A. E.

van Vogt
A NULLA-A VILÁGA
A. E. van Vogt: The World of Null-A
Original English language edition Copyright © 1945, 1948 by A.E. van Vogt.
First published in the U.S. in 1945 in AstoundingSF, and in book form in 1948 by Ace Books.
All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form.
This edition published by arrangement with Ashley Grayson Literary Agency.

Fordította: Pék Zoltán

 I
Akármit is tesz a józan ész, nem kerülheti el, hogy hébe-hóba
meglepjék. A tudomány célja megkímélni ettől az érzéstől, és
olyan mentális szokásokat teremteni, amelyek annyira
összhangban vannak a világ szokásaival, hogy biztosítsák, semmi
váratlan ne történjen.
B.R.

– A játékok alatt a lakóknak a hotel minden emeletén szokás szerint

kötelező megalakítani saját védcsoportjukat…
Gosseyn komoran bámult ki hotelszobájának ívelt sarokablakán. Ebből a
harmincadik emeleti nézőpontból a Gépezet egész városa ott terült el előtte.
Tiszta nap volt, messze-messze ellátott. Balra a kék-fe-kete folyó csillogott,
ahogy a késő délutáni szél hullámokat vert fel rajta. Északra az alacsony
hegyek rajzolódtak ki élesen az ég kék háttere előtt.
Ez volt a látható tér perifériája. A hegy és a folyó között épületek
sorakoztak széles utcák mentén. Jobbára lakóházak tetői fénylettek a
pálmák és szubtrópusi fák között, itt-ott azonban akadt még hotel és első
pillantásra beazonosíthatatlan, más magas épület is.
Maga a Gépezet egy legyalult hegygerincen állt.
A csillogó-villogó ezüstös henger innét jó ötmérföldnyire meredt az ég
felé. Kertjeit és a közeli elnöki rezidenciát részben fák takarták. Gosseynt
azonban nem érdekelte a környezet. A Gépezet eltörpített minden más
tárgyat a látóterében.
Lélekemelő látványt nyújtott. Sötét hangulata dacára Gosseynt elfogta az
ámulat. Itt van hát végre-valahára, hogy részt vegyen a Gépezet játékaiban,
azokban a játékokban, amelyek gazdagságot és rangot jelentenek azoknak,
akik részleges sikert érnek el, a legnagyobb dicsőséget elnyerőknek pedig
utazást a Vénuszra.
Évek óta szándékában állt eljönni, de csak Patricia halála tette ezt
lehetővé. Mindennek megvan az ára, gondolta Gosseyn csüggedten.
Hányszor álmodott erről a napról, de sosem gondolta, hogy ő nem lesz
mellette, versenyben a nagyszerű díjakért. Azokban a napokban, amikor
együtt tanultak, a hatalom és a rang formálta a reményeiket. Azt, hogy a
Vénuszra eljussanak, se Patricia, se ő nem tudták elképzelni, és nem is
számítottak rá. Most, hogy magára maradt, a hatalom és a vagyon nem
jelentett semmit. A Vénusz titokzatossága vonzotta, a távolsága, az el-
képzelhetetlensége. A földi materializmust nem érezte magához közel.
Teljesen nem vallásos értelemben spirituális lezárásra vágyott.
Kopogás zavarta meg. Ajtót nyitott és ránézett a kint álló fiúra. – Azért
küldtek, hogy mondjam meg önnek, uram – mondta a fiú –, hogy a szintről
az összes többi vendég már a társalgóban van.
Gosseyn nem értette. – És?
– A szint lakóinak védelmét beszélik meg a játékok alatt.
– Á!
Meg volt döbbenve magán, hogy megfeledkezett róla. Felfigyelt rá,
amikor a hotel belső rendszerén hallotta a közleményt, de nehezen tudta
elképzelni, hogy a világ legnagyobb városa teljesen rendőri vagy bírósági
védelem nélkül maradna a játékok idején. Az összes többi városban,
faluban és közösségben megszakítás nélkül érvényben marad a törvény
ereje. Itt, a Gépezet városában egy hónapon át nem lesz törvény, csak a
csoportok negatív védelmi törvénye.
– Azt is meg kell mondanom – folytatta a fiú –, hogy aki nem jelenik
meg, az a játékok ideje alatt semmiféle védelemre nem számíthat.
– Rögtön megyek – mosolygott Gosseyn. – Mondd meg nekik, hogy új
vagyok itt, elfelejtettem. És köszönöm.
Adott a fiúnak egy negyeddollárost és elküldte. Becsukta a három
plasztikablakot, és a videofont rögzítőre kapcsolta. Ezután gondosan
bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a folyosón.
Ahogy belépett a társalgóba, azonnal kiszúrt egy férfit a szülővárosából,
egy Nordegg nevű boltost, aki az ajtó közelében ácsorgott. Gosseyn
mosolyogva biccentett neki. A férfi érdeklődve pillantott rá, de nem
viszonozta se a mosolyt, se a biccentést. Gosseyn ezt egy pillanatra
furcsának találta, de aztán a meghökkenés szertefoszlott, amikor látta, hogy
a jelenlévő népes társaságból mindenki őt nézi.
Csillogó, barátságos tekintetek, barátságos és éppen csak leheletnyit
számító arcok – ez volt Gosseyn első benyomása. Elfojtott egy mosolyt.
Mindenki a többieket méregette, próbálta megsaccolni, mennyi a
szomszédjának az esélye a győzelemre. Ekkor észrevette, hogy integet neki
egy öregember, aki egy íróasztal mögött ült az ajtó mellett. Gosseyn
odament. Az öreg azt mondta: – Kell a neve meg az adatai.
 – Gosseyn – mondta Gosseyn. – Gilbert Gosseyn, Cress Village, Florida.
Életkor harmincnégy. Magasság száznyolcvankét centi, testsúly
kilencvenkét kiló, megkülönböztető jegy nincs.
Az öreg mosolyogva felpillantott rá, a szeme csillogott. – Azt maga csak
hiszi. Ha az agya is olyan, mint a kinézete, akkor messzire jut a játékban. –
Majd hozzátette: – Feltűnt, hogy nem mondta, hogy nős.
Gosseyn habozott, eszébe jutott a halott nő. – Nem – mondta végül
halkan –, nem vagyok.
– Hát maga okos embernek néz ki. Kívánom, hogy a játék azt igazolja,
hogy méltó Vénuszra, Mr. Gosseyn.
– Kösz.
Ahogy fordult el, Nordegg, a másik Cress Village-i férfi lépett el mellette
és hajolt az asztal fölé. Amikor Gosseyn egy pillanat múlva visszanézett,
Nordegg élénken beszélgetett az öreggel, aki mintha tiltakozott volna.
Gosseyn értetlenül figyelte őket, majd megfeledkezett róluk, ahogy egy
apró, kövérkés, joviális ember lépett a zsúfolt szoba közepére és felemelte a
kezét.
– Hölgyeim és uraim – kezdte –, azt javaslom, kezdjük el a beszélgetést.
Akit érdekel a csoportos védekezés, már elég időt kapott, hogy ideérjen.
Úgyhogy amint a kihívás befejeződik, javaslom, zárjuk be az ajtót és
kezdjük el.
Azok kedvéért – folytatta –, akiknek új a játék, és nem tudják, mit értek
kihíváson, elmagyarázom az eljárást. Mint tudják, minden jelenlevőnek el
kell ismételnie a hazugságvizsgálóba az információt, amit az ajtónállónak
adott. De mielőtt ezt elkezdjük, ha valakinek bármi kétsége van bármely
jelenlevő legitimitását illetően, az most szóljon. Joguk van kihívni bárkit.
Kérem, adjanak hangot minden gyanújuknak, még ha nincs is bizonyítékuk.
Mindazonáltal ne feledjék, hogy a csoport hetente összegyűlik, és minden
alkalommal lehet kihívást intézni. Szóval van kihívás?
– Igen – szólalt meg egy hang Gosseyn mögött. – Kihívást intézek egy
férfi jelenléte ellen, aki Gilbert Gosseynnek nevezi magát.
– He? – nyögte Gosseyn. Megpördült és hitetlenkedve meredt Nordeggre.
A férfi rezzenéstelen tekintettel nézett vele farkasszemet, majd tekintete a
többiek arcára vándorolt. – Amikor Gosseyn belépett, bólintott nekem,
mintha ismerne, úgyhogy odamentem megnézni a nevét, hátha arról
eszembe jut. Meglepetésemre hallottam, hogy a floridai Cress Village nevét
adja meg, ahonnét én is jöttem. A Cress Village, hölgyeim és uraim, elég
híres hely, bár lakossága csupán háromszáz lélek. A három helyi üzlet közül
egy az enyém, ismerek mindenkit, de szó szerint mindenkit a faluban és a
környéken. Se Cress Village-ben, se a környékén nincs Gilbert Gosseyn
nevű ember.
Gosseyn számára az első rettenetes sokk jött és ment, még mialatt
Nordegg beszélt. Utána maradt az érzés, hogy valamely érthetetlen módon
nevetségessé teszik. A súlyos vádnak amúgy semmi más értelme nem
lehetett.
– Ez ostobaság, Mr. Nordegg – mondta, majd szünetet tartott. – Így
hívják, nemde?
– Így – bólintott Nordegg –, bár nem értem, honnét tudja.
– A boltja Cress Village-ben egy kilenc házból álló sor végén van, ahol
négy út fut össze.
– Kétségtelenül járt már Cress Village-ben, vagy fényképen látta.
A férfi önelégültsége bosszantotta Gosseynt. Dühét lenyelve folytatta: –
Az üzlettől egy mérföldre nyugatra áll egy különös alakú ház.
– „Ház”, azt mondja! – hüledezett Nordegg. – A Hardie család világhírű
otthonára!
– Hardie volt a néhai feleségem leánykori neve. Egy hónapja hunyt el.
Patricia Hardie. Nem ismerős?
Azt kellett látnia, hogy Nordegg vidáman vigyorog az őket néző feszült
arcokra.
– Nos, hölgyeim és uraim, ítéljék meg önök. Azt mondja, Patricia Hardie
volt a felesége. Én azt hiszem, egy ilyen házasságról mind hallottunk volna,
ha tényleg megtörténik. Ami pedig az állítólag néhai Patricia Hardie-t illeti,
azaz Patricia Gosseynt – és itt megint mosolygott –, annyit mondhatok csak,
hogy tegnap reggel láttam, és nagyon is életben volt, rendkívül büszkén és
gyönyörűen festett kedvenc lova, egy fehér arab mén hátán.
Ez már nem volt vicces. Semmi nem stimmelt. Patriciának nem volt lova,
se fehér, se másmilyen. A családja szegény volt, Patricia nappal a kis
gyümölcsösükben dolgozott, este tanult. És Cress Village sem volt világhírű
arról, hogy a Hardie család otthona. A Hardie-k senkik. Ki az ördögnek
hiszik őket?
A kérdés elillant, és tisztán látta, mivel oldhatja meg a patthelyzetet.
– Azt tudom javasolni – mondta –, hogy a hazugságvizsgálóval
bizonyítom az állításaimat.
 A hazugságvizsgáló azonban azt mondta: – Nem, maga nem Gilbert
Gosseyn, és sosem volt Cress Village lakója. Maga… – Itt elhallgatott. A
parányi elektronikus csövek tucatjai bizonytalanul hunyorogtak benne.
– Igen, igen – sürgette a dundi férfi. – Kicsoda?
A gép hosszú szünet után válaszolt: – Az elméjében erről nincs
információ. Egyedi erő aurája veszi körül. De ő maga nincs tudatában igazi
identitásának. Az adott körülmények között az azonosítás lehetetlen.
– És az adott körülmények között – mondta a dundi férfi határozottan –
csak azt tudom javasolni, hogy mielőbb keressen fel egy pszichiátert, Mr.
Gosseyn. Itt semmiképp nem maradhat.
A következő pillanatban Gosseyn már a folyosón találta magát. Egy
gondolat, egy cél ülte meg az agyát, akár egy jéghártya. A szobájába érve
bekapcsolta a videofonját. Két percbe telt kapcsolatot létesíteni Cress
Village-dzsel. Idegen női arc jelent meg az ernyőn. Szigorú arc, de
határozott és fiatal.
– Miss Treechers vagyok, Miss Patricia Hardie floridai titkárnője. Milyen
ügyben kíván beszélni Miss Hardie-val?
Egy pillanatra egy Miss Treechers-féle személy puszta létezése is
lehengerelte. Majd Gosseyn magához tért: – Magánügyben. És fontos, hogy
személyesen beszélhessek vele. Kapcsoljon azonnal.
Határozottan beszélhetett, nézhetett vagy cselekedhetett, mert a fiatal nő
habozott: – Ezt nem szabadna elárulnom, de elérheti Miss Hardie-t a
Gépezet palotájában.
– Itt van a városban?! – robbant ki Gosseyn.
Tudatában sem volt, hogy bontja a vonalat. A nő arca mindenesetre
hirtelen eltűnt, és a képernyő sötét volt. Magára maradt a felismeréssel:
Patricia él!
Persze ezt már tudta. Az agya, amely megtanulta elfogadni a dolgokat
olyannak, amilyenek, már hozzászokott a tényhez, miszerint a
hazugságvizsgáló nem hazudott. Ott ült és érezte, ahogy a furcsa információ
átitatja a lényét. Nem érzett rá ingert, hogy hívja a palotát, hogy beszéljen
vele, hogy lássa. Holnap persze majd odamegy, de az még távolinak tűnt
térben és időben. Most jutott el a tudatáig, hogy hangosan kopognak az
ajtón. Kinyitotta. Négy ember várt kint, az elöl álló magas fiatalember azt
mondta: – Én vagyok az igazgatóhelyettes. Sajnálom, de távoznia kell. A
csomagjait levisszük. A rendőrség nélküli hónapokban nem
kockáztathatunk gyanús alakokkal.
 Gosseynt húsz perc alatt kitették a hotelból. Már esteledett, ahogy lassan
elindult a szinte kihalt utcán.
 II
A tehetséges… Arisztotelész… hatott talán a legtöbb emberre
valaha… A tragédiánk ott kezdődött, amikor az „intenzionális”
biológus, Arisztotelész került az „extenzionális” matematikai
filozófus, Platón fölébe, és az összes primitív meghatározást,
premisszát… impozáns rendszerbe szedte, amelyet aztán több mint
kétezer évig nem javíthattunk ki fejvesztés terhe mellett… Emiatt
az ő nevét használják az arisztotelianizmus kétértékű
doktrínáihoz, míg a modern tudomány többértékű valóságai a
nemarisztotelianizmus nevet kapták…
A. K.

Túl korán volt még a komoly veszélyhez. Hiába szállt le az éjszaka, még
csak a kezdetet jelentette. A hamarosan kimerészkedő csavargók és a
bandák, a gyilkosok és a tolvajok egyelőre még vártak a mélyebb
sötétségre. Gosseyn egy táblához ért, amely fel-felgyulladva azt
ismételgette csábítóan:

SZOBÁK VÉDTELENEKNEK
20$ egy éjszaka

Gosseyn habozott. A harminc napig tartó játékok egész idejére nem

engedhette meg magának ezt az árat, de néhány éjszakára talán igen. Aztán
vonakodva mégis lemondott róla. Ocsmány történetek keringtek az efféle
helyekről. Inkább megkockáztatja szabadban tölteni az éjszakát.
Továbbment hát. Ahogy mélyült a földi sötétség, mind több és több
automata lámpa kapcsolt fel. A Gépezet városa izzott és szikrázott.
Átvágott egy utcán, és látta a mérföldekre elnyúló két sor utcalámpát,
amelyek fénylő őrszemekként vonultak geometriai menetben egy
illuzórikus találkozási pont felé. Egyszeriben roppant csüggesztőnek találta.
Kétségtelenül valamiféle amnéziától szenved. Muszáj megértenie ennek
a teljes jelentését, mert csak így tud megszabadulni állapota érzelmi
vonatkozásaitól. Gosseyn megpróbálta elképzelni a megszabadulást mint
eseményt nulla-A értelmezésben. Az eseményt, ami ő maga, úgy, ahogy
van: test és lélek egyben, amnézia és minden ebben a pillanatban, ezen a
napon, ebben a városban.
E mögött a tudatos integráció mögött több ezer óra gyakorlás állt. A
gyakorlás mögött az automatikus extenziós gondolkodás nemariszto-telészi
technikája állt, a huszadik század eme egyedi eredménye, amely négyszáz
év elteltével vált az emberi faj dinamikus filozófiájává. „A térkép nem a
táj… A világ nem maga a dolog…” Az a meggyőződése, hogy nős, még
nem jelenti, hogy ez tény. Semlegesítenie kell a halluci-nációkat, amelyeket
tudatalattija kényszerít az idegrendszerére.
Mint mindig, most is működött. A kétségek és félelmek úgy ömlöttek ki
belőle, akár felfordított lavórból a víz. Legördült róla a hamis gyász súlya;
hamis, mert a jelek szerint más akaratából lett elméjére kényszerítve.
Szabad lett.
Megint elindult. Menet közben tekintete balra-jobbra pásztázott, behatolt
a kapualjak árnyékába. Az utcasarkokat éberen, fegyverrel a kézben
közelítette meg. Ám minden óvatossága ellenére mégsem vette észre időben
a lányt, aki az egyik mellékutcából rontott ki, és olyan erővel rohant bele,
hogy mindketten megtántorodtak.
Az esemény gyorsasága azonban nem akadályozta meg, hogy némi
óvintézkedéseket tegyen. Gosseyn bal karjával megragadta a lányt, a válla
alatt kapta el, így mindkét karját satuszerűen lefogta; jobb kezével pedig
előrántotta a pisztolyát. Mindezt egyetlen pillanat leforgása alatt. Aztán
következett egy hosszú pillanat, ami alatt igyekezett visszanyerni
egyensúlyát, amelyet a lány sebessége és súlya megingatott. Sikerült,
felegyenesedett. A lányt félig vitte, félig vonszolta egy kapualj árnyékos
boltíve felé. Amint annak menedékébe értek, a lány izegni-mozogni
kezdett, és halkan nyögött. Gosseyn a fegyvert tartó kezét a lány szájára
tapasztotta. Fegyverestül.
– Pszt! – súgta. – Nem akarom bántani.
A lány abbahagyta a hánykolódást. A nyögést is abbahagyta. Gosseyn
leengedte a kezét. A lány azt lihegte: – Ott voltak a sarkamban. Két férfi.
Biztos elfutottak, amikor meglátták magát.
Gosseyn elgondolkodott. Mint minden történés a téridőben, ez is tele volt
láthatatlan és előre nem látható tényezőkkel. Egy fiatal nő érkezik futva,
ijedten az egyik mellékutcából, az univerzum összes fiatal nőjétől
különböző nő. Az ijedtsége vagy valós, vagy színlelt. Gosseyn elméje
átsiklott az ártalmatlan lehetőségen, és inkább arra a valószínűségre
koncentrált, hogy a megjelenése trükk. Elképzelte, hogy egy kis csapat
várakozik a sarkon, akik alig várják, hogy felmarkolhassák részüket a
rendőrmentes város kincseiből, ám egy közvetlen támadást azért nem
kockáztatnak. Hűvös, részvétlen gyanakvás töltötte el. Hiszen ha a lány
ártalmatlan, mit keres kint egyedül egy ilyen éjszakán? Durván eldörmögte
a kérdést.
– Védtelen vagyok – érkezett a rekedt válasz. – Múlt héten elvesztettem
az állásomat, mert nem mentem randira a főnökömmel. És nincs semmi
megtakarított pénzem. A házinéni ma reggel kitett, mert nem tudtam fizetni
a lakbért.
Gosseyn erre nem mondott semmit. Annyira gyenge magyarázat volt,
hogy erőt kellett vennie magán, hogy egyáltalán reagáljon rá. Aztán már
nem is volt benne olyan biztos. Az ő sztorija se hangzana hihetőbbnek, ha
elkövetné azt a hibát, hogy szavakba öntené. Mielőtt azonban elkötelezte
volna magát a lehetőség mellett, hogy a lány igazat mond, kipróbált egy
kérdést: – Egy hely sincs, ahová mehetne?
– Nincs – felelte az. És kész. A játékok idejére a lány az ő felelőssége
lett. Kivezette az engedelmes lányt a járdára, majd a sarkot gondosan
kerülve az úttestre.
– A fehér sávon megyünk, középen, hogy jobban belássuk az
útkereszteződéseket.
Az útnak is megvoltak a maga veszélyei, de úgy döntött, ezeket nem
említi.
– Ne féljen tőlem – folytatta Gosseyn buzgón. – Én is slamasztikába
kerültem, de becsületes ember vagyok. Ami engem illet, egy cipőben
járunk, és pillanatnyilag az egyetlen célunk, hogy találjunk egy helyet, ahol
eltölthetjük az éjszakát.
A lány furcsa hangot adott ki magából. Gosseyn fojtott nevetésnek vélte,
de amikor arra kapta a fejét, a lány arca éppen árnyékban volt, így nem
lehetett benne biztos. Aztán a lány feléje fordult, és ekkor nézhette meg
először alaposan. Fiatal volt, az arca sovány, de igen napbarnított. Szeme
két sötét tó, ajka kissé szétnyitva. Ki volt sminkelve, de nem túl sikeresen, a
festék nem adott hozzá a szépségéhez. Nem úgy nézett ki, mint aki bárkin
vagy bármin is jó ideje nevetett volna. Gosseyn gyanúja elfoszlott. Annak
azonban tudatában volt, hogy újra ott van, ahonnét indult: egy olyan lányt
védelmez, akinek egyénisége tapintható formában még nem mutatkozott
meg.
 Amikor egy üres telek mellé értek, Gosseyn elgondolkodva megállt. A
helyet sötétség ülte meg, itt-ott bokrok nőttek rajta. Ideális búvóhely az
éjszakai fosztogatóknak. Más szemszögből nézve viszont potenciális
menedék egy becsületes embernek és védencének, már ha észrevétlenül
meg tudják közelíteni. Rövid terepszemle után kiszúrta, hogy egy sikátor
vezet a telek végéhez, két üzlet között pedig be tudnak jutni a sikátorba.
Tíz percbe telt találni egy megfelelő füves részt egy alacsony,
terpeszkedő bokor alatt.
– Itt alszunk – súgta Gosseyn.
A lány lerogyott. És abból, hogy ilyen szó nélkül behódolt, Gosseyn
ráébredt, hogy túlságosan is könnyen vele tartott. Elgondolkodva hevert le,
összehúzott szemmel vette sorra a lehetséges veszélyeket.
A Hold nem világított, a bokor alatt sűrű sötétség honolt. Egy idő múlva
Gosseyn ki tudta venni a lány árnyszerű alakját egy távoli utcalámpa
odavetülő halvány fénytócsájában. Jó öt lépésre volt tőle, és az első
pillanatokban nem is mozgott észrevehetően. Árnyalakját tanulmányozva
Gosseyn egyre inkább tudatában lett az ismeretlen faktornak, amit a lány
képviselt. Minimum annyira titok, mint önmaga. Töprengését a lány halk
hangja szakította félbe: – Teresa Clark a nevem. A magáé?
Tényleg. Mielőtt válaszolhatott volna, a lány hozzátette: – A játékokra
jött?
– Arra.
Tétovázott. Neki kellene kérdéseket feltenni.
– És maga? Maga is a játékokra jött?
Csak utána jött rá, hogy fontos kérdést tett fel. A lány keserű hangon
válaszolt: – Ne vicceljen. Azt se tudom, mit jelent a nulla-A.
Gosseyn hallgatott. Zavarta ez az alázat. Hirtelen tisztábban látta a lány
személyiségét: egy torz ego, amiről hamarosan kiderül, hogy tökéletesen
elégedett magával. Egy autó robogott el a közeli utcán, így megmenekült
attól, hogy válaszolnia kelljen. Ezt négy másik követte gyors
egymásutánban. Az éjszaka átmenetileg megtelt az aszfalton sikló gumik
surrogásával. Aztán a hang elhalkult, de maradt a tompa visszhang, a távoli
lüktető zaj, ami mindvégig ott lehetett, de csak most került előtérbe, hogy a
figyelmét felkeltették.
Megint megzavarta a lány hangja; kellemes hang volt, habár érződött
benne némi önsajnálat, ami elrontotta az összhatást. – Mi ez a játék amúgy?
Mert azt elég könnyű kitalálni, mi lesz azokkal a nyertesekkel, akik a
Földön maradnak. Ők kapják meg az összes zsíros állást, bírók,
kormányzók meg ilyenek lesznek. De mi van azokkal, akik jogot nyernek,
hogy elmenjenek a Vénuszra? Mit csinálnak, ha odaérnek?
Gosseyn megkerülte a kérdést. – Személy szerint nekem elég lenne az
elnökség.
A lány nevetett. – Fel kell kötnie a gatyáját, ha meg akarja verni a
Hardie-bandát.
Gosseyn felült. – Kicsodát?
– Hát Michael Hardie-t, a Föld elnökét.
Gosseyn lassan visszafeküdt. Szóval erre gondolt Nordegg és a többi
ember a hotelben. A sztorija egy elmebeteg zagyválásának hangozhatott.
Hardie elnök, Patricia Hardie, fejedelmi nyaraló Cress Village-ben… és az
ő elméjében minden róluk szóló információ abszolút hamis.
Ki ültethette be? A Hardie-k?
– Meg tudna tanítani engem, hogyan nyerhetnék egy kisebb állást a
játékkal? – kérdezte Teresa Clark lassan.
– Tessék? – meredt rá a sötétben Gosseyn. Aztán döbbenetét
megolvasztotta a kedvesség. – Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne. A
játék olyan tudást és ügyességet követel, amit csak hosszú idő alatt lehet
összegyűjteni. Az utolsó tizenöt nap pedig olyan rugalmas gondolkodást
kíván, amire csakis a legélesebb és legfejlettebb elme lehet esetleg képes.
– Engem nem érdekel az utolsó tizenöt nap. Ha az ember elér a hetedik
napig, kap egy állást. Így van, nem?
– A játékban nyerhető legalacsonyabb állás – magyarázta Gosseyn
türelmesen – évi tízezret fizet. És, ha jól tudom, iszonyatos küzdelem folyik
ezért az állásért is.
– Nagyon gyors vagyok – bizonygatta Teresa Clark. – És kétségbeesett.
Az csak segít.
Gosseyn nemigen hitte, de megsajnálta.
– Ha akarja, röviden összefoglalom. Elhallgatott. A lány azonnal rávágta:
– Kérem.
Gosseyn tétovázott. Ismét butaságnak érezte, hogy erről beszéljen neki.
Vonakodva kezdett bele: – Az emberi agy durván két részre osztható, az
agykéregre és a talamuszra. Az agykéreg az ítélőképesség központja, a
talamusz az idegrendszer érzelmi reakcióié. – Szünetet tartott. – Járt már a
Szemantikai székházban?
 – Jaj, fenséges – lelkendezett Teresa Clark. – Az a sok ékkő meg
drágakő.
Gosseyn az ajkába harapott. – Nem arra gondoltam. A képekkel il-
lusztrált történetre a falakon. Azt látta?
– Nem emlékszem. – A lánynak láthatóan leesett, hogy Gosseyn nem
örül. – De láttam a szakállas embert, mi is a neve… az igazgatót.
– Lavoisseurt? – ráncolta homlokát a sötétben Gosseyn. – Azt hittem,
meghalt egy balesetben pár éve. Mikor látta?
– Tavaly. Tolószékben volt.
Gosseyn egy pillanatra azt hitte, emlékezete megint a bolondját járatja
vele. Azt azért furcsának találta, hogy bárki babrált is az agyával, nem
akarta, hogy tudja: a szinte legendás Lavoisseur még életben van. Kis
tűnődés után folytatta mondókáját:
– Mind az agykéreg, mind a talamusz csodálatos tulajdonságokkal bír.
Mindkettőt a lehető legmagasabb fokig ki kell művelni, és különös
figyelmet kell fordítani arra, hogy együttműködjenek. Ha ez az
együttműködés vagy integráció nem alakul ki, zavart személyiséget kapunk,
túltengő érzelmeket, sőt a neurotika minden variációját. Másrészről, ahol az
agykéreg és a talamusz integrációja működik, az idegrendszer szinte
bármilyen megrázkódtatást kibír.
Elhallgatott, eszébe jutott a sokk, amit ő szenvedett el nem sokkal
korábban.
– Mi a baj? – kérdezett rá a lány egyből.
– Semmi – vetette oda mogorván. – Majd reggel folytatjuk.
Hirtelen rátört a fáradtság. Kinyújtózott. Mielőtt álomba merült, még
átfutott a fején, vajon mire gondolt a hazugságvizsgáló, amikor azt mondta:
„Egyedi erő aurája veszi körül.”
Amikor felébredt, már sütött a nap, és Teresa Clarknak nem volt se híre,
se pora.
Gosseyn gyorsan körülnézett a bokorban, biztos, ami biztos, majd kiment
a járdára, ami százlépésnyire volt, és végigkémlelt az utcán, előbb
északnak, aztán délnek.
A járdákat és az utat eleven forgalom töltötte meg. Vidám öltözetű férfiak
és nők siettek el mellette. Számtalan hang és számtalan gép zsongott,
berregett és harsogott. Egyszeriben roppant izgalmasnak találta, bizsergés
töltötte el, valamint az a még erősebb tudat, hogy szabad. A lány eltűnése
azt bizonyította, hogy az nem a második lépés volt egy fantasztikus tervben,
ami az elméje elleni támadással kezdődött. Megkönnyebbült, hogy nem kell
tovább pátyolgatnia.
Ekkor ismerős arc vált ki a mellette áramló emberek tömegéből. Teresa
Clark üdvözölte, kezében két papírzacskóval.
– Hoztam reggelit. Gondoltam, inkább szeretne a hangyákkal pikni-
kezni, mint egy zsúfolt étterembe menni.
Csendben ettek. Gosseyn megfigyelte, hogy az ételt előrelátóan plasz-
todobozokba csomagolták el. Volt kondenzált narancslé, zabpehely, hozzá
egy külön dobozban tejszín, meleg máj pirítóson, és kávé, szintén külön
tejszínnel.
Öt dollár, saccolta meg. Ami elég nagy luxus két olyan embernek,
akiknek harminc napig igen kevés pénzből kell kihúzni. És ha a lánynak
van öt dollárja, ki tudott volna fizetni a háziúrnak még egy éjszakát.
Ráadásul, ha ilyen reggeliben gondolkodik, eleve nem lehetett rossz állása.
Ami új gondolathoz vezetett. Gosseyn a homlokát ráncolta. – A főnöke, aki
megkörnyékezte magát… hogy hívják?
– Hm? – Teresa Clark épp végzett a pirítóssal, és a retiküljében matatott.
Most értetlenül felnézett. Aztán kitisztult az arca. – Á, ő.
Szünet következett.
– Igen, ő. Hogy hívják? – nógatta Gosseyn.
A lány most már teljesen magához tért. – Inkább szeretném elfelejteni.
Nem kellemes emlék. – Témát váltott. – Sokat kell tudnom az első nap?
Gosseyn habozott, szívesen boncolgatta volna még a kérdést, aztán
meggondolta magát. – Nem. Szerencsére az első nap tulajdonképpen
egyszerű rutin. Az ember lényegében csak regisztrál, és elirányítják ahhoz a
kamrához, ahol az első tesztek lesznek. Végigböngésztem a játék elmúlt
húsz évének nyilvános aktáit, ennél régebbit a Gépezet nem is tesz közzé,
és feltűnt, hogy az első nap mindig ugyanaz. Definiálni kell, mit takar a
nulla-A, nulla-N, nulla-E.
Lehet, hogy nem tudta, de nem élhet úgy a Földön, hogy fel ne fogta
volna a nulla-A lényegét. Több száz éve közös szellemi környezetünk egyre
növekvő része. Hozzátette: – Az ember persze hajlamos elfelejteni a
definíciókat, de ha komolyan érdekli…
– Naná, hogy érdekel. – A lány cigarettatárcát húzott elő retiküljéből. –
Vegyen egyet.
A cigarettatárca csillogott a napon. Gyémántok, smaragdok és rubintok
szikráztak a míves aranyfedélen. A nyílásból automatika által meggyújtott
cigaretta bukkant elő. A drágakövek lehettek műanyagból, az arany pedig
csak aranyozás. Mindenesetre nagyon úgy nézett ki, hogy kézzel
készítették, ami viszont igenis arra utalt, hogy eredeti. Gosseyn olyan
huszonötezer dollárra becsülte.
Nagy nehezen megjött a hangja: – Nem, köszönöm. Nem dohányzom.
– Különleges márka – kínálgatta a lány. – Rendkívül gyenge.
Gosseyn a fejét rázta. A lány vállat vont. Kivette a szálat a dobozból, a
szájába dugta, és elégedetten megszívta, majd a tárcát visszaejtette a
retiküljébe. Láthatóan nem vette észre, az milyen hatást tett Gosseynre. –
Folytassuk a tanulást. Aztán különválunk, és este itt találkozunk. Rendben?
Parancsoláshoz szokott nő volt, Gosseyn abban sem volt biztos, hogy
meg tudja kedvelni. Egyre erősödött a gyanúja, hogy nem véletlenül
bukkant fel az életében. Ő lehet a kapcsolat önmaga és aközött, aki az
agyával babrált. Nem engedhette el.
– Rendben – felelte. – Ne is vesztegessük az időt.
 III
Lenni annyi, mint viszonyulni.
C.J.K.

Gosseyn lesegítette a lányt a felszíni kocsiról. Gyorsan megkerültek egy

takarásnak szánt facsoportot, átmentek egy masszív kapun, és
megpillantották a Gépezetet. A lány közömbösen ment tovább, de Gosseyn
megtorpant.
A Gépezet egy széles sugárút végén állt. Hegycsúcsokat vasaltak le, hogy
legyen körülötte tér és kertek. A fákkal rejtett kaputól jó félmérföldnyire
volt. Tündöklő fémpompában meredt fel, magasan fel az égre: egy kúp, ami
az ég hasát bökdösi, s atomfény koronázza, mely túlragyogja a delelő napot
is.
A puszta látványa szinte sokkolta Gosseynt. Eddig eszébe sem jutott, de
most belenyilallt a tudat, hogy a Gépezet nem fogja elfogadni a hamis
személyazonosságát. Összeszorult a gyomra, megszeppenve, csüggedten
állt. Látta, hogy Teresa Clark megtorpant és visszanéz rá.
– Először van ilyen közel hozzá? – kérdezte együtt érzőn. – Szíven üti az
embert, nem igaz?
Enyhén fensőbbséges viselkedése derengő mosolyt csalt Gosseyn ajkára.
Ezek a városi nagymenők, gondolta szárazon. Kicsit jobban érezte magát,
és a lányba karolva továbbindult. Önbizalma lassan visszatért. A Gépezet
talán majd nem olyan elvont alapon ítélkezik, mint a névleges
személyazonosság, amikor még a hotel hazugságvizsgálója is felismerte,
hogy nem szándékosan adja ki másnak magát.
A tömeg egyre duzzadt, ahogy közeledtek a Gépezet talapzatához, és
maga a szerkezet nagysága is mind nyilvánvalóbbá vált. A kerekségétől és
méretétől karcsú, áramvonalas külsőt kapott, amelyet nem bontottak meg a
gigantikus alapzatot díszítő és megtörő egyéni játékszobák sorai. Az egész
alsó szint a játékszobákból és a hozzájuk vezető folyosókból állt. Széles
külső lépcsők vezettek a második, harmadik és negyedik szintre, valamint
le az alagsorba; összesen hét szintet szenteltek csak a játékszobáknak és az
egyéni játékosoknak.
 – Most, hogy itt vagyok, már nem vagyok olyan biztos magamban –
szólalt meg Teresa Clark. – Ezek az emberek szörnyen okosnak néznek ki.
Az arckifejezését látva Gosseyn nevetett, de nem válaszolt. Tökéletesen
biztos volt benne, hogy ő el tud jutni egész a harmincadik napig. Nem azon
aggódott, hogy nyer-e, hanem hogy engedik-e egyáltalán, hogy
megpróbálja.
A Gépezet magasan és titokzatosan tornyosult az emberi lények fölé,
akiket szemantikai tréningjük alapján majd szétválogat. Egyetlen élő ember
sem tudta, hogy elektronmagnetikus agya a szerkezet mely részében
helyezkedik el. Gosseyn is eltöprengett ezen, mint sokan előtte. „Ha én
lettem volna az egyik tudós építész, én hová tettem volna?” Persze mit sem
számított. A Gépezet öregebb volt minden élő embernél. Az önmagát
megújító, létének és céljának tudatában lévő szerkezet emelkedettebb
maradt minden egyénnél, immúnis a megvesztegetésre, korrupcióra, és
elméletileg képes megelőzni az elpusztítására irányuló kísérleteket.
„Pusztító erő!” – kiáltozták érzelmes emberek építésének idején. „Nem –
mondták az építők –, nem pusztító, csak egy immobilis, mechanikus agy,
amely kreatív funkciókkal rendelkezik, és képes bővíteni önmagát bizonyos
értelmes irányokba.” Az eltelt háromszáz év alatt az emberek szép lassan
elfogadták, hogy a Gépezet döntse el, ki irányítsa őket.
Gosseyn fülét megütötte egy férfi meg egy nő beszélgetése, akik a
közelükben mentek el.
– Engem a rendőrség nélküli rész ijeszt meg – mondta éppen a nő.
– Hát nem érted? – magyarázta neki a férfi. – Ez azt mutatja meg, hogy
milyen lehet a Vénusz, ahol nincs szükség rendőrségre. Ha méltónak
bizonyulunk a Vénuszra, olyan planétára kerülünk, ahol mindenki józan
gondolkodású. A rendőrtelen rész esélyt ad, hogy lemérjük, mennyire
haladtunk előre ezen a téren. Annak idején kész lidércnyomás volt, de én
már látom a változást. Kétségtelenül szükség van rá.
– Itt el kell válnunk – szólalt meg Teresa Clark. – A C lent van a második
alagsorban, a G közvetlen felette. Találkozzunk este az üres telken.
Ellenvetés?
– Nincs.
Gosseyn megvárta, míg eltűnik a második alagsorba levezető lépcsőn,
aztán követte. Amikor ismét megpillantotta, a lány éppen leért a lépcső
aljára. Egy kijárat felé tartott egy távoli folyosó végén. Gosseyn a folyosó
felénél járt, amikor a lány felszaladt egy szabadba vezető lépcsőn. Mire ő is
felnyomakodott a lépcsőn az emberek között, a lányt már sehol nem látta.
Elgondolkodva fordult vissza. Azért követte, hátha a lány nem meri
megkockáztatni a tesztet, de az, hogy gyanúja beigazolódott, baljós jel volt.
A Teresa Clark-probléma egyre bonyolultabb lesz.
Gosseynt ez jobban felzaklatta, mint várta, és ilyen lelki állapotban lépett
be egy üres vizsgálófülkébe a G szekcióban. Alig kattant be mögötte az
ajtó, egy hangszóróból tárgyilagos hang szólalt meg: – Neve?
Gosseyn azonnal megfeledkezett Teresa Clarkról. Itt az igazi probléma.
A fülkében volt egy kényelmes forgószék, egy íróasztal, e fölött áttetsző
lambéria, amely mögött elektroncsövek világítottak meggypiros és
lángsárga mintával. A mennyezet szintén áttetsző műanyagból készült, a
közepébe áramvonalas hangszórót építettek be, ebből érkezett a Gépezet
hangja. Most megismételte a kérdést. – Neve? És fogja meg a fogantyút,
kérem.
– Gilbert Gosseyn – mondta Gosseyn halkan.
Csend. A meggypiros csövek közül pár bizonytalanul vibrált. Majd: –
Egyelőre elfogadom ezt nevet – közölte a gép közömbösen.
Gosseyn hátradőlt a széken. Bőre áthevült az izgalomtól. Úgy érezte,
fontos felfedezés küszöbén áll. – Tudod az igazi nevem?
Újabb szünet. Gosseynnek volt ideje elképzelni, hogy a gép ebben a szent
pillanatban tíz meg tízezer könnyed beszélgetést folytat az alapzatánál lévő
fülkéket megtöltő emberekkel. Majd: – Az elméjében nincs nyoma másik
névnek. De ezt hagyjuk egyelőre. Készen áll a tesztre?
– De…
– Egyelőre nincs több kérdés – vágott közbe hivatalosabb hangon a
Gépezet. Aztán ismét megenyhült hangon mondta: – Az egyik fiókban talál
íróeszközöket. Minden lapon ott a kérdés. Ne siesse el. Harminc perce van,
előbb nem is hagyhatja el a szobát. Sok szerencsét.
Pontosan olyan kérdések voltak, amilyenekre számított: Mi a nem-
arisztotelészi? Mi a nemnewtoni? Mi a nem-euklidészi?
Annyira azért nem könnyű kérdések. A legjobb nem részletekbe menő
magyarázatot adni, hanem megmutatni, hogy tudatában van a szavak
többszörös jelentésének, és annak, hogy minden válasz csakis részleges
lehet. Azzal kezdte, hogy leírta a kifejezések bevett rövidítéseit: nulla-A,
nulla-N és nulla-E.
Jó húsz perc alatt elkészült, majd izgalommal vegyes várakozással
bizseregve hátradőlt. A Gépezet az előbb azt mondta: „Egyelőre nincs több
kérdés.” Ebből arra következtetett, hogy még beszélni fog vele. A
huszonötödik perc után az meg is szólalt:
– Kérem, ne lepődjön meg a mai teszt egyszerűségén. Ne feledje, a
játékok célja nem az, hogy a versenyzők nagy többségét trükkel vesztésre
kényszerítsük, hanem az, hogy minden egyént megtanítsunk arra, hogy a
lehető legjobban használja ki összetett idegrendszerét, amelyet örökölt. Ez
csak úgy érhető el, ha mindenki túléli a játékok teljes harminc napját. Akik
megbuktak a mai teszten, azokat már értesítettük. Az idei játékokon már
nem vehetnek részt játékosként. A többieknek, és boldogon közölhetem,
hogy ez több mint kilencven százalékot jelent, sok szerencsét holnapra.
Gyors munka volt. Csak be kellett dugnia a lapot a kijelölt nyílásba, egy
televíziós katódsugárcső végigpásztázta, összehasonlította a helyes
válaszokkal, de elég nagy tűréshatárral, és rögzítette, hogy megfelelt. A
huszonötezer többi résztvevő válaszait is így bírálták el. Perceken belül
versenyzők újabb csoportja végzi el a tesztet.
– Szeretne még kérdezni, Gilbert Gosseyn? – kérdezte a Gépezet.
Gosseyn feszült lett. – Igen. Hamis ideákat ültettek el az elmémbe. Céllal
tették?
– Igen.
– Ki plántálta be?
– Ennek nincs nyoma az elméjében.
– Akkor honnét tudod, hogy úgy plántálták be?
– Logikus következtetés az információ alapján. Az, hogy az illúziójának
Patricia Hardie-hoz volt köze, nekem sokat mond.
Gosseyn habozott, majd kimondta, amire gondolt: – Sok pszichoti-
kusnak van hasonlóan erős tévképzete. Akik nagy személyiségnek hiszik
magukat. „Én vagyok Napóleon”, „én vagyok Hitler”, „én vagyok
Dzsingisz kán”… „Patricia Hardie a feleségem”. Az enyém is ebbe a
kategóriába tartozik?
– Határozottan nem. Hipnotikusan igen erős meggyőződéseket lehet
beplántálni. A magáé ezek közé számít. Ezért is tudott olyan könnyen
megszabadulni a gyásztól, amikor hallotta, hogy nem halt meg.
Mindazonáltal a felépülése még nem fejeződött be.
Szünet következett. Amikor a Gépezet megint megszólalt, furcsa módon
szomorúság bujkált a hangjában. – Én csak egy immobil agy vagyok, de
valamennyire azért sejtem, mi folyik a Föld távoli részein. Hogy miket
terveznek, arra csak tippelni tudok. Meglepődne és csalódna, ha azt
mondanám, hogy ennél többet nem mondhatok erről?
– Akkor mit tudsz mondani? – kérdezte Gosseyn csüggedten.
– Hogy maga nagyon is a részese a dolgoknak, és hogy a maga
problémáját én nem tudom megoldani. Menjen el egy pszichiáterhez, és
csináltasson felvételt az agykérgéről. Valamit érzek az agyában, de nem
tudom meghatározni. Egyelőre ennyit mondhatok. Viszlát holnap.
Az automata ajtó zárja egy kattanással kinyílt. Gosseyn kilépett a
folyosóra, egy pillanatig töprengett, majd a tömegen keresztül észak felé
indult.
Egy széles sugárúton bukkant ki. Északnyugatra, a Gépezettől negyed
mérföldre épületek sora kezdődött. Geometrikusán helyezték el őket az út
mentén, amelynek túlsó végén virágágyások és fák között állt a Gépezet
palotája.
A palota nem volt magas, méltóságteljes körvonalát kiemelte zöldellő
környezetének élénk színorgiája. Gosseynt azonban nem ez fogta meg.
Elméjével kinyúlt, vizualizált, feldolgozott. Hardie elnök és a lánya,
Patricia ott élnek. Ha ő mélyen benne van, akkor ők is. Miért ültették a
fejébe a meggyőződést, hogy egy halott Patricia a felesége? Semmi értelme.
Bármelyik hotel hazugságvizsgálója lebuktatta volna, Nordegg nélkül is.
Gosseyn sarkon fordult és a Gépezet alapzatát megkerülve visszaindult a
város felé. Egy kis étteremben ebédelt a folyóparton, majd átlapozott egy
szakmai telefonkönyvet. Tudta, milyen nevet keres, és egykettőre meg is
találta:

ENRIGHT, DAVID LESTER, pszichológus

Gyógyászati Művészetek Épülete 709.

