörje az orrukat,
leüsse őket, ficamítsa ki a karjukat, rúgjon a lágyékukba, maga pedig nyugodtan mondhassa
azt nekik, hogy a feleségük kurva annak ellenére, hogy minden bizonnyal jóravaló és
tisztességes családanyák. Hogy ez a négy ember tanulja meg, hogy magának jogában áll ezt
mondani és egyáltalán bármit mondani, és jogában áll összetöretni az orrukat, kiverni a
fogukat, belerúgni a veséjükbe, latornak nevezni őket, és természetesen jogában áll odamenni
a vendéglőbe, vagy akár a lakásukra akkor, amikor az magának tetszik, és elhozhatja őket
akkor, amikor az magának tetszik, hogy összeveresse a képüket! Ezért ver maga, tanár úr!
Hogy megtanulják, hogy nekik semmit, magának pedig mindent szabad! És ezért nem öli meg
majd őket, hanem hazaengedi szépen egytől egyig! Halottakat produkálni könnyű – de olyan
halottakat, amelyek esznek, isznak, dolgoznak, és úgy tudják befogni a szájukat, akár egy
valóságos és originál halott, az már nehezebb dolog! Magának nem komilfó hullákra van
szüksége, hanem élőkre, akik úgy engedelmeskednek, és úgy fogják be a szájukat, mint a
hullák! Vagyis, maga pedagógiából ver, és nem azért mert… – hagyja azt az újságoknak meg
a szónokoknak! Persze – mondhatná – bárkit behozhatunk akkor az utcáról, és futószalagon
sorba verhetjük őket, akár csináltak valamit, akár nem! Akkor viszont nem ismeri maga
ezeknek az emberkéknek az életfilozófiáját. Tudja, hogy hogyan vélekednek és hogyan
gondolkodnak ezek az életről, és önmaguk felől?
– Értjük egymást? Semmi egyebet nem tesz, mint statuálja: úgy van, ahogyan
gondoltátok! Persze, erre aztán meglepődnek kissé, hogy ők nem egészen így gondolták!
Dehogynem! – mondja maga. – Nagyon is jól gondoltátok, s hogy ne feledkezzetek meg róla,
most összetöröm a heréteket, karotokat s a többi… És természetesen nem öli meg őket, hanem
hazaengedi valamennyit, hadd hirdessék mind a négy égtáj felé, Angyalföldön és Kispesten,
Pesten és Budán, hogy valóban úgy van, ahogyan azt gondolták, kis piszkok a világ asztalán
és semmi több! Vagyis: nem indulat meg rózsavíz – hanem pedagógia!
– Ami ezt a négy fickót illeti… most már azt hiszem, egyetért velem, és hazaküldi
őket? Csak szólni kell ennek a Macáknak, vagy hogyan hívják, hogy ne simogassa őket,
hanem vegye alaposabban kezelésbe. Ez amit itt csináltak az előbb, megfelel egy óvodában,
de nem itt… És várja meg a reggelt, hogy világosságban menjenek végig az utcán, és
mindenkinek sírják el a bánatukat!
– Egészen bizonyos?
Elkacagta magát:
– Örülök, hogy a keze alá kerültem! Kőszeg – úgy látszik, mégiscsak Kőszeg!
A civilruhás legyintett:
– Ennél a négynél?
– Igen! Gondolkodjon csak… Vigye tovább azt a logikát, amit kifejtettem maga előtt!
Semmi nem hiányzik? Vége a láncnak?
– Elég baj! Hát akkor, kérem, figyeljen rám! Félnek tőlünk, ugyebár – és ez rendben is
van. Gyűlölnek is – ami még inkább rendben van, jobban félnek majd legalább! De mit
éreznek önmagukkal szemben? Kért ez az asztalos bocsánatot magától? Mondta, hogy
szánom-bánom, és többet nem csinálok ilyesmit? Kérte, hogy bocsásson meg neki, és ezentúl
jó fiú lesz? Hallott maga valaha ilyesmit tőle?
– Én sem!
– Ennyi az egész?
