Professional Documents
Culture Documents
M. Leighton - Rossz Fiúk 2. (Up To Me - Rajtam Áll)
M. Leighton - Rossz Fiúk 2. (Up To Me - Rajtam Áll)
L E IG H T O N
U P T O ME
rajtam áll
ROSSZFIÚK 2. KÖNYV
Írta: M. Leighton
A mű eredeti címe: Up to Me (Bad Boys Series Book 2)
ISSN 2060-7174
ISBN 978 963 399 393 4
magyar
nyomdatermék
NYOMDA- ÉS PAPÍRIPARI SZŐVETSÉG
Ám a múlt árnyéka kísérteni kezd. Valami van Cash birtokában, amit sötét bűnözők
akarnak megszerezni. Mindenáron. És ha Cash nem adja, hát elveszik tőle azt, ami a
legdrágább kincse.
Olivia mindig tudta, hogy ha beleszeret Cash-be, pórul járhat. De hogy ennyi veszélynek
tenné ki magát, azt nem is sejtette. Most rá kell bíznia az életét a férfira… és Olivia az életét
könnyebben bízza rá, mint a szívét.
Férjemnek,
aki nap mint nap boldoggá tesz.
És Istennek,
aki megajándékozott a férjemmel
1.
O liv ia
A SZEMEM SARKÁBÓL LÁTOM, hogy feltűnik egy kis fény a Dual hátuljában. Cash irodájának nyílik
az ajtaja, aztán becsukódik, ahogy Cash bejön a klubba. Felnéz, és rögtön találkozik a
tekintetünk. Az arckifejezése szándékosan közömbös, mert megkértem rá, de attól még
ugyanúgy elolvadok tőle. Forró pillantást vet rám. Máris megborzongok, ő pedig szerencsére
félrenéz. Ha nem tenné, nem miatta buknánk le, hanem miattam, mert kiugranék a pult mögül,
odarohannék hozzá, szájon csókolnám és visszacsalogatnám az ágyba.
Inkább elfordítom a tekintetemet, és a munkámra figyelek.
A francba!
- Hagyd, majd én - csicsereg Taryn, és átnyúl előttem, hogy elvegyen egy koszos poharat a
pultról.
Mosolyogva megköszönöm, de belül azon morfondírozom, vajon mik a hátsó szándékai a
rasztás rémnek. Egész este kedveskedik, de nem értem, miért. Sosem szokott hozzám kedves
lenni. Nyíltan ellenséges? Igen. Ravasz és gonosz? Az is. De kedves? Soha. Eddig meg voltam
róla győződve, hogy inkább szedne ízekre egy kihegyezett fogpiszkálóval, mintsem megkérdezze,
hogy vagyok.
Most viszont itt vigyorog rám, és a pult rám eső részét is kiszolgálja.
Hmmm…
A l a p j á b a n vé ve n e m va g yo k g ya n a kvó , d e …
Na jó, alapjában véve is gyanakvó vagyok. De megvan rá az okom. Életem során rengeteg
hátbatámadós, mószerolós, hazudós, önző seggfejjel volt dolgom, talán kissé már cinikus va g yo
k. D e n e m vé sze se n .
Szóval nagyon szeretném tudni, mit tartogat Taryn új, bájos modora. Mert hogy tartogat
valamit, az biztos. Lefogadnám az életemre. Vagy Taryn életére… Tök mindegy.
Szinte látom, hogy a kisminkelt kék szemei mögött hogy pörög az agya. Majdcsak elárulja
magát. És akkor végre megtudom, mi jár a zavaros fejében. Addig viszont nyugodtan
kinyalhatja a bojtos nyuszifarkincás popsimat, és segíthet, amennyit csak akar.
Taryn hozzám fordul, és mintegy mellékesen megkérdez:
- Van valami terved munka utánra? Arra gondoltam, elmehetnénk a Noirba, ihatnánk egyet,
cseveghetnénk egy kicsit.
Na, ez már tényleg nevetséges.
Döbbenten bámulom, és arra számítok, mindjárt mond valamit, amiből kiderül a turpisság. De
nem. Teljesen komolyan gondolja.
- Komolyan gondolod?
Mosolyogva bólint.
- Hát persze. Különben miért kérdezném? - Pedig
utálsz - bököm ki.
A francba! Pedig jó lett volna hagyni, hadd játsszon, hátha kiderül, mit akar.
Dehogy utállak! Ezt meg miből gondoltad?
Úristen! Hát teljesen hülyének néz?
Összefonom a karomat és Taryn felé fordulok. Nem is kéne itt lennem. Cash és én csak
órákkal ezelőtt értünk vissza Salt Springsből. Gavin talált helyettest nekem, mert Cash nem
tudta, visszajövök-e, vagy sem. Mégis itt vagyok, Marcót helyettesítem, ahelyett, hogy
meztelenül, összegömbölyödve feküdnék Cash karjaiban. Semmi kedvem ostoba játszmákhoz.
- Nézd, nem tudom, kit akarsz becsapni, de ha engem, befejezheted. Nem fog menni.
Taryn szóra nyitja vörösre rúzsozott cseresznyeajkait, de végül nem szól semmit. Ártatlan,
kedves arcán valami kissé hozzáillőbb arckifejezés jelenik meg. Nagyot sóhajt.
- Jó, bevallom, amikor idekerültél, kicsit féltékeny voltam rád. Nem tudom, tudtad-e, vagy sem,
de Cash és én régen jártunk. Nem is olyan rég még… voltak rendezni való dolgaink. Azt hittem, te
ennek az útjába akarsz állni. De most már tudom, hogy nem. Meg aztán Cash nem is érdeklődik
irántad, ezt most már megértettem. Van most valakije, szóval lényegtelen az egész.
Ez igazán kíváncsivá tett.
- Miből gondolod?
- Mit? Hogy van valakije? Mert párszor láttam egy szőke csajjal, és mostanában nagyon
szétszórt, ami nem jellemző rá. Nem az a hűséges típus.
- Nem?
- Nyavalyát. Ezt már az elején is tudtam. Ha egy csaj azt hiszi, hogy majd ő megszelídíti,
hogy majd ő lesz Cashnek az egyetlen, hát az aztán tipikus ostoba szőke liba.
Szőke? Miért? A nő miatt, akivel láttad? Taryn
vállat von.
- Amiatt is, de Cashnek - mondja, felvonja piercinges szemöldökét, és szőke rasztatincsét
csavargatja - a szőkék jönnek be.
Mosolyogva bólintok, és remélem, közömbös az arcom. De belül tombolnak az érzéseim.
Legszívesebben nekiugranék Tarynnak, és beletenyerelnék a csinos pofikájába.
- Miből gondolod, hogy Cash nem horgonyozhat le valamelyik… szőke mellett? Taryn
keserűen felnevet.
- Ismerem már. Hajtja a vére. Az ilyen pasik sosem változnak meg. A csajok nem tudják
lenyugtatni őket. Egyszerűen ilyenek. Talán ezért is olyan ellenállhatatlanok. Hát nem
mindenki azt akarja, ami nem lehet az övé?
Megint mosolygok, de nem szólok egy szót sem. Néhány másodpercnyi csend után megfogja
a törlőrongyomat, és letöröl egy pohárnyomot a pultról.
- Szóval csak azt akarom mondani, hogy elástam a csatabárdot. -
Ennek örülök - sikerül kinyögnöm. Gombóc van a torkomban.
Elfoglalom magamat, takarítok, pakolok. Már csak egy óra van zárásig.
Hogy fogom kibírni addig? Fogalmam sincs, de segít, ha van mit csinálni. De hiába teszek-
veszek, a hangok a fejemben nem hallgatnak el.
Tudtad, hogy rosszfiú! Ezért akartad távol tartani magad tőle. Ezért nem akartál kötődni h o zzá .
Jéghideg kétségbeesés kúszik a gyomromba, mint egy alattomos kígyó. De aztán megszólal
a fejemben egy másik hang. Az ésszerűségé. Vagy az önáltatásé?
Mindazok után, ami az elmúlt néhány hétben történt, hogy is kételkedhetsz abban, amit
irántad érez? Cash nem az a típus, aki megjátssza magát. Amit mondott, amit megosztottatok
egymással, igazi. Valódi és mély értelmű. Taryn meg egy elmebeteg kis ribanc, akinek fogalma
sincs, miket beszél. Agyára ment a sok tetkó.
Igen, ez mind igaz, de akkor is valami nyugtalanság költözött a zsigereimbe. A szívembe.
A racionális, logikus, kívülálló, sok bajt megélt énem is beleszól, hogy rontson a helyzeten.
Hányszor esel még bele ugyanabba a csapdába? Ugyanolyan pasiba, mint eddig?
De Cash más. Tudom a lelkem mélyén. Emlékeztetem magam, hogy mennyire igazságtalan
külső alapján ítélni. Még akkor is, ha már ezerszer jártam meg ugyanezzel a típussal. Cash lehet,
hogy rosszfiúnak látszik, de belül sokkal, sokkal több annál.
Ahogy a sörcsap alatti tálcát törölgetem, a lassan ritkuló tömeget ügyelem. Casht keresem a
sötétben. Micsoda véletlen! Mikor meglátom, pont egy szőke bombázó tekeredik rá, úgy
csimpaszkodik a nyakába a karjaival, hogy szinte rámászik. Összeszorítom a fogamat, hogy ne
menjek oda megtépni a kis szajhát.
A dühöt elkeseredettség váltja fel, amikor látom, hogy mosolyog le rá Cash. Mozog a szája,
valamit mond is neki. Mindjárt megszakad a szívem. De aztán kicsit felvidulok, mert Cash lefejti
magáról a pióca karjait és egy lépést hátrál. Sajnos azonban ennél többre lesz szükség, hogy el
tudjam felejteni Taryn keresetlen szavait.
A francba!
A következő fél órában pocsékul érzem magamat. Az sem segít, hogy Taryn megpróbál
elviselhető, sőt, kedves lenni. Azon gondolkodom, hogy jobb lenne éjszakára mégis
hazamennem.
Kicsit később a citromkarika-tartót mosogatom, és közben azon gondolkodom, mitévő legyek, meg
azon, hogy titokban nem vagyok-e bipoláris személyiség. Ekkor landol előttem egy feles.
Felnézek. Taryn vigyorog rám, és ő is egy feles poharat fog.
- Shhh - kacsint. - Ha te nem árulod el, én sem. Amúgy is záróra. - Azzal kivesz a zsebéből egy
tízdollárost, és a kasszába teszi.
Legalább kifizeti.
Máskor udvariasan nemet mondanék, de most kell a feles, hogy lenyugodjak és feloldódjak
egy kicsit. Megtorlóm a kezemet és megfogom a pici poharat.
Taryn felemeli a poharát és mosolyog.
- Egészségünkre! - koccint a levegőbe.
Bólintok, én is felemelem a poharat, és mindketten felhajtjuk az italt. Nem kell
megkérdeznem, mi volt az. Vodka; éget, mint a fene.
Taryn mélyet sóhajt, és rám nevet.
- Gyere, menjünk el szórakozni! Úgy nézel ki, mint akire ráfér egy kis móka.
Mielőtt még válaszolhatnék, Cash félbeszakítja a beszélgetésünket.
- Olivia! - szól az irodája ajtajából. - Gyere be, mielőtt hazamész. Meg kellene beszélnünk
pár dolgot.
- Rendben - felelem, és érzem, hogy az izgalomtól, vágytól és aggodalomtól összeszorul a
gyomrom. Cash visszamegy az irodába, és becsukja az ajtót. Tarynhoz fordulok. -
L e g kö ze l e b b ?
- Persze - válaszolja kedvesen. - Csak befejezem a dolgomat, és megyek is.
Visszamegy a pult rá eső feléhez, én meg azon gondolkodom, talán egyszer lehetünk-e
barátok.
Hogy mik vannak…
Lassan szöszmötölök, hogy Taryn végezzen, mielőtt bemegyek a „megbeszélésre" Cashhez. -
No, mára ennyi - ujjong Taryn, és belepottyantja a törlőrongyot a fertőtlenítőbe. - Liwi, én
megyek. Kár, hogy nem érsz rá, de tudom, hogy hív a kötelesség - azzal Cash irodája felé
biccent, és grimaszol. Felkapja a táskáját a pult alól, és körbesétál, hogy a hosszú, fekete pult
túloldaláról álljon elém. A csillogóan tiszta felületre tenyerei, előrehajol, és a levegőbe cuppant,
mintha puszit adna. - Jó éjt, baba.
Még mindig a döbbenettől kövülten állok, amikor kisétál az ajtón az éjszakába, a
rasztatincsek libegnek utána. Szerintem biztos, hogy nem egészséges, ha valakinek ennyire
kifordul magából a személyisége.
Amint becsukódik a bár bejárati ajtaja, Cash irodájának ajtaja kinyílik. Határozott arccal kilép,
átsiet az üres parketten, és bezárja Taryn mögött a kétszárnyú ajtót.
Néhány másodpercre eltűnik minden aggodalmam, amin az utóbbi órákban rágódtam. Cash
felém siet, hosszú, izmos lábai megfeszülnek, ahogy lép. Formás fenekének mozgása
kirajzolódik a farmerzsebek alatt. Széles válla szálfaegyenes, dereka karcsú.
Felém fordul.
Talán sosem fogok hozzászokni, mennyire jóképű. Éjsötét szemeinek pillantása perzsel. A
szemembe néz, ahogy közeledik felém.
Átpattan a bárpulton, és mellettem landol. Egy szót sem szól, csak felkap, a vállára vet, és
átvisz a pult mögött, a végén lévő ajtóig.
Hevesen ver a szívem, ahogy keresztülmegyünk az irodáján, be a lakásába, ami a helyiség
másik végéből nyílik. A testem lángol a várakozástól és a vágytól, de a gondolataimban még ott
bujkál egy kis bizonytalanság amiatt, amit korábban hallottam. Azon morfondírozom, találjak-e
valami ürügyet és menjek-e haza éjszakára, vagy hagyjam a racionális gondolatokat a fenébe, és
töltsem itt az éjszakát. Cash letesz a válláról.
Megcsókol, és már nem tudok gondolkodni. Az ajtónak tol, hallom, ahogy becsukódik
mögöttem.
A fejem fölé emeli mindkét kezemet, és az egyik kezével ott tartja őket, szorosan fogva hosszú
ujjaival. A másik keze forrón simogatja az oldalamat, a hüvelykujja a máris ágaskodó
mellbimbómhoz ér, aztán a hasamhoz, be a pólóm alá.
A tenyere megpihen a bordáim fölött, aztán végigszalad a hátamon, a nadrágom derekába.
Kicsit bő a nadrág, a keze a bugyimba csúszik, és megmarkolja a fenekemet.
Magához húz, a csípőjét a csípőmhöz nyomja, és az alsó ajkamat harapdálja.
- Tudod, milyen nehezemre esett megengedni, hogy dolgozz ma este? Tudva, hogy nem
érinthetlek meg, nem csókolhatlak meg, még csak nem is nézhetlek? - lihegi a számba. - Másra
sem tudtam gondolni, mint arra, hogy milyen vagy meztelenül, és hogy nyögdécselsz,
amikor beléd dugom a nyelvemet…
A szavaitól elönt a forróság a hasam alatt. Elengedi a csuklómat, de ahelyett, hogy eltolnám, a
hajába túrok, és szenvedélyesen csókolni kezdem a száját. Érzem, hogy a nadrágom gombjával
és cipzárjával babrál, és nem bírok magammal az izgalomtól.
- Órák óta az jár a fejemben, milyen az ízed, milyen érzés, amikor a tested rám fonódik. Amikor
tűzforró vagy, és nedves a vágytól - suttogja két csók között.
Szinte elolvadok, de ekkor megzavar minket egy hang.
- Nash?! - Marissa az, a belső ajtót püföli. Cash félbehagyja a csókot, és a számra teszi az
ujját, hogy csendben maradjak.
- Nash! - kiabál megint Marissa. - Tudom, hogy odabent vagy. A garázsajtó nyitva van, és
b e n t á l l a ko csi d !
Cash felmordul.
- A francba! Mit keres itt Marissa? - suttogja fojtott hangon.
Pörög az agyam. Én tudom, hogy Cash és Nash egy és ugyanaz a személy, de Marissa nem
tudja, és ez az ilyen pillanatokban problémás lehet, főleg, hogy nem tudja azt sem, hogy köztem
és Cash közölt mi van.
- Mit csináljunk? Nem tudhatja meg!
Cash felsóhajt, és kócos hajába túr. Szerencsére amúgy is kócos szokott lenni a haja, nem
feltűnő, hogy babráltam vele.
A testem szinte sajog a vágytól, de a gondolataim már a valóságban járnak.
- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha úgy teszel, mintha zárnál, én meg kitalálok valamit Nashről. - Jó
- bólintok, és rendbe szedem a ruhámat meg a hajamat.
- Legszívesebben seggbe rúgnám magamat, hogy ilyen korán kinyitottam a garázsajtót. Be
akartam hozni a kocsidat, miután Taryn elment - sóhajt Cash a fejét ingatva. Aztán perzselő
pillantást vet rám. - De még korántsem végeztünk ma éjszakára - ígéri, és beleharap a
vállamba. Áramütésként fut át rajtam a bizsergés, be a combjaim közé. Cash annyira, de
annyira tudja, hogyan vegyen le a lábamról…
A francba!
2.
C ash
ISZONYATOSAN NEHEZEMRE ESIK ELENGEDNI OLIVIÁT, hogy Marissának ajtót nyissak. Amikor
Oliviával vagyok, olyan, mintha a béke szigetén nyaralnék, bezárkóznék egy tökéletes
buborékba, és nem találna meg a baj, a hazugságok, a… A kettős életem mocska. És nehéz vi ssza zö
kke n n i .
A hajamba túrok. Már nem kell attól tartanom, hogy álló farokkal ciki ajtót nyitni; Marissa
hangjától lekonyult. Mit lekonyult… szinte összeaszott, örülök, hogy le nem esett.
Összeszorított fogakkal a garázshoz vezető ajtóhoz megyek. Dühösen megrántva nyitom a
kaput. Marissa ökle majdnem orrba is vág, mert épp most készült megint kopogni.
- Ó… - mondja, és hátrébb ugrik, láthatóan megijesztettem, ahogy hirtelen kiléptem. Krákog egyet.
- Cash. Bocs, hogy így rád törtem, de beszélnem kell a testvéreddel. Azonnal. Nem hív vissza,
és magyarázattal tartozik nekem.
Minél tovább beszél, annál jobban felhúzza magát. Hallom a hangján, és látom az
összeszorított, vékony száján.
- Ne haragudj, Marissa, de nincs itt. Tegnap este itt hagyta a kocsiját, és még nem vitte el.
- De miért? Hová ment? - kérdi Marissa összezavarodva.
- Nem mondta meg. Megkért, hogy itt hagyhassa a kocsiját egy-két napra. Én is csak ennyit
tudok.
Nagyot sóhajt. Marissára nem jellemző, hogy érzelegne vagy aggodalmaskodna. Az
alapbeállításai nem sokat változnak, van a hülye picsa, a jégkirálynő, a majdnem kedves, és
aztán kezdi elölről. Nem sok egyéb rétege van a személyiségének.
- Akkor próbálom tovább a mobilját - mondja, és a kocsit bámulja. Amikor rám néz, gyanakvó
a tekintete. - Meg fogom találni. Valahogyan biztos megtalálom. Elnézést a zavarásért, Cash.
Hát azt kétlem, hogy Marissát zavarná, hogy zavar. Az pedig, hogy meg fogja találni…
Vegyem fenyegetésnek? Jaj, de szeretném elárulni neki…
Kifelé indul, de megáll és visszaszól:
- Olivia még itt van? Elöl láttam az autóját.
- Éppen zár. Miért?
- Hagytam neki pár üzenetet, de még nem hívott vissza. A reptérről egyenesen Nashhez
mentem, onnan meg ide.
- Átadjak neki valamilyen üzenetet?
Marissa a homlokát ráncolja, csücsörít és gondolkodik.
- Nem, köszi, mindegy. Csak mondd meg neki, hogy otthon találkozunk. Már nem marad
b e n t so ká i g , u g ye ?
Nem szoktam nőket verni. Soha. De a másodperc törtrészére Marissával kivételt tennék. Nem
elég, hogy igen rosszkor zavart meg, de most elcseszi az éjszakámat is.
- Nem, már nem marad sokáig. Menj nyugodtan, megmondom, hogy kerested, és idejében
hazaküldöm.
Marissa hűvösen, elégedetten mosolyog, ettől még idegesebb leszek. Rühellek bájologni és
udvariaskodni, mintha semmi bajom se lenne. Ó, hogy cseszné meg!
- R e n d b e n , kö szi , C a sh .
Kényszeredetten mosolygok, várok, amíg elmegy, aztán bezárom az ajtót. Szeretném
bevágni és ordítva káromkodni, de hát minek. Semmi értelme. A francba.
Olivia éppen a demizsonokat teszi helyre, ez az utolsó tennivaló záráskor, amikor kimegyek
hozzá. Megfordul, rám néz. Egy pillanatig valami valahogy… más. De aztán elmosolyodik, és a dolog
kimegy a fejemből.
A mosolya… Kiugrik tőle a szívem, és nem férek a nadrágomba.
Odasétálok, és szembeállok vele. Nézem, ahogy az utolsó üveg is a helyére kerül, megtörli
és a polcra teszi. Körülnéz, hogy biztos legyen benne, minden tiszta és rendezett, aztán
visszafordul felém.
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy?
Félénken lesüti a szemét egy pillanatra, aztán rám néz. Még mindig zavarba hozzák a bókok,
ami meglepő. Nem is értem, hogy aki úgy néz ki, mint ő, az hogy nem tudja magáról, milyen
lélegzetelállító. De Olivia nem tudja. És ez valahogy még vonzóbbá teszi.
- Egyszer-kétszer talán említetted - mondja incselkedőn, és az ajkát harapdálja.
Imádom, amikor ezt csinálja, legszívesebben felkapnám, és visszavinném a hátsó szobába.
De gyorsnak kéne lennem, és vele nem csak egy gyors menetet akarok. Hacsak nem lehet utána
valami… alaposabbal folytatni.
A szeme sarkából engem figyel, és a pult végéhez sétál. Megyek vele, a pult elválaszt minket.
- Igen, említettem. Emlékszem, mondtam, milyen lenyűgöző vagy. Ha nem csal a memóriám, egy
tükör előtt voltunk éppen.
A farkam már merevedik is, ahogy arra gondolok, amikor Tad bárjában, a női mosdóban,
hátulról csináltuk a tükör előtt.
- Emlékszel?
Ahogy megy, a szeme sarkából megint rám pillant. Látom a tekintetében a vágyat. És tudom,
hogy emlékszik minden másodpercre, ahogy én is.
Megköszörüli a torkát.
- Hát igen. Mintha rémlene valami - mosolyog pajkosan.
Úristen, micsoda gyötrelem!
- Mintha rémlene valami? Hát nem volt elég kemény a lecke? - De,
az volt, elég kemény.
- Talán nem ártana, ha alaposan beleverném a lusta diákba a tudnivalókat…
- Azt hiszem, már emlékszem…
- Biztos vagy benne?
- Igen, minden pillanatra.
- Ha hazudsz, megvan ám a módszerem, hogy kiszedjem belőled az igazat. -
Dehogy hazudok! Örök életemre emlékezni fogok rá.
- Azért egy ismétlés nem ártana, hogy minden tisztán megmaradjon. Biztos akarok lenni
benne, hogy megtanultad a leckét. Keményen. Csak hogy el ne felejtsd.
Végre elneveti magát, pont, amikor a pult végén a lengőajtóhoz érünk. Amikor kijön, elállóm az
útját.
- Nem hiszem, hogy hiányos lenne a tudásom, bár talán mélyíteni lehetne.
- Van is pár ötletem. De ahhoz, hogy biztosan tudjuk, hatékonyak-e a módszereim, ki kell
próbálnunk őket. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én eltökélten keresem, hogyan tanulhatunk
többet. Az alaposság a lényeg.
Valami villan a szemében, de el is tűnik, és úgy látom, Olivia lehiggad. Mielőtt még
elkezdhetnék agyalni rajta, témát vált.
- Majdnem el is felejtettem. Mit akart Marissa? Megint
azt érzem, hogy valami nincs rendjén.
Úgy tűnik, nem most fogjuk megbeszélni, mi baja Oliviának. De tudom, hogy bántja valami.
- Ja, igen, Marissa. Nasht kereste. Ki mást. És veled is beszélni akar. Azt mondta, hagyott
pár üzenetet, de este beszélni szeretne veled. És ébren marad, hogy megvárjon.
Lehet, hogy képzelődöm, de nem valószínű: mintha megkönnyebbülést látnék Olivia arcán.
- A telefonom a kistáskámban maradt. Még nem is néztem. Talán akkor jobb is, ha megyek.
Kíváncsi vagyok, mit akar Marissa. Tudod… nem engedhetjük, hogy rájöjjön. Katasztrófa
lenne, ha megtudná, hogy te…
- Olivia, mondtam már, hogy véget akarok vetni ennek a színjátéknak apámmal
kapcsolatban. És ha ez azt jelenti, hogy…
- Nem! Ez fontos, Cash. Ő az apád, és börtönben ül olyasmiért, amit nem követett el. Nem
adhatod fel. Sem értem, sem másért. De nekünk óvatosnak kell lennünk.
Végül is, azt mondta, hogy „nekünk" - mint akinek köze van a dolgokhoz. Hozzám és minden e
g yé b h e z.
- De tudod, hogy megtenném érted. Hogy biztonságban legyél.
- De én nem akarom, hogy ezt tedd. Abszolút biztonságban vagyok. Nincs miért aggódnod.
Egyszerűen hagynunk kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.
Van egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel, de nem tudom, hogy mi. Igen,
biztosan van valami baja.
- Szóval azt tervezed, hogy Marissának elmondod, van köztünk valami? - kérdi.
- Ez rajtad áll. Hogy én? Hát engem nem érdekel, ha megtudják, de tudom, hogy téged
zavarna. Főleg, ha tudnák itt, a bárban.
- De hát tudod, miért, vagy nem?
- Persze, megértem. Ezért is nem jöttem oda hozzád egész este. Pedig piszok nehéz távol
tartanom magam tőled. Nem is nézhetlek, nem is érhetek hozzád… De nem akartalak kellemetlen
helyzetbe hozni.
Olivia elpirul. Jól áll neki.
- T é n yl e g ?
- Mi tényleg?
- Tényleg piszok nehéz, hogy nem nézhetsz?
- Atyám, egy ilyen okos csaj, és milyen buta tud lenni! Hát nem mutattam még ki eléggé,
hogy mit érzek irántad?
Szerintem nagyon is kimutattam, de lehet, hogy számára nem annyira egyértelmű. Ha ez így
van, akkor… egyértelműbbnek kell lennem.
Olivia megvonja a vállát és elfordítja a tekintetét. Odalépek hozzá és az arcához hajolok, hogy
rám nézzen.