Enright számos könyvet írt, amelyek kötelező olvasmányok voltak

mindenkinek, aki túl szeretett volna jutni a játékok tizedik napján. Örömmel
idézte fel a férfi kristálytiszta stílusát, az alapos szemantikai figyelmet,
amelyet minden többjelentésű szóra fordított, az intelligenciát, amelyet az
emberi test és elme egységének megértésében mutatott.
Gosseyn becsukta a telefonkönyvet, és kiment az utcára. Megnyugodott,
az idegei lecsillapodtak. Buzgott benne a remény. Az, hogy ilyen
részletességgel emlékezett Enrightra és a könyvére, arról tanúskodott, hogy
az erőszakolt amnézia nem nyúlik mélyre az emlékezetében. Ha a híres
tudós elkezd dolgozni vele, nem fog sokáig tartani.
Az orvos rendelőjében azt közölte vele a recepciós: – Dr. Enright csak
előzetes időpont-egyeztetéssel fogad. Mához három napra tudok időpontot
adni, azaz csütörtökön kettőre. Ehhez természetesen huszonöt dollár letétre
lesz szükség.
Gosseyn kifizette a pénzt, elvette a bizonylatot, és távozott. Csalódott
volt, bár nem túlságosan. A jó orvosok elfoglalt emberek egy olyan
világban, amely még messze jár a nulla-A tökéletességétől.
Az utcára érve egy döbbenetesen hosszú és robusztus kocsi siklott el
mellette, majd kanyarodott a járdához, Gosseyntől jó százlépésnyire. A
jármű szemkápráztatón szikrázott a délutáni napsütésben. Libériás inas
pattant ki a sofőr mellől, és kinyitotta az ajtót.
Teresa Clark lépett ki a járműből. Sötét, finom anyagból készült ruhát
viselt. Nem tűnt tőle teltebbnek, de a sötét színtől arca kerekebb lett, és nem
annyira barna. Teresa Clark! A név jelentőségét vesztette ilyen pompa
mellett.
– Ki az? – kérdezte Gosseyn egy férfitól, aki éppen mellette torpant meg.
Az idegen meglepve nézett rá, majd kimondta azt a nevet, amit Gosseyn
már sejtett. – Patricia Hardie, ki más? Hardie elnök lánya. Ha jól tudom,
meglehetősen neurotikus. Nézze azt a kocsit. Akár egy túlméretezett ékkő,
biztos jele a…
Gosseyn azonban elfordult, el a kocsitól és utasától. Jobb, ha a lány nem
ismeri fel, amíg nem rendezte a gondolatait. Nevetségesnek tűnt az
elképzelés, hogy még aznap este eljön, hogy kettesben legyen egy idegen
férfival egy félreeső helyen.
Pedig eljött.
Az árnyékban állva Gosseyn elgondolkodva nézte a lány árnyalakját.
Gondosan úgy érkezett, hogy a lány háttal legyen neki, ne tudja, hogy itt
van. Persze hiába derítette fel a környéket, elképzelhető, hogy mégis
csapdába sétál. Ám ezt a kockázatot habozás nélkül vállalta. Ez a lány az
egyetlen nyom, hogy boldoguljon a saját kiléte rejtélyével. Amennyire csak
tudta, szemügyre vette a sűrűsödő sötétben.
A lány eleinte a bal lábát a jobb alá dugva üldögélt. Tíz perc alatt ötször
váltott testhelyzetet. Eközben kétszer félig fel is állt. Néha ujjával rajzolt a
porba. Elővette a cigarettatárcáját, de eltette, nem gyújtott rá. Ötször-
hatszor megrándult a feje, mintha elhessegetne valami gondolatot. Kétszer
vállat vont, karba fonta a kezét, és borzongott, mintha fázna, háromszor
hallhatóan sóhajtott, türelmetlenül csettintett a nyelvével, és egy teljes
percig feszülten ült.
Az előző éjjel nem volt ilyen ideges. Sőt, eltekintve a pár pillanattól,
amikor az állítólagos üldözőktől rettegett, egyáltalán nem volt ideges. A
várakozás teszi, vélte Gosseyn. Akkor van elemében, amikor emberekkel
kell találkozni, bánni velük. Önmagában nincs türelme.
Mit is mondott az a férfi az utcán délután? Neurotikus. Kétségtelenül.
Kiskorában biztos megtagadták tőle a korai nulla-A tréninget, ami bizonyos
intelligenciafajta fejlesztéséhez kell. Hogy egy ilyen tréning hogyan
maradhatott ki egy olyan teljesen integrált ember otthonában, mint Hardie
elnök, az rejtély. Mindenesetre a lánya olyan ember lett, akinek talamusza
állandóan teljes felügyeletet gyakorol tettei felett. Gosseyn nagyon is el
tudta képzelni róla az idegösszeomlást.
Tovább figyelte a szinte már vaksötétben. Tíz perc elteltével a lány
felállt, kinyújtózott, majd visszaült. Levette a cipőjét, elheveredett a füvön,
s közben Gosseyn felé fordult. Észrevette.
– Ne féljen, én vagyok – nyugtatta meg halkan Gosseyn. – Biztos
hallotta, hogy jövök.
Biztos volt benne, hogy nem, de a lány ijedten felült, és így tűnt a
legjobbnak megnyugtatni.
– Megijesztett – mondta a lány, ám a hangja nyugodt és higgadt volt,
kellően szelíd. Ennek a lánynak aztán nyájas talamikus reakciói vannak.
Gosseyn leereszkedett mellé a fűre, és hagyta, hogy az éjszaka
nyomasztó hangulata rátelepedjen. A második rendőrtelen éjszaka! Alig
tudta elhinni. Hallotta a város zajait, halk, közömbös, jelentőségtelen
hangokat. Hol vannak a bandák és a tolvajok? A sötét búvóhely
biztonságából szinte valótlannak tűntek. Talán az évek és a nagyszerű
oktatási rendszer megcsappantotta a számukat, csupán a félelmetes legenda
maradt és néhány nyomorult, aki tehetetlen áldozatokat keresve somfordál
az éjben. Nem, ez kizárt. Az emberek nemhogy félénkebbek, hanem egyre
bátrabbak, ahogy elméjük fokozatosan integrálódik az univerzum
szerkezetével. Valahol erőszakot terveznek és hajtanak végre. De hol? Talán
éppen itt.
Gosseyn a lányra nézett. Aztán halkan beszélni kezdett. Lefestette szorult
helyzetét: ahogy kiebrudalták a hotelból, az emlékezetét elfátyolozó
amnéziát, a furcsa tévképzetet, hogy Patricia Hardie a felesége. – És
kiderült – fejezte be –, hogy az elnök lánya, és nagyon is életben van.
Patricia Hardie azt mondta erre: – Igaz, hogy ezek a pszichológusok,
mint akihez maga is megy, hogy ezek mind megnyerték a vénuszi utat a
játékban, és visszajöttek a Földre praktizálni? És hogy senki más nem
dolgozhat a pszichiátriában és a rokon tudományokban?
Gosseyn erre nem is gondolt. – Hát, igen. Persze mások is tanulhatják,
de…
Hirtelen alig várta, hogy mehessen doktor Enrighthoz. Mennyi mindent
megtudhat majd egy ilyen formátumú embertől! Aztán elfogta a gyanakvás.
A lány miért nem kommentálta a történetét, hanem kérdezte éppen ezt? A
sötétben kutatón nézett az arcába, de azt eltakarta az éjszaka. Csak a hangja
jött:
– Úgy érti, fogalma sincs róla, kicsoda? Hogy hogyan került egyáltalán a
hotelbe?
– Arra emlékszem, hogy Cress Village-ből busszal elmegyek Nolen-diába
a reptérre – felelte Gosseyn komoran. – És határozottan emlékszem arra,
hogy a gépen ülök.
– Adtak enni a gépen?
Gosseyn nem siette el a választ. Intencionális világba hatol be, ami épp
annyira nem létező, mint az összes ilyen világ. Az emlék sosem maga a
felidézett tárgy, de a legtöbb embernek ha van egy emléke, akkor ahhoz
tartozik is hasonló szerkezetű tény. Az ő elméjében nem volt semmi, ami
fizikai szerkezethez kapcsolódott. Nem evett, kétségtelenül nem.
– Tényleg fogalma sincs, mi ez az egész? – faggatta a lány. – Nincs célja,
nincs terve, hogyan kezelje? Teljesen sötétben tapogatózik?
– Így van – ismerte el Gosseyn. Várt.
A csend hosszúra nyúlt. Túl hosszúra. És a válasz, amikor jött, nem a
lánytól jött. Valaki ráugrott és leszorította a földre. Alakok özönlöttek elő a
bokorból, ragadták meg. Felpattant, ellökte az első támadót. A zsigeri
rémület harcra késztette, noha annyi erős kéz kulcsolódott rá, hogy a
menekülés hamar kilátástalanná vált.
– Kocsiba velük, és el innen – mondta egy férfihang.
Ahogy bezsuppolták egy tágas fekete szedán hátsó ülésére, Gosseyn arra
gondolt: Ezek az emberek a lány jelzésére jöttek? Vagy ez egy banda?
Ideges töprengését átmenetileg félbeszakította az erős rándulással
meginduló kocsi.
 IV
A tudomány semmi más, mint józan ész és józan érvelés.
Szaniszló Ágost, lengyel király, 1763

Ahogy északnak robogtak, Gosseyn látta, hogy két kocsi hajt előttük,
három mögöttük. Látta fekete, mozgó alakjukat a szélvédőn át és a visz-
szapillantóban. Patricia Hardie az egyikben ült, de hiába erőltette a szemét,
nem tudta kivenni, melyikben. Nem mintha számított volna. Jól megnézte
fogva ejtőit, és megerősödött az a gyanúja, hogy ez nem közönséges utcai
banda.
Megpróbált beszédbe elegyedni a jobbján ülővel. Nem kapott választ. A
balján ülőhöz fordult. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a férfi azt
mondta: – Nem kaptunk felhatalmazást, hogy beszéljünk magával.
„Felhatalmazást!” Az utcai gengszterek nem így beszélnek. Gosseyn
megkönnyebbülten dőlt hátra. A konvoj bevett egy nagy kanyart, majd
besuhant egy alagútba. Egy gyéren megvilágított, emelkedő csőben
tartottak felfelé. Úgy öt perc elteltével az alagút elöl világosodni kezdett. A
kocsik hirtelen kiértek egy kör alakú udvarra. Lelassítottak, majd megálltak
egy kapualj előtt.
Férfiak szálltak ki. Gosseyn megpillantotta a lányt, az egyik kocsiból
szállt ki elöl. A lány visszaballagott hozzá és lehajolt az ablakhoz.
– Csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba: Patricia Hardie vagyok.
– Délután óta tudom – mondta Gosseyn. – Valaki elárulta.
A lány szeme csillogóbb lett. – Maga bolond. Miért nem lépett le?
– Mert meg kell tudnom, amit csak lehet. Magamról.
Lehetett a hangjában valami, egy olyan ember üressége, aki elvesztette
önmagát.
– Szegény idióta – mondta Patricia Hardie puhábban. – Éppen most,
amikor megacélozzák magukat az ugrásra, kémet csempésznek minden
hotelbe. Amit a hazugságvizsgáló mondott magáról, azt azonnal jelentették.
És ők bizony nem kockáztatnak. – Habozott. – Az egyetlen reménye – tette
hozzá közönyösen –, hogy Thorson érdeklődése nem éled fel. Apám
próbálja rávenni, hogy vizsgálja meg magát, de ő eddig jelentéktelennek
titulálta. Megint elhallgatott.
 – Sajnálom – mondta és otthagyta. Nem nézett vissza. Egy távoli ajtó felé
tartott, ami érintése előtt kinyílt. Egy pillanatra egy igen fényes előszoba
látszott, majd az ajtó becsukódott. Öt-tízpercnyi idő telhetett el, mire végül
egy sasorrú férfi kacsázott elő egy másik ajtó mögül, és benézett a kocsiba
Gosseynre. Félreérthetetlen megvetéssel azt mondta: – Szóval ez az a
veszedelmes ember!
Felesleges sértésnek tűnt. Gosseyn már elkezdte felmérni a férfi fizikai
jegyeit, amikor megértette a szavak fontosságát. Azt hitte, majd kiszállítják.
Most hátradőlt az ülésben. Teljesen új volt számára, hogy veszedelmesnek
tartják. Semmi strukturális kapcsolata nem volt a tényekkel. Gilbert
Gosseyn képzett nulla-A volt, akinek az agyát amnéziás probléma
károsította meg. Talán a játékban méltónak bizonyul Vénuszra, de csupán
egyike lesz a hasonlóan sikeres versenyzők ezreinek. Eleddig még nem
mutatott egyedi strukturális különbséget önmaga és más emberek között.
– Á, hallgat – folytatta a nagydarab férfi. – Gondolom, ez a nulla-A
hatásszünet. Jelenlegi helyzete bármelyik pillanatban integrálódhat
agykérge irányítása alá, és akkor szemantikailag okos szavak hangzanak el.
Gosseyn kíváncsian mérte végig a férfit. Annak ajkán a kaján vigyor
megcsappant. Kifejezése kevésbé volt kegyetlen, viselkedése sem any-nyira
állatiasan ellenséges. Gosseyn szánakozva mondta: – Csak feltételezni
tudom, hogy maga megbukott a játékban, ezért fitymálja a játékosokat.
Szerencsétlen bolond.
A nagydarab nevetett. – Jöjjön velem. Vár magára egy-két nagy sokk.
Apropó, a nevem Thorson, Jim Thorson. Nyugodtan megmondhatom, mert
nem kell attól tartanom, hogy kiszivárog.
– Thorson! – visszhangozta Gosseyn, majd elhallgatott. Szó nélkül
követte a sasorrú férfit egy díszes ajtón be, a Gépezet palotájába, ahol az
elnök és Patricia Hardie lakott.
Kezdett elgondolkodni azon, nem kellene-e szökéssel próbálkoznia.
Nem, még nem. Fura, hogy ezt ilyen erősen érzi. Az, hogy önmagáról
többet megtudjon, minden másnál fontosabb.
Végigmentek egy hosszú márványfolyosón, ami egy nyitott tölgyfa
ajtóban végződött. Thorson előreengedte Gosseynt, s mosoly torzította el
hosszú arcát. Aztán ő is belépett, betette maga után az ajtót, kizárva az
őröket, akik eddig Gosseyn sarkában voltak.
Hárman várakoztak a szobában, Patricia Hardie és két férfi. Az egyik
olyan jó negyvenes, kellemes arcú fickó, aki íróasztal mögött ült. De igazán
a másik ragadta meg Gosseyn figyelmét.
Valamikor baleset érte, és összefoltozott szörnyeteg lett tőle. Egyik karja
és egyik lába műanyag volt, és hátát is műanyag keretbe feszítették.
Fületlen feje mintha áttetsző üvegből lett volna. A sebész-műanyag
tükörsima kupolája alól két emberszem kukucskált ki. Bizonyos értelemben
még szerencséje is volt. Szemétől lefelé, arca alsó része sértetlen maradt.
Volt arca. Az orra, szája, álla és nyaka emberi. Ezen túl bármilyen
hasonlatosság a normálissal, a megfigyelő jóindulatától függött. Gosseyn
jelenleg nem volt felkészülve semmiféle engedményre. Döntött egy
cselekvés, egy absztrakciós szint mellett: bátorság. – Ez meg mi az ördög?
– kérdezte ennek megfelelően.
A teremtmény basszus hangú kuncogással fejezte ki, hogy jól mulat.
Amikor megszólalt, hangja mély volt, akár a viola G-húrja. – Mondjuk,
hogy én vagyok az „X”.
Gosseyn „X”-ről a lányra nézett. Az hűvösen állta a tekintetét, habár
arcára némi szín lopózott. Időközben átöltözött estélyi ruhába, s az olyan
tónust adott küllemének, amilyen Teresa Clarknak sosem volt.
Gosseyn különösen nehezen tudott a másik férfira összpontosítani. Az,
hogy Hardie elnököt cselszövőnek lássa, még az ő képzett agyának is
nehezen áthágható akadályt jelentett. De hát a végtelenségig nem
kerülgethette.
Illegális cselekmények történtek. Nem csinálták volna vele azt, amit, és
Patricia meg Thorson se mondta volna, amit mondott, ha nem jelent
valóban valamit. Még a Gépezet is célzott közelgő incidensekre. Sőt,
lényegében éppen csak nem mondta ki, hogy a Hardie családnak is köze
van a dologhoz.
Ebből a távolságból az elnök kemény szeme egy őrmesteré volt, mosolya
pedig olyan emberé, aki kénytelen sokakkal tapintatos és megnyerő lenni.
Ajka vékony. Látszott rajta, hogy képes egy interjút rövidre fogni vagy
szigorúan a lényegnél tartani. Vezetőnek nézett ki, ébernek, olyannak, aki
megszokta a hatalom gyakorlását. Azzal kezdte: – Gosseyn, emberek
vagyunk, akik kisebb pozícióra ítéltettünk volna, ha elfogadjuk a Gépezet
uralmát és a nulla-A filozófiáját. Minden tekintetben igen intelligensek és
tehetségesek vagyunk, ám természetünkhöz tartoznak bizonyos
kegyetlenségek, amelyek általában meggátoltak volna a nagy siker
elérésében. A világtörténelem kilencvenkilenc százaléka a mi fajtánkhoz
fűződik, és biztos lehet benne, hogy ezután is így lesz.
 Gosseyn szívét vasmarok szorította össze. Túl sokat árulnak el neki.
Vagy az a terv, hogy mindennel előrukkolnak, vagy a már eddig ráirányzott
homályos fenyegetések valóban halálos tartalmat takarnak. Hardie folytatta:
– Azért mondtam ezt el, hogy nyomatékot adjon a következő
utasításoknak. Több fegyver is szegeződik magára, Gosseyn. Úgyhogy
hűhó nélkül odamegy ahhoz a székhez – mutatta jobb kezével –, és
beletörődik a bilincsekbe és a kisebb megaláztatásokba.
Tekintete Gosseyn mögé vándorolt. – Thorson, hozza a szükséges
gépeket.
Gosseynnek több esze volt, mint hogy menekülni próbáljon. Odament és
hagyta, hogy Thorson a szék karfájához bilincselje a csuklóját. Feszült
kíváncsisággal figyelte, ahogy a nagydarab férfi odagurít egy asztalt, rajta
kicsi, finom műszerekkel. Az egyik géphez csatlakozó tucatnyi csésze alakú
szerkezetet Gosseyn bőrére tapasztotta: hatot a fejére és arcára, a másik
hatot a nyakára, vállára és háta felső részére.
Gosseyn észrevette, hogy nem ő az egyetlen ideges ember a szobában. A
két férfi, Hardie és a szörnyeteg is előredőltek székükön. Kék szem és
sárgásbarna szem izzott éberen. A lány görnyedten ült, felhúzott lábbal,
egyik kezével mereven cigarettát tartott ajkához. Gépiesen pöfékelt, de nem
tüdőzte le. Csak beszívta a füstöt, aztán már ki is fújta. Újra és újra.
A négyesből Thorson volt a legnyugodtabb. Biztos ujjakkal igazított még
a gépen valamit, amit Gosseyn nem látott, majd kérdőn pillantott Michael
Hardie-ra. Mégis Gosseyn törte meg a csendet rekedten: – Egy pillanatra
azért meghallgathatnának engem is.
Elhallgatott. Nem azért, mert befejezte, hanem mert elcsüggedt. Mi az
ördög folyik itt?, töprengett. Ez nem történhet meg egy törvénytisztelő
polgárral a békés Földön 2560-ban.
– Úgy érzem magam – bökte ki –, mint egy gyerek a bolondokházában.
Akarnak valamit tőlem. A logika szerelmére, mondják meg, mi az, és én
megteszem, ami tőlem telik. Természetesen az életem többet ér, mint
bármilyen tény, amit akarhatnak tőlem. Ezt nyugodt szívvel kijelenthetem,
mert ebben a nulla-A világban egyetlen ember sem számít annyira,
amennyire ötletei, invenciói vagy személyisége káros lehet az emberiségre.
Egyéni gépezetek nem lendíthetik az egyensúlyt a tudomány összegyűjtött
eredményei ellen, ahogy azt eltökélt, bátor emberek a civilizáció
védelmében alkalmazzák. Ez már bizonyították. Egyedi tudomány nem
nyerhet háborút. – Kérdőn nézett Michael Hardie-ra. – Ilyesmiről van szó?
Valami találmányomról az amnézia előtt?
– Nem. – „X” felelt. A nyomorék férfin látszott, hogy jól szórakozik. –
Hát ez nagyon érdekes. Itt egy ember, aki nem ismeri se a saját célját, se az
előzményeit, de az, hogy most jelent meg, nem lehet teljesen véletlen.
Példátlan, hogy a hotel hazugságvizsgálója képtelen volt feltárni az igazi
személyiségét.
– De igazat mond. – Patricia Hardie leeresztette a lábát a padlóra, és
cigarettás keze is lecsuklott. Nagyon komolynak látszott és hangzott. – A
hazugságvizsgáló a hotelben azt mondta, a saját elméje sincs tudatában az
identitásának.
Műanyag kar intett felé atyáskodón. A basszus hang elnézőn mondta:
– Kedves ifjú hölgy, nem kétlem, hogy azt mondta. Viszont én azt sem
felejtem el, hogy a gépek korrumpálhatók. A ragyogó Mr. Crang és
jómagam – hangja kiöblösödött – bebizonyítottuk ezt sokak, köztük az apja
elégedettségére.
Hallgatott egy sort. – Szerintem nem fogadhatunk el semmilyen állítást,
amit Gosseyn tesz, vagy amit közönséges agyvizsgáló gépek tesznek róla.
Hardie elnök bólintott. – Igaza van, Pat – mondta a lányának. – Normális
esetben egy olyan ember, aki tévesen azt hiszi, hogy a lányom férje,
egyszerűen pszichoneurotikus lenne. De mert egy ilyen ember éppen most
jelenik meg, ezt mindenképpen ki kellene vizsgálni. Viszont az, hogy a
hotel hazugságvizsgálója nem tudta azonosítani, annyira abnormális, hogy
mint látod – intett –, még Thorson érdeklődését is felkeltette. Szerintem a
Galaktikus Liga ügynökei lökték elénk, hogy megnézzük. Hát alaposan meg
is fogjuk nézni. Mik a terveid, Jim?
Thorson vállat vont. – Áttörni a memóriablokkot, és kideríteni, kicsoda.
„X” azt mondta: – A kinyert információt nem kellene túlságosan
terjeszteni. Miss Hardie, hagyja el a szobát.
A lány ajka megfeszült. – Maradnék. – Dacosan arra fordult. – Végül is,
én is kockáztattam.
Senki nem szólt. A félember olyan tekintettel nézett rá, amit Gosseyn
nem tudott értelmezni. Patricia Hardie nyugtalanul fészkelődött, majd
apjára nézett támogatásért. A nagy ember kerülte a tekintetét, és ő is
kínosan fészkelődött.
A lány felállt, lefittyedt szájjal. – Szóval téged is terrorizált – mondta
lenézően. – Hát engem nem ijeszt meg. Egy szép napon majd golyót
eresztek belé, amit semmilyen sebész nem tud plasztóval betapasztani.
Kiment, becsapta maga mögött az ajtót.
– Szerintem ne vesztegessük tovább az időt – javasolta Hardie.
Nem volt ellenvetés. Gosseyn látta, hogy Thorson ujjai a gép
indítógombja fölött lebegnek. Az ujjak határozottan megindultak. Kattanás
és zümmögés hallatszott.
Először semmi nem történt. Gosseyn megfeszítette testét, hogy
ellenálljon az energiaáramlásnak. Ami nem jött. Értetlenül meredt a gépre.
Az zümmögött és búgott. Mint sok más szerkezet, ez is saját, speciális
elektroncsövekkel rendelkezett, ám Gosseyn képtelen volt megállapítani,
hogy ezeket láthatatlan motorok sebességének szabályozására, teste
valamely titkos hangjának felerősítésére, vagy száz más feladatra
használják-e.
Egyes csövek fényesen izzottak egy áttetsző, domború műanyag doboz
lyukaiban. Tudta, hogy mások meg túlságosan érzékenyek, nem lehet őket
kitenni a szobahőmérsékletnek vagy mesterséges világításnak. Ezek valahol
mélyen rejtve vannak, s könnyen irritálható tükörsima testüknek csak
töredéke érintkezik a külvilággal.
Megfájdult a szeme. Egyre szaporábban pislogott, a könnyek
elhomályosították a látását. Nagy nehezen elfordította tekintetét a gépről és
az asztalról. A mozdulat azonban túl hirtelen érhette megerőltetett
látóidegeit. Valami pukkant a fejében, és heves fejfájás tört rá. Rémülten
értette meg, hogy ezt a gép műveli vele.
Mintha egy tó fenekére süllyedt volna. Erős nyomás nehezedett rá
minden oldalról, belülről is. Nagyon messziről hallotta, hogy Thorson
nyugodtan előadást tart kétszemélyes hallgatóságának:
– Ez egy igen érdekes gép. Egyfajta idegenergiát termel. Az energiát a
tucatnyi érzékelő segít elnyelni, amiket Gosseyn fejére és vállára
helyeztem, aztán egyenletesen fut az összes idegpályán, amelyek előzetesen
létrejöttek a testében. Nem teremt újat. Képzeljék el úgy ezt az energiát,
mint egy impulzust, ami a legkisebb nehézségtől azonnal visszariad.
Visszaverődik minden akadályról, ami úgy egy százalékkal eltér a
normálistól. A legkisebb ellenállás útját követő energia tökéletes példája.
Nehéz volt gondolkodni a hangja ellenében. Gosseyn elméje nem bírt
teljes gondolatot formálni. Nekifeszült a hang összemosó erejének és a rajta
átfolyó energiának. Semmi nem jött, csak ötletgörcsök és Thorson hangja:
 – Ennek a mesterséges idegenergia-folyamnak az orvosilag érdekes
tulajdonsága az, hogy fényképezhető. Pár pillanat múlva, amint a
mesterséges energia behatolt a legtávolabbi pályákra is, készítek pár
negatívot, amikről aztán csinálok pozitív nyomatot. Ha ezeket vetítővel
kinagyítjuk, megmutatják nekünk, agya melyik részében koncentrálódnak
az emlékei. Mivel a tudomány jó ideje ismeri az egyes sejtcsoportokban
tárolt emlékezet milyenségét, meg tudjuk határozni, hová koncentráljuk a
nyomást, ami az általunk kívánt emléket verbális szintre kényszeríti.
Ugyanez a gép végzi el ezt a műveletet is, csak fokoznunk kell a
hatóerőt, valamint alkalmazni egy bonyolult szóasszociációs formulát. –
Kikapcsolta a gépet, és filmet húzott ki a kamerából. – Vigyázzanak rá? –
Azzal eltűnt a legközelebbi ajtó mögött.
Nem is kellett vigyázni. Gosseyn meg sem bírt volna állni a lábán. Az
agya mintha ténylegesen forgott volna a fejében. Mint a gyerek, aki túl
sokáig pörgött körbe-körbe, meg kellett várnia, míg a világ megáll. Thorson
addigra visszatért.
Lassan lépett be, és „X”-re és Hardie-ra rá se pillantva egyenesen
Gosseynhez ment. Két kép volt a kezében. Közvetlen a foglya előtt állt
meg, és rámeredt.
– Mit találtál? – kérdezte Hardie Gosseyn balján.
Thorson türelmetlenül csendre intette. Megdöbbentően udvariatlan
gesztus volt, ráadásul láthatóan tudatában sem volt. Ott állt és hirtelen már
nem csak egy individuum volt. Valami tombolt benne. A hideg külső alatt
izzott az ideges energia, egy kivételesen potens ember rejtőzött ott. Gosseyn
látta, hogy nem alázkodik meg feljebbvalói előtt, viselkedése parancsoló,
magabiztos, végleges, világos. Ha egyetért másokkal, csakis azért, mert így
akarja. Ha nem ért egyet, övé a döntő szó.
„X” közelebb gurult és óvatosan kihámozta Thorson ujjai közül a
képeket. Az egyiket Hardie-nak adta. A két férfi két határozottan különböző
érzelemmel reagált a látottakra.
„X” félig kiemelkedett a tolószékéből. A mozdulat több dolgot is elárult
félig műanyag testéről. Megmutatta, milyen magas. Magasabb volt, mint
Gosseyn hitte, legalább százhetven centi. Megmutatta, műanyag keze
hogyan van a törzsét tartó műanyag ketrechez erősítve. Megmutatta, hogy
arca ijedt is tud lenni. – Szerencse, hogy nem hagytuk elmenni ahhoz a
pszichiáterhez – mondta félig suttogva. – A legjobbkor csaptunk le, még az
elején.
 Michael Hardie bosszús képet vágott. – Mit zagyválsz? Ne feledd, hogy
csakis azért vagyok ebben a pozícióban, mert képes vagy irányítani a
Gépezet játékát. Sose tudnám megjegyezni ezt a sok nulla-A szöveget. Én
csak egy fényes pontot látok ezen a képen. Gondolom, azok az idegpályák,
és ha kinagyítjuk a képet, szépen külön is válnak.
Ez most Thorson füléig is eljutott. Odament hozzá, rábökött valamire a
képen, és súgott egy magyarázatot, amitől Hardie arcából kiszaladt a szín.
– Meg kell ölnünk – jelentett ki fakó hangon. – Azonnal.
Thorson bosszúsan rázta a fejét. – Miért? Mit tehet? Figyelmezteti a
világot? – Egyre feszültebb lett. – Annak a közelében nincsenek fényes
vonalak.
– És ha rájön, hogyan kell használni?
– Az hónapokba telne! – vélte „X”.
Újabb suttogó megbeszélés, amire Thorson dühösen felcsattant: – Abból
a börtönből csak nem szökik meg! Vagy arisztotelészi meséket olvastál,
amikben a hős mindig nyer?
Kérdéses sem volt, kié a végső szó. Férfiak jöttek és kivitték Gosseynt,
székestől, bilincsestől és mindenestől, le négy lépcsőfordulót, be egy
acélpincébe. Az utolsó lépcső magába a pincebörtönbe vezetett le, és
amikor a férfiak felmentek, egy motor az egész lépcsőt felhúzta egy lyukon
a hat méter magas mennyezetbe. Aztán acélajtó csapódott a lyukra, nehéz
reteszek csusszantak a helyükre. Csend lett.
 V
Gosseyn mozdulatlanul ült az acélszékben. Szíve zakatolt, halántéka
lüktetett, és pár percenként rosszul lett. Úgy szakadt róla a verejték, mintha
sose akarna elállni.
„Félek – gondolta. – Szörnyen, rettenetesen félek.”
A félelem egy anyag kolloidáiból származhat. Az éjszakára a szirmait
bezáró virág is mutat félelmet, csak nincs idegrendszere, hogy továbbítsa az
impulzust, és nincs talamusza, hogy fogadja és érzelemmé alakítsa az
elektromos üzenetet. Az emberi lény egy pszichokémiai struktúra, aki egy
összetett idegrendszer révén van tudatában az életnek. A halál után a test
szétesik, a személyiség pedig eltorzított emlékimpulzusok soraként marad
fenn más emberek idegrendszerében. Az évek múlásával aztán ezek az
emlékek elhalványulnak. Gilbert Gosseyn a legjobb esetben ötven évig
marad fenn mint idegimpulzus más emberi lényekben; száz-százhúsz évig
mint emulzió egy filmnegatívon; talán kétszáz évig mint katódsugarak
rajzolta minta. Eme lehetőségek egyike sem segített, hogy akár csak
tizedszázalékkal kevésbé izzadjon abban a fülledt, levegőtlen pincében.
„Lényegében halott vagyok – gyötrődött. – Meg fogok halni. Meg fogok
halni.” Ahogy ezt megfogalmazta, érezte, hogy az idegei kezdik tényleg
felmondani a szolgálatot.
A mennyezeten fény gyúlt; fémkukucskálót húztak el. – Igen, mondja
meg Mr. Thorsonnak, hogy jól van – mondta egy hang.
Eltelt pár perc, majd leereszkedett a lépcső. Az alja a padlón csattant.
Munkások tipegtek le egy asztallal. Sebtében lekerült az a gép, amit már
használtak Gosseynen, és még több, különböző alakú és célú szerkezet,
amiket az asztalra csavaroztak. Aztán a munkások sietve visszavonultak.
Utánuk két kemény arcú férfi jött le óvatosan. Megvizsgálták Gosseyn
kezét és csuklóját. Végül elmentek. Csend lett.
Aztán fémes hanggal megint félresiklott a csapóajtó. Gosseyn összehúzta
magát, mert Thorsonra számított. Helyette azonban Patricia Hardie érkezett
sebbel-lobbal. Kioldotta Gosseyn bilincseit, és azt mondta halk, sürgető
hangon: – Kövesse a kinti folyosót, s tegyen jobbra száz lépést. A
főlépcsőházban akkor meglát egy ajtót. Mögötte egy keskenyebb lépcsőház
van, ami két lépcsőfordulónyit feljebb visz, a lakásomhoz. Ott biztonságban
elbújhat. Talán. Nem tudom. Mostantól csak magára számíthat. Sok
szerencsét.
Miután kiszabadította, a lány felszaladt a lépcsőn. Gosseyn izmai annyira
görcsöltek, hogy minden lépcsőfok külön küzdelmet jelentett. De a lány
útbaigazítása stimmelt, és mire bejutott a lány lakásába, a vérkeringése is
helyreállt.
A hálószobát finom parfümillatról ismerte fel. Az oszlopos ágy melletti
nagy ablakból Gosseyn megbámulta a Gépezet atom jelzőtüzét. Olyan
közelinek tűnt, hogy akár kinyújtott kézzel el is érhette volna.
Nem osztotta a lány reményét, hogy biztonságban el tud bújni itt.
Ráadásul most kellene kijutnia, még mielőtt felfedezik a szökést. Elindult,
majd gyorsan visszahúzódott, ahogy fél tucat fegyveres masírozott el a
balkon alatt. Amikor kikukkantott, közülük ketten egy bozótos mögött
kuporogtak úgy százlépésnyire.
Gosseyn visszavonult a hálószobába. Egy percbe telt felderíteni a lakást
alkotó négy helyiséget. Az öltöző tűnt a legideálisabb búvóhelynek. Volt
ablaka és egy kis balkonja, ami egy alkóvra nyílt, valamivel a föld fölött.
Legrosszabb esetben leereszkedik, és bokortól bokorig oson. Lehuppant a
hosszú ülőkére a hatalmas, teljes alakos tükör előtt. Patricia Hardie tettén
gondolkodott.
Komoly kockázatot vállalt a lány. Az indítéka homályos, de nyilván
megbánta, hogy részt vett az ellene szőtt tervben.
A gondolatmenetet egy távoli ajtó csukódása zavarta meg. Gosseyn
felállt. Talán a lány. Ő volt. A hangja halkan szólalt meg az öltöző ajtaja
előtt.
– Bent van, Mr. Gosseyn?
Gosseyn szó nélkül kinyitotta az ajtót, és szemtől szembe álltak a
küszöbön. A lány törte meg a csendet.
– Mik a tervei?
– Eljutni a Gépezethez.
– Miért?
Gosseyn habozott. Patricia Hardie segített neki, kiérdemelte a bizalmát.
De azt sem szabad elfelejteni, hogy neurotikus, aki feltehetőleg ösztönösen
cselekszik. Talán még fel sem mérte teljesen, milyen következményekkel
jár a tette.
– Ne legyen bolond, ne próbálja megmenteni a világot – mosolygott
komoran a lány. – Nem tehet semmit. Ez az összeesküvés nagyobb, mint a
Föld, mint az egész naprendszer. Gyalogok vagyunk ebben a
sakkjátszmában, amit csillagokból jött emberek játszanak.
– Magának elment az a csöppnyi esze is? – nézett rá döbbenten Gosseyn.
Amint kimondta, ürességet érzett, mert olyan szavakat hallott,
amelyeknek túl sok jelentése volt. Nyitotta száját, hogy mondjon valamit,
aztán becsukta. Eszébe jutott egy szó, amit Hardie használt korábban:
„galaktikus”. Akkor túlságosan feszült volt, hogy felfogja. Most… Elméje
visszariadt a hatalmas következtetéstől. Egyre összébb és összébb húzódott,
s végül egyetlen dologra fókuszált, amit a lány mondott.
– Emberek? – ismételte.
A lány bólintott. – De ne kérdezze, hogyan kerültek oda. Azt se tudom,
az ember hogyan került a Földre. A majomelmélet csak addig áll meg, amíg
az ember meg nem vizsgálja közelebbről. De ne menjünk ebbe bele, kérem.
Örülök, hogy emberek, és nem idegen szörnyek. Biztosíthatom, hogy a
Gépezet nem tehet semmit.
– Engem megvédhet.
A lány erre a homlokát ráncolta, majd lassan annyit mondott: – Az
elképzelhető. – Alaposan végigmérte fényes szemével. – Nem értem,
hogyan kerül maga a képbe. Mit tudtak meg magáról?
Gosseyn tömören összefoglalta az elhangzottakat, és hozzátette: –
Valaminek kell itt lenni. A Gépezet is azt tanácsolta nekem, hogy
fényképeztessem le az agykérgemet.
Patricia Hardie hallgatott. – Istenem, talán okkal félnek magától. –
Elhallgatott. – Pszt! Valaki van odakint.
Gosseyn is hallotta a zenélő csengőt. Az ablakra nézett.
– Ne, még ne menjen – mondta gyorsan a lány. – Zárja be utánam az
ajtót, és csak akkor menjen, ha házkutatást tartanak.
Gosseyn hallotta a távolodó lépteit. Amikor visszajött, súlyosabb léptek
kísérték. Egy férfihang mondta: – Bárcsak láttam volna. Miért nem árultad
el, mire készültök? Most már Thorson is fél.
A lány nyugodt maradt. – Honnét tudhattam volna, hogy ő más, Eldred?
Olyan emberrel beszéltem, aki nem emlékezett a múltjára.
Eldred, memorizálta Gosseyn. Ezt nem szabad elfelejtenie. Inkább
keresztnévnek hangzott. Megint a férfi beszélt.
– Ha nem rólad volna szó, Pat, el is hinném. De mindig volt egy olyan
érzésem, hogy te a saját külön játékodat játszod. Az ég szerelmére, ne vidd
túlzásba az okosságot.
 A lány nevetett. – Kedvesem, ha Thorson akárcsak sejtené, hogy mind
Eldred Crang, a helyi galaktikus bázis parancsnoka, mind John Prescott
parancsnokhelyettes megtért a nulla-A hívei közé, akkor joggal
beszélhetnétek külön játszmáról.
A férfi ijedten pisszegett. – Megőrültél, Pat? Ezt említeni sem szabad…
De amúgy is figyelmeztetni akartalak. Már nem bízom meg teljesen
Prescottban. Thorson érkezése óta feszeng. Szerencsére nem hagytam, hogy
megtudja, mit érzek a nulla-A iránt.
A lány erre mondott valamit, amit Gosseyn nem értett. Aztán csend lett,
amit egy csók eltéveszthetetlen cuppanása követett, aztán a lány hangja: –
Prescott veled tart?
Gosseyn remegett. „Ez ostobaság – gondolta. – Nem volt a feleségem.
Nem engedhetem, hogy hamis emlékek megzavarjanak érzelmileg.” Pedig
kétségtelenül ezt érezte. A csók sokkolta. Az érzelem talán hamis, de egy
nulla-A terápiánál több kellene, hogy megtörjön a varázsa.
Az ajtócsengő hangja szakította félbe gondolatait. Hallotta, hogy a férfi
meg a lány átmennek a nappaliba. Aztán kinyílt az ajtó és egy férfi mondta:
– Miss Patricia, parancsunk van átkutatni a lakást egy szökött rab után…
Elnézést, Mr. Crang. Nem vettem észre.
– Semmi baj – mondta az a férfi, aki megcsókolta Patricia Hardie-t. –
Folytassák le a házkutatást, aztán menjenek.
– Igenis.
Gosseyn nem várt tovább. Az öltöző ablakából nyíló balkont fák
takarták. Gond nélkül lejutott a földre, és négykézláb osonni kezdett a fal
tövében. Az első száz méteren végig fák meg bokrok takarásában haladt.
Úgy százlépésnyire járt a Gépezet szinte néptelen aljától, amikor tucatnyi
kocsi kanyarodott be a fasor mögül, ahol eddig várakozott, és tüzet nyitott
rá. Gosseyn a Gépezet felé kiáltott:
– Segíts! Segíts rajtam!
A Gépezet hidegen, közönyösen tornyosult fölébe. Ha igaz volt a
legenda, miszerint képes megvédeni önmagát és a területét, akkor itt nem
látott okot a beavatkozásra. Egy diódavillanással sem mutatta, hogy
tudatában van annak, micsoda felháborító dolog történik a közvetlen
közelében.
Gosseyn eszeveszetten mászott a fűben, amikor az első lövedék eltalálta.
A vállát érte, és éppen egy izzó energiasugár elé lökte. Ruhája és húsa
azonnal lángra kapott, majd arrébb gurult, ahol megint megtalálták a
golyók. Darabokra szaggatták hevesen lángoló testét.
Az volt benne az igazán elviselhetetlen, hogy kétségbeesetten
kapaszkodott a tudatába. Érezte, ahogy a kíméletlen tűz és a golyók
végigkutatják vonagló testét. A golyók és a lángok egyre csak emésztették
fontos szerveit, lábát, szívét és tüdejét, még azután is, hogy már nem
mozgott. Utolsó halovány gondolata az a végtelenül szomorú, reménytelen
felismerés volt, hogy most már sosem látja meg a Vénuszt és annak
kiismerhetetlen misztériumait.
Valahol itt érkezett el a halál.
 VI
Furcsa, nehéz hang keltegette Gosseynt. Fölülről érkezett. Gyorsan
erősödött, folyamatos hang lett, akár számos, jól működő gép robaja.
Gosseyn kinyitotta a szemét. Félhomályban feküdt egy titáni fa törzse
mellett. Még két fatörzset látott a közelben, de olyan valószínűtlen volt a
méretük, hogy lehunyta a szemét és inkább csak fülelt. Más közvetlen
benyomást nem kapott. Az agya most füleket jelentett, és amit a fülek
hallottak. Semmi más. Élettelen tárgy volt, ami képes érzékelni a hangokat.
Újabb benyomás derengett fel. Érezte, hogy teste a földön fekszik. Az
érzés vizuális kíséret nélkül terjedt az elméjében. Önmaga, ahogy a Vénusz
talaja tartja, erősen, biztosan tartja a megcáfolhatatlan bolygó, a Vénusz.
A gondolatok lassú folyama irányt váltott. Vénusz! De hát nem a
Vénuszon van. A Földön. Elméje távoli zugában emlék ébredt. Az
impulzuscsermely patakká duzzadt, majd sötét folyóvá, amely egy hatalmas
tenger felé robogott.
„Meghaltam – mondta magában. – Lelőttek és elégtem.”
Összerezzent a förtelmes fájdalom emlékétől. Teste keményen nyomódott
a földnek. Elméje lassan ismét kinyílt. Az a tény, hogy életben volt, annak
emlékével, hogy megölték, a felidézett agóniából lassan rejtéllyé avanzsált,
paradoxonná, amelynek nem volt nyilvánvaló magyarázata a nulla-A
világban.
Az eseménytélen pillanatokat eltompította az a félelem, hogy visszatérhet
a fájdalom. Ebben a különös, féltudatos világban, ahol átmenetileg létezett,
gondolatai most helyzetének különböző aspektusaira összpontosítottak.
Eszébe jutott Patricia Hardie és az apja. Eszébe jutott „X” és a higgadt
Thorson, és hogy összeesküvést szőnek a nulla-A ellen.
Az emlék hatalmas, pusztán testi hatást gyakorolt rá. Felült. Kinyitotta
szemét és ugyanolyan félhomályban találta magát, mint előtte. Tehát nem
álom volt.
Újra látta a gigantikus fákat. Ezúttal elfogadta őket annak, amik. Tőlük
kaphatta azt az automatikus tudást, hogy a Vénuszon van. Mindenki ismeri
a vénuszi fákat.
Kétségtelenül a Vénuszon van.
Gosseyn talpra kecmergett. Megtapogatta a testét. Rendben lévőnek
találta. Nem talált heget, nem érzett sebet. Teste egészben maradt, ép és
sértetlen. Tökéletes egészségnek örvend.
Rövidnadrágot viselt, nyitott nyakú inget és szandált. Ez átmenetileg
megdöbbentette. Előtte nadrágban volt, ahhoz passzoló kabátban, a
játékosok ünnepélyes öltözetében. Vállat vont. Nem számít. Semmi nem
számít, csak az, hogy aki megjavította tönkrement testét, az céllal helyezte
ebbe a gargantuai erdőbe. Gosseyn körülnézett. Olyan hirtelen fogta el
feszültség, ahogy előbb az izgalom.
A három fa törzse, amit látott, vastag volt, akár a felhőkarcoló.
Emlékezett, hogy a híres vénuszi fák háromezer lábnyira is megnőnek.
Felnézett, de a lombkorona áthatolhatatlan volt. Ahogy ott állt és felfelé
kémlelt, felfigyelt rá, hogy a hang, ami felébresztette, elhallgatott.
Értetlenül rázta a fejét, és éppen elfordult volna, amikor azt hallotta
fentről, hogy huss. Egy adag víz loccsant a fejére és ömlött végig a testén.
Mintha jel lett volna: körös-körül víz zuhogott. Az árnyékból min-
denhonnét hallotta a csobogást, és még kétszer beborította őt is a víz. Mint
egy gigantikus öntözőrendszer, maguk az ágak küldték le a vizet. Már tudta
is, hogy mi történt.
Esett, és a hatalmas levelek felfelé görbülő, méretes zöld keblükön
dajkálták a terhet, ám aztán a víz itt is, ott is egymás után nyomta le a
leveleket, és lezúgott a mélybe, gyakran más levelekre, de a folyamat addig
ismétlődött, amíg a nagy víztömeg egy kis része legalább talajt nem ért. A
víz ereje kolosszális lehetett. Szerencsés, hogy olyan erdőbe került, ahol a
levelek szinte egy folyót is elbírnak.
Gosseyn kikémlelt a fa dereka mögül, ahol állt. A félhomályban nem sok
mindent lehetett látni, de végül mintha fényességet vett volna észre nem is
olyan messze. Elindult arra, és két percen belül egy nyitott részre ért. Egy
völgy terpeszkedett előtte. Balra egy széles, ronda színű folyó. Jobbra, egy
domb peremén, gigantikus virágzó bokroktól szinte teljesen elrejtve egy
épület.
Egy vénuszi ház! Nyugodtan gubbasztott zöld fészkében. Mintha kőből
készült volna, de ami még fontosabb, bokrok nőttek onnét, ahol állt, egész a
ház faláig. Észrevétlenül meg tudja közelíteni. Ez az elszigetelt ház lehet az
oka, hogy az erdőnek éppen ebben a részében hagyták.
A bokrok beigazolták a várakozását, egyetlenegyszer sem kellett nyílt
részen átkelnie. Egy olyan bokorhoz ért, amelyik szinte lángolt a bíbor
virágoktól, ennek rejtekéből szemlélte meg a kőlépcsőt, ami a teraszos
kerten át felvezetett a verandához. Az alsó lépcsőbe belevéstek valami írást.
A betűknek olyan éles körvonalai voltak, hogy könnyedén el tudta olvasni.