– Ha maga, tegyük fel, azt mondaná ezeknek, hogy például egészen nagy vagyonhoz
jutnának, de mocskos úton, viszont erről a mocsokról senki nem tudna, akkor mit gondol,
kellene nekik a vagyon?
A szőke elgondolkodott:
– Nem változtat azon, hogy örülnek, hogy hazamehetnek, és ezzel vége mindennek…
– Téved! Ezek becsülni fogják önmagukat, amiért felemelték az öklüket, amikor Macák
beléjük rúgott, vagy amikor maga ringyónak nevezte a feleségüket. Nem idegesíti ez magát?
Rámosolygott a szőkére:
– Abból kell kiindulni, hogy az ember rettenetesen szereti a nyomorult életét! Ha mit
meg nem tenne a vagyonért – akkor mire képes, hogy megmentse az életét?! Az ember
nagyon gyenge és tulajdonképpen rettenetesen utálatos valami! Nyomorult fajzat! Maga
szereti az embereket? Minden részvétem a magáé… Hitler nem is tudja talán, hogy milyen
nagy dolgot mondott, amikor azt tanácsolta a fiataloknak, hogy legyenek olyanok, mint a
vadállatok! Ez nem alkalmi szólam. Ez filozófia! Tiszteletet érte, és le a kalappal előtte!
Rápillantott az órájára:
– Meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt! Amíg ezt nem tette meg, addig semmit
sem végzett! Semmit az égvilágon! Utálniuk kell önmagukat és megvetni… Akkor kész a
munka! Keltsenek fel hajnalban, és addig is, ami a maga teendőit illeti, azt a felgyűrt ujjú
testvért állítsa ide az ajtóhoz. Amikor a következő belép, azonnal üssék le. Mossák fel, és
amint magához tér, állítsák lábra, és azonnal üssék le újra! Csak azután menjen oda maga elé.
Magának ezután sem szabad ütnie… maradjon tiszta és nyugodt a feje! Beszéljen! –
mindössze ez a dolga. Várja meg a szüneteket, amikor kevésbé jajgatnak, és akkor beszéljen.
Aztán üttesse le újra, és bízza időnként a legényeire, hogy meddig akarják ütni… Hogy miért
és mi a bibi, arról soha egyetlen szót sem! Ha megmondaná nekik, hogy mi a bűnük és miért
veri őket, akkor csak azok a polgárok félnének, akik hasonlót cselekedtek. Ne tudják! És
féljen mindenki kint a világban, bűnös és ártatlan egyaránt!
Így történt aztán, hogy sorban – a vendéglős, aztán Király és végül Gyurica – mihelyt
beléptek a szobába, Macák ütése alatt azonnal elvágódtak, és amíg ki nem kerültek a
szobából, nem szűnt róluk az ütés. Ha védekezni próbáltak – mint azt a vendéglős tette újra és
újra –, akkor ketten estek neki, és senki nem válaszolt a kérdésükre, hogy mit is követtek el
tulajdonképpen?
10.
A szoba, amely a négy ember zárkájául szolgált, a magasföldszinten volt. Széles folyosóról
nyílott, mely arrább, a kijárat előtt tágas hallba torkollott. A hall ablakai be voltak deszkázva,
miként minden ablak a szobában is. A szoba mennyezetéről piszkos körte szórt valamelyes
világosságot. A helyiség teljesen üres volt, a négy fal és a csupasz parketta mocskos, foltos.
A vendéglős a parkettán feküdt, a fal mellett, a feje alatt Gyurica kabátja. Az arca fel
volt puffadva, a szemei teljesen bedagadtak, a bőre véraláfutásos, az ajka fel volt repedve.
Nyitott szájjal lélegzett, a szemeit viszont csukva tartotta. Mióta belökték a szobába, nem
nyitotta szóra a száját, csak feküdt és hallgatott.
Gyurica eljött az ablaktól, ahol hátát a deszkának vetve, zsebre dugott kezekkel állt, és
odahajolt föléje:
– Soha nem hittem volna, hogy ezt lehet csinálni emberekkel? Hát hol vannak a
törvények? Hol van az állampolgár joga? Mi ez egyáltalán? Őskorszak… állatvilág? Mi ez?