- Tudom, hogy ez még új neked. És tudom, mit gondolsz az ilyen rossz fiúkról, mint én… -
Olivia félbe akar szakítani, de a szájára teszem az ujjamat. - Azért remélem, kezded érezni, hogy
több vagyok, mint amit először kinéztél belőlem. Több, mint amire számítottál. Ne felejtsd el, hogy
muszáj szerepet játszanom. Két szerepet is ráadásul. És ha nem adnám elő ennyire
különbözően a fivéreket, csak még nehezebb lenne. És tudod, hogy egy kicsit mindkettő én
vagyok, egy kicsit pedig egyik sem.
- Akkor hogy fogom valaha is megismerni az igazi énedet?
Látom az aggodalmat a szemében. Nem tudom, mi történhetett
Most, mi az, ami aggasztja. Azt hittem, ezen már túl vagyunk.
Megsimogatom a selymes arcát az ujjam hegyével.
- Már ismered. Csak hagyd figyelmen kívül, ahogy néha előadom magam mások előtt. Ha
azt akarjuk, hogy sikerüljön a tervem, fenn kell tartanom a látszatot.
Olivia merőn néz. Annyira szeretném tudni, mire gondol! De azt hiszem, a világért sem kötné
az orromra.
Végül megrázza a fejét.
- Szeretném, ha megmaradnál a tervednél. És megpróbálok… mélyebbre nézni a felszínnél.
Csak nem könnyű megszokni.
- Megértem. Nem egyszerű dolog ez a fajta élet, amit én élek. Az elmúlt hét évben csak ennek
szenteltem magam. De muszáj.
- Igen, tudom. És megpróbálom elfogadni. -
Csupán csak ennyit kérek.
Kínos csönd telepszik ránk. Utálom a kínos csöndet. Úgy érzem, valami kimondatlanul
maradt.
- Azt hiszem, ideje indulnom. Mármint hazamennem.
Egy: nem akarom, hogy elmenjen. Kettő: nem tetszik, ahogy a dolgok most állnak. Nem
szeretem a megoldatlan érzelmi gubancokat. Abból van sajátom is elég.
- L e g a l á b b h a d d vi g ye l e k h a za .
- Az fura lenne, Marissa tudja, hogy itt a kocsim. - Ja , d e
a z a ka sza so se i n d u l e l .
- K a sza ?
- Kalap szar.
Olivia elneveti magát. - Jó , e z i
g a z.
- Mondd meg Marissának, hogy lerobbant a kocsid, és hazahozlak. Ha akarod, elcseszek
egy gyújtógyertyát, hogy hihetőbb legyen.
Még szélesebben mosolyog.
- Ó, micsoda agyafúrt trükkök! És mindezt miattam? - Ne
bízd el magad, vannak hátsó szándékaim. - Vannak? -
Felvonja a szemöldökét.
- Bizony ám - mondom, és átkarolom a derekát.
- Miféle hátsó szándékok? - Várd
ki, és megmutatom.
Odahajolok és megcsókolom. Puha a szája, de nem reagál úgy, ahogy szokott. Valami
bántja. Meg kell tudnom, mi a baj.
Puszit nyomok a homlokára.
- Szedd össze a cókmókodat! Találkozunk a garázsban.
Nem nézem, ahogy elindul, inkább az ajtó felé fordulok. Utálom, ahogy görcsbe rándul a
gyomrom a gondolatra, hogy elmegy.
3.
O liv ia
FELBŐG A MOTOR, én pedig szorosan átölelem Cash derekát. Be kell vallanom, most, hogy
beszéltünk, egy kicsit jobban érzem magam. Azt hiszem, egyszerűen idő kell ahhoz, hogy
elhiggyem, ezúttal nem estem bele ugyanabba a csapdába, megint egy ugyanolyan pasival. De
ha van olyan pasi a világon, aki megéri a kockázatot, az Cash.
Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy besétált a garázsba, kiszedte a gyújtógyertyát,
zsonglőrködött vele, aztán kacsintott, és zsebre vágta.
Felpattant a motorra, rám vigyorgott, biccentett, és megpaskolta a hátsó ülést. -
Látod-látod, mit meg nem teszek, hogy a lábaid között érezhessem magamat.
Kénytelen voltam elnevetni magam. Olyan helyes a mosolya, olyan lebilincselő. Könnyed,
szabad. Olyan, amilyennek én is érezni szeretném magam. Néha jólesne elengedni az
aggódást, a gondokat. Akár csak pár percre is. És Cash ezt adja meg nekem. Sokszor.
Most cseppet sem örülök, ahogy elém tárul az ismerős utca. Élvezném még Cash közelségét,
a biztonságot, amit mellette érzek. Nem akarom, hogy vége legyen ennek az útnak.
De vége, megérkeztünk. Cash a járda mellé húzódik és megállítja a járgányt. Várom, hogy
leengedje a kitámasztót. De nem teszi, így nagy sóhajjal lecsúszom az ülésről.
Cash néz, ahogy leveszem a fejemről a sisakot, és a kezébe nyomom. Átveszi, és mosoly
bujkál a szája sarkában. Nem veszi fel azonnal. Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz jár a
fejében, mint nekem: hogyan köszönjünk el csók nélkül.
Az elmúlt hetek után, a szavak, csókok, éjszakák és reggelek után annyira furcsa lenne, ha
csak egyszerűen, barátként válnánk el. Valahol belül ezt nagyon rossz előjelnek érzem, hogy csak
így búcsúzunk.
- Hát, köszi - mondom kényszeredetten, és megpróbálok nem feszengeni. Cash a homlokát
ráncolja. Legszívesebben én is a homlokomat ráncolnám. - Akkor holnap találkozunk, ugye?
- D o l g o zo l h o l n a p ? - Persze
- bólintok.
- Hívlak reggel. Rendben?
- Jó, hívjál - mondom. Ez is valami. Kezd
kínossá válni a csend.
- Megvárom, amíg bemész. Nem értem, miért nem hagyta égve a villanyt Marissa.
Felnézek, a lakás ablakai sötétek.
- Most meglep, hogy önző, és senkire nincs tekintettel?
- Hát, nem. De azért nem tetszik - feleli Cash egy száraz léi mosollyal.
Felsóhajtok.
- Tudom. De Marissa már csak ilyen, úgyse fog megváltozni. Megint
csend.
- Na jó… holnap beszélünk. Köszi, hogy elhoztál. Jó éjt. - Jó éjt.
Bólintok, és egy kicsit álldogálok, mielőtt a kapuhoz sétálnék. Pár lépésre vagyok csak,
amikor Cash utánam szól. Összerándul a gyomrom, ahogy megfordulok.
Ő sem bírja ki.
Visszasietek hozzá. Enyhén szólva csalódott vagyok, amikor a kezembe nyomja a táskámat
az ottalvós holmimmal, amit a hátsó ülés mögé csatolt fel.
- Elfelejtetted a tatyót.
Udvariasan mosolygok és elveszem a táskát, aztán megint a lakás felé indulnék. Valami
nagyon rossz érzésem van, összeszorul a gyomrom.
Hogy változhattak meg a dolgok ennyire, ilyen gyorsan?
Taryn beszólása, anyám rosszalló hangja és az eddigi rengeteg melléfogásom mind ott
dübörögnek a fejemben.
A táskámban kotorászok, keresem a kulcsot, ahogy a kapuhoz érek. Nem is figyelek,
automatikusan fordítom el a kilincsgombot, aztán megfordulok, hogy még egyszer integessek
Cashnek. De ő már nem a motoron ül a járda mellett. A motort kitámasztotta, üresben megy, ő
pedig rohan felém. Még gondolkodni sincs időm, máris az ajtó hűvös fémjét érzi a hátam. Cash
megcsókol, és a hajammal babrál.
Elolvadok. Annyira megnyugtat, hogy ő is azt érezte, amit én. Legszívesebben magammal
húznám a hálószobába, bezárnám az ajtót, és elfelejtenék mindent, ami kettőnkön kívül van a vi l á g
on.
De mielőtt ezt tényleg meg is tenném, Cash elhúzódik, hogy azért levegőhöz is jussak.
Visszatér egy kis racionalitás.
Éjsötét szemeivel fürkészően néz rám, ahogy végigsimítja a hajamat, a vállamat, aztán
megszorítja a kezemet.
- Tegyél meg nekem egy szívességet - suttogja, és az ujjait az ujjaim közé fűzi, aztán
megcsókolja a kezemet.
- Milyen szívességet?
Merőn néz, és a kezemet csókolgatja.
- Álmodj rólam ma éjszaka - mondja halkan. Nagyon figyel, és a reakciómra vár. Nem jutok
szóhoz, csak bólogatok. Nem tartozik rá, hogy úgyis mindig róla álmodom. Csak róla.
- Álmodj arról, ahogy végigkóstolgatom minden porcikádat. - Kinyújtja az egyik ujjamat, és
megcsókolja az ujjhegyemet. Elönt a vágy. Bársonyos a hangja, és egészen felizgat. - Álmodd azt,
hogy végignyalogatlak - azzal megnyalja az ujjam hegyét. Beleremegek. - ÉN pedig rólad fogok
álmodni. Arról, hogy milyen, amikor benned vagyok - azzal, mintha meg akarná mutatni, mire
gondol, a szájába veszi az ujjamat, és fel-le nyalogatja, érzékien szopogatja. Alig kapok levegőt.
Kiveszi az ujjamat a szájából, de mielőtt elengedné a kezemet, még finomabban beleharap.
Most már úgy érzem, mintha vulkán készülne kitömi bennem.
- Jó éjt, Olivia - mondja csendesen. Azzal megfordul és elsétál.
Remegő lábbal lépek az ajtóhoz. Közben keményen koncentrálok arra, hogy kiverjem a
fejemből az olyan ostoba gondolatokat, mint hogy mégis megkérem Casht, töltse nálam az
éjszakát. Kinyitom az ajtót, és az előszobái villanykapcsoló felé nyúlok, hogy villanyt gyújtsak,
mielőtt még integetek neki.
De hirtelen meghűl bennem a vér attól, amit látok.
Az ajtó mellett a kis asztal felrúgva, a rajta lévő lámpa eltörve. A nappali sarkában
felborították a virágtartót, a padlót virágföld és levelek borítják. A kanapé díszpárnái szétszórva,
kettő egészen az ajtóig repült.
Marissa legfeljebb negyedórája érhetett haza. Mi a csuda történhetett ez alatt a pár perc
alatt?
A félelemtől hideg futkároz a hátamon. Amikor hirtelen azt érzem, hogy ujjak fonódnak a
karomra, és valaki hátraránt, kinyitom a számat, hogy sikítsak, de betapasztják, mielőtt egy hang
is kijönne rajta.
A szívem vadul kalapál, és próbálok visszaemlékezni, mit is tudok az önvédelemről. Semmit.
Csak az jut eszembe, hogy Tökön kell rúgni! Tökön kell rúgni!
- Sssshhh! - hallok a fülem mellett egy ismerős hangot.
Azonnal megnyugszom. Cash az. Cash áll mögöttem, Cash szorít magához.
Elenged, és elém lép. Szorosan a hátához húz, és odasúgja a válla fölött:
- Maradj mellettem!
Naná, hogy melletted maradok, le sem tudnának vakarni rólad, mister!
A félelemtől kiélesedik a hallásom. Semmi más hangot nem hallok, csak Cash motorját
odakint. A lakásban teljes a csönd. Egy hangot sem hallok, Marissáét sem.
Lassan a nappali sarkába megyünk. Éberen figyelek, megnézek minden részletet. Küzdelem
további nyomait látom: a drága falióra ferdén áll, a vakolat pereg mellette.
Majdnem felvisítok ijedtemben, amikor Cash telefonja megszólal. Morogva kutat a zsebében.
Rápillant a kijelzőre, hátrálni kezd, és engem is a kijárat felé tol.
Felmutatja a telefont, és látom rajta a nevet. Ijedtemben majd' megáll a szívem. A név
Marissa.
- Tessék - veszi fel Cash fojtott hangon.
Csöndben hallgat pár másodpercig, aztán leteszi, és zsebre vágja a telefont.
- Mi az? Miért tetted le? Mit mondott?!
- Nem Marissa volt az. Gyerünk, tűnés innen, de gyorsan.
- De akkor ki hívott?
- Majd elmondom, ha valami biztonságos helyre vittelek.
Azzal elindul, szinte vonszol magával a motorjához, és a kezembe nyomja a sisakot. Inkább
nem kérdezek semmit, csak felveszem, és kiülök mögé.
Aztán indulás előtt meggondolom magam.
Nem hagyom, hogy titkolózzon előttem arról, mi folyik itt. Vagy megosztunk mindent, vagy
felejtsen el!
- Nem - mondom, és kezdek lekászálódni a motorról. Cash kinyújtja a karját, hogy
megállítson. - Vagy elmondod, mi folyik itt, vagy leszállók.
Épp elég a fény ahhoz, hogy lássam Cash profilját, ahogy az arcára dühös kifejezés ül ki.
Összeszorítja a száját, de nem hátrálok meg.
Döntöttem, és úgy érzem, vastag jégpáncél véd attól, hogy hagyjam magam lerázni. Választ
akarok. Most.
Kihúzom magam és összefonom a karjaimat.
- Na jó - közli Cash. - Elrabolták Marissát. Túsz. -
Kicsoda? És miféle túsz? - kérdezem döbbenten. - A
könyvelések miatt ejtették túszul.
- Azt hittem, senki nem tudja, hogy nálad vannak! - Nem
is tudták.
- Akkor hogy jöttek rá?
- Az egyetlen tippem, hogy van egy belső emberük a börtönben. Valaki, aki ki tudta hallgatni,
amit apámmal beszéltem. Óvatosak voltunk… de ha elég ideig hallgatóztak, összerakhatták a kirakós
darabjait. Amikor legutóbb meglátogattam apát, említettem neki, hogy szóltam valakinek a
dologról.
- Úristen! De akkor is, minek kellett nekik Marissa? A
hallgatásától még idegesebb leszek.
- Szerintem nem Marissát akarták elrabolni.
Amikor felfogom, amit mondott, olyan, mintha gyomron vágtak volna. -
Micsoda? - kapkodom a levegőt.
- Ha régóta lehallgatnak, vagy régóta figyelnek, biztos tudják, ki vagyok. Az én telefonomat
hívták, Cash telefonját, nekem szóltak Marissáról. Ha nem tudnák, hogy ő és én ugyanazok
vagyunk, Nasht hívták volna. Mindkettőnk száma benne van Marissa telefonjában.
- Ha viszont tudják, ki vagy, miért vitték el Marissát?
- Szerintem tudták, hogy Marissa elutazott, és azt hitték, te fogsz ide visszajönni. De amikor
ő jött haza, elrabolták, hogy megmutassák, mire képesek.
- Mire képesek?
- Arra, hogy téged is elraboljanak, ha akarnak - feleli Cash halkan. - És jelezni akarták,
hogy tudják, Cash és Nash is én vagyok.
Most már a hányinger kerülget. Rettegek. Marissáért aggódom, és magamért is.
Visszatartom a sírást.
- De miért akarnának minket elrabolni? Mi nem tudunk semmit.
- Nem amiatt, amit tudsz. Legalábbis szerintem nem. Hanem, amiatt, aki vagy.
- Ez Marissával kapcsolatban érthető is. Sikeres, befolyásos. Gazdag a családja. Én viszont
e g y se n ki va g yo k.
Cash megfordul, és mélyen a szemembe néz.
- Nem vagy egy senki. Nekem nem!
A félelem mellett most már egy kicsit más miatt is gyorsabban ver a szívem.
- D e ő k…
- Bébi - szól közbe Cash. - Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, de most még nincsenek
válaszaim. És muszáj eltűnnünk innen. Hadd vigyelek valami biztonságos helyre, és
megígérem, hogy ott majd megbeszélünk mindent.
Nem vár választ. Felpörgeti a motort, és már száguldunk is. Szorosan kapaszkodom belé, kü l ö
n b e n l e i s e sn é k.
4.
C ash
OLIVIA SZOROSABBAN FOGJA A DEREKAMAT, és ettől egyszerre nyugszom meg és érzek bűntudatot.
El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy megvártam, amíg bemegy a házba. Ha csak pár
perccel korábban vittem volna haza, vagy ha egyedül ment volna…
Kiver a veríték a gondolatra, a menetszél pedig a homlokomra fagyasztja a cseppeket.
Egy pillanatra elengedem a kormányt, hogy megsimogassam a kezét. Azt akarom, hogy
tudja, átérzem, mennyire ijesztő ez az egész, és itt vagyok mellette. Hiszen eleve miattam került
veszélybe, és ezért van bűntudatom.
Ha nem mutattam volna érdeklődést Olivia iránt, ha csak egy flört lett volna, mint a többi
csajom, senki nem fenyegetné őt, hogy nekem ártsanak. De azzal, hogy érzéseim vannak iránta,
elrontottam mindent. Most bajban vagyok, a nyomomban vannak, és miattam Olivia is b a j b a n va n
.
Nem akarok én semmi rosszat Marissának. Igen, egy jéghideg tyúk és hülye picsa, de attól
még nem érdemel halált. Pedig biztos vagyok benne, hogy ezt tervezik vele. Ahogy Oliviával is ezt
tennék.
A gondolatra összeszorul a gyomrom.
Gyorsítok. Most semmi nem érdekel, csak az, hogy őt biztonságban tudjam. Aztán majd
kitalálom, mi legyen. Nincs tervem; sosem gondoltam volna, hogy rájönnek, nálam van a
könyvelési anyag. Azt hittem, legfeljebb akkor esik le nekik a tantusz, amikor már késő, és nem
tehetnek semmit.
De megvan a magamhoz való eszem. És apa ismeri az ilyen alakokat, mint ők. Majd kitalálunk
valamit. Muszáj lesz, és kész.
A lehető legtekervényesebb úton megyek a belvárosi hotelhez, ami eszembe jutott. Folyton a
visszapillantó tükröt nézem, hogy nem követ-e valaki. Nem lehetünk elég óvatosak ezek után.
A mikor megállók az elegáns bejáratnál, megjelenik a parkolófiú.
Fiatal, és látszik rajta, hogy nagyon szeretne felülni a motoromra, hogy a parkolóba vigye.
Leszállunk, borravalót adok a srácnak, és nézem, ahogy elviszi a motort a zárt, föld alatti
parkolóba. Az jut az eszembe, hogy ha senki nem követett ide, akkor ott már nem fogják
meglátni a járgányt. Kell az elővigyázatosság.
Kézen fogom Oliviát, és bekísérem a hotel előterének csillogó luxusvilágába. Tudom, hogy
mélyen a zsebembe kell nyúlnom, hogy itt rejtegethessem őt, de a biztonsága mindent megér
nekem. Meg aztán, talán még sosem volt lehetősége ilyen helyen megszállni. Ha sikerül
megértetnem vele, hogy biztonságban van, talán még jól is fogja érezni magát. Én pedig igazán
nem bánom, hogy most egy ideig egy gyönyörű luxushotelben élvezhetem a társaságát.
A recepción egy barna lány fogad minket.
- Miben segíthetek?
- Csak átutazóban vágyunk. Nincs foglalásunk. Van lakosztályuk, ami szabad a héten? -
Lakosztály? Természetesen, uram. Máris nézem, mit ajánlhatok.
A recepciós valamit pötyög a gépen, én pedig Oliviára pillantok. Mindent összevéve azt
hiszem, nem úgy tűnik, mint akit nagyon megráztak az események. Kicsit sápadt, de ez magától
értetődik, mert tuti frászt kapott a lakásban.
Felnéz rám, és mosolyog. Kicsi, félszeg mosoly, de legalább mosoly. Ennyi most elég is.
Megszorítom a kezét és odahajolok, hogy megpusziljam az arcát. A fülébe súgom: -
Ígérem, vigyázni fogok rád.
Amikor felegyenesedem és belenézek a tágra nyílt, zöld szemébe, látom, hogy könnyek
gyűlnek benne. Sírással küszködik, nekem pedig összeszorítja a torkomat a lelkifurdalás.
Ez az én hibám.
Nem tudom, hogy a félelem saját maga miatt, vagy Marissa elrablása miatt, vagy a legutóbbi
sokk az amúgy is felforgatott életében, mindenesetre érzem, hogy valami nagyon kiborította.
Felelősnek érzem magam.
Megszorítja a kezemet. Ez jó jel, talán mégsem hibáztat nagyon. Talán mégsem utál nagyon.
Mert hibáztatni ki mást lehetne? Csakis én vagyok a hibás.
- Uram, jövő hét végéig van szabad lakosztályunk. Van törzsvendégkártyája? - N i n
cs.
- Rendben, uram. Kérném a jogosítványát és a bankkártyát, amivel fizetni óhajt.
Feltűnik, hogy meg sem mondja, mennyibe kerül a szoba. Gondolom, nyilvánvaló, hogy aki
egy ilyen hotelben lakosztályt kér, annak nem számít, hogy csillagászati összegbe fog kerülni. A
Dual üzleti bankkártyáját adom oda.
A cég nevén van, ami a Dual tulajdonosa, és az is több további céghez köthető, tehát nem
lenne könnyű kideríteni, ki használja a kártyát. Hozzáteszem, hogy a foglalást is a cég nevére
kérem, költségelszámolás céljából. A recepciós bólint.
Az indok kézenfekvő, bárki megértené, a recepciós sem kivétel. Látom, hogy párszor Oliviára
pillant. Nyilván azt gondolja, üzletember vagyok, aki fizetett céges útján egy kis kalandot is talált.
Nem érdekel, mit gondol, csak az a lényeg, hogy az igazat ne tudja.
- Tessék, uram, a kulcsok. A lakosztály a tizenötödik emeleten van. A lakosztályokhoz
felmenő liftek a vízesés mögött lesznek. Amikor a liftajtó becsukódik, tegye a kulcsot az
infravörös érzékelő elé, és a lift a megfelelő emeletre fogja vinni önöket. A szobájuk balra lesz,
ahogy a liftből kilépnek. Ha bármire szükség van, Angéla vagyok, állok rendelkezésükre.
- Köszönöm, Angéla. Lenne egy kérdésem: van huszonnégy órás szobapincér?
- Természetesen, uram. A lakosztályaink vendégei bármikor rendelhetnek ételt a
szo b á j u kb a .
- Köszönöm, akkor rendben is vagyunk.
- Érezzék jól magukat nálunk!
Elveszem a kulcsot és az információs brosúrát, amit Angéla átnyújt, aztán Olivia derekára
teszem a kezemet, és a lifthez vezetem. Amikor belépünk, nem szólal meg. Nem akarom
beszéltetni, mert tudom, hogy rengeteg kérdése lesz, olyan kérdései, amiket nem egy nyilvános
liftben kellene megbeszélnünk.
A lift megáll, az ajtó halkan suhanva nyílik. Kilépünk, és balra indulok Oliviával. Kinyitom a
lakosztály ajtaját, és magam elé engedem a szobába.
Látom az arckifejezésén, hogy még soha nem látott ilyen lakosztályt. Ugyan fél, és fel van
kavarva, de egyértelmű, hogy lenyűgözi a látvány. Valóban nem semmi a hely. Boldog vagyok,
hogy van elég pénzem Oliviát ilyen luxusszállodába hozni, bár a körülmények nem éppen i d e á l i
sa k.
Az első dolog, ami szembetűnik, ahogy belépek, hogy a szoba egyik oldalát teljes egészében
ablak foglalja el, és tündöklő látványt nyújtanak Atlanta éjszakai fényei. Gyönyörű háttér ez a
szemben elhelyezkedő nappalihoz és az étkezőhöz, ami mellette van balra. Mindkét helyiséget bézs
és bordó színekkel rendezték be. Pasiként ez tetszik, csupa ízlés, semmi csicsa. A nappali egyik
végében hatalmas plazmatévé, aztán egy dupla szárnyú ajtó, ami a hálószobába nyílik.
Odalépek a dohányzóasztalhoz, amin a hotel bőrkötéses információs füzete fekszik. Kinyitom
az étlaprésznél, és átadom Oliviának.
- Gondolom, éhes vagy. Válassz valamit, és rendeljük fel a szobába! Megvárom, hogy
kihozzák, aztán mennem kell.
- Elmész? Hová?
- Valaki negyven perc múlva fel fog hívni. A klubban akarok lenni, amikor hív, mert talán
követni tudják a telefonom GPS-ét. A hívás után veszek majd magunknak egy-egy olcsó,
feltöltőkártyás telefont, amit addig használhatunk, amíg ezt az egész dolgot elintézem.
- Elintézed? Cash, mi folyik itt?
Nagyot sóhajtok. És megint az jár a fejemben, hogy kurvára utálom, mibe rángattam bele
Oliviát… miért nem voltam képes távol tartani magam tőle?!
- Elrabolták Marissát. Azt akarják, hogy átadjam nekik a könyvelést. Az első hívástól számított
egy óra múlva újra fognak hívni.
- Nem viheted el nekik a könyvelést csak úgy egyedül, Cash. Meg fognak ölni
mindkettőtöket. Hívd a rendőrséget! A nagybátyám befolyásos ember, és mindent megmozgat
majd, hogy a lányát visszakapja
- Ezért nem szabad, hogy megtudja. Legalábbis addig nem, amíg le nem rendezem. Ha
felhívjuk az ügyre a figyelmet, az csak nagyobb kockázatot jelent Marissa számára. Okot ad
nekik, hogy minden nyomot eltüntessenek. Ha csendben intézem, és visszakapjuk Marissát,
kitalálhatok egy új tervet.
- Egyedül fogod csinálni? Odaadod, amit akarnak, és azt hiszed, utána elengednek? És még
Marissát is odaadják? Cash, én nem is ismerem ezeket az embereket, de tudom, hogy nem így
lenne. A bűnözök nem így működnek.
Majdnem elnevetem magamat. Mintha bármi fogalma lenne róla, hogy működnek a bűnözök.
Röhej! Ezt biztosan valami gengszterig filmekből szedte.
- Olivia, apám ismeri ezeket az embereket. Jobban, mint bárki más. Nem teszek semmit addig,
amíg nem beszéltem vele. A könyvelés el van dugva. Azt fogom mondani nekik, hogy egy
széfben tarlóm, és hétfőig nem férek hozzá, mert zárva van a bank. Ennyit már meg is mondtam
volna nekik, de letették a telefont. Annyit mondtak csak, hogy náluk van Marissa, a könyvelési
papírokat akarják érte cserébe, és egy óra múlva hívnak, hogy megmondják, hol találkozzunk.
- Akkor hétfőig náluk hagyod Marissát?!
Olivia tekintete egyértelműen azt üzeni, szerinte csak egy szörnyeteg tenne ilyet.
Közelebb lépek hozzá, az étlapot a mellkasához nyomva fölé halniuk, és a tenyerembe
fogom az arcát.
- Ha lenne más választásom, nem tenném ezt. De nincs. Időre van szükségem. Nem fogják
bántani, amíg meg nem kapják, amit akarnak. És nekem nagyon alaposan végig kell
gondolnom, mit akarok csinálni, mielőtt átadom nekik az egyetlen alkutárgyat, ami a kezemben va n .