JOHN ÉS AMELIA PRESCOTT

Gosseyn visszahúzódott fedezékbe. Prescott. Emlékezett a névre. Patricia

Hardie és Crang említették. „Ha Thorson csak sejtené – mondta a lány –,
hogy Eldred Crang és John Prescott, a helyi galaktikus bázis parancsnoka és
parancsnokhelyettese mindketten a nulla-A hívei lettek, akkor…” Amire
Crang azt mondta: „Már akartam is mondani, hogy nem bízom meg teljesen
Prescottban. Thorson érkezése óta csak feszeng.” Így beszéltek.
Tessék. Már tudja, ki lakik a házban. John Prescott, aki intellektuálisan
elfogadta ugyan a nulla-A filozófiát, de még nem tette idegrendszere
integráns részévé. Egyre vacillál a válság közepette.
Fontos tény volt. Meghatározta az ő viselkedését a férfi és a nő iránt, aki
itt él. Óvatosan elindult, át a sáros kerten. Nem lesz könyörületes. Rajta sem
könyörültek, ő sem fog. Információt akar. Önmagáról. A Vénuszról. És meg
fogja szerezni.
A házhoz közeledve Gosseyn egy nő kontraalt hangját hallotta. Megállt
egy lombos bokor mögött tíz lépésre a verandától, s vigyázva kilesett.
Szőke hajú férfi ült a veranda lépcsőjén és egy kézi rögzítőbe jegyzetelt.
A nő a ház ajtajában állt. – Egyedül is menni fog, remélem. Holnap-utánig
nincs páciens. – Habozott, majd: – Ne vedd rossz néven, John, de olyan
gyakran vagy távol, már nem is érzem, hogy házasok vagyunk. Egy hónapja
sincs, hogy visszajöttél a Földről, és most megint el akarsz menni.
A férfi vállat vont, s fel sem nézett, úgy mondta: – Nyughatatlan vagyok,
Amelia. Tudod, hogy magas az energiaindexem. Amíg a hangulat el nem
múlik, mozgásban kell lennem, vagy felgyűlik bennem a frusztráció.
Gosseyn várt. A beszélgetés láthatóan véget ért. A nő visszament a
házba. A férfi még jó pár percet ült a lépcsőn, aztán felállt és ásított.
Nyugodtnak tűnt, a jelek szerint cseppet sem aggasztották az asszony
szavai. Olyan százhetven centi lehetett, izmos, de az erő mit se számít, ha
sosem végzett nulla-A izomtréninget. Akik nem estek át kondicionáláson,
nehezen fogták fel, milyen erős lehet az emberi izom, ha időlegesen
elvágják az agy fáradtságközpontjától.
Gosseyn döntésre jutott. A nő Johnnak hívta a férfit. És pár napig nem
várható páciens.
 Ebből könnyen be tudta azonosítani. Ez John Prescott galaktikus ügynök,
aki orvosnak adja ki magát.
A nő ama kijelentése, hogy Prescott majd’ egy hónapja visszatért a
Földről, sokkolta Gosseynt. Patricia Hardie akkor azt kérdezte Crangtól:
„Prescott veled megy?”. A Vénuszra gondolhatott, hiszen Prescott itt van.
Az eltelt idő azonban érthetetlenül kevés. Ezek szerint az ő teste csupán
néhány hét alatt kiheverte volna a súlyos sebeket? Vagy Prescott többször is
járt a Földön?
Nem mintha számítana, gondolta. Most csak a támadás számít. Aminek
most kell megtörténnie, amíg Prescott gyanútlanul ácsorog vénuszi
otthonának kertjében.
Most!
A sár lelassította Gosseyn rohamát. Prescottnak jutott ideje megfordulni,
megpillantani támadóját, jutott ideje arra, hogy szeme elkerekedjen, és a
döbbenet kiüljön arcára. Még arra is jutott ideje, hogy elsőnek ő üssön. Ha
Gosseyn kisebb termetű, kevésbé izmos, az ütés meg is állíthatta volna. De
nem volt az. És második ütésre Prescottnak már nem jutott ideje. Gosseyn
háromszor állon vágta, majd elkapta az elernyedő testet.
Az eszméletlen férfit gyorsan felcipelte a veranda lépcsőjén, és megállt
az ajtó mellett. A nő talán kijön megnézni, mi volt ez a zaj. De a házból
most nem hallott mozgást. Prescott megmoccant a karjában és halkan
felnyögött. Gosseyn egy ütéssel elhallgattatta, majd belépett a nyitott ajtón.
Egy igen tágas nappaliban találta magát. Hátsó fala nem volt, hanem egy
széles teraszra nyílt. Amögött kert, majd egy másik völgy, ami szinte
beleveszett a ködbe.
Jobb kéz felől lépcső vezetett az emeletre, balra egy másik a pincébe.
Mindkét oldalt ajtók és szobák. Gosseyn edényzörgést hallott az egyikből,
és sülő étel ínycsiklandó illatát érezte.
Elindult az emeletre. Fent egy folyosót talált, amiről számos ajtó nyílt.
Benyitott a legközelebbibe. Tágas hálószoba volt, a nagy íves ablakok egy
küklopszi ligetre néztek. Gosseyn leengedte Prescottot az ágy mellett a
padlóra, gyorsan letépett egy csíkot a lepedőből, és felpeckelte az
eszméletlen férfi száját.
Aztán lábujjhegyen leosont a földszintre, be a nappaliba. A konyhából
hallatszó folyamatos zörgés megnyugtatta. A nőnek ezek szerint semmi
nem tűnt fel. Gosseyn átvágott a nappalin, pár pillanatra megtorpant, hogy
eldöntse, mi legyen a nővel, majd bátran belépett a konyhába.
 A nő éppen ételeket szedett ki egy sor elektromos tűzhelyből. Gosseyn
egy kis alkóvban megpillantott egy nagy gonddal megterített asztalt. Akkor
a nő a szeme sarkából észrevette. Enyhe meglepődéssel fordította felé a
fejét. Tekintete Gosseyn arcáról sáros lábára tévedt.
– Istenem!
Letette a tányért, és szembefordult vele. Gosseyn pofon vágta, majd
elkapta a megtántorodó nőt. Nem érzett cseppnyi lelkiismeret-furdalást
sem. A nő talán semmit nem tud férje ténykedéséről, de túlságosan
veszélyes lenne megkockáztatni vele a verekedést. Ha ő is nulla-A, és kap
egy esélyt, elég ereje lenne elfutni és megnyomni a riasztót.
Ahogy vitte fel a lépcsőn, a nő tekeregni kezdett, de mielőtt teljesen
magához térhetett volna, Gosseyn megkötözte, felpeckelte a száját, és
lefektette a férje mellé. Aztán otthagyta őket, és elindult felderíteni a házat.
Mielőtt ráülne a babérjaira, azért meggyőződik róla, hogy valóban nincs itt
senki más.
 VII
Ahhoz, hogy tudományosan elfogadható legyen, egy igazság más
igazságokból kell, hogy következzen.
Arisztotelész

A ház kórháznak tűnt. Volt még tizenöt szoba, mindegyikben

elektronikus és másmilyen kórházi felszerelések. A laboratóriumot és a
műtőt a pincében rendezték be. Gosseyn egyik helyiségből a másikba
sietett. Amikor meggyőződött róla, hogy nincs más a házban, nekilátott
alaposabban is átkutatni a szobákat.
Elégedetlen volt. Nem lehet ilyen könnyű. Ahogy bekukkantott a
ruhásszekrényekbe és átforgatta a nyitott fiókokat, azon gondolkodott, hogy
legjobb gyorsan megszerezni, amit akar, aztán eltűnni. Minél gyorsabban
lelép, annál kisebb az esélye, hogy valaki meglepje.
Hiába kutatott, fegyvert sehol sem talált. Ez a csalódás fokozta a kívülről
fenyegető veszély érzetét. Végül kisietett az elülső verandára, aztán meg
hátra a teraszra. Gyorsan megnézi, nem közeleg-e valaki, gondolta, aztán
jöhetnek a kérdések.
Nagyon-nagyon sok kérdése volt.
A teraszról nyíló kilátásnál elidőzött, ugyanis rájött, korábban miért nem
látta a kert mögötti völgyet. A terasz széléről lepillantott a szürkéskék
ködbe. A domb, amin a kórház állt, nem is domb volt, hanem egy hegy
alacsonyabb csúcsa. Látta, hol billennek síkba a lejtők. Ott lent fák is
voltak, sok-sok mérföldön át sorakoztak, s elnyelte őket a távolság köde.
Abban az irányban nem voltak hegyek, már amennyire látta.
De ez nem számított. Immár nyilvánvaló volt, hogy ezt az épületet csak a
levegőből lehet megközelíteni. Persze leszállhatnak odébb is, és jöhetnek
gyalog, mint ő. De a légi út elengedhetetlen.
Nem volt különösebben bátorító gondolat. Az egyik pillanatban üres
lehet az ég, semmi más, csak a ködös lég. A másikban meg bandatagokkal
teli hajó ereszkedhet le egyenesen a teraszra.
Gosseyn lassan, izgatottan nagy levegőt vett. A levegő még eső-friss volt,
a veszély elfogadására késztette. A kellemes idő megnyugtatta idegeit.
Sóhajtott és hagyta, hogy a nap édessége bizseregjen testén. Lehetetlen volt
megmondani, milyen napszak van. A nap nem látszott. Az ég mélységeit
felhők fedték, amelyek maguk is alig látszottak az alig ezer mérföld vastag
atmoszféra homályában. Csend ülte meg az időt, meghökkentő csend, de
nem ijesztő. Olyan ragyogás, olyan béke honolt itt, amihez hasonlót még
nem tapasztalt. Időtlen világban érezte magát.
A hangulat éppoly gyorsan elillant, ahogy jött. Neki az idő számított. Az
egész naprendszer sorsát döntheti el az, amit a lehető legrövidebb idő alatt
megtud. Még egy gyors pillantást vetett az égre, aztán bement a házba, fel
az emeletre a foglyaihoz. Az, hogy ide került, kész rejtély, de rajtuk
keresztül legalább részben a helyzet ura lehet.
A férfi meg a nő ott feküdtek, ahol hagyta őket. Mindketten maguknál
voltak, izgatottan nézték őt. Nem akarta bántani őket, de nem árt, ha
izgulnak. Elgondolkodva nézte őket. Most, hogy képes volt koncentrálni,
bizonyos értelem először látta őket.
Amelia Prescott sötét hajú, karcsú és csinos nő volt a maga nagyon érett
módján. Hasát szabadon hagyó blúzt, sortot és szandált viselt. Amikor
Gosseyn kivette szájából a pecket, első szavai ezek voltak: – Remélem,
tisztában van vele, fiatalember, hogy a vacsorát a sütőben hagytam.
– Vacsora? – ismételte önkéntelenül Gosseyn. – Úgy érti, hamarosan
sötét lesz?
A nő erre a homlokát ráncolta, de válasz helyett azt kérdezte. – Ki maga?
Mit akar?
A kérdések kínos emlékeztetőül szolgáltak Gosseynnek, hogy
tulajdonképpen ő sem tud többet magáról, mint a nő. Letérdelt a férj mellé.
Miközben kivette a szájpecket, Prescott arcát tanulmányozta. Ilyen közelről
erősebb vonásai voltak, mint várta. Csak az optimizmustól ölthet az ember
ilyen képet. A kérdés csak az, hogy vajon nulla-A hitében gyökereznek-e a
meggyőződései? Vagy olyan bizonyosságokból meríti erejét, ami egy
vezetőre jellemző?
Arra számított, hogy Prescott majd tesz valami megjegyzést a helyzetre,
amiből ő következtetni tud a jellemére. Csalódnia kellett. A férfi csak
feküdt ott és töprengve nézett fel rá, de szólni nem szólt.
Gosseyn a nőre nézett. – Ha hívni akarnám a Roborepülő Szolgálatot, mit
mondjak nekik?
Az vállat vont. – Hát hogy akar egy gépet. – A nő különös arccal nézett
rá. – Kezdem érteni – mondta lassan. – Maga illegálisan van a Vénuszon, és
nem ismeri az itteni szokásokat.
 Gosseyn habozott. – Olyasmi – ismerte el aztán. Visszatért a
problémájához. – Nem kell bemondanom regisztrációs számot vagy
ilyesmi?
– Nem.
– Tárcsázom őket, és azt mondom, szeretnék egy gépet? Meg kell
mondanom, hová?
– Nem. Minden közszolgálati roborepülő rá van kapcsolva a hálózatra,
ami hívójel alapon működik. A gépek az elektronikus jelek alapján jönnek.
– Nem kell csinálni semmi mást?
A nő a fejét rázta. – Nem, semmit.
Gosseyn úgy látta, őszintén beszél. Erről persze meg is tud győződni.
Hazugságvizsgálóval. Emlékezett rá, hogy látott egyet az egyik szobában itt
az emeleten. Megkereste, majd odavitte a nőhöz. A hazugságvizsgáló azt
mondta: – Igazat mond.
– Kösz – mondta Gosseyn a nőnek. – Mennyi idő alatt ér ide egy gép?
– Úgy egy óra.
Az ablak melletti asztalon volt egy videofon. Gosseyn leült elé a székbe,
kinézte a számot és tárcsázott. A videolemez a kagylón még csak nem is
hunyorgott. Hökkenten meredt rá. Újra tárcsázott, kapkodva, s ezúttal
feszülten nyomta füléhez a kagylót. Süket csend.
Felpattant, leszaladt a főkészülékhez a nappaliban. Semmi. Felpattintotta
a készülék hátulján a fedelet, és belenézett. Meleg volt, ahogy kellett. Az
összes áttetsző cső izzott. A hiba az épületen kívül lehet.
Gosseyn visszaballagott az emeletre. Egy képet látott a fejében, egy
képet arról, hogy itt van elvágva ezen a hegyen. Elvágva fizikailag és
önmaga titka révén. Sötét belső világba pillantott. Csüggedtnek és
feszültnek érezte magát. Az idill odalett.
Az a hite, miszerint uralja a helyzetet, értelmét vesztette attól, ami a
videofonnal történt.
Valahol odakint várnak azok az erők, amelyek idejuttatták. Mire várnak?
 VIII
Gosseyn komótosan baktatott fel a lépcsőn. Felérve megállt, hogy
összeszedje a gondolatait. Terve a gyors távozásról kudarcot vallott.
Vizualizálta a lehetőségeket. Beszerez még néhány információt, aztán
elindul gyalog, amilyen gyorsan csak lehet.
A döntés mozgásra ösztökélte. Már fordult volna be a szobába, amikor
meghallotta Prescott hangját.
– Nem értem, mi történt a videóval.
– Két dolgot tudok elképzelni – mondta a felesége töprengő hangon. –
Zavaróernyőt kapcsoltak be köztünk és – Gosseyn nem értette a nevet –
között, vagy a gép hibásodott meg.
– De nem kellene automata figyelmeztetésnek jönni, jóval azelőtt, hogy
bármi elhasználódna, hogy a szerelő időben jöhessen megjavítani?
Gosseyn várta, erre mit felel a nő. Nehezen tudta elhinni, hogy semmit
nem tudnak erről.
– Mindig így is volt – mondta Amelia Prescott. – Nagyon különös.
Gosseyn magára parancsolt, hogy kivárja a továbbiakat. Amikor nem
érkezett több, lábujjhegyen leosont a földszintre, majd ismét felment,
ezúttal hangosan csörtetve. A késlekedés megviselte a türelmét, és mivel
nem volt benne biztos, hogy ez a színjáték hasznos célt szolgál, amint
belépett a szobába, megpróbálta behozni az elvesztegetett időt.
– Hol tartják a vénuszi térképeket?
Prescott nem felelt, de a felesége vállat vont. – A szekrényben a
laboratóriumban. – Aztán elmagyarázta, melyik szekrényben.
Gosseyn emlékezett rá, hogy belenézett. Lesietett a pincébe, és előásott
három térképet. Odafent aztán leterítette őket a padlóra, és letérdelt
melléjük. Látott már vénuszi térképeket, de itt lenni más volt. Azonkívül
ezek sokkal részletesebbek is voltak. Gosseyn felnézett.
– Megmutatná az egyiken, hol vagyunk?
– A „Hármas” jelzésűn vagyunk rajta, a központi hegyvonulaton –
válaszolt a nő. – Egyszer tettem oda egy kis jelet, ami nagyjából
megmutatja. Még ott lehet.
Gosseyn megtalálta. Négyszáz mérföldre északra New Chicago
városától.
 – Á, gyümölcs van bőven – hangzott a nő válasza a következő kérdésére.
– Olyan kétcentis lila bogyók ezerszám, meg nagy sárga gyümölcsök, és
van egy banánszerű is, csak piros. Van még sok másféle, de ezek teremnek
egész évben. Ezekkel bármekkora utat megtehet.
Gosseyn elgondolkodva nézte a nő arcát. Végül bekapcsolta a
hazugságvizsgálót. – Így igaz – mondta az.
Visszafordult Amelia Prescotthoz. – Biztos benne, hogy elkapnak, ugye?
– Megfeszült. – Erről van szó?
– Persze, hogy elkapják. – A nő nyugodt volt. – A Vénuszon nincs
rendőrségünk, és nincsen közönséges bűnözés sem. Viszont a
nyomozómunkát igénylő eseteket mindig rendkívül gyorsan megoldják.
Érdekesnek fogja találni a találkozást egy nulla-A detektívvel, de sokkolni
fogja a gyorsaság, ahogy elkapják.
Gosseyn, aki elsősorban a vénuszi hatóságokkal akart kapcsolatba
kerülni, hallgatott. Megviseltnek érezte magát. Ösztönösen azonnal útra kelt
volna. Minél hamarabb bezárul körülötte a hatalmas erdő, annál nagyobb
biztonságban lesz. Viszont attól, hogy Amelia Prescott így félreértette a
helyzetet, jelleme erősebben kirajzolódott.
A nő ártatlan. Nem tagja semmiféle bandának. Ez már világos.
Ellenben férje hallgatása abnormális. Ahogy belegondolt, Gosseyn
érezte, hogy elvörösödik. Eddig a pillanatig adottnak vette, hogy nem
ismerték fel őt. Prescott nem volt jelen a Gépezet palotájában. De mi van,
ha fényképen már látta őt?
Ez mindent megváltoztatott. Korábban úgy döntött, nem magyaráz meg
semmit. Viszont ha Prescott felismerte, akkor a hallgatása azt jelenti, attól
fél, hogy Gosseyn is ismeri őt.
Másrészről botorság lenne Gilbert Gosseynként bemutatkoznia, ha nem
muszáj. Felállt. Megint tétovázott. Hirtelen megértette, hogy anélkül nem
mehet el, hogy a nőnek el ne mondaná. Ha bármi történik vele, ő legalább
tudná.
Rajta keresztül aztán az egész Vénusz tudomást szerezne a fenyegető
szörnyű veszélyről. Ha elmondja a nőnek, azzal persze őt is veszélyezteti,
de Gosseynnek erre volt egy terve. A döntést a férjről a nő kezébe teszi.
Gosseyn leült az ágy szélére. Most, hogy döntött, hűvös és
megingathatatlan lett. Az idegei stabilak voltak, akár az ólom, ez a stabil
elem. Ekkor látszólag mindkettejükhöz beszélni kezdett, valójában azonban
csak a nő érdekelte. Alig egy perc elteltével Prescott oldalra gördült, hogy
tanulmányozhassa Gosseyn arcát. Gosseyn úgy tett, mintha észre sem
venné.
Húsz perc múlva elhallgatott. Az ablakon át beragyogó fényben látta,
hogy Prescott szeme rászegeződik.
– Gondolom, tudja – jegyezte meg a férfi –, hogy a meséjében van egy
hiba.
A férfi láthatóan megfeledkezett hallgatási fogadalmáról, Gosseyn pedig
elfogadta, hogy csak úgy beszáll a társalgásba.
– A mesém az én emlékeim szerint igaz. Bármelyik hazugságvizsgáló
megerősítheti minden szavamat. Hacsak… – Elhallgatott és üresen
mosolygott.
– Igen? – nógatta Prescott. – Hacsak?
– Hacsak az összes emlékem nem ugyanabba a kategóriába tartozik, mint
az a korábbi meggyőződésem, hogy Patricia Hardie a feleségem, aki
meghalt, és engem gyász emészt. – Hirtelen elhallgatott. – Milyen hibáról
beszél?
A válasz talamikus gyorsasággal érkezett. – Az, hogy a jelen
személyiségét Gosseynnel azonosítja, akit megöltek. Az emléke a haláláról,
ahogy a golyók és az energiasugár szétszaggatták. Gondolja meg. Aztán
gondoljon a nulla-A mindent felölelő krédójára, miszerint az univerzumban
nincs két azonos tárgy.
Gosseyn hallgatott. Az ablakon túl a legmagasabb felhőkarcolónál is
magasabb fák tornyosultak az ég kék köde felé, s az örökzöld világon sebes
folyó vágott át. Különös és megkapó háttér egy beszélgetéshez a szerves és
szervetlen dolgok strukturális mibenlétéről, molekuláris, atomi,
elektronikus, idegi és pszichokémiai dolgokéról. Mélységes csodálatot
érzett. Merthogy ő nem passzol bele ebbe az univerzumba. Ébredése óta
rengetegszer jutott eszébe pontosan ez az ellenérv, amit most Prescott
felhozott.
Nem csupán azt állítja, hogy strukturálisan hasonló, hanem hogy azonos
egy halott emberrel. Lényegében azt mondja ezzel, hogy mert I. Gilbert
Gosseyn emlékeivel és külső megjelenésével bír, ő maga I. Gilbert
Gosseyn.
Bárki, aki filozófiával foglalkozott, akár a régi időkben is, tudta, hogy két
látszólag egyforma szék tízezer apró részletben különbözik, amelyek egyike
sem feltétlen látható csupasz szemmel. Az emberi agyban a tíz a
huszonhétezrediken azon pályák száma, amelyeket egyetlen idegimpulzus
választhat. A bonyolult mintázat, amely egy élet egyedi tapasztalatai
alapján születik meg, lemásolhatatlan. Ez a mindenen felül álló
magyarázata annak, hogy a Föld történelme folyamán miért nem volt két
tökéletesen azonos hópehely, kavics vagy atom.
A doktor kétségtelenül alapvető hibát fedezett fel a történetében.
Csakhogy ez a hiba önmagában súlyos magyarázatokat követelt. Ezt a hibát
nem lehetett csak úgy elhessegetni.
Prescott feszülten figyelte. – Gondolom, tudja, hogy van egy
hazugságvizsgáló a szobában.
Gosseyn úgy meredt rá, ahogy hipnotizált madár a kígyóra. A csendben
csak egy furcsa doboló hangot hallott az elméje mélyén. Kezdett szédülni.
A világ összefolyt a szeme előtt. Hidegen, mereven ült.
– Érdekes lenne tudni – folytatta Prescott kíméletlenül –, tényleg létezett-
e másik test.
– Igen – nyögte Gosseyn nagy nehezen. – Érdekes lenne.
Most, hogy szavakba lett öntve, képként eléje tárva, maga sem hitte el az
egészet. Vonakodott letesztelni. Pedig jóval azelőtt, hogy Prescott szóba
hozta, már tudta, hogy nem kerülheti meg a hazugságvizsgálót. Odament
hozzá. Kezét a fémfogantyúkra tette, és megvárta, hogy az érzékeny
energiaközvetítő fények végigfussanak arcán.
– Hallottad, miről beszéltünk. Mi az ítélet?
– Képtelen vagyok alátámasztani vagy megcáfolni a történetét – felelte a
szerkezet. – Az én ítéleteim az emlékáramlaton alapulnak. Maga I. Gilbert
Gosseyn emlékeivel rendelkezik. Ezek közé tartozik a meggyilkolásának
olyan valóságos emléke, hogy nem merném kijelenteni, hogy nem történt
meg valóban. Az igazi személyazonosságára azonban semmi nem utal.
Mindenesetre elérkezett a döntés pillanata. Gosseyn lehajolt és kioldozta
a nő lábát, de a kezét nem. Felsegítette.
– Az a tervem, hogy túszként magammal viszem úgy egy mérföldet,
aztán elengedem, és visszajöhet a férjéhez.
Volt egy másik oka is. El akarta árulni a nőnek, mi a helyzet és azt, amit a
férjéről hallott (bár azt nem, hogy Patriciától tudja), és ezzel a nőre bízza,
mi legyen Prescott-tal.
Az út vége felé mondta el, mielőtt kioldozta a kezét is. Amikor befejezte,
a nő olyan sokáig hallgatott, hogy Gosseyn még hozzátette: – A férje talán
megakadályozza majd, hogy továbbadja másnak is, amit tőlem hallott. De
az is lehet, hogy a nulla-A hite erősebb a kormánya iránti lojalitásnál. Ezt
magának kell megítélni, maga ismeri.
A nő sóhajtott, de csak annyit mondott: – Értem.
– Ez a kórház hogyan működik? – Ezt azért tisztázni akarta.
– Természetesen önkéntes alapon. A Kórházközpontra vagyunk
csatlakozva. Ha valaki megsérül vagy kórházi ápolásra szorul, a
robotközpont felhívja a legközelebbi egységet. Mi pedig vagy elfogadjuk,
vagy elutasítjuk a pácienst. Újabban elküldöm őket, mert… – Elhallgatott,
aztán fürkészőn nézett Gosseynre. – Köszönök mindent. Nagyon köszönöm.
– Habozott. – Bízni akarok a férjemben, de előbb egérutat engedek
magának.
– Sok szerencsét!
Gosseyn nézte, ahogy a nő megkezdi a visszautat. A tápláló nő, gondolta,
a gyógyító nő, a tanító, megértő lélek, a szeretetadó. A nő! Nem csupán a
férfi másolata. Az alapján, amit ez a nő tett és mondott, igazi nő volt a szó
nulla-A értelmében… most éppen szörnyű nyomás alatt van, ennek
megfelelően megcsappant az energiája, de még ez sem tudta elrejteni a
melegszívű emberi lényt.
Abbahagyta a merengést, sarkon fordult és folytatta útját az erdő felé. A
fű puha volt a talpa alatt, egy ösvényfélét követett, mintha mások erre jártak
volna, kevésbé sietősen, könnyedén, légiesen, s boldog séták lenyomatát
hagyták volna maguk után meleg és illatos estéken.
Az illat ott lebegett, édesen, mámorítón. A növekvő zöldek illatának erős
parfümjébe délutáni eső hódítóan friss szaga keveredett. Gosseynt elfogta a
bizsergető érzés, hogy ez egy kaland kezdete a paradicsomban. Egy ideig a
folyó susogását hallotta egész közelről, de ez elhalt, ahogy beért a titáni fák
árnyékába.
Árnyékok. Mintha napfényből barlangba lépett volna. Szinte egy folyosó
volt, ami folyton kanyargott, változott, tekergett, itt kinyílt széles termekbe,
ott leszűkült magas, terpeszkedő bozótok közt futó nem-ösvényre, de
közben fent végig tető rejtette az eget. Megértette, hogy nehéz lesz
megőrizni irányérzékét a fák között. De volt iránytűje, ami segít megtartani
az irányt, úgy nagyjából. Ennél többen nem is reménykedett.
Jó ideje gyalogolt a látszólag végtelen erdőben, amikor feltűnt neki, hogy
az árnyak egyre sötétebbek körülötte. Az este tehát csak megérkezett.
Éppen azon kezdett morfondírozni, vajon a fák közt kell-e aludnia, amikor
az egyik széles fa mögül kilépve egy rétre ért.
 Keresett egy füves zugot, s éppen elhelyezkedett, amikor az egyik közeli
domb mögül egy repülő siklott elő hang nélkül. Úgy ötvenlábnyira tőle
leszállt, majd rövid gurulás után megállt. Az orrában fény gyulladt. A gép
könnyed siklómozdulattal megfordult, s Gosseynre szegezte napfényerejű
reflektorát. A fényességből egy hang dörrent:
– Gilbert Gosseyn, nem vagyok ellenség, de magyarázatot csak akkor
tudok adni, ha beszáll. Hogy ez vita és késlekedés nélkül menjen végbe,
felhívnám a figyelmét a magára szegeződő fegyverekre. Nincs menekvés.
Gosseyn látta a tömpe csöveket, amelyek a repülőgép testéből meredtek
ki és követték minden mozdulatát. Amíg ezek ott voltak, mit sem számított,
hogy elhiszi-e, hogy ez nem ellenség. Szó nélkül odament a géphez, és
bemászott a nyitott ajtón. Alig ült le a legközelebbi ülésbe, az ajtó máris
becsapódott. Minden fény kihunyt. A repülő gurulni kezdett, majd a
levegőbe emelkedett, s meredeken kapaszkodott fel az éjszakai égre.
 IX
Gosseyn figyelte, ahogy a táj alatta alaktalanná olvad. Az óriási fák és a
hegyvidék világa egykettőre eggyé vált az éjjel. Egyenletes feketeség vette
körül a robogó repülőt. Három-öt perc telhetett el, majd a gép lassan
vízszintesbe billent. A fények felkapcsolódtak, és a roborepülő hangja
megszólalt: – A következő tíz percben bármilyen kérdést feltehet. Utána
landolási utasításokat kell adnom önnek.
Nem is esett le rögtön. Bármilyen kérdést. Gosseynnek végre megjött a
hangja. Az első kérdésen nem is kellett gondolkodnia.
– Ki maga?
– A Játékok Gépezetének ügynöke.
Gosseyn megkönnyebbülten sóhajtott. – Magán keresztül a Gépezet
beszél hozzám?
– Csak közvetetten. A Gépezet tud üzenetet fogadni a Vénuszról, de nem
tud bolygóközi hullámhosszon sugározni.
– Tehát maga önálló?
– Utasítások alapján cselekszem.
Gosseyn nagy levegőt vett. – Ki vagyok?
Várt, minden izma megfeszült, majd a válasz hallatán megroggyanva
hátradőlt: – Sajnálom, de csak az idejét vesztegeti. A múltjáról nincs
információm, csak a jelenlegi helyzetéről.
– A Gépezet tudja? – makacskodott.
– Ha igen, nem osztotta meg velem.
Gosseyn elcsüggedt. – De valamit csak tudnom kell. És az érzés, hogy
megöltek?
– A teste súlyosan megsérült és megégett, amikor megölték – felelte a
robogép szenvtelen hangon. – Fogalmam sincs, hogyan lehet most életben.
– Szünetet tartott. – Mr. Gosseyn, erősen javaslom, hogy kérdezzen a
vénuszi helyzetről. Vagy foglaljam össze az itteni helyzetet most, a Vénusz
inváziójának előestéjén?
– De a fenébe is, én… – kezdte Gosseyn dühödten, majd erőt vett magán.
Csak pocsékolja az idejét. – Igen – mondta fáradtan –, ez jól hangzik.
A hang elkezdte:
– Ahhoz, hogy megértse az itteni politikai helyzetet, elméjében nyúljon
vissza a totális demokráciával kapcsolatos tudása legmélyére. A Vénuszon
nincs elnök, nincs tanács, nincs uralkodó csoport. Minden önkéntes,
mindenki magának él, ámbár egyesül másokkal, hogy a szükséges munka el
legyen végezve. De az ember megválaszthatja a saját munkáját. Most
kérdezhetné: de mi van, ha mindenki ugyanazt a szakmát választja? Nos, ez
nem történhet meg. A lakosság felelősségteljes polgárokból áll, akik
alaposan tanulmányozzák a munkahelyzet egészét, mielőtt állást
választanak.
Például, ha egy detektív nyugdíjba vonul vagy szakmát vált,
hirdetményben teszi közzé ez irányú szándékát, illetve halála esetén a
helyére pályázatot írnak ki. Ha még él, azok, akik detektívek szeretnének
lenni, megbeszélik vele és egymással a képzettségüket és alkalmasságukat.
Az utódot aztán, akár él a nyomozó, akár nem, a jelentkezők szavazásának
eredménye adja.
Gosseyn önkéntelenül is elgondolkodott valamin, aminek semmi köze
nem volt ahhoz a képhez, amit éppen a vénuszi életről kapott, egy
szupercivilizáció reményteljes, lenyűgöző képéhez. Az a robogépre
vonatkozott, arra, hogy az olyan objektív beszámolót ad, amilyet életében
nem hallott.
A robogép hangja tovább duruzsolt:
– Most képzelje el azt a helyzetet, amikor az összes nyomozói és bírói
állásra jelentkezők több mint fele a banda ügynöke. Gyilkosságok alaposan
felépített sorozatával sikeresen megszabadultak a normális tagok
veszélyesebbjeitől, s jelenleg lényegében hatalmukban tartják az összes
fontos nyomozói és bírói pozíciót, valamint mindkét szervezet többségi
irányítását is. Mindez Prescott irányítása alatt történt, ezért gyanús, és…
Gosseyn itt szakította félbe. – Egy pillanat. Csak egy pillanat. – Felállt. –
Azt mondja nekem…
– Azt mondom önnek – mondta a robogép –, hogy nem kerülheti el, hogy
elfogják. Most már érti, miért zavartam meg a videofonhívást. Thorson
érkezése óta ezek az áldetektívek felhasználják hatalmukat, és minden
veszélyes személy videofonját lehallgatják. Ebbe a kategóriába Thorson
számára a saját alárendeltjei is beletartoznak. Ezért nem számíthat
segítségre Crangtől, akinek muszáj kegyetlennek, energikusnak és erősnek
mutatkoznia, különben eltávolítják.
De rövidre kell fognom. A maga létezése és az agyának titka miatt egy
nagyszabású háborús gépezet lépett működésbe, miközben annak irányítói
eszeveszetten próbálják kideríteni, ki áll maga mögött. Tehát nagyon
komolyan mondom, ne higgye, hogy könnyen kérem, hogy tegye azt, amit
most javasolok, mint egyetlen logikus cselekedetet.
Hagynia kell, hogy a kezükbe kerüljön. Abban a reményben, hogy
annyira érdekli őket a maga különleges mentális és testi felépítése, hogy
engedik még jó pár napig élni, ami alatt alaposan megvizsgálják az
idegrendszerét, jóval alaposabban, mint legutóbb.
De az utolsó önnek szóló utasítások:
Pár percen belül leszállunk Eldred Crang erdei háza mellett – fogta
gyorsabbra a hang. – Menjen és mondja el neki, milyen veszélyben forog a
nulla-A, mintha mit sem tudna. Színleljen, amíg csak lehet, de azt, hogy
milyen valós veszélyben forog, azt magának kell megítélni.
A gép megdőlt. – Ha van még kérdése, siessen.
Gosseyn elméje ugrott egyet és visszariadt a veszély nagyságától.
Belekapaszkodott az ülésbe. Ez nem a kérdések ideje. Pár dolgot tisztázni
kell előtte.
– Én ki nem szállok ebből a gépből, és nem csinálok ilyen öngyilkos
dolgot. Sehol nem látok a biztonságom érdekében tett lépést. Igazam van,
ugye?
– Nem történt ilyen lépés – ismerte el a robogép. – A landolás
pillanatától magára van utalva. – Gyorsan hozzátette: – Ne becsülje alá egy
olyan ember képességeit, akit megöltek, mégis él.
– A pokolba vele! – fortyant fel Gosseyn. – Nem csinálom, és kész.
A robogép nyugodt maradt. – Nincs választása. Ha szabad akaratából
nem hagyja el a gépet, egy különösen kellemetlen gázzal fogom kikergetni.
Hadd mutassak rá, hogy a kapott utasítások az életének megóvását
szolgálják. Ha semmibe veszi őket, magát sodorja veszélybe. Ne feledje, a
Játékok Gépezetének az a véleménye, hogy vagy feladja magát, vagy azok
fogják el. Kérem, gondolja át, Mr. Gosseyn, és ha nincs több kérdése…
– Mi a célja annak, hogy hagynak a kezükre kerülni? – kérdezte
mogorván.
– Fontos, hogy közelről megnézhessék azt, akit halottnak hisznek.
A gép zökkent, aztán döcögve gurult kicsit, majd megállt. – Kifelé –
mondta a hang. – Szálljon ki. Nem maradhatok itt egy percet sem. Szálljon
ki gyorsan!
A hangszíne mozgásra ösztökélte Gosseynt. Nem óhajtotta, hogy el-
gázosítsák. Az ajtónál megtorpant és félig visszafordult.
 – Siessen – nógatta a robogép. – Létfontosságú, hogy senki ne sejtse,
hogyan került ide. Minden másodperc számít. Menjen egyenesen az
ajtóhoz.
Vonakodva bár, de Gosseyn engedelmesen lelépett a földre. Egy pillanat
múlva már egyedül állt egy idegen bolygó áthatolhatatlan sötétjében.
 X
Az éjszaka békés volt, bár sötét. Gosseyn követte a robogép utasításait,
és alig száz métert ment, amikor balra csillogást vett észre. Bizonytalan
tükörkép volt, ami egyre fényesebb lett, ahogy közeledett felé. Izzássá nőtt,
amely szétfröcskölt a földön és megvilágította a szomszédos fákat. Végre
meglátta a forrását. Tömör árnyak egy fában az erdő szélén.
Gosseyn megállt egy magasra nyúló bokor árnyékában, onnét nézett fel
az ablakokra. A kirohanása ellenére úgy döntött, követi a Játékok
Gépezetének tanácsait. Most arra várt, hogy a nagy ablakokban emberek
körvonala jelenjen meg. A fény azonban nem változott. Semmi mozgást
nem látott bent. Gosseyn csalódottan, de eltökélten lépett ki a fénybe. Az
előbb már észrevett egy nagy lépcsőt jobbra, amit a hatalmas fatörzsbe
vájtak. Ezen felkaptatott egy teraszra, amely egy csukott, díszes ajtóhoz
vezetett. Hangosan kopogott.
Eltelt egy perc, mire eszébe ötlött, hogy a fényár ellenére talán senki
nincs itthon. Még egyszer kopogott, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó
hangtalanul kinyílt, feltárult egy gyéren megvilágított folyosó… egy
folyosó, amit tömör fából vájtak ki, lepolíroztak, majd meghagytak
természetes állapotában. Tompán fénylett. Bonyolult mintázata
mahagónifára emlékeztetett, bár a színe inkább sötét mogyorófára.
Gosseyn egy pillantással felmérte. Aztán habozott. Ostobaság lenne, ha
azt, aki fel akarja adni magát, véletlenül lelőnék mint betolakodót. Még
egyszer kopogott, ezúttal az ajtó belsején. Semmi válasz. A folyosó végén
egy nyitott ajtón át fény áradt a folyosóra. Arra indult, és egy nagy,
kényelmes nappaliban találta magát, amit a folyosóhoz hasonlóan a
hatalmas fából vájtak ki.
Ennek a helyiségnek a fafalait is lecsiszolták, de nyilván más eljárással
fejezték be, mert a fa itt fényesebb volt, s ez pompás, fenséges hatást
eredményezett, amelyet csak tovább hangsúlyoztak a bútorok és egy
szőnyeg, ami legalább harminc méter hosszú és húsz méter széles volt.
Nyilván innét jött a fény. A szoba egyik falának egész hosszában hatalmas,
ívelt ablakok csillogtak. Hat ajtó nyílt innét, Gosseyn mindegyiken
benyitott. Egy konyhába spájzzal, hűtőkamrákkal és reggeliző sarokkal. Öt
hálószobába, mindegyik külön fürdőszobával, és egy átjáróval, amely egy
sötét kamrába nyílt, ami egy hatalmas kert volt a fában.
 Mire előjött az ötödik hálószobából, egyértelművé vált, hogy Eldred
Crang nincs itthon. Biztosan hazatér idővel, hiánya azonban pszichológiai
problémát vetett fel. Gilbert Gosseyn döntése prolongálódik. Egyelőre nem
kötelezi el magát. Amíg Crang hazaér, még meggondolhatja. A dolgok
egyelőre függőben maradnak. Persze, az, hogy tanácsos-e itt maradni, hogy
elfogják, amikor a vénusziakat kellene figyelmeztetni a fenyegető
veszélyre, az megviselheti az idegeit, kínzó nyugtalansággal töltheti el,
felszíthatja a kétségeit.
A lakás végében két egymással szembeni ajtóhoz ért. Mindegyiken
benyitott. Az eddigiekhez hasonlóan ezek sem voltak zárva. Az egyik a
konyhába nyílt, a másik a sötétségbe. Az előtérből a fény átömlött a válla
felett, és ahogy szeme hozzászokott a sötéthez, barlangszerű folyosót látott.
Úgy százötven lépés után a fény vaksötétbe fúlt, de Gosseyn úgy sejtette, a
barlang megy tovább, be a fatörzs mélyére.
Becsukta az ajtót, bement az egyik hálószobába, levetkőzött, és a
fürdőszobában megfürdött. Felfrissülve, de álmosan bújt a takaró alá. Olyan
tökéletes csend vette körül, amilyet ritkán tapasztalt. Gondolatai befelé
fordultak Gilbert Gosseyn rejtélyéhez, akit megöltek, és most újra él. Ennél
többet a régi istenek sem tudtak. A régi, romantikus időkben kiderült volna,
hogy ő egy herceg, egy fontos kormányügynök, vagy egy gazdag kereskedő
egyetlen fia. Csakhogy a nulla-A univerzumban nincsenek különleges
emberek. Igaz, gazdagok vannak szép számmal, és talán Hardie elnök
ügynökeit is lehet kormányügynököknek nevezni bizonyos értelemben. Az
értékek azonban megváltoztak. Az emberek egyenlőnek születnek, és
intelligenciájuk integrálásához nulla-A tréningre szorulnak. Nincsenek
inkognitóban utazó királyok, főhercegek, szupermenek. De akkor kicsoda ő,
hogy ennyire fontos?
Ezzel a gondolattal aludt el.
Összerezzenve ébredt. A nappalihoz vezető folyosóról a nyitott ajtón át
betűzött a nappali fény. Gosseyn felült, s arra gondolt, Crang talán
visszatért és észre sem vette, hogy vendége van. Kikászálódott az ágyból,
hangosan megmosakodott, közben hangosan és dallamtalanul fütyült. Kicsit
idétlennek érezte a helyzetet, de fontos, hogy tudassa jelenlétét, nehogy
valaki rálőjön, amint meglátja.
Vadul fütyörészve ment a konyhába. Akkor sem tevékenykedett
csendben, amikor benézett a fiókokba és szekrényekbe. Zörgött az
edényekkel. Megnézte, mi van az igencsak feltöltött hűtőben, hangosan
kihúzogatva a dobozokat. Az egyik polcról csörömpölve levett egy csészét
meg csészealjat. Szalonnát sütött, sistergett-pattogott a vaj. És jóízűen
megreggelizett: szalonnát, pirítóst, teát és friss vénuszi gyümölcsöt.
A reggeli végeztével továbbra is egyedül volt. Kiment a konyhából és
sietve felderítette a lakást. A nappalit világossággal töltötte meg a nagy
ablakokon betűző napfény. Az övén kívül egyik szobában sem aludtak.
Kinyitotta azt az ajtót, ami a fába vájt folyosóra vezetett. Ugyanolyan sötét
volt, mint éjszaka. Egy pillanatig arra gondolt, oda is be kellene néznie.
Aztán elvetette az ötletet, és visszatért a nappaliba. A nagy ablakokból látta,
hogy a faház egy zöld rétre néz. A rét egy része takarosan elrendezett kert
volt. A kert több hektárt elfoglalt, teraszokban emelkedett a fa felé,
valahogy kapcsolódott is hozzá, de ezt innét nem látta. Ám mint kiderült a
kert a fában kezdődött, jó hetvenlábnyira benne. Ez a rész egy ekkora fához
képest pusztán forgács volt, ám lehetővé tett egy tündérkertet. Voltak olyan
bokrok, amiket nem is látott a vadonban, virágba borulva, akkora
virágokkal, akár a földi fák, s olyan színpompásak, hogy szinte világlottak.
A Vénusz kísérleti paradicsom lehet a botanikusoknak.
A kert szépsége sokáig mégsem kötötte le. Nyugtalanul visszament a
lakásba. Mit csináljon, amíg Crangra vár? A nappaliban végigböngészte a
könyveket a polcon. Több érdekeset is talált: A Vénusz arisztotelészi és a
nemarisztotelészi történelme, Az egoista a nemarisztotelészi Vénuszon, A
Gépezet és készítői, és Detektívek egy bűnözők nélküli világban.
Az olvasás eleinte túl csendes elfoglaltságnak bizonyult. Gosseyn
bekapcsolta a magnetofont, s ahogy lassan megnyugodott, mind
elmélyültebben olvasott. Az ebédjét olvasás közben fogyasztotta el. Estére
még jobban ellazult. Meglehetős várakozással kiemelt egy marhaoldalast a
mélyhűtőből, és leszelt egy vastag szeletet. Vacsora után a vénuszi
történelemről olvasott. A könyv elbeszélte az első emberek érkezését a
Vénuszra a huszadik század végén. Leírta, hogy a fortyogó pokollégkört
hogyan szelídítették meg a huszonegyedik század első felében, a Jupitertől
hogyan tereltek jégmeteorokat Vénusz körüli közeli pályára, s hogy ennek
eredményeképp hogyan zuhogott az eső ezer nap és ezer éjszaka.
A jégmeteorok mérete tíz és száz köbmérföld között változott; amikor
hatalmas víztömegüket a felszínre és a légkörbe ontották, a Vénuszon
oxigén és több óceán jött létre. 208l-re az akkor kormányzati szerepbe lépő
Általános Szemantikai Intézet felismerte a buja bolygó nulla-A potenciálját.
Eddigre a transzportált fák és más növények már eszeveszetten nőttek. A
telepesek válogatása a Gépezet révén úgy száz évvel ezután következett, s
az emberiség történelmének legnagyobb válogatott emigrációs terve hamar
lendületet nyert.
A Vénusz népessége 2560-ban: 119 000 038 férfi, 120 143 280 nő,
mondta a könyv. Amikor végül letette a könyvet, Gosseyn fején átfutott,
hogy talán a nők számbeli fölénye magyarázza, miért egy nulla-A nő ment
hozzá John Prescotthoz.
Az egoista a nemarisztotelészi Vénuszont magával vitte az ágyba. A
címlapon egy felirat szerint a szerző, dr. Lauren Kair 2559 és 2564 között a
Földön praktizál, a Gépezet városában. Gosseyn átfutotta a fejezetcímeket,
és végül annál kötött ki: „Fizikai sérülések és hatásuk az egóra.” Egy
bekezdés vonta magára a figyelmét:

Az összes abnormálisan fejlődő ego közül azt a férfit vagy nőt a

legnehezebb izolálni, aki balesetben olyan sérülést szerzett, amely nem
jár azonnali utóhatással.