Azt mondja meg nekem valaki, hogy mi ez, és hogyan lehetséges…?!
Kovács a falnak támaszkodott a vendéglőssel átellenben. Fejét egészen magasra
emelve, a koponyáját a falhoz támasztotta. Az ajka akár egy négeré, a haja csapzottan hullott
a homlokába. Néha felnyúlt a kezével, és megtapogatta a száját.
Bicegve, egyik lábát kínlódva húzta maga után. Megfordult és odaszaladt, botladozva
és ugrálva az ajtóhoz. Felemelte az ökleit, és dörömbölni kezdett:
– Próbáljon uralkodni magán, nem segít semmit, ha elveszíti a fejét… Nyugodjon meg,
Lacikám!
Gyurica állt egy darabig mellette, kezét a vállára téve, aztán visszament az ablakhoz és
hozzátámaszkodott. Csak Király csendes, fojtott sóhajtása hallatszott. Gyurica végignézett a
társain, aztán Kovácsra pillantva megkérdezte:
Sírni kezdett. Először igyekezett uralkodni magán, hüppögött, akár a gyermek, aztán
szabadjára engedte a sírást:
– Nem mondtak semmi olyasmit, amiből gondolhatná, hogy miért hoztak ide minket?
– Jó vicc! Rájött?
Király még mindig döbbenten táguló szemekkel, és feltartott ujjal odalépett hozzá:
– Rosszul! Mondja meg ennek az ügynöknek, hogy nem látja meg többé a napot…
– Mindenem fáj!
Odafordította a fejét Gyuricára: – Na, mi van… maga pancser órás? Félti azt a
nyomorult életét, mi?
– Tudja, hogy egy van belőle, Béluskám!? – mondta Gyurica. – Nem kellene felülnie?
Akkor kevesebb vér megy a fejébe.
– Gyurica szaki…
– Igen!
– Biztos benne?
– Biztos! – mondta a vendéglős. – Olyan biztos, mint amennyire biztos az, hogy a
szegybe nem kell téliszalámi…
Gyurica ránézett:
– Tessék?
– Nem! – mondta Gyurica. – Nincs sem büntetés, sem jutalom. Semmi nincs!
– Biztos benne?
– Rosszul tudja! – mondta Király. – Minden van! Jutalom is van, és büntetés is van!
– Mit bámul? Tudja, hogy nem értek a vicchez? Ha azt mondom, hogy hazamehet, ha
nagyon akarja, akkor úgy is van! Maga nem akar hazamenni, órás úr?
– Nem! – mondta a vendéglős. – Az órás úr hazudik! Jobban tudja, mint maga vagy én,
hogy nem megyünk ki innen többet!
– Mert kimehet! Menjen, és kérjen bocsánatot tőlük. Mondja meg nekik, hogy nem
tudja ugyan, hogy miért van itt, de szánja és bánja a vétkeit, ezentúl jó fiú lesz…
– De tréfál!
– Ha legközelebb bejön valamelyikük, akkor menjen oda hozzá, és mondja azt, hogy a
főnökkel akar beszélni… Aztán mondja azt a főnöknek, amit most mondtam itt magának az
előbb!
– Tréfál velem?
– Nem tudom! – mondta Gyurica. – Mindenesetre meg lehet próbálni. Esetleg valóban
úgy van, ahogyan Béla kolléga mondja…
– Lehetséges, hogy úgy van – kérdezte az ügynök –, ahogyan a Béla kolléga mondja?
– Lehet!
– Lehet, hogy úgy van! – mondta Gyurica. – Mindenesetre meg lehet próbálni, semmit
nem veszíthet vele…
– Tényleg nem veszít? – kérdezte a vendéglős. – Komolyan mondja, hogy nem veszít
semmit?