Olivia fürkészően néz rám. Hagyom. Tudom, hogy amúgy sem nagyon képes bízni bennem,
mert eleve rosszfiúnak tart. A tényleges helyzetem pedig csak ront a dolgon. Ha csak még egy
kicsi időt adna nekem…
- Meg tudsz bízni bennem? Kérlek! Tudom, hogy nem sokat tettem, amivel kiérdemelném, de
most az egyszer hallgass a szívedre! Ígérem, ígérem, nem fogok neked csalódást okozni.
Még szinte ki sem mondtam a szavakat, de már tudom, hogy nem tehetek ilyen ígéretet.
Viszont annyit megígérhetek, hogy ha esetleg mégis csalódást okozok, az nem azért lesz, mert
nem tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy olyan pasi legyek, amilyet megérdemel. Azt akarom,
hogy érezze, érdemes miattam kockázatot vállalnia. Azt akarom, hogy most tényleg az igazit
kaphassa meg.
Nem szól, csak bólint. Tudom, hogy nem könnyű neki, de az, hogy megpróbálja, reményt ad
nekem. Talán kicsit megnyugszik, ha elhozok pár megszokott dolgot. Emlékszem, hogy a
táskáját a lakás ajtajában dobta le, és nem hoztam magammal, amikor elrohantunk. Majd
visszafelé arra megyek, és elhozom, hátha örül neki. De hát… csak pasi vagyok, mit tudom én, hogy
működik a női agy ilyenkor.
- Mit szeretnél enni? Rendelek neked. Amikor felhozzák, egyél nyugodtan, vacsorázz meg,
amíg nem vagyok itt. Elszaladok a lakásodra is, elhozom a táskádat, pár váltás ruhát, és
bezárom az ajtókat. Van valami, amire szükséged van?
Gondolkodik, aztán megrázza a fejét. Nem tetszik, hogy ennyire csendes, de nem akarom
erőltetni.
- Viszont a mobilodat, légy szíves, add ide! Elviszem a klubba, és ott hagyom az irodámban a
biztonság kedvéért. Addig is használhatod az egyik feltöltős telefont, amit majd hozok.
R endben?
Ismét csak bólint. Ismerem Oliviát, biztos vagyok benne, hogy azon aggódik, hogy az
édesapja meg a barátnője, Ginger, a pultoslány nem lógja tudni felhívni.
- Édesapádat és Gingert majd reggel felhívod. Mondd meg nekik, hogy pár napig üzemen kívül
van a telefonod, de majd te hívod őket. Amikor beszéltél velük, azt a telefont már ne használd
többet, majd pár nap múlva hívhatod őket egy másikról.
Olivia kicsit kényszeredetten mosolyog, de legalább mosolyog. - Ne
félj, mindent rendbe fogok hozni - mondom.
Megint bólint, de nem szólal meg. Nem akarok arra gondolni, hogy esetleg máris
visszavonhatatlanul elcsesztem. Nem! Egyszerűéi meg kell találnom a módját, hogy a bizalmát
visszanyerjem, hogy biztonságban túl legyünk ezen. Akkor talán…
5.
O liv ia
EGYÁLTALÁN NEM EMLÉKSZEM, mi volt a neve az ételnek, amit rendeltünk. Valami különleges,
egzotikus fogás volt, amiről addig még csak nem is hallottam. Mindegy, a lényeg, hogy csirkéből
készült. Az a kedvencem. És tényleg nagyon finom volt. Az ízlelőbimbóimat, úgy tűnik, nem
tompította el a sokk, tudom, hogy finom, csak valahogy mégsem ízlik annyira. Vagy csak nem esik
jól most az étel. Túl sok ijesztő gondolat jár a fejemben, és nyomja a szívemet, ezért nem tudok
most semminek igazán örülni.
Mit tettem már megint? Pontosan azt, amiről tudtam, hogy nem szabadna: megint
belehabarodtam egy rosszfiúba, és ráadásul olyanba, akinek veszélyes múltja van. Nem csak
a szívemre veszélyes a pasi, hanem úgy, ahogy van, veszélyes az egész!
De ezen felesleges is filézni. Veszélyes. Nem pont fizikai értelemben gondolom, hanem a
szívemre nézve veszélyes. Vagy ki tudja… talán nem is. Még mindig, mindezek után sem
tudom, mit gondoljak Cashről. Néha annyira édes, kedves, őszinte és…
Úgy bánik velem, hogy fontosnak érzem magamat. Úgy beszél velem, ahogy tudom, hogy
mással nem. Nem tekint engem is olyan „eldobható babának", amilyenek az eddigi barátnői
voltak, ezt tudom. Úgy tűnik, igenis fontos neki, hogy biztonságban legyek, hogy boldog
legyek… igen, fontos vagyok neki. Pont én…
De ezt már többször végigcsináltam, bebeszéltem magamnak, hogy többet lássak bele egy
kapcsolatba, mint ami tényleg ott volt. Szóval lehetne több eszem is, mint megint kockáztatni.
Tapasztalatból tudom, mit tesznek a rosszfiúk az olyan lányokkal, mint én. Valami mégis azt
súgja, ezúttal érdemes kockáztatni. Egy belső hang, amit még sosem hallottam, ami a lelkem
melyéből szól. Azt súgja, hogy Cash más.
A kérdés az, hogy mit tegyek. Mit tegyek? Mégis mit? Mindig ez a kérdés.
És így, hogy a döntés az én kezemben van, még sokkal nehezebb. Mindegy, most úgyis a
körülmények diktálnak. Egyelőre itt ragadtam, legalábbis pillanatnyilag. Ki kell tartanom Cash
mellett, legalább addig, amíg ez a maffiaügy megoldódik. Remélem, az hamar lesz. Aztán majd
dönthetek. Akkor már végre tudok majd gondolkodni.
Miután ettem egy kicsit a vacsorámból, fel-alá járkálok a szobában. Utálom, hogy nincs
telefonom, hogy nem tudom, mi történik körülöttem. Utálom, hogy azt sem tudom, látom-e még
valaha Casht, hogy vajon jól van-e Marissa, hogy nem mászott-e be néhány mosómedve a
lakásba a nyitott ajtón, és nem cincáltak-e szét mindent. Igen. Elég nonszensz dolgok jutnak
néha eszembe. Annyira kimerült vagyok, hogy mindig a nyitva hagyott ajtónál kötök ki. Mint az
elakadt lemez, mindig ide lyukadok ki. Igen, tuti biztos, hogy nyitva maradt. Nem figyeltem oda,
hiszen enyhén szólva ki voltam borulva. Lehet, hogy Cash becsukta, csak nem emlékszem rá.
Vagy talán én zártam be megszokásból. Vagy egyikünk se, és mostanra már minden holmim egy
hajléktalan szatyrában van. Ki tudja? Majd kiderül.
Ha tényleg a hajléktalan és a szatyor lenne a valóság, hát az hamar kiderülne.
Nem nehéz kiszúrni, ha egy hajléktalan a kartondoboz kuckóját egy kétezer dolláros
faliórával tette nemrégiben otthonosabbá, vagy ha újabban Jimmy Choo cipellőket és Prada
estélyiket visel. Na persze akkor már nemigen kérné vissza tőle senki a zsákmányt. Én biztos
nem. Legfeljebb minden jót kívánnék neki, viselje egészséggel Marissa fényűző csipketangáit.
Tőlem legfeljebb a Tad's Bar pólóimat lophatná el bárki. Hát nem szánalmas? Mostantól illene
a fehérneműmbe hímeznem a monogramomat…
Felvihogok és grimaszolok a sok bugyuta gondolattól. Furán viselem a stresszt, az biztos.
A lakosztály fürdőszobája igazán elegáns, a mély márványkád mellett mindenféle fürdőholmi
sorakozik. Az ajtón akasztó, rajta puha fürdőköpeny. Nincs nálam tiszta ruha, sem piperetáska, de
nem tudok ellenállni egy fürdőnek. Engedni kezdem a vizet, és már vetkőzöm is. A tágas
fürdőszoba meleg párával telik meg.
Fél órával később a meleg víztől ráncos ujjaim láttán úgy döntök, ideje kikászálódni a kádból.
A levendulás fürdőhab illata egészen a bőrömbe ivódott; ami azt illeti, biztos a belső szerveimbe
is, annyit áztam a vízben. De megérte. A forró fürdő valamelyest megnyugtatott.
Pillanatnyilag legalábbis. Meg a kimerültség is segít. Ez a hét nagyon intenzív volt érzelmileg.
Kihúzom a dugót, hadd folyjon le a víz, és megtörülközöm, majd a meleg, puha köpenybe
burkolózom.
Egy biztos: könnyű dolga van a gazdagoknak!
Ezt a gondolatot azonnal el is vetem. Cash is pénzes családból jön, bár a pénzt rossz úton
szerezték, és ő biztos azt mondaná, hogy van olyan ár, amit nem ér meg a gazdagság. Tudom,
hogy ő így gondolja. Hiszen rengeteget veszített amiatt, hogy az apja a pénzt hajszolta. Persze
eleinte csak a családját akarta eltartani, de aztán több lett belőle. Ki akart lépni, de attól még
igenis volt haszna a szervezett bűnözésből. És mi lett belőle? Semmi jó!
Bemegyek a hálószobába és a paplan alá bújok, hogy egy kicsit pihenjek, mielőtt Cash
visszajön. Megpróbálok nem aggodalmaskodni azon, hogy milyen rég van távol. Nem akarok
arra gondolni, hogy megsérüljön, és hogy ez hogyan hatna az életemre, hogyan éreznék, ha így
lenne. Nem, nem gondolok erre. Hogy van-e közös jövőnk, az egy dolog. Hogy összetöri-e a
szívemet, az egy dolog. De hogy meghalhat? Az egészen más. Nem bírnám elviselni a
gondolatot, hogy Cash nincs többé a világon… az egészen más, mint ha egyszerűen csak nem az
enyém.
Hirtelen zajt hallok, és felülök az ágyban. Azonnal éberen figyelek. Megdöbbenek, hogy
egyáltalán sikerült elaludnom. Ebből is látszik,
Mennyire holtfáradt voltam. A nappaliban égve hagytam a villanyt, egy árnyékot látok.
Csendben fülelek, és majd' kiugrik a szívem a félelemtől. Lépteket hallok, halkan közelednek a
faparkettán. Ijedten kémlelek körül, valami fegyvernek alkalmas tárgyat keresek. Semmi
használhatót nem látok, csak egy vázát, amit egy támadó fejéhez vághatok, és egy tollat, amivel
megpróbálhatom kiszúrni a szemét. Az éjjeliszekrény fiókjában bizonyára van Biblia, bár kétlem,
hogy azt légy vernek használhatnám. Isten persze annak használhatja, amikor csak akarja, de az
más tészta. Érzem, hogy valaki áll a hálószoba ajtajában, és a szívem a torkomban dobog. De
egy pillanat, és megnyugszom. Megismerem.
- Nem akartalak megijeszteni - szól Cash halkan az ajtóból. A
lámpa felé nyúlok, hogy felkapcsoljam, de megállít. - Ne!
Szeretném, ha pihennél, ha tudnál aludni.
Na persze! - gondolom cinikusan, de valójában olyan fáradt vagyok, hogy nem kizárt az
a l vá s.
Épp kezd csitulni a szívverésem, amikor Cash oldalt fordul, megfogja az inge alját, és áthúzza
a feje fölött a ruhadarabot. A nappaliból beszűrődő fény bearanyozza a körvonalait, megcsillan
izmos testén, ahogy megfordul és a székre dobja az inget. Érzem, hogy forrni kezd a vérem,
amikor az övét kezdi kioldani a derekán. Szótlanul lehúzza a sliccét és kigombolja a nadrágját.
Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy az ujját a nadrág övtartójába fűzi. Lerúgja a cipőjét.
Lenyűgöz. Nem tehetek róla, muszáj néznem, ahogy izmos lábáról lecsúsztatja a nadrágot, és
kilép belőle. Hatalmasat dobban a szívem, és kiszárad a szám, amikor látom, hogy nem visel
alsónadrágot. És merev. A szám az egyetlen porcikám, ami még száraz. Kiver a verejték, és a
combjaim között is nedvesedem már. Bámulok rá, ahogy a farmerét is a székre
teszi, aztán az ágyhoz sétál, felhajtja a paplant és mellém fekszik. Meg sem moccanok. Eleinte ő
sem. Egy perc múlva azonban megérint. Az ujja cirógatása olyan a karomon, mint az áramütés.
Végigbizsergeti mindenemet. A bizsergés végigfut a karomon, a hátamon, és megmerevedik a
mellbimbóm, hogy szinte fáj.
Meglepődöm, és kicsit csalódott is vagyok, amikor az oldalamra fordít. Magához húz, és
kiskifli-nagykiflibe gömbölyödünk. Még a fürdőköpeny vastag anyagán keresztül is érzem, hogy
milyen kemény a farka, mert mögöttem fekszik, és a fenekemhez nyomódik. Nem is
gondolkodom, csak hozzádörgölőzöm. Ösztönösen. Vágyakozva. Úgy tűnik, a testem önálló
életre kelt.
Hallom, hogy Cash összeszorítja a száját és sóhajt. Teljesen mozdulatlanná merevedik.
Néhány hosszú, feszült másodpercig nem moccan. Én sem. Azt akarom, hogy érintsen meg,
simogasson, csókoljon, feledtesse el velem a világot, ha csak egy kis időre is. Amikor végre
hozzám ér, csak átöleli a derekamat és az oldalam alá hajtja a kezét. Érzem az ajkát, ahogy a
nyakamat birizgálja, és elolvad a szívem.
Kíván. Érzem. De mégis visszatartja magát, hogy ne kavarjon fel, ne fárasszon. Meghat, hogy
ilyen tapintatos, és megint arra gondolok, mivel érdemeltem ki vajon, hogy egy ilyen férfi legyen az
élelemben. Elöntenek az érzelmek, az öröm, hogy mellettem van, a lelkesedés, hogy átélhetem
ezeket a mély érzéseket.
Mint már annyiszor, mióta Casht megismertem, ismét arra gondolok, hogy bizony nagy bajba
keveredtem.
A francba!
Csendben fekszünk egymás mellett, mélyen, nyugodtan lélegzőnk, várjuk, hogy a testünk
lehiggadjon. Sosem gondoltam volna, hogy szó szerint fájni tud valakinek a közelsége, mégis így
van. Fáj a vágy, a sóvárgás. Olyan üresség van bennem, amit csak Cash tud betölteni. Igen, egy
testi üresség… De még mennyire, hogy az! Ha csak arra gondolok, hogy belém hatol, hogy mozog
bennem, keményen, mélyen… Becsukom a szememet, hogy elűzzem a gondolatot. Kezdhetem elölről
a lehiggadást.
Grrrrr.
De van valami sokkal mélyebb is abban, amit Cash iránt érzek. Egy olyan űrt tölt be a
lelkemben, ami csak mostanában kezdett érezhetően, fájdalmasan tátongani. Hogy mióta? Hát…
amióta Casht ismerem. Olyan, mintha ezt az űrt ő teremtette volna, és betölteni is csak ő tudja.
Sóhajtva elterelem ezeket a gondolatokat is. Nem vezetnek jó irányba. De arra gyorsan. -
Hogy ment? - kérdezem, amikor már túl nehéz a csönd.
Gondolatban leteremtem magamat. Hiszen nem azon kellene aggódnom, hogyan férjek a
bőrömbe, vagy épp azon, miért ilyen tartózkodó Cash, hanem azon, mi történt, mit mondtak neki.
Cash felsóhajt, a lélegzete megborzolja a hajat a fülem mögött, és megbizsereg a karom.
- Bevették. Nem voltak túlzottan elragadtatva, de megőriztem a hidegvéremet, és sikerült
elhitetnem velük, hogy a könyvelést a biztonság kedvéért egy bankban tartom, a széfben.
Seggfejek! - teszi hozzá még.
- Megengedték, hogy beszélj Marissával? - Igen.
- És? Mi van vele?
- Azt hiszem, még a végén Marissa fogja kinyírni őket véletlenül. Szinte sajnálom a
pasasokat.
Nem tehetek róla, elvigyorodom.
- Szóval… nem viseli jól a fogságot?
- Úgy tűnt, velük udvarias, de nekem kis híján átharapta a torkomat. Kétség sem fér hozzá,
kit okol az egészért. A jó hír az, hogy amennyiben nem mondják meg neki, hogy mindkét fivér én
vagyok, akkor csak engem fog hibáztatni, de Nash jó hírét nem fogja sárba tiporni.
- Marissától kitelik.
Lelkifurdalásom van, hogy rosszat mondok rá, miközben túszként tartják fogva. Micsoda
rémálom lehet neki! De hát Marissa maga is eléggé rémálom. Talán, ha ez az ügy lecseng,
belátóbb ember lesz belőle. Vagy megvilágosodik, ha jól fejbe csapják. Esetleg a kloroformtól
megváltozik a személyisége, és kedves, őszinte nő lesz belőle. Minden lehetséges, vagy nem?
- Na és mi a terv?
- Holnap utána kell néznem pár dolognak. Be kell mennem apához. Tudnia kell, mi történt,
és talán segíteni is tud.
- De hogy? Hiszen börtönben van!
- Tudom - feleli Cash kissé élesen. - De ismeri ezeket az embereket, tudja, hogyan
gondolkodnak. És mindig is erőssége volt a tervezés, a stratégia. Nem akarom megkockáztatni,
hogy kifelejtek valami fontosat. Túl nagy a tét - mondja, és magához húz.
Elhallgatunk. Cash agya valószínűleg még az enyémnél is gyorsabban pörög, pedig az
enyém is pörög ezerrel. De neki ráadásul bűntudata is van, és ott a sok eltemetett fájdalom is, ami
most biztos felszakadt.
- Cash… - suttogom
- Mondjad, bébi - súgja a fülembe, és a becenév melenget, mint egy pihepaplan. -
Nem hibáztatlak.
Magához szorít, és a vállamra tapasztja a száját. Alig érzem a fürdőköpeny gallérjától. -
Levehetem ezt rólad? - kérdi. - Érezni akarom a bőrödet.
Arra gondolok, ahogy meztelenül a karjaiban tart, és belém hall a vágy. Ma már ötször
szexeltünk, az utolsó csak pár órája volt, mégis mintha egy örökkévalóság telt volna el. Annyi
minden történt azóta, annyi érzelem, annyira más most…
- Igen - felelem suttogva, nehogy időnk legyen meggondolni magunkat.
Felülnék, de Cash megakadályoz. Felkönyököl, elsimítja a hajamat az arcomról, aztán
odahajol és megcsókol a fülem mögött.
- Majd én.
Megpróbálok ellazulni, érzem, hogy a derekamon az övvel babrál. Meglazítja ügyes kezével,
aztán kihúzza, és a fürdőköpeny szétnyílik.
Aztán a mellkasomon érzem a bőre melegét. A gallér mentén cirógat, és a csípőmig leemeli
rólam a köpenyt.
Olyan lágyan ér hozzám, amilyen a belőlem áradó levendulaillat. Finoman a vállamhoz érinti az
ajkát.
- De jó illatod van!
A csípője kissé a csípőmhez nyomódik. A vágy szinte felsikolt bennem, ahogy érzem,
micsoda merevedése van. Végigcirógatja a karomat, a köpeny ujját lassan félretolja.
Behajlítom a könyökömet és kihúzom a köpenyből. Cash végre a lábamról is félrehajtja.
- Fordulj felém!
Az izgalom áramütésként cikázik az ereimben. Teszem, amit kért: a hátamra fordulok, majd
oldalra, arccal Cash felé. Annyira közel fekszem hozzá, hogy pont meg tudnám csókolni az állát.
A szoba derengő homályában úgy ragyog a szeme, mint két fekete gyémánt. A nappaliból
szűrődik be csupán egy kis fény, megvilágítja az arca egyik felét, de árnyékban hagyja a másikat.
Hallom, ahogy lélegzik. Lángol a teste. Tudom, hogy ő is annyira felizgult, mint én, hogy ő is
ugyanannyira akarja, mégis hajlandó magát visszafogni. Hogy tapintatos legyen velem.
De mi van, ha én nem akarom, hogy visszafogja magát? Mi van, ha minden rémület, minden
kétség ellenére is akarom? Ennyi elég vajon? Legalábbis egyelőre? Vagy nem lenne szabad?
Hát… talán nem. Vagy mégis. De a tény az, hogy itt és most nagyon is kell nekem. Azt akarom, hogy a
karjaiba vegyen, csókoljon, érintsen. Magamban akarom érezni, hogy eltöltsön a jelenlétével, a
biztonságérzettel, hogy velem van. Holnap majd aggódom a holnap bajaiért. Akkor majd újra
képes leszek gondolkodni.
Cash végtelenül lassan simítja végig a kulcscsontom mentén a fürdőköpenyt, le a válláráról. A
mellem hegyéig lehull a puha anyag, és a pillantása követi. Elakad a lélegzetem; a szeme
perzsel, mintha érintés lenne. A mellkasomra teszi a kezét egy lassú mozdulattal, az ujjai a
mellbimbómmal játszanak, félrehúzza a köpenyt, hogy nézhessen. Hosszú másodpercekig nem
mozdul. Én sem. Amikor felpillant, a szeme sok mindent tükröz, de legfőképpen eltökéltséget.
Nem fogja megengedni magának, hogy úrrá legyen rajta a szenvedély. Ma éjjel nem. Ez most
fontos neki, és nem értem, miért. Talán én vagyok ilyen fontos neki. Nagyon
remélem…
Cash kissé előredől, a hátamon eltolja a fürdőköpenyt, végigfut a keze a fenekemen, aztán oldalt
a combomon. Anyaszült meztelenül fekszünk egymás mellett, és Cash önfeledten legelteti rajtam
a szemét.
Aztán lehunyt szemmel a hátára fordul, magához húz, átölel. A kezem vándorútra indul
kőkemény hasizmain, a térdemet a combjára teszem.
Nem hallom, ahogy lélegzik. Visszafojtotta vajon még a lélegzetét is? Nem tudom, de azt
érzem, hogy őrülten ver a szíve. Megpróbál ellenállni nekem, nekünk, ennek.
Egy pillanatra kedvem lenne incselkedni vele, csábítani, de nem teszem, mert nagyon is
értékelem, amit tesz. Nem akarok több jelentőséget tulajdonítani tapintatosságának, mint
amennyit kellene, de akkor is felmerül bennem a kérdés, mit jelentsen ez.
Cash ajka a hajamhoz ér, és érdes hangon a fülembe súgja: -
Aludj, bébi! Biztonságban vagy. Ígérem, vigyázok rád.
Valamennyire hiszek is neki, mert álomba merülök.
Valami mocorog a hátam mögött. Selymes, meleg, és egy másodpercbe sem telik, hogy
tudjam, Cash az, ahogy meztelenül mögém fekszik.
A csípője megfeszül, erekcióját a fenekemhez nyomja. Nem is gondolkodom, csak hátradőlök,
hogy hozzádörgölőzzek.
Hallom, hogy felsóhajt, és megbizsergek. Ébren
van.
Nehogy álom legyen ez a gyönyör!
Erős, nagy keze a csípőmön kalandozik, a hasamon, aztán a tenyerébe fogja a mellemet.
Ujjai a mellbimbómmal játszanak, amíg már szinte fájdalmasan megkeményedik, úgy vágyom
arra, hogy a száját érezzem. Megfogom a kezét és megszorítom. Masszírozva simogat, és
nekem egyre hevesebben ver a szívem.
Az ajka a nyakamon, aztán a nyelvével kicsi köröket rajzol a bőrömre, majd finoman
megharap. A mellkasom és a hátam bizsereg, a vágyakozástól forróság önti el a hasamat.
Akarom. Ó, de még mennyire, hogy akarom! Úgyhogy fejest ugrok az élvezetbe, és ki is
mutatom, milyen jólesik, amit csinál.
Hátranyúlok, megfogom a csípőjét, magamhoz húzom, és a fenekemmel hozzányomom
magamat. Felnyög, a keze lefelé indul a mellemről, végig a hasamon, a combjaim közé. Egy
kicsit szétteszem a combjaimat, hogy hozzám férjen, és ő nem is habozik. Hosszú ujjúval egy
kicsit köröz a csiklómon, aztán belém nyúl.
- Mmmm, hát ez meg mi? - kérdi, és kihúzza az ujját, majd még mélyebben dugja vissza.
Megmarkolom a csípőjét, ő pedig hozzám nyomul. Milyen kemény! És milyen hatalmas!
L e n yű g ö ző !
- Csak nem rólam álmodtál? - suttog a fülembe. - Úgy érzem, biztosan édes álom lehetett - azzal
tovább ujj az és simogat. - Erről álmodtál? Hogy ezt csinálom veled? Vagy valami más is
történt álmodban?
Nem felelek. Szóhoz sem jutok a gyönyörtől. Azt akarom, hogy újra és újra a magáévá tegyen.
Őrülten vágyom rá.
- Igen, biztosan erről álmodtál. És akarod, de félsz is. Ne félj… Édes lesz…
Csak engedd, hogy gyönyörködtesselek… Engedd, hogy megmutassam, milyen jó nekünk
együtt.
Cash elmozdul mögülem. A hátamra fordulnék, de megállít.
- Ne - szól rám, és amikor megszólalnék, közbevág: - Sssshhh - csitít, és a hasamra fordít.
- Térdelj fel!
Kicsit hezitálok, csak egy másodpercet, de ő újra szól:
- Térdelj fel! Ígérem, élvezni fogod!
Négykézlábra állok. Cash közelebb jön, érzem a meztelen forróságát hátul a lábamon, a
fenekemen. A meleg tenyerét a csípőmön. Erősen fog, és magához húz, a keménysége hozzám
ér. Megremegek a forró vágytól.
Kicsit eltol, előrefelé irányít. Az ágy fejéhez mászom, amíg már a párnám fölött térdelek.
- Támaszd ki magadat a kezeddel!
Úgy teszek, ahogy mondja, a fa ágytámlának támaszkodom. Cash fölém hajol, a mellkasa a
hátamon. A fülembe suttog:
- Tárd szét a lábaidat!
Amikor széttárom, hátulról csúszik a combjaim közé a keze. A hüvelykujja belém hatol, az
ujjai a sikamlósán nedves bőrömet cirógatják a szeméremajkaim belsején. Ha most állnék, már
összeestem volna. A térdemig bizsergek az érintésétől. Nem tudom visszatartani magam,
hangosan felnyögök.
- Jó, ugye? - nyal bele a fülembe. - Igen…
- zihálom alig hallhatóan.
Félresimítja a hajamat, és végigcsókolja hátul a nyakamat, aztán végig a hátamat. Érzem,
ahogy meleg ajkai lefelé sétálnak a hátamon, a fenekemen.
Megmozdul az ágy, ahogy helyezkedik. Érzem, hogy a fejét a combjaim között a párnára
hajtja. Lenézek, épp amikor ő felpillant, és a sejtelmes fényben látom, hogy ragyog a szeme.
Olyan tűz lobog benne, hogy belepirulok.
Le nem veszi rólam a szemét, miközben hátulról átöleli a combjaimat, és a szájára húz.
A nyelve hozzám ér… mintha villámcsapás lenne, olyan forróság önt el, és a nedvességem
szinte eláztatja az ajkait, amik rajtam mozognak.