Itt megállt. Nem tudta, mit is keres, de végre itt volt egy konkrét logika
„X”-re. Az ijesztően sérült „X”, az abnormális ego, akit nem szúrtak ki a
pszichiáterek, akiknek pedig a veszélyes egyének kiszűrése lett volna a
feladata.
Másnap reggel Gosseyn néma házban ébredt. Csodálkozott, hogy még
mindig nem fedezték fel. Ad Crangnak még egy napot és egy éjszakát,
döntötte el, aztán a tettek mezejére lép. Sok mindent tehet. Például felhívja
a legközelebbi videofonközpontot. És az alagutat is fel kellene deríteni a
fában.
A második nap incidens nélkül telt.
A harmadik nap reggele. Gosseyn sietve megreggelizett, majd a vide-
ofonhoz indult. Megnyomta a „távolsági hívás”-t, és várt, magát ostorozva,
hogyan lehetett olyan ostoba, hogy ez nem jutott eszébe előbb. A
gondolatnak vége szakadt, ahogy egy robotszem jelent meg a
videolemezen.
– Melyik csillagot hívja? – kérdezte a robot közömbösen.
Gosseyn döbbenten meredt rá, majd kinyögte: – Meggondoltam magam.
– Letette és megroggyanva hátradőlt a széken. Sejthette volna, gondolta
megrendülve, hogy a vénuszi galaktikus bázisnak saját melléke van, és
hogy közvetlen kapcsolatot tudnak teremteni bármelyik csillaggal. Melyik
csillagot? Ezeknek a távolsági hívás aztán tényleg távolságit jelent!
Alaposan megnézte a tárcsát, és ujját beledugta a „helyi” jelzésű
nyílásba. Ismét egy robottal nézett farkasszemet.
A robot érzelemmentesen felelt a kérésére: – Sajnálom, erről a számról
nem kapcsolhatok külső hívást, csak Mr. Crangnak.
Katt!
Gosseyn felállt. A lakás csendje úgy ölelte körül, akár egy rezzenéstelen
tenger. Annyira csend volt, hogy még saját lélegzete is hangosnak hatott,
sőt, szíve ritmustalan dobogását is hallotta. A robotoperátor hangja
visszhangzott elméjében. „Melyik csillagot?” És ha belegondol, hogy
elpocsékolta az idejét, miközben annyi a tennivaló. Először az alagút.
Pár pillanat múlva ott állt és befelé kémlelt az alagútba, amely bevezetett
a nagyjából nyolcszáz méter széles és kétszáz méter vastag fa mélyébe.
Nagyon sötét volt, de a konyhában talált egy atomelemlámpát. Beállította a
sugarát. Az alagút ajtaját nyitva hagyta. Elindult az alacsony folyosón a fa
belseje felé.
 XI
Szürkeség vette körül, eltompította még a gondolatait is. Az alagút
kanyarogni kezdett, és meredeken lefelé lejtett. A domború falak tompán
derengtek a lámpa fényében. Az első tíz percben az alagút kétszer is
kettéágazott. A következő órában hét alagút csatlakozott abba, amiben
haladt, s a folyosó még háromszor hasadt ketté előtte. Könnyen
összezavarodhatott volna, de a noteszébe térképet rajzolt, amelyen minden
elágazást megjelölt.
„Most már jó pár százlábnyira a föld alatt lehetek – gondolta –, a
gyökerek között. Az erdő alatt járok.”
Előtte eszébe sem jutott a gigantikus fákat tartó gyökérrendszer. Azonban
ez a labirintus volt rá a bizonyíték, hogy a gyökerek hatalmas méretűek és
egymásra nőttek, olyan közel, hogy az alagútból lehetetlen volt
megállapítani a kapcsolódási pontokat, azt, hol végződik az egyik és
kezdődik a másik. A következő mellékalagút oldalát megvizsgálta. Semmit
nem látott a falain. A citromszínű fa itt, az alsó gyökerekben felfelé ívelt a
tömör mennyezet felé. Ujjaival olyan magasra tapogatott a fémesen kemény
felületen, amilyen magasra csak bírt. Se kapcsoló, se rejtett panel,
semmilyen útmutatás.
Most már aggódott. Ezek az alagutak a jelek szerint végtelenek. Ha fel
akarja tárni őket, mint ahogy muszáj, ennivalóra lesz szüksége. Nagy kár,
de kétórányi gyaloglást kell sztornóznia. De még mindig jobb kettőt, mint
ötöt. Ideje visszafordulni, mielőtt éhes vagy szomjas lesz.
Baj nélkül visszaért Eldred Crang lakásába. Csinált egy rakás húsos
szendvicset, majd éppen leült a szalonnás tojás ebédhez, amikor négy férfi
toppant be. Három ajtón keresztül érkeztek. Az első háromnál fegyver volt,
és úgy robbantak be, mintha ugyanaz az erős rugó röpítette volna őket. A
negyedik egy inas, mogyoróbarna szemű fickó volt. Neki nem volt
fegyvere, és ráérősebben érkezett. Azzal nyitott: – Jól van, Gosseyn, fel a
kezekkel.
Gosseyn dermedten ült az asztalnál, csak a fejét tekergette. Feltételezte,
hogy Eldred Crang galaktikus ügynök, vénuszi detektív, a nulla-A titkos
támogatója érkezett haza.
Az első reakciója a megkönnyebbülés volt. Amíg nulla-A tréninggel bíró
felelősségteljes emberek tudomást nem szereznek a civilizációt fenyegető
veszélyről, addig Gilbert Gosseyn élete csak megőrzésre van nála. Próbálta
úgy venni Crang érkezését, mint ebbe az irányba történő előkészítő lépést.
Felállt, feje fölé emelte kezét, és kíváncsian nézte a férfiakat, igyekezett
érzékeit átitatni jelenlétük valóságával. Nem tudta eldönteni, hogyan a
legjobb elmondani nekik a történetet, ahogy arra a Gépezet biztatta.
Miközben a férfiakat vizsgálgatta, az egyikük előre lépett és kibontotta a
szendvicscsomagot. Azok barna-fehér lavinaként kiomlottak, kettő a
padlóra pottyant, halk puffanással, akár a száraztészta. A férfi nem szólalt
meg azonnal, csak mosolyogva nézte a szendvicseket. Erős kötésű, ápolt
férfi volt, a harmincas évei elején. Odament Gosseynhez.
– Csak nem itt akart hagyni minket?
Hangjának enyhén idegen hangzása volt. Megint elmosolyodott. Aztán
keze fejével képen vágta Gosseynt. Színtelen hangon ismételte: – Itt akart
hagyni?
Megint emelte a kezét. Gosseyn balján megszólalt Crang: – Elég,
Blayney.
A férfi engedelmesen leengedte a kezét. Az arca azonban dolgozott, és
hangjából csöpögött az érzelem: – És ha elment volna, Mr. Crang? Ha nem
hívja fel a központot? Kinek jutott volna eszébe itt keresni? Ha megszökött
volna, a nagyfőnök…
– Csend!
Blayney morcosan elhallgatott. Gosseyn az inas vezetőhöz fordult.
– Az ön helyében, Crang, nem bíznék Blayney-ban, ha elmúlik negyven.
– He? – Ez Blayney volt, elképedt arccal.
Crang kérdőn nézett Gosseynre.
– Pszichiátriai magyarázata van, hogy Blayney miért ütött meg – folytatta
Gosseyn. – Az idegrendszere olyan erősen kezd reagálni azokra a dolgokra,
amik megtörténhettek volna, mintha valóban meg is történtek volna. Tisztán
funkcionális zavar, de a külső megnyilvánulása zavaró. A bátorság
folyamatos apadása. Szadista kitörések az erősödő gyávaság leplezésére.
Mire betölti a negyvenet, rémálmai lesznek arról, milyen sebeket
szerezhetett volna veszélyes helyzetekben, amikbe fiatalkorában keveredett.
– Vállat vont. – A nulla-A integráció hiányának tipikus esete.
Blayney szürke szemével Gosseynre meredt, majd nyakát tekerve
Crangra nézett. – Megüthetem, Mr. Crang? – kérdezte halkan.
– Nem. Mit érdekel téged, hogy mit gondol?
 Blayney elégedetlennek látszott, és Gosseyn nem szólt, hogy ne rontsa
tovább a helyzetet. Ideje volt elmondani a történetet.
Meglepő módon feszülten hallgatták. Amikor befejezte, Crang cigarettát
vett elő egy tárcából és rágyújtott. Elkapta az őt bámuló Gosseyn tekintetét,
de nem szólt azonnal. Enyhe értetlenséget tükrözött az arca, s egy perc
elteltével még mindig a cigarettát szívta. Gosseynnek volt ideje alaposan
szemügyre venni.
Eldred Crang ösztövér volt, de nem magas. Bőrének sötét árnyalata
közel-keleti vagy mediterrán származásra utalt volna; valószínűleg a Solnál
forróbb napú bolygón született. Izgága modora volt, és ez, sárgászöld
szemével együtt, tüzessé tette személyiségét.
Szóval ez az a férfi, akit Patricia Hardie szeret. Gosseyn azon
gondolkodott, kellene-e éreznie bármi ellenszenvet. Nem érzett. Inkább az
jutott eszébe, amit a robogép mondott, hogy Crangtól nem várhat segítséget.
Bandatagok és saját emberei veszik körül. Amíg Thorson felügyel mindent,
Crangnak nagyon vigyáznia kell magára.
A férfi némasága hirtelen ért véget. – Egy pillanatra kedvem lett volna
annyiban hagyni a történetet – nevetett. – De az igazság az, hogy nem kell
játszanunk. Úgy döntöttünk, konferenciát tartunk magáról a maga
jelenlétében. Egy órán belül indulunk a Földre.
– A Földre! – hüledezett Gosseyn.
Elfintorodott. Amióta a Vénuszon van, egyetlen embernek sikerült
beszélnie a naprendszerre irányuló fenyegetésről. És ez a személy, Amelia
Prescott továbbította azt a Nyomozóirodának, nem is sejtve, hogy az a
szervezet immár csupán a banda egy tartozéka. Egy ember a kétszáz
millióból. Ismét Crang beszélt.
– Jól van, Blayney, hozzátok be Prescottékat.
Gosseyn összerezzent, majd erőt vett magán. Érdeklődve figyelte, ahogy
John és Amelia Prescottot behozzák, megbilincselik, és szájukat kipeckelik.
A férfi flegmán nézett korábbi fogva tartójára, ám felesége megdöbbent
Gosseyn láttán. Egy pillanatig még a szájpecek ellen is küzdött, szeme
kidülledt az erőlködéstől. Csüggedten adta meg magát, és tehetetlenül
ingatta a fejét Gosseyn felé.
Gosseyn szánakozva nézett rá. Íme az eredménye annak, hogy bízott
abban, férje inkább a nulla-A híve, mint bandatag. Prescott cserbenhagyta.
Ha a nő is a csapat tagja, nem peckelik ki a száját. Színlelhette volna, hogy
fogoly anélkül, hogy beszédképtelenné teszik.
 Dühítő lehet a férjének, hogy őt is megnémították. De akármi is a célja
ennek a komédiának, Gilbert Gosseyn jobban teszi, ha belemegy. Tudja,
kicsoda Prescott, viszont ők nem tudják, hogy tudja. A kevés előny egyike
ez a részéről egy olyan játékban, ahol a kártyák amúgy erősen ellene
szólnak.
 XII
Az űrhajó egy nővel és négyszázkét férfival a fedélzetén hasította az
irdatlan sötétséget. Crang a második nap árulta el Gosseynnek a számokat.
– Parancsba kaptam, hogy ne kockáztassak magával – magyarázta.
Gosseyn nem kommentálta a dolgot. Nem értette Crangot. A férfi
egyértelműen ragaszkodik a bandabeli pozíciójához, attól függetlenül, hogy
hisz a nulla-A filozófiájában. Ez kellemetlen kompromisszumokkal jár, sőt
kíméletlenséggel, ha emberéletről van szó. Viszont ha hosszú távon
használni akarja erejét a nulla-A érdekében, az összes közbenső engedmény
kompenzálódik.
Crang továbbment a sétafedélzeten. Gosseyn sokáig bámult ki az egyik
elülső mamutablakon a csillagközi éjszakába. Egy fenségesen fényes csillag
ragyogott ott. Másnapra felveszi a Föld kontúrjait. És másnap estére, három
nap és két éjszaka űrutazás után ő már Hardie elnök elnöki rezidenciáján
lesz.
A leszállás Gosseynnek csalódást jelentett. Köd és felhők borították a
kontinenseket, elrejtették a szárazföldet mindvégig, amíg átvágtak az
atmoszférán. Ráadásul – még egy utolsó csalódás – ködtakaró fedte a
Gépezet városát, elrejtve mindent, amit a felhők esetleg nem. Egy pillanatra
meglátta a hipnotikus atomfényt, a Játékok Gépezetének jelzőfényét, aztán
az űrhajó leereszkedett egy gigantikus épület barlangszerű belsejébe.
Gosseynt kivezették a ködülte, sűrűsödő szürkületbe. Az utcalámpák
felgyulladtak, ködmosta fényfoltokkal derengtek. Az elnöki palota udvara
eleinte elhagyatott volt, aztán férfiak hangja töltötte meg, akik kiözönlöttek
a kísérőkocsikból és körbevették. Hosszú, fényes folyosóra terelték, fel egy
lépcsőn egy pompás előszobába. Crang ment előtte, egy ajtóhoz vezette az
előszoba túlsó végén.
– Itt vagyunk. Ez lesz a lakása, amíg az elnök vendége. A többiek kint
várjanak.
Egy nappaliba nyitott be, ami legalább húsz láb hosszú és negyven széles
volt. Három ajtó vezetett még ide. Crang azokra mutatott:
– Hálószoba, fürdőszoba, hátsó bejárat. A hálóból is át lehet menni a
fürdőbe. – Habozott. – Nem lesz bezárva, nem lesznek őrök, de a maga
helyében nem próbálnék megszökni. A palotából nem juthat ki,
biztosíthatom.
 Elvigyorodott. Megnyerő grimasz volt, és elég barátságos.
– A hálóban talál megfelelő ruhát. Egy óra alatt elkészül? Vacsora előtt
még mutatni szeretnék valamit.
– Kész leszek – mondta Gosseyn.
Vetkőzés közben a szökési lehetőségeket fontolgatta. Nem fogadta el
Crang állítását, hogy lehetetlen kijutni, ha tényleg nem lesznek őrök. Vagy
talán éppen erre akarják rávenni?
A hálószobai gardróbban több ruha is volt, éppen kiválasztott egyet, ami
sötét, fényes anyagból készült, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Gyorsan
magára kapta a köntöst, és kiment a nappaliba. Patricia Hardie éppen betette
azt az ajtót, amit Crang hátsó bejáratnak nevezett. Köny-nyed mozdulattal
megpördült és Gosseyn felé lépett.
– Maga bolond! – támadt rá, mellőzve minden udvariaskodást. – Miért
távozott olyan gyorsan, amikor azok az őrök bejöttek a lakásomba? Nem
hallotta, hogy azt mondom nekik, Thorson parancsára nem engedem
átkutatni a lakást? – Intett a kezével, csendre intette. – Nem számít. Az már
a múlt. Elment, megölette magát, és most megint itt van. Magát ölték meg,
ugye? Nemcsak véletlen hasonlóság volt?
Gosseyn már nyitotta száját, hogy válaszoljon, de a lány megelőzte.
– Nem maradhatok. Higgye el, én vagyok az első számú gyanúsított a
múlt havi szökésében, és ha itt találnak… – Meggyőzően megborzongott. –
Gosseyn, ki maga? Mostanra már csak tudja.
Gosseyn figyelmesen tanulmányozta az izgalomtól eltelt lányt. Életet
hozott a szobába, ami addig hiányzott. Már a ziháló sietsége is érdekes volt.
– Mondja el – parancsolt rá a lány fensőbbségesen. – Gyorsan!
Nem volt nehéz elmesélni, amit tudott. A Vénuszon ébredt, de nem
emlékezett, hogyan került oda. Az ezután történtekből semmit nem titkolt
el, illetve csak azt, hogy Prescott a banda tagja. Noha ezt Patricia tudta,
hiszen tőle hallotta. Ennek ellenére hangosan nem említette. Ha lehallgatják
őket, ezen a titkon némán osztoznak.
Röviden azonban minden mást elmesélt. Még be sem fejezte, a lány
lerogyott egy székbe, és bosszúsan az ajkát harapdálta.
– A második teste sem tud többet, mint az első – foglalta össze végül. –
Szóval maga tényleg csak egy gyalog.
Gosseyn lenézett rá. Nem tudta, hogy bosszankodjon vagy mulasson a
dolgon. Nem akart belemenni a két Gosseyn-test problémájába, noha voltak
ötletei. A „gyalog” pedig azért fájt, mert igaz volt.
 – És maga hol passzol ebbe? – kérdezett rá mérgesen.
A lány tekintete megpuhult. – Sajnálom, nem akartam megbántani. Az
igazság az, hogy a maga tudásának hiánya mindenkit megdöbbentett.
Thorson, Enro személyes képviselője elhalasztotta a Vénusz invázióját.
Tessék! Gondoltam, hogy ez érdekelni fogja. De várjon, ne szakítson félbe.
Olyan információt akarok adni, amit már egy hónapja is akartam. Szeretne
többet tudni „X”-ről. Hát mi is. Annak a férfinak vasakarata van, de senki
nem tudja, mi a célja. Látszólag csak a saját gazdagodása érdekli, és
reményét fejezte ki, hogy ebben hasznát veszi magának is. A Galaktikus
Liga tagjai megzavarodtak. Nem tudják eldönteni, hogy a kozmikus
sakkozó, aki magát bevonta a játékba, szövetséges vagy ellenség. Mindenki
sötétben tapogatózik, várja, hogy most mi lesz.
Elhallgatott. Szeme izgatottságtól csillogott. – Barátom, ebben a
zűrzavarban kell, hogy legyen lehetőség magának is. Ragadja meg. –
Hirtelen nagyon buzgó lett. – Ragadja meg, ha kínálkozik és nem kötődnek
hozzá lehetetlen feltételek. Maradjon életben.
Felállt. Barátsága jeléül megérintette Gosseyn karját, majd szinte futott
az ajtóhoz. Kinyitotta és megtorpant.
– Sok szerencsét! – Az ajtó becsukódott mögötte.
A zuhany alatt Gosseyn ilyesmiken töprengett: „Honnét tudja ő, hogy
ezek mind mit csinálnak és hisznek? Ki ez a nő?”. A fürdőszobából kilépve
újabb vendég várta. Hardie elnök ült az egyik széken.
A férfi nemes arca felderült, ahogy meglátta. Ott ülve erősnek,
nyugodtnak és eltökéltnek látszott, egy nagy ember ideális kiadásának.
Állhatatos tekintettel nézett Gosseynre.
– Ezt a lakást magának készíttettem elő – vágott bele –, mert úgy akartam
beszélgetni, hogy ne kelljen lehallgatástól tartanunk. De nincs
vesztegetnivaló időnk.
– Nincs?
Gosseyn szándékosan beszélt ellenségesen. Ez az ember megengedte egy
bandának, hogy olyan módszerrel tegyék meg elnöknek, ami aláásta a
Gépezet szerepét. Kolosszális bűn, megbocsáthatatlan és személyes.
Az idősebb férfi finom arcán halvány mosoly derengett fel. – Ugyan, ne
legyünk éretlenek. Maga információt akar. Én is. Maga kérdez hármat,
aztán én hármat. – Szünetet tartott. Majd élesen: – Csak van kérdése, ember.
Gosseyn ellenségessége megroppant. Annyi kérdése volt, hogy egy
estébe bele se fért. Nem volt vesztegetnivaló idő.
 – Ki maga? – kérdezte.
Hardie sajnálkozva ingatta a fejét. – Sajnálom, de vagy az vagyok,
aminek látszom, vagy nem. Ha utóbbi, és mégis megmondanám,
kiszolgáltatnám magam. Hazugságvizsgálóval bármikor kiszedhetnék
magából. Ne fecsérelje az időt olyan kérdésekkel, amik tönkretehetnek
engem. Siessen.
– Tud rólam mást is, mint amit elmondtak?
– Igen – felelte Hardie elnök.
Észrevehette, milyen kifejezés suhant át Gosseyn arcán, mert sietve
hozzátette: – Igazából nem sokat. De pár nappal azelőtt, hogy megjelent,
kaptam egy levelet a személyes postámban. Itt, a Gépezet városában adták
fel, és arra utalt, hogy írója ismeri az összes részletét annak, amit mi a
naprendszer legbiztosabb titkának tartunk: a Vénusz elleni támadás tervét.
A levél röviden összefoglalta ezt, és hozzátette, hogy maga a Tropical Park
Hotelben lesz, és hogy meg akarja akadályozni a vénuszi támadást. Volt
olyan információ a levélben, ami nem tartozik másra, hát elégettem, magát
pedig a palotába hozattam egy bonyolult eljárással, amit ugye ismer.
Tessék. Harmadik kérdés.
– Második! – javította ki Gosseyn.
– Harmadik. Ha én is olyat kérdezek, amire nem válaszol, azt levonjuk az
enyémből. Rendben?
Gosseyn automatikusan tiltakozott. Azon gondolkodott, amit Hardie
mondott. Elhitte. A valóság ilyesmi lehet. Persze, hogy mögötte mi van, az
más kérdés.
Most először lenyűgözve nézte az idősebb férfit. Az elnök csupán egyike
volt egy igen tehetséges összeesküvőkből álló csoportnak, amelyben
mindenkinek megvan a maga külön kis célja. Viszont elérte, hogy magához
hasonló egoistákat meggyőzzön róla, adják neki a legmagasabb névleges
pozíciót. Hardie jelleme, amin eddig nem is gondolkodott, hirtelen sokkal
összetettebbnek tűnt.
– A következő kérdést, Gosseyn!
El is felejtette, hogy a sebesség is tényező. Ráadásul már megérett benne
a meggyőződés, hogy úgysem fog sokat megtudni. Ezek az emberek
egyszerűen nem tudnak eleget. – Mi lesz velem?
– Tesznek magának egy ajánlatot, hogy mit, még nem tudom. Thorson és
„X” most beszélik át. Akármi az, szerintem bölcsen tenné, ha egyelőre
elfogadná. Ne feledje, erős pozícióban van. Hiszen, ha lehet két teste, akkor
miért ne lehetne egy harmadik is? – A homlokát ráncolta. – Ez persze
puszta spekuláció.
Gosseyn már nem hitte, hogy valaha is két teste volt. Nyitotta is a száját,
hogy metszően megjegyezze ezt, aztán becsukta. Összehúzta a szemét.
Valami céljuk lehet vele, hogy egy ilyen ötletet akarnak beadni neki.
Homályosnak és értelmetlennek látszott, de azt sem szabad elfelejtenie,
hogy egy pillanatra sem szabadult ki a banda markából. Még a robogépet,
ami azt állította, hogy a Gépezet ügynöke, azt is kioktathatták, hogy ezt
mondja. Jobb, ha kivárja, mi lesz.
Hardie-ra nézett és csak annyit mondott: – Igen, spekuláció.
– Az én első kérdésem a maga mögött álló emberre vagy csoportra
vonatkozik. Kapcsolatba lépett magával bárki, aki egy ilyen illető
képviselőjének mondta magát?
– Határozottan nem. Ha nem a Gépezet a felelős, akkor fogalmam sincs.
– Attól, hogy maga ezt hiszi, még nincs így. – Hardie elmosolyodott. –
Tessék, nulla-A kijelentéseket tetet velem. Észrevettem, hogy mások is ezt
teszik. Miközben azt tervezzük, hogy megsemmisítjük a nulla-A
filozófiáját, lassan átvesszük a logikáját. „A térkép nem a táj.” A maga
meggyőződése, hogy nem tud semmit, a valóság absztrakciója, nem maga a
valóság.
Elhallgatott. Egy pillanatig csak ült és mosolygott magában. – Második
kérdés. Érez olyasmit, hogy különbözik más emberi lényektől? – Vállat
vont. – Elismerem, hogy nem szemantikai kérdés, hiszen kizárólag
megfigyelés alapján tudhatja, milyenek mások, és ezek a megfigyelések
különbözhetnek az enyéimtől. A saját privát világunkban élünk. Mégsem
tudom jobban megfogalmazni. Szóval?
Ezt a kérdést Gosseyn nemcsak elfogadta, de szörnyen érdekesnek is
találta, mert a saját gondolatait öntötte szavakba.
– Nem érzek különbséget magamban. Gondolom, arra a felfedezésre
gondol, amit Thorson tett az agyamról. – Feszülten elhallgatott. – Mi van az
agyamban?
Előrehajolt. Hol fázott, hol melegség öntötte el.
– Várja ki a sorát – mondta neki Hardie. – Még hátra van a harmadik
kérdésem. Azt akarom tudni, hogyan találta meg Crang rejtekhelyét.
– Egy robogép vitt oda. Kényszerített, hogy menjek vele.
– Kinek a gépe? – kérdezett rá Hardie.
 – Én jövök, köszönöm. Szerintem jobb, ha egyesével kérdezünk. Mi van
az agyamban?
– Plusz matéria. Semmit nem tudok róla. Thorson arra jutott, hogy nem
tényező.
Gosseyn bólintott. Hajlott rá, hogy egyetértsen Thorsonnal. Kezdettől
fogva nem érzett semmi különbséget.
– Kinek a robogépe? – ismételte meg Hardie.
– Azt sejtette velem, hogy a Gépezeté.
– Sejtette?
– Én kérdezek.
– Nem válaszol kielégítően – vágott pofát Hardie. – Nem adott
bizonyítékot?
– Tudott sok mindent, amit a Gépezet tud, de arra biztatott, hogy adjam
fel magam. Ez szerintem gyanús.
Hardie eltöprengett. – Megértem. Ezt nem tudom tisztázni önnek.
Mostanság Crang diktál Thorsonnak, sok mindent nem látok tisztán. Attól
félek – mosolygott bánatosan –, hogy engem szép lassan kiraknak.
Szóval ezért van itt, ezért csereberél tényeket. Gosseyn lelki szemei előtt
hirtelen élénken megjelent, ahogy ezek a földiek kezdik felfogni, hogy csak
gyalogok a nagy játszmában. Mielőtt szólhatott volna, Hardie azt mondta
élesen: – Semmit nem sajnálok, ha erre gondol. A Gépezet megtagadta
tőlem a további fejlődés jogát, és én nem voltam hajlandó elfogadni ilyen
korlátozást.
– Miért tagadta meg?
– Mert meglátta bennem a potenciális diktátort. Legalábbis ezt mondta.
Úgy lett beállítva akkoriban, amikor az ilyen félelem még legitim volt, hogy
kigyomlálja a hozzám hasonlókat.
– Szóval utána maga meg bebizonyította, hogy igaza volt?
– Lehetőség kínálkozott, és én megragadtam. Hasonló körülmények
között ugyanígy tennék. Lesz helyem a galaktikus hierarchiában. Thorson
most csak biztosra akar menni ebben a válságban. – A komor kifejezést
mosoly űzte el. – Eltérünk a tárgytól, és…
Megszakították a beszélgetést: az ajtó kinyílt, egy egyenruhás férfi lépett
be sietve, és betette maga mögött az ajtót.
– Uram, Mr. Thorson jön a lépcsőn – mondta Hardie-nak. – Most fogtam
a jelet.
 Hardie elnök felállt. Bosszús volt, bár nyugodt. – Hát akkor ennyi. De azt
hiszem, megtudtam, amit akartam. Próbáltam dűlőre jutni magával
kapcsolatban. Világos, hogy maga nem a végleges Gosseyn. Viszlát. És ne
felejtse, amit mondtam. Egyelőre kössön kompromisszumokat. Maradjon
életben.
Ő meg az őr kimentek azon az ajtón át, ahol Patricia is eltűnt
negyedórával korábban. Alig pár másodpercre rá kopogtak, aztán kitárult a
lakás ajtaja. Thorson lépett be.
 XIII
A nagydarab férfi megállt a küszöbön. Pontosan olyan volt, amilyenre
Gosseyn emlékezett, szögletes arcú, sasorrú és erős. Thorson helyzete
kezdettől fogva világos volt: a férfi, akitől mindenki fél, Enro ügynöke.
Sötét tekintettel Gosseynt méricskélte.
– Még nem öltözött fel? – jegyezte meg csípősen.
Körbepillantott a szobán. Szeme gyanakvást tükrözött. És Gosseyn
hirtelen más megvilágításban látta. A csillagokból a férfi egy idegen
naprendszerbe érkezett. Itt a Földön, ismeretlen emberekkel körülvéve
igyekezett végrehajtani a parancsait, egy távoli hatalom direktíváit.
Szemmel láthatóan rettenetes nyomás nehezedett rá. Egyetlen pillanatra
sem bízhat azok lojalitásában, akikkel együtt kell működnie. Most a levegőt
szimatolta. – Érdekes parfümöt használ – kommentálta.
– Nekem fel se tűnt – mondta Gosseyn. Most, hogy felhívták rá a
figyelmét, tényleg érzett valami halvány illatot. Arra gondolt, talán Patricia
után maradt itt. Az ilyesmikre figyelnie kellene. Közömbösen nézett a
nagydarab férfira. – Mit akar?
Thorson nem jött beljebb, még az ajtót se tette be. Elgondolkodva nézte
Gosseynt.
– Csak egy pillantást akartam vetni magára – vont vállat. – Csak egy
pillantást. Ennyi.
Sarkon fordult és kiment. Az ajtó becsukódott mögötte. Gosseyn
pislogott. Szócsatára készült, és most becsapva érezte magát. Folytatta az
öltözködést, s közben az imént történteken töprengett. Aztán
megfeledkezett róla, amikor a hálószobai órán látta, hogy Crang mindjárt
jön érte. Egy pillanat múlva már hallotta is nyílni az ajtót.
– Rögtön jövök – szólt ki.
Nem kapott választ, egy hang se hallatszott. Árnyék vetődött az ajtóra.
Gosseyn ijedten kapta fel a fejét. John Prescott lépett be a hálóba.
– Egy percem van.
Meglepetése dacára Gosseyn sóhajtott. Látogatói sietsége kezdte
fárasztani. De nem mondott semmit, csak felállt és kérdőn nézett a férfira.
– Biztos szeretne többet tudni rólam – mondta Prescott.
Gosseyn bólintott, de elméje szinte kiürült. Némán hallgatta végig a
magyarázatot. Minden benne volt. Galaktikus ügynök. A nulla-A titkos
támogatója. – Persze ezt csak akkor akartam elmondani, ha feltétlen
szükséges – tette hozzá Prescott. – Felismertem magát a fényképekről,
amikor aznap délután rám támadt, és jelentettem, hogy a Vénuszon van,
mert biztosra vettem, hogy el tud szökni. Megdöbbentem, amikor újra
megláttam Crang házában.
Levegővételnyi szünetet tartott, s Gosseynnek jutott ideje átérezni a
csalódást. Előnye a csoporttal szemben – hogy tud Prescottról – odalett.
Visszanézve butaság volt arra alapozni, hogy ez a tudás majd a segítségére
lesz, de hát így tett. Egyetlen kérdés maradt, mégpedig, hogy mi célja ennek
a vallomásnak éppen most.
– Amelia – magyarázta izgatottan Prescott. – Ő ártatlan ebben az
egészben. Belementem abba a színjátékba, hogy vele együtt én is fogoly
vagyok, hátha így csak addig tartják fogva, amíg lezajlik a támadás a
Vénusz ellen. De Crang pár perce mondta, hogy „X” és Thorson tervez vele
valamit, aminek magához van köze.
Elhallgatott. Enyhén remegő ujjakkal előhúzott a zsebéből egy kis
fémdobozt, kinyitotta, odament és Gosseynnek nyújtotta. Az kíváncsian
nézte a tizenkét tablettát.
– Vegyen egyet – kínálta Prescott.
Gosseyn gyanította, mi következik, de engedelmesen belenyúlt és kivett
egy tablettát.
– Nyelje le.
Gosseyn a fejét rázta. Felmérgedt. – Nem nyelek le ismeretlen tablettát.
– A saját védelmében. Esküszöm. Ez ellenszer.
– Nem vettem be mérget – makacskodott Gosseyn.
Prescott lecsapta a doboz fedelét. Beledugta a zsebébe, elhátrált, majd
másik kezével előhúzott egy sugárvetőt. – Gosseyn – mondta halkan –,
kétségbeesett ember vagyok. Vagy lenyeli, vagy porrá égetem.
Szürreálisnak tűnt a veszély. Gosseyn lenézett a kezében tartott tablettára,
majd fel Prescottra. – A szomszéd szobában láttam egy hazugságvizsgálót –
mondta nyájasan. – Az azonnal megoldja ezt.
Így is lett. Prescott azt mondta a hazugságvizsgálónak: – Ez a tabletta
ellenszer, ami megvédi Gosseynt, ha netán bizonyos dolgot cselekednék.
Igazolod ezt?
A válasz azonnal érkezett: – Így igaz – mondta a műszer.
Gosseyn lenyelte a tablettát, aztán várta a hatást. Amikor semmi nem
történt, azt mondta: – Remélem, a feleségének nem esik baja.
 – Kösz. – Prescott csak ennyit mondott. Sietve távozott a folyosóra
vezető ajtón át. Gosseyn befejezte az öltözködést, majd leült és várta
Crangot. Zaklatottabb volt, mintsem beismerte. Akik ide bejöttek, mind
eltökéltek voltak saját céljukat illetően. Egyvalami azonban közös volt
bennük: a buzgó hitük, miszerint küszöbön áll egy válság.
A Vénuszt megtámadják… de nem világos, hogy kik. Egy nagy
galaktikus katonai hatalom? Ezt könnyű volt elképzelni, mert így szokott
történni. Így szokás egy fajt leigázni, amelyik hozzá van láncolva saját
napjához és annak bolygóihoz. Titokzatos ügynökök, értelmetlen akciók,
beépülés, és végül elsöprő támadás a semmiből. A támadást ellenző
galaktikus hatalmakra tett utalások homályosak voltak, és lényegtelenek
Thorson személye és a már megtett lépések mellett. Gyilkosság. Árulás.
Hatalomátvétel a Földön.
– És nekem kellene megállítani? – kérdezte Gosseyn hangosan. Kurtán
felnevetett, röhejesnek érezte az egészet. Szerencsére lassan legalább az ő
kilétének problémájára fény derül. Számára az egyik legveszélyesebb
periódus annak a részleges elfogadása volt, hogy újra életre kelt egy
második Gosseyn-testben. Hál’ istennek a logika révén ezt lassan
kihúzhatja. Úgy néz szembe az estével, hogy az elméje már jóval józanabb.
Kopogás rázta fel a töprengésből. Nagy megkönnyebbülésére ezúttal
Crang volt.
– Kész?
Gosseyn bólintott.
– Akkor menjünk.
Lementek több lépcsősoron, végig egy keskeny folyosón egy zárt ajtóig.
Crang kulccsal kinyitotta, majd kitárta. Gosseyn márványpadlót és gépeket
látott.
– Egyedül kell bemennie és megnézni a testet – mondta Crang.
– Testet? – húzta fel szemöldökét Gosseyn. Aztán leesett neki. A testet!
El is feledkezett Crangről. Bement. Még több gépet látott, asztalokat,
faliszekrényeket üvegekkel és csőrös edényekkel. Az egyik sarokban egy
asztalon hosszúkás, fehér lepellel letakart valami hevert. Gosseyn nézte a
leples alakot, és megmaradt lelki ereje jelentős része elpárolgott. Napok óta
sokat hallott erről az ő másik testéről, s noha a szóban megidézett kép is
hatott rá, azért ez nem volt ugyanaz.
A különbség a gondolat és a tett, a szó és a valóság, halál és élet között
volt. Olyan hatalmas különbség, hogy szervei alapos metabolikus változást
tapasztaltak meg, s az új reakciókat integrálni képtelen idegek hevesen
tiltakoztak.
A testi józanság árhullámként zúdult vissza. Újra érezte a talpának
nyomódó padlót, a szoba levegőjét, ami hideg és száraz volt tüdejében és
szájában, akár a hamu. Látása elhomályosult. Lassan, újra tudatában saját
embervoltának, de még közel sem normális állapotban, engedte, hogy
elméje kilebegjen a mozdulatlan, halott alak felé. S noha nem is volt
tudatában, hogy mozog, odament a testhez, előrenyúlt, ujjheggyel felemelte
és lerántotta a leplet a testről a padlóra.
 XIV
Gosseyn reménytelenül összeégett testet várt. Bizonyos tekintetben a
márványasztalon heverő test szörnyen összeroncsolódott, de nem az arc,
hanem a törzs szenvedett inkább. Akik rálőttek, parancsot kaphattak, hogy
vigyázzanak az agyára. A golyók szinte kettétépték a testet. A mellkas és a
has rongyossá lyukasztott hús- és csontmassza volt, s a térd fölött minden
rongyos húscsík, minden négyzetcentiméternyi rész úgy megégett, hogy fel
sem lehetett ismerni benne az embert. Az arc ellenben sértetlen maradt.
Nyugodt arc volt, nem hagyott nyomot rajta a félelem és az
elviselhetetlen aggodalom, ami közvetlen a halál előtt gyötörte. Még némi
pír is maradt az arcon, s annyira életszerű volt, hogy ha nincs a kilyuggatott
test, akár aludhatott is volna. Kétségtelenül vigyáztak, hogy megóvják az
agyat a bomlástól. A következő pillanatban észrevette, hogy a fejtető nem
csatlakozik a koponyához. Ott volt, de szépen levágták. Hogy az agy bent
van-e, Gosseyn meg sem kísérelte kideríteni.
Hangot hallott a háta mögül, s lassan kiegyenesedett. Nem fordult meg
azonnal, de elméje kezdett eltávolodni a holttesttől, és nagyobb
részletességgel felmérni a helyzetet. Beletelt pár másodpercbe, mire
azonosította a hangot. Gumikerekek surrogása a márványpadlón. „X”. Egy
olyan ember hideg eltökéltségével fordult meg, aki mindenre felkészült.
Fagyosan meredt a műanyag szörnyetegre. Aztán azokra nézett, akik
követték „X”-et a laboratóriumba. Üres tekintettel nézett a jóképű Hardie
szemébe. Pillantása találkozott az óriás Thorson cinikus mosolyával, és
végül a hűvös és érdeklődő Patricia Hardie-val, aki csillogó szemmel figyelt
a két férfi mögött.
– Nocsak – dörögte „X” basszus hangon, kedélytelenül. – Ha jól sejtem,
Gosseyn, semmilyen terve nincs annak megakadályozására, hogy kiterítsük
magát a másik teste mellé.
Nem volt valami zseniális meglátás, viszont volt egy fontos tulajdonsága
egy olyan ember számára, aki szemernyit sem hitt abban, hogy
személyiségének lényege visszatér egy harmadik testben, ha ezt a
másodikat elpusztítják. Ez a fontos tulajdonság pedig, hogy szóról szóra
igaz volt. „X” olyan mozdulatot tett műanyag karjával, ami
türelmetlenségre utalt. Következő szavai ezt meg is erősítették.
 – Elég ebből a sületlenségből. Hozzák be a Prescott nőt, és fogják le
Gosseynt.
Négyen fogták le Gosseynt, ahogy három hatalmas termetű őr bekísérte a
nőt. Mintha verekedtek volna. Amelia Prescott haja zilált volt, arca kipirult.
Kezét hátrakötötték, erősen lihegett. Átlátszó műanyag pecek lehetett a
szájában, mert Gosseynt meglátva hevesen mozgatta az ajkát, de hang nem
jött ki. Végül vállat vont, és feladta. Kissé szomorkásan mosolygott rá, de
tartásában volt büszkeség is.
„X” a fejét fedő kupola alól Gosseynt vizslatta. – Dilemma elé állított
minket, Gosseyn. Olyan mértékű akcióra készültünk, amilyenre a harmadik
világháború óta nem volt példa. Kaptunk kilencezer űrhajót, negyvenmillió
embert, gigantikus muníciógyárakat, és ez még csak egy töredéke a valaha
volt legeslegnagyobb birodalom katonai erejének. Nem veszíthetünk,
Gosseyn.
Hallgatott egy sort, majd folytatta. – Ennek ellenére szeretünk biztosra
menni. Meghívjuk önt, az ismeretlen faktort, hogy csatlakozzon hozzánk
mint az egyik legfelső vezető a naprendszerben. – Vállat vont. – Persze
biztos megérti, hogy értelmetlen még csak elkezdeni is egy ilyen
kapcsolatot, ha kiderül, hogy nem hajlandó elfogadni pozíciónk realitásait.
Ölnünk kell, Gosseyn. Könyörtelennek kell lennünk. Semmi nem győzi
meg az embereket annyira, mint a gyilkosság.
Gosseyn egy pillanatig azt hitte, Amelia Prescott meggyilkolásáról
beszél. Ájulás környékezte. Aztán rájött, hogy félreértette.
– Megölni? – ismételte fakón. – Kicsodát?
– Úgy húszmillió vénuszit – felelte „X”. A tolószékben ülve úgy festett,
akár egy műanyag dögbogár. – Mint azt biztos tudja, a különbség aközött,
hogy húsz ember idegrendszerében oltjuk ki az életet vagy húszmillióéban,
a túlélőkre gyakorolt érzelmi hatás. Ezt egy jó propaganda megoldja.
Gosseyn úgy érezte, egy kút fenekén áll és egyre süllyed. – És mi vár –
hallotta saját hangját a mélyből – a Vénusz többi kétszázhúszmillió
lakosára?
– Terror! – felelte basszus hangján „X”. – Kíméletlen terror mindenkire,
aki ellenáll. A történelem során megtanultuk, hogy nem olyan nehéz
irányítani egy népet, miután a fejét levágták. A Vénusz feje kollektív, ezért
szükséges a nagyszámú kivégzés. – Türelmetlenül intett plasztik karjával. –
Jól van, Gosseyn, döntsön. Maga csinálhatja az átszervezés nagyját, de mi
hozzuk létre a környezetet hozzá. Na, megegyeztünk?
 A kérdés meglepte Gosseynt. Fel sem tűnt neki, hogy ez egy érv, ami
meg kellene, hogy győzze. A többszintű absztrakció tipikus esete, nulla-A
értelemben. Ezek az emberek megértek a tömeges kivégzés elfogadására. Ő
nem. A szakadék áthidalhatatlan, mert mindkét fél illogikusnak tekinti a
másik nézőpontját. Érezte, hogy merev elutasítás végiglopózik az
idegrendszerén, a testén, míg kiteljesedett, megcáfolhatatlan, végleges
döntés lesz. Halk, mégis csengő hangon mondta: – Nem, Mr. „X”, nincs
alku. Remélem, hogy mind a keresztény pokolban égnek el, amiért
egyáltalán eszükbe jutott ilyesmi.
– Thorson, ölje meg a nőt – mondta „X” nyugodtan.
– Mi? – hördült fel Gosseyn.
Jó pár lépést magával rángatta az őröket, mire rendesen lefogták. Amikor
újra látott, Amelia Prescott még mindig mosolygott. Nem is ellenkezett,
ahogy Thorson beledöfött egy injekciót a karjába a könyöke fölött, csak
eldőlt, akár egy zsák. Az óriás könnyedén elkapta.
– Látja, Gosseyn – mondta „X” –, van egy előnyünk a nemarisztotelé-
sziekkel szemben. Őket gátolja a lelkiismeret. Mi csak győzni akarunk. Nos
tehát, ezt a kis incidenst úgy terveztük, hogy…
Elhallgatott. Meglepett kifejezés terült szét torz arcán. Lassan a padlóra
bukott. A lábát, karját és törzsét védő kemény műanyag hangosan koppant a
márványpadlón, ahogy elterült. Mögötte Hardie, klasszikus vonásain
ugyanolyan zavart kifejezéssel, térdre rogyott, aztán oldalt dőlt. Az őrök is
sorban összeestek, ketten még a fegyverük után tapogattak, majd ernyedten
ők is megadták magukat az öntudatvesztésnek.
Thorson leeresztette Amelia Prescott testét a padlóra, és lerogyott
mellette. Közelükben Patricia Hardie puffanva esett el. A szobában
Gosseyn ellenségei hevertek szanaszét, holtan.
Teljességgel felfoghatatlan volt.
 XV
A bénultság eltűnt Gosseynből. A legközelebbi őr felé vetődött, és
fegyverrel a kezében pattant fel. Aztán fegyverrel a kézben feszülten
figyelte, mozog-e bármelyik test. Egyik sem mozgott. Mind mozdulatlanul
hevert.
Gosseyn nekiállt gyorsan lefegyverezni az őröket. Akármilyen okból
adódott ez a lehetőség, nem volt vesztegetni való idő. Ennek végeztével újra
felmérte a furcsa képet. Kilenc őr volt. Úgy hevertek ott furcsa mintát
alkotva, mint megannyi tekebábu, amit egy ütéssel taroltak le. Gosseyn bele
sem gondolva megjegyezte, hogy Eldred Crang nincs a jelenlevők között.
Tekintete gyorsan a másik két nőre és a három férfira vándorolt. Szinte
tompán futott át rajta a gondolat: „Nem fogom fel ezt úgy, ahogy kellene.
Ki kell jutnom innen. Valaki még jöhet.”
Mégsem mozdult. Egy másik, erőteljes gondolat is forgott a fejében.
Tényleg halottak? Leguggolt „X” mellé. Végig sem gondolva, kezét az „X”
törzsét tartó műanyag ketrecre tette. Olyan sima volt, hogy undorodva
elrántotta a kezét. Nehéz volt embernek tekinteni. Erőt vett magán, lehajolt
az archoz és fülelt. Lassú, ritmikus meleg mosta a fülét. Kiegyenesedett.
„X” él. Akkor pedig mind élnek.
Éppen fel akart állni, amikor megdermesztette egy hang az egyik ajtó
felől. Fegyverrel a kezében elterült a padlón. Ahogy ott feküdt, résnyire
összehúzott szemmel, szidta magát, amiért ennyit késlekedett. Már jó
messze járhatna.
Nyílt az ajtó és John Prescott lépett be.
Gosseyn felállt. Prescott idegesen mosolygott. – Most mondja, hogy nem
örül, hogy bevette az ellenszert. Drae-port tettem a légkondicionálóba, és
csak maga… – Elhallgatott. – Mi a baj? Túl későn jöttem?
Gyorsan diagnosztizálta a helyzetet. Gosseyn tekintete ugyanis véletlenül
érintette Amelia Prescott ernyedt testét, aki a hatalmas Thorson mellett
feküdt. És emlékek áradtak belé. Komoran mondta: – Prescott, a feleségébe
valami injekciót nyomtak, mielőtt hatott a por. Meg akarták ölni. Jobb, ha
megvizsgálja.
Most, hogy a különös ájulás magyarázatot nyert, volt idő a vizsgálatra.
Ha a légkondicionáló terjesztette az altatót, akkor minden helyiségben
néma, ernyedt testek heverhetnek ugyanígy. Az egyetlen veszély immár
csupán az maradt, hogy kintről bejön valaki. Gosseyn nézte, ahogy a
vénuszi férfi sebtében meghallgatja felesége szívverését, majd egy kis
üveget vesz elő a zsebéből. Az üveg kupakjából fecskendőtű állt ki. A tűt
Prescott belenyomta felesége combjába és felnézett.
– Ebben fluoreszcein van – magyarázta. – Ha életben van, a szája egy
percen belül megzöldül.
A nő ajka két perc elteltével is sápadt, élettelen maradt. A férfi felállt és
kíváncsian nézett körül. És különös módon Gosseyn nem is sejtette, mi
következik. Nézte, hogy a vénuszi mereven odamegy a fegyverekhez, és
gondosan kiválaszt kettőt. Ez volt a legerősebb benyomás: az a műgond,
amivel a férfi megvizsgálta a fegyvereket.
Ami aztán következett, túl gyorsan történt, hogy bárki is beavatkozhatott
volna. Prescott odament és golyót eresztett „X” jobb szemébe. A vér úgy
terjedt szét a férfi arcán, akár egy kis bozóttűz. Prescott megpördült. A
fegyvert Hardie homlokának szorította, és megint tüzelt. Utána odaszaladt
az őrökhöz, és meggörnyedve, mindkét fegyverrel beléjük sorozott. Éppen
Thorson felé fordult, amikor megdermedt. Értetlen kifejezést öltött az arca.
A döbbent Gosseyn végre kitépte kezéből a fegyvereket.
– Maga eszement! Tudja, mit tett?!
Egy órával később, amikor kiszálltak a lopott kocsiból a ködös város
mélyén, s az éj úgy gomolygott körülöttük, akár szürke-fekete füst, egy
köztéri hangszóróból felharsantak az első híradások:
– Fontos közlemény következik az elnöki palotából. Ez volt az első hang.
Aztán egy másik, szigorúbb hang:
– Szomorú kötelességem bejelenteni, hogy Michael Hardie elnököt ma
este meggyilkolta egy Gilbert Gosseyn néven ismert férfi, a Játékok
Gépezetének ügynöke. A Föld lakói ellen tervezett összeesküvés nagysága
most kezd csak nyilvánvalóvá válni. Gosseyn, akinek szökését úgynevezett
vénuszi detektívek segítették, ma este a történelem legnagyobb
embervadászatának célpontja. Minden törvénytisztelő polgár maradjon
otthon. Akit az utcán találnak, csak magát okolhatja, ha durva bánásmódban
lesz része. Maradjanak otthon.
A Gépezet említése révén fogta fel Gosseyn a forrófejű gyilkosság
következményeit. Az, hogy őt az ügynökének nevezték, és hogy a vénuszi
detektíveket is bele akarták keverni – ez volt az első nyilvános támadás a
nulla-A jelképei ellen. A hadüzenet.
 Ahogy ott álltak, a köd lassan kavargott körülöttük. Olyan sűrű volt,
Gosseyn csak árnyéknak látta a kétlépésnyire álló Prescottot. A radar persze
úgy áthatol a ködön, mintha nem is lenne, de ahhoz készülékek kellenek, és
azokat hordozó eszközök. A radarreflektor azonnal kirajzolná alakjukat, de
ahhoz előbb meg kell találniuk őket. Ilyen ködben egy ilyen éjszakán csak a
pech veszélyezteti; amúgy biztonságban van. Amióta az események
elragadták, most először szabadon tudja megvalósítani a saját céljait.
Szabadon, egy dolog kivételével.
Prescottra nézett, a még mindig ismeretlen faktorra. Értelmetlen most
már lehordania azért, amit ott tett. De még ebben a sötét, miazmás
éjszakában is nehéz volt dűlőre jutnia arról, mi legyen a férfival. Prescott
segített neki megszökni. Sokat tud, ami hasznos lehet. Csak nem most, nem
ma éjszaka. Most egy másik, sürgetőbb cél várja. De hosszabb távon
Prescott nagyon hasznos lehet még.
Ha egy mód van rá, meg kell tartania ezt a megtért nulla-A hívet társnak.
Gosseyn gyorsan elmagyarázta, mi jár a fejében.
– Egy pszichiáter az első a listámon. És nem lehet akárki. Semmi sem
olyan fontos most, mint megtudni, mi van az agyamban, amitől mindenki
annyira megijedt.
– De biztos mind kaptak védőőrizetet – ellenkezett Prescott.
Gosseyn elnézően mosolygott az éjbe. Testileg és szellemileg nyugodt
volt, érezte abszolút felsőbbségét környezetével szemben. – Már jó ideje
benne vagyok ebben a slamasztikában, Prescott. Olyan voltam, mint egy
megzavarodott gyerek, megszeppenve követtem mások parancsait. Például
magának is elmeséltem, hogyan hagytam, hogy Gépezet meggyőzzön róla,
engedjem megint elfogni magam.
– Igen.
– Próbáltam a viselkedésemet ilyen külső tanácsok számlájára írni. Most
azt hiszem, azért volt, mert valahol mélyen él bennem a vágy, hogy
kivonjam magam mindebből, hadd vegye át másvalaki a teljes terhet, vagy
legalább egy részét. Nem voltam hajlandó megérteni, hogy olyan mélyen
benne vagyok ebben, amilyen mélyen csak lehet. Annyira nem voltam
hajlandó ezt elfogadni, hogy mindjárt meg is ölettem magam. Igazából a
maga Drae-porára számítok, hogy megzavarja az esetleges védőrendszert.
De először is vegyen egy várostérképet, aztán kikeressük dr. Lauren Kair
címét. Ha ő nem elérhető, akkor csak David Lester Enright jöhet szóba,
akitől egyszer már kértem is időpontot.
 – Tíz perc, és itt vagyok – mondta Prescott.
– Nem, nem – mondta Gosseyn ellenségesség nélkül. – Mindketten
benne vagyunk, egymásra vigyázunk – magyarázta nyájasan. – Én is
bemegyek a boltba, és amíg maga térképet vesz, én kinézem dr. Kair címét.
Doktor Kair háza fehéren világított a fényben, ami a sarki utcalámpából
jött, valamint két tompán izzó gömbből, melyek alja halványan világlott,
feltehetőleg azt jelezve, hogy a család otthon van. Úgy átlendültek a
kerítésen, akár a lidércek. Ahogy megálltak a bokrok árnyékában, Prescott
azt súgta: – Biztos, hogy dr. Kair kell magának?
– Biztos – felelte Gosseyn. Ennyiben akarta hagyni, de úgy érezte, Az
egoista a nemarisztotelészi Vénuszon szerzője ennél azért többet érdemel. –
Írt pár könyvet.
Ez igencsak arisztotelészi megfogalmazás volt, de most más
foglalkoztatta. Dr. Kair háza és dr. Kair maga egyedi problémát vetett fel.
Rezidenciáját olyan rendszer védte a behatolók ellen, hogy még a
legügyesebb banda sem tört volna be ide, még rendőrtelen időszakban sem.
A behatolás nyíltan kell, hogy történjen, lehetőleg minél egyszerűbben, és
biztos menekülési úttal, ha a védőrendszer mégis beindulna. – Ez a Drae-
por, amit használt, az agyra hat? – kérdezte Gosseyn súgva.
– Azonnal. Az idegekre a felső orrüregben, azaz közvetlen úton éri az
agyat. Általában elég egy szippantás.
Gosseyn bólintott és újra dr. Kair házára összpontosított. Ha minden jól
megy, az emberi agyra specializálódott nagy szemantikus pár perc múlva
már az ő agyát kérdezi, vizsgálja és diagnosztizálja. Az ő agyát, amelynek
létezése vonta Hardie-t és „X”-et olyan események hálójába, amelyek aztán
halálukat okozták. Semmi nem számít annyira, mint hogy megtudja, mitől
és miért olyan egyedi az ő agya.
Gosseyn elsuttogta a tervét. Prescott az ajtóhoz megy és bemutatkozik,
hogy a Vénuszról jött. Mielőtt beengedné, dr. Kair biztosan megszólaltatja a
figyelmeztető hangot, szomszédjait éberségre intve. De ez nem fontos. A
Drae-por majd gondoskodik az esetleges vészhelyzetről.
– Mennyi port használna? – kérdezte Gosseyn.
– Egy csipetnyit, ami egy kapszula. A palotában nyolc kapszulát
öntöttem a légkondicionálóba, ami úgy egy teáskanálnyi. Nagyon erős, de
az ellenszer, amit bevettünk még véd minket. – Hozzátette: – Akkor
becsengetek.
Nemsokára így is tett.
 A köd velük együtt beúszott a nyitott ajtón, amit aztán résnyire nyitva
hagytak. Közelebb hozta az éjszakát és az éjszaka biztonságát. Gosseynnek,
akit immár csak az összes elképzelhető elővigyázatosság elégített ki, ez a
rés jelentette a különbséget a nyugalom és nyugtalanság között.
Dr. Kair magas, keménykötésű, ötvenes férfi volt, arca sima, állkapcsa
erős. Amint Gosseyn belépett, a doktor kíváncsian nézett rá olyannyira
átható szürke szemével, amilyet Gosseyn még nem látott. Gosseyn némán
tűrte. Több esze volt annál, hogysem siettesse ezt az első, bizalomépítő
fázist.
A pszichiáter nem vesztegette az időt. Miután Gosseyn elmagyarázta
neki a célját, eltűnt a dolgozószobájában, majd szinte azonnal jött is vissza
egy kis hazugságvizsgálóval.
– Mr. Gosseyn, se egy vénuszi, se egy fejlett nulla-A nem fogadja el egy
pillanatra sem az esti szenzációs sajtó- és rádióközleményeket, amiket a
kormány sajtóhivatala tett közzé Hardie elnök meggyilkolásáról. Életemben
nem láttam vagy hallottam ilyen kiszámított akciót az alig vagy teljesen
tanulatlan tömegek érzelmének felkorbácsolására. Az elme sötét középkora
óta nem próbáltak meg így hatni a csőcseléklelkületre, és a
megvesztegethetőségük végső bizonyítéka a vénusziak és a Gépezet elleni
vádaskodás. Kétségtelenül hátsó szándék húzódik meg a kijelentések
mögött, és már ez önmagában feljogosítja magát arra, hogy minden igaz
ember meghallgassa. – Szünetet tartott. – Kész beszélni a
hazugságvizsgálónak?
– Bármit, uram, csak öntudatomnál maradjak. Aminek az okát bizonyára
érti.
A doktor értette, és az elkövetkező tesztek során Gosseyn keze és elméje
egy pillanatra sem lett megkötve. Az a rengeteg teszt! Tucatnyi, tucatszor
tucatnyi. Azokhoz, amikhez gép kellett, tökéletesen megfelelt a doktor
laboratóriuma, ami a folyosóról nyílt. Két kivétellel az összes műszert oda
lehetett vinni a székhez, amelyből Gosseyn ellátott a helyiség ajtaján át a
ház nyitva hagyott bejárati ajtajához.
Egyes gépek forró elektronikus szemmel izzottak, amelyek melegítették a
bőrét, és elvakították. Mások ragyogtak, mint a polírozott fém, de hidegek
maradtak. Megint másokon nem is volt lámpa, mégis zümmögtek,
duruzsoltak vagy búgtak, ahogy nem emberi szenzoraikkal őt vizsgálták. És
miközben egyik teszt követte a másikat, Gosseyn elmesélte a történetét.
 Beszámolóját háromszor kellett megszakítania, kétszer azért, mert
mozdulatlanul kellett lennie, amíg ultraérzékeny sugarak tapogatták a
sejteket a pluszagyában, és még egyszer, amikor dr. Kair élesen
megjegyezte: – Szóval, nem maga ölte meg azokat az embereket?
Prescott felnézett a kérdésre. – Nem, az én voltam – nevetett komoran. –
Mint azt bizonyára kitalálta Gosseyn történetéből, nekem kellett
választanom a nulla-A és a pozícióm között. Ha valaha bíróság elé
állítanak, átmeneti elmezavarra kell hivatkoznom.
Dr. Kair higgadtan ránézett. – Egy nulla-A sem úszta meg soha átmeneti
elmezavar ürügyén. Ennél jobb mesét kell kitalálnia.
„Mesét!” – gondolta Gosseyn, és Prescottra nézett… és most először látta
igazán.
A férfi kissé összevont szemmel őt nézte. Egyik keze lassan a jobb
kabátzsebébe dugott fegyver felé indult. Öntudatlan mozdulat lehetett, nem
is várhatta, hogy sikerül, mert Gosseyn sokkal gyorsabb volt, és fegyvert
rántott.
– Ha jól sejtem – mondta ki Gosseyn, miután a doktorral lefegyverezték
Prescottot –, a ház körül van véve.
 XVI
Az emberi idegrendszer felfoghatatlanul komplex szerkezet.
Becslések szerint tizenkét milliárd idegsejt van az emberi agyban,
és ezek több mint fele az agykéregben. Ha azt vennénk, hogy
egymillió kortikális idegsejt van kapcsolatban egymással kettes
csoportokban, és ha kiszámítanánk a lehetséges kombinációkat,
az jönne ki, hogy a lehetséges sejtközi kapcsolatok száma tíz a
kétmillió-hétszáznyolcvanháromezrediken.
Összehasonlításképpen… valószínűleg az egész univerzumban
nincs több atom, mint tíz a hatvan-hatodikon.
A. K.