– Ne legyen gyerek…
– Nem akarom emlékeztetni rá… Pár nappal azelőtt, hogy meghalt a felesége – ne
haragudjon, hogy mondom, bejött hozzám az üzletbe, az asszonyt kereste, valami
tésztareceptet beszéltek. Bejött, hozta a nagy hasát, pár napja volt még a szülésig, mondom
neki: na, Piroskám, fiú lesz, meglátja. – Bár az lenne! – mondja. – Mi lesz a neve? – Azt
mondja: Én legszívesebben Miklósnak nevezném! Az apja után, ugye? – Igen! – mondja. –
De hát van már egy Miklós! – mondom neki és kacagok. – Azt mondja erre: – én
legszívesebben mindegyiket őutána nevezném el! – és elpirult, mint egy gyermek…
Gyurica ránézett:
– Nem! – mondta.
Aztán hozzátette:
– Én mindig azt hittem – mondta a vendéglős –, de ne vegye rossz néven, amit mondok
–, hogy maga olyan ember, akinek van valami vaj a fején. Tisztességes vaj, úgy gondolom!
– Téved!
– Nincs kizárva, hogy igaza van magának, Béla kolléga. Egyáltalán nem lehetetlen,
hogy kiengednének innen!
– Mindent meg kell próbálni! – mondta Gyurica. – Semmit nem veszít vele, ha minden
lehetőséget felhasznál ahhoz, hogy hazamehessen.
– Maga azt mondta az előbb – mondta, és kezével elsimította a homlokát –, azt mondta,
hogy… mit veszít… az ember, ha bocsánatot kér tőlük? Maga mondta az előbb Király
úrnak… Béla kolléga meg azt mondta, hogy sokat veszít vele, legalábbis ezt jelentették a
szavai. Nincs igaza, Béla kolléga! Az embernek mindent jogában áll megtenni az életéért!
Nem úgy van, ahogyan maga mondja, mert amikor az ember élete veszélyben van, akkor
mindenről megfeledkezik, és csak az életnek az ösztöne szól benne, és az parancsolja, hogy
mit csináljon. Maga… bizonyára arra gondolt, hogy… az embernek a becsülete és egyéb
ilyesmi az ára annak, hogy életben maradhasson. De ilyen kényszerhelyzetben az nem számít!
Az, hogy élni akar az ember, az nagyobb parancs mindennél! Komolyan mondta, hogy ha
megalázkodik előttük az ember, akkor kiengedik? Tényleg komolyan mondta?
– Komolyan mondta! – mondta Gyurica.
– Az nem lenne bűn – mondta Kovács egyre az ajkain tartva a kezét –, az Istennek is az
a parancsa, hogy éljen az ember!
– Hát persze – mondta a vendéglős. – Emlékezzen vissza, hogy Király úr egész előadást
tartott róla, hogy még az aszfaltot is fel kell nyalni, ha úgy parancsolják azok, akik
parancsolhatnak.
– Egyáltalán nem megalázó! – mondta Király. – Az ember élni akar… és akkor semmi
nem számít.
– Pedig… rongy ember vagyok, ha ezt csinálom! És mindenki rongy ember, aki ezt
csinálja! Soha nem tudok majd a saját szemembe nézni. Azt veszíti el az ember, ami ér benne
valamit: hogy becsülheti önmagát!
– Na, mi van, órás úr? – kérdezte a vendéglős. – Kezd olyan lenni, amilyen! Megint
nem akarja kinyitni a száját, csak minden félévben?
Az ajtó előtt lépések hallatszottak, aztán kulcs fordult a zárban. A megnyitott ajtóban a
felgyűrt ujjú nyilas állt egy revolveres kíséretében. A revolveres lelógatta az oldala mellett a
fegyverét.
– Hogy vagy, vitézem? – nézett rá Macák – mintha szelídebb lennél valamivel? Neked
nem is a Mikulás, de egyenesen a Jézuska hozott valamit!
Végigvezették őket a folyosón. A hall mennyezetén igen erős égő szórta a fényt. A hall
közepén, kis távolságra a villanytól, egy mennyezetre akasztott csiga mélyre hulló kötelén egy
férfi függött hátracsavart karokkal, úgy, hogy csak a lábujja érte a földet. Felsőteste meztelen
volt, a bőre véres, mellét sebek szántották végig, arca hatalmasra volt dagadva, tele sebbel és
véraláfutással, a koponyáján nem volt haj, a fejbőre tele volt nedvező sebekkel, olyan volt a
felhasadt fejbőr, mint a disznó bőre, amikor megpattan a perzselésben. Csendesen, ütemesen
ingatta a fejét, a szájából véres nyál csurgott, és ugyancsak szabályos időközönként, követve a
fej ingását, bugyborékoló nyögés hagyta el a száját.