- Lovagolj meg! - suttogja a vágytól rekedtes hangon. És bátorításként mélyen belém dugja a
nyelvét.
A keze a combomon, úgy mozgat. A nyelve ki-be hatol. Én pedig előre-hátra mozgok rajta,
térdelve ringatózom, az arca fölött csúszkálok. Az ajkai, az arca egyszerre ingerli minden
porcikámat, és ez szinte már túl sok nekem.
Zihálva kapkodom a levegőt. A körmeim az ágy támlájába vájnak. A csípőm emelkedik és
süllyed a szája fölött. A szívem majd' kiugrik.
Egyre gyorsabban, keményebben mozgok. Amikor hallom, hogy felnyög, a gyönyör szétárad
bennem, és a nyelve hegyén széthullik a világ, csak a mámor marad.
Magához szorítja a kéjtől vonagló testemet. Mielőtt még lecsitulna bennem a bizsergés, Cash
megmozdul. Az ujjait belém csúsztatja. Aztán valami sokkal nagyobbat.
Az első lökéstől elakad a lélegzetem. Nyögdécselve kihúzza, majd hevesen belém döfi
megint. Az orgazmusom folytatódik.
Hullámokként csap át rajtam az élmény, egyre szorosabban tartom őt magamban. Egészen
kitölt belül. Minden porcikámmal érzem, milyen mélyen hatol belém. Újra meg újra, mélyebben és
mélyebben, hevesebben és forróbban.
- Mind a tiéd, bébi! - szól összeszorított fogakkal, rekedtes hangon. Annyira érzékiek, éhesek
a szavai, hogy felkiáltok.
Felgyorsul a mozgása és a lélegzése is. Tudom, mi következik. Most ó jön. Most ő megy el.
A teste megmerevedik, és az orgazmus első lüktetésétől felkiált. Fürgén mozog bennem,
előrehajol, a hajamba túr és a vállamba harap. Nem fáj, nem hagy nyomot a bőrömön, de még
intenzívebbé teszi az érzést, ami átjár.
És újra elélvezek. Mintha robbanás, tűzijáték sziporkázna bennem. Cash a karjaiban tart. A
testembe fogadtam őt.
A szívembe. A
lelkembe.
6.
C ash
VASÁRNAP MINDIG TELE VAN LÁTOGATÓKKAL A BÖRTÖN. Mindig lehangol, amikor látom a családokat,
ahogy a kettéosztott asztaloknál ülnek. Gyerekek beszélnek apákkal, akiket alig ismernek.
Feleségek beszélnek férjekkel, akiket alig látnak. Életek, amik aligha emberhez méltóak. Egy
ilyen helyen könnyű felismerni, hogy minden hiba, minden tévedés, legyen az nagy vagy kicsi,
következményekkel jár. Minél nagyobb a hiba, annál súlyosabb a következmény. Csak abban
reménykedem, hogy semmi, amit eddig tettem, vagy amit ezután tenni kényszerülök, nem juttat ide.
Azt hiszem, inkább választanám a halált.
Automatikusan csinálom végig a látogatások alkalmával a bejáratnál szokásos hercehurcát.
Aztán az üveg mögött ülök, a kezemet összekulcsolva magam elé teszem az asztalra, és már
kísérik is be apámat. Bár nem vagyok tudatában, hogy különösebben árulkodó arckifejezéssel
üldögélnék itt, apa mégis rögtön észrevesz valamit.
Azonnal a lényegre tér, amint felveszi a fekete telefonkagylót.
- Mi történt?
A szemébe nézek. Egy-két árnyalattal világosabb az enyémnél, és... aggodalom tükröződik
benne. Megrázom a fejemet, és csak úgy mellékesen megérintem a jobb fülemet. Apa
figyelmesen néz néhány hosszú másodpercig. Tudom, hogy próbálja összerakni a dolgokat, és
hogy máris terveket sző a fejében, miközben beszélünk. Azaz nem beszélünk.
Végül bólint. Csak egy rövid biccentés. Érti. Látom a szemében.
- Semmi nem történt. Csak hosszú, fárasztó hetem volt. Túl sok a munka.
A beszélgetés hétköznapi dolgokra terelődik, semmi különös, csupa olyasmi, amiről
bármelyik látogatás alatt szó esne. A napi apróságokról beszélünk, emberekről, eseményekről,
semmi rendkívüli, semmi figyelemre méltó. Remélem, ez elég is lesz, hogy eluntasson bárkit, aki
esetleg lehallgat.
Apa végre visszatereli a beszélgetést a legfontosabbra. De ügyes, furfangos, és úgy oldja
meg, hogy ne legyen feltűnő a témaváltás. Legalábbis remélem, nem feltűnő.
- Na és milyen volt a horgászat? Volt fogás?
Nem szoktam horgászni. Az Nash hobbija volt, de én sosem pecáztam. Apa pontosan tudja
ezt. Ezért vagyok biztos benne, hogy valójában nem a horgászatról kérdez.
- Á, el se mentem. Egész hétvégén kénytelen voltam lapítani. A munkahelyemen.
Apa lassan, jelentőségteljesen bólint. Tudom, hogy elkapta, ahogy azt mondtam, lapítanom
kellett.
- Veszélyes lehet ám! Túlzásba viheted a munkát.
- Igen, tudom - mondom, és hangsúlyosan rá is bólintok. Feszülten figyel. Egy sokkal
mélyebb párbeszédet folytatunk, rejtve, a szavak felszíne alatt.
- Muszáj lesz átadnom a fontosabb feladatokat valaki másnak, azt hiszem. - Remélem, felfogja,
mit is kell valójában átadnom.
- Néha nincs más választás, Cash. Nem mindig haladnak a terveink szerint a dolgok. Nem
minden sikerül úgy, ahogy akarjuk. Néha muszáj sodródni, és azt tenni, ami szerinted a legjobb.
A lényeg, hogy ne roppanj bele.
- Úgy érzem, gúzsba vagyok kötve. Ismét
bólint.
- Hát, ha mindent feladunk, annak is megvannak a következményei. Van B terved?
Megrázom a fejemet, és tehetetlenül legyintek.
- Nincs, de örülnék a tanácsodnak. Még van időm, csak nem túl sok. A klub bajban van. Apa
megvakarja az állát, és figyelmesen néz rám.
- Ki tudsz találni valamit, ami segíthet? Van valami más, ami kihúzhat a bajból? - kérdezem. - Túl
makacs vagy… - morogja. - Fejest kellett ugranod a kellős közepébe, mi? A klubbal.
És kockáztatnod, hogy egy szép napon elsüllyedj a süllyedő hajóval.
Mielőtt apát letartóztatták, nem akarta, hogy nálam legyen a maffia könyvelése, nem akarta,
hogy bármi közöm legyen az ügyhöz. De meggyőztem, hogy ez alku tárgya is lehet, és a
biztonságomat is garantálja. Amíg apa volt üzlettársai csak azt tudták, hogy a könyvelés
valahol… rejtőzik, nem kockáztathattak semmiféle lépést mindaddig, amíg meg nem tudják, kinél és hol
vannak a papírok.
Most viszont már tudják, hogy kinél.
- Ezt akarom elkerülni. Azt gondoltam, talán van valami ötleted. Hiszen dörzsölt vén róka
vagy - mosolygok rá szeretettel. Látom, hogy jólesik neki. Ott van a szemében ugyanaz a
szeretet, amit én érzek iránta.
- Szóval segítség kell a klubban.
- Elkelne. Van ötleted?
- Van bizony. Adj fel két újsághirdetést!
- Manapság még olvas valaki újságot? - piszkálódom.
- Igen, vannak, akik olvasnak - von vállat apa. Azt hiszem, a vannak, akik alatt bizonyos
fontos embereket ért. - De van egy online felület is, ahol hirdethetsz. A második hirdetést oda ne
tedd fel! Csak az elsőt. Úgy hamarabb kaphatsz jó visszajelzést.
Apa pontosan elmagyarázza, hol hirdessek, és mi legyen a szöveg, jegyzetelek a szar feltöltős
telefonba, amit most magamnál hordok.
- Pár nap múlva biztos lesz jelentkező. Legkésőbb pár nap múlva. Talán, ha elfogadsz egy kis
segítséget a klubban, szabadabbnak élezheted majd magadat.
- Igen. Pár alkalmazottamnak is nehézséget okoz a helyzet. Apa
tudja, hogy Olivia pultos a klubban.
- Akkor talán ez lesz a jó megoldás. Néha drasztikus lépésekre van szükség. - Az
sem baj. Most már bármire hajlandó vagyok.
Apa megint bólint, de nem szól egy szót sem. Megbánást látok a tekintetében. Mélységes
megbánást és szomorúságot. Bár a részleteket nem tudja, annyit igen, hogy rosszul alakulnak a
dolgok. Valami készül, de nem úgy, hogy nekünk kedvezne. Sosem volt a terv része, hogy
átadjuk a könyvelést, ez eszünkbe sem jutott. Ilyen hosszú idő után nem is gondoltam arra,
hogy… arra, ami történt. És az, hogy nem gondolkodtam, sokba került nekem. És lehet, hogy még többe fog
kerülni.
Hacsak ki nem találok valamit. Talán a hirdetésekben rejlik a megoldás, abban, akinek
szólnak. Nagyon remélem.
Amint visszaérek a motorhoz, már nézem is a telefonomat. A börtönben nincs térerő. Olivia
tudta, hogy amíg beszélőn vagyok, nem leszek elérhető. Nem különösebben zavarta, engem már
inkább. Siettem a látogatással, amennyire csak lehetett, hogy újra visszatérhessek a
mobiltelefonnal kompatibilis világba.
Nincs egyetlen üzenetem sem, ami igazából jó dolog, mert azt jelenti, nincs semmi sürgős,
semmi váratlan. Semmi, ami miatt külön aggódni kellene.
Persze örültem volna egy SMS-nek Oliviától, csak úgy. Csak hogy jelezze, jól van… Vagy
hogy hiányzom…
Pár másodpercnyi vívódás után hívom Olivia számát, a szar feltöltős, időleges telefonjáét. Nem
mintha különösebb közlendőm lenne, csak tudni akarom, hogy minden rendben vele, amióta
elmentem. Csak rácsörgök, ennyi. Udvarias, tapintatos semmiség. Semmi több. De
tényleg.
Na persze, haver, magyarázd csak be magadnak!
Fintorgok, ahogy megszólal a hang a fejemben. Hülye, tudálékos hang. -
Halló? - Álmos a hangja.
- Felébresztettelek?
- Nem baj. Csak lustálkodtam, de már fel kéne kelnem. Hol vagy?
- Még a börtönnél. Most indulok el onnan. Csak gondoltam, rád csörgők.
- Tényleg? - Mosolyt hallok a hangjában. És valami mást is. Talán örömöt? Azt hiszem,
igenis boldog, hogy csak úgy felhívtam.
- Meglepett, hogy hívtalak? Kicsit
hallgat. - T al án. - Miért?
Megint hallgat.
- Nem is tudom. Csak… azt hiszem, mindig arra számítok, hogy le…
És elhallgat megint. De be tudom fejezni a gondolatot. Azt hiszi, én is csak egy rosszfiú
vagyok, mint a többi, akivel melléfogott. Kicsit el is bizonytalant, hogy képes leszek-e valaha
rászolgálni a bizalmára, tehetek vagy mondhatok bármit. Talán hiába. Vajon mindig hozzájuk fog
hasonlíthatni? Ha igen, hát mindig talál majd hasonlóságot. De látja-e a különbségeket is?
És elég-e, amit lát?
Néha úgy érzem, nem nyerhetem meg ezt a harcot. Évek óta két különálló életet élek, két
teljesen különböző pasas bőrébe bújva. Egyikük sem igazán én vagyok, és azt akarom, hogy
valaki végre az igazi énemet ismerje meg és fogadja el. Teljes egészében. Jóban és rosszban.
De pillanatnyilag nem ezzel kellene foglalkoznom. Túl sok más fontos dolog miatt
aggódhatok. Például, hogy mindenki életben maradjon, és biztonságban legyen. Még olyanok is,
akikért nem mondhatnám, hogy rajongok: azaz Marissa. Nem bírnám elviselni, hogy a lelkemen
száradjon a halála. Vagy hogy miattam bármi bántódása essen. Máris szarul érzem magam az
egész cécó miatt, pedig még semmi komoly baj nem történt. A hideg futkos a hátamon a
gondolattól, hogy valami váratlan tragédiával végződik a dolog. Kezdem kicsit átérezni, mi dúlhat
apám lelkében minden áldott nap. Hiszen a lelkén szárad anyám és az ikertestvérem halála, meg
még a fene tudja, miket művelt, mialatt az orosz maffiának dolgozott.
Olivia megköszörüli a torkát, és visszahoz a jelenbe.
- Hogy ment?
- Majd elmondom, ha odaérek. Hozzak neked valamit a városból?
- Hmmm, nem, semmit. Amit tegnap este hoztál, azzal elleszek, azt hiszem. - Jó,
rendben. Akkor ebédre ott leszek. Majd rendelünk valamit a szobában. Máris az
jár a fejemben, hogy micsoda szép nagy asztal van az ebédlőben.
Félretolom a kristálypoharakat, a porcelánkészletet, letépem Oliviáról a fürdőköpenyt, és a
magamévá teszem.
A számba harapok, mert érzem, hogy a vérkeringésem a gondolkodóképes szerveim felől
kezd egyéb, sokkal szórakoztatóbb szervek felé indulni. Nem kéne, hogy folyton ilyeneken járjon
az eszem. Elvégre nem motorozhatok keresztül egész Atlantán álló farokkal. Kényelmetlen
lenne.
- Mmmm, ez jól hangzik.
Még jobban belemélyesztem az ajkamba a fogaimat. Mintha a gondolataimat olvasná. És
ahogy az a mmmmm hangzott! Oliviának van a legszexisebb hangja a világon, amikor ilyen
halkan beszél. Valahogy… rekedtes, kicsit érdes, olyan, mintha hozzám dörgölőzne. Azonnal felébreszti a
farkamat. És a farkamnak amúgy is csak ő jár az eszében.
- Jó, akkor mindjárt ott leszek - azzal leteszem a telefont. Tudom, hogy talán túl rövidre zártam
a beszélgetést, de ha nem tettem volna, akkor most sétálhatnék, amíg le nem lohad, ami felállt. És
nem akarom Oliviát egy másodperccel sem tovább egyedül hagyni, mint amennyit muszáj.
Persze tudom, hogy biztonságban van, de biztosul akarom tudni. És amíg nem tudhatom
egészen biztosan, addig nem kockáztathatok.
7.
O liv ia
C ash
Igen.
Rögtön az ugrik be, vajon honnan tudhatja egy idegen, hogy hol vagyok. Az online
hirdetésben csak a telefonszámom van, és a szöveg, amit apa diktált: Sürgős segítséget
keresünk a Testvérvárosokban. Stop.
Ebben egy kukk sincs arról, helyileg hol. A telefonszámom alapján a város beazonosítható, de
ez nem elég arra, hogy megtaláljanak.
H a csa k n e m kö ve t va l a ki .
T u d j a , h o l va g yo k?
Nyugtalanító a válasz:
Természetesen.
Annyit sejtettem, hogy bizonyos emberek, akiket apám régről ismer, szemmel tartanak
minket, de most úgy tűnik, a csapat nagyobb és remélhetőleg barátságosabb, mint ahogy
elképzeltem. Ezer kérdésem lenne, például Ki a franc vagy te? Honnan ismered apámat? Miért
tartasz szemmel engem? Nem tudom, kérdezzek-e bármit, vagy várjak. Azt hiszem, jobb lesz
várni. Apa azt mondta, lépjek kapcsolatba velük. Bíznom kell abban, hogy tudja, mit csinál.
Sosem engedné, hogy bántódásom essen, ha van más választás. De akkor is nyugtalanít ez az e g
é sz.
Inkább arra gondolok, milyen szerencse, hogy létezik a modem technika. Hirdettem a neten, és
észrevette, akinek szólt. Gyorsan. Valaki olyan jelentkezett, aki apám szerint tudna segíteni. A
rövid, velős SMS-ek alapján nem hiszem, hogy olyasvalaki az illető, akit kellemes, barátságos
alaknak lehetne nevezni. De hát apám ilyen ügyekbe keveredett. Már hosszú ideje tudok róla, csak
azt nem sejtettem, hogy az én életemre is ekkora hatással lesz.
Előveszem a klub számvitelét, és dolgozom egy kicsit, remélve, hogy ágy gyorsabban telik az
idő. Három óra várakozás. Nem mehetek be a klubba lazítani, mert ott csak Oliviát bámulnám,
tehát muszáj az irodában elütnöm az időt. Várok.
Egy órával később eszembe jut valami, amire már kénytelen voltam futólag gondolni párszor.
Nem kellemes gondolat, ezért nem is foglalkoztam vele túl sokat, hiszen kicsit olyan, mintha nem
bíznék meg apámban. Pedig bízom benne. De azt hiszem, valójában tökéletesen senkiben sem
bízom, főleg akkor nem, ha Olivia biztonságáról van szó.
Felveszem a telefont, hogy felhívjak valakit, akivel mindent megoszthatok, és aki mindig
kisegít. Ő lépett a testvérem helyére, ő töltötte be az űrt, amit Nash hagyott. Szinte családtag,
abból pedig nincs sok nekem.
- Haver, te aztán nem hagysz békén! - hallom Gavin ismerős hangját. Ő szokott
helyettesíteni a bárban, és nagyon jó barátom. Enyhe ausztrál akcentusát, ami még
gyerekkorában ragadt rá, nehéz is lenne nem megismerni.
- Nem melóról van szó, Gav. Valami más. Segítened kell.
Csend a vonal végén. Amikor Gavin megszólal, már nem gunyoros a hangja.
- Bármiben segítek, tudod jól.
- Pár órára ide tudsz jönni a klubba?
- Hát… ja - mondja bizonytalanul. - Csak van még egy kis dolgom, de háromnegyed óra
múlva ott leszek. Oké?
- Persze. Várlak.
Leteszem a kagylót. Tudom, hogy jól döntöttem. Máris jobban vagyok. Magam mellett kell
tudnom azokat, akikben megbízhatok, azokat, akiket ismerek. Egyedül belevágni ebbe a
dologba felelőtlen örültség, hiába is követem apa útmutatását. Akkor is szükségem van biztos
háttérre. Gavin lesz a titkos fegyverem.
9.
O liv ia
MOSOLYT ERŐLTETEK MAGAMRA A VENDÉGEK KEDVÉÉRT. Hirtelen diadalkiáltást hallok a pult másik
végéről, és látom, hogy Taryn valamit nagyon ünnepel. Megfordul, és új zenét tesz be; már az első
hangok után tudom, minek örül ennyire. Body shot lesz.
A vendégek legtöbbje jól ismeri a Dualt, tudják, mit jelent ez a zene, és hogy mi az a body
shot. Kisebb tömeg gyűlik össze Taryn előtt, hogy nézzék. Ennél már csak úgy lehetne
hatásosabban egybeterelni a népet, ha elordítanám magamat, hogy „verekedés tört ki!", és
közben az ajtó felé mutogatnék. Ugyanígy másodpercek alatt egy helyen lenne mindenki.
A csaj, aki a body shotra készül, az a típus, aki imádja az ilyesmit. Biztos vagyok benne, hogy
80%-ban szintetikus anyagból készült, a ruháit pedig pár mérettel elvétette. Festett szőke, olcsó
libának tűnik.
Mielőtt felfekszik a pultra, riszálja magát egy kicsit. Mulatságos, hogy a ruháját meg sem kell
igazítani, alapból is bőven kilóg belőle a hasa.
Taryn végigkeni a csaj hasát zöldcitrommal és sóval, aztán a tequilát is a köldökébe tölti. Ez
csak akkor megy, ha az illetőnek, aki body shotra vállalkozik, elég mély köldöke van.
Na, valami pasinak, aki ezt kiszürcsölheti, jó napja lesz!
Végigpásztázom a körben állókat, hogy tippeljek, melyik nyáladzó idióta lesz a szerencsés
nyertes. Nem nehéz kitalálni. Izgatottan viháncol a gondolatra, hogy egy csaj hasát
nyalogathatja. A haverjai vállon veregetik, ő meg, te jó ég, a kezét dörzsölgeti, mint egy mesebeli
gonosz törpe.
Csak el ne durranjon a gatyád a nagy örömtől…
Elnevetem magam a gondolatra. Nem is olyan rossz pasi amúgy, a haverjai közül páran
viszont poszteren hirdethetnék a korai magömlést. Fogadnék, hogy a kis műsor után kirohannak
majd a férfivécébe.
Pfuj!!!
Mivel most nem sorakoznak előttem vendégek, rendet rakok a pulton, és mindent megteszek,
hogy csak a munkán járjon az eszem. Néha-néha odapillantok a Taryn előtt összegyűlt tömegre.
Ujjongani kezdenek, amikor a pasi lenyalja a sót a csaj hasáról. Elmosolyodom, de rosszallóan
ingatom a fejemet. Hát, nem kell sok, hogy ezeknek jó napjuk legyen.
Ahogy visszafordulok, hogy tegyem a dolgomat, egy árnyékot látok, ami megmozdul a Cash
irodájából kiszűrődő ezüstös fényben. Bármennyire is el vagyok foglalva, és bármennyire is nem
akarom, akkor is végig tudat alatt az iroda felé figyelek.
Cash a kilincsnek dőlve engem figyel. Még ilyen messziről is perzsel a pillantása. Érzem. Meg
sem kell mondania, mire gondol. Pontosan tudom, és nekem is ugyanaz jár a fejemben. Annak
az éjszakának az emléke, amikor ez a zene kettőnknek szólt.
Mintha csak most történne, olyan élénken látom magam előtt a jelenetet: az illatok, a képek, a
hangok, az érzések… Arra gondolok, ahogy Cash fölém hajolt, és felforr a vérem. Mintha tűz gyúlna
bennem, ahogy visszaemlékszem, hogy ért a nyelve, az ajka a hasamhoz, hogy nyalt bele a
köldökömbe, hogy hajtotta fel a felsőm szélét.
Felgyorsul a pulzusom, amikor eszembe jut, hogy nézett rám, miközben a citromot elvette a
számból. Azóta hányszor, de hányszor nézett így rám… ilyen a tekintete, amikor figyel, miközben
elélvezek. Amikor nézi, hogy vetkőzöm. Ilyen a tekintete… most is. Éhes a pillantása, akar engem.
Most azonnal, ebben a percben is azt akarja, hogy az övé legyek.
És nem tagadhatom, hogy az érzés kölcsönös. Én is ugyanúgy kívánom őt.
Az összesereglett vendégek ujjonganak, de nem fordulok oda, hogy lássam, miért. Csak Casht
látom, senki mást. Ő a nap, amely körül a világom forog, és akármennyire is szeretném, hogy
valami galaktikus kitérőt tegyek, nem megy. Egyszerűen vonz, és kész. Hiába is próbálom
tagadni vagy magyarázgatni.
Felvonja a szemöldökét. Mintha villám csapna belém, úgy fut végig rajtam a vágy. Elakad a
lélegzetem.
Annyira, de annyira akarom!
Sosem vágytam ennyire senkire. Ennyire… kétségbeesetten, ragaszkodva, mélyen. De ez
az, ami nem vezet jóra. Ez az, amitől félek.
Néhány pasi eljön a bámészkodó csapatból, és pont Cash és közém állnak. Megszakad a
nyugtalanító szemkontaktus.
Eltűnik a pillanat.
A hatása azonban megmarad.
Cash egyre szorosabban magához köt minden nappal, minden órával, minden perccel, amit
a közelében töltök.
- Ha jól sejtem, te vagy Olivia - szólít meg egy hang, kissé jellegzetes akcentussal. Elvonja a
figyelmemet az ajtótól.
A hang tulajdonosára nézek, és leesik az állam. Ha van a földön valaki, aki közelébe ér Cash
vonzerejének, akkor az ez a pasi.
Szent szar és vécékefe! Eszméletlen!
Koromfekete haja van, olyan frizurája, mint Tom Cruise-nak a Top Gunban, és az arca maga
a napbarnított tökéletesség. Erős szemöldök, szabályos vonások, egyenes orr, szépen ívelt száj,
határozott áll; nagyon férfias jelenség. Ez még csak az alap. De gyönyörű a mosolya, és huncutul
csillog a tengerkék szeme. Szóval nem csak jóképű, hanem… hűha.
Miközben végiggondolom mindezt, olyan, mintha katalógust írnék a pasi külső
tulajdonságairól. Tárgyilagosan, izgalom nélkül. Nem érzek vonzódást. Igen, helyes pasas, jó
ránézni, biztos szimpatikus, de… nem Cash. Ennyi. Azt hiszem, számomra csak egyetlen férfi létezik. És
remélem, számára is csak egy nő: én.
A pasi, akit méregetek, kérdőn felvonja a szemöldökét, s ettől visszazökkenek a kérdéséhez. -
Miért pont én lennék Olivia? - kérdem barátságosan. Elvigyorodik. Ettől valahogy rögtön
j ó ke d ve m l e sz.
- Hát először is, az Olivia egy csinos lányokra való név. És te az vagy. Meg aztán te vagy az
egyetlen alkalmazott itt, akit még nem ismerek, szóval akkor te vagy Olivia. Mondd csak - hajol
előre, és rám sandít -, őszintén, nem nyűgöz le, micsoda detektívzseni vagyok?
Kajánul csillog a szeme, és felnevetek, mielőtt végiggondoltam volna, amit mondok.
- Jól van, tényleg igaz. Nem fogok hazudni. Ledöbbent, micsoda detektívzseni vagy.
Bólint.
- Igen, gyanítottam, hogy ebből a szempontból lehengerlő vagyok. Azzal
hirtelen kezet nyújt a pult fölött.
Gavin vagyok. Gavin Gibson. Én szoktam Cashnek segíteni a bárban.
- Gavin Gibson? Ez úgy hangzik, mint egy szuperhős hétköznapi neve. Van esetleg
szuperhősköpeny is az inged alatt? - kérdezem.
- Nem. A szuperhősképességeimet a gatyámban tartom.
Kacsint, és megint elnevetem magamat.
- Mr. Gibson, maga minden itteni alkalmazottal így szokott flörtölni?
- Mr. Gibson? - ismétli utálkozó arckifejezéssel. - Mr. Gibson az apám. -
Bocsi, Gavin.
Így már jobb. És nem, nem szoktam. Merthogy nem való egy munkahelyen az ilyesmi. Meg
aztán főleg azért sem, mert nem minden munkatárs olyan csinos, mint te. Ha azok lennének, b a j
b a n l e n n é k.
- Gavin, nem gondoltam volna, hogy szexuális zaklatáson kaplak - mondja Cash, ahogy
megjelenik Gavin mellett a pultnál.
Humorosan szól, könnyed a hangja, de az arca komoly. Gavin a pultra könyökölve Cash felé
fordul.
- Eddig nem tartottál olyan alkalmazottat, akit érdemes lett volna zaklatni - froclizza, és rám
kacsint. - De most találtam egyet, aki miatt érdemes kockáztatni az állásomat.