A nyitva hagyott ajtó hosszú résén betűző fény lesz most átmenetileg a
pajzsuk. Amíg az ajtó így marad, kintről csak elmosódott fénycsíkot látnak,
és azt hiszik, minden rendben van. Persze türelmüknek és hiszé-
kenységüknek azért van határa.
Megkötözték Prescott kezét-lábát, kipeckelték a száját, mindezt olyan
gyorsan, hogy közben nem bántak vele kesztyűs kézzel. Aztán
megbeszélték átmeneti biztonságuk korlátait.
– Nem volt kint – mutatott rá Gosseyn –, de valahogy csak kapcsolatot
létesített velük.
– Szerintem most ne ezzel törődjünk – vélte dr. Kair.
– Hogy?
A doktor arca nyugodt volt, szeme komoly. – Előbb jöjjön az, amit
megtudtam magáról. – Hangja sürgetőbbé vált. – Maga nem érti, Gosseyn,
hogy ebben az egészben maga a fontos. Semmi nem számít ennyire, minden
kockázatot vállalnunk kell.
Időbe telt ezt tényleg elfogadni, időbe telt összeszedni a figyelmét, és a
külső veszélyt agya egy kamrájába zárni és otthagyni. Még az is időbe telt,
hogy megértse, végre hallhatja a legfontosabb információt saját kis
világáról, és közben fontos munkát végezhet.
– Ami a fejében van – magyarázta a pszichiáter –, az nem egy pluszagy,
abban az értelemben, hogy magasabb intelligenciája lenne tőle. Az
lehetetlen. Az emberi elmének, amely megalkotta a Játékok Gépezetét és
más elektronikus vagy mechanikus organizmusokat, még elméletileg sincs
egyenrangú társa az univerzumban. Az emberek néha azt hiszik, a Gépezet
elektronikus elméje az emberénél magasabb fejlettséget jelent. Csodálják,
hogy a Gépezet képes huszonötezer egyénnel dolgozni egyszerre, de ez
csak azért lehetséges, mert huszonötezer elektronikus agyat kapcsoltak
össze direkt erre a célra. Ráadásul ezek mind rutineljárások. Ezzel nem azt
mondom, hogy a Gépezet nem tud kreatívan gondolkodni. Többféle fémet
tartalmazó bánya felett helyezkedik el, amivel tetszése szerint rendelkezik.
Vannak laboratóriumai, ahol robotok dolgoznak az irányítása alatt. Képes
szerszámok előállítására, az összes alkatrészcserét és karbantartást maga
végzi. Lényegében kifogyhatatlan atomenergia-forrás áll a rendelkezésére.
Azaz a Gépezet önellátó és szuperintelligens, ám megvannak a maga
korlátai. Ezeket a kezdet kezdetén helyezték el benne, és három tág
direktívát jelentenek. Tisztességesen kell irányítania a játékokat, a
szabályok szerint, amiket az Általános Szemantikai Intézet fektetett le
réges-rég. Védenie kell a nulla-A fejlődését a legtágabb értelemben. Csak
akkor ölhet embert, ha az rátámad.
Gosseyn éppen Prescottot motozta meg. Kutató ujjai elől a férfi
ruhájának egyetlen centije sem menekült. A zsebekből előkerült egy
pisztoly és két sugárvető, muníció, egy doboz Drae-kapszula, egy csomag
ellenszertabletta és egy notesz. Nem állt meg a zsebeknél, a ruhát is
megvizsgálta. Műanyag volt, az a fajta, amit párszor viselnek, majd
eldobnak.
A jobb cipő sarkának oldalán találta meg az eszközt. Elektronikus
helyzetjelző volt, ugyanabból a műanyagból, mint a cipő, és csak a
drótokról volt felismerhető. Gosseyn sóhajtott, amint felfedezte. Patricia
Hardie az első nap egy ilyen szerkezet segítségével futhatott a karjaiba, azt
színlelve, hogy segítségre szorul. Akkor nem volt ideje kideríteni, hogyan
találták meg. Azért jó, hogy tudja. A magyarázatoktól köny-nyebb lesz az
elme, sok apró feszültséget levesznek az idegrendszerről, s a negatív
izgalomtól megszabadítva a testet pozitívabb tettekre sarkallják. Hirtelen
jobban oda tudott figyelni a pszichológusra.
A doktor is tevékenykedett magyarázás közben. Az első szavaktól
kezdve a tesztanyagot pakolta egy bőrtáskába. Fényképeket, jegyzeteket.
Felnyitotta a gépeket, kivette a felvevő csöveket, drótokat, tekercseket,
filmeket, gépszalagokat, különlegesen érzékeny hang- és fénysávokat.
Mielőtt elpakolta, szinte minden darabot gyorsan elemzett is.
 – Ez azt bizonyítja, hogy az új agy nem kéreg… és ez… és ez… és ez,
hogy sejtek nem talamikus… emlék… kapcsolatok. Itt van néhány a
főcsatornákból, amikkel kapcsolódik az agy többi részéhez… Semmi jele,
hogy bármilyen impulzus folyt volna az új szürkeállományba vagy abból
kifelé.
Felnézett. – A bizonyíték azt mutatja, Gosseyn, hogy nem is agyra
hasonlít, hanem a hasi idegközpont és a gerinc nagy irányítórendszerére.
Csak éppen a legkompaktabb irányítórendszer, amit láttam. A résztvevő
sejtek száma az agya harmadával egyenlő. Elegendő áll a rendelkezésére,
hogy atomi és elektronikus műveleteket hajtson végre a mikrokozmoszban,
és a makrokozmoszban nincs elég tárgy, hogy valaha is lekösse az agyában
lévő automata kapcsolók és relék teljes irányítópotenciálját.
Gosseyn nem akart közbeszólni, de nem bírta megállni. – Lehetséges,
hogy megtanulhatom integrálni az új agyat a következő egy órában?
A válasz komor fejrázás volt.
– Se egy óra, se egy nap, se egy hét alatt. Hallott már George-ról, aki az
állatok között élt? George, egy kétéves fiú elcsatangolt a szülei háza
mögötti dombokon – mesélte. – Valahogy bejutott egy nagy renegát
nősténykutya fészkébe, ami akkor ellett egy alom kölyköt. A legtöbb
elpusztult, és a szuka, ami tele volt tejjel, és aminek vadságát megzabolázta
az emberi nevelés halvány emléke, megengedte a fiúnak, hogy egyen.
Később vadászott is neki, de az éhség gyakori vendég lehetett, mert került a
fiú elé hangya, kukac, bogár, és minden, ami mozog. Mire tizenegy évesen
elfogták, zord, heves állat volt, olyan vad, mint bármelyik kutya a falkában,
aminek a vezére lett. Történetét a tetteiből és szokásaiból rakták össze.
Morgás, vicsorgás, hörgés és elég élethű ugatás, ebből állt a nyelve.
Szociológusok és pszichológusok felismerték a lehetőséget, ám aztán csúfos
kudarcot vallottak, amikor nevelni akarták. Elfogása után öt évvel tanulta
meg kirakni az ábécét, a saját nevét leírni, és néhány tárgynak a nevét. A
kinézete állatias maradt. Szemében könnyen felizzott a gyűlölet. Gyakran és
gyorsan négykézlábra ereszkedett, és erdei nyelve ennyi idő után is
elképesztően erős maradt. Állatok nyomától, még ha nem is voltak frissek,
olyan izgatott lett, hogy ugrált és vinnyogott. Huszonhárom évesen halt
meg, állatként, ványadt lényként, gumiszobájának ágyában alig látszott
embernek. A boncolásból kiderült, hogy a kéregagya nem fejlődött ki
teljesen, mérete igazolta azt az elképzelést, hogy funkcionálhatott volna. A
mostani tudásunkkal emberré tudnánk tenni George-ot – nézett rá dr. Kair –,
de szerintem maga is elismeri, hogy az esetük hasonló, igaz, egy
különbséggel: maga emberként indul.
Gosseyn hallgatott. Pluszagyának problémája most először definiálva lett
az egyetlen racionális módon: elemzéssel és összehasonlítással. Eddig
homályos és idealisztikus kép élt benne, ami csak azért zavarta, mert új
agya nem mutatott aktivitást, reakciót, semmit. A homályos képeken
azonban mindig átragyogott a remény. Ez adott neki arroganciát és erőt a
nehezebb pillanatokban, amelyeket a civilizáció potenciális
megmentőjeként megélt. És valahol a bőre alatt, feltehetőleg egész
idegrendszerét átitatva élt a büszkeség, hogy több az embernél. Ami persze
megmarad. Emberi dolog büszkének lenni fizikai és szellemi képességekre,
amelyek véletlenül adódnak. Ami viszont a többit illeti, a további fejlődést,
az kétségtelenül időbe telik majd.
– Ha maga igazi mutáns – mondta a pszichiáter –, az ember utáni ember,
és választani kellene, hogy magát mentem meg, vagy hagyom, hogy ez a
galaktikus hadsereg megtámadjon egy békés civilizációt, biztos lehet benne,
hogy én magát választom. És ők – mosolygott komoran – lehetőséget
kapnának tesztelni, hogy a nulla-A kibír-e egy sorscsapást.
– De a vénusziak nem tudják – jött meg Gosseyn hangja. – Még csak
nem is sejtik.
– Éppen ezért különösen fontos, mi lesz a következő lépésünk. A jövőnk
múlik azon, hogy ki tudunk-e jutni a házból hajnal előtt. És ezzel – állt fel
meglepően fiatalos könnyedséggel – visszatértünk barátunkhoz a heverőn.
Könnyű volt megint a sürgető és halálos veszélyre koncentrálni.
 XVII
Az idegi folyamatainkban állatokat utánozunk… Az embernél az
efféle idegi reakciók nem-túléléshez vezetnek, az általános
infantilizmus patológiai állapotához, mind a magán, mind a
társas viselkedésben… És technikailag minél fejlettebb egy
nemzet vagy faj, a rendszere annál kegyetlenebb, könyörtelenebb,
ragadozóbb és üzletiesebb lesz… Mégpedig mert továbbra is
állatokként gondolkodunk, nem tanultunk meg konzisztensen
emberi lényként gondolkodni.
A. K.

John Prescott, galaktikus ügynök. Ennyit biztosan tudtak. A férfi a

heverőn feküdt, őket figyelte. Az erős fényben haja furcsán fehérlett. A
szája körüli ráncokban különös fintor bujkált, még a szájából kissé
kidudorodó pecek ellenére is.
– Tudja, ez szörnyű – mondta Gosseyn undorodva. – Ez az ember hagyta
megöletni a feleségét, pusztán azért, hogy becsapjon engem. Az tévesztett
meg, hogy egyszer úgy-ahogy a nulla-A filozófia híve volt. Ezért adottnak
vettem, hogy véletlenül ölte meg „X”-et és Hardie-t. De most már
emlékszem, hogy mielőtt Thorsonra lőhetett volna, megtorpant, időt adott
nekem, hogy lefegyverezzem. Azaz megölt két földit, akiket a galaktikus
birodalom álcának használt, így a Föld kormányát most már csak galaktikus
emberek irányítják.
Gosseyn lehunyta a szemét. – Egy pillanat. Eszembe jutott valami. A
játékok. Az idei játékok célja nem Hardie elnök utódjának megtalálása volt?
– Kinyitotta a szemét. – Eddig ki vezet?
Kair vállat vont. – Egy Thorson nevű ember. – Elhallgatott, pislogott. –
Tudja – mondta lassan –, amikor említette a nevét, le se esett. De most
megvan a válasz.
Gosseyn nem mondott semmit. Olyan gondolat forgott a fejében, amitől
kilelte a hideg. Nem ahhoz volt köze, hogy Jim Thorson, egy galaktikus
császár személyes megbízottja lesz a Föld következő elnöke. A Gépezethez
volt köze. A Gépezet ideje lejárt. Most, hogy sebezhetőnek bizonyult, már
sosem lesz többé megbízható.
 Nehéz volt elképzelni a Földet a Játékok Gépezete nélkül.
Mellette dr. Kair azt mondta gyengéden. – Ez most mind nem fontos.
Megvan a magunk gondja. Szerintem egyikünk Prescottnak kell, hogy
kiadja magát, és kimegy felmérni a helyzetet.
Gosseyn lassan nagy levegőt vett és újra önmaga lett. – A felesége itt
van? Már akartam kérdezni. És gyerekek. Van gyereke?
– Három, de nincsenek itt. A Vénuszon született gyerekek csak
tizennyolc évesen jöhetnek a Földre. A feleségem velük van New
Chicagóban.
Összemosolyogtak. A doktor vidámnak tűnt. Volt is rá oka. A két férfi
maga volt a nagy problémával: az egyik, az orvos szakterülete elismert
tekintélye; a másik… nos neki még bizonyítania kellett.
Megegyeztek, hogy dr. Kair megy ki kapcsolatba lépni a banda
ügynökeivel. Fehér haja és termete révén legalább nagyjából hasonlított
Prescottra. A sötétben ez elég kell, hogy legyen. A cipő is ráment, bár kicsit
hosszabb és fél számmal kisebb volt. Bölcs döntésnek tűnt viselni a cipőt,
amiben benne volt a helyzetjelző. Prescott hangját utánozni viszonylag
egyszerű volt. Mint minden gyakorlott szónok, mint minden vénuszi, a
pszichiáter is tökéletesen uralta testének és fejének rezonanciakamráit.
Prescott hangjának emléke alapján – Gosseyn segített a tónus finomításában
– három perc alatt megvolt az imitáció felismerhetetlen suttogás
formájában.
– És most – mondta Gosseyn acélos hangon – magától a szóban forgó
úriembertől megtudjuk a kinti barátaival kötött egyezség részleteit.
Lehajolt és kivette a pecket a fogoly szájából. Az undor meglátszódhatott
rajta, vagy talán Prescott tudta, ő mit meg nem tenne az információért
hasonló helyzetben, mert nógatás nélkül hadarta: – Elmondom, hogy
tucatnyian vannak kint, arra kaptak parancsot, hogy kövessék magát, a
letartóztatására nem. Nagyjából most kellene kimennem tudatni velük, hogy
minden rendben. A „Vénusz” szóval.
Gosseyn bólintott a pszichiáternek. – Jól van, doktor. Öt percen belül
várom vissza. Ha nem jön, legyőzöm a finnyásságom, és golyót eresztek
Prescott fejébe.
A doktor örömtelenül nevetett. – Akkor talán kint maradok hat-hét
percig.
Nevetése elhalt, ahogy odament az ajtóhoz. Kicsit kijjebb nyitotta,
kisurrant, majd elnyelte az éjszaka és a köd.
 Gosseyn az órájára pillantott. – Tíz perccel múlt négy – közölte Prescott-
tal, és előhúzta a fegyverét.
Verejtékcsepp indult meg Prescott homlokán. Gosseynnek ettől támadt
egy ötlete. Az órájára nézett. A kismutató az előbb tíznél, most pedig
negyvenötnél járt. Harmincöt másodperc eltelt. – Egy perc – mondta
hangosan.
A fiziológiai idő a szövetek és sejtek visszavonhatatlan változásának
fluxusa, a belső idő azonban az emberi idegrendszeren alapul, a változó
körülményektől és külön-külön minden egyéntől függ. Stressz hatására
deformálódik. Az időtartam olyan szorosan kötődik az emberhez és a
pillanatnyi érzelmeihez, mint az élet az idegrendszerhez. A kismutató a
tízes fele araszolt, az első kör végéhez. Vagyis egy perc telt el dr. Kair
távozása óta.
– Két perc – jelentette be Gosseyn színtelen hangon.
Prescott szólalt meg halk, de éles hangon: – Ha Kair nem bolond,
visszaér öt percen belül, de a kinti kapcsolat egy szószátyár barom. Vegye
ezt számításba, ne kapkodja el.
Másfél perc után Prescottról már szakadt a víz. – Három perc – mondta
Gosseyn.
– Elmondtam az igazat – erősködött Prescott. – Miért ne mondtam volna?
Sokáig úgysem tudja kikerülni a hálónkat. Egy hét, kettő, három… mit
számít? Abból, amit Kair mondott, számomra világos, hogy kábé nulla az
esélye annak, hogy irányítani tudja azt a pluszagyat. Ezt akartuk megtudni.
Érdekes volt hallgatni a férfit és közben elképzelni dr. Kairt kint a
pirkadat előtti ködben. Az óra szerint a pszichiáter még csak két perce,
hogy kiment.
– Négy perc!
Kicsit Gosseyn is megijedt most már. Ha Prescott elméjében elpattant
egy gyenge láncszem, annak hamarosan meg kell történnie. Várakozón dőlt
előre, a kérdések ott remegtek a nyelve hegyén.
– Már csak azért is igazat mondtam – hadarta Prescott –, mert már nem
hiszem, hogy akár egy szuperember is képes beleszólni a csillagközi
hadműveletekbe, amiket most indítanak el. A szervezet a maga esetében
túlzottan óvatos volt.
Gosseyn órája négy óra tizenkét és fél percet mutatott. A felgyorsított idő
szerint, amivel Prescott idegein dolgozott, az öt perc letelt. Ez még
Gosseynnek is túl gyorsnak tűnt. Azzal, hogy az időt félbevágta, nem adott
elég lehetőséget Prescottnak, hogy igazán kiboruljon. Most azonban már
késő volt lassítani. Ha a férfi megtörik, akkor most fog.
– Lejárt az öt perc – közölte. Felemelte a pisztolyt. Prescott arca furcsa,
élénk színt öltött. Gosseyn durván hozzátette: – Adok még egy percet,
Prescott. És ha akkor sem beszél, vagy Kair nem jön vissza, magának
annyi. Azt akarom tudni, hogy „X” vagy a banda honnét szerezte azt az
eszközt, amivel megzavarták a Gépezetet? És hogy hol van most az az
eszköz.
Miután ezt elmondta, nyomatékosan megnézte az óráját. Annyira
megdöbbent, hogy egy pillanatra ki is ment a fejéből Prescott. Négy
tizennégy volt. Négy perc eltelt! Üres érzés fogta el, baljós sejtelem, most
először érezte, hogy dr. Kair régen elment. Látta, hogy Prescott elszürkült,
és ettől saját idegei lecsillapultak. Prescott hirtelen megszólalt, furcsán
érdes hangon: – A Torzító Patricia Hardie lakásán van. Úgy építettük, hogy
a fal részének látsszon.
Úgy tűnt, az összeomlás szélén van. És a szavai igaznak csengtek. A
„Torzító” – már a neve is részleges igazolás – közel kell, hogy legyen a
Gépezethez, és nyilván álcázni is próbálták. Miért ne épp Patricia Hardie
szobájában? Gosseyn elnyomta a késztetést, hogy használja a
hazugságvizsgálót. Elnyomta, mert Prescott beindult és egy gép
alkalmazása végzetes lehetne. De azt nem tudta megállni, hogy az órájára
ne pillantson. 4:15. Az ajtóra nézett. Az idő színvallásra kényszeríti. Kezdte
érteni, Prescott milyen nyomást állt ki. Erőt vett magán és a férfira figyelt.
– Honnét szerezték a Torzítót?
– Thorson hozta. Illegális, hiszen a Liga tiltja a használatát transzpor-
tálás kivételével, és…
Nesz hallatszott az ajtónál, elhallgatott. Beteg vigyorral lazított, amikor
meglátta a kifulladt dr. Kairt.
– Nincs időnk – mondta az orvos. – Kezd világosodni, és ritkul a köd.
Azt mondtam nekik, hogy azonnal indulunk. Gyerünk.
Felkapta az aktatáskát a vizsgálatok eredményeivel. Gosseyn annyi időre
állította meg, hogy felpeckeljék Prescott száját, és hogy átgondol-kodja,
majd azt mondja: – De mivel megyünk?
Kair olyan vidám volt, akár egy kisfiú, aki megízlelte a kalandot. – Hát a
saját robogépemmel, mi mással. Úgy teszünk, mintha nem is sejtenénk,
hogy figyelnek. Ami a hovát illeti, gondolom, nem akarja Mr. Prescott előtt
megtárgyalni, nemde? Főleg, mert a cipőjét a helyzetjelzővel ledobom,
mielőtt kiérünk a városból.
Öt percen belül a levegőben voltak. Gosseyn kinézett a sűrű ködre, és
belül ujjongani kezdett.
Végre valóban elszöknek.
 XVIII
Gosseyn mélyebbre süppedt az ülésben a robogépen, és dr. Kairra
pillantott. A pszichiáter szeme még nyitva volt, de roppant álmosnak tűnt. –
Milyen a Vénusz, doktor? Mármint a városok.
A doktor oldalt billentette fejét, hogy Gosseynre nézzen, de teste nem
mozgott.
– Nagyon hasonlók a földi városokhoz, csak az állandóan enyhe
klímához alakítva. A magas felhők miatt sosincs forróság. És sosem esik,
csak a hegyekben. De a nagy zöld fennsíkokon minden éjjel erős a dér. Úgy
értve erős, hogy elég a buja növényzetnek. Erre gondol?
Nem. – A tudomány érdekelne – ráncolta a homlokát Gosseyn. – Más?
Fejlettebb?
– Szemernyit sem. Amit a Vénuszon felfedeznek, azt azonnal bevezetik a
Földön is. Sőt, ami azt illeti, a földi kutatások néhány téren a vénusziak
előtt járnak. És miért is ne? Itt több ember él, és a specializáció révén
közepes intelligenciájú elmék, sőt, akár zavart elmék is képesek feltalálni és
felfedezni dolgokat.
– Értem. – Gosseyn most már izgatott volt. – Akkor mondja meg nekem,
abból, amit maga tud a földi és vénuszi tudományról, mi a magyarázat a két
testre és ugyanarra a személyiségre.
– Ezen reggel szeretnék töprengeni – felelte dr. Kair fáradtan.
– Töprengjen most – makacskodott Gosseyn. – Van bármi magyarázat a
mi tudományunk alapján?
Most a pszichiáteren volt a homlokráncolás sora. – Én nem tudok róla.
Kétségtelen, Gosseyn, hogy a helyzet lényegére tapintott. Ki fedezhetett fel
egy ilyen abszolút radikális eljárást? Nem kétlem, hogy szemantikailag
képzett biológusok biológiailag eredményes kísérleteket végeztek a
naprendszerben, na de két test és egy új agy!
– Érdekes, hogy mindkét oldalnak van valamije – jegyezte meg halkan
Gosseyn. – Különös halhatatlanságom csodája olyasvalakitől származik, aki
szemben áll a Torzítót működtető csoporttal. És az én oldalam, doktor, a mi
oldalunk mégis fél. Így kell lennie. Mert ha lenne elég ereje, nem játszaná
ezt a játékot.
– Hm. Igaza lehet.
 – Doktor, ha maga elég hatalommal rendelkezne, hogy döntéseket hozzon
az egész bolygót érintő ügyekben, mit tenne, ha felfedezné, hogy egy
galaktikus birodalom arra szervezkedik, hogy elfoglaljon egy egész
naprendszert?
Az idősebb férfi horkantott. – Felébreszteném az embereket. A nulla-A
erejét még nem tesztelték igazi háborúban, de úgy sejtem, nem okozna
csalódást.
Több perc eltelt, mire Gosseyn ismét megszólalt: – Hová megyünk,
doktor?
Dr. Kair most először élénkült meg. – Van egy faház a Lake Superior
partján egy elhagyatott részen, ahol három éve töltöttem pár hetet. Ideális
hely volt gondolkodni és kutatni. Aztán valahogy azóta se mentem vissza. –
Szárazon elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy egy ideig
biztonságban leszünk ott.
– Aha.
Gosseyn próbálta megsaccolni, mennyi idő telt el a felszállás óta. Fél
óránál maradt. Ami nem is rossz. Aki harminc perc alatt felismeri, hogy a
csábító, könnyű út nem neki való, nagy utat tett meg a környezete fölötti
uralom felé. Mert igenis csábító volt belegondolni, hogy órákig heverhet
egy homokos parton, nem kell tennie semmit, csak gyakoroltatja az elméjét,
de szép nyugodtan, méghozzá egy nagy tudós irányításával. Egyetlen hiba
volt csak a képben, de az óriási. Hogy egyáltalán nem ilyen lenne.
Elképzelte dr. Kair menedékét. Lenne a közelben egy falu, talán farmok
és halászkunyhók is. Három éve a pszichiáter, tiszta lelkiismerettel és saját
céljaira összpontosítva, észre sem vette környezetének ezeket az elemeit.
Valószínűleg sokat olvasott, elmélyült sétákat tett az üres parton, és az az
egy-két helybéli, akivel elvétve találkozott, fel sem tűnt neki igazán. Ez
persze még nem jelentette, hogy a doktort magát nem vették észre. És
annak az esélye, hogy két férfi érkezik a faházba, közvetlenül Hardie elnök
meggyilkolása után, és nem figyelnek fel rájuk, nos, ennek az esélye nulla
volt.
Gosseyn sóhajtott. Ő nem heverhet tóparton, nem vegetálhat, miközben a
naprendszer lakott világait támadó seregek rohanják le. Lopva a doktorra
sandított. A férfi feje hátracsuklott az ülésnek, szeme csukva volt. Mellkasa
ritmusosan emelkedett-süllyedt. Gosseyn halkan odaszólt: – Doktor.
Az alvó meg sem rezzent.
 Gosseyn várt egy percet, majd a műszerfalhoz ült. Beállította a
robotpilótát, hogy nagy félkört véve visszaforduljon arra, amerről jöttek.
Aztán visszaült és elővette a noteszét. Ezt írta:

Kedves Doktor!
Sajnálom, hogy így hagyom itt, de ha ébren volna, biztos vitatkoznánk.
Szeretném az elmetréninget, de előbb fontosabb dolgok várnak.
Figyelje az esti lapok apróhirdetéseit. Keresse azt, amit úgy írtak alá,
„Vendég”. Ha muszáj válaszolnia, úgy írja alá, „Gondtalan”.

A lapot a műszerfalra tűzte, majd magára szíjazta az egyik gravernyőt.

Húsz perccel később felderengett a ködben a Gépezet atom jelzőfénye.
Gosseyn ismét nagy félkört programozott be, hogy a gép visszatérjen az
eredeti röppályára.
Megvárta, amíg a Gépezet ragyogó fénye nem kerül kissé mögé. Maga
előtt ki tudta venni az elnöki rezidencia épületeit. Amikor a gép majdnem a
palota fölött járt, meghúzta a vészkijárat kioldókarját.
Ködös sötétségbe bukott.
 XIX
Mivel Leibnitz a folyamatosság, a végtelenül közeli cselekvés
posztulátumát általános elvként fogalmazta meg, ennélfogva nem
tudta összeegyeztetni Newton gravitációs törvényével, amely a
cselekvést bizonyos távolságból szemléli.
H. W.

A gravernyő teljes egészében a legtisztább nulla-A gondolkodás terméke

volt. Felfedezője ténylegesen leült és tudatosan kidolgozta a szükséges
matematikai alapelveket, majd felügyelte az első préslemezek gyártását. A
gravitáció törvényének korlátai között működött, amelynek értelmében két
tárgynak könnyebb egymás felé zuhanni a térben, semmint egymástól
elfelé, s kettejük közül a kisebb végzi magát a zuhanást. Ezt a tendenciát
csupán egy alkalmazott erő változtatja meg, csakhogy az alkalmazott
erőknek megvoltak a maguk tendenciái, amelyek közé tartozott általában a
méret, a súly és – az ember közelségében való használatkor – a
veszélyesség. Akadtak még arisztoteliánusok, akik zavaros elméleteket
dédelgettek felfelé „zuhanó” dolgokról, és szemantikai blablát adtak elő
arról, hogy semmi nem lehetetlen. A nemnewtoni fizika, a való világ
fizikája a két test egymás felé zuhanását természeti konstansnak tartotta, és
egyszerűen csak módosította nukleáris szerkezetüket a zuhanás lassítása
érdekében.
A gravernyő egy fémhámra hasonlított, amelyet a legnagyobb nyomás
helyein a test védelme érdekében kipárnáztak. Voltak rajta erőforrások, de
csak az oldalsó manőverezéshez. A valaha mért leglassabb zuhanás öt
mérföld per óra volt, azaz a készülék hatékonysága kicsivel meghaladta a
kilenc százalékot.
Ennek megfelelően a „tökéletes” gép címért versenyre kelt az elektromos
motorral, a gőzturbinával, az űrhajók atomhajtóművével és a szivattyúval.
A megfelelő gombokat használva Gosseyn gond nélkül leszállt egyenesen
Patricia Hardie lakásának balkonján. Szerette volna előbb a Gépezetet
meglátogatni, de ez szóba sem jöhetett. A Gépezetet úgy őrzik, mint
hajdanán a koronaékszereket. De az senkinek eszébe nem jutna, hogy
visszajön a palotába. Legalábbis bízott benne.
 Enyhén behajlított térddel ért földet, aztán lábujjhegyre ágaskodott, mint
egy bokszoló. Az ernyő cipzáras volt, egy rántás, és már ki is bújt belőle.
Gyorsan, csendesen leeresztette a padlóra. Aztán ott termett a
franciaablaknál. Az gyenge, de éles kattanással nyílt ki. Gosseyn nem
aggódott a hang miatt.
A terve gyorsaságon és azon a tiszta emléken alapult, hogy hol áll
Patricia Hardie ágya. Azt nem döntötte el előre, hogyan bánjon a lánnyal.
Patricia talán azt hiszi, ő ölte meg az apját, és most itt, a helyszínen, amikor
a döntést már nem halogathatta tovább, rájött, hogy ezt a lehetőséget is
számításba kell vennie.
Leszorította a lányt az ágyra, befogta a száját. Utána kipeckelte,
megkötözte, és csak aztán kapcsolt villanyt. Lenézett rá. – Sajnálom, ha
durva voltam.
Tényleg sajnálta. De a szavak mögött több volt ennél. Amint megtalálja
és ártalmatlanná teszi a Torzítót, a lány segítségével tervezte menekülését a
palotából.
Ekkor vette észre, hogy a lány mögötte néz valamit. Megpördült. Eldred
Crang állt az ajtóban. – Én nem próbálkoznék semmivel.
Mogyorószín szeme izzott a visszatükrözött fényben. Nyugodtan állt,
mellette két sugárvetős férfi. Gosseyn feltette a kezét.
– Szörnyű ostobaság volt azt hinnie, Gosseyn, hogy észrevétlenül
repülhet közvetlen a palota felett éppen ma éjjel. Azért van egy
meglepetésem. Prescott nem sokkal ezelőtt szabadon lett engedve, és
ideszólt. A jelentése alapján meggyőztem Thorsont, hadd bánjak el magával
a magam módján.
Gosseyn várt, még élt benne az első remény. Crang, a titkos nulla-A hívő
meggyőzte Thorsont. Eddig biztosra vette, hogy Crang a helyzete miatt nem
kedvezhet neki, ám ezek szerint mégis megkísérli. Crang folytatta:
– Nemrég esett le nekünk, hogy akárki küldte magát a nyakunkra, nem
érdekelte, hogy maga él vagy hal. Sőt, úgy gondoljuk, hogy miután a
pluszagyát felfedeztük, meg is kellett hogy haljon. Azonnal újra előkerült,
ezúttal a Vénuszon, hogy elvégezzen egy másik kis feladatot. Nem árulom
el, mi volt az, de biztosíthatom, hogy teljesítette. Viszont a maga mögött
álló illetőt ismét csak nem érdekelte a maga jóléte. A következtetés
egyértelmű. Kell lennie egy harmadik Gosseyn-testnek, amit életre kelt,
amint a második eltűnt az útból.
 Mosolygott. Szeme tűzként izzott. – A férfi, aki maga mögött áll,
Gosseyn, elég nagy gondban van. Nyilvánvaló, hogy egyszerre nem mer két
testtel dolgozni. Egyrészt túl bonyolult lenne, másrészt fennáll a veszély,
hogy mindkét test duplikálja magát, és minden duplum egoistább és erősebb
lesz. Látja, ez hová vezet.
Crang a fejét ingatta.
– Thorson amellett érvelt, hogy tartsuk fogva magát, de szerintem a halál
és a fogság ugyanannak két oldala. És mindegyik III. Gosseyn megjelenését
indukálná. Azt pedig nem akarjuk. És ha mi nem öljük meg magát, akkor
senki más sem, kivéve saját maga vagy a láthatatlan sakkjátékos egy másik
ügynöke. Azaz úgy döntöttünk, elengedjük magát, feltétel nélkül, abban a
hitben, hogy majd megóvja magát a bajtól.
Erre nem számított. Nem tudta eldönteni, miben reménykedjen. A
szabadságban nem. Próbálta felmérni Crang helyzetének korlátait, és
megérteni, hogy Crang, egy nulla-A hívő miért ellenzi III. Gosseyn
eljövetelét. A váratlan bejelentés hiába volt saját szempontjából kedvező,
az, hogy éppen Crang szájából hangzik el, meglepte.
– Tessék?
– Elejtjük maga ellen a vádakat – folytatta Crang. – Minden rendőrőrsöt
értesítünk erről. Mostantól szabad ember. Akármit csinál azzal a plusz, de
fejletlen agyával, nekünk nem árthat. Már késő, hogy beleavatkozzon a
tervünkbe. Mondhat bárkinek bármit.
Megfordult. Lazán beszélt, de nem barátságosan. – Örök, kísérjék fel a
szobájába, gondoskodjanak róla, hogy kapjon reggelit, és megfelelő utcai
ruhát. Kilencig a palotában maradhat, de korábban is távozhat, ha akar.
Gosseyn hagyta, hogy elvezessék. Nem mert Patríciához szólni, és nem
merte megköszönni Crangnak, hátha Thorson lehallgatja őket.
Fényes, bár még ködös reggel volt, amikor Gosseyn kilépett az utcára a
Gépezet városában nem sokkal kilenc után.
 XX
A viszonylagosságban nem a gátlás, hanem az ingerlés a fontos,
mert az elmondottakból kitűnik, hogy tudomásunk szerint a gátlás
nem adható át. A gátló idegi viszony létezése természetesen ismert
tény, de ezekben az esetekben a gátló hatást nem egy gátló
változás átadása produkálja, hanem egy ingeré, és a végső gátló
hatás működése homályos.
C.M.C.

Az utcán Gosseyn azt mondta halkan magában: – Valaki biztos követ.

Thorson nem fogja engedni, hogy csak úgy felszívódjak.
Az utca végén egyedül szállt fel a buszra. Nézte, ahogy a szürke aszfalt
siklik a jármű mellett. Úgy kétsaroknyira mögöttük jött egy fekete vagy kék
kupé, a színében nem volt biztos. Felsóhajtott, ahogy a kupé befordult egy
mellékutcába. Egy nagyon gyors kocsi érkezett messziről, a palota mögül,
és robogott el a busz mellett, ami megállt egy asszonynak. A nő rá se
hederített Gosseynre, de az gyanakodva figyelte, amíg a nő úgy húsz
sarokkal később le nem szállt.
„Talán kitalálták, hová megyek először. A hotelba, majd a Gépezethez.”
A hotelban, ahol Gosseyn a holmiját hagyta, közte kétszáz dollárt, a
recepciós azt mondta: – Itt írja alá, kérem.
Gosseyn erre nem is gondolt. Fogta a tollat, és közben felködlött előtte a
börtön képe. Odakanyarított egy kacifántos aláírást, és mosolygott azon,
hogy micsoda kötélidegzetű alak lett.
A recepciós eltűnt egy hátsó helyiségben, majd fél perc múlva előjött egy
kulccsal.
– Tudja az utat a széfhez.
Gosseyn tudta. De arra gondolt: „Még az aláírásom is ugyanaz, gépiesen
írtam le.” Erre aztán jó magyarázat kell. Tíz percig turkált a bőröndökben.
A három öltöny érdekelte. Emlékezett, hogy az egyiken a termosztátot 66°
Fahrenheiten hagyta, pedig az ő normál hőmérséklete 72 volt.
Ahogy emlékezett, kettőn 72 és egyen 66 volt. Levette a palotában kapott
ruhát, és felvette az egyik öltönyt. Tökéletesen passzolt. Gosseyn sóhajtott.
Mindennek dacára nehéz volt elfogadnia a hasonlóságot maga és egy halott
ember között.
 A pénzt ott találta, ahová tette: az egyik könyv lapjai között. Leszámolt
hetvenöt dollárt tízesekben és ötösökben, a ruhákat visszatette a széfbe, és
visszavitte a kulcsot a recepcióhoz. Kint az utcán egy újságautomata
kiáltozva visszhangozta az előző éjszakai bejelentéseket és vádakat. Az
elnök halálát érthetően hatalmas főcímekkel hozták, de a cikk alatta szinte
olvashatatlanul halvány volt:
„…Gosseyn felmentve… Alapos vizsgálat folyik… Adminisztrációs
vezetők elismerik, hogy ostoba közlemények láttak napvilágot közvetlenül
a gyilkosság után… Jim Thorson, vezető elnöki versenyző a játékokban…
törvényes eljárást sürget.”
Agresszív visszavonulás. De okos, az olyan ember könnyed okossága,
aki mögött korlátlan erő áll. A Vénusz és a Gépezet iránti gyanakvás magja
el lett hintve. A megfelelő pillanatban pedig majd kicsíráztatják.
A második szekció első lapján volt egy aprócska cikk, amely felkeltette
Gosseyn figyelmét.

NINCS HÍR A VÉNUSZRÓL

A Rádióközpont jelentése szerint
ma reggel nem lehetett kapcsolatot
létesíteni a Vénusszal.

A hír elcsüggesztette Gosseynt. Fókuszba hozta azt a tényt, ami elméje

peremét rágcsálta, amióta csak elhagyta a palotát. Újra a mélyben van, az
ötmillió ember között, akik nem tudnak semmit, csak amit közölnek velük.
Újra sötétben. Ami ennél is rosszabb, ő, akit a veszély olyan tettekre
sarkallt, amelyek már-már melodrámába hajlottak, visz-szamenőleg meg
lett fosztva a veszélytől. Például ejtőernyővel leugrani a palotára Hardie
elnök meggyilkolásának éjjelén. Egy őrült cselekedete, de legalábbis kívül
esik egy olyan törvénytisztelő polgár képességein, mint Gilbert Gosseyn.
Biztos, hogy nem engedik a Gépezet közelébe sem.
De senki nem állította meg. A Gépezethez vezető széles sugárutak szinte
kihaltak voltak, ami nem számít meglepőnek a játékok huszonkilencedik
napján. Eddigre a játékosok bő kilencven százalékát eliminálták, és hiányuk
megmutatkozott. Egy fülkében, amit a játék korai szakaszában használtak,
Gosseyn megfogta a kapcsolathoz szükséges fémfogantyúkat, és várt. Úgy
fél perc múlva egy hang szólalt meg az előtte lévő fali hangszóróból.
– Szóval így áll a helyzet? Mik a tervei?
 A kérdés megdöbbentette Gosseynt. Tanácsért jött, sőt – bár ezt gyűlölte
beismerni – utasításért. Saját elképzelései a jövőről olyan homályosak
voltak, helytelen lett volna tervnek nevezni.
– Kibillentem az egyensúlyból – vallotta be. – Miután a veszély éltetett, a
halálfélelem, és a sürgető idő, hirtelen az egész terhet leemelték a vállamról.
Visszakerültem a purgatóriumba, kereshetek szállást, megélhetést, meg az
összes ilyen nyomorult részlet, amivel a kis jövedelmű élet jár. Az egyetlen
elképzelésem, hogy beszélek valakivel a Szemantikai Intézetből, és
kapcsolatba lépek dr. Kairral. A vénusziakat valahogy figyelmeztetni kell a
veszélyre.
– A vénusziak tudnak róla. Tizenhat órája megtámadta őket ötezer űrhajó
és huszonötmillió ember…
– Hogy?!
– Jelenleg – folytatta Gépezet rendületlenül – a Vénusz nagyvárosai a
hódítók kezén vannak. A háború első fázisa véget ért.
Gosseyn ernyedten elengedte a fémkart. Olyan undor támadt benne, ami
teljesen elnyomta a Gépezet iránt mindig érzett tiszteletét.
– És nem figyelmeztetted őket! – háborgott. – Te… te szörnyeteg!
– Ha jól tudom, hallott a Torzítóról – felelte a Gépezet hűvösen. – Nem
tehetek nyilvános bejelentést, míg az a szerkezet rám irányul.
Gosseyn már nyitotta száját egy újabb tirádára, de most becsukta, és
némán hallgatta a Gépezetet, ami így folytatta:
– Egy elektronikus agyrendszer igen érdekes és korlátolt szerkezet.
Időszakos áramlöketek működtetik. Ebben a folyamatban az áramot
megtagadni a megfelelő pillanatban éppen olyan fontos, mint máskor folyni
hagyni. A Torzító csak energiamozgást engedélyez, akadályokat vagy
variációkat nem. Amikor valamelyik részemre irányul, annak egyedi
funkciója gáttalanná válik. Az energiaáram egyforma és értelmetlen lesz a
fotoelektromos cellákban, tiratronokban, erősítőkben és szerkezetem
minden részében. A külső kommunikációs rendszerem állandóan a
kártékony hatás alatt áll.
– De velem, mint egyénnel tudsz beszélni! Hallom!
– Mint egyénnel – értett egyet a Gépezet. – Minden erőmet
összpontosítva egyszerre talán három-négy embernek is el tudom mondani
az igazságot. Tegyük fel, hogy így teszek. Tegyük fel, hogy pár tucat ember
elkezdi terjeszteni, hogy a Gépezet a kormányt vádolja. Mielőtt bárki
igazán elhinné, a banda is hírét venné, és egy másik Torzítót állítana rám.
Nem, barátom, a világ túl nagy, és az a csapat egy óra alatt több pletykát tud
elindítani, mint én egy év alatt. Nyilvános közlemény kell bolygószerte,
vagy nem ér semmit.
– De mit tehetünk? – kérdezte Gosseyn erőtlenül.
– Én semmit.
A névmás hangsúlyozása nem ment el Gosseyn füle mellett. – Úgy érted,
én tehetek valamit?
– Attól függ, felfogta-e, hogy Crang helyzetelemzése mesteri. Gosseyn
visszagondolt arra, amit Crang mondott. A sok kuszaságra, hogy miért nem
ölik meg őt, hogy…
– Csak nem gondolod komolyan – mondta fennhangon –, hogy meg
kellene ölnöm magam?
– Ha képes lennék rá, lelőttem volna abban a pillanatban, hogy ma
belépett ide. De csak önvédelemből ölhetek embert. Ez állandó gátlás.
Gosseyn, akinek eszébe se jutott, hogy a Gépezet is veszélyes lehet rá,
rekedten mondta: – De… de nem értem. Mi ez az egész?
Gépezet hangja mintha messziről érkezett volna. – A feladata véget ért.
Elérte a célját. Most át kell adnia a helyet a harmadik és legerősebb
Gosseynnek. Lehetséges – folytatta a hűvös hang –, hogy idővel
megtanulná integrálni a pluszagyát. Csakhogy nincs idő. Ezért helyet kell
hagynia III. Gosseynnek, akinek az agya integrált lesz attól a pillanattól,
hogy öntudatra ébred.
– De ez nevetséges – tiltakozott görcsösen Gosseyn. – Nem lehetek
öngyilkos. – Alig tudta türtőztetni magát. – Miért nem kelhet életre ez a
harmadik Gosseyn anélkül, hogy én meghalnék?
– Nem sokat tudok a folyamatról. Amióta utoljára láttam magát, azt
mondták nekem, hogy az egyik test halála egy elektronikus vevőn
rögzítésre kerül, ami aztán tudatra ébreszti az új testet. A mechanikai része
igen egyszerűnek tűnik, de biológiailag nagyon összetett.
– Kitől hallottad ezt? – kérdezte Gosseyn feszülten.
Kis szünet után egy nyílás támadt a panelen, amin egy levél csusszant ki.
– Postán kapom az utasításokat – közölte a Gépezet színtelen hangon. – A
második testet egy teherautó hozta hozzám, ezzel az üzenettel.
Gosseyn felvette és kihajtotta a lapot. Az üzenetet géppel írták:
VITESD II. GOSSEYN TESTÉT A VÉNUSZRA ÉS AZ EGYIK ROBOGÉPEDDEL
TETESD LE AZ ERDŐBE PRESCOTT HÁZÁNAK KÖZELÉBEN. AMIKOR AZT
ELHAGYJA, VEDD FEL ÉS TEDD LE CRANG FAHÁZÁHOZ, ARRA UTASÍTVA,
Á Á Ó É Ó É É
 HOGY ADJA FEL MAGÁT. ADJ NEKI INFORMÁCIÓT A VÉNUSZRÓL, ÉS TÉGY MEG
MINDEN SZÜKSÉGES ÓVINTÉZKEDÉST.

– Soha senki nem vizsgálja meg, mit szállíttatok a Vénuszra – tette hozzá
a Gépezet –, úgyhogy nem volt probléma.
Gosseyn még egyszer elolvasta az üzenetet. Kicsit szédült. – Ennyit tudsz
mindössze? – nyögte ki végül.
A Gépezet habozott. – Azóta egyetlen üzenetet kaptam, miszerint
hamarosan hozzám szállítják III. Gosseyn testét.
Gosseyn falfehér lett. – Hazudsz – mondta élesen. – Azért mondod, hogy
legyen okom megölni magam.
Elhallgatott. Úgy beszélt erről a tettről, mintha vita tárgya lenne. Pedig
úgy állt a helyzet, hogy nem ilyen vagy olyan ok miatt nem ölné meg
magát. Egyszerűen nem öli meg magát, és kész. Szó nélkül sarkon fordult,
távozott a fülkéből, távozott a Gépezetből.
Egész álló nap ámulat és kétségbeesés között gyötrődött. Estére aztán a
nyugtalansága kezdett csillapodni. Fáradt és boldogtalan volt, ugyanakkor
sokkal tisztábban tudott gondolkodni. A Gépezet még csak nem is javasolta,
hogy próbálja meg kiiktatni a Torzítót, talán mert el sem tudta képzelni,
hogy sikerrel járhat.
Vacsora közben próbálta vizualizálni ennek mikéntjét. Felhívja Patriciát,
és találkozót beszél meg vele a lány lakásán. Csak rá tudja venni anélkül,
hogy a többiek megtudnák. Meg kell próbálnia.
Amint evett, fel is hívta. Miután megnevezte magát, kis szünet
következett, majd a lány arca jelent meg a lemezen. Az arca felderült
ugyan, de gyorsan azt mondta: – Nem beszélhetek többet magával egy
percnél. Hol találkozhatunk?
Amikor Gosseyn megmondta neki, a lány homlokát ráncolva ingatni
kezdte a fejét, aztán elgondolkodva nézett rá. Végül lassan azt mondta: – Ez
nagyon kockázatosan hangzik, de én hajlandó vagyok vállalni, ha maga is.
Holnap egy óra, és fontos, hogy ne találkozzon Prescott-tal, Thorsonnal
vagy Mr. Cranggal.
Gosseyn ünnepélyesen megígérte, hogy óvatos lesz, majd elköszönt és
letette.
Prescott-tal futott össze.
 XXI
Egy híres viktoriánus fizikus azt mondta: „A fizikusok következő
generációjának nem maradt semmi, csak kimérni a következő
tizedes helyet.” A következő generációban… Planck kifejlesztette
a kvantumelméletet, amely aztán lehetővé tette Bohr kutatását az
atomok szerkezetéről… Einstein matematikáját bizonyította
néhány igen finom decimális mérés… A következő kérdésnek
nyilvánvalóan a következő decimális helyekhez lesz köze. A
gravitációt alig értjük. Ugyanez a helyzet a mágneses mezők
jelenségével… Előbb-utóbb valaki beszúr egy újabb tizedes
helyet, és a probléma megoldódik.
J.W.C., Jr.