– Felnézni!
A civilruhás ránézett:
– Itt értelmes emberek vannak, akik megértik magát akkor is, ha csendesen beszél…
– Jó reggelt!
Gyurica feszült vonásokkal, becsukott szemekkel állt. A többi sem mozdult, de Király
megköszörülte a torkát, és elrekedő hangon, felpislogva megszólalt:
– Jó… reggelt…
Ránézett Kovácsra:
– Mindenesetre az, hogy a maga felesége kurva, az véleményem szerint nem helytálló
megállapítás. Az ember nem állíthat olyat, amiről nem győződött meg. Ezt nem engedi meg
sem a felelős gondolkodás, sem a korrektség. Önök viszont gondoljanak arra, hogy tévedni és
hibázni emberi dolog, olyannyira, hogy egyikünk sem mentes tőle. Kérem, hogy feledjék el
ezt az epizódot. Egyáltalán: nem szeretném, ha magukban különösebb nyomot hagyna
mindaz, ami tegnap este történt önökkel. Nem mintha könnyen el lehetne felejteni, elvégre az
ember szabadnak született, és méltósága is van. Semmit nem nehezebb elviselni, mint ennek a
megsértését! De mit tegyünk? Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek,
melyeknek alakításához semmi közünk nincs, s amelyek befolyásolására semmi lehetőséggel
nem rendelkezünk. Olyanok vagyunk, mint a kis csónakok a viharzó tengeren. Mit tudunk
tenni? Hallgatunk, és belenyugszunk a megváltoztathatatlanba. Bár képes lenne valaki különb
tanáccsal szolgálni az egyszerű mindennapi embernek, aki mindössze a családját szeretné
eltartani, meginni néhány fröccsöt vagy hosszúlépést, néha moziba menni, és élni nyugodtan
és békességben! De akad-e, aki szolgálhatna különb tanáccsal? És vajon szükség van-e
egyáltalán tanácsra? Nem felnőtt férfiak-e önök is mindannyian, szabad és felelős emberek,
akik képesek a maguk fejével gondolkodni? Egyfelől ott van az önök felelősségteljes
gondolkodása az életet illetően – másfelől meg ott vannak a törvények, melyek szabadságot
biztosítanak minden állampolgárnak, hogy ki-ki maga döntse el, hogyan kívánja berendezni
az életét, és milyen etikai és egyéb normák szerint kívánja tölteni a napjait. Én nem hiszem,
hogy csalódnék, ha azt állítom, hogy önök egytől egyig valóban és mindössze egyszerűen és
békés nyugalomban kívánnak élni…
Ismét odaintett rövid és gyors mozdulattal a felhúzott emberre, és mintegy utat nyitva,
arrább lépett kissé.
Király feje hasonlóképpen a mellére volt szegezve. Nem lehetett hallani a lélegzetét. A
szája vékonyra volt szorítva, a feldagadt ajkak eltűntek az izmok szorításában. A két keze
ökölbe szorulva feszült a combjához. Megszűkült szemei pattanásig feszülten meredtek a
cipőjére. Amikor meghallotta Kovács sóhajtását, akkor felpillantott. Alig moccantva a fejét,
oldalról vetette az asztalosra a tekintetét, aztán mélyre hajtott homloka alól, lassan fordítva a
másik irányba a fejét, a civilruhásra nézett. A vendéglős állt mellette, látta annak szakadatlan
fujtató mellét. Kissé feljebb emelte a fejét, és a kötélen lógó emberre nézett.
– Istenem… – hangzott fel újra Kovács sóhajtása. – Segíts meg, édes istenem…
Gyurica szemei a felhúzott ember arcán ültek. Szempillái megszűkültek, sápadt volt, az
ajkai összezárva. Egymás után nyelt ő is, és az ádámcsutkája hasonlóan a Kovácséhoz, járt le-
fel, le-fel megállás nélkül.