- Nem csak az állásodat kockáztatnád, ha bepróbálkoznál vele, hidd el! Gavin még mindig
vigyorogva nézi Casht. Aztán látom, ahogy lassan eltűnik
a vigyor, ahogy felfogja, Cash nem viccelődött. Gavin rám néz, aztán megint Cashre.
Bólint, és Cash vállára csap óriási kezével. Nagyjából egyforma termetűek, bár Cash egy
hajszállal magasabb.
- Jól van, haver. Nem akartam semmi rosszat. Felém
fordul.
- Olivia, örvendek a szerencsének. Ha megbocsát a kisasszony, megyek, megbeszélésünk
l e sz.
Cash nem mozdul, amíg Gavin el nem indul az iroda felé. Rajtam pihen a szeme, mély, éj
sötét, kifürkészhetetlen a pillantása. Aztán megfordul és Gavin után megy, én pedig ott maradok,
és azon tűnődöm, mi is történt az előbb.
10.
C ash
ÉPP CSAK BE NEM VÁGOM AZ IRODA AJTAJÁT, ahogy bemegyek Gavin után. Szétvet az ideg. Gavin
meg ismer már annyira, hogy tudja.
- Tesó, nem tudtam, hogy jártok! Nem akartalak kiakasztani - védekezik. Tudom. De attól még
ugyanolyan dühös vagyok. Látni, ahogy Olivia valaki másra mosolyog úgy, az
egyszerűen… elviselhetetlenül…
- Gavin, ezt nem engedheted meg magadnak a kollégákkal. Tudod, mekkora jogi balhé egy
zaklatási ügy?!
Megadóan vállat von.
- Értem, Cash. Nem fordul elő többet. Csak megfeledkeztem magamról. -
Akkor figyelj oda, hogy ilyen többet tényleg ne forduljon elő.
- Rendben - ígéri meg komolyan. Aztán pár másodperc múlva el is rontja a hatást, amikor
hozzáteszi: - De a francba, hát jó csaj, na!
És az ausztrál akcentusra még rá is tesz egy lapáttal, amivel tovább idegesít. Mert ezt akkor
szokta, amikor a nőknek egzotikus szerepben akar tetszelegni.
- Elég legyen már! - morgok rá.
Gavin elvigyorodik, és lassan bólint, mint aki valami nagy felfedezést tett. -
Aha, szóval komoly köztetek a dolog.
- Azt én nem…
- Nem kell kimondanod. Jól ismerlek, haver. És régóta. Az eddigi nőcskéiddel flörtölhettem,
amennyit akartam, nem húztad fel magad rajta.
- Soha az életben nem flörtöltél…
- A faszt nem! Csak neked nem tűnt fel.
Képtelen vagyok felidézni, hogy ez igaz-e, vagy sem. De valójában nem számít. Ami számít,
az csak annyi, hogy nem hajt rá Oliviára. Sőt, rá se néz!
- Olivia… szóval… a helyzet az, hogy…
- Nem kell folytatnod. Úgy fogok rá tekinteni, mintha a hugicám lenne.
Végigmérem Gavint. Alaposan. A szemébe nézve a legjobb barátomat látom. A
munkatársamat. Azon kevesek egyikét, akikben tényleg bízhatok. És tudom, hogy nem csap be.
Én is bólintok.
- A kko r j ó .
Gavin lejjebb süpped a székébe, keresztbe teszi a lábait, összekulcsolja az ujjait.
Kényelembe helyezi magát.
- Szóval, mi a pálya? Gondolom, valami fontos ügyed van.
Biztos vagyok benne, arra céloz, hogy enyhén szólva türelmetlen vagyok. Gavin nagyon jó
megfigyelő. Apja a hadseregben szolgált, és állandóan költöztek. Amikor Gavin gyerek volt, több
éven keresztül Ausztráliában állomásoztak, onnan szedte össze az akcentusát.
Tizenéves korában Írországban éltek. Az apja valami ír terrorista ügybe keveredett, aminek az
lett a vége, hogy megölték őt is, és Gavin anyját meg a nővérét is. Nem sokkal ezután Gavin is a
fegyveres erőknél kötött ki, csak másféle fegyveres erőknél: olyan helyen, amivel nem szokás
önéletrajzban dicsekedni, és aminek felfedéséért akár halállal is lakolhat valaki.
Gavin évekig zsoldos volt. Légiós. Pár évvel idősebb nálam, úgy harminc körül lehet, és kiváló
a taktikai érzéke. Durva egy fészer, szóval örülök, hogy a barátom, és az én oldalamon
ál l .
Az intelligenciáján és… egyéb tapasztalatain kívül pilóta is. Bármilyen repülő járgányt képes elvezetni,
egy Cessnától a rendes utasszállítón át a helikopterig. Most, hogy már nem légiós, ezzel
foglalkozik, amikor nem nekem segít a bárban. Charterjáratokat szervez a gépével.
Apámon keresztül ismertem meg. Apa párszor igénybe vette Gavin charterjáratait, mikor arra
készült, hogy szakít az orosz maffiával, a Bratvával. Gavin ügyes volt és diszkrét, és apa hamar
rájött, hogy megbízhat benne, főleg, ha becsületbeli ügyről van szó.
Gavin tartotta a kapcsolatot apával azután is, hogy lecsukták, és amikor a gazdasági válság
miatt a charterpilótáskodás már nem biztosított megélhetést, apa hozzám ajánlotta be a bárba
dolgozni. Azonnal összehaverkodtunk. Gavin azóta is a legjobb barátom, és az egyetlen, aki
szabadlábon van, és családtagnak érzem.
És most mindennél jobban szükségem van a tapasztalatára és a diszkréciójára.
- Mennyit mondott neked apám arról, hogy miért csukták le?
Gavin elmondja, amit tud, én pedig kiegészítem. Nagyjából legalábbis. Nash haláláról nem
szólok, sem a kettős életemről, amit hét éve élek, ezt szeretném minél tovább megtartani
magamnak. Mert ennyire csak kevesekben bízom… azaz csupán egyetlen emberben.
Az pedig Olivia.
- Szóval akkor fogalmad sincs, ki fog ide beállítani úgy… - Gavin az órájára pillant. - Húsz
perc múlva?
- Gőzöm sincs. Apa azt hiszi, vagy úgy tudja, hogy ennek az illetőnek valami információ van a
birtokában, ami segíthet rajtam, vagy el tudja intézni, hogy ebből a slamasztikából úgy
másszunk ki, hogy nem kell feladnunk sem az értékes alkutárgyat, sem a túsz életét.
- Na igen, a könyvelést lemásolni nem jó ötlet. Ha megtudják, tuti ki is nyírnak. Az ilyen alvilági
figurák csak egy esélyt adnak, és az árulásért kőkeményen megfizetnek.
- Az csak az egyik gondom, hogy át kell adnom nekik az információt, amivel apát
kihozhatnám a sittről. A másik az, hogy hogyan működik az orosz maffia. Mert ők nem fognak
tanúkat életben hagyni, az biztos. Valamit ki kell találnom, hogy Olivia biztonságban legyen.
Tökéletesen és véglegesen biztonságban. Vagy meg kell szabadulnom tőlük, vagy… nem
tudom. De tennem kell valamit. Mert gondoskodnom kell arról, hogy ne essen bántódása.
Gavin az állát dörzsölgeti.
- Hát ez nehéz ügy. Ne becsüld alá, mennyire veszélyes ezekkel ujjat húzni. De te jó
terveket szoktál kitalálni, van eszed, az egyik legokosabb pasas vagy, akit ismerek. És én
rengeteg embert ismerek, rengeteg helyen megfordultam. Jó légiós lenne belőled. Persze most
még minden bizonytalan, de ha befut az illető, akit apád küldött, akkor többet fogsz tudni.
Hasonlítasz Gregre. És ismerve apádat, biztos vagyok benne, hogy ez a rejtélyes fazon, akire
várunk, meg fogja változtatni a játszmát.
Megnyomkodom az orrnyergemet, hátha abbamarad a lüktető fejfájás.
- Remélem, igazad lesz. Ha nem, akkor nagyon gyorsan ki kell találnom valamit. Csak
reggel fél tízig van időm. A bank nyitása után fél órát adtak, hogy bemenjek és elhozzam a
könyvelést. Utána várnak.
- De a könyvelés nincs a bankban, hajol sejtem.
- Nincs hát.
Megbízom Gavinben, de azért mindent nem kell tudnia.
- Megmondtad nekik, melyik bank?
- Nem. Miért?
- Mert esetleg ez is számíthat. Az idő miatt. Meg aztán nem is találkozhatnak veled egy
bankban, hogy a szokásos trükkjeiket bevessék.
- Igen, minél több időnk van, és minél kevesebbet tudnak, annál jobb. - Ú g y
va n .
Gavin és én egy labdát dobálgatunk egymásnak, amíg várunk. Legalább nem járkálok fel-
alá, mint általában szoktam, ha várni kényszerülök. Utálok várni. Utálom, hogy nem tudok
mindent, hogy én vagyok az utolsó, akihez eljut az infó. És legfőképpen azt utálom, hogy nem
tudom, hogyan garantáljam Olivia biztonságát. Túl sok a bizonytalanság és az ismeretlen
szereplő. Jó lesz, ha végre ideér apa küldöttje vagy küldöttei, akkor talán megint kézbe vehetem
az irányítást.
A baleset után egy ideig bosszúra vágytam. Csak arra tudtam gondolni, hogy megtoroljam
anyám és a testvérem halálát, hogy bosszút álljak azokon, akik megölték őket és rács mögé
juttatták apámat. De idővel, ahogy egyre inkább Nash, az ügyvédbojtár bőrébe bújtam, rájöttem,
hogy van ennek egy jogi útja is, és úgy talán kiszabadíthatom apát. Ezért megérné, ha nem venne
véres fordulatot az ügy.
Úgyhogy megpróbáltam megoldást találni. Megszereztem az ügyvédi diplomát, és hasonló
ügyeket követtem, hogy egy nap majd felhasználhassam a bizonyítékot, ami miatt apa olyan
nagy árat fizetett, és ami egy nap igazságot szolgáltathat.
De most mindez kockán forog. Hacsak apa nem valami nagy durranással áll elő.
Negyvenöt perccel később, záróra előtt egy órával, a nagy durranás besétál az irodámba. És
kurva nagyot durran.
11.
O liv ia
LEHETETLEN EZT A PASIT NEM ÉSZREVENNI. Veszély sugárzik belőle, önbizalom és hetyke
nemtörődömség. Úgy árad belőle valami kisugárzás, hogy azt minden nő megérzi körülötte.
Tuti biztos vagyok benne, hogy Taryn feromonjait érzem, szinte fojtogatnak. Oda sem kell
néznem, úgyis tudom, hogy lesi a pasi minden mozdulatát. Nem lepne meg, ha közben illegetné
is magát. De meg is érteném. A pasi eléggé… lenyűgöző.
Magas, pont akkora, mint Cash. Az, hogy az éjszaka kellős közepén is napszemüveget visel a
fekete bőrdzsekijéhez egy klubban, csak még feltűnőbbé teszi. De nem csak emiatt feltűnő. Nem
csak a ruha, a szemét eltakaró sötét napszemüveg, hanem minden együtt. Ez a pasi nem tudna
elrejtőzni. A legnagyobb tömegben is simán észrevehető maradna.
Ahogy áthalad a klubon, az emberek kitérnek az útjából. Nem tudom, hogy félelemből,
tiszteletből, vagy miért. De valamiért jókora helyet adnak neki.
A haja úgy kábé az álláig ér, vagy vállig, mindenesetre lófarokban hordja, szóval nem tudom.
Szalmaszőke haja a feje tetején világosabb, napszítta, biztos sokat van a napon. Kis
világosbarna körszakáll takarja az állát. A szakáll és a napszemüveg sokat takar, de valahogy
ismerős a pasi. Azon tűnődöm, járt-e már a klubban. Persze nem ilyen cuccban, hanem valami
hétköznapi ruhában.
Meg sem áll, rögtön Cash irodája felé veszi az irányt, és eltűnik az ajtó mögött. Mintha egy
pillanatra megállna az élet a klubban, amikor eltűnik; mintha a lassú, határozott léptei nyomát
valami szédülés követné. De fél perc múlva már minden megy a régi kerékvágásban a kl u b b a n .
Engem viszont nagyon kíváncsivá tesz.
12.
C ash
MÉG JÓ, HOGY ÜLÖK, AMIKOR BESÉTÁL. Még jó, hogy nincs a számban kaja vagy ital. Kínos lenne,
ha épp akkor fulladnék meg, amikor a várva várt látogató belép az irodámba.
És én felismerem.
Az ikertestvérem az. N a sh .
- Mi a fa…
Az első gondolatom, az első érzésem a mélységes megkönnyebbülés. Az öröm. Hát nem
halt meg a testvérem! Nagyon is él. És itt áll előttem.
A haja hosszabb. Szőkébb. Az arca ismerős. Persze hogy bárhol megismerném! Még a kis
szakállal is egy az egyben olyan, mint az én arcom. Csak keményebb.
Sokkal keményebb.
Érzem a jelenlétét, úgy, ahogy senki más nem érezheti. Egymás részei vagyunk, jobban,
mint a testvérek általában. Az ikertestvéreknél ez más.
Azt hiszem, valahol mindig is tudtam, hogy nem halt meg. Nem éreztem, hogy eltávozott, nem
éreztem meg a halálát. Nem éreztem úgy a hiányát, ahogy éreztem volna, ha tényleg halott.
De akkor mit jelentsen ez? Mi a fasz folyik itt? Pár másodperc alatt összeáll a kép.
A pa!
- Apa tudta. Végig tudta, és nekem nem mondta meg.
Mintha pofon vágtak volna. Óriási pofon. És eszembe ötlik, hogy mégsem bízhatok senkiben.
Nem teljesen.
Gavinben nagyjából bízom, de a két ember, akiben teljes egészében bíztam, kételyre ad okot.
Apám, úgy látszik, jócskán elhallgatott előlem dolgokat. Nem tudom, miért tette, de úgyis
meg fogom tudni. Amikor Oliviát végre biztonságban tudom…
Olivia.
Ő a másik, akiben megbíztam. És ő nem árult el, nem élt vissza a bizalommal, csak éppen az
utóbbi egy-két napban úgy vettem észre, hogy már nem bízik bennem. Tudom, hogy nagyon sok
minden nehezedik a vállára, de ez pocsék időzítés. Túl veszélyes most kitalálnia, hogy már nem
bízik bennem, és ezért inkább lelép. Az életébe kerülhet.
Tehát vagy meg kell győznöm Oliviát arról, hogy igenis bízhat bennem, és sosem ártanék neki,
vagy távol kell tartanom magamat tőle. Ha nem bízik bennem, nem lesz biztonságban. És én sem
bízhatok benne, ha ő nem bízik bennem.
Nash szavai visszarángatnak a rejtélyes felbukkanásához.
- Na ja. Mindenkinek megvolt az oka a döntéseire. Neked is - mondja élesen.
Ez igaz, de ettől nem fáj kevésbé, hogy engem nem avattak be. Kezd felmenni a pumpa, de
még mielőtt visszavágok, Gavin fészkelődni kezd, és ez emlékeztet, hogy nem kettesben va g yo k
N a sh se l .
Ránézek a legjobb barátomra, és ő hol engem figyel, hol Nasht. Az arckifejezése elárulja, hogy
kissé össze van zavarodva, de korántsem annyira, amennyire lehetne.
- Később megmagyarázom - ígérem neki.
Gavin összevonja a szemöldökét, és lassan bólint.
- Nem, nem kell megmagyaráznod. Azt hiszem, értem. - Azzal odalép Nashhez. - Gavin
Gibson vagyok. Még nem találkoztunk.
Nocsak, a franc se gondolta volna. Simán összerakta a képet.
Egyszer találkoztam Gavinnel úgy, hogy Nashnek adtam ki magam, hogy a színjátékom
hitelesebb legyen. Ha Gavin akkor megsejtett valamit, hát megtartotta magának. De ismerve
Gavint, nyilván nem szólt volna nekem, ha rájön, hátha még jó lesz valamire az infó neki is. Az ő
világában - és apa világában - mindenkinek megvannak a maga titkai. És a fegyverei is.
Bólintok. Most már értelmetlen a titkolózás.
Visszafordulok Nash felé, és összefonom a karomat a mellkasomon.
- Akkor mesélj!
Nash csak néz. Most veszem igazán észre, mennyit változott. Nem csak külsőre. Jobban
hasonlít rám, a régi énemre, a lázadóra, a rosszfiúra, mint valaha. Csak épp ő sokkal
veszélyesebb, mint én valaha is voltam.
Nem azért vagyok itt, hogy az elmúlt hét évről csevegjek, hanem azért, mert apa elküldte az
üzenetet. Itt az idő lépni.
- És az mit jelent? - Van
alkutárgyam.
- Nekem is. De tudnak róla, és fenyegetnek, méghozzá úgy, hogy tényleg tudnának ártani is.
Nash megint rám bámul. Mintha a gondolataimban akarna olvasni. És amikor megszólal, úgy
veszem észre, olvasott is.
- Kit raboltak el?
- Egy nőt, akit ismerek. Akiről azt hiszik, fontos nekem.
Kicsit összeráncolja a homlokát, aztán ismét nyugodt az arca.
- Valaki, akiről azt hiszik, fontos neked? Bólintok.
- De valójában nem fontos? V á l l a t vo
n o k.
- Nem kifejezetten rajongok érte. De van valaki, aki viszont nagyon fontos nekem. És róla is
tudnak.
Lassan bólint, és gondolkodik a hallottakon.
- Mindegy, nekem van elég terhelő bizonyítékom rájuk, hogy mindent megváltoztassunk,
hajol sikerül felhasználnunk.
- Akkor eddig miért nem használtad?
- Apa miatt. Várni akart. Attól félt, még több veszélynek tenne ki minket. Csakis ezért
alakultak így a dolgok. Az elmúlt hét évet rács mögött töltötte, azért, hogy minket védjen. Nem
pedig azért, mert nem lett volna módja megúszni. Végig tudta, hogy nála a pakli minden ásza. De
félt, hogy mi lenne, ha kijátszaná őket, és ha balul ütne ki a dolog, más is meghalna.
- A kko r a kö n yve l é s…
- Az csak egy része az egésznek, ennyi. De téged biztonságban tartott, úgyhogy megérte.
N e ki .
Nem tudom, hogy értsem ezt. Nash engem hibáztat? Nem értem, miért tenné. Ő végig tudta, mi
folyik, én viszont csak a sötétben tapogatóztam. Ő tudta az igazat. Engem hazugságokkal etettek.
Kezd felmenni a pumpa.
- Öcskös, ha valami mondanivalód van, nyögd ki! Elegem van ebből a szarból. Rühellem, ha
valaki belerondít az életembe, és féligazságokat pufogtat meg hazudozik. Szóval vagy mondd
meg, mi van, vagy tűnj el! Majd kitalálok valami mást. Nélküled, meg anélkül, ami nálad van, és
ami szerinted akkora durranás.
Pár másodperc után Nash hűvösen elmosolyodik.
- Tök jó. Legalább nem vagy totálisan gyáva kis pöcs.
Most már elég! Ez már sok, ez az élet, ez a játszma, a hazugságok… Nash felé lépek, és eltökélt
szándékom, hogy behúzok neki egyet. Vigyorog, mintha erre vágyna, mintha csak egy jó bunyó
kéne neki. De Gavin közbelép.
- Ha jól látom, akkor itt és most lenne pár fontosabb dolog, mint az, hogy melyiktek pisálja
körbe előbb a territóriumát. Koncentrálj arra! Olivia kedvéért, ha másért nem is.
Gavin tekintete nyugodt, mint a kék tenger. Néhány másodperc, és lenyugtat a hangja, a
jelenléte.
Olivia.
- Még nem végeztünk - szűröm a szavakat a fogaim közt.
Nash bólint, és még mindig vigyorog. Megint rám jön a kísértés, hogy letöröljem az önelégült
képéről a jókedvet, de el is múlik.
- Majd később. Alig várom.
És látom a sóvár arckifejezésén, hogy komolyan is gondolja. Nem tudom, miért ilyen dühös,
és nem is érdekel. Csak egy dolog miatt van rá szükségem. Aztán takarodhat vissza oda,
ahonnan előjött, és sosem kell találkoznunk többet.
- Ha azt hiszed, odamegyek anélkül, hogy tudnám, mi van nálad, nagyon tévedsz. Minden úgy
lesz, ahogy én mondom. És kész.
Nash felröhög.
- Kurvára nem érdekel, hogy megmentsd a barátaidat. Vagy a nődet. Hét éve arra várok,
hogy leszámoljak azokkal az emberekkel, akik megölték anyát és ellopták az életemet. Pár napig
még ráérek. Megvan a saját tervem.
- Nem érdekel, mit csinálsz, ha az nem húzza keresztül az én terveimet, és nem sodorja
veszélybe azokat, akik fontosak nekem.
Nash összeszorítja a fogát.
- Nem érdekel, mi?! Nem érdekel, hogy valaki meggyilkolta az anyánkat?! Hogy lesittelték
miatta az apánkat?! Hogy ő évek óta rács mögött ül, mert minket véd? Hogy valakik ellopták az
életünket, és magasról szarnak ránk? - Cinikusan nevet. - Ja, igen, miért is érdekelne? Hiszen
neked csak jól jött a család gyásza, te kis pöcs!
- Mi a faszról beszélsz?! Hogy jött volna jól? Azért, mert a tökéletes testvérkém bőrébe kellett
bújnom, az ő mintaéletkéjét kellett éldegélnem, és a sok seggfejjel kellett smúzolnom, ahogy ő
tette volna? Azért, mert annyira élveztem, hogy gyászolhatom az anyámat és az
ikertestvéremet, akit halottnak hittem? Azért, mert egyetlen élő rokonomat a sitten kellett
látogatnom, üvegfalon át kellett vele beszélnem havonta kétszer, mindezt hét éven keresztül,
miközben dolgozom, meg jogot tanulok, hogy egyszer majd talán kiszabadítsam? Ez olyan
kurva jó szerinted?!
Nash felém lép. Gavin fészkelődik, hogy közbelépjen, ha megint arra kerül a sor. De Nash
megáll.
- Hát ez egyszerűbb lehetett, mint hét év rejtőzködés. Bujkáltam! Mindent feladtam, mindent, aki
voltam, amit akartam, ami lehettem volna. Hogy azt tegyem, amit apa akart. Hogy biztonságban
legyen. Hogy te biztonságban legyél. Évente pár alkalommal beosontam a városba, hogy
lássam, amint a testvérem éli az életemet.
Hogy szabad. Boldog. Él. Én meg tettethettem magam halottnak. Csempészekkel sefteltem.
Hajóztam. Hónapokig nem léptem szárazföldre. Szóval cserélnék veled, mert neked volt kö n n yű
do lgod .
- Nekem ugyan nem kellett a te életed! Sosem akartam a bőrödbe bújni. Csak apáért tettem,
amit tettem. Nehogy már azt gondold, hogy csak neked volt nehéz!
Farkasszemet nézünk. Döntetlen. Sosem vallanám be, de megértettem, miért dühös.
Mindketten megszenvedtünk, mindketten önhibánkon kívül. De talán ennek most vége lesz.
Talán megszabadulunk a múlt árnyékától végre.
- Fiúk, tudom, hogy van miről beszélnetek, de ne most. Csak pár óránk van, hogy egy
értelmes tervet kovácsoljunk. Szóval elég a sok szarból, kezdjünk már el gondolkodni, jó?
Gavinre nézek. Ugyanolyan laza és nyugodt az arca, mint mindig. Néha nehéz elhinni, hogy
ölni is képes. Pedig így van. Csak jól titkolja. Amitől csak még veszélyesebb lesz.
- Igazad van, erre most nincs idő - pillantok a faliórára. - Mindjárt záróra. Ide kell hoznom
Oliviát, és elmondanom neki valamennyit abból, ami történik.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? - mordul rám Nash.
- Igen, biztos. Tudnia kell. Jogában áll tudni. Miattam van veszélyben az élete. Miattunk.
Úgyhogy igenis jó ötlet. Minél inkább együttműködik, annál jobb.
Nash a fejét rázva grimaszol. Nyilván nem ért egyet, én viszont leszarom. Nem kell
egyetértenie, elég, ha odaadja, amire szükségem van, hogy Oliviát biztonságban tudhassam. Az
a lényeg. Utána magasról teszek rá, mit csinál Nash.
13.
O liv ia
VADIDEGEN, TAGBASZAKADT FÉRFIAK MASÍROZNAK BE Cash irodájába, úgyhogy záróra után kissé
nyugtalanít, hogy be kéne mennem oda. De muszáj. Nemigen van más választásom. Nyakig b e n
n e va g yo k a d o l o g b a n .
A pult alól előveszem a táskámat, és hallom, hogy nyílik az iroda ajtaja. Kiszűrődik némi kis fény
és hangok. Halk, mély hangok. Görcsbe rándul a gyomrom.
Az ajtó tárul, Cash nagy termete elállja a kiszűrődő fényt. A tekintete egyenesen a szemembe
fúródik.
- K é sz va g y? Bólintok.
Hátrafordul, és valakivel beszél, aztán kijön és a bejárathoz lép, hogy bezárja az ajtókat.
Nézem, és félek még megmoccanni is. A feszültség tapintható, most, hogy a vendégek már mind
elmentek, és nincs több tennivalóm.
Mibe keveredtem már megint?
Mielőtt még elgondolkodhatnék ezen, Cash felém indul. Elszánt és komoly az arca. -
Menjünk az irodámba! Vannak dolgok, amikről beszélnünk kell.
A torkomban dobog a szívem, úgy félek, hogy jeges rémület szorítja össze a mellkasomat.
Cash a pult végén a lengőajtónál vár. Amikor kilépek, a hátamra teszi a kezét, és az irodába
kísér. A felsőmön keresztül érzem a keze melegét, és ez megnyugtat kicsit.
Belépek. Gavin Cash székében ül az íróasztal mögött, a magas, lófarkas idegen pedig vele
szemben, nekem háttal. Gavin felnéz és mosolyog.
- Hát itt van.
Visszamosolygok, bár kissé savanyúra sikerül. Tudom, hogy a feszültség kiül az arcomra.
Még pár óra, és Cash elmegy Marissáért. Ki tudja, mi fog történni…
Összeszorul a gyomrom és a torkom. Behunyom a szemem, és mély levegőt veszek.
Amikor kinyitom a szememet, az ismeretlen férfi épp feláll. Felém fordul, az íróasztalnak dől,
széles mellkasa előtt összefonja a karját. A napszemüveg már nincs rajta. És ezzel mindent meg
is magyaráz.
A szívem majdnem megáll, amikor Cash ismerős fekete szemébe nézek. Csak épp ezek nem
Cash szemei. Nem egészen.
Cash elém lép, a férfi mellé. Ahogy egyikről a másikra nézek, felesleges megkérdeznem, ki ez,
de azt annál inkább, hogy mi a fenét keres itt, ha egyszer elvileg meghalt.
A fenébe, hát ez rosszabb, mint gondoltam.
- Nash - mondom halkan, és megpróbálok nyugodt maradni, pedig igencsak nehezemre
e si k.