Gosseyn pár perccel egy óra előtt közelítette meg a főbejáratot. Nem volt
egyedül. Férfiak és nők jártak ki-be a nagy ajtókon, jelenlétük ködként vette
körül, elrejtette a megfigyelők elől. Persze odabent el kellett haladnia az őr
előtt. Gosseyn benézett az üvegen az odabent ülő dundi alakra.
– Gosseyn vagyok. Találkozóm van Miss Patricia Hardie-val egy órakor.
A férfi végighúzta ujját egy listán. Majd megnyomott egy gombot.
Langaléta fiatalember bukkant elő egy ajtóból a fülke mellett. Elvette
Gosseyn aktatáskáját, és a lifthez vezette, aminek az ajtaja épp kinyílt.
Hárman léptek ki belőle, egyikük Prescott volt. Meglepve nézett Gosseynre.
Arca elfelhősödött.
– Maga mit keres itt?
Gosseyn igyekezett összeszedni magát. A legjobbat kell kihoznia egy
iszonyú balszerencséből. Volt valami esély egy ilyen találkozásra, ám ahogy
kimondta a szavakat, elcsüggedt: – Találkozóm van Cranggal.
– Aha. Én épp most beszéltem vele, de nem említette, hogy magát várja.
Gosseynnek eszébe jutott, hogy Prescott nem tudja, hogy Crang titokban
a nulla-A híve. Ami mindent összevetve nagy szerencse.
– Ígért nekem pár percet. De talán magának van ötlete, mit akarok neki
mondani.
Prescott hűvösen és gyanakodva hallgatta, ahogy Gosseyn ecsetelte
látogatását a Gépezetnél, és hogy a Gépezet azt akarja, ölje meg magát
annak érdekében, hogy egy harmadik Gosseyn megjelenhessen. Azt
kihagyta, amit a Gépezet a Vénusz lerohanásáról mondott, és azzal fejezte
be: – Látnom kell ezt a harmadik testet. Ahhoz elég nulla-A vagyok, hogy
ne higgyek a harmadik példányban, még ha láttam is a másodikat.
Elképzelni se tudom, hogy valaki is elvárná, hogy egy ember az én
tréningszintemen kiloccsantja a saját agyát. – Önkéntelenül is
megborzongott. – Nyomokat keresek. Még arra is gondoltam, hogy
beszélek Thorsonnal. A múlt éjszaka miatt valahogy eszembe se jutott maga
– nézett keményen a másikra.
Prescott nem reagált. Megfordult, továbbindult, majd visszajött.
Rámeredt Gosseynre. Hűvösen ellenséges maradt, de a szeme kíváncsiságot
tükrözött.
– Biztos kitalálta, hogy több testet is keresünk.
Gosseyn eddig nem akart mást, mint minél messzebb kerülni Prescott-tól.
Most megdermedt. – Hol keresték már?
– Először elég vad ötleteink támadtak – nevetett Prescott. – Barlangokat
térképeztünk fel ultrahanggal, félreeső helyeket kutattunk át. De most már
okosabban csináljuk.
– Hogy érti?
– A problémát nagyban bonyolítja – magyarázta Prescott – egy olyan
természeti törvény, amiről maga még nem is hallott. Így szól: ha két
energiát húsz tizedesnyi pontossággal egymáshoz hasonlítunk,
összehangolunk, a nagyobb úgy áthidalja a kettejük közti szakadékot,
mintha ott se volna, noha a kapcsolódás véges sebességgel történik.
– Ez nekem kínaiul van.
Prescott megint nevetett, most hangosabban. – Akkor mondom másképp.
Hogyan magyarázza, hogy ott van az elméjében minden, amit Gosseyn tett
és gondolt? Össze voltak hangolva, maga meg ő, sőt valójában ez a
gondolatátadás egyetlen elméletileg lehetséges módja: ha önmagával
történik. Mindegy, a lényeg, hogy nem számít, hol volt akkor maga, az ő
gondolatai, mivel életben volt, erősebbek voltak, magához repültek, akárhol
volt is, mármint bizonyos elérhető tér korlátain belül. Ezeket a határokat
most nem nevezem meg.
Elhallgatott. – Még meteorokat is megvizsgáltunk egész a Szaturnusz
gyűrűjéig elmenően, abban a tévhitben, hogy talán kivésték és
inkubátorként szolgált Gilbert Gosseynnek különböző növekedési
fázisokban. Ebből is láthatja, milyen komolyan vesszük…
 Egy egyenruhás férfi szólt közbe: – A kocsi vár, Mr. Prescott. A hajó fél
órán belül indul a Vénuszra.
– Azonnal megyek, tábornok.
Azzal sarkon fordult és elindult a tiszt után. Majd megállt és ismét
visszajött. – Tulajdonképpen szeretnénk látni ezt a III. Gosseynt. Mivel
magában is felmerült már hasonló gondolat ezzel kapcsolatban, nem árulok
el nagy titkot, ha azt mondom, hogy meg fogjuk ölni, és hogy akkor nem
lesz okunk életben hagyni magát. Felvetem továbbá, hogy a Gilbert
Gosseynek száma véges kell, hogy legyen..
Sarkon fordult és az ajtóhoz indult. A lépcső alján autó várta. Gosseyn
látta, hogy beszáll. Pár percen belül Prescott átgondolja az egész
találkozást, és közben felhívja Crangot, aki aztán a tettek mezejére lép.
Gosseyn alig bírt nyugton állni a liftben. A véletlen találkozás
meghiúsította a tervét, hogy épségben megszerezze a Torzítót, mégsem
vesztegette az időt, amikor Patricia Hardie beengedte. A lány motyogott
valamit, hogy milyen veszélyes a palotába jönnie, de ő már egy kábelt
rángatott ki az aktatáskája aljából.
A lány elképedt, amikor Gosseyn nekilátott megkötözni. Volt egy kis
automata pisztoly ruhája bő ujjában, és megpróbálta kikapni, Gosseyn
azonban elvette és zsebre vágta. Megkötözve és kipeckelve bevitte a hálóba
és lefektette az ágyra. – Sajnálom, de a maga érdekében tettem. Ha valaki
ránk nyitna.
Nem sajnálta. Csak sietett. Átment a nappaliba a táskájáért. A benne lévő
szerszámokat az ágyra borította a lány mellé. A kupacból kivett egy
atomvágót, majd ahhoz a falhoz ugrott, amiről az előző éjjel eldöntötte,
hogy csak ott lehet a Torzító.
A Torzítónak muszáj a Játékok Gépezete felé nézni. Akármilyen alakú,
az biztos, hogy nem kicsi. Jó hétszáz méternél, amilyen messze a Gépezet
áll, még egy reflektornak is kell erő és méret, hogy jól látsszon. Beállította
az atomvágót, hogy áthatoljon a gipsz alatt futó vezetéken. Egy másfél
méteres kockát vágott körbe, majd egy rántással lekapta. Finom porfelhőt
húzva odébb vitte és az alkóvfalnak támasztotta. Amikor visszament, ott
volt a Torzító. Százötven centi magas, százhúsz széles és negyven vastag.
Kisebb, mint várta, és nem futott ki belőle vezeték. Gosseyn megmarkolta
és próbaképpen megrántotta. Könnyedén felemelte. Olyan huszonöt kilónak
saccolta. Odavitte az ágyhoz, és letette a szőnyegre. Apró, kitüremkedő,
üvegszerű csövek gubancát látta. Nyilván valamiféle elektronikus szerkezet,
azon, az egy bonyolult témára készült fejlesztések közé tartozik, amelyek
több száz éve kezdődtek. Lekapta az atomvágót az ágyról, és a Torzító felé
vitte, hogy feldarabolja. Aztán ahogy fölé hajolt, homlokát ráncolva
megállt, és az órájára nézett. Huszonöt perc múlva kettő.
A sietség láza alábbhagyott. Prescott hajója elindult a Vénuszra, és
semmi nem történt. Odament a franciaablakhoz és kinézett. A Gépezetig
nyúló hatalmas gyep, amelyet helyenként bokrok díszítettek, szinte teljesen
üresen nyúlt el. Itt-ott kertészek görnyedtek a virágok felett, végezték a
dolgukat. A Gépezet odább tornyosult, hatalmas égbetörő tömeg, a tetején a
kvadrillió gyertya erejével bíró atomfény. A Torzítót pár perc alatt oda
tudná vinni.
Hirtelen döntésre jutva felemelte Patricia Hardie ágy melletti telefonját,
és amikor beleszólt egy női hang, azt mondta: – A főácsot kérném.
– Kapcsolom a palota főgondnokát.
A következő pillanatban mogorva hang szólalt meg. Gosseyn
elmagyarázta, mit akar, majd letette. Reszketett az izgalomtól.
Működnie kell, gondolta. Az ilyesmi mindig bejön, ha elég merész az
ember.
Sietve átvitte a Torzítót a nappaliba, majd becsukta a hálószoba ajtaját.
Kisvártatva dörömböltek az ajtón. Gosseyn kinyitotta, mire öt férfi trappolt
be, hárman faanyagot hoztak. Ez a három azonnal munkához látott, és
bedobozolta a Torzítót. Hangtalan vágóik voltak, automata csavarhúzóik;
Gosseyn órája szerint hét perc alatt megvoltak. Ekkor a két fuvaros, aki
eddig nem csinált semmit, felkapta a ládát. Az egyik azt mondta: – Öt perc
alatt leszállítjuk, uram.
Gosseyn gondosan kulcsra zárta mögöttük az ajtót, majd bement a
hálóba. Rá se nézett a lányra, egyenesen az ablakhoz sietett. Két perc múlva
egy teherautó, a platóján egy keskeny ládával, bukkant fel egy aszfaltúton
negyedmérföldnyire. Egyenesen a Gépezethez hajtott, és eltűnt az egyik
fémredő alatt. Újabb két perc múlva üresen bukkant elő.
Gosseyn szó nélkül odament, eloldozta a lányt. Érzett valami homályos
elégedetlenséget, megmagyarázhatatlan frusztrációt.
 XXII
Hisz mi az őrültség?
(Quisnam igitur sanus?)
Horatius

Patricia Hardie az ágy szélén ülve dörzsölte a karját, hogy megindítsa a

vérkeringést. Nem szólt, csak ült és masszírozta magát, közben Gosseynt
nézte, és ferde mosoly derengett ajkán. Gosseynt zavarta ez a mosoly.
Jobban megnézve a mosoly cinikus volt, tudálékos.
– Nem járt sikerrel – közölte a lány.
Gosseyn rámeredt.
– Azt remélte, hogy megölik majd, ha ma idejön, nem?
Gosseyn már azt akarta mondani, hogy „Ne legyen ostoba”, de nem
mondta. Látta maga előtt, ahogy idegesen eljön a palotához, sikerrel
végrehajtja a célkitűzést, majd csalódik. Az ember tudja áltatni magát, az
biztos.
– Csakis ezért jött a Torzítóért – folytatta a lány maró hangon. – Tudja,
hogy meg kell halnia és hagyni III. Gosseynt megjelenni. Remélte, hogy így
majd halálos veszélybe kerül.
Gosseyn most már tisztábban látott. Épeszű ember nem öli meg magát és
nem hagyja ellenállás nélkül, hogy mások megöljék. Így aztán a
tudatalattija megoldást keresett. „Hiszek III. Gosseynben? – tette fel
magának a kérdést. – Hiszek.” Megdöbbent. Hiszen újra és újra azt mondta
magának, hogy lehetetlen. „Megölhetem magam? Még nem! De van
megoldás. Van megoldás.”
Szó nélkül otthagyta a lányt és indult az ajtó felé.
– Hová megy? – szólt utána a lány.
– Vissza a hotelbe. Ott bármikor elérhet. – Az ajtónál megtorpant.
Majdnem elfelejtette, hogy a lánynak is van egy kis gondja.
– Jobb, ha megjavíttatja a falat. Ami a többit illeti, szerintem maga
jobban ismeri a helyzetet nálam, úgyhogy magára hagyom. Viszlát és sok
szerencsét.
A palotából távozva rátért a sugárútra. A belvárosban beugrott egy
vegyesboltba és kért egy üveg hipnotikus drogot.
 – Korán kezdi a tréninget a jövő évi játékokra? – kérdezte a boltos.
– Úgy valahogy – felelte Gosseyn kurtán.
Utána egy hangfelvevő céghez ment. – Szeretném kikölcsönözni az egyik
gépüket egy hétre.
– Kéri a tartozékokat is, hogy saját felvételt készítsen?
– Igen.
– Négy dollár ötvenet kérek.
A hotelben elkérte a széf kulcsát, és kivette a maradék pénzét, majd
visszament a recepcióhoz. – A játékok első napján kirúgtak innét, mert
probléma volt a személyazonosságommal. Most kaphatok szobát egy hétre?
A portás nem is habozott. A hotel szinte kiürülhetett, miután a játékban
elbukottak kivándoroltak a városból. Egy boy két percen belül felvezette
Gosseynt egy tágas szobába.
Gosseyn bezárta az ajtót, elkészítette a felvételt, majd a lejátszót
ismétlésre állította. Aztán bevett egy hipnotikus drogot, és lefeküdt az
ágyra. „A hatás huszonnégy órán belül elmúlik – gondolta –, és akkor…” A
Patricia Hardie-tól elvett csillogó kis automata fegyvert az ágy melletti
asztalkára tette.
Nem álom jött. Kábaság, ólmos fáradtság, amelyen benyomások
szűrődtek át, főleg zajok. Egy hang, egy kimért, nyafogó hang; saját hangja
a felvételről:
– Senki vagyok. Nem érek semmit. Mindenki gyűlöl. Miért érdemes élni?
Sose leszek senki. Nem jön hozzám egy nő sem. Tönkrementem… nincs
reményem… nincs pénzem… megölöm magam… Mindenki gyűlöl…
gyűlöl… gyűlöl…
Sok millió nem integrált ember gondolt ilyeneket, anélkül hogy valaha is
eljutottak volna az öngyilkosságig. Az a feszültség és az a szörnyű
megingás kellett hozzá, amit azok éreztek, akik az integráció csúcsáról
zuhantak a kétségbeesés mélységeibe.
– Minek élni? Minek… nincs remény… megölöm magam!
Az első órában sok gondolata belezavart. „Ez baromság! Az agyam túl
stabil, hogy hasson rá a…”
– Nincs remény… Mindenki gyűlöl… nem érek semmit…
A robaj a második óra végén érkezett, először csak messziről. Aztán csak
harsogott, néha olyan crescendóig emelkedett, hogy elnyomta a vinnyogó
hangot az ágy mellett. Végül az erőszakos makacsság tompa felismerést
csalt ki Gosseynből. „Ágyúk! Tüzérség! Megtámadták a Földet?”
 Rémület fogta el. Nem emlékezett, mikor, de felállt. Milyen fáradt? –
Nem érek semmit… tönkrementem… nincs remény… megölöm magam…
Elcsigázottan az ablakhoz vánszorgott. Kinézett egy másik épületre. Az
ágyúk robaja itt hangosabb és hevesebb volt. És a Gépezet irányából jött! A
félelemtől egy pillanatra felszállt elméjéről a köd. A Gépezetet
megtámadták!
– Senki vagyok… Megölöm magam… Mindenki gyűlöl… Minek élni? A
Gépezet a Torzító birtokában elkezdett figyelmeztetést sugározni a Vénusz
elleni támadásról! És a banda el akarja pusztítani.
Sugározni… A hotelrádió! Odamászott. Milyen fáradt! Megölöm
magam… Nincs remény! Végre elérte a rádiót, és bekapcsolta.
– Felrobbant… gyilkos… hihetetlen… bűnöző…
A szavak még kábulatában is megijesztették Gosseynt. Aztán homlokát
ráncolta, ahogy megértette: a propagandaháború is megkezdődött.
Akárhová hangolt, fenyegetések és vádaskodások röpködtek. A Gépezet! A
hitvány Gépezet! Szörnyeteg szerkezet, álnok, embertelen! A vénusziak
összeesküvők, ők kényszerítették ezt a mérgező idegent az emberekre.
Kényszerzubbony… orgyilkos… mészárlás…
És a hazug hangok háttereként mindvégig dörögtek az ágyúk,
folyamatosan, tompán. Gosseyn kezdett elszundítani. Az ágyhoz. Fáradt.
Annyira fáradt.
– GOSSEYN!
Az összes hangot kioltva a rádió egyenesen hozzá beszélt.
– GOSSEYN, ITT A GÉPEZET. NE ÖLJE MEG MAGÁT.
Megölöm magam! Senki vagyok. Mindenki gyűlöl. Minek élni?
– GOSSEYN, NE ÖLJE MEG MAGÁT. A HARMADIK TESTÉT
ELPUSZTÍTOTTA A BANDA. GOSSEYN, ÉN MÁR NEM SOKÁIG
BÍROM. FÉL ÓRÁIG NORMÁL LÖVEDÉKKEL LŐTTEK, DE MOST
MÁR IDŐNKÉNT ATOMTORPEDÓKAT IS KAPOK.
KILENCVEN LÁB VASTAG KÜLSŐ ACÉLPAJZSOM VAN, AMIT
ÖTSZÖR TÖRTEK ÁT A VÉNUSZ FELŐL ÉRKEZŐ TORPEDÓK.
GOSSEYN, NE ÖLJE MEG MAGÁT. A HARMADIK TESTÉT
MEGSEMMISÍTETTÉK. HASZNÁLJA A PLUSZAGYÁT. ERRŐL NEM
ADHATOK TANÁCSOT, MERT…
Bumm!
Szünet, majd: – Hölgyeim és uraim, a Játékok Gépezetét közvetlen találat
semmisítette meg. Gonosz, aljas támadást hajtottak végre a palota ellen…
 Katt!
Már percek óta ki akarta kapcsolni. Zagyvaság. Csak beszélt a…
valamiről… miről is?
Visszafeküdt az ágyra. Valamiről… arról, hogy… Milyen fáradt!
Megölöm magam. Mindenki gyűlöl. Tönkrementem. Minek élni? Megölöm
magam.
 XXIII
Gosseyn első tudatos cselekedete a keze megmozdítása volt. Sikertelenül.
Mintha rajta feküdt volna. „Fura testhelyzet” – gondolta. Bizonytalan
bosszúság söpört át rajta, a tudat, hogy jobban fel kell ébrednie a hipnotikus
álomból, ha ki akar szabadulni.
Éppen nekiállt volna, amikor eszébe jutott, miért is jött a hotelszobába.
Lehunyt szemmel várta, hogy a halálvágy felbuzogjon bensőjében. Dermedt
agyának úgy tűnt, a legjobb módszer felkapni az automata fegyvert az ágy
melletti asztalkáról, és szétloccsantani az agyát, mindezt egyetlen jól
szinkronizált mozdulattal. Az öngyilkos késztetés azonban nem akart jönni.
Helyette vidám önbizalom buzgott fel a mélyből, valamiféle győzelem
eleven érzése, a meggyőződés, hogy semmi nem állíthatja meg. Próbálta
kinyitni a szemét, de nem tudta. „A hipnotikus szer – gondolta kínlódva. –
Akár a drog.” Egy pillanatig csak feküdt ott, próbálta megérteni, mit érez,
miközben a drog révén szinte kicsattant a jókedvtől. Aztán jött a
nyugtalanító emlék: a közbeavatkozás és a hangos hangok emléke. A
kapcsolat nem volt világos, de ezek szerint valamikor felkelt az ágyból.
Akkor kapcsolta ki a felvevőt?
– Én biztos vagyok benne – mondta egy női hang a balján –, hogy most
már nem lesz gond. A szer annyira azért nem erős.
A váratlan szavak megtették a hatásukat. Gosseyn kinyitotta a szemét.
Két bizonyosság villant benne szinte egyszerre. A karján fekszik, de nem
ezért nem tudja használni, hanem mert meg van bilincselve. És az ágy
mellett egy széken a cigarettázó Patricia Hardie néz rá. Gosseyn, aki félig
felült, erre visszahanyatlott a párnára. A lány mélyet szívott a cigarettából.
Csak akkor szólalt meg, miután a füstöt kifújta a meny-nyezet felé. – Én
bilincseltem meg, mert maga nagyon domináns fickó, akiben igen erős a
tudásvágy.
Nevetett. Visszafogott, nyugodt, csodálatosan zenei nevetés volt.
Megijesztette Gosseynt. Hirtelen feltűnt neki, hogy a lány másképp néz ki.
A szeszélyes arckifejezés, a neurotikus jelleg hiányzott belőle. Szép arca
összes kellemes vonása megmaradt, csak épp finom változáson ment át.
Szépsége, amely korábban gyenge, ám világos volt, jócskán megerősödött.
Személyisége tűzként ragyogott. Mindig is hűvös, magabiztos volt, s ettől
az újonnan szerzett érettségtől ezek a tulajdonságok fenségesen
kiemelkedtek. Valamely érthetetlen módon a csinos, makacs lányból egy
éjszaka alatt izzón élénk, gyönyörű nő lett, aki azt mondta: – Térjünk a
tárgyra. Azért kockáztattam meg, hogy idejöjjek, mert az az ötlete, hogy a
Torzítót a Játékok Gépezetéhez küldte, visszafelé sült el. És ma éjjel
valamit tenni kell.
Gosseynnek nagyon is kapóra jött az itt következő szünet. Elméje még
akörül zsongott, amit a lány korábban mondott: hogy erős a tudásvágya. Ez
így is van, de hogy passzol ebbe a lány? Nem értette, mit keres itt. Patricia
Hardie sok mindent mondott neki, de sose volt az a benyomása, hogy a lány
maga is fontos szerepet játszik a nulla-A és az univerzum drámájában. A
lány feszülten figyelte Gosseyn arcát, ahogy az feltette a kérdéseit, majd
sóhajtott. – Nem mondok semmit. Minél többet tud, annál nagyobb veszélyt
jelent ránk nézve. Ráadásul nincs időnk.
– Nincs, mi? – fakadt ki Gosseyn csüggedten. – Attól tartok, hogy kell
szorítanunk. Lássuk csak, ott a maga kapcsolata Hardie-val. Kezdjük azzal.
A fiatal nő lehunyt szemmel ült. Így kezdett el beszélni: – Nagyon
türelmes leszek magával. Elárulom, hogy a Torzító még a Gépezetben van,
ahová küldte. És hogy meg kell szereznünk. A kevés galaktikus eszköz
egyike, amit megkaparinthatunk. Szükségünk van rá bizonyítéknak.
– Olyan kevésre becsülöm azt a csoportot, ami engedi, hogy két bolygót
elfoglaljanak, és egyszer sem bocsát ki általános figyelmeztetést, hogy
szavakba se tudom foglalni. – Hallgatott egy sort. – Bizonyítéknak?
A lány elengedte a kérdést a füle mellett. – Ne ítéljen túl keményen –
mondta halkan. – A támadást nem állíthattuk meg. Egy figyelmeztetés csak
siettette volna. Amúgy meg kit kellett volna figyelmeztetni? A Vénusznak
nincs kormánya. A nyomozói, bírói és kommunikációs rendszereket a
banda felügyeli. Általános figyelmeztetés kellett volna, és Eldreddel sokat
törtük a fejünket, hogy lehetne kivitelezni. Csak azt tudta kitalálni, hogy ha
ennek vége, kell építeni egy jobb Gépezetet. Meg lehet csinálni. A
Szemantikai Intézetben építettek már olyan, csövekkel ellátott, újonnan
fejlesztett hazugságvizsgálókat, amik egy pillantással felmérik egy ember
testét és elméjét, és megállapítják a szerzett nulla-A tréning mértékét. Így ki
lehet küszöbölni a nehézkes játékokat. És más fejlesztések pedig megvédik
a Gépezetet az olyan beavatkozástól, aminek ki lett téve.
Rövid hallgatás után folytatta: – Később, ha majd megmentette a
Torzítót, még beszélek erről. De most figyeljen rám. Van itt a hotelben egy
fiatalember, aki segíthet magának. Nem az én emberem, de mindent megtud
róla, ha elolvassa ezt az üzenetet, miután elmentem. Ő mentette meg magát
a hipnótól, nem én. Igaz, itt voltam időben, hogy megóvjam a legrémesebb
hatástól. De ő megtett valamit, amit én nem tudtam volna. Neki
köszönhetően senki nem tudja, hogy maga itt van a hotelben.
És Gilbert Gosseyn – hajolt előre a nő, szeme puha kéken izzott –, ne
legyen türelmetlen. Elismerem, hogy keményen bánnak magával. De azért,
mert szem előtt van. Elemzésünk szerint a helyzete a következő: akkor
vették elő, amikor közeledett a válság. Thorson megijedt, de nem hinném,
hogy meg akarta ölni. Véletlen volt. Aztán megjelent a második testben,
előbb Prescott kórházában, majd Eldred Crang házában. A galaktikus
birodalom szempontjából mindkettő kulcsfontosságú hely.
El sem tudja képzelni, mekkora sokk volt ez. Thorson roppant óvatos lett.
Amikor kiderült, hogy a maga pluszagya képzetlen, sikerült meggyőzni,
hogy elengedje magát. Ezt Eldred csinálta, csak azt nem tudtuk, hogy
Thorson azért ment bele, mert az ügynökei már közel jártak a harmadik test
felfedezéséhez. Még most sem tudjuk, hol találták meg. Maga számára az a
fontos, hogy most, hogy a harmadik testet megsemmisítették, maga ismét
körözés alatt áll.
– Most, hogy a harmadik testemmel mi történt?!
Ébredése óta Gosseyn most látta a lányt először ijedtnek.
– Nem is tudja? – rebegte. – Fogalma sincs, mi folyik? – Hangszíne
megváltozott. – Most nem állhatok neki elmesélni. Olvassa el a lapokban. –
Felállt. – Vigye a Torzítót ennek a fiatalembernek a házába. Ott találkozunk
holnap. – A retiküljében kutatott. Egy kulcsot vett elő, és az ágyra dobta. –
A bilincshez. Viszlát és sok szerencsét. – Az ajtó becsukódott mögötte.
Gosseyn levette a bilincset, aztán lehuppant az ágy szélére. „Miről
beszél?” Eszébe jutott az üzenet. A szobát pásztázó értetlen tekintete az
éjjeliszekrényre tévedt az ágytól jobbra. Egy újság hevert rajta, azon fehér
lap. Gosseyn az ágyon keresztül érte vetődött. Kíváncsian olvasta:

Kedves Mr. Gosseyn!

Amikor hallottam a hírt, tudtam, hogy keresni fogják. Azonnal
megsemmisítettem a kártyát, amin bejelentkezett a hotelbe, és egy
másikat tettem a helyére a maga szobájához, a 974-eshez az első
névvel, ami eszembe jutott: John Wentworth.
Aztán amikor letelt a szolgálatom, álkulccsal bejöttem a szobájába, és
ott feküdt maga, és ment az a felvétel. Ezt letöröltem és felvettem rá a
 magamét, remélve, hogy ellensúlyozza az előző nyomasztó hatását.
Amikor legutóbb benéztem, kikapcsoltam, mert úgy tudom, a túl sok
optimizmustól könnyen elkábul az ember. Remélem, eltaláltam az
egyensúlyt, mert minden csepp józan eszére szüksége lesz a harcban.
Ezt olyasvalaki írja, aki jövőre meg akarta próbálni a játékokat, aki
teljesen önre bízza magát, és aki alá is meri írni.
A legjobbakat, Dan Lyttle
P.S.: Ha éjfélkor lejár a műszakom, feljövök. Addig olvassa el a reggeli
lapokat. Abból megérti, miről beszélek.

Gosseyn elvette és kiterítette az újságot az ágyon. A főcím tízcentis

betűkkel harsogta:

A JÁTÉKOK GÉPEZETE MEGSEMMISÜLT

Gosseyn izgalomtól remegve, egész bekezdéseket fogadva be egyszerre

futotta át az egész cikket:

…Harcok a palotánál… és szimultán rádiós figyelmeztetés, hogy

titokzatos támadás készül… a Vénusz ellen. (Ilyen támadás… nem történt.
Lásd Rádióközpont jelentése, 3. oldal). A hatóságok szerint… őrült… ilyen
gyorsan Hardie elnök meggyilkolása után… a bizonyíték a Gépezet
közreműködéséről… megsemmisítve.
Egy órán át… Gépezet sugárzott… érthetetlen üzenetet Gilbert
Gosseynnek, akinek a képét… láthatják lejjebb… előzőleg felmentették…
Újra keresik további információszerzés céljából. Letartóztatása…

Olvasás közben Gosseynnek apránként eszébe jutott, mit mondott a

rádióban a Gépezet. Nagyot nyelve nézte saját fényképét, csak a feje
látszott, de az bizony az ő feje volt. Valami mégsem stimmelt vele.
Másodpercek elteltével jött csak rá. I. Gilbert Gosseyn holttestét
fényképezték le.
A dolog komoran mulattatta. Letette a papírt, a székhez támolygott.
Émelygett a sokktól és a dühtől. Majdnem megölte magát. Annyira kevésen
múlt, hogy olyan érzés, mintha valóban meghalt és feltámadt volna. Mit
akart a Gépezet azzal, hogy arra utasította, öngyilkosságot kövessen el,
majd lefújta, mert „a harmadik testet megsemmisítették”? A világ összes
szerves anyaga közül III. Gilbert Gosseyn testét kellett volna a leginkább
elrejteni.
Dühe lassan csillapodott. Józanul mérlegelte a helyzetet. „Az első lépés
megszerezni a Torzítót – gondolta. – Aztán megtanulni használni a
pluszagyamat.”
Lehetséges az utóbbi? Képes lehet rá egyedül? Ő, aki annyit gondolt rá,
mégsem tudott semmiféle hatást gyakorolni agyának arra a részére?
Kierőltetett egy halvány mosolyt. „Most nem veszek bele ezekbe a
mélységekbe” – döntötte el.
Előbb el kellett végezni pár dolgot. Kikapcsolta a videofon képernyőjét,
hátha más a recepciós, és leszólt. Egy megnyerő hang válaszolt, mire
Gosseyn azt mondta. – Itt John Wentworth.
A másik végén rövid csend támadt. – Igen, uram. Minden rendben? Itt
Dan Lyttle. Rögtön megyek.
Gosseyn feszülten várta. Emlékezett a recepciósra, akinél bejelentkezett:
vékonydongájú, magas fickó, kellemes vonások, sötét haj. Lyttle életben
kicsit soványabb volt, mint Gosseyn emlékezetében, elég satnyának tűnt a
kemény feladatra, amire Patricia Hardie kiszemelte.
Mindazonáltal a nulla-A tréning számos vonását mutatta, főleg az álla
határozottsága meg az, ahogyan tartotta magát.
– Sietnem kell – közölte.
– Attól tartok – vágott pofát erre Gosseyn –, hogy elérkezett a kockázatok
ideje. Úgy sejtem, a lehető leggyorsabban megpróbálják majd szétszerelni
az elpusztított Gépezetet. Ha énrám várna ilyen munka, és gyorsan akarnám
elvégezni, közzétennék egy felhívást, hogy mindenki viheti, amit akar,
amennyibe azonnal elszállítja.
Látta, hogy Lyttle tágra nyílt szemmel mered rá. – Pontosan ez történt –
hápogta. – Reflektorokat aggatnak fel. Azt beszélik, a Gépezet nyolcada
már odavan, és hogy… Mi a baj?
Gosseynt hirtelen izgalom fogta el. A Gépezetnek vége, és óráról órára
eltűnik az is, amit jelképezett. Mint a régi idők templomai és katedrálisai,
kreatív sugallat terméke volt, tökélyre irányuló törekvés, ami noha nem halt
meg, sosem ismétlődik meg ugyanúgy. Több évszázad pótolhatatlan
emlékeit oltották ki egy csapásra. Csak nagy nehezen tudta a képet és az
érzéseket száműzni elméjéből.
– Nincs vesztenivaló időnk – hadarta. – Ha a Torzító még a Gépezetben
van, meg kell szereznünk. Azonnal.
 – Éjfélig nem mehetek el – tiltakozott Lyttle. – Parancsba kaptuk, hogy
maradjunk, és minden hotelt figyelnek.
– Van robokocsija?
– A tetőn parkol, de könyörgöm… ne menjen fel érte. Azonnal
letartóztatják.
Gosseyn habozott. Tudatában volt, hogy ezekben a napokban nem
könnyű őt eltéríteni a céljától. Végül vonakodva csak elfogadta a vereséget.
– Menjen vissza dolgozni – mondta halkan. – Öt órát kell kibírnunk.
Lyttle ugyanolyan halkan távozott, ahogy jött.
 XXIV
A magára maradt Gosseyn ételt rendelt a szobájába. Mire megérkezett,
már az estét tervezgette. Kikeresett egy telefonszámot. – Vizuális
kapcsolatot kérek a legközelebbi fonokönyvtárral – mondta. – A szám…
A könyvtáros robotnak elmagyarázta, mit keres. Egy perc múlva egy kép
bontakozott ki a videolemezen. Gosseyn evett, közben nézte és hallgatta.
Tudta, mit akar: tippet, hol kezdjen hozzá pluszagya tréningjének. Hogy a
könyvtáros által kiválasztott anyag segíthet-e neki ebben, ez még nem volt
világos. Igyekezett türelmet parancsolni magára. Amikor a hang elkezdte
taglalni a tenger egyszerű létformáinak pozitív és negatív idegi ingereit,
eltökélten leült. Egy egész estét kell elütnie.
Frázisokat fogott fel, forgatott meg elméjében, majd elvetette őket, és
azok kifakultak tudatából. A hang a földi idegrendszer növekedését
elemezte, a kép pedig megváltozott, egyre összetettebb idegi kapcsolatokat
mutatott, míg végül elérték a viszonylag magas létformákat, olyan összetett
lényeket, akik tanulnak a tapasztalataikból. Egy féreg kétszázszor nekiment
az elektromos áramnak, mire végre kikerülte, majd amikor ismét tesztelték,
már hatvan után. Egy pontytól szinte láthatatlan ernyővel elválasztott csuka
majdnem megölte magát, hogy átjusson, aztán amikor végre megértette,
hogy nem tud, még az ernyő elvétele sem érdekelte, továbbra is kerülte a
pontyot, mintha elérhetetlen lenne. A disznó beleőrült, amikor labirintuson
át kellett eljutnia az ételhez.
Az összes kísérletet bemutatták. Előbb a féreg, aztán a vergődő csuka, az
eszét vesztetten visító disznó, majd később macska, kutya, préri-farkas és
majom. És még mindig nem volt semmi, amit Gosseyn használhatott volna,
semmi tipp, semmi összehasonlítás, aminek bármi köze lett volna ahhoz,
amit akart.
– Mielőtt rátérnénk az emberre – mondta a narrátor –, érdemes
megjegyezni, hogy ezekben az állatokban egy korlát nyilvánult meg újra és
újra. Kivétel nélkül túl szűk alapon azonosítják a környezetüket.
A csuka még a válaszfal elvétele után is a fájdalom alapján azonosította a
környezetét, amit a válaszfal ottlétekor érzett. A prérifarkas nem tudott
különbséget tenni a fegyveres és a kamerás ember között.
Minden esetben nem létező hasonlóságot feltételeztek. Az emberi elme
sötét középkorának története arról szól, hogy az ember alig fogta fel, több
az állatnál, de a történet tömeges állati cselekedetek háttere előtt játszódik,
melyek a szűk állati azonosításban gyökereznek. A nulla-A története
viszont arról szól, hogy az ember azért küzd, hogy képezze elméjét, s
különbséget tudjon tenni a téridő objektumai-eseményei között. Különös
módon e felvilágosodott periódus tudományos kísérletei progresszív
tendenciát mutatnak módszerben, időzítésben és a felhasznált anyagok
szerkezetében. Akár azt is mondhatnánk, hogy a tudomány hasonlóságot
kényszerít ki, mert csak így…
Gosseyn türelmetlenül hallgatta, alig várta, hogy elkezdődjön az emberi
elme tárgyalása. „Mi volt az? – kapta fel hirtelen a fejét. – Mi volt az?”
Megmarkolta a székét, hogy ellazulva emlékezni tudjon. És csak akkor
állt fel és járkált fel-alá egy mérhetetlen felfedezés égető izgalmában.
Nagyobb hasonlóságot kényszeríteni. Mi más lehetne? És a kényszerítés az
emlékezeten keresztül kell, hogy történjen.
A tökéletes emlék szó szerint egy esemény visszajátszása az elmében
pontosan úgy, ahogy rögzítésre került. Az agy persze csak a saját recepcióit
tudja ismételni. Amit nem tudott rögzíteni természeti folyamat szintjén, azt
persze nem tudja hasonítani sem. Az Általános Szemantika absztrakciós
alapelve gyakorlatban. A percepció absztrakciója.
Tehát lényegében amiről szó van, az az egyén személyiségét alkotó
nagyobb tudatosság: az agyban és máshol a testben tárolt emlékezet. Minél
inkább törekszik a tökéletes emlékezetre, annál markánsabb lesz mint
egyén.
…Mi más lehetne? Nincs más lehetőség, ami a nulla-A fejlődésének ilyen
logikus folytatását kínálná. De mi jó származhat belőle, ha végül eléri?
Ráébredt, hogy valahol egy óra üt. A karórájára pillantott, és izgatottan
sóhajtott, látva, hogy elérkezett a cselekvés ideje.
Éjfél.
 XXV
Parkoló autók, mozgó alakok, közeli fénycsóvák, távoli ragyogás,
zűrzavar. Miután leparkoltak egy mérföldre a központi világosságtól,
Gosseyn és Lyttle vékony emberfolyamot követtek fél mérföldig, míg olyan
helyre nem értek, ahol az emberek ácsorogva nézelődtek. Itt kezdődött a
neheze. Még egy nulla-A számára is nehéz volt úgy tekinteni egy
harmadmérföld vastag emberbarikádot, mintha minden egysége egy
személyiséggel és akarattal bíró egyed volna.
A csőcselék mozdulatlanul vagy enyhén támolyogva állt. Akarata apró
hógolyóként indult, s lavinát kerekített. Nyögések jelezték, ahol egy_egy
embert összenyomott a tömeg, sikolyok pedig azt, hogy valamely
szerencsétlennek megcsúszott a lába és alázuhant. A tömeg kőszívű nő volt;
felágaskodott lábujjhegyre, és közönyösen bámulta azokat, akik a világ
józan eszének szimbólumán lakmároztak.
Robogépek raja keringett fent, lehúzta őket a zsákmány. De ez még nem
is volt baj. Ha ezt a szállítási módot használják, a veszély minimálva lett
volna. Csakhogy teherautókat is bevetettek: erős reflektorú, böhöm
járművek sorait hajtották teljes sebességgel a tömeg széle felé, ami
állandóan el akarta foglalni az utat. Ilyenkor a csőcselék ijedten visszavonta
az oldalvédeket.
Gosseyn és Lyttle lassan haladtak a Gépezethez vezető veszélyes úton.
Nyitva kellett tartaniuk a szemüket, hogy mikor nyílik rés a teherautók
között; meglátni a pillanatokra nyíló üres helyeket az emberek tömegében,
hogy aztán elkeseredetten futásnak eredjenek arrafelé, nehogy valaki más
betöltse, mire odaérnek. Gosseyn nem lepődött meg rajta, hogy a kockázat
dacára haladnak. Furcsa pszichológiai törvény védi a céllal rendelkezőket
azoktól, akiknek nincs céljuk.
A lényeg, hogy ne ébresszenek ellencélt. Egyszer, amikor
végeláthatatlannak tűnő teherautók sora kerítette körbe őket, Gosseyn
elbődült: – Ez a városi oldal! A másik oldalon, a hegyi részen alig lehetnek.
Ha indulni tudunk, arra megyünk, és onnét körbe a kocsihoz.
Acélkerítéshez érkeztek, amit vállalkozó szellemű bontóbrigádok húztak
fel a tömeg ellen. Jobbára sikeres barikád volt, és az az egy-két embert, aki
átjutott, általában visszafordította az őrök fenyegető fegyvere, akik a kerítés
túloldalán kis csoportokban posztoltak, akár a birtokot vandáloktól
törvényesen védő katonák.
Ismét kockázat. – Maradjunk közel az úthoz! – kiabálta társának
Gosseyn. – A teherautókra nem olyan könnyen lőnek.
Amint betörtek a nyílt terepre, két fegyveres őr rohant feléjük üvöltve, de
szavaikat elnyelte a lárma. Eltorzult arcukat megfestette a fény.
Fegyverüket vadul lengették. Aztán úgy eldőltek, akár a bábuk, amikor
Gosseyn lelőtte őket. Kábán eredt Lyttle után. Ő, aki oly sokszor
visszautasította, hogy öljön, most könyörtelen. Az őrök a pusztítás jelképei,
vélte. Embertelen álarcot öltve barbár entitásokká válnak, amiket el kell
pusztítani, akár a támadó vadállatokat, aztán azonnal elfelejteni. Elfelejtette
őket. Előtte ott volt a Játékok Gépezetének maradványa.
Gosseyn négy órája egy logikai törvényre alapozta reményeit, mely
törvény szerint egy Gépezetet, ami évekig épült, nem lehet szétszerelni
huszonnégy óra alatt. Annyira nem lett igaza, mint várta. A Gépezet
láthatóan kisebb volt. Ezért a torpedó volt a felelős. A játékszobák külső
sora beszakadt, akárha fantasztikus légnyomás préselte volna össze. A
benyomott falakon mindenhol harminc-, ötven-, kilencvenlábnyi lyukak
tátongtak. Fekete, szabálytalan lyukak, amiken át látszottak a szórt fényben
szikrázó vezetékek és eszközök, a halott Gépezet idegrendszerének külső
része.
Előtte állva Gosseyn most először látta a Gépezetet egy magasabb rendű
organizmusnak, ami eddig élt, és most meghalt. Mert mi az intelligens élet,
ha nem tapasztalatok emlékével bíró idegrendszer érző tudata? A világ
ember által ismert történetében nem volt még egy ekkora emlékezettel bíró
organizmus, ekkora tapasztalattal, ekkora tudással az emberekről és azok
természetéről, mint a Játékok Gépezete. Valahol elméje mélyén hallotta,
hogy Dan Lyttle kiáltozva nógatja: – Gyerünk! Nem késlekedhetünk!
Gosseyn felrévedt és megindult, de csak a teste követte Lyttle-t céljuk
megvalósítása felé. Elméje és tekintete a Gépezeten függött. Ilyen közelről
a kármentés nagysága még nyilvánvalóbb lett. Egész szekciókat romboltak
le már eddig, vagy éppen most, vagy készültek neki. A sötét járatokból
gépeket, eszközöket és fémet cipelő emberek rajzottak ki. Gosseynt szinte
sokkolta a látvány. Ismét megtorpant a gondolatra, hogy egy korszak végét
látja.
Lyttle megrántotta a karját, ami úgy felserkentette Gosseynt, ahogy a
szavaknak nem sikerült. Sietve megindult, kerülgetve a teherautók és
repülők tüzes fényeit, a jelzőfényeket, amelyek minden fémdarabról
sugároztak, ami elég nagy volt, hogy elbírjon egy atomreflektort.
– Hátulról! – kiáltotta Gosseyn, és ahhoz a fémredőhöz ment, ami mögött
annak idején a teherautó eltűnt a Torzítóval. Futás közben a ricsaj kissé
alábbhagyott, és megfogyatkoztak a repülők meg teherautók.
Mozgás persze volt bőven. A vágók sziszegése, a lezuhanó fém csengése,
az emberek kavargása itt is megvolt, csak nem annyi. A Gépezet előtti száz
meg száz emberre és teherautóra itt tucatnyi jutott, akik éppoly keményen,
éppoly eszeveszetten dolgoztak, hiszen nyilván tudták, hogy csak idő
kérdése, és a könnyű zsákmányt legyőzi a nagy számok törvénye. A ricsaj
mégis egyre csökkent. Gosseyn és Lyttle a peremhez ért, ami mögött a
Torzító eltűnt, és alig tucatnyi teherautót láttak egy rakodónál. Egy hatalmas
pajtaszerű helyiség elejébe ajtókat vágtak, és ebből az óriási, félhomályos
hangárból rekeszeket, gépeket, szerszámokat és fémdarabokat cipeltek ki.
A raktár már majd' kiürült, a Torzító a ládában oldalt állt magában,
mintha rájuk várna. Tizenöt centis betűkkel egy címet pecsételtek rá:

SZEMANTIKAI INTÉZET
KUTATÁSI OSZTÁLY
KORZYBSKI TÉR

A cím láttán egy gondolatmenet indult meg Gosseyn fejében. A Gépezet

az Intézet törvényi ellenőrzése alatt állt. Mivel sokat tudott, talán az
ottaniak még többet tudnak. Ennek utána kell járnia, amint lehet.
Elindultak ki a sötétbe. Mögöttük elhaltak a hangok. A ragyogás visz-
szahúzódott egy magas domb mögé. Odaértek a kocsihoz, aztán nemsokára
már be is kanyarodtak Dan Lyttle takaros kis házának udvarába. Gosseyn
valamiért úgy gondolta, Patricia Hardie itt fog várni rájuk. De nem volt itt.
A hiánya okozta ürességet betöltötte az izgalom, ahogy a Torzítót
kivették a ládából. Lefektették a padlóra, majd leültek és nézték. Fényes,
idegen fém, világpusztító! Segítségével egy galaktikus hódító hatalom
ügynökei beférkőztek a Föld legmagasabb pozícióiba, és sokáig, nagyon
sokáig senki nem is gyanakodott. Az, hogy ő akkor megtalálta a Torzítót,
csak az egyik végső lépés volt a nulla-A válságában.
A megszabadult Gépezet aztán az igazat sugározta, és a vénuszi háborút
a Földre hozta. Így vagy úgy, de a támadók és a nulla-A most összecsap.
Gosseyn sötét undort érzett. A harc már minden logikus szempontból nézve
elveszett. Látta, hogy Lyttle fáradt. A fiatalember feje lekókadt. Elkapta
Gosseyn pillantását, és szürkén elmosolyodott.
– Tegnap olyan feszült voltam, hogy egy hunyást se aludtam. Akartam
venni alváspótló tablettát, de elfelejtettem.
– Feküdjön le, és aludjon, ha tud – biztatta Gosseyn.
– És kihagyjam, amire készül? Nincs az a pénz.
Gosseyn elmosolyodott. Elmagyarázta, hogy módszeresen akar nekilátni
a Torzító vizsgálatának.
– Először is meg kell találnom a csövek energiaforrását, hogy tudjam ki-
bekapcsolni. Kell pár egyszerű szerszám, és maga a vizsgálat időbe telik.
Mutassa meg, hol tartja az eszközöket, amiket a nulla-A tréningjéhez
használt, aztán aludjon nyugodtan.
Három perc múlva magára maradt. Nem sietett. Az elejétől kezdve
szédítő sebességgel haladt, és nem jutott semmire. A nulla-A világa, amiről
eleinte azt hitte, azt kell megmentenie, összeomlik, sőt már össze is omlott
körülötte.
De mit is vár ettől a vizsgálattól? Valami nyomot. A szerkezet
működésének kulcsát. Patricia azt mondta, tiltott a használata, feltehetően a
gyenge szervezet, a Galaktikus Liga tiltotta, de azt is mondta, hogy
transzportálásra engedélyezett. Ez mit jelent? Felvette Lyttle
energiaszkennerét, és a kukucskálón átnézve elkezdte állítgatni. Hirtelen
belelátott a Torzító belsejébe.
Az első vizsgálatot egyszerűsítette, hogy a csövekbe nem látott bele.
Azok bonyolultságától eltekintve a Torzító belsejének összetettsége a
vezetékek követésévé egyszerűsödött. Az erőforrást kereste. Nem kellett
messze mennie, mert áram alatt volt. Adottnak vette, hogy a Gépezet
kikapcsolta. Tíz percbe telt, mire meggyőződött róla, hogy nem lehet csak
úgy kikapcsolni. Be van kapcsolva. És úgy is marad. A Gépezet persze
energiaszondákat használt volna, amik fémen keresztül is rövidre tudnak
zárni egy rendszert, és ezzel megoldotta volna a gondjait. Gilbert Gosseyn
szonda híján nem tehetett semmit, és mivel lényegében megígérte Lyttle-
nek, hogy nélküle nem kezd semmihez, lefeküdt aludni. Talán mire
felébred, Patricia is befut.
Nem futott. Senki nem volt ott. Délután fél öt volt, és a Torzítótól
eltekintve Gosseyn egyedül volt a házban. Lyttle egy üzenetet hagyott a
konyhaasztalon, mondván, dolgozni ment, és a kocsiját itt hagyta
Gosseynnek. Az üzenet így ért véget:
 …a rádió által „gyilkos elemeknek” tituláltak szabotálják a „békés
termelést”, „kíméletlenül” le kell törni őket a „törvényi szerveknek”.
Ennivalót bőven talál. Fél egyre jövök.
Dan Lyttle

Gosseyn evett, aztán átment a nappaliba és a Torzítóra meredt.

Elégedetlen volt a helyzettel. „Itt vagyok egy házban – gondolta –, ahol öt
perc alatt elkaphatnak. A városban minimum ketten tudják, hogy itt
vagyok.”
Nem mintha nem bízott volna Patriciában és Lyttle-ben. A történtekből,
valóságos eseményekből azt a következtetést vonta le, hogy az ő oldalán
állnak. Viszont nyugtalanító volt megint másoktól függeni, bármilyen
módon is. Nem bizalmatlanság. De tegyük fel, hogy valami rosszul sül el.
Tegyük fel, hogy ebben a pillanatban információt szednek ki Patríciából az
ő hollétéről, a Torzítóról.
Sötétedésig nem mehet ki. Azaz marad a Torzító. Bizonytalanul letérdelt
mellé, és óvatosan megérintette a legközelebbi sarokcsövet. Maga sem volt
benne biztos, mit várt. De felkészült a sokkra. A cső langyos volt az ujjai
alatt. Egy kicsit cirógatta, szomorkásán, bosszankodva saját óvatosságán.
„Ha hirtelen kell távoznom – merengett –, fogok egy marék csövet, és
magammal viszem.”
Felállt. „Sötétedésig adok időt Patríciának.” Aztán homlokráncolva
töprengett. Talán jobb, ha már most kiveszi azokat a csöveket. Lehet, hogy
nem is olyan egyszerű.
Éppen a szkennerrel tanulmányozta a gépet, amikor csengett a telefon.
Lyttle volt, a hangja remegett az izgalomtól.
– Egy fülkéből hívom. Most láttam a legfrissebb lapot. Az áll benne,
hogy Patricia Hardie-t letartóztatták másfél órája, méghozzá, ezt hallgassa,
tiszta döbbenet, az apja meggyilkolásáért. Mr. Wentworth, meddig tart egy
nulla-A beszédet megírni? – kérdezte furcsán félénken.
– Nincs meghatározva. – Gosseyn teste hideg volt, elméje akár egy
fémlemez, ami hatalmas ütést kapott és most erősen vibrál. Thorson
könyörtelenül játszik. Nagy nehezen megjött a hangja. – Nézze, magára kell
bíznom, hogy eldöntse, végigdolgozza-e a műszakot éjfélig. Ha van hová
mennie, menjen azonnal. Ha úgy érzi, vissza kell jönnie ide, óvatosan
jöjjön. Talán itt hagyom a Torzítót, talán nem. Pár csövet mindenesetre
kiveszek belőle és elmegyek… mindegy. Figyelje az újságban az „Óvatlan”
és „Vendég” apróhirdetést. És kösz mindent, Dan.
Várt, de nem kapott választ, hát letette. Irány a Torzító. A sarokcső, mint
az összes többi, jó két centire állt ki a fém fölé. Megragadta és lassan húzta.
Nem jött ki.
Megpróbálta nyomni. Talán ki kell akasztani. A cső halk kattanással
lement. Hirtelen erős nyomást érzett a szemén. A szoba megremegett –
tudatosan csodálkozott rá, és a válasz, hogy mi történik, ugyanúgy világos
volt –, remegett, vibrált, reszketett minden molekulájában. Remegett, akár a
kép a kristálytiszta tócsában, amibe követ dobtak.
Megfájdult a feje. Ujjaival a cső után tapogatott, mert alig látott. Kicsit
behunyta a szemét, de semmi nem változott. A csövet forrónak érezte,
ahogy próbálta visszahúzni a helyére. Elkábulhatott, mert megtántorodott és
előrezuhant, egyenesen rá a Torzítóra. Furcsán könnyűnek érezte magát.
Meglepve kinyitotta a szemét. Az oldalán feküdt, teljes sötétben, és erős
faillatot érzett az orrában. Ismerős, nehéz illatot, de egy jó hosszú pillanatba
telt neki a hatalmas mentális ugrás, hogy felfogja. Ugyanezt az illatot
érezte, amikor lement a faalagútba Crang háza mögött a Vénuszon.
Gosseyn feltápászkodott, megbotlott valami fémben, és kis híján elesett.
Megtapogatta előbb az egyik domború falat, majd a másikat. Nem maradt
kétsége. Alagútban van, ami egy gigantikus vénuszi fa gyökérzetében fut.
 XXVI
Mindazonáltal a kritikátlan elmét az emésztő éhség az iránt, amit
bizonyosságnak vagy véglegességnek hisz, arra kényszeríti, hogy
árnyakat faljon.
E.T.B.