– Na de hát mi lesz akkor – szólalt meg a szőke a feljárónál –, ha nem akarják
bebizonyítani a becsületességüket?
Kovács megmozdult, és kilépett a sorból. Az első lépés után megingott, majd megállt.
Aztán elindult az ember felé. A szája nyitva volt, a feldagadt húson fénylett a nedves bőr, a
halántékáról, a haj bozótjából indulva két széles érben csorgott alá az arcára a verejték. A
következő lépésnél ismét megtántorodott, és imbolyogva kereste meg újra az egyensúlyát.
Szemei mint a megbűvölté tapadtak a haldokló ember arcára. Továbblépett.
– Istenem… – suttogta Kovács. Ott állt az ember előtt. Tekintete előtt ott vöröslött,
feketéllett a mell véres, ütésektől felszaggatott bőre. Egészen közelről hallotta a férfi nem
szűnő nyögését, amint jobbra, balra ingatta a fejét a halálos kín értelmetlen parancsára. Orrába
csapott az izzadság melege és a vér émelyítő szaga. Alacsonyabban állt, mint a másik, aki a
lábujjhegyére támaszkodott. Felnézett az arcra. A fej ingása lassan csendesült, halkult a
nyögések panasza is, míg mozdulatlanná nem vált a fej, újra ráhullva a mell csontjaira. A
szemek lassan megnyíltak, és rávetették tekintetüket Kovácsra. Egymás szemébe néztek. A
férfi ajka megmozdult, nyelve erőlködve kínlódott a hangokkal, a torokból szaggatott
bugyborékolás tört elő, végül a kínlódó nyelv tehetetlenül fordult ki a dagadt ajkak közül, és
véres, hosszú pókhálófonálban sötéten lecsordult belőle a nyál. A szemek továbbra is ott
nyugodtak az asztalos tekintetében.
Kovács felsírt:
– Vigye már el innen, maga barom! Tegye rá tenyerét a szájára, maga díszökör!
Odafordult a többiekhez:
– Tessék! Ki következik?
Megindult le a lépcsőn:
– Nagyon helyes!
Király tátott szájjal, zihálva nézett a revolveresre, amint végighúzta a földön Kovácsot.
Nézte, amint az asztalos feltámolyog a földről, kiszakítva magát a nyilas szorításából, és
arcára szorított kézzel egyre kiáltja:
– Úristen! – mondta Király. Az arca eltorzult, és a szemeibe halálos rémület ült ki.
– Nem megy sehová, Király úr! – hallotta maga mellett a vendéglős rekedt, eltorzult
hangját. Lehunyta a szemeit, megingott, és odakapott a vendéglős karjához:
– Itt marad! – mondta a vendéglős. A tekintetét még most sem vette le a civilruhásról.
Elengedte Királyt, és megbicsakló térdekkel elindult a civilruhás felé:
– Nyomorult gyilkosok…
Macák már a háta mögött volt, és felemelve a revolverét, lesújtott vele a vendéglős
koponyájára.
– Béla kolléga…! – kiáltotta az ügynök. Üres tekintettel nézte a mozdulatlan
vendéglőst.
– Teremtő úristen…
Gyurica egész idő alatt mozdulatlanul nézte a lógó testet. A tekintete nem rebbent, csak
tele lett könnyel. Teljesen mozdulatlanná merevedve állt, és nézte maga előtt a férfit.
– Nem gondolja?
– Intézze el őket!
– Igenis!
Gyurica megszólalt:
– Várjanak… kérem!
A civilruhás ránézett:
– Nocsak!
Szeme változatlanul ott ült a felhúzott emberen. A haldokló nem nyögött már.
Rettenetes erőfeszítéssel oldalra fordította a fejét. Szemei nyitva, a civilruhást nézte, aztán a
vendéglős elzuhant testét. Szája megnyílt, véres, megdagadt nyelve újra szavakkal
küszködött, aztán lomhán kibuggyant az ajkai közül. Amikor meghallotta az órás hangját,
lassan középre fordította a fejét, és mellére ejtett állal, zihálva nézett az órásra.