Mosolyog, de a szeme hideg marad.
- Nagyon jó - néz Cashre. - Ennek legalább van agya.
Nem tudom, mit ért ezalatt, de most nem is érdekel. Tudni akarom, mi folyik itt, mi közöm az
egészhez, és hogyan kerülhetünk ki mindannyian élve ebből az elképesztően bonyolult és
veszélyes helyzetből. A többi ráér később.
- Ahhoz képest, hogy halott vagy, virulsz.
- A testvérem mindent megtett, hogy életben maradjak, nem?
Keserű a hangja.
- Igen, azt hiszem. De nem úgy tűnik, mintha örülnél neki.
- Miért kellene örülnöm, hogy valaki úgy tesz, mintha én lennék?
Hidegen villan a szeme. Egy kicsit megrémít, de csak egy kicsit.
Így, hogy Cash mellettem van, nem félek tőle. Máskülönben valószínűleg félnék, de most
bátorság önt el.
- És miért ne? Könnyen megúsztad. Van jogi diplomád, amihez még tanulnod sem kellett,
munkád, ami egy csepp erőfeszítésedbe sem került, egy életed, amiért nem kellett
megdolgoznod. Cash teremtette meg mindezt.
Cashre pillantok. Engem néz. Elmosolyodik. A mosolya vidám, szinte önelégült. Rám
kacsint, csillog a szeme. Elpirulok. Biztosan jólesik neki, hogy kiállók mellette.
Nash felegyenesedik és előrelép. Első reakcióm az, hogy hátra kéne lépni, pedig nincs hozzám
közel. De nem lépek hátra. Maradok a helyemen.
- Na, ez akár igaz is lehetne, amennyiben fogalmad sincs, milyen volt az életem. Honnan is
tudhatnád, hogy nekem fel kellett adnom mindent, és csempészeknek dolgoztam egy hajón. Mit
számít neked, hogy csak pár havonta egyszer léphettem partra. Hogy álcáznom kellett magam, ha
a városba jövök, miközben a testvérem helyettem éli a kényelmes kis életét. Az én életemet!
Na ja, biztos hálásnak kéne lennem!
Elönt a bűntudat. Nem tudom, mit feleljek. Cashre nézek, ő pedig Nashre, az arca határozott,
kemény. Gavin felé pillantok, akit látszólag untat a beszélgetésünk. Aztán Nasht nézem megint.
Hirtelen megtörtnek tűnik, gyász bujkál a ridegsége mögött.
- Ne haragudj! - mondom őszintén. - Fogalmam sem volt. Csak feltételeztem… Nash
élesen felnevet.
- Sokra mész a feltételezgetéssel…
Hátralép, és az íróasztalnak dől megint. Nem sértődöm meg, hiszen igaza van. Ő is és Cash
is nagyon sok mindenen ment keresztül, mindkettőjükért vérzik a szívem, amiért annyit
szenvedtek, amiért annyi mindent elvesztettek, a gyászuk miatt, amit annak köszönhettek, hogy
apjuk rossz döntéseket hozott.
- Ezután talán nem kell majd bujkálnod - mondom halkan.
Nash a szemembe néz. Látom, mennyire szeretné, hogy így legyen, és majd' megszakad a
szívem.
- Igen… talán egyszer majd nekem is meglesz mindenem. Szabadság, állás, jó élet, barátnő.
Nem tudom, konkrétan rám gondol-e, de annyira éget a tekintete, hogy elpirulok.
Mi a fene… tisztára olyan, mint a testvére!
Cash mellém lép. Amikor megszólal, rekedtes a hangja.
- Ha ezt jól csináljuk, talán mindketten visszakapjuk az életünket. És akkor megtalálod a
saját állásodat és csajodat.
Azzal Cash a derekam köré fonja a karját. Majdnem elmosolyodom rajta, hogy mennyire
birtokló a gesztus. Bolond férfiak… muszáj fitogtatniuk az erejüket.
Jobb lesz új mederbe terelni a beszélgetést. Nem bírom ezt a feszültséget!
- Tudjátok már, mit fogtok csinálni holnap? Cash
nagyot sóhajt. A j j aj .
- Azt hiszem, igen.
Ellép mellőlem és járkálni kezd, miközben töpreng.
- Na és mi a terv?
- Nash… olyan információ van a birtokában, amit alkutárgyként használhatunk, miután a
könyvelést odaadtuk Marissáért cserébe.
- Miféle információ?
Hirtelen csend lesz, mintha mindenki azon gondolkodna, bölcs dolog lenne-e, ha
beavatnának. Ez viszont cseppet sem tetszik.
- Ha most azt hiszitek, titkolózhattok előttem, miközben én célpont vagyok ebben az ügyben, hát
ezt felejtsétek el! Szükségetek van az együttműködésemre, vagy nem? Ha fognám magam,
és elmennék a rendőrségre, az mindent megváltoztatna, ugye?!
Utálom, hogy fenyegetőznöm kell. Szerintem Cash tudja, hogy blöffölök, de a többiek nem. Ki
van zárva.
Gavin szólal meg először:
- Akkor mondd meg neki, haver! Azt mondtad, bízhatunk benne.
Nem tagadom, nagyon boldoggá tesz, hogy Cash azt mondta rólam, megbízható vagyok. De
bűntudatom is van a kétségekért, amiket az elmúlt pár napban éreztem.
- Azon a délutánon, amikor felrobbant a hajó, és anya meghalt, Nash épp a boltból jött vissza,
az útra hozott ennivalót. A kikötőben megállt, hogy videóra vegyen pár csajt, akik egy jachton
napoztak félmeztelenül. És tök véletlenül egy másik bombázót is lefilmezett.
- Másik bombázót?
- A pasast, aki a bombát robbantotta. -
Úristen! - nyögöm ki döbbenten.
C ash
O liv ia
C ash
A MOTOROZÁS OLIVIÁVAL A HOTEL FELÉ KÉSZ TORTÚRA. Egy órája sincs hogy szexeltünk, mégis,
amikor a keze a hasam aljára csúszik, hogy megkapaszkodjon, érzem, hogy ébredezik a
farkam. Nagyot nyelek, mert eszembe jut, ahogy a kis kezével markolja, és fölé hajol, hogy a szá j
á b a ve g ye .
Na, az ilyen gondolatok nem segítenek lenyugodni.
A másik, ami kínoz, az az, hogy tudom, másnak a gondjaira kell bíznom. Ezt utálom!
Megmondtam neki, hogy Gavin a legjobb testőr, ami igaz is. De az is biztos, hogy én vagyok az,
aki a világon mindent megtenne, mindent kockáztatna Olivia biztonságáért. Mindent.
De így kell lennie. Ha mellette vagyok, azzal eleve veszélybe sodrom. És azt nem akarom.
Amíg ezt az ügyet el nem intézem, addig ez a legmegfelelőbb megoldás.
Még akkor is, ha nekem nehezemre esik.
Olivia végig csendes a hotel előterében, a liftben, a szobában. Meg sem szólal, ahogy a
táskájába visszateszi a pár holmit, amit kipakolt. Úgy szeretném felvidítani! Nem akarom, hogy
ilyen hangulatban induljon. Nem akarom, hogy bármelyikünk ilyen hangulatban induljon.
Mielőtt becsukja a táskáját, kihúzom belőle az egyik bugyiját, és magasra tartom.
- Megtarthatom? Ígérem, nem akasztom ki dísznek a bárban! - Add
vissza! - követeli, és próbálja elérni. E l h ú zo m e l ő l e .
- Nem. Azt hiszem, legalább egyetlen bugyogót megérdemlek. - Ó…
szereted a női bugyikat? Hát ezt nem néztem ki belőled.
- Sajnos akkorát nem kapok, amekkora az, amit beletennék - cukkolom.
Elvigyorodik.
- Na jó, megtarthatod. Van nekem elég tartalékba.
Bekukkantok a táskájába.
- Jó, látom, elég lesz. Ha nem vagyok a közeledben, úgyse ázik el olyan sűrűn - jelentem ki
széles vigyorral. Imádom, hogy elpirul.
- Igen, ez tényleg valószínű. Sőt, ha arra gondolok, milyen hatással vagy a bugyijaimra, akkor
még tartozol is néhány tangával. Ha jól emlékszem, volt, amelyiket letépted.
- Jól emlékszel. Én sem felejtettem ám el! Csoda, hogy apád nem ébredt fel a
nyögdécselésedre.
Olivia meglepett pofija még jobban elpirul.
- Lehet, hogy te voltál a hangosabb - mondja. - Elég izgatottnak tűntél…
- Bébi, nagyon izgatott voltam. Édes dolgokat művelsz velem, és cserébe csak azon jár az
eszem, milyen édes dolgokat műveljek veled.
- Műveltél is.
- Figyelj csak, mi lenne, ha a bugyikat „véletlenül" mind anyádnál felejtenéd? Ha bugyik
nélkül jössz vissza, ígérem, sosem fognak hiányozni!
- Nem szokásom bugyi nélkül létezni. Ginger viszont… - Te jó
ég, pfuj! - csúszik ki a számon.
- Micsoda?! Ginger nagyon is dögös! - Hát…
van, akinek tetszik az ilyesmi.
- Mi az, hogy „ilyesmi"?
- Az, hogy… Ginger annyira… szőke, és… mű mindene… olyan cicababás. Olivia nevet.
- Azt hittem, a pasiknak ez tetszik. - V a n , a
ki n e k i g e n .
- Meg neked is. Taryn is ugyanilyen szőke mű cicababa, de Gingernek van személyisége is. - Na
jó. Nekem is tetszettek. De most az teszik, amilyen te vagy. Amellett minden más csak
olcsó szar.
- Egyre jobb, bugyik jutnak eszedbe rólam, meg szarok, de bugyi nélkül…
- Lehetne, hogy nem társalgunk szaros bugyikról?
- Te kezdted a bugyis és bugyitlan lét megvitatását!
- Úristen! Már nem is emlékszem. Túl sok sokkoló mondat hangzott el azóta.
- De csak fél perc telt el!
- Mondtam, hogy sokkoló volt.
Olivia megint nevet, és most már látom a csillogást a szemében. Visszatért végre.
Visszahoztam.
17.
O liv ia
Hülye liba, miért nem mondtad meg neki az előbb? Amikor megtehetted volna? Ja, tudom már.
Mert tiltotta a hülye büszkeséged, azért.
Ahogy korholom magam az elszalasztott lehetőség miatt, összeszorul a szívem. Lelassítok,
majd megállók az utcán; muszáj visszarohannom, és Cash karjaiba vetnem magamat.
- Gavin, vissza kell mennem. Valamit mondanom kell neki, mielőtt elindul.
Rohanni akarok, szétvet az adrenalin. Úristen, úristen, úristen, mit művelek?
Elkap a pánik, és az éjszaka hűvösében is szakad rólam a víz.
- Késő - mondja Gavin csendesen. Komoly, vonzó arcába nézek, és már épp készülök az
ellenérvekkel, amikor elhúz mellettünk egy motor. - Már elindult.
Kitör belőlem a sírás.
- De mondanom kell neki valamit, tudnia kell valamit, mielőtt elmegy!
Gavin a vállamra teszi a kezét, és a szemembe nézve szól: - T udj
a.
- Nem, nem tudja. Honnan tudhatná? Olyan idegbajos voltam mostanában, hogy fogalma
sem lehet róla.
- A legtöbb nő idegbajos, de ez mellékes. Hidd el, hogy tudja. Ki van zárva, hogy mindezt
megtenné egy olyan lányért, aki nem szeréti - vigyorog Gavin.
Hát, ha Gavin tudja, akkor talán Cash is. Lehet, hogy épp szerelmet vallott volna, ha Gavin
nem érkezik olyan rosszkor. Ha csak még néhány percünk lett volna…
Egy pillanatra szeretnék bemosni egyet Gavin jóképű ábrázatába.
- A franc vigyen el! - kiabálok rá, és dühösen toppantok. - Ez a te hibád! Ha nem akkor
kopogtál volna…
Gavin felnevet. Még van pofája nevetni!
- Ó, elnézést, ha rosszkor érkeztem megmenteni az életedet - mondja.
Érzem, ahogy összeszorítom a számat. Legszívesebben felrobbannék. És ez még képes itt
szórakozni velem!
- Ne válts témát! Nem segít - szűröm a fogaim között. Gavin
vigyorogva elvonul az utca vége felé.
- Oké, hibáztass, ha jólesik, de te voltál az, aki nem merte kimondani. Mindketten tudjuk,
hogy erről nem én tehetek.
A franc az okoskodó nyavalyásba!
Merthogy… igaza van.
Csakis az én hibám, senki másé.
Ott állok megkövültén, és nézem, ahogy Gavin elmegy. Minél messzebb van, annál inkább
érzem, hogy jogtalan dühöm elillan. Sietek, hogy utolérjem.
- Ne olyan gyorsan, hülye ausztrál! - motyogom.
Gavin előttem haladva hangosan belesuttogja az éjszakába:
- Ne olyan lassan, hülye tyúk!
Nem tehetek róla, elnevetem magamat.
Gavinnek egy HT3 Hummer terepjárója van, dobozos, koromfekete, sötétített ablaküveggel.
- Úristen, ezt egy drogdílertől loptad?
- Ne fikázd! Megmentheti a kis életedet. Majdnem olyan jól felszerelt járgány, mint egy
hadi haj ó.
- Szóval akkor tényleg egy dílertől loptad. Gavin a
fejét ingatva grimaszol.
- Csak nőkkel ne kezdjen az ember!
- Remélem, a barátnőd előtt nem eregetsz ilyen megjegyzéseket.
- Barátnő? - kérdez vissza olyan arckifejezéssel, mintha azzal vádoltam volna, hogy
kiskecskéket molesztál. - Abból csak bajom lenne. Az érzelmi szarakodás rontja a jó szexet, és a
humorérzékemnek is megárt.
Naná, hogy eszembe jut egy párhuzam.
- Cash is így gondolja, nem?
Gavin rám néz. Óvatosság tükröződik a szemében. - T a l á
n e g y ki csi t i g e n .
- De nekem úgysem mondanád meg, ha így lenne, ugye?
- Nézd, Olivia… az igaz, hogy Cash és én eléggé hasonlítunk. Amióta ismerem, sosem akart
komoly kapcsolatot. Legalábbis, amennyire én tudom. Mostanáig.
- Azt mondod, velem komoly kapcsolatot akar? - bököm ki, de máris nehezen hiszem el, amit
mond.
- Nem ezt mondtam.
- Pedig úgy hangzott.
- Nem is tudom, mit akarok mondani - sóhajt lemondóan. - Akkor inkább úgy fogalmazok,
hogy sosem láttam még Casht ekkora ügyet csinálni egy nőből. Hogy ez azt jelenti-e, hogy
komoly kapcsolatot akar? Fogalmam sincs. Azt hiszem, igen, de ez csak az én véleményem. A
férfiak nem beszélgetnek az érzelmi szarságaikról, mint a nők.
- Igen, azt sejtettem - mondom kicsit csalódottan.
Annyira reméltem, hogy Gavin majd mond valamit, amiből azt szűrhetem le, amit szeretnék.
De nem mond semmi ilyet. Cash az ő számára is ugyanakkora rejtély, mint mindenki másnak.
Ideje témát váltani, ha nem akarom, hogy magába szippantson a depresszió. Mielőtt bármit is
mondhatnék, Gavin megelőz.
- H o l l a ki k a z é d e sa n yá d ?
- Carrollton közelében, ahová főiskolára járok. Innen úgy egy órára.
- Oké, akkor irány nyugatra!
Gavin az országút felé kormányozza óriási járgányát, én pedig töröm a fejemet valami
beszédtémán.
- A kopogtatásoddal többek között abba is belerondítottál, hogy a tervet megtudjam. Cash
épp el akarta mondani, mit fog tenni. Elmondod most helyette?
- Hmmm - hezitál Gavin gyanakvóan.
- Kinek árulnám el? Anyámnak? Mintha őt érdekelné bármi, amit mondok. De nem
mondanám el neki se. Csak aggódom. Ennyi.
Hosszú hallgatás után Gavin beadja a derekát.
- Cash csinál pár másolatot a videófelvételről, és azok különböző embereknél lesznek. Vesz
pár ugyanolyan mappát, mint amiben a könyvelés van, amit el akarnak venni tőle. Amint
meggyőződik róla, hogy a túsz jól van, él, és nem esett bántódása, meg fogja mutatni nekik a
videót. Azt fogja mondani, hogy ha nem adják át neki a túszt, és nem szavatolják a te
biztonságodat, és Cash apjáét is, akkor a videó és a könyvelés is a rendőrség kezére kerül.
- Úristen! De hát ez veszélyes!
- Most Cash kezében van minden kártya - von vállat Gavin. - Nem
igaz. Marissa még náluk van.
- Oké, akkor majdnem minden kártya. Ha anélkül nem adják át a túszt, akkor a könyvelést
oda fogja adni. Az Nashnél lesz, de őt csak akkor fogja hívni, ha nem alakulnak jól a dolgok.
- Tehát azt reméli, hogy visszakapja Marissát, és nála marad a könyvelés meg a videó? - Azt.
- És mi a legrosszabb, ami történhet?
- Hogy a lányért cserébe át kell adnia a könyvelést. De a videó nála marad, és a könyvelés
másolata is. Meg még valami, amit Greg szervezett, Nashen kívül.
- Greg? Ő Cash apja? - Igen. Jó
ember.
Erre nem mondok semmit. Még nem döntöttem el, jó embernek tudom-e tartani Cash apját.
Azt hiszem, nem. Miatta vagyunk ekkora bajban. Persze biztosan vannak jó tulajdonságai, de
egyelőre fogalmam sincs, mik lehetnének azok.
- Régóta ismered?
- Igen, ezer éve.
- Hát, ezt nehezen hiszem el. Annyira öreg nem lehetsz.
- A jó pasik nem öregszenek - közli pimasz vigyorral, és rám kacsint. Elhúzom a számat, ő
meg nagyot nevet. - Igazából csak nagyon korán kezdtem.
- Mit kezdtél nagyon korán?
Vállat von. De most nem azért, mert laza, hanem azért, mert nem szívesen válaszol.
- Pár évig… mindenfélére vállalkoztam, hogy pénzt keressek… nem hétköznapi melókra is.
De emellett pilóta vagyok, repülőt, helikoptert tudok vezetni, emiatt keresett meg Greg. Aztán
rajta keresztül ismertem meg Casht.
Lassan bólintok.
- Mindenféle nem hétköznapi meló… akkor ti… hasonló dolgokban vagytok benne?
- Nem igazán. Amit én csináltam, az máshogy volt veszélyes és iszonyú. Ezért hagytam ott.
Szinte ijesztő, hogy itt ülök Gavin mellett a kocsijában. Miféle ember lehet? Miért nem árul el
többet magáról? Arról, amivel foglalkozik, vagy amivel régebben foglalkozott? Annak alapján,
amit Cash mondott róla, akár azt is feltételezhetném, hogy bűnöző. Csak azért, mert nincs rács
mögött, még nem biztos, hogy semmit nem követett el. Csak az biztos, hogy nem bukott le.
Valahogy hirtelen inkább nem is akarok tudni semmit. Minden kilátástalannak, sötétnek tűnik.
Talán életemben először anyám vendégszobája kellemes menedéknek ígérkezik.
18.
C ash
SOKKAL NEHEZEBB VOLT OLIVIÁT GAVIN GONDJAIRA BÍZNOM, mint gondoltam. Most, ahogy a motoron
ülök, és a klub felé tartok, az jár a fejemben, mennyire ijedtnek tűnt, amikor a visszapillantó
tükörben néztem. Halálra volt rémülve.
Újra meg újra elmondom magamnak, hogy Gavin megbízható, és érti a dolgát. Ha most
vonom kétségbe a döntésemet, azzal nem sokra megyek. Már nem tudok változtatni. Nem
tehetek semmit, főleg olyat nem, ami Olivia biztonságát teszi kockára. Gavint választottam, és most
bíznom kell a döntésemben. Ennyi.
Ahogy a garázsba érve nyitva találom a lakásom ajtaját, eszembe jut, hogy van más bajom is,
mint Gavin szerepe a történetben.
N a sh .
Leparkolok a motorral és bemegyek. Nash a fürdőszobában borotválkozik. Arcot mos, és
látom, hogy a körszakállat meghagyta. Örülök neki, mert egyáltalán nem szeretném, ha még
jobban hasonlítanánk egymásra, mint amennyire így is hasonlítunk. Rendkívül kellemetlen lenne.
Ráadásul cseppet sem kedvelem a fickót. Még nagyobb seggfej lett mára, mint amilyen
gyerekkorunkban volt.
- Érezd magad itthon! - mondom cinikusan. - Kösz,
megtettem.
Nem is akarom tudni, mire mondta ezt. Úgyis csak felidegesít, és a következő tizenkét
órában minden lélekjelenlétemre szükségem lesz. Úgyhogy öcskös hanyagolva.
- Ha aludni akarsz pár órát, vagy normálisan megfürödni, akkor oda tudom adni a belvárosi
lakás kulcsát, odamehetsz a kocsival.
- Máris megszabadulnál tőlem? -
Pontosan.
Ez nem testvéri szeretet.
- Ide figyelj, hagyd ezt a stílust! Semmi kedvem a pofádat nézni és a hülyeségedet hallgatni.
Tartsuk magunkat a tervhez, és hagyjuk egymást békén, világos?
A tervnek része a videó, amit biztonságba helyeztem. Azt hiszem, elfogadnám az
ajánlatodat, használnám a kocsit. Nekem nincs, merthogy hét évig bujkálnom kellett.
Megint az a keserűség. Elhúznám a számat, de erőt veszek magamon, és nem teszem.
Legalább az egyikünknek értelmes felnőtt módjára kell viselkednie. És tuti, hogy az nem Nash l e sz.
Bemegyek a hálószobába, kinyitom a szekrény legfelső fiókját, és kiveszem a pótkulcsot. -
Vidd el a BMW-t! Az aranyszínű kulcs a lakáskulcs.
Elmondom a címet. Felhúzza a szemöldökét, és elismerően biccent, de nem szól be. Jobb is.
Örülök, hogy talán kezd lecsillapodni.
- Nem semmi.
Egy ügyvédnek pont jó, de én jobban szeretem ezt a lakást. A
szemembe néz, hogy hazudok-e.
El se hiszem, hogy megcsináltad. - Mit?
- Az érettségit meg az egyetemet. És a diplomát. Hogy ügyvéd lettél. Próbálom a szavaiból
kihallani az élt, a rosszindulatot, de nem. Egyszerűen… meglepődött.
- Nem mintha élveztem volna. Ez mindig is a te utad volt, nem az enyém. De ez volt a módja,
hogy apának segíteni tudjak. Vagyis azt hittem, hogy ez volt.
Most nekem kell visszafognom a hangomban a keserűséget. Még mindig fáj, hogy mennyi
mindent titkoltak előlem, hogy mennyi áldozatot hoztam azért, mert azt hittem, apán nekem kell
segítenem.
- Úgy tűnik, egyikünkből sem az lett, amire számítottunk.
- Úgy tűnik. Csak remélem, hogy mindkettőnket jobbá tette valahogyan, amit tettünk, és
ahogy alakultak a dolgok. Talán hasznunkra vált. Talán kellett, hogy egy kicsit olyanabb legyek,
mint te.
N a sh vá l l a t vo n .
- Talán nekem is kellett, hogy egy kicsit olyanabb legyek, mint te. De nem ennyire.
Őszintének tűnik a mosolya, és könnyebben viszonzom, mint gondoltam volna, annak
alapján, ahogy kezdtük.
Lehet, hogy mégis van remény.
Látom, hogy Nash az ágyra dobta kevéske holmiját.
- Pakolj össze nyugodtan, nekem még ki kell vennem valamit a kocsiból. Hazudtam.
Valójában a könyvelést akarom kivenni a széfből, és nem akarom, hogy Nash megtudja, hol
tartom a fontos dolgaimat. Még nem bízom meg benne teljesen, így a füllentést szükséges
rossznak tartom.
Bólint, én meg kimegyek a garázsba. Becsukom magam mögött az ajtót.
A kocsival szemben a falon polcok és faliújságnak való parafa táblák sorakoznak. A második
ilyen táblán rejtett kapcsoló van. Ezzel nyitható egy széf, ami a falba van építve. Beütöm a kódot.
Kattan, és már nyitva is.
A széfben a könyvelési anyag mellett csak egy mappa van, amiben a klubbal kapcsolatos
papírokat tartom, valamint egy kis kötegnyi százdolláros. Nem szeretem, ha nincs kéznél ké szp é
n z.
Kiveszem a könyvelést, becsukom a széfet, visszateszem a parafa táblát. Tökéletes az álca. A
BMW hátsó üléséről kiveszem a kabátomat, aztán visszamegyek a lakásba. Nash épp a
napszemüvegét veszi fel.
- Most komolyan? Éjszaka van.
- A tengeren töltött évek alatt érzékeny lett a szemem. Visszatükröződik a vízről az erős nap.
Úgyhogy éjjel a kocsik és a lámpák fénye zavar. Meg aztán menő is a napszemüveg.
Féloldalas mosolya eszembe juttatja, milyen gondtalan, vidám gyerek volt.
- Most már csak bőrgatyát kéne felvenned, meg valami német akcentust produkálnod, és
befosathatnál néhány kölyköt, azt hinnék, te vagy a terminátor.
- Na, akkor halloweenre kölcsönkérem a motorodat.
Elmosolyodom, de nem felelek. Eszerint maradni készül… és nem tudom, mennyire vagyok
ettől elragadtatva.
- Nem kell mindenkire a frászt hozni - mondom lazán. - Előbb essünk túl a dolgokon. Ide
tudsz jönni nyolc körül?
- A ha.
- És útközben meg tudnál állni egy írószerboltnál, venni pár ilyet?
Megmutatom neki a kötetet, amiben a könyvelési anyag van. Összevonja a szemöldökét,
kivesz egy tömböt, átlapozza, és halkan így szól:
- Ez vezetett ennyi bajhoz.
- Nem. Apa döntései vezettek ennyi bajhoz - felelem letargikusan. Nash rám néz. A
pillantása kemény, éles, de nem szól semmit, csak visszaadja a tömböket.
- Jó , h o zo k.
- Akkor viszlát reggel.
Megfordul, és már megy is.
19.
O liv ia
Már CSAK HÚSZ PERC, ÉS OTT VAGYUNK. Megpróbálok valami ésszerű okot kitalálni, miért is állítok
be az éjszaka közepén anyámhoz. Egy ismeretlen pasival.
Nagyon rég beszéltem vele, harmadjára sikerül csak bepötyögnöm a számát. El van ugyan
mentve a telefonomban, de a saját telefonomat Cash lakásán kellett hagynom. Úgyhogy most
egy olcsó kis vacakot használok, amit kétnaponta lecserélek, nehogy nyomon kövesse valaki.
A vonal végén anyám férjének, Lyle-nak az álmos hangját hallom. Megkönnyebbülök. Több
ötletem nem volt, hogy mi lehet a telefonszámuk, mázli, hogy eltaláltam.
- Lyle, itt Olivia. Nem haragudj, hogy ilyen későn telefonálok. Beszélhetnék anyával?