Az energialöket, ami annyira felélénkítette, hogy felfogta, hol is van,

alábbhagyott. Gosseyn lehuppant. Nem önszántából. A keze remegett, a
lába elerőtlenedett.
Azt már észrevette, hogy sötét van. Most újra, erősebben is felfogta.
Sötét! Tónustalan, könyörtelen sötét. Nekinyomult a szemének, bele az
agyába. Érezte a ruhát a bőrén, a fapadló nyomását. De ebben a sötétben
ezek lehettek egy testetlen entitás által tapasztalt kóbor bizsergések is.
Ebben az árnyalat nélküli feketeségben, az anyagi, emberi vagy nem emberi
jelző szinte értelmét vesztette.
„Evés nélkül kibírok két hetet – mondta magában –, víz nélkül három
napot.”
Noha emlékezett a fekete alagutak mérföldjeire, nem érezte magát
reményvesztettnek. Mert tudta, nem irányították volna a Torzítót ennek a
vénuszi fának csak úgy bármelyik részére. Közel kell lennie valami
különleges ponthoz, ami könnyen elérhető innét.
Éppen fel akart tápászkodni, amikor végre felfogta a történtek nagyságát.
Pár perce még a Földön volt. Most meg a Vénuszon.
Mit is mondott Prescott? „Ha két energiát húsz tizedesnyi pontossággal
egymáshoz hasonlítunk, összehangolunk, a nagyobb úgy áthidalja a
kettejük közti szakadékot, mintha ott se volna, noha a kapcsolódás véges
sebességgel történik.”
Az alkalmazott véges sebesség a naprendszerbeli távolságokat
figyelembe véve gyakorlatilag végtelennek bizonyult. Gosseyn kezdte
jobban érezni magát. A Torzító a faalagút eme kis szekciójára hangolta a
magasan szervezett energia-összetételt, azaz az ő testét, és a „nagyobb”
áthidalta a térbeli szakadékot a „kisebbhez”.
Gosseyn felállt. „A Vénuszon vagyok – gondolta –, ahol lenni akartam.”
Még jobban felderült. Az összes elkövetett hiba dacára még mindig
biztonságban van, még mindig halad előre. Sok mindent megtudott, és amit
nem, az is elérhetőnek tűnt. Csak mélyebbre kell látnia, elvonatkoztatni a
valóságtól, finomítani a megfigyeléseit még egy tizedesjeggyel, és a fátyol
leszakad, a misztériumot saját érzékeivel tapasztalhatja meg.
A gondolat és implikációi elég nagyszabásúk voltak, hogy
idegrendszerében elindítsák az integrációs „pauzát”. Még jobban
megnyugodott.
Eszébe jutott a fém, amiben megbotlott, amikor először felállt itt. Ebben
a sötétben is pillanatok alatt megtalálta. A Torzító volt az, ahogy arra
számított is. Óvatosan sorra megérintette a négy sarokcsövet. A negyedik
volt benyomva. Még mindig. Gosseyn habozott. A Torzítót azok állították
be, akiknek megvolt a maguk célja. Pár csőnek a Gépezetet kellett
megzavarni, de ezek szerint pár transzportálni tudja őt a naprendszer más
részébe, valószínűleg a banda tevékenységének központi helyeire: katonai
főhadiszállásokra, a titkos galaktikus bázisra, atomtorpedók raktáraiba.
A lehetőségek megszeppentették. De nem most kell törődnie velük. Ez
nem a kockázatok vagy kísérletezések ideje. Minél hamarabb eltűnik, annál
jobb.
Finoman felemelte a Torzítót, és elindult a sötétben.
„Megyek ezer lépést az egyik irányba, aztán visszajövök, és ezer lépést a
másikba.” El kell jusson a banda központjába a „leszállási” helyéhez közel.
Ennél messzebb nem vihették.
Ahogy megkerült egy éles kanyart jó háromszáz lépés után, fény csillant
előtte. Még három kanyar következett. A fénynek, ami ugyan erős volt, és
pont előtte világított, még most sem látta a forrását. De azt látta, hogy egy
korlát rajzolódik ki a fényben. Letette a Torzítót.
Óvatosan haladt, majd az utolsó pillanatban négykézlábra kuporodott.
Egy kerítés rácsai között kukucskált át. Hatalmas fémgödör terült el alatta.
A fém tompán csillant az atomreflektorok fényében, amelyek a hatalmas,
befelé görbülő falakon voltak füzérben elhelyezve. A gödör úgy két
mérföld hosszú és egy mérföld széles lehetett. A túlsó felét egy űrhajó
foglalta el. Ilyen hajón a Földön lakók csak a legvadabb képzelgéseikben
szárnyaltak. Űrhajótervezők, akik heteken át boldogan szöszmötöltek
normális naprendszerbeli hajók vázlataival, hazamennek és azt mondják a
feleségüknek: „Most kiveszek ötszáz év szabadságot, és egymillió tervezőt
nekiállítok megrajzolni egy két mérföld hosszú csillagközi hajó terveit.”
 A hajó a gödörben kicsivel lehetett rövidebb két mérföldnél. Bordázott
háta cápaszerűen felmeredt a több száz láb magas mennyezet felé. Elfért
volna mellette egy másik ekkora hajó, de akkor ketten teljesen kitöltik a
gödör szélességét.
A távolság összemosta a részleteket, de Gosseyn még így is ki tudta
venni a hajó hatalmas hasa alatt nyüzsgő alakokat. Kapcsolatban álltak
valamivel a gödör padlója alatt, mert rendszeresen kis alakok csapata sietett
elő a padlóból kimeredő buckák hosszú sorából – mintha liftek jöttek volna
fel megpakolva a padló alatti szintekről. Ezek a szerkezetek Gosseyntól
légvonalban kétharmad mérföldre lehettek, kis sötét micsodák a fémpadlón.
Gosseyn hökkenten látta, hogy a hajó indulni készül. Az apró alakok
lépcsőn mentek fel bele. Először még sok száz sötét alak nyüzsgött ott,
aztán pár tucat, aztán egy se. Eddig elmosódott hangok szűrődtek
irányukból, mozgás és beszélgetés, ám most csend telepedett a fényes
gödörre. Gosseyn várt.
Kint éjszaka lehet. Ekkora hajók indításához szükségük van a sötétre.
Mindjárt megnyílik a mennyezet. Fent egy rét lehet, biztos az álcázza a
hangárt. Valahogy félretolják azt a rétet.
Az összes fény kialudt. Ez is stimmelt. Nem akarják, hogy fény
szűrődjön ki az éjbe. Biztos érzékeny detektorok pásztázzák az eget,
nehogy robogép vagy más légi jármű tévedjen erre éppen most.
Csakhogy nem a mennyezet mozdult meg, hanem a hajó.
Izzani kezdett. Gyenge, mindent átfogó sugárzás volt, ami kirajzolta a
hajó testének minden négyzetcentijét; elmosódott zöld fény, olyan tompa,
hogy a holdfény napsütés lenne mellette. Vibrálni kezdett. Bántotta a
szemét.
Gosseynnek eszébe jutott, hogy a Torzító ugyanígy hatott rá. „A hajót
ráhangolják egy másik csillagbázisra. Nem fog itt mennyezet nyílni.” A
mentális és vizuális fájdalom olyan gyorsan véget ért, ahogy kezdődött. A
zöld izzás megremegett és kihunyt. A nagy hajó eltűnt.
Lent a gödörben négy reflektor ismét felgyulladt. Miniatűr napként
ragyogtak, ám fehér tüzük még így is csak részben tudott dacolni a gödör
sötétségével. Közelükben minden gyönyörűen látszott, ám a fényük
elfogyott a hangár sötétségköbmétereiben. A közepe és a falak között
jókora rész mély árnyékban maradt.
Gosseyn felvette a Torzítót, és követte a korlátot a gödör peremén. Maga
sem tudta, mit keres. A gödörbe semmiképp nem akart lemenni. Valahol
kell itt lenni egy kifelé vezető útnak. Lépcsőnek, liftnek, valaminek.
Lift lett. Pontosabban egy sor liftakna, amelyek közül kettőben volt lift.
Gosseyn megnézte a közelebbi ajtaját. Hang nélkül kinyílt. Bátran belépett,
és megvizsgálta az irányítópanelt. Bonyolultabb volt, mint várta. Csöveket
látott, de kapcsolót nem. Gosseyn arcából kiszaladt a vér, ahogy rájött, mi
ez. Torzító-féle lift. Ez nem csak fel-le jár. Hanem a – megszámolta –
tizenkét irányból bármelyikbe elviszi.
Nyögött egyet magában, és megvizsgált minden csövet, hátha talál
valami jelzést. Megkönnyebbülten látta, hogy minden csövet úgy
alakítottak ki, hogy más irányba mutasson. Csak egy mutatott felfelé.
Gosseyn nem tétovázott. Talán fogságba kerül, de ezt a kockázatot vállalnia
kell. Ujjával hozzáért a csőhöz, és megnyomta.
Ezúttal igyekezett figyelni azt is, hogy mit érez, az érzéstelenítő azonban
eldugaszolta az érzékeit, elkábította az elméjét. Amikor látása kitisztult, a
lift mögötti kép már más volt.
Határozottan egy fában volt. A lift átlátszó ajtaja mögött fényezetlen,
természetes „szoba” terült el. A fény egy magasan elhelyezett lyukból vetült
be. Nagyon durva és egyenetlen volt az egész, sok sötét sarokkal.
Gosseyn az egyik ilyen sötét sarokba rejtette el a Torzítót, aztán óvatosan
felmászott a lyuk felé. A folyosó meredeken emelkedett előtte, és
folyamatosan szűkült is. Félúton már látta, hogy a Torzítóval nem fog
átférni. Ez bosszantó volt, de úgy döntött, végül is egyre megy. Kapcsolatba
kell lépnie a vénusziakkal. Később majd az ő segítségükkel visszajön a
Torzítóért.
Az utolsó harmadban a kezét is használnia kellett, a száraz-korhadt fa
kiálló részeibe kapaszkodva húzta fel magát. Egy titáni vénuszi fa alsóbb
ágán bukkant ki, egy lyukon át, ami csak kétszer volt nagyobb a testénél.
Szabálytalan alakú, természetes eredetű lyuk. Valószínűleg több száz lehet
még egy ekkora fán, ezért gondosan meg kell jegyeznie a helyét.
Azt már észrevette, hogy egyik oldalt nagy rét terül el, valószínűleg a
gödör felett. Az ellenkező irányban sűrű vénuszi erdő. Gosseyn memorizált
pár tereptárgyat, majd elindult a széles ágon. Úgy százlépésnyire a lyuktól
csatlakozott egy másik fa ugyanolyan masszív ágához. Ennek láttán
bizsergett. A fafutás igazi élvezet. A vénusziak biztos gyakran élvezik a
puszta gyönyör kedvéért. Fent tud maradni a magasban öt mérföldet is,
hacsak az erdő előbb nem ér véget, aztán…
 Ötvenlábnyit mehetett, amikor beszakadt a talpa alatt a kéreg. Beesett, le
egy padlóra. Feje felett azonnal bezárult a hosszúkás csapóajtó, sötétben
maradt. Gosseyn azonban alig érzékelte a fény hiányát, mert alighogy leért
a sima padlóra, az lefelé billent. Élesen, ötven, hatvan, hetven fokban.
Gosseyn kétségbeesetten ugrott egyet felfelé. Ujjai sima fát értek, majd
lecsúsztak a semmibe. Megint leesett a padlóra, keményen, és lecsúszott a
meredélyen. Nem volt hosszú út, talán harminc-lábnyi. Az implikáció
viszont feneketlen: csapdába esett.
Esze ágában sem volt feladni. Csúszás közben próbált lábra állni,
megfordulni, visszatérni, mielőtt a padló elérhetetlen messzeségbe kerülne.
Nem sikerült. Már ahogy megpördült, hallotta, hogy a padló a helyére
kattan felette. És még ekkor sem állt meg. Olyan magasra felugrott,
amennyire csak erejéből tellett, és két kézzel belekapott a sötétségbe, de
csak levegőt ért. Ezúttal viszont felkészült és nem esett el, talpon maradt,
mert tudta, ha van esély a menekülésre, azt pillanatokon belül meg kell
találnia. Egy pillanatig mégis erőt vett magán és nyugodtan állt, nulla-A
szünetet alkalmazva gondolkodott.
Eddig minden automata volt. A faág azért nyílott meg alatta, mert
rálépett. A padló szintén. A csapóajtók léte nyomasztó. Riasztót is
bekapcsolhattak. Ki kell jutnia, mielőtt jönne valaki!
Térdre esett, és végigtapogatta a padlót. Jobbra szőnyeget érzett. A
szőnyegre mászott, és pillanatokon belül kitapogatott egy komódot, asztalt,
széket és ágyat. Hálószoba! Akkor lesz villanykapcsoló, asztali vagy ágy
melletti lámpa. Sebes gondolatai itt utat engedtek a cselekvésnek.
Ujjai alatt kattant a kapcsoló, és első esése után három perccel végre
megláthatta börtönét.
Nem volt annyira rémes. Az ikerágy egy rózsaszín alkóvban volt, ami
egy nagy nappaliba nyílt, minimum kétszer akkora és kétszer pompásabb,
mint Crangé. A bútorok fénylettek, akárha gyönyörűen lakkozott fából
készültek volna. A falakon festmények lógtak, de Gosseyn nem pocsékolt
időt rájuk, mert nyugtalan tekintete egy csukott ajtóra tapadt. Hang jött
felőle, zárban csörgő kulcs.
Gosseyn hátralépett, előhúzta a fegyverét. Nyílt az ajtó, és egy robo-
fegyver lebegett be. Jim Thorson hangja szólalt meg. – Jól van, Gosseyn,
tegye le a fegyvert, és hagyja, hogy megmotozzuk.
Nem tehetett mást. Egy pillanat múlva, miután katonák jöttek be és
lefegyverezték, a robofegyver visszahúzódott, majd Jim Thorson lépett be.
 XXVII
A Liga nagykövete egy fémszirtre szállt le a vadállatok bolygóján.
Lassan a hatalmas épület mellvédjéhez sétált, és nyugtalanul tekintett le a
dzsungelbe, négy kilométer mélységbe.
„Gondolom, el kell majd mennem vadászni… – kereste gondolatban a
megfelelő szót, majd komoran folytatta – az extrovertáltakkal, akik ilyen
óriási vadászházakat építettek.”
Mögötte egy hang mormolta: – Erre, Excellenciád. A vadászcsapat egy
órán belül indul, és útközben Vörös Enro tárgyal majd önnel.
– Mondja meg Excellenciájának, a Legnagyobb Birodalom
külügyminiszterének – kezdte határozottan a nagykövet –, hogy csak most
érkeztem, és hogy…
Elhallgatott, lenyelte a visszautasítást. Senki, főként a Liga ügynöke nem
utasítja vissza hatvanezer csillagrendszernyi birodalom legfőbb urának
meghívását, főként, ha az ember célja különleges tapintatot igényel. A
nagykövet halkan fejezte be: – …és hogy időben készen leszek.
Vérszomjas egy dolog. Voltak puskák mindenféle vadra, amiket
hangtalan gépek vittek, s minden vadásznak jutott egy ilyen gép. A robotok
mindig kéznél voltak, hogy a megfelelő fegyvert nyújtsák, mégsem
akadályoztak soha. A legveszedelmesebb állatokat energiapajzsok tartották
távol, míg a vadászok elfoglalták lőállásaikat.
Volt egy hosszú, karcsú, patás állat, szürke színű, ami egy próbálkozás
után megértette, hogy csapdába esett. Akkor leült a hátsó lábára, és sírva
fakadt. Vörös Enro saját kezűleg lőtte ki az egyik szemét. Az állat eldőlt,
egy percig még zokogott és vonaglott, majd elcsitult. Visszafelé a
vadászkastélyként és külügyminisztériumként szolgáló gigantikus épületbe,
a vörös hajú óriás odament a Liga nagykövetéhez.
– Remek sport, nem? – hörögte. – Bár feltűnt, hogy keveset lőtt.
– Először csinálom – mentegetőzött a másik. – Le voltam nyűgözve. Ez
igaz is volt, bizonyos szempontból. Az egész lenyűgözte, sokkolta,
undorította. Látta, hogy a nagydarab férfi gúnyosan méregeti.
– Maguk a Ligában mind egyformák – mondta Enro. – Egy rakás gyáv…
– elhallgatott, és átgondolta az éles kritikát – békepárti.
– Ne feledje el – emlékeztette a nagykövet hűvösen –, hogy a Ligát
tizenkilenc galaktikus birodalom alapította egy olyan időszakban, amikor
hiábavaló, bizonytalan kimenetelű háborúkkal pusztították egymást. A béke
a Liga mestersége, és mint minden intézmény, a Liga is apránként olyan
embereket termel ki, akik már békésen gondolkodnak.
– Néha jobb szeretem a háborút, bármilyen romboló.
A Liga képviselője nem felelt. Enro egy darabig rágta az alsó ajkát, majd
rákérdezett: – Mit óhajt?
A nagykövet diplomatikusan kezdte: – Nemrégiben felfedeztük, hogy a
maguk közlekedési minisztériuma túlzottan lelkes volt.
– Hogy érti?
– Egy olyan naprendszerre utalok, amelyet a helyi domináns faj Solnak
nevez.
– Ez a név nem cseng ismerősen – felelte fagyosan Enro.
A nagykövet meghajolt. – Kétségtelenül szerepel a minisztériumuk
nyilvántartásában, és a probléma is egyszerű. A maguk szállítási
minisztériuma tranzitbázist létesített ott ötszáz éve a Liga engedélye nélkül.
A Sol azok közé a rendszerek közé tartozik, amelyeket az újonnan
felfedezett csillagok feltérképezését és kiaknázását illető egyezmények
aláírása után fedeztek fel.
– Hm. – A vörös hajú pillantása még gúnyosabb lett, és a nagykövet
érezte, hogy Enro igenis tudott a Solról. – És most engedélyt fog adni
nekünk a bázis fenntartására?
– A bázist le kell bontani és eltávolítani – jelentette ki a Liga küldöttje
határozottan –, ahogy azt a Liga chartájának cikkelye előírja.
– Igen jelentéktelen ügy – töprengett Enro. – Hagyjon egy emlékeztetőt a
titkárságon, és majd utána nézünk.
– De a bázist szétszerelik? – kérdezett rá a nagykövet.
Enro nyugodt maradt. – Nem feltétlenül. Végül is régóta ott van, a
szállítási minisztériumnak nagy veszteséget okozhat a megszüntetése. Ha
így van, az ügyet a Liga elé terjesztjük, és ott kérünk megerősítést.
Csillagközi szervezeteknél előfordulnak efféle esetek. A legjobb az
előremutató, rugalmas intézkedés.
Most a kisebb férfin volt a gúnyolódás sora. – Biztos vagyok benne, hogy
Excellenciád tiltakozna elsőként, ha egy másik birodalom véletlenül
magához csatolna egy csillagrendszert. A Liga álláspontja világos. Azoknak
kell jóvátenni a hibát, akik elkövették.
Enro csúnyán nézett rá. – A Liga legközelebbi ülésén felhozzuk a
kérdést.
 – Az még egy év.
Enro ezt elengedte a füle mellett. – Most már rémlik valami erről a
rendszerről. Vérszomjas lakói vannak, ha nem csalódom. Most is valami
zavargás vagy háború folyik. – Komoran mosolygott. – Engedélyt fogunk
kérni a rend visszaállítására. Biztos vagyok benne, hogy a Liga delegáltjai
nem tiltakoznak majd ellene.
 XXVIII
Gosseyn komoran nézte, ahogy ellensége belép a hálószobába. Inkább
Crang, mint Thorson. Még Prescott is jobb lett volna. De hát Thorson volt:
az óriás a szürkészöld szemével, erős arcával és sasorrával. Ajka épp csak
hogy fintorgott. Orrlyukai láthatóan kitágultak és összehúzódtak, ahogy
lélegzett. Feje kicsit jobbra dőlt, amikor Gosseynt székre parancsolta. Ő
nem ült le. Aggodalmat mutatva kérdezte: – Fájt az esés?
Gosseyn vállat vont. – Nem.
– Helyes.
Csend lett. Gosseynnek volt ideje összeszedni magát. Az elfogás miatti
keserűsége kezdett múlni. Az ember az ellenség erődjében hátrányban van
és állandó veszélyben. Persze még ha tudja is előre, hogy csapdák várják,
akkor sem tehetett volna másképpen.
Felkészült. Visszagondolt eddigi kapcsolatára Thorsonnal, ami nem is
volt olyan erőszakos, mint lehetett volna. A férfi többször is engedményt
tett az ő javára. Nem ölette meg egyből. Hagyta magát meggyőzni, és
szabadon engedte. Ez valószínűleg nem történik meg újra, de Thorson
részéről állandó veszély fenyegeti, amíg van nyelve, hogy beszéljen. Várt.
– Gosseyn – mondta Thorson az állát simogatva –, a vénuszi támadás
különös fázisba ért. Ha normális körülmények lennének, azt is
mondhatnánk, kudarcot vallott… Á, gondoltam, hogy ez érdekelni fogja.
De hogy tényleg kudarc-e vagy sem, teljesen attól függ, mennyire fogékony
arra, amit a fejemben forgatok.
– Kudarcot! – visszhangozta Gosseyn, akit ez a szó teljesen lefoglalt.
„Biztos rosszul hallottam” – gondolta. Ekkor lassan ránehezedett a dolog
jelentése, mégsem tudta elhinni. Százszor is megpróbálta elképzelni a
Vénusz invázióját: a kolosszális fák és állandó csodás időjárás bolygóját
számtalan irányból egyszerre támadják! Emberek potyognak az égből
akkora számban, hogy zuhanó alakjuk elsötétíti a ködös eget a városok
felett, amiket sosem látott. Fegyvertelen milliókat lepnek meg képzett
katonák, akiknek rendelkezésére áll minden elképzelhető fegyver,
méghozzá korlátlan mennyiségben! Hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen
mértékű támadás kudarcot vallhat.
– Rajtam kívül – mondta lassan Thorson – más még nem ismerte fel a
kudarcot, kivéve talán… – habozott – Crang. – Egy pillanatig a homlokát
ráncolta egy titkos gondolatra. – Gosseyn, ha maga tervezte volna a Vénusz
védelmét, milyen óvintézkedést tett volna egy olyan támadóerő ellen, amely
elméletileg több nehézfegyvert tud felvonultatni, mint ahány embert maga?
Gosseyn tétovázott. Volt pár elmélete a Vénusz védelméről, de nem
szándékozott megosztani Thorsonnal. – Halvány sejtelmem sincs.
– Mit csinált volna, ha ott éri a támadás?
– A legközelebbi erdő felé rohantam volna.
– És ha nős? Mit csinált volna a feleségével és a gyerekeivel?
– Természetesen magammal vittem volna őket. – Kezdte megpillantani az
igazságot, és a látomás bizony elkábította.
Thorson káromkodott. Jobb öklével bal tenyerébe csapott. – De mi vinné
rá erre? – dühöngött. – Senki nem visz nőt és gyereket a szabad ég alá. Az
embereim parancsba kapták, hogy körültekintéssel és tisztelettel bánjanak a
lakossággal, kivéve ahol ellenállást tapasztalnak.
Gosseyn bólintott, de nem tudott megszólalni. Könnyek szöktek a
szemébe, az izgalom könnyei, és a felismerésé, hogy az első veszteségek
már bekövetkeztek. – A problémájuk a fegyverek megszerzése lehetett.
Hogy csinálták?
Thorson felnyögött és járkálni kezdett. – Fantasztikus. – Vállat vont,
odament egy fali eszközhöz, elforgatott egy tárcsát, majd hátralépett. –
Előbb talán tisztázzuk ezt, és utána folytassuk.
A szoba elsötétedett. A falat fényes négyzet világította meg. A fény
változott, mélyült, a formálódó kép valós lett. Gosseynnek az a benyomása
támadt, hogy ablakon néznek ki egy zajos, gondterhelt nappali világra. Az
ablak, s vele ők is, mozogtak előre, elfordultak, és egyik oldalt hatalmas fák
sorakoztak, a talajszinten pedig alvó emberek. Ezrével. Könnyű anyagból
készült zöld egyenruhát viseltek. Furcsa volt, hogy ilyen sokan alszanak
fényes nappal. Mocorogtak, forgolódtak álmukban, nem volt egy pillanat
se, hogy ne ültek volna fel több tucatnyian, szemüket dörgölve, majd újra
ledőltek és aludtak tovább.
Őrszemek járkáltak az alvók sorai között. Gépek lebegtek felettük a
levegőben, erre-arra forogtak, fegyverüket célra szegezték, mintha az
emberekhez hasonlóan ők is nyugtalanok volnának.
Két őrszem sétált el az „ablak” alatt, amin át Gosseyn és Thorson
leskelődött. Olyan nyelven beszéltek, amit Gosseyn még sosem hallott. Azt
eddig is sejtette, hogy galaktikus katonák, az idegen nyelvtől mégis kilelte a
hideg. Thorson hangja szólalt meg a vállánál gyengéden:
 – Az Altairról valók. Nem terheltük őket a helyi nyelvvel.
Helyi nyelv! Gosseyn némán megemésztette. Az elméjében kialakult kép
a galaktikus birodalomról és miriádnyi lakójáról nem verbális szinten élt.
Épp kezdett azon merengeni, vajon Thorson miért is mutatja neki
mindezt, amikor mozgást látott előbb egy, majd mind több óriásfán. Apró
emberalakok – aprónak tűntek ekkora háttér előtt – másztak lefelé a kérgek
barlangjaiban és alagútjaiban, vájataiban és árkaiban. Gosseyn feszülten
figyelő tekintete előtt leértek a talajra, ahol kiáltozva rohantak előre.
Különös látványt nyújtottak, mert úgy ugráltak le az alsóbb ágakról, akár a
majmok, ráadásul rövid husángokkal voltak felfegyverezve. Előbb csak
csermely voltak, aztán keskeny patak, majd folyó, majd árvíz, elborítottak
mindent a világosbarna rövidnadrágos és barna szandálos, husángos
emberek. Az erdő nyüzsgött, akár a hangyaboly, csakhogy ezek a hangyák
emberalakot öltöttek és vademberként üvöltöztek.
Elsőnek a gépek ébredtek fel. Lebegő sugárvetők hosszú sorai küldtek
sistergő tüzet a támadókra. Automatikusan célzott fegyverek adták
robajukat a zűrzavarhoz. Százával estek el emberek, mindegyre sikolyok
harsantak. És most már ébredezett a tábor. A katonák káromkodva pattantak
fel és kaptak fegyverük után. Husángokat lengető emberek birkóztak velük,
s minden perccel egyre több és több botos ember érkezett. A csatatér fölött
az automata fegyverek bizonytalanul dadogtak, mintha már nem tudnák,
hová is lőjenek. Ahogy a sugárvetők sistergése és a fegyverek robaja
csökkent, a káromkodás, hörgés és zihálás hallhatóbb lett.
A küzdelem esetlenségének, a közelharc esetlenségének oka hirtelen
leesett Gosseynnek. – Jézusom! Ez a harc sötétben zajlik?
Költői kérdés volt, hiszen immár látta a különbséget az itteni napfény és
az ottani napfény között. A jelenetet éjszaka vették fel radarkamerák.
Mögötte Thorson rekedten mondta: – Ott mond csődöt minden fegyver. A
sötétben. Mindenkinek van éjjellátó készüléke, de elemmel működik, és fel
is kell helyezni. – Dühösen fújt egyet. – Őrjítő nézni, hogy azok a barmok
úgy csinálnak, mintha ők lennének a világ leghülyébb katonái.
Még egy percig mondta a magáét, majd elhallgatott. Csend lett Gosseyn
mögött, aztán Thorson jóval nyugodtabban szólalt meg:
– Hogy miért vagyok mérges? Ez a támadás az első éjszaka történt.
Minden táborunkban. Megsemmisítő volt, mert senkinek eszébe nem jutott,
hogy fegyvertelen barbárok megtámadhatják a galaxis legjobban felszerelt
seregeit.
 Gosseyn alig hallotta. Lenyűgözve figyelte a harcot. A támadók immár
több ezren voltak. Halottaik helyenként három sorban feküdtek egymáson a
fák között. De nem voltak egyedül. Itt-ott a lerohant táborban még
küzdöttek galaktikus katonák.
Még felvillantak a gyilkos kézi sugárvetők, csak éppen többnyire immár
egy vénuszi nulla-A kezében.
Még tíz perc és kétség sem lehetett az eredmény felől. Botokkal
felfegyverzett, eltökélt emberek elfoglaltak egy modern katonai tábort
annak összes felszerelésével együtt.
 XXIX
Ahogy a győzedelmes vénusziak nekiláttak sírt ásni a halottaknak,
Thorson kikapcsolta a videót. A lakás világítása felerősödött. Közömbösen
az órájára nézett.
– Már nincs egy órám, mire Crang jön.
A homlokát ráncolta, majd az üres falra mutatott, amin egy pillanattal
azelőtt még olyan élénk jelenet látszott.
– Természetesen gyorsan erősítést küldtünk, azok pedig nem is próbálták
megtámadni a városokat. Mert nem az volt a céljuk. Fegyvereket akartak és
szereztek is. Ez az invázió negyedik napja. Ma reggelig több mint
ezerkétszáz hajónkat elfogták és még ezret megsemmisítettek, számtalan
fegyvert zsákmányoltak és fordítottak ellenünk, kétmillió emberünket
megölték. Eközben a vénusziak tízmillió embert vesztettek: ötmillió halott
és ötmillió sebesült. De véleményem szerint számukra a veszteség itt
megáll, míg nekünk ez csak a kezdet.
Megállt a szoba közepén. A tekintete mogorva volt. Vadul rágta alsó
ajkát. Végül sötéten azt mondta: – Ez példátlan, Gosseyn. A galaxis
történetében nem volt hasonló. A meghódított népek vagy nemzetek, sőt
egész bolygócsoportok mindig otthon maradnak, a nagy tömeg mindig
behódol. Pár generáción át talán gyűlölik a hódítókat, de helyes
propagandával meg lehet őket győzni, és nemsokára büszkék lesznek, hogy
egy nagy birodalom tagjai. – Vállat vont, és félig magának mormolta: –
Rutin taktika.
Gosseyn arra gondolt: „Tízmilliós vénuszi veszteség négy nap alatt.” A
hatalmas számtól lehunyta a szemét. Aztán lassan és komoran kinyitotta.
Nagy büszkeséget és nagy szomorúságot érzett. A nulla-A filozófiáját a
holtak igazolták, bizonyították, tisztelték meg. A vénusziak egy emberként
felismerték a helyzetet, és megegyezés, tervezés vagy figyelmeztetés nélkül
megtették, amit kellett. A józan ész diadala, amely kétségtelenül rajta
hagyja nyomát minden gondolkodó emberen a világon. Odakint, más
csillagok bolygóin nagyszámú jóakaratú ember élhet.
Gosseyn önkéntelenül megsaccolta, hány milliárd őszinte ember lehet. A
szám meghökkentette, megváltoztatta gondolatai menetét Összehúzott
szemmel nézett Thorsonra.
 – Várjunk csak – mondta lassan. – Mit akar elérni? Hogyan szenvedhet
vereséget egy galaktikus birodalom, aminek több katonája van, mint
ahányan ebben a naprendszerben laknak? Hogyhogy nem tudnak
lényegében kifogyhatatlan sereget állítani, hogy ha kell, akkor kiirtsanak
minden nulla-A hívet a Vénuszon?
Thorson arca gúnyos kifejezést öltött. – Erről beszéltem az előbb.
Tekintetét le nem véve Gosseyn arcáról odahúzott egy széket és lovagló
ülésben leült, könyökével megtámaszkodva a szék hátán. Olyan feszültség
sugárzott róla, ami nem hagyott kétséget mondandója fontosságáról. Halkan
magyarázta:
– Közelítse meg innét, barátom. A Legnagyobb Birodalom, ami
egyébként az eredeti kifejezés szó szerinti fordítása, a Galaktikus Liga
tagja. A többi tagok három az egyhez számbeli fölényben vannak, de mi
vagyunk a legnagyobb hatalom, ami térben és időben valaha létezett. Na
szóval a Liga miatt csak korlátok között cselekedhetünk. Aláírtunk
egyezményeket, amelyek megtiltják a Torzító használatát úgy, ahogy mi
tettük a Gépezet ellen. Tiltják az atomenergia használatát, kivéve
erőforrásként, és még pár megnevezett célra. Mi atomtorpedókkal
pusztítottuk el a Gépezetet. Igaz, nagyon kicsikkel, de akkor is. A Liga
szótárában a fajirtás a legnagyobb bűn. Ha egy populáció öt százalékát
megöljük, az háború. Ha tíz százalékát, az mészárlás, és ha a Liga bűnösnek
talál, kártérítést kell adni érte. A húsz százalék vagy húszmillió, amelyik a
nagyobb, az fajirtás. Amennyiben bizonyítható, a szóban forgó kormányt
törvényen kívül helyezik, a felelősöket pedig a Liga rendelkezésére kell
bocsátani, ahol bíróság elé kerülnek, és kivégzik őket. A feltételek
végrehajtásáig automatikusan hadiállapot lép érvénybe.
Thorson szünetet tartott, örömtelen mosoly derengett arcán. Darabosan
felállt, és járkálni kezdett. Majd megállt.
– Talán így már kezdi érteni, milyen problémát jelent nekünk a Vénusz.
Ha folytatjuk a háborút, még egy hét, és mind szélsőséges büntetésnek
leszünk kitéve, mellette pedig a legnagyobb háború lehetősége áll fenn.
Mosolya komorabb lett. – Természetesen addig folytatjuk a háborút,
amíg én nem látok magamnak kiutat a helyzetből. És itt jön a képbe maga,
barátom.
Gosseyn problémája ilyen gyorsan előtérbe került.
Lassan hátradőlt a székében. Nem értett semmit, de az érzelmi reakció
meggátolta a gondolkodást. Teste égett a galaktikus birodalom elleni
haragtól és gyűlölettől, amely emberi életekkel játszadozik. Elemésztő
késztetést érzett, hogy beleadja magát, osztozzon a hatalmas áldozatban,
önként felajánlja életét, mint mások az övékét. Szinte mindent elnyomott a
vágy, hogy eggyé váljon a Vénusz lakóival.
Szinte. Tudatosan, az agykérgében elhőkölt ettől a halálos késztetéstől.
Ami nekik helyes, neki nem feltétlen az. A nulla-A lényege, hogy nincs két
azonos helyzet, ő II. Gilbert Gosseyn az egyetlen pluszagy tulajdonosa az
univerzumban. Az ő célja az kell, hogy legyen, hogy életben marad és
fejleszti különleges elméjét.
És éppen ez nem stimmelt. Elméletileg egy fogoly ezt magától nem
érheti el. Thorson őszintesége azonban reményt sugallt.
Akármit kínál, el kell fogadnia és saját hasznára fordítani.
Látta, hogy Thorson még mindig őt nézi, ünnepélyes arccal. A nagydarab
férfi lassan mondta: – Azt nem értem, hogy hol jön maga a képbe. A
támadás előestéjén lökték be a színre, szinte szó szerint. Látszólag azért,
hogy jelenléte megállítsa az inváziót. Elismerem, hogy késleltetett is
bennünket, de nem sokáig. Visszatekintve nem szolgált hasznos célt. A
támadás nem maga miatt vallott kudarcot, hanem egy faj filozófiája miatt.
Elhallgatott. Fejét éles szögben jobbra döntötte önkéntelen, de kifejező
tétovázással. Láthatóan lefoglalta a probléma. Amikor ismét megszólalt,
rekedt volt a hangja:
– Mégis… mégis kell lennie kapcsolatnak. Gosseyn, hogy magyarázza az
egyedi nulla-A és egyedi önmaga létezését egy amúgy közönséges
univerzumban? Várjon! Ne válaszoljon. Hadd mondjam el, én hogy látom.
Először is megöltük, nem azért, mert azt akartuk, hanem mert egyszerűbb
volt, mint bajlódni magával. Ez rossz döntés volt. Már az, hogy ilyen
léptékben gondolkodunk, megmutatta, milyen szűk alapon definiálunk.
Amikor Prescott jelentette, hogy maga megjelent a Vénuszon – folytatta
–, először el se akartam hinni. Utasítottam Crangot, hogy keresse meg, és
mert akartam az együttműködését, Prescott eljátszotta, hogy megmenti
magát. Ez lehetőséget teremtett megszabadulni Lavoisseurtől és Hardie-tól,
és dr. Kair révén megtudtunk ezt-azt a pluszagyáról. Meg kell bocsátania a
módszereinket, de nagyon felzaklatott minket, amikor megjelent egy
második testben.
– Halhatatlanság! – Előrehajolt, szeme enyhén kidülledt, mintha olyan
érzelmet élne át újra, ami megrengette lénye alapjait. A jelek szerint észre
sem vette, hogy elárulta „X” igazi nevét. Lavoisseur! Gosseynnek rémlett,
hogy hallotta már, de nem emlékezett, hol. Thorson folytatta: – Valaki
felfedezte az emberi halhatatlanság titkát. Olyan halhatatlanság ez, ami
balesetek ellenében is érvényes. Vagyis – megvető szünetet tartott – kivéve
az olyan baleseteket, amelyek a Földön történhetnek a testekkel, ahol
kívülállók fegyveresen is bejuthatnak bárhová.
Thorson elhallgatott és élesen Gosseynre nézett. – Biztos kíváncsi, hol
találtuk meg III. Gosseyn testét. Őszintén szólva nekem mindig is gyanús
volt kicsit Lavoisseur. Csak mert balesete volt, nem hittem, hogy sajátjai
ellen fordul és összeáll a nulla-A ellenségeivel. Úgyhogy ellátogattam a
Szemantikai épületbe a Korzybski téren, és…
Megint elhallgatott, ezúttal incselkedőn. És Gosseyn azt krákogta: – Ott
volt? – Nem is várta meg a választ, elméje továbbugrott, túl azokon a
szavakon, egy új felismerésre. – Lavoisseur! Csak most esett le. „X” volt
Lavoisseur, a Szemantikai Intézet feje?
– A balesetét két éve, amikor történt, hírül adták. Azt viszont nagyon
kevesen tudták, mennyire súlyos. De ez nem is fontos most. Az számít, hol
volt a harmadik test. A tudósok, akikre rábízták, megesküdtek, hogy csak
egy hete vitték oda, és a Játékok Gépezete számára vigyáztak rá. Azt
mondták, rutineljárásként felhívták a Gépezetet, és ott igazolták, hogy egy
hét múlva küldenek érte egy teherautót. De amikor megtaláltam, még a
tokjában volt. Nem akartam megsemmisíteni, de amikor az embereim ki
akarták venni a konténerből, az az istenverte izé felrobbant.
Megint odahúzott egy széket, és nehézkesen leült. Tudatában sem
lehetett, mert a szemét le nem vette Gosseynről. Csengő hangon mondta: –
Hát ez a teljes kép, barátom. Biztosíthatom, hogy volt III. Gosseyn.
A saját szememmel láttam, kiköpött úgy nézett ki, mint maga, és mint I.
Gosseyn. A harmadik test láttán határoztam el, hogy kockára teszem a
karrieremet.
Ettől mintha megkönnyebbült volna, akárha a döntés attól vált volna
véglegessé, hogy szavakba öntötte. Thorson fészkelődött a széken, és
bizalmasan közelebb hajolt.
– Gosseyn, nem tudom, mennyit tud. Feltételeztem, hogy sokat. –
Ironikusan hozzátette: – Nem tudtam nem észrevenni, hogy mások milyen
buzgón látták el magát információval a saját érdekükben. De nem
számítanak. – Jobb kezével széles gesztust tett, amivel mindenkit végleg
elhessentett. – Gosseyn, amit az előbb mondtam a Liga szabályairól, az
igaz. De mint kitalálhatta, mindez nem számít. – Mégis elhallgatott, mint
egy olyan ember, aki titkot készül elárulni. – Azokat az egyezményeket
szándékosan szegték meg. – Lábát a földre tette. Sötéten mondta: – Enrónak
elege van a Liga locsogásából. A lehető legnagyobb háborút akarja
kirobbantani, és külön utasított engem, hogy provokáció gyanánt irtsam ki a
nulla-A Vénusz lakóit.
Halkan fejezte be: – Maga miatt úgy döntöttem, nem hajtom végre a
parancsait.
Gosseyn az elméjében szinte látta közeledni. A nagydarab férfi az első
szavaitól kezdve Gilbert Gosseyn rejtélyére összpontosított. Saját
problémáját, saját kötelességeit csupán a tisztázás és magyarázat érdekében
hozta fel. És a hatalmas dolog, a szinte hihetetlen dolog az volt, hogy
Thorson önkéntelenül magyarázatot adott végre arra, miért jelent meg annyi
Gosseyn az események eme vásznán. A határtalan pusztításra kész,
ellenállhatatlan háborús mechanizmus vezérét eltérítették a céljától. Lelki
szemei élete normális valóságán túlra figyeltek, és a halhatatlanság, amelyet
megpillantott, minden másra vakká tette. Még voltak elvarratlan szálak,
homályos részek a képen, de Gosseyn megértette: azért hozták vissza az
életbe, hogy ezt az embert eltérítsék a céljától. Afelől se volt kétsége, hogy
Thorson eljut idáig a logikájával.
– Gosseyn, meg kell találnunk a kozmikus sakkjátékost. Igen, többes
számot használtam. Akár tisztában van vele, akár nincs, magának is részt
kell venni a keresésben. Ennek pedig súlyos okai vannak, személyes és
általános okai egyaránt. Biztos nem kerülte el a figyelmét, hogy maga csak
egy gyalog, az eredeti egy tökéletlen verziója. Akármennyit fejlődik,
valószínűleg sosem tudja meg, hogy kicsoda, sem, hogy mi az igazi célja a
maga mögött álló illetőnek. És biztos azt is érzi, Gosseyn, hogy ezt az
illetőt csak átmenetileg lepték meg. Akárhonnét szerzi ezeket a testeket,
biztos lehet benne, hogy csak rövid ideig lesz magára szüksége, addig, amíg
másikat nem készít. Embertelennek hangzik, tudom, de felesleges áltatnia
magát. Akármit csinál most, akármilyen sikert elér, rövidesen
szemétdombra kerül. És a III. Gosseynnel történt baleset miatt lehetséges,
hogy az I. és II. emlékei is elvesznek.
A nagydarab férfi arca kész tanulmány volt, ahogy feszülten készült a
cselekvésre. Éles hangon mondta: – Természetesen kész vagyok megfizetni
az árat a segítségéért. Nem pusztítok el nulla-A-t. Nem használok
atomenergiát. Szakítok Enróval, legalábbis a lehető legtovább sötétben
tartom. Itt csak állóháborút viselek, korlátozom a mészárlást. Mindezt
hajlandó vagyok megfizetni az önkéntes együttműködéséért. Ha
kényszerítenünk kell, akkor engem nem köt semmilyen ígéret. Így csak
egyetlen kérdés marad – a szürke-zöld szemek már lángoló tavak voltak –,
hogy önként vagy nem önként segít nekünk. Mert segíteni fog!
Mivel sejtette, mi jön, Gosseynnek volt ideje dönteni és végiggondolni
néhány következményt. Habozás nélkül felelt: – Természetesen önként. De
remélem, azt tudja, hogy első lépésként muszáj képeznünk a pluszagyamat.
Hajlandó ezt elfogadni?
Thorson talpon termett. Odament és vállon veregette Gosseynt. – Ezen
már túl vagyok – mondta harsányan. – Felállítottunk egy transzportot a
Földdel. Crang bármikor megérkezhet dr. Kairral. Prescott csak holnap jön,
mert dolga van a Vénuszon, és földi támogatóink miatt hajóval kell jönnie.
De…
Kopogtak. Nyílt az ajtó és dr. Kair lépett be, mögötte Crang. Thorson
intett nekik, Gosseyn pedig felállt és kezet rázott a pszichiáterrel. Thorson
és Crang halkan diskuráltak. Aztán a nagydarab férfi az ajtóhoz ment.
– Itt hagyom magukat, beszéljék meg a részleteket nyugodtan. Crang azt
mondja, nagyszabású lázadás tört ki a Földön, vissza kell mennem
irányítani a harcot.
Az ajtó becsukódott mögötte.
 XXX
A tudomány hajnalán
Minden perc és apró rész
Nagy-nagy gonddal készült ám
Hisz Isten mindent észrevész
W.W.L.