– Nocsak! – mondta a civilruhás. – Kiderül, hogy akad önök között rendes ember!
Intett a kezével:
– Parancsoljon!
Gyurica előrelépett. Ajkai szorosan összezárva, az arca mozdulatlan volt. Bőre fényes a
verejtéktől.
Odanézett a földön fekvő vendéglősre, riadtan kapta oda a szemét, mintha őt is meg
akarná szólítani.
Gyurica odaért az ember elé. Felnézett az arcára, és mint az előbb, amikor Kovács
emelte fel a fejét, találkozott a tekintetük. Pillantása először a véres szájra, a puffadt,
feldagadt ajkakra, a fog nélküli ínyekre, a felszakadt vérző orra esett, aztán felemelkedett
egészen a szemekig. Mozdulatlan tekintet mélyedt az arcába. Orrába csapott a lihegő száj
bűze, a vér és az izzadtság szaga, a hónaljak vad, csípős kigőzölgése s az égett bőr és hús
büdössége.
Visszafordult és felkiáltott:
– Nem! – kiáltott Király, és egyik kezével egyre szorítva az órás karját, odafordult, ahol
a vendéglős feküdt. – Nem szabad…! Ugye, nem szabad… Béluskám! Nem szabad…!!
Karját magasra csapva a revolver ütése alatt pár lépésnyire arra tántorodott, ahol a
vendéglős teste feküdt. Aztán hátratántorodott, és a következő ütéstől elzuhant. Gyurica lábai
mellé.
– Most már gyerekjáték! – mondta a civilruhás. – Fejezze be, és el van intézve minden!
– Nyomás!
Gyurica felemelte a fejét, aztán a karját, és arcon ütötte az embert, ahová az előbb is
ütött. A fej megbillent, felbiccent először a vállhoz, aztán visszahullott középre. A szemek
felnyíltak egy pillanatra, ránéztek az órásra, aztán lecsukódtak. Erőlködve vonták össze
magukon a szemhéjakat, mind összébb és összébb, egyre összébb és összébb, görcsös,
fájdalmas erőlködéssel egyre összébb, míg végre az sem látszott a szeméből, amit a puffadt,
dagadt hús eddig látni engedett.
Gyurica szemei csukva voltak. Úgy, csukott szemekkel fordult meg, és karjait kissé
széttárva maga előtt, ujjait mereven, feszülten szétnyitva, az ajtó felé indult. Karjai mind
széjjelebb nyíltak, távolodtak a testétől, ujjai egyre széjjelebb nyíltak, mintha ott akarnák
hagyni a tenyerét, s mire az ajtóhoz ért, a karjai egészen szét voltak tárva, fel egészen a váll
magasságáig, és a felgyűrődő kabátujjakból messze, magasra feszültek az ujjak.
11.
– Meg van bolondulva?! – mondta a fegyveres őr a kapuban. – Tegye le a karját, és menjen
rendesen!
Két férfi jött szemközt. Amikor pár lépésnyire voltak Gyuricától, megálltak és nézték,
amint elhaladt mellettük. Az egyik megszólalt:
– Beszívtál, apuskám…?
– Beszívtál, haverom?
– Na eredj szépen…!
Kiért a főútvonalra, mely hazáig vezetett. Ráfordult a járdára. A repülők zúgását a feje
fölött hallotta, mintha szakadatlanul ott köröznének felette. Hatalmas reccsenéssel szakadt fel
előtte a járda betonja. A túlsó oldal lámpaoszlopa vágódott át és pattant ketté az ütődéstől. A
túlsó oldal házai tompa morajlással omlottak össze, a falak füstölögve végigzuhantak az utca
kövezetén.
Állt és nézte a házakat. Az utca kis fordulójában ott állt a négyablakos, földszintes ház,
középen a bolthajtásos kapuval. Hosszan nézte a házat. Aztán odalépett a sarokház falához, és
a karjára hajtotta a fejét. Először halkan, aztán egyre hangosabban zokogni kezdett. Lassan
lecsúszott a fal mentén a földre, arcát a vakolathoz szorította, és szemeit a kis házra szegezve
zokogott tovább.