Lemondóan sóhajt, és hallom, ahogy letakarja a kezével a kagylót. Pár másodperc múlva
a n yá m h a n g j a va n a vo n a l b a n .
- Olivia! Tudod te egyáltalán, lányom, hogy mennyi az idő? Jellemző anyámra, hogy jobban
izgatja az illendőség, mint az, vajon miért hívja fel hirtelen a lánya az éjszaka közepén.
- Anya… a lakásomban gázszivárgást észleltek. Nálatok maradhatok ma? Valami
méltatlankodó motyogást hallok, mielőtt felel:
- Miért nem apádhoz mész? Oda nincs kulcsod?
Apa eltörte a lábát. Nehezen mozog most. Ha az éjszaka közepén felhívom, nem tenne jót
neki. Ha csak úgy beállítok, az sem.
A gázszivárgás ugyan nem igaz, a többi viszont igen.
- És… jön velem valaki. Egy… egy barátom. Remélem, nem baj - teszem hozzá.
Még hazudni is képtelen voltam, hogy Gavin többet jelent nekem. Még a szavaim is Cashhez
kötnek, nem tudok valaki mást a pasimnak mondani. Nevetséges… De ismerve anyámat, úgyis
azt lát bele, amit akar. És majd annak alapján ítél, amit ő igaznak vél. Mindig is ilyen volt.
- Ha azt hiszed, megengedem, hogy a „barátoddal" egy szobában aludj, hát nagyon tévedsz,
Olivia!
Szinte látom a kis erkölcsös, rideg mosolyát.
- Dehogy, anya, nem is kértem volna. Csak egy biztonságos helyre van szükségünk. Ma
éjszakára - itt Gavin oldalba bök, úgyhogy még hozzáfűzöm: - Vagy legfeljebb pár napra.
- Pár napra?! - kel ki magából anyám. Hát igen, neki tilos kényelmetlenséget okozni. -
Észre sem fogod venni, hogy itt vagyunk. Igazán nem leszünk láb alatt.
- Azt kétlem - morogja. - Na jó… mikor értek ide? - Úgy
negyedóra múlva. - R endben.
Azzal le is teszi a telefont. Sóhajtva kinyomom a hívást. Gavinre nézek, fülig ér a szája. - B á
j o s h ö l g y l e h e t a ke d ve s é d e sa n yá d . - H á t a z.
Jó megfigyelő…
Húsz perccel később Gavin a táskámmal a kezében követ anyám ajtajához, a kerten
átvezető hosszú, kanyargós, kivilágított ösvényen. Az ajtó előtt megállók, mély levegőt veszek, és
rásandítok. A házat méregeti. Elegáns nyerstégla, puccos ablakok, drága rézkopogtató a
hatalmas faajtón.
- Na, ez érdekes lesz.
- El sem tudod képzelni, mennyire - vigyorgok. B e ko p o
g o k.
Másodperceken belül megjelenik anyám, méregdrága selyem hálóköntösben.
Minden porcikájából sugárzik a neheztelés, a tökéletes frizurájától (igen, az éjszaka közepén
is) a rideg kék szemén át a keresztbe font, vékony karjáig. Pont úgy néz ki, mint amikor évekkel
ezelőtt utoljára láttam. Mintha kortalan lenne. Előbb-utóbb úgy fogunk kinézni, mintha egyidősek
lennénk. Tuti, hogy dollárezreket költ tartósítószerekre. És mindig sugárzik belőle a neheztelés.
Vajon létezik formaldehides éjszakai luxusarckrém? - gondolom magamban, amikor ránézek
feszes arcbőrére.
- Szervusz, anya. Sajnálom, hogy felébresztettünk.
- Hát nem látszik, hogy különösebben sajnálnád - mondja, de beenged minket az előtérbe.
Visszafogom magam, és nem grimaszolok. Anyám mindig is az a típus volt, aki szeret
kötözködni, és nem hajlandó túllépni a régi sérelmeken, hanem élvezettel rágódik rajtuk.
- Pedig tényleg nagyon sajnáljuk - mondom könnyedén. - Nem akartunk kényelmetlenséget
okozni. Bemutatom Gavint. Majd megmutatom neki az egyik vendégszobát, én meg alszom a
másikban. Tényleg nem leszünk láb alatt, ígérem.
Anya hümmögve becsukja az ajtót.
- Ismered a házirendet! - szól hozzám, és sokatmondóan Gavin felé villantja a szemét. -
Igen, tudom, de már mondtam, hogy csak barátok vagyunk, anya. - Valóban ezt mondtad.
Akkor reggel találkozunk - felelem, és most már tényleg grimaszokat vágok. - Jó éjt!
Gavint kézen fogva rángatom fel a vendégszoba irányába.
Bár holtfáradt vagyok, mégsem tudok elaludni. Csak az jár a fejemben, amit nem mondtam
ki. Amit nem tettem meg, amit elszalasztottam, mert gyáva voltam, mert nem hittem magamban. Ez
sosem Cashről szólt, nem arról, hogy benne nem tudok megbízni, mert rosszfiú. Igen, persze,
tényleg az. Bizonyos értelemben. De nem ez a gond. Attól, hogy rosszfiú, még lehet jó ember, jó
társ. Csakhogy én nem tudtam átlépni az előítéleteimet. Nem bíztam a megérzéseimben.
Annyira sokszor döntöttem rosszul, úgy elvakítottak korábban az érzéseim, hogy amikor végre
találtam valakit, akit érdemes volt szeretni, akkor lefagytam.
És rosszabbkor ez nem is történhetett volna.
Most pedig itt van a rengeteg kimondatlan érzés, mindaz, amit félelmemben elmulasztottam.
Nem cselekedtem. Nem szóltam. Nem ugrottam fejest.
Ha valami csoda folytán lesz még egy esélyem, mielőtt mindez lezajlik, nem leszek ennyire g yá
va .
20.
C ash
LÜKTET BENNEM AZ ADRENALIN, NEM TUDOK ELALUDNI. Minél közelebb a reggel, annál jobban
aggaszt, mi fog történni.
Az órára nézek. Ablak nincs, nem látom, hogy jönne fel a nap… de tudom. Oliviára gondolok,
remélem, édesdeden alszik az anyja házában. Mégpedig egyedül.
Ha eszembe jut, hogy esetleg Gavin is ott alszik, hozzábújva, őrjönghetnékem támad.
Felmordulok, a szemem elé kapom a kezem, és megpróbálom elűzni a gondolatot.
De nem sikerül. Csak Oliviára tudok gondolni.
Talán felhívhatnám, hagynám, hogy egyetlenegyszer csörögjön…
Nem szokott éberen aludni. Ha egyet csörög a telefon, arra nem fog felébredni. De ha ébren
va n …
A telefonomban gyorstárcsázón van a lecserélhetős telefonja. Megnyomom.
Kicseng, és elbátortalanodom. Mielőtt még le tudnám tenni, Olivia halk hangját hallom. -
Szia - mondja egyszerűen.
Elmosolyodom. Szinte látom a kis szende arcát, ahogy felveszi a telefont. És hallom a
hangján, hogy örül a hívásnak. Legszívesebben odamennek az anyja házához, bemásznék az
ablakon, és lassan, csendesen, a falnak dőlve szexelnék vele.
- Ébren vagy…
- Igen. Nem tudok elaludni. Te sem? - Nem.
Jár az agyam. - N e ke m i s.
Hosszú csend következik, gondolom, azon tűnődik, miért hívtam. De mielőtt megszólalnék, ő
szólal meg:
- Örülök, hogy hívtál. Mondani akarok valamit. Már korábban el kellett volna mondanom, de
nem tettem. Pedig kellett volna. És bánom, hogy nem mondtam, amikor együtt voltunk. De hát
h ü l ye va g yo k, é s…
Elmosolyodom a sötétben. Bármiben fogadnék, hogy a haját babrálja. Amikor zavarban van,
akkor szokta. És a fojtott, sietős szavaiból tudom, hogy most zavarban van.
- Mit akartál mondani?
Elég valószínű, hogy tudom. Tudom, mit érez irántam. Mármint olyankor, amikor nem küzd
ellene, és nem a múltbeli szarságaiban gubancolódva kínozza magát. És nagyon remélem, hogy
mindazok után, ami történt, ő is tudja, mit érzek iránta. De… nőből van. A nőknek az kell, hogy szép
szavakat is halljanak. A férfiaknak nem, de nekik kellenek a szavak, a biztonság, hogy ki lett
mondva. A férfiaknak ez nem fontos. De azért nekem jólesne, ha kimondaná.
Hallom, mekkorát sóhajt. Elképzelem, hogy még a szemét is becsukta, mintha egy hídról
ugrana fejest, vagy ilyesmi. Elszántan a mélybe veti magát. És ahogy Oliviát ismerem, talán
inkább a szakadékba ugrana fejest, mint az
- Azt hiszem, kezdek beléd szeretni - nyögi ki. - Ne mondj semmit! - szól rám, mielőtt bármit
felelhetnék. - Nem akarom, hogy úgy erezd, muszáj bármit is válaszolnod. Csak azt akartam,
hogy úgy vágj neki ennek az ügynek, hogy tudod, mit érzek, és hogy igazán megpróbálom a
múltat magam mögött hagyni, nem engedem, hogy befolyásolja a gondolataimat és azt, ami
köztünk van.
- Nem érzem úgy, hogy muszáj bármit is válaszolnom.
- Oké - mondja rezzenéstelenül. - Akkor jó. Nem akartam volna, hogy azt hidd.
- Nem fogom azt hinni. Ha azt mondom neked, hogy „szeretlek", az azért lesz, mert úgy is
gondolom. Nem azért, hogy illedelmesen válaszoljak arra, amit mondtál.
- Jó - mondja csendesen. Aztán: - A fenébe! Felkelt anya. Mennem kell. Kérlek, vigyázz
nagyon magadra!
- Vigyázni fogok.
- Találkozunk hamarosan?
- Amint tudom, hogy biztonságban vagy. -
Remélem, mielőbb. Felnevetek.
- Majd meggyőzöm őket.
- Nem lesz nehéz, mert meggyőzésben kiváló vagy.
- Honnan tudod?
- Engem meggyőzött az elbűvölő stílusod, nemegyszer.
- Bébi, még el sem kezdtelek bűvölni. Csak várj, mire visszajössz… -
Szavadon foglak - mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Tedd is! Azt fogod tenni, amit mondok, ugye?
Azt bizony, Dandártábornok úr! - incselkedik, arra utalva, amit akkor mondott viccből, amikor
azt hitte, én vagyok Nash.
- Pontosan ezt akartam hallani.
- Talán még tisztelegni is fogok, amikor értem jössz.
- Ami a tisztelgést illeti, nekem is lesznek testrészeim, amik felállnak majd a tiszteletedre,
amikor elmegyek érted.
- R o ssz va g y!
- De csak úgy, ahogy szereted.
- Igen… - mondja halkan. - Csak úgy.
- Próbálj pihenni! Hívlak majd, ha visszaértem. - Jó.
Akkor majd beszélünk.
Csend. Egyikünk sem akarja kimondani. Úgyhogy nem mondjuk ki. Olivia leteszi a telefont.
É n i s.
21.
O liv ia
C ash
EGY RÉGI, ELHAGYATOTT RAKTÁRÉPÜLET PARKOLÓJÁBAN ÁLLOK, Atlanta egyik olyan negyedében,
ahová épeszű ember sötétedés után nem teszi be a lábát. Azt az utasítást kaptam, hogy jöjjek
ide, erre a címre egyedül, miután a bank széfjéből kivettem a könyvelési anyagokat. Hát itt va g yo
k.
Korábban a látszat kedvéért elmentem a város túlvégébe, egy bankba, ahol volt már dolgom.
Hátramentem, ahol a széfek vannak. A bank többi részéből nem látszik az előtér, úgyhogy
tudtam, hogy véghez tudom vinni a trükkömet.
A helyiség előtt egy fiatal, lelkes alkalmazott várt az íróasztalánál. Kérdezgettem a széfbérlés
költségeiről, arról, mennyire biztonságosak, meg mindenféle hülyeségről, hogy teljen az idő.
Biztos voltam benne, hogy valaki figyel, úgyhogy hitelesnek kellett lennie, mit csinálok, hova
megyek. Negyedóra múlva jöttem el a bankból, még mindig a kezemben volt a táska, amivel
bementem. Amikor beültem a kocsiba, a táskába csempésztem a hamis tömböket, arra az
esetre, ha valaki útközben megpróbálna feltartóztatni. De nem tették, ezért remélem, tényleg
hajlandóak együttműködni.
Most várom, hogy… történjen valami. A kocsiban lévő üres tömbökre gondolok. A valódiak
Nashnél vannak. Motorral jött, egy régi generátor mögött áll, nem túl messze, és figyel.
Hat perce érkeztem, és nem találkoztam egy teremtett lélekkel sem. A hangárszerű
raktárépület nagy főkapuján kívül van egy rozsdás ajtó is jobboldalt. Nem néztem be, majd ha
hülye leszek. Biztosan nem megyek be oda. Ki van zárva. Majd ők kihozzák Marissát.
Hallom, hogy megcsikordul mögöttem a salak, és amikor megfordulok, egy fehér kisteherautó kö
ze l e d i k.
Úristen, tisztára mint valami közhelyes filmben…
Az autó megáll az épület mellett, és egy kövér, kopaszodó, szabadidőruhás férfi száll ki
bel ől e.
Még mindig film… egy idétlen krimi…
Háttal áll nekem, de lefogadnám, hogy a fekete suhogós melegítő alatt ujjatlan izompóló van
rajta, és legalább egy vastag arany nyaklánc. Úgy tűnik, a klasszikus maffiózókülsőt nem védette
le a Keresztapa.
Nézem, ahogy a salakon felém indul.
- Megvannak a könyvek? - kérdi, amikor megáll előttem. Erős orosz akcentussal beszél.
Mégvánnák á könyvek? Aki tud valamit a szervezett bűnözés világáról, azt nem lepi meg, hogy a
fickó Bratva. Orosz maffia.
- Nyilván tudja, hogy igen.
Közelről már látom, miben különbözik a filmek gengsztereitől. Nem az arca. Sebhelyes, de
nem groteszk. Nem is a termete. Igen, nagydarab, de nem ijeszt meg, én is vagyok ilyen magas,
és fittebb vagyok nála. Nem is a szavai. Közvetlen, csak a tárgyra koncentrál.
A szeme az, amitől kiráz a hideg. Jéghideg, élettelen szemek. Ha valaha el kell
magyaráznom valakinek, milyen egy gyilkos tekintete, az övét írnám le. Nem a szeme színe,
nem a formája, hanem az, amit sugároz. Azt olvasom ki belőle, hogy nem zavarja a lelki
ismeretét a munkája, sosem zavarta. Olyan a szeme, mint akinek sosem volt lelke, mint aki már
kicsi korában is arról fantáziáit, hogyan árthat másoknak, aztán felnőtt, és szépen valóra váltotta
a fantáziáit.
Istenem, add, hogy ez a szempár sose lássa Oliviát. Még távolról se.
Add ide, és átadom a lányt.
Előbb látni akarom. Nem adok semmit, amíg meg nem győződtem róla, hogy nem esett baja. A
jeges szemek életem leghosszabb másodpercein át merednek rám, mielőtt megszólal.
Nem veszi le rólam a tekintetét, de elfordítja a fejét, és oroszul kiabál valamit. Egy pillanat múlva
a kisteherautó egyik ajtaja kinyílik, és Marissát kituszkolja valaki. A keze és a bokája össze van
kötözve, a szája betömve, a szeme bekötve. Összeesik a földön, mint egy kis rongybaba.
Hallom, hogy fájdalmában nyöszörög, és megpróbál összegömbölyödni. Az arca látható részein
véraláfutásokat látok, a vállát csupaszon hagyja a felsője, és látom, hogy kék- zöld. Ismerős a
felső, valami pizsama, amit láttam már. Remélem, néhány véraláfutásnál rosszabb nem történt
vele. Bár nem mondhatnám, hogy kedvelem Marissát, vagy hogy nagy tisztelője vagyok a
személyiségének, azért ezt sosem kívánnám neki, de még az ellenségeimnek sem.
Ide a könyvekkel!
Előbb tegyék a lányt a kocsimba! Látni
akarom a könyveket.
Sejtettem, hogy valami ilyesmire számíthatok, úgyhogy felkészültem. Visszamegyek a
kocsimhoz, és előveszem a fekete irattömböket.
Az ajtót a vezető oldalán nyitva hagyom, hogy ezzel is nyerjek pár másodpercet, ha gyorsan
menekülnöm kell. A könyvekkel a nagydarab gengszter felé indulok, de távolabb állok meg, mint
előzőleg. Minél messzebb, annál jobb.
Felmutatom a könyveket, aztán tovább fogom őket.
- Most tegyék a lányt a kocsimba!
A pasas olyan mosolyt villant, hogy a vér is meghűl az ereimben. Attól tartok, valahogy pont
azt teszem, amire számított, amit akart. Nem tudom, miként lehetséges ez, de azt nagyon is jól
tudom, hogy az ilyen alakokat alábecsülni fatális tévedés.
Úgyhogy nem teszem. Megpróbálom határozottan nem alábecsülni.
Megint hátrakiabál valakinek, aki a kisteherautóban van.
- Duffy, vidd a kocsiba!
Egy kevésbé termetes, amerikaibb küllemű fickó száll ki az autóból, felkapja Marissát, a
vállára veti és a BMW-hez viszi. Kinyitja az egyik hátsó ajtót és bedobja az ülésre. Az első ajtó
még mindig nyitva, ahogy hagytam. Hallom, hogy Marissa sír. Nem tudom, a fájdalomtól-e, vagy
a megkönnyebbüléstől.
Akkor most már ide a könyvekkel! - ismétli, mintha makacs kölyök lennék, akivel fogytán a
türelme.
A szívem hevesen dobog, ahogy a kezébe nyomom az üres tömböket. Ahogy sejtettem, át is
lapozza őket. Amikor rám emeli a tekintetét, még hidegebb a gyilkos pillantása.
- Azt hittem, ennél több eszed van. Apád, neki nem volt több esze. És lám, mi történt vele. - Itt
hatásszünetet tart. - Meg a családjával.
Anyám szörnyű halálának említésére elönt a düh.
- Most másképp lesz - mondom. - Elengedsz minket a könyvelési anyaggal együtt, és
megígéred, a főnököd meg a szaros bűntársaid nevében is, hogy senki a közelembe sem fog
jönni, és békén hagyják a családomat meg a barátaimat is. Mert ha mégsem, akkor a könyvelés
lesz a legkevesebb, amin aggódhatnak.
- Mégis hogy képzeled?!
- Van egy videófelvételünk. Egy tökéletes terhelő bizonyíték az illetőről, aki a robbantásért
felelős, ami hét éve a kikötőben történt. A pasast közvetlen szálak fűzik Slavához.
Slava a helyi Bratva szervezet vezére. Tehát így folytatom:
- Én pedig megígérem, hogy amíg ismerőseim, szeretteim biztonságát garantálják, a videó
titokban marad. Ám ha…
Ekkor félbeszakít a zsebemben csörgő mobilom. Egy pillanatra megáll a szívem. Valami baj van.
Nagy baj. Mindenki számára világos volt, hogy csakis akkor hívhatnak ezen a számon, ha valami
borzasztó történt.
Összeszorul a gyomrom. Olivia.
Egy pillanat. Ez bizonyára a kapcsolattartóm, hogy a videóból részletet mutassak.
Ez csak blöff. Csak Nash látta a videót, és csak az ő telefonján van rajta, az enyémen nincs.
Rámásolta egy adathordozóra, de az nincs nála. Azt mondta, biztonságos helyre tette.
Mindenesetre ezzel is nyerek pár percet.
- Mi az? - veszem fel a hívást.
- Náluk van Olivia. - Gavin szavai egyenesen szíven szúrnak.
A rohadt életbe, elrabolták! A kurva életbe! A kurva életbe! A kurva, rohadt életbe!
Ennél jobban soha semmitől nem féltem. És a félelmem beigazolódott. Elrabolták Oliviát.
- Hol? - kérdem, de tudom, hogy a maffiózó is hallja, amit mondok, úgyhogy rövidre fogom. -
Követtem őket, Maconban van egy kis téglaházban. Búvóhelynek tűnik.
- Hogy a pi… - Inkább nem mondom ki. Gavin olyan, mintha a testvérem lenne, bízom
benne. És most kár volt bíznom. - Mi történt? - kérdezem, továbbra is ügyelve a hallgatóságra.
- Az anyja kocsijával lelépett a főiskolára, míg én zuhanyoztam.
Szóhoz sem jutok, olyan dühös vagyok. Hosszú szünet után Gavin folytatja, a hangja teli
lelkifurdalással.
- Cash, haver, tudod, hogy bármit megteszek, hogy visszakapd. Annyira sajnálom… tudom,
h o g y…
- Ne mondj semmit - szakítom félbe. Nem kétlem, hogy valami váratlan dolog történt, mert
Gavin kemény fickó, akivel nem lehet csak úgy packázni, de most ez kurvára nem érdekel.
Dühös vagyok a gecikre, akik elrabolták Oliviát. Mindjárt megüt a guta. És rettegek. De erre most
nincs idő. Csak egy dolog számít: visszakapni Oliviát.
- Fel vagy készülve… cselekedni? - kérdezem. - Tudod,
hogy mindig fel vagyok készülve.
Cikáznak a gondolataim, hogy hogyan lehetne ebből jól kijönni. Sosem volt a terv része,
hogy mi lesz, ha ezek megszerzik túsznak azt, aki tényleg fontos nekem. El sem tudtam volna
képzelni, hogy megtörténhet.
Nyugalmat erőltetek magamra, és lazán rámosolygok a nagydarab bűnözőre. Közben úgy
fordulok, hogy a másikat, Duffyt is lássam a szemem sarkából.
- Változott a terv. A lányért megkapjátok a könyvelést, de a videó nálam marad biztosítéknak.
- Ezt kétlem. Nem hiszem el, hogy van videó.
Fenyegetően felém lép. Meg akar félemlíteni. Minek tagadjam?
Sikerül is neki. Hátralépek.
Amikor átadom a könyvelést, akkor mutatok részletet a videóból, de az új egyezség az lesz,
hogy mi most elmegyünk épségben, és én újra eljövök a videóalku miatt.
- Alku? Mégis mire?
- Tudom, hogy elrabolták. - Még a szavakat is nehéz kimondanom.
Elönt a düh. Rájuk haragszom, meg magamra, meg apámra. Minden idegszálam pattanásig
feszül, legszívesebben darabokra tépném a pasast.
- Átadod a könyvelést és a videót, vagy a lány halott.
- Nem így lesz. Úgy lesz, ahogy én mondtam, vagy nem adok semmit.
- Akkor a lány meghal.
Megint felém lép. Most nem lassan, hanem agresszíven. Feldühítettem.
- És amiért szórakozol velem, lassan fog meghalni. Talán a fiúk is szórakoznak majd vele,
mielőtt megölöm.
A félelem és a tehetetlen düh elvakít. Csak arra tudok gondolni, amit mondott, és eluralkodik
rajtam a pánik.
Még végig sem gondoltam, amit teszek, az öklöm már csattan a Bratva maffiózó arcán.
Hallom, ahogy megroppan az acélos állkapcsa. Vagy a kezem. Nem tudom, mi roppant. Most
nem érzek fájdalmat, nem érzek semmit az indulaton kívül.
Annyira meglepi, hogy valaki neki merészel menni, hogy két lépést hátrál botorkálva, ami
pillanatnyi előnyt ad nekem. Kihasználom.
A bal könyökömmel az arcába vágok, amilyen erősen csak tudok. Közben ütlegelem, hol ö kö l l
e l , h o l kö n yö kke l .
Alig hallom, hogy motorkerékpár érkezik. Alig érzem, hogy valaki hátulról megfog, és szorítani
kezdi a nyakamat. Csak akkor hagyom abba a támadást az orosz ellen, amikor már nincs
levegőm. Duffy fojtogat.
Mielőtt sikerülne leráznom, a nagy ruszki gyomorszájon vág. Összegörnyedek. Az arcomba
térdel és oldalra lök. Csillagokat látok.
Dobol a vér a fülemben, levegőért küzdők. Zihálok, a földet nézem. A ruszki elegáns bőrcipője
egy lépést hátrál. Az oxigénhiánytól kezdek szédülni, az egyetlen dolog, ami eszembe jut, az,
hogy hogy lehet suhogós tréningruhához alkalmi cipőt felvenni.
Elhomályosul a tekintetem, de azt meghallom, hogy valaki egy fegyvert biztosít ki. Vészjósló h a
n g , d e N a sh h a n g j a vé szj ó sl ó b b .
Elengeded, vagy megdöglesz!
Tudom, hogy mindkét maffiózónak van fegyvere. De amikor megtámadtam a ruszkit, és a
másik a segítségére sietett, egyik sem foglalkozott semmi mással, így Nash simán közbelépett, és
sikeresen kezelte a dolgot.
A nyakamon enyhül a szorítás, végre levegőhöz jutok. Nagyot lélegzem, és felegyenesedve
zihálok. Tisztul a látásom az oxigéntől, és látom, hogy mered rám a ruszki. Már nem hidegséget
sugároz a tekintete. Hanem dühöt. És halált.
- Fiúk, most nagy hibát követtek el - mondja, és vért töröl le az orráról, szájáról. Aztán a
szemembe nézve a lábam elé köp. - Nincs alku!
- Ez vicces. Azt hittem, alkut kötni hívtatok ide.
- Azért hívtunk ide, hogy kinyírjalak - közli rezzenéstelenül. - Nem
megy neked ez az alkukötés, látom.
Egy telefonhívásomba kerül, és a lánynak vége. Ha egy órán belül nem telefonálok, hogy mi
van, akkor is. Akármit csinálsz, a lány meghal.
A szívem megszakad az elviselhetetlen gondolattól.
- Kivéve, ha megkapom, amit akarok - mondja a maffiózó. - Azt
mondtad, nincs alku. Gonoszul elvigyorodik.
- Nem számít. Ha ma megmenekülsz, holnap megtalállak. És a lányt is. Meg őt is - int a
fejével Nash felé. - Nem tudtok elfutni!
- Ezt elmesélném a főnöködnek is, mielőtt valami hülyeséget csinálsz. A videóról több másolat
is készült. Ha bármi történik valakivel, aki nekem fontos, akkor már megy is a felvétel a rendőrségre,
némi segítőkész információval a merénylőről. Meg a bűntársairól.
A ruszki arcizma megrándul, ahogy hallgatja, amit mondok. Hallom, ahogy Dufíy, a másik
maffiózó kapkodja a levegőt. Nash valahol mögöttünk áll. A ruszki párszor rávillantja a szemét,
és kíváncsi vagyok, tudja-e, ki ő, felismeri-e a halottnak hitt testvéremet a szakáll mögött.
Nem hiszek neked. Jobb lesz, ha inkább vállalom a kockázatot, és kinyírlak.
Duffy hirtelen elenged, és a ruszki mellé áll. Felénk fordul, az övéből kirántja a fegyverét, és
rám céloz. Tudom, hogy most meg kellene rémülnöm, de annyira szürreális az egész!