– A szellemek csatája lesz – jelentette ki dr. Kair –, és én a pluszagyra

fogadok.
Jó egy órán keresztül beszélgettek, s Crang csak néha-néha kotyogott
közbe. Gosseyn a szeme sarkából figyelte a barna szemű férfit, értetlenül és
bizonytalanul. Kair szerint Crang találta meg és tartóztatta le. A férfinak
persze el kellett játszania, hogy Thorson embere, de túlságosan szívvel-
lélekkel csinálta. Gosseyn úgy döntött, nem kérdezi meg Patricia Hardie-
ról. Egyelőre legalábbis. Kair felállt.
– Ne vesztegessük az időt – mondta a pszichiáter. – Úgy tudom, a
galaktikus technikusok egy külön szobát szereltek fel önnek. Az ő
felszerelésükkel a tréning nem lehet nehéz. – Csodálkozva ingatta a fejét. –
Még most is alig tudom elhinni, hogy rengeteg épület van itt a föld alatt, és
csupán Crang fája az álca… Na de vissza a tárgyra. – Elgondolkodva
ráncolta a homlokát. – A lényeg, hogy ha igazunk van, a maga pluszagya
egy organikus Torzító. Gondoljon bele. A mechanikus Torzító segítségével
képes lehet két kis fatömböt három-négy nap alatt egymáshoz hasonítani, és
ez még csak a kezdet.
Csupán két napba telt.
Utána magára maradva a sötét szobában, ahol a tesztet végezték,
Gosseyn csak ült és meredten nézte a fatömböket. Eredetileg három centire
voltak egymástól. Közben nem látott mozgást, ám most összeértek. A
fénysugár, amely a két kockára szegeződött, határozottan mutatta
megváltozott helyzetüket. Habár ő nem érzett semmit, pluszagyából
gondolathullámok nyúltak ki és irányították az anyagot.
Az elme győzelme az anyag felett; az ember sok évszázados álma. No
persze nem segítség nélkül érte el. Mindent megtettek, hogy a két kocka
hasonuljon. És azok icipicit mégis változtak volna azóta. Nagyon picit.
Testhőmérséklete a zárt térben hatott volna rájuk. A fénysugár és a
környező sötétség mindkét tömbre más hatással lett volna, dacára a falakat
borító elnyelőcsöveknek, dacára a legfinomabb elektronikus termosztátnak.
Persze a Torzító nélkül már először sem ment volna. Tizenkilenc
tizedeshelyig hasonította a fatömböket. Lecsendesítette a levegő
molekuláris mozgását, részlegesen egyneműsítette az asztalt, amin a
tömbök álltak, Gosseyn székét és magát Gosseynt is.
A végső impulzus mégis belőle származott. Az volt a kezdet.
Gosseyn kilépett a tréningszobából, és Thorson nemsokára megérkezett a
transzporterrel a Földről, hogy segítsen Kairnak a tesztekkel. A fényképek
ezernyi apró impulzusvonalat mutattak, amelyek a pluszagyba nyúltak.
A tesztek egyre csak nyúltak, s végül egy kimerült Gosseyn indult el a
lakásába. A „lift” felé menet feltűnt neki, hogy a szokásos őrök mellett egy
kis fémgömb is lebeg mögötte, amiből elektronikus csövek merednek ki. Az
őröket felügyelő Prescott elkapta a pillantást.
– Van benne egy rezgéskeltő – magyarázta hűvösen. – Crang jelentette
Kair kijelentését, hogy ez elmék harca lesz, és nem kockáztatunk. Apró
változtatásokat végzünk vele a falak, a plafon, a padló, a talaj
atomszerkezetében, mindenhol, ahol maga járt. Mostantól a lakása ajtajáig
követi.
Hangosabban mondta: – Óvintézkedés arra az időre, amikor képes lesz
magát transzportálni a lakásából bármilyen anyagba, aminek a szerkezetét
előzőleg „memorizálta”.
Gosseyn nem felelt. Sosem bajlódott azzal, hogy a Prescott iránti
ellenszenvét elrejtse, most is csupán farkasszemet nézett vele. A férfi vállat
vont, de ahogy az órájára nézett és fanyar mosollyal megszólalt, volt valami
a hangjában: – Az a célunk, Gosseyn, hogy minden elérhető eszközzel
lekössük magát. Ennek érdekében előkészítettünk egy kis meglepetést is.
Gosseyn még ezen a meglepetésen tűnődött, amikor pár perc múlva
felkapcsolta a világítást a nappalijában. Pizsamára vetkőzött, majd elindult
a sötét alkóv felé, ahol az ágy állt. Az egyik árnyékos párnán mozgást vélt
látni, megtorpant. Álmos szempár nézett fel rá. Gosseyn még ebben a
félhomályban is azonnal felismerte az arcot. A lány hanyag kecsességgel
felült, és ásított. – Mi aztán folyton egymásba botlunk, mi? – kérdezte
Patricia Hardie.
 XXXI
Gosseyn lehuppant a másik ágyra. Roppant mód megkönnyebbült, de
aztán az izgalom elpárolgott, és eszébe jutottak Prescott szavai. –
Gondolom, ha szöknék, megölne – mondta lassan.
A lány kissé komolyabb képpel bólintott. – Olyasmi. Mr. Crang ötlete
volt.
Gosseyn lefeküdt az ágyára és némán fixírozta a plafont. Megint Crang.
A férfi iránti kétségei kezdtek szétfoszlani. Talán Thorson meg akarta öletni
Patríciát, és ez Crang kompromisszuma, hogy megmentse a lány életét
anélkül, hogy magát leleplezné. Szinte látta, ahogy Crang elmagyarázza
Thorsonnak, hogy Gilbert Gosseyn egyszer azt hitte, Patricia Hardie a
felesége, és talán maradt valamiféle érzelem benne. Talán ezzel is
magukhoz tudják kötni. Crang így érvelhetett.
Eldred Crang nagyon ravasz, gondolta Gosseyn. Az egyetlen ember
ebben az egészben, aki még nem követett el személyes hibát. Szeme
sarkából Patríciára lesett, aki ásított és nyújtózott, akár egy macska. Feléje
fordított a fejét és elkapta a tekintetét.
– Nincs egyetlen kérdése sem?
Gosseyn ezen eltűnődött. Crangról ugye nem kérdezhet. És fogalma sem
volt, a lány mennyit árult el Thorsonnak. Nem lenne jó olyasmiről beszélni,
amiről Thorson nem tud. Óvatosan mondta: – Azt hiszem, elég jól átlátom a
helyzetet. Mi a Földön és a Vénuszon tanúi voltunk annak, ahogy egy mohó
csillagközi birodalom megpróbál elfoglalni egy naprendszert, a tisztán
arisztotelészi Liga rosszallása ellenére. Ez nagyon gyermeteg és gyilkos
ötlet, szélsőséges példája annak, hogy egy civilizáció mennyire neurotikus
lehet, ha nem fejleszt ki módszert arra, hogy az emberi agy emberi részét
integrálja az állati résszel. Sok ezerévnyi tudományos fejlődés ment
pocsékba, hogy nagyságra és hatalomra tegyenek szert, amikor csak meg
kellett volna tanulniuk együttműködni. Igen, elég jól átlátom. De bizonyos
egyének szerepe még nem világos. Például a magáé.
– A felesége vagyok – mondta a nő.
Gosseyn bosszús lett, hogy ilyenkor viccel.
– Nem gondolja, hogy nem bölcs ilyen fontos dolgot bevallani?
Kihallgathatnak… érti.
 A lány halkan nevetett. – Barátom, Thorsont egy olyan ember vezeti az
orránál fogva, akinél élesebb eszűt nem ismerek. Eldred Crang.
Biztosíthatom, hogy Eldred tett róla, hogy nyugodtan beszélhessünk.
Gosseyn ennyiben hagyta. A nő kétségtelenül felnéz a szeretőjére.
Patricia lassan folytatta: – Azt nem tudom, Eldred meddig folytathatja azt,
amit eddig, vagy meddig tud megvédeni minket. Thorson megöl, ha úgy
diktálja az érdeke, ugyanolyan higgadtan, ahogy apámat és „X”-et. Ha a
maga mögött álló illető kudarcot vall, már most is halottak vagyunk.
Ez felkavarta Gosseynt. A nő ezek szerint nem vár tőle semmit.
Lehetséges lenne, hogy mind egy olyan embertől függnek, aki eddig még
egyszer sem nyilatkozott meg? Nincs Crangnak semmilyen terve akkorra,
amikor végre befejezik a pluszagya képzését? Megkérdezte.
– Eldrednek nincsenek tervei – felelte Patricia Hardie. – Attól kezdve
magára lesz utalva.
Gosseyn lekapcsolta a villanyt. – Patricia – mondta a sötétben –, maga
szerint hibát követtem el, amikor elfogadtam Thorson tervét?
– Nem tudom.
– Megtaláljuk ezt a titokzatos embert. Én biztos vagyok benne.
A lány kis habozás után felelte: – Eldred is így gondolja.
Megint Eldred. A fenébe vele.
– Crang miért nem figyelmeztette az apját?
– Nem ismerte a tervet.
– Úgy érti, Thorson gyanakszik rá?
– Nem. De „X” Crang embere volt. Thorson biztos úgy gondolta, Crang
ellenezné a kiiktatását, hát Prescott-tal ölette meg.
– „X” Crang embere volt? – kérdezte Gosseyn halkan.
– Az.
Ezt nehéz volt elképzelni. Azt sokkal könnyebb, hogy a szörnyeteg saját
sérülései miatt lett azzá. De még Thorson is gyanakodott „X”-re.
– Úgy látom – szólalt meg végül savanyúan Gosseyn –, hogy Enro egész
ellenzéke Eldred Crang mesterkedéseire épül. – Elhallgatott.
Azzal, hogy a gondolatot szavakba öntötte, a férfi túlnőtt az
életnagyságon. Gosseyn ekkor gondolatban nagy ugrást végzett. – Ő
kozmikus sakkjátékos?
Patricia azonnal rávágta: – Biztosan nem.
– Ezt miért mondja?
– Vannak képei a gyerekkorából.
 – A képeket lehet hamisítani.
A lány erre nem felelt, és Gosseyn témát váltott. – Mi a helyzet az
apjával?
– Apám úgy hitte, hogy a Gépezet tévesen tagadja meg tőle az előrejutást
a képzettsége dacára. Kiskoromban osztottam a neheztelését. Nem voltam
hajlandó a nulla-A közelébe sem szagolni. De ő túl messzire ment. Amikor
kezdett derengeni nekem, hogy csodálatos személyisége mögött – mert az
volt, el kell ismernie – olyan ember, aki nem törődik a tettei
következményeivel, titokban fellázadtam. Amikor másfél éve Eldred
megjelent a színen, amikor meteorszerűen megjelent a Legnagyobb
Birodalom diplomáciájában, először léptem kapcsolatba a Galaktikus
Ligával.
– Ő galaktikus ügynök?
– Nem. – Büszkeség csendült a hangjában. – Eldred Crang az Eldred
Crang, individuum. Ő segített, hogy kapcsolatba lépjek a Ligával.
– És maga a Liga ügynöke lett?
– A magam módján.
Volt valami a hangjában, amitől Gosseyn gyorsan megkérdezte: – Ezt
hogy érti?
– A Ligának számos hátránya van. Csak annyira elszánt, amennyire a
tagjai. Olyan könnyű feláldozni egy csillagrendszert a nagy egész javára.
Ezt mindig észben tartottam, így a Ligán keresztül a Földért dolgoztam. A
Liga állandó tagsága régóta ismeri a nulla-A elméletét és gyakorlatát, de a
galaxisban nem tudták promotálni. A kormányok a pacifizmussal
kapcsolják össze, pedig nem így van. Nem tudnak elképzelni olyan államot,
ahol az emberek azonnal alkalmazkodnak bármely helyzet
követelményeihez, beleértve a szélsőséges militarizmust.
Gosseyn bólintott, mert eszébe jutott, amit Thorsontól hallott. Már nem
csodálkozott azon, Enro miért választott egy ilyen félreeső rendszert a
háború kirobbantására. A galaxis egyetlen fegyvertelen bolygója elleni
támadás a Liga egyezményeivel való legmerészebb szembeszállás.
– Eldred fedezte fel – folytatta a lány –, hogy az öreg Lavoisseur-t azok a
sérülések, amiket a szemantikai intézeti robbanásban szerzett, nagy
tudósból vérszomjas mániákussá változtatták. Azt hitte, a férfi majd felépül
és hasznos lesz, de nem így történt.
Vissza Eldredhez. Gosseyn sóhajtott.
 Kettejük közt egyre nyúlt a csend. Gosseyn minden perccel eltökéltebb,
komorabb lett. Nem maradtak illúziói. Ez már a vihar előtti csend. A kapzsi
Thorsont eltérítették a céljától, amiért a naprendszerbe érkezett, így a nulla-
A világa esélyt kapott felfegyverkezni, a Liga pedig kapott pár hetet, hogy
felfogja, Enro háborúra készül. Thorson addig játssza a maga játszmáját,
amíg meri, de amint fenyegetve érzi magát, belekezd a pusztításba.
Gosseyn látta, hogy reményei lecsökkennek: magányos ember dolgozik,
pár hasonlóan tudatlan egyén segítségével egy erőszakos, őrült, mindent
bekebelező galaktikus civilizáció kolosszális ereje ellen.
„Nem elég – ébredt rá magában. – Arra számítok, hogy más tesz csodát a
végén.”
És ezzel a felismeréssel ebben a pillanatban megszületett egy elkeseredett
akció első csírája.
 XXXII
Két nappal ezután összehajlított két fénysugarat egy sötét szobában a
Torzító segítsége nélkül. Érezte, ahogy megtörténik. Olyan érzés volt, mint
– próbálta később leírni másoknak – „amikor először lebeg a karod hipnózis
során”. Határozott, összetéveszthetetlen ráhangolódás. Idegrendszere új
tudatot kapott, kibővült.
Ahogy teltek a napok, a bizsergés a testében mind erősebb, élesebb és
irányíthatóbb lett. Megérzett energiákat, mozgást, dolgokat, és elérte azt a
pontot, hogy azonnal be tudta őket azonosítani. Mások jelenléte tűzként
izzott az elméjében. Reagált a legfinomabb impulzusokra is, és a hatodik
napon már meg tudta különböztetni dr. Kairt a belőle áradó
„barátságossága” miatt. A pszichológus érzéseit izgatottság festette alá, ami
csak még jobban kiemelte barátságosságát.
Gosseyn igyekezett megkülönböztetni, mit érez iránta Crang, Prescott és
Thorson. Prescott utálta leghevesebben. „Nem felejtette el, mennyire
ráijesztettem – gondolta –, ahogyan átvertem, amikor elmentem a palotába
a Torzítóért.” Thorson machiavelliánus módra se nem kedvelte, se nem
utálta foglyát. Óvatos és eltökélt volt. Crang pedig semleges. Érdekes érzés
volt ez éppen tőle. Semleges, feszült, elfoglalt, egy olyan bonyolult játékot
játszott, amiből nem jött ki világos reakció.
De a legmegdöbbentőbb Patricia volt. Semmi. Amikor elérte azt a pontot,
hogy azonosítani tudta az egyes emberek érzéseit, Gosseyn újra meg újra
megpróbált kapcsolatot létesíteni Patricia idegrendszerével. Végül arra a
következtetésre jutott, hogy erre a nőre ember nem tud ráhangolódni.
Terve viszont egyre jobban kikristályosodott a fejében. Mind világosabbá
vált számára, hogy helyzetéről arisztotelészi elméken keresztül kapja a
képet, szinte szó szerint. Nem szabad elfelejtenie, hogy még Crang is csak
remek példa arra, egy ember hogyan szedheti össze magát anélkül, hogy
gyerekkora óta tudna a nulla-A rendszerről. Megtért nulla-A volt, nem
született.
Ebben az érvelésben voltak lyukak, de legalább a helyzetet az emberi
idegrendszer szintjére húzta le. Ebben a fényben a titokzatos játékos már
nem volt annyira fontos, Thorson arisztotelészi elméjének termékévé
avanzsált. A valóságban olyasvalaki lesz, aki felfedezte a halhatatlanság
egy módját, és aki megfelelő források nélkül próbálja meghiúsítani egy
megállíthatatlan katonai hatalom terveit. Azt már bebizonyította, hogy nem
érdekli, mi lesz Gilbert Gosseyn testével, és nyilvánvaló, ha II. Gosseynt
megölik, a játékos elfogadja ennek a fázisnak a kudarcát, és másképp
próbálja megragadni a helyzetet.
A pokolba vele!
A fatömbös kísérlet délutánján Gosseyn hosszabb kísérletet tett a
rezgéskeltő semlegesítésére. A gépezet bonyolultsága meghökkentette. Sok
finom energia hajtotta, rengeteg hullámhosszon áradt belőle a pulzáció.
Azért sikerült irányítania, mert kis gép volt, a részei téridőben egymáshoz
közeliek. A számtalan funkció közti időkülönbség nem volt tényező.
És ezért nem is számított menekülése szempontjából a siker sem. Az idő
igenis tényező volt, amikor a rezgéskeltőt irányítva megpróbálta
memorizálni a padló egy szegletének szerkezetét. Mindkettőt nem tudta
egyszerre uralni. Továbbra sem. Vagy a rezgéskeltőt, vagy a padlót, de a
kettőt együtt nem. A banda jól ismerte a Hasonulás tudományát, ez végre
világossá vált.
A tizenkilencedik napon kapott egy fémrudat egy konkáv sapkával,
elektronacélból készült, az atomenergiához használt fémből. Gosseyn
óvatosan kereste elméjével a szobába hozott kis elektromos erőforrást. A
szikrázó erőforrás az energiakúpban ragyogott, és ködös fényt vetett a
padlóra, a falra, az áttetsző pajzsra, ami mögött a megfigyelők várakoztak.
Gosseyn borzongva törte meg a húsz tizedes hasonlóságot a rúd és az
energiaforrás között. A rudat aztán egy katonának adta, akit ezért küldtek
be. Thorson csak ekkor jött elő. A nagydarab férfi derűs volt.
– Nos, Mr. Gosseyn – mondta szinte tisztelettel –, bolondok lennénk, ha
ennél jobban kiképeznénk. Nem mintha nem bíznék magában… – nevetett.
– Mert nem. De azt hiszem, ez már elég, hogy megtalálja az emberét.
Szünetet tartott. – Küldetek fel még ruhát. Csomagoljon, amit akar.
Legyen kész egy órán belül.
Gosseyn szórakozottan bólintott. Pár pillanat múlva látta, hogy három őr
beteszi a rezgéskeltőt a liftbe, majd Prescott intett neki. A férfiak mögéje
álltak. Prescott éppen a kezelőszervekhez lépett, amikor Gosseyn egy
mozdulattal elkapta és nekivágta a fejét a lift fémfalának. Ahogy a férfi
derekára szíjazott pisztolytokba nyúlt a sugárvetőért, már el is engedte a
testet, és megnyomta a legközelebbi csövet.
Minden elmosódott egy pillanatra. Eddigre a sugárvető fehér tüze is
felragyogott, és négy haldokló vonaglott a padlón.
Az első elkeseredett felvonás sikerrel lezárult.
 XXXIII
Gosseyn a cipzárt felrántva lehámozta magáról a ruhát. Gyanította, hogy
elektronikus eszközöket varrtak bele, legalább egy olyat is, ami révén a
viselőjét távirányítással el lehet kábítani. Mindjárt jobban érezte magát, de
csak miután felvette Prescott ruháját és cipőjét ítélte magát késznek a
következő lépésre.
Kinyitotta a lift ajtaját. Ismeretlen folyosót látott. Kíváncsi lett volna,
hová hozhatta ez a találom liftezés. Persze nem számít. Most egyetlen célja
van: megszabadulni a rezgéskeltőtől.
Minden hűhó nélkül kihajította, aztán kizsuppolta a négy tetemet is.
Látott egy ajtót nem messze, de nem volt ideje felderíteni. Erre a szintre
nem jöhet vissza, mert a rezgéskeltő megsemmisítheti minden reményét;
egyszerűen nincs ideje megvizsgálni és kikapcsolni a zavaró pulzálást. A
liftbe visszatérve megnyomott egy csövet, ami egy másik ismeretlen
folyosóra vitte. Az is üres volt. Gosseyn memorizálta a padló egy részét a
liftakna mellett, és mintának az egyes számot adta. Aztán teljes erőből
futásnak eredt a folyosón, és csak akkor állt meg, amikor egy kanyarhoz ért.
A kanyar után közvetlen memorizálta a padló egy kis részét, és az A
betűvel jelölte meg. Aztán azt gondolta: „Egy!”.
Azonnal újra a liftaknánál termett.
Olyan diadalérzés hömpölygött át rajta, mint soha életében. Visszaugrott
a liftbe, és megint megnyomott egy csövet. Ezen a folyosón a „2” és „B”
kulcsszavakat használta… ahogy a negyedik folyosóra érkezett, egy férfi
lépett ki a szomszéd liftből. Gosseyn könyörtelenül tüzet nyitott rá, aztán a
füstölgő, rángó testet visszalökte a liftbe, amiből előbukkant.
Ez volt az egyetlen incidens. Gyorsasága dacára, hiszen egyetlen ajtón
sem nézett be, úgy saccolta, hogy fél óra is eltelt, mire elérte a maga elé
kitűzött célt: kilenc kulcs egész az „I” betűig. És útközben minden
csatlakozóaljzatot memorizált matematikai szimbólumokkal.
Visszalépett a liftbe, és megnyomta azt a csövet, amelyik a Patricia
lakásához vezető folyosót jelezte. Még nem látta jelét, hogy felfedezték
volna a szökését. A csukott ajtó előtt Gosseyn megállt és röviden felmérte a
helyzetet. Nem volt tökéletes, de most már tudott tizennyolc helyet, ahová
visszamenekülhetett, és negyvenegy energiaforrást a pluszagyának. Látta,
hogy keze icipicit remeg, és mintha izzadt volna. Természetes feszültség,
vélte. Fel volt ajzva. Alig harminc perc múlva megkezdi a legnagyobb
hadjáratot, amit egyetlen ember valaha indított, legalábbis tudomása szerint.
Egy órán belül vagy győztes lesz, vagy tényleg örökre és véglegesen halott.
Befejezte a mentális összegzést, elfordította az ajtógombot, és kinyitotta
az ajtót. Patricia Hardie ugrott fel egy székből, és feléje szaladt. – Az ég
szerelmére – rebegte –, hol járt?
Elhallgatott. – De nem érdekes. Eldred volt itt.
A hangjában semmi nem utalt rá, hogy tudná, mi történt. Szavai mégis
sokkolták Gosseynt. Már sejtette, mit fog mondani.
– Crang! – Úgy mondta ki a nevet, mintha bomba lenne.
– Az utolsó utasításokat hozta – magyarázta a nő.
– Istenem.
Gosseyn elgyengült. Sokáig várt és várt. Szándékosan a végsőkig várt a
cselekvéssel. És most ez. A nő mintha nem is látta volna ezt a reakciót.
– Azt mondta – folytatta suttogva –, hogy csináljon úgy, mintha a
Szemantikai épület vonzaná, aztán működjön együtt… a… –
Megtántorodott, mintha el akarna ájulni.
Gosseyn elkapta. – Igen? Igen? Kivel?
– Egy szakállas emberrel. – Sóhaj. Lassan kiegyenesedett, de még
remegett. – Nehéz elhinni, hogy Eldred tudott róla, mindvégig tudott.
– De kiről?
– Azt nem mondta.
A Gosseynben feltörő düh már csak azért is heves volt, mert amit Patricia
mondott, semmit nem számított azok után a visszavonhatatlan dolgok után,
amiket ő tett. Minden erejét és akaratát összeszedve lenyelte dühét.
Patríciának még nem szabad sejtenie, mi történt, addig nem, amíg minden
morzsányi információt ki nem szed belőle.
– Mi a terv? – kérdezte és ezúttal ő suttogott.
– Thorson halála.
Ez nyilvánvaló volt. – Igen, és?
– Akkor Eldred megszerzi irányítást a sereg fölött, amit Thorson hozott.
– Ez volt az akadály – hadarta a lány. – Thorson százmillióknak
parancsol a galaxisnak ebben a szegletében. Ha azokat meg lehet szerezni
Enro elől, egy évbe is telik megszervezni egy újabb támadást a Vénusz
ellen.
Gosseyn elengedte a lányt, és lerogyott egy székbe. A logika káprázatos
volt. Ő egyszerűen meg akarta ölni Thorsont, vagy ha ez nem sikerül – és
ezzel számolt –, akkor megsemmisíteni a bázist. Jó pótterv volt, de Crang
nagyszabású tervéhez képest semmi. Nem csoda, hogy az gyilkosságra is
hajlandó volt a célja érdekében. Patricia folytatta:
– Eldred azt mondja, Thorsont nem lehet megölni itt a bázison. Túl sok a
védelmi eszköz. Ki kell csalni innen, ahol nem védik annyira.
Gosseyn óvatosan bólintott. A maga módján ez ugyanannyira
veszélyesnek hangzott, mint amit ő tett. És bizonytalannak. Együttműködni
a szakállassal. Felnézett.
– Crang csak ennyit mondott az együttműködésről?
– Ennyit.
Gosseyn keserűen arra gondolt, hogy elég sokat várnak tőle. Megint
vakon kellene követnie másvalakit. Ha most feladja magát, vagy úgy tesz,
mintha elfognák – el tudta képzelni némi ravaszsággal –, mindent felad,
amit eddig nyert, még szorosabb megfigyelés alatt lesz, és elfogadja azt a
bizonytalan reményt, hogy az ismeretlen szakállas ismeretlen terve beválik.
Bárcsak ismerné legalább az egyiket azok közül, akiknek az utasítását
követi. Ezen elgondolkodott.
– Patricia, ki ez a Crang?
– Nem tudja? – nézett rá. – Nem is sejti?
– Kétszer is felmerült bennem gyanú, de nem láttam, hogyan tudta volna
megcsinálni. Világos, hogy ha a galaktikus civilizáció ilyen embereket
termel ki, feladhatjuk nulla-A-t és adoptáljuk az ő oktatási rendszerüket.
– Nagyon egyszerű – magyarázta halkan a nő. – Öt éve, amikor a
Vénuszon tanult, gyanakodni kezdett egy magát nulla-A-nak kiadó
emberre, aki vele dolgozott. A férfi, mint bizonyára kitalálta, Prescott
ügynöke volt. Ekkor sejtette meg a galaktikus összeesküvést. Egy
figyelmeztetés már akkor gyors döntésre kényszerítette volna Enrót, de
persze Eldrednek fogalma sem volt, mit terveznek. Biztosra vette, hogy
mások is felfedezik, amit ő, úgyhogy igyekezett eltüntetni a nyomait.
A következő pár évet az űrben szolgálta le, próbált előbbre jutni a
Legnagyobb Birodalom szolgálatában. Persze alkalmazkodott a helyzet
minden követelményéhez. Nekem azt mondta, százharminchét embert
kellett megölnie, mire a csúcsra jutott. Úgy tekinti, hogy ez a feladat része,
normális…
– Normális! – robbant ki Gosseyn. Aztán elhallgatott. Megvan a válasz.
Eldred Crang, egy átlagos vénuszi nulla-A detektív javasolt egy akciót. A
módszere nem feltétlen a legjobb, de kétségtelenül több információn alapul,
mint ami Gilbert Gosseyn rendelkezésére áll. Célja egy része – a titokzatos
játékost előcsalni – bizonyos mértékig kompenzálja annak a szomorú
végkimenetelét, amit olyan bátran elkezdett.
Majd úgy tesz, mintha harcolna, de engedi, hogy gyorsan elfogják. Biztos
lesz pár kínos pillanat, főleg, ha hazugságvizsgálóval kérdezik ki. De ezt a
kockázatot vállalnia kell. Szerencsére a hazugságvizsgáló magától nem ad
információt. Mindenesetre, ha rossz kérdést tesznek fel, Crangnak gyorsan
kell cselekednie.
Az ezt követő harcban Gosseyn sorban visszavonult kilenc számozott
mintához, meghagyva a betűvel jelölteket a rossz kérdés esetére. Éppen elég
zavaró lehetőség volt – minden szinten egy számozott és betűs minta –,
hogy remélhesse, meg tudja tartani a titkát. A „7” jelű minta folyosóján
végezte. Úgy tett, mintha elfogytak volna a forrásai, egy áramkört rövidre
zárva kiégetett egy falat, és hagyta magát elfogni.
Meg kellett feszítenie minden izmát, hogy leplezze megkönnyebbülését
annak láttán, hogy Eldred Crang fogja kikérdezni. A vallatás alapos volt, de
a kérdéseket olyan gondosan fogalmazták meg, hogy a hazugságvizsgáló
egyetlen fontos tényt sem tárt fel. Amikor vége volt, Crang egy fali
érzékelő felé fordult: – Biztonságban visszaviheti a Földre, Mr. Thorson. Itt
mindenre gondunk lesz.
Gosseynnek eszébe is jutott már, hogy vajon hol lehet Thorson. Nyilván
nem akart felesleges kockázatot vállalni, mégis személyesen kellett a Földre
mennie. Ez volt benne a szép. A halhatatlanság felkutatását nem lehet
alárendeltekre bízni, akiket életéhségük netán kötelességük megtagadására
indít.
A nagydarab férfi a lift mellett várt, amikor Gosseyn felvitték.
Lekicsinylően mondta:
– Ahogy gondoltam. A pluszagyának megvannak a korlátai. Hiszen ha
egymagában ellen tudott volna állni egy nagy inváziónak, a harmadik
Gosseynt minden előzmény nélkül kihozták volna. Egyetlen ember mindig
sebezhető, ez az igazság. Még ha korlátolt halhatatlanságot kap is, és mellé
néhány testet, akkor sem tud sokkal többet tenni, mint bármelyik bátor
ember. Az ellenségeinek elég sejteni a hollétét, és egy atombomba kitöröl
mindent a környéken, mielőtt bármi eszébe jutna.
Intett. – Prescottot elfelejtjük. Igazából örülök, hogy ez történt. A
megfelelő perspektívába helyezi a dolgokat. Mindenesetre az, hogy
megpróbálta, jól mutatja, hogy teljesen félreértette az indítékaimat. – Vállat
vont. – Nem fogjuk megölni ezt a játékost, Gosseyn. Csak be akarunk
szállni a játékába.
Gosseyn nem mondott semmit. Tudta, amit tudott. Az arisztotelészi
ember jellemzője, hogy önként nem árul el semmit. A történelem folyamán
a nem-integrált ember természete volt a hataloméhség, a riválisok
meggyilkolása, és a védtelenek kizsákmányolása. Julius Caesar és
Pompeius, akik nem voltak hajlandók osztozni a Római Birodalmon, vagy
Napóleon, hazájának először őszinte védelmezője, majd kíméletlen hódító –
ők a szellemi elődei Enrónak, aki nem hajlandó osztozni a galaxison.
Thorson itt ül és tagadja az ambícióit, de közben agyában kolosszális végzet
tervei és képei kavarognak. Gosseyn örült, amikor az óriás azt mondta: – És
most indulás. Elég időt pocsékoltunk.
Jó érzés volt végre szembenézni a válsággal.
 XXXIV
„Azt mondod, egy dolog ez vagy az, pedig nem”… Sokkal több.
Összetett, a legtágabb értelemben. Egy szék nemcsak szék, hanem
egy kémiailag, atomilag, elektronikailag stb. elképzelhetetlenül
bonyolult szerkezet. Ennélfogva, ha egyszerűen széknek tekintjük,
az idegrendszert arra korlátozzuk, amit Korzybski azonosulásnak
nevez. Az efféle azonosulások totalitása teremti meg a neurotikus,
őrült és tébolyodott egyént.
Anonim

A Gépezet városa megváltozott. A harcok után mindenfelé sérült

épületek maradtak. A palotához érve Gosseyn már meg sem lepődött, hogy
Thorson az elmúlt pár napot inkább a Vénuszon töltötte.
A palota szétroncsolt, üres burok volt. Gosseyn a többiekkel együtt járta
a csupasz folyosókat és tönkretett szobákat, s nosztalgiával arra gondolt, a
civilizáció egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. Mozdulataihoz távoli
utcai harcok adtak lüktető háttérzenét, folyamatos, kellemetlen, bosszantó
és többszólamú morgást. Thorson kurtán felelte a kérdésére: – Itt is olyan
rémesek, mint a Vénuszon. Úgy harcolnak, akár az agyatlan démonok.
– Egy absztrakciós szint a nulla-A értelemben – mondta Gosseyn
közömbösen. – Teljes azonosulás a helyzet támasztotta igényekkel.
– Ááááá! – nyögte Thorson bosszúsan, majd témát váltott: – Érez
valamit?
Gosseyn a fejét rázta: – Semmit – felelte őszintén.
Patricia szobájához értek, ahol a Torzító volt. Az ablakok kitörve, az üres
kereteken át Gosseyn arra nézett, ahol a Játékok Gépezete magasodott a
zöld tájat megkoronázó ékkőként. A helyére sok-sok ezer teherautónyi
földet öntöttek, talán hogy eltüntessék a világ józanságáért folytatott
küzdelem jelképének minden nyomát. Csak éppen egy munkagép se
dolgozott rajta. A nagy rakás föld otrombán gömbölyödött ott.
A palotában nem találtak semmi nyomot, így az emberek és gépek serege
továbbindult Dan Lyttle háza felé. Az érintetlenül állt. Az automaták tip-top
állapotban tartották, a szobáknak ugyanolyan tiszta és friss illata volt, mint
amikor Gosseyn itt járt. A láda a Torzítóval a nappali egyik sarkában állt. A
láda szoba felőli oldalán hatalmas betűkkel virított a „Szemantikai Intézet”
cím, ahová a Gépezet küldeni szerette volna. Gosseyn feléje intett, mintha
eszébe jutott volna valami.
– Miért ne ott?
Fegyveres sereg haladt a Gépezet városának utcáin. Az égen robo-gépek
hada zümmögött. Fölöttük űrhajók lebegtek, készen bármire. Az összes
közeli utcán robotankok és gyors kocsik nyüzsögtek. Némán siettek be a
híres térre, aztán emberek és gépek özönlöttek be az épületekbe minden
irányból. A sokajtós, díszes bejáratnál Thorson a márványba vésett betűkre
mutatott. Gosseyn megállt és elolvasta:

A NEGATÍV ÍTÉLET A MENTALITÁS CSÚCSA

Akár egy sóhaj az évszázadok mélyéről. A frázisban benne volt

valamennyi a jelentés valóságából, ahogy az hatott az emberi agyra.
Milliárdok éltek és haltak anélkül, hogy sejtették volna, pozitív
meggyőződésük segített megteremteni zavart elméjüket, amellyel világuk
valóságát szemlélték.
A legközelebbi bejáratnál egyenruhások bukkantak elő. Az egyikük
jelentett Thorsonnak egy mássalhangzóktól sűrű nyelven. A nagydarab férfi
Gosseynhez fordult.
– Elhagyatott.
Gosseyn nem felelt. Elhagyatott. A szó elméje folyosóin visszhangzott. A
szemantikai épület elhagyatott. Persze sejthette volna. Itt is csak emberek
dolgoztak, nem várható el tőlük, hogy két harcoló erő közti senki földjén
éljenek. Mégsem számított erre.
Ráébredt, hogy Thorson közben a rezgéskeltőt működtető emberekhez
beszél. A rövid ideig nem érzett pulzáció most újra jött. Thorson hozzá
fordult:
– Ha bemegyünk, ismét kikapcsoljuk. Magával nem kockáztatok.
– Bemegyünk? – szedte össze magát Gosseyn.
– Szétszedjük ezt a helyet. Talán vannak rejtett helyiségek.
Parancsokat kiáltott. Némi zűrzavar következett. Emberek jöttek ki az
épületből és jelentettek. Ugyanazt az érthetetlen, torokhangú nyelvet
beszélték, és Gosseynnek fogalma sem volt, mi folyik, amíg a nagydarab
férfi komor mosollyal nem nézett rá:
 – Az egyik laborban találtak egy öregembert, aki még dolgozott. Nem
értik, hogy nem vették észre elsőre, de – intett türelmetlenül – nem is
számít. Mondtam nekik, hogy hagyják békén, amíg ki nem találom, mi
legyen.
Gosseyn elhitte, hogy ez pontos fordítás, mert Thorson sápadt volt. A
nagydarab férfi jó egy percig állt sötét arccal.
– Nem vállalom ezt a kockázatot. Bemegyünk, de…
Felmentek a tizennégy karátos aranylépcsőn, át az ékkövekkel kirakott
platinaajtókon, be a hatalmas előtérbe, melynek magas falait és kupolás
mennyezetét millió gyémánttal díszítették. Annyira szemkápráztató volt,
hogy Gosseyn úgy érezte, az építők eltúlozták. Olyan időben építették,
amikor nagy kampánnyal igyekeztek meggyőzni az embereket, hogy az
úgynevezett ékkövek és nemesfémek, amelyeket a gazdagság lényegének
tekintettek sokáig, valójában nem értékesebbek a szimplán ritka
anyagoknál. A propaganda még több száz év után sem meggyőző.
Rubinfolyosón mentek, aztán fel egy smaragdlépcsőn, ami zölden
foszforeszkált. A lépcső tetején az előtér tömör, nem homályosuló ezüst
volt, mögötte pedig a híres színes műanyag opál. A folyosón nyüzsögtek az
emberek, és Gosseyn elkeseredett. Thorson megállt és egy ajtóra mutatott jó
százlépésnyire.
– Ott van.
Gosseyn csak állt a fémködben. Már nyitotta száját, hogy kérje, írják le
neki a férfi külsejét. „Van szakálla?” – akarta kérdezni. De meg se mukkant.
„Mit kellene tennem?” – gyötrődött magában.
Thorson biccentett neki. – Egy csapat sugárvetős emberem szemmel
tartja. Most is bent vannak vele. Úgyhogy maga jön. Menjen be és mondja
meg neki, hogy az épületet körbevettük, és hogy a felszereléseink nem
mutatnak radioaktív energiát, úgyhogy nem tehet ellenünk semmit.
Teljesen kihúzta magát, jó fél fejjel foglya fölé tornyosult. – Gosseyn –
harsogta –, figyelmeztetem, hogy semmi trükk. Ha valami félresikerül,
elpusztítom a Földet és a Vénuszt is.
A fenyegetés vadsága feltüzelte Gosseynt. Úgy meredtek egymásra, mint
két vadállat. Thorson törte meg a feszült pillanatot nevetéssel.
– Jól van, na, mindketten idegesek vagyunk. Felejtsük el. De azt tartsa
észben, hogy ez tényleg élet-halál kérdés. – Összecsattantotta a fogát. –
Induljon!
 Gosseyn hűvösen nyugodt volt, mégpedig azzal a hűvösséggel, ami az
idegrendszerből ered. Lassan megmerevedett. Elindult.
„Gosseyn, ha az ajtóhoz közeli alkóvhoz ér, lépjen be. Ott biztonságban
lesz.”
Gosseyn összerándult, mintha megütötték volna. Senki nem szólt, a
gondolat mégis olyan tiszta volt a fejében, akár a sajátja.
„Gosseyn, a folyosókon és minden helyiségben a fémkereteken van egy
energiakúp, amibe több ezer volt van vezetve.”
Most már nem maradt kétsége. Annak ellenére, amit Prescott mondott
egyszer arról, hogy a telepátiához a másik aggyal húsz tizedeshelyig való
hasonulás kell, ő mégis valaki más gondolatait fogta.
A csúcspont annyira hirtelen jött, és annyira más volt, mint várta, hogy
lefagyott ott helyben. Arra gondolt: „Mennem kell! Mennem kell!”
„Gosseyn, be az alkóvba… és semlegesítse a rezgéskeltőt!” Már az ajtó
felé tartott, amikor ez a gondolat jött. Látta az alkóvot tízlépésnyire, majd
ötre. Aztán Thorson üvöltött rá: – Ki abból az alkóvból! Mit akar?
„Semlegesítse a rezgéskeltőt!”
Próbálta. Teste néma energiával lüktetett, ahogy ráhangolódott a
rezgéskeltőre. Szeme előtt elhomályosult, majd kitisztult a kép, amint egy
mesterséges villám sistergett el az alkóv mellett egyenesen Thorsonra. A
nagydarab férfi elesett, a feje szinte leégett, a tűz pedig elhömpölygött
mellette a folyosón. Emberek sikoltottak. A mennyezetről tűzgömb lebegett
le és bekebelezte a rezgéskeltőt, amiből lángfelhő csapott ki, darabokra
tépve az embereket, akik kezelték és védték.
A rezgéskeltő pulzálása azonnal eltűnt Gosseyn elméjéből.
„Gosseyn, siessen! Ne adjon időt nekik, hogy magukhoz térjenek. Ne
engedje, hogy szóljanak a repülőknek, hogy bombázzanak. Én nem tudom
megcsinálni. Megégetett egy sugárvető. Tisztítsa meg az épületet, aztán
jöjjön vissza. Siessen! Megsebesültem.”
Megsebesült! Gosseyn izgatottan elképzelte, hogy az az ember meghal,
mielőtt bármi információt kaphatna tőle. Erőforrást keresett… és tíz perc
alatt megtisztította az épületet és a teret. A folyosókon pusztító tűzlöketeket
küldött végig. Falak omlottak üvöltő emberekre. Tankok lángoltak. „Ebből
a különleges egységből – maga a gondolat is szinte tűzként perzselt – senki
nem menekülhet.”
Nem is menekült senki. Emberek és gépek serege masírozott be a térre –
szétszaggatott, fekete testek és kicsavarodott fémroncsok maradtak belőlük.
Az egyik ajtóból Gosseyn felnézett az égre. A repülők ezerlábnyira
lebegtek. Thorson parancsa nélkül nem mernek bombázni. Talán Crang már
átvette a parancsnokságot.
Mindegy, nem várhat tovább. Visszasietett az épületbe, végigloholt
füstölgő folyosókon. A laboratóriumba belépve megtorpant. Thorson
őreinek tetemei hevertek szanaszét. Egy íróasztal mellett egy székben
elnyúlva egy öreg, szakállas ember. Üveges szemmel nézett fel Gosseynre,
kifacsart egy mosolyt, és azt mondta: – Hát megcsináltuk!
Hangja mély, erős és ismerős volt. Gosseyn rámeredt, és eszébe jutott,
hol hallotta korábban ezt a basszus hangot. A felismerés sokkja csak
egyetlen szótagot engedett:
– ,,X”!
 XXXV
Én vagyok az ismerős arc.
A hús elpusztul, élek én,
Jellemet és jelet hordozok
Végig az idő idején,
Helyről helyre ugorva jutok át
A feledés mezején.
T.H.

Az öreg köhögött. Nem volt kellemes hang, és fájdalmában össze is

rándult hozzá. A mozdulat félrerántott egy égett ruharedőt, s kivillant alóla
a felhólyagzott hús. Jobb oldalán egész magasan ököl nagyságú lyuk
tátongott, vastag vérpászmák lógtak belőle.
– Semmi baj – motyogta. – Uralom a fájdalmat, kivéve, ha köhögök.
Önhipnózis.
Mereven kihúzta magát.
– „X” – mondta. – Hát, gondolom, az vagyok, ha így akar fogalmazni.
„X” volt az én kémem a legmagasabb körökben. Persze ő ezt nem tudta. Ez
a szép abban a halhatatlanságrendszerben, amit én tökéletesítettem. Az
aktív test összes gondolatát telepatikusan fogadják ugyanannak a…
kultúrának más testei. Természetesen, amikor ő megjelent, nekem el kellett
tűnnöm a színről. Csak nem lehet két Lavoisseur egyszerre, nem igaz? –
Fáradtan hátradőlt. – „X” esetében olyasvalakit akartam, akinek a
gondolatai visszajönnek hozzám, amíg tudatomnál vagyok, ezért lett sérült
és gyorsítottam fel az életfolyamatait. Kegyetlenség volt, de ő „nagyobb”
lett és én „kisebb”, ezért tudtam fogni a gondolatait. Ezenkívül független
volt. Pontosan az a csirkefogó, akinek hitte magát.
Feje lekókadt, szeme becsukódott, és Gosseyn már azt hitte, kómába
esett. Elkeseredett, mert itt semmit nem tehetett. A játékos haldoklik, és
Gilbert Gosseyn még minden nem tud magáról semmit. „Ki kell szednem
belőle az információt” – gondolta hevesen. Lehajolt és megrázta a férfit.
– Ébredjen! – kiáltott rá.
A test megrezzent. A fáradt szem kinyílt és elgondolkodva nézett rá. –
Megpróbáltam egy energiakúppal megölni ezt a testet. Nem ment… Mindig
is meg akartam halni abban a pillanatban, hogy Thorson halott…
Gondoltam, azonnal megölnek, amint kinyitom a védelmemet… A katonák
nem végeztek jó munkát. – A fejét ingatta. – Persze logikus. Elsőnek a test
gyengül, aztán az agykéreg, aztán… – A szeme csillogott. – Idehozza
nekem az egyik katona fegyverét? Nehezen bírom már a fájdalmat.
Gosseyn felvette az egyik sugárvetőt, de közben az agya lázasan
dolgozott. „Arra kényszerítek egy súlyosan sebesült embert, hogy éljen és
szenvedjen, amíg én faggatom?” Ez a konfliktus fizikailag kínozta, de végül
komoran eltökélte magát. Amikor Lavoisseur a fegyverért nyúlt, a fejét
rázta. Az öreg élesen nézett rá.
– Információt akar, mi? – motyogta. Nevetett, érdekes, különös
nevetéssel. – Jól van. Mit akar?
– A testeimet. Hogyan…
– A halhatatlanság titka – vágott közbe az öreg – izolálni az egyénben a
szüleitől örökölt duplikált potenciálokat. Mint az ikrek vagy az egymásra
hasonlító testvérek. Elméletileg a hasonlóság normál szüléskor is létrejöhet.
De a megfelelő környezet valójában csak laboratóriumi körülmények közt
produkálható, ha testeket automatikus hipnodrogokkal öntudatlanul tartjuk
elektronikus inkubátorban. Ott, gépek között, folyékony étrenden a testük
némileg eltér az eredetitől, de elméjük csak annyira változik, amilyen
gondolatokat kapnak az alteregójuktól, aki kint van a világban. A
gyakorlatban Torzító szükséges a folyamathoz, valamint egy
hazugságvizsgáló-szerű készülék kivágni bizonyos gondolatokat… a maga
esetében szinte minden gondolatot, hogy ne tudjon túl sokat. Azonban a
gondolathasonlóság miatt hiába éri halál egyik testet a másik után, a
személyiség átadódik.
Az oroszlánszerű fej lekókadt. – Ennyi. Lényegében ez minden. Crang
akarva-akaratlanul az összes indokot a maga tudtára adta. El kellett
térítenünk ezt a támadást.
– És a pluszagy?
Az öreg sóhajtott, de nem emelte fel a fejét. – Minden emberi agyban ott
van embrió formájában, de a tudatos élet nyomása alatt nem fejlődhet ki.
Ahogy George, az állatfiú agya sem fejlődhetett az abnormális kutyalétben,
úgy az aktív lét feszültsége is túl sok a pluszagynak a korai fázisban…
Persze nagyon erős lesz…
Elhallgatott és Gosseyn hagyta egy kicsit pihenni, miközben magában
átfutotta a hallottakat. Duplikált potenciál. A hím ondósejtek kultúráját
használhatják; ez a technika több száz éves. Az inkubátortechnika még
öregebb. A többi részletkérdés. A fontos most azt megtudni, hol vannak a
testek.
Feszült hangon tette fel a kérdést, és amikor nem kapott választ,
megfogta az öreg vállát. Érintésére a test ernyedten bukott előre. Ijedten
eresztette le a padlóra. Letérdelt mellé és meghallgatta a szívét. Aztán
lassan felállt. Ajkai szavakat formáltak: „De nem mondott eleget. A fontos
részeket még nem tudom.”
A gondolat lassan csitult el. Rájött, hogy magát az életet éli meg. Az
életet, ahol nem mindenre kapunk magyarázatot. Szabad lett, ez az ő
győzelme.
Letérdelt és átkutatta az öreg zsebeit. Üresek voltak. Épp fel akart állni,
amikor: – A mindenit, ember, ide a fegyverrel!
Gosseyn megdermedt, aztán lassan leesett neki, hogy nem hangot hallott,
hanem a halott gondolatait fogta. Előbb bizonytalanul, majd egyre
eltökéltebben elkezdte rázni a testet. Az emberi agy sejtjei rendkívül
gyorsan halnak el, de a szív megállása után azonnal még nem. Ha egy
gondolat jött, talán még több is jöhet. Teltek a pillanatok. A haldoklás
bonyolult folyamata, gondolta Gosseyn, az okozza a késleltetést. Részben
már tönkretette a hasonulást, amit Lavoisseur köztük teremtett.
„Akár életben is maradhat egy darabig, Gosseyn. A következő testcsoport
úgy tizennyolc éves. Várja meg, amíg harminc lesznek, ez az, harminc…”
Csak ennyi volt, de Gosseyn izgatottan megbizsergett. Biztos stimulált
egy apró sejtcsoportot. Megint percek teltek el, aztán:
„Az emlékezet kétségtelenül érdekes… De megszakadt a folytonosság a
maga csoportja és az enyém között. A balesetem túl sok volt a folyamatnak.
Nagy kár… de maga már megtapasztalta, milyen az egyéni túlélés, így
tudja, milyen teljes a…” Ezúttal csak kis szünet után folytatódott:
„…Sokat töprengtem rajta, nincs-e másvalaki. Magamat képzeltem a
sakkjátszmában a királynőnek, ahol maga a gyalog a hetedik sorban, készen
leütni a királynőt. Aztán megtorpantam, mert akármilyen hatalmas is a
királynő, csak egy figura. Akkor ki a játékos? Hol kezdődött ez az egész?
Újra… (elmosódott szavak)… a kör bezárul, és nem jutottunk előrébb…”
Gosseyn kétségbeesetten igyekezett megtartani a kapcsolatot, de a
gondolat összefolyt, aztán megszűnt. Ahogy kereste a gondolatokat,
ráébredt, milyen fantasztikus dolgot művel. Elképzelte magát ebben a
szétrombolt, ékköves épületben, amint egy halott elméjében olvas. Egyedi
az egész világon. Aztán ez a gondolat elfakult, mert ismét létrejött a
kapcsolat:
„…Gosseyn, több mint ötszáz éve… Én tápláltam a nulla-A-t, amit
másvalaki kezdett el. Helyet kerestem letelepedni, és valamit, ami nem csak
folytonosság, és úgy láttam, a nemarisztotelészi ember az… Persze
halhatatlanságunk titkát nem kaphatják meg a nem-integráltak, akik, mint
Thorson, csak felsőbbrendű erőt látnak benne…”
A gondolat ismét elmosódott, és immár nyilvánvaló lett, hogy a sejtek
kezdik elveszíteni a személyiséget. Vad sejtek maradtak, neurontö-megek,
amelyek saját képüket őrizgették a közelgő halál ellen. Végül ismét egy
koherens gondolat:
„…Felfedeztem a galaktikus bázist, és megjártam az univerzumot…
Visszajöttem és felügyeltem a Játékok Gépezetének építését, mert
kezdetben csak egy számítógép tudta irányítani a Földön élő fegyelmezetlen
hordákat. És én választottam a Vénuszt, ahol a nulla-A emberek szabadok
lehetnek. És akkor, emlékezetvesztésem, sebesülésem dacára képes voltam
megint testeket növeszteni nem csak…”
Ennyi volt. Egyre csak teltek és teltek a percek, de Gosseyn csak
időnkénti zavart fogott. Felkecmergett. Az olyan ember perzselő izgalmát
érezte, aki diadalt aratott a halál felett. De nagy kár, hogy testmásolás fontos
részletei nem derültek ki. Ettől és még valamitől eltekintve elégedett volt. A
még valami: elengedett maga mellett egy jelentést, jött rá.
De most előtérbe került, az implikációival együtt: „Megszakadt a
folytonosság a maga csoportja és az enyém között.”
Fura, hogy ez csak ennyi perc elteltével esett le. Annyira idegen volt
neki, hogy kapcsolatot feltételezzen ezzel az emberrel, akit korábban olyan
hevesen elutasított. Mégis… a folyamatosság csakis… csakis az…
emlékezethez kapcsolódhat. Mert különben ki más lehetne ő?
Lázasan keresett borotvaoldatot. Egy üvegben talált a folyosóról nyíló
egyik mosdóban. Reszkető ujjakkal kente be a halott arc szakállát.
A szakáll egy törülközővel könnyedén lejött. Gosseyn ott térdelt és nézte
az arcot, amely idősebb volt, mint hitte, hetvenöt, talán nyolcvan is.
Összetéveszthetetlen arc volt, és önmagában sok mindent megmagyarázott.
Minden kétséget kizáróan itt volt a vég, a kutatás vége.
Az arc a sajátja volt.
 Szerzőnkről
A. E. van Vogt a kanadai Edenburgben született 1912-ben. A science-
fiction aranykorának egyik legismertebb és legkedveltebb írója. Első írásai
pulp-magazinokban jelentek meg, majd 1941-től hivatásos íróként rengeteg
novellát publikált. Ezen időszakból a legismertebb regénye a Slan (1940)
egy kilencéves supermanről, aki egy olyan világban él, ahol fajtáját, a
genetikailag kreált szuperembereket lemészárolják a „normális” emberek.
1944-ben van Vogt Hollywoodba költözött, és a II. világháború után írói
érdeklődése megváltozott, a mindent átfogó tudásrendszerek izgatták.
Ekkoriban született A nulla-A világa (The World of Null-A, folytatásokban:
1945, könyvalakban: 1948), amely az általános szemantika akkor új
tudományát használta témának. Legjobb műveiben – mint például a The
Book of Ptath, amelyben egy idegen jövőbeli világba került isten próbálja
visszaszerezni isteni erejét, hogy visszajusson a saját világába – érezni az
álmok képi világát és erejét. Történeteire általában jellemző, hogy
főhőseinek látens szuperereje van, amely fenyegetés és pszichikai
feszültség hatására mutatkozik meg és teljesül ki. A. E. van Vogt 2000.
január 26-án hunyt el Los Angelesben.
 TARTALOM
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
X
XI
XII
XIII
XIV
XV
XVI
XVII
XVIII
XIX
XX
XXI
XXII
XXIII
XXIV
XXV
XXVI
XXVII
XXVIII
XXIX
XXX
XXXI
XXXII
XXXIII
XXXIV
XXXV
Szerzőnkről