Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
A második esélyeknek ajánlom ezt a könyvet
– azzal a reménnyel, hogy sikerülni fog!
 A Ripped – Cafatokban
lejátszási listája

Coldplay – Magic
Bleachers – Bleachers
Neon Trees – Animal
Kansas – Carry On Wayward Son
Fall Out Boy – Alone Together
Lea Michele – If You Say So
Secondhand Serenade – The Last Song Ever
Avicii – Hey Brother
Zedd – Spectrum
 P&M közös dalai

Madonna – Like a Virgin

Warrant – Sweet Cherry Pie
Ne-Yo – Miss Independent
Kylie Minogue – I Believe in You
Akon – Beautiful
The Fray – You Found Me
Guns N’ Roses – Sweet Child O’ Mine
Rihanna – Take a Bow
Elton John – Your Song
Lifehouse – Broken
Pink – Fuckin’ Perfect
Volt már valaha titkod?
Olyan, ami a lelked legmélyét tépi, ami annyira nyomasztóan
fájdalmas, hogy nem tudsz beszélni róla, mert félsz, hogy
darabokra szaggat, végtagról végtagra, sejtről sejtre… valósággá
válik, ijesztővé, és elszomorít…
És volt már olyan titkod, amitől úgy dagadt a mellkasod, mintha
héliumot pumpáltak volna beléd,
és legszívesebben világgá kiáltottad volna, de ha így teszel, a
világ elvette volna
azt az értékes titkot?
Én mindkét fajtát jól ismerem. A titkot, amit szeretsz, és a
titkot, amit gyűlölsz.
Az elmúlt hat évben mindkettőt hordoztam…
 Egy

Titkok

Pandora

A társasházban, ahol lakom, én vagyok az egyetlen ember, aki

még járat napilapot. Ma reggel is ott vár a küszöbömön. Imádom
az illatát. Szeretem azt a ropogó hangot, amikor ledobom magam
az étkezőszékembe, és csak úgy felcsapom valahol. Ez a hang, ez
az illat… azokra a lusta szombat reggelekre emlékeztet, amikor
apámmal újságot olvastunk, és a parfümje illata magával ragadott.
Tizenhét évesen veszítettem el őt. Nem túr már bele
reggelenként a hajamba, nem csap meg a parfümje illata – csak az
újság illata maradt. Majdnem egy évtized telt el azóta, és még
mindig semmihez sem fogható kis öröm jár át, ha megérzem a
frissen nyomtatott újság illatát. Egészen mostanáig…
Mert most… a szórakoztató rovat címlapja gúnyosan néz vissza
rám.
Mackenna Jones visszatért a városba! – harsogja a főcím.
Ahogy elolvasom, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Összeszorítom a szemem, majd kinyitom, a gyomrom
kontrollálhatatlanul remeg.
Mackenna Jones visszatért a városba!
Bassza meg, tényleg abba kéne hagynom az olvasást.
Mackenna Jones visszatért a városba!
Istenem. Még mindig az van odaírva.
Mackenna.
A név füstként kavarog a bensőmben, majd néhány pillangó,
amikről nem is tudtam, hogy még mindig ott vannak, a hasam
falának csapódik. Lehetetlenségnek tartottam, hogy egyetlen
pillangó is túlélte bennem Mackenna Jonest.
Visszatért a városba, Pandora. Na, most mit lépsz?
Amikor felfogom végül, hogy tényleg egy államban vagyok vele,
összeráncolom a homlokom.
– Most komolyan, te seggfej? Muszáj volt idejönnöd?
Elkezdem olvasni a Crack Bikiniről a cikket, arról szól, hogyan
forradalmasította a zenét a zenekar. Hogy még Obama is azt
nyilatkozta, hogy ennek a zenekarnak köszönhetjük, hogy a
fiatalok visszatértek a mesterek – Mozart, Beethoven –
zenéjéhez. De itt nincs vége. Csak most kezdődik a felhajtás.
Az újságíró azzal folytatja, hogy erre a turnéra gyorsabban
elfogytak a jegyek a Madison Square Gardenben, mint Justin
Bieber első koncertjére, és hogy ez lesz az év, ha nem az évtized
koncertje.
A zenekar legnagyobb slágere jut eszembe hirtelen. Egy jó
ideig azt a dalt játszotta az ország összes rádióállomása, én
pedig szenvedélyesen megutáltam a zenét is miatta, a puszta
gondolatától újra meg újra dühbe gurulok.
Remegő kézzel teszem le az újságot, összehajtogatom, és
próbálok mással foglalkozni. Anyámmal meg az
unokatestvéremmel élek, és mindig nagyra értékeltem a szombati
nyugis órákat, amikor Magnoliának balettórája van, anyám pedig
ügyeket intéz. Ám az én értékes szombati szabadidőm most –
amikor az egész lakás az enyém – hivatalosan is tönkrement. És
nemcsak a szombatom, hanem az egész kibaszott évem.
Mackenna. Seattle-ben.
Remeg a kezem, ahogy visszalapozok a szórakoztató rovathoz,
és lassan a koncert dátumára téved a tekintetem. Azon kapom
magam, hogy rákattintok a telefonomon az Internet Explorerre,
majd egyenesen a Ticketmaster oldalára megyek. Igen, a
koncertre már minden jegy elkelt. Így hát az eBayen folytatom,
ahol látom, hogy a legjobb jegyekért milyen elképesztő árat
kérnek.
Nem tudom, miért, de egy pillanatra elképzelem, ahogy az egyik
ilyen drága helyen ülök, és jó közelről azt kiáltom felé, hogy
 y g y j gy
seggfej, ő pedig azon a zajon keresztül is hallja, amit a zenekara
csap körülötte.
Nem tudom, mit csinálok. Vagy talán mégis. Hideg borzongás
járja át a testem. A koncertre minden jegy elkelt. A jegyek egy
vagyonba kerülnek. De nem. Nem hagyom ki ezt a lehetőséget.
Majdnem hat év telt el azóta, hogy utoljára láttam. Közel hat éve
nem láttam azt a kemény, tökéletes fenekét, miközben magára
rántja a farmert.
Amikor először vitt ágyba, szinte láttam, ahogy a
szüzességemről kiállított képzeletbeli oklevelet szépen a
farzsebébe dugja. Azt mondta, szeret, és arra kért, válaszoljam
azt, hogy én is szeretem. Még bennem volt, amikor megkérdezte,
akarok-e vele járni. Válasz helyett elsírtam magam, valami bajom
volt, és képtelen voltam kimondani. Nem bírtam rá semmit
válaszolni. De tudom, hogy ő tudta.
Keményebben csókolt meg, mint valaha, amikor sírni kezdtem,
és a csókunk sóssá vált a könnyeimtől. Akkor úgy éreztem,
fájdalmas és nyers ez a csók. És gyönyörű. Remegtem, miközben
ölelt. Attól féltem, nem tudom magam újra összeszedni, ha
cafatokra hullok előtte az orgazmusom után. Hallottam, ahogy a
lélegzetünk összekeveredik, miközben a kezével végigsimított a
gerincemen, és újra meg újra kimondta, hogy szeret.
És nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor lefeküdtem vele.
Napokig, hetekig, hónapokig izzott közöttünk a szenvedély,
hatalmasakat dugtunk. Tizenhét éves voltam, ő volt a mindenem,
és amikor ágyba bújtunk, azt hittem, mindenem kell neki, amit
csak adhatok. Aztán mégis elment. Rohadék!
Mackenna titok volt. Életemben nem voltam olyan közel
senkihez, mint hozzá – de ez olyan titok volt, amiről senki sem
tudhatott. Különösen nem az anyám. Ezt jól tudta Mackenna is, én
is. Mégis újra meg újra találkoztunk. Hazudtunk, bujkáltunk,
megszöktünk otthonról éjszakánként, a kikötőben találkoztunk,
és napkeltéig egy-egy gyanútlan család kölcsönvett jachtján
szórakoztunk. Nem érdekelt minket, hogy ki a családunk, vagy
hogy mi lenne a „legjobb” számunkra.
Ami engem illet, számomra ő volt az, számára pedig én.
 g p g
Ő volt a legjobb barátom is.
Darabjaira hullott a világom, amikor megtudtam, hogy elmegy
Seattle-ből.
Még csak el sem köszönt.
Az utolsó dolog, amit mondott, az volt, hogy szeret.
És azóta. Gyűlölöm. A szerelmet.
Azt hittem, a távollétével begyógyul a seb. De a seb még
mindig megvan. Begennyesedett, felhólyagosodott és megnőtt.
Mindent megadtam annak a rohadéknak, amit a fiatal, ostoba
szívem megadhatott, ő pedig tönkretett.
Hát, bassza meg!
Jövő héten Seattle-ben lesz. Ő meg a kavarós társai a
városban vannak, és mindenki ott lesz. Azért hívom őket
kavarósoknak, mert nincs még egy olyan banda, mint ők. A saját
dalaikat másokéval keverik – és itt most igazi zenéről beszélek.
Bach, Chopin, a nagymesterek. Az eredmény egy rockzenekar és
egy szimfonikus zenekar találkozása. A zenéjük átjárja a tested,
begörbül tőle a lábujjad. És ha hozzávesszük azt, ahogy ő
énekel…
A pokolba, nem is akarok beszélni az énekhangjáról.
Az emberek azért döntenek úgy, hogy szerelmesek lesznek,
mert jól érzik magukat tőle. A szerelemtől védve érzik magukat,
biztonságban. Na, én nem. Én inkább a gyűlöletet választom. Ettől
érzem jól magam. Védve és biztonságban. Akkor érzem, hogy
magamnál vagyok, ha gyűlölöm őt. Gyűlölni azt jelenti, hogy már
nem számít, mit tett velem. Hogy még érzek valamit. Még nem
vagyok halott legbelül, mert érzem, ahogy ez a gyűlölet
szétmarja a testemet. Használhatatlanná tett más férfiak
számára. Megakadályozta, hogy az a nő legyek, aki lehettem
volna. Összetörte minden álmomat a közös jövővel kapcsolatban.
Ő volt az első szerelmem és minden téren az első, beleértve az
első szerelmi csalódást is.
Még azután is, hogy elment, hozzá viszonyítva határozom meg
magam: az vagyok, amit itt hagyott belőlem és amit elvett tőlem.
A jegyek drágák. A keresetem legnagyobb részét arra költöm,
hogy segítsek anyámnak Magnolia gondozásában. De most csak
 gy g y g g
egyetlen dologra vágyom: három apró kattintásra az eBayen.
Három apró kattintás, és már ki is merítettem a hitelkártyám
keretét, és újra láthatom azt a seggfejet, élőben.
Teljesen megéri, döntöm el, és felmegyek a netre, majd
megveszem a két legdrágább jegyet, amit az eBay kínál.
Kinyitom a naptáramat, megkeresem a napot, és bejelölöm egy
X-szel.
Készülj, seggfej! A seattle-i koncerted nem lesz nagy siker.
Nem, ha rajtam múlik!

Régebben nem szerettem ennyire a feketét. A pirosat

szerettem, meg a kéket, a kedvencem pedig valamiért a sárga
volt. A dögös pink és a lila is bejött. De aztán úgy éreztem, a
színek kigúnyolnak. Túlságosan boldognak tűntek. Túl édesnek.
A fekete biztonságos és semleges. Nem emlékeztet olyan
dolgokra, amik elszomorítottak. Nem próbál más lenni, mint
fekete. Miután apa meghalt, már nem próbáltam más lenni, mint
ami valójában vagyok. Nem akartam beilleszkedni. A próbálkozás
kifárasztott, és csak még inkább tudatosította bennem, hogy
nem tartozom sehova.
Feketére váltottam, és a fekete befogadott. Ma csak a bűnös
és sötét dolgok érdekelnek. Ez egy sötét nap, sötét életem újabb
fejezete. Még az ég is felhős, mert Mackenna a városba
érkezett. Sőt, esik is. A lelátók vizesek. A rajongók vizesek.
Mindenki, kivéve a zenekart, aminek tagjai a színfalak mögött
húzódnak meg, amíg az eső el nem áll. Hamarosan betolják a kis
Neocitránjukat is, nyilván.
Amikor az eső végre eláll, Melanie-val a bejelentésre fülelünk,
miszerint a koncert mindjárt kezdődik. És a késés miatt NEM
LESZ ELŐZENEKAR. Ebben a pillanatban a bátorítóként lehúzott
vodka elhagyja a szervezetemet, és a térdeim, amiket percekkel
ezelőtt még acélosnak éreztem, mintha kocsonyássá váltak volna.
 – Ne nézz úgy, mintha fegyver lenne a táskádban! Még a végén
átkutatnak minket, te dinnye! – mondja Melanie.
– Pszt, nyugi, minden oké! – korholom.
Idegesen nyúlok a nyakam mögé, az esőkabátom kapucniját
vizes fejemre húzom, és magammal rántva Melanie-t, a tömegen
keresztül kanyarogva elindulunk a stadion elején lévő helyünkre.
Ő még nálam is kövérebbnek tűnik. Végül, ez az eső áldás volt –
Melanie meg én közel sem vagyunk olyan terjedelmesek, mint
amilyennek tűnünk, a vízhatlan poncsók alatti cuccoknak
köszönhetően. A zenekar tagjainak hoztuk őket. Különösen az
egyiknek.
Bár a hajam az arcomra tapad az eső miatt, szerintem jól
nézek ki. Ijesztő vagyok. Fekete körmök, fekete rúzs, fekete
esőkabát, fekete haj, leszámítva azt a hülye rózsaszín csíkot, ami
azóta van, hogy Melanie egy részeg éjszakán azzal cukkolt, hogy
nem merem befesteni, márpedig én sosem tudok visszautasítani
egy ilyen kihívást. Ezt leszámítva a szokásos Angelina Jolie-
külsőre törekszem, és a fekete magas sarkú csizmám azt üvölti:
„Férfiak, csak akkor gyertek a közelembe, ha meg akartok
szabadulni a mogyoróitoktól!”
Melanie viszont olyan boldognak tűnik, mint egy Barbie baba.
A pasija valószínűleg ezelőtt kefélte hülyére.
Istenem, miért az én barátaimnak vannak a legkanosabb
pasijaik?
– Nem hiszem el, hogy még mindig nem értünk a helyünkre!
Mire odaérünk, úgy nézünk majd ki, mint akik szaglászni akarják
őket – mondja Melanie, az arcán széles vigyorral.
Hm, igen, Mackenna illatának a belélegzése az utolsó dolog,
amire most vágyom és amire szükségem van. De a színpad egyre
közelebb és közelebb kerül, egyre nagyobbnak tűnik, ahogy
közeledünk. Kicsit olyan érzés, mintha minden egyes lépéssel,
amit a színpad felé teszünk, egy évvel visszább mennék a
múltban. Egészen addig a pillanatig, amit a mai napig tisztán fel
tudok idézni, hogy a gyomrom ugrik egyet attól, ahogy jeges
szürke szemével rám néz, miközben én a számba veszem a farkát.
Ó, hogy rohadna meg!
 gy g
– Még mindig nem tudom eldönteni – szólal meg Melanie, amikor
végre leülünk –, hogy az esküvőn hagyományos fehér ruha legyen
rajtam, aminek az uszályára egy nagy, vörös virágot erősítenek,
vagy inkább egy egyszerűbb, rózsaszín ruha. Mindkettőt
eltetettem hétfőig. Talán meg kéne őket mutatnom Greysonnak…
A mondat benne reked, amikor áhítatos csend borul a tömegre.
Fentről egy erős fénycsík szűkülni kezd, majd egyenesen a
színpad közepére szegeződik. A szívem akaratom ellenére
hevesen ver. Dühömben öt másodpercen át szívom befelé a
levegőt az orromon keresztül, majd öt másodpercig bent tartom,
végül öt másodpercen át kiengedem – ezt a szarságot még a
dühkezelés-terápián tanultam.
A reflektorfény továbbra is a színpad üres közepére
összpontosul, majd a háttérben hegedűk szólalnak meg. Amikor
úgy tűnik, hogy a hegedűk átvették az irányítást a légzésed
ritmusa felett, csatlakoznak a dobok, hogy meghódítsák a szíved.
Ó, a szemétládák! A hatalmába hajt a zene. A muzsika egyre csak
fokozódik, fokozódik és fokozódik, jön a tetőpont, majd a fények
kihunynak.
A teljes sötétségben a tömeg felsikolt.
Az árnyékban aztán kisétál egy alak.
Tudom, hogy Mackenna Jones az.
A fesztelensége. Lengő vállai, ringó csípője és hosszú, vastag,
izmos lábai.
Kezét az oldalán tartja, a mikrofonja a füléhez erősítve,
diszkréten körbefogja sziklaszerű állkapcsát. Közeledik a
közönséghez és felénk. Félmeztelen. Csak egy fekete
bőrnadrágot visel. A haja ma élénk fuksziaszínű, tüskés és égnek
áll. Megdöbbentő ez a szín napbarnított bőre mellett. Törzsének
kidolgozott izmai csillognak, akárcsak a hasizma sötét kis téglái.
A hold fényének hála száznyolcvanöt centis teste minden
porcikáját látom. Olyan dögös, hogy szerintem a ruháim ebben a
pillanatban meg is száradtak. Keresek valamit, amit utálhatnék a
külsejében, de nincs semmi. Még azt sem mondhatom, hogy
utálom azt a kis csillogást a szemében, ami azt üzeni ordítva:
„Rosszfiú, rosszfiú, egy kibaszott rosszfiú vagyok, és
tönkreteszem az életed.”
Bejött ez nekem régen.
Nagyon is.
Amíg azt nem csinálta, amit a rosszfiúk szoktak, és kiderült,
hogy a rosszfiúsága életem legkevésbé szórakoztató élménye.
Halvány fény pislákol fölötte. A háttérben játszani kezd a
zenekar. A fény felerősödik, amikor Mackenna megragadja pink
parókáját, és a lelátóra dobja, közben azt kiabálva:
– Helló, Seattle, basszátok meg!
Seattle visszaordít, ő pedig felháborítóan szexin kacag. Egy
csapat lány megpróbál felugrani a színpadra a lelátóról, és
bestiaként harcolnak a parókáért, amit az imént elhajított.
Én nem a cicaharcot nézem, hanem őt. Azt a kibaszott
seggfejet, aki az életet sem érdemli meg, nemhogy azt, hogy így
nézzen ki. Akaratom ellenére is sötét, szexi, rövidre nyírt
frizuráját nézem, ami körbeöleli gyönyörű fejét. Ez a séró még
jobban kiemeli az ajkát, az orrát, a szemét… ez a pasi nem is
dögös, ez egy szupernóva! Telt, gyönyörű a szája, és karcsú az
orra, ami természetesen kitágul minden egyes lélegzetvételnél,
aztán ott a mosolya, amitől olyan dühbe gurulok, hogy egy lovat is
fel tudnék dönteni. Bennem a fájdalom és a becsapottság miatti
düh kavarog, ő meg az emberekre villantja azt a mosolyt.
– Úgy látom, ma este elég harcias társaság gyűlt össze.
Nagyszerű. Kiváló! – dörmögi, és a színpadon járkál fel-alá, a
tömeget fürkészi.
Mel meg én olyan közel vagyunk hozzá, hogy elég lenne lenéznie,
és észrevenne. De ő túl büszke ahhoz, hogy lenézzen, én pedig
nem tehetek mást, továbbra is felfelé nézek, még akkor is, ha
már nem látom az arcát a farka hatalmas dudora miatt.
Esküszöm, olyan régen szexeltem, hogy visszanőtt a
szűzhártyám. Már nem is emlékszem, milyen az, amikor jó. Nem is
vágyom rá. Szeretem kibaszott rosszul érezni magam. De most,
ahogy felnézek, és őt látom, nagy, vastag farkának emléke belém
kúszik és szétrepeszt.
 Nem szeretem ezt a bizsergető bizonytalanságot, amit az
érzés kivált. Nagyon nem szeretem.
Egy hosszú, hosszú pillantással végigpásztázza a tömeget.
– Mindannyian egy kis zenére vágytok ma este, mi? – kérdezi
halkan, de olyan bizalmasan, mintha mindannyiunknak egyenként
suttogná.
– KENNA!!! – Több nő zokog mellettünk.
– Akkor csapjunk bele!
A levegőbe emeli egyik öklét, majd a háttérben dobpergés
harsan. A magasban rángatja az öklét, a dob ritmusával egy
ütemben. A csípőjét forgatja, és fejét a felhős ég felé emeli,
közben lassú, kéjes, hörgő hang jön a torka mélyéről, ami pont
olyan, mint… a szex.
Aztán a szimfonikus zene hangereje újra emelkedni kezd, és
lendületet vesz. Az előbb még lassú és dallamos volt, most valami
zajosabb és őrültebb lesz belőle. Mire a ritmus egészen
megvadul, a pulzusom már valahol a sztratoszférában jár, és
akkor hirtelen két férfi bukkan fel egy emelvényen a színpad alól,
az elektromos gitárjukat döntögetve, tűzijátékszerű
fényrobbanások közepette. Ők a másik két frontember, Jax és
Lexington. Apuci kicsi fiai, és egypetéjű ikrek. Az első
fellépésükhöz a saját pénzes papucijuktól kapták a pénzt, és a
három frontember azóta sem szorul rá senkitől semmire.
Mackenna elkezd énekelni, mély, reszelős és kibaszottul szexi
hangon. Utálom őt. Meg azt is, hogy milyen kecsesen mozog izmos
teste. Ahogy árad belőle a tesztoszteron. Ahogy táncosok
csatlakoznak hármójukhoz a színpadon, elegáns fekete-fehér
férfiöltönyökbe öltözve. Még azt is utálom, ahogy letépik az
öltönyüket, hogy felfedjék feketére festett bőrüket, amitől
olyan karcsúnak tűnnek, mint a párducok.
Melanie teljesen el van ájulva, az ajkai szétnyílnak, és csak
tátog. Esküszöm, mindenkinek látnia kellene, ahogy ez a három
férfi szenvedélyes, ősi és állatias módon mozog a színpadon;
mocskos dolgokat imitálnak a testükkel, miközben tisztán
reagálnak a zenére.

É
 A testem felajzott állapotba került. Évek óta szándékosan nem
járok szórakozni. Főleg azért, hogy még véletlenül se halljam meg
Mackenna éneklését valahol. De most minden kibaszott
hangszóróból az ő hangja árad. Visszhangzik a csontjaimban, és
különös fájdalmat ébreszt bennem extra kamionnyi dühvel
fűszerezve.
A koncert úgy folytatódik, mint valami finom kínzás. A zenekar
nemcsak az én kínzásomat hosszabbítja meg, hanem minden egyes
nézőjét, akik türelmetlenül várják, hogy hallhassák a
legismertebb dalt. És ekkor… megtörténik.
Mackenna végre énekelni kezdi a Pandora’s Kisst, a nagy
slágert, ami hetekig vezette a Billboard listáját, és az iTuneson
is az első helyen állt.

Ribancos ajkaid
Kóstolgatnak, kínoznak
Hülye kis trükkjeid
Kóstolgatnak, kínoznak
Ooooooooooh, oh, oh, OH
Nem kellett volna felnyissalak, Pandora,
Ooooooooooh, OH, OH, OOH
A szelencémben kellett volna maradj, Pandora
A titok, amit örökké tagadni fogok
A szerelem, ami egy nap elmúlik
Ooooh, OH, OH, OH, OH
Sosem kellett volna megcsókolnom… a ribancos ajkaid… Pandora

A düh teljes erővel bugyog fel bennem.

– Most? – kérdezgeti folyamatosan Melanie.
Annyira. Utálom. Ezt a fickót.
– Most? – kérdezi újra.
Utálom. Ő az egyetlen fiú, akit megcsókoltam. Ellopta a
csókjaimat, amikben benne volt minden, amit adni akartam neki,
és ő egy rohadt viccet csinált belőlük. Egy dalt, amiben én valami
Éva-alak vagyok, aki kínozza és bűnre csábítja. Pedig ő maga a
bűn. Ő a bűn, a pokol és az ördög, mindez egyben.
 p g gy
Belenyúlok a táskámba, amit szépen elrejtettem az esőkabátom
alá, és megragadom az első dolgot, ami a kezem ügyébe kerül.
– Most! – suttogom.
Mielőtt Mackenna rájönne, mi találta el, Melanie meg én három
paradicsomot és néhány tojást küldünk a levegőbe. A zene sem
elég ahhoz, hogy elnyomja a mikrofonon keresztül is hallható
baszdmegezést.
Összeszorul az állkapcsa, és lerántja a mikrofont az állára,
tekintetével a támadás forrását keresi. Mámoros érzés kerít
hatalmába, amikor meglátom az arcán az őszinte dühöt.
– A többit is! – kiáltom, majd felkapom a maradék holmit, amit
hoztunk, és dobálok tovább kitartóan.
Nemcsak őt célzom, hanem mindenkit, aki megpróbál az útjába
állni, például a hülye táncosokat, akik a védelmére sietnek.
Az egyikük felnyög, amikor egy tojás eltalálja az arcát. Mackenna
a karjánál fogva rángatja vissza, hogy inkább őt érjék a találatok,
dühös tekintete bennünket keres a tömegben.
Aztán hallom, hogy Melanie azt kiáltja:
– Hé, ENGEDJ EL, te seggfej!
A karomat valaki hátrahúzza, és hirtelen kirángatnak a
helyemről, le egy folyosón.
– Engedjetek el minket! – kiabálja Melanie, és szabadulni próbál
a két megtermett biztonsági őrtől, akik elvonszolnak bennünket. –
Ha most azonnal nem engedsz el, a barátom kideríti, hol laksz, és
kinyír álmodban!
Az őr erősebben ránt meg, elakad a lélegzetem, ahogy a
fájdalom végigfut a karomon.
– Seggfej – sziszegem, de már nem erőlködöm.
Melanie sem jut vele semmire, ahogy látom.
– Ismeri őket! Ismeri a bandát! Mit gondoltok, kiről énekelt az
előbb, seggfejek? – Melanie a levegőbe rúg. – Ő Pandora!
Engedjetek már el minket!
– Maga ismeri Mr. Jonest? – kérdezi az egyik őr.
– Mr. Jones! – köpöm gúnyosan. – Komolyan! Ha Mackenna
mister, akkor én egy unikornis vagyok!

Ú
 Úgy hallom, összenevetnek a hátam mögött, miközben a
színpadot megkerülve elvezetnek a biztonságiak mellett, egy kis
hátsó szobába. Az egyik fickó beszélni kezd a rádiókészülékébe,
aztán kinyitja az ajtót.
Melanie szabadulni igyekszik, és rugdosódik, engem azonban
lassan lebénít a szörnyű gondolat, hogy most vajon mi jön, és
egyre halkabb leszek.
Azt. A. Kurva. Mit tettem?
– Nem kell ilyen elégedetten bámulni, faszfej. A pasim azt is
kideríti, te hol laksz, és téged is kinyír! – mondja a másik őrnek.
Kirántanak egy ajtót, és belöknek rajta minket. Ahogy lépnék
egyet, megbotlok, de próbálom megőrizni a méltóságomat, és
kibontakozom az őr szorításából.
– Engedj már el! – vicsorgok, és végül el is ereszt.
A csípőjén lévő rádió megszólal. Nem tudom kivenni, mit mond,
de nagyon úgy hangzik, mint valami káromkodás.
– Vegyék le azokat! – parancsolja az egyik őr, az
esőkabátjainkra mutatva.
Lekapom magamról a nejlonponcsót, Melanie is, majd
tehetetlenül nézzük, ahogy leveszik rólunk az alatta rejtegetett
táskákat. Melanie felnyög, amikor elkezdik kipakolni a cuccainkat
oldalt egy asztalra. Két mobiltelefon. Még két paradicsom.
Kocsikulcsok.
– Hű. Manapság már poénkodni sem lehet, mi? – veti oda nekik
Melanie gőgös kis fintor kíséretében.
Behunyom a szemem, és próbálom elnyomni magamban az egyre
növekvő pánikot.
Bassssszus! Mégis, mit képzeltem?
Évek óta nem csináltam ilyen vakmerő dolgot.
De az van, hogy jólesett.
Még ha közben rossz is volt. Nagyon-nagyon rossz.
De végeredményben, mégiscsak jó. Sőt, nagyszerű.
A pokolba is, még mindig látom magam előtt Mackenna dühös,
hitetlenkedő arcát. Nagyon jólesett a lelkemnek. Orgazmusszerű
élvezetet okozott. Viszont az az intenzív érzés, amit most élek
át, inkább a bénító félelemhez hasonlít.
 Mi van, ha az őrök behívják a szobába, hogy megkérdezzék,
tényleg ismer-e engem?
Mi van, ha itt kell állnom ebben a fülledt kis szobában, és ilyen
közelről kell ránéznem?
Rám tör a hányinger. Melanie később magyarázatot fog
követelni. Komoly magyarázatot, többet, mint amennyit eddig
mondtam neki. El kell majd mondania Greysonnak is, hogy mi
történt, mert a srác mindent tudni akar majd, miután ezek a
hülye biztonsági őrök megfogdosták a csaját. Nem is vagyok
benne biztos, el tudom-e magyarázni neki, milyen múltunk van
Mackennával.
Január 22. A nap, amikor csalhatatlanul megsemmisültem,
fényt sem láttam az alagút végén. Megesküdtem, hogy soha nem
beszélek arról a napról. De Melanie és Greyson? Azt akarják
majd, hogy nyissam fel a titkok szelencéjét. Amiben a rólam és
Mackenna Jonesról szóló titkok lapulnak.
Forró, nedves szájak összeolvadásáról…
Arról, ahogy belém hatol, szétfeszít, magáévá tesz, szeret…
Ígéretekről.
Hazugságokról.
Veszteségről.
Gyűlöletről.
Arról a fajta gyűlöletről, ami csak egy intenzív, földöntúli
szerelemből születhet, ami szánalmasan rosszul sült el.
Mit fogok neki mondani, ha tényleg idejön?
Mit fogok csinálni?
Kérlek, Istenem, ne büntess azzal, hogy ilyen közelről kelljen
ránéznem!
Fel-alá mászkálok, imádkozva, csak mászkálok és imádkozom,
Melanie pedig hol a körmeit, hol a falat, hol engem fürkész, és
olyan unott magabiztossággal sóhajtozik, mint aki tudja, hogy
épségben kijut innen. Ha idehozzák Mackennát, nagyon kétlem,
hogy könnyű dolgunk lesz. A gyomrom már most görcsben áll, és
szörnyű bizonyosság kínoz, hogy hamarosan ide fogok hányni.
A koncert mintha egy örökkévalóságig tartana. Az egyik őr
járkál, a másik úgy dönt, hogy megáll néhány méterrel Melanie
j gy gy g y
mögött, katonásan, mintha várna valamire.
Istenem, kérlek, az a valami ne Mackenna legyen!
Éppen lekopik egy réteg a csizmám talpáról, amikor úgy egy
évszázaddal később az ajtó kinyílik, és egy pufók, öltönyös,
nyakkendős férfi lép be. Az idegességtől kimegy minden vér a
lábamból. Lionel Palmer, a zenekar menedzsere, más néven Leo az.
Láttam az arcát és az interjúját abban a reggeli újságban, de azt
kell mondanom, azon a képen sokkal boldogabbnak tűnt.
Ránk mered – Melanie visszabámul, én pedig mozdulatlanul állok
–, és közben ökölbe szorul a két keze.
– Van fogalmuk róla, mit tettek? – morogja, és pufók arca
vörösre vált. – Ha akarnánk, hosszú időre börtönbe
csukathatnánk magukat! Milyen elbaszott rajongók maguk?
– Nem vagyunk rajongók – feleli Melanie.
Az ajtó kicsapódik, és az ikrek teljes férfias pompájukban
csatlakoznak a közelharchoz. Mindig is félelmetesnek tűntek, de
most – szőke hajukkal, furcsa színű szemükkel és tökéletesen
dühös vigyorukkal – olyan erőt sugároznak, amit nem lehet
figyelmen kívül hagyni.
Nem kapok levegőt.
– Kik ezek a kis kurvák? – kiáltja az egyik, akinek kígyótetkója
van.
– Majd erre is rátérünk, Jax – vágja rá Lionel.
Tehát a másik minden bizonnyal Lexington. Előrehajol, és rám
néz, a szemöldökpiercingjével meg minden, aztán Melanie-t is
végigméri. Mutatóujjával a barátnőmre mutat, majd rám.
– Remélem, sok pénzetek van, mert az egyik táncosunk
megsérült. Ha emiatt nem tud jönni a Madison Square Gardenbe…
– Ne aggódj Pandora, Greyson majd elintézi! – veti oda Melanie
könnyedén.
– Pandora? – ismétli meg Lionel hirtelen. Megdermed, a
tekintete visszatalál hozzám. – A barátnőd Pandorának hívott.
Miért?
– Mert ez a nevem? Hű…
Épp a szememet forgatom, amikor az ajtó kilendül, és egy alak
tölti be a teret. Azt hiszem, a szívem most áll meg. Úgy érzem,
 g gy
valaki fojtogat és belülről üt.
Mackenna.
Néhány méterre tőlem.
Ugyanabban a szobában, mint én.
Nagyobb és férfiasabb, mint valaha.
Berúgja maga mögött az ajtót. Pilótaszemüveget visel, így nem
látom a szemét, és… édes istenem, annyira gyűlölöm! Azért
jöttem ide, hogy bántsam, de annyira eluralkodik rajtam a düh,
hogy képtelen vagyok mást tenni, mint állni, és közben a
lélegzetem a tüdőmben reked, a szívem összeszorul a
mellkasomban, a testem pedig remeg, ahogy az összes elfojtott
harag felpezsdül bennem.
Magas és sötét, a mellkasán vörös, ragacsos folyadék
maradványai csorognak lefelé.
De milyen tökéletes az a mellkas, a vékony szőrcsíkkal, ami a
köldökétől a farkáig vezet. Szűk bőrnadrágja domború combjaira
simul. Meg a domború farkára. A legtöbb csaj talán azt hiszi,
hogy egy kiló kenyérrel szokta kitömni a nadrágját, de
biztosíthatok mindenkit, hogy az a farok ott igazi. Pont akkora,
mint a kibaszott egója, és emlékszem, hogy régen épp olyan
kemény volt, mint a kibaszott feje.
Nem mindenkinek áll jól ez a nagyon rövidre nyírt frizura meg a
gyémánt fülbevaló, de neki olyan tökéletes formájú feje van,
hogy az ember legszívesebben két kézzel megragadná, és az
ajkával végigkövetné az ívét. A gyémánt szinte fenyegetően
csillog a jobb fülében, és amikor egy dühös rántással leveszi a
napszemüveget, én pedig meglátom azt a ragyogó, dühös,
ezüstszürke tekintetét, az esküszöm, olyan érzés, mintha
hazatérnék. Egy olyan házba, amit leromboltak, felgyújtottak, és
nem maradt belőle semmi, de attól még az otthonod.
Elég elbaszottul hangzik, mi?
Istenem, kérlek, derüljön ki, hogy ez nem igaz! Legyen ez egy
rémálom! Legyen a világ másik sarkában, én meg biztonságban
gyűlölhessem őt a seattle-i sarkomból.
– Ő az a bizonyos Pandora, baszki? – kérdezi Lionel
Mackennától.
 Amikor Mackenna nem felel, csak megfeszül kemény állkapcsa,
Lionel lassan megfordul, és végigmér. Az én agyam ebben a
pillanatban összeomlik, mert Mackenna egyenesen engem néz,
mintha el sem hinné, hogy itt állok.
Alig bírom elviselni acélos tekintetét. Azt hittem, ma éjszaka
lezárom ezt a dolgot. Elérem, hogy a rajongói előtt úgy érezze
magát, ahogy én éreztem, amikor elment: megalázva. Ehelyett itt
áll, minden porcikájában egy rockisten, még paradicsompürével a
mellkasán is. Ő uralja a teret, ott van benne az a megfoghatatlan
X-faktor is, amire senki nem tud magyarázatot adni, de ami azt
üzeni, hogy ez a hely itt az övé, és mindenki őalá tartozik.
Ez a tény csak még jobban felbosszant.
– Lionel – szólal meg halk, figyelmeztető hangon.
Csak egy szó, és Lionel máris visszahúzódik. Most már semmi
sem akadályozza meg Mackennát abban, hogy egyenesen rám
nézzen.
Lángol az arcom, amikor eszembe jut, mennyire szerettem őt.
Milyen mélyen, erősen, odaadóan.
Ne gondolj erre! Most már gyűlölöd!
– Szép frizura.
A szemüvegét a nadrágja övhurokjába dugja.
Istenem, ez a hang!
A tekintete végigsiklik a hajam hosszán. Melanie közbeszól:
– Én javasoltam neki, hogy tegyen egy kis színt a hajába, így
boldognak tűnik.
Rá sem néz Melanie-ra. Engem néz iszonyú intenzíven,
konkrétan azt a rózsaszín tincset a hajamban, és várja a
válaszomat. Utálom azt a pink tincset, de nem annyira, mint őt.
– Szép harisnya – viszonzom, és a bőrnadrágjára mutatok. –
Hogy húztad magadra? Egy épület tetejéről ugrottál bele, és
bekented magad előtte egy kiló vajjal?
Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy a kuncogása megérintsen, de
érzem, ahogy megremeg a lábam, amikor közelebb lép hozzám.
– Már nincs szükségem vajra. Ez a nadrág a részemmé vált. –
Egyszerűen csapdába ejtette a tekintetemet. – Ahogy te is a
részem voltál egykor.
 gy
Közelebb jön, és a lépései egyre erősebb hatással vannak rám.
Lángol az arcom. Milyen szemétség, hogy emlékeztet. Engem!
Annyira dühös vagyok. Több év sérelme kavarog bennem
forrongva. Olyan magányos vagyok, és úgy fájt, hogy elárult!
– Baszd meg, Mackenna!
– Azon már túl vagyunk, Pandora. – A tekintete ugyanolyan
dühösen ég, amikor felvesz egy paradicsomot az asztalról, és
csillogó szürke szemmel nézegeti. – Ez is az enyém?
– Igen. Az mind a tied.
Az ajka gúnyos vigyorra húzódik, ahogy feldobja, mint egy
labdát, majd könnyedén elkapja. Közben végig engem figyel.
– A koncertjeid annyira pocsékok, hogy Melanie-val úgy
éreztük, muszáj rendes műsort nyújtanunk a rajongóidnak.
Végigfuttatja a szemét az arcomon, tovább fürkész.
– Ja, azzal, hogy a szart is kiveritek belőlem.
Nem bírom elviselni, ahogy néz, a szemei ugyanazt az utat
követik. A szemöldökömtől az orromon, az ajkamon és az államon
át az arccsontomig. Azon agyalok, vajon rossz tükörbe néztem-e
ma, mert talán lehet valami fura az arcomon. Esküszöm,
egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy ismét néz majd.
Egyáltalán nem. Olyan gyorsan el akarok tűnni innen, hogy még a
fenekemet se lássa, ahogy kisurranok.
– Engedj el, Mackenna!
– Rendben, Dora. De előbb egy búcsúajándék. – Miután
kimondta azt a becenevet, amit mindig is utáltam, összenyomja
öklében a paradicsomot, aztán felemeli a kezét, és apró piros
darabkákat szór a fejemre. Figyeli, ahogy zihálok, és a lé
szétfolyik az arcomon meg a nyakam oldalán. – Tessék – morogja
gonoszul mosolyogva, és ujjaival a hajamba túr, hogy a lé még
mélyebbre szivárogjon. Amikor elhúzódom, hogy kiszabaduljak,
megragadja a tarkómat, és a fülemhez nyomja az orrát, amitől
megfeszül a testem. Bár sikerülne elnyomnom a borzongást! – Épp
most húztad fel az egész kibaszott bandámat. Felfogtad, hogy
vádat fogunk emelni?
Igen, fel. Az anyám ügyvéd, úgyhogy van elképzelésem.
 Akkor miért is gondoltam, hogy a tény, hogy megérdemelte,
feljogosít arra, hogy ma este ilyen vakmerő legyek?
Basszus.
Jól átkúrt megint.
És olyan közel van hozzám. Furcsamód teljesen megbénultam,
ahogy az ajka a fülem mellett mozog, nem kívánt remegést okozva
a lábaimban. A mellbimbóim hirtelen megfájdulnak, és mintha az
egész testem összerándult volna.
– Öngyilkos akarsz lenni, vagy csak el akarsz húzni otthonról?
Mert hidd el, a börtön nem jelentene nagy előrelépést.
– És a kibaszott arcodon sem sokat javít a tojásos arcpakolás,
amit kaptál tőlem.
A barátaiból, az ikrekből kirobban a nevetés, de Mackennából
nem.
Rosszul leplezett haraggal méreget, és hirtelen élesen
eszembe jut, amikor utoljára néztem bele ezekbe a palaszürke
szemekbe. Súlyos tekintete és nyelvének érintése az enyémen
fehéren izzó villámként cikázik végig a testemen. Eszembe jut,
ahogy mozog, ahogy a kezét a csípőmre teszi, ahogy maga alá
szorít, én pedig vergődöm. A nyögései elárulták, mennyire
szeretett bennem lenni.
Fáj. Fáj a látványa.
Nem számítottam rá.
Mintha a közelségem épp most váltotta volna ki ugyanezeket az
emlékeket az elméjében, mert szemérmetlenül tanulmányozza a
testemet, a szeme elidőzik a melleimen, a számon – a tekintete
forró és tapintható, összerezzenek tőle –, majd újra az arcomra
koncentrál, és közben a többiekhez beszél.
– Majd én gondoskodom a károkról – hallom, ahogy mondja, a
szemét továbbra sem véve le rólam. Könyörtelen és számító,
mintha most hozta volna meg a döntését. – És közvetlenül vele
számolok el.
– Haha! Te itt senkivel nem számoltatsz el semmit – gúnyolódik
Melanie.
Mackenna hideg, férfias kuncogást ereszt meg, és rá szegezi a
tekintetét.
 – Hogy hívnak, Barbie?
– Melanie Meyers, seggfej.
– Hagyd őt békén… – kezdek bele, de ő egy kézmozdulattal
elvágja a szavam, és azt mondja az őröknek:
– Kísérjétek Barbie-t a kocsijához!
– Álmodozz csak, pink paróka! Nem megyek sehova Pandora
nélkül!
– Ez a gót csaj komolyan Pandora? – kérdezi végül az egyik iker.
– A mi Pandoránk? Azt hittem, ő csak egy mítosz, haver.
Feszült csend támad, ahogy a csapat minden tagja Mackennára
néz. Én pedig nem tehetek róla, de a mellkasomba nyilalló
fájdalom kíséretében arra kell rájöjjek, hogy Mackenna nem
tűnik túlságosan elégedettnek. Mintha abban bízott volna, hogy
réges-rég átment rajtam egy kamion, örökre eltemetve a titkát.
Kezébe adnak egy törülközőt, amit kidolgozott mellkasára
terít, megrázza a fejét, és beletúr gyönyörű, rövidre nyírt
hajába, hogy leszedegesse róla a mocskot. A hallgatása és az
arcán megjelenő merengés láttán csak még idegesebb leszek.
Basszus, nem tetszik, hogy átvette az irányítást.
Nem tetszik a hatás, amit rám gyakorol.
Az, hogy képes kínozni.
A hatalom, amivel felettem rendelkezik. Tudja jól, mennyire
félek anyámtól, tudja jól, hogy bármit megtennék, hogy ne
szerezzen tudomást erről.
Mielőtt újra megszólalna, Lionel megelőzi:
– Kenna, egy szóra!
Mackenna odamegy hozzá, és az ikrek is csatlakoznak a kis
körhöz. Az ikrek úgy néznek ki, mint a vikingek, Mackenna pedig a
kalóz közöttük, aki hozzám hasonló lányokat rabol és erőszakol
meg. Érzem, ahogy figyelnek minket a beszélgetés közben.
Mackenna a testemet méregeti, és nem szól egy szót sem. Úgy
tűnik, észre sem veszi, milyen szemérmetlenül bámul. A pink
tincsemtől és az arcomtól le a vagány csizmámig.
Végül hunyorogva a szemembe néz, és dühösen megrázza a
fejét.
– Az kibaszottul kizárt.
 – Kibaszottul nem – ellenkezik Lionel.
Lionel sóhajt frontembere makacsságán – ami érezhetően
akkora, hogy csoda, hogy elfér a szobában –, majd kivezeti a
vikingeket meg a kalózt. Az ajtó becsapódik a káromkodó
Mackenna háta mögött.
Melanie meg én egy örökkévalóságnak tűnő ideig várakozunk, és
váltunk egy most-mi-a-fasz-van pillantást.
A két őr a szobában marad, bennünket figyelnek – különösen
engem –, akinek apró paradicsomdarabkák pottyannak le az
arcáról.
Legszívesebben megütnék valakit.
Mondjuk egy szürke szemű, tüsi hajú illetőt.
Mackenna visszatér, és újra felkapja a törülközőt. A többi srác
becsoszog mögötte.
– Ha bocsánatot kér, és feltakarítja maga után a mocskát,
elmehet.
A levegőbe emeli a törülközőt, és az ujját begörbítve gúnyosan
jelzi, hogy lépjek közelebb hozzá.
– Baszódj. Meg! – lihegem, hirtelen forrongva.
– Mackenna – nyögi az egyik srác, és a nevetése azt üzeni:
Ez most komoly? Tényleg ennyire felhúzott?
– Ti ketten kedves lányoknak tűntök. Legalábbis az egyikőtök
mindenképp. – Lionel jóindulatúan mosolyog Melanie-ra, majd
végigméri az Angelina Jolie-öltözékemet, a homloka ráncba
szalad, és hozzáteszi: – Nézzétek, mindkettőtöket
lecsukathatunk. Ha csak egy napra is bekerültök a sittre,
higgyétek el, egy életen át kísért majd az emléke! Ezt akarjátok?
– Pan, ne is figyelj rá! Grey gondoskodik róla, hogy…
– Nem, Melanie, ez az én problémám.
Makacsul megrázom a fejem. Nem mintha a pasija meg én olyan
jól kijönnénk egymással. A pokolba is, egyetlen férfival sem jövök
ki jól, hagyjon már ilyenekkel! Nincs szükségem megmentőre.
Inkább pörkölődöm a börtönben pár éjszakát. Legalábbis addig,
míg anyám meg nem gyilkol hivatalosan.
– Térjünk a lényegre! – indítványozza a tetovált iker, azt
hiszem, Jax. – Csak mondd el neki a részleteket, Leo!
 – Nem, köszönöm – szakítom félbe, mielőtt még elmondhatnák,
mit akarnak. – Inkább ülök börtönbe, mint hogy vele cseszkődjek.
Mackenna állkapcsának hátsó részén dühösen dolgozik egy
izom, lassan keresztbe fonja a karját a mellkasán.
– Feltéve, hogy fel tudsz még cseszni.
– Kenna, fogd be! – morogja Lionel, majd ismét felém fordul. –
Jelenleg a Crack Bikini-dokufilm forgatásán vagyunk. Emlékszel?
– Az egész világ tudja. De azért örülök, hogy most nem forog a
kamera.
– A kis csínytevésed alatt éppenséggel forgott. – A fickó
Mackenna kidolgozott mellkasára mutat. – A Madison Square
Gardenben fejezzük be a munkát, és most, hogy fény derült a
létezésedre… – Vádlóan Mackennára, majd rám mutat. – Most,
hogy tudjuk, valóban létezik egy igazi Pandora, akiről a
frontemberünk a dalszövegét írta, azt akarjuk, hogy benne legyél
a filmben.
– Kizárt dolog, hogy ez a nő a kamerák közelébe menjen! –
morogja Mackenna, és az ajtó felé rohan.
– Jones, figyelj rám! Ez zseniális lesz. Az emberek zabálni
fogják!
Mackenna dühösen felszakítja az ajtót.
– De mivel engem ez nem érdekel, szépen kihagyjuk őt belőle!
– Mint ahogy engem is kihagytál a hülye dalodból, mi, te
seggfej? – támadom le hirtelen dühösen. – Amúgy engem sem
érdekel.
– Fizetek én neked annyit, hogy érdekeljen – feleli Lionel
nyugodtan.
Mackenna megáll a küszöbön, és a ragyogó sorozatgyilkos-
tekintete arra késztet, hogy beleegyezzek, csak azért is, hogy
bosszantsam. Istenem, mennyire utálom! Annyira, hogy már
tüskék nőttek a gyomromban a dühtől. Mondjuk, azt hiszem, a
pillantása nem nekem szól. Inkább a menedzserének.
Aki folytatja is az érvelést.
– Nézzétek, tőlem összeverekedhettek, vagy sem, engem nem
érdekel. Engem csak az érdekel, hogy az utolsó koncerten, amikor
a Crack Bikini fellép, ti ketten ott lesztek fent, és
 p
megcsókoljátok egymást a legnagyobb slágerünk, a Pandora’ Kiss
tiszteletére.
Mackenna felnevet, és a hang hallatán úgy érzem magam,
mintha valaki most mászott volna át a kibaszott síromon. Minden
kis szőrszál feláll a karomon.
– Lionel, ezt mind vágjuk. De nincs rá szükségünk.
A rajongóknak mi kellünk, nem ő. – Rám mutat, aztán dühösen
beletúr a hajába, egészen a tarkójáig túrva a kezét. Majd
kiviharzik az ajtón, és rémisztő hangerővel visszakiabál: – Hagyd
ki őt ebből, vagy esküszöm, valaki a pokolra fog kerülni, Leo!
Nem tudom, miért, de nem szeretem, ha övé az utolsó szó.
Nem szeretem azt érezni, hogy ő véd meg a kamerák elől.
Ez az egész nem tetszik, de mielőtt észbe kapnék, a hangom
megállítja őt.
– Haha! Mintha az ígéreteid jelentenének bármit is, te faszfej!
– Beszéd közben letépem a nyakláncomon lógó gyűrűt, és a nyitott
ajtóhoz vágom.
Az idő ebben a pillanatban megáll.
Mackenna halálosan lassú tempóban visszalépked a szobába,
oda, ahol a gyűrű a földön fekszik. Ránéz a lábánál pihenő kis
fehérarany szalagra a csillogó gyémánttal, és az arcára előbb
meglepetés, majd düh ül ki, végül pedig olyasmi, amit nem értek.
Felemeli a gyűrűt, és életem leghosszabb pillanatáig csak nézi,
nézi, majd felemeli a fejét, és rám mered, de olyan tekintettel,
amivel összetöri a lelkemet. Összeszorítja az állkapcsát,
megfordul, és becsapja az ajtót.
Remegek.
Küzdök a késztetéssel, hogy utánafussak, de… de mégis, miért
tenném?
Utálom, hogy még mindig érzem a keze melegét magamon.
Gyűlölöm, hogy a számra tapadó szája emléke még mindig
felébreszt éjszaka közepén. Tompa fájdalmat érzek a gyűrű
elvesztése miatt, amit a pólóm alá rejtettem, és fáj, ha hallom a
hangját és látom az arcát, és gyűlölöm, hogy nem tudom, hogyan
vessek ennek véget.
 A talizmán karkötőmre szorítom az ajkamat, próbálom magam
összeszedni, mindezt úgy, hogy a teremben lévők ne vegyék
észre, mennyire hat rám Mackenna. Lionel előrelép, és a
karomhoz ér.
– Kedvesem, mondd csak! A figyelmét akartad felhívni? –
kérdezi egyszerre gúnyosan és zavartan.
– Nem vágyom a figyelmére. Nem akarok tőle semmit!
– Sokat kapsz tőle, akár akarod, akár nem.
Elhúzom a karomat.
– Én nem vagyok eladó. Semmit sem tud mondani vagy tenni,
amivel meggyőzhetne.
– És mi lenne, ha…
Előrehajol, és egy nagyon hosszú, nagyon nagy számot súg a
fülembe.
 Kettő

A boszorkány otthon hagyta

a seprűt, de a kibaszott
paradicsomos szatyrát nem

Mackenna

– Beleegyezett, Kenna. Meg fogsz lepődni, de nem is kellett

nagyon sokat ígérnem. Én mondom neked, ezek a friss diplomások
manapság szarért-húgyért dolgoznak.
Ahogy kilépek a zuhany alól, felkapom a plüss
frottírköntösömet, és beleburkolózom. Lionelt találom a
szobámban, akinek ragyog a képe a hír hallatán.
– Ezt most kurvára nem mondod komolyan! – támadom le.
Az arcomat dörzsölgetem a kéztörlővel. Halál komolyan néz, én
pedig megrázom a fejem, és a ruháimhoz indulok. – Lionel!
Telement az orrom azzal a rohadt tojássárgájával. Azt hiszem,
még mindig van egy kevés a fülemben.
A törülközőt a fülemhez szorítom, és fel-le ugrálok, a vizet
rázogatva.
– Te kis szarházi! Azt mondtad, hogy nem létezik – mordul rám.
Bedobom a szétszórt parókáimat egy táskába, és rácsapom a
fedelet.
– Mert nem is létezik – felelem a fogamat csikorgatva.
És akkor mi van, ha bemagyaráztam magamnak, hogy nem
létezik? Hat évig működött. De most tessék, itt van. Mint valami
démon – valami kopogószellem –, arra emlékeztet, amire
tinédzserként vágytam, de sosem kaphattam meg. Arra
emlékeztet, amit elvesztettem. Mit meg nem adnék, hogy
visszaszerezzem!
Pandora.
A rémálmom, az álmom, az én két lábon járó, beszélő
fantáziám.
Itt van.
Hozzám vágta a gyűrűmet.
A kibaszott gyűrűmet egyenesen az arcomba. Anyám gyűrűjét.
Micsoda tiszteletlen kis boszorkány!
És mi volt az a kibaszott csizma? Jézusom, már csak egy balta
hiányzik neki, meg hogy vér csepegjen a körméről. Vagy egy seprű
és egy üst.
Istenem, ez a nő…
Amikor meghallottam a hangját, az olyan volt, mintha valaki
belém rúgna. Az a tiszta hang, szinte unott, de mégsem. Senkinek
nincs olyan hangja a világon, mint neki. Olyan, mint egy dal, amitől
szarul érzed magad. Úgy érzem magam tőle… mint az a
semmirekellő kamasz fiú, aki úgy vágyott rá, akár valami drogra.
A kamasz, aki rajongott a dalszövegekért, a dalokért, a dobért,
a zongoráért, a dallamokért, mindenért, amitől egy kicsit is azt
érezhette, hogy az élete kevésbé szar. A dalok mellett nem
számítanak a barátok. A dalok segítenek abban, hogy emlékezzek
Pandorára, és abban is, hogy el tudjam őt felejteni. Szeretem a
dalokat. A zene megmentette az életemet, és most már az
életemmé vált. De egyetlen dalt sem olyan jó hallgatni, mint az ő
hangját. És egy dal sem olyan rossz, mint látni őt, azt, hogy
gúnyolódik velem, és dacosan néz rám azzal a végtelen fekete
szemével.
– Azt hittem, egy kitalált nőről énekelsz – folytatja Leo.
Miután a választásom egy koponyás pólóra esik, az illeszkedik a
hangulathoz, amibe ez a ribanc taszított, megfordulok, és Lionel
szemébe nézek. A tekintete üveges és zavart, mint amikor
lemezszerződést vagy filmszerződést kapunk…
Vagy amikor azt hiszi, hogy aranyra bukkantunk.
De Pandora egy végtelen sötét bánya, ahol számomra nem
akadnak gyémántok. Szeretném elfelejteni, hogy az imént az
 gy j gy
arcába néztem, de a retinámba égett, és csak őt látom. Azt a
dühös, hárpiaszerű kis homlokráncolását, azokat a sötét, fekete
ajkakat, azt a nevetséges rózsaszín csíkot, azt a csizmát.
Tökéletesen magam elé tudom képzelni, ahogy egy férfin lovagol,
a csizmáját a csípője köré szorítja. Igen, azt akarom, hogy én
legyek az a férfi.
A kezemet anyám gyűrűje köré fonom, és az ajtó irányába intve
halkan megkérdezem:
– Hol a faszban van?
– Vár. Hívtam az ügyvédeket, és már üzentem Trentonnak.
– A kibaszott producernek? Ha beveszed a filmbe, Pandora
millió dühös rajongó célpontja lesz, hát nem érted? Fel fogják
ismerni! Tudni fogják, hogy az én csajom volt, és soha az életben
nem lesz többé biztonságban.
– Ó, csak nem védelmezni akarod? Szeretem ezt az oldaladat,
Kenna. Még sosem láttalak ilyennek. A pokolba is! Még egy okkal
több, hogy bejuttassuk! Bármi is történt az előbb, akarjuk! –
Lionel az ajtó felé mutat, ami arra a folyosóra vezet, ahol a
rajongóimmal fogok találkozni. – Akarjuk ezt! És akarunk egy
csókot, egy igazi smárolós jelenetet a Madison Square Garden-
koncerten. A közönség és a kamerák előtt. Aztán azt akarjuk,
hogy a premieren a csaj ott legyen a karodon, mielőtt kitalálunk
egy szép szakítós sztorit, amivel aztán szabad lehetsz ismét.
– Ácsi, ácsi, Lionel!
– Na, mi van? Láttam, hogy rázta a ketrecedet. Láttam a
drámát. Többet láttam, mint amit erre a kibaszott filmre eddig
összehoztunk, ami többnyire abból áll, hogy ti, fiúk isztok meg
dugtok. Megláttam egy lehetőséget, és tudod, azért fizetsz
nekem, a menedzserednek, hogy az ilyen lehetőségeket pénzre
fordítsam.
– Nem – vágom rá.
– Figyelj, Kenna, nekem csak pár jó jelenet kell tőled, egy
csókjelenet a film vége felé, meg az, hogy vele jelenj meg a
premieren. Add meg ezt nekem, és én is megadom, amit te kértél.
– Végre beadod a derekad?
– Igen.
 g
Fel-alá kezdek járkálni, fontolgatom az ajánlatát. Megkapom,
amit akarok, amit már olyan régóta kérek tőle.
És azt is megkapom, hogy Pandora a közelemben legyen.
Beszélhetek vele. Talán nem mondhatom el neki az igazat, de ha
akarom, visszaszerezhetem.
És bassza meg, nemcsak hogy akarom, de a büszkeségem
egyenesen azt követeli, hogy megtegyem.
Egyszer az anyja azt mondta nekem, hogy nem vagyok elég jó
neki. Megfogadtam, hogy néhány éven belül elég jó leszek
bármelyik nő lányának… különösen az övének.
– Te vagy a legjobb énekes és a fő attrakció, de lássuk be,
Kenna, te vagy a legszarabb színész hármatok közül. De ezzel…
hát ezzel zseniális lesz! Mellette még csak színészkedned sem
kell. – Elvigyorodik. – Most pedig menjetek ki, és fejezzétek be a
rajongótalálkozót! Én majd gondoskodom a barátnődről.
– A barátnőmről – jegyzem meg gúnyosan. – Az a csaj egy
perverz, paradicsomdobáló emberevő, aki úgy tűnik, örül a
lehetőségnek, hogy itt lóghat, és pokollá teheti az életem.
– Ja, ez aztán a jó alapanyag!
 Három

Úgy tűnik, meg kell

csókolnom a békát

Pandora

– Ez kurva sok pénz – mondja Melanie hazafelé.

– Melanie, szerintem én kiraboltam őket, baszki! A feléért is
beadtam volna a derekam. A pokolba is, egy víziló seggét is
megcsókolnám a feléért!
Mi volt ez az egész?
Még mindig próbálom felfogni a tényt, hogy épp most írtam alá
egy szerződést, amiben eladom az életem, a picsába. Oké,
valójában csak három hétről van szó, egy csókról meg egy
filmpremieres megjelenésről.
Épp úton vagyok hazafelé életem legszürreálisabb pár órájáról.
Kilencven perc leforgása alatt találkoztam Trentonnal, a
filmproducerrel meg egy csomó ügyvéddel, aztán a kezembe
nyomtak egy nagy, kövér csekket.
Most pedig egy limuzin hátsó ülésén utazunk, amit nem más
biztosított Melanie hercegnő számára, mint az ő saját Mr. Kingje.
A sofőr nyilvánvalóan a barátja sofőrje. Én mondom, a csajszitól
mostanában kibaszott kisebbségi komplexusom van. Főleg miután
az exem úgy nézett rám, ahogy Mackenna. Mintha meg akarna
ölni, szép lassan, aztán levagdosni a testrészeimet, és elrejteni
őket egy dobozba. Valójában így szól a mítosz: nem a dolgok
szabadulnak ki Pandora szelencéjéből, hanem Pandorát zárják
szelencébe.
Melanie manikűrözött körmökkel megkocogtat egy
kristálypoharat, amit a kocsiban lévő minibárból emelt ki.
A körmein lévő betűkből a G-R-E-Y szó olvasható össze, a
hüvelykujján pedig egy szív virít.
Nevetséges.
Mindkét barátnőm elkötelezett kapcsolatban él olyan
férfiakkal, akik azzal bizonyították a hűségüket, hogy megtették
az elképzelhetetlent, hátat fordítottak értük az életüknek.
Melanie playboy csávóját utáltam, mert azt hittem, nem neki való,
de kiderült, hogy pont olyan, amiről a csaj álmodott, és még annál
is több. Dögös, védelmező, veszélyes és maximálisan alfa, bármit
megtenne Melanie-ért.
És Brooke? Brooke már hozzáment a pasijához – és a fickó nem
is ember, inkább olyan, mint egy fenevad. Magas, karcsú, izmos,
sötét hajú, kék szemű, szexi fenevad, aki úgy néz rá, mintha csak
érte élne.
Melanie-nak nem mondom, mennyire fáj, amikor Greyson
megjelenik az irodában, hogy elrabolja őt egy napra, vagy
mennyire fáj, amikor Brooke és a férje ösztönösen egymáshoz
simulnak beszélgetés közben. Talán azért nem akarom elmondani,
mert zavarna, ha bárki rájönne, hogy észreveszem ezeket a
szarságokat. De észreveszem. Ugyanúgy, ahogy észrevenném,
hogy hiányzik egy végtagom, vagy észrevenném, hogy
nekicsapódtam egy faágnak, és az kilóg a törzsemből.
Igen, észreveszem, ahogy Greyson néz Melanie-ra, és ahogy
Remy néz Brooke-ra. Pár hónapja Brooke meg a férje a városban
voltak a kisbabájukkal, és láttam, ahogy a fickó a barátnőmre
mosolyog a szoba túloldaláról. Mindketten azt a helyet keresték a
szobában, ahol a másik van. Láttam, Remy hogyan teszi Brooke
csípőjére a kezét, azt a hatalmas kezét, meg azt is, hogy utána
olyan közel hajol hozzá, hogy a szája a füléhez simult, az ajkát
csókra csücsörítette, és csillogott a szeme. Észrevettem Brooke
szinte félénk mosolyát és azt, ahogy a férje felé fordult, és a
kezébe fogta az állát. A levegő megtelt szerelemmel, és szinte
úgy éreztem, mintha valami intim és különleges térbe kerültem
volna kívülállóként. Amikor így láttam őket, mindig az ölembe
sandítottam, mert nem bírtam elviselni a látványt.

É
 És Melanie? Valószínűleg ránézett egy csillagra valamelyik
éjjel, és elmormolt egy kívánságot. És tudod, mi van? Teljesült
neki! A barátja cefetül rajong érte. Megtalálta az igaz szerelmet.
A szerelmet, amit én soha nem kívánok, mert nekem soha nem
lesz ilyen… senkivel. Soha nem fogom félénken lehajtani a fejem,
és sosem leszek az a lány, aki arra indít egy férfit, hogy az úgy
védelmezze, ahogy a barátnőimet védik a társaik. Soha nem fogok
arra indítani egy férfit, hogy miattam akarjon megváltozni a
saját javára. Mert én nem vagyok inspiráló. Én keserű vagyok,
akivel senki sem szeret huzamosabb ideig együtt lógni.
És mindez azért van így, mert Mackenna tönkretett.
Átkúrta az agyamat, aztán szétcseszte a szívemet meg azt,
ami az agyamból megmaradt, én pedig túl fiatal voltam, hogy túl
tudjam tenni magam ezen. Most, miután belenéztem azokba a
szemekbe, amiket ki nem állhatok, inkább meghalok, mint hogy
visszalépjek a kihívástól. Nem akar látni? Hát akkor csak azért is
beülök oda elé, hogy kénytelen legyen nézni. Pokollá fogom tenni
az életét, ahogy ő tette az enyémmel. És ami a legjobb az
egészben? Még fizetnek is érte. Azt hiszem, ez az első jó dolog,
ami történt velem a születésem óta.
– Igen, Trillió, fantasztikusan ment! – Melanie izgatottan kiabál
a telefonba, és ellenőrzi a körmeit, hogy biztos legyen benne,
még mindig tökéletesek.
A barátját néha Trilliónak hívja, mint mondja, azért, mert ez a
legmagasabb szám, amit ismer. Nem értem az egészet, de azt
mondta, ne aggódjak, mert ő érti.
Mindegy. Melanie néha annyira… Melanie.
Most szinte suttogva beszél a pasihoz.
– Igen, gondoltam rád… Te még jobban hiányzol nekem!
Megmondom Ulyssesnek, hogy taposson bele. Nem, nem
veszélyes, ha gyorsabban megyünk. Szükségem van rád!
Elpirul, mintha a pasija épp most súgott volna neki valami
mocskos dolgot, amit vele tervez. Az alsó ajkába harap, mint egy
fiatal lány, és a kagylót szorongatva suttog valamit, majd nevetve
leteszi.

Ú
 – Úgy nézel ki, mint egy epedező szűz lány, Melanie – jegyzem
meg keserűen.
A szemei csillognak, mintha a barátja most dugta volna meg
telefonon keresztül.
– Na és akkor mi van? Zavarba hoz, amikor részletesen
elmondja, mit fog velem csinálni.
– Csajszi, ott a neve az ujjaidon, a hüvelykujjadon meg a
szívecske. A pasidhoz hasonló férfiak szeretik a kihívásokat.
Vigyázz, különben még azt hiszi, hogy minden stagnál, és dobni
fog!
– Én biztos pont vagyok számára, ő pedig az én biztos pontom.
Szeretjük egymást, és össze fogunk házasodni, te dinnye!
Basszus, én leszek az egyetlen szingli hármunk közül. Még a
legközelebbi pasibarátunknak, Kyle-nak is van már barátnője.
Hogy basznám meg magam állva, csizmában! Hah!
A hazafelé vezető út hátralévő részében nem beszélgetünk.
Melanie SMS-t ír, talán a pasijának vagy Brooke-nak. Melanie
mindig naprakészen tájékoztatja őt.
– Elmondod, hogyan találkoztatok? – kérdezi, fel sem nézve a
mobiljából.
Mindig is vonakodtam attól, hogy Mackennáról beszéljek.
– Réges-régen történt. A középiskolában, mielőtt iskolát
váltottam, és megismertelek téged.
– De tegnapelőttig úgy gondoltam, hogy említésre sem érdemes.
Összetörte a szíved, csessze meg, és erről énekel a rádióban!
Kibámulok az ablakon, és szoros falakat húzok magam köré.
– Mi történt?
– Egy buta kis picsa rákattant egy rosszfiúra, aki aztán elvette
a szüzességét és összetörte a szívét. Ennyi a nagy sztori. Nem
érdekel az egész. Ami érdekel, hogy mit fogok mondani anyámnak.
Valószínűleg csak annyit, hogy dolgom van, aztán megkérem
Susant, hogy a következő hetekben hadd dolgozzak otthontól. És
ha mindennek vége, elmondom anyámnak az igazat.
Hazudni fogok, de ki nem szarja le. Hazudtam már korábban is.
Például amikor kiszöktem az éjszaka kellős közepén, hevesen
dobogó szívvel, hogy találkozzak Mackennával.
 g gy
– Beszéljünk még a srácról! Oké?
– Nem, ne beszéljünk!
– Akkor beszéljünk erről! Nem hiszem el, hogy szerepelni fogsz
egy kibaszott filmben!
Felhorkantok.
– Ez nem igazi film. Olyan, mint a Katy Perry- és Justin Bieber-
filmek, szóval, tök béna.
– Ez egy film, Pandora. Mozikban fogják játszani. És én
imádtam Katyt meg Justint is! Folyton azt kérdezgetted annak
idején, hogy hagyhatta el Brooke a várost egy srácért, akit
szeret. Te meg elhagyod a várost egy olyanért, akit utálsz!
Ez egy karmikus lecke, ugye vágod? Ne ítélkezz a szerelmes
emberek felett azért, amit tesznek! Te sokkal nagyobb
szarságokat teszel meg olyasvalakiért, akit nem szeretsz – jegyzi
meg vigyorogva.
– Ítélkezz csak, amennyit akarsz! De én kaptam egy nagy, kövér
csekket, és te mit kaptál? Még csak egy közös képet sem!
– Tessék? Nekem ott van Greyson, és nekem csak ő kell. Végre
megtudtam a seggfej exed nevét. Kenna a legdögösebb a három
tag közül, és ezt te is tudod, csajszi. Mondd el, mi történt!
Barátnők vagyunk, vagy nem? Kivel beszéled meg ezeket a
szarságokat? Belebetegedsz, ha magadban tartod. Ki kell
engedned magadból!
– Épp most engedtem ki az egészet, paradicsom formájában.
Elvigyorodom, amikor eszembe jut a jelenet, és egy pillanatra
boldognak érzem magam, amikor Melanie felnevet.
– Az a rész is benne lesz a filmben? Kérlek, mondd, hogy igen! –
könyörög, megmarkolja a pólómat, és megráz.
Nevetek.
– Hát, nagyon remélem! – ismerem el, és kirántom a pólóm a
kezéből. – A pokolba is, remélem, hogy újra megtehetem vele a
Madison Square-ben, közvetlenül azelőtt, hogy megcsókolom.
Abból biztosan tanulna!
– Csak hogy levehesse a pólóját. Istenem!
Oldalba lököm.
 – Mel! Az a csávó parókát hord, és tánc közben a farkát
fogdossa. Undorító.
– Hát, haver, én azt láttam, hogy amit az a csávó a színpadon
csinált, attól a közönség fele teherbe esett. Esküszöm!
Nevet, én meg csak bámulok ki az ablakon, és a dühöm újra
felszínre tör, ahogy eszembe jut, milyen érzés volt újra abba a
furcsa, hátborzongató, ezüst szembe nézni.
Egyáltalán nem jó.
Kényelmetlen, felzaklató, bonyolult és határozottan nem jó.
Arra gondolok, ahogy paradicsomot nyomott a fejemre, és a
gyomrom forró, forró fazékká válik, amiben méreg bugyog.
– Pandora, mindketten úgy néztetek ki, mint akik képesek
lennének kinyírni a másikat. Nem kéne előbb beszélni a
terapeutáddal? Hogy adjon néhány tanácsot, hogyan maradj
higgadt?
A büszkeségemtől előpattannak a tüskéim.
– Nincs szükségem tippekre. Kézben tartom a dolgokat. Az a nő
már hat éve tippeket osztogat nekem.
– Rendben. Csak térj vissza egyben és még időben, hogy rád
tudják igazítani a koszorúslányruhádat! Pan, az esküvőmről van
szó, úgyhogy kapd össze magad, ribanc!
Felnyögök, ő pedig nevetve rácsap a fenekemre, amikor
kiszállok a kocsiból. Mel mindig fel van pörögve. Mindig vidám.
Nem olyan, mint én. És én örülök a boldogságának. Tényleg. De
azt utálom, hogy milyen dühös leszek attól, ha ő boldog. Néha úgy
érzem, ki nem állhatom a boldog embereket.
Egyszerűen kurvára nem értem őket.
Bemegyek a lakásba, próbálok nem csapni zajt. Ha nem jöttél
volna rá, már a nevem alapján, anyám nem akart engem, és ezt a
tényt nem is akarja, hogy elfelejtsem. A „csak azért, hogy ne
kövesd el ugyanazt a hibát, amit én” szavak az első menstruációm
óta az agyamba vésődtek, és sosem felejtettem el teljesen, hogy
az a bizonyos hiba én vagyok.
Valószínűleg jobb lenne, ha egyedül élnék. De az
unokatestvérem, Magnolia megmentette anyámat meg engem.
Elvesztette az anyukáját (anyám húgát) leukémiában, és néhány
 y j ( y g ) y
évvel apám halála után érkezett hozzánk, még csecsemőként.
Ő húzta ki anyámat is, meg engem is a mély szomorúságból. Ha
nem látnám minden reggel az okos kis tekintetét, most tutira
drogoznék. Vagy alkoholista lennék. Vagy mindkettő. Nem tudom,
miért vonzódom a drogokhoz, az italhoz, vagy mindkettőhöz, de
amikor apám meghalt, Mackenna pedig eltűnt, anyám felpofozott,
valahányszor sírni látott, és azt mondta, szedjem össze magam…
Szóval egyszerűen úgy éreztem, az élet nem tartogat számomra
túl sok vidám dolgot. Aztán belépett az életünkbe a kis Magnolia.
Anyám minden energiáját rá összpontosította, ahogy aztán én is.
Belépek a közös fürdőszobába, elindítom a vizet a
zuhanyzóban, és levetkőzöm. A víz a fejem fölött csobog, és
azonnal magam előtt látom azt az ezüstös, dühösen megvillanó
szempárt, a gyomrom pedig összeszorul. Azt hittem, jobb lesz,
miután bántom őt. Először éreztem is azt a kis elégedettséget,
amikor megdobáltuk a koncert alatt, de aztán szemtől szembe
kerültem vele, és most csak azt tudom, hogy nem érzem jól
magam. Zuhanyzás után nem bírok elaludni, ezért leülök a nappali
kanapéjára, és hallgatom az eső lágy hangját meg a szél zúgását
odakintről. Lábujjhegyen besétálok Magnolia szobájába, és
nézem, ahogyan az ágyon fekszik, teljesen ártatlanul, sötét haja
szétterül a párnán. Neki is, akárcsak Melanie-nak, nagyon tetszik
a rózsaszín csík a hajamban.
– PanPan, olvass fel nekem ebből! – könyörgött két napja.
Elővett egy hercegnős mesét, én pedig megköszörültem a
torkomat, és olvasni kezdtem. Magnolia csendben és
elragadtatottan figyelt, amíg le nem eresztettem a könyvet.
– Nézd, Mag! Szerintem ezek a könyvek nem a megfelelő
elvárásokat tanítják meg neked a férfiakkal kapcsolatban –
szólaltam meg. Nincs mellette apafigura, sem fiútestvér, egy
férfi mintát sem lát, és ez aggaszt. – Lehet, hogy beleszeretsz
majd egy hercegbe, és aztán soha nem kapod meg.
– Pfuj! – Felugrott az ágyra, és emelt hangon folytatta: –
Ezeket nem a hercegek miatt szeretem! Hanem a varázslat miatt!
– Igen, de hamarosan elcsábít majd egy herceg…
 – Nem kell herceg! Azt akarom, hogy a sárkány megegye a
herceget. Helena azt mondja, hogy a koronás fiúk ezekben a
történetekben már nem is szeretik a lányokat. A fiúkat szeretik!
Hát, basszus, ezen halálra röhögtem magam.
Aztán egy kicsit aggódni kezdtem.
Van egy barátnője, akinek két apukája van, de szerencsére
Magnolia egyáltalán nem féltékeny arra, hogy a barátnőjének
annyi apuka jutott, neki meg egy sem.
– Miért akarna bárki is két apát? Nekem egy sincs, és szuperül
megvagyok, nem igaz, PanPan?
Magabiztosnak tűnt, amikor ezt kérdezte, de nekem szép
emlékeim vannak apámról, és nem tudom, mi van. Mégis azt
mondtam, hogy igaza van, hiszen nekem sincs már apám. De vajon
tényleg minden rendben lesz vele?
Ahogy felkel a nap, írok neki egy rövid üzenetet arra az esetre,
ha előbb mennék el, mielőtt felébred, aztán az éjjeliszekrényhez
megyek az elektromos cigimért. A dohányzásról való leszokás
kulcsa, hogy mindig teljesen fel legyen töltve ez a szar. Két
hónapja nem gyújtottam már rá, és nem is fogok egy olyan
kibaszott seggfej miatt, mint Mackenna. Begyömöszölöm az e-
cigarettát a táskámba, majd hirtelen felindulásból odamegyek a
szekrényemben lévő cipősdobozhoz, ahová elrejtettem néhány
régi cuccot. Ezek között van egy hülye kő is, amit tőle kaptam.
Miért raktam el? Nem tudom. Ez igazi kő, nem drágakő. Egyszer
megbotlottam benne, amikor hazakísért.
– Rúgj bele! – mondtam dühösen, a vérző könyökömet
markolászva.
– Ha belerúgunk, legközelebb megint megbotlasz benne, amikor
erre jársz. Csak akkor lehetsz biztos abban, hogy soha többé
nem rúgsz bele az, ha megtartod, és tudod róla, hol van.
Köszönöm, Mackenna, ezt a bölcsességet! Gondoskodni fogok
róla, hogy soha többé ne botoljak meg benned!
Vannak emberek, akik hatással vannak az életedre. És vannak
olyanok, akik az életeddé válnak.
Ahogy nekem ő.
 Mindig is magányos, visszahúzódó lány voltam, anyám
munkamániás, apám szintén, mindketten szigorúak voltak, és
nagyjából elvárták, hogy csak és kizárólag a jegyeimre
koncentráljak. Folyton azt figyelték, hogy rossz hatással van-e
rám valaki, meg hogy kikkel barátkozom. Emiatt aztán, meg
amiatt is, ahogy öltözködtem, én voltam a menő csajok kedvenc
céltáblája – vagyis az, aki mindig magára vonta a figyelmüket. Én
voltam az egyetlen gót az osztályunkban, és imádtak kuncogni a
teljesen fekete szettjeim láttán, és öngyilkos zombinak hívtak.
De volt ez a fiú, a legmenőbb rosszfiú, aki egy nap véget vetett a
kötekedésnek. Odajött hozzám, a kezében egy lila sállal, amit
korábban az egyik népszerű lányon láttam, a nyakam köré
tekerte, és közel húzott magához.
– Suli után találkozunk – mondta, majd megcsókolta a
homlokomat.
A többi lány pedig elhallgatott. Mert mindegyikük odaadta
volna egy végtagját is, hogy megkapja ezt a figyelmet „Jones”-
tól, de ő engem tüntetett ki vele.
Így zúgtam bele Mackenna Jonesba, de mint a huzat.
Aznap iskola után tényleg várt rám. Hazavitt kocsival, és
másnap megkérte a padtársát, hogy üljön át a hátsó ülésre, hogy
„Pandora” elöl ülhessen mellette. Csodálkoztam, hogy tudja a
nevemet.
– Miért csináltad ezt? – kérdeztem, amikor felkísért a lépcsőn
a lakásunkhoz.
– Miért hagytad nekik? – kérdezett vissza, a tekintetétől pedig
egyszerre éreztem magam sebezhetőnek, meztelennek és
furcsán szépnek.
Egy gót számára ez nagy dolog.
Rohadtul nagy.
De azt is észrevettem a homlokráncolásából, hogy elégedetlen.
– Nem állítom le őket, mert leszarom – magyaráztam, és
felsiettem a lépcsőn.
Mackenna követett, megragadta a csuklómat, és megpördített,
hogy szembeforduljak vele.
– Hé, találkozzunk péntek este!
 p
– Tessék? – dadogtam.
– Jól hallottad.
– Miért akarnál olyan valakivel járni, mint én? Nem elég hosszú
a rajongóid sora?
– De én veled akarok lógni.
Elkezdtünk titokban járni, olyan rejtekhelyeket keresve, ahol
senki sem láthatott meg minket. Mesélt a zenéről, arról, hogy be
akarja járni a világot. Hétvégenként DJ-ként dolgozott. Tele volt
reménnyel, álmokkal, vágyakkal. Mondtam neki, hogy én nem
tudom, mi akarok lenni, és nincsenek igazán reményeim, álmaim
meg vágyaim. Azt hiszem, soha nem érzi magát olyan
reménytelennek az ember, mint amikor olyasvalakivel van együtt,
aki tele van ötletekkel, és tudja, hogy egyszer meg fogja hódítani
a világot. Ennek ellenére vonzódott hozzám. Cukkolt,
megnevettetett, később elfeledtette velem apám halálát és azt,
hogy anyám árulásnak tekintette, ha a gyász miatt sírtam.
Mackenna lett az életem. Folyton azt vártam, hogy rám nézzen
azokkal az ezüstös, farkasszerű szemeivel. Remegve, reszketve
vártam, hogy elmenjen a szekrényem mellett, még akkor is, ha
semmi keresnivalója nem volt arra. Néha elejtettem egy ceruzát,
egy könyvet, a táskámat, csak hogy ő mosolyogva ideadhassa
nekem, és a hüvelykujját az enyémhez érintse. Gondolom, az
emberek csodálkoztak rajtunk, de soha nem adtunk elég
bizonyítékot számukra. Néha azon tűnődtem, hogy Mackenna
talán csak szexet akar tőlem, de igazság szerint én is vágytam rá.
Fantáziáltam róla. Arról, hogy mikor fog megtörténni, hol lesz,
milyen érzés lesz, mond-e majd nekem szép dolgokat.
Végül tényleg csodálatosan sült el. Minden alkalom mesés volt
vele. Csodálatos. Függő lettem.
Csak őt akartam.
Hónapokig incselkedtünk egymással, mire sort kerítettünk rá,
aztán a dolgok még komolyabbra fordultak. Megígértem, hogy
mesélek magunkról a túlságosan korlátozó anyámnak, és majd
biztosítom őt arról, hogy továbbra is figyelni fogok a jegyeimre,
hogy tényleg ne lehessen semmi kifogása az ellen, hogy barátom
van… de amikor elé akartam állni, hogy elmondjam neki…
 gy j
Mackenna apját letartóztatták drogkereskedelem miatt. Aznap
este, amikor hazaértem, anyámat éppen hívták az ügyészségről.
Mackenna minden reménye szertefoszlott, nekem pedig nem volt
sajátom, ami kihúzhatott volna bennünket a mélyből. Mondtam
anyámnak, hogy Mackenna meg köztem „van valami”, amire úgy
reagált, hogy azonnal megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjek „annak
az embernek a fiával”. És miután apa meghalt, mi pedig
Mackennával azt tervezgettük, hogy megszökünk a városból,
anyám úgy figyelt engem, mint egy sólyom…
Végül Mackenna elment nélkülem. Egyszerűen otthagyott.
Ismét az a gót csaj lettem, akin mindenki röhög, csak most már
nem voltam szomorú. Dühös voltam. Nekimentem néhány lánynak,
mire anyám terápiára küldött, később pedig egy magániskolába,
ahol végül megismertem azt a két lányt, akik azóta is az egyetlen
barátaim.
Melanie-t és Brooke-ot.
Soha, de soha nem említettem nekik Mackenna nevét.
Azt hittem, megmentett engem, de kiderült, hogy valójában
totálisan tönkretette az életemet.
Tizenhét évesen szükségem volt rá.
Tizennyolc évesen még mindig hiányzott.
Tizenkilenc évesen még mindig őt akartam.
Húszévesen még mindig rá gondoltam.
De amikor meghallottam, hogy rólam énekel a rádióban, hogy
popdalt csinált azokból az éjszakákból, amikbe magányos
óráimban kapaszkodtam, akkor azt kívántam, bár soha ne
ismertem volna.

Hajnalban hallom, hogy anyám mászkál.

– Szia! – köszönök neki, amikor csatlakozom hozzá a konyhában.
Elmosolyodik, és egy csésze kávét bök az irányomba. Megrázom a
fejem. – Köszi.
– Későn jöttél haza tegnap este – mondja.
 – Melanie-val voltam.
– Á, persze. Ez mindent megmagyaráz.
Elkezdek magamnak pirítóst vajazni, hogy ne kelljen a szemébe
néznem hazugság közben. Különben egy pillanat alatt rájönne.
Hivatásánál és természeténél fogva is hajlamos azonnal kiszúrni a
hazugokat. Nagyon jónak kell lenned ahhoz, hogy becsapd őt,
márpedig én, azt hiszem, nem vagyok jó ebben.
– Anya, van egy jó munkalehetőség, ami miatt egy időre el kell
utaznom a városból.
– Elutazol? – kérdezett vissza.
Anyám ügyvéd. Hozzászokott, hogy miután feltesz egy kérdést,
addig bámul, amíg vagy szűkölni kezdek, vagy beadom a derekam.
Visszabámulok rá, de nem válaszolok, arra koncentrálok, hogy ne
rezzenjek össze láthatóan a tekintetétől.
– Az utazás repüléssel jár, Pandora.
Már a puszta szótól forogni kezd a gyomrom, mintha valaki
kanállal kavargatná.
– A múltkor, amikor Melanie-val repültem, bevettem a
gyógyszereimet, és egész jól elvoltam. Mire felébredtem, már le
is szálltunk. Viszem az altatóimat, és végzek néhány nyújtást,
miután megérkeztünk – hazudom.
Fogalmam sincs, hogyan utazik a rockzenekar, szárazföldön,
levegőben, vagy mit tudom én, basszus, vízen. Kinyitom a
tenyerem, és megmutatom anyámnak a gyógyszeres dobozkát,
amit most vettem elő, benne három tablettával.
Anya egyenesen rám bámul, nem törődik a tablettákkal.
– Jó, szóval, mi ez a lehetőség?
– Nagyon jó, sőt, nagyszerű – magyarázom, miközben
kétségbeesetten próbálok kitalálni valamit. – Szétküldtem az
ajánlatomat egy csomó helyre, tudod, sötét szövetekkel. Amiket
szeretek. Egy nagy, ööö, család, jelentkezett is, és azonnal
alkalmaztak. Azt mondják, rajtam kívül senki más nem tudja ezt
megcsinálni, muszáj, hogy menjek. Tényleg nagyon akarnak, és
elég régóta dekorálok ahhoz, hogy tudjam, ez olyan lehetőség,
amilyet talán soha többé nem kapok. Soha.
– Értem, és mikor jössz haza?
 j
– Azt hiszem, három hét múlva.
– Rendben.
Csendben folytatjuk a reggelinket. Igyekszem lassan kifújni a
levegőt, hogy a lélegzetem ne remegjen.
– PanPan!
Egy ágyúgolyó landol az ölemben, és felnevetek, amikor
Magnolia szorosan, melegen átölel.
– Hé, Máguska! – mondom, és megcirógatom az orrát.
Különböző neveken hívom őt, mindennek, ami Maggal kezdődik.
Foghíjasan vigyorog, amikor megkérdezem, mire készül.
– Semmire – feleli, majd kihúzza magát, és belenyúl a pulton
lévő müzlisdobozba.
– Magonckám, egy darabig távol leszek, nem fogsz bajba
kerülni?
– Nem. A Baj a középső nevem.
– Megegyeztünk benne, hogy az enyém. – Előveszek neki egy
tálat meg egy kanalat. – Mit fogsz csinálni, ha hiányzom neked?
Pislog.
– Összeállítasz egy listát azokról a dolgokról, amiket csinálni
akartál velem, amíg távol voltam, és amikor visszajövök,
bepótolunk mindent – biztosítom.
Bólint, és az asztalhoz viszi a müzlijét. Nagy híve vagyok a
listáknak. Ha felírod a papírra a dolgokat, az olyan, mintha arra
utasítanád az Univerzumot: Hé, ribanc, tedd a dolgod! Ezt a
szokást anyámtól örököltem, aki a listáit választotta élete
párjául, és azt hiszem, valószínűleg rám is ez a sors vár… már ha
végre eljutok odáig, hogy összeírjak egy listát.
– Oké, úgy lesz – vágja rá Magnolia, és elkezdi enni a müzlijét.
Érzem, hogy rezeg a telefonom, majd észreveszem Kyle
autóját az utcán.
– Kyle itt van, jobb, ha megyek.
Elteszem a telefonomat, és magamhoz szorítom Magnoliát.
Amikor felállok, anyám bólint. Felkapom a táskámat, és egy
pillanatra elbizonytalanodom, hogy megöleljem-e, vagy sem. Mivel
ott áll a kávéval a kezében, és nem tesz egy lépést sem felém,
csak biccentek egyet, és megyek is. Anyám egyszerűen nincs oda
 gy gy y gy
az érintésért, ahogy én sem. Jobb szeretünk a saját kis
buborékjainkban maradni – a kis buborékokban, amikbe, úgy tűnik,
csak Magnolia hatolhat be. Na jó, az enyémbe néha Melanie is
betolakszik.
Kiszúrom Kyle-t a kormány mögött, és bedobom magam a geek
stílusú autójába.
– Mi ez az egész? – kérdezi zavartan a hátsó ülésre dobott
sporttáskámra pillantva. – Vigyelek el valami hotel parkolójába?
Egyik napról a másikra kartellmunkás lettél?
– Én… ööö… színpadra állok a Crack Bikinivel. Szóval…
– Tényleg? Most szórakozol velem?
Meglepettnek tűnik, és legszívesebben felnyögnék válaszul.
Nem tudja, hogy ismerem Mackennát. Egyik barátom sem
tudja, hogy „ki az a seggfej, aki miatt utálom a férfiakat”. Ezek
az ő szavaik, nem az enyémek. Csak tegnap este mondtam el
Melanie-nak, mert az a kis kurva ki akarta hagyni a koncertet,
hogy otthon maradjon, valószínűleg azért, hogy egy nagyon
egészséges férfi jól megdöngesse…
Mert épp most költöttem egy vagyont két jegyre, és mert,
tudod, ő az a seggfej, aki összetörte a szívemet, miatta vagyok
ilyen rideg és mogorva.
Ki miatt? Aki a jegyet árulta?
Nem! Mackenna Faszszopó Jones miatt!
– Te most komolyan a Crack Bikinivel dolgozol? – kérdezi Kyle.
– Nem, Kyle. Csak szeretek baszakodni veled, hogy vigyél el
random szállodákba.
– Mikor jössz vissza? – faggat.
– Egy hónapon belül itthon leszek.
Elindulunk a helyszínre, aminek a címét elküldték, és ahogy
kiszúrjuk a nagyjából ezer egyedi buszt a szálloda parkolójában,
olyan ideges leszek, hogy zsibogni kezd az agyam.
Kyle áhítatos csendben leparkol, aztán megragadja a táskámat,
és segít cipelni, ahogy elindulunk a zenekar tagjai felé. Mielőtt
odaérnénk hozzájuk, megáll, ad két baráti puszit, és látom, hogy –
ugye milyen tökéletes az időzítés? – ott van Mackenna, aki
mindezt egy közeli busz ajtajából figyeli. Lábujjhegyre állok, és
 gy j j gy jj gy
lenyomom a nyelvem Kyle torkán, de mielőtt a haverom rájönne,
mi a faszért cseréltem vele nyálat, egy apró nyögéssel elhúzódom
tőle.
– Légy jó! – búgom béna, csábító hangon.
Már nem engem néz. Hanem Mackennát.
Mackennát, aki valahogy leugrott a buszról, és most közeledik
felém, a gyönyörű, rocksztáros szexi frizurával, sötét
napszemüvegben, az arcán gúnyos mosollyal.
– Á, a díszvendégünk! – Lionel sugárzó arccal elindul felém, de
aztán egy turnéstábtag eltereli a figyelmét.
Mackenna nem üdvözöl ilyen szívélyesen. A karjai, amikről
egykor azt hittem, életem utolsó napjáig vigyáznak majd rám,
most a mellkasát keresztezik, és észreveszem, hogy összehúzza
a szemöldökét, amikor lerántja magáról a napszemüvegét, az
ingébe akasztja, és ezüstszürke farkasszemét Kyle-ra szegezi.
Egy nagyon rövid pillanat alatt végigmér engem, aztán kurva
alaposan végigméri Kyle-t is. Hűvös acél siklik végig az idegeimen.
Az a tény, hogy rocksztár és szívdobogtatóan szexi, nem
mentesíti – és nem is fogja – pokoli bosszúmtól.
– Pandora! – kiáltja valaki, és egy kamera felém fordul.
A nevem hallatán Mackenna rám néz. Nem vagyok felkészülve
arra, amit mély, álmodozó, sötét és várakozó tekintetében látok,
sem arra, hogy milyen mély, intenzív forróságot okoz ezzel a
gyomromban. Egyik pillanatban még engem bámul, a következőben
az operatőr felé fordul, kinyújtja az egyik karját, és a tenyerével
úgy billenti a kamerát, hogy az máshová nézzen. Aztán odajön, és
jeges tekintetével fel-alá pásztázza Kyle-t.
– Mackenna Jones – szólal meg, és kinyújtja a karját.
Kyle végigméri, de egy vulkán melegségével.
– Kyle Ingram. Haver, hatalmas rajongód vagyok!
– Jó tudni – feleli Mackenna, és bólint.
Miért kell a barátomnak rajongania azért az emberért, akit
utálok? He? Felnyögök, és felkapom a táskámat, Mackenna pedig
a szokásos gúnyos mosolyával nézi, ahogy cipelem a súlyt, sőt a
szeme most még gúnyosabb. Hogy felajánlja-e a segítségét? Tesz
akár csak egy halovány, úriemberhez méltó gesztust is? Azt, amit
 gy y g
még a barátom is megtett? Ugyan, dehogy! Akarom-e, hogy akár
csak hozzáérjen a táskámhoz? Ugyan, dehogy!
Csessze meg!
Ringatom a csípőmet, és gondoskodom róla, hogy a csizmám
extrahangos kopogó hangokat adjon az aszfalton, ahogy Lionel
felé tartunk. A Viking ikrek megállítanak. Mindketten nagyon
megörülnek, amikor meglátnak. Kíváncsi tekintettel néznek
Mackennára, és megtörténik a lehetetlen. Még jobban el vannak
ragadtatva.
– Pandora – szólal meg az egyik.
– Pandora – mondja a másik.
– Így van, srácok, ez a nevem, csak ne koptassátok! – vágom rá.
– Jól van, szedjétek össze magatokat. Ti ketten – mutat Lionel
Mackennára és rám –, üljetek fel arra a buszra! Abban van a
legtöbb beépített kamera.
– Hát, a faszom, ezt nem hiszem el – morogja Mackenna a fejét
rázva.
Felkötöm a tangabugyimat, és a busz felé menetelek. Állandóan
panaszkodni fog? Hát, jó. Engem azért fizetnek, hogy rajta
legyek pár felvételen. A pokolba is, talán az egyiken tökön
rúghatnám a csizmámmal. Jogosan fél.
– Köszönöm, Lionel – szólalok meg hirtelen meleg mosollyal.
Mackenna döbbenten bámul, mintha nem is emlékezne rá, hogy
tudok mosolyogni.
– Ja, kösz, haver. Végre teljes az életem – nyögi váratlanul, és
ő is odarohan a buszhoz. Megáll az ajtó mellett, és széttárja a
karjait. Nem lehet nem észrevenni bronzbarna bőre alatt dagadó
izmait, és utálom, hogy a testem ösztönösen megfeszül ettől.
– Hölgyeké az elsőbbség! – jelenti ki vigyorogva.
Jól áll neki ez a vigyor, de összenedvezi a bugyimat, ami nem
tetszik.
– Hölgyeké az elsőbbség? Akkor talán neked kéne menned! –
válaszolom, és a busz belseje felé mutatok.
A vigyor még mindig tart, de most már kihívó, azt üzeni: Ha te
játszadozol, én is játszom, és én fogok nyerni!
 – Bájos, gyönyörű kislány! – feleli. A jelentése: ocsmány
boszorkány, kurva. – Hány éves is vagy, drágám? Nyolc?
– Olyan vicces vagy. Már készülsz a saját stand-up műsorodra,
mi?
Felpattanok a buszra, odaköszönök a sofőrnek, és majdnem
leesik az állam, amikor meglátom, hogy ezek a fickók hogyan
utaznak. Luxus négy keréken. Ez a szar nagyobb, mint a
hálószobám és a nappalink együttvéve. A nappali részen van egy
kis konyha hozzám közel, a túlsó végén pedig, a nyitott ajtón túl
egy hatalmas ágy.
– Gondolod, hogy kibírunk – Mackenna a telefonjára néz – hat
órát vérontás nélkül?
Lehuppanok a kanapéra.
– Én itt leszek, reszelgetem és fényesítem a körmeimet, a
biztonság kedvéért.
– Úgy érted, a karmaidat – javít ki.
Kinyújtom a csizmámat, és megcsodálom, milyen hosszú a sarka,
milyen elegáns és előkelő.
– De miért kell kifényesíteni a karmaidat? Otthon hagytad a
seprűdet meg az üstödet?
– És te otthon hagytad a golyóidat? – vágok vissza, és amikor
felemelem a fejem, látom, hogy még mindig áll, a karjait
keresztbe fonva azon a széles mellkason. – Azért érzed magad
fenyegetve, mert azt akarják, hogy én is itt legyek a különleges
kis filmtúrádon? Vagy mert nem is olyan nagyok a golyóid?
Halkan, mély hangon és igazságtalanul szexin kuncog, közben
végigpásztázza a buszt, és a tekintete megáll a plafon egy
pontján.
Ahogy a busz elindul, az ajtó felé intek.
– Utolsó esély. Ha menekülni akarsz, ott az ajtó.
Nem úgy mosolyog, ahogy vártam tőle.
– A lányok a turnén meg szoktak vadulni, Pandora –
figyelmeztet kásás hangon, még mindig a busz belsejét
fürkészve. – Nem vagyok az ellenséged, igazából én vagyok az
egyetlen srác, aki melletted áll. Ezt ne feledd, amikor majd
szívatnak! Nem tartozol ide. Ennek nem kellett volna így
 gy
történnie. – Hunyorogva néz a vállam mögé. – Hat kamera van itt,
minimum – mormogja.
– És ki akarod kapcsolni őket, hogy ne legyen bizonyíték arra,
hogy megöltél?
– Semmi baj nincs azzal, ha csak azt látják, amit mi akarunk,
hogy lássanak.
– Kit érdekel? Ez az egész csak egy nagy színjáték, hogy
tovább tömhessétek a zsebeiteket dohánnyal.
– Ha már itt tartunk, kinek a zsebe van ma tele? – Rövid ideig
rágja a rágóját, majd kiveszi a szájából, felemeli hosszú, karcsú
karját, és az egyik kameraszemet eltakarja egy kis darabkával. –
Mennyit kaptál?
– Számít ez?
– Mennyit?
– Kit érdekel? A lényeg az, hogy hajlandó voltam eladni magam.
Erre akarsz kilyukadni, ugye?
– Mindenkinek megvan az ára. – Laza léptekkel elindul felém (ez
az a laza járás, ami azt üzeni a csajoknak, hogy a farka vezeti őt),
majd leül szorosan mellém. – Miért csinálod ezt? – kérdezi, és az
arcomat fürkészi.
Komoly és mogorva, amitől ideges leszek. A napszemüvege
szárát a pólójába dugta, és azok a szürke szemek úgy tapadnak
rám, mintha… fogdosna velük. Nem visel parókát tüsi haján, amit
rettenetesen szexinek találok. A szeme alatt maradt egy kis
festék, ami még ezüstösebbé teszi a szeme árnyalatát. Két
vastag bőr karkötő borítja a csuklóját. Hirtelen nem érzem
magam olyan vagánynak, mint szeretném.
– Csak – válaszolom végül.
– De miért?
Megrángatja a rózsaszín tincsemet, és szórakozottan vigyorog.
– Jó árat ajánlottak. Szükségem van a pénzre – ismerem el, és
kihúzom a hajam a kezéből.
– Hm. – Hátradől az ülésen, és tovább figyel.
Valahogy arra vágyom, hogy mondjon valami gonoszat, hogy én
is mondhassak rá valami gonoszat.
 Mi a faszért nem teszi? Istenem, ez az ember folyton
felbosszant!
– Na, mi van? Semmi gonosz megjegyzés? – kérdezem.
– Nem, nincs. Megadom Lionelnek, amire vágyik, mert én is
akarok tőle valamit cserébe, és rohadtul meg is kapom, amíg
elvisellek téged. Ne cseszd el nekem!
– Én?! Nem én takartam el a kamerát!
– Igazad van, te csak a konyhaszekrényed tartalmát hajítottad
hozzám.
Kinyitom a számat, hogy káromkodjak, de megállít.
– Nem hallottad? A narancsot jobban szeretem.
– Kezdesz idegesíteni.
Előrehajol, és a fülembe suttog.
– Legközelebb, ha paradicsomos fürdőt rendezel nekem,
kényszerítelek, hogy felnyald a mocskot magad után. –
Végigsimítja pink tincsemet. – Jobb, ha ezt tudod.
Valami olyan erősen pattog a levegőben, hogy képtelen vagyok
megszólalni, levegőt sem kapok. A mellbimbóim, a puncim és még a
bőröm is túlérzékennyé válik.
Várom, hogy mondjon még valamit. A furcsa forróságtól az
állkapcsom elkezd kattogni. De tényleg. Mackenna nem nézett
rám ilyen közelről… már évek óta.
Átkarolja a derekamat, és hirtelen közelebb húzódik.
– Ne érj hozzám! – mordulok rá.
Átkarol, és az ujjai érintésétől egyszerre árad szét bennem
melegség és fájdalom.
– Tudod, hogy még sosem találkoztam olyan lánnyal rajtad kívül,
aki tényleg morogni szokott? Olyan vagy, mint egy öreg, gonosz
medve – suttogja halkan a fülembe.
Az különösen nem tetszik, ahogy a hüvelykujjával gyengéden
simogat, finom kis fodrokba gyűrve a bőrömet. Az pedig abszolút
elfogadhatatlan, ahogy félvigyorra húzza a száját, azt jelezve,
tudja, hogy nem helyeslem, amit csinál. Nem vagyok hajlandó
reagálni, így tovább nyomul.
– Mi történt veled? – kérdezi rám nézve, átható, aggódó
tekintettel.
 Istenem, micsoda pofátlanság. Ahogy mozgatja a hüvelykujját…
– Ezt pont te kérdezed? – Amikor már elég közel van,
meglendítem a kezem, de a levegőben elkapja a csuklómat.
A másik karommal újra lendítek, de azt is megragadja, és
mindkettőt a fejem fölé emeli. Úgy fürkészi az arcomat, mintha
boncolgatna, mire keményebben küzdök. – Engedj el!
– Hogy elővehess még pár paradicsomot? – kérdezi, és a
tekintete belém mélyed.
– Most erre mit mondjak? Passzolt a kibaszott Pán Péter-es
harisnyádhoz!
Rángatózom, de ettől csak még jobban felforrósodik a testünk
közti áramlat, szóval úgy döntök, inkább teljesen mozdulatlanul
maradok – miközben minden idegszálammal tudatában vagyok
annak, hogy a keze a csuklómon van.
– A figyelmemet akartad felkelteni, Pandora? A banda többi
tagja szerint igen – szólal meg. Halk, váratlanul lágy hangja
átjárja a testemet, és nem tudok tisztán gondolkodni.
A tekintetem elhomályosul a rám gyakorolt hatásától. Nagy
levegőt veszek, hogy megnyugodjak, de amikor a karom belső
oldalát simítja végig, teljesen kizökkenek.
– Bébi… ha ezt akarod – suttogja végül figyelmeztetően –, én
benne vagyok.
– Nem akarom a figyelmedet, nem akarok tőled semmit! –
zihálok.
– De akarsz valamit. Engem? Én vagyok az, amit akarsz?
– Baszd meg, nem! – mordulok felháborodottan, és meglendítem
a hirtelen szabaddá vált karomat.
Ismét elkapja a csuklómat a levegőben. Eszembe jut, hogy
tálcán akartam látni a fejét. Eszembe jut, hogy megfogadtam
magamnak, egy nap ráveszem, hogy azt mondja, szeret, én pedig
válaszul csak nevetek majd, és faképnél hagyom, ahogy ő tette
velem. De most csak annyi suttogok:
– Istenem, neked tényleg a fejedbe szállt a dicsőség, mi? Azt
hiszed, bármit megkaphatsz, amit csak akarsz, és mindig minden
úgy lesz, ahogy akarod? Hát, az a nagy hírem számodra, seggfej,
hogy én azért vagyok itt, hogy pokollá tegyem az életedet, és
 gy gy gy p gy
mindezt filmre is veszik. A teljes megaláztatásod történetét.
Csak várd ki a végét!
Rám néz, de nem szól semmit. Az egész testem tudatában van
annak, hogy hol markol meg, nem keményen, inkább… csak
határozottan és forrón.
– Nem, bébi – feleli a fogát csikorgatva. – Nem fogod ezt
elszúrni nekem. Megértetted? Megadjuk nekik, amit akarnak, és
kurvára nem fogod ezt elszúrni nekem.
Összeszorítom az állkapcsomat.
– Ha nem akarod, hogy tönkretegyelek, akkor a Madison Square
Gardenben, a színpadon jelentsd be mindenki füle hallatára, hogy
a kibaszott dalod egy hazugság.
– Az a legnagyobb slágerünk.
– Mintha ez engem érdekelne… mondd meg a
rajongótáborodnak, hogy az egész dal hazugság.
– Miért?
– Mert utálom, utálom hallani! Ha azt látják, hogy megcsókollak,
azt fogják hinni, hogy én az a Pandora vagyok, és te úgy festesz
le engem, mint… mint egy hazug kis kurvát, egy, egy…
Egy hibát. Egy mocskos tévedést. Egy rejtegetett szégyent.
Amit megbántál.
Már az emléke újra feldühít, de Mackenna rám szegezi ezüstös
szemét, mintha tényleg fontolgatná, mit tegyen.
– Nem szívhatom vissza azt a dalt – böki ki végül, majd
lehuppan az ülésre, és keresztbe fonja a karját a feje mögött, a
lábát pedig a bokájánál. – De ha akarsz írni rólam egy dalt,
szívesen megzenésítjük és eljátsszuk.
– Nem vagyok szövegíró. Helló!
– Lassan csináljuk. Mondd el, mit gondolsz rólam, segítek
megírni.
– Azt, hogy egy seggfej vagy. Egy rohadék. Hazug. Csaló.
Söpredék. Ha te bánod a velem töltött időnket, akkor én tízszer
annyira bánom.
Veszélyesen megvillan a szeme, de marad abban a
megtévesztően nyugodt testtartásban.
– Folytasd csak! – figyelmeztet.
 y gy
– Miért? Fáj a büszkeségednek?
A szemében parázs izzik, ahogy szándékosan végigsimítja a
testem.
– Annyira, hogy talán rá is veszlek, hogy meggondold magad.
Összeszorítom a fogaimat, mert tudom, hogy valaha az a lány
voltam, aki hitt abban, hogy egy nap feleségül megy hozzá. De
most már nem maradt más, csak egy dühös, sértett lány, aki azt
morogja:
– Soha többé nem leszek a tiéd.
– Lehet, hogy a száddal ezt mondod, de az összes többi
részeddel mást.
Még egy pillanatig bámuljuk egymást, és utálom, hogy nehezen
kapok levegőt, és valahogy tényleg zavarban vagyok, kipirult az
arcom, fáj a mellem, valami lüktet a lábam között. Kihúzom
magam.
– Kit érdekel? – vágom oda.
– Téged – mondja. – Meg engem is. – Újra feláll, közelebb lép és
előrehajol. – Utálod ezt, de most, hogy tudom, mennyire kurvára
utálod, hogy akarsz engem, teljesen úgy érzem, mintha beálltam
volna. – Végigméri az államat, a számat, az arccsontomat, a
homlokomat, mintha szomjazna valami reakcióra, amit nem lát az
arcomon. Végül azt suttogja: – És nemcsak beálltam, de fel is áll.
De ez a maximum, amit ki tudsz váltani belőlem. – Lazít a
szorításán.
– Baszd meg!
Rám villant egy mosolyt.
– Ó, az annyira kellemes élmény, hogy meg is fogom tenni!
Ahogy némi távolság lesz köztünk, és leül a székre, továbbra is
félvigyorral a képén, és szótlanul figyel, meglepő módon azon
veszem észre magam, hogy nem maradt bennem semmi
harciasság.
Bármennyire is nem akarom, belülről vadul remegek a dühtől és
a vágytól. Istenem, hogy ez mekkora egy önimádó disznó! Annyira
szerelmes magába, hogy valószínűleg akkor is ilyen vigyor van a
pofáján, amikor önmagát nézi a tükörben. A mosolya az egyik
dolog, amiről folyton beszélnek vele kapcsolatban. Ettől a férfias
 g y p
mosolytól csak még szexibb. Lágyítja az ezüstöt a szemében,
ugyanakkor megolvasztja a bensőd. És mivel ilyen gyönyörű a
mosolya, hiába borít ki, mégis vonzódom hozzá.
ISTENEM!
Valami bántót akarok mondani, ami fájdalmat okoz neki. De
nem. Meg akar büntetni, mert elrontottam a koncertjét? Akkor
készüljön, mert tönkre fogom tenni az életét.
 Négy

Amikor az élet szép volt

Több mint öt évvel ezelőtt

Pandora

– Először is szerzünk egy kis lakást. Egy tetőtéri lakást!

– Így van – válaszol egy mély hang a fejem fölött.
– És nem is kell bele más, csak egy ágy – teszem hozzá.
– Meg te – mormogja a rekedtes hang, én pedig ölelő karjaiba
fordulok.
Ezüst szemekkel néz rám, ezüstösek, mint egy farkasnak,
nehéz szemhéjakkal, egyszerre gyengéd és hátborzongatóan éles
tekintettel. Az ajka imádni való mosolyra görbül, szóval azonnal
érzem, a pasimnak bejön, hogy az ágyat említettem.
– Azért egy kutyát is vehetünk – teszem hozzá pimaszul.
– Meg egy halat.
Felemeli az egyik karját, és a kiszáradt kardhalra mutat a
jacht falán, amibe belopództunk. Nem a miénk, de ez az egyik
rejtekhelyünk. Az egyik a sok hely közül, ahol találkozni
szoktunk, és annyi időt töltünk együtt, amennyit csak tudunk.
Lassan hajnalodik, és bár nem aludtunk, és itt maradhatnánk
akár örökre is, ő vonakodva felkel, és hosszú, izmos lábait a
farmerjébe dugja.
– Nézd, kicsim! – szólít meg, és egyik kezét a gatyája zsebébe
dugja. Épp most vettem fel a melegítőfelsőm, felé fordulok. –
Szerettem volna, ha kapsz tőlem egy ilyet…
Hozzám lép, és egy apró, fényes dolgot emel a kerek
jachtablakokon át beszűrődő halovány fénybe. Izgatottság
hullámai járják át a testem, amikor rájövök, mi az.
– Ez egy ígéretgyűrű?
Amikor felemelem a szempilláimat, látom, hogy komoly arccal
figyel. Csak olyan fiú tud ilyen intenzíven nézni, aki szeret téged.
És aki tudja, hogy te is ugyanúgy szereted őt.
– Gyönyörű – suttogom, és áhítattal nyúlok felé.
– Anyámé volt. – A hangját érzelmek szövik át, gyönyörű arca
nyerssé válik, miközben nézi, ahogy az ujjamra csúsztatom.
– És mit ígérsz nekem? – cukkolom, az arcomat az övéhez
emelve.
Soha nem fogom elfelejteni, milyen pimaszul húzta fel a szája
szélét, és azt sem, amit válaszolt:
– Magamat.
Istenem, annyira szeretem! Úgy szeretem, ahogy a vihar
szereti az eget, és ahogy a mosoly kell az arcnak. Mackenna a
legjobbat hozza ki belőlem, ő a szikla, ami megtart, az egyetlen,
aki megért engem. Az életemben nincs semmi gyengédség és
boldogság, csak az, ami róla szól. Rávetem magam, ő elkap,
magához szorít, erősebben ölel, mint bárki más.
– Igent mondok, és viszek mindent, úgyhogy ne viccelődj ezzel!
– figyelmeztetem.
– Nem viccelek – ígéri, és felemeli a kezem, hogy lássa. –
Nagyon jól áll rajtad.
Összefonom az ujjaimat az övéivel, majd a szívem hirtelen
összeszorul.
– De anyámnak és apádnak… mindkettőjüknek szüksége van
most ránk.
Az életünk nem épp idilli. Számtalan akadály zsúfolódott
kettőnk közé. Miután apám meghalt, anyám még szigorúbbá és
keserűbbé vált. Miután Mackenna anyja meghalt, az apja a
drogokhoz fordult. És dílerkedni kezdett.
És most anyám az ügyész, aki el fogja ítélni Mackenna apját, és
ez az ügy a boldogságunk minden esélyét tönkreteszi.
Alig várom, hogy elhúzzunk innen.
El kell mennünk innen.
Hosszú, gitáros ujjaival végigsimít az arcomon.
 g jj gg
– Tudom, hogy szükségük van ránk, de ez nem lesz így örökké.
A meghallgatás csak pár hónap múlva lesz. Bármi is történik
apámmal, bárhogy is dönt a bíró… aznap este találkozunk a
parkban, és elszökünk. Összeházasodunk. Összehozok pár
fellépést néhány helyi bárban, és támogatlak, amíg kijárod a
főiskolát.
– Tényleg segítenél fizetni a főiskolai tandíjat, Kenna? Biztos,
hogy meg tudod csinálni? – kérdezem reménykedve.
– A pokolba is, bármit megtennék érted. – Halálosan komolyan
mondja, és közben megszorítja a vállamat. – Tudod, teljesen
belefáradtam a bujkálásba.
– Én is.
– Veled akarok lenni. Szabadon. Elegem van abból, hogy a titkod
legyek. A pasid akarok lenni. Azt akarom, hogy az emberek
tudják, hogy az enyém vagy.
– De az vagyok. – Újra a szeme elé emelem a kezem, és
meglengetem előtte a gyűrűvel díszített kezemet. – A tiéd
vagyok. És bármi történik, a tervünk továbbra is áll! A tárgyalás
után találkozunk a parkban.
Szomorúan mosolyog a tárgyalás említésére, aztán megcsókolja
a gyűrűt a kezemen, majd, nos… a hátamra simítja a kezét,
kemény, széles mellkasára húz, és bolondozva megcsókol.
– Szeretlek. És mindig szeretni foglak – mondja halkan.
Az emberek különbözőképpen tudnak szeretni.
Arra jöttem rá, hogy a szeretetnek annyi formája és fajtája
létezik. Van az a fajta, ahogy a háziállatokat szereted.
A barátaidat. Ahogy a szüleid szeretnek téged.
Az unokatestvéreid. És van egy egész másfajta, az, ahogy
Mackenna meg én szeretjük egymást.
A szerelmünk olyan, mint egy tomboló vihar meg egy kikötő;
féktelen és megállíthatatlan, vad és végtelen, mégis állandó és
biztonságos…
Vagy hát… az én bolond tizenhét éves szívem így gondolta.
Hónapokkal később órákon át ültem egy rozoga, öreg padon,
amíg a park teljesen koromsötét és üres nem lett. Kirabolhattak
vagy talán el is rabolhattak volna, olyan sötét volt. Ostoba és naiv
 gy y
voltam, de csak vártam tovább, frissen festett lábkörmökkel, új
cipőben, olyan ruhában, amit csinosnak gondoltam – azon kevesek
egyike volt, ami nem fekete, hanem világossárga volt. És csak
vártam, a kezemmel kibontott hajamat túrva. Addig forgattam az
ígéretgyűrűt az ujjamon, amíg az ujjam töve ki nem vörösödött,
és rá nem jöttem, hogy Mackenna nem jön. A szemem szúrt, a
tüdőm összeszorult, amikor rájöttem, hogy a felém közeledő alak
az anyám, anyám, aki elvileg nem tudta, hogy randizom
Mackennával. Kinyújtotta felém a kezét.
– Nem jön – suttogta.
– De jön, anya. Én pedig elmegyek. Nem állíthatsz meg –
feleltem jóval nagyobb meggyőződéssel, mint amekkorát valóban
éreztem.
– Nincs szükség rá, hogy megállítsalak. Épp most ítéltem el az
apját, Pandora. Nem fogsz megszökni azzal a fiúval. Nem jön.
Láttam őt valaki mással. A kocsiban megvárlak.
Valaki mással…
Pont, mint az apám.
Mackenna hazudott nekem.
És abban a pillanatban teljesen összetörtem belül…
 Öt

Kelepcében

Pandora

Oké, szóval a helyzet a következő. Az élet épp most bizonyított.

Mindenki azt hiszi, hogy a rockbandák tagjai a saját beteg kis
világukban élnek, ahol mindenki folyton be van tépve, részeg,
összevissza kefél, káromkodik, veszekszik, és minden napja olyan,
mint egy nagy buli?
Na, az van, hogy ez igaz.
Természetesen próbálnak is. Meg dolgoznak. Néha. De szent
szar, ezek az emberek aztán tudják, hogyan kell bulizni. Még a
harsonás, a hegedűs és a zongorista is durván piál ma este.
Partiállatok.
Mindegyik.
– Kérsz inni? – kínál a hegedűs, de amikor nemet mondok, csak
megvonja a vállát, és a haverjaival, a hárfás meg a fuvolás
fickóval távozik.
Igazából legszívesebben visszavonulnék a szobámba, rendelnék
egy hamburgert sült krumplival, de most elvileg „buli van”, és az
operatőrök nagyon igyekeznek, hogy az itt zajló hülyeség
egyetlen pillanatáról se maradjanak le.
Még az is eszembe jut, hogy ez az egész talán csak
marketingcéllal történik.
Szorosan az egyik operatőr közelében maradok, hogy ne
vegyenek fel – biztos vagyok benne, hogy baromi savanyú és
mogorva a képem –, amikor kiszúrom Mackennát a sörpong
mellett. Elképesztő, mennyi itt az alkohol! És csupasz testrészek
mindenhol. Sörpong, italok, pia, drogok. Még a vízipipa is
körbejár.
Lehet, hogy kipróbálnám, ha a barátaimmal lennék. Mellel,
Brooke-kal, Kyle-lal…
De momentán egy pillanatra sem akarom elveszíteni az
önkontrollt, főleg így, hogy Mackenna Jones a közelben van, és
ezernyi kamera vesz körül minket. Képzelj csak el részegen!
Mackennával a közelemben?
Simán lehet, hogy megfojtanám.
És lehet, hogy… hát, mivel olyan visszataszítóan férfias, talán
alaposan meg is fogdosnám, miközben fojtogatom.
Karcsú karjai az asztalon pihennek, és épp arra vár, hogy az
ellenfele bedobja a labdát a söröspoharába. Az ellenfele
történetesen az egyik ikerpár, és miután nem sikerül a dobása,
Mackenna simán berepíti a labdát a poharába, majd nevetve
felszólítja a Vikinget – azt hiszem, Lexet –, hogy igyon.
Igen, azok ketten nagyon durván piálnak.
Fel akarok hagyni a bámulással, de egyszerűen nem megy.
Mackenna gyakran nevet fel hangosan, a hangja akkor is simán
eljut a fülemig, ha a szoba másik végében vagyok.
Megváltozott ennyi év alatt. Még mindig megvan benne az a
kisfiús kisugárzás, de sokkal inkább férfi. Nem tudom abbahagyni
a különbségek katalogizálását. Az állkapcsa szögletesebb és kissé
árnyékosabb. Az ajka teltebb. A torka vastagabb. A karján olyan
izmok dagadnak, hogy mindjárt eldobom tőlük az agyam. A bőre
annyira napbarnított és… ember!
Figyelem, ahogy várja, hogy Lex újra a söröspoharába dobja a
labdát.
Aztán észreveszem, hogy egy táncosnő, Letitta, gonoszul
méreget. Kihúzza a nyakát, mint egy rohadék madár, amikor
elindul felém. Csalódottan látom, hogy az operatőr követi.
Megáll mellettem, és a tekintetem irányába int a fejével.
– Nagyon jól dug.
Mohó, párás szeme Mackennára siklik, és hűha, a mosolya pont
olyan, mint amilyennek Szörnyellát képzeltem, közvetlenül
azelőtt, hogy megnyúzta azokat a kibaszott kutyakölyköket.
 gy g y y y
Gonosz düh önt el, amikor rájövök, hogy ez a csaj sokkal
többször mászta meg azt a testet, mint én bárkiét az ártatlan,
nyomorult kis életem során. Mosolyt erőltetek az arcomra, és a
pink tincsemet tekergetve az ujjam körül, visszavágok:
– Tudom, én törtem be.
Elindulok, de a hangja megállít.
– Azt hiszed, hogy menő és vagány vagy, de nem így van.
Rohadtul nem.
– Köszi. Kíváncsi voltam, mit gondolsz rólam. Most már
átrendezhetem a személyiségemet, hogy megfeleljek neked.
A kamera mögött álló fickóra nézek, aki úgy vigyorog, mintha
aranyat talált volna, és próbálom megőrizni a hidegvéremet, bár
csak úgy forr bennem a düh.
A csaj addig ráncolja az arcát, míg úgy nem néz ki, mint egy
kobold.
– Utál téged, kislány. Esküszöm, a Pandora szövegéhez már
csak azt kellene hozzátenni, hogy a halálodat kívánja. Csak azért
néz rád, mert tönkre akar tenni.
Felnevetek. Kezdem megszokni ezt a nevetést. Az sugárzik
belőle, hogy borzasztóan boldogtalan és megkeseredett vagyok.
– Már összetört, nincs mit összetörnie, és miután
összekapartam magam, elhatároztam, hogy nincs tovább
szükségem szívre. Szóval, minden oké. De köszönöm, hogy
aggódsz értem. Megható!
Felém veti magát, és megragadja az egyik karomat.
– Mégis úgy bámulod, mintha a tiéd lenne. Pedig nem az!
– Engedj el, baszki, mert neked megyek! – figyelmeztetem.
– Hű, te aztán férfi vagy a talpadon, mi? – vág vissza.
– Hé, Cickó! – szólítja meg Lex, aki most bukkant fel a csaj
mellett.
Mindkettőnket szemügyre vesz, mintha érezné, hogy egy igazi,
élő cicaharc van készülőben. Meglep, hogy nem dől hátra, és nem
élvezi a látványt. Talán mégsem akkora fasz.
Cickó arca egy pillanat alatt vált át dühöskobold-üzemmódból
csábítócukorka-üzemmódba. Lex átkarolja a csaj derekát, és
szájon csókolja. Istenem, nem hiszem el, hogy ezek a fickók csak
úgy körbeadogatják a nőket.
Vagyis dehogynem hiszem.
Azt viszont tényleg nem hiszem el, hogy Cickónak hívják.
Elfordulok, és épp elcsípem, hogy Mackenna furcsa, birtokló
tekintettel méreget.
Piros poharával a kezében elindul felém, és ahogy közeledik,
egyre nagyobb lángon ég gyomromban az izgatottság.
Legszívesebben azt ordítanám felé, hogy hagyjál már békén,
miért idegesítesz folyton, te seggfej!
– Máris barátkozol? – kérdezi vigyorogva.
Ez a vigyor azonban más. Mintha bosszantaná Cickó, ami
nevetséges feltételezés. És hirtelen az jut eszembe, hogy a
hálaadás utáni hétvégéken hogyan szöktünk meg együtt.
Emlékszem, hogy egy havas és hideg napon elmentünk a
jégpályára. Néztük a srácokat, akik jégszobrokat csináltak,
korcsolyáztunk, és szerettem szorosan hozzábújni, mert
Mackenna teste mindig olyan meleg volt, és erős, és szilárdan állt
a lábán. Néztük a merev, hófehér jeget. Felvettem a
korcsolyámat, felálltam, és bizonytalanul lépdelni kezdtem a
jégen. Aztán siklottam, Mackenna pedig úgy körözött körülöttem,
mintha erre született volna. Az én ezüst szemű Jégemberem a
meleg bőrével és a világ legtökéletesebb ajkával. Izmos, erős, és
mindig olyan könnyedén kapott fel, hogy megforgasson. Aztán egy
öleléssel megállította a pörgést, szorosan magához rántott,
felemelte a sapkám fülét, és azt suttogta:
– Olyan dögös vagy, hogy pár óra alatt felolvasztanád az egész
jégpályát.
Kicsit megolvad a szívem, ahogy eszembe jut ez az emlék, de
aztán ismét magamra öltöm a jégkirálynő szerepet, amire
szükségem van, hogy megvédjen tőle. Ő már nem az a fiú, akivel
korcsolyáztam, akivel együtt bujkáltam, és akibe azt hittem, hogy
szerelmes vagyok. Ő híres rocksztár, aki csak szórakozik a
nőkkel. Én csak az első vagyok a több ezer közül.
– Na, mi van? Nem válaszolsz? – kérdezi. Hogy őszinte legyek,
nem is emlékszem, mit kérdezett. Az ajka megrándul, és
 j g
folytatja. – Nem vagy olyan magabiztos, ha nem vagy
felfegyverkezve zöldségekkel?
Játékos szemtelenség bujkál a szemében, az a rosszfiús
csillogás, amitől még mindig megugrik a pulzusom.
– Kenna, kérsz sütit? – kérdezi az egyik táncoslány, aki odajön,
és szinte feltolja az arcába a cuccot.
– Most nem! – mondja, és ellöki a kezét, közben le sem veszi
rólam a szemét.
Csábító hangja, szoborszerű, kiugró arccsontjai és ez a csípős,
forró levegő, ami körüllengi ingerli és kínozza bizonyos női
testrészeimet. Kínoz! Kicsit megrészegít, hogy részesülök a
figyelméből, amire mindenki vágyik.
– Még egy italt? – nyomul tovább a csaj reménykedve, és a
piros poharát kínálja neki.
Ez felkelti Mackenna figyelmét, és a piros pohárra mered.
– Mid van?
Nem áll szándékomban itt maradni, és végignézni, ahogy ez a
szerencsétlen lány ilyen módon lejáratja a nemünket, ezért Lionel
keresésére indulok. Szükségem van a szobakulcsomra.
– Már mész is? – kiált utánam Mackenna.
A válaszomat Lionelhez intézem, akit kiszúrtam. A menedzser
leteszi a whiskyt, amikor odaérek hozzá.
– Fáradt vagyok. Ha nem bánod, mennék, már úgyis nyomtam
egy szaftos ízelítőt az egyik kamerásnak. – A szőke fickóra
mutatok.
– Noah-nak? Jól van. Köszönöm. – Előhúz egy kulcsot. –
Az egész emelet a miénk. Van egy közös médiaszoba, amit az
elnöki lakosztályban nyitnak majd meg. A folyosón találsz pár
kajás szekrényt.
– Köszönöm.
Eltart egy darabig, mire sikerül tájékozódnom a szobák között.
Ez hosszabb ittlétekre berendezkedett szálloda, így a szobák
inkább apartmanokra hasonlítanak. Lépéseket hallok a hátam
mögül, csoszogást és kuncogást. Gondolom, Cickó és Lex az,
csókolóznak, vagy nem tudom. Nem vesződöm azzal, hogy
megforduljak. Megragadom a következő kilincset, benyitok, és
bekémlelek a teljes sötétségbe.
Mielőtt rájönnék, hogy ez valamiféle szekrény, az ajtó
becsapódik mögöttem, és odakint nagy buli veszi kezdetét.
Szuper!
Már csak ez hiányzott.
Bezártak. Ahogy Mackenna megjósolta, kelepcébe kerültem.
A francba, utálom, ha igaza van.
A fülemet az ajtóhoz szorítom, hogy halljam őket. Még mindig
kint vannak, valaki kuncog, majd egy férfi suttog. Sóhajtva nézek
körül a szekrényben, azon tűnődöm, vajon itt kell-e aludnom.
Nagyjából 120X120 centis a helyiség, szóval nem elég hosszú
ahhoz, hogy a földön elnyújtózva elférjek. Most akkor aludjak
ülve? Egész kibaszott éjszaka? Na nem! Miután elmennek,
megpróbálom kinyitni ezt a szart.
Percek telnek el, mígnem hirtelen rejtélyes módon
elcsendesednek. Érzem, hogy még mindig odakint vannak, várnak
valamire.
De mire?
Aztán meghallom a hangot. Bár tompa, mégis pontosan tudom,
kihez tartozik, mert minden kis szőrszál feláll tőle a karomon.
Basszus, ne! Istenem! Bárkit, csak őt ne.
– Mit csináltatok, idióták? – morogja Mackenna az orra alatt.
Amikor senki sem válaszol, hozzáteszi: – Mi van? Odabent van,
baromarcok?
– Faszom se tudja. Miért nem nézed meg magad, haver? –
válaszolja az egyik iker.
Kuncogás hallatszik.
Aztán meghallom Mackenna bugyinedvesítő, szívet olvasztó,
lábujjat begörbítő kuncogását azon a mély, érzéki, férfias
hangján, egyre közelebbről.
– Komolyan? Hogy ti milyen seggfejek vagytok.
Kinyitja az ajtót, és ott áll, rám szegezve hátborzongató
ezüstszürke szemét. És csak néz. A tekintete olyan, mint az
érintés. A szívem vadul verdes tőle, aminek nagyon nem örülök, de
nem tudok uralkodni ezen. Az alkarján tetoválás, a hüvelykujján
gyűrű, a csuklóján ezernyi bőr karkötő.
A szája vigyorra görbül, és utálom az érzést, ami elkap, mintha
egy harang kondulna meg a gyomrom mélyén. Különösen azt a kis
bizsergést utálom, amit akkor érzek, amikor kinyújtja a kezét.
– Helló! – mondja, és jókedvűen fürkész. – Megmondtam, nem?
Kedvesen szól hozzám, az egyik vékony szemöldökét magasra
húzva, és érzem, ahogy a testemen végigkúszik a pír. Mozdulatlan
maradok, és bátran küzdök a nem kívánt vággyal meg a régi,
ismerős düh hullámzásával.
Ki akarok innen jutni, de nem tetszik, hogy ő játszhatja a hőst.
Nevetés harsan mögötte, de mielőtt megfoghatnám a
felajánlott kezét, vagy fintorogva elsuhanhatnék mellette – amit
valójában terveztem –, Lex és Jax meglöki őt, és a hórihorgas
Mackenna váratlanul a szekrénybe zuhan.
Az ajtó becsapódik mögötte.
– Hú! Emlékszel a hét perc a mennyországban játékra, Kenna? –
kiabálja Lex az ajtóra csapva. – Mit szólnál hét órához a
pokolban, haver?
Dúdolni kezdik a Pandora’s Kisst, mire elönt a düh. Ökölbe
szorítom a kezem, behunyom a szemem, és megfogadom, hogy egy
nap csúnya bosszút állok ezért.
Mackenna unott hangon válaszol:
– Nagyon vicces, köcsögök. – Aztán megfordul, és megragadja a
kilincset, de ekkor odakintről hangos csikorgás hallatszik, mintha
nehéz bútorokat tolnának a padlón.
– Komolyan eltorlaszolják az ajtót? – kérdezem, és próbálok én
is unottnak tűnni, de igazából baromira megijedtem.
Most komolyan bezárnak ide?!?!?! Mackennával?!?!?!
Ez a pokolnál is durvább. Szavakat sem találok rá, de a
szekrénynek máris… durva pasiszaga van. Férfi-farkas és alkohol,
meg… jaj!
Teljesen elhatalmasodik rajtam a pánik, amikor még több
csikorgást hallok kintről. A srácok mintha székeket halmoztak
volna az ajtóhoz, és a kilincshez szorították volna őket. Most
komolyan, mi a fasz van?
 y
A csikorgás után egy nagy csattanás következik.
– Óvatosan, Kenna, harap! – kiabálja az egyik iker, és megint
felnevet.
Mackenna káromkodik az orra alatt, és megrázza a kilincset.
A nevetés felerősödik odakinn, ezért abbahagyja a próbálkozást,
és felém fordul. Az ajtó résén bekúszó fények vonzó árnyékokat
vetnek a profiljára, ahogy rám néz.
– Oké, hát én nem adom meg a seggfejeknek a szórakozást,
amire vágynak.
Felhúzom az egyik szemöldökömet, amivel azt kérdezem:
„Ez most komoly?”
Ő is felvonja a szemöldökét egy „halálosan komoly” gesztussal.
Beleharapok a szám belsejébe, és egy drámai sóhaj
kíséretében lecsusszanok a padlóra. Mackenna lecsúszik mellém,
és hirtelen sokkal szűkösebb lesz bent. Olyan közel van.
A combja az enyémhez simul. Kemény, mint a kő, és ez nem kívánt
hatást gyakorol rám. Ennél közelebb nem voltam hozzá, amióta…
A fenébe, az agyam nem bírja túltenni magát a combján. Ami az
enyémhez ér. Ilyen közel lenni Mackennához és a kibaszott X-
faktorhoz, ami ott van benne, merő kínzás. A nemi szerveim épp
úgy reagálnak rá, mint a világ többi része. Úgy érzem, a tüdőm
ólommá vált, próbálok lélegezni, de minden lélegzetvételkor az ő
illatát érzem. A szeme izzik a sötétben, ahogy a profilomat
tanulmányozza a csendben. A levegő feltöltődik közöttünk.
Zavarban vagyok, mondani akarok valamit. Azt hiszem, jobb lenne,
ha elkezdenénk veszekedni. Így hát kinyitom a számat.
– Ne merészeld elbaszni ezt! – utasít mély, parancsoló hangon.
Megdöbbenve csukom be a számat.
De a dühöm újra felszínre tör, amikor előrehajol, és a
várakozás furcsa hulláma fut át rajtam.
– Ha közelebb mersz jönni, a golyóid találkozni fognak a
térdemmel – figyelmeztetem.
Abbahagyja a nyomulást, és halkan felnevet.
– A herémre gondoltál, ugye?
– Csak arra, mennyire szeretném őket feldarabolni,
felszeletelni és salsával ízesíteni.
 – Hogy aztán bekebelezd, mint valami szaftos tacót. Hm.
– Úristen, olyan undorító vagy!
Próbálom meglökni, de ő elkapja meleg kezével a kezemet, és a
fejem fölé, a falhoz szorítja. Zihálok. A felháborodástól bugyog a
vérem. Csapdába kerültem, kiszolgáltatott vagyok, a szívverésem
hirtelen meglódul, a torkomban pumpál. A felháborodásomat a
vágy őrült, vad hulláma követi.
Istenem! Akkor most hét órán át ez lesz?!?!
Tiltakozva felnyögök. Úgy tűnik, a nyögésem hatással van rá,
mert erősebben szorít, és még nagyobb súllyal nehezedik rám.
A kilencvenkilós, izmos férfitestével. A tekintetünk egymásba
kapaszkodik a sötétben, és átjár az elektromosság.
– Engedj el!
– Ezt nem gondolod komolyan.
Hiábavalóan küzdök, ő pedig még erősebben szorít. Bólintok.
De, igen, komolyan gondolom. De ő átrakja a két csuklómat az
egyik markába, és a fejét az enyémhez hajtja. A szívem
dübörgése visszhangzik az agyamban, ahogy az arcom a
leheletében fürdik. Ó, istenem, olyan közel van! Hányszor
ábrándoztam erről a közelségről, álmomban, rémálmomban, éjjel
és nappal… Álmodtam a szeméről és arról, hogy bár úgy nézne
rám, mint annak idején nézett a sűrű szempilláin keresztül…
Az ajkára is gondoltam álmomban. A felsőnek olyan az alakja,
mint egy íj, és majdnem olyan telt, mint az alsó, az alsó pedig
nagyon puha, szépen ívelt, és…
És akkor megcsókol, a számra helyezi a száját, szabad kezével
megfogja a fejemet, és szétválasztja az ajkaimat azzal az
ajakkal, amit fájdalmas éhséggel bámultam anélkül, hogy
észrevettem volna. A csók váratlansága miatt fél szívvel küzdök,
hogy kiszabaduljak. Nem akarok erre vágyni. Nem akarom ezt a
lélekölő szomjúságot, azt a szörnyű, elkerülhetetlen érzést, hogy
összetörök, ha megcsókol, és hogy belepusztulok, ha nem csókol
meg. Úgy nyöszörgök, mintha abban bíznék, hogy a hangom
hallatán megkegyelmez. De nem teszi. Halkan felnyög,
becsúsztatja a nyelvét a számba, és amikor szétnyitom az
ajkaimat, és hagyom, hogy belém kóstoljon, mert egyértelműen
 j gy gy j gy
elment az eszem, szuicid vagyok, és be vagyok gerjedve, akkor
olyan hangot adok ki, amit még soha életemben. Több ez, mint
nyögés vagy nyöszörgés, ez az igazi, mély fájdalom hangja.
Visszahúzódik, amikor hallja, és én is.
Mindketten döbbenten bámulunk.
– Hülye seggfej – morgom zihálva.
– Kis ribanc.
Az ajkamra néz, és a puncim összeszorul válaszul, amikor
lehajtja a fejét, és ismét megcsókol, még kegyetlenebbül, a
gyönyörtől nyögdécselve.
A másodperc töredékéig a testem ellentmondásos érzésektől
remeg. A kezem még sosem érintett férfit. Csak fiút. Egy
tizenhét évest. Még azelőtt, hogy megcsináltatta volna ezt a
tetoválást az alkarja belső oldalára. Mielőtt ekkora valaki lett,
egy sztár, mielőtt felnőtt, és ez a férfi lett belőle.
Egyik pillanatban még a nő vagyok, aki ezer falat húzott maga
köré, alig ér hozzá másokhoz, és nem engedi, hogy megöleljék.
A következőben hat évvel fiatalabb vagyok, és a közelembe
engedem ezt a srácot. Nem akarom, hogy a fiatalabb lány átvegye
a hatalmat felettem, de az ő testében élek. Ez az ő bőre, és
senki érintésétől nem tud úgy megborzongani, mint Mackennáétól.
Nemcsak remegek, hanem úgy érzem, belülről kifelé lángolok.
A vágy forró, reszkető zűrzavara vagyok az ajka alatt.
Ez ugyanaz a száj, ami baromságokat énekel rólam, bánt, kísért,
valahogy mégis a legszebb száj maradt, amit valaha láttam,
éreztem vagy kóstoltam. Istenem. Érzem az ízét.
Hirtelen megragadom a vállát, a nyelvem mohón betolom a
szájába, a csípőm az övé felé nyomul. Istenem, de utálom ezt a
kibaszott seggfejet!
Gyűlölöm, amiért ennyi év után is így érzem magam miatta.
De a kezemnek küldetése van. Meg kell jegyeznie Mackenna
textúráját. A tapintását. Hogy mennyit változott a hat év alatt.
Korábban magas és sovány volt, most még magasabb és kemény.
Selymesebb. Nagyobb. A végtagjai már nem egy tinédzseréi, ez a
vastagság már egy férfié, és bár a karjaim most szabadon
kószálhatnak, a fejemet foglyul ejtette a csókja. Egyszerűen nem
 j gy j j gy
tudok betelni a forró, nedves, szomjas, gonosz, mocskos, finom
szájával!
A pokolba is, nem tudom az összes dühömet beleadni ebbe az
egyetlen csókba.
Ebben a hihetetlen, pulzusszámot növelő, sorsfordító csókban
lehetetlen elmondani neki, hogy mit tett velem, hogyan tette
tönkre az életemet.
Harapni és karmolni akarom, rúgni és üvölteni akarok, magamba
akarom fogadni a farkát, és addig lovagolni rajta, amíg utána
járni sem tud!
Szemétláda.
Meg akarom ütni, miközben csókolom, el akarom átkozni,
miközben csókolom, el akarom lökni magamtól, miközben
csókolom.
Meg akarom…
Egyszerűen AKAROM őt.
Mintha a frusztrációnkat és a dühünket ebbe az egyetlen
csókba vezetnénk, folyamatosan játszunk egymás nyelvével, és
szinte állatiasan nyomulunk a másik testéhez, legalább annyira
dühösen, mint kéjesen. Előrehajol, megragadja az egyik
combomat, és a csípőjére akasztja a lábamat, közben továbbra is
szinte lecsókolja az ajkamat a fejemről. Aztán merev farkát az
ölemhez igazítja, és a farmerjeinken keresztül egymáshoz
dörzsöljük őket. Egyik nagy tenyere a mellemre simul, a
hüvelykujjával megkeményedett bimbómon köröz, dühös
szikrákat lövellve szét bennem.
Keze a pólóm alá csúszik, és a torkomból hörgés szakad fel,
amikor én is bedugom a kezem az ő pólója alá, és megérintem
sima, csupasz húsát. Keményebb, mint régen, az izmok barázdái
szilárdan és határozottan feszülnek az ujjaim alatt, hullámzanak,
ahogy a testünk még közelebb kerül egymáshoz. A szánk
továbbra is egybeolvad.
Átkarol, majd visszaül, az ölébe igazít, hogy a mellbimbóim a
mellkasát súrolják, közben elhúzza a száját, és először a
szemembe néz, majd duzzadt számra. Az arca durva, állatias
szenvedélytől ég.
 y g
– Régóta nem csókolt meg senki, ugye?
Ó, istenem, ennyire nem lehet nyilvánvaló!
– Ez nem tartozik rád.
– Nagyon is rám tartozik. És prioritást élvez nálam.
A hangjában rejlő birtoklási vágytól teljesen beindulok.
Az ölelése szorosabbá válik, elhallgattatva az ellenkezésemet.
– És nem is keféltél már jó ideje, ugye?
– Nem, de veled nem akarok – préselem ki magamból.
Istenem, olyan, mint egy szexuálisan feltöltött atomfegyver,
ami mindjárt felrobbant.
– Nem kell ilyen ingerültnek lenni – suttogja halkan, és
végigsimít a hajamon. – Akarod, hogy megdugjalak? – kérdezi.
A nyelvemen érzem az ízét, és a bugyim benedvesedik a vágytól. –
Ez nem a kameráknak megy. – A hangja halálosan szexi, olyan „én
már annyira meg akarlak dugni” módon, a lehelete meleg
légáramlat a torkomban, és ahogy hozzám simul, mintha
megőrülne… tőlem. Mintha ő lenne Drakula, én meg Mina, és kis
kiruccanáson volnánk a szekrényben. Ez lesz a vesztünk. – Hanem
nekem. Neked és nekem. Meg kell dugjalak, hogy kiürítselek a
szervezetemből. Azt játszunk, amit ők akarnak, de közben
nekünk is meglesz a saját játékunk. Nem akarom, hogy ezt filmre
vegyék. A napjaink filmre kerülhetnek, de ez nem. Érted, amit
mondok, Pandora?
Kérlek, bocsáss meg, de az agyam a vágy ködébe veszett, és
nem tudok tisztán gondolkodni.
– Mi… de hogyan fogjuk…
– Pszt, majd megtalálom a módját.
Az izmaim remegni kezdenek, amikor a testünk közé nyúl, és
hallom a cipzáram hangját.
Ahogy a kezét a farmerembe csúsztatja, a szeme felragyog.
– Szoktál erre gondolni?
Basszus, figyelembe véve, hogy tegnap egy ponton le akartam
nyalni róla a paradicsomot, IGEN! De nem vagyok hajlandó ezt
kimondani, nem akarom, hogy tudja. Visszanyelek egy nyögést,
amikor becsúsztatja az ujját a nedves puncimba, és azt hörgi:
– Igen.
 g
Mintha csak magának válaszolna.
Megdörzsöli a hüvelyem belsejét, és ez olyan jó érzés, hogy a
hátam ívbe hajlik tőle.
A halántékomra nyomott szájjal mosolyog, mert persze tudja –
mindketten tudjuk –, hogy teljesen benedvesedtem. És feldagadt
a csiklóm az izgalomtól. Istenem, olyan jó érzés. Bár a
büszkeségem elveszítettem, amiért ennyire nedves vagyok.
Próbálok ellenállni a vágynak, amit kivált belőlem, és a vállára
teszem a kezem, küzdök magammal, összeszedem minden erőmet,
hogy ellökjem magamtól. De aztán eszembe jut, hogy… tartozik
nekem ennyivel. Elégítsen csak ki, de annyiszor, amíg be nem
telek vele! Így hát megragadom a tarkóját, és újra csókolni
kezdem, majd halkan felnyögök, ahogy ő is, és a szája átveszi az
irányítást az enyém felett. A koponyája olyan kerek, tökéletes.
A nyelvével bűvöl, és közben az ujjait buzgón mozgatja bennem.
– Tedd szét a lábad! Emeld fel a pólódat, hogy szopogathassam
a melleidet!
– Ha akarod, húzd fel te! – válaszolom rekedten, megmaradt
büszkeségembe kapaszkodva.
Sötéten felnevet. Büntetésül vadul körözni kezd alattam a
csípőjével, amitől zihálok, ő pedig úgy nyög az ingerléstől, mintha
attól simán el tudna élvezni, hogy ruhán keresztül megdug.
– Csináld, amit mondok, a fenébe is!
A fejem hátrahanyatlik, ahogy a nyakamig felhúzom a pólómat.
Lerántja a melltartómat, és a melleim alá tolja, majd bekapja az
egyik merev mellbimbómat. Teljesen felizgultam. Az ujja körül
mozgatom magam, nyögdécselek, ő a mellbimbómat szopogatja.
Istenem, mi ez? Már meg is feledkeztem erről. Hogy mennyire
felemészt. Elvarázsol és megmozgat.
Annyira felizgultam, hogy fizikai fájdalmat okoz, amikor egy
pillanatra elhúzza a száját meg az ujjait. Aztán megfogja a
kezem, és hallom a cipzárat, majd érzem sima, kemény, selymes
farkát a tenyeremben, miután a kezemet a farmerjébe tolja.
– Ó, baszd meg, te nagyon akarsz engem! – kiáltom.
– Dolgozz rajtam, édesem! – sürget lágyan.
 Próbálom. Tényleg próbálom. De ahogy pumpál bennem a
varázsujjával, és a szája a másik mellbimbómra tapad, nagyon
közel kerülök az orgazmushoz. Eszméletlenül nyögdécselek,
amikor odakintről kuncogást hallok. Visszazuhanok a valóságba,
kirántom a kezem a farmerjéből, aztán csikorgásokat hallunk.
– A picsába! – csattanok fel.
Mackenna felnyög.
– Basszák meg a rohadékok!
– Kelj fel! – kiáltom, és felemelkedek, visszaveszem a pólómat.
Próbálok olyan külsőt pattintani, ami nem azt sugallja, hogy az
előbb smároltunk ebben a szekrényben.
Édes istenem!
Ez volt életem leghihetetlenebb hét perce, basszus!
Remeg a lábam, épphogy végzek a pólóm és a hajam
megigazításával, amikor elfordul az ajtógomb. Felrántják az
ajtót, a kinti fény égeti a szemem.
– Na, Kenna? Mi a fasz van, ember? Megmutattad neki, hogy ki
a főnök?
Azon tűnődöm, vajon a padlón búslakodik-e, mert nem mozdul,
de nagyon sokáig nincs lehetőségem aggódni. Teljesen
összeszedetten viharzik el mellettem.
– Tudja ő azt jól – morogja rekedten.
Rövidre nyírt haja tökéletesen áll, az egész viselkedése olyan
vonzó, amilyennek minden rockistennek lennie kellene.
Az ikrek kuncognak, én pedig megemelem az állam, ahogy
elvonulok mellettük a folyosón, tudatában annak, hogy a velük lévő
lányok engem bámulnak. Amikor megfordulok, látom, hogy a két
csaj nyafogva átöleli Mackennát.
– Nem igazán csíped őt, ugye?
Megragadja és megszorítja a feneküket.
– Nem, csak szeretem bosszantani.
Visszanéz felém, a szeme még mindig olyan mohó, hogy lyukat
éget belém, én pedig nagyon dühös vagyok amiatt, hogy mi
mindent engedtem neki – hogy rám tegye a kezét, belém dugja a
nyelvét… Istenem, majdnem kivertem neki a szekrényben!
 Az egész testem megfeszül a dühtől, ahogy berontok a
szobába, becsapom magam után az ajtót, keresek valamit, amit
eldobhatok, aztán csak megragadom a párnát, és ordítok.
 Hat

Tudtam, hogy össze

fogja kuszálni az agyam

Mackenna

– Szóval, megdugtad a szekrényben?

Az ikrek? Ja, ez a két barom túl sok Jägerbombát meg
Limoncellót ivott.
– Hülye állatok, benneteket foglak megbaszni mindjárt!
Meglököm Lexet, aztán Jax meglök engem, és egymást
lökdössük, míg a lakosztályunkhoz nem érünk.
A kanapéra zuhanok, a lányok hamarosan követnek,
manikűrözött ujjaikkal végigsimítanak a karomon és a
mellkasomon.
– Akkora egy ribanc! – suttogja az egyik.
– Nem is olyan csinos – mondja a másik.
A gyomrom vonaglik a vágytól. Nem olyan csinos? Csak őt látom
mindenhol, bassza meg! Most is. Képzeletben. Sötét haját, sötét,
fénylő szemét meg sötét száját, aminek a látványától még mindig
feláll a farkam, mint egy tinédzsernek.
– Tegyetek meg egy szívességet, hozzatok nekem valamit inni! –
suttogom a lányoknak.
A tarkómat dörzsölgetem, ahogy várom, hogy visszajöjjenek.
Hűha, ez a kis találkozás felcseszett, Jones!
Bassza meg, már megint összezavar. De nem hagyhatom.
– Gyertek vissza, aztán dugjunk egyet! – kiáltok utánuk.
Lehunyom a szemem, de hiába. Nem tudok szabadulni attól,
ahogy rám nézett, azzal a dühös, bűnsötét tekintettel, azzal a
nevetséges rózsaszín csíkkal a hajában. Még mindig lüktetek a
farmerem cipzárja mögött, és fájdalmasan vágyom az érintésére.
Ki kell ürítenem magamból. Ki kell őt tisztítanom a
szervezetemből. A középső ujjamat szopogatom, és a farkam
megrándul. Pandorának jó az íze, jó az illata, jó a tapintása.
Ugyanolyan illata van, mint tinédzserkorában volt. Akkoriban a
bőrének és a hajának kókuszillata volt, mint egy átkozott
tengerpartnak. Most, bár a külseje sötét, mint a bűn, az illata épp
olyan, mint álmaid nyaralásának a tengerparton. A mellei
teltebbek, mint ahogy emlékeztem. Még mindig nem nagyok, pont
jól állnak neki. És, most jön egy furcsa gondolat, megint akarom
őket. A számban. Meg akarom dugni. Istenem, megőrülök érte!
Addig akarom dugni, hogy a végén járni se bírjon, meg én se, ami
azt illeti.
Jax elkapja az egyik lányt, lehúzza magáról a pólót, majd a
nadrágját is ledobja.
– Senki sem akar meztelenül látni, Jax! – kiáltom, és odadobok
neki egy párnát.
– Csak egymillió ember! – feleli.
Összehúzom a szemem, amikor a lányok whiskyt hoznak,
tisztán, aztán egy másodperc alatt lehúzom. Közben ők úgy
simogatják a testemet, mintha a világ legértékesebb anyagából
készültem volna.
A lakosztály mennyezetén egy furcsa, modern rajz van, a
szemem végigköveti az örvényeket, és közben Pandora szájára
gondolok. Az a száj! Újra meg akarom csókolni a száját. Úgy
csókol, mintha a szájával ölni tudna, és én elég öngyilkos hajlamú
vagyok ahhoz, hogy újra akarjam azt a kicseszett csókot,
ugyanúgy, mint fiatalabb koromban.
Szeretem a rossz dolgokat, a piát, a hármasokat, az orgiákat, a
dohányzást. De a legrosszabb dolog, amit valaha is akartam, az
Pandora. Őt mélyen és erősen akarom. Mintha egy süllyedő
hajóhoz akarnám kötni magam, aztán meg hagyni, hogy sodorjon
magával. Így amikor az egyik lány megrántja a pólómat, és a
számra nyomja a száját, abban a pillanatban, hogy végigsimítja a
nyelvét az ajkaimon, elhúzódom, és elröhögöm magam.
 y j g g
– Tudjátok, mit? Azt hiszem, kedvem van még egy kicsit tovább
kínozni Pandorát. – Majd lazán felállok, és felhúzom a farmerem
cipzárját.
– Kenna… – nyafogják kórusban.
– Hova mész? – szól utánam Lex.
– Nyilván vissza a pokolba. – Az egyik kamera követ a folyosón.
Megállítom a Noah nevű operatőrt. – Ezt most ne, haver!
– A szobájába nem mehetek be. Leo azt mondta, Pandora csak
ezzel a kikötéssel írta alá a szerződést.
– Ez komoly? – Az operatőrre bámulok, és feldolgozom
magamban az információt, hogy Pandora hálószobája mentes a
kameráktól. – Kitűnő. Okos nő. És őrült. Tartsd magad távol tőle!
– Ahogy te is csinálod? – horkan fel.
– Tartsd magad távol tőle! – ismétlem. – De kurvára tartsd
magad távol tőle, és tőlem is tarts pár méter távolságot,
értetted?
Visszarohanok a folyosóra, és bekopogok az ajtón.
A kémlelőnyíláson fény villan, mintha Pandora kinézne. Nyög
egyet. És szent szar, még ezt a nyögést is érzem a farkamban.
Újra kopogok.
– Egész éjjel kopogni fogok, ha kell!
Az ajtó kinyílik, ő pedig…
Azt a kurva!
A pupillái kitágultak, a haja kibontva, és egy rövid pólóban van.
Nem bírok magammal. A vér forrón zubog az ereimben. Kinyitom
a számat, mély hangon szólalok meg.
– Teljesen kész vagyok tőled.
A kamerára pillant, majd rám. Kinyitja a száját, hogy mondjon
valamit, majd ismét a kamerába néz, és azt mondja:
– Mekkora drámakirálynő vagy.
– Te meg drag királyfi! – tüzelek vissza.
A homlokát ráncolja, majd mozdul, hogy az arcomba vágja az
ajtót, de a csizmám hegyével megállítom.
– Gyerünk, Pink! – folytatom. A szívem hevesen dobog, amikor a
tarkójánál fogva megragadom, hogy a szemembe nézzen. – Tudom,
hogy ezt akarod – mordulok rá sürgetően. Bele sem merek
 gy g
gondolni, mi lesz, ha visszaküld a szobámba. A kudarc most nem
opció. A farkam feszül a vágytól, hogy addig verjem bele ebbe a
nőbe, míg el nem élvez. – Te is kész vagy tőlem – suttogom, és az
ujjaimmal a fejbőrét masszírozom. – Ugye? Azt kívánod, bárcsak
ne csókoltál volna meg a szekrényben, de megtetted. Mindketten
megtettük. És most már nem állhatunk meg itt.
A szeme folyton a számra vándorol, és életem egyik
leghihetetlenebb küldetésének tűnik, hogy itt állok az ajtaja
előtt, pár lépésre tőle, álló farokkal.
– Mi lett a kis édes hármasoddal? – mered rám, és már a
hangszínéből tudom, hogy be fogja adni a derekát.
Na, gyerünk! Csavard el a fejét, Kenna!
Közelebb hajolok, remélve, hogy Noah nem hall, és a fülébe
suttogom:
– Nyilván csak azért hagytam ki, mert akadt jobb lehetőség.
– Tényleg? Kaptál egy jobb ajánlatot?
Felnyúlok, és végigsimítom a rózsaszín tincsét.
– Remélem, hogy kapok.
– Még csak nem is tetszel.
A tenyere szélével erősen meglöki a mellkasomat, és pár
másodpercre engedek neki, hátrálok egy lépést.
– De a szád még mindig szereti az enyémet, és el sem tudom
mondani, hogy az enyém mennyire odavan a…
Az arcomba csapja az ajtót.
Hangosan káromkodom, és idegesen a tarkómra lendítem a
kezem.
– Faszom!
Mögöttem tompa nevetés.
– Ez egy visszautasítás volt, Mackenna? – kérdezi Noah
gúnyosan, és a kamera ismét rám szegeződik.
Fintorogva a középső ujjam mutatom neki.
– Majd meglátod, addig próbálkozom, hogy a végén
gyakorlatilag beköltözöm ebbe a szobába! – Pandora ajtajára
mutatok, majd dühösen visszasétálok a hálószobámba, ahol a
srácok privát bulija már javában zajlik.
 Mindenki kefél, farkat szop vagy iszik, én viszont kurvára józan
vagyok. Az egyik lány Lex fölé hajol. Int, hogy menjek, én leszek
a következő. Leszarom őket. Berongyolok a hálószobámba, a
gondolataimat egyedül Pandora tölti ki. Az ő kemény kis
pillantása. A vaskos ajtó az arcomban. A puncija olyan rohadt
szűknek tűnt a szekrényben, mintha öt kibaszott éve nem lett
volna senkivel, és hirtelen teljesen a megszállottja lettem.
Rá kellett volna vetnem magam, és addig falni a száját, amíg el
nem felejtjük mindketten az egész világot. A kezem nyugtalanul
hever az oldalamon. Beletúrok rövidre nyírt hajamba, megnyitom
a csapot, és az arcomra fröcskölök egy kis vizet.
Elképzelem, ahogy a fejtámlához kúszik, és széttárja a lábait
előttem. Hogy a nevemet sóhajtja, én pedig belemártom a
nyelvem, és megízlelem a combjai közötti édes mézet.
A picsába ezzel az egésszel! Nem érem be kevesebbel, mint
amit akarok, és hirtelen annyira be akarok menni a szobába,
ahogy senki más, és tudom, is hogyan jutok be oda.
– Leo? – Percekkel később már a menedzserem ajtaján
kopogtatok.
– Mi a fasz van, Kenna? – Kinyitja az ajtót, és int az egyik
lánynak, hogy maradjon az ágyban.
Nyilvánvalóan épp kényeztette Leót.
– Kulcs – morgom.
Mondanom sem kell, hogy milyen kulcsra gondolok. Leo szeme
üveges lesz a pénzjelektől.
Elvigyorodik és bólint.
– Vidd a szobádba, hogy a kameráknak is jusson egy kis vad
petting – utasít.
– Írj a Mikulásnak levelet, hátha meghallgat, Leo!
Elmegy, kotorászik a cuccai között, a csaj odajön, egy köntöst
kanyarítva magára.
– Szia, Kenna, jól nézel ki!
Leo egy kulccsal jön vissza.
– Azért hamarosan mutass valamit a kamerának!
– Ha ma este mutatok valamit, az egy zuhanó operatőr lesz a
tizedik emeletről.
 Aztán végigsétálok a folyosón, és benyitok azon a kurva ajtón.
A lámpák gyengén világítanak, és a szobában teljes a csend.
Pandora az ágyon fekszik elterülve, hason. A szívem nagyot
dobban, ahogy végignézem hosszú lábait, puha, halvány bőrét, ami
kilátszik a pólója alól. Úgy ki van ütve, mint aki meghalt, a feje
oldalra fordítva, sötét haja csak az ujjaimra vár. Mielőtt
végiggondolnám, mit csinálok, ledobom a ruháimat, és bemászom
mellé az ágyba. Mint a régi szép időkben. És a démonok, akik
egész éjjel üldöztek, most elcsendesülnek, hogy kényelmesen
odafekhetek mellé. Magamhoz húzom.
Álmában felsóhajt, a teste a melegségemet keresi.
Annyira passzol hozzám ez a lány, mindig is passzolt.
Egykor mindketten szüzek voltunk. Az ember azt várná, hogy
az első alkalom kínos lesz, de velünk nem így volt. Olyan volt,
mintha vihar sodort volna el bennünket. Lelkileg szétcsúszva és
megsemmisülve, de annyira, hogy talán már soha nem lesz olyan,
mint volt, elgyengülve zokogott a karomban, amikor végeztünk.
Úgy éreztem magam, mint egy épület, amit alapjaiban rengettek
meg. Elvesztettem az irányítást, ahogy ő is, és nem tudtam, mit
tegyek, mit rontottam el, hogyan hozhatnám helyre.
Most is így érzem magam.
Akkoriban vártam, azt akartam, hogy magyarázza el nekem, mi
ez a sok érzelem, mert ő általában nem mutatott ki semmit.
Amikor végre összeszedte magát, és letörölte a könnyeit,
megcsókoltam, azt mondtam neki, hogy szeretem, majd
megkérdeztem tőle, hogy: „Te is szeretsz engem, ugye? Ugye,
Pandora?”
A két év alatt, amíg együtt jártunk, soha nem mondta, hogy
szeret.
Hát, nem is hiszem, hogy ez a lány képes lenne bárkit is
szeretni.
Nem tudom, miért csapott meg most ez az emlék. Nem dühít
fel, mint általában, nem vagyok szomorú és ideges, amiért
belezúgtam egy lányba, aki soha nem fog úgy szeretni, ahogy
szerettem volna. A pokolba is, már túl vagyok azon, hogy szerelmi
vallomásokra vágyjak. Már nem vágyom rá. Már nem érzem azt
sem, amit mellette éreztem éveken át.
De vajon túl leszek-e rajta valaha is?
Kifújom a levegőt.
Valószínűleg reggel képen töröl, ha meglát az ágyában. Kék
here és lila szem, ezt érdemli az a pasi, aki ezzel a csajjal akar
kezdeni. De bassza meg, engem ez egyáltalán nem érdekel. Nem
ez a legnagyobb problémám.
A legnagyobb problémám az, hogy úgy tűnik, sosem fogom
elérni, hogy ez a csaj közel engedjen magához.
A fülébe suttogom:
– Csak átölellek, rendben? Semmi szórakozás.
Azt hiszem, bólint, és azt suttogja, hogy „oké”; és bár nem
vagyok biztos benne, hogy tényleg válaszolt, vagy csak
képzelődtem. Átkarolom a derekát, és szorosan magamhoz
ölelem.
 Hét

A valóság
nagy adagban

Pandora

A valóság jókora adagban csap le rám, amikor felébredek, és

látom, hogy ez a színizom test ott terpeszkedik mellettem a
szállodai ágyon. Egy másodpercbe telik, mire felmerül bennem a
kérdés, miszerint… ööö… vajon megengedtem Mackennának, hogy
velem aludjon?
Felnyögök, és a homlokomra csapok. Basszus! Miért, miért,
miért gyengülök el folyton mellette? A matrac nyikorog, ahogy
megmozdul az ágyban. Egyik karját kinyújtja, és nyögdécsel
álmában. Úgy tűnik, engem keres. Gyorsan arrébb gördülök, és
figyelem, ahogy a keze megállapodik egy párnán.
– Mackenna – szólalok meg, és a lábammal az oldalára taposok. –
Mackenna! – sziszegem.
Megfordul, felül, és hála istennek, hogy a takaró a dereka körül
van, mert ha még egy centivel több meztelen húst látnék belőle,
nagy eséllyel felrobbannék a bennem szétáradó forróságtól.
Érzem, hogy még jobban elpirulok, amikor észreveszem
kidudorodó izmait, ahogy támaszkodik felettem. A szemhéja
imádni valóan lassan mozog, alkalmazkodni próbál a fényhez, a
szája pedig ugyanolyan tökéletes és csodálatos, mint tegnap volt.
Aztán rám néz. Ezüstös tekintete valamivel lágyabb reggel, nem
olyan éles vagy félelmetes, mint máskor, szinte már… bensőséges,
ahogy rám néz. Játékosan megcsillan.
És túl későn jövök rá, hogy miért vigyorog, basszus. A pólóm
beleakadt a bugyim gumijába. Ő pedig lát mindent.
 – Hm, basszus, valaki éhesen ébredt ma reggel – szólal meg
álmos hangon, és végignéz rajtam.
Megragadom a párnát, és eltakarom magam.
– Nem vagyok éhes – felelem.
– Magamról beszéltem. Gyere ide!
– Nem, Mackenna! Ne csináld már! Tűnj el a szobámból!
Mondtam, hogy menj el!
Elvigyorodik, majd feláll, én pedig eldobom a párnát, és lejjebb
húzom a pólómat. Elindul a fürdőszobába. Egy perc múlva már
vissza is tér. Ennyi idő nem elég ahhoz, hogy kifésüljem az
ujjammal a hajamban lévő összes gubancot. Nem mintha
érdekelne, hogy mit gondol ez a seggfej. Egyáltalán nem érdekel.
A tekintete végigfut a lábamon, majd felfelé kúszik a pólóm
szegélyétől a nyakamig, és végül az arcomon állapodik meg.
– Hagyd így a hajad, jól áll! – mondja rekedten, és megáll, fölém
magasodva.
Forróság járja át a testemet, ahogy szemérmetlenül lenéz rám.
Mi baja van? Mi a baj velünk?
– Nincs semmi baj – motyogja.
– Ezt most hangosan mondtam? – nyögöm.
– Egész éjjel… hangosan beszéltél. Nagyon bejön.
Istenem. Álmodtam valamit. Azt álmodtam… nem is tudom, mit.
Megint a szekrényről álmodtam. Azt álmodtam, hogy az ágyban
vagyunk. Hogy meg akar csókolni, és amikor elfordulok, ezernyi
borzongató csókot nyom a nyakamra.
Az emléktől meggyvörösre pirulok. Ez történt volna éjjel?
Az alapján, hogy milyen bensőségesen néz rám, azt hiszem,
nagyon szeretett volna megdugni. Hála istennek, nem engedtem
neki. A pólóm nyakát piszkálja, és a szemembe nézve lassan
végighúzza az ujját a nyakamon, aztán a hüvelykujjával
megsimogatja az alsó és a felső ajkamat. Bár a fogása laza, és
fizikailag nem szorít le, mégis csapdában érzem magam.
A tekintete elég ahhoz, hogy mozdulatlanul tartson.
Régen, amikor még a pasim volt, ugyanezzel a birtokló
tekintettel nézett rám. A titkos pasim, akiről senki sem tudott…
csak én. Meg talán az anyám.
 g y
De amíg tartott, folyton elbújtunk az iskolában a gondnok
szekrényébe, és addig smároltunk, hogy a végén már járni sem
bírtam, a lábam elgyengült, amikor az osztályterem felé
tartottam, és közben az ő ízét éreztem a számban, a ruháimon
meg az ő szappanjának az illatát.
Most is küzdök a késztetés ellen, hogy megszagoljam a nyakát.
Kész harc nem mozdulni, miközben a szemem férfias arcát
fürkészi négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, és arra
vágyom, bár az ujjaimat is végighúzhatnám ott. Az évek semmivé
válnak.
Úgy izzik közöttünk a levegő, mint a régi időkben, amikor én
voltam számára a galaxis középpontja. Amikor a lányok
vágyakozva bámulták az iskolában, ahogy elment a szekrényem
mellett, és senki másra nem nézett, csak rám. Néha, amikor a
folyosó kiüresedett, gyorsan fölém hajolt, és végigcsókolta
hátulról a fülemet, amibe minden porcikám beleborzongott, a
lábujjaimtól a fülem hegyéig. Ilyenkor egészen felhevültem, és a
lábam között lüktetni kezdtem.
Annyira, hogy amint hazaértem, nekiálltam nyögdécselni.
Emlékszem rá, hogy csináltam.
Szerelmes dalokat tettem be, és lejátszottam magamban a
szavakat, amiket mondott nekem, közben pedig arra gondoltam,
ahogy hozzám ért. El akartam halmozni Mackenna Jonest, fel
akartam falni, vele akartam aludni…
De belülről közben mérgezett anyám keserűsége és apám
hűtlensége. Minden érzést megtartottam magamban, titkoltam
őket anyám elől is, nehogy elvegye tőlem Mackennát. És mivel nem
akartam elveszíteni őt, meg attól féltem, hogy ez az egész nem
valódi, az érzéseimet előle is eltitkoltam, és teljesen
megszoktam, hogy nem mondok semmit. Mindent elfojtottam
magamban.
Nem is tudom, miért érzem úgy folyton, hogy menten
szétrobbanok.
– Ne, Kenna! – szólalok meg, amikor a hüvelykujjával szétnyitja
az ajkaimat.
 Veszélyesen közel áll hozzám, a magassága, a szélessége, a
mérete, a most-azonnal-meg-akarlak-dugni szexepilje pokolian
megfélemlít.
Gonoszan elvigyorodik, és végigsimít a csípőmön.
– Miért ne?
– Mert nem fog megtörténni – felelem lélegzet-visszafojtva.
– De igen, meg fog. – A vigyora is azt mondja, hogy biztosan
meg fog történni.
Lazán megpaskolja a fenekemet, és az ismerős érzéstől,
ahogyan az ajkát az enyémre simítja, felforr a vérem. Mégis, mit
képzel magáról? Azt hiszi, hogy azért, mert véletlenül
csókolóztunk, eljátszhatja, hogy a pasim? Amikor rámordulok és
ellököm a kezét, csak kuncog, aztán visszamegy a fürdőszobába.
Úristen, el sem hiszem, hogy engedtem, hogy rám tegye a
mocskos mancsait abban a szekrényben – és itt maradjon
éjszakára!
Hallom, ahogy zuhanyozni kezd, ahogy folyik a víz, ahogy
csapkodja a finom férfihúsát. Aztán hallom, hogy dúdolni kezd
egy dallamot, egy olyan dallamot, amit még soha nem hallottam.
Nagyot dobban a szívem, amikor eszembe jut, hogy tizenéves
korunkban is ezt csinálta. Istenem, ne gondolj már azokra a
pillanatokra! Fáj. Tényleg fáj. Gondolj a rossz pillanatokra! Arra,
amikor elment. Amikor magadra hagyott, miután elérte, hogy
szükséged legyen rá, és elhitette veled, hogy nem tudsz nélküle
élni.
Elhessegetem a keserédes emlékeket, majd felkapom a
telefonomat, és eszembe jut Melanie.
Valószínűleg az irodában van, és épp hiányolja a kellemesen
keserű társaságomat. Gyorsan küldök neki egy SMS-t:
Megcsókoltam.
A válaszára várva másodpercről másodpercre rosszabbul érzem
magam, és nemcsak a szekrényes incidens miatt, hanem amiatt is,
hogy együtt aludtam Mackennával. Amikor felébredtem, az a
szemétláda szinte nagykanál pózban vett körül.
Melanie: Tessék?

É
 Én: Megcsókoltam azt a szemetet! Velem töltötte az
éjszakát. Ó, istenem!!!!! Ez kész öngyilkosság!
Melanie: Miért? Belement? Tudod, mit mondanak arról, hogy
ahol egyszer tűz lángolt…
Én: Belement a csókolózásba, hogy az önző céljaira
használjon, de én is önző voltam.
Melanie: Akkor, mi a probléma?
Én: A probléma az, hogy azt fogja hinni, hogy NYERT!
És tényleg nyerni fog. Tényleg, tényleg nyerni fog, mert
annyira el van telve magával, hogy csodálkozom, hogy fér be ebbe
az épületbe. Hogy is magyarázhatnám el a boldog, gondtalan és
ártatlan Melanie-nak, hogy ha egy szemétláda összetöri a
szívedet, nem engedheted meg neki, hogy újra megkapja, nem
engedheted, hogy újra hozzád érjen. Éppen azon gondolkodom,
hogy fogjak bele, amikor azt írja:
Nézd, Demóna, ha tényleg ilyen pöcs, akkor szólok
Greysonnak, hogy küldjön oda valakit, aki átrendezi az arcát.
Pislogok.
Én: Melanie, az új vérszomjad megrémít.
Melanie: Hehe! :)
Én: Rosszul vagyok a gondolattól is, hogy valaki bántja
Mackennát. Csak én bánthatom őt. A francba!
Félredobom a telefonomat, és ki-be fújom a levegőt, ahogy a
dühterápián tanultam.
Aztán kényszerítem magam, hogy Magnoliára és az anyámra
gondoljak.
Mags!
Magára hagytam szegény Magset az anyámmal, aki még nálam is
keserűbb, mert elhatároztam, hogy lezárom a múltam, és
félreteszem ezt a kurva pénzt, hogy a jövőben szabadabban
élhessünk Magsszel. A lezárás számomra egyenlő azzal, hogy
Mackenna rájön, élete legnagyobb hibája volt elhagyni engem. De
mégis, hogy terveztem ezt megvalósítani? Úgy, hogy újra
belekeveredem érzelmileg?!
Nem keveredhetek bele. Nem lehetünk haverok, főleg nem
dugópajtások.
 g p j
Vagy mégis?
Nem, nem lehetünk, mert túl nyomi vagyok ahhoz, hogy kétszer
is túléljem ezt. Mert még ha tetszem is neki újra egy egészen
kicsit, nem fog kedvelni, ha megtudja, milyen titkokat rejtegetek.
Ha egyszer beléd csap a villám, és túléled, szerencsés vagy, de
kétszer nem fogod túlélni. Az biztos.
Hogyan tehetném világossá, hogy a szekrényes jelenet és az itt
alvás nem tesz minket barátokká?
Eszembe jut, amit a buszon mondott: ad egy esélyt arra, hogy
egy dallal reagáljak. Így aztán tollat ragadok, és írni kezdek.
Másodpercről másodpercre dühösebb leszek. Annyira dühös,
mintha nem is papírra írnám a szavakat, hanem palatáblába
vésném őket.
Pár perccel később Mackenna kilép a zuhany alól, és úgy áll meg
előttem, mintha még mindig engem akarna. Jól csinálja. Teljesen
vizes, aranyló húsán vízcseppek folynak lefelé. Ezüstös szemével
csöndesen szemlél, szerintem érzi a levegőben a változást. Na,
legalább okos.
Hamiskás mosollyal odasétálok hozzá, és átnyújtom neki a
papírt.
– A dalod – közlöm vele.
A szemöldöke a meglepetéstől felszalad, aztán hangosan
felolvassa a szöveget.

Mackenna szájából
Nem jön, csak hazugság
A csatornának jobb íze van

Tiszta, leplezetlen derültséggel néz rám.

– Ez most komoly?
– Folytasd csak! – morgom összeszorított fogakkal.
Érzem a samponja illatát. Utálom.
Folytatja az olvasást.

A szamár segge finomabb

Utálom Mackenna száját
É
 j
És a kibaszott hazugságait
Megcsókolhatja a seggem
Jobb az íze, mint a kibaszott szájának.

Leereszti a papírlapot, és mielőtt észbe kapnék, már el is kapta

a nyakam, és a számra tapasztja a száját. Aztán elhúzódik, és
végigsimít az ujjaival nedves ajkamon. Továbbra is vigyorog.
Megtörlöm a számat, hogy megszabaduljak a bizsergéstől, amit
az érintése hagyott maga után.
– Még dolgozom rajta. Csak gondoltam, talán szeretnél
elkezdeni te is dolgozni a dallamon – vetem oda mogorván.
– Hagynád, hogy én válasszak dallamot, amikor teljesen
beindultál, bébi? Használjuk inkább a Cápa filmzenéjét!
– Nem csókolhatsz meg csak úgy bármikor, amikor kedved
tartja, Kenna.
– Akkor ne nyisd ki a szádat, és ne dugd belém a nyelved, Pink!
– Én nem is… ahh.
A középső ujjam mutatom neki. Amikor feláll, és a dalommal
együtt az ajtó felé indul, hirtelen nagyon melegem lesz.
– Köszönöm ezt. – Úgy vigyorog, mintha egy szerelmes szonett
lenne. – Örülök, hogy ismét listákat írsz.
– Ez nem egy kibaszott lista.
– Hát, nem is dal, Pink.
Elnyomom a késztetést, hogy belerúgjak az ajtóba, amikor
elmegy. Inkább úgy döntök, megnyitom a vizet a zuhanyzóban.
– Gyűlöllek – motyogom vetkőzés közben, csak hogy kiürüljön
belőlem Mackenna.
De a legrosszabb az egészben, hogy azon agyalok, vajon tényleg
komolyan gondolom-e.

Fürdés után, amikor ágyba zuhanok, már jóval nyugodtabb vagyok.

A takaró gyűrött. A szobában itt maradt kicsit az illata. Miért
hagytam, hogy… megöleljen? Miért folytattam, miért csináltam

É É
ezt? Éreztem, hogy besurran mellém. Éreztem, ahogy a matrac
besüpped a súlya alatt, aztán éreztem, ahogy meleg izmaival
körülvesz, de úgy tettem, mintha nem venném észre, mert nem
akartam, hogy elmenjen.
Felnyögök, és a kezembe temetem az arcomat.
Istenem, mit tettem?
Nem hagyhatom, hogy átjusson a falaimon, a védőrétegeken,
amiknek a felépítése évekbe telt. Mégis belesétálok életem
legfájdalmasabb pillanataiba, és egy kicsit máris gyűröttnek
érzem magam. Olyan vagyok, mint az ágy, amiben velem aludt.
A gyűrött érzések bekúsznak a mellkasomba. Próbálom jobb
kedvre deríteni magam azzal, hogy elképzelem, milyen jövő vár
ránk Magnoliával a sok pénznek köszönhetően.
Leülök, az órámra nézek, majd gondolatban végigmegyek
Magnolia napirendjén. Mivel nyár van, biztos otthon van.
Tárcsázom a számát a mobilomról, és minden fájdalmam,
zavarom enyhül, amikor meghallom vékony kis hangját a vonal
másik végén.
– Hiányzol, Panny, harmincnyolc dolgot fogunk csinálni, ha
visszajössz! – jelenti be.
– Hű, te aztán beosztod az időmet, mi?
– Igeeen! Találd ki, melyik a harmincharmadik!
– Hmmm. Lássuk csak… – Úgy teszek, mintha gondolkodnék,
amíg meg nem hallom, hogy gyakorlatilag zihál. – Egész nap
pizsamában fogunk feküdni és társasjátékozni!
– Nem! Csinálunk egy limonádés standot, és narancslevet
árulunk.
– Micsoda? Hé, várj csak! A limonádés standon nem lehet
narancslevet árulni. Akkor narancsleves standot kell csinálnod.
– De igen, lehet! Miért ne lehetne?
Annyira kimerített a tegnap este, hogy ma délelőtt gondolkodni
sem tudok rendesen. Ezért aztán kihátrálok.
– Oké, igazad van. Szegjük meg a szabályokat! Azok, akik
limonádét árulnak egy limonádés standnál, nem olyan kreatívak,
mint mi.

É
 – És kicsit felvizezzük őket, hogy több narancslevet tudjunk
eladni.
– Micsoda? Ne, óóó, nem, nem. Itt tényleg közbe kell
avatkoznom, Mags. Nem fogjuk felhígítani a narancslevet. Ilyet
csak komplett gazemberek tesznek.
– Bűnözők! Bűnöző akarok lenni, de veled! – visítja, én pedig
vigyorgok, mint egy hülye, és a karkötőmet bámulom.
Mags mesélni kezdi, mi mindent csinált. A karkötőn apró
drágakövek vannak, színesek, csiszolatlanok. Ezek állítólag
megvédik minden szerettemet a rossz dolgoktól. Nem múlik el a
reggel anélkül, hogy meg ne dörzsölgetném őket.
Nem örülök annak, hogy Mackenna miatt ma elfelejtettem ezt.
Így hát végigsimítom a hüvelykujjammal a köveket, hagyom, hogy
ez az egyszerű mozdulat megnyugtasson. Magnolia hangjához
hasonlóan.
Nem is sejtettem, hogy ma reggel ilyen nagy szükségem lesz a
nyugalomra, amit végül meg is lelek.

Szóval, rossz híreket kaptam. Nem meglepő. Arra számítottam,

hogy ez az utazás az elejétől a végéig katasztrófa lesz, úgyhogy
nem kéne teljes pániküzemmódban lennem. Eleve úgy ébredtem,
hogy Mackenna az ágyamban van. Erre most? Nos, az van, hogy
lezárták az autópályát egy építkezés miatt, úgyhogy a folyton
hatékony Lionel repülőgépet bérelt, az visz minket a következő
helyszínre. Ez nem egyszerűen rossz hír.
Ez kész katasztrófa.
Nem vagyok egy tapizós típus, de kétségbeesetten szükségem
van arra, hogy fogjam valakinek a kezét, amikor repülök. Teljesen
kétségbeesek, de olyan szinten, hogy attól-tartok-kitépek-a-
helyéről-egy-karfát-vagy-valamit-most-hogy-nincs-itt-sem-
Melanie-sem-Brook-sem-Kyle-anyám-vagy-Magnolia.
De… sóhaj… legalább van nálam gyógyszer, nem?
A világ amúgy is a gyógyszerektől pörög, szóval…

É
 És legalább nem kényszerítettek arra, hogy kettesben menjek
a repülőtérre Mackennával. Ugyanazzal a busszal utaztam, mint a
táncosok, Lionelnek nem volt ideje tiltakozni, mielőtt elindultunk.
Igaz, mind olyan gonosz pillantást vetettek rám, hogy azt hiszem,
életem végéig átkozott leszek. Nem mintha alapból nagyon
szerencsés volnék, úgyhogy talán fel sem tűnik a különbség.
Amióta becsoszogtunk a reptérre, a Viking ikrek folyamatosan
engem bámulnak. Az arckifejezésük inkább kíváncsi, mint
ellenséges, elgondolkodom, vajon mit mondott nekik rólam
Mackenna.
Ez a csaj nem csak a paradicsomdobáláshoz ért. Amikor
tizenhét éves volt, megengedte azt is, hogy leszakítsam a
szüzessége virágát…
– Helló! – mondja végül az egyik.
– Helló! – teszi hozzá a másik.
Most már mindketten vigyorognak, nagyok és szőkék, és ami a
legrosszabb, hogy Mackennához hasonlóan nekik is van magukhoz
való eszük. A Crack Bikini a ruháiktól kezdve a paparazzók
számára gondosan összeállított megjelenésükig egy aprólékosan
kidolgozott árucikk. Mackenna parókái, a Vikingek láncai,
tetoválásai és mellbimbógyűrűi mind részei „a megjelenésnek”,
bár Mackenna ma fekete pólót és farmert visel
pilótaszemüveggel, rövidre nyírt frizurájára pedig sapkát húzott.
Az ikrek ízig-vérig rocksztároknak öltöztek: Jax nyakában láncok
lógnak, míg Lex egy tüskés chokert visel.
– Személyi? – kérdezi Lionel.
Átadom neki, ő pedig becsekkoltat.
Mackenna csatlakozik a két fiúhoz, és a srácok most már mind
engem néznek. Mindhárman.
Utálom, hogy Mackenna energiája ennyire hatással van az
enyémre. Ő az egyetlen ember ezen a világon, akitől tényleg
felpörög az adrenalinszintem. Azt érzem mellette, hogy fullra fel
vagyok töltődve, mintha a testem extra hormonokat pumpálna, ha
a közelében vagyok.
Jax összeszorított szájjal méreget.
– Kenna amúgy nem sokat mesélt rólad.
 gy
A tekintetem Mackennára siklik, és a hasam valamiért
megfeszül, amikor látom, hogy el sem mosolyodik, csak néz
kitartóan.
– Csak azt, hogy boszorkány vagyok? – viccelődöm.
Lex felnevet.
– Nem ilyen szavakkal.
– Hát, a magas, a sötét és a gonosz az ő vonzerejének is része,
nem igaz?
Rám vigyorognak, én pedig egy pillantást küldök Mackenna felé.
A hasam megint megfeszül, amikor meglátom, hogy úgy néz rám,
mintha nagyon agyalna valamin. Lionel visszajön a jegyemmel, és
hirtelen valósággá válik minden.
Tényleg repülni fogok.
Kizárt dolog, hogy Mackenna előtt felfedjem, milyen gyenge és
sebezhető vagyok, de az idegességem szintje az egekbe szökik,
ahogy a kapu felé tartunk.
Élesen érzékelem, hogy némán halad mellettem. Ezerszázalékos
rocker, lazán, rosszfiúsan dobálja magát vonulás közben. Oldalra
pillantok, és az alkarját díszítő tetkóját látom, meg az ezer bőr
karkötőt a csuklóján és az ezüstgyűrűt a hüvelykujján. A bőrömön
érzem annak a gyűrűnek az emlékét, amikor egy kicsit
bedurvultunk a szekrényben.
De mi az a tetoválás?
Több öltönyös férfi is jelen van a csapatban, próbálják távol
tartani az embereket a sztároktól. Ők hárman mindig olyanok,
mintha egyek lennének: két here meg egy fasz.
– Minden oké? – kérdezi tőlem Mackenna.
– Príma.
Nyugi, Pandora. Csak beveszel egy gyogyót, iszol rá egy kis
whiskyt, és kiütöd magad!
Ezt mantrázom, amikor felszállunk a gépre. A repülőgép illata
hirtelen fojtogatni kezd.
Mackenna a srácokkal beszélget. Lionel hatalmas mosollyal
üdvözöl, és lazán bekísér az első osztályra. A táncosok csevegni
kezdenek a srácokkal. A táskámat a felső rekeszbe pakolom, és
Mackennát figyelem. Úgy tűnik, minden srác unja a beszélgetést,
Ó
 gy gy j g
de Mackenna nem. Óóó, nem, a játékos Mackenna nem az a típus!
Mosolyogva incselkedik a lányokkal, és lopva meg-megérinti a
karjukat.
Istenem, nem hiszem el, hogy milyen!
A homlokomat ráncolva ülök le a helyemre, és imádkozom a sima
landolásért. Ki-be lélegzem, és – ma már tizedszer – ellenőrzöm a
zsebemben lévő gyógyszeres dobozt. Ha egy fémdarab tud
repülni, akkor én is tudok benne repülni, biztonságban, ahogy azt
mindenki állítja.
De amint becsatolom a biztonsági övet, eszembe jut, hogy halt
meg apám. Néha elképzelem, ahogy a gépe megbillen és lezuhan.
Elképzelem, ahogy apa ledermed. Anyára gondol, és rám. Vajon a
többiek sikoltoztak? Ez a félelem velem együtt nőtt az évek
során, ahogy elvesztettem az ártatlanságomat, és cinikusabbá
váltam, ugyanakkor sebezhetőbbé és ezért óvatosabbá is.
A félelem bugyborékol és pezseg a gyomromban, pedig próbálom
elhessegetni a gondolataimból azt a repülést. Azt, hogy apám
utolsó búcsúja tényleg igazi búcsú volt. Azt, hogy senki sem élte
túl.
Anyámmal azelőtt láttuk a balesetet az esti hírekben, hogy
rájöttünk, apám is azon a gépen volt.
– Jaj, istenem! – lihegte anyám, amikor a darabokra tört
repülőgépet bemutató felvételeket néztük a szirénák, hordágyak
és törmelékek között.
A telefonjára nézett.
– Apád járatának hamarosan le kell szállnia – mondta. – Ideje
lenne, hogy tartsunk egy szép kis családi vacsorát.
Én is a telefonomra néztem, mert megígértem Mackennának,
hogy találkozom vele a dokkoknál.
Anyám fel-alá járkált. Korábban soha nem járkált fel-alá. Maga
alá temetett a rettegés. Mint amikor az ember látja azokat a
sötét felhőket a nap felé lebegni, amik aztán el is takarják szem
elől. Amikor a telefon csörgött, és anyám felvette, tudtam.
Sírni kezdett. Én is sírni kezdtem.
– A gépen volt. A gépen volt az asszisztensével. Nem
Chicagóból repült, hanem Hawaiiról jött vissza.
 g p j
– Micsoda? Hogyhogy?
– Úgy… – Anyám letörölte a könnyeit, és minden érzelem eltűnt
az arcáról. – Úgy, hogy hazudott nekünk.
A telefon megállás nélkül csörgött, miután az emberek sorban
értesültek róla, hogy apám meghalt. Tudtam, hogy nemcsak erről
beszélhettek, hanem arról is, hogy az asszisztensével volt.
Kilopództam a házból, egy óra késéssel, a sötétségbe rohantam,
és akkor megláttam azt az alakot az utcán, aki a házunkat
figyelte, mintha biztosra akart volna menni, hogy minden rendben
van-e velem. Muszáj volt kinn várakoznia, mert be nem jöhetett.
– Kenna! – Rávetettem magam, és próbáltam visszatartani a
könnyeimet. – Az a gép! Ő is azon utazott! Azon a gépen ült!
– Sss. – Ringatott. Az én biztonságos menedékem. Lehunytam a
szemem, és belékapaszkodtam. – Hazudott nekünk. Végig
hazudott nekünk.
– Sajnálom – mondta reszelős hangon, és megcsókolta a
szemhéjam. – Én mindig itt leszek neked. Soha nem fogok
hazudni…
Megrándulok, amikor a légiutas-kísérő bejelenti, hogy
csukódnak a gép ajtajai. A zenekar tagjai hátul ülnek, az
énekesek elöl. Rengeteg szabad hely van, a fenébe is, az egész
gépet kibérelték. Jax az egyik ülésen ül, a mellette levőn a cuccai
hevernek, és Lex is elfoglalt egy plusz széket. Mackenna most
épp a két légiutas-kísérővel beszélget. Megfordította a
baseballsapkáját, és így nagyon fiatalos és helyes. Úgy néz ki,
mint régen… tizenhét évesen.
Próbálok uralkodni az idegeimen, amikor Mackenna azzal riaszt
meg, hogy lehuppan a mellettem lévő ülésre, lekapja a sapkáját,
és az előtte lévő ülészsebbe dugja, mintha nem lenne tele
ezeregy baktériummal. A karfára támaszkodik, és teljes testével
felém fordul. Talán arra született, hogy engem kínozzon?
– Eltévedtél? Van itt egy csomó üres hely – szólalok meg.
Figyelmesen néz rám.
– Nekem ez kell.
Megrázom a fejem, előveszem a kis kézikönyvet az előttem
lévő ülés zsebéből, és lapozgatni kezdem.
 p g
Nem fogok kiborulni a jelenlétében. Az. Ki. Van. Zárva. Mégis
nagyon élesen érzékelem a körülöttem lévő idegen zajokat.
Csoszogó lábak. A gép motorjai. A repülő ajtajának csukódása,
Mackenna légzése.
A légzése.
Erre koncentrálok, és próbálom a légzésemet az övéhez
igazítani, remélve, hogy nem veszi észre. Jó lenne, ha segítene
ellazulni. Vagy legalább elterelné a figyelmemet.
Hamarosan italokkal kínálnak minket. Előveszem a tablettás
dobozomat, és diszkréten a tenyerembe dugva tartom. Mackenna
kinyújtóztatja hosszú lábait.
– Whiskyt, szivi. És hozz neki is – mondja, és rám mutat,
közben hátrébb engedi a székét.
A kézikönyv szerint felszálláskor az ülésnek függőleges
helyzetben kell lennie, de ő láthatóan leszarja.
Sosem babusgatott. Gyerekkorunkban sem. Egyenrangú félként
kezelt. Ritkán sírtam, de ha mégis, akkor megvárta, hogy
abbahagyjam. Ha elestem, egyszerűen felhúzott, és úgy tett,
mintha nem lenne okom sírni, ezért aztán nem is sírtam.
Tisztában volt vele, hogy nehezen fejezem ki az érzelmeimet.
Amikor apám meghalt, teljesen elfojtottam őket. Egyáltalán nem
sírtam, és Mackennát ez nem zavarta.
Azt hiszem.
Soha nem erőltette, hogy beszéljek róla. Most rám bámul, és
látom rajta, hogy igyekszik felmérni a helyzetet, sajnálkozás és
nyilvánvalóan mindenféle babusgatási szándék nélkül, ezért aztán
kibököm:
– Még mindig utálom a repülőgépeket.
A szemében aggodalom csillan.
– Van egy ötletem. Mondd meg Lionelnek, hogy húzzon a
picsába, és szállj le a gépről! Aztán mindketten elfelejthetjük
ezt az egészet.
Valószínűleg ez a legkomolyabb arckifejezése, amit most látok
a képén, és egy pillanatra elgondolkodom. Csókolóztunk a
szekrényben, aztán úgy tettem, mintha aludnék, hogy ő odabújjon
hozzám tegnap este. Kínos ma a szitu. Tényleg nem akarom, hogy
 g p y g gy
egész nap és három héten át minden egyes nap a csábításának
legyek kitéve. De a pénz függetlenséget, Magnolia számára pedig
jobb jövőt biztosíthatna.
– Nem lépek vissza. Aláírtam a szerződést. Ahogy mondtam,
szegény vagyok, és megvásárolható – morgom.
– Hát, akkor nagyon csalódott vagyok. Ha valakit nem
érdekelnek a világi javak és a hétköznapok, az te vagy.
– Úgy beszélsz, mint egy baromarc, aki úszik a pénzben.
A szájához emeli a whiskyt, és rájövök, hogy egy másik poharat
felém nyújt. Kiveszem a kezéből, ügyelve arra, hogy az ujjaink ne
érjenek össze. Ő azonban eltartja az egyik ujját, mintha direkt
biztosra akarna menni, hogy egymáshoz érjünk.
A homlokom ráncolom. Ő mosolyog. Tudja, hogy ezzel a kis
érintéssel áramot küldött a vérkeringésembe, az ereimbe, a
hajszálereimbe.
A gép másik oldalán Lionel úgy bámul rám, mint aki fülig belém
van zúgva, aztán sajnos a gép elindul. Fogalmam sincs, mennyi
időbe telik, amíg a tabletta hatni kezd, de jobb, ha beveszem.
Baromi ideges vagyok, a testem feltöltődött és zsibong.
Az apám. Elképzelem, ahogy egy ilyen ülésben várakozik.
Tökéletes körülmények között indult haza, mégsem érkezett
meg. Épp a házi feladatomat bámultam, amikor hívtak.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezi Mackenna.
– Veled nem – motyogom, majd felkapok és átlapozok egy
katalógust, utána visszadugom az előttem lévő ülés zsebébe. Azt
kívánom, bár elmenne most Mackenna, nem vagyok a legjobb
formámban. – Kérlek, menj el! – lihegem.
– Kérlek, hadd legyek itt melletted! – kérlel.
Nincs gúny a hangjában. A szemében csak őszinteség.
Az érzelmeimet őrző erőd gumiszerűvé válik, és ez annyira
megrémít, hogy kis híján könyörögni kezdek: „Nem! Kérlek! Menj
el!”
Úgy nézünk egymás szemébe, mintha versenyeznénk.
Egy pillanatra azt hiszem, veszíteni fogok.
Aztán azt mormolja:
– Számíthatsz rám, Pandora.
 Mielőtt emlékeztethetném, hogy miért nem számítok már rá,
kioldja a biztonsági övét, és mindent vissza akarok szívni, de ő
feláll, és átmegy a folyosón egy másik üléshez.
Ezért mondják, hogy vigyázz, mit kívánsz.
Abban a pillanatban, ahogy eltűnik, gyászolom, hogy eltűnt
mellőlem egy emberi élet. Nem is egy emberi élet – hanem ő. Az ő
kihívást jelentő, izgalmas és dühítő jelenlétének az elvesztését
gyászolom.
Mackenna tudja, hogyan halt meg az apám. Hogy üzleti úton
volt, és a repülő lezuhant. Mint egy filmben, vagy a legrosszabb
rémálmodban. A titkárnőjével volt. Nem, nem üzleti úton. Aznap
vesztettem el apámat, amikor anyám rájött, hogy elárulta őt.
Elárult minket.
Egy másik nővel.
Nem tudtam gyászolni, mert anyám mellett úgy éreztem, azzal
elárulnám őt. Ahogy apa is elárulta őt. Az egyetlen érzelem, amit
megengedtem magamnak, az a düh volt. Ha remegni kezdett az
állam, anyám lecsapott rám:
– Ne merészelj sírni miatta! Nézd meg, hogy hagyott el engem!
Nézd, hogy hagyott el minket!
Ezért mindig ügyeltem arra, hogy becsukjam a számat, és soha
ne sírjak. A harag a biztonsággal volt egyenlő. Megengedtem
magamnak, hogy haragot érezzek. Rengeteget. És miután
Mackenna is elhagyott, csak ez maradt nekem.
Az idegességtől az érzékeim hiperaktívvá válnak, amikor a
repülőgép felszállási pozícióba fordul. Hallom a hajtóművek
minden zaját, a jég csörömpölését Mackenna poharában, néhány
ülőhellyel arrébb. Az illata felém száll az üres ülésről, és furcsa
módon megnyugtat.
A számba rakom a tablettát, megragadom a whiskys poharat,
és lehúzom.
Az egyik operatőr elöl áll, engem figyel, a kameráját mozdítja.
Nyelek egyet, és kibámulok az ablakon, körmeim az ülésbe
vájódnak, ahogy a gép a kifutópálya szélére pozicionálja magát.
Érzem, hogy rám szegeződik a kamera, amikor mormoló hangot
hallok:
 – Hagyd már békén, baszd meg, és húzz azzal a szarral
máshova!
És akkor érzem, ahogy Mackenna karcsú, kemény teste
lehuppan mellém.
– Tegyük fel, hogy tényleg lezuhan – mondja.
– Tessék? – csattanok fel.
– Tegyük fel, hogy a gép nem tud felemelkedni, és lezuhan. –
Felvonja a szemöldökét. Rámeredek, de ő továbbra is józanul néz,
az arcomat fürkészi. – Én nem bánnám, ha meghalnék ma.
– Én igen. Apám is így halt meg. Ez a legrosszabb halál, amit el
tudok képzelni magamnak.
– A legrosszabb halál az lenne, ha egyedül halnál meg, és senki
sem hallaná az utolsó szavaidat. Vagy ha megfulladnál, ami…
– FOGD BE!
Kinyújtja a kezét.
– Fogd meg a kezem, Pink!
– Köszönöm, de nem.
– Rendben. Hüvelykujjháború?
– Istenem, annyira gyerekes vagy.
– Te meg gyáva. Gyerünk, használj már valamire, bassza meg!
Veszekedni akarsz? Oké. Fogni akarod a kezem? Még jobb. Nem
vagy biztos benne? Fogadok, hogy nem tudod a hüvelykujjaddal
lenyomni az enyémet, akárhogy is próbálkozol.
A fogamat csikorgatva megszorítom a kezét, mert tudom – és ő
is tudja –, hogy kétségbeesetten szükségem van az érintésre.
Borzongás fut végig a testemen, és bárcsak lenne erőm
megtagadni, de remegek. Ő pedig erősnek tűnik. Mintha semmi
sem zaklathatná fel.
A pasim.
Az exem.
Az egyetlen srác, akivel szexeltem. Akit valaha is akartam.
Akit valaha szerettem.
Megfogja a csuklómat, és ránt egyet rajta.
– Gyere közelebb! – utasít.
A szeméből sugárzó gyengédségtől megremegnek a szívemet
körülvevő falak.
 – Tessék? A hüvelykujjunkkal játszunk, nem a nyelvünkkel –
válaszolom védekezően.
– Komolyan beszélek. – Újra elmosolyodik, a mosolya gyengéd.
Még az is, ahogy a karomat szorítja, meg a suttogó hangja.
Gyengéd. – Gyere közelebb, Pink!
Összeszorítom a szemem, és közelebb húzódom.
Leszorítja a hüvelykujjamat, és rájövök, hogy becsapott.
Gonoszul kuncog, de már nem tudok tiltakozni, mert a gép
felszáll. Beszívom a levegőt, és az ablakon kinézve figyelem az
alattunk száguldó földet. Néhány percig próbálom nyugtatgatni
magam, de ez szinte lehetetlen. Mackenna keze még mindig az
enyémen van, de ahelyett, hogy a hüvelykujjamat szorongatná,
most inkább dörzsölgeti.
És ez annyira rossz és annyira jó egyszerre, olyan mélyre hatol
belém, és olyan puha, hogy talán még a repülőgép zuhanását is
könnyebben viselném, mint a kezét az enyémen.
– Engedd el! – mondom.
Elengedi, és az arcára furcsa szánalom vagy szomorúság ül ki.
– Csak lazíts! – tanácsolja. Összeszorítom a szemem. A hangja
jó hatással van rám. Felnyög. – Na, gyere ide! Gyere ide, bébi!
– Mondja a farkas a báránynak. Ne hívj engem bébinek! –
suttogom, és csak azért sem engedelmeskedem, a combom alá
dugom a kezem.
Élesen tudatában vagyok minden egyes centiméternek, ami
elválaszt bennünket.
Előrehajol.
– Te minden vagy, csak bárány nem.
A tekintetünk találkozik, és minden, ami vele kapcsolatos, a
hangjától kezdve az illatán át a szeméig, elbizonytalanít, de
annyira, hogy legszívesebben sírnék vagy ordítoznék.
A gép ismét rázkódik, és néhány ocsmány felhő közeledik
felénk. A tekintetem elhomályosul, és a testem minden szerve a
hasüregembe préselődik. Feszülten markolom az ülést, és
imádkozom, hogy a tabletta hasson. Ha Magnolia nem lenne, talán
le se szarnám, hogy meghalok-e. De anyán kívül csak én vagyok
neki. És anya… Anya.
 y y
Mackenna poharát újratöltötték. Figyelem a kezét minden
egyes alkalommal, amikor felemeli, kortyol belőle, majd leengedi.
Az ujjai varázslatosak. Valaha úgy zongorázott, mintha a
billentyűk az ujjai meghosszabbításai lennének, de mostanra
rocker lett belőle. Mindig is rosszfiú volt, de közben meg igazi
gyerek, aki igazán szereti a zenét és a hangzást.
A tabletta kezd hatni, a szemem lecsukódik. Ügyelek rá, hogy a
fejemet az ellenkező oldalra billentsem, mint ahol ő ül.
Nem mond semmit.
Ahogy a tudatom kezd elhomályosodni, az ablakhoz bújok, és
figyelek arra, hogy a vállam ne érjen az övéhez.
Emlékszem, hogy minden délután kilopakodtam hozzá. Nem
számított, hogy anyám az ügyészségen dolgozott. Nem számított,
hogy az apja bűnöző. Aznap mindketten a tárgyalóteremben
voltunk, és én valójában már őrülten szerelmes voltam belé –
anélkül, hogy én, az anyám vagy ő tudott volna erről.
Ragaszkodtam hozzá, hogy aznap elmehessek anyámmal a
bíróságra, azt mondtam neki, hogy egyszerűen ehhez van kedvem.
Anyám gyanakvón nézett rám, de nem bírt nemet mondani. Kint
ültem egy hosszú padon, Mackenna pedig a közelemben.
Hallottam, amikor kihirdették az ítéletet: az apja sok-sok évet
kapott a dílerkedésért.
Talán nem kellett volna arrébb csúsznom, hogy közelebb
kerüljek hozzá aznap, amikor megállapították az óvadék összegét.
Simán megláthattak volna minket, de nem tudtam uralkodni
magamon. Ott ült, és a kezét nézte, miközben az apja meg az
anyám odabent veszekedtek.
– Sajnálom – szólaltam meg.
– Én is – mondta.
Felemelte a fejét, és éreztem, hogy olyan intenzíven néz,
mintha lángolna. Kinyújtottam a karom, és megfogtam a kezét.
Csak erre volt szükségünk.
Ő megvédett az iskolában a csúfolódóktól, és pedig megfogtam
a kezét, amikor csak kettesben voltunk. Azon a napon egyedül
voltunk egy üres csarnokban, ott ültünk egy padon, és a fiú, aki
folyton a fejemben járt, készen állt arra, hogy meghallgassa,
 y j j gy g g
mennyit kell fizetnie az apjának, hogy a tárgyalás időpontjáig
szabadlábon maradhasson.
– Találkozzunk a dokkoknál, ahol legutóbb! – mondta, és
megszorította a kezemet, amint a tárgyalóterem ajtajai kinyíltak.
Gyors biccentéssel kiszabadítottam a kezem.
Anyám kisétált, és egy világos, éles, ügyvédes parancsszóval
odahívott magához. Éreztem, ahogy Mackenna – magányosan,
anyátlanul, és hamarosan apátlanul – engem néz arról a padról,
miközben az apját elviszik tőle, amíg óvadék ellenében
szabadlábra nem helyezik. Anyám azt mondta, hogy amint lezajlik
a tárgyalás, és az apját elítélik, Mackennát valami nagybácsi
magához veszi, aki ugyanolyan mocskos gengszter, mint az apja,
és hogy hamarosan valószínűleg kiközösítik az iskolában, és el kell
majd költöznie.
Anyám olyan volt, mint egy boszorkány. Minden, amit megjósolt,
valóra vált. De mielőtt Mackenna elment, az óvadék kihirdetése
és a tárgyalás között az enyém volt.
Napokra, hetekre, hónapokra az enyém volt, én pedig az övé.
Néha, amikor hazafelé mentem az iskolából, ő is velem tartott.
Az összes engem csúfoló gyereknek titokzatos módon lila lett a
szeme. Amikor anyám egy nap meglátta őt, félrehívott.
– Ezzel a fiúval csak a gond lesz. Bosszút akar állni, csak ezért
foglalkozik veled. Ne találkozgass vele, Pandora!
– Nem akar bosszút állni – mondogattam anyámnak.
De hogyan is érthette volna meg? Ő nem látta Mackennát meg
a távolba révedő, szomorú szemét. Annyira szomorú volt a
tekintete, hogy még az ezüst is szürkévé változott néha.
Anyám nem tudta, hogy senki más nem mondta neki, hogy
sajnálja. Nem tudta, hogy amikor folyton másokhoz jártam
„tanulni”, akkor valójában Mackennával találkoztam. Nem tudta,
hogy mennyit beszélgettünk és mennyit nevettünk. Néha csak
ültünk egymás mellett, és nem csináltunk semmit. Néha csak arra
figyeltem, hogy milyen helyzetben van a kezem, és hogyan
viszonyul az ő kezének a helyzetéhez. Néha megszűnt minden
körülöttem, és csak a hangját hallgattam, bármilyen szavakat
mondott is. Néha rajtakaptam őt is, hogy engem bámul. A számat.
 j p gy g
A melleimet. Néha elmentünk a kikötőbe, és éjszakára
beszöktünk egy hajóra. Megmártóztunk a hűvös vízben, és amikor
kiszálltunk a hajón, levetkőztünk, és felmelegítettük egymás
testét. Megmentett az iskolában. És most úgy éreztem, én
mentem meg őt.
Azt mondta, hogy szeret. Én is ki akartam ezt mondani. De az
együtt töltött időnk alatt soha nem mondtam ki. Azt, hogy
szeret, apró dolgokon keresztül mutatta ki: cipelte a cuccaimat,
amikor senki sem vette észre, csendben követett iskola után,
néha a házam előtt várakozott az esőben, amíg ki nem szöktem,
hogy kicsit együtt lehessünk. Talán úgy érezte, én értem meg
legjobban, és nem bírta elviselni, ha bárki bántott vagy hozzám
ért.
Anyám nem tudta azt sem, hogy jóval a tárgyalás előtt mennyit
könyörögtem Mackennának, hogy szexeljen velem.
Megígérte, hogy a következő hétvégén sor kerül rá. Meg is
történt, és varázslatos volt. Elvitt a rakpartra, ahol
ellopakodtunk az őrök mellett egy rejtett zugba az óriáskerék
alá. Bemásztunk az egyik kabinba, kiterített néhány takarót, és
szeretkeztünk.
Azt mondta, hogy szeret. Megkérdezte, hogy én is szeretem-e
őt. Szerettem. Tényleg szerettem. Könnybe lábadt a szemem
miatta. Gyönyörűnek, értékesnek, tökéletesnek éreztem magam
mellette.
Továbbra is találkozgattunk. Mindig titokban. Minden
alkalommal egyre jobb volt. A tökéletesnél is jobb. Mély hangján
különböző dalokat dúdolt nekem. Az iskolában csak szemezve
pettingeltünk, este egymáshoz is értünk.
Aztán eljött a tárgyalás ideje, és Mackenna egy idő után nem
jött iskolába.
De a tervünk továbbra is állt. A tárgyalás után elszökünk.
Csakhogy ő nem jött el aznap.
A nagybátyjánál is kerestem, de nem volt ott sem. Két idősebb
nő volt a nagybátyja ágyában.
– Kennát keresed? – kérdezgettek.
 Nyeltem egyet, azon gondolkodtam, vajon bántották-e, és ha
nem, akkor mégis hol lehet.
– Elment. Bostonba repült. Csak egy irányba volt jegye. Azt
mondta, küldött neked üzenetet.
– Hazudott. Nem küldött semmit.
Futottam, futottam, és amikor hazaértem, bezárkóztam a
szobámba, és elővettem a dobozomat, majd széttéptem minden
képet, amin azzal a hazug, gonosz, kegyetlen, kibaszott
seggfejjel voltam.
Semmi sem maradt abból az időből, kivéve azt a hülye követ a
dobozban, amit akkor kaptam, amikor azt mondta, meg ne
botoljak megint.
És most ismét ugyanabban a kőben botlottam meg, nem?
Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy nem úgy van, ahogy
emlékszem rá. Hogy nem olyan a keze. A szája. Az első csókunk.
És hogy nem is volt olyan féltékeny miattam.
Egy nap, mielőtt Mackenna hivatalosan megkérdezte, hogy
leszek-e a barátnője, vitatkoztunk… Wes Rosbergről.
– Járogatsz vele valahová? – kérdezte Mackenna összehúzott
szemöldökkel. – Hova szokott vinni? Miért mondtál neki igent?
Azt hittem, nem kedveled őt.
– Ő csak a barátom – feleltem megvonva a vállamat.
Talpra szökkent.
– Ó, tényleg? Mi van, ha barátnőt akar?
Ismét megvontam a vállam.
– Hát, talán én is szeretnék egy barátot.
– Én szívesen leszek a barátod.
– Tessék?
– Jól hallottad. A barátod akarok lenni.
– Kenna! Gyere ide! – kiáltja egy hang valahonnan a háttérből,
visszatérítve a jelenbe.
Attól, hogy a hangja morajlását hallom a közelemből, egy
pillanatra összezavarodom.
– Nem igazán érek rá.
Viccek, nevetések és csúnya szavak váltják egymást, és hallom
Mackenna kuncogását.
 g
Közvetlenül. A közelemből.
Hátradönti az ülésemet, felemeli a karfát, és átkarolja a
derekamat. Zavartan próbálom felfogni, mit keres a fülem
Mackenna mellkasán, és miért van a tenyere a hátamon. A felsőm
ráadásul kényelmesen felhúzódott. Vagy ő húzta fel?
A hüvelykujján lévő gyűrűje a bőrömhöz ér, apró köröket rajzol
vele a gerincemre.
Nyomást érzek a lábam között, ahogy próbálom összerakni
magamban a képet, de annyira be vagyok kábulva, hogy még a
számat sem tudom kinyitni. Talán álmodom?
Amikor az ikrek odajönnek hozzá beszélgetni, Mackenna
megmozdítja a testét, és kinyújtózik alattam, az izmai
hullámzanak, majd feljebb csúsztatja a kezét a hátamról, egész a
tarkómig, és még tovább, hogy megsimogassa a fülemet. Rekedtes
hangja halk, mintha nem akarna felébreszteni, miközben a srácok
a ma esti buliról beszélgetnek.
– Ő is jön?
Hallom a fojtott hangú kérdést.
– Hát persze – morogja Mackenna.
Nevetnek. Még mindig a közvetlen közelemből jön a hang.
A lábam között erősödik a bizsergés.
– Lehet, hogy nem is olyan jó ötlet. A lányok azt tervezik, hogy
megölik.
– Pff. Ő megrágná és kiköpné őket – feleli Mackenna.
Nem tudom eldönteni, hogy most sérteget, vagy sem. Az én
oldalamra áll a lotyói helyett? Melegség jár át, de elfojtom. Rég
nem vagyunk már barátok. Jó, volt a szekrényes smárolás
köztünk, de az őrültség volt. Pillanatnyi elmezavar. Egy állatias
pillanat. Jelenleg túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellenálljak a
simogatásának. Nem tudok felállni, de az, hogy itt vagyok, még
nem jelenti azt, hogy minden rendben van.
Újra elkalandozom, és a nevére gondolok. A neve azt jelenti,
hogy „a jóképű ember fia”. Kiskoromban utánanéztem, mert
folyton gúnyolt a nevem miatt.
Ismerem Pandora történetét, és tudom, milyen hibát követett
el, ráeresztett a világra minden szart, amikor kinyitotta a
 g y
szelencét. Mindig is háborúban álltam a nevemmel. Dühös vagyok
rá, mert azt sugallja, hogy soha nem lehetek igazán jó. Hogy
mindenkire bajt hozok. Szar dolgokat hozok az emberek életébe,
és semmi jót nem képviselek, azt hiszem. De ő? Ő egy rockisten.
A jóképű ember fia. Egy szempillantás alatt ismét visszatérek a
testembe, amikor érzékelem, hogy a száját az enyémre simítja.
Mit csinál? Állítsátok meg!
A testem görcsbe rándul, amint az agyam elkiáltja a parancsot,
gyors leltárellenőrzést végzek, és meghallom a repülőgép
motorjait. Most már nyalogat. Érzem a nyelvét a testemben, a
testben, amit utoljára ő használt. Az ő száját pedig én
használtam utoljára.
Dühös akarok lenni, de túlságosan lefoglal, hogy itt fekszem, és
magamba szívom ezt a csókot, ami majdnem olyan, mint azok a
csókok Magnolia meséiben. Azt mondja, ő nem hisz a
tündérmesékben, de az igazat megvallva, én igen.
Mackenna most a mesém főgonosza, és miatta most
megkeseredett banyának kellene lennem. Bárcsak a testem
engedelmeskedett volna a cselekménynek!
De most úgy csókolgat, mintha élvezné. Valószínűleg kanos, és
úgy döntött, jó leszek én is, ha már kéznél vagyok.
Megmerevedem a gondolatra, és megpróbálok elhúzódni, amikor
egy kéz a tarkómra simul, és megakadályoz.
– Pszt, csak megkóstolom a szádat! – suttogja.
Sóvárogva, erősebben nyomja a száját az enyémhez, az ajka
mozogni kezd.
– El kell kábítanod a nőket, hogy megcsókolhasd őket? – vetem
oda.
Mackenna tovább dörzsöli a nyelvét az enyémhez.
– Csak az olyan vadakat, mint te – incselkedik rekedt hangon.
Nem tudom feldolgozni. Nem bírok uralkodni magamon, amikor
incselkedik velem – mindig is szerettem, mert mosolyra
fakasztott, márpedig én, ugye, sosem mosolygok. Jó íze van,
olyan, mint a whiskynek meg egy laza, pimasz férfinak. Sosem
gondoltam volna, hogy egy laza, pimasz férfi ilyen jóízű lehet,
vagy hogy attól, hogy kába vagyok, még jobban élvezem ezt a
 gy gy gy gy g j
laza, pimasz férfit, mint amikor teljesen éber vagyok. Nem
értem, mi folyik itt. Felébrednek a dolgok a testemben.
A mellkasomban lévő lyuk most hirtelen megtelt.
Tiltakozások formálódnak az agyamban, de nem jutnak el a
nyelvemig, mert nedves, meleg, whiskys szája simogat.
Mérgező hatással van rám, de nem tudok elhúzódni tőle.
Ehelyett lassan az övéhez dörzsölöm a nyelvemet, és ízlelgetem.
Amikor azt mondom magamnak: Elég!, és hátrébb húzódom, ő
utánam jön.
– Sss, csak lazítsd el a szádat, bébi! Engedj be! – suttogja.
Ahogy elmozdul, megérzem a dudort a lába között. Hirtelen
lázasan vágyom rá, de kétségbeesésemre kuncogást hallok. Aztán
takarót kér az utaskísérőtől. Nem is tudtam, hogy tartanak
ilyesmit a gépeken, de érzem, ahogy betakar. Feltűnik, hogy már
nem hívja az utaskísérőt szivinek. A gyógyszer még mindig
elnehezíti a szervezetemet. Megpróbálom kinyitni a szemem, de
mielőtt az arcába nézhetnék, a szája az enyémre tapad.
– Hogy is felejthettem el akár egy pillanatra is, milyen ízed
van… hogy milyen függőséget okozol… – suttogja.
Laza önfeledtséggel kóstolgat. Megsimogatja az egyik
mellemet a takaró alatt. Én nem tudom, mit csinálok.
De, tudom.
Nem, nem tudom.
De tudom.
A szám gyorsabban mozog, az övének a ritmusa illeszkedik az
enyémhez. Az egyik mellbimbómhoz ér. Több év elfojtott
vágyakozása árasztja el a testemet és energiával tölti fel a
számat. Soha semmi sem volt még olyan jóízű, mint ő. Semmi.
Hirtelen rám tör, milyen volt érezni a testét tegnap este, és
most én vagyok az kettőnk közül, aki önfeledten csókol vissza.
Mackenna felnyög, a hangja visszhangot vet bennem.
– Istenem, ez az! Akarsz engem, Pink? Akarod ezt? Szarj le
minden mást! Szórakozzunk végre egy kicsit! Csak te meg én.
A hangja visszarángat a jelenbe.
Szórakozzunk?
A fájdalom, hogy elvesztettem őt, teljes erővel hasít belém.
 j gy j
Minden energiámat összeszedve elhúzódom, és dühösen
megtörlöm a számat. Mackenna rám néz, és pislog, mintha
elkábult volna a csókunktól. Egymás száját méregetjük. Ő nyíltan
feltüzeltnek tűnik, én még próbálom eldönteni, mit is érzek.
Keresem a szokásos dühömet.
– A kamerák ezt az egészet felvették – szólalok meg.
– Igen, de nem tudtam ellenállni. – Ismét a számra szegezi a
tekintetét, és nyilvánvaló elégedettséggel vigyorog. – Túl csábító
voltál, Pink. Olyan illatod van, mint egy kibaszott kókusznak, és
évek óta nem éreztem ilyet.
A homlokomat ráncolva nézek rá.
– Perverz vagy, aki rocksztárnak adja ki magát, hogy kiélhesse
a melltartók iránti rajongását.
Leszállunk. Felnyúlok a kézipoggyászomért, de ő elintézi
helyettem.
A pólója felemelkedik, ahogy kihúzza a szarjainkat a felső
rekeszből, és meglátom a hasizmát meg a tetoválást a karja belső
oldalán. Valami szöveg, amit nem tudok kibetűzni.
– Mit jelent az a tetoválás?
Felvonja az egyik szemöldökét, de nem válaszol, a szeme
viszont ismét a számra vándorol.
– Azt jelenti, hogy egy faszfej vagyok. Amúgy, ha a szád nem
néz ki most totál szétcsókoltnak, akkor ne hívjanak Mackennának.
Várom, hogy felébredjen bennem a felháborodás, de még
mindig nyugodt vagyok, úgyhogy nem jön.
– Baszd meg! Hazudsz. Mit jelent?
Elmosolyodik, nyilvánvalóan nem fogja elárulni. Aztán meglep,
előrehajol, begörbített hüvelykujjával oldalra dönti a fejem, és
hideg gyűrűje az állam alá kerül.
– Lehet, hogy nem voltam elég jó, amikor tizenhét évesek
voltunk – suttogja, és farkasszerű szemét, ami ebben a
pillanatban elragadóan megcsillan, továbbra sem veszi le rólam –,
de hidd el, most már elég jó vagyok, Pink! Több mint elég jó.
– Tévedsz – suttogom dühösen. – A pénz. A hírnév. Ennek ehhez
semmi köze. Korábban jó voltál, de most már nem vagy az.
 – Nézzenek oda! Tüzet okádsz, mint valami dühös kis varjú.
Hány kibaszott tablettát kell bevenned, hogy lenyugodjál?
– Igazából egyet. Te vagy az ellenszer.
Elsuhanok mellette, és kilépek a gépből. Érzem, hogy mögöttem
jön. Élesen érzékelem azt, hogy a közelemben van akkor is,
amikor az érkezési kapunál a kamerák villogni kezdenek, és a
lányok azt kiabálják, hogy „Crack Bikini! Kenna! Lex! Jax!”.
Lex és Jax magániskolába jártak, és akkor ismerkedtek meg
Mackennával, amikor ő elköltözött. Állítólag az ikrek szerették
bosszantani a gazdag apjukat, és semmivel sem lehetett úgy
felbosszantani az öregüket, mint egy Mackennához hasonló
sráccal.
Mackenna Jonesról az a hír járta, hogy öngyilkos üzemmódban
működik. Azt szívott, amihez kedve volt, ivott, hangos zenét
játszott, folyton bajt okozott és nem tanult. Extrém sportokat is
űzött, és verekedett. Miután az apját elítélték
drogkereskedelemért, a nagybátyja befogadta, de ő sem volt
jobb. Mackenna életmódját elnézve, csoda lenne, ha megélné az
ötvenet.
A Crack Bikini évekkel ezelőtt jelen volt egy kocsmai
verekedésen, és egy riporter megörökített tőlük egy idézetet,
ami azóta híres – vagy inkább hírhedt – lett.
– Mi ez itt? Verekedés? – kérdezte állítólag Mackenna.
– Igen – válaszolta valaki. – Nem tudom, kié.
Mackenna elvigyorodott, a káosz láthatóan megdobogtatta a
szívét.
– Hát, mostantól az enyém! – füttyentett a Vikingeknek, akik
azonnal ugrottak, nem is törődve azzal, hogy ki vagy mi a faszért
bunyóznak.
Most már idősebbek, de nem biztos, hogy sokkal érettebbek.
Egy zokogó nő megállítja Mackennát.
– Köszönöm. Köszönöm, jaj, köszönöm! – mondja a nő, és úgy
nyúl felé, mintha egy látomást akarna megérinteni. Megdöbbenek,
amikor Mackenna zavartan megáll, és megfogja a kezét. – Semmi
sem inspirált úgy az életemben, mint a zenéd, ha a hangod hallom,
azonnal szebb lesz a napom…
 p
Szinte túl bensőséges a látvány. Megnyugszom, amikor hallom,
hogy Mackenna súg valamit a nőnek, és aláírja a papírt, amit az
odanyújt neki. Mackenna szeme csillog az őszinteségtől. Nem
olyan seggfej, ahogyan vártam. Annyira… hitelesnek tűnik.
A mosolya természetes, a tekintete a nőre szegeződik, és mond
neki valamit, amitől annak csak úgy sugárzik az arca, még el is
pirul.
Ismét megremegnek egy kicsit a falaim. Még a padló is billegni
látszik.
Amikor Mackenna elszakad a tömegtől, és felém tart, felvonja
egyik szemöldökét.
– Na, mi van? Nincs semmi szemét megjegyzésed?
– Nincs. – Némán sétálok el mellette. A tettei olyan helyeket
érintettek meg bennem, amire egyáltalán nem számítottam.
Kinyitom a számat, és hallom, ahogy elismerően azt mondom: – Jó
lehet, ha valakinek változást tudsz előidézni az életében.
Egyenesen előrebámul, és halkan válaszol. A kamerastáb végig
veszi az egészet, a testőrök pedig a rajongók kordában
tartásával küzdenek.
– Régebben ez adott erőt…
– De?
– De már nem feltölt, inkább leszív. Egy idő után üressé válsz
belül, és olyan dalokat énekelsz, amiket már nem is hallasz.
Csendben maradok, különös fájdalom jelentkezik bennem.
Szeretném, ha könnyű lenne őt hibáztatni, amiért elhagyott, de ő
egy álmot kergetett, nem várhattam el, hogy én legyek a mindene.
Gyűlölni akarom, mert megbántott, de most annyira emberi, hogy
nem tudok mást tenni, mint csendben maradni és magamba szívni
ezt az érzést, amit kiváltott belőlem.
Ezüstös szemei most szinte melegnek tűnnek, ami már csak az
árnyalatuk miatt is lehetetlen, mégis így van. Meleg, folyékony,
olvadt ezüst szemek, amikkel úgy néz rám, mintha arra vágyna,
hogy értsem meg őt.
– Mindenki azt hiszi, hogy ez a szexről meg a piáról szól. Pedig
nem. – Végigsimítja a feje búbját. – Ez az úton levés magányáról
szól. A lányokról, a szexről. Arról az elcseszett helyzetről,
 y y
amikor az érzéseidről énekelsz, miközben nincs senkid, aki
kitöltené benned az űrt, és a fájdalomról, hogy mennyire
szeretnél érezni valamit.
A döbbenettől nem jutok szóhoz.
Az oldalamhoz szorítom a kezem, nehogy hozzáérjek. Válaszra
vár. Látom, hogy megértést vár tőlem, mert elmosolyodik és
felnevet.
– Rendben. Jó volt veled beszélgetni.
Annyira szeretném megölelni. Ha egy kicsit alacsonyabb lenne,
meg is tenném. Ha egy kicsit szelídebbnek tűnne, esküszöm,
megtenném.
De Mackenna nem alacsony és nem szelíd.
Az energia úgy pattog körülöttünk, mint egy feszültség alatt
álló vezetékben, mialatt Mackenna arra vár, hogy tegyek –
mondjak – valamit. Bármit. A barátja akarok lenni, olyan
kapcsolatot akarok, ahol a tenyerébe pacsizhatok az expasimnak.
De nem sok esély van rá, hogy ez összejön. Olyan, mintha a berlini
fal állna köztünk, és ha ő be is engedne a saját falai mögé, én
soha az életben nem fogom ledönteni a sajátjaimat. Ezért nem
mondok semmit, csak bólintok, és ironikusan megjegyzem:
– Veled is jó volt beszélgetni.
Elneveti magát, de a nevetéséből hiányzik az öröm.
– Hihetetlen vagy – suttogja.
Elhúzódik, és otthagy. Rossz érzés jelentkezik a gyomromban.
Egyedül vagyok, de talán ezt akartam. Emberek vettek körül, de
senkit sem engedtem közel. És a hírneve ellenére talán ő is
egyedül van. Elítélem őt, mert gyűlölöm, de mit tudok én arról,
hogy min megy keresztül?
Vajon mit élt át az elmúlt hat évben, amiről én nem tudok?
Bármit is, nem azt, amin te keresztülmentél, amikor elhagyott…
Újra dühös vagyok, felállok. Próbálom elfojtani. Mackenna
békejelet mutat Lionel felé.
– Majd később megyek a szállodába! – kiabálja.
Lionel bólint, és megfordul, hogy magyarázatot adjon a hozzá
legközelebb eső kamerának.
– Az apjához megy.
 pj gy
– Az apja börtönben van – teszem hozzá.
– Már nem. Kint van, és a közelben lakik.
Értetlen pillantásomra – én azt hittem, közel húsz évet kapott
– Lionel odasétál hozzám.
– Nem nézel ki túl jól.
– Gyógyszert vettem be a repüléshez.
– Ó. Hát, akkor elkocsikázhatsz velem a szállodába.
– Hű, köszönöm ezt a nagylelkűséget!
– Pandora – folytatja –, a rendező meg én szeretnénk, ha holnap
találkoznál a koreográfussal. Szeretnénk, ha betanulnád az egyik
táncot. Azt, ami rólad szól. Azt terveztük, hogy a Madison
Square Gardenben a koncerten maszkot húzol, és együtt táncolsz
Oliviával, majd a tánc végén leveszed az álarcot, Mackenna rájön,
hogy ki rejlik alatta, te pedig megcsókolod.
– Most viccelsz? – tátogok. – Én nem táncolok!
– Holnaptól igen. Aláírtál egy szerződést.
– Az nem volt benne, hogy én…
– Benne volt, hogy követned kell az útmutatásainkat, és
támogatnod kell a forgatásokat, abban a minőségben, amit mi
jónak látunk. Trenton és én úgy látjuk jónak, hogy táncolnod kell
Oliviával, Jones körül. Reggelre készülj fel!
 Nyolc

A múlt nem mindig

marad a helyén

Mackenna

Apa százévesnek néz ki, ha nem többnek. Épp most jött ki a

szupermarketből, és arra tart, ahol állok, zsebre dugott kézzel.
– Szia, apa! Kimerültnek tűnsz.
Morog valamit az orra alatt.
– Egész nap zöldségeket pakoltam. Lélekölő, de tényleg! –
panaszkodik.
A sarki kávézó felé sétálunk.
– Hé, ez becsületes munka. Becsületes! – hangsúlyozom.
Jó életem volt egykor mellette. Bármit megadott, amit
akartam. Most már én is meg tudom adni magamnak a jó életet,
sőt neki is. Azt vallom, hogy minden rendes embernek
gondoskodnia kell a családjáról.
– Látod, apa? Itt jó a kilátás. Úgy ehetünk itt, hogy a
kisujjadat sem kell mozdítanod, még a számla miatt sem.
Rám néz, én pedig előhúzok valamit a zsebemből.
– Ha már a csekkeknél tartunk. – Átnyújtok neki egy százezres
csekket. – Nem biztos, hogy vissza tudok jönni, amíg nem
végeztünk a filmmel. De megpróbálom. Szeretnék időt szakítani
arra, hogy veled lehessek.
– Mi a faszért szeretnéd?
Mintha csak végszóra történne, az emberek sutyorogni
kezdenek és rám mutogatnak, majd a következő fél órában
autogramot osztogatok az asztalunknál. Mire végzek, az ételem
kihűlt. Eltolom magamtól.
 – Húzzunk innen! – mondom apának.
A szállodai kocsival, amivel idehoztak, a lakására megyünk.
A lakása olyan, amit egy kaját pakoló fickó nem engedhetne meg
magának, de ő az apám. Azt nem engedte volna, hogy a régi
házunkhoz hasonlót vegyek, de ez a hely olyan kompromisszum,
ami mindkettőnknek belefér. Leszokott a piáról, a drogokról,
mindenről, amitől ő számított egykor Seattle miniatűr Wall
Street farkasának.
– Így buknak el a nagyok… – motyogja, és figyeli, ahogy
körbenézek a lakásában.
– Te sosem voltál nagy. – Nevetek, és megpaskolom a hátát. –
És igen, elbuktál. De a lényeg, hogy felálltál. Az ember innen
ítélje meg önmagát, nem igaz?
– Csak neked köszönhetem, hogy állok, különben még mindig
abban a…
Elkalandoznak a gondolatai, én pedig eltűnődöm, milyen
borzalmakat láthatott a börtönben.
– Apa, emlékszel arra a lányra… aki régen tetszett nekem?
– Tetszett? – horkan fel. – Az enyhe kifejezés!
– Emlékszel rá?
– Annak a kibaszott ügyésznek a lányára? Persze hogy
emlékszem.
– Most a bandával van. Leo azt akarja, hogy szerepeljen a
filmben.
Egyik kezemet végighúzom az arcomon. Nem várok tanácsot,
csak egyszerűen muszáj beszélnem erről valakivel. Valakivel, aki
komolyan veszi. Nem Jaxszel vagy Lexszel, akik röhögnek ezen,
és nem is Lionellel, aki anyagilag bölcs húzásnak tartja a
szerepeltetését. Apa komolyan veszi ezt. A homlokát ráncolja,
majd kirobbannak belőle a szavak:
– Maradj tőle távol, Kenna! Egyszer már összetörte a szíved.
– Kurvára nem törte össze – kacagok.
– Aznap, amikor eljöttél hozzám a börtönbe, és azt mondtad,
nem vagy elég jó neki… Hát, én soha többé nem akarom látni azt a
megbántott fiút. Soha többé. A Jonesokkal nem lehet ezt tenni.
 A büszkeségem egyszerre támad fel azzal a késztetéssel, hogy
megvédjem magam, de nem tudok mondani semmit. Pandora
tényleg összetörte a szívem. Megfeszítem az állkapcsomat.
– Még mindig tetszik neked.
Apám levegő után kap.
– Kizárólag szexuális értelemben. Azt tervezem, hogy addig
toszom az agyát, hogy a végén ne tudjon járni se. A pokolba is,
nem hibáztathatsz ezért!
Úgy néz rám, mintha átlátna rajtam, és a lehető legrosszabb
kifejezés jelenik meg a szemében.
Szánalom.
– Sajnálom, fiam. Tudom, hogy miattam veszítetted el.
– Soha nem veszítettem el. Soha nem volt rá szükségem, így
aztán el sem tudtam veszíteni. Tényleg.
Megvonom a vállam, és a távolba réved a tekintetem,
gondolataim a múltban járnak.
Ez egy ígéretgyűrű?
És mit ígérsz nekem?
Magamat.
Bassza meg, mekkora hülyék voltunk!
Mit képzeltem, mégis, mit ígérek neki? Apámat több mint tíz
vádponttal állították bíróság elé drogkereskedés miatt. Nem
tudtam mást adni neki, csak azt a gyűrűt és egy ígéretet, amit
végül visszadobott az arcomba.
Ebben a pillanatban megpördülök.
– De ennek vége. Változtatni fogunk, te meg én. Jobb emberré
válsz. Engedd be a jó dolgokat az életedbe, oké?
Fáradt sóhaj kíséretében ledobja magát a kanapéra, és
körbemutat.
– Nem tudom, fiam. Nem biztos, hogy ez a becsületes élet
nekem való. Kibaszott unalmas.
– Apa, légy becsületes! Engedd be a jót! Oké? Kurvára büszke
vagyok rád, tényleg.
Odamegyek, megpaskolom a hátát, mire felhorkan, és továbbra
is mogorván néz, mintha azt kérném tőle, hogy szart lapátoljon
élete végéig.
 g g
– Tudod, mit? – mondja aztán rám mutatva. – Beengedem a jót,
és a tisztességes életet választom… ha te kiűzöd őt a
szervezetedből, és elfelejted, hogy valaha is szemet vetettél rá.
Azt akarod, hogy távol maradjak a dílerkedéstől? Akkor te meg
maradj távol az olyan mérgező lányoktól, mint ő! Egyetlen
kibaszott ügyész lánya sem fogja kétszer összetörni a fiam
szívét. A szerelem nem létezik, ezt ne feledd! Az egyetlen
szeretet, amit valaha is ismertem… – Elhallgat, és egyenesen rám
néz. – Az a fiam szeretete volt.
A szeme elvörösödik, és én, mint valami picsa, teljesen
elérzékenyülök.
– Légy jó, apa! Meglátogatlak, ha vége a turnénak. Még
győzködöm Leót, hogy kapjak egy kis szabadságot. És akkor
együtt lóghatunk.
– A szerelem nem létezik, ezt sose feledd! A nők legalábbis
nem képesek szeretni.
Az ajtó mellett állok, és küzdök magammal. Küzdök egy lány
emlékével és egy dühös nővel, aki annyira vágyik arra, hogy
beléhatoljak, mintha megfulladna a farkam nélkül – még akkor is,
ha gyűlöli a testét, amiért rám vágyik.
A szerelem nem létezik.
– Én rocksztár vagyok, apám – mondom, és a szavak keserűen
csengenek a számban. – Nyilván azért énekelek erről a szarról,
mert hiszek benne. Csak abban nem hiszek, hogy rám fog találni.
Odakint azonban rohadtul pocsék kedvem kerekedik, úgyhogy a
sapkámat az arcomra húzom, felteszem a pilótaszemüvegemet, és
beülök a rám várakozó kocsi hátsó ülésére.
Ujjaimmal a combomon dobolok, és kinézek az ablakon, az
épületek ablakait bámulom.
Régebben felmásztam a hálószobája ablakához. Nem olyan
egyszerű ám az, mint ahogy a filmekben látszik, de nekem
sikerült. Egyik este átverekedtem magam a tüskés, szúrós
bokron, fel a rohadt lugason, az ablakpárkányra, egész az
ablakáig – ami a világtörténelem legkeskenyebb párkánya, faszom!
–, egy karral kapaszkodtam, és addig kopogtam, míg Pandora ki
nem nyitotta. Aztán beszökkentem, és mindketten a tüskéket
szedegettük ki a pólómból.
– Kibaszott bokor – morogtam.
– Pszt! – szólt rám, és rohant ellenőrizni a zárat az ajtaján. –
Mit keresel itt?
– Nem tudok aludni. Apa iszik. Mindent összetört, ami még
maradt a házból. Látni akartalak.
Ránéztem, és hát, szent szar, sosem gondoltam volna, hogy
olyan ruhában alszik. Apró rövidnadrágban. És bő pólóban, amiből
kilóg az egyik válla.
– És azért jöttél át, mert… szükséged volt egy mackóra? –
kérdezte. – Ha már medvének kell lennem, akkor szerintem
inkább grizzly vagyok.
– Akkor, Grizzly, veled kell beérnem.
Lerúgtam a cipőmet, és bebújtam az ágyába, magamhoz húztam
őt.
Könnyedén felnevetett, de próbálta elfojtani a hangot. Sosem
nevetgélt ez a lány, de velem bizony igen.
– Én sem tudtam aludni – suttogta hirtelen, és köröket kezdett
rajzolni az alkaromra.
Pont ott, ahol most a tetoválásom van. Bassza meg, kinyírt!
Pandora mindig is egy zárt kis szelence volt, sosem volt hajlamos
arra, hogy az érzéseiről beszéljen. Ha mondjuk, éppen elvérezne,
és valaki megkérdezné, fáj-e neki, ő válaszul valószínűleg
megvonná a vállát, még akkor is, ha épp abban a pillanatban halna
bele a kínjaiba.
Megértem őt. Igen, valahogy megértem őt. És ő is megért
engem. Aznap este szorosan átöleltem, és másodperceken belül
elaludt a karomban. Régebben még bízott bennem annyira, hogy
ez megtörténjen. Elaludt, szorosan hozzám bújva. A telefonom
ébresztőjét hajnali ötre állítottam be, hogy az anyja ne lásson
meg bennünket. Aztán a plafont bámultam, és azon tűnődtem,
vajon rám gondol-e, amikor azt a forgó ventilátort nézi odafenn.
Vagy hogy egyáltalán gondol-e rám úgy, ahogy én gondolok rá,
amikor ágyban vagyok.
 Anyám meghalt, amikor hároméves voltam. Emlékszem az
illatára és az érzéseire, de az arcára nem. Valamiért nagyon
utálom, hogy nem emlékszem az arcára. Azt pedig még jobban
utálom, hogy apám nem jól birkózott meg az elvesztésével, és
minden fényképétől megszabadult, mielőtt beleszólhattam volna.
Amikor apámat rajtakapták a dílerkedésen, a kormány gyorsan
elvette az autóit meg a házat. A tárgyalásig Tom bácsihoz
költöztünk, aki rosszabb volt, mint apa. Csak az alkohol
érdekelte. A barátaim? Érdekes volt látni, hogy szélednek szét,
amikor apám arca bekerült az esti hírekbe.
Egy nap alatt a magániskola legnépszerűbb kis szarosából
egyedül ebédelő fiúvá váltam. Minden huss, egy szempillantás
alatt!
Szürreális érzés volt. Valótlan.
Nem bírtam aludni, enni, mert valahogy tudtam, mi jön ezek
után.
Rettegtem tőle, habár vártam is, hogy eljöjjön végre. Az utolsó
csepp, amitől megtelik a pohár, aminek a vizébe aztán, tudtam jól,
belefulladok. Az utolsó kibaszott rovátka, amit ha megrajzolnak,
fel leszek akasztva. Már csak arra vártam, hogy az egyetlen
dolog, ami még megmaradt nekem – és amit a legjobban akartam
–, szintén eltűnjön.
Amikor az életed száznyolcvan fokos fordulatot vesz, félelmek
alakulnak ki benned. Én pedig jobban féltem attól, hogy
elveszítem őt, mint bármi mástól. A pokolba is, attól féltem, hogy
már el is vesztettem.
Hajnali 5:02-ig egy szemhunyásnyit sem aludtam, de ő ott volt,
és én csak azt akartam, hogy biztosan ott legyen nekem.
A zsebemben kotorászva megkerestem anyám gyűrűjét.
Az egyetlen dolog, amit meg tudtam menteni. Mert elrejtettem.
Jogilag nem lehetne nálam. De ez volt minden, ami anyámtól
megmaradt, és azt akartam, hogy a csajomé legyen. Másnap
elvittem Pandorát a kikötőbe, és mielőtt elhagytuk a jachtot,
amit elfoglaltunk, átnyújtottam neki.
Ahogy megcsókolt…
 Azt hiszem, minden egyes alkalommal, amikor így csókolt
vissza, azzal áltattam magam, hogy szeret.
Egy nap aztán, hónapokkal később, egy nappal apa
ítélethirdetése után, megtörtént.
Rájöttem, hogy a lány, akinek a szerelmére úgy vágytam, mint a
levegőre… soha nem lehet az enyém.
Mennem kellett. Elmentem, és minden egyes lépésemet utáltam.
Nincs olyan pia, olyan prostituált, olyan lány, senki és semmi,
ami el tudna annyira kábítani, hogy megszűnjek vágyakozni utána.
Még egy dal sem.
Részegen, hónapokkal később kiöntöttem magamból mindent,
mert valakit hibáztatni akartam a szaros életemért. Így hát a
fájdalmam forrását hibáztattam. Új barátaim, a Vikingek?
A pokolba is, ők csak támogatták a bennem dúló dühöt meg az
ironikus ötletet, hogy Mozarttal vegyítsük a mérget. A mai napig
ugyanazokat a dalokat éneklem, sőt nekem úgy tűnik, hogy
mindennap, de elénekelhetem milliószor is, akkor sem hiszem,
hogy ne ölnék azért, hogy szeressen.
Egy kibaszott percre.
Egy másodpercre akár.
Hogy csak egy kibaszott csókot adjon, és azt mondja, hogy
legalább akkor, régen szeretett.
 Kilenc

Úgy táncolok,
ahogy fütyülnek

Pandora

Korán kelek. A koreográfus a szálloda báltermében vár rám,

tizenegy másik táncossal együtt. Letitta is ott van, vigyorogva
figyel, ahogy belépek. Nem ittam még kávét, humortalan és álmos
vagyok. Még csak vissza sem vicsorgok.
Nem tudtam aludni az éjjel. Folyton azt vártam, hogy Tudjukki
megérkezik az ágyamba. Nem, nem is vártam. Inkább…
számítottam rá. Szomorú, de ez a valóság. Eszembe jutott,
amikor tizenhét évesek voltunk, és Mackenna folyton felmászott
a lugason át a szobámba, én pedig vártam – miközben úgy tettem,
mintha nem várnám –, és a szívem nagyot dobbant, amikor halkan
bekopogott az ablakon. Sietve beengedtem, ő pedig levette a
pólóját, a cipőjét, és csak a farmerjében becsúszott mellém az
ágyba, én pedig megszagolgattam, és szorosan magamhoz
szorítottam. Azt akartam, hogy tudja, apám halála óta ő az
egyetlen, aki képes elfeledtetni velem a fájdalmat. És elmondtam
neki, mennyire fáj a tudat, hogy anyám éjjel-nappal arra készül,
hogy elvegye tőle az apját…
– Semmi baj, magának köszönheti – suttogta, amikor ismét
elmondtam neki, mennyire sajnálom.
De közben mégis szomorúnak tűnt. Hogy is ne lett volna
szomorú?
Aztán elaludtam, pedig próbáltam fenn maradni, de túlságosan
jól éreztem magam az illatától, a melegségétől és attól, ahogy
hosszan és lustán a hátamat simogatta. Aztán egyedül ébredtem,
láttam a párnán a horpadást és a kissé nyitott ablakot, ahol
kisurrant, még éppen időben, mielőtt anyám jött, hogy
felébresszen az iskola miatt.
– Csukd be az ablakot, hideg van! – szidott le anyám.
– Már most olyan vagy, mint egy nagymama – morogtam.
– Ez nagyon tiszteletlen volt, Pandora.
– Sajnálom – motyogtam, majd a zuhanyzóba rongyoltam,
hagytam, hogy a víz végigfolyjon a testemen, és már előre
irtóztam az előttem álló naptól.
Tudtam, mi fog történni, hiszen előző nap is ugyanaz történt,
és azelőtt is.
Mackennát már messziről kiszúrom. Ő is rám néz. Úgy teszünk,
mintha még nem fogtuk volna meg egymás kezét, mintha nem
aludtunk volna együtt úgy, hogy a testem perecként rátekeredett
az ő hosszú, egyre növekvő testére. A szűk baráti körömmel
lógok, de érzem, hogy Mackenna farkasként őriz a nagymenőktől
zsúfolt asztaltól, habár a letartóztatás után csak az igazi
lázadók, a zűrös családi hátterű fiatalok lógtak vele. Mindannyian
az apja tárgyalását és ítéletét várták. Na de Kenna?
Kennát már mindenki „próbára tette” az iskolában. Mindenki,
kivéve engem. Ahogy elhaladtunk egymás mellett a folyosón,
mindketten figyeltünk arra, hogy a vállunk összeérjen.
Késve mentünk be az órára, a módszereink minden alkalommal
mások voltak. Néha teknősbékatempóban kötötte meg a
cipőfűzőjét, mialatt a folyosók kiürültek. Máskor pontosan abban
a pillanatban ejtettem el a könyveimet, amikor ő elhaladt
mellettem, hogy közel hajolhasson hozzám, és becsúsztassa a
könyveimet a hátizsákomba. Hülyeség volt, tudom jól, de a nap
kész kínszenvedés volt, ha nem válthattam vele legalább
egyetlenegy szót. Csak egy szót, vele.
– Szia! – mondta halkan, és csak a szája egyik oldalát húzta
mosolyra.
– Szia! Köszi – feleltem, pedig valójában azt akartam mondani,
hogy veled akarok lenni.
Ezüst szemei pedig néma csalódottsággal azt felelték: mi a
faszért nem lehetek veled?
 A kézen fogva járkáló párok látványába belehaltam. Mindig
észrevettem, hogy feszül meg az állkapcsa a felgyülemlett
energia következtében, és tudtam, hogy épp azon tűnődik, miért
nem élhetünk így mi is.
– Anyám miatt – magyaráztam.
De ő nem érthette ezt. Anyám sólyomként figyelt, amióta látta,
hogy Mackenna egyszer hazakísért. Ő tönkretette volna az
egészet.
– Igen, tudom, csak ideges vagyok – suttogta a fülembe, a
lehelete olyan volt, mint a lágy szél, aztán a vállamra akasztotta a
hátizsákomat, és a hüvelykujját a bőrömhöz érintette ott, ahol a
pólóm elhúzódott, ellopva ezt az érintést… és vele együtt a
szívemet.
– Gyere át hozzám ma este! – fakadtam ki.
– Úgy lesz, örökre – felelte.
Örökre…
Hat év telt el – igazából egy kicsit több –, és még mindig
emlékszem arra az örökrére. Ahogy arra is, hogy amikor kanos
lett, a szeme – néha minden különösebb ok nélkül: elég volt egy
pillantás, egy mosoly, egy suhanás, egy érintés vagy az, hogy
rövidnadrágot viseltem – mocskosabb ezüstössé vált, és azóta
valahányszor megpillantok valahol egy mocskos ezüstdarabot,
fájdalom nyilall a mellkasomba. Mackenna már nem az a fiú. És én
sem vagyok az a lány, aki az ágyban várakozott rá, mohón lesve az
ablakot. De tegnap este nagyon úgy éreztem, mintha ismét az a
lány volnék.
Pont olyan voltam. Vágyakozó, reménykedő, aki retteg a
reménykedéstől. Sebezhető.
Ő okozta életem során a legtöbb fájdalmat, és a túlélési
ösztönöm erősebben tör fel, mint valaha, amikor a közelébe
kerülök. Mackenna minden része fenyegetést jelent, a hangja, a
csókja, a múltunk, a szívem. Annyira biztos voltam benne, hogy
már nincs szívem, ám ő nagyon is emlékeztet rá, hogy de bizony,
még mindig van, valahol ott belül. Életre kel, amikor a közelében
vagyok, és azt kiáltja: Veszély…
 Most nagyon mérges vagyok, hogy nem jött át hozzám, pedig én
– még ha gyűlölöm is magam, amiért ezt kívánom – most is arra
vágytam, hogy jöjjön át.
Sikerült felzaklatnia, de olyannyira, hogy már azt
fontolgattam, éjfélkor beveszem a nyugtatómat. De már csak két
tablettám van, és hát ugye, mi van, ha megint repülnünk kell?
Szívrohamban halnék meg, már ha a hülye repülőgép nem zuhanna
le magától.
Kábultan töltök magamnak egy csésze gőzölgő kávét az oldalsó
kis büféasztalról, és belekortyolok, közben a két lányt figyelem a
terem elején. Az egyik sötét hajú, a másik szőke.
Cickó és Olivia.
Ó, igen. Ők itt ketten a főkolomposok. Azonnal felismertem
őket.
Cickó a szőke, de nem természetes szőke, mint Melanie, hanem
festett, sötét szemöldökkel. Olivia sötét hajú, majdnem olyan,
mint én, de az arca kerekebb, és az arckifejezése, azt hiszem…
lágyabb. De a tekintete? Hát abban semmi lágyság nincs!
Egyenesen rájuk nézek, mert az embernek sosem szabad
elfordítania a tekintetét az ellenségeiről. Tökéletesre
fejlesztettem ezt a nézést, miután apám meghalt, anyám
fenyegetni kezdett, az iskolában pedig kinevettek – bár csak
addig, amíg Mackenna el nem érte, hogy befogják.
A huszonévesek úgy néznek rám, mintha én lennék a nap vicce.
A koreográfus tapsol, hogy a táncosok ne engem, hanem őt
figyeljék.
– A nevem Yolanda – mutatkozik be. – Én vagyok felelős azért,
hogy úgy mozgasd a tested, mintha egész életedben
hivatásszerűen gyakoroltál volna. Nem könnyű feladat, előre
figyelmeztetlek! A fürdőd? Ezután legyen jéghideg! Soha az
életben nem leszel olyan merev és rugalmatlan, mint a deszka, és
olyan esetlen, mint egy újszülött zsiráf. Most nyújtani fogsz
velünk, szóval figyelj és tanulj!
Csettint, mire a táncosok nyújtani kezdenek. Úgy látom, Oliviát
lenyűgözte már maga a tény, hogy nyújtani próbálok. Hogy meg
tudom-e érinteni a lábujjaimat? Nem. Olyan rugalmatlan vagyok,
mint egy bot, és szinte nyögök, ahogy tovább erőlködöm.
– Óvatosan! Különben meghúzod és elszakítod az izmot, és az
nem használ nekünk! – korhol Yolanda.
Latin származású, ezt a hangjából áradó szenvedélyességből és
a vaskos akcentusából tudom. A teste gyönyörű, minden
domborulata tökéletes. A többi táncosnőn is gyönyörűen áll a
testre feszülő ruha. Nem úgy, mint rajtam. Az én mellkasom
kissé lapos, és a fenekemre is ráférne egy kis hús. Nem sok
domborulat van rajtam. A mellbimbóim viszont jó nagyok, gyakran
látszanak a ruhán keresztül is, amivel szépen magukra terelik a
figyelmet, ezért tulajdonképpen örülök is, hogy a melleim kicsik.
A ruhámat Lionel küldette a szobámba, nem igazán passzol kis
melleimhez meg a kis fenekemhez.
Próbálom nem túl sokat nézegetni magam a tükörben, és így
elkerülni, hogy eszembe jusson, mennyire lapos a mellem.
Elindulok a terem közepe felé. Yolanda odahív.
– Te. Te és Olivia más koreográfiát tanultok be, mint a többiek.
Tegyél úgy, mintha én lennék Jones! Sétálj felém, érzéki
mozdulatokkal. Legyél delejező, szexi! Lépj kapcsolatba a benned
élő sellőkkel…
Hülyének érzem magam. Nevetségesnek. De igyekszem a
csípőmet riszálva vonulni. Körülöttem felhorkannak párszor,
úgyhogy megállok, és a homlokomat ráncolva körbenézek a
teremben, hogy minden nő lássa, milyen vagyok, ha nem tetszik
valami.
– Ne is foglalkozz a… lányok! – szólal meg Yolanda tapsolva,
majd felém fordul: – Na hadd lássam… érzékien! Ne olyan
mereven! Mintha szeretkeznél. Jonesszal szeretkezni fogtok
egymással a színpadon, ruhán keresztül. Mindenki Jonest akarja.
Képzeld el a testét, ahogy tekeregve a tiédhez simul. Mackenna
Jonesnak vannak a legjobb mozdulatai. Magic Mike sem ér fel
vele! Felkészültél?
Odaér hozzám, megragadja a hátamat, és a testét az
enyémhez simítva hullámzik.

Ú
 A cicijeink egymáshoz nyomódnak. Úgy csinál, mintha Mackenna
lenne, és olyan arckifejezéssel néz rám, amiről, gondolom, azt
hiszi, hogy baromi mackennás. Már a gondolattól is, hogy ez
történik velem közönség előtt, öklendezni támad kedvem.
– Én nem tudok…
– NEM TUDOK?! Ez a kifejezés itt nem létezik. Mi itt
mindannyian addig próbálkozunk, amíg nem megy. Most pedig
körözz a csípőddel! Kezeket a derékra! Jobbról balra, elölről
hátra, jobbról balra. Csak lazulj el! – Elmegy bekapcsolni a zenét.
A táncosok nyújtanak, én pedig dugom a levegőt, mint egy röhejes
picsa. – Nagyon jó! – dicsér. – Nagyon jó! Most használd a
karjaidat is… körözz velük oldalra… felfelé… lazítsd el azt a
merev kis testedet!
Az együttes dalára táncolunk, és a zene lüktetni kezd bennem.
A lányok a fejüket ingatják, kibontom a hajamat, és követem a
példájukat. Odamegyek Yolandához, és végigsimítom az oldalát.
Hirtelen korcsolyázni kezdek, a lábam átveszi az irányítást, és
Mackenna kezét képzelem a derekamra, tudom, hogy el fog kapni.
Ha elesek, az sem kínos, csak ürügy arra, hogy megérintsen, és
halljam halk, morgó nevetését. Szeretem, amikor nevet.
Szeretem a kuncogását, ahogy felemel, a kesztyűjével leporolja a
fenekemet, arcon puszil, arra az esetre, ha felismerne valaki, és
azt suttogja: „Elég lesz?”
Én meg: „Soha!”
Erre ő újabb, még mélyebbről jövő nevetéssel megpörget, mint
egy búgócsigát, húz magával a pályán, és én egyre közelebb
korcsolyázom hozzá. Hirtelen nem is olyan idegen ez a tánc.
Magával ragad a zene, követem az előttem mozgó nőt, hagyom,
hogy a lábam ismételje a mutatott lépéseket, a kezem mozog, és
követi a képzeletbeli férfit. Yolanda már nem is mondja az
utasításokat, én meg csak ringatózom, teljesen elengedtem
magam, és elképzelem, ahogy Mackenna ott áll a színpadon a két
nővel. Most ott állok közvetlenül előtte.
Emlékeztetni fogom arra, ami köztünk volt.
Ezt akarod, emlékszel? Elérni, hogy elveszítsen. Emlékeztesd a
lányra, akivel együtt korcsolyázott! Aki úgy pörgött körülötte,
 y gy y gy p g
mint egy búgócsiga. Emlékeztesd, hogy az a lány elment hozzá!
Elment, mert… A FIÚ elhagyta a LÁNYT.
A lány szerette őt, de a fiú ELHAGYTA.
Vedd rá, hogy bánja meg ezt! Hogy elment egyetlen szó, búcsú,
egy „sajnálom” vagy bármilyen indok nélkül.
Ez a gondolat még inkább felélénkít, és másodpercekkel a dal
vége után is rázom a kis seggem.
– Szép munka, lányok! – kiáltja Yolanda ismét tapsolva.
A táncosok összeszedettnek tűnnek, én viszont levegő után
kapkodva követem őket a törülközőhalomhoz, és megtörlöm a
nyakamat. Yolanda odajön hozzám, elismerés csillog a szemében,
miközben szárazra veregeti a dekoltázsát.
– Látom, bizonyítani akarsz. Ez tetszik. – Szabad kezével
felfelé billenti a fejemet, és a szemével fürkész. – Szerelmes
vagy belé?
– Pff! – Véletlenül köpök egyet. – Bocsánat! – A gonosz
boszorkányos hangomon felkacagok. – Az kizárt!
Furcsán kifejezéstelen mosollyal néz rám.
– Pandora. Hüm. – Azzal elsétál.
Mintha tudna valamit, amit senki más nem.

A nap hátralévő részében a színfalak mögül figyelem a zenekar

próbáját, a szememet Tudjukkire szegezve. Hangosan felnevet.
Gyakran. Sokat káromkodik is. Az ikrek beszólnak neki, ő meg
visszaszól, olyan becéző szavakat használva, mint „kibaszott
seggfej”, „dologra, barmok” és – a kedvencem – „szopj le, te
seggarc”. Az egyik szóváltás alkalmával biztos vagyok benne, hogy
rólam beszélnek.
– Ettél tegnap este a csokis dobozodból?
– Ha ettem is – feleli Mackenna lazán, szinte pimaszul –, az
rohadtul nem tartozik rád.
Én lennék az a csokis doboz?
 – Vesznek minket kamerával, seggfej! Hogy mit csinálunk
mostantól a Madison Square Gardenig, az mindenkire tartozik –
magyarázza Jax.
Biztos, hogy Jax? Nem tudom, folyton összekeverem őket.
Az segít, ha félmeztelenül vannak, mert Jaxnek kígyótetoválása
van. Lex beszédesebb, és amikor meglát a színpadi függönyök
közé bújva, konkrétan rám vigyorog.
Kicsit mélyebbre húzódom az árnyékban, és várom, hogy
Mackenna többet mondjon, de nem teszi. Ehelyett a tarkóját
dörzsöli, és a vállát tekergeti, a teste izzadt, és ritmusra mozog,
amikor újra beindulnak.
Az ikrek a gitárhúrokba csapnak, a zenekar őrjöngve felveszi a
ritmusukat, Mackenna hozzáadja a vokált, közben ő és mögötte a
férfi táncosok tökéletes szinkronban táncolnak.
Yolandának igaza van. Nincs senki a világon, aki ennyire férfias
és izmos, ráadásul még táncolni is tud. Egy lökés a csípőjével, kis
hintázás a testével, aztán már kézen áll, majd ismét a lábán, mély
hangon énekel, és közben Bach meg a rockzene különböző
tempóban szól. Tökéletes duett.
Fent a színpadon egy rockisten, de én még emlékszem, hogy
régen vadvirágot hozott nekem. És annyira aggódtam, hogy anyám
előtt lebukunk, hogy néha kidobtam a csokrot, mielőtt hazaértem.
Milyen gyáva voltam!
Ő volt az igazi. Ebben vagyok a legbiztosabb önmagammal
kapcsolatban. Hogy ő volt számomra az igazi.
– Egyszer majd szeretnék valaki lenni, tudod? Változást
előidézni…
– Én még nem tudom, ki akarok lenni – feleltem.
– Van egy ötletem. – Csók. – Legyél önmagad!
Nyugodt vagyok, ahogy most őt hallgatom, a falnak dőlve,
csukott szemmel, engedve, hogy a hangja megnyugtasson.
– Máris szereztél új barátokat – szólal meg Lionel a hátam
mögül. Megpördülök, ő pedig elismerően mosolyog. – Hallottam,
hogy remekül ment a próba.
– Hülyét csináltam magamból, de a többi táncos legalább jól
érezte magát – vágom rá.
 g g
Azon kapom magam, hogy elmosolyodom, amikor kirobban belőle
a nevetés.
– Yolanda azt mondta, igazi tehetség vagy. Hogy igazán
odaraktad magad.
– Huh! – felelem, nem is hiszem el ezt a bókot.
De valójában nagyon jólesik. Már el is felejtettem, mennyire jó,
amikor megdicsérnek valamiért. Mackenna lesétál a színpadról.
Lionel int neki, és tájékoztatja.
– A barátnődről kiderült, hogy valójában született táncos.
Mackenna izzadt és erősen liheg, a szemöldöke felszalad a hír
hallatán.
– Hát persze hogy az. Mit gondoltál, kivel van dolgod?
Nagyon elpirulok, érzem, hogy még a lábujjaim is elvörösödnek.
– És nagyszerű korcsolyázó – teszi hozzá Mackenna halkan.
Amikor a tekintetünk találkozik, a szívemnek szárnyai nőnek.
Hát emlékszel, Kenna? Hogy hogyan pörgettél, kaptál el és
tartottál ki?
Egy hosszú pillanat telik el némán, és azt hiszem, Lionelnek
kínos a csendünk, mert gyorsan szabadkozni kezd.
– Na, szóval. – A hajtincsemet húzogatom, amit Melanie
kihívása miatt festettem be, és hirtelen zavarba jövök. – Neked
is jól ment a próba.
Mély, váratlan nevetés hagyja el Kenna száját, majd elindulunk
a színpad hátsó része felé.
– Azt hiszem, hiányoztál, Pink – szólal meg Mackenna halkan, és
megrázza a fejét, mintha ez olyan megdöbbentő hír lenne. –
Egész idő alatt.
Kinyújtja a kezét, és ezüstgyűrűjével lágyan végigsimítja az
államat.
Éppen csak.
Az egyik pillanatban még ott van, a következőben már nincs.
A mosolyom elhalványul, ahogy az érintése nyoma ott marad a
bőrömön.
– Szerintem nem vagy magadnál.
– Igenis hiányoztál – bólogat, őszintén mosolyogva. – Ez a bátor,
dühös kis varjú… ami a legédesebb, legkedvesebb kis csibét rejti
 j g g j
magában.
A szemem forgatom, igyekszem figyelmen kívül hagyni,
mennyire őszintén hangoztak a szavai.
– Jaj, hagyjuk már, Kenna! – felelem.
Mintha valaha is el tudnám felejteni, hogy írt egy dalt, ami
lényegében arról szól, mennyire szar vagyok!
– Szia, Kenna! – Az egyik backstage-munkás átnyújt neki egy
piros poharat, amiben, gondolom, víz van.
Megragadja, és lehúzza. Közben az ikrek elindulnak felénk a
hátukra igazított gitárokkal. Nézzük őket.
– Hogy csináljátok ezt, srácok? – tűnődöm hangosan.
Mackennával látjuk, hogy a Vikingek ránk vigyorognak. – Fellépni
annyi ember előtt. – A színpad és az előtte húzódó széksorok felé
mutatok.
Mackenna megvonja a vállát.
– Lex minden alkalommal hány, mielőtt felmegy. Jax be van
tépve. Én meg? – Megvonja a vállát. – Nekem van egy különleges
trükköm.
– Mégpedig?
– Azt mondom magamnak, hogy ott kinn egyik ember sem te
vagy.
– Tényleg? Ez a trükköd? Szóval én vagyok a gonosz banya, te
pedig megkönnyebbülsz, hogy nem nézlek.
Nevetve indul az öltözője felé.
– Hé! Hová mész? Épp beszélgetünk! – tiltakozom.
– Le kell zuhanyoznom, Pink. Azért csak keress meg később, és
szívesen elmagyarázom! – feleli, de van valami a tekintetében, ami
azt súgja, hogy többet szeretne, mint ezt megmagyarázni.
A következő egy órában a gyomrom csak úgy kavarog.
Azt a magyarázatot adom magamnak, hogy Mackenna csak a
legjobbat akarta kihozni belőlem, vagy hogy úgy szívat, ahogy a
Vikingeket szokta. Hogy Mackenna egy kalóz, aki a búvóhelyére
akar csalogatni, de én nem esek bele a csapdájába. Kit érdekel,
mit akar?
Később mégis a folyosón bolyongok a szállodában, és próbálom
kitalálni, melyik szobában lehet, amikor a jókedvű Cickó és Liv
 y j
elsétálnak mellettem.
– Kennát keresed? – kérdezik egyformán fülig érő vigyorral.
Basszus.
– Nem.
– Ó, biztos? – Liv elkapja a karom, majd megpördül, és a másik
irányba vonszol. – Akkor nem akarsz átjönni a szobánkba?
Megnézünk egy filmet.
– Egy kicsit fáj a lábam.
Próbálom elhúzni a karom.
– Ne aggódj! Van olyan cuccom, ami segít rajta!
Mivel tényleg fáj mindenem a reggeli táncórától, nem utasítom
el, hagyom, hogy a közös hálószobájukba vezessen. A „cucc”, amit
kínálni tud, nem más, mint jégpakolás. Amikor a térdem fölötti
izomra nyomja, megrándul a testem.
– Jaj, ne nyafogj már, és ne legyél olyan, mint egy hülye fiú! –
csitít. – Csak a fiúk szoktak nyafogni.
Elhallgatok, és a homlokomat ráncolom.
– Néha kölcsönadjuk a fiúknak a jégpakolásunkat, amikor
túlzásba viszik az edzést. Minden harmadik nap gyúrnak.
Súlyzóznak meg ilyesmi.
– Mióta táncoltok velük? – kérdezem, és őszintén kíváncsi
vagyok a válaszra.
Haverokként viselkednek egymással, de az nyilvánvaló, hogy a
lányok le is fekszenek a pasikkal.
– Én négy éve. Cickó meg kettő. Imádunk itt lenni.
– Gondolom.
Végignézek rajtuk. A bűntudat nyomát keresem Olivia
szemében, de nem igazán találom. Annyira hozzászoktam már
ahhoz, hogy Melanie és Brooke egyenesek. Az igazi barátok
őszinteségéhez. De persze ismerem anyám módszereit is.
Ő kifejezetten zárkózott. Ezek a lányok meg pont olyanok, mint
ő. Egyféleképpen lehet az ilyen emberekkel bánni:
távolságtartással. Ha ez nem válik be, akkor jöhet az őszinteség.
– Miért vagytok most kedvesek velem?
Egyszerre nevetnek fel, majd összenéznek.

Ó
 – Ó, ne butáskodj! Nem akarjuk, hogy az ellenségünk legyél.
Csak biztosak akarunk lenni benne, hogy nem szórakozol Kennával.
– Azt gondoljátok, hogy meg kell őt védenetek tőlem?
Ez abszurdum!
– Az lenne?
– Igen!
– Hát, nem is tudom. – Most Cickó veszi át a szót, egyik
manikűrözött körmét az ajkához érintve. Ugyanúgy van kifestve
neki, mint Livnek. – Amióta velünk vagy, Kenna nem csinál mást,
csak téged bámul, utánad koslat, melléd akar ülni, és körülötted
szaglászik, mint valami kutya az új csontját.
– Hamarosan keres majd egy másik csontot.
– Gondolod? – kérdezi Olivia. – Mert az a helyzet, hogy
beszéltünk pár lánnyal, akik régebb óta vannak a bandával, és azt
mondják, Kenna még sosem viselkedett így. A nők szoktak
koslatni Kenna után, stabil követőbázisa van. De ő nem szokott
más után mászkálni. Szóval igen, aggódunk. Mi a helyzet veletek?
Megvonom a vállamat.
– Az exem. Van múltunk. Múltunk, ami azt jelenti, hogy utálom
őt, már ahogy az ember az exeit utálja.
– De te úgy táncoltál Yolával, mintha le akarnád smárolni. Azt
képzelted, hogy ő Kenna.
Nem is annyira kérdés ez, mint inkább vád.
– Hát, én…
Mivel tényleg nincs értelme tagadni, hogy nagyon elmerültem
abban a hülye táncban, befogom a számat.
– Az egyik kamerás srác azt mondta, hogy a múltkor egy
szobában aludtatok. Ez igaz? – faggat tovább Cickó.
– Hű, mi ez, a gimi?
A szoba sarkában egy állványon kamera van elhelyezve, élő
ragadozóként várja, hogy rögzítse a válaszomat. A másodperc
töredékéig azt fontolgatom, hogy elhúzok innen, de én is vágyom
ezektől a lányoktól pár információra.
– Együtt aludtunk – suttogom, nagyon halkan. – De…
– Akkor tényleg igaz! Tudtuk, hogy ez történt, azok a forró
pillantások, ahogy rád néz, tutira ötször olyan hevesek, ha közös
p gy y
hálószobába kerültök, mi?
– Ó, nem.
Hátrapillantok a hülye kamerára, és hirtelen túlságosan is
sebezhetőnek érzem magam. Ismerjem el, hogy nem is kezdett ki
velem? Hogy nem úgy ért hozzám? Hirtelen nem akarom, hogy
megtudják, mi volt, hirtelen azt akarom, hogy Mackenna megint
az én kis titkom legyen, és nem akarok senkivel semmit
megosztani kettőnkről.
Felállok.
– Jó éjt, lányok! Legközelebb találkozzunk az én szobámban!
Ott még van valami, ami nálatok nincs. Úgy hívják, magánszféra.
– Szia, Dora! – köszön Liv, de megállít.
– Hívjatok Pandorának. Lécci. Itt a jeges zacskó. Szerintem
nagyjából ugyanolyan hőmérsékletű, mint ti ketten.
– Holnap. A szobádban. A koncert után. Hozunk cukormentes
Martinit. Oké?
Rájuk nézek, és rájövök, hogy nem tudom, mit kezdjek ezzel a
két csajjal. Lehet, hogy utálnak, de attól még szükségem van
valakire, akivel beszélgethetek, különben vissza fogok rohanni
Mackenna karjaiba, mint ahogy azt percekkel ezelőtt tenni
készültem. Ő ártalmas rám nézve, és nem ezek a lányok. Bármit is
akarnak ezek a csajok tőlem, az semmi ahhoz képest, amit
Mackenna tehet velem.
Azért persze nem árt, ha óvatos maradok.
Visszamegyek a szobámba, és azon tűnődöm, mit fog tenni, ha
rájön, hogy nem mentem át hozzá. Vajon megpróbál majd
elcsábítani ma este a szobámban? Ugyanazt a furcsa várakozást
érzi, amit én? Mi lesz a következő lépése? Mit fog tenni?
De éjfélre már hallom a nevetését a folyosón. A hangját női
nevetések kísérik, és rájövök, hogy a hirtelen támadt
gyűlölethullám, amit érzek, nem is neki szól.
Hanem önmagamnak.
 Tíz

Kezdődik a buli!

Pandora

A koncert estéje őrületes. Minimum tíz szemre van szükséged, ha

a színfalak mögött járkálsz, nehogy megbotolj valamiben és ne
ütközz össze senkivel, egyszóval, hogy egyben maradj.
Meglátom Jaxet a sarokban, a függönyök mellett dohányzik, és
hirtelen azt kívánom, bárcsak beraktam volna az e-cigarettámat a
farmerembe.
– Ó, kaphatok egy kicsit? – kérdezem. Jax kifújja a füstöt, és
átnyújtja a cigit. Beleszívok és köhögök. – Ez fű?
– Mit gondoltál, mi? – Elvigyorodik, és nyújtja is a kezét, hogy
visszaszerezze, de én gyorsan arrébb húzódom, és úgy döntök,
hogy szippantok belőle még egy gyors slukkot.
Jax felnevet, és a hátamat paskolja, amikor ismét köhögni
kezdek.
– Nyugi, Mrs. Jones!
– Jaaaj, ezt ne! Nem vagyok Mrs. Jones.
– Hát, errefelé mindenki így hív téged! – Rám vigyorog, és most
veszem csak észre, hogy neki van a világon a legfurcsább szeme.
Ibolyakék. – Úgy érezzük, ismerünk téged, mivel Jones énekel
kettőtökről, meg minden – húzza ki magát.
Úgy viselkedik velem, mintha a bátyám lenne, vagy ilyesmi.
– Azok mind hazugságok, hidd el nekem. Várjátok csak ki, amíg
meghalljátok, amit én írok róla!
Komoran bólintok, mire ő harsány nevetésben tör ki.
A semmiből megjelenik Lionel, kikapja a cigarettát a fiú
kezéből, és elnyomja.
 – Szokjál már le erről, Jax! Jézusom, hányszor kell még
mondanom?
– Hm. Még egyszer?
Leo fintorogva néz rá, aztán felém fordul.
– Szeretnéd az első sorból nézni a koncertet? – Nyilván
észreveszi a tétovázásomat, miközben a stadionba vezető ajtó
felé terel. – Na, gyere! Jól fogsz szórakozni, nekem pedig eggyel
kevesebb dolog miatt kell aggódnom. Nem akarom, hogy Kenna
figyelme elterelődjön. Már most azon töri a fejét, hogy milyen
parókát vegyen fel este.
– Így is, úgy is röhejesen néz ki, úgyhogy mondd meg neki, hogy
akár mohikánfrizurát is választhat – mondom bágyadtan, ahogy
követem őt kifelé.
Tudhattam volna előre, milyen következményei lesznek annak,
ha az első sorban ülök: hallgathatom, ahogy a tömeg azt kiabálja,
hogy CRACK BIKINI!, láthatom, ahogy ő besétál, majd azt, ahogy
a Vikingek felbukkannak, és a zene felerősödik… először lassan –
mint az előjáték –, aztán száguld a zenei orgazmus felé, ami
fojtogatóan megragad és nem enged el. Tudhattam volna, hogy a
testem elárul majd, mint legutóbb is. Tudnom kellett volna, hogy
beindulok, fel leszek zaklatva és összezavarodom…
Pont, mint legutóbb.
De Mackenna? Tüskés kék mohikánparókát visel, és ez is
teljesen kiborít. Most ugrat vagy a kedvemben akar járni?
Annyira jó abban, amit csinál. A tömeg fel van pörögve, ő pedig
halk kuncogással és erőteljes kiabálással köszönti őket.
– Ti aztán zajos tömeg vagytok itt ma este!
A tömeg válaszul még hangosabban üvölt, majd Mackenna a
zenekar rövid közjátékát követően elfoglalja a helyét a színpad
közepén, és énekelni kezd.
A testem visszhangzik a zenétől. A hangjától.
Hihetetlenül koncentráltan énekel, és amin nagyon
csodálkozom, hogy soha nem áll csak úgy ott. Mindig mozog,
hullámoznak az izmai és olyan hajlékonyan mozgatja a testét,
hogy ahhoz nagyon erősnek kell lennie. Azok az ugrások, ahogyan
a színpad egyik szintjéről a másikra ugrik, és ahogyan szaltózik a
 p gy j g gy
levegőben… Figyelnem kell rá, hogy mindig legyen levegő a
tüdőmben. Már nem is tudok automatikusan lélegezni.
És mintha a látványa nem lenne elég, a hangja is átjárja a
testemet, a vérem őrjöngve pumpál az ereimben. A hangja olyan
mély és férfias, kizártnak tartom, hogy ez nincs hatással minden
nőre. Szívből énekel, és ezt minden szavánál látni – érezni – lehet.
A Pandora’s Kissnél hallom a dühöt a dalban, még az ikrek őrült
gitárütemein túl is… és a saját dühöm, frusztrációm és fájdalmam
szintje is megemelkedik, amikor Mackenna egyszer csak hirtelen
rám néz.
A szemeiből fájdalom árad, és a gyomrom összeszorul, amikor
tovább énekel, anélkül, hogy elfordítaná rólam a tekintetét. Azok
a farkasszemek levadásztak a tömegben, elkaptak és
leszorítottak. Közben abbahagyta a táncot. A táncosok mögötte
riszálnak, de ő csak énekel, és engem néz: „Nem kellett volna,
hogy kinyissalak, Pandora…”
A csalódottságáról énekel nekem, meg arról, hogy mit bánt
meg, de teljesen biztos vagyok benne, hogy ez csak a kameráknak
szól.
Más oka nem lehet.
Össze vagyok zavarodva. Összezavart, hogy az ő dühe meg az
enyém ilyen erőteljes kombinációban összekeveredett, aminek a
következménye a vágy tagadhatatlan, elektromos szikrázása.
Az emberek sikoltoznak, a zene ott dübörög mindannyiukban, de
bennem úgy összegabalyodott, mintha különálló lény lenne. Aki
lélegzik. Pulzál. Lüktet.
A zene folytatódik, Liv és Cickó Mackenna mellé lépnek, és
simogatni kezdik a mellkasát. Nem vesz róluk tudomást, továbbra
is csak énekel, pedig a lányok a mellbimbóit és a mellkasát
fogdossák. Ahogyan azt majd én is csinálom a Madison Square
Gardenben. Hacsak nem hányom el magam előtte az idegességtől.
Cickó rám néz a színpadról. Egészen rövid pillantásról van szó,
amit senki más nem vesz észre – én is csak azért, mert annyira
elmerülök abban, amit vele csinálnak –, aztán lehajol, és
megnyalja Mackenna mellbimbóját. A féltékenység végigrobog
bennem, ahogy Kenna énekhangja végigdübörög a testemen, és
 gy gj gg g
olyan őrületbe kerget, hogy legszívesebben odamennék, és
leordítanám a ribancot: „Ő az enyém volt!”
Mackenna Cickó felé fordul, most már őt nézi éneklés közben,
és furcsa módon a tekintete hiánya olyan érzést kelt bennem,
mintha gyomorszájon vágtak volna. De aztán a gitárok jönnek, és
amikor Mackenna tekintete visszatér hozzám, ezer wattal
töltődöm fel. Az este folyamán Mackenna újra meg újra megvonja
tőlem a figyelmét, hogy lássa, én is őt figyelem-e, és ettől
valahogy… szexinek, kívánatosnak, nőiesnek érzem magam.
Emlékszem, hogyan ült Brooke, amikor a férje kiszúrta őt a
bokszringből. Mindig azt gondoltam, mennyire röhejes, hogy a
barátnőm annyira megdöbbent és olyan izgatott lett. És tessék,
most itt vagyok, egy székhez szegezve. Azzal, hogy azt
mutattam, milyen kemény vagyok, hosszú időn át elfojtottam az
érzéki oldalamat, és most jó érzés újra megtapasztalni.
Tudatában annak, hogy Mackenna figyel, behunyom a szemem,
elmerülök a zenében, és érzem, hogy a hangja megváltozik.
Amikor az utolsó dal is befejeződik, kinyitom a szemem, és
látom, hogy odasúg valamit valakinek. Az egyik stábtag odajön
hozzám, és a színpad mögé vezet.
– Mi folyik itt? – kérdezem zavartan.
– Kenna iszik egy kis vizet és átöltözik. Azt akarja, hogy menj
oda.
Miközben a Vikingek egy időre átveszik a mikrofont, én a
színpad alatti sötétségben várakozom. Hirtelen aztán Mackenna
lezuhan a nyitott liften, ami a koncert elején felvonta az ikreket.
A landolásakor meglepetésemben felkiáltok. Odaugrik hozzám,
kemény testéhez szorít, hogy megkapaszkodjon bennem, és a
halántékomhoz szorítja azt arcát.
– Nyugi – mondja.
Átölel, a szíve vadul dobog a fülem alatt. Mindketten zihálunk.
Sötét van, de érzem, hogy lenéz rám, és vizsgál. Kísérteties itt a
csend, de továbbra is hallom a kinti közönség morajlását.
– Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel majd, ha nézel,
ahogy a színpadon vagyok. – A szemei ezüstösen lángolnak. –
Téged is annyira felizgatott, mint engem?
 g y g g
Sok mindenre számítottam, de erre nem.
A nyelvembe harapok, nehogy eláruljam, hogy engem jobban
beindított, mint őt. Istenem, iszonyúan beindultam tőle. Nemcsak
az érezhető vágya izgatott fel, hanem az is, ahogy a tekintete
bensőségessé vált. Most is érzem, erősen és mámorosan, olyan,
mintha egy súlyos horgony lenne a mellkasomban.
– Áruld el! – szólal meg ismét, és a hüvelyk- és mutatóujja közé
fogja az állam. – Miért nem jöttél át hozzám tegnap este?
Eldöntötted, hogy makacskodsz, amikor tudod jól, hogy akarlak? –
Hátrabillenti a fejem, így nincs más választásom, mint belenézni
szívszorítóan jóképű arcába. Gyönyörű mosolya egyszerre
szórakozott és sajnálkozó. – Tudod, mit mondanak, Pandora –
motyogja, és végigsimít a hüvelykujjgyűrűjével az államon. – Ha
Mohamed nem jön a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez.
– És te lennél a két lábon járó hegy? – gúnyolódom, hogy oldjam
a feszültséget kettőnk között.
Ez már túl sok. Mint az elektromos áram. Vagy a mágneses erő.
Ujjait lelógó hajam alá csúsztatja, és simogatni kezdi a
fejbőrömet. A mozdulat majdnem olyan hipnotikus hatással van
rám, mintha kemény rockerhangját hallanám egész közelről.
– Jól van. Hallottam, hogy kitáncoltad a szíved. Elhatároztad,
hogy nem hozod magad kínos helyzetbe az utolsó koncertünk
estéjén?
– Így van.
Minden figyelmemet erős állkapcsára, majd a szájára
összpontosítom. Mindent megteszek, hogy ne nézzen a
szemembe, és ne lássa rajtam, hogy mire gondolok épp. Le akarlak
nyűgözni. Azt akarom, hogy emlékezz a korcsolyás lányra. Akinek
azt mondtad, hogy szereted…
Istenem, hogy én mekkora kamu vagyok! Fekete ruhák, fekete
körmök? Egy kis picsa vagyok. Egy ártatlan kiscica, aki
Macskanőnek adja ki magát. Ez az ember akár meg is ölhetne,
hagynám neki újra és újra, amíg el nem fogy mind a kilenc életem.
– Tudod – társalgó hangnemben beszél, de végig rekedtesen,
mert megerőltette a hangszálait –, amikor megcsókollak majd a
világ szeme láttára, át fogom dugni a nyelvem is. Kibaszottul
 g g g y
megostromlom a szádat, pontosan azt fogom adni Lionelnek, amit
akar. Egy csókot, amit az ország minden kibaszott képernyőjén
vetíteni fognak. Egy olyan csókot, Pandora, amit soha, de soha
nem fogsz elfelejteni. Te is ezt akarod, ugye? Hogy az emberek
lássák, hogy tényleg beléd vagyok zúgva. Hogy egy kibaszott
bolond vagyok, aki úgy énekel rólad, mintha nem akarna, pedig
jobban akarlak, mint a következő kibaszott dalomat.
Ezek a szavak annyira váratlanul érnek, hogy a tüdőm elfelejt
kitágulni és összehúzódni. Úgy tűnik, csak a torkom és a
mellkasom tágul, a lábam közt pedig remegni kezdek, annyira
lüktetek.
– Nem számít. Ez csak színjáték – felelem.
– Tényleg?
Ez kijelentés, nem kérdés. A négy hosszabb ujját a tarkómon
tartja, és a hüvelykujjával végigköveti a nyakam vonalát.
– Én énekes vagyok, Pandora. Nem színész.
Az egyik pillanatban még figyelmeztetve néz rám, a
következőben pedig lehajol azzal a furcsán szexi
mohikánparókával a fején, és az ajkamra teszi az ajkát.
Incselkedve borzongat, de ennyi is elég ahhoz, hogy lángra
lobbantson.
– Ahhóhh, Kenna…
Nem tetszik a hang, amit kiadok. Mintha már isten tudja, mióta
vágytam volna erre, de kit érdekel, amikor a nyelvét az ajkaim
közé nyomja. Újra meg újra kiadnám ezt a hangot, hogy tovább
simogassa a szám belsejét.
Így hát meg is teszem.
Ő pedig még mélyebbre hatol, a nyelve nedves, csúszós, forró,
majd még mélyebbre, az ajkát mozgatva az enyémen. A feje
tetejére állt a világom, megragadom kemény karjait, és közelebb
rántom magamhoz. Két tenyere a fenekemen állapodik meg, és a
csípőjéhez húz. Érzem, ahogy nagy, merev farka a hasamhoz
simul. De rossz helyen van. Valahol máshol akarom érezni.
Már arra készülök, hogy körbefonjam a lábaimat a testén, és
hozzádörgölőzzek, amikor elhúzódik, és félretol. Érzem, milyen
monumentális erőfeszítésbe kerül ez neki. A hegy képtelen távol
maradni Mohamedtől.
– Maradj itt, kicsim! Nehogy megránduljanak édes, hosszú,
finom kis izmaid. Három dal, és itt vagyok!
Kilép a lift peronjára, amikor az öltözőben kigyullad egy
számláló, ami tíztől nulláig számol vissza, és eszébe jut a
jelmezcsere. Berohan a szobába, káromkodva lerántja magáról az
inget, egy újat kap le a fogasról, aztán siet is vissza a felvonó
pallójára.
Eltakarom a számat. Nedves, forró, bizsereg, és az ő íze
borítja.
– Maradj itt! – ismétli.
Sápadt szeme megcsillan, szétteszi a lábát, két, ökölbe
szorított keze lóg az oldalán.
Úgy felforrósodtam, hogy megsülök a bőrömben. Válaszolni is
képtelen vagyok. Istenem, mit művel velem?
Abban a pillanatban, ahogy a lift emelkedni kezd,
kétségbeesetten felnyögök. Aztán meghallom a hangját a
magasból. A francba! Mit csinálok? Elkezdek fel-alá járkálni,
elképzelem, ahogy nyalogatom a mellbimbóját, és dörzsölgetem,
ahogy a táncosnők tették. Kicsit irigykedem azokra az
emberekre, akik most is őt bámulják, de legfőképp totál elszállt
az agyam. Az érzelmektől. A vágyakozástól.
Kívánom őt.
Még mindig várok. De miért is várok? Nem tudok másra
gondolni, csak a mellbimbójára a nyelvem alatt. Az ezüst
szemeire. A parókára, amit le fogok rántani róla, hogy
végigsimíthassak rövid haján.
Amikor végre hatalmas, hatalmas üvöltés hallatszik – úgy egy
év elteltével –, tudom, hogy vége a műsornak.
A szívem hevesen kalapál, azon tűnődöm, vajon honnan fog
felbukkanni. Hamarosan aztán egy rejtett oldalsó lépcsőn látom
lefelé rohanni, a teste kitölti az ajtónyílást.
Mint két mágnes, úgy akad össze a tekintetünk.
Elakad a lélegzetem.
 Mackenna lerántja a hátára ragasztott kis mikrofont meg a
fülében lévő fülhallgatót, és félredobja őket. Elindul felém.
Mindenféle kábelek és szerkezetek vesznek körül minket,
hátrálok pár lépést, és egy fémajtónak ütközöm a falnál.
Az agyam épp olyan szédült, mint a pillangók a gyomromban.
Ó, istenem, hagynom kell neki.
Nem, nem hagyhatom neki.
Pánikba esek attól, amit érzek, megfordulok és futni kezdek,
kétségbeesetten keresem a kijáratot. Itt lenn, ez… kész
labirintus. Kábeleket és berendezéseket kerülgetek, de nem
találom a kijáratot.
A hátam mögül hallom, ahogy a léptei egyre közelednek felém,
majd halkan és reszelős, kéjes hangon hörgi:
– Pandora.
A hátam mögött van, keze a csuklómon, és magához ránt.
A szívem tehetetlenül kalapál a torkomban, és az izmaim
elernyednek az érintésétől. Hagyom, hogy maga felé fordítson.
Rémülettel, vágyakozással, döbbenettel telve nézek vele szembe,
és engedem, hogy lassan a fémajtóhoz szorítson. Kezét a
farmerem derékszíjába dugja, én pedig megragadom tüskés
parókáját, és lehúzom róla. Az orrát az enyémhez húzza.
Félredobom a parókát, és megcsókolom a feje búbját, mert…
Nem is tudom, miért. Mert ő Mackenna Jones. Dühítő és utálatos,
egyben… imádni való álmodozó, akit régen ismertem, és aki valóra
váltotta az álmát. A csókom ösztönösen jött, de úgy nyög fel tőle,
mintha mélyen érintené. Reszketek az érzelmektől, és ő is
reszket valamitől, azt hiszem, az adrenalintól.
– Nedves vagy? – kérdezi zihálva.
– Igen – árulom el.
Tényleg az vagyok. Attól, hogy nézem őt, ahogy az izzadság
folyik le a mellkasáról, és attól, hogy érzem a tetovált bőrét, ami
olyan jó meleg az ujjaim alatt.
– Kurvára be vagyok indulva – nyögi, és félrerántja a bugyimat,
majd belém dugja két ujját.
Csak úgy. Nagyon könnyedén belém csusszannak, mert szinte el
vagyok ázva odalenn. Nem bírok uralkodni magamon, és nem
 gy g
tudom megállni, hogy ne dobjam hátra a fejem, és körbe-körbe
ringó csípővel ne lovagoljam meg azokat az ujjakat. Istenem, még
soha nem esett ennyire jól semmi… Beleharap az alsó ajkamba, és
beszívja. Forró, nedves és jó érzés. Nagyon jó. Mohón
harapdálom az ajkát, körmeimet a fejbőrébe mélyesztem.
– Kenna – nyögöm.
– Istenem, hogy hiányzott, hogy így hívj.
De ugye tudod jól, hogy ez nem történhet meg, Pandora?
Ez nem vezet sehova, csak egy sötét, veszélyes zsákutcába.
És mivel nagyon is tudom ezt, furcsa fájdalom és rettegés
nyilall belém, egyszerre akarom is, meg nem is azt, amit a
tekintetéből kiolvasok, hogy csinálni akar.
Felemeli a karjaimat, és lehúzza rólam a pólót, a hűvös levegő
végigsimít a bőrömön. A mellbimbóim összehúzódnak, amikor
kikapcsolja a melltartómat.
– Ne, Kenna! – szólalok meg hirtelen, és hátralépek, ügyetlenül
próbálom összekapcsolni a melltartómat.
– Ne takard el őket, Pink, a rohadt életbe! – parancsol rám
durván.
Remeg a kezem, ahogy próbálom visszakapcsolni a
melltartómat.
Felkuncog – szexi, férfias hangon –, ciccent egyet, és újra
lerántja a melltartómat, az ujjai a bőrömet súrolják, amikor
félredobja.
Nem tudja, hogy mekkora bánat és milyen emlékek kavarognak
bennem, amikor kinyújtja a kezét, és megsimogat. Lehajol,
megcsókolja az ajkamat. Mentaillata van, a keze meleg.
A lélegzetem elakad, majd zihálni kezdek, amikor a csípőmig
felhúzza a szoknyámat. Fél térdre ereszkedik, széttárja a
lábaimat, aztán a combjaim közé térdel, és határozottan
megragadja a bokámat.
– Rakd az egyik lábad a vállamra!
Felemelem, ő pedig behajol, és a szájával megérinti a puncimat.
Amikor forró nyelve a csiklómhoz ér, felnyögök.
Ne, ne, ne! Nem kellene ezt csinálnunk.
 De Kenna még jobban széttárja a lábaimat, vállát a lábaim közé
ékeli, és az ujjaival a combom belső oldalát simogatja. Meztelen
lábaim megremegnek, ahogy a nyelve végigsiklik a bőrömön.
A lábaim közé nyúlok, és megmarkolom a tarkóját, ívben
hátrafeszítem a hátamat, hogy keményebben, gyorsabban és
mélyebben faljon.
Az éhsége érezhető a nyelve minden mozdulatából, minden
nyögésből, amit belém ereszt. Fickándozom. Nyögdécselek. Kenna
felemeli a fejét, rám néz. A szemei sóvárak, az állkapcsa
összeszorul, mintha brutális erővel próbálna visszatartani
valamit.
– Nézzenek oda! – sziszegi, és lángoló, ezüst szemével végignéz
rajtam. Az ajka a nedvemtől fénylik. Rövidre nyírt haja még
mindig formás és tökéletes, nem kócolta össze a kezem. Sercegő
hangot hallok, ahogy egyik kezét végighúzza a tarkóján. –
Basszus, Pink!
Valami olyasmit mond, hogy teljesen kikészült attól, hogy
sebezhetővé vált mellettem. Én mást érzek. Én nem
sebezhetőnek érzem magam attól, ahogy majd’ felfal a
tekintetével, hanem erősnek, mintha a világ összes levegője,
földje és vize egyesülne bennem.
Feláll, és magához húz. Minden forró, kemény, merev izma
hozzám simul, forró és nedves teste csupasz bőrömhöz ér. És
ekkor úgy veti rám magát, mint egy állat – a szája, a fogai, a
nyelve beborítják a testemet. A nyögései mélyről fakadnak,
ahogy az enyémek is, a legmélyebb bugyrainkból törnek elő.
A kezünk és a szánk minden felületet bejár a másikon.
Érzem, ahogy a combjai az enyémekhez simulnak, ahogy a farka
vonala a medencémbe nyomódik. Megállíthatatlan vagyok.
Egyszerűen megvesztem. Közelebb akarom őt magamhoz érezni,
azt akarom, hogy bennem legyen.
– Várj egy kicsit, bébi – suttogja azon a mély, koncert utáni,
rekedt hangján.
Ért engem, érti, hogy mire vágyom annyira.
Keményen zihálva keresem a megfelelő pózt.
 Kenna a testünk közé nyúl, hogy lehámozza izmos lábairól a
szűk, fekete rocker bőrnadrágot. Sietve letolom a szoknyámat
meg az alsóneműmet a csípőmről, és amíg a lábamról rugdosom le
őket, ő óvszert húz a farkára.
Felemel, a testem megrándul és remeg, ahogy leereszt magára,
és centiről centire egyre beljebb hatol. Újra felnyögök, ujjaimat
az inge alá dugom, és felhúzom a feje fölé, hogy meztelen legyen.
Nagyokat lélegzik, amikor már nem bírja tovább. Olyan vastagnak
érzem, hogy attól tartok, szét fogok repedni.
A mellbimbóját szopogatom, ő pedig nagyon finoman a
melleimet simogatja. Fogai a fülcimpámba mélyednek, és ahogy
döfködni kezd a farkával, meg-megrántja a fülem. Minden
idegvégződésem beleborzong. Amikor ismét keményen magára
húz, hangos cuppanás hallatszik. A testünk összekapcsolódott.
Ettől teljesen begerjedünk.
A szánk még mohóbban fal, és Kenna hirtelen, ritmusos lökései
azt mondják, nem fog finomkodni mostantól. Oké, készen állok!
Megragadja a csípőmet, és abban a ritmusban mozgatja, ahogy
neki jó, és istenem, azt érzem, hogy bennünket tényleg
egymásnak teremtettek, hogy ilyen jókat dughassunk, mert Kenna
annyira…
Sokkal erősebb, mint korábban. És nagyobb is. Meg vastagabb.
Nem tudok gondolkodni… nem kapok levegőt… olyan forró,
kemény… ó, istenem, pont erre van szükségem! Nem is tudtam,
mennyire, amíg a karjai szorosan körém nem fonódnak.
A testemben van a farka. A nyelve a számban köröz.
Semmi más nem számít, csak ez: a lélegzése, a lélegzésem, a
nyögései, a nyögéseim meg a testemhez nyomódó teste. Teljesen
rátekeredem a karjaimmal, a lábaimmal, de még a nyakammal is,
egész testemmel hozzátapadok. Tudja a dolgát: a nyakamat, az
állkapcsomat, a fülemet, majd a számat nyalja és falja.
– Ez annyira…
Nem ejtem ki a „jó” szót, helyette keményen a szájára
tapasztom a számat. A fogaink összekoccannak, aztán Kenna
elhúzza a fejét, és lángoló szemekkel nézi az arcom. Mintha
teljesen elszállna tőlem, egyre gyorsabban és gyorsabban dug,
figyeli, ahogy zihálok, ahogy a melleim ugrálnak.
– Elmegyek! – nyögi rekedten, majd keményen és gyorsan
elélvez.
Érzem, hogy már az én orgazmusom is közel. A farka
háromszor rándul meg bennem, az izmai összeszorulnak és rám
feszülnek, sziszegve fújja ki a levegőt. Magához ölel, és folytatja
a pumpálást, együtt remegünk.
Percek kellenek, mire magunkhoz térünk, addig egyikünk sem
mozdul. Még mindig belékapaszkodom, de amikor rájövök, hogy
mennyire csimpaszkodom, felemelem a fejem a nyaka gödréből,
és kinyitom a számat, hogy megszólaljak. Mackenna azonban az
ajkamra teszi az ujját.
– Nem, kicsim. – A hangja egyszerre gyengéd és fenyítő.
Az agyam továbbra is zúg. Mivel még mindig be vagyok indulva,
és furcsa jókedvem támadt, újra kinyitom a számat, és
mosolyogva ráharapok az ujjára. Összeszorítja az állkapcsát, és a
szeme megvillan, lehet, hogy emlékszik a korábbi alkalmakra,
amikor ezt csináltam vele. Aztán minden figyelmeztetés nélkül
előrehajol, és ő is beleharap az egyik ujjamba. Mint a régi szép
időkben…
Aú! – tiltakoztam akkoriban játékosan. Az ujjaimat fogod
rágcsálni? Most komolyan?
Jaj, ne panaszkodj már! Tessék, itt van cserébe az enyém…
Furcsa, fájó érzés feszíti a mellkasomat. Gyengéden a
nyelvemhez dörzsöli az ujját, és én is ezt csinálom az én
ujjammal.
– Izzadságízed van – jegyzem meg gúnyosan grimaszolva.
– Neked meg cukor – suttog, és lesüti nehéz szemhéjait.
Kihúzom a kezem a szájából, ő pedig továbbra is engem bámul,
várja, hogy mondjak valamit. Próbálom felhúzni a falaimat, de
szánalmas kudarcot vallok.
– Én… – kezdek bele.
– Ne rontsd el! – mondja, a homlokát az enyémhez teszi, és
felsóhajt. – Meglepődnél, ha tudnád, mit meg nem adnék, ha ez a
száj tényleg elmondaná, mit érez irántam.
 j y g
A hüvelykujján lévő gyűrűjével megdörzsöli a számat, a
mellbimbóim újra megkeményednek.
– Azt már kimutattam a zöldségekkel, nem emlékszel? –
Képtelen vagyok elfojtani a hangomból áradó vágyat.
– Hm, igen, emlékezetes élmény.
Még egyszer utoljára beleharap az ujjbegyembe, megfogja a
tenyerem, és belecsókol, aztán elenged.
Ez olyan őszinte, gyengéd gesztus, hogy saját magamat is
meglepve a nyakához bújok ismét. Továbbra is tombol bennem a
játékos jókedv, és egy utolsó kis csókot nyomok a szájára. Meg
akarom lepni, úgyhogy olyat mondok, amire tuti nem számít:
– Nagyon szeretem, ahogyan elélvezel.
Megragadja a fejemet, és döbbenten néz rám.
– Te most komolyan beszélsz?
Az arcomat fürkészi.
Megnyalom az ajkamat, és imádom, hogy a tekintete azonnal
odatéved. Régóta nem éreztem ilyen jól magam, ahogy a
szempilláimon keresztül felnézek rá. A testem az övéhez simul,
és… hát, egyszerűen jól érzem magam. Boldog vagyok. Elégedett
vagyok a világgal. Erős férfiszaga van, annak a férfinak az illata,
akin kívül nem voltam még mással. Ez az emlékeim, az álmaim, a
gyerekkorom és a tinikorom illata. A fiúé, aki annyira magával
ragadott, hogy a világon semmi más nem számított.
Két oldalról megfogja az arcom, és nagyon koncentrálva kutatja
az arckifejezésemet, bársonyos hangjától bizsereg a bőröm.
– Én nemcsak hogy szeretem, ahogyan elélvezel, bébi, de
igazából attól indulok be. Attól, ahogy próbálod visszatartani az
orgazmusod, ami aztán mégis magával ragad, és nem bírod nyitva
tartani a szemed. Attól, hogy nem tudod elfojtani a hangokat,
amiket kiadsz, és úgy szorítasz magadhoz, mintha nem akarnál
elengedni. Érzel engem – búgja a fülembe, és szorosan magához
ölel. – Teljesen bekeményedek ezektől, ha benned vagyok, te meg
lucskos és meleg vagy, mintha egy ököl szorítana körül. Ugye
tényleg érzel engem?
Behunyom a szemem, és megborzongok, ahogy egyik hosszú,
keskeny kezével simogatni kezd, és rám tapad. Utána lecsúszik a
 y g p
fémajtón, és egy darabig a földön ülünk.
Egy kattintást hallok, majd dohányillat ébreszt fel a
kábulatból. A fejemet oldalra döntöm, és meglátom a sötétben
izzó cigaretta hegyét, ahogy Kenna rágyújt. Gyorsan kifújja a
füstöt, és felém nyújtja.
– Mi ez? – kérdezem, összehúzott szemmel.
– Camel. Sima dohány. Nem élek drogokkal. Így is elég
elcseszett az életem azért, amit apám miatt kaptam.
Száll a füst az ajkai közül, én pedig figyelem, és ösztönösen
közelebb hajolok, hogy belélegezzem. Köhögök, felnevetek, mire
nevetve megpaskolja a hátamat. Több cigarettát is elszív egymás
után, és én kábultan azon tűnődöm, hogy vajon ez az élete. Meg is
kérdezem:
– Ilyen az életed?
Nézi a körülöttünk lévő rendetlenséget, és lustán tovább szívja
a cigijét.
– Igen.
– És szereted?
Megvonja a vállát.
Hirtelen rájövök, hogy még ha akarna is engem, még ha nem
törte volna össze a szívemet, akkor sem lenne hely számomra
ebben az életben. És ha lenne is, akkor meg az lenne a baj, hogy
nem láthatnám Magnoliát. Kenna ezt választotta helyettem. Én
viszont a saját életemet választom.
Ez elszomorít.
De nem akarom, hogy megtudja ezt, úgyhogy nyögve
kiszabadítom magam a vállamra nehezedő karjai közül.
– Jól le vagy izzadva – mondom.
– Te is.
Kicsit távolabb húzódom tőle, mire Kenna elnyomja a cigarettát
a betonpadlón, rám néz, a hajába túr, majd felnevet.
– Muszáj benned lennem ahhoz, hogy megérintselek? Tényleg
meg kell dugni téged ahhoz, hogy megérinthesselek, bébi?
– Nem szeretem, ha valaki kimutatja a szeretetét. Annyira
béna.
– De nincs itt senki, csak mi. És egyáltalán nem béna.
 gy
Játékos mosollyal megérinti a rózsaszín tincsemet.
Sóhajtok, és engedek a késztetésnek, hogy hozzábújjak, de
élesen tudatában vagyok annak, hogy összeér a vállunk.
– A zenekarral élni néha túl sok – mondja, közben
szórakozottan a plafont tanulmányozza.
A hajammal játszik, és hirtelen átjár az a gyerekes és kellemes
érzés, amit korábban olyan jól ismertem. Ez persze aggaszt –
nagyon is –, de nem annyira, mint amennyire jólesik, hogy
gyerekes és kellemes érzések járnak át.
– Elszakadsz néha tőlük, hogy egyedül legyél?
– Nem olyan gyakran, amennyire szeretném. – Ismét végigtolja
a tenyerét a haján, sercegő hang kíséretében, és a tekintetünk
találkozik a sötétben. – Sokat gondolok rád, Pandora. Kettőnkre.
Egy pillanatig csak nézzük egymást.
A tüdőm – mi van ma vele? Alig bírom beszívni a levegőt, és
koncentrálnom kell, hogy ne tűnjön fel, milyen erőfeszítésbe
kerül normálisan lélegezni.
– Azt hiszem, minden alkalom után, amikor nagy döntést hozol,
azon gondolkodsz, vajon jól döntöttél-e – magyarázza.
– És? – kérdezem mohón.
Jobban vágyom a válaszára, mint az oxigénre.
– És mi? – kérdez vissza.
– Jó döntést hoztál?
– Mondd meg te! – feleli, és figyelmesen néz rám, felhúzott
szemöldökkel.
– Nem, te mondd meg!
– Nem. Mert igazából az nem az én döntésem volt.
Most én nézek rá felhúzott szemöldökkel. Ez már túl sok
nekem. Ez a beszélgetés. Azt mondja, nem az ő döntése volt,
hogy otthagyott. Hát, bassza meg!
– Nézd, Mackenna, nekem ez nem megy.
Megpróbálok felállni, de a keze a csuklómra szorul, és nem
ereszt. Annyira hiperérzékeny lettem, hogy az érintésétől
minden idegvégződésem lezsibbad.
– Kenna – nyögöm, de a hangom megbicsaklik.
Gyere át hozzám ma este!
Ú
 y
Úgy lesz, örökre…
Istenem, bárcsak kaphatnék egy agyi beöntést, és
kimoshatnám minden emlékemet, hogy ne fájjon így, de ehelyett a
múltunk minden emléke itt van velem – velünk. Kenna nevet a
szeszélyes indulataim miatt, és visszaránt magához.
– Gyere már ide! – hízeleg.
Annyi érzés zsong bennem, hogy az már illetlenség. Zsongok az
élettől. Ez túl sok, és nem elég. Kész kínzás.
Kínoz. Elhúzza a pillanatot, amíg végül, nagy sokára az ölébe
csüccsenek. A keze a tarkómra simul, az ajka a nyakamra tapad.
Olyan finom. Gyengéd. Szájával követi a nyakam és a vállam ívét.
A szavaitól, mély, szexi hangjától libabőrös leszek.
– Istenem, nem tudok betelni veled. Boszorkány vagy – suttogja
egyenesen a fülembe.
Mindezt tisztelettel mondja, olyan tisztelettel, hogy a szívemig
alig jut el a szavak jelentése. Inkább csak a hangszínük. A szívem
valahol épp az égben lebeg. Vissza akarom kapni. Kenna
összetörte, de nem hagyom, hogy elvegye tőlem. Nem hagyom,
hogy elvegye.
Sírni akarok, de ritkán sírok, még akkor sem tettem, amikor
elment. Akkor sírtam, amikor elvesztettem a szüzességemet,
mert boldog voltam. És akkor is sírtam, amikor apám meghalt,
mert szomorú voltam.
Apád nem érdemel meg egyetlen könnycseppet sem! – ordította
anyám. Elárult minket. Egy könnyet sem fogsz hullatni érte,
hallod?
Amikor elvesztettem Mackennát, ugyanezeket a szavakat
hallottam. Az agyam újra és újra lejátszotta őket. Elárult téged.
Egyetlen könnycseppet sem fogsz hullatni érte.
Dühös hangot adok ki, megpróbálok kiszabadulni Kenna öléből,
és el sem hiszem, milyen könnyen megállít, ahogy azt sem hiszem
el, mennyire vágyom arra, hogy megállítson.
Ezért jöttem ide? Mert látni akartam, hogy érdeklem-e? Látni
akartam, megpróbál-e vajon visszaszerezni belőlem akár csak egy
kis darabot is? Ez a gondolat most mindennél jobban aggaszt, de
végül ez ad erőt ahhoz, hogy kiszabaduljak, felálljak és gyorsan
magamra rántsam a pólómat és a farmeromat.
– Úgy teszel, mintha nem akarnád ezt? – kérdezi ördögien, és ő
is felveszi a nadrágját.
– Nem kell úgy tennem. Ez csak kémia, állatias vonzalom, semmi
több.
Megfordulok, és megigazítom a ruháimat, majd elindulok
ugyanahhoz a lépcsőhöz, ahonnan ő lejött. Hallom magam mögött
a lépteit, ahogy felfelé megyünk a színpadra, ahol a stábtagok és
mások épp takarítanak.
– Ma este bebizonyítom, hogy tévedsz – ígéri, és követni kezd
kifelé.
Az előcsarnokban utolér minket egy kamera. Tudom, hogy nem
fogjuk tudni lerázni magunkról, legalábbis addig nem, amíg vissza
nem érek a szobámba. Az autók felé igyekszem, amik azért állnak
ott, hogy visszavigyenek bennünket a szállodába.
– Mit csinálsz? – kérdezem, amikor Mackenna becsusszan
mellém a kocsiba.
Nem mond semmit. Az operatőr szépen beül az anyósülésre, és
némán felénk fordítja a kamerát. Az autó elindul. Szerencsére
Kenna itt nem erőlteti a dolgot, és én sem.
Csend vesz körül minket egész út alatt, és a csend követ
hármunkat a liftig is, még akkor is velünk marad, amikor
Mackenna be akar lépni utánam a szobámba.
– Mackenna, te mit csinálsz? – suttogom.
Rémület és várakozás tombol bennem, ahogy kinyitom az ajtót.
Úgy lesz, örökre…
A középső ujját az operatőr felé villantja, aztán becsapja az
ajtót az arca előtt, és felém fordul.
– A te szobád arra van. – A mögötte lévő ajtóra mutatok.
– Ma este ez lesz a szobám – feleli pimasz mosollyal az arcán.
Figyeli a reakciómat. Ami az, hogy dadogok.
– N-n-nem. Nem, nem az.
– De igen, ez lesz.
Hirtelen a karjába emel, és nyögve mondja:
– Nehéz vagy, bébi.
 gy
– Tegyél le, mert sérvet kapsz, baszki!
Istenem!
Röhög.
– Bevállalom a sérvet.
Könnyedén az ágyhoz cipel. Ennek a kibaszott bohócnak meg
sem kottyan, hogy elvigyen odáig. Leenged az ágyra, lerántja
rólam a tűsarkút, és a padlóra dobja. Rémülten kapkodom a
fejem, amikor rájövök, mire készül. Vészhelyzet!
– Nem! Ez soha többé nem fordulhat elő, Mackenna.
– Ó, dehogynem – ellenkezik. – Itt töltöm veled az éjszakát,
Pandora.
– De én ezt nem akarom!
Egyik kezébe veszi a lábamat, és az ujjaival végigsimítja
csupasz lábamat, szexi szája hófehér farkasvigyorra húzódik.
– Adj tíz percet, hogy bebizonyítsam, tévedsz! Hogy
bebizonyítsam, mennyire akarod ezt.
Nézem meztelen mellkasát, érzem az ujjait a lábfejem ívén, és
a hangom megremeg.
– Nem akarom, hogy itt legyél.
Elhallgat, és egy pillanatra azt hiszem, tényleg el fog menni.
Ez váratlan pánikkal tölt el, ami még jobban összezavar.
Kenna azonban nem megy sehova.
Féloldalas vigyort lövell felém.
– Tíz perc, és egész más dallamot fogsz fújni!
– Én nem szoktam énekelni, az te vagy.
– Úgy fogsz énekelni, mint egy kibaszott kanári, bébi. Feküdj
le! – utasít, és intenzív tekintete tökéletesen illik ördögi
mosolyához és a hozzáállásához.
– Oké, adok neked tíz percet. De ruhában – kötöm ki. – És ha
nem tudsz elcsábítani tíz percen belül, akkor lekopsz!
Ártatlanul felemeli a kezét.
– Nem nyúlok a ruháidhoz. És vedd úgy, hogy máris el vagy
csábítva!
Megnyugszom. Valamelyest.
A szívem még mindig olyan hevesen ver, mint a dob.
 Az ágy átölel, ahogy hátradőlök, és nem tudom, miért nem
tiltakozom, de egyszerűen nincs energiám a lélegzésen kívül
semmi másra. Soha nem lélegeztem még ennyire tudatosan.
Ki, be. Ki, be.
Megérinti a karomat, a kézfejemet, megfeszülök. Zihálva
fújom ki a levegőt, amikor az ujjait felfelé vezeti. Az érintése
ismerős és finom. Istenem, de finom érzés. Puha, mint a toll, de
egy csillió kilowatt feszültséggel.
A szemem önkéntelenül lecsukódik, és eszembe jut, amikor
Mackenna először ért hozzám. Emlékszem az arcára, ahogy
érzéki szája tökéletes mosolyt formált, és esküszöm, a szemével
azt mondta, úgy szeret, mint Rómeó azt a hülye Júliát.
A szívemben éreztem a tekintetét. Most a szeme sötét, félig
lehunyja, és nem mosolyog, a tekintete komoly és elszánt, mint
mindig, ahogy két ujjal simogatja csupasz karomat. A szívemben
most nem érzem a tekintetét, de a lábam között nagyon is.
A mellbimbóimban is. A kibaszott petefészkeimben is. Teherbe
tudnék esni ettől a pillantástól.
Ujjbegyeit a felsőm ujja alá csúsztatja, majd visszafelé halad
le, a karomon.
– Lazíts, Pink! – búgja.
A hangja olyan nyers lett hirtelen, hogy a karomon lévő
szőrszálak kellemesen felállnak tőle.
– A nevem… Pandora.
– Igazából tudom, mi a neved, és emlékszem arra is, hogy nem
szeretted. Azt viszont igen, amikor gyönyörűmnek hívtalak. Sötét
lett tőle a szemed, és a szádba haraptál, ahogy most is csinálod,
mert azt akartad, hogy megcsókoljalak. Emlékszel erre, te
gyönyörűség?
A homlokom ráncolom, képtelen vagyok megszólalni. Az ajkamba
harapok, de most nedvesnek érzem, ő pedig figyelmesen néz,
mintha azt várná, hogy kérjem, csókoljon meg. És közben
folyamatosan simogat azokkal a hosszú zenészujjaival.
Soha, de soha ne randizz zenésszel! Mert utána egy férfi sem
fog felérni vele.
 Az ujjaival végigsimítja a karomat és a könyökömet.
A csuklómat és az ujjaimat. Aztán a lábamra tévednek. Ahogy
simogat, a hasam összerándul a gyönyörtől.
Belélegzem és kifújom a levegőt. Be, ki.
Az izmaim befeszülnek, amikor végigsimít a nyakamon. Ah, hogy
is tudnék ellenállni? Ellenállni az egyetlen srácnak, akivel valaha
csókolóztam. Akit valaha szerettem, akivel valaha szeretkeztem.
Vonaglani kezdek, ahogy az ujjaival végigsimít a bőrömön.
– Nyugi. Tíz percről volt szó, ami alatt meggondolhatod magad,
és még csak kettő telt el.
– Komolyan? Csak kettő? – nyafogom.
Előrehajol, és megcsókolja a kulcscsontomat. A lehelete
melegíti a testemet, amikor csókolgatni kezdi a nyakamat, és
akkor eszembe jut minden.
Ahogy hozzám érnek az ujjai. Tökéletes Pandora…
Az ujjaim ügyetlenül tekerednek a farkára. Hogyan kell…?
Kicsim, esküszöm, ha megmozdítod a kezed, működni fog.
A szívem hevesen ver, a testem remeg az idegességtől és a
Mackenna iránti vágytól, attól, hogy a kezemben tartom forró,
hosszú és vastag farkát, ő pedig úgy néz le rám, mint egy éhes
szexmániás. A hegye olyan nedves! Megkóstolhatom…?
Basszus, ne mozgasd a kezed!
Az emlék csak úgy előkúszott a mélyből. Milyen ártatlanok
voltunk, és hogy tomboltak bennünk a hormonok! És még mielőtt
meggondolhatnám magam, Kenna nyaka köré kulcsolom a karom, és
a fülébe zihálom:
– Oké, itt alhatsz ma este.
Az arcomra villan a tekintete, és felvonja egyik szemöldökét.
– Igen?
Az ajkamba harapok, és buzgón bólintok.
Hallom, ahogy azt suttogja:
– Basszus!
Majd a pólóm alá dugja a kezét, megmarkolja melltartóba
bújtatott mellem, lenéz rám, és úgy nyalja meg a száját, mintha
engem ízlelgetne. Nem szabadna ezt ennyire akarnom, tényleg
nem szabadna.
 – Csak ma este – tisztázom.
De legbelül azt mondom: Örökre…
Kenna figyelmesen bólint, és megismétli:
– Csak ma este.
Felemelem a fejem, és szétnyitom az ajkaimat, ő pedig
közelebb húzódik az arcomhoz, és amikor az ajkunk összeér,
felnyög, de továbbra is csak súrolja a szája a számat. Annyira
felizgat a gondolat, hogy ebben az ágyban csókolózunk, hogy ki
kell nyitnom a szemem.
– Mi van? – suttogom lélegzet-visszafojtva, a testem görcsösen
összeszorul a vágytól, ahogy a mellbimbóimat tapogatja. – Nem
akarsz megcsókolni?
Én akartam megvonni tőle a csókomat, és tessék, én járok
pórul, mert ő nem fogadja el a csókomat.
A szeme lángol a vágytól, amikor kihúzza a kezét a felsőm alól,
és a fejemet a sajátja felé fordítja. Két kezével a koponyám
hátulját simogatja, és az arcomat fürkészi.
– Többet akarok tőled egy csóknál – mormolja.
Megnyalom az ajkamat, és a száját bámulom. A száját, amit
nagyon akarok, jobban mondva: amire kétségbeesetten
szükségem van, de most azonnal. Kérni akarom tőle, amire
vágyom, de már kértem tőle, hogy maradjon, és ha többet kérnék,
attól túlságosan nyitottnak érezném magam… túl nyitottnak… és
gyengének…
Nem szívesen fejezem ki az érzéseimet, ezt a tulajdonságomat
anyámtól örököltem. Az ő kapcsolata apámmal inkább üzletszerű
volt. Amióta pedig apa meghalt, és Mackenna elment, az egyetlen
érzelemforrásom Magnolia lett.
De ő nem jelent veszélyt számomra, mint Mackenna.
Ő nem sebzett meg.
Így aztán nem mondok semmit, csak megragadom a tarkóját,
megemelem a fejem, és megcsókolom. Alig telik el egy
nanoszekundum, mire Kennán is eluralkodik az agresszív vágy, és
szinte összenyom, amikor fölém feszül nagy testével, és a farkát
a combjaim közé tolja. Már érzem is. A vastag, kemény, lüktető
péniszét. A testemhez ér. Csak a farmerem és a bőrnadrágja
választ el bennünket egymástól.
– Ezt le kell vennem – mondja, és feljebb rántja a felsőmet.
Megállítom, és visszaigazítom a pólóm.
– Várj!
A szeme kihívóan csillog, én pedig játékosan elmosolyodom, és
lassan csinálom, hadd várakozzon.
Csináld csak, Pandora! Még jobban kikészül majd, miután ezt az
egészet elveszed tőle. Gondolj a kék heréire, miután jól tökön
rúgtad, súgja nekem egy kis ördög. Ugyanaz a kis ördög, aki
végignézte, ahogy bántanak.
Elragadtatással nézi.
Lehúzom magamról a pólót.
A melltartóért nyúl.
– Várj! – parancsolok rá ismét.
A szemhéjai még jobban elnehezülnek, az állkapcsa megfeszül,
és ismét megnyalja az ajkát. Az én ezüst szemű, éhes farkasom…
Lassan elkezdem kioldani és lecsúsztatni a melltartómat.
A szemei egyre sötétebbek és sötétebbek, egy izom keményen
dolgozik az állkapcsa hátsó részén, miközben nézi, ahogy lehúzom
a farmerem cipzárját.
Követi a példám, lehámozza magáról a bőrnadrágot.
Az egyik hegyes, kemény mellbimbómra, majd a másikra néz,
aztán előrehajol, a fogai közé veszi az egyiket, és rángatja,
közben tolja lefelé a nadrágját, én meg az enyémet.
Nyögdécselve, ösztönösen dörgölőzöm hozzá, bőr a bőrhöz. Nem
terveztem ezt be – ezt az egész szex dolgot –, de olyan sok éve
nem szexeltem már, és egyszerűen… ah. A nyögése! A nyögésével
megöl. A másik mellemet a kezébe veszi, és azt mormogja:
– Élvezted ezt a kis sztriptíztáncot?
– Miért, te? – vágok vissza.
Erősebben rángatja a mellbimbómat, szinte már fáj.
– Mit gondolsz, mennyire akarlak téged?
– Hát, ez alapján… – ringatom meg a csípőmet – gondolom,
eléggé.
 A mellemre tapadva felnevet, és a nevetése ettől még
dögösebb.
– Mindennél jobban, és még annál is jobban. – Felemeli az arcát,
és a tekintete elveszett. – Pandora… – folytatja, mintha valami
egészen új dologba kezdene bele, és a gyűrűjét most épp a
bordáimon simítja végig. – Mi történt? – Az arcomat fürkészi. –
Mi történt?
Behunyom a szemem, és nagy levegőt veszek, ahogy érzem,
hogy ezer szó önti el az agyam. Az, hogy eltűntél a faszba!
Összetörted a szívemet. Egyedül kellett megbirkóznom az
anyámmal. Elvesztettem az életkedvem. Elvesztettem azt, amink
lehetett volna.
– Hé, hé, nézz rám! – sürget, és az államnál fogva maga felé
fordítja a fejemet.
De én nem tudok ránézni. Képtelen vagyok.
Hirtelen zaj hallatszik odakintről, és egy kopogás.
– Hé, Dora! DOOOORA! Hé! Van nálunk alkohol! Nyisd ki, te
ribanc!
Felnyögök.
– Ez Liv és Cickó? – kérdezi Kenna.
– Aha.
– Nahát, te azzal a két viperával barátkozol? De hiszen karóba
akarják húzni a fejedet.
Kibaszottul idegesnek tűnik. És most, hogy így megzavartak
minket, tulajdonképpen én is az lettem.
– Van itt más csaj is, akivel együtt lóghatnék? Nincs. Szóval
igen, barátok lettünk.
Sóhajt egyet, majd hátrébb húzódik, aztán halkan feláll. Ne.
Ne, ne, ne! Azt hiszem, kezd eluralkodni a pánik a testemen, mert
előre-hátra dülöngélek és remegek.
– Akarod, hogy elmenjek? – kérdezi.
Nem. Nem akarom. Dehogy akarom.
De csak ülök ott megint, és szótlanul nézem, ő pedig visszanéz
rám.
– Bólints a fejeddel, ha azt akarod, hogy maradjak! – mondja,
kissé lágyabb hangon.
 gy g
A kezei az oldalán feszülnek, mintha a válaszomra várna.
Megmozdítom a fejem, és nem vagyok benne biztos, hogy ez most
egy igen vagy egy nem volt. Kenna sóhajt, majd felkapja a pólóját.
Ahogy elindul az ajtó felé, pánik fog el. Nem jön vissza az ágyba.
– Mackenna! – kiáltom, hogy megállítsam, pontosan abban a
pillanatban, amikor kirántja az ajtót.
– Bulizzatok máshol! Pandorának társasága van – morogja Kenna
mély hangon, azzal becsapja az ajtót az orruk előtt.
Pislogok, a szívem teljesen mozdulatlanná vált a mellkasomban.
Felém fordul, a szeméből mintha lángok csapnának a bőrömre.
– Egy nap majd könyörögni fogsz érte.
Lerántja magáról a pólót.
A szívem hevesen kalapál, miközben átsétál a szobán.
– Álmodban, Mackenna – blöffölök.
Ő válaszul csak halkan felnevet, és megrázza a fejét.
– Makacs vagy, ezt meg kell hagyni. De majd leszoksz róla.
– Soha.
Előrehajol, és hirtelen teljes férfias súlyával rám borul, ajka a
fülemhez nyomódik egy olyan gyengéd csókban, amilyet még
sosem éreztem.
– Nem, kicsim. Úgy lesz, örökre.
 Tizenegy

A bántalmazók köztünk élnek,

és a „bántalmazó” alatt
nem önmagam értem

Pandora

A zenekar tagjaival épp egy nyugat-texasi rodeóbárban vagyunk.

Olivia, Cickó és a többi táncoslány egy csapat cowboyjal flörtöl,
rám még csak egy pillantást sem vetettek, így én a pasik
társaságában maradok. A Vikingek úgy bánnak velem, mint valami
rég elveszett húgukkal. Az egyetlen jó dolog ebben az egészben,
hogy az új és egyben életem első hivatalos dugópajtása, úgy
tűnik, kissé féltékeny itt mellettem.
– A kezed – mordul, amikor Lex a térdemre teszi a kezét, mert
kinyújtja a karját, hogy megmutassa a kígyós tetoválását.
– Basszus, most csak hülyéskedsz, ugye? – kérdez vissza Lex,
és a szemöldökét mélyen összehúzza lila szeme fölött.
– Úgy nézek ki? – Mackenna megtévesztően lágyan válaszol, és
a kezét birtokló mozdulattal a hajam alá csúsztatja, könnyedén
megsimogatja a tarkómat.
– Ne légy nevetséges! – gúnyolódom, de titokban örülök ennek a
fejleménynek, bár arrébb húzódom, hogy kiszabaduljak a
szorításából.
Soha senki mellett nem éreztem még ennyire kívánatosnak,
védettnek és, hát… idegesnek magam.
De én most csak sodródom a történésekkel, mert, igazából ma
este inkább az első kettőt érzem, mint az utolsót. Talán a sok
orgazmus miatt? Megvan az a képessége, hogy ellazítson egy kis…
 – A kezeid, Lex! – ismétli Kenna, gyengéden megszorítva a
tarkómat.
Nem értem, miért fontoskodik ennyit. Hát nem rémlik neki,
hogy csak szex van köztünk? Olyan hangja van, mint az ágyban.
De közben féltékenynek tűnik. Nem tudja felfogni a kemény
fejével, hogy én cseppet sem bánom, ha Lex keze a combomon
van. Nem borzongok meg tőle úgy, mint Mackenna kezétől a
nyakamon. Sőt, a tarkómon lévő keze éppenséggel olyan
melegséget okoz, hogy úgy érzem, tűz járja át az ereimet.
A testem minden sejtje, minden pórusa zsibong az érintésétől,
ahogy a hüvelykujjgyűrűjével a fülem mögötti érzékeny részt
simogatja. Mit kezdjek magammal, ha egyszerűen ilyen hatással
van rám?
Dugjak vele ma is?
Addig dugjak vele, amíg teljesen elegem nem lesz belőle?
– Haver, értem én. – Lex végül elhúzza a kezét, és kiteszi a
karját az asztalra, hogy teljes rálátásom legyen a csuklója körül
tekergő kígyóra, ami felfelé kanyarog izmos karján. – A kínai
horoszkóp szerint a kígyó évében születtem. A szimbólum most
már örökre velem marad – magyarázza.
– Hűha! – felelem, mire Jax, aki a bokszban szemben ül, kinyitja
a tenyerét, és látom, hogy a hüvelykujja körül is egy kígyó
tekeredik.
Áthajolok az asztal túloldalára, hogy alaposabban
megvizsgáljam, és közben Mackenna keze végigcsúszik a
gerincemen, megpihen a fenekemen, majd meg is paskolja kicsit.
– Szóval, a kínai szimbólumokért rajongsz? – kérdezem, és
nagyon is tudatában vagyok annak, hogy Mackenna keze
felcsúszott a fenekemtől a derekamig, és beleakaszkodik a
derékszíjamba, hogy visszahúzzon.
Megborzongok, amikor az ujjait a felsőm alá csúsztatja, bőr ér
a bőrhöz, és azt hiszem, most van itt a megfelelő pillanat, hogy
emlékeztessem, nem smárolok vele nyilvánosan – amire ő épp rá
akar venni –, de amikor megfordulok, a tekintetétől, attól,
ahogyan ezüst szeme rám vetül… szétszóródnak a gondolataim.
Veszély! – suttogja az a kis hang a fejemben.
 y gj g j
Minden este kirugdosom őt a szobámból, de csak miután
párszor megdugott. Ha azt hiszi, hogy kihasználhat engem meg a
szobámat, csak azért, hogy elmeneküljön a kamerák elől, akkor
téved. Ha azt hiszi, hogy szex után összebújunk, hát akkor is
nagyon téved. De amikor elmegy, a fejét csóválja, mintha hibát
követnék el azzal, hogy elküldöm… aztán egyedül fekszem az
ágyban, és ez cseppet sem tetszik.
– A te szimbólumod is kínai? – kérdezem most tőle, a barna
alkarját díszítő, rúnaszerű szimbólumok felé biccentve.
A tetoválása nagyon felkeltette a kíváncsiságomat, és
elhatároztam, hogy kiderítem, mit jelent.
Elvigyorodik.
– Inkább kennai. Ez nagyon más nyelv. Egyesek szerint külön
vallás.
A szemem forgatom, majd megmarkolom a csuklóját, és az
ölembe húzom a karját, hogy rendesen megvizsgálhassam.
– Mi ez? Mit jelent?
– Azt senki nem tudja – jegyzi meg Lex.
Végigsimítom az ujjbegyem a szimbólumokon, és csak egy perc
némaság után tűnik fel, hogy Kenna milyen kísértetiesen
mozdulatlan. Amikor megszólal, a hangja egészen mély, mintha az
érintésem és az, ahogy könnyedén végigsimítok a tetoválásán,
sokkal többet jelentene számára simogatásnál.
– Azt jelenti, hogy egy szerencsétlen balfasz vagyok – hajol a
fülemhez, majd még közelebb hajolva hozzáteszi: – A hajadnak
kókuszillata van.
A szemembe néz, mintha magyarázatot várna erre, de nem jut
eszembe semmi pimaszság.
– Ezzel az olajjal hidratálom a hajam. Egy kis cseppet adok
minden samponhoz, amit használok.
Nagyon erősen tudatában vagyok annak, hogy mennyire közel
vagyunk egymáshoz. Úgy is mondhatnám, készen állunk arra, hogy
nyilvánosan is dugjunk, mintha tegnap este nem csináltuk volna
többször is, egymás után. Ahogy valójában minden este… az
elmúlt egy hétben.
 Kenna a tarkómat simogatja, én pedig a tetoválását, és
mindketten a másikat bámuljuk, nem ellenségesen, de nem is
sóváran. Na jó, de, sóváran. De egyben kíváncsian is. Mintha ez az
újbóli ismerkedés sokkal érdekesebb volna, mint azt
bármelyikünk is gondolta.
Úgy érzem, hogy bármi történik is a bárban, az csak
másodlagos lehet. A világ körülöttem és körülötte, az
áthatolhatatlan buborékunk körül forog. Semmi sem számít, csak
a tarkómon pihenő keze és erős, izmos alkarja a tenyerem meg az
ujjaim alatt.
Ő érezhetően ellazult – gondolom, ez történik, ha két nap alatt
tíz orgazmusa van az embernek –, és én is rettenetesen
ellágyultam, márpedig ez nagyon nem jellemző rám. Mintha ezer
éve erre vártam volna: az érintésére, a szeretetére, arra, hogy
egy ilyen egyszerű aktus intimitásától átalakuljak puha gyurmává.
A legrosszabb, hogy úgy tűnik, ő is éppúgy ki van erre éhezve,
mint én. Közelebb húzódik, és hirtelen csókot nyom a hajamba,
mintha megvadulna a kókuszdió illatától.
Ah! Az egy dolog, hogy úgy kefélünk, ahogy, de ez… jaj,
istenem, az előbb belenyögött a hajamba. A fülem hegyét
csókolgatja, és úgy nyögdécsel, mintha épp valami nagyon durva
szex zajlana, nem pedig csak egymás mellett ücsörögnénk.
Elfojtok egy hangot, amikor érzem, hogy az orra a hajamhoz
simul.
– Tényleg tudni akarod, mit jelent az a tetoválás? – kérdezi
rekedten, és a leheletétől a borzongás a fülemtől a cipőmig
terjed. Hátradől, és a szemei olyanok, mint két felém repülő
töltény. – Elmondom, ha cserébe elárulsz valamit.
– Mit akarsz?
– Azt akarom, hogy mondj el valamit, ami már régóta
foglalkoztat – válaszolja, és nyitott tenyérrel végigsimít a fején.
A hüvelykujjával magasabbra billenti a fejemet, hogy a
tekintetünk találkozzon.
– Áruld el, miért vagy ennyire dühös mindenkire!
– Nem vagyok dühös mindenkire, csak rád – válaszolom.
 Ez részben hazugság. De Kenna most egyenesen a múltba sétált
be, és valami fagyos dolog csöppent a gyomrom mélyére, aminek
hatására az ereim jégcsapokká váltak.
– De önmagadra haragszol legjobban, nem?
Végighúzza ezüstgyűrűjét az ajkam alján, és én minden
mondanivalómat magamba fojtom. Szorosan benn tartom, egy
légmentesen lezárt, fedeles dobozban, mert ha egyszer kikerül,
soha többé nem tudom visszavenni.
Soha többé nem tudom visszavenni.
– Dora, gyere te is velünk! – kiáltja Cickó, épp időben, hogy
megmentsen.
Sóhajtok egy nagyot, aztán megfogom Mackenna kezét, és
lassan leeresztem.
– Ki kell engedned a bokszból, Mackenna!
– Miért? Hogy csacsoghass a csajokkal? – kérdezi pimaszul.
Mivel hálás vagyok, hogy arrébb csúszik és átenged,
elvigyorodom.
– Így van. Fiúk kizárva! – figyelmeztetem.
Felállok, ő visszacsüccsen.
– Rendben, Pink. Csak hogy tudd, én itt várlak, hogy ott
folytassuk, ahol abbahagytuk.
– Arra várhatsz, Farkas! A lányoktól úgyis megtudom, mit
jelent a tetoválásod.
– Na persze, sok szerencsét hozzá – feleli, és elneveti magát.
A kuncogása túl szexi ahhoz, hogy legális legyen.
– Sziasztok, lányok! – köszönök, amikor odaérek hozzájuk.
Ekkor csörögni kezd a telefonom, és a szívem megáll, amikor
látom, hogy a mobilom képernyőjén az „Ő” felirat villog.
Kiguvad a szemem. Körülnézek, hogy megtaláljam a
legcsendesebb, legelszeparáltabb helyet, majd bekukkantok a
férfimosdóba, amit üresen találok, magamra csukom az ajtót, és
nekitámaszkodom, hogy senki ne jöjjön be, amíg beszélgetek.
– Halló? – veszem fel a telefont.
Istenem. Úgy beszélek, mint egy beszart óvodás. Mintha valami
nagy bűnt követtem volna el.
 A hazugság bűnébe estem, és ez csak egy a sok közül. Egy a
nagyon sok közül.
– Pandora?
– Anya. Mi a helyzet?
– Hiányzol neki, köszönni akart neked.
Az apró ablak felé nézek, amin át látom a holdszeletet. Hm,
elég magasan van.
– Már elmúlt a lefekvés ideje.
– Tudom, de nem tudott aludni, mert megígértem neki, hogy ma
beszélhet veled, csak nagyon elhúzódott az előző
telefonbeszélgetésem, ezért hívunk most.
– Jól van – felelem, és arra gondolok, hogy nem, valójában
hagyod, hogy későig fent maradjon filmet nézni, hogy aztán őt
használva ürügyként ellenőrizhess engem ilyenkor, és
megbizonyosodj róla, hogy nem cseszem el megint az életemet.
– Hogy vagy? – kérdezi végül.
– Jól, anya – motyogom, és a csizmám hegyét bámulom.
Már nem is tűnik olyan vagánynak.
– Elfoglalt vagy, sok a dolgod? Okos döntéseket hozol továbbra
is?
– Persze – hazudom, és a csizmám hegyét végighúzom egy
négyzet alakú csempén.
– Tudod, nehéz megadni Magnoliának azt a figyelmet, amit
megszokott melletted.
– Majd gyakrabban telefonálok.
Sóhajt, láthatóan elégedetlenül, de beletörődve. Megfájdul a
gyomrom. Ő az egyetlen, aki pontosan tudja, hogy mi vagyok, mire
vagyok képes, és milyen könnyen össze tudok törni. Ahogy dr.
Finley mondta, az ő szeretetéhez mérem az értékemet.
A pszichológus azt javasolta, fogadjam el a hibáimat meg a
múltamban lévő emberek hibáit is, és lépjek tovább.
Azt hittem, ezen már túl vagyok. Azt hittem, sikerült.
A fenébe is, azt hittem, hogy Mackennát paradicsommal
megdobálni lesz az utolsó olyan emlék, amire majd úgy gondolok
vissza, hogy „baszd meg”.
Nagyon nagyot tévedtem. Talán valami mást kéne mondanom.
 gy gy
– Jól vagy? Hol vagy most? – faggat az anyám.
– Itt vagyok… Kentuckyban – hazudom.
– Kentuckyban dekorálsz?
Kíváncsi vagyok, vajon a nyomomra akadt-e, és kicsit lebiggyed
a szám, miközben a gondolataimba mélyedve aggodalmaskodom.
– Egy agglegény lakása. A szokásos eklektikus összeállításomat
használom. Acél, sötét fákkal. Eléggé fasza.
– Ne káromkodj! – korhol, de azért halkan nevet.
Végül beszélgetünk még kicsit. Anyám nem tökéletes. De ő az
egyetlen, aki tudja, mennyi mindent elszúrtam, és ennek ellenére
nem lépett ki az életemből. Ezt sosem hagyja, hogy elfelejtsem.
Aztán beszélhetek Magnoliával is.
– Hiányzol, Panny, már negyvenhét dolgot írtam össze.
– Várj, hadd találjam ki! Gorillának fogunk öltözni, és a
mellkasunkat verve sétálunk a járdán?
– Nem! De ez lesz negyvennyolcadik!
Boldogan mosolygok, de lassan maga alá húz a bűntudat, amit
általában akkor érzek, amikor boldog vagyok. Mindent elbasztam.
És Mackennának igaza van, leginkább önmagamra haragszom.
– Te vagy a hősöm, Pan – mondja aztán álmodozó hangon, mintha
tényleg különleges ember volnék.
– Nekem meg te – suttogom.
Erre felsikolt, sok-sok puszit küld, és letesszük a telefont.
A karkötőmet bámulom, majd a farzsebembe dugom a
telefonomat, és mély levegőt veszek. Amikor végre kijutok,
látom, hogy a lányok a fiúk bokszában ülnek, Cickó pont ott, ahol
az előbb én.
Nem tetszik a birtoklási vágytól fűtött roham, ami elkap,
amikor azt látom, hogy elmerülten beszélget Mackennával. És
nem tetszik Kenna birtokló tekintete, mosolya és kézmozdulata
sem, ahogy lazán az ülés háttámláján nyújtózik… ahol korábban én
ültem. Erős késztetést érzek arra, hogy odamenjek, és
megmondjam Cickónak, hogy vegye le szépen a kezét Mackenna
válláról, és parkolja le a seggét valahol máshol.
A francba. Túlságosan belekeveredtem ebbe a dologba
érzelmileg. Megrázom a fejem, és elindulok inkább a bárpult felé.
 g g j p
A legjobb az lesz, ha távol maradok Kennától.
Mindig felpaprikáz, ha beszélek anyámmal, és nem akarom, hogy
Mackenna ezt kihasználja.
– Látod azt a fickót?
A tőlem jobbról érkező mély bariton felé fordulok, és látom,
hogy egy férfi – harmincvalahány éves lehet, fekete
cowboykalapban és hatalmas övcsattal – egy bizonyos irányba
biccent a fejével. Amikor követem az irányt, a tekintetem
Tudjukkin landol. Tudjukki ezüstlézer sugara egyenesen rám
mered a bár másik végéből.
– Azt kérdezed, hogy látom-e őt? Miért, van, aki nem látja? –
kérdezek vissza.
– A te csávód? – kérdezi a cowboy.
– A rémálmaimban, néha.
De Cowboy nem nyugszik.
– Pedig ő úgy néz, mintha a csávód lenne – morogja.
– Ne foglalkozz vele! Sok mindent hisz magáról. Például azt,
hogy ő az isten.
– Azok a kis kurvák egyetértenek vele.
A lányokra mutat, akik próbálják magukra vonni Mackenna
figyelmét a bokszban, de úgy tűnik, nincsenek hatással azokra a
szemekre. Még akkor is engem bámul, amikor gyilkos pillantást
vetek felé a homlokomat ráncolva, és aztán első osztályú látványt
nyújtok neki a hátsó felemről, ugyanis megfordulok, hogy
rendeljek magamnak egy italt.
Miért is ne?
Biztonságosabb, ha a tequila altat el, mint később Mackenna.
– Ideges vagy? Mi az ott? – kérdezi a cowboy, és lenéz a
karkötőmre.
Nem is vettem észre, hogy azt piszkálom.
– Valami, ami mindig arra emlékeztet, hogy mennyire ember
vagyok – felelem, és végigsimítok az anyagán. – De te ne nyúlj
hozzá, rajtam kívül senki sem érhet hozzá!
Végigsimít a kezével a hátamon, majd a tenyere lejjebb
vándorol.
 – Szerintem dögös vagy a mocskos szád ellenére. A vöröseket
jobban szeretem. Látom, az ékszereidre nagyon vigyázol, mi a
helyzet a többivel?
Megszorítja a fenekemet.
Megrémülök.
– Hé, olyan morcosak vagyunk ma. Mi a fene történt, amitől
ilyen morcosak vagyunk ma ebben a rohadt bárban? –
Elvigyorodik. – Látod azt a másik fickót? – Leo irányába biccent,
aki egy nagy, fekete kamera mellől figyel minket. – Pénzt
ajánlott, ha érdekessé tesszük az estét a közönség számára.
– Igen?
Leo. Úristen, mekkora szemétláda.
Leveszem Cowboy kezét a seggemről, és fontolóra veszem,
hogy felpofozom, de Leo azt is örömmel beletenné a hülye
filmjébe. Cowboy újra megszorítja a seggemet. Már épp arra
készülök, hogy a tökeibe térdeljek, amikor hallom, hogy Lex
barátságosan megszólal:
– Hé, haver, nem akarod te elveszíteni azt a kezet, hidd el!
Majd Cowboy barátságosnak már nem igazán nevezhető módon,
nagy lendülettel a pultra szorul, amitől néhány pohár megzörren.
– Ha még egyszer hozzáérsz, a torkodon keresztül tépem ki a
beleidet! – nyomja Mackenna még erősebben a pultra.
– Kenna! – Jax megragadja a karját, próbálja megállítani.
– Engedj már el a faszba! – mordul rá Kenna, és kiszabadítja a
karját.
Hitetlenkedve nézek Leóra. Mackennát akarta felültetni.
A drága menedzserük képes lenne beengedni ide egy
tömeggyilkost is, ha azzal érdekesebbé teheti a drágalátos
filmjét. Hűha! Már tényleg nem tudom, mit keresek itt. De
tényleg, mit? Magnolia egyedül van anyámmal, anyám gyanakszik,
Mackennát nem tudom kiverni a fejemből, ahogy a kibaszott
ágyamból sem… Miattam keveredik kocsmai verekedésbe, mintha
még mindig a… pasim lenne. Mint régen. Ó, istenem!
Átvágok a báron, amikor egy ismerős kéz karkötőkkel és
ezüstgyűrűkkel a könyökömnél fogva elkap.
 – Hé, gyere ide, nézz rám! – mondja Mackenna, és magához húz.
Bármennyire is nem akarom, azonnal átjár a meleg és biztonságos
érzés, amikor átkarol, és egy raktárhelyiségbe vezet, ahol csend
van, és nem zavar bennünket senki. – Na – sürget. A homlokomat
ráncolom. – Mi folyik itt, bébi?
Látom, hogy végignézi, mindenem rendben van-e. Még jobban
ráncolom a homlokom.
– Azt tervezted, hogy egész éjjel a bárban maradsz? – kérdezi.
– Igazából tök jól éreztem magam – incselkedem.
– Tényleg? Az biztos, hogy az a faszfej jól érezte magát. –
Megroppantja az ujjperceit az egyik kezén, majd a másikon.
A tekintetében olyan agresszió kavarog, amilyet még sosem
láttam. – Hova szöktél el az előbb?
– Hazatelefonáltam.
Hitetlenkedve néz.
– Te hazatelefonálsz egy bár kellős közepén?
– Anyám hívott – motyogom.
– És nem lehet megváratni?
– Nem, mert attól csak rosszabb lesz! Gyanakvóvá teszi. Nem
tudja, hogy itt vagyok.
– Hát persze hogy nem – bólint, és az egész arca megfeszül.
– Ne kérdezősködj már annyit, te seggfej, nem vagy a főnököm!
Ellököm magamtól, hogy elmenjek, de Kenna megállít.
A szorításában vergődve nyöszörgöm, hogy engedjen el.
– Még mindig úgy táncolsz, ahogy ő fütyül? – kérdezi. – Igen? –
sürget. Nem tudom, képes vagyok-e elviselni a szeméből áradó
csalódottságot. – Annyira vágysz a szeretetére, hogy feláldoznád
érte a saját álmaidat és mindent, amit akarsz, csak hogy a
kedvében járj? – folytatja. Nem tudok válaszolni. – Nem ő az
egyetlen, aki hajlandó és képes megvédeni téged mindentől,
Pandora.
Mindentől!
A közelben becsapódik egy ajtó, és Lionel lép be. Érzem, hogy a
levegő megfagy. Mackenna megvetően felhúzza a szemöldökét.
– Túl messzire mentél, Leo – suttogja halkan fenyegetőzve.
– Nyugi már, Kenna. Hova tűnt a humorérzéked?
 y g
Mackenna állkapcsában dühösen megrándul egy izom.
– Majd visszajön, ha az öklöm találkozott a képeddel. – Felém
nyúl, egyik ujját a farmerem hurkába akasztja, és magához ránt.
– Visszaviszem a szállodába. Nincs több kamera.
– Egy kamera. Csak egy – könyörög Leo.
– Baszd meg, Leo!
Mackenna dühösen megránt, én pedig követem. Az egyik
operatőr a nyomunkba ered.
– És baszd meg te is, Noah! – veti oda neki Mackenna.
Az anyámmal folytatott telefonbeszélgetés emlékeztet arra,
hogy Mackennával miért nem lehetünk együtt soha.
Most rögtön el kellene mondanom neki.
Azonnal abbahagyni ezt az egészet.
De a tudattól, hogy abba kell hagynom, csak még jobban
akarom.
– Nincs szükségem arra, hogy minden seggfejnek lilára verd a
képét miattam – dühöngök, ahogy kifelé vezet.
– Remek. Most bezzeg akarsz csevegni – morogja.
Beszállunk a szállodai limuzinba, és Kenna rám néz, amikor
Noah bemászik a nyomában, a kamerájával. Csend telepszik a
kocsira. Mackenna dühösen bámul Noah-ra, majd rám. Viszonzom
a nézését, mert a meghátrálás a gyengeség jele, és nem bírom
elviselni a tudatot, hogy ez a férfi elgyengíti a térdeimet.
A tekintete az ajkamra siklik. Szinte érzem az ízét. Mind a
kétszáz csókot, amit tizenéves korunkban adott nekem, és azt a
több tucatnyit, amit azóta adott, hogy újra vele vagyok. Olyan jól
csókol. Régebben el is neveztem a csókjait. Volt az álmos csók, a
mosolygó csók, a csábító csók és a nevető csók. Most úgy néz
rám, mintha halálra akarna csókolni. Úgy néz ki, mint aki
gondolatban épp csókolózik velem.
– Mondj valamit, Pandora! – parancsol rám rekedten.
Ismerem Mackennát, és amit mond, valójában azt jelenti:
„Tereld el a figyelmemet, mielőtt olyat teszek, amit később
megbánok.”
A combján ökölbe szorul a keze, és tudom, hogy legszívesebben
megállítaná a kocsit, és kirángatná belőle Noah-t a hülye
 g g y
kamerájával együtt. Dühös, mert felültették, és azt hiszem,
amiatt is dühös, hogy engem használtak fel erre. Azért dühös,
mert rajtam keresztül ültették fel.
– Mítoszokba illő hős vagy, aki hajlamos arra, hogy bajba
keveredjen – szólalok meg.
Ettől nem igazán nyugszik meg. Hozzám hajol, megfogja az
arcom.
– Mondj valamit, amit komolyan gondolsz, Pink! Mondd ki! Nem
érdekelnek a butaságok meg a dühös beszólások, valami igazit
mondj! Képes vagy rá? Vagy csak azért öltözöl ilyen nagy
vagánynak, hogy elrejtsd a benned rejlő gyengédséget? –
suttogja.
Furcsa módon összeszorul a torkom.
Azt akarja, hogy megnyíljak? Fel akarja nyitni a szelencét, és
kiengedni az összes rossz dolgot?
– Gyengédség? Oké. Pff.
– Na, gyerünk! – sürget előrehajolva, könyökét a térdére
támasztva.
Az arca éppoly meggyőző, mint a zenéje. Kinyújtja a kezét, és a
tenyerébe simítja az arcomat. Küzdök, hogy megfékezzem a
gerincem tövéből induló borzongást.
Nem tudok válaszolni. Még a számat sem vagyok képes kinyitni,
miközben a válaszon gondolkodom, ezért az első olyan témára
ugrok, ami eszembe jut.
– Dühös vagyok, hogy elrántottad onnan azt a fickót, amikor
már teljesen készen álltam, hogy szétrúgjam a tökeit.
– Komolyan? Szétrúgnád a tökeit? – kérdezi látható jókedvvel.
– Azt hiszed, nem rúgnám szét neki? Hogy csak a tiédet
akarom szétrúgni?
– Te nem annyira rugdosni szoktad… inkább nyalogatni.
– Nem is! Úristen, Noah, ezt töröld ki!
Noah elvigyorodik, és megrázza a fejét a kamera mögött.
Most már mi is nevetünk.
– Mackenna!
– Hallod, hogyan ejti a nevemet, Noah? Mint aki lebukott, nem?
 – Mackenna, fogd már be! – Kinyújtom a kezem, hogy befogjam
a száját, de ő megnyalja a tenyeremet, és finoman, játékosan
beleharap az ujjamba. Aztán felém fordítja a fejét, és
megcsókol, keményen. Nyögdécselünk, elmerülök a csókban. Egy
másodperc… kettő… három… aztán ellököm, és elhajolok tőle. –
Mackenna!
– Na, mi van, Pandora?
Nevetünk, még Noah is próbálja elfojtani a nevetését.
– Nem akarlak megcsókolni. Itt nem.
– Ne aggódj, tudom, hol szeretnéd – feleli játékosan.
A szemem tágra nyílik, amikor rájövök, hogy arra céloz, a
farkát akarom megcsókolni, nem a száját.
– MACKENNA! – kiáltom újra, és rám tör a hisztérikus röhögés.
A szobáknál Noah még mindig követ minket. Kenna a karját a
tarkómon tartja. Amikor benyitok a szobámba, Kenna az
operatőrhöz fordul:
– Jó éjt, haver! Fogadok, hogy most nagyon szeretnél a
helyemben lenni, mi? – Azzal becsukja az ajtót Noah kamerája
előtt. Megforgat a szoba közepén. – Na, most már gyere ide!
Mosolygok, mert a szemei is mosolyognak. De az ajkai hirtelen
nem.
Halálosan komoly lesz az atmoszféra, a levegő szinte serceg
attól, ami kettőnk között cikázik – ami folyamatosan ott cikázik.
Imádom, hogy Kenna tudja, milyen nehéz kérnem, amire
szükségem van. Néha még én sem értem, miért olyan nehéz ez, de
ő igen. Hirtelen az jut eszembe, hogy talán azért hagyott el annyi
évvel ezelőtt, mert nem voltam képes kimondani, hogy szeretem
őt.
Mi van, ha még mindig szeretem?
Vesz egy nagy levegőt, felém nyúl, majd végigsimítja az ujját a
halántékomtól az államig.
– Jól vagy? – kérdezi komolyan.
Bólintok.
– Most már igen.
A szemét rajtam tartja, és közben az ujjaival a bőrömet
cirógatja. A testem lüktetni kezd. Nem számít most a múlt. Csak
 g j
a jelen létezik. Fel akarok mászni rá, vagy inkább azt akarom,
hogy ő másszon énrám.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül a számra tapasztja a
száját, bekapja puha ajkaimat, a csókja a vágy újabb spirálját
kavarja fel a gyomromban. Amikor átöleljük egymást, és én
halkan nyöszörgök, ő elhúzódik tőlem, szaggatottan beszívja a
levegőt, és a nedves ajkamat nézi azokkal a csillogó
farkasszemekkel. Az ajkam még mindig lángol a csókjától, ő pedig
ismét azonnal birtokba veszi a számat, ezúttal sokkal
követelőzőbben.
– Igen – nyögi rekedt hangon.
Az, ahogy magához szorít, egyszerre határozott és meggyőző,
és ahogy a szája egyre parancsolóbbá válik, mohó válaszom
nyögésre készteti.
– Töltsd itt az éjszakát! – suttogom a vállába kapaszkodva, és a
fogaimat az alsó ajkába mélyesztem, amit egyébként egész
éjszaka bámultam. Mielőtt válaszolhatna, hozzáteszem: – Töltsd
itt az éjszakát, nem fogod megbánni!
– Végre a hölgy is belátja annak az előnyeit, ha egy erős,
rátermett férfi van mellette.
A hangjából csak úgy árad az elégedettség és rekedt
incselkedés. A karjába emel, és az ágyhoz cipel. Fogalma sincs, ki
vagyok valójában, hogy milyen rémült, magányos és sebezhető
vagyok, tele bűntudattal.
Esküszöm, úgy viselkedik, mintha valami fődíj lennék…
Néha legszívesebben azt mondanám neki, hogy olyan díj vagyok,
ami belül teljesen üres.
Máskor meg arra vágyom, hogy betöltse ezt az űrt, és segítsen
végre meggyógyulni.
Rövid időre átfut az agyamon a gondolat, hogy talán innen már
nem lesz visszaút. De csak rövid időre, mert lassú, kábító csókjai
újra a számon, az arcomon, a nyakamon érnek, és már az egész
világ e körül az új tengely körül forog. Az ágy szinte elnyel, ahogy
Kenna letesz, majd fölém magasodik.
A keze gyorsan dolgozik, gyönyörű testéről lehámozza a
ruhákat, majd engem is levetkőztet. Az erekciója felizgat,
 j g j g
amikor előrehajol, hogy végigsimítsa minden centiméteremet.
Minden forró érintés azt súgja, hogy a mai este a nyers birtoklás
aktusáé lesz. Ő fog birtokba venni engem. Általában annyit
szoktam viszonzásul elfogadni, amennyit adok, de most úgy tűnik,
Kenna nem akar mást, csak elvenni – én pedig reszketni kezdek.
Szétterül fölöttem, és én rácsúsztatom a karom a háta
tekervényes izmaira. A fejemet lélegzete forrása felé mozdítom,
és nyöszörgök. Mindig ezzel fejezem ki, hogy azt akarom,
csókoljon meg. Meg is teszi. A csípőjét forgatja, a
csípőcsontomhoz nyomódik, mintha szüksége lenne az
érintésemre, halk, morgó hangot ad ki, és erős, mohó kezét a
lábam közé csúsztatja.
Belém nyomja az ujját.
Szélesebbre tárom a lábamat, és felnyögök.
A szájába szívja az alsó ajkamat, majd halk, mámoros nyögés
kíséretében egy újabb ujját csúsztatja be. Remegek a vágytól,
amikor lefelé fordul, és először az egyik, majd a másik mellemet
szopogatja, közben tovább ujjazva azzal az izmos kezével. Tűz ég
a hasamban, és vonaglok, a testem kezd megfeszülni.
– Ne hagyd, hogy nélküled élvezzek el! – nyögöm.
– Velem vagy nélkülem, de te most el fogsz menni.
Hüvelykujjával a csiklómon köröz, és eszembe jut, hogy
megígérte: Egy nap majd könyörögni fogsz…
– Kérlek! Szeretem nézni, ahogy elélvezel velem. Mackenna,
könyörgök!
Megáll, és rám néz, mindketten erősebben zihálunk, mint
valaha.
– Mondd még egyszer!
– Élvezz el velem!
– A könyörgő részt is!
– Könyörgök, Mackenna! – nyögöm.
Felmordul, és a fogaival feltépi az óvszer csomagolását.
Hamarosan készen áll, felfegyverkezve, a csípője köré igazítja a
lábaimat, majd lök egyet, zihál, nyög, és elkezdünk egy ritmusra
mozogni. Táncos teste, azok az erős és rugalmas izmok fölöttem
mozognak, a farka egészen kitölt. Eksztatikus nyögések hagyják
 g g y g gyj
el az ajkamat, amikor ujjaimmal végigsimítok a hátán, hogy
megérintsem a feneke kemény, összeszoruló izmait. Megtaláljuk
a tempónkat, és a légzésünk szaggatottá válik. A testünk úgy
mozog, mintha egymás kiterjedései lennénk.
Újra megcsókol, a szája szorgosan mozog az enyémen, az
érzelmeim felkavarodnak, szétáramlanak, és a tűz az ölemből a
szívembe szökken. A falaim leomlanak. Nem tudom már ezt
megakadályozni. Majd felhúzom őket, ha ennek vége, gondolom
magamban, de ebben a pillanatban felemészt ennek a férfinak az
illata, a tapintása és az íze. Ez most nem csak egy dugás.
Ezt én is jól tudom.
Ahogy ritmikusan pumpál, olybá tűnik, hogy ugyanúgy elveszett
a testem formájában és idomaiban, mint amikor transzba esve
énekel. Az arcán tükröződő nyers eksztázis feloldoz, és amikor
az orgazmus önkéntelen remegése elkezdődik, ívbe hajlítom a
testem, hogy még többet kapjak belőle, teljesen átadom magam
neki, a forró, erőteljes csúcspont már tombol bennem, levegőt
sem kapok tőle.
Érzem, ahogy elélvez, és valami elernyed bennem, amikor a
teste megfeszül az orgazmustól. Gyengédség önt el, és szorosan
magamhoz szorítom a testét.
– Ez az, élvezz el velem, Kenna! – suttogom.
A nyögése mély, a számba temetkezik. Amikor elernyedünk,
oldalra hengeredik, hogy megkíméljen a súlyától, közben pedig
megcsókol, és a számba suttogja:
– Egytől tízig terjedő skálán ez nálad hányas volt?
– Egymillió.
Velem együtt nevet, majd a karjába szorít, és esküszöm, az
egója most Shrek-méretűvé nőtt.
– Úgy nézel ki, mint egy hódító Napóleon! Úgy érzed, most
mindened megvan, mi? – mondom fáradtan nyögve.
– Eh! Napóleon alacsony kis fickó volt. Én viszont óriási vagyok.
– Az egód tényleg hatalmas.
– Bébi, a farkam ugyanolyan hatalmas, mint az egóm, és
mindkettő élvezi a simogatásodat.
 Rekedtes, pimasz incselkedése mosolyra késztet, de
mosolyomat a mellkasába rejtem, és csak fekszem ott, boldogan,
továbbra is kábultan a szeretkezésünktől. Meg a köztünk lévő új
béke érzésétől. Még mindig az ágyban vagyunk, izzadtan és
némán, a kezünk továbbra is céltalanul vándorol a másik testén,
amikor kopogtatnak az ajtón, és ismerős hangot hallok.
– Mackenna, nyisd ki!
Mackenna felnyög, és meztelenül feltápászkodik, hogy kinyissa
az ajtót.
– Ne most, Leo!
– Vedd már fel a telefont, ember! – Leo egy pillantást vet az
ágy felé, ahol a lepedőt épp a mellemhez szorítom. – Nem leszel
elragadtatva tőle.
El is megy. Mackenna felkapja a telefonját, és megnézi az
üzeneteket.
– Apám felügyelőtisztje. Bassza meg! – Beüti a számot, majd
fel-alá járkál, amíg valaki fel nem veszi. – Jó napot, mi a helyzet?
Mikor látta utoljára? Nem, nem hallottam.
Rövid beszélgetés után leteszi a telefont.
– A kurva életbe! – Az ágyra veti magát, és mélyeket lélegzik,
végighúzza a kezét az arcán, majd a tarkóján, egészen a válláig. –
Apa kihagyta az utolsó két feltételes szabadlábra helyezési
ülését. Nem találják sehol. Otthagyta a munkáját. Jézusom! –
Rám néz, és a fejét rázza. – Tudod, küldeni szoktam neki pénzt.
De az volt a feltételem, hogy dolgozzon. Különben megint a
drogokkal fog baszakodni. Hát, úgy tűnik, csak ez lett a vége.
Valami olyan erősen szorítja a mellkasomat, hogy alig tudom
kipréselni magamból a szavakat.
– Kenna. – Kinyújtom a kezem, hogy megérinthessem a hátát, a
vállát vagy bármijét. De hirtelen olyan feszültnek és
megközelíthetetlennek tűnik, hogy megtorpanok, mielőtt
hozzáérnék, és visszahúzom a kezem. – Nagyon sajnálom.
Megrázza a fejét, újra meg újra, elvész a gondolataiban.
– Ha tudtam volna, hogy így lesz, inkább engedem, hogy letöltse
a büntetését. Ennyi erővel fel is vághattam volna az ereimet,
hogy hamarabb szabaduljon, ha ő így viselkedik. Ennyire képes,
hogy rendbe hozza végre az életét.
Rossz vagyok ebben. Nem tudom, vigasztaljam-e. Félek, hogy
túlságosan aggódom az arcára kiült kétségbeesés láttán. Nézem,
ahogy felöltözik.
– Nem lesz semmi baja. Lehet, hogy talált egy új barátnőt, és
csak elveszítette az időérzékét az ágyában? – próbálkozom.
– Optimizmus? Tőled? – Az ajkai lágyan felfelé kunkorodnak, de
megrázza a fejét. Előrehajol. – Te tényleg nagyon puhány vagy.
– Nem vagyok az.
– Én is egy puding vagyok. De legalább veled vagyok.
Az ajtóhoz lép, és magamra hagy. Hogy a picsába hagyhat itt
így?
Hát, mindenesetre megtette, én pedig az elkövetkezendő fél
órában Brooke-nak és Melanie-nak írok SMS-eket a csoportos
chaten.
Én: Ti hisztek a második esélyben?
Mel: Abszolút.
Brooke: Ha Rem nem adott volna második esélyt, most jó
nagy szarban lennék.
Mel: Ha nem adtam volna Greynek második esélyt, és
megkímélték volna az életemet, akkor most én is baszhatnám
– és nem JÓ értelemben.
Én: Oké. Csak kérdeztem.
Brooke: Pan, miért nem mondtad el, hogy van valami közted
és a Crack Bikini-s Kenna Jones között? Remington folyton a
Usedot játszatja le tőlük a bunyói előtt!
Én: Mert utálom a dalaikat, azért.
Persze hazudok. Csak egy dalt utálok. Azt, ami rólam szól. Bár
egy csomó szól a dühről, a kihasználtságról és az elárulásról,
mintha bizony én lettem volna az, aki elsétált, és otthagyta, hogy
aztán szedegethesse a szíve magmaradt darabjait.
De ha ebből a pokolból bármi is igaz volt rá, akkor most mi van?
Miért gabalyodunk újra meg újra egymásba?
Megdughatná bármelyik rajongóját, ahogy Jax és Lex is teszi a
koncertek után.
 Megdughatná bármelyik groupie-t, bármelyik táncost. Ők
nyilvánvalóan ki vannak éhezve a lehetőségre.
Mi meg olyanok vagyunk, mint a drogosok, elég egy kis kóstoló a
másikból, és máris megszállottak leszünk.
Veszély, suttogja az a kis hang.
Ó, fogd be! – cseszem le a saját agyamat. Túl későn ébredtél
fel.
Összeszorítom a szemem, és azon kapom magam, hogy az apja
nevét is felviszem a talizmánkarkötőmre.
 Tizenkettő

Mindig ott van a rohadt kő,

hogy felbukj benne
másodszorra is

Mackenna

Tíz üzenetet hagytam a mobilján, amíg a gépemre vártam. Mire

leszálltam, tőle egy jött. Az áll benne, hogy a felügyelőtiszt
megtalálta, ne aggódjak emiatt. Na, persze.
Megkaptam a hotel nevét és a szobaszámot is. A recepciónál
felveszek egy kulcsot. Mire felérek a huszadik emeletre,
kiosztok pár autogramot. Benyitok, és apámat a teraszon
ücsörögve találom, épp a semmibe bámul.
Az ablak mellett a szobaszerviz tálcája áll, rajta két pohár
pezsgővel.
– Mi a fene van veled, apa?
Az arcomra kiülő düh megálljt parancsol neki, és kell egy
túlfűtött másodperc, mire kinyitja a száját és mond valamit.
– A pokolba, én csak… te hogyhogy itt vagy? Fiam… Nem lógnék
meg a feltételes szabadlábra helyezésből, ha az a ribanc nem
nehezítette volna meg így a dolgomat. Szabadságra van
szükségem, Kenna, én itt megfulladok!
– Nézz fel, apa! Látod ezt? Ez a kibaszott napfény. Ha
mindennap szeretnél belőle egy adagot, akkor ess túl azon a
kibaszott feltételes szabadlábra helyezésen!
– Most mondom, hogy fuldoklom. Olyan érzés, mintha még
mindig börtönben lennék, csak nagyobb mérföldnyi helyen.
 – Jézusom! – Dühösen káromkodom egy sort, aztán
előrehajolok, hogy észérveket verjek apám fejébe. – Nézd,
pontosan tudom, hogy mit érzel! Csapdában érzed magad a
körülményeid miatt, de ne hozz a fejedre még több szart!
– Értesz engem? Valóban?
– Kurvára tudod, hogy igen.
Mosolyt erőltet magára, és elfordul tőlem, a forgalmat és a
várost nézi.
– „Vigyázz magadra, tévelygő fiam!” – idézi a Kansas egykori
slágerét. Sötét szemét ugyanolyan sötét karikák keretezik, mint
amikor kijött a börtönből. – Emlékszel erre a dalra? Nagyon jól
nyomtad.
– Ja, mindent jól nyomok, amit a nyelvemre veszek.
Kuncog.
– „Békére lelsz, ha végeztél” – folytatja, és kérdőn felvonja a
szemöldökét.
– Te is nagyon jól tudod, hogy én is ragaszkodom a
szabadságomhoz. Erről már beszéltünk. Visszaköltöztetlek
Seattle-be, ha végeztem, hogy gyakrabban láthassalak. Csak ne
adj okot arra, hogy bárki is börtönbe zárjon, hallod? Legyél
észnél, apa! Jézusom! Kurvára aggódom érted. Gondold át jobban
a dolgokat.
– Mintha te olyan okos lennél azzal a lánnyal kapcsolatban –
ellenkezik.
Bassza meg, tudtam, hogy fel fogja hozni!
Minden porcikám megfeszül, hogy megvédjem őt.
De nincs értelme apával vitatkozni róla. Megvonom a vállam, és
nem mondok semmit, az állkapcsom összeszorul.
– Fiam, ő mérgező számodra. Biztos akarsz lenni benne, hogy
beléd van esve, mielőtt elmész, és feladod az életed az álmaid
miatt, hogy aztán rájöjj, az egész csak légvár, fiam.
– Számomra ő a valóság.
Mindössze ennyit mondok neki, ezt is morogva és suttogva.
Sóhajtva a kezébe temeti az arcát.
– Sajnálom, nem tudom elfelejteni, hogy az a jó kurva anyja
hogyan juttatott rács mögé.
 gy j g
– Apa, te juttattad rács mögé magadat. Még mindig nem érted?
Ahogy vetsz, úgy aratsz. Senki sem kényszerített, hogy alkut
köss, senki sem kényszerített, hogy ezt a döntést meghozd.
Ismerd el! Én is vállalom a felelősséget a döntéseimért, és ezek
közül az egyik szorult helyzetbe hozott. Senki sem kényszerített
rá. Én akartam. Néha egyszerűen meg kell tennünk bizonyos
dolgokat.
Az állkapcsomat kaparom közben, mert szent szar, azok a
döntések nagy fájdalmat okoztak.
– Megállapodtál vele, nem? Ezért vagyok kint. Különben még
mindig a sitten ülnék. Ezért szívás a feltételes szabadlábra
helyezésem, mert az az irányítómániás ribanc valószínűleg tudja,
hogy a lányával utazgatsz, és még mindig próbál kicseszni veletek!
– Ez nekem is megfordult a fejemben.
Csak bámul rám, a szemei nagyra nyíltak.
– Na és, mit akarsz tenni?
– Nem fogja kétszer elcseszni az életemet, nem fogja kétszer
elvenni tőlem azt a két embert, akit legjobban szeretek. Csak
legyél jó, apa! Ne siettesd a holnapot! Nekem sem így megy.
Hibákat követtem el. Bántottam olyan embereket, akiket
szerettem. De helyrehozom a dolgokat. – Megveregetem apám
vállát, és előrehajolok. – Hozd helyre az életed úgy, ahogyan
szeretnéd! Találd ki, milyen munkát végeznél szívesen, én meg
majd megmozgatom a szálakat. Csak adj időt, hogy
visszajuttassalak Seattle-be! És ne cseszd el a feltételes
szabadlábra helyezésedet!
– Mackenna… – Megállít, amikor elhúzom a teraszajtót. –
Miattad vagyok ott, ahol. Amikor elvesztettük anyádat…
– Mindent megtettél. Tudom, hogy mindent megtettél. Gyere,
hazaviszlek! És este elmegyünk valahová.
 Tizenhárom

A türelem farkast terem

Pandora

Kenna két napig volt távol, de még épp időben ért vissza a
koncertre. A távollétében mindenhová követtek a kamerák. Olivia,
Cickó és egy csomó táncos kedves volt velem. Még azt is
megkérdezték múltkor, hogy nem akarok-e velük lógni. Épp
táncolni indultak.
– Na, Pandora? – biztattak.
– Kösz, de ma este inkább itthon maradok – feleltem.
A kamerák már akkor rám szegeződtek, ahogy kiléptem a
szobámból. Rögzítették a táncórámat Yolandával, és azt is,
amikor megkérdeztem az ikreket, hallottak-e valamit
Mackennáról.
Csak a szobámban vagyok szabad, de azon kívül, hogy felhívom
Magnoliát meg anyát, és válaszolok néhány ügyfél e-mailjére,
hogy ne halmozódjon fel a munkám, amikor majd visszatérek
Seattle-be, nagyon magányos vagyok.
Ma este nem tudtam megnézni a koncertet. Túlságosan fájt a
lábam a tánctól. Hideg zuhanyt vettem és jégpakolást
használtam, de nem bírom egyszerre hordani is a csizmámat meg
járni, ezért megmondtam Lionelnek, hogy nem érzem jól magam,
és a koncert alatt a szállodában maradok.
Így hát itt vagyok, kint várakozom a folyosón, a földön ülve, az
ajtónak támaszkodva. A bakancsom kopásnyomait bámulom épp
Mackenna szobájának az ajtajában, amikor meghallom a lift
csörgését, és a srácok viccelődésének hangja betölti a folyosót.
 Szavakkal kifejezhetetlen, mekkorát ugrik a szívem a
mellkasomban, amikor megpillantom őt. Rózsaszín parókát visel,
pont olyat, mint amilyet az első nap, amikor először láttam, és
aranyszínű bőrnadrágot. Aranyszínű mellkasán apró csillámok
csillognak. És ott vannak a hétköznapi kellékek is persze: a
láncok, karkötők és tetoválások.
Én pedig nyalni, csókolni, fogdosni és szopni akarom, addig
dugni, amíg el nem ájul. Meg azt is akarom, hogy a karjába
vegyen, és azt mondja, nincs semmi baja. Hogy az apja jól van.
Azt akarom felelni neki, hogy szerencsés, hogy egyáltalán van
apja. Elcseszi az új életét, vagy sem, de legalább él az apja. Nem
úgy, mint az enyém. Az apjának van esélye, hogy bocsánatot
kérjen, hogy helyrehozza a dolgokat. Az én apámnak lehetősége
sem volt arra, hogy megmagyarázza: az az utazás „nem az, aminek
látszik”, vagy hogy „nem volt semmi köztem és a titkárnőm
között”. Soha nem volt esélye elmondani nekem, hogy bármi
történjék is, ő mindig szeretni fog.
A nevetés elhalkul, amikor a három férfi észrevesz. Két nő
kíséri őket, egy-egy a két Vikingen. Mackenna egyedül van, és
amikor rám néz, tudom, hogy a miatt az elektromosság miatt van
egyedül, ami hirtelen szikrázni kezd a kettőnk közötti térben.
– Szia, Kenna! – szólalok meg, és próbálok felállni.
A mozdulat kissé esetlen fájó izmaim miatt.
Azonnal mellettem terem, és a könyökömnél fogva felsegít.
– Jól vagy? Leo mondta, hogy nem érzed jól magad.
– Fájt a fejem, de már elmúlt. Ki gondolta volna? – hazudom, és
lágyan elmosolyodom.
Visszamosolyog rám, és becsúsztatja a kulcsát a nyílásba.
Beránt magával, és a térdeim elgyengülnek, amikor a kezemet
hatalmas kezébe fogja, és a fogkeféjéért megy.
– Mackenna, minden oké vele? – kérdezem. Annyira aggódom
miatta. Tudom, mennyire szereti az apját. – Apáddal.
– Igen, megtalálták.
– Szükséged van valamire…? – Nyelek, mert nem könnyű
folytatni a mondatot… – Szükséged van rám?
 Kenna megfordul, és már be is borít az a lélekszaggató,
szívszorító, nyers vágy, amit a szemében látok. Hirtelen nem
kellenek szavak. Az egész testem reagál a tekintetére.
– Itt kamerák vannak – suttogja.
Aztán némán megfogja a kezemet, és végigvezet a folyosón, a
szobám felé. Becsukja mögöttünk az ajtót.
– Mi történt? – kérdezem tőle.
– Berúgott. Magánkívül fekszik a szállodában valami kurvával az
oldalán.
– Ó, istenem, sajnálom.
– Igen. De… legalább nem dílerkedett.
Nem hangzik túl meggyőzőnek azt illetően, hogy minden
rendben van.
Valami zavarja, és a késztetés, hogy megnyugtassam, erősebb,
mint valaha.
– Nézd, az én apám is elbaszta, Kenna – mondom gyorsan. – De ő
soha nem tudta helyrehozni a dolgokat. A te apádnak még van
esélye.
Leveszi a parókáját, sóhajtva félredobja, majd bemegy a
mosdóba, és kijön egy nedves törülközővel, amit lassan végigsimít
izmos, szikrázó, barna mellkasán.
– Elgondolkodtál már azon, mi történt volna, ha apádnak lett
volna esélye bocsánatot kérni? – kérdezi.
– Nem voltunk neki fontosak, elárult minket.
Azt hiszem, csak ennyit tehetek, megismétlem, amit az
anyámtól hallottam éveken át.
– Ó, Pink, dehogynem voltál neki fontos! – ellenkezik. –
Mindenkinek, aki igazán ismer téged, fontos vagy. Ott az a
barátnőd, aki megvédett a koncerten, amikor megbombáztál a
zöldségekkel. Neki is fontos vagy!
– Melanie-nak? – Elmosolyodom, amikor rá gondolok. Ő a totális
ellentétem, és szükségem van rá. Úgy van rá szükségem az
életemben, ahogy az élőlényeknek (oké, leszámítva az
élősködőket) a napra. – Brooke, Kyle… azt hiszem, nekik fontos
vagyok – ismerem el, majd hirtelen felindulásból feloldom a
telefonomat, és megmutatom neki Magnolia fotóját.
 g g j
Kenna közben tovább törölgeti a vizet a karjáról.
– Neki vagyok a legfontosabb.
– Jaj, nézzenek oda! Ki ez a kis cukiság?
Annyira szeretem a vigyorát, hogy a fájdalom finoman a
szívembe nyilall.
– Az unokatestvérem. Az anyja meghalt leukémiában. Magnolia
mentett meg minket, anyámat és engem. Nem tudom, hol lennénk
most, ha ő nem lép be az életünkbe.
– Kell szereznünk neki egy kis köpenyt nagy M betűvel, hogy
tudja magáról, hogy szuperhős, nem?
Mosolyogva félreteszem a telefonomat.
– Most csak ugratsz, de tetszik az ötlet. Örülne neki. Nem akar
hercegnő lenni, úgy tűnik, jobban bejönnek neki a szuperhősös
sztorik.
– Mint Pink nénikéjének?
Elmosolyodom, és ő velem együtt kuncog, aztán egyszer csak
elkomorul. Istenem, de hiányzott! Még csak két hete vagyok a
bandával, de az elmúlt napokban már éreztem a hiányát. És
jobban hiányzott, mint valaha.
– Tudod, a zenekar… – kezdi, de aztán elhallgat, és levegőt
vesz. – Amikor apát letartóztatták, amikor az életem
tönkrement, és elvesztettem mindent, amit szerettem… –
A szemembe néz, és ünnepélyesen bólint. – Akkor a zenekar
engem is megmentett.
Most élesebben érzem azt a folyton jelen lévő fájdalmat,
szinte belém szúr.
– Örülök, hogy megmentett, Mackenna – suttogom.
– Elbasztam, Pink.
– Mivel? Azzal, hogy otthagytál?
Nem tudom, miért kérdezem ezt, de a szavak előbb hagyják el
a számat, mint végiggondolhatnám őket.
– Nem. – Lassú, ragadozó mozdulatokkal közeledik felém. –
Azzal, hogy amikor végre érted mehettem volna, nem tettem
meg. Nem hittem el, hogy ezt akarod, de nem kellett volna, hogy
ez megakadályozzon. Vissza kellett volna mennem érted.
 – Nem, jobb, hogy nem tetted. A konyhámban akkoriban több
muníció volt a paradicsomnál – nevetek szomorúan, hogy
feldobjam kicsit a hangulatot.
Sajnos ő ezt nem találja viccesnek.
Mielőtt meglökhetne, és megtalálná az összes repedést a
falaimon – amik egyre gyengülnek –, lehúzom a fejét, és elkezdem
harapdálni az ajkait.
– Hiányoztam neked? – bukik ki belőle a kérdés hirtelen.
Elhúzza a száját, de így is alig egy centire van csak az enyémtől.
Azzal kínoz, hogy mozdulatlan marad, egész közel hozzám. –
Hiányoztam neked? – kérdezi újra, kezét a leengedett hajam alá
csúsztatva.
– Kérlek, ne próbálj belőlem nyálas idiótát csinálni! Inkább
csókolj meg!
– Soha nem lesz belőled nyálas idióta. De előbb mondd meg,
hiányoztam-e – kérlel, és a tekintete most már egészen vad.
Tiltakozó hangot adok ki, mire halkan felnevet.
– Jól van – suttogja, és az ajkát az ajkamhoz simítja. Azt
hiszem, megúsztam a dolgot, ezért visszacsókolok. De mielőtt
összeérnének az ajkaink, megszólal: – Mert te nagyon hiányoztál
nekem.
 Tizennégy

Tervek

Mackenna

Egymásba gabalyodott a testünk. Nincsenek kamerák. Semmi.

Semmi, csak én meg ő. Izzadság- és szexszagot áraszt magából,
és én pont erre az illatra vágyom.
Azt akarom, hogy olyan szaga legyen, mint nekem.
A pokolba is, ez a nő – ahogy a haja azzal a rózsaszín csíkkal
szétterül a párnán, és a körém fonódó végtagjaival – olyan
kibaszott tökéletes, hogy még pisilni sem akarok kimenni.
Sokkal többet akarok. Kibaszottul mohó vagyok. Rohadt mohó,
ha róla van szó. Halkan felmordulok, és belecsípek a vállába.
– Beszélnem kell Leóval – mormolom.
Nyújtózkodva felsóhajt.
– Miről?
Ránézek. Be van gerjedve, és imádom, hogy nedves tőle a
kezem.
– Majd később elmondom, asszony. Addig is takard be magad,
hogy a gondolataim ne a buja vonalaid körül járjanak.
– A testem forró és izzadt. Nem akarok betakarózni.
Felnyög, én meg a nyakába nyögök egy nagyot.
– Én pedig nem akarok kikelni az ágyból. – Most a nyaka puha,
érzékeny bőrét csipkedem. – De minél hamarabb beszélek vele,
annál hamarabb jöhetek vissza ide.
– Mackenna – nevet fel, karját szorosan a nyakam köré fonva –,
te most komolyan elmész?
Játékosan megpaskolom a fenekét.
– Igen, nagy terveim vannak a jövőddel kapcsolatban.
 – Ugyan már! Maradj itt! Azt akartam, hogy ma este… – Rám
néz azokkal a szurokfekete szemeivel, aztán elkomorul, mintha
nem örülne annak, amit mondani készül. A szemhéjai elnehezülnek.
– Azt akarom, hogy legyünk barátok – mondja végül.
– Barátok? – ismétlem.
– Igen. Azt akarom… – Óvatosan felül, és megrázza a haját. –
Szeretnék továbblépni, Mackenna.
– Tovább akarsz lépni nélkülem?
Bassza meg, baromira nem ezt akartam hallani. És annyira lazán
mondja. El sem tudja képzelni, mekkora penge állt most ettől a
gyomromba.
– Nem. A múltat akarom magam mögött hagyni végre –
magyarázza.
– Aha – felelem színtelenül.
Én viszont nem tudom elengedni. Nem tudom elengedni a
múltat. Hogyan lehetne elengedni, amikor minden vágyad az, hogy
bárcsak visszaforgathatnád az időt, és másképp döntenél?
Pandorán mégis azt látom, hogy kibaszottul vágyik arra, hogy
végre belekezdjen egy boldogabb életbe.
Nem akarom elárulni neki, hogy én nem ezt akarom.
– Hogy neked milyen őrült frizurád van!
Megrángatom a vattacukorszínű csíkot.
Rövid, ritkán látható mosolyt villant rám.
– Mesélj nekem az őrült parókáidról!
– A parókáim királyak, bébi. Jobb, ha vigyázol, mit mondasz
róluk!
– Te akarod felvenni őket, vagy kényszerítenek rá?
– Mármint a parókák?
– Nem! Idióta! Leo, a szerződésed.
– Nem, magamtól hordom őket. Így könnyebb. Mintha
belebújnék egy másik személyiségbe. Tetszik.
– Mert szórakoztató vagy. Mindig is szerettél viccelődni. Óóó!
Meg úgy tenni, mintha én nem lennék ott a tömegben. A gonosz
banya.
– Nem vagy gonosz, banya főleg nem.
 – Az a sok fű, amit a többiek a közeledben szívnak,
összezavarta a fejedet. Összevissza beszélsz. Magyarázd el!
– Nem vagy gonosz. Csak segít, ha annak tarthatlak, hiszen
mindig is az volt a legfontosabb, hogy te büszke legyél rám.
Pandora szemében heves, titokzatos kifejezés villan fel.
Az ajkam felfelé kunkorodik, bárgyún vigyorgok.
– Ez neked most újdonság? – nevetek fel. – Te vagy az egyetlen,
akinek sosem voltam elég jó. – Tessék, mindent kiteregetek. –
A tudat, hogy nem vagy ott a tömegben, enyhíti bennem a
teljesítménykényszert.
– Én…
Pislog, az arca veszít valamennyit a színéből.
– Elvitte a cica a nyelved?
Közelebb hajolok, és a szájába nyalok.
Visszacsókol, én pedig sóhajtva közelebb húzom magamhoz.
Ő is sóhajt, majd belelazul a jelenbe. Nincs többé múlt. Több
elbaszás. Hiba. Az a sok év. Az a sok fájdalom. Az a sok
tehetetlenség. A frusztráció. Elmúlt.
Lehunyja a szemét, amikor az ujjbegyeim elérik a fejbőrét.
A mellei emelkednek és süllyednek levegővétel közben,
felébresztik a farkamat, ami újra játszadozni kíván. De még nem
tudok. Előbb valamit meg kell tennem.
Megcsókolom Pandora feje búbját.
– Aludj!
– Miért? Csak hogy tudd, húgyagyú, nem terveztem, hogy ma
este kihajítalak a szobámból.
– Beszélnem kell Leóval.

Nem lepődöm meg rajta, hogy Lionelnek társasága van, amikor

bekopogok hozzá. Bevezet a nappaliba, ahol Cickó duzzogva
bebugyolálja magát a fürdőköpenybe az ágyon.
Lionel becsukja a hálószoba és a nappali közötti ajtót, hogy a
lány ne halljon semmit.
 – Ami abban a rodeóbárban történt, az elfogadhatatlan, Leo –
kezdem.
– Csak próbálok pár jó jelenetet is szerezni, valami organikusat
és természeteset. A fenébe is, imádsz verekedésekbe
bonyolódni!
– Igen, de akkor nem, ha annak hozzá is köze van – morgom, és
úgy járkálok fel-alá, mint egy ketrecbe zárt tigris, akit figyelnek,
gúnyolnak, bökdösnek. – Ki kell vinnem innen, Leo – mondom végül,
és szembefordulok vele.
– Semmi ilyesmire nincs szükség. Arra van szükséged egyedül,
hogy kiverd őt a fejedből, Jones!
– Külön kocsit akarok.
A szeme majdnem kiesik a helyéről.
– Tessék?
– Hallottad, mit mondtam. Pandorával kettesben megyünk New
Orleansba és Dallasba. Azt akarom, hogy távol maradjon a
kameráktól, a rajongóktól, a lányoktól. Mindentől.
– Nem mehetsz csak úgy el. Filmet forgatunk, és a producer
azt akarja, hogy itt legyen veled a Madison Square Garden
színpadán. Gyakorolnia kell. Ráadásul az a dolgod, hogy szállíts
valami érdekfeszítő alapanyagot a filmhez. Feltéve, hogy még
mindig akarod azt, amit kértél.
– Ha megengeded, hogy külön kocsiban utazzunk, segítek neki a
táncban. És a pokolba is, addig gyakorlom vele a csókot, amíg
tökéletes nem lesz! Még egy új dalt is kaptok! Istenem, mintha
nem ezen járna folyton az agyam! Nézd, Pandora nem szeret
repülni, és a kamerák az őrületbe kergetnek.
– Mindent akarsz, haver, és azt várod, hogy mindent meg is
adjak neked…
– Figyelj! – szakítom félbe. Összeszűkült szemmel mutatok
Leóra. – Megkapod a csókot, és kapsz egy dalt is. Egy utolsó dalt,
mielőtt feloldozol a szerződésem alól. Ez több mint fair.
Leo úgy néz ki, mint akibe beleszorult a szar, de kurvára nem
érdekel. Hunyorogva néz rám, mintha nem értené, hogy
süllyedhet el körülötte minden. Felhívok egy autókölcsönzőt, és
szerzek egy kocsit Pandorának meg magamnak.
 gy g g
Amint véget ér a hívás, Lionel dühös pillantást vet rám, és
megfeszíti a köntöse szíját, ami történetesen pont olyan, mint
Cickóé.
– Megdugtad? Hallottam a felvételen, hogy dugtatok. Látni
akarunk valami kibaszott akciót, Kenna!
– Abból szart se fogtok látni!
– Én tényleg megadom, amit akarsz – tárja szét a karjait –, de
csak akkor, ha ezt a filmet emlékezetessé teszitek.
– Leo, megegyeztünk – emlékeztetem. – Azt mondtad, hogy
elengedsz, ha belemegyek ebbe a baromságba. A csókot akartad,
és meg is fogod kapni.
Megcsókolni Pinket több ezer rajongó előtt, az ajka az
enyémen, a fenébe, tudom, hogy dühös lesz! De megkapja az
esélyt arra, hogy a világ megtudja, a dalom jó nagy baromság.
Nem mintha engem érdekelne. Minden panaszom azért van ott
abban a dalban, mert évek óta szerelmes vagyok belé.
– Jól van. Menj, furikázzatok csak, nem érdekel! De megkapom
azt a csókot meg azt a dalt, vagy nem kapsz semmit, hallod?
Elindulok az ajtó felé.
– Hallom.
– Vedd rá, hogy akarja, Kenna! – kiáltja utánam.
– Ó, azon már túl vagyunk.
Becsapom magam után az ajtót.
Csak nem annyira, mint amennyire akarom.
Apám kapott egy második esélyt, és mostanra rájöttem, hogy
én is. A különbség az, hogy én nem fogom elcseszni az enyémet.
Amikor visszasurranok Pandora szobájába, már ágyban fekszik.
Gyorsan a karjára emelkedik, amikor megérkezem. Sosem tudtál
elaludni, amikor azt vártad, hogy jövök-e, ugye, kicsim?
– Helló! – szólalok meg, és közben a mellkasomat bomba feszíti.
Bomba, ami mindjárt felrobban!
Szent szar, megőrjít ez a sok érzés, ami hozzáköt.
A világ összes érzése ott tombol bennem. Düh és védelmező
szeretet. Birtoklási vágy és fájdalom. Annyira jól érzem magam
vele. Azt érzem, hogy…
– Gyere vissza az ágyba! – suttogja, és felemeli a lepedőt.
 y gy gj p
Istenem, ezúttal nem baszom el.
 Tizenöt

Úton egy rockistennel

Pandora

– Mackenna, én nem szállok be abba a kocsiba.

– Két választási lehetőséget látok előtted, Pink, és csak ezt a
kettőt. Vagy a repülő, vagy a Lamborghini. Te választasz!
– Még az ajtó sem nyílik rendesen! Mi van ezzel, Kenna? Nagy a
farkad! Nincs szükséged ilyen kütyükre, hogy férfinak érezd
magad.
– Stone, most komolyan, szállj be abba a kurva kocsiba!
– Jones, azt akarod, hogy az egész autópálya téged bámuljon a
reptérre menet? Nem elég a rocksztárstátuszod ahhoz, hogy jól
érezd magad a bőrödben?
Kenna felnevet.
– Bébi, olyan gyorsak leszünk, hogy senki sem fogja látni az
arcunkat. Gyere már! – Behajítja a bőröndömet meg egy kis
sporttáskát a csomagtartóba, aztán megkerül, és kirántja
előttem az ajtót. – Mire vársz még? Szállj be!
Becsusszanok az ülésre, és amikor Kenna odahajol, a belsőm
felkavarodik, mintha a gyomrom egy turmixgépben lenne.
– Miért csinálod ezt? – kérdezem.
Mélyen a szemembe néz, miközben az övért nyúl, és lassan
elkezdi bekötni.
– Nyugi már. Azért, mert ezt akarom csinálni. Távol akarok
lenni azoktól a bohócoktól, és… kettesben akarok lenni veled.
Az illata elér hozzám, és bosszant, hogy a hangom megremeg,
annak ellenére, hogy minimum tízféle pózban dugott meg
vasárnapig.
 – Ma aztán tényleg lovagias hangulatban ébredtél. Sosem
gondoltam volna, hogy valaha is ilyen úriember lesz belőled.
– Azok a paradicsomok nagyon az agyadra mentek. Tudok én
gyengéd is lenni, csak nem ezzel a kocsival.
Elhelyezkedik az ülésben, majd egy pimasz mosoly kíséretében
bekattintja az övet. Majdnem olyan szeretetteljesen simogatja a
kormányt, mint engem. Aztán beállítja a GPS-t, és a karjai
megfeszülnek, behajlított izmainak látványa kellemetlen
bizsergést okoz a lábam között. Nagy dübörgéssel beindul a
kocsi, ő a pedálba tapos, mire a motor még jobban felbőg.
– Szóval, van valami hátsó szándék is amögött, hogy a reptérre
autózunk? – teszem fel a kérdést.
– Nem a repülőtérre megyünk.
Elvigyorodik, és ahogy kifordulunk, úgy csikorognak a gumik,
ahogy a filmekben szereplő gyors, ijesztő autóké szokott, amit
profik vezetnek. Mielőtt részleteket követelhetnék, Kenna
leereszti az ablakainkat meg a napfénytetőt, így a szél a
mellkasához szorítja az ingét, és az izmai elterelik a
figyelmemet. Egy ideig az épületeket figyelem, amik mellett
elhaladunk, aztán a semmit. Nehezen bírok uralkodni magamon,
pár percenként Kennára vándorol a tekintetem. A szél az
egyetlen hang, de a fejemben ezernyi zsong.
Miért ment el? Mit akar most tőlem? Számít ez valamit?
Tényleg magamnak akarom a szívét, csak hogy aztán
elhagyhassam? Vagy magamnak akarom bebizonyítani, hogy
szerethető vagyok? Vagy azért csinálom ezt, mert egész
életemben erre vágytam legjobban?
– Szóval, mi a terv? – kérdezem.
– Az autópályán Dallasba utazunk, egy éjszakát szállodában
töltünk, és a koncert előtt megérkezünk a próbára. Óvakodnunk
kell a kibaszott fotósoktól, de erre ott van a szerencsesapkám. –
Rám néz, és fel-alá járatja a szemét. – Te nem akarsz megállni,
hogy beszerezzünk pár álruhát?
– Bármikor felvehetem a mohikánparókádat.
Elmosolyodik, és kinyújtja a karját, megfogja a kezem, majd a
combjára teszi, és ott tartja a kezét az enyémen. Egy Mozart-
 j j y gy
dalt dúdol. Esküszöm, olyan kibaszottul szexi, amikor dúdol, hogy
azt kívánom, bár ne tenné. Szexi, hogy szereti az igazi zenét, és
úgy zongorázik meg gitározik, mint az ördög. Mindezt olyan
formán, hogy megfigyeli a dallamot, aztán úgy ismétli meg, hogy
csavar egyet rajta.
A szél még csak hozzá sem ér a frizurájához, ez is szexi.
Ahogy a helyén marad. Fogja a kezem, ez is szexi.
És veszélyes.
Veszély! Elhúzom a kezem.
– Maradjunk a valóságban, oké? Nincs értelme színlelni, hogy
nem csak dugópajtik vagyunk.
– Most komolyan beszélsz?
– Abszolút.
– Szóval, mit kéne tennem? Mi a szerepem?
Szórakoztatja a téma. Összehúzom a szemöldököm.
– Semmi. Te légy önmagad, azaz egy seggfej. Én is önmagam
leszek.
– Bájos, mint mindig?
– Hű, most komolyan, mit reggeliztél ma?
– Te leszel a nőm.
– Idegesítő, ahogy ezt mondod, mintha nekem nem is lenne
beleszólásom. De jó, legyen. De mi csak… dugunk. Alkalmanként.
És azon a napon, amikor meg kell csókoljalak, táncolni is fogok, és
teljesen hülyét csinálok magamból. Aztán befejezzük majd valami
megállapodás formájában, és lelépek.
Kibámulok az ablakon, de hallom, hogy Kenna felnevet, mintha
viccelődnék.
– Én történetesen fogni szoktam a dugópajtijaim kezét.
Elvigyorodik, és makacsul visszaveszi a kezemet. Felnyögök, ő
megint felnevet.
– Mi vesztenivalód van? Tudom, hogy azóta nem voltál férfival,
amióta összejöttünk. Tudom, hogy az a fickó a hotel parkolójában
csak egy haverod volt.
– Honnan tudod?
– Csak tudom – hárítja el a kérdést. – Mit veszíthetsz azzal, ha
hagyod, hogy fogjam a kezed? Sokszor fogtam már.
 gy gy gj g
Tétovázom. Valami gúnyosat akarok mondani, de ahogyan rám
néz, az arca rá nem jellemző módon józan, az igazságot akarja.
– Mert ha fogod a kezemet, akkor megszokom, milyen érzés, és
mielőtt észrevenném, te majd megint… elengeded – mondom, és a
szívem fáj, amikor ismét elhúzom a kezemet.
A keze a kormányon nyugszik, és erősen szorítja. Kibámulok az
ablakon, aztán nem tudom visszafogni magam.
– Te… tudod, igazából ez nem normális, te nem ilyen vagy, és én
sem ilyen vagyok. Basszus, egy rohadt koncertturné kellős
közepén járunk, ahol az összes kurva táncosnőd nyal-fal téged.
Velem meg dugsz, ennyi.
– Dugok veled, és szeretem fogni a kezed. Törődj bele ebbe! –
Újra megragadja a kezemet, és úgy szorítja meg, mintha azt
mondaná vele, ne akarj felbaszni. Tétovázom. A keze meleg, és a
levegő kavarog körülöttünk. Beledörzsöli a hüvelykujját a
tenyerembe. – Kurvára szeretem fogni, Pink – morogja.
Istenem, de kimerítő. Teljesen lefáraszt. Fel akarom húzni a
falaimat, ehelyett úgy érzem, teljesen összeomlok.
Miután egy darabig autózunk, megállunk egy étkezdénél.
– Mindenki fel fog ismerni téged.
Nem törődik vele, felveszi a pilótaszemüvegét, előkap egy
tengerkék baseballsapkát, és magához húz, összefűzi az
ujjainkat. Berángat egy hátsó bokszba, majd átkarolja a vállamat.
– Mit kérsz?
Felnyitom az étlapot, és érzem, hogy az étlap nézegetése
közben szórakozottan dörzsölgeti a nyakamat a hüvelykujjával.
A pincérnő felveszi a rendelésünket, és miután elmegy,
Mackenna lehúzza a szemüvegét, az államnál fogva maga felé
fordítja a fejemet, és csókolgatni, harapdálni kezdi a nyakamat.
A lábujjaim begörbülnek az élvezettől. Végül a karja hajlatába
döntöm a fejem, és egy kicsit hozzábújok, így várunk az ételre.
– Szeretlek téged furikázni azzal a Lambóval – ismeri el lustán,
és súlyos tenyerét végighúzza a nyakamon. – Nézni, ahogy az a
rózsaszín tincs összekuszálódik a fekete hajaddal.
Kellemesen felpezsdül a vérem. Ez is lehetett volna belőlünk.
Így is történhetett volna, ha elmondom anyámnak az igazat. Ha
 gy y g
Kenna egy nap felbukkan. Vagy egyszerűen nem menekülünk.
– Ismerd be, hogy bejön a Lambo!
Ezüstgyűrűjét az alsó ajkamhoz dörzsöli, a vigyora egyszerűen
imádni való.
– Kurvára kényelmetlen – hárítok.
– Hm. Hát, tényleg más feladatot kellene találnunk a szádnak.
Egyik kezének mind az öt ujját beletúrja összekuszálódott
hajamba, én pedig közelebb nyomakszom hozzá, melleimet
kemény mellkasához szorítom, hogy tudassam vele, azt akarom,
hogy újra megcsókoljon.
Tökéletesen olvas a gondolataimban, ugyanis megcsókolja az
ajkamat, lágyan, mintha törékeny lennék. Mintha meg akarná
jegyezni az ízét, az állagát és az alakját.
– A motoros pasik keményebben csókolják a nőiket. Talán le
kéne cserélnünk a Lambót egy motorra, hm? Szerezzünk egyet,
hogy dübörögjön valami erő a combjaid között?
Máris dübörög valami a combjaim között.
A hangja.
Az, ahogyan hat rám, amikor rekedt lesz.
– Kizárt, hogy az autópályán motorozzak.
– Kizárt? Nem akarod? – kuncog, és hosszú, éhes pillantást vet
rám, a szemei is nevetnek. – Tudom én, mit élveznél. Mármint
rajtam kívül.
És megint ott van az a vigyor.
– Persze hogy tudod.
Azt hiszem, én is vigyorgok, és kihívóan felvonom az egyik
szemöldökömet. Olyan jól blöffölök, hogy fogadok, fogalma sincs,
hogy mindeközben összeszorítom a combjaimat az asztal alatt, és
küzdök, hogy elnyomjam magamban a vágy hullámait, amik
mindenemet átjárják.
Elhúzza a pillanatot, mintha fokozni akarná a feszültséget, az
ujjával most már a nyakamat cirógatja fel-alá.
– Na… akarod tudni, Pink?
Istenem, nem bírom abbahagyni a vigyorgást. Fiatalnak érzem
magam. Gondtalannak. Elevennek. Szexinek. Értékesnek.
– Van egy olyan érzésem, hogy úgyis el fogod mondani, Kenna.
 gy y gy gy g
Becsúsztatja a kezét az asztal alá, és az egyik combomra
simítja, közben a tányérom felé biccent.
– Fejezd be a kaját, és megmutatom! – suttogja.
Nem sokkal később, útban a titokzatos helyre, megállunk egy
benzinkút előtt, hogy megetessük a Lambo nyilvánvalóan mohó
tankját. Amíg én veszek egy üveg vizet, Mackenna vesz rágót,
M&M-et meg mogyorót, és folytatjuk is az utat.
Mackenna fogta a kezemet a boltba ki-be menet, majd a
kocsiban is újra érte nyúl. Azt mondom magamnak, hogy túl
fáradt vagyok harcolni ellene, de igazság szerint borzasztóan
tetszik, hogy minden alkalommal megremegek az érintésétől.
Az autópályán szinte megdelejezve figyelem, ahogy vezetés
közben végighúzza a hüvelykujját az ujjpercemen. Az ezüstgyűrű
csillogását egyre jobban megszokom és megszeretem.
– Hová megyünk? – kérdezem már harmadszorra.
Az ajka megrándul.
– A paradicsomba, Pink.
– Mackenna, ha ennek bármi köze van a szexhez…
– Nem, bébi, de fogalmazhatunk úgy, hogy rohadt közel van a
második legjobb dologhoz.
Rám kacsint. És a kacsintást hamarosan szexi vigyor követi.
Annyira zavarba jövök, hogy nem tudok semmi másra gondolni,
ami a szexhez közel állna, csak… a szexre. Csókolózás és
csókolózás. Csókolózás. Mi a második legjobb dolog a szex után?
Még nem alkonyodik, amikor megállunk egy iskolai parkolóban.
Még sosem jártam ebben az iskolában, fogalmam sincs, Kenna mit
tervez, de hagyom, hogy kézen fogva az oldalsó bejárathoz
vezessen. Egy férfit üdvözöl az ajtónál, aztán csendben egy
fedett jégpályához vezet.
A hűvös, sima jégfelületet bámulom a csendes épületben, és
nem hiszek a szememnek. Mackenna elvigyorodik.
– A főiskola hokicsapata itt szokott játszani. Megmozgattam
néhány szálat.
A szívem húrjait? Azokat is elég jól megmozgatja. Soha nem
éreztem még ennyire csordultig telinek a mellkasomat, mint
amikor átveszem tőle a korcsolyát, amit a fűzőinél fogva nyújt át,
és azonnal le is rúgom a cipőmet, hogy lecseréljem.
Úristen, milyen rég volt… egy örökkévalóság telt el azóta.
Meg még egy nap.
Felállok a korcsolyára, lebegő érzés járja át a lábam, és csúszni
kezdek a jégen. Egy percen belül meg is találom az egyensúlyt,
lassan felemelem a kezem, és megpördülök, arccal a mennyezet
felé fordulva.
– Úristen, felfogtad, milyen régen volt?
Megköti a korcsolyáját, és gyorsan utolér, olyan gyorsan, mint
egy hokis.
– Ezerötszáz napja – közli.
Amikor a derekamra csúsztatja a karját, és magához húzza a
testemet, tökéletesen összehangolva kettőnk mozgását, a
mosolyom elhalványul, de a boldogságom nem. Megfogja a
karomat, és megforgat, hosszú idő óta először, mire felnevetek.
Nevetek és visítok.
– Ne hagyj elesni!
– Soha.
Elkap, amikor már szédülök, aztán csak korcsolyázunk és
pörgünk, korcsolyázunk és játszunk, korcsolyázunk és
versenyzünk egymással, bolondozunk, amíg el nem esünk. Elesünk
egymás lábában, és nevetünk esés közben is. Kenna minden
alkalommal elkap, mindig készen áll, hogy felfogja az esésemet,
aztán ott ülünk, a testem kissé az övén, és szusszanunk egyet.
Mint a régi szép időkben.
Most nem kell sapkát viselnie, hogy elrejtse az arcát, és nekem
sincs szükségem a túlméretezett sapkámra, hogy ne lássanak
meg.
Az arca közvetlenül előttem van, minden szögből nagyon jól
látom.
Mindent beleadok, és ő ugyanezt teszi.
Behunyom a szemem, amikor végigsimít ezüstgyűrűjével az
állkapcsomon, fel a halántékomig, körbe a fülemig.
– Imádom az arcodat.
A hangja kásás, szexi. Egyedülálló.
 gj gy
Minden sejtemben érzem.
A szemem kinyílik, az övét keresem, és azt látom, hogy a
tekintete elszánt. Kíméletlen. És olyan tisztelettel néz, mintha
nem tudna betelni a látványommal.
– És az ajkad – mormolja mély hangon, a gyűrűje most már a
számat is dörzsöli. – Szeretem mosolyra fakasztani ezeket az
ajkakat.
Azon kapom magam, hogy mosolygok, és elementáris
boldogságot érzek, amikor Kenna visszamosolyog rám.
Ez nem kamu. Ez a valóság. És tökéletes.
– Jól van, hölgyem, ideje indulni – mondja, és feláll.
– Jó. Úgyis lefagyott a fenekem – hazudom.
Soha nem akarom elhagyni ezt a helyet. Soha nem akarom
elfelejteni, hogy mit érzek, amikor a karjai közt vagyok és csak
pörgök, pörgök és pörgök, mint egy gyerek.

Megállunk egy motelnél, az elsőnél, amit naplemente után találunk.

Mindketten fáradtak vagyunk. Mackenna magához húz, kinyitja a
zuhanyzó ajtaját.
– Gyere, zuhanyozz velem! – mormolja.
Első felindulásból nemet mondanék.
Túl intim…
Túl kockázatos…
Veszélyes.
– Semmi hátsó szándék. Ígérem.
Ártatlanul felemeli a kezét.
Úgy tűnik, az irányítást átvette fölöttem a szívem, még mielőtt
az agyam eldöntené, hogy mit kell tennem, és mielőtt észbe
kapnék, már hámozom is le a ruháimat. Végig magamon érzem
gyengéd tekintetét.
Tartja a szavát, de látom, hogy ez igazi becsületpróba
számára. Nagyon kemény lett. Az erekciója szinte folyamatosan
útban van, ahogy forgolódunk, és segítünk egymásnak hozzáférni
a szappanhoz. Igyekszem gyorsan szappanozni, hogy hamar
végezzek, és ne érezzem ezt az izgatottságot meg forróságot,
de amikor Kenna elkezd szappanozni hatalmas kezeivel,
egyszerűen feladom. Így a gyors zuhanyzásból hosszú zuhanyzás
lesz. Ő szappanoz engem, én pedig őt. Becsukjuk a szemünket.
Nyögdécselünk kicsit. Azt suttogjuk, „ez olyan jó”. Én suttogtam
elsőként, de ő sem marad le sokáig tőlem. Samponnal habosítja a
hajamat, nedves ajkával a fülcimpámat simogatja.
– Olyan jó illatod van. Ma este meg akarlak kóstolni.
A fülkében felcsap a gőz.
– Most már tényleg dolgoznom kell – felelem vonakodva.
– Senki sem állít meg – mondja.
– Jól van.
Kilépek a zuhany alól, és törülközőbe burkolózom. Mackenna
még marad, lemossa magáról a szappant. Törülközés közben
észreveszem, hogy a fülkében elfordítja a hideg víz gombját.
Lehunyja a szemét, és a víz végigfolyik a mellkasán. Nyögdécsel,
és most döbbenek csak rá, hogy mennyire felizgatta a
zuhanyzásunk: a farka olyan, akár egy baseballütő, amit magasra
tart, hogy jó nagyot tudjon vele ütni.
Kínzó sajgás lesz úrrá a puncimon, azt akarom, hogy belém
hatoljon. Jaj, Pandora, miért is mondtad, hogy dolgoznod kell?
Te idióta!
Elfordulok, amikor kilép a zuhany alól, és kell egy pillanat, mire
összegyűjtöm magamban a bátorságot, hogy odakukkantsak.
Törülközőt kanyarít a csípője köré ez a csodálatos, nedves
sziklaisten, majd egy mosolyt villant rám.
– Jól vagy, bébi? Ugorj fel a wifire, és csináld a dolgod, amíg én
a gitárommal pöcsölök!
Azt mondta, hogy „pöcsöl”?
– O-oké – felelem, és elpirulok, mint egy idióta.
Előveszem a laptopomat, és leülök vele az ágyra.
Vajon még mindig kemény neki?
Vagy már ernyedt?
Még mindig szívesen csinálná?
A pokolba, én is csinálni akarom.
 p
Mindketten némán dolgozunk, a számítógép mögül ránézek.
A kanapén ül az ablak mellett. Olyan kibaszott dögösen nézett ki
a hideg zuhany alatt, hogy belülről még mindig izzok. Dögös most
is, ahogy a gitárját simogatja. Hiába zuhanyozik, soha az életben
nem tud igazán megszabadulni a szemceruza nyomától, és
istenem, az is annyira dögös rajta! El sem hiszem, hogy milyen
kemény volt farka a zuhany alatt. Lehet, hogy ezt csak hideg
vízzel lehet orvosolni? Nem erőltette a dolgot, hiszen a szavát
adta, és istenemre mondom, ez is baromira szuperdögös benne.
Vágod, mi van? Hat éven át nem szexeltem, csak most vele, és
tapasztalatokra vágyom. Bassza meg! Haladnom kell a munkával.
Vissza a gépemhez: kaptam egy e-mailt Melanie-tól.
Miért nem válaszolsz az SMS-ekre?
Legalább azt áruld el, hogy élsz-e!
Brooke is aggódik.
Jól vagyok, válaszolok. Aztán újra felnézek Kennára, és
elharapom a mosolyomat. Tényleg nagyon jól.
Mosolygok. Igen, ez jó. De vajon tényleg hiszek abban, hogy
minden másképp lesz, mint legutóbb? Hogy bármit is akar tőlem,
egy idő után felhagy vele? És vajon képes lennék valaha is egyedül
hagyni Magnoliát az anyámmal érte?
Azt nem tehetem. Túlságosan sokszor bántottuk egymást. Túl
tragikus a múltunk. Nem lehetünk hirtelen csak úgy… boldogok.
Igen, de attól még dughatsz vele, te ostoba nimfomániás!
Leteszem a laptopot az ágyra. Dolgozhatok akkor is, ha majd
hazamegyek, életem végéig, de ő nem lesz velem örökké.
Csendesen odasétálok hozzá.
– Mit írsz? Szükséged van még ihletre? Úgy tűnik, abban jó
vagyok.
Elmosolyodik, és feljegyez még néhány dolgot az iPhone-jára,
aztán félreteszi.
Az ölére mutatok, amit továbbra is fehér törülköző borít.
– Oda fogok ülni, mert úgy nézel ki, mint egy csodálatos, szexi
szék.
– Csinálj velem, amit akarsz – mondja kíváncsian csillogó
szemmel.
 Félreteszi a gitárját.
Miután elhelyezkedtem, átkarolom a nyakát.
– Szóval, tervezel valamilyen bűntényt az estére? –
gúnyolódom.
– Azon kívül, hogy megrontalak, megkorbácsollak, és felveretem
a motelt a gyönyörű kiáltásaiddal? Nem, semmit.
Nem értem, miért szöktetett el, de megspórolt nekem egy
repülőutat. Szórakoztat. Most el akarom csábítani ezt a szexi
faszit, de nem tudom, hogyan kezdjek bele. Szinte hallom, ahogy
Melanie felnyög, és valami olyasmit mond, hogy „ő csak egy pasi.
Mennyire lehet bonyolult? Csak simogasd, és nézd, ahogy
gyurmává válik…”
– Egész nap rád gondoltam – suttogom, majd odahajolok hozzá,
és megnyalom a fülcimpáját.
– A francba! Basszus! Most tényleg?
Megragad, és magához húz, rám néz, az arcomat fürkészi.
– Imádok veled zuhanyozni – suttogom, és kifejezetten
sebezhetőnek érzem magam, hogy ezt bevallom.
Az arcomat figyeli, és a hangja kásásabbá válik.
– Komolyan mondod, bébi?
Annyira felizgat a szappan illata, ami a bőréből árad, hogy
nyögnöm kell, és előrehajolnom, hogy újra megnyaljam a fülét.
– Soha nem láttam még férfit, akinek így felállt csak attól,
hogy együtt zuhanyzik egy lánnyal. Élvezted, hogy beszappanozol?
Szándékosan hívtál a zuhanyzóba? Hogy felizgass?
A szemei parázslani kezdenek.
– Felizgatott, Kenna.
Nyögök, és a mellkasomat hozzádörzsölöm. Még sosem éreztem
magamban ilyen kétségbeesett, vad vágyat.
A farka gyorsan reagál a játékra, vastagon lüktet a fenekem
alatt.
– Nem akarod az egyik cicid a számhoz emelni, hogy jól
megszopogassam?
A szeme mocskosan ezüstös, és a szavai is ugyanolyan
mocskosak. Ugyanolyan dögösek.
 – De, csináld! – suttogom, azzal lehúzom magamról az
alvópólómat, és a szájához rakom az egyik mellem.
– Mit szólnál egy harapáshoz?
Megcsipkedi a mellbimbómat, és mielőtt bármit mondhatnék,
finoman a fogai közé veszi a bimbómat. Lejjebb hajolok, és
ringatózom a farkán.
– Ó, istenem! – zihálom, amikor a farka finoman a lábaim közé
csusszan.
A pulzusom kéjesen, gyorsan szökik feljebb. A fülcimpájába
harapva nyöszörgöm, hogy „igen”.
– Hm. Kibaszottul akarod ezt. Mi lenne, ha mégis elővennénk
azt az ostort meg a korbácsot?
– Bejön az ilyesmi?
– Most inkább az a kérdés izgat, mennyire vagy beindulva.
A maradék eszemet is elveszítve végigsimítok az ajkammal a
nyakán, és nyögdécselve mondom:
– Be vagyok rád indulva. És erre. És arra, hogy milyen kemény
vagy a fenekem alatt.
Hosszú és vastag pénisze a puncimhoz és a fenekemhez simul.
Megfogom a mellemet, és ismét a szájába nyomom. Szédülök a
gyönyörtől. Nézem, ahogy a nyelve a mellbimbóm hegyét
simogatja. Nézem, ahogy rágcsál, majd szopogat. Nézem, ahogy
ugyanezt teszi mindkét mellemmel egymás után, és annyira
felizgat vele, hogy benedvesedek.
– Húzz egy gumit a farkamra, és dugd magadba!
Amikor félrehajított farmerjének a hátsó zsebéből előhúzok
egy óvszert, egyik kezével elkapja az arcom, és úgy tart, hogy
egy pillanatra sem veszem le róla a szememet, ahogy leoldom a
törülközőjét, rácsúsztatom az óvszert gyönyörű, égnek álló
erekciójára, majd a magasba tartom a farkát, és
beleereszkedem.
– Ó, istenem! – nyögöm, és elengedem a farka tövét, hogy a
puncim lassan egészen rácsúszhasson.
Megismétli a szót, és ő is felnyög.
– Pandora. Gyönyörűm. Pink… nyisd szét a lábaidat jobban, hogy
még jobban beléd tudjam nyomni.
 gj j y
Megteszem.
Újabb nyögés, ezúttal mindkettőnkből.
– Ah, Jézus, lovagolj kicsit rajtam! Rázd fel a kibaszott
világomat, Pink!
Ezt úgy értelmezem, hogy nagyon elveszett bennem, és
alaposan, mélyen megcsókolom, majd szándékosan lassan elhúzva
a gyönyörünket, meglovagolom a kanapén. A szájával bejárja a
nyakam, harapdálja a melleimet, az államat, és szintén lassan az
idomaimat simogatja.
Megragadja a fenekemet, és egyik ujját végigcsúsztatja a
fenekem nyílásán, megsimogatva a rést. Amikor a középső ujjával
a végbelem ingerli, a színtiszta gyönyör sikolya hagyja el az
ajkaimat.
– Kenna!
Behatol a fenekembe, és az élvezettől befeszül, majd
megrándul a testem.
– Ez az! Én is felrázom a te világodat.
Nyelvét a mellbimbóim fölött forgatja, és mélyen ujjaz, hogy
ezt bebizonyítsa. Szinte szűkölök. Minden testnyílásomban ő van.
Egyszerre dug egy farok, egy ujj meg egy nyelv, mindezek
ráadásul a legszexibb férfié, akit ismerek.
Az orgazmusom sebesen és keményen csap le rám. Kenna
elhúzza a sajátját azzal, hogy megragad a csípőmnél fogva, és
fel-le mozgatja a testemet a farkán.
Ellazult testemmel, ami olykor meg-megremeg, Kenna élő,
lélegző szexbabájává változtam. Figyelem a légzését, rángatózó
mellkasát és farkának lüktetését, miközben a csípőmnél fogva
tart, és fel-le húzogat magán. Élvezem eksztázisának minden
egyes részletét, ahogy használ… a szemem az arcára szegeződik,
és nézem, ahogy az állkapcsa megfeszül, a nyaka meggörbül, és
olyan szexi morgással élvez el bennem, hogy a puncim
reflexszerűen összeszorul vastag farka körül.
– Istenem, fenomenális vagy! – sóhajtja végül.
Átkarol, és magához húz. Mélyen, szaggatottan veszi a levegőt.
Egy pillanatra hátrabillenti a fejemet.
– Hogy érzed magad?
 gy g
– Nagyon finom így.
– Hm. Mert az vagy. Finom. Kibaszottul jó az ízed.
Nyom rám egy csókot, majd hátradönti a fejét. A szemei
lecsukódnak, és amikor felnézek rá, látom, hogy az arcán
elégedett mosoly ül. Istenem, annyira gyönyörű. A teste ellazult,
a haja pedig olyan rövid, hogy szinte azonnal meg is száradt.
Körülvesznek az izmai, és úgy ölel, mintha évek óta nem ölelt
volna senkit.
Ellazulok az ölében, furcsa telítettséget érzek a mellkasomban,
az arcom a nyakába simítom, és arra gondolok, mennyire jó lenne,
ha annak idején együtt maradhattunk volna.
 Tizenhat

Olyan, mint egy szerelmi

kiruccanás, csakhogy mi nem
vagyunk szerelmesek.
VAGY IGEN?!?!?!

Pandora

A paparazzók hiánya miatt annyira élvezzük a motelben töltött

időnket, hogy lefoglalunk még egy szállást Dallasban. Senki sem
várná el a Crack Bikini tagjától, hogy ilyen helyen szálljon meg,
ami nekünk tökéletesen megfelel. Amikor felébredek, a szoba
tele van bizonyítékokkal. Bizonyítékokkal rólunk.
Fejhallgató az asztalon, gitár, elektromos szintetizátor, egy
üveg bor és a közös pizza maradványai.
És itt van ő.
Nem is tudom, minek nevezzem ezt az érzést, de a fájdalom és
az öröm keveréke kap el, valahányszor ránézek. Elmosolyodik,
amikor közeledek felé, de tovább hümmög, ujjaival a
szintetizátort simogatja. A hangja lágy, mintha valami balladát
dúdolna.
– Van ez a dal a fejemben – mondja.
Hát persze. Nem véletlenül nyertek eddig három Grammy-
díjat, és nevezik őket sokan a rock and roll modern isteneinek.
Figyelem Mackennát – ahogy csukott szemmel zenél, magában
motyog, mielőtt lejegyzi a szavakat –, és úgy érzem, a falak
megolvadnak körülöttem. Miatta.
Könnyű elveszíteni magunkat a rivaldafényben. A turnéra szánt
egyedi buszokon, a nagy, villogó fények kereszttüzében. Nem is
beszélve arról a kék fényű belső világításról, amitől minden olyan
lesz, mint egy átkozott bordélyház. Az arcodat a fél életed során
el kell rejtened, hogy legyen egy kis magánszférád. Soha nem
tudnék ezzel együtt élni. Még miatta sem. De ő elég jól
megbirkózott vele. Pont olyan, mint régen, csak még bátrabb és
magabiztosabb.
És a magabiztossága – a merészsége – szexi.
Csendben figyelem őt, és most először fogadom el, hogy talán
így kell lennie a dolgoknak. Talán ez az utazás mégsem fog
kikészíteni. Talán most békére lelek.
A fülét tanulmányozom, hogy milyen imádni való, csak kicsit
kicsi a kerek koponyájához képest, és csodálom, ahogy a dalát
írja. A dúdolása alapján már biztos vagyok benne, hogy ez ballada
lesz.
Emlékszem egy cikkre a Rolling Stone magazinból. Őt és az
ikreket kérdezték a paparazzókról, és valami olyasmit
válaszoltak, hogy: „Ami a képeken látszik, annak a fele színtiszta
hazugság. Felbukkannak ezek a fotók, és ami a legrosszabb, hogy
nem emlékszel, ki, mikor és hogyan készítette őket.”
„És mi a helyzet a másik felével?” – kérdezte a riporter.
Nevettek, és Mackenna mondta ki: „Az igaz. Minden kibaszott
részlete.”
Arról is beszéltek, hogyan veszik fel a dalokat, hogy napokon át
próbálnak és hangpróbákat végeznek, órákon át énekelnek, mire
pontosan eltalálják a hangokat. Beszéltek a tizennyolc órás
stúdiómunkákról és a Billboard-listák éléről. Az interjú azzal
zárult, hogy a srácok elárulták, milyen lazán állnak hozzá az új
anyagok elkészítéséhez: hogy ilyenkor találkoznak, írnak,
firkálgatnak, dúdolgatnak. Ennyi mindenről beszéltek!
De most csak ő van, egy piros gitárral a kezében, ami
ugyanolyan megviselt és vagány, mint a rocker, aki tartja.
Eldúdolja a dal elejét, aztán az állát felemelve odahív magához.
Nem sírtam, amikor elhagyott. Ha elkezdtem volna, soha nem
bírtam volna abbahagyni. De amikor félreteszi a gitárt,
megpaskolja a térdét, én pedig lehuppanok, és a fülembe súgja a
dal első öt szavát, meglepő módon csiklandozni kezd a szemem
mögött.
Eddig a hónapig nem kellett elviselnem, hogy a hangját halljam
a fülemben. Nem voltam felkészülve arra, hogy ez minden egyes
alkalommal mennyire megráz majd. Hogy mennyire mély fájdalmat
okoz.
– Egy ideje nem tudtam írni – suttogja, és imádni való kis
mosoly fut át az ajkán. – Köszönöm ezt a dalt, Pandora.
Némán bólintok. Nem akarom elhinni, hogy néhány héten belül
azzal telnek majd a napjaim, hogy a tévében nézem őt. A távolból
figyelem.
– Akkor mégiscsak tudlak inspirálni – mondom az arcát kutatva,
gyönyörködöm abban, hogy milyen fiatalnak tűnik a reggeli
napfényben. – A rothadó fogaimról írsz? És a békákról, amiket
enni szoktam?
– Ah, hát visszatértél! Egyébként, te hogy haladsz a daloddal?
– Jól – hazudom.
A haja felé tart a kezem, megállítom, majd mégis
továbbnyújtom, és megérintem kicsit.
– Jó reggelt, Mackenna!
Viszonozza a pillantásomat. A szeme olyan ezüstszínű,
amilyennek még sosem láttam.
– Jó reggelt, Pandora!
Mindketten úgy vigyorgunk, mint két idióta, amikor meghalljuk
a mobilja zümmögését. Felemeli az ujját.
– Egy pillanat, Pink!
A füléhez emeli a telefont. Felállok, hogy a szobaszerviz
menüjéért menjek, amikor hallom, hogy üdvözöl valakit.
Feltételezem, az egyik iker az.
– Nem, nem baszakszom veled – mondja olyan hangon, ami azt
üzeni, hogy szanaszét foglak szedni. – A motor csak úgy magától
leállt. Új kocsit kell vennem, és kifogytak az izmos autókból. Nem
ülök be egy kis nyomi kocsiba. A picsába, Pink most már csak
izmos autóba hajlandó ülni. Jó, akkor szerzek egy motort vagy
valami szart.

Ú
 Úristen! Komolyan? Megpördülök, ő pedig a hüvelykujját
villantja felém.
Elkomorulok, és csípőre teszem a kezem.
– Ja, egy másik Lambót vagy Ferrarit akart, de nem képesek
időben idehozni őket, úgyhogy improvizáltam.
Megrázom a fejem, és gyorsan lezuhanyozom. Nem tart sokáig,
és már tiszta ruhát választok magamnak, amikor, a telefont még
mindig a füléhez szorítva, Kenna felpattan a kanapéról, elveszi
tőlem a ruhákat, és félreteszi őket.
Ahhhh! Nem akarja, hogy felöltözzek?
Hallgatja a vonal másik végén beszélőt.
– Hm, igen – mondja, majd bólint, és lehámozza rólam a
törülközőt, aztán az ablak felé fordít.
Először nem értem, miért, de aztán észreveszem.
A parkolóhelyünkön. Ahol a Lamborghini szokott állni. Ott most
egy piros motorkerékpár áll – vadonatúj, mintha most vette volna
–, a kormányáról pedig két sisak lóg. Leteszi a telefont.
– Most vettem magunknak néhány plusz szabad órát.
– És mire akarod fordítani?
– Rád.
A vállam fölött férfias arcára pillantok, miközben ő hátulról
erős, mohó kezébe veszi a mellem, és játékosan csipkedni kezdi a
bimbómat. Elvigyorodik, gyémánt fülbevalója megcsillan a
fényben, amikor előrehajol, és csókot nyom a vállamra. Pillangók
rebbennek szét bennem.
– Elvontattam a kocsit – vallja be.
– De nem volt semmi baja.
A bőrömet csipkedi, mire meleg hullámok járják át a testem.
– Figyelj, Pink! Ha folyton ott ragadsz le, hogy az igazságot
elemezgeted, sosem jutsz el oda, ahol én tartok.
Maga felé fordít, és érzem, ahogy a merev farka finoman a
hasamhoz ér.
– Mackenna – tiltakozom.
– Pont azt vártam, hogy ezt mondd, csak kicsi más hangnemben
– mormolja. – Na, fussunk neki még egyszer, Pink! Azt akarom,
hogy nyögve mondd.
 gy y g
Végighúzza a száját a számon. Visszatartom a lélegzetem, mert
forró villámok csapnak belém. Újra végighúzza a száját a számon,
és amikor nyögök egyet, kuncogva örül a győzelmének.
– Mackenna! – nyögöm, és megragadom a tarkóját.
Abbahagyja a kuncogást, és nyitott tenyerét a derekamról a
fenekemre csúsztatja, az ajkát mohón az enyémre helyezi,
mintha minden porcikámat meg akarná ízlelni. A fejem
hátraejtem, ő pedig egyik kezével megfogja a koponyámat, és
selymes, forró, finom nyelvével a szám minden szegletét
körbenyalja. Ettől ismét felnyögök. Válaszul ő is felnyög, és a
falhoz húz.
Ott jól megdug.

Izgatottan várom a motorozást. Egy rosszfiú. Egy motor. Talán

egyszer fantáziáltam is róla… vagy kétszer. De mérgesnek akarok
tűnni, nehogy rájöjjön erre.
– Sisak? Tényleg? A motoros álmaimban sosem viseltem
sisakot.
– A koncert után levisszük ezt New Orleansba. Sajnálom, hogy
ezt kell mondanom, szépségem, de bármilyen kemény a fejed, nem
vagy halhatatlan, és azt akarom, hogy az a szép fejed ép
maradjon, hogy tovább szórakozhassak vele.
– Hm, hát, ha így nézzük…
Le akarom állítani a bennem tomboló ideges pillangókat.
Emlékeznem kéne, hogy Kenna megbántott, és újra meg fogja
tenni. De Magnolián kívül ő volt az egyetlen ember, aki igazán
boldoggá tudott tenni. Csak ő képes kihozni belőlem a kevésbé
mogorva oldalamat.
– Vedd fel! – parancsol rám, és a fejemre csatolja a sisakot.
A szemembe néz, csókot nyom az ajkamra, aztán felmászik a
motorra. A lábamat átdobva követem, egész testemmel
tudatában vagyok annak, hogy a mellem hol ér a hátához, és hogy
széttárt lábam hol tapad a combjára. Arcomat a hátához simítom,
és amikor gyújtást ad, érzem a Ducati dübörgését. Azt
ismételgetem magamban, hogy ez nem lehet igaz.
– Kapaszkodsz, szépségem? – kérdezi, majd mögém nyúl, és
megszorítja a fenekemet, közelebb szorítva magához.
– Kurvára kapaszkodok, Kenna. Ne reménykedj abban, hogy
elengedlek, leesek és meghalok! – felelem, és a nevetésemtől
bepárásodik a szemellenzőm.
– Néha túl mocskos a szád! – feleli, és megrázza a sisakját.
Megfordul, és a kékre színezett napellenző alatt érzem, hogy a
szeme magába szív. Közben még szorosabbra húzza a karomat a
dereka körül. Aztán megragadja a kormányt, felcsapja a
lábtartót, és egy újabb finom dübörgéssel elindulunk.
Hangosan felnevetek, és azt hiszem, ő is hallja, mert a szélben
kissé hátrafordul. Az arca nagy része takarásban van, de látom,
hogy hatalmas a vigyora.
– Tetszik? – kérdezi.
A hangja áthallatszik a motor zaján.
– Igen.
– Hogy érzed magad?
Boldog vagyok, mondanám legszívesebben.
– Szuperül – kiáltom. – Csak kérlek, ne törj össze!

Dallasban szikráznak a színpadi fények, amikor a táncosok

kirohannak, és miután a zenekar belecsap a zenébe, Kenna, Jax és
Lex is beveszik a színpadot. Később, az egyik lassabb daluknál
Kenna a zongorán csatlakozik a zenekarhoz, a közönsége pedig
öngyújtók ezreit lobogtatja a sötétben. A Pandora’s Kiss az
utolsó dal, és amikor elkezdődik, a dobok extra erővel robbannak,
Mackenna az ütések ritmusában öklözi a levegőt.
Én lentről figyelem. Lionel azt mondta, hogy figyeljem a
táncosnőket, mert a producerek nagyon szeretnék, ha én is
fellépnék a Madison Square Gardenben. Nehéz, mert bár
igyekszem rajtuk tartani a szemem, ahogy Kenna körül táncolnak
– de tényleg nagyon igyekszem –, a tekintetem akaratlanul is
Kennára fókuszál. A fények simogatják a bőrét, ragyognak a lila
rockerparókáján, és még a hüvelykujjgyűrűje is megcsillan,
miközben úgy táncol, ahogy csak ő tud a világon. Bármennyire is
utálom ezt bevallani, kezdem megérteni, miért fakad sírva néhány
rajongó a Crack Bikini puszta említésére.
 Tizenhét

Újra együtt
a bandával

Pandora

A srácok a mai koncert után is elszántan buliznak. Mackenna

bevezet a bárba, és levadássza az egyik pincért.
– Mit szeretnél inni? – kérdezi.
– Amit te.
Hallgatom, ahogy rendel nekünk, majd laza léptekkel egy hátsó
boksz felé kísér.
– Biztos én vagyok a hülye, de valamiért azt vártam, hogy a
Crack Bikini szelídebb helyen bulizik majd – jegyzem meg, ahogy
körbenézek ebben a félig bár, félig diszkó helyen.
– Ez szelíd hely, bébi, de ne aggódj! Hamarosan elkezdjük a
mókát.
Éppen a klub legsötétebb sarkában lévő legsötétebb fülkébe
irányít, amikor két vele egykorú srác megállítja, és azt kiáltják
neki, hogy „bomba!”, azaz, gondolom: „Hú, de kibaszott bomba
vagy, haver!”
Mialatt pacsiznak, káromkodnak és röhejes férfikézfogásokat
csinálnak, én azt nézem, ahogy a Crack Bikini táncosai a fényektől
villódzó táncparkett felé indulnak. A zene betölti a termet.
Lüktet a talpam alatt. Az ülésem alatt is.
Néhány lány elválik a nyájuktól, és odaröppen Mackennához
meg a két férfihoz, akik még mindig ott olvadoznak körülötte, és
amint odaérnek a lányok, táncolni kezdenek.
– Táncolj velünk, Kenna!
 Két karját rácsúsztatja a lányok derekára, és azonnal felveszi
a testük ritmusát, közben tovább beszélget a két sráccal.
Remekül táncol. Nagyszerű énekes. Imád élni. Szórakozni.
Játszani.
Játszani.
Az asztallapra meredek. Olyan hülye vagy, korholom magam.
Neki ez csak játék. Kihívás. Tiszta Makrancos hölgy.
– Mi a helyzet, cicamica? – Lex beül mellém a bokszba,
megragadja az állam, és maga felé rántja a fejem.
– Nem sok minden. Részegnek tűnsz – jegyzem meg.
– Talán, mert az vagyok? – Nevet, és Mackenna felé biccent. –
Miattad tud jó zenét csinálni, azt vágod? Minden dalt neked
köszönhet.
– A legnagyobb slágeretek a legrosszabb dal, amit életemben
hallottam, csak hogy tudd.
– Nem, nem az. És nem csak azt a dalt írta rólad. Talán nem is
olyan nagy baj, hogy összetörted a szívét.
– Én? – fröcsögöm.
– Jaj, ne már! Azt hiszed, nem törted össze neki? Amióta veled
szakított, csak dugásra kellenek neki a csajok, mert már senkiben
nem képes megbízni miattad.
– Miattam? – kiáltom felháborodva.
Egyszerűen nem hiszek a fülemnek.
– Ez a bunkó zaklat téged, Stone? – kérdezi Mackenna, és
leteszi az italom, majd becsusszan mellém.
Játékosan elvigyorodom.
– Akaratlanul is, azt hiszem.
– Haver, épp azt magyarázom neki, milyen jó parti vagy –
mondja Lex. – Hidd el, szeretnéd, ha tovább beszélgetnék vele!
Mackenna végigcsúsztatja a karját a mögöttem lévő ülés
háttámláján, és közelebb hajol hozzám. A mozdulata lazának
tűnik, de engem nem ver át. Kortyol egyet az italából.
– Aha – mondja, de a bólogatása azt sugallja, kapd be!
– Őt nem érdekli, hogy szívesen hordasz pink parókát a
koncerteken. Szerinte passzol a görény kinézetéhez – folytatja
Lex. – Nem bánja azt sem, hogy kettéreped a 25 centis
farkadtól. Teljesen odavan érted, haver.
– Mondj valami újat! Mondjuk azt, miért raktad le mellé a
segged!
– Hogy melegen tartsam.
– Húzz innen, Lex!
– Haver, kurva fáradt vagyok, nyugi már!
Lex elmegy, én pedig egy kezet érzek a combomon. Felnézek,
és a tekintetem találkozik Mackenna ezüstös szemével. Rám
mosolyog.
Veszély…
A szívem kalapálni kezd.
Nem dőlhetek be neki újra. Nem szabad.
Pedig be fogsz! Be fogsz! Be fogsz!
– A kezedet nem akarod máshova tenni? – kérdezem lélegzet-
visszafojtva.
Lazának próbálok tűnni, pedig valójában rémült vagyok. És
izgatott. Leginkább izgatott.
– De – feleli, és feljebb csúsztatja az ujjait, a szemei csak úgy
csillognak valamitől. A kihívás miatt? A vágy miatt? Lehajtja a
fejét, és a gyomrom összeszorul, amikor a fülemen érzem az
ajkát meg a leheletét. – Nem bírom levenni rólad a szemem, és
fogdosni meg csókolgatni akarlak. Tényleg nagy a baj, mert nem
tudok meglenni nélküled, egyetlen éjszakára sem.
Idegesen felnevetek.
– Ez a szöveg másnál beválik?
– Emlékszel az első alkalomra? – folytatja, nem törődve a
kérdésemmel.
Csábító suttogása a fülemet izgatja, az ujjaival az oldalamon
simít végig, a felsőm alatt… mintha tényleg arra vágyna, hogy a
bőrömhöz érhessen.
A derekam köré csúsztatja a kezét, majd megállapodik a
bordáim oldalán, a hüvelykujja csak egy hajszálnyira van a mellem
aljától.
– Nem, nem emlékszem – hazudom. A légzésem egyenetlenné
vált. – Az a sok diétás kóla kiégette az agysejtjeimet.
 g gy j j
De az agyam ellentmond nekem, és amikor egy cseppet sem
ártatlan csókot nyom a halántékomra, hét évet utazom vissza az
időben, egy ehhez hasonló bokszba, ahol ugyanezek a kezek és
ajkak kényeztettek. Visszatérek abba az időbe, amikor azt sem
tudtam, ki vagyok, ki akarok lenni, csak egy dolgot tudtam, hogy
ezt a fiút akarom.
Meg fognak látni minket, Kenna…
Miért baj, ha meglátnak? Talán szégyellsz engem, faszom?
Most már férfi. Kőkemény pasi. Kemény combja az enyémhez
simul. A keze szorosan tapad a bordáimra. Régen frusztrálta,
hogy nem akartam, hogy anyám tudjon kettőnkről, és rosszul is
esett neki. Tudtam, hogy anyám kettőnk közé állna. De végül
kiderült, hogy ez nem is számított. Kenna magától is elment.
– De, emlékszel. Látom a szemedben – jegyzi meg halkan.
Behunyom a szemem, ő újabb csókot nyom az ajkam sarkára,
ezúttal csábítóan lángoló csókot.
– Én sem szeretek emlékezni, Pink. Nincs annál nagyobb kínzás,
mint amikor arra gondolok, hogyan néztél rám régen. Amikor arra
gondolok, hogy soha többé nem fogsz úgy nézni rám – suttogja.
Kényszerítem magam, hogy nyissam ki a szemem, és az arcát
nézem. Olyan közel van, hogy viszket a kezem, mert a tarkójára
akarom simítani. Közelebb hajolok, a fogaim közé veszem a
gyémánt fülbevalóját, ő pedig visszatartja a lélegzetét, mintha
alig bírná türtőztetni magát.
Amikor hátrébb húzódom, a tekintete végtelenül intenzív.
Elkábít, hogy ilyen hatást gyakorolok rá, és ismét lecsukódik a
szemem. Rám szól.
– Ne! Ne csukd be a szemed, baszd meg!
Kinyitom őket, mire megrándul az állkapcsa, a szeme sötét,
akár a szürkület, a pupillái kitágultak, és én megrémülök.
Mindentől félek. A testemhez tapadó teste melegétől.
A tekintetétől, ami nem enged. Félek attól, hogy milyen közel
érzem magam hozzá, milyen közel vagyunk egymáshoz…
érzelmileg.
Elmosolyodik, de ez most nem az a pimasz vigyor, amihez
hozzászoktam. Gyengéd, óh, annyira gyengéd. Zavartan nézem,
 y g y gy g
ahogy ezüst hüvelykujjgyűrűjét végighúzza az állkapcsomon,
farkastekintete mélyen elveszik a szememben.
– Esküszöm, valamit elvettél tőlem, de sosem tudtam rájönni,
hogy mi az.
Én szerettelek, te idióta. És te is szerettél engem. És ez
megijesztett téged – ahogy engem is –, ezért aztán elhagytál!
Az emlékezéstől összerezzenek. Próbálok némi távolságot
tartani tőle. Felhúzni a falaimat. Oldalra pillantok, a
táncparkettet bámulom.
– Persze, mert elloptam a szívedet. Megrágtam és kiköptem.
Ezért nem érzel most semmit.
– Ó, az én kis kannibálom!
A kijelentését követő nevetés azonban nem hangzik őszintének.
Reagálni akart a poénomra, de tudom, hogy valójában nem találja
viccesnek a megjegyzést.
Játékosan megrángatja a rózsaszín tincsemet.
– Oké, Pink – folytatja, engedve nekem –, szóval, ha nem akarsz
velem nosztalgiázni, akkor legalább mondj valamit!
Nem tudom, mit mondjak, és azon kapom magam, hogy ostoba
szavakkal próbálom elterelni a figyelmét, ahogyan anyámmal
tettem kiskoromban. Vagy akkor, amikor hosszú, kényelmes csend
telepedett Mackennára meg rám, és én szándékosan megtörtem,
vagy amikor kedve támadt megnevettetni.
– Körülmetélés – bököm ki.
Felröhög, a nevetése ezúttal valódi. Ezt a hangot szeretem.
– Rossz kislány!
– Zsírleszívás – folytatom, most már mosolyogva.
– Á, bébi, te aztán tudod, hogyan kell kihagyni a bájcsevejt, mi?
– Tejmérgezés! – nevetek.
Felvonja a szemöldökét.
– Tejmérgezés?
– Aha. Sternutáció! – folytatom levegő után kapkodva, ő pedig a
mellkasához húz.
Magához szorít, és a szívemet összerántják az érzelmek,
amikor megcsókolja a fülem hegyét.
 – Istenem, imádom ezt a nevetést – suttogja, és rám mosolyog.
– Most pedig gyere, táncolj velem!
– Nem.
– Ugyan már, haver! Táncolj velem!
– A válaszom nem. És nem hallgatok a haver szóra. Ahogy a
Pinkre meg a gyönyörűségemre sem.
– Akkor mit szólnál a Darth Vaderhez, hm?
Mosolyogva hátrabillenti a fejemet, incselkedik velem.
– Miért? Vonzódsz a maszkos férfiakhoz? – cukkolom
viszonzásul.
– Én hozzád vonzódom. – Sóhajt. – Miért van az, hogy bármelyik
lányt megkaphatom, de mindegyiküket elfelejtem azonnal, téged
viszont…? Belőled nem elég egy alkalom. Beléd akarok élvezni.
Újra meg újra. Nézni akarom, ahogy elélvezel. Egy önző fasz
vagyok, aki azért dugja meg a lányokat, hogy jól érezze magát.
Szóval mondd meg nekem, miért van az, hogy ha veled vagyok, azt
akarom, hogy neked is jó legyen? Magyarázd ezt meg nekem!
– Nem tudom.
– Akkor táncolj velem!
Feláll, és felém nyújtja hatalmas, gyönyörű kezét, amin ott az
ezüstgyűrű.
Veszély…
Ó, fogd már be, agy!
Mackenna ugyanúgy nyújtja felém karcsú, inas karját, ahogy
akkor, amikor a szekrénybe voltam zárva, csakhogy most a kezem
kinyúlik, és belecsusszan az övébe. Az érintése nyomán egyszerre
fog el béke és szorongás, és ez zavarba hoz. A táncparkettre
vezet.
Veszély.
Állj meg!
Ezeket az utasításokat az agyam küldi a testemnek, de amikor
átölel, már nem is hallom őket.
Mindent beborít az izzadság, a zene forró, hangos, erős. Nem
bánom, dugjunk. Ez csak érzelemmentes szex. Csakhogy semmi
érzelemmentesség nincs abban, amit most csinálunk. Semmi
érzelemmentesség nincs abban, ahogy a homlokomra nyomja az
 g gy y j
ajkát, majd a halántékomra, sem abban, ahogy a fenekemet
markolja, ahogy a testét az enyémmel együtt ringatja, ahogy
hozzám dörgölődzik. A teste karcsú és rugalmas, és miközben
mozog, minden izmát érzem, beleértve merev péniszét is.
– Le akarom nyomni a torkodon, meg akarom tömni a fejed. –
A fülembe nyomja a nyelvét, aztán visszahúzza. A köztünk lévő
szenvedély felperzsel, egészen beleborzongok. – Istenem,
Pandora, fogalmad sincs, miket akarok csinálni veled…
– Kenna…
– Megszállott lettem. Kibaszottul megőrülök érted. Bárcsak
közelebb engednél, Pink! Engedj közelebb, egyszer és
mindenkorra…
Ez a hülye belső harc, amivel állandóan szembesülök, kimerít.
A folyamatos vívódás az agyam, a szívem és a hülye, kéjsóvár
testem között. Ellököm magamtól Kennát, és remegő hangon
mondom:
– Hogy aztán minden álmomat összetörhesd? Hogy aztán búcsú
nélkül elhagyhass?
Úgy pislog, mintha most dobtam volna meg egy balhoroggal a
semmiből.
– Nem akartam… azt hiszed, én élveztem… – Nem mozdul, és
amikor végre úgy tűnik, hogy úrrá lesz zavarodott gondolatain, a
hangját idegesség torzítja. Megragadja a könyökömet, magához
ránt, és azt morogja: – A picsába! Te voltál az, aki…
– Aki? Nem tudtam kimondani, hogy szeretlek, ezért elmentél,
hogy megbüntess. Ezt csináltad!
– Ezt gondolod rólam? – Akár egy torpedó is lecsaphatott volna
rá, épp olyan lesújtottnak tűnik. – Azt hiszed, büntetnélek téged?
Pandora, aznap, amikor elhagytalak, kitéptem a szívemet a
helyéről!
– Hé, nyugodjatok le mindketten!
Lex és Jax körénk gyűlnek, és míg Lex odahúz magához, addig
Jax Mackenna vállára teszi a kezét olyan pillantással, amivel azt
közli, szerinte nem ez a megfelelő pillanat, hogy ezt
megbeszéljük.
 Mackenna dühösen kiszabadítja a vállát, tesz egy lépést előre,
és egyik kezével hevesen végigtúrja szexi, kerek fejét. Közben
rám mered. Mindenki más táncol, mi meg csak állunk, és
mindkettőnket egy hajszál választ el attól, hogy kiboruljunk.
Most jövök rá, nem tetszik neki, hogy látja, Lex hozzám ér,
mert kinyújtja a kezét, és visszaránt magához.
– Menjünk, Pink! – morogja.
– Kenna, mi itt már egészen hozzánőttünk Pinkhez – ellenkezik
Lex.
Mackenna félrelöki az útból.
– Maradjatok ki ebből, mindketten!

Őszintén szólva, ez a beszélgetés már rég esedékes volt.

Csak talán egyikünk sem akart idáig merészkedni. Mindketten
úgy tettünk, mintha ez a téma nem érdekelne bennünket. Hogy
nem is fáj. Hogy már túl vagyunk rajta.
Na, persze.
Visszamegyünk a szállodánk kis kuckójába, Kenna ragaszkodott
hozzá, hogy a zenekartól távol legyen a szállásunk.
– Miért jöttél el aznap este a koncertre? Miért vágtad hozzám
az első dolgot, amit találtál? – kérdezi.
– Mert ezt akartam csinálni. Mert azt hittem, jó érzés lesz.
Fájdalmat akartam okozni neked, még ha az csak a tizede is volt
annak a fájdalomnak, amit te okoztál nekem.
– Most is fáj – mondja durcásan, majd közelebb jön, és rám
emeli intenzív tekintetét. – Ez örömet okoz? Hogy fájdalmat
okozol nekem?
– Nem – ismerem el szelíden, és lesütöm a szemem, pedig szinte
soha nem szoktam.
De, istenem, most nem tudok a szemébe nézni. Túl nehéz, mert
az érzelmeim felkavarodtak és felülírtak bennem minden mást.
– Akkor miért maradtál, amikor Leo megkért rá? Miért
maradsz és kínzol engem, Pink?
 – Már mondtam, a pénz miatt – érvelek.
– Mire kell az neked?
– Félreteszem. – Merev méltósággal az ablakhoz megyek.
Céltalanul bámulom a város fényeit. – Magamnak és Magnoliának.
A függetlenségünkért.
– A dupláját fizettem volna, ha békén hagysz.
Elakad a lélegzetem, majd megfordulok, és ránézek. Fel-alá
járkál a szobában, nyugtalan, és ugyanolyan bizonytalannak tűnik,
mint amilyen én vagyok. A büszkeségemet sérti, amikor felfogom,
hogy kész lett volna fizetni nekem. Elhagyott. Egyszer már
megtette, eltökélve, hogy nem akar többé látni.
– Akkor miért nem tetted? – kérem számon.
A sértettségem és a dühöm ismét felerősödik.
– Mert úgy látszik, egy kibaszott mazochista vagyok. Amikor
megláttalak…
Meghúzza a gyémánt fülbevalóját, és felsóhajt, felém fordítja
a fejét. A tekintetünk találkozik. A szeme elsötétül az
érzelmektől. Mocskos ezüst. Valahogy olyan űzött.
Miattam?
– Ha ki nem állhatsz, akkor miért egyeztél bele ebbe? –
kérdezem fojtott suttogással, és a mellkasom fájdalmasan
összeszorul, ahogy várom a válaszát.
– Beleegyeztem, hogy kapjak egy kis időt, távol a zenekartól. –
Vár egy pillanatig, aztán gúnyosan megrándul az egyik
szemöldöke. – Meglepettnek tűnsz.
– Na és, mit értesz „egy kis szünet” alatta? Hiszen erről
álmodoztál. Folyton álmodoztál, Mackenna, és… pont erről.
– Nem ilyennek álmodtam – feleli, egyik vállát hanyagul a falnak
támasztva. Az ujjaival nyugtalanul dobol a combján. – Én csak
zenélni akartam. A többit sosem akartam és nem is képzeltem el.
Ezt így igazából soha nem akartam.
– Akkor miért hoztál össze egy ilyen nagy zenekart?
Megvonja a vállát.
– A srácoknak kellett egy frontember, én pedig le akartam
lépni.
– Apád miatt?
 p
Ellöki magát a faltól, és felém hajol. A nevetése lágy és keserű.
– Miattad, Pandora.
A szavai megdöbbentenek.
Belém hasítanak.
Elbizonytalanodom, ahogy tovább közeledik felém, apró
hullámokat okoz a gyomromban.
– Próbáltam elég jó lenni neked, Pandora – mondja sötéten, és a
szívem minden egyes lépéssel egyre erősebben, egyre
fájdalmasabban dobog. – Próbáltalak boldoggá tenni. Próbáltam
kárpótolni az elcseszett apámat. De sosem voltam elég jó ahhoz,
hogy bemutass a családodnak. Akármit tettem, neked az nem volt
bizonyíték.
– Soha nem vártam, hogy bizonyíts nekem! – zihálom.
De az arca most elkomorul, az emlékek ráncba borítják a
homlokát. Megáll tőlem jó egy méterre.
– Az utcán sem mentél végig velem. Mielőtt eljöttem, úgy
döntöttél, hogy soha senki nem fogja megtudni, hogy veled
voltam.
– Mert anyám a fejemet vette volna! Ez nem jelentette azt,
hogy nem vagy elég jó. Én azt gondoltam, hogy… – Fojtogat az
aggodalom. – Azt gondoltam, hogy te vagy a legcsodálatosabb
ember, akivel valaha találkoztam, Kenna. Voltak céljaid, tudtad, ki
vagy, és ki akarsz lenni. És én? Én csak gyászoltam, össze voltam
zavarodva… és senki nem akart.
– Én akartalak téged. Mégis képes voltál minden kibaszott
ismerősöddel mutatkozni, csak velem nem. Pedig a tiéd voltam.
A szeméből sugárzó intenzív fájdalom szinte letaglóz.
– Nem velük akartam lenni, hanem veled! – kiáltom.
– Ott voltam! – lő vissza. – De te kerültél. – Nyíltan méreget, az
állkapcsában mozgó izom elárulja csalódottságát. – Még akkor is
visszafogtad magad, amikor velem voltál. Nekem adtad a
testedet meg az idődet, de önmagadat nem. Önmagadat soha.
A tekintete úgy karmol belém, mintha megtalált volna – az igazi
énemet – valahol legbelül, és amikor kinyújtja a kezét, hogy
megfogja az enyémet, az érzelmeim megvadulnak gyengéd
szorításától.
 – Szerettelek, Pandora. Olyan kibaszottul szerettelek!
Ó, mekkorát tévedtem, amikor azt hittem, hogy ha megbántom,
utána le tudom zárni ezt az egészet magamban. Mert most még
jobban fáj, és még jobban, és még jobban.
– De ennek már vége – suttogom.
Káromkodik, utánam nyúl, de elhúzódom.
– Ne csináld! Sosem bocsátom meg magamnak, ha most sírni
kezdek! – figyelmeztetem.
– Pedig én sírtam miattad, Pandora. Részegen és józanul is
sírtam, és nem szégyellem kimondani.
– Ne csináld ezt! Hagyd abba, Kenna!
Megpördülök, rémülten pislogok, de szerencsére nem ér
hozzám, hanem az ablakhoz lép, és megáll tőlem két centire
jobbra.
Sóhajt, a hajába túr, mindketten kifelé bámulunk.
– Nézd, ennek egy hét múlva vége. Próbáljunk meg barátok
lenni. Nem akarlak utálni, Mackenna. A gyűlölet megnyomorítja az
embert.
Maga felé fordít. A szeme ragyog, és ha nem lenne homályos a
tekintetem, talán látnám a fájdalmat, amit a hangjában hallok.
– Ahogy akarod.
Előrehajol, és csókot nyom a homlokomra.
A gombóc megnő a torkomban.
Nagy, széles kezeibe fogja az arcom, megcsókolja az orrom
hegyét, az állam, majd ismét a homlokom.
– Kenna… – suttogom. – Azt hiszem, készen állok arra, hogy
hazatérjek. Én sem így képzeltem ezt.
Tovább csókolgat.
Fáj a torkom. Mintha minden bűnöm és hibám bennem rekedt
volna, az érzéseimmel együtt. Csapdába estem, akárcsak az iránta
érzett szerelmem és minden jó dolog, amit adni tudnék neki.
Csókokkal borítja az arcom, gyengéden, mintha tényleg törődne
velem, és életre akarná kelteni azt, ami a bőröm alatt lakozik.
Hogy mindenki lássa.
Úgy érzem, minden egyes érintése egyre intenzívebb. Hirtelen
elakad a lélegzetem, mert azt súgja a fülembe:
 g gj
– A gyilkosságomat tervezed csukott szemmel?
Kinyitom a szemem.
– Nem – zihálom. – Én már nem gyűlöllek, én…
– Akkor nézz a szemembe!
Továbbra is egyenesen a szemembe néz, közben az ágyra
fektet, a hajam szétterül. Kigombolja a farmerem.
A tekintetünk végig egymásba mélyed.
Ujjaim idegesen dolgoznak a nadrágján. Szép lassan kezdtük,
de most már kapkodunk. Hallom a cipzárak súrlódását. A szívem
dobogását. A lélegzetvételünket. A halk zihálásomat, amikor
betolja hosszú ujjait a bugyimba, és megsimítja a puncimat.
Hallom a nyögését, amikor az alsónadrágjába nyúlok, és
megmarkolom merev farkát. Finoman simogatom, és már érzem is,
hogy nedves a hegye.
Miattam.
Amikor átnyújtja az óvszert, szeretettel szorongatom a
péniszét, és ráhúzom a gumit. Szabad kezével a hajamba túr, a
tarkóm alá nyúl, tartja, amíg az ajkával az ajkamhoz közelít, és a
nyelve nyersen, mélyen hatol a számba. Ismét belém dugja az
ujjait. Zihálok. Kenna szája nem kér bocsánatot. Sosem teszi.
Megszorítom a farkát, és a tenyerem tövét a golyóihoz
dörzsölöm, a nyelvem a nyelvére tekerem.
– Dugj meg! Dugj meg, jó keményen! – suttogom.
Felemel, az ágyra helyez. Lábaimat a teste köré kulcsolom, ő az
oldalamhoz szorítja a kezem, és az ujjait összefűzi az enyémmel.
– Azt mondtam, hogy nézz közben a szemembe! – parancsol
rám.
Én pedig engedelmeskedem.

Arra ébredek, hogy érzem, Mackenna a hajamat simogatja, és

egy pillanatig túl kába vagyok ahhoz, hogy elgondolkodjak, miféle
alternatív valóság ez. Olyan valóság, ahol egy férfi szorosan
átölel, mintha kétségbeesetten vágyna arra, hogy velem legyen.

É
Érzem a kezét a hajamban, mintha megszállottja lenne a hajam
textúrájának és tapintásának. Talán e-mailt fog küldeni a
samponom készítőinek, hogy megdicsérje őket, amiért ilyen
kellemes illatot kölcsönöznek a hajamnak. Meg hogy olyan
selymes.
Ahogy felébredek… épp a düh ellenkezőjét érzem.
– Szia!
Ajkát az ajkamhoz érinti, aztán elkapja, amikor kinyílik a
szemem, és elmosolyodik. A szemöldökével a nappaliban álló
ételes kocsi felé int.
– Éhes vagy?
– Miiii? Az meg honnan van?
– Találtam egy gombot ezen a telefon nevezetű izén. Az állt
rajta, szobaszerviz.
– Nem hallottam, hogy kopogtak.
– Úgy aludtál, mint a bunda, én pedig örömmel nyitottam ki az
ajtót. És nem… nem engedtem, hogy bárki is lássa a popsidat!
Lenézek meztelen testemre.
Eláll a lélegzetem, amikor meglátom a puncimat.
– Mi a… mi a…
– Te kérted, hogy borotváljam le az édes kis puncidat. –
Vigyorog. – Képtelen volnék megtagadni ezt tőled. Baromi
íncsiklandó vagy, Pink. És most már tényleg pink… mindenhol!
– Úristen, adj valamit, amivel eltakarhatom! Csupasznak érzem
magam. Nem hiszem el, hogy mit csinálsz hormonjaimmal! Azt
hittem, csak álmodtam, te idióta!
A padlóról felém hajítja a bugyimat.
– Az az édes kis punci ma extrapiros, úgy szétcsókolgattam az
este.
Vigyorog, miközben magamra húzom a bugyimat. Aztán
idedobja a pólóját, és azt is felveszem.
– Legalább nem maradandó, mint mondjuk egy tetoválás –
nyögöm.
– Mit szólnál egy olyanhoz, hogy „Kenna Művészbejárója”, hm?
– Pff, olyan gyerekes vagy! – Nekiesem a müzlinek.
Ő mindkettőnknek tölt egy-egy kávét, majd felkapja a gitárt,
 gy gy j pj g
penget egy kis dallamot, és leírja a szöveget. Figyelem. – Furcsán
érzem magam. Ott lent. Kérlek, ne borotválj le rajtam semmi
mást, jó? – figyelmeztetem szigorúan, ahogy szeletelt banánt
teszek a müzlistálamba.
Gúnyos ártatlansággal emeli fel a kezét.
– Kicsim, te könyörögtél. Nekem nagyon tetszett a
leszállópályád. De te kalandra vágytál. Azok az italok tényleg a
fejedbe szálltak. Folyton azt mondogattad, mennyire kihozom a
kalandvágyó oldaladat. Azt kérdezted, milyen érzés lenne, ha úgy
nyalnálak ki, hogy minden porcikád sima és selymesen nedves.
Felnyögök, és ködösen emlékszem arra, mit csináltunk. Hogy
milyen finom volt. És mennyire jó móka. Emlékszem, hogy
nevettem és vonaglottam, miközben csinálta. Nyugi, nem akarlak
elvágni! Szépen széttárom a lábaidat, és te nyugton maradsz…
Jól van…
Ziháltam. Ziháltam, és próbáltam ellenállni a késztetésnek,
hogy dobáljam a testem.
Nézz le, figyelj engem, és legyél nedves! Most beszappanozom,
lemosom, és jön a nyelvem…
– Veszélyes ember vagy, Farkas! – dorgálom, és elmosolyodom,
mert csak egy vigyort küld felém, és folytatja a dalírást.
Szeretem ezt. Annyira szeretem ezt a pillanatot! Kényelmesen
érzem magam a bőrömben, kipihent vagyok, a levegő tele van a
tegnap este mókás emlékeivel és pajzánságaival, meg ezzel a
férfival, aki úgy játszik rajtam, mint a gitárján.
– Mackenna – suttogom.
Felemeli a fejét.
Ebben a pillanatban, ahogy nézem, hogy dolgozik, pólóban, úgy
érzem, olyan közel vagyunk egymáshoz, mint annak idején. Ezt a
közelséget senki más mellett nem éreztem. Csak mellette. Olyan
régen volt, hogy már-már álomnak tűnik.
– Jól éreztem magam tegnap este – vallom be végül.
A mosolya felvillan, és olyan imádni való, mintha újra tizenhét
éves lenne. Tizenhét és szerelmes belém. Készen áll arra, hogy
elvigyen magával.
– Én is. Mint a régi szép időkben.
 g p

A New Orleans-i koncert hihetetlen. Hatalmas a tömeg, kiváló a

hangzás, kiváló az előadás. Aznap este, ahelyett, hogy a
zenekarral buliznánk, Kennával elmegyünk a Frenchmen utcába.
Ezernyi illat csap meg, ahogy végigsétálunk a zsúfolt járdán.
Bárok sorakoznak egymás mellett. Az emberek mászkálnak,
isznak, smárolnak, énekelnek. Tengeri só, rák, sör és izzadság
illata keveredik, egy nagyon jellegzetes aromát alkotva.
– A bűn szaga – jegyzi meg Mackenna vigyorogva.
Azt hiszem, sikerül a lehetetlen, egyszerre nyögök és
mosolygok.
– Te állandóan a szexre gondolsz.
Összefűzi az ujjainkat, és az egyik bár felé húz.
– Akarsz kocsmatúrázni?
Szerintem mosolygok. Őszintén, igazából mosolygok. Fülig érő
szájjal. Buborékokat érzek a mellkasomban, olyanokat,
amilyeneket már nagyon rég nem.
Ez a boldogság.
– Igen!
– Rendben, Pink. Szóval válassz! Van jazzbár, rockbár…
– Ha már egy rocksztárral lógok, menjünk a rockbárba! –
javaslom.
Egy másik világba lépünk. A 80-as évek rockzenéje bömböl.
Gitárok a falon. Rockistenek képei mindenütt.
De két perc nyugtunk sincs. Hiába van rajta a pilótaszemüveg,
az emberek megnézik, és negyvennyolc másodpercen belül az
egyik azt kiáltja:
– Ez Mackenna Jones a Crack Bikiniből!
A fülembe nyög, de összeszedi és kihúzza magát, felemeli a
tenyerét, hogy hárítsa őket.
– Jól van, próbálok lazítani a csajommal, srácok!
– Ne is figyeljetek rá, nem vagyok a csaja. De ja, szeretnénk
lazítani – jegyzem meg.

É
 – Énekelj nekünk valamit! – kiabálja az egyik.
– Ma este nem. Pihentetem a hangszálaimat.
– Énekelj valamit!
Kórusban kérik, egész csoport gyűlik körénk.
– Énekelj! Énekelj! Énekelj! ÉNEKELJ!
Kenna a szemét forgatja, nevetve nézi őket, aztán feláll a
bokszunkból. Megrázza a fejét, és a kezével int, hogy nyugi
legyen.
– Jól van, jól van. De ha énekeltem nektek, utána hagyjátok,
hogy összebújjak Pandorával!
Amikor az állával felém bök, több tucat szempár bámul rám, én
pedig csak azt motyogom:
– Kösz, seggfej!
Elneveti magát, és odahajol, hogy a fülem mellé súgja:
– Ezt azért csinálom, hogy tudják, milyen fontos vagy nekem.
– Elég fontos ahhoz, hogy dobj egy dugás után.
A mosolya nem lankad, amikor a szemembe néz.
– Elég fontos ahhoz, hogy a legtöbb dalomat rólad írjam.
Áttolakszik a tömegen. Magasabb, mint a legtöbb ember itt.
A koponyája ma különösen szép és gömbölyű. A bokszban ülve
nézem, ahogy elfoglalja a színpadot. A vonzereje minden
helyiséget képes kitölteni.
Csak ámította magát, ha azt hitte, nem fogják felismerni.
Ahogy én is.
De az emberek arca? Az arckifejezésük? Rettentő izgatottnak
tűnnek, mintha ez lenne életük legszebb napja. Milyen érzés lehet
Mackennának, hogy ilyen hatással van másokra? Milyen érzés
lehet egy-egy dallal megváltoztatni mások életét? Elérni, hogy ne
érezzék magukat olyan magányosnak, és úgy érezzék… megérti
őket valaki.
Megkocogtatja a mikrofont, és felnevet.
– Próba, próba – mondja.
Az emberek felhördülnek, és a bohóc újra felnevet. Imádja ezt
csinálni, és én is akaratom ellenére vigyorgok. Istenem, ez a
csávó teljesen menthetetlen, ugye?
 Belekezd egy dalba. Nem a Crack Bikini száma, ezt a rádióban
hallottam a Secondhand Serenade-től.
– Te tényleg Pandora vagy? – Egy srác csusszan le mellém, és
egy italt rak elém, majd bólint. – Én állom.
– Nem, köszi, nem kérem.
– Ugyan! Szeretnélek meghívni egy italra.
Úgy néz rám, mint aki valamit belerakott az italomba.
Az ember sosem lehet elég óvatos.
– Vele vagyok. – Mackenna irányába bökök a hüvelykujjammal.
– Igen, azt hallottam. De igazából nem vagytok együtt, ugye?
Te tényleg Pandora vagy?
– Még szép!
Mackenna félbehagyja a dalt, és elindul felém. Fölém és a srác
fölé magasodik. Fenyegetően az asztalra tenyerel, aztán
előrehajol.
– Az én helyemen ülsz, az én asztalomnál, az én csajom mellett,
szóval, ja, jól sejted, van egy kis problémám ezzel.
– Hé, én csak beszélgetni akartam vele. Csill van, Gru!
– Azt sem tudom, hogy ez mi a faszt jelent. – Mackenna
lehuppan mellém. A fickó eltűnik a tömegben. Kenna egyszerre
szórakozottan és hitetlenkedve néz rám. – Muszáj minden
másodpercben összetörnöd a szívemet, ahogy magadra hagylak?
– Nem muszáj, de jó poén – hazudom.
– Nekem nem. Egyszer magad mellé fogsz csalogatni egy
kamionméretű csávót, nekem meg agyon kell veretni magam.
– Azt hittem, szereted a mocskos dolgokat. Mocskos a szád,
mocskos az elméd, szereted a mocskos szexet…
– Ah, Jézusom! – Magához ránt. – Mondd még egyszer, hogy
„mocskos”, és kinyalom belőled azt a szót!
– Mocskos.
Megcsókoljuk egymást. Ez a csók hanyag, vad és finom, az
időtartama egy perc, intenzív. Amikor szétválasztjuk az
ajkunkat, Mackenna elvigyorodik, és a rózsaszín tincsemet a
fülem mögé igazítja.
– Miért van pink csík a hajadban?
 – Melanie. Szerinte megkeseredett vagyok, és azt javasolta,
hogy egy kis szín feldobná a hangulatomat.
– És segített?
– Nem, de ez egy kihívás része volt, úgyhogy egy darabig még
viselnem kell.
– Nekem tetszik. Olyan csajos vagy tőle.
– Miért, egyébként úgy nézek ki, mint egy férfi?
Megragadja a kezemet, és merev farkára helyezi.
– Gondolod, hogy így éreznék egy férfi iránt?
– Ki tudja, milyen rejtett vágyaid vannak még.
– Szívesen kísérletezek veled, amennyit csak akarsz.
Az arcom kipirul, amikor eszembe jut, hogyan tettem szét a
lábam, és hagytam, hogy leborotválja azt a pihés szőrt, ami
általában a puncimat fedi. Felizgatta őt is, engem is, és amikor
ilyen intim dolgok jutnak eszembe, az arcom céklavörös lesz.
– Te vagy az ellentétek embere, ugye? – A szavakat nagy
tisztelettel ejti ki, és a hajamba túr. A saját kis világunkban
vagyunk. A háttérben rockzene szól. Egy bokszban ülünk, egy klub
közepén, de most senki sincs itt rajtunk kívül. – Pink haj, fekete
környezetben. Ártatlan rossz lány. Szarkasztikus, de kedves.
Csoda, hogy nem tudlak elfelejteni?
Megremeg a szívem, és elfordítom a fejem, de érzem, hogy a
zavarom pírja beborítja a nyakam.
– Kenna… ne!
Egyik ujjpercét az állam alá vonja, majd maga felé fordítja a
fejemet, és ettől a gesztustól elgyengül a térdem.
– Ez az igazság, Pandora.
A testem lüktetni kezd és utálom, hogy hallja, milyen rekedt a
hangom, amikor azt mondom:
– Ne zavarjuk össze a dolgokat kettőnk között!
Nevetve hátradől az ülésen, és engem fürkész.
– Miért, mi van kettőnk között?
Nagy levegőt veszek, hogy megnyugtassam magam.
– Jól érezzük magunkat. Kicsit… segítünk egymásnak kiszakadni
a hétköznapokból. Azt csináljuk, amit talán tiniként is tettünk
volna, ha nem hagytál volna el.
É
 gy
– Én sokkal többet akartam veled, te nő! – Int, hogy kér egy
italt, és egy elhaladó tálcára helyezi a poharat, amit a másik srác
itt hagyott nekem. – Nem tudlak elég gyorsan és keményen
megdugni ahhoz, hogy kárpótoljalak azokért a napokért, amikor
csak képzeletben dugtalak meg, vagy úgy, hogy egy másik nő volt
az ágyamban.
Elfordulok, céklavörösre pirultam.
– Jaj, Kenna!
Visszafordít magához.
– Ez az igazság. Voltak mások is, több tíz, több száz! Ki tudja,
mennyi?
– Hagyd ezt abba!
Kezdek megint dühös lenni, és ellököm magamtól.
– Ne tedd! – feleli, szorosan magához szorítva. – Én csak
őszinte vagyok veled.
– Nem akarom, hogy ezt csináld! Ahhoz már túl késő.
– Mi a faszért lenne túl késő?
– Nem akarom, hogy megnyílj előttem, mert akkor nekem is meg
kellene nyílnom, márpedig arra nem vagyok képes. – Ránézek. –
Nem fogok megnyílni.
Rám néz, és látom, hogy nagyon kattog magában.
Aztán a nyakam hajlatához nyomja az ajkát.
– Olyan szép vagy! – suttogja. – Még amikor nem mosolyogsz,
akkor is kurva szép vagy, Pink! – És a suttogása szinte dallammá
válik. Nem hallottam korábban ezt a dalt, de ahogy a lehelete a
bőrömet borzolja, az úgy felpezsdít, mint semmi más a világon. –
Engedj közelebb! Mondd meg, mit tegyek, hogy beljebb
mehessek…
– Hazudtál nekem – szólalok meg.
– Az nem hazugság volt. Soha nem hazudtam neked. Rólad
tudok hazudni. Te tanítottál meg arra, hogy ezt tegyem, amikor
nem akartad, hogy bárki megtudja, hogy a tiéd vagyok, de Pink, én
soha nem hazudtam neked.
– Nem…
Az ajkamra nyomja az egyik ujját, a tekintete könyörögve
kérlel, hogy ne küzdjek tovább vele.
 gy j
– Semmi baj. Akkor nem voltam elég jó neked, de most már elég
jó vagyok – mondja.
– Tényleg? Azért, mert híres és gazdag lettél? – vigyorgok.
– Mert már férfi vagyok, Pink, nem ostoba kisfiú. Átvészeltem
azt a sok szart, és felnőttem, és kezdtem valamit magammal.
Most itt vagyok, veled, és nem fogsz elűzni. Korábban
félredobtál, de nem hagyom, hogy újra megtedd. Szóval most már
elég jó leszek neked.
– Te ezt tényleg komolyan gondolod? – kérdezem
értetlenkedve, habár furcsa melegség tölti ki a mellkasomat.
– Ó, nagyon is komolyan.
Hirtelen úgy érzem, fontos tisztáznom, hogy nem én dobtam őt
félre, legalábbis nem önként.
– Nem veled volt a baj, Kenna. Anyám nem értette volna meg –
magyarázom, szinte bocsánatot kérve.
Mielőtt folytathatnám, megragadom a poharamat, és lehúzom a
Cosmo-koktélt.
Aztán jelzem, hogy kérek még egyet.

Három órával később már részegek vagyunk. Ahogy a szobába

botorkálunk, Mackenna már húzza is fel a pólómat és szedi le a
melltartómat, majd bekapja a mellem hegyét. Érzem, hogy
rángatja le magáról a farmert, és a szája épp csak annyi időre
hagyja el a mellem, amíg leveszi a pólóját.
– Azt a kurva, milyen jó nő vagy!
Bedugja az ujját a farmerembe, és benyal a torkomig.
Ez annyira tetszik, hogy hevesen végighúzom az ajkamat az
állkapcsán, és végigsimítom azt a szexi, tüsi haját.
– Részeg vagy? Hm? Részeg vagy?
– Te vagy részeg, de kurvára – válaszolom.
– Igen, de úgy vagyok részeg, hogy simán megduglak, ahogy
csak akarod.
Ezután levetkőzik, majd rágyújt egy cigarettára.
 Szét tudnám nyalni mindenét.
Az alkarján lévő tetoválásra nézek, amikor beleszív a cigibe,
aminek erre izzani kezd a vége.
– Mit jelent az a szöveg?
Átnyújtja a cigarettát, beleszívok, és figyelem, ahogy a füst
elhagyja az ajkamat.
– Amúgy próbáltam leszokni, tudod? – közlöm vele.
– Aha. Én pár napnál tovább nem bírom nélküle. Főleg turnézás
alatt. Kurvára megfájdul nélküle a fejem, és az egyetlen dolog,
amitől elmúlik, ha jó a kedvem. Na, gyere ide!
– Hm. Nekem a leghosszabb időszak, amíg bírtam, egy év volt.
Akkor csak e-cigit szívtam, de aztán újra elkezdtem. Az egyetlen
szabályom, hogy otthon sose gyújtok rá. Sem Mags előtt.
– Nagyon jó.
Most a testemre utal, miközben lehámozza rólam a maradék
ruhát, és úgy néz rám, mintha örökre meg akarná jegyezni
meztelen testem látványát.
A mellbimbóim maguktól megrándulnak, szinte könyörögnek a
szájáért. A puncim nedves, és Mackenna tekintete ott akad meg.
– Olyan rózsaszín és fényes ez a borotvált kis punci!
Végighúzza rajta az ujját, majd megtalálja rózsaszín csiklómat
és a nagyajkamat.
– Fú, baszki – mondja, és végighúzza az ujját a nagyajkamon. –
Csorog érted a nyálam, bébi. Olyan gyönyörű vagy.
Felemeli a tekintetét, és figyeli az arcomat, közben ismét a
puncimat ujjazza. Megremegek.
– Ne mondogasd már, hogy „bébi”, Mackenna!
– Pszt! – szól rám, majd fenséges, meztelen alakja eltűnik a
fürdőszobában, és egy óvszerrel tér vissza.
– Még nem is csókolóztunk, és máris áll a farkad. Neked mindig
áll.
– Azt hitted, a tökéletes melleid és az édes puncid nem izgat
fel? – A szemem hatalmas, merev péniszére téved, és megnyalom
a számat, mert nagyon vágyom már rá. Egyik kezébe veszi az
arcomat, a tekintetében úszom. – Van benned valami ártatlan és
csábító. Olyan ártatlanság, amit nem rejtegetsz. A szádba
 y g j g
akarom tömni a farkam, bébi, és látni akarom, ahogy nyammogsz
rajta.
Óvszert gördít a farkára, én éhesen hörgök, majd térdre esek,
ő pedig megragadja a tarkómat.
– Gyere ide! – nyögi, és a fejemet lüktető farkához húzza. –
Gyere, és nyisd ki a szádat!
– Oké, de nem óvszerrel.
– Ez ízesített. Csak neked, Pink.
Lehúzom róla, mire a szemei veszélyesen elsötétülnek.
Részegen rávigyorgok, majd nagyra nyitom a számat, és ahogy a
nyelvem hozzáérintem, mintha az egekbe szökne benne a vágy,
mert felnyög, a hajamba markol, és pumpálni kezdi a számat.
– Ó, bébi! Ó, édesem! Ah, Krisztusom, Jézusom, ne hagyd abba,
Pink! Kurvára ne merészeld abbahagyni, amíg el nem élveztem!
Szereted a farkamat, mi? Alig vártad, hogy a szép kis nyelved a
kibaszott a farkamra tekerhesd! Le fogod nyelni, ha elélveztem,
Pink? Mondjad, baszd meg, le akarod nyelni?
A vágytól remegve bólogatok, és lassan dolgozom rajta.
Ujjaimat a farka tövére helyezem. Szívom a makkját.
Megkóstolom a csúcsán gyülekező cseppeket. Amikor kilövell,
felnyög. Miután végzett, elvigyorodom, mert ebben a pillanatban
pontosan ott van, ahol én akarom.
Amíg magához nem tér.
Elég gyorsan.
És amikor lefekszik az ágyra, és azt mondja, üljek az arcára, én
is ott vagyok, ahol ő akarja.
 Tizennyolc

Találkozás a barátokkal

Pandora

Két nappal később a reggeli SMS nem Melanie-tól jött, hanem

Brooke-tól.
Brooke: New Orleansban vagy? Most hallottam, hogy
tegnapelőtt este volt a Crack Bikini koncertje.
Én: Igen. Ma indulunk tovább Jacksonville-be, ott leszünk
egy éjszakára, aztán megyünk is tovább a következő
állomásra.
Brooke: Úristenke, mi ma jövünk Miamiból! Akarsz
találkozni?
Én: Egyeztetek Kennával!
Elindulok a zuhanyzó felé. Megtorpanok, mert meglátom őt a
fülkében, szappanozza gyönyörű testét. Megvárom, amíg elzárja a
vizet, és amikor kilép, elakad a lélegzetem.
– Mit csinálsz ott, Pink?
– Téged nézlek – felelem, és szégyentelenül végigmérem
Mackenna Jones minden nedves, finom centiméterét.
– Tetszik?
– Nagyjából igen.
– Nagyjából? – húzza fel a szemöldökét. – Mégis, mi nem
tetszik?
– Az, hogy nem tudom, az ott mit jelent.
A tetoválására mutatok, mire ő a szemöldökét összehúzva
lenéz rám.
– Mondtam már. Azt jelenti, hogy egy szamár vagyok.

É
 – És egy beképzelt, magabiztos férfi, aki azt tetováltatja a
karjára, hogy ő az isten? Pff! Hazudozz másnak, Kenna!
Elégedetlenül rázom a fejemet, de ő csak vigyorog, és nem szól
semmit, azt hiszem, inkább meghalna, mint hogy elmondja az
igazat. Sóhajtok, és elkezdem:
– Az egyik barátom férje bunyós, állandóan turnén vannak, és
most végeztek Miamiban. Megkérdezte, hogy tudnánk-e
találkozni Jacksonville-ben.
– Milyen bunyós?
– Nem tudom. De a bunyók elég mocskosak.
– Hogy hívják?
– Szökőár.
– Azta! És a szülők utálják?
– Azt hiszem, igen, de nem, nem ez az igazi neve. A valódi neve
Remington Tate.
– Komolyan? És ki a barátnőd?
– Brooke.
– Tényleg, a srác bokszoló volt. Kirúgták, amikor egy bárban
Tyson stílusában kiütött pár fickót, vagy valami ilyesmi. Kedvelem
őt. – Elvigyorodik.
– Minden olyan férfit szeretsz, aki mellett szentnek érezheted
magad.
Vigyorog.
– Szóval arra kérsz, hogy menjek dupla randira veled és a
barátoddal?
– Ez nem randi. Felejtsd el!
Nevet.
– Hol találkozunk velük?
A telefonomat bámulom. Összeugrik a gyomrom, mert elég
komolynak tűnik ez az egész. Randi. Dupla randi. Én, Mackenna,
Brooke és Remy. De én valójában csak Brooke-ot akarom látni.
Hónapok óta nem láttam, és ő, Melanie meg Kyle az egyetlen igaz
barátaim.
Én: Megbeszéltük! Mit szólnátok egy vacsorához?
Brooke: Dupla randi? Ó, IGEN! Dobj egy SMS-t, ha a
városban vagytok, és akkor lefoglalunk egy asztalt.
É
 gy g gy
Én: Ez nem randi, szóval kérlek, ne mondd ezt Mackenna
előtt!
Brooke: Szent szar, együtt vacsorázunk MJ-vel a Crack
Bikiniből! Remy nem is hiszi el.
Én: Miért?
Brooke: Állandóan az ő kibaszott dalaikat hallgatja bunyó
előtt!
Én: Hát, Mackenna meg bevallotta, hogy a múltban teljesen
odavolt a Tysonná változó Remingtonért, szóval, ha Mackenna
randizni akar valakivel, akkor randizhat Remyvel!
Brooke: Sajnálom, de a pasim foglalt. :)
Én: Milyen egy birtoklós ribanc lettél!
Brooke: De ő imádja, hogy ilyen vagyok! Szóval mi benne
vagyunk. Este találkozunk!
Én: Mi is benne vagyunk!
– De nem randi! – fordulok Mackenna felé.
A Jacksonville-be vezető úton róluk beszélgetünk. Miután
visszaadta a motort, Mackenna most egy Porschét vezet, és az
ülésem annyira alacsonyan van, hogy alig látom az utat. Biztos
túlzás lenne elvárni, hogy legyen monogám az autók tekintetében.
– És a másik barátod, Barbie?
– Barbie együtt lakik és hozzá is ment a legbűnösebb férfihoz,
akit csak talált.
– És ez a bűnös alak kedveli őt?
– Te most hülyéskedsz velem? Imádja! A tízparancsolat
bármelyik pontját megszegné érte.
A pokolba is, biztos vagyok benne, hogy már megtette.
– Hát nem tenné meg ezt bármelyik pasi a csajáért? Mindent,
csak hogy jól érezze magát és boldog legyen a másik?
Zavartan nézek rá. Ugyanis, hahó! Valaha én voltam a
barátnője. És amikor lelépett, nem lehetett olyan hülye, hogy azt
hitte, ettől én jól érzem magam és boldog vagyok.
Hacsak tényleg nem gondolta azt, hogy nem elég nekem…
Ez a gondolat kísért, mialatt ő parkolóhelyet keres az
étteremtől egy háztömbnyire. Hamarosan észrevesszük Remyt és
Brooke-ot, odakint. Az első dolog, amit az ember észrevesz, ha
 g
rájuk néz, természetesen a férfi. Nagydarab és szemet
gyönyörködtető, az izmai miatt a pólója a vállára és a bicepszére
tapad, keskeny csípőjét lógó farmer takarja. A haja rövid és
kócos – mintha Brooke épp most kuszálta volna össze –, és úgy
tűnik, mélyen elmerültek a beszélgetésben, a férfi mosolyogva
bólogat, ujjával a lány alsó ajkát dörzsöli, miközben az beszél.
– Hé! – szólítom meg őket.
Megfordulnak, és Brooke felsikolt:
– Pan!
Remington gödröcskés mosolyt villantva közeledik
Mackennához.
– Azt a mindenit!
– Ugyanezt akartam mondani! – vágja rá Mackenna, majd
megrázzák egymás kezét, kőkeményen pumpálnak a karjaik, és
mosolyognak.
Én Brooke-kal ölelkezem.
– Hogy vagy?
– Inkább te hogy vagy? Turnézol a Crack Bikinivel!
– Igen, ő itt Mackenna – jelentem be hátrébb lépve, és
gesztikulálok. – Brooke, Mackenna. Mackenna, Brooke.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Mackenna – közli Brooke
kedvesen, de még mielőtt megrázná Mackenna kinyújtott kezét,
szabad kezét előbb Remington kezébe csúsztatja, mintha meg
akarná nyugtatni, hogy számára továbbra is ő az igazi.
Remy lenéz barátnője kezére, és titokban elmosolyodik. Nem
tűnik olyan férfinak, akinek állandó megerősítésre van szüksége,
de ahogy megszorítja Brooke kezét, néma kommunikációjuktól
melegség járja át a lelkemet.
Elindulunk a steakétterem felé, ami furcsán üresnek tűnik,
ahogy belépünk.
– Remington ügyvédje úgy gondolta, jobban éreznénk magunkat,
ha kibérelnénk a teljes helyet – magyarázza Brooke.
– Azt a kurva, én máris jól érzem magam! – mondja Mackenna,
és megfogja a kezemet.
Bizsergés jár át, és ez a bizsergés arra késztet, hogy
elhúzzam a kezem, ehelyett azonban azon kapom magam, hogy
 y p g gy
egyszerre ráncolom a szemöldököm és nevetek.
– Mondtam, hogy ez nem randi – suttogom a fülébe úgy, hogy
csak ő hallja.
Elfordítja a fejét, és meglepetésemre egy gyors csókot nyom
az ajkamra. Az egyik másodpercben az ajka még az enyémen van,
és gyönyör lövell szét a végtagjaimon, a következőben pedig már
vége is.
– Elsőre is hallottam ám – feleli mosolyogva.
Azzal a különösen cuki, kíváncsi ragadozó tekintettel figyel,
ahogy amúgy máskor is, és mivel ez teljesen elbizonytalanít, úgy
döntök, hogy inkább Brooke-ra és Remingtonra koncentrálok.
Egy pincér az étterem hátsó részében lévő asztalhoz vezet
minket. Feltűnik, hogy a barátnőméknek milyen védelmező
gesztusaik vannak. Remy Brook nyakára teszi a tenyerét, úgy
irányítja, a másik keze mutatóujját lazán a farmerje
derékszíjába akasztja. Kihúzza neki a széket, majd a fülébe súg,
amitől Brooke-nak fülig ér a szája. Amikor felkacag, Remy
odahajol hozzá. Nézem, ahogy hozzádörgöli az orrát Brooke
fülkagylójához, aki erre mosolyog, behunyt szemmel. Teljesen
kikapcsolja a világot, hogy csak arra koncentrálhasson, amit a
férje csinál.
Mackenna, aki láthatóan immunis arra, hogy ez a két ember
valójában csendben szeretkezik egymással, leül, és azzal kezdi,
hogy megkérdezi:
– Na és, hogy kerültél az Underground harcosai közé?
Meglep, hogy Remington mennyire udvarias, úgy tűnik, őszintén
érdeklik Mackenna kérdései. Vastag karját kinyújtva, egyik kezét
határozottan Brooke székének a háttámláján tartva mesél.
A barátnőm keze az asztal alatt van, azt hiszem, Remy combján.
Bennem különböző forró érzések kavarognak, megfigyeltem már,
mindig ez van, ha az ő társaságukban vagyok. Vágyakozás. Mert
én elszúrtam már minden esélyemet erre.
Miután Remington röviden elmagyarázta Mackennának, hogy
amíg csak lehet, ő szívesen bunyózik, rájövök, hol van Mackenna
karja. Pontosan ugyanabban a helyzetben tartja, mint Remy – a
karját a székem háttámláján pihenteti, a keze pedig közvetlenül
a nyakam mögött nyugszik, mintha a tulajdona lennék.
Ő legalábbis azt hiszi, hogy az vagyok.
Bizsergés támad a gyomromban, próbálom elnyomni, de nem
megy. Mindig is szerettem azokat az apró gesztusokat, amiket
Brooke és a pasija között látok, na de, hogy én is ezt csináljam?
Jaj, ne már! Az nem nekem való. És főleg nem nekem meg
Kennának.
Oké, talán egy kicsit mégiscsak vágyom rá, de nem nagyon.
Ficánkolok az ülésen, kényelmetlenül érzem magam. Aztán
kicsivel hátrébb csúsztatom a székemet, hátha leveszi a kezét
végre.
Nem teszi.
Sőt, még csak meg sem fordul, hogy rám nézzen.
Hallom, ahogy Remington megkérdezi Mackennát:
– És neked hogy indult a karriered a zenekarral?
– Racer már olyan nagy! – mondom Brooke-nak, hogy témát
váltsunk, és a kisfiáról beszéljünk.
Közben kétségbeesetten próbálom figyelmen kívül hagyni
Mackenna tarkómhoz érő kezét.
Brooke elvigyorodik, és elkezd mesélni Racer pontos étkezési
rendjéről, meg hogy milyen nyughatatlan, és hogy máris járni
akar, pedig alig bír megállni a saját lábán pár másodpercre.
Amikor a pincér közeledik, Brooke szünetet sem tart, hallom,
hogy Remington rendel neki. Brooke továbbra is hozzám beszél,
és látom, hogy Mackenna is rendel. Felcsapom az étlapot, hogy
eldöntsem, mit kérek, de nekem is rendel.
– Mandarinsalátát és sült fésűkagylót kér.
Hirtelen félbeszakítom Brooke-ot a mondat közepén,
megfordulok, és megkopogtatom oldalt Mackenna kemény fejét.
– Kopp, kopp!
– Ki az? – kötekedik.
– Épp most rendeltél nekem anélkül, hogy megkérdezted volna,
mit szeretnék.
Vigyorogva dől hátra.
– Rendben, Pandora. Mit szerettél volna?
 Felhúzza az egyik szemöldökét, és istenem, hogy én mennyi
mindent szeretnék csinálni azzal a vigyorral! Megcsókolni.
Megnyalni. Megharapni. Ezt mind!
– Mandarinsalátát és a sült fésűkagylót – vallom be végül, és
utálom, hogy rávett, mosolyodjak el én is.
– És én mit rendeltem?
Azt.
Vigyor.
Istenem!
Hirtelen megéheztem, méghozzá a miatt az átkozott vigyora
miatt. Egész életemben imádtam a mandarint meg a fésűkagylót,
pontosabban azóta, hogy kilopakodtunk a kikötőbe. És az agyam
mélyén egy buta kis hang azt mondja, emlékszik rá.
Hogy tudok egy ilyen jelentéktelen dologtól így elolvadni?
– Mást is akarhattam volna – érvelek, még mindig mosolyogva.
Felvonja a szemöldökét, és továbbra is vigyorog rám.
– De nem mást akartál. Bízz bennem, tudom, mire vágysz, Pink!
Istenem, segíts rajtam, mert meg akarom csókolni azt a
vigyorgó száját! Vadul meg akarom őt csókolni, hogy utána én
legyek az, aki visszamosolyog rá. De Brooke megrúg az asztal
alatt, és jelez, hogy menjünk ki a mosdóba, beszéljük ki a pasikat.
Jól van.
Elnézést kérünk, és amint hallótávolságon kívül kerülünk, már
fordul is felém, kíváncsian várja, mi a helyzet.
– Ez meg mi volt?! – kérdezi, ahogy beérünk a mosdóba.
Rövid, fekete ruhájában és felhőkarcoló magas sarkújában úgy
néz ki, mint egy millió dollárt érő csaj. A tükörbe nézek, és látom,
hogy én meg úgy, mint… önmagam. Egy dühös kis varjú, aki épp
támadásra készül, pink csíkkal a hajában meg minden. Brooke arca
ragyog, mintha belülről világítana. Mintha tisztában lenne azzal,
mennyit ér. Valakinek. Mintha jókat aludna éjszakánként, mert
egy kék szemű férfi mellett fekszik, aki úgy néz rá, mintha
egyszerre cirógatná és dugná meg gondolatban. És ez olyan
dögös!
– Pan! – szólal meg Brooke, szinte ragyog, aranybarna szemei a
lelkem mélyébe hatolnak. – El kell mondanod! Nem is tudtam, hogy
 y gy
ismered ezt a fickót. Most meg ott ül, rendel neked, és olyan
dolgokat tud rólad, amiket még én sem…
– Régebbről ismerem a srácot. Most felbéreltek, hogy
szerepeljek a hülye filmjükben, és szoktunk dugni.
Kezet mosok, és kerülöm a tekintetét a tükörben, de egy gyors
pillantást vetek rá, aztán szándékosan ráncolni kezdem a
homlokomat.
– Tényleg? Te kefélni szoktál a Crack Bikini csintalan csávóival?
Brooke ugyanúgy meg van lepődve, mint én.
– Csak a frontemberrel. De már nem sokáig.
– De tetszik neked! Úristen!
A homlokom ráncolom.
– Nem, nem tetszik!
– Dehogynem! – ellenkezik. – És te is határozottan tetszel neki.
Nekem nagyon bejön, ahogy lopva rád néz hosszú pillantásokkal.
Hosszan néz, nem győz betelni az arcod, a halántékod, a szemed,
az orrod, a szád és az állad látványával. Valahányszor rád néz,
mintha megcsodálná az arcod minden egyes centiméterét, és csak
azután fordítja el a tekintetét. És még mosolyt is csalsz a
szájára.
– Ezt csak azért csinálja, hogy felbosszantson! – kiáltok fel,
mert teljesen feldühít, mennyire felizgatnak és félelmet
keltenek bennem Brooke szavai.
– Nem, nem azért csinálja, hogy idegesítsen. Hogy mondhatsz
ilyet, amikor észre sem veszed, mikor csinálja?
– Ő egy szoknyapecér, Brooke. Azért nézi a számat, mert
szereti, ha csinálok vele dolgokat. Fogadok, hogy mocskos
gondolatai vannak közben – válaszolom.
Egy emlék villan az agyamba, az, amikor a számba tolta a
farkát, és képtelen vagyok elfojtani a testemben cikázó villámot.
Nevet, majd megvonja a vállát.
– Az lehet. Én személy szerint imádom, amikor Remingtonnak
mocskos gondolatai támadnak velem kapcsolatban, miközben
másokkal vagyunk. Látni szoktam a szemében. Néha elég csak
hozzádörgölőznöm a testemmel, hogy megbizonyosodjak róla, a
gyanúm helyes volt, és imádom, amikor belém veri a bizonyítékát,
és hörög közben.
Felvonom a szemöldökömet, aztán felnevetek.
– Amióta gyereketek van Remyvel, már nem is szexeltek?
– Ezt most komolyan kérdezed?
– Csak kíváncsi vagyok, hogy… hogyan élnek a párok, akiknek
gyereke van.
Elvigyorodik, aztán álmodozó tekintete csillogni kezd.
– Eleinte nem volt könnyű, mert Racer rosszul aludt éjjelente.
Lopott percek jutottak csak. De Racer olyan jó baba… – Szélesen
mosolyog. – Ha valami változott, akkor Remington most még
ösztönösebb és még birtoklóbb lett. Már a gondolattól, hogy az
övé vagyok, azonnal megkíván. Nagyon. Basszus, ha leülsz vele, és
úgy utalsz rám beszélgetés közben, mint a feleségére, akkor
látod majd, milyen hatással van rá a dolog!
– Fú, ezt ki kell próbálnom!
Boldogan vigyorog.
– Oké! De én is piszkálni fogom Mackennát.
A srácok a helyükön ülnek, Mackenna sört iszik, Remington sima
vizet. Észreveszem, hogy figyelik, ahogy visszatérünk. A testem
már Mackenna tekintetétől felforrósodik, de nem akarom ezt
hagyni, ezért inkább azt figyelem, ahogy Brooke vigyorog
Remingtonra, meg hogy a férfi tekintete elismerően végigsiklik az
alakján. Brooke előrehajol, és csókot nyom a férje tüskés, sötét
hajára, majd leül.
– Melanie-nak meg nekem már nagyon hiányzott a feleséged,
Remy – mondom azonnal, ahogy leülök.
A változás azonnali, Remington kék szeme felcsillan, és
előbukkan az egyik gödröcskéje, majd azt látom, ahogy a szék
háttámlájáról Brooke nyakára simítja a kezét.
– Mit mondott neked? – kérdezi tőlem dörmögő hangján, és a
szeme csillog, ahogy a felesége tarkóját simogatja.
– Tessék? – kérdezem tőle zavartan.
Megint elvigyorodik, és mélyen Brooke hajába túr, még mindig
engem nézve. Szinte hallom, ahogy Brooke dorombol.
 – Mondta a feleségem, hogy szeretem, ha úgy utalnak rá, mint a
tulajdonomra?
– Igen! – nevet fel Brooke, de Remy ahhoz képest, milyen
nagydarab, meglepően gyorsan mozog, és elhallgattatja egy
csókkal.
Amit a szájára ad.
Egy teljes percen át csókolóznak. Nem látszik a nyelvük,
teljesen összetapad a szájuk, mintha Mackenna meg én itt sem
volnánk. Remy két kézzel markolja Brooke tarkóját, aki szintén
két kézzel szorongatja a férje nyakát.
– Ezt akartad? – kérdezi aztán Remington, és gyengéd
pillantást vet a nőjére.
Attól, ahogy erőteljesen merednek egymásra, és ahogy
Remington az ujjbegyével dörzsölgeti a felesége ajkát,
megfájdulok. Nyers, forró érzés kerít hatalmába, és ezt az
érzést hibáztatom azért, hogy mindenem sajog, amikor Mackenna
megfogja a kezem. És ezt hibáztatom azért is, hogy még
sötétebb, forróbb és üresebb leszek, amikor Mackenna
összefonja az ujjainkat, megtöltve a mellkasomat valamivel, amit
félek újra érezni.
El kellene húzódnom tőle, de valójában inkább közelebb akarom
érezni magamhoz. Szükségem van arra, hogy még közelebb legyen
hozzám. Mert ezt mi is megkaphattuk volna. Nekünk is lehetne
családunk. Remington kuncogni kezd, miután Brooke bevallja neki,
hogy ő biztatott engem, hogy ugrassam, majd Remy azzal ugratja
Brooke-ot, hogy mennyire szereti őt piszkálni, mire aztán
Mackenna oldalra biccenti a fejét, azon a furcsa, sajátosan szexi
módon, ahogy csak ő tudja.
Ezüstös tekintete magával ragad.
– Jó tudni, hogy van szíved – mormogja, és gyengéden néz, a
mosolya pedig még gyengédebb, és én ezt már alig bírom elviselni,
csak észre ne vegye ezt rajtam. – Ettől még nem leszel gyenge,
bébi. Csak ember.
– Engem nem arra programoztak, hogy legyenek érzéseim.
Ez egyszerűen nem volt bekódolva a merevlemezembe – hazudom,
és igyekszem újra mogorva és védekező lenni.
 gy j g
– Na és, hogy ismerkedtetek meg? – kérdezi Brooke, és amikor
eszembe jut, hogy beleegyeztem, hagyom, hogy ő is cukkolja
Mackennát, legszívesebben felnyögnék, de ehelyett úgy döntök,
én válaszolok a kérdésre.
Csak hogy tutira biztonságos terepen maradjunk.
– Az iskolában. Titokban jártunk – motyogom.
– Titokban? Miért?
Ezt a kérdést Brooke teszi fel, és őszintén fel van háborodva.
– Mert Mackenna apja börtönbe került – felelem halkan, és a
kanalat forgatom körbe-körbe.
– Jaj, ne! – Brooke-nak kikerekedik a szeme. – És az anyukád…
– Ő küldte börtönbe – fejezi be helyette Mackenna, a hangja
nem árul el semmilyen érzelmet.
Hallgatunk.
Remington szólal meg elsőként:
– Sajnálom, haver!
Brooke a keze után nyúl, és most mindketten Mackennát nézik
meredten.
– Hány éves voltál, amikor ez történt?
– Tizenhét. De már nem számít.
– Pan – suttogja Brooke, és teljes erővel rám figyel. – Milyen
régóta ismered őt, és sosem beszéltél róla. Pedig énekel is rólad!
Mackenna dörmögve felnevet. A késem után nyúl, és elveszi a
terítékemről. A szája olyan imádni való, csókolni való vigyorra
húzódik, amivel az őrületbe kerget.
– Kérlek, azt ne is említsd! Neki… erős fenntartásai vannak
azzal a dallal kapcsolatban.
– Azért, mert az egész egy hazugság!
Nyögve a szemét forgatja.
– Ó, akkor te voltál az! – mondja Brooke nevetve. – A férfi, akit
mindannyian fel akartunk akasztani, mert tönkretette az életét.
– Brooke, ezt most ne! – figyelmeztetem.
– Szomorkodott miattam? – kérdezi Mackenna, és a hangja
elmélyül, ahogy néha szokott, amikor rólam kérdez.
Szuperérdeklődőnek tűnik, ragadozó, farkastekintete teljes
erővel fénylik.
 y
– Ne tedd! Ne! Ne mondj semmit, Brooke!
– Nem, nem szomorkodott – ismeri el Brooke, és az ajka
legörbül. – Inkább dühös volt.
– Á, szóval dühös, értem – bólogat Mackenna.
Nyögök egyet, és a homlokomra csapok, majd végül mindannyian
nevetésben törünk ki.

Vacsora után elválnak útjaink. Mackenna tekintete elkomorul,

ahogy a parkoló felé tartunk.
– Élvezted?
A szemöldökét olyan merészen húzza fel, hogy meglepődöm.
– Tessék?
– Élvezted? Hogy féltékennyé teszel?
– Hogy érted ezt? Mert Remingtont figyeltem? – A szemközti
járdát bámulom. – Minden barátom boldog kapcsolatban él, és bár
kíváncsi vagyok rá, milyen lehet, én nem vágyom rá. Nincs rá
szükségem. Én egész életemben független akarok lenni –
hazudom.
Halkan kuncog.
– Az orrod épp most nőtt meg egy centit.
– Jól van. Lehet, hogy vágyom rá, de nem hiszem, hogy
megkapom… nem mintha te ezt meg tudnád érteni.
– De, megértem. Én is normális kapcsolatra vágyom, tudod?
Annyira meglepődöm ezen, hogy megállok, és felé fordulok.
– Feleséget akarsz? De hát egy kibaszott háremet tartasz!
– Na és? Egyszer majd akarok feleséget is.
Egy idős házaspár sétál el mellettünk, összekulcsolt kezüket
bámulom. A kor megviselte őket, mégis egymásba kapaszkodnak.
És még csak nem is beszélgetnek, mintha mindent tudnának
egymásról.
Hirtelen átfut az agyamon az összes olyan emlék, amiben
Mackennával sétáltunk. Nem foghattuk meg egymás kezét, mert
megláttak volna minket. Aztán egy új gondolat is felbukkan az
agyamban, egy kérdés. Vajon nem lehet, hogy ezért vágyik most
annyira rá, hogy megfoghassa a kezemet? Vezetés közben.
Az étteremben. Még dugás közben is.
A kérdés kalapál a bensőmben, minden drága kis
falfelületemen, és teljesen kétségbeesek, elhagy az erőm, nem
tudok ellenállni neki.
Különösen most, mert a szeme megcsillan a holdfényben, ami az
arcára érdekes árnyékokat vet, és ettől most még dögösebb, az
ajka lágyabb, a szempillái hosszabbak.
– Nem vagyok féltékeny típus – mondja, és figyelmesen
méreget. – Na jó, basszus, lehet, hogy mégis az vagyok! Őrülten
féltékeny vagyok. Hogyhogy rá mosolyogtál, de rám nem?
– Azért, mert mi dugópajtik vagyunk. Azt akarod hinni, hogy
csak te vagy képes mosolyt csalni az arcomra.
– Én mosolyt tudok csalni az arcodra. A pokolba is, úgy meg
tudlak nevettetni, ahogy senki más!
Mennék tovább, de megállít, maga felé fordít, megragadja a
vállamat, majd suttogva rám parancsol, bár a szavai inkább
könyörgésnek tűnnek.
– Énekelj velem egy mashup dalt!
– Mi van?
Közelebb húz magához, a szája majdnem a homlokomhoz ér,
amikor dúdolni kezd.
– Na! – sürget, majd lehajol, és lágyan megcsókolja a fülem
hegyét. – Mashupoljunk egyet! – kérlel tovább.
– Annyi hülyeségre ráveszel – nyögöm.
– Mert sármos vagyok, Pink. Na, gyerünk, csináld! – erősködik,
és a hangja nyugodt hangulatba ringat.
Amúgy is, hogyan lehetne ellenállni ezeknek a csillogó
farkasszemeknek? Imádom őket, még akkor is, ha kísértenek,
átlátnak rajtam, építenek, lerombolnak…
Megköszörülöm a torkomat, felkészülök, hogy elveszítem a
kevés megmaradt büszkeségemet is, és énekelni kezdek.
– „Like a Virgin…”1
Felnevet, majd mély, egyedi bariton hangján énekel:
 – „Take me over, take me out, give me something, to dream
about…”2
– „Like a Virgin, feel so good inside.”3
– „Tastes so good it makes a grown man cry… Sweet Cherry
Pie!”4
Elkezdek nevetni. Annyira röhejesek vagyunk. Mackenna
nekinyom egy kirakatnak, és folytatja egy elképesztően jó
dalszöveggel a Miss Independentből.
– „And she move like a boss… Do what a boss do…”5
– „I don’t believe a masterpiece, could ever match your face”6 –
suttogom Kylie Minogue sorait.
– „When I see you, I run out of words to say…”7
Istenem! Olyan érzés, mintha nekem énekelne. És ez… ez a
Beautiful Akontól?
Meghatódom, és elmerülök a pillanatban – a hirtelen rám tört
emléktől, amikor elhagyott –, és egy lassú dallal folytatom a
Fraytől.
– „Where were you when everything was falling apart… all my
days, spent by the telephone…”8
A Guns N’ Roses Sweet Child o’ Mine című dalával válaszol.
– „I hate to look into those eyes and see an ounce of pain…”9
És hirtelen teljesen elérzékenyülök Rihanna Take a Bow-jával.
– „How about a round of applause… standing ovation…”10
Leereszti a hangját, és ezüstgyűrűjét végigsimítja az alsó
ajkamon, pont úgy, ahogy Remy csinálta Brooke-kal.
– „And you can tell everybody, this is your song…”11
Elton John.
– „I’m falling apart, I’m barely breathing”12 – éneklem halkan a
Lifehouse Broken című dalából.
Aztán ő jön, a hangja mély és lágy:
– „Pretty, pretty please, if you ever, ever feel like you’re
nothing, you’re fucking perfect to me.”13
Ahogy meghallom Pink tökéletes dalát az ő férfias hangján,
megdermedek, és hirtelen semmi nem jut szembe, mert
egyszerre érzem úgy, mintha szerenádot kapnék és vádolna.
 gy gy p
Tudtomon kívül random dalokba és szavakba pakoltam az
érzéseimet, amik összemosódtak az ő érzéseivel.
Mackenna figyel, várja, hogy történjen valami.
– Ez itt. – Őszinte mosoly jelenik meg az arcán, felnéz az égre,
és az ujjával hol rám, hol magára mutat. – Ennél nincs jobb. Ennél
nincs jobb dal. Egész nap képes lennék mashupolni veled, és a
mennyországban érezném magam tőle.
– Te szarvakat viselsz, Kenna, soha nem teheted be a lábad a
mennyországba.
– Akkor annál fontosabb, hogy megtaláljam a saját kis
mennyországomat itt a földön.
Elvigyorodik, és a cuki farkasos nézésével néz rám. Ismét
elindulunk a kocsi felé.
– Érted, a dalokat egyedül szokás énekelni. A duettet viszont –
töpreng mélyen elgondolkodva. Kopognak a lépteink. – Abban
mindkét énekesnek megvan a maga szerepe. Mindenki tudja, mit
kell mondania. A mashupban pedig fogsz két teljesen különálló
dalt, és összemixeled őket. És bár különálló dalok, együtt mégis
őrületesek, és bár látszólag nem illenek össze, aztán kiderül,
hogy mégis.
Elfordulok, és egy háztömb felé indulok.
– Hűha, mi a baj? – kérdezi.
– Én ezt nem tudom csinálni!
Megállít és magához ránt.
– De igenis tudod, Pink! Meg tudod csinálni!
– Ha megint veled leszek, tönkreteszel! – kiabálom.
Megfogja a vállam, és rám bámul. Düh, frusztráció és szerelem
– igen, szerelem! – támad fel bennem, de a hangom gyenge és
kétségbeesett.
– Mit akarsz, Mackenna? Mit akarsz tőlem?
Összeszorítja az állkapcsát, és a tekintetéből ordít, hogy
mennyire szenved.
– Egyszer az enyém volt a szíved, Pink, de az nem volt elég.
Most a tested az enyém, de az sem elég. – Megfogja az arcom,
arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Az elmédet, az
álmaidat, a reményeidet és a kibaszott lelkedet is akarom.
Mindenedet akarom!
Úgy érzem, most vesztettem el egy csatát. Úgy érzem…
megsemmisültem.
Azzal áltattam magam, hogy gyűlölöm, de valójában nem
gyűlölöm. Amit iránta érzek, az változatlan és megállíthatatlan.
Semmit sem változtak az érzéseim, csak a többi érzés, amit
kiváltott belőlem. Régen jó érzés volt őt szeretni. Egésznek,
izgatottnak, boldognak éreztem magam, élveztem, hogy élek.
Aztán elment, és onnantól utáltam ezt az érzést, hogy szeretem.
Felemésztett, marcangolt, űzött. Most pedig itt vagyok, és azt
hiszem, hogy bezárkózhatok, miközben megosztom vele az ágyam.
A csókjai. Megismerni, megtudni, mit csinál. Az a baj, hogy
túlságosan szeretem őt.
Nem áltathatom magam azzal, hogy ő tehet a hibáimról. Nem
áltathatom magam azzal, hogy ő tehet arról, hogy képtelen
vagyok túltenni magam rajta.
A dühöm volt az álcám. De Kenna most levette az álarcomat.
És. Szeretem. Őt.
Még mindig szeretem. Mindig is szerettem, mindig is szeretni
fogom. Szeretem ezt az embert, ezt a rockistent, úgy szeretem,
akár a dobos a ritmust. De világos számomra, hogy soha nem
lehetünk együtt, még akkor sem, ha csoda történne, és
viszontszeretne, és hűséges lenne hozzám. Nem, még akkor sem
működhetne.
Soha.
Fogalma sincs erről, fogalma sincs. De nekem igen.
– Nem lehet mindenem a tiéd – suttogom, és imádkozom, hogy
ne hallja ki a remegést a hangomból. – Te… már elvetted egyszer.
Elvetted, és most már nem tudok mit odaadni, senkinek.
– Na, ide figyelj! – utasít halkan, és ismét arra kényszerít, hogy
nézzek fel rá, bele az arcába, amin könyörtelen elszántság
tükröződik. – A nő, akit most itt látok, nem semmi, hanem minden.
Minden. Te is összetörted az én szívemet, Pink. Mindketten…
mindketten összetörtük a szívemet.
Belenyúl a farmerzsebébe. A gyűrűre pillantok, amit előrenyújt.
 y gy p y j
Az ígéretgyűrűre.
Ez egy ígéretgyűrű?
És mit ígérsz nekem?
Magamat!
A gyomrom összeszorul, amikor meglátom a jól ismert sárga
aranygyűrűt, a közepén az apró gyémánttal, amit hat kis láb fog
közre, mintha figyelemért könyörögne.
– Ne! – suttogom.
Összeszorítja az állkapcsát.
– Pandora, nem azért hagytalak el, mert ezt akartam. Azért
hagytalak el, mert muszáj volt.
– Nem, nem volt muszáj. Nem volt muszáj!
– Kurvára az volt. És ha nem hiszel nekem, nyugodtan
megkérdezheted anyádat.
– Micsoda? – Könnyek homályosítják el a szemem. – Mi köze van
neki bármihez is?
– Sosem akarta, hogy együtt legyünk, bébi. Biztos vagyok
benne, hogy ez nem újdonság számodra.
– De ez nem jelenti azt, hogy még több hatalmat kellett volna
adnod neki kettőnkkel kapcsolatban. Már így is túl nagy hatalma
volt felettem.
– Apám felett is hatalma volt. Afelett, milyen ítélet születik. –
Az arca megmerevedik, a hangja is megkeményedik a dühtől. –
Felajánlotta, hogy csökkenti a büntetés mértékét, ha békén
hagylak. Azt mondta, annyit sem érek, hogy akár csak egy percet
is bánkódnál majd utánam. Megígértem neki, hogy visszajövök
érted. Basszus, még azt is mondtam neki, hogy bármelyik asszony
lányának jó leszek, különösen az övének. Csak azt vártam, hogy
apám letöltse a büntetését. Évek óta tervezem, hogy
visszamegyek érted, Pandora!
– Nem! Mackenna, felfogtad, hogy miket beszélsz?!
– Az igazat mondom.
– Beszélnem kell anyámmal – csattanok fel hirtelen, a
mellkasom összeszorul a fájdalomtól, mintha rám szakadna a
múltunk. – Beszélnem kell anyámmal.
 A sarokhoz szaladok, és feltartom a kezemet, hogy taxit
hívjak. Mackenna utánam kiált.
– Mi a faszt csinálsz?
Amikor a taxi csikorogva megáll, beszállok, és becsukom az
ajtót. Az egész világ forog körülöttem.
– Induljon! Mire vár?
A kocsi csikorogva elszáguld Kenna mellett, aki a levegőbe
lendíti a karját, és azt hiszem, látom is, ahogy azt mondja: „Mi a
fasz?”, de ebben nem vagyok biztos.
Nagyon közel állok ahhoz, hogy teljesen kiboruljak, de azt
hajtogatom, hogy még várjak ezzel. Ha majd hazaérek, jól
kisírom magam, még ha hónapokig vagy évekig tart is, mire
felépülök ebből. De most nem szabad magamba roskadnom. Nem,
előbb ki kell derítenem az igazságot.
Anyámnak vannak hibái. A stílusa keserű, de mindig őszinte.
Túlságosan védelmező, de…
Nem tudom elképzelni, hogy ezt tette volna velünk.
Hogy képes volt szétválasztani minket.
Visszaélni a hatalmával.
Hogy én is átéljem az árulás fájdalmát, amit ő élt át, miután
kiderült az igazság apám viszonyáról.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszer csak Lionel nyitott
ajtaja előtt találom magam. Még csak nem is reagálok Oliviára,
aki mögötte hever az ágyon.
– Felmondom a szerződést. Vége. Visszaadom a pénzt.
– Mi a…? – Visszapillant Oliviára, elfordítja a kilincset, hogy ne
zárja ki magát, majd kilép, egy szál szállodai fürdőköpenyben. –
Mi a faszt csinált?
Hullámokban söpör végig rajtam az érzés, hogy meg kell
védenem Mackennát.
– Ő nem tett semmit. Rólam van szó, rendben? Szóval
akármilyen alkut kötöttél is vele… kérlek, tartsd tiszteletben!
Nekem most haza kell mennem. Van néhány felvétel. Kérdezd
Noah-t, ő látott minket csókolózni a repülőn. Meg a kocsiban is.
Biztos vagyok benne, hogy többször rajtakapott, ahogy egymást
bámuljuk. És amikor bezártak minket a szekrénybe, ő…
 j y
valószínűleg a csókolózásunk hangját is hallotta. De kérlek –
könyörgök neki, de már ez sem érdekel –, értsd meg, nem
maradhatok itt tovább! Volt egy kitétel a szerződésben, amiben
az áll, hogy ha nem teljesítem a feltételeket, minden centet
vissza kell térítenem. Így lesz. Kiszálltam. Kilépek!
– Nem léphetsz ki!
Ezt a mondatot Mackenna mély, dühös, fájdalmasan ismerős
hangján hallom. Megpördülök, és látom, hogy ott áll előttem, a
szeme csillog a dühtől, harci pozícióban, készenlétben. Olyan…
zavartnak tűnik. Mintha nem tudná, mi történik. Egyik percben
még dalokat mashupolunk, a másikban elrohanok. De hibáztathat-
e, hogy elhagyom, amikor ő is elhagyott engem? Csak azt tudom,
hogy haza kell mennem. Mintha egy spirálba kerültem volna, le
kell ezt állítanom. Beszélnem kell anyámmal.
– Haza kell mennem – közlöm vele a leghatározottabb
hangomon.
Keresem az arcán a szánalom legkisebb jelét.
– Pandora – szólal meg Leo, de Kenna félbeszakítja.
– Ha ezt akarod, hazarepülök veled.
– Tényleg? – kérdezem tágra nyílt szemmel.
– Igen. Tényleg.
A megkönnyebbülés és a hála intenzív hulláma önt el. Meg a
szerelemé. Ez fájdalmas, intenzív, elsöprő érzés, aminek hatására
át kell ölelnem remegő testemet.
– Köszönöm.
– Grr! A kurva életbe! – robban ki Leóból. – Jones, ha
hazaviszed őt, az egyezségünknek vége. Hallasz engem? –
kiabálja.
Mackenna közben az enyémmel ellentétes irányba, a szobája
felé veszi az irányt.
Mackenna rendíthetetlen hangon válaszol:
– Legyen úgy!
1 „Mint egy szűz…” Részlet Madonna Like a Virgin című dalából.
2 „Vigyél innen, vigyél el, adj valamit, amiről álmodhatok!” Részlet a Cut Copy Take Me
Over című dalából.
33 „Mint egy szűz, olyan finom belül.” Részlet Madonna Like a Virgin című dalából.
4 „Olyan finom, hogy egy felnőtt férfit is megríkat… Édes meggyes pite.” Részlet a
Warrant Cherry Pie című dalából.
5 „És úgy mozog, mint egy főnök, úgy viselkedik, mint egy főnök.” Részlet Ne-Yo Miss
Independent című dalából.
6 „Szerintem egy műalkotás sem vetekedhet az arcoddal.” Részlet Kylie Minogue I
Believe in You című dalából.
7 „Ha meglátlak, eláll a szavam.”
8 „Merre voltál, amikor minden szétesett… amikor a telefon mellett töltöttem a
napjaimat?” Részlet a Fray You Found Me című dalából.
9 „Utálom, hogy amikor a szemedbe nézek, fájdalmat látok.”
10 „Mit szólnál egy vastapshoz… egy álló ovációhoz?”
11 „Bárkinek elmondhatod, ez a te dalod…” Részlet Elton John Your Song című dalából.
12 „Szétesek, alig kapok levegőt.”
13 „Szépségem, szépségem, ha valaha is semminek érezted magad, kérlek, tudd, hogy
nekem tökéletes vagy.” Részlet Pink Perfect című dalából.
 Tizenkilenc

Elengedés

Mackenna

– Ha azt hiszed, hagyom, hogy felmondd az alkut, amit Leóval

kötöttél, akkor nagyon tévedsz, Mackenna. Elrepülök innen, de
egyes-egyedül!
– Ki mondja ezt? – ellenkezem, és homlokráncolva keresztbe
fonom a karomat a mellkasomon.
Nézem, ahogy pakol. A bőröndje az ágyon, és apám, ez a nő
aztán siet, nagyon gyorsan pakol!
– Én mondom! – kiabálja, majd megáll, és felnéz rám azzal a
tekintettel, amivel meg szokott ölni álmaiban, de minden egyes
éjszaka. – Kérlek! Ha aggódnál, ne tedd! Nem lesz semmi bajom.
– Oké, de én nem aggódom.
Nevet, és felnéz a bőröndjéből, amikor közeledni kezdek. Most
elpirult, és ez tetszik nekem.
– Kenna.
– Komolyan mondom, nem aggódom. Légy jó!
De az igazat megvallva, amíg pakol, pánikolok. Tényleg. Nem
akarom, hogy elmenjen, és kurvára nem vagyok hajlandó hagyni,
hogy nélkülem repüljön.
– Ígérd meg, hogy itt maradsz! – mondja, és egy alsóneműt
szorongat az öklében. Figyelmeztető pillantást vet rám. – Neked
koncerted van, nekem pedig… mennem kell. Ígérd meg!
Kiveszem a kezéből az alsóneműt, félredobom, és megragadom
két kézzel.
– Pandora, nem hagyom, hogy megakadályozza, hogy újra veled
legyek! – közlöm vele nyersen.
 – Mackenna, ez az egész bizonyára csak félreértés…
Nem folytatja a mondatot, hanem lábujjhegyre áll, keményen
megcsókolja a számat, és ott hagy felajzva. A csókja mohó.
Mintha kibaszott kétségbeesetten vágyna arra, hogy tovább
tartson.
Megfordul, hogy folytassa a pakolást, de megállítom, és
kényszerítem, hogy nézzen szembe velem, mert mindez… Mindez
teljesen felemészt!
– Lehet, hogy le fogja tagadni. Neki fogsz hinni helyettem?
– Nem fogja letagadni – suttogja Pink, és most a nyakamat nézi.
– Ha igaz.
Leengedem a kezem, és halk, keserű nevetés hagyja el a
számat. Hogy nem fog hazudni róla? Na, persze! Az a nő évek óta
pokoli elszántan igyekszik minket távol tartani egymástól. Mindig
is baja volt velem. Soha nem voltam elég jó neki, és én, mintha
egy mazochista punci lennék, még így is rohadtul vágyódtam Pink
után.
– Igaz. Nem hagyom, hogy szétválasszon minket, Pink! –
figyelmeztetem dühösen.
– Nem szakíthatunk, mivel nem is jöttünk össze újra – vág
vissza.
– Akkor tegyük! – erősködöm.
– Tessék? – zihálja.
– Hallottad, amit mondtam. Jöjjünk újra össze hivatalosan is!
Előásom anyám gyűrűjét a farmerem zsebéből. Nem érdekel,
hogy nemrég a lábam elé dobta. A tény, hogy ennyi éven át
megtartotta, elárulja, amit szavakkal nem akar közölni.
Láttam, ahogy Brooke-ot meg Remingtont figyelte. Tudom,
hogy erre vágyik, sőt imádná ezt… és én meg akarom adni neki.
A pokolba is, én is alig várom, hogy megszabaduljak a zenekarral
járó sok őrültségtől, a rajongóktól, a fotósoktól és a kameráktól.
Senkit sem akarok, csak ezt a lányt, de ha most sem vagyok elég
jó neki, akkor bassza meg, mert már soha nem leszek elég jó neki.
– Nem jöhetünk össze újra – lihegi suttogva, majd képzeletbeli
szöszöket kezd el tépkedni a fekete pólójáról. – Nem
változtathatunk semmin, nem tehetünk úgy, mintha… nem basztuk
volna el ezt teljesen.
– Igazad van. – Átkarolom, és leengedem a bőröndje fedelét,
így egy pillanatra abbahagyja a pakolást, és rám koncentrál. – De
nézd, nem akarok most a múltról beszélni, Pink! A jövőről akarok
beszélni.
Visszatartja a lélegzetét.
– A New York-i koncert öt nap múlva lesz, ugye? – erőltetem a
témát.
– Igen.
– Akkor menj most haza! Tedd meg, amit meg kell tenned! De
aztán gyere vissza hozzám!
A gyűrűt bámulja, amit a kezemben tartok, én pedig belenézek
abba a zavaros, sötét, kávébarna szemébe. Már csináltam ezt
régen, csak hat évvel ezelőtt izgatottan várta ezt a gyűrűt.
Ez egy ígéretgyűrű?
És mit ígérsz nekem?
Magamat!
Úgy néz ki, mint aki csapdába esett. Szomorú. Elveszett.
Az állkapcsa megfeszülése mély belső frusztrációt jelez.
A hangom kásás az érzelmektől, mert nem akarom, hogy
elveszettnek érezze magát, azt akarom, hogy biztonságban
érezze magát, mellettem. Azt akarom, hogy bármit is keres, azt
bennem találja meg.
– Azt akarom, hogy gyere vissza, Pink! – suttogom, a hangom
rekedt, és nem veszem le a szemem döbbent tekintetéről. – De
ne azért, mert fizetnek érte, hanem azért, mert ezt akarod.
– Kenna, te mit csinálsz?
Hátrabillenti a fejemet.
– Életemben háromszor fordult elő, hogy fontos döntést
kellett hoznom.
Nem kap levegőt.
Ahogy én sem.
Rég nem nyíltam már így meg senkinek. Valójában egyetlenegy
embernek nyíltam meg csak így életem során, és az épp előttem
áll.
 – Az első alkalommal akkor, amikor elhagytalak. Másodjára
akkor, amikor beléptem a zenekarba. És harmadjára – mélyen a
szemébe nézek –, harmadjára itt és most.
– Kenna, ez nem a te döntésed. Az, hogy én hazamegyek, az én
döntésem.
– Igazad van, de nekem is van választási lehetőségem. És látod?
Én azt választom – hangsúlyozom a szót –, hogy nem akarok többé
nélküled élni.
Rám néz azzal a tekintettel, amitől megszédülök, és úgy
harapdálja az alsó ajkát, hogy belefájdul a fogam.
Neki meg a szemében van fájdalom.
A pokolba, én is fájdalmat érzek, meg ő is.
De azt is érzem, mélyen a zsigereimben, hogy közben ugyanúgy
érez irántam, ahogy én iránta. A különbség, hogy ő keményebben
küzd ellene.
– Nem bírom ilyen könnyen megtenni. Nem fogom elhagyni az
unokatestvéremet, a barátaimat, az életemet. Nem tehetem! Ezt
nem gondolhatod komolyan!
Őrülten rázza a fejét, mintha azt javasoltam volna neki, hogy
haljon meg, pedig csak azt akarom, hogy velem legyen.
– Nem kell elhagynod az unokatestvéredet, kicsim… kilépek a
bandából.
– Mi van? – Most annyira megdöbben, hogy megfeledkezik a
bőröndjéről meg a pakolásról, és tátva marad a szája. – De ez a
banda a tiéd.
– Ahogy te is – mutatok rá pimaszul, majd halkabban folytatom.
– Valójában te vagy a legnagyobb, legfontosabb részem.
Úgy bámul rám, mintha az, amit most mondtam, merő, nyers
kínzás lenne. Mintha bántanám ezzel, de úgy igazán. De most már
nem engedhetem el Pinket. Nem hagyhatom magára másodjára is.
– Pink, szeretek dalokat írni meg énekelni, de téged jobban
akarlak. Szeretnék megállapodni… Normális életre vágyom.
Egyszer az életemben valami normálisra vágyom.
– Hát, én nem nevezném magam normálisnak, Kenna – fulladozik
a keserű nevetéstől.

É
 – Mindegy, én téged akarlak. És normális életet szeretnék adni
neked.
– Motorozni? Lamborghinivel járni? Az sem normális! – kiáltja,
és bár a szemei vörösek és kicsit nedvesek, még visszatartja a
könnyeit.
A frusztráció kezd csomóba sűrűsödni bennem, úgyhogy
megragadom Pink vállát, és kicsit megrázom.
– Baszd meg, Pink! Most ezen fogunk veszekedni? He? –
Feljebb szegem az állát. – Jól van, rendben. Elismerem. Nem vagy
normális. És én sem vagyok normális. De én olyan normális életre
gondoltam, ami nekünk az, ami lehet, hogy furcsa és elbaszott, de
nekünk megfelel.
– Ez… – Rám néz, aztán lesüti a szemét, és azt rebegi: – Ez a
lehető legrosszabb csábító szöveg.
Megfogom a tenyerét, és beleteszem a gyűrűt, ujjait a
nemesfém köré zárom, aminek értéke semmi ahhoz képest,
amennyit ő ér, aztán az arcába bámulok, és várok. A szívem vad
bestiaként dühöng a bordáim mögött.
Lenyűgöző ez a lány, a bőre hófehér, az ajkait sötétre
festette, a szeme, akár az éjszaka két sötétlő tócsája, fényes,
sötét haja imádni való azzal a rózsaszín csíkkal. Kis mellei, kis
feneke, hosszú lábai, na és azok a hosszú szárú csizmák…
Mindez nagyon tetszik.
És én ezt mind akarom.
– Még így sem mondasz igent? – erősködöm.
Mondj.
Igent.
Bébi, mondj IGENT!
Nem válaszol, ezért a legmélyebb hangomon szólalok meg, amit
balladák éneklésekor szoktam használni.
– Azért gyere, mert én kérem, ne azért, mert fizetnek érte.
Gyere, ha valaha is szerettél engem! Ha valaha is szeretni tudsz!
Gyere vissza hozzám, Pink! Gyere el, és hallgasd, ahogy a Madison
Square Gardenben dalolok!
A szeme megenyhül az érzelmektől, az érzelmektől, amik most
összegyűlnek a zsigereimben is.
 gy g
– Azt hittem, nem szeretsz azzal a tudattal énekelni, hogy ott
vagyok és hallak.
– Talán azért, mert még soha nem énekeltem olyat, amit
szerintem örömmel hallanál – árulom el, majd csókot nyomok
először a homlokára, aztán a füle hegyére. – Ha úgy döntesz, hogy
eljössz, szólj Lionelnek! Ő majd keres neked helyet.
– Szerintem ez nem jó ötlet – tétovázik, de látom, hogy
szorítja az öklében a gyűrűmet. – Azt hiszed, ha megjelenek, te
meg énekelsz nekem, akkor utána boldogan élünk, míg meg nem
halunk?
– Ezen leszek. – Lágyan mosolygok rá, és nem tudom eldönteni,
hogy jól rázzam-e meg a vállát, könyörögjek neki, vagy
parancsoljak rá, hogy csinálja, amit mondok. – Baszd meg, Pink,
csak mondd ki, hogy eljössz!
– Mondd, hogy hagysz egyedül hazamenni. A bandádnak
szüksége van rád.
Tétovázom. Úgy látom, kétségbeesetten meg akar szabadulni
tőlem. Nem vagyok benne biztos, hogy vissza fog jönni. De ha nem
jön…
Menj utána, haver!
– Ha beleegyezem, visszajössz? – kérdezem, mert próbálok
valamiféle beleegyezést kicsikarni belőle.
– Igen – feleli.
Rám néz, és kinyitja a tenyerét, mintha arra várna, hogy
visszaveszem a gyűrűt. Visszazárom az ujjait.
– Ezt tartsd meg! Az első nőé volt, akit szerettem, így logikus,
hogy az utolsó nőé maradjon.
– Kenna! – kiált fel, de mielőtt még ezer és egy kifogást
hozhatna fel, hogy miért nem tud eljönni a koncertemre,
kifogásokat arra, hogy miért nem tud továbbra is megnyílni
előttem, elindulok kifelé, remélve, hogy az a gyűrű soha nem kerül
vissza hozzám.
Ahogy egyszer már visszakerült.
 Húsz

Pandora szelencéje

Pandora

Az utazásnak ebben a szakaszában – amikor egy kemény műanyag

széken ülök a kapunál arra várva, hogy elkezdődjön a beszállás – a
tenyerem általában izzad, a szívem hevesen ver, a gyomrom
kavarog, és hányinger gyötör. De ezúttal máshol jár a figyelmem,
tekintetem a gyűrűre szegeződik…
Nem tudom levenni a szemem a kis gyémántról, amit azok a
karcsú kis lábak emelnek a magasba, figyelemért könyörögve.
Mackenna számára felbecsülhetetlen értékű, tudom, hogy a
világon nincs más gyémánt, ami többet jelentene neki, mint ez.
Számomra sem ér egyetlen gyémánt sem többet a világon ennél,
mégpedig azért, mert ez az anyjáé volt. Az anyjáé, akit Mackenna
rettenetesen szeretett.
Ahogy én is szeretem az anyámat.
Anyám…
Rá gondolok, miközben a karfát markolom, és erősen
kapaszkodom, mert a gép épp felszáll.
Bár bevettem a gyógyszeremet, az adrenalin mégis úgy
száguldozik az ereimben, hogy nem bírok aludni. A tabletta most
csak arra jó, hogy rövid időre ellazuljak, de ennyi. Még mindig
túlságosan fel vagyok pörögve, az agyam csak úgy kattog, a
szívemet lefoglalják kavargó érzéseim.
Anyám azt hitte, hogy tökéletes a házassága, amíg rá nem
jöttünk, hogy tévedtünk. Mindig is a legjobbat akarta nekem.
Velem volt január 22-én.
Velem volt, amikor a fájdalmaim elkezdődtek.
 Velem volt, amikor elfolyt a magzatvizem.
Velem volt, amikor megszültem a babát.
És akkor is… amikor elvitték tőlem, miközben én az ágyban
feküdtem. Sosem hagyott magamra.
Bármennyire is fájt anyámnak a gondolat, hogy teherbe estem,
nem bírta elviselni a gondolatot, hogy abortuszon menjek
keresztül. Anyám is… ember. De ha az volt a célja, hogy távol
tartson Mackennától…
– Ó, az egy eljegyzési gyűrű? – kérdezi a mellettem ülő nő.
Körülbelül annyi idős, mint anyám, csak sokkal barátságosabb és
beszédesebb.
Rámosolygok, és mielőtt még felfognám, mit csinálok, már
nyújtom is a kezem, mint valami oltárhoz készülődő idióta.
– Ez egy… ígéretgyűrű.
Ah, istenem, miért is fogadtam el? Kenna nem tudja, mit csinál.
Miért adta ide megint? Már nem tudja, ki vagyok, ki lettem azóta.
Nem tudja, hogy van egy lányunk. Hogy lehetett volna családunk.
És mégis annyira rá vagyok kattanva, hogy ismét felhúztam az
ujjamra a gyűrűt, és azóta is állandóan fogdosom. Nézem, olykor
az ajkamhoz emelem, lehunyom a szemem és megcsókolom, mert
úgy hiányzott, ahogy Mackenna. A szeme, a mosolya… a közös
boldogságunk.
– Ahh, egy ígéretgyűrű! – feleli a nő, és felsóhajt, amikor
visszahúzom a kezem. – A szerelem csodálatos dolog – teszi
hozzá, majd cinkos mosoly kíséretében megragadja a karomat.
Rámosolygok, és nem mondok többet. Istenem, kibaszottul
össze vagyok zavarodva! Össze vagyok zavarodva, izgatott
vagyok, reménykedem és úgy rettegek, mint Magnolia a
szekrényében lévő szörnyektől. Én is félek a szekrényemben lévő
szörnyektől! De tényleg, nehezen tudok megbékélni ezzel az új,
csodálatosan ijesztő helyzettel, hogy úgy tűnik, Mackennának és
nekem talán mégis van esélyünk. Összejöhetünk végre. Istenem,
még a „mi” szó is annyira furcsa! Elhagyott, fájdalmat okozott, de
most vissza akar kapni. És bár én úgy teszek, mintha nem mennék
vissza hozzá – és megkérdőjelezem, hogy valaha is visszamegyek
hozzá –, vajon elveszített ő engem valaha is?
 j g
Hogyan lehetne elengedni egy embert, aki úgy tönkretett, mint
ő engem?
Hogyan söpörhetne végig rajtad tornádóként az első és
egyetlen szerelmed anélkül, hogy nyomot hagyna rajtad?
A testem nevetségesen viselkedik. Nemcsak a szívem és a
tüdőm, de az agyam is. Úgy érzem magam, mint tizenhét évesen,
amikor kész voltam elszökni vele, a bensőmben mintha kicsi
lények fickándoznának, amikor arra a forró csókra gondolok, amit
alig néhány órával ezelőtt adott, mielőtt felszálltam a repülőre.
Találkozunk New Yorkban? – kérdezte, majd ismét megcsókolt,
mintha nem tudna ellenállni nekem.
Igent mondtam, de vajon az igazat mondtam?
Vagy hazudtam?
Egy kibaszott nagy hazug vagy, Pandora! Nem lehet jövőtök
anélkül, hogy elmondanád neki, mit tettél, hogy mi történt, miután
elment. El kell mondanod neki. Kennát hibáztattad… de most már
látod, hogy nem az ő hibája volt… az egész a te hibád volt…
Istenem, bárcsak a hibáink soha ne látnának napvilágot. Mint a
kis szörnyek, örökre a szekrényben maradhatnának. De ha
kiengedem a szörnyetegemet a szekrényből, az nemcsak engem
fog kísérteni, hanem mindkettőnket.

Seattle-ben taxit fogok, és hazafelé tartok, az agyamban lomhán

kergetik egymást a gondolatok, mert a nyugtató letompított.
Újrakezdhetnék mindent. Itt a második esély. Miért is ne? Bárki,
akibe csak egy kis önszeretet szorult, bárki, aki Mackennát csak
harmadannyira szereti, mint én, adna magának egy új esélyt.
Miért ne? – kiáltja az egyik felem.
Tudom, hogy miért ne, de nem akarom hallani a választ.
Valójában szinte már készen is állok arra, hogy megint
összecsomagoljak egy újabb rohadt évre. Már majdnem sikerült
meggyőznöm magam arról, hogy ott folytathatjuk, ahol
abbahagytuk, vagyis ott, ahol arra vártam, hogy ő meg én
ellovagoljunk a naplementébe. Már most arra gondolok, hogyan
fog ragyogni a szeme, akár a hold, a belső farkasa pedig
felvonyít, amikor meglátja, hogy visszatértem. Szinte érzem a
kétségbeesés ízét vad csókunkban. Mert vadul fogom csókolni, ha
újra találkozunk. Az a fajta csók lesz, ami azt üzeni bármelyik
férfinak: ne kételkedj tovább, csak kapd fel azt a nőt – ez a nő
én leszek szerencsére –, aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Mármint ő meg én. És nagyon szerelmesek leszünk!
Már most izgatott vagyok, hagyom, hogy a bennem lévő
álmodozó nőt elkápráztassa az ujjamra húzott ígéretgyűrű.
Anyám az irodájában van, az ajtó résnyire nyitva, egy hatalmas
íróasztal mögött ül, ami úgy néz ki, mintha csak azért készült
volna, hogy örök időkre falat képezzen közé és a világ közé.
– Pandora! – mondja, és könnyed mosoly ül ki az arcára.
De nincs benne semmi érzelem. A hangja alig rezdül.
Vajon én is így beszélek?
Beleborzongok ebbe a gondolatba, át kell ölelnem magam, és ez
az a pillanat, amikor a szeme – ami sötét, mint az enyém – az
ujjamon lévő gyűrűre siklik. Az arcvonásait nagy rettegés
torzítja el, amilyet még nem láttam rajta, és hosszú idő óta
először megbicsaklik a hangja.
– Elmondta, ugye? – suttogja váratlanul, és a szemembe néz.
Látom, hogy fél.
Túlságosan ledöbbenek ahhoz, hogy válaszolni tudjak,
túlságosan eltompította az agyamat a kedvenc gyógyszerem.
Anyám megköszörüli a torkát, a szeme továbbra is hatalmasra
tágult, és látom rajta, hogy szinte beleőrül kíváncsiságba, mi
történhetett. Közben az ujjamon lévő ígéretgyűrűre mutat. Bár
még mindig a székében ül, tekintetével nyomokat keres az
arcomon, és akkor több dologra is rájövök párhuzamosan.
Igaz.
– Miért viseled azt a gyűrűt? Azt hittem, már túl vagy azon a
fiún.
Még mindig nagyon össze vagyok zavarodva, de az
adrenalinszintem gyorsan emelkedik, és másodpercről
másodpercre tisztább az agyam.
 p gy
– Kin? – kérdezem szándékosan lassan, és még hunyorgok is
hozzá.
– Ne játszd a hülyét! Mackenna Joneson!
– Igen. Vele voltam.
Kinyújtom a kezem, hogy láthassa a gyűrűt, és amíg ő nézi, azt
figyelem, milyen hősiesen küzd azért, hogy az arckifejezése
nyugodt maradjon.
– És elmondta neked. Hát persze. Most, hogy az apja kikerült,
ugyan miért is titkolná az igazságot?
Rám villantja a szemét. Óvatos. Kíváncsi. És még mindig retteg.
– Mit gondolsz, mit mondott nekem?
Erős süllyedő érzés dübörög a testemben, ahogy várok.
Emlékek villannak eszembe anyámról.
Egy, amiben figyelmeztet, hogy tartsam magam távol
Mackennától.
Egy másik, ahogy azt mondja: Bántani fog téged. Bosszút akar
állni. Olyan lesz, mint apád, majd meglátod! Tartsd magad távol
tőle!
Villanásnyi emlékek ébrednek bennem, a legerősebb mind közül
az, amiben a hálószobám ablakában ülök, bámulok kifelé, anya
pedig a hátam mögé áll, miután hazaértünk a parkból, és anélkül,
hogy megkérdezné, mi a baj, azt suttogja:
– Így lesz a legjobb.
– Te mondtad neki, hogy tartsa magát távol tőlem – suttogom
hirtelen, mert ő nem meri elárulni.
Eszembe jut, hogy haragudott rám Mackenna, hogy micsoda
fájdalom volt a szemében, amikor hosszú idő után meglátott, és
minden összeáll bennem, mint egy kirakós játék darabkái.
Egy kirakós játék, ami tönkretett. És tönkretette Kennát.
Egy kirakós, amit anyám talált ki és tervezett meg.
– Mit csináltál? Hogy vetted rá? – A fájdalmam nagyon nyers, a
hangom pedig nagyon halk.
Tudom. De tudnom kell mindent, és hallanom. A saját
családomtól.
Anyám megdörzsöli a halántékát, mélyen beszívja a levegőt, és
amikor kinyitom a számat, hogy ráordítsak, megszólal:
 y gy g
– Az apja bajban volt. Nagy bajban. Sok-sok év börtönbüntetés
várt rá, ahogy arra te is jól emlékszel. Ezért alkut ajánlottam
neki. Hogy csökkentem a büntetését, azzal a feltétellel, ha a fia
távol tartja magát tőled.
– Tényleg ezt tetted vele? – suttogom. – És velem?
– Nem volt elég jó hozzád, Pandora! Semmit sem nyújtott
neked, csak fájdalmat. Azt hittem, így lesz a legjobb. Amikor
észrevettem a gyűrűt az ujjadon, rájöttem, hogy el akar szökni
veled. Azt mondtam neki, hogy menjen el egyedül, hacsak nem
akarja, hogy az apja börtönben töltse a teljes hátralévő életét.
– És elhitetted velem annyi éven át, hogy nem akart engem!
– Azt hitte, hogy akar téged, de mindketten túl fiatalok
voltatok ahhoz, hogy tudjátok, mi a legjobb nektek. Gondolod,
hogy boldog lettél volna, ha olyan életet élsz, mint azok a buta
rockerek?
– Hat év, anya. Hat! – kiáltom.
Bámul rám, az egész teste mozdulatlan.
És érzelemmentes.
– Van egy lányunk – suttogom.
Anyám majdnem összerezzen. Majdnem.
– Egy lányunk, akit soha nem fogunk látni.
A szívem még jobban megszakad, ahogy ezt hangosan
kimondom.
– Pandora – feleli anyám, és átnyúl az íróasztalán, mintha meg
akarná fogni a kezem. Visszaülök a székre, ő pedig feláll, és
megkerüli az asztalt. – Egyedül voltál. Nem lettél volna képes
felnevelni őt. Adtál neki egy jobb esélyt.
– Nem. A legjobb az lett volna neki, ha velem van! Velem és az
apjával. De te gondoskodtál róla, hogy Kenna meggyűlöljön és
elhagyjon, még mielőtt összeszedhettem volna a bátorságom, és a
szemébe mondhattam volna, hogy köztünk mindennek vége.
Érzem, hogy a szememben gyűlnek a könnyek, de nem akarom,
hogy kijöjjenek. Előtte nem. Nem adom neki a könnyeimet, miután
mindent elvett tőlem.
Összeszorítom a fogam és visszatartom az érzelmeimet, amik
felszínre akarnak törni. És bár nem borulok ki előtte,
belekapaszkodom e dühbe – régi barátomba, akit oly jól ismerek.
– Miért gyűlölsz? Miért vetted el az egyetlen szerelmemet?
Mondd, miért, anya?
Egy pillanatra elkomorul.
– Azt hiszed, nem szeretlek, csak mert sosem mondom ki?
Próbáltalak felkészíteni a való életre. Kenna egy elítélt
drogkereskedő fia. Ezt akartad adni a lányodnak? És boldog
lettél volna egy ilyen élettel?
Nem fogok sírni előtte. Majd egyedül kisírom magam, de előtte
nem!
– Nem tudtam, hogy terhes vagy, amikor az ablak előtt vártam
rá. Azt hitted, nem tudok róla, hogy beszökdösött a
hálószobádba? Ugyan már, Pandora! Elég öreg vagyok ahhoz, hogy
észrevegyem az ilyesmit. Én csak meg akartalak védeni. A férfiak
sosem változnak. A férfiak olyanná válnak, amilyenné nevelik
őket, és ő nem volt elég jó neked.
– A férfiak olyanná válnak, amilyenné nevelik őket, hm? Ahogy
te is arra tanítottál, hogy keserű, bizalmatlan és gyűlölködő
legyek? Ő más, anya. Törődött velem. Csak azon dolgozott, hogy
elég jó legyen hozzám, de sosem érezte, hogy az lenne, mert
sosem volt merszem elmondani másoknak, hogy járunk. Azt hitte,
hogy nem elég jó nekem, és te biztos sikeresen meg is győzted
erről.
Fáradtan sóhajt, kinyújtja a kezét, és megszorítja a vállamat.
– Nem tudom visszacsinálni, amit tettem. Csak remélni tudom,
hogy megértesz.
Kihúzom a vállam a keze alól, és hátralépek.
– Megértem. Csak azt kívánom, bár megtanítottál volna arra,
hogyan kell megbocsátani, akkor meg tudnék bocsátani is neked.
De erre nem tanítottál meg, ugye? Arra tanítottál, hogy
gyűlöljem apámat. Hogy gyűlöljem Kennát, amiért elhagyott, pedig
te üldözted el őt. Soha nem tudom megbocsátani magamnak, hogy
lemondtam a lányomról. Mindannyian elbasztuk, anya. És az egyik
legelbaszottabb dolog az, hogy nem tanítottál meg megbocsátani.
Mert most… nem tudom, hogy kell.
– Pan?
 Halk hangot hallok, majd egy ajtó nyikorogva kinyílik a hátam
mögött.
Anyám arckifejezése megenyhül, amikor Magnoliára néz. Látom
– ahogy évek óta látom rajta –, hogy őt is gyötri a bűntudat,
amiért lemondott a babáról. Mert néha úgy néz Magnoliára,
mintha az unokájára gondolna, aki soha nem lesz mellette, akit
soha nem fog látni. Mindent megtesz Magnoliáért, mintha ezzel
feloldozást nyerhetne a bűneiért. És én is ezt teszem, a
feloldozás reményében.
– Szia, Mag! – szólalok meg, elrejtve a szomorúságomat.
Letérdelek, és széttárom a karjaimat.
Úgy csapódik belém, mint egy ágyúgolyó, erősen megszorongat,
és nedves puszit nyom az arcomra. Aztán elhúzódik.
– Készítettem egy listát, gyere, nézd meg!
– Oké, menjünk! – válaszolom, izgatottságot színlelve.
– Pandora? – Anyám hangja megállít az ajtóban. Olyan
szerencsétlennek tűnik, mint még soha. – Nem tudom
visszacsinálni, amit tettem – ismétli suttogva.
– Én sem – suttogom válaszul.
– Gyere! – kérlel Magnolia, maga után rántva.
– Pandora! – kiáltja újra anyám. Megállok, lehunyom a szemem,
és még egyszer utoljára megfordulok. Valami szörnyűség
szorongatja a gyomromat, és nem tudom, hogyan szabadulhatnék
meg tőle. Érzem a gyűrűt a kezemen, amit Magnolia fog. Azért
gyere, mert én kérem, ne azért, mert fizetnek érte! – Nagyon
sajnálom.
Két rövid szó. Fontos szavak, de nem adják vissza a pasimat, a
gyerekemet, a választásomat, a múltamat.
– Én is – felelem szomorúan, majd Magnoliát a lábamhoz ölelem,
és magamba szívom boldog kis energiáját.
Hagyom, hogy átvonszoljon a szobájába.
– Mi ez? – kérdezem, amikor átnyújt egy takaros, piros
betűkkel összefirkált papírt.
– Dolgok, amiket csinálni akarok, ha majd nagy leszek – közli, az
arcán hatalmas vigyorral. – Azt mondtad, hogy csináljak listát! Jó
hosszú lett.
 Megfordítja, és még több firkát látok.
Rózsaszínre festeni egy hajtincsemet, mint Pandora.
Sütni egy tortát száz nyalókagyertyával.
Elmenni szafarira.
Szerezni egy saját zsiráfot otthonra (a szafariból).
Elolvasom az összes apró kívánságát, érzem, milyen izgatottan
ül mellettem, és eszembe jut, hogy egyszer én is olyan voltam,
mint ő. Álmodozó, reménykedő és élettel teli.
– Tudod, nekem is volt egy ilyenem – vallom be. – Amikor még
listákat készítettem.
– És mi állt benne?
– Az állt benne…
Ez most szíven üt. Hirtelen ugyanis eszembe jut, mit csináltunk
Mackennával a legutóbbi autós kirándulásunkon, és megdöbbenek.
Te alattomos szemétláda, eszedbe jutott a hülye listám, ugye?
– Az egyik az volt, hogy egy motor hátsó ülésén utazni. Egy
másik, az országutakat járni kocsival. Meg rajta volt azt is, hogy
megcsókolni egy rocksztárt…
Nem bírom folytatni. Lehetetlenség. Abbahagyom, mosolyt
erőltetek az arcomra, a szívem úgy dagad, mintha héliumot
pumpáltak volna a mellkasomba.
– ÓÓÓ! Ez igaz? Igaz? Az országutakat jártad, Pan?
Az országutakat jártad, motoron ültél, és megcsókoltál egy
rocksztárt?
Bólintok, és veszedelmesen magával ragadnak az érzések, de
hát, nem ezt teszi velem folyton Mackenna és Magnolia?
Előhozzák belőlem a nyálas oldalamat, amit senki más nem lát.
Végtelen gyengédséggel nyomok csókot a halántékára.
– Igen, így van. És szerelmes vagyok belé. Tudod, mielőtt igazi
rocksztár lett volna, ő már akkor is az én rocksztárom volt.
– Nekem te vagy a rocksztárom – vigyorodik el.
– Te meg az én kis Máguskám.
 Huszonegy

Várakozó rocksztár

Mackenna

Sminkben vagyok. Ülök egy hülye széken, és az öngyújtóval

játszom, miközben Clarissa, a sminkesem és fodrászom, feketével
kihúzza a szemem.
– Legyen ma csíkos fehér-ezüst paróka, hogy passzoljon a
szemedhez! – javasolja. – Ez jobban kiemeli majd a fekete
bőrdzsekit és nadrágot.
– Ma nem viselek parókát.
– Ó?
– Ma nincs kedvem szerepjátékhoz.
Leveszem a parókát a fejemről, és egyik tenyeremet a
koponyámra simítom. Ceruzával kihúzott szemem és íriszem
ezüstje ragyog a tükörben. Gyémánt fülbevalóm is megcsillan.
Kibaszott menőn nézek ki, de inkább azt érzem, hogy van egy
lány, aki jól kibaszott velem.
Még mindig nem tudom, hogy eljön-e.
Elfordította a tekintetét, amikor azt mondta, hogy visszajön.
Ez biztos jele annak, hogy hazudott.
Bassza meg, most nem gondolhatok erre!
Felületesen nézve Pink folyton csak blöfföl, mindig is ilyen volt.
De én ismerem őt belülről is. Kurvára tudom, mit rejteget
odabenn. A szívét, ami akkora, mint az óceán.
A szívét, ami azt mondja, Mackenna. Kibaszott. Jones.
– Szóval, Leo azt mondta, megkérted, hogy vegye fel vele a
kapcsolatot? – kérdezi Lex a szomszédos székből, akit szintén
sminkelnek.
 – Nem veszi fel a telefonját.
Megpattintom az öngyújtót, és figyelem a lángot, aztán
hagyom, hogy kialudjon, majd újra meggyújtom.
– Gondolod, hogy itt lesz? Elég unalmas lenne nélküle.
– Itt lesz – hazudom.
Legalábbis úgy kell tennem, mintha hinnék ebben, mert amikor
ma este kimegyek, hogy elénekeljem az új dalom, azt akarom,
hogy hallja. Kérlek, Pink, csak gyere el a rohadt koncertemre,
aztán majd kitaláljuk, mi legyen velünk…
Esküszöm, ez a lány egész életemben csak szórakozott velem.
Amikor már biztos voltam benne, hogy szeret, akkor dobott.
Amikor már biztos voltam benne, hogy nem akar velem semmit,
eljött a koncertemre, és megint dobott, csak most
paradicsomokkal.
Kurvára nem tudom, mit várjak tőle, de azt tudom, hogy már
nem vagyok az a tizenhét éves, jövő nélküli gyerek. Én most már
Mackenna Kibaszott Jones vagyok, és ha akarom, megkapom őt.
Márpedig nagyon is akarom.
Nyugtalan vagyok, fáradt, ideges, de leginkább az ízére
vágyom. A tapintására. Be kell, hogy csábítsam az ágyamba, ott
szokott tiltakozni legkevésbé, el kell kábítanom, és fogságba
ejteni. Kábult lesz az orgazmusaitól. Le kell vennem a ruháit, és
megszabadítani a büszkeségétől, mert azt akarom, hogy
remegjen a karjaimban. Felejtsen el káromkodni és incselkedni,
és csak azzal legyen elfoglalva, hogy nyögdécseljen, és kérje,
hogy dugjam még keményebben.
Nem tagadhatom, vele a legjobb a szex, senkivel nem volt még
ilyen.
És nem csak azért, mert egy kibaszott istennő, merthogy az.
Egy sötét Medúza, aki a bűvkörében tart, és csak arra vágyom,
hogy benne legyek. Imádok benne lenni, mert szeretem őt.
Az illatát.
Ahogy mosolyog, mintha nem akarná, de jön önkéntelenül.
Ahogy csókol, azzal a dühös szenvedéllyel, ami benne dúl.
Ahogy a karjaim közt elolvad, de amint végeztünk, rögtön
előadja a kurvás kis színjátékát, csak hogy felizgassa a farkam,
 j j gy g
és arra kényszerítse, hogy tovább döngesse.
Fizikailag átadja magát, de nekem ez már nem elég. Lehet, hogy
hozzádörgölhetem és rákényszeríthetem, hogy fogadja a farkam
minden egyes centiméterét. Megragadhatom a csuklójánál fogva,
lefoghatom, és rávehetem, hogy a puncija tövig benyeljen.
De ez még mindig nem elég nekem.
Elképzelem, hogy megtörténik. Hogy hogyan fog lezajlani a
jelenet. Mit fogok vele csinálni. És ő mit fog velem csinálni…
– Kenna – nyögi majd.
És nem lesz dögösebb, mint amilyen szokott, mert annál nem is
lehet. Ugyanis így tökéletes.
Mégis, muszáj hallanom a szavakat.
Nem leszek vele gyengéd, de nem is hiszem, hogy arra vágyna.
Szívni és nyalni fogom, érzem majd, ahogy a vágytól tekereg és
vonaglik szorosan a testemhez simulva.
Remegni fog, ahogy a mellét szopogatom, és akkor is remegni
fog, amikor szétfeszítem a combjait. Reszket majd alattam,
ringatja magát úgy, ahogy máskor is szokta, mohón, éhesen,
mintha szétesne, ha nem dugom belé rendesen. Mintha csak a
farkam tartaná egyben. A mellbimbói vörösek és ráncosak
lesznek a csókjaimtól, de majd adok nekik egy kis pihenőt, és a
száját csókolom, amíg az is ki nem vörösödik és amíg levegő után
nem kapkod. És kimondja.
Kimondja, amit már évek óta várok, és majd’ beledöglök.
Figyelni fogom, ahogy az ajka formálja azt a szót.
Három. Csak három szótag.
Mert én még mindig csak erre vágyom.
A szépséges arcára, arra a tiszta, fehér arcára a sötétben!
Azokra a kerek vállakra, dús mellekre, a tökéletes fenekére és a
forró, nedves, finom puncijára. Arra, hogy mindezt felkínálja
nekem, miután azt mondta:
– Szeretlek…
És amikor ez megtörténik, akkor jól leszorítom. Forgatni fogja
a fejét, miközben lefogom, és kizárt, hogy ne tudja majd, ki itt a
főnök. A körmeit a hátamba fogja vájni, ahogy belemerülök a
forró lyukba, és újra meg újra elmondom neki, hogy én is így
 y j g j gy gy
érzek. Hogy ő az egyetlen számomra. Megmutatom neki a
kezemmel, a számmal, a testemmel, hogy számomra csak ő
létezik.
– Mit csinálsz, ha eljön? – kérdezi Lex, visszarángatva az öltöző
valóságába.
Félredobom az öngyújtót, és felállok, csupasz felsőtestemre
rángatom a bőrdzsekit.
– Várok.
– És ha nem jön el?
– Akkor levadászom.
 Huszonkettő

Melanie barátnőm azt mondja,

hogy ne várjak a hercegre –
lehet, hogy egy koncerten
találok rá

Pandora

Szóval megfogadtam a tanácsát.

A repülőút megháromszorozza a szorongásomat, de már kezdek
profi lenni ebben. A fedélzeten beveszem a gyógyszert, majd
bocsánatot kérek a mellettem ülő sráctól:
– Ha vécére kell menned, csak nyugodtan kerülj ki, mert én úgy
alszom, mint egy hulla.
Mire ő nevetve feleli:
– Kösz, nem kell!
A következő dolog, amire emlékszem, hogy a légiutas-kísérő
megráz – elég hevesen –, és közli velem, hogy megérkeztünk New
Yorkba.
New York.
Madison Square Garden.
És itt van Mackenna Kibaszottul-Szeretlek-Te-Incsifincsi-
Rosszfiú Jones.
Magam mögött húzva a bőröndömet, elcsípek egy taxit a
reptéren. Egy hétre elegendő cuccot pakoltam be, de nem tudom,
mi fog történni. Igazából semmit sem tudok, csak azt, hogy Kenna
nem hagyott el. És hogy valójában ő jött vissza értem.
A percek egyre csak telnek, ahogy a koncert helyszíne felé
tartunk. Ujjaimmal a combomon dobolok, a hajamat csavargatom,
nyugtalanul bámulok ki az ablakon. Az elmúlt fél órában alig
haladtunk előre három métert.
– Ó, istenem, ez a forgalom! – mondom a taxisofőrnek, és a
lábaim lüktetnek, mert legszívesebben rohannék.
Odarohannék hozzá, hogy visszakapjam és beszélgessek vele.
Hogy végre tiszta vizet öntsünk a pohárba…
– Koncert lesz… nehéz megközelíteni.
– Innen már gyalog megyek – közlöm a sofőrrel, majd
odacsúsztatok neki néhány bankjegyet, kissé sajnálkozva kikapom
a csomagjaimat, és elindulok a Madison Square Garden bejárata
felé.
A színpad már készen áll, és meleg fénnyel világítják meg.
Megpillantom az egyik stábtagot, és előresietek.
– Be kell jutnom – zihálom lélegzet-visszafojtva.
Azonnal felismer – ezt abból tudom, hogy a szeme megcsillan –,
felemeli a kötélkordont, és beterel.
– Menj hátra! Erről majd gondoskodom – mondja a bőröndömre
mutatva.
– Köszönöm!
– A nyitószám mindjárt kezdődik – teszi még hozzá.
Abban a pillanatban a háttérben szóló vad zene elhallgat, a
fények lekapcsolódnak… és én a színpad alsó oldalához csoszogok,
visszatartott lélegzettel. A sötétben megszólal egy hegedű.
A húsom megdermed, amikor egy lágy, kísérteties dallam
kezdődik, és ahogy a fények felkapcsolódnak, a szemem pontosan
arra az alakra szegeződik, akit megvilágítanak.
Jaj, annyira szeretem őt, hogy a szívem belesajdul!
Fél térdre ereszkedik. Fülhallgatós mikrofon van az állkapcsa
köré tekerve, a fejét lehajtja, és miután a zenekar többi tagja
követi a kísérteties, lassú hegedűnek a dallamát, Mackenna
énekelni kezd.
Akár egy alvajáró, egy lépéssel közelebb megyek a színpadhoz,
de nem elég közel ahhoz, hogy lássam, mert ő a szemközti
sarokban van, elveszve a saját világában. Belekezd egy lassú,
szomorú versszakba.
 Vattacukorpink tincsed meglebben,
És imádkozom az istenekhez, hogy légy velem
Álmaimban, képzeletben, a rémálmokban
Úgy félek, hogy én már soha nem látlak.

Szavai a zene ritmusával együtt épülnek, most már

optimistábbnak hangzik.

Próbálsz a dühöd mögé bújni

Én meg igyekszem elmenekülni
De éjjel, mikor alszom, rám rontasz
És én félek, mert te vagy az egyetlen lány számomra.

Most egy nagy instrumentális csúcspont következik, aztán

Mackenna még hangosabban énekel.

Te vagy a csajom
Te vagy a csajom
Pandora, te vagy a csajom
Nem tagadhatom
Nagyon akarom
Pandora
Látod, térdelek
Csak te vagy nekem
Ez így rendeltetett
Te vagy a csajom
Te vagy a csajom
Pandora, te vagy a csajom

Hosszú bőrbakancsban, az mindenhez illik

Ma is, most is, akkor is és mindig
Gyere ide, kicsim, ha akarsz, karmolj belém
Nem félek, mert csak te vagy, és ez így van rendjén
Te vagy a csajom
Te vagy a csajom.
Pandora, te vagy a csajom.
 gy j
Nem tagadhatom
Nagyon akarom
Pandora
Látod, térdelek
Csak te vagy nekem
Ez így rendeltetett
Te vagy a csajom
Te vagy a csajom
Pandora, te vagy a csajom

A többi rögtönzöttnek, sőt kaotikusnak hangzik, ahogy a zene

véget ér.

Elküldtelek, már bánom

Tagadtam, hogy hiányzol
Szexi tüzed kell nekem
Más engem nem érdekel
Lobbantsd lángra kanócom
Többé nem tiltakozom
Megőrülök teérted
Megkergülök, nem érted?
Csak te vagy a szívemben
Kikészítesz, úgy érzem
Senki mással nem lennék
Csak a vámpírnőm elég
Üvölts, fogdoss, csókolj, dugjunk
mert Pandora – te vagy a csajom

Amikor a dal véget ér, gyönyörű csend támad. Ezer meg ezer
öngyújtó világít a sötétben, az utolsó versszak visszhangzik az
egész stadionban.
Az érzelmek olyan erősen szorítják össze a légcsövemet, hogy
alig kapok levegőt. Ezért akarta hát, hogy itt legyek.
Azt hiszed, hogy ha megjelenek, te meg énekelsz nekem, akkor
utána boldogan élünk, míg meg nem halunk?
Ezen leszek…
 A boldogság és a szerelem úgy ölelkeznek össze a pocakomban,
mint egy pár. Mintha újra tizenhét éves lennék. Valójában
idősebb vagyok, és ránézésre megkeseredett, de legbelül még
mindig az ő csaja vagyok.
Aki abban hitt, hogy a fiúja egy nap visszajön hozzá.
Aki remélte, hogy egy nap rájön, hogy hiba volt elhagynia
engem.
Azt hittem, hogy nem akar engem, pedig akart. És most attól
félek, hogy mindez majd elmúlik, amikor rájön, hogy mit tettem…
A torkom fáj a ki nem mondott szavaktól, a testem nehéz és
forró. Egy hosszú pillanatig úgy érzem, mintha lebegnék és
transzba estem volna, és miközben figyelem, ahogy Mackenna
engem keresve pásztázza a tömeget, váratlanul elindulok.
Odasietek az egyik stábtaghoz. Szó nélkül beenged. Olyan
gyorsan futok, ahogy a lábam bírja, közben hallom Lex kiáltását a
színpadon:
– Rendben, emberek, hallottátok a férfit!
Kiáltása nyomán a közönség felüvölt. Levegő után kapkodva
megállok a színpad mellett, és látom, hogy a pasim – az én pasim –
alig bírja összeszedni magát. Épp most adott ki magából mindent
több ezer ember előtt, és még mindig engem keres a tömegben.
Annyira izgatottan várom már, hogy meglásson! Ha lenne nálam
paradicsom, az arcába vágnám. A gyönyörű, híres arcába, amit
meg akarok csókolni.
Egy lépést teszek a színpad felé, amikor Lionel megállít.
– Totál szétesett a srác! Elmagyaráznád, mi a fasz folyik itt?
– Hadd menjek be! Kérlek, kérlek!
– És megcsókolod? – rivall rám dühösen.
– IGEN!
Új dal kezdődik. Az aggodalom villámcsapása sújt le rám,
amikor megpillantom kinn a több ezres tömeget, de az ereje csak
még jobban felerősíti az elszántságomat.
Minden fény Mackennára összpontosít, az énekhangja árad a
hangszórókból. A táncosok körülveszik.
– Leo, menjen az utamból! – könyörgök.
 Amikor Leo félreáll, viharként robogok ki a színpadra. Nem
érdekel, hogy korábban nem akartam itt lenni, most már semmi
sem állhat kettőnk közé. Sem ez a színpad, sem Leo, sem a
fények, sem a rajongók, sem anyám, sem az apja, sem én.
Érzem, ahogy a kamerák minden lépésemet követik, ahogy
haladok előre, a fentről jövő fények hirtelen felém fordulnak,
ahogy átkelek a színpadon. Mackenna szétvetett lábbal áll, vastag
izmai kidudorodnak, a fenekén feszül a bőrnadrág. Szemben áll a
rajongóival, a dala magával ragadja őket, amikor hátulról
hozzásimulok. Abban a pillanatban, ahogy a testem érintkezik az
övével, érzem, hogy a bőre megfeszül, mintha felismerne. Forró
gombóc növekszik a torkomban. Cickó és Liv érzékien simogatják
az oldalát, de amikor meglátnak, leveszik róla a kezüket, és
arrébb húzódnak, majd néhány méterrel távolabb folytatják a
táncot.
Legszívesebben sírva fakadnék, olyan hála önt el, amikor
rájövök, hogy végre nem az ellenségeim. Hogy is lehetnének azok?
Hiszen hagyják, hogy átvegyem az irányítást.
Az ujjaimmal végigsimítom Mackenna izmos hátát, és lassan,
körkörösen dörzsölöm a testem ehhez a több mint száznyolcvan
centi magas, színtiszta, kőkemény férfihoz. Érzem, ahogy
hajlékony izmai megfeszülnek az ujjbegyem alatt, és inkább
érzem, mint látom, hogy élesen beszívja a levegőt, amikor
végigsimítom a mellkasát.
Felismersz engem, te kibaszott isten? Igen?
Ajkamat a bőréhez nyomom, fogammal a vállát súrolom, és
játékosan megharapom. Aztán nem bírom tovább, kinyújtom a
nyelvemet, és megkóstolom.
Egyik karját a derekam köré kulcsolja, és magához ránt, nem
hagy ki egy ütemet sem, folytatja az éneklést. Körbejárom őt,
ügyelve arra, hogy a testem legtöbb része érintkezzen az övével,
végül elé lépek.
Szégyentelenül a mellkasához nyomom az ajkamat, miközben
vele együtt mozgok.
Jól van, ez vagyok én. És én is fel fogom rázni a kibaszott
életedet, ahogy te is felráztad az enyémet, Mackenna Jones!
 gy y
Lassan a testére tekeredek, és a nyelvemet barna, ráncos
mellbimbójára nyomom. Körözök rajta. Megdörzsölgetem a
kemény kis hegyét. Így adom tudtára, ennyi ember előtt, hogy
igen, akarom őt.
Végigsimítok az izmain, és arra gondolok, milyen tökéletes.
Mindig olyan tartózkodó és visszafogott vagyok, de őt akarom, őt
szeretem, és azt akarom, hogy ezt tudja. Erősen magához ránt,
és az oldalához szorítva ringat, végigsimítja a testem. Ez nem
volt benne a szerződésben. Egyik részlet sem. Sem az, ahogy a
fenekemet szorítja. Az sem, ahogy forró, dübörgő dalszövegeit
hallgatva az ajka mámoros érintését érzem a nyakamon. Sem azok
a lopott pillanatok, amikor megfogdos itt-ott. Ő irányít mindent.
A dalt. A táncot. Engem.
Megfordít, hogy szemben legyek vele, majd visszahúz magához,
és úgy csap le rám, hogy a hátam ívbe hajlik tőle, a fejem
hátrahanyatlik, a hajam szétterül.
Csend van.
Zihálva engedi, hogy újra kiegyenesedjek, majd finoman a
homlokomhoz érinti a homlokát. Mielőtt felkészülhetne arra, mit
teszek, idegesen megragadom a szája elé rögzített mikrofont,
lenyomom az álla alá, és a számat az övére tapasztom. A szája –
ami olyan ismerős, olyan forró, olyan kívánatos – nagyon várta már
ezt. Keményebben csókol, mint valaha, nekem pedig lángra kap az
ajkam, a szám belseje és az összes sejtem. A fények kihunynak,
és csend lesz, de mi folytatjuk tovább, a fejünk hol jobbra, hol
balra dől, és csókunk tovább szítja a vágyunkat.
Aztán elhúzódom, tíz ujjal simogatom az állkapcsát, és a
szájába suttogom:
– Az enyém vagy. Akarlak téged. Szeretlek. Az enyém vagy.
A rajongók felordítanak mögöttem. Szent szar, el is
felejtettem, hogy ennyi ember van itt. Szembefordulok az
eksztatikus tömeggel, az ajkam mosolyra húzódik. Amikor
visszafordulok, és tágra nyílt szemem találkozik a
farkasszemekkel, legszívesebben elsírnám magam a tekintetében
tükröződő nyers érzések láttán.
 Hogyan mondod el a srácnak, akit szeretsz, hogy mennyire
szereted, és hogy mennyire elbasztad?
Várok egy-két másodpercet, ennyi idő alatt csillapodik
felgyorsult pulzusom is, majd a kezébe nyomok egy kis cetlit egy
hotel címével, és a fülébe súgom:
– Találkozzunk ebben a szállodában! A kulcsot a portásnál
hagyom. Kérlek!
Megfordulok, hogy távozzak, de ő megforgat a csuklómnál
fogva, és egyetlen szót kiált kissé rekedten:
– Várj!
Még erősebb csókot kapok tőle, benyomja a nyelvét a számba,
ahol összekapcsolódik az én nyelvemmel, az idegvégződéseim
szikrákat szórnak, a lábujjaimba villámok csapnak. Elenged, és
megpaskolja a fenekem, hogy most már mehetek.
– Szóval ő – mormogja a legszexibb, legdurvább hangján a
rajongóinak –, ő Pandora.
A rajongók éljenzését hallgatva a mosolygástól megfájdul az
arcom. És ezt a mosolyt viszem magammal, amikor elhozom a
bőröndömet a stábtagtól, és taxival elmegyek a szállodába.

Ah, annyira ideges vagyok! Annyira izgatott! Azt hiszem, így

érezhetik magukat a szívbetegek, amikor a szívük elkezd
„másképp” viselkedni.
Soha életemben nem voltam még ennyire ideges és izgatott.
Még akkor sem, amikor lopakodva elindultam, hogy lássam őt…
Amikor az ablakhoz rohantam, hogy ott fogadjam…
Az ágyamban fekve újra átélem a legelső csókunkat…
Miután megmentett az iskolai zaklatótól. Miután megfogtam a
kezét a bíróság előtt. Aznap éjszaka történt, amikor találkoztam
vele a dokkoknál. Még mielőtt köszöntünk volna, mielőtt akár egy
szót is szóltunk volna, Mackenna ellökte magát az oszloptól,
aminek támaszkodott, én pedig felgyorsítottam lépteimet, és
mielőtt észbe kaptunk volna, én már a karjában voltam, ő pedig az
enyémben, az ajkunk egymásra záródott és mozogni kezdett,
forrón és gyorsan, a lélegzetünk felgyorsult, a kezünk ide-oda
mozgott.
– Eljöttél – motyogta, átölelte az arcomat, aztán csókot
nyomott a halántékomra, az államra, az arcomra és az orromra.
– Mindig így lesz – suttogtam vissza, az állkapcsába
kapaszkodva, és imádtam, hogy a kezei olyan nagynak tűnnek az
arcomhoz képest, mintha még pár centit nőnöm kéne.
Akkoriban őrülten szerettem őt. De az az őrület semmi a
mostanihoz képest! Melanie olyan büszke lenne rám. A picsába,
Brooke is büszke lenne! Még Magnolia is!
Fel-alá járkálok a szállodai szobában, rá várok. Aztán
megnézem magam a tükörben. Ó, a kurva életbe! Nem nézek ki
hülyén?? Fülbevalót tettem a fülembe, a csizmámat magas sarkú
cipőre cseréltem, a körmömet rózsaszínűre festettem a szokásos
sötétlila-fekete helyett. A bőrdzsekimet is lecseréltem egy puha
fehér selyemfelsőre. Istenem, annyira nyilvánvaló, hogy a
kedvében akarok járni. Mert szeretem, amikor „Pinknek” szólít.
Csajosnak és finomnak szeretnék tűnni, de közben meg…
Na jó, rendben. Legyen hát nyilvánvaló, mennyire akarom őt!
Vámpírkirálynőnek hívott, és én azt akarom, hogy ő legyen a
királyom. Tépjen ki egy darabot a szívemből, szívja ki a vérem, és
vigyen a hálószobájába. A búvóhelyére. Ahová csak akarja!
Csupasz karjaimat dörzsölgetve járkálok, amikor hallom az ajtó
kattanását. Megfordulok, úgy érzem magam, mint valami ostoba
szűz lány a tizennyolcadik századból, aki menten elájul.
Mert Mackennától egyszerűen el kell ájulni, elájulok, elalélok,
most azonnal, itt, a hotelszobámban.
Oh, az én rocksztárom!
Érzelmek söpörnek végig rajtam, amikor becsukja maga mögött
az ajtót, és csak áll ott, néz rám azzal a mohó, ezüst szemmel,
amivel fel akar falni, centiről centire. Izzadságcseppek
csorognak le a mellkasán. Fehér farmert visel ezüstövvel, pont
úgy néz ki, mint egy rocksztár. A csuklóját vastag karkötők
borítják, és a hüvelykujján az ezüstgyűrű megcsillan a fényben.
Belül összerándulnak a zsigereim, ahogy arra gondolok, mennyire
 g gy g y
szeretném érezni, hogy azt az ezüstöt hozzám simítja.
Az államhoz, az ajkamhoz, a mellbimbóimhoz, a puncimhoz,
istenem, igen! Miért is állnék meg az ajkamnál, amikor bárhol
élvezhetem, ahogy kéjesen végighúzza rajtam azt a gyűrűt?
– Eljöttél. – Kásás hangjától libabőrös leszek.
Megteszi felém az első lépést, de én felemelem a kezem,
megállítom, és kibököm:
– Kenna, nem lehet közös jövőnk, ha nem… ha nem tudod, ki
vagyok valójában. Hogy mit tettem. Miután elhagytál engem.
Halkan felnevet, és úgy húzza végig a kezét finom, rövidre
nyírt frizuráján, hogy az őrületbe kerget vele.
– Én is hibáztam, Pandora – válaszolja, és a szemei
megcsillannak a sajnálkozástól. Úgy néz rám, mintha látomás
lennék, és el sem hinné, hogy itt vagyok. Széttárja a karját. –
Bébi, fiatalok voltunk. De minden rendben van. Már mások
vagyunk. Nem fogjuk többé bántani egymást. Nem volt jövőm,
nem tudtam mit nyújtani neked, de akkor sem kellett volna
elhagyjalak, bármit is mondtál…
– De volt, Kenna! Te magad, azt ajánlhattad volna!
Nézi, ahogy kinyújtom a kezem, és megmutatom neki a gyűrűt,
amit tőle kaptam. Büszkén viselem az ujjamon. És nem kívánom,
de azért eszembe jut, hogy bárcsak a szavaimra is ilyen büszke
lehetnék.
– Tudom, mit tett anyám – suttogom fájdalmasan. – Akkor még
nem tudtam, de most tudom. – Tovább bámul, a szemöldökét
mélyen összehúzza a szeme fölött. – Mackenna – rebegem rekedt,
sötét hangon. – Minden, amit tudsz rólam, minden, amit esetleg
érzel, ebben a pillanatban elillanhat.
Villanásszerűen belém mar a vad bánat, lélegzetvételnyi
szünetet tartok.
– Az irántad való érzéseim megmaradnak. Nem változnak. És
sosem múlnak el. És… – mormolja.
– Kenna, olyan elcseszett vagyok. Elcseszett…
– Hohó, bébi! – fojtja belém a szót hitetlenkedő nevetéssel. –
Engem úgy hívsz, ahogy akarsz, de ne merészeld a csajomat
sértegetni…
 g
– Terhes voltam, Kenna.
A szavak bombaként hullanak alá.
Egy pillanatig nem is tudom folytatni, a szorongás rohama
magával ragad. Ránézek, és látom, milyen mozdulatlan.
– Amikor elmentél, terhes voltam – préselem ki magamból a
szavakat.
A döbbenettől mozdulatlanul áll, a fájdalom csendesen
felszakad bennem. Ez az én szelencém. A rossz dolgokat rejtő
szelence, amit Pandorának soha nem lett volna szabad kinyitnia.
Íme, itt van hát, kitéptem a lelkemből, minden egyes részét, hogy
az egyetlen ember, akit szeretni akarok, és akinek az
elfogadására vágyom, láthassa.
– Mi a faszról beszélsz, Pandora?
A hangja távolságtartóbb lett. Egyetlen szavamat sem hiszi.
Oh, az a tekintet jóképű arcán! Halálomig emlékezni fogok rá,
minden egyes nap. Arra, ahogy ezüst szemei a döbbenettől
szürkévé változtak. Tökéletes vonásaira, amik a hitetlenkedéstől
megfagytak.
Minden bátorságomra szükségem van ahhoz, hogy folytassam.
– Van egy kislányunk.
Továbbra is egy centire áll tőlem, a mellkasa egyáltalán meg
sem mozdul, nem vesz levegőt.
– Kicsivel fiatalabb, mint Magnolia. Zárt örökbefogadás volt. –
Alig bírok ránézni, amikor megrándul a szemöldöke, az ajka
elvékonyodik, az állkapcsa összeszorul. – Lemondtam róla, Kenna –
préselem ki magamból a legnehezebben kipréselhető három szót,
amit valaha is ki kellett mondanom.
Nem vesz levegőt. Nem is mozdul. Egyáltalán nem. Átölelem
magam, csak hogy ne essen szét a testem.
– Belehalok, annyira tudni szeretném… – folytatom kínkeservek
közt suttogva. – Nem tudom, hogy a te szemedet vagy az
enyémet örökölte-e. Nem tudom, hogy boldog-e. Hogy van-e
valakije… vagy nincs. De azt tudom, hogy szükségem volt rád.
Szükségem volt arra, hogy elvigyél bennünket. Nem akartam
gyenge lenni és lemondani róla, de megtartani sem. Anya azt
mondta, hogy nem tarthatom meg. És megijedtem, elárulva
 gy g gj
éreztem magam, ezért aztán lemondtam róla… ahogyan legjobb
tudomásom szerint te is lemondtál rólam.
Nem vagyok képes ránézni. Túlságosan mozdulatlan, túl
csendes. Karja a teste mellett lóg, a keze ökölbe szorul, az
ujjbegyei elfehérednek.
Válasza hiánya megrémít.
Soha, de soha többé nem fog szeretni téged, Pandora …
Soha többé nem fog bébinek vagy Pinknek hívni, mintha az
lenne a valódi neved, és a benned rejlő sötétség ellenére is
megérdemelnéd…
– Ezért váltottam iskolát – folytatom.
Körmeimmel a karomat simogatom, fel és le, fel és le, fel és le.
– Ott ismertem meg az új barátaimat. Melanie-t, Brooke-ot és
Kyle-t.
Úgy bámul rám, mintha most téptem volna ki a szívét, de
igazából.
Én pedig hat év óta először sírni kezdek.
– El akartam vetetni. Egyedül nem tudtam mit ajánlani neki. –
Valamilyen szinten tudtam, valahogy igenis tudtam, hogy ha
egyszer beszélni fogok erről valakinek, mondjuk neki, akkor
teljesen kijön belőlem (mint amikor az ember kinyomja a
fogkrémet a tubusból), és azt már nem lehet visszatenni. És mint
az a fogkrém, a vallomásom is megállás nélkül folyik belőlem. – De
mivel kiskorú voltam, a klinika felvette a kapcsolatot az
anyámmal. Így tudta meg, hogy terhes vagyok. És még ha rossz is
volt, amit anyám tett, hogy eltávolított minket egymástól… és
hogy apádat használta fel ellened… attól még ő nem gonosz. Épp
akkor vesztette el apámat, és emésztette az aggodalom, hogy
engem is elveszít. Azt akarta, hogy szüljem meg. Azt mondta,
hogy vannak a világban szülők, nálam jobb szülők, akik jobb esélyt
adhatnak a babának. Így hát igent mondtam, de… – A hasamra
szorítom a kezem. – De nem tudtam, hogy ennyire kötődni fogok
hozzá abban a kilenc hónapban. Egy részed volt, ezért szerettem,
de fájt, hogy ott van bennem, te meg elmentél nélkülem Seattle-
ből. – Elfordítom a tekintetemet, majd mégis visszapillantok rá, a
szemem közel van a nyakához, így látom, hogy a pulzusa milyen
keményen, hevesen lüktet.
– Aláírtam egy nyomtatványt, amiben az állt, hogy nem fogom
megkeresni, de persze tudom, hogy valahol él. Soha az életben
nem fogjuk megtudni, hogy bántják-e, vannak-e barátai, vagy
tudja-e magáról, hogy ki ő. Soha nem tudjuk meg, hogy jó anyja
van-e, mert bármennyire is jónak tűnnek papíron az emberek, mi
van, ha mégsem olyan jó az az anyuka? Valószínűleg jobb, mint én,
de akkor is… – A tekintetem találkozik az övével, és azt hiszem, a
benne dúló fájdalom, tehetetlenség és kín pontosan az én
érzéseimet tükrözi. – Kíváncsi vagyok, be tudott-e illeszkedni.
Lehet, hogy mogorva, mint én, és az emberek nem értik meg őt.
Vagy talán nyughatatlan, mint te. Vagy gyönyörű, muzikális és
vidám, mint te.
Ezt nem tudom folytatni, de amikor abbahagyom, egyszer csak
meghallom Mackenna rekedt hangját.
– Pink – szólal meg, aztán megköszörüli a torkát, megrázza a
fejét, és hosszú pillanatra megint hallgat. Lehajtja a fejét,
levegőt vesz, ki és be, ki és be, ki és be. – Anyád felkeresett
engem…
– Kenna, tudom – ismerem be, és teszek egy lépést felé. –
Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
– Nem, Pink. Hat kibaszott évvel tartozom neked. Tartozom
neked, mert ott kellett volna lennem veled és vele…
– Nem, mert túl sokáig vártam azzal, hogy elmondjam ezt
neked, és aztán meg… elmentél. És híres lettél. Megvalósítottad
az álmaidat, és akkor már képtelen voltam elmondani neked. Úgy
voltam vele, ha engem nem akartál, biztosan őt sem akarnád.
– Bébi, én elmentem volna érted. Kurvára szerettelek. –
A karjába húz, és érzem, mennyire remeg, mennyire megrázta a
vallomásom. A dereka köré szorítom a karomat, csókot nyomok
vaskos nyakára, és csak arra vagyok képes, hogy újra meg újra
megcsókoljam, ahogy ott áll velem, és alig bírja megfékezni az
érzelmeit izmos, feszes testében. – Van egy lányunk – suttogja
szinte áhítattal a fülembe.
 – Volt egy lányunk – suttogom, és szégyenkezve lehajtom a
fejem.
Elkapja az állam, és megemeli az arcomat.
– Csináltunk egy lányt – javít ki.
A torkom mélyét tüske szúrja, de sikerül megszólalnom.
– Igen.
Hirtelen sötét fellegek gyülekeznek a szeme elé.
– A lányaimnak szükségük volt rám… de én nem voltam velük.
Fájdalmak közt vergődtem. Lázadó voltam, aki senkinek nem kell,
és egy hülye dalt írtam arról, mennyire utálom a csókodat. – És
most megdörzsöli az ajkamat azzal az ezüstgyűrűvel, amire már
annyira vágytam, és az egész testem beleborzong. – Pedig
valójában csak a csókodat akartam. Még egy csókot, tőled. Meg
azt, hogy ezek az ajkak azt mondják, szeretsz engem.
– Nem láthatjuk őt… nem beszélhetünk vele. Fogalmad sincs,
mennyire sajnálom ezt.
– De, beszélni fogunk vele – biztosít acélos határozottsággal,
és a gyűrűje az államon és a nyakamon siklik végig. – Megtalálom a
módját, hogy beszélhessünk vele.
Szerelem érzése árad szét bennem. Évek óta nem mertem még
csak remélni sem ezt… de most nem tudok mást érezni, csak
reményt.
– Akkor nem gyűlölsz?
Egy másodpercig habozom, de nem tudok parancsolni a
kezemnek, ami felkúszik a nyakán, egyenesen a fejéig.
Keserűen felnevet, egy pillanatra bizonytalanul az ajkába
harap, mielőtt a szemembe néz.
– Gyűlöltelek téged, anyádat, apámat, azt, hogy nem vagyunk
együtt… Mindent gyűlöltem, amennyire csak lehetett, de
mostanra kifogytam a gyűlöletből, Pink. – Továbbra is az ajkát
harapdálja, a tekintetéből egyszerre árad sajnálat és elfogadás,
de az utóbbi erősebb. – Szeretlek – suttogja. – És elszúrtuk.
Nagyon elszúrtuk. A picsába, nem akarom még egyszer elszúrni.
És te?
– Jaj, istenem, én sem!

Ú
 – Akkor szeretsz engem? Úgy értem, hogy igazából, Pink,
örökké meg minden?
Ezredszer kérdezi tőlem, hogy szeretem-e.
A szívem válaszul megremeg a mellkasomban.
Lehunyom szemem, és összeszedem a bátorságomat.
– Ugyan már, bébi. Csak három szótag! – Ajkát a fülemhez
érinti, a hangja sürgető, szinte könyörgő. – Az a szó olyan, mint a
varázslat. Mondd ki, és meglátod, utána jó lesz minden!
– Több ezer ember előtt mondtam ki, te mohó! – suttogom
kuncogva, aztán teljesen komolyan hozzáteszem: – Kenna, soha
életemben nem mondtam még ezt egyetlen férfinak sem, kivéve
apámnak, és nézd meg, mit tett velünk!
– Attól, hogy visszatartod azt a szót, nem fáj kevésbé. –
Végigsimítja rózsaszín hajtincsemet a hüvelyk- és mutatóujjával.
– Igen, hibát követett el. De a különbség az, hogy neki nem volt
esélye, hogy helyrehozza, nekünk viszont van. Gyerünk, Pink,
mondd ki, mondd ki! Az elkövetkező évtizedekben megérted majd
ezt, ezt most megígérem neked. De most mondd ki végre, hogy
szeretsz engem!
– Oké, kurvára!
A nevetése mély, kellemes.
– Még most sem mondod ki az sz betűs szót? – kérdezi. – Azok
után, amin keresztülmentünk? Ennyi külön töltött év után, amikor
együtt lehettünk volna?
A szívemben lévő remegés a végtagjaimra is átterjed.
Szeretlek.
Ez csak egy szó.
De amikor a szívedben érzed, mennyire valódi és igaz, és aztán
valaki megbánt, és félsz, hogy újra elveszíted, akkor egyszerre
több lesz egy szónál. Mindenné válik. Mindenné, ahogy ez a férfi
is mindenné lett számomra.
Mackenna hirtelen lehajtja a fejét, ujjait a felsőm pántjai alá
csúsztatja, majd leengedi a vállamról. Megcsókolja csupasz
bőrömet, az ajka egyszerre szeretetteljes és gyengéd, és a
csókja olyan hatással van a puncimra, mintha egy ágyúgolyót
lőttek volna belém. Amikor halkan felnyögök, felemeli a fejét, és
 y g j
látom, hogy a tekintetében ellentétes érzések örvénylenek, amik
közül a vágy és a szükség az úr.
– Minden rendben lesz, Pink, ígérem – suttogja. – Meg fogja
tudni, hogy szeretjük őt.
Erős, gyengéd kezek tekerednek a tarkóm köré, és megcsókolja
a homlokomat. Egy pillanatig ott maradunk, csendesen gyászolunk,
ezt követően pedig lágy, lázas csókok záporoznak az arcomra –
másodpercről másodpercre lázasabbak és nedvesebbek, és
amikor halk farkasmorgással felnyög, tudom, hogy tényleg
szüksége van rám. Szüksége van a közelségemre. Arra, hogy
érezze a kapcsolatunkat. Hogy újrateremtődjön benne. Istenem,
nekem is szükségem van erre.
– Szükséged van rám, ahogy nekem is rád? – kérdezem tőle
halkan, már szinte könyörögve. – Az a terved, hogy minden egyes
centiméteremet felfalod, ahogy én is azt tervezem, hogy minden
egyes centiméteredet felfalom?
A szavai zaklatottak, az arca figyelmes, komoly.
– Kétséget ébresztettem benned valaha is, hogy nem így van?
Megrázom a fejem, aztán pedig, mivel szükségem van rá, mert
akarom őt, mert szeretem őt, lassan lehúzom magamról a
felsőmet.
Most még nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Tudnom kell,
hogy itt van nekem, és meg kell mutatnom neki, hogy itt vagyok
neki. Éreznem kell a szeretetét, a megbocsátását…
Azt, amit anyám sosem tanított meg nekem, de Mackenna most
meg fog.
Mert ahogy most rám néz – elfogad a bennem rejlő sötétséggel
és rózsaszínnel együtt, ahogy felemeli a kezem, és megnézi a
gyűrűmet –, abból tudom, hogy ő is biztosan érzi, hogy elfogadom
őt.
Levetkőzöm, majd halkan megkérdezem:
– Mit akarsz velem csinálni? Ma este én vagyok a jutalmad,
úgyhogy a győztes dönt!
Ott állok előtte, és nem viselek mást, csak egy halvány mosolyt.
– Mit nyertem? – kérdezi pimaszul, miközben kinyitja az övét.
– Engem.
 g
– Valóban?
Ledobja a nadrágját a földre. Olyan gyönyörű, hogy összefut a
nyál a számban napbarnított bőre láttán. Mindezt úgy kínálja fel
nekem, mint a cukorkát.
Gyengéden vigyorog, ahogy kinyújtja a kezét, és finoman
végigsimít a mellbimbóimon, amik mindig olyan átkozottul
bosszantóak és redősek, mint a ceruzaradír. Majd Kenna az egyik
mellem köré fonja az ujjait, és lehajol.
Megszopogatja, nedvesen cuppog, akár egy csecsemő, majd a
másik mellbimbómmal ugyanígy bánik. Na és, a puncim? Azt szép
lassan ujjazni kezdi. Újabb nedves, cuppanó hangok következnek,
a testem magába akarja szippantani az ujját.
– Annyira gyönyörű vagy, annyira csodálatos! Te vagy az én
tökéletes kis gonosz pink boszorkányom. Ma este szeretkezni
fogok veled. Újrakezdjük, az óra most indul. Ezen az estén. Az a
tervem, hogy végignyalom hosszú lábaidat, egészen a puncidig,
aztán jól megszopogatom a melleidet. Mit szólsz?
– Ah, kérlek! – nyögöm, és a testem hullámokat vet.
Végigsimítom izmos karjait. Mackenna vigyorog, nem, nem
egyszerűen vigyorog. Az a szexinél is szexibb vigyor jelenik meg
az arcán, ami arra késztet, hogy harapjam le a mocskos, szexi
száját. Elkezdem rágcsálni, és amikor felnyög, megőrülök a
kéjvágytól.
– Kenna!
A tenyerével beburkolja az egyik mellemet, az arcomba liheg,
mélyen a szemembe néz, majd megcsókolja a halántékomat.
– Olyan, mintha ez lenne az első alkalom, ugye?
Bólintok, és kifújom a levegőt, de nem miatta vagyok ideges.
Hanem magam miatt.
Ki akarom mondani. Azt akarom, hogy tudja. Mégis
visszanyelem a szavakat, amiket ki akarok mondani, amiket ki kell
mondanom, de ő vár tovább. Ahogy korábban is folyton erre várt.
Készen állok. Annyira készen állok és annyira meg vagyok
rémülve, de mindez nem számít, mert ő az egyetlen, az
egyetlenegy számomra. Először a meleg bőrével érintkező
kezemmel mondom ki. Az ajkammal végigsúrolom az izmait, így
mondom ki másodjára.
– Kenna…
Nyögdécsel. Úgy tűnik, tudja.
– Mondd ki, Pandora! Mondd úgy, mintha komolyan gondolnád!
A mellkasom emelkedik és süllyed, ahogy két ujja közé csípteti
a két mellem hegyét, mire a bimbóim megmerevedve felé
fordulnak. Ziháló légzésem egyre gyorsul.
– Ha kimondom, ígérd meg, hogy azonnal megismétled! –
könyörgök.
– Nem vállalok garanciát – incselkedik, és tovább csipkedi és
forgatja a mellbimbóimat.
A mozdulatok hatására a puncim összerándul, kis fodrai
megremegnek.
– Ó, Kenna! – nyögöm, majd megragadom a tarkóját, és
magamhoz húzom. – Szeretlek.
Megcsókolom, a szájára helyezve a számat, és hirtelen már
nincs is szükségem rá, hogy kimondja.
Nekem kell ezt kimondani… és kimondani… és kimondani. Addig,
addig mondogatni, míg azt nem mondja, hogy fogjam már be a
számat.
Ki kell mondanom, mert oly hosszú időn át nem mondtam ki
egyszer sem.
– Szeretlek. – Kezeimet a vállára csúsztatom, onnan fel a
fejéhez, és a számat ismét az ajkára helyezem. Reszketés rázza
meg karcsú, erős testét. – Szeretlek – suttogom, egyszerre
csábítóan és gyengéden, és végigsimítok a hátán, megmarkolom a
fenekét, majd egyik kezemmel előrenyúlok, és megsimogatom
merev farkát.
Felnyög. Istenem, imádom, amikor nyög! Azon a rekedtes
hangján!
– Ez az, Pink, mutasd meg! Mutasd meg, mennyire akarsz engem!
Mondd, hogy akarsz engem! Hogy élvezed, hogy akarsz engem!
– Szeretem, amit velem csinálsz, és azt is szeretem, hogy
akarom ezt – sutyorgom, és az ajkammal megdörzsölöm borostás
állát, majd ismét harapdálni kezdem az ajkait.
 j p j
Megszorítom a péniszét, és érzem, hogy merev.
– Ahhh, bébi! – morogja, de mintha fájdalmat érezne, mégis
ösztönösen mozgatni kezdi a csípőjét a kezemnél. – Kurvára
imádsz incselkedni, ugye? – Egyik kezét a lábam közé tolja, és a
középső ujját becsusszantja a puncimba. – Egy édes, forró,
begerjedt kis kópé vagy, aki csak arra vágyik, hogy jól
megujjazzák, így ni!
Megáll bennem az ujja, és bármit is akartam mondani, csak
nyögés formájában tudok válaszolni. Szélesebbre tárom a
combjaimat.
– Ó, igen, Mackenna, kérlek! Kényeztess, ahogy csak te tudsz!
Ajka a halántékomra simul, és újra belém nyomja az ujját.
– Mondjál mocskos dolgokat! – suttogja. – Mondd el, mire
gondolsz! Hogy mit akarsz!
– Arra gondolok, hogy a farkad ennél is vastagabb. Meg
hosszabb. És… jobb… mint az ujjad. De azért az ujjad is jó…
– Jó?
Mélyebben döfköd.
– Ó, igen. Igen, így… kérlek!
Halántékomra tapadó ajka elmosolyodik. Egy második ujját is
belém dugja, és ez most pont jó – pont jó –, közben az alsó
ajkamat harapdálja.
– Szereted, amikor ezt csinálom?
– Igen – rebegem.
Felhördül.
– Pandora?
– Igen?
– Kurvára szeretlek, Pink.
Szexi mosollyal figyeli a reakciómat, majd szexi szájával a
szám felé közelít. Pusztán az beindít, hogy érintkezik az ajkunk.
Aztán rám tapasztja a száját, és érzem. Tűzijáték. Robbanást
érzek a testemben, ahogy az ujja újra belém csusszan és ezzel
együtt a nyelve is a számba. Igen, lécci! Olyan éhes vagyok!
Tudja jól, hogy elélvezek, mert egy gyengéd nyomással
szétválasztja az ajkaimat, és kanyargós mozdulatokkal
becsúsztatja a nyelvét, közben az ujjával tovább dolgozik
bennem.
A fejemet tekergetem és nyöszörgök:
– Ahh, Kenna… Kenna!
A szája elhallgattat, és már három ujját csúsztatja belém,
amíg úgy nem érzem, hogy felnyársalt, megszállt, elfoglalt és nem
ereszt. A csókja ugyanolyan vad. Mintha már a lelkemet falná, és
azt akarom, hogy falja még jobban.
Amikor az összehúzódásaim megszűnnek, lihegve fekszem az
ágyon. A holdfény tetőtől talpig megvilágít, már semmi sem
takarja a testem. Nem szólok semmit, csak őt nézem, ezt a
bámulatos, férfias embert. Az alsó ajkamat harapdálom, és alig
várom, hogy újra megcsókoljon. A tekintete fel-alá vándorol a
testemen.
– Mire vársz még? – zihálok.
– Mire ez a nagy sietség? – vigyorog. – Előttünk áll az egész
éjszaka.
A bokámnál kezd simogatni, majd kínzó lassúsággal és egy
szakértő pontosságával végighúzza a kezét a testem oldalán, fel a
csípőmig, a derekamon köröz, majd a bordáimon, és végül
betakarja az egyik hetyke mellemet.
– Megőrjítesz! – kiáltok fel.
Nem vesz tudomást a kiáltásomról, még mindig olyan csillogó
szemmel néz rám, ami azt üzeni: örül, hogy az őrületbe kerget.
Leereszti a fejét, és megcsókolja a mellbimbómat. A szájába
szippantja. Halkan felsikoltok, a hátam ívbe feszül, lebénulok a
gyönyörtől.
– Ó, istenem, kérlek… még egyszer!
Lábaimat a háta köré kulcsolom, karjaimat a nyaka köré fonom,
és levegőért kapkodom.
Visszahúzódik kissé, majd belém tolja a farkát. Abban a
másodpercben, hogy becsusszan, remegni kezdek, ő pedig
megmarkolja a hajamat, és mint az őrült, pumpálni kezd.
– Olyan szűk vagy.
– Aaaaah!
 Káromkodva leszorít és döfködni kezd, én pedig zihálok
szenvedélyes szeretkezésünktől, légzésünktől és nyögéseinktől.
– Mondd ki, te gyönyörűség! Mondd ki még egyszer!
A puncim olyan mohó és érzékeny lett attól, hogy ki-be
rángatja a farkát bennem, és most újra összeszorulnak lenn az
izmaim. Érkezik az újabb orgazmus. Az ajkamba harapok, a
fejemet dobálom, és amikor Kenna megcsípi a mellbimbóimat,
egyszerűen felrobbanok, érzem, ahogy ő is megfeszül, és
erőteljesen elélvez. Még soha, de soha nem láttam őt így
elélvezni.
– Szeretlek – lihegem zihálva.
– Én is szeretlek – nyögi.
Majdnem leszédülünk az ágyról. Folyamatosan pislogok, és a
plafont bámulom. Hát, basszus! Nem hiszem el, hogy kimondtam.
És olyan könnyen jött. Nincs többé félelem. Nincs többé
bizonytalanság. Szerelmes vagyok, és kőkemény rosszlány vagyok,
mert ezt be is vállalom!
– Szeretlek – ismétlem meg, és a könyökömre támaszkodva
megcsókolom az állát. – Szerelmes vagyok beléd, te szemét
rohadék, mocsok faszfej, SZERETLEK! – ordítom, majd röhögni
kezdek, amikor felém gurul, rám hengeredik, és ő is üvölteni
kezd:
– Végre észhez tértél, asszony!
Sóhajtok, és magamhoz ölelem.
– Jaj, Kenna … mit fogunk csinálni?
Átölel, ahogy fekszem, aléltan ebben az ágyban, a szájához
emeli a kezemet, és megcsókolja a második legértékesebb dolgot,
amit tőle kaptam. Az anyja gyűrűjét.
– Összeházasodunk.
 Huszonhárom

Vég és kezdet

Mackenna

Azt hiszem, minden kezdet keserédes, mert benne van a

befejezés lehetősége. Ez a kezdet, ami most érkezett el az
életembe, megköveteli, hogy befejezzem a Crack Bikinivel a
munkámat. Majdnem hat évig voltam velük!
Ez pont elég volt ahhoz, hogy tanuljak, éljek, és kiénekeljem a
szívem minden kibaszott fájdalmát. És a fenébe, ahhoz is elég
volt, hogy rájöjjek, nem akarok rocksztárként meghalni.
Családos emberként akarok meghalni… aki korábban énekelt.
Már régen közöltem Lionellel, hogy kiszállok. Mondtam neki,
hogy csak magamnak akarok zenélni. A saját házamban. A saját
szabadidőmben. Elmondtam neki, hogy a barátaimnak akarok
játszani kis bárokban, esténként, és gyökeret akarok ereszteni
valahol.
Nem. Nem csak úgy valahol.
Seattle-ben akarok gyökeret ereszteni a barátnőmmel.
Ő számomra a kezdet, a kezdet, amire hat évet vártam, és
amiről már nem is gondoltam, hogy megkapom, egészen addig,
amíg újra nem láttam. De a Crack Bikinitől vett búcsú nem
fájdalommentes.
A dalszövegek, amiket felveszek, nem nélkülözik a fájdalmat.
Pandora gyötrődik emiatt. Folyton azt kérdezi, biztos vagyok-e
benne, hogy el akarom hagyni a zenekart. Azt mondogatja:
– Nem kell elhagynod miattam.
– Nem, Pink, magam miatt teszem – ígérem neki.
 Az igazság az, hogy magam miatt és apámért. De leginkább
kettőnkért.
A főhadiszállásunkon vagyunk. Azon a helyen, ahol a srácokkal
több dalt is felvettünk, gyakran megállás nélkül. Pandora kint vár
rám, Lionellel beszélget. Nemcsak azt az egy dalt veszem fel,
amit Lionelnek ígértem, hanem egy másikat is.
Az ablakon keresztül látom Pinket. A mosoly az arcán? Igen, az
rohadt nagy dolog, és sokat ér nekem. Az ad erőt, hogy
folytassam, hogy felvegyem ezeket a dalokat, hogy túl legyek
ezen az egészen.
A srácok két kislemezt kapnak tőlem az új albumra.
A többi instrumentális lesz, sok gitárszólóval. A fiúk izgatottan
várják, hogy ezeket a szimfonikus, de gitárhangsúlyos dalokat
különböző énekesektől származó népszerű dalokkal mixeljük.
Szerintem kibaszott tökéletes cucc lesz, minden bárban ezekre
fognak táncolni az emberek.
– Biztos vagy ebben, ember? – kérdezi Lex, amikor odamegyek
elköszönni.
Kézzel tisztelgünk egymásnak, ahogy fiatalabb korunkban is
tettük, majd megveregetem a hátát.
– Igen, annyira biztos, amennyire te abban, hogy azt a ronda
sárkányt a karodon tartod.
– Kenna, haver, ha bármikor kedved van beugrani hozzánk, hogy
dolgozzunk új dalokon vagy turnézzunk… – kezd bele Jax.
– Akkor beugrom minden figyelmeztetés nélkül, és jól
megleplek titeket, rohadékok – viccelődöm, aztán lejátsszuk a
rituális kézfogásunkat.
Tudom, hogy Lionel előre látta, hogy ez lesz, azóta, hogy
apámat kiengedték a börtönből, és megemlítettem, hogy dolgozni
akarok vele a kapcsolatunkon. Hogy időt akarok fordítani a
megmaradt családomra.
– Tehetek bármit, hogy meggondold magad? – kérdezi Lionel.
Pandora felé nyújtom a kezem, aki kissé oldalt áll, hogy egy kis
privát teret biztosítson számunkra. Megragadom a csajomat a
tarkójánál fogva, és odahúzom magamhoz.
– Soha többé nem leszek hajlandó elhagyni ezt a boszorkányt.
 j gy y
– De Kenna, a zenéd…
– A zeném mindig velem lesz. – Felemelem Pink fejét, a
tekintete egyszerre sötét és játékos. – Meghallgathatom végre
azt a dalt, amit nekem írtál, ígéretedhez híven?
Répavörösre pirul az arca.
– Az első verzió már nem aktuális.
– Akkor írj másikat! Vagy van egy még jobb ötletem, nem írunk
egyet közösen?
 Huszonnégy

Pezsgő, csillogó,
új élet

Pandora

Ez a pillanat olyannyira próbára tesz, hogy pislogva bámulom a

körmeimet meg a lábamat. Mackenna Jones elhagyja a Crack
Bikinit…
Egész idő alatt figyeltem őt a stúdióban, ahogy kiénekelte
szíve minden érzését abba a két új dalba, amit itt hagy maga
után. A szemem hátuljában nem akar szűnni a bizsergés. SMS-t
írtam a barátaimnak, hogy… hazajövök, és hogy…
…összeköltözöm Mackenna Jonesszal.
Brooke és Melanie miatt majdnem szétrobbant a mobilom. Míg
Mackenna a dalokat vette fel, az ikrek ott lógtak körülöttem.
Éreztem rajtuk, hogy egyszerre boldogok és szomorúak:
szomorúak önmaguk miatt, de boldogok miattunk.
– Mindig is odavolt érted a srác – esküdözött Lex.
Jax a bátyja felé bökött egy hüvelykujjal.
– Úgy van, ahogy mondja!
A mosolyom megremeg kicsit. Mit is mondhatnék?
A búcsúzkodás szívás, és ez az első alkalom az életemben, amikor
lehetőségem van rá. Mackennától nem tudtam elbúcsúzni, mielőtt
elhagyott. Ahogy apámtól sem. A lányomtól sem. Ez az első
búcsúm, és ez egy nagyszerű búcsú.
– Én is érte. Ti pedig, srácok – teszem hozzá, a hangom
megbicsaklik kissé, ahogy végre vallomást teszek –, mostantól
tekintsetek az első számú rajongótoknak!

Ó
 – Óóó, hát mégis kedvel minket, Jax – nevet Lex, majd
mindketten rám vetik magukat.
Ölelkezünk, játékosan elkezdik fogdosni a fenekemet.
Mackenna ott terem, és egy pillanat alatt lerántja őket rólam.
– Hátrébb, barmok!
Lex felé fordul.
– Biztos vagy ebben, haver?
És elég jól ismerem Mackennát ahhoz, hogy tudja, nehéz
döntés ide vagy oda, ő most ebben nagyon biztos.
 Epilógus

Pandora

Seattle teljesen más, ha megváltoztatod a lencsét, amin

keresztül nézed. Egyik nap még az a hely, ahol összetörték a
szíved. A hely, ahol magányosnak érzed magad még akkor is, ha
több ezer ember megy el melletted autóval és gyalog. Egyik nap a
világ legesősebb, leglehangolóbb városa. Másik nap viszont az a
hely, ahol le akarod élni életed hátralévő részét. Mert ez az a
hely, ahol ott a kis unokatestvéred, a barátaid, a munkád és a
fiúd.
A fiúd.
Csak nem sóhajtottam?
De. Sóhajtottam.
Vigyorgok.
Boldogan, reménnyel tele, megbocsátva mindent.
Hogy történhetett ennyi minden néhány hónap alatt?
Most már tudom, mert az élet megtanította, hogy néha elég
egy másodperc ahhoz, hogy magadba roskadj. De idővel,
erőfeszítések árán, ha igazán kitartó vagy, össze tudod magad
szedni. Valóban segít, ha van valakid, aki ismeri a legmélyebb,
legsötétebb titkodat, és annak ellenére, amit tettél, továbbra is
szeret. Ez reményt ad. Ettől jobbá akarsz válni. Hogy soha többé
ne okozz csalódást magadnak és neki.
És az is igaz, hogy meg kell tanulni megbocsátani…
Mind másoknak, mind önmagadnak.
Most másképp érzem magam. Minden reggel érzem, amikor
felébredek. Hogy várom a napot. Az élet már nem szar többé.
Az emberek sem szarok, legalábbis nem mindenki.
Az első héten, amikor visszatértünk Seattle-be, találtunk
Kennával egy lakást, közel ahhoz a helyhez, ahol egy rockbárt
szeretnénk nyitni.
Az az idióta Pinknek akarja hívni, és az összes barátom – Mel,
Brooke és Kyle is – teljes mellszélességgel az ötlet mellett áll.
A védjegyemnek számító ezüst és fekete színekben dekorálom ki,
és most, hogy tulajdonosai vagyunk a leendő létesítménynek,
napközben ott dolgozom, Mackenna pedig a stúdióban, amit alig
három szinttel feljebb vásárolt.
Toborzott néhány zenekart, hogy hét közben a Pinkben
játsszanak. És ami még jobb, különleges szívességként Jax, Lex
és a Crack Bikini is fellép a nyitóesten.
Az a két idióta folyton telefonál. Próbálnák visszacsábítani
Kennát a bandába. Ő válaszul csak nevet, és viccelődve mondja: „a
nagy faszt”, meg hogy „kopjatok már le”. Jelenleg új albumon
dolgozik, aminek a címe Bones. Megőrülök a dalokért. Annyira
csupaszok, mások, mint amiket a Crack Bikiniben alkotott.
Keményebbek. Nyersebbek.
Éjszakánként elvisz magával, akkor is, ha tiltakozom, mert
fáradt vagyok. Hiszen ő csavargó, ez egy további farkasos
vonása.
Hétvégenként áthívjuk magunkhoz Magnoliát. Szeret velünk
lenni. Anyám próbál együttműködni, így, ha nem tetszik is neki,
hogy néhány hétvégén ide kell adnia nekünk Maget, hagyja, hogy a
magunk módján éljünk. Így próbál megbékélni Mackennával.
Emlékszem Mag és Kenna első találkozására.
Anya kitette az unokatesómat. Előre megbeszéltük a
látogatást, szóval, vártuk Magnoliát. Felcsengetett az
előcsarnokból, majd hirtelen kinyílt a lakás ajtaja, és ott állt, a
szeme csillogott a kíváncsiságtól.
– Pan, Pan, ki ez? – kérdezte.
Macskaként tekeredett a lábam köré, én pedig magamhoz
szorítottam. Kenna félretette a gitárt, amivel épp babrált, és
olyan mosoly jelent meg az arcán, amit akkor, erre jól emlékszem,
szívszorítóan cukinak találtam.
Észrevettem, hogy Mag végigméri a pasimat.
És észrevettem, hogy Mackenna is végigméri őt.
 – Nem engeded be a vendégünket, Pandora? – kérdezte
Mackenna kíváncsian.
– Te ki vagy? – kérdezte aztán Mags a homlokát ráncolva.
– Te ki vagy? – vágott vissza Kenna, felhúzva az egyik
szemöldökét, majd mögém nyúlt, és becsukta az ajtót mögöttünk.
– Magdalena vagyok – mondta.
– Magnolia – javítottam ki nevetve.
Rámosolygott, a lány tovább méregette.
– Magic Mike, üdvözöld a barátomat, Mackennát! – mondtam, és
kicsit előrébb löktem az unokatestvérem.
– Az mit jelent? – kérdezősködött tovább Mag a Kenna alkarján
lévő tetoválásra mutatva. – Miért hordasz karkötőt? A fiúkat
szereted, ugye?
– Mag! – nevettem, és a konyha felé tereltem. – Gyere, épp házi
pizzát készítünk!
Mozzarellaszórás közben Mackenna rám nézett, a tekintete
ugyanolyan intenzív volt, mint mindig.
– Ő…
– Ő kicsit idősebb, mint a lá…. ööö, aha.
Egy pillanatig szomorúan néztünk egymásra, aztán Kenna
mögém lépett, megfogta a kezem, és az alkarján lévő öt kínai
szimbólum fölé helyezte.
– Azt jelenti, érted élek – súgta.
– Tessék?
Nevetve odébb áll, hogy segítsen Magnoliának a pizzára pakolni
a pepperóniszeleteket.
– Nem ismétlem meg. Részeg voltam, és csak egy dolog járt a
fejemben.
– Mármint én?
– Ja. Egy ilyen tetoválással nem könnyű elfelejteni téged,
tudod? – motyogja.
– De büszkén viselted?
– Csak azért, mert ez az igazság.
Egy hónappal a filmbemutató előtt hallottuk, hogy a film
előzetese arról vált híressé, hogy átrohanok a színpadon,
megcsókolom Mackennát, majd azt suttogom: „Az enyém vagy.
Akarlak téged. Szeretlek. Az enyém vagy.”
Meglepő módon ezután lett egy online rajongói klubom.
Meglepődtem! Néha még kapcsolatba is lépek a rajongókkal. Amíg
Kenna rajongói nem lincselnek meg a premieren, addig minden oké.
Megígérte, hogy senki nem fog hozzám érni.
És én hiszek neki, mert sajnálatos módon valószínűleg tényleg
az lesz majd, hogy át akarnak nyúlni a vörös korlátokon, hogy
megfogdossanak.
Mindenesetre, alig egy héttel a premier előtt azon kapom
magam, hogy olyan izgatott hangon hívom Melanie-t, mint még
soha. Annyira boldog vagyok, hogy feltűnik, még a hangszínem is
más lett.
– Összeházasodunk.
– Vááá! Úristen! Hogyhogy? Mikor? Mikor kérte meg a kezed,
és hogyan?
– Hát, már megbeszéltük, hogy ez lesz, de a lánykérés nem volt
giccses, mert tudta, hogy különben el sem fogadnám a gyűrűt –
magyarázom a gyűrűmet nézve, majd felnézek a páromra, aki az
ágyon fekszik, a feje alatt keresztbe tett karokkal, és az
ágynemű nem takarja a felsőtestét.
– Ha most arra utalsz, hogy Grey lánykérése giccses volt,
amikor egyenesen közölte velem, hogy össze fogunk házasodni és
kész, akkor elment az eszed. Az volt a legjobb, legkevésbé sem
giccses lánykérés, amiről valaha hallottam.
– Kenna az ágyban kérte meg a kezem, miközben… tudod…
illeszd be ide a legvadabb fantáziádat…
– Jó, hát, ez sem giccses! Nem is olyasmi, amiről mesélsz majd
a gyerekeknek, mi?
– Na, most már gyere ide!
– Mindjárt ott vagyok!
Felhívom Brooke-ot és Remyt.
– Összeházasodtok?! Remington! Találd ki, ki megy férjhez?
Remy rövid időre átveszi a telefont.
– Gratulálok nektek.
Hamarosan átjön hozzánk Melanie, ijesztő pasijával az oldalán.
 j j p j
– Demóna, hát férjhez mész?
Megölel a szokásos vidám és gyengéd módján, ringatjuk
egymást. A férfiaknak nincs más választásuk, mint bemutatkozni.
– Greyson – hallom Melanie vőlegényét. – Gratulálok, haver.
– Mackenna – mutatkozik be Kenna, majd megfogják és
megrázzák egymás kezét.
– Istenem, nézd azt a gyűrűt, egyenesen obszcén! Ez komolyan
obszcén gyűrű, Kenna, jól csináltad!
Melanie teljesen el van ragadtatva.
– Greyson, láttál már valaha ilyen szépet?
– Soha – motyogja Greyson, és észreveszem, hogy valójában
Melanie-t nézi, nem is a gyűrűmet.
Mackenna rám szól, hogy azonnal üljek le mellé a nappali egyik
kanapéjára. Greyson és Melanie a szemköztire telepednek le.
Ünnepelünk, és elmeséljük egymásnak, ki honnan ismeri a másikat,
nagyszerűen telik az idő. Még Kyle is beugrik a barátnőjével, és
koccint velünk.
Később a férfiak a saját vállalkozásukról beszélgetnek, én
pedig azon kapom magam, hogy Melanie-t faggatom arról, milyen
legyen az esküvői fogadás. El sem hiszi, hogy tényleg erről
kérdezgetem.
– Komolyan, ez már szinte hátborzongató, Pan! – csattan fel.
Elnevetjük magunkat, de nemcsak mi, hanem Kyle barátnője,
Terry is, és hamarosan már fáj az arcom a sok vigyorgástól.
Egész idő alatt érzem, ahogy Kenna keze csupasz karomon és a
vállamon mozog, szelíden emlékeztetve, hogy mellettem van, még
akkor is, ha ő a fiúkkal beszélget, én pedig a lányokkal.
Én is folyton megérintem, lopva, megszorítom a kezét,
megdörzsölgetem kemény combját, csak hogy tudja, egy
pillanatra sem felejtem el, hogy mostantól kivel vagyok.
Aznap este becsusszanok az ágyba a pasim mellé, és szívem
minden szenvedélyével megcsókolom. Rágcsálom az állát, a
kezemet végigcsúsztatom szexi tüsi haján, és olyan közel nyomom
magam hozzá, amennyire csak tudom. Megrágcsálom a magányos
kis gyémánt fülbevalóját, aztán a másik fülét, amiből hiányzik a
gyémánt, ugyanis az van a gyűrűmben. Azt a szót suttogom bele,
gy gy gy g
amit oly sok időn át féltem kimondani. Annyi éven át nem
mondtam ki, hogy „szeretlek”, de most már megy, és nem győzöm
elégszer mondani. Nem győzöm elégszer hallani. És Kenna sem
mutatja jelét annak, hogy azt várná, fogjam már be a számat.
Maga alá gördít, és egyetlen biztos, tökéletes mozdulattal
átveszi az irányítást, a lehető legközelebb és legmélyebbre
kerülve hozzám.
Másnap vasárnap reggel van, és az I Heart rádiót hallgatjuk,
ahogy általában szoktuk, ébredés után. És akkor megtörténik.
– És most lejátsszuk az első kislemezt a Crack Bikini új
albumáról. A címe Lullaby.
Hirtelen mindketten elcsendesedünk. És ott, a karjaiban – ahol
szeretve és elfogadva érzem magam, ahol meleg van, és
biztonság, ahol tudom, hogy akar és megbocsátott – behunyom a
szemem, egyik fülemmel a szívverését hallgatom, a másikkal pedig
a dalát.

Fiatalon és szerelmesen
Azt hittük, minden a miénk,
Ha gyötör a magány, a szomorúság
Ha átölelnél valakit
Kicsikém, hallgasd a dalom
Az altatódalom

Jövőre öt-, majd hatéves leszel

Aztán hipp-hopp már tizenöt
És indul a felnőtt életed
Rúzs, csajok, pasik, több első alkalom
Fáj, hogy ebből semmit nem láthatok

Szükséged volt ránk,

És mi nem voltunk veled
De kicsikém, kérlek, fogadd ezt a dalt
És tudd: anyád, apád szeret

Úgy gondoltuk
 gy g
Jobb lesz az életed mással
Aki nem ilyen sérült, vad, fiatal
Édes kicsi lányunk, ezt meg soha nem értheted
De most egy percre, hallgasd az énekem

Az időt, ha visszaforgathatnám
Felnőttként megállíthatnám
Elmondanám, ki vagy te
Hogy a miénk voltál egykoron
De az idő makacs dolog
Hibáztunk és elbuktunk
Ezt soha ki nem heverjük
És most itt állok
Remélve, hogy megérted
Veled semmi baj nincs
A vétkesek mi voltunk

Ne feledd el, kicsi lány:

Ez tényleg nem a te hibád
Tökéletes voltál; az is maradtál
A dalom feléd száll

– Ez volt a Lullaby – szólal meg a műsorvezető a rádióban. –

Máris a slágerlisták élén áll, mivel az énekes és menyasszonya
világszerte keresik a kislányt, aki nyolc évvel ezelőtt, január 22-
én született…
A könnyek némán csorognak le az arcomon. Mackenna szó nélkül
két kezébe veszi az arcomat, és hagyja, hogy a cseppek arra
folyjanak.
– Mit fogunk csinálni, ha megtaláljuk? – A hangom megbicsaklik,
és nyelek egyet. – Most már nem vehetjük el az igazi szüleitől. De
azt sem tehetjük meg, hogy ne próbáljunk meg valamilyen módon
az élete részévé válni.
– Bármit megteszünk, amit ő akar – ígéri nekem.
És a tekintete most is olyan, mint máskor: egy farkasé.
 Köszönetnyilvánítás

Ahogy mondani szokás, ez a könyv nem jöhetett volna létre sok-

sok csodálatos ember hatalmas segítsége nélkül.
Mérhetetlen hálával tartozom támogató családomnak,
férjemnek, gyermekeimnek, szüleimnek. És a kiadóm minden
munkatársának, akik a kezdetektől fogva hittek bennem.
Minden íróbarátomnak, akik nemcsak véleményt mondtak, de
szurkoltak is, vagy körbeadták a zsebkendőt, amibe a
könnyeinket törölgettük (srácok, tudjátok, hogy rólatok
beszélek!), és akiket jobban becsülök, mint azt szavakkal ki
tudnám fejezni.
És nektek is köszönöm, akik ezt most olvassátok. Hagytátok,
hogy a szavaim megérintsenek benneteket, és ezentúl azon
leszek, hogy ezt folytassam.

Katy
 A szerzőről

Szia! Katy Evans vagyok, és imádom a családomat, a könyveket, az

életet és a szeretetet. Férjnél vagyok, két gyermekem és három
kutyám van, és az időmet sütéssel, sétával, írással, olvasással és a
családomról való gondoskodással töltöm. Köszönöm, hogy velem
töltötted az idődet, és végigkövetted a történetemet. Remélem,
neked is azt jelentette érzelmileg, mint nekem. Ha szeretnéd
elmondani a véleményed, és segíteni az olvasóknak rátalálni a
Valós-sorozatra, azt nagyon nagyra értékelném. Ha szeretnél
többet megtudni a készülő könyveimről, keress meg az
interneten! Örömmel hallanék rólad!
Katy XO

Honlap: www.katyevans.net
Facebook: https://www.facebook.com/AuthorKatyEvans
Twitter: https://twitter.com/authorkatyevans
E-mail: authorkatyevans@gmail.com
 Méltatások

„Miért nem olvastam még ezt a könyvet??? Egyszerűen imádtam!

Szeretem a rocksztáros történeteket, és egy ilyen sztori Katy
Evans tollából… mit ne mondjak, fantasztikus!”
– Vivuska, moly.hu

„Fura. Ez a legjobb szavam rá. Annyira megszoktam – hah, jó vicc,

lánykám – a bokszot, hogy az, hogy hirtelen váltottunk a
rocksztárokra, egy picit lesokkolt. Teljesen más világ, viszont
ugyanaz a fűtött és forró erotika, csak szókimondóbban, mint ha
lefordítjuk magyarra. Szerintem a könyvnek a negyedét úgy
fogják lefordítani, hogy nem lesz pontosan olyan érzése az
embernek, mintha tényleg benne lenne a szexben.”
– Narutofan98, moly.hu

„Hát ezt rohadtul imádtam! Arra számítottam, hogy simán csak

tetszeni fog, de teljesen el vagyok ragadtatva attól, hogy
mennyire szerettem. Olyannyira, hogy most be kell pótolnom a
kihagyott korábbi részeket.”
– Beverly, goodreads.com

„Felgyulladt tőle a Kindle-öm! (...) Kenna szívből jövő szerelme

Pandora iránt nagyon meghatott.”
– Amy, Foxy Blogs, goodreads.com

„Erre a könyvre azóta várok, hogy az előző részekben

megismertük Pandorát. Már nagyon kíváncsi voltam, vajon mi
történt vele, és most végre megtudtam.”
 – Sharon ∞ is an emotional book junkie ∞,
goodreads.com

„Mindenki tudja, hogy imádom a rocksztárokat, és ez a könyv

egyszerűen tökéletes volt! Kenna olyan szexiiii, és KÖSZÖNÖM
AZ ÖSSZES FIKTÍV ROCKISTENT!”
– Bianca BJ’s Book Blog

„Az irodalmi minőség még mindig elsőrangú, Katy stílusa időnként

gyors tempójú, máskor szinte lírai, egészen magával ragad, olyan,
mintha egy költő sorait olvasnám.”
– Claire, goodreads.com
Tartalomjegyzék
Borító
A Ripped – Cafatokban lejátszási listája
P&M közös dalai
Egy – Titkok
Kettő – A boszorkány otthon hagyta a seprűt, de a
kibaszott paradicsomos szatyrát nem
Három – Úgy tűnik, meg kell csókolnom a békát
Négy – Amikor az élet szép volt
Öt – Kelepcében
Hat – Tudtam, hogy össze fogja kuszálni az agyam
Hét – A valóság nagy adagban
Nyolc – A múlt nem mindig marad a helyén
Kilenc – Úgy táncolok, ahogy fütyülnek
Tíz – Kezdődik a buli!
Tizenegy – A bántalmazók köztünk élnek, és a
„bántalmazó” alatt nem önmagam értem
Tizenkettő – Mindig ott van a rohadt kő, hogy felbukj
benne másodszorra is
Tizenhárom – A türelem farkast terem
Tizennégy – Tervek
Tizenöt – Úton egy rockistennel
Tizenhat – Olyan, mint egy szerelmi kiruccanás, csakhogy
mi nem vagyunk szerelmesek. VAGY IGEN?!?!?!
Tizenhét – Újra együtt a bandával
Tizennyolc – Találkozás a barátokkal
Tizenkilenc – Elengedés
Húsz – Pandora szelencéje
Huszonegy – Várakozó rocksztár
Huszonkettő – Melanie barátnőm azt mondja, hogy ne
várjak a hercegre – lehet, hogy egy koncerten találok rá
Huszonhárom – Vég és kezdet
Huszonnégy – Pezsgő, csillogó, új élet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről
Méltatások