Egyszerűen… nem félek. Az érzelmeim lefagytak. Tobzódik bennem az adrenalin, semmi nem érdekel,
kivéve Olivia biztonsága. Csak az, hogy őt ne bánthassák.
Hátralépek, Nashsel egy vonalba. Rápillantok, és megakad rajta a szemem. Holtsápadtan
bámul Duffyra, mint aki szellemet lát.
- Mi az?
- Ő az! - mondja csendesen, túl csendesen; mintha sokkot kapott volna. Nem tudom, miért.
- K i cso d a ?
- A fasz, aki megölte anyát! Ő van a videón!
Tíz másodperc telik el teljes csöndben, amíg mindenki felfogja, mit mondott Nash. Persze ő
tér magához elsőnek. Mindenkire a frászt hozza, ahogy előreveti magát, és felüvölt:
- Te rohadt geci…
A reflexeimet alaposan feltuningolta az adrenalin, így sikerül Nasht elkapnom, mielőtt
Duffyhoz ér.
- Nash! Hagyd! Náluk van Olivia!
Érzem, hogy megfeszül a válla, ahogy megpróbál lerázni. Rám néz, és a tekintetében nem
látok józanságot. Mintha a dühtől nem is értené, mit mondtam. Vagy csak nem érdekli.
Megrázom, hogy magához térítsem.
- Náluk van Olivia, fogd már fel! Legyél észnél!
Ahogy rám mered, abból egyértelmű, hogy neki mást jelent észnél lenni, mint nekem. Ő nem
kockáztat semmit, ha bosszút áll. És csakis bosszút akar.
Én pedig az útjában állok. De eszemben sincs feláldozni Oliviát a bosszú érdekében.
Bosszúra később is lesz idő, amikor felkészülhetünk és kitervelhetjük. Nem ma. Ma csak az a
fontos, hogy Olivia biztonságban legyen. Semmi más nem számít, kizárólag ez. Ennyi.
A ruszkira nézek.
- Még mindig nem hiszed, hogy van videó?
- Ha nem lenne, Nash nem ismerte volna fel a merénylőt.
A maffiózó arca megint megrándul, láthatóan nem tetszik neki valami. Tudom is, hogy mi. A
patthelyzet. Tudja, hogy nem kaphat meg mindent, amiért jött, és tudja, hogy az sem lenne
megoldás, ha megölne minket, hogy megszerezze. Tehát muszáj alkudnia. Még ha azt is
mondta, hogy nem fog.
- Nem mész el, amíg nem kaptam meg a könyvelést. Az igazi könyvelést.
Nagyon nem szívesen adnám át a könyveket, de Nash csak azért jött velem, hogy
lehetőségem legyen átadni a könyveket, és túlélni a cserét. Ha ezt a csontot oda kell vetnem a
Bratva kutyáknak, hogy kiszabadíthassam Oliviát, hát legyen.
- Rendben. Átadom a könyvelést. Tekintsétek szívességnek - mondom, és intek Nashnek.
Összeszorítja a fogát, látszik, hogy semmit nem akar adni nekik, legfeljebb golyót a szemük
közé. Szinte hallom, ahogy a fogát csikorgatja. Majd' szétveti a düh. De nem száll velem vitába, hála
az égnek. Legalább nem teljesen faszfej. Legalább tekintetbe veszi, hogy itt mások életéről van
szó.
Nash a motor ülése mögötti dobozban kutat, de a szemét le sem veszi a két maffiózóról.
Kiveszi a valódi könyvelési anyagot, és laza, utálkozó mozdulattal odahajítja a földre a ruszki l
ába el é.
A pasasnak még mindig dől a vér az orrából és az ajkából. Valamit mond oroszul a
másiknak, aki azonnal felkapja a tömböket. Átadja a nagydarab bűnözőnek, aki belelapoz, hogy
lássa, tényleg tele vannak írva.
Mindegyik irattömböt egyenként kinyitja, és ellenőrzi az első oldalt, aztán középre lapoz, majd
egy kicsit hátrébb, és átnézi a számsorokat. Szerintem valahogy meg tud győződni róla, hogy
valóban a könyvelés került a kezébe, nem pedig valami ügyes hamisítvány. Gondoltam, hogy így
lesz, meg sem próbáltam trükközni. Elvégre a maffia nem lehetne a szervezett bűnözés
csúcsragadozója, ha nem lenne eszük.
Amikor végzett, rám néz és így szól:
- Vidd el a lányt, aki a kocsiban van. De ne feledd, hogy olyan ellenségre tettél szert, amilyet
sosem akarnál. Meg fogod bánni. Még nem végeztünk!
Biccent Duffy felé, és mindketten elindulnak, nem zavarja őket, hogy hátat kell fordítaniuk
nekünk. Biztos vagyok benne, hogy tudják, hogy tudjuk, öngyilkosság lenne most bántani őket; bár
én kétlem, hogy Nash egyetért.
Amikor elmentek, Nashhez fordulok.
- Vidd el Marissát! Elmegyek Oliviáért.
- Lófaszt! Nem fogsz itt hagyni ezzel a…
- Erre most nincs időm. Szállj le a motoromról, vagy lelöklek.
Nash felvonja a szemöldökét, talán arra gondol, milyen jólesne egy bunyó, de aztán sóhajtva
leszáll a motorról.
- Hagyd bekapcsolva a telefonodat! Marissa majd megmondja, hová vidd. Elhajtok, csak úgy
porzik utánam a salak. Amikor egy forgalmasabb utcához érek, megállok, és felhívom Gavint.
- Hol a francban vagy? - kérdi köszönés helyett.
- Jövök. Hová menjek?
Gavin elmondja, hogy találok oda a házhoz, és leírja, milyen az épület.
- Tudod, hogy sokan vannak-e odabent?
- Amennyire láttam, csak az a kettő, aki elrabolta Oliviát. Egy fiatal meg egy öregebb pasas.
Most, hogy már úton vagy, én közelebb megyek, megnézem, mit tudok még kideríteni. Amikor
ideérsz, állj meg az utca északi végében, és gyalog gyere! Van itt pár fa, jó takarás, nem leszel túl
feltűnő.
- Sietek.
- Légy óvatos! Valakinek el kell vinnie innen Oliviát, amíg én feltakarítok. Ez
mindent elárul Gavin szándékairól.
23.
O liv ia
MÉGSEM ÁLOM VOLT. Ez az első, rémült gondolatom, ahogy kezdek magamhoz térni, és hallom a
hangokat magam körül. Felismerem őket, ugyanaz a kettő, akiket korábban hallottam. Hogy
mennyivel korábban, azt nem tudom. Az időt nem érzem.
- Megint ébredezik - mondja az egyik. - Adj neki még! Megpróbálom rázni a fejemet, hogy ne,
de a legkisebb mozdulatra is fájdalom hasít a koponyámba, és hányinger fog el. Valami
nyöszörgést hallok, és rájövök, hogy én vagyok, aki nyöszörög. Így hangzott, amikor
megpróbáltam jelezni, hogy ne.
- Siess, mielőtt megint visítozni kezd a kis kurva.
Próbálom lebeszélni őket, de csak fura, gurgulázó hang jön ki a torkomon. A
fejem szédül, pedig csukva van a szemem.
Szinte hallom, ahogy lassú patakként csordogál a vér az ereimben. Megint szólni próbálok.
„Neeeeeeeee" - hangzik az elnyújtott nyöszörgés.
Mi történt velem?
- Tegyél még a rongyra, tartsd oda hosszabban! Lehet, hogy nem adsz eleget neki.
Nyüszítek. Nem tudok csendben maradni. Ösztönösen érzem, hogy nem szabadna többször
elkábítaniuk. Már így is majdnem halott vagyok.
- T ú l so k… - n yö g ö k.
Az egyikük halkan, suttogva szól, de meghallom.
- Normális az, ha ilyen a csaj hangja? - Nem
tudom.
- Lehet, hogy valami kárt tett benne, amikor fejbe vertük?
Fejbe vertek?
A félelem beindítja az adrenalint, az pedig eloszlatja a ködöt, és sikerül visszagondolnom rá,
mi történt.
A főiskolán voltam, a parkolóban. Lehúztam az ablakot. Rongyot nyomtak az arcomba, valami
kábító anyaggal. Aztán nem emlékszem semmire, aztán cipeltek valahová. Összefüggéstelen
képek sorakoznak a fejemben, valami híd alatt mentünk, aztán magamhoz tértem, amikor
áttettek egy másik járműbe. Emlékszem, hogy rugdalóztam és visítottam, karmoltam és
haraptam, amíg az a fickó, aki a hónom alatt fogott, elejtett. Addig rugdalóztam és sikítoztam, amíg
valami kemény dologgal fejbe vágtak. Utána semmire nem emlékszem, amikor magamhoz
tértem, egy ágyhoz voltam kötözve egy máskülönben üres szobában. Felemeltem a fejemet,
hogy körülnézzek, és akkor az a fiatal pasas megint rongyot nyomott az arcomba, és minden
elsötétült.
Ez az utolsó, ami eszembe jut a történtekből.
- Még nem szabad megölnünk. Talán csak el kéne kábítani megint, hátha még fel kell
ébresztenünk, hogy beszélni lehessen vele. - Rendben, akkor csináljuk!
Érzem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Furcsán kívülállónak érzem magam, mintha
valami pókháló választana el a valóságtól. Megpróbálom kinyitni a szememet, hogy lássam, mi
történik, de képtelen vagyok rá. Még lélegezni is alig sikerül. Nehéz a mellkasom, és úgy érzem,
mindjárt álomba merülök megint.
Nincs erőm küzdeni, amikor a rongy közeledik az arcomhoz. Próbálom elfordítani a fejemet, de
túl gyenge vagyok, túl erős a nyomás. Átfut a fejemen a gondolat, mint egy sűrűsödő ködön át, hogy
akármi is az, amivel elkábítanak, talán végleges agykárosodást fog okozni. Apára
gondolok… meg fog szakadni a szíve. Anyára gondolok… valami okot biztos talál majd az önelégültségre.
Aztán Cashre gondolok… A csókjára, a mosolyára. Mindarra, amit nem mondtam el neki, és amit most
már sosem fogok elmondani. Hogy lehettem ilyen gyáva? Miért nem mondtam el neki, hogy
szeretem? Ömlenek a könnyeim, és lassan… minden… egyre… jobban… elsötétül.
Elvesztem az eszméletemet.
24.
C ash
BIZTOS MEGSZEGTEM VAGY HÚSZ KÖZLEKEDÉSI SZABÁLYT, és a közbiztonság sem gyarapodott sokat
attól, ahogy keresztülmotoroztam Atlantán. De hát sietnem kellett. Tudom, hogy nem illik ki-be
szlalomozni a kocsik között, leállósávban száguldani, sávok között cikázni. Nyilván senkinek nem
válik hasznára, ha nem érek oda Oliviához, mert felkenődöm egy fára vagy egy kamionra.
De mindegy. Másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy bánthatják, vagy hogy már bántották.
Összeszorítom a fogamat dühömben. Ha csak egy ujjal is hozzá mertek nyúlni… Ha csak
egy haja szála is görbült… Ha bármit tettek vele…
Ha csak belegondolok, hogy az ilyen bűnözők mit tehetnek egy gyenge nővel, rosszul vagyok.
Azzal vigasztalom magam, hogy még nem volt túl sok idejük. Még csak pár órája
tartják fogva, mire odaérek. De szegény, túszul ejtett Oliviának biztos, hogy ezer évnek tűnik.
És ez a te hibád, minek rángattad bele a zavarosba, az életedbe?
Gyorsítok, még vészesebben száguldok, mintha versenyfutásban legyőzhetném a hibákat,
amiket elkövettem. Persze ezt nem tehetem. Semmit sem tehetek, hogy visszafordítsam az
eseményeket. Csak azt remélhetem, hogy a jövőre nézve megoldást találok. Hogy Olivia soha
többet ne kerüljön veszélybe. Még akkor is, ha ezért bűncselekményt kell elkövetnem.
Hogy a bűnözés útjára lépjek, az ellenkezik minden elvemmel, mindennel, amiben hiszek. De
annyit mondhatok, hogy most már jobban megértem, mi vezérelte apámat. Amit tett, értünk tette.
Még akkor is, ha hülyeség volt. Azt hiszem, ez csak azon múlik, van-e valaki, akiért az ember
ilyen extrém dolgokra vetemedik.
Van. Olivia.
Mint egy rémálom, ami nyitott szemmel is kísért, lelki szemem előtt megjelenik, hogy Olivia
sikoltozik, bűnözők kínozzák, megtépik a ruháját, hozzáérnek a mocskos kezükkel. Ilyen
esetben tök mindegy lenne, hogy mik az elveim, habozás nélkül ölnék, hogy megvédjem.
Szemrebbenés nélkül. Talán megbánnám később, de ha ezzel tudnám őt megvédeni, akkor ezt
tenném.
Kavarog a gyomrom az idegességtől. A fogamat csikorgatom dühömben. Fáj az állkapcsom,
annyira összeszorítom a fogamat. Úgy tombol bennem a bosszúvágy, mint egy vadállat, ami
csak arra vár, hogy rávethesse magát az áldozatára.
Még nagyobb gázt adok, hajtok, mint egy őrült.
Az út maradék pár percében csak rémképek lebegnek a szemem előtt. Mire odaérek az
utcához, amit Gavin említett, már annyira szétvet a harag, hogy úgy érzem, felrobbanok, ha nem
téphetek szét valakit, ha nem verhetem halálra azokat, akik elrabolták Oliviát.
Egy piros kisbusz mögött hagyom a motoromat, aztán lazán visszasétálok a
kereszteződéshez, közel a helyhez, ahol Oliviát fogva tartják. Megállók a stoptáblánál, mindkét
irányban alaposan körülnézek, de csak annyira vizsgálódom, hogy még ne legyen gyanús.
Az utcán semmi különös. Egy viszonylag szegényebb környék, kisebb, egyszerűbb házak. Az
út mentén meglehetősen rendezett, kicsi, kocka alakú téglaházak sorakoznak. A gyep is
rendezett, de semmi látványos kert, semmi elegáns kerti bútor vagy kiegészítő, csak néhány
bicikli az udvarokon.
Ahogy a repedezett járdán, a nagyra nőtt fák között sétálok, azon gondolkodom, hogy itt
könnyű névtelennek maradni. Kevés kocsi áll az utcán, akik éjszakai műszakban dolgoznak, azok
már biztosan alszanak. A többi helyi lakos valószínűleg iskolában, munkahelyen van, úgyhogy a
bűnözők azt csinálhatnak, amit akarnak, senkinek nem fog feltűnni, ha valaki
sikoltozik.
Meglátom Gavin Hummerét. Gyorsan végigpásztázom a környéket, ahogy közeledem.
Amikor meggyőződtem róla, hogy senki nem figyel, kinyitom az ajtaját, és beülök.
Gavin azonnal kést nyom a kezembe, tízcentis a penge, tökéletesen el lehet vele vágni
valakinek a torkát, vagy megkéselni. Kérdés nélkül elveszem, és a csizmám szárába dugom,
Gavin pedig eközben hangtompítót szerel egy Makarovra.
- Irónia? - kérdem, arra utalva, hogy a fegyver orosz. Gavin elvigyorodik. - Na, mit tudsz? -
kérdem.
- Nem sokkal többet, mint amit már mondtam. Ilyen házak között fényes nappal elég nehéz
settenkedni. Ha fel tudtam volna készülni, akkor a kábeleket és a telefont ellenőrizném. De így még
az is szerencse, hogy nálam van a cuccom.
- Még szerencse, hogy paranoiás pöcs vagy.
- Bizony. Különben nagy szarban lenne a barátnőd. -
Mármint még nagyobb szarban.
- Ja. De lehetne rosszabb. A pasasok, akik elrabolták, nem lesznek nagyon bonyolultak.
Mondhatnám, hogy szerencsések voltunk, hogy neked ugyanakkor volt a találkád. Gondolom,
arra jobban készültek. Nemcsak a csereüzletre, hanem arra is, hogy a tetemektől
megszabaduljanak. Szóval ahhoz képest rendben vagyunk. Az sem baj, hogy ők a Bratva. Senki
nem fogja tudni, mi történt a házban, amíg valamelyik nehézfiú el nem jön megnézni, miért nem
veszik fel a csicskák a telefont.
Jobb is, hogy az ilyen környéken az emberek inkább a saját dolgukkal foglalkoznak.
- Egész délelőtt itt álltál, nem gondolod, hogy valaki esetleg felírta a rendszámodat, és baj
l e sz b e l ő l e ?
- Dehogyis. Párszor körbementem a háztömb körül, amikor láttam, hogy megállnak. Aztán
feltettem az egyik lopott rendszámtáblámat. Mágnesesek, szóval simán felragadnak a valódi
rendszámom fölé. Senki nem jön rá. Ha valaki felírja a rendszámot, és ha a rendőrség kíváncsi
valamire, akkor tessék, a rendszám egy öreg pedofilé, aki Cantonban él - mereng Gavin, majd
bólogat, és szigorú képet vág. - Azt hiszem, jó is lenne, ha valami ügy lenne a
rendszámtáblával, a vén fasz megérdemelne mostanában egy látogatást a hatóságoktól.
- Van terved?
Amikor arra gondolok, hogy a tettek mezejére lépünk, adrenalin zúdul a vérembe. Úgy
érzem, fel tudnék borítani egy buszt.
- Csak nem be szeretnél menni? - cukkol Gavin. Oliviára
gondolok, és a számba harapok.
- Alig várom, hogy összetörjek pár csontot. Ha csak egy ujjal is hozzáértek… A szívem
veszettül dobog, megpróbálom elűzni a rémképet, hogy Oliviát kékre-zöldre verték.
- Le kell higgadnod, Cash. Rendesen kell csinálni a dolgot, vagy rosszul sülhet el. Mély
levegőt veszek és bólintok.
- Tudom, tudom. Nem az aggaszt, hogy nekem bajom eshet. Csak Oliviát akarom
kiszabadítani. Kurvára nem érdekel, mi történik velük, ha a jövőben békén hagyják őt.
Gavinre pillantok, a fejét rázza.
- Végleg - teszi hozzá vészjóslóan. Nem kis dolog, amire céloz. Pár feszült másodpercig
egymásra nézünk, aztán bólintok.
- V égl eg.
Újra elönt az adrenalin, és talán egy kicsit az ismeretlentől való félelem is. Nem a bűnözőktől
félek. Attól sem, hogy Oliviát nem sikerül kiszabadítanom. Biztos, hogy kiszabadítom. Biztos,
hogy biztonságba helyezem. Nincs más lehetőség.
A következményektől félek. Elég közelről és a saját szememmel láttam, mi történhet, amikor
az ilyen emberekkel szemben nem úgy sikerül a terv, mint kéne. Nem szokott jó vége lenni. Sőt,
elég csúnya a vége. Többnyire minimum huszonöt év a következménye, vagy még rosszabb.
- Na, akkor kezdjünk hozzá! Mi lenne, ha körbevinnél a háztömb körül, aztán kitennél valahol.
Utána gyere vissza és parkolj le! Menj a bejárati ajtóhoz, én meg a hátsó ajtóhoz megyek! Biztos
vagyok benne, hogy van hátsó ajtó.
- Lehet, hogy ott valami meglepetés fogad. Ne feledd, hogy valószínűleg már figyelmeztették
őket!
- De nem tudják, hogy tudom, hol vannak.
- Nem. Viszont biztosan felhívták őket, hogy változott a terv. Talán arra készülnek, hogy
máshová viszik Oliviát, vagy… valamit tesznek vele.
- Akkor gyerünk, befelé! - mondom, és érzem, hogy a torkom elszorul. Gavin
indít, sebességbe rakja a Hummert.
- Emeld fel a hátsó ülést! Van alatta egy tárolóhely. Találsz ott sapkát, kesztyűt, arcfestéket.
Nem olyan, mint ha éjszaka mennénk, de legalább álcázhatjuk magunkat egy kicsit.
Hátranyúlok, hogy felemeljem az ülést, de nem megy. - Van
az üléshuzat alatt egy kis kar.
Kitapogatom a kart, meghúzom, és az egyik ülés párnája felemelkedik. Alatta ott a tárolóhely.
És tényleg van benne néhány sapka, kesztyű, festék meg más hasznos dolog.
- A legjobb barátom gerilla - jelentem ki cinikusan, és kiveszem, ami kell. - Akár
örülhetnél is neki.
Visszacsukom az ülést az eredeti helyére, és előrefordulok. Gavinre nézek, ő visszanéz és
bólintok.
- Örülök, haver. Hálásabb vagyok, mint gondolnád.
Gavin is bólint. Tudja, hogy őszintén mondtam. Látom az arcán. Olyan, mintha testvérek
lennénk. Mindketten menekülnénk a múltunk elől, mindketten extrém tettekre is képesek
vagyunk a szeretteinkért, és valószínű, hogy mindketten fiatalon fogunk elpatkolni. Ez
megalapoz egy barátságot. Sokkal inkább, mint a közös focicsapat vagy az együtt töltött
egyetemi évek.
Kinyitom a kis, kerek tégelyt, amiben az arcfesték van. Koromfekete trutyi, cipőpasztára
hasonlít, csak zsírosabb. A napellenző tükrébe nézve a két ujjammal elkezdem az arcomra
kenni, amíg nagyjából álcázom az arcvonásaimat. Felveszem a sapkát, mélyen a szemembe
húzom, aztán felveszem a kesztyűt is. Gavin lassít a ház mögötti utcában.
- Ha az udvarban vagyok, fütyülök. Hajtsd le a fejed, a kezed legyen a zsebedben! Figyelj
magad köré! Csak óvatosan odabent!
- Kösz, haver. Te is vigyázz magadra!
- A kocsikulcsot a lábtörlő alatt hagyom. Találd meg Oliviát, és amint lehet, húzz el vele
i nnen!
- Tessék - nyújtom át a motorom kulcsát Gavinnek. - A piros minibusz mögött állok, egy
utcával odébb. Találkozunk a lakásomon - azzal a kilincs felé nyúlok. - Találkozunk a túloldalon.
Gavin mosolyog, és mielőtt kiszállok a Hummerből, még kezet rázunk.
Lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel, lassan megyek végig a járdán, ahhoz a házhoz, ami
amögött van, ahol Oliviát fogva tartják. Lazán átmegyek az udvarán, elmegyek a ház oldala
mellett, óvatosan megközelítve a célt.
Hallom, ahogy a Hummer motorja felbőg, hogy Gavin lejjebb vigye a kocsit az utcában.
Lassítok, hogy legyen ideje a bejárati ajtóhoz érni. Megállók, úgy teszek, mintha cipőt kötnék,
aminek semmi értelme, mert csizma van rajtam. De hitelesnek tűnik, ha valaki elég messziről
figyel, bár remélem, senki nem néz.
Hallom Gavin lépteit a járdán, majd felhangzik valami halk fütyörészés. A hátsó udvarba
megyek, az ajtóhoz. Régi faajtó, nem lehet nehéz berúgni.
Hallom a csengőt, aztán halk hangokat, majd lépteket. Puszta kíváncsiságból megpróbálom
lenyomni a kilincset, hátha. Persze kulcsra van zárva.
Nincs szerencsém. Ilyesmi csak a filmekben van.
Hallom, hogy Gavin akcióba lépett, mert egy férfi felkiált:
- Mi a fasz?!
Felemelem a lábam, és akkorát rúgok a kilincs alá, amekkorát csak tudok.
Úgy van, ahogy sejtettem. Régi a ház, az ajtókeret könnyen törik, egy rúgással nyitva is az
ajtó. Ahogy belépek, a konyhában döbbent arccal mered rám az ajtó romjai mögül Olivia egyik
fogvatartója. Fiatal, főiskolás korú srác, de ettől még nincs lelkifurdalásom, ahogy félholtra verem.
Nem számított rá.
Két ütés, és már el is ájult. N e m n a
g y ü g y.
Átlépek a földre zuhant palin, és a bejárati ajtó felé pillantok, Gavin épp egy másik Bratva-
bérencet ütlegel. Úgy tűnik, jól boldogul vele, úgyhogy elindulok megkeresni Oliviát.
Jobbra egy kis előszoba van. Három csukott ajtó sorakozik egymás mellett. Olivia bármelyik
szobában lehet. Az előszoba végén is ajtó van, vagy a pincébe vezető lépcső van mögötte, vagy
talán gardrób. Gyorsan kinyitom az első ajtót, a legközelebbit.
Csak egy villanásszerű mozdulatot látok, és valaki máris gyomorszájon vág. Sikerül ököllel
tökön ütnöm, nyög egyet, és összeesik. Belerúgok a bordáiba, aztán mellé térdelek, és az
arcába könyökölök. A feje oldalra csuklik. Még egyet azért behúzok neki a biztonság kedvéért.
Ezek szerint többen vannak, mint ahogy Gavin gondolta.
Körülnézek a kis hálószobában. Üres, kivéve egy kopott, zöld kanapét és egy tévét egy
műanyag dobozon. Kimegyek, és a következő ajtóhoz indulok, immár óvatosabban.
Lenyomom a kilincset, nyitom az ajtót és hátralépek. A lövést egy másodperccel korábban
hallom meg, mint ahogy a vállamat súroló golyót érzem. De ez sem elég hozzá, hogy
megállítson. A következő golyó viszont a bordámnál sért fel, baloldalt. Lelassulok, kurvára fáj, de
még sikerül rávetnem magam a fickóra a szoba túloldalán, mielőtt megint lőni tudna.
A földre zuhanunk, leesik a sapkám, ahogy minden erőmet bevetem, hogy leterítsem. Nem
egyszerű, mert a sebhelyes faszi sokkal nagyobb, mint a másik kettő volt. Amint fölé
kerekedtem, lefejelem az orrát. A szívverésemnél is hangosabb, ahogy a csont reccsen, és a
pasas felkiált meglepetésében és fájdalmában.
Mielőtt még bármit tenni tudna, megjelenik Gavin, és megáll a fejénél. Lehajol, és a karját a
fickó álla alá szorítja. Szorítja, de még hogy. A maffiózó megpróbálja lefejteni Gavin vastag
karját, de nem sikerül neki. Gavin erős, mint egy bivaly, és sokkal vérszomjasabb, ha valaki ujjat
húz vele. Szóval nem érdemes. A Bratvának sem.
Felállók a maffiózóról, biccentek Gavinnek, és az ajtó felé indulok. Már csak két szobában
lehet Olivia. Valahol itt kell lennie.
25.
O liv ia
KEZDEK MAGAMHOZ TÉRNI. Egy hangos durranást hallok, aztán valami dörömbölést a falon.
Tudom, hol vagyok, mármint annyit, hogy túsz vagyok… valahol. Furcsa, összefüggéstelen emlékem
van a félelemről, ami a szívembe markolt, amikor a kábító rongyot utoljára az orrom alá nyomták.
Felismerem a zajt: lövés. Tudom, hogy különös, de először meg sem ijedek.
Megkönnyebbülök, hogy felismerem a hangot, hogy tudom, honnan jön, hogy azonnal észlelek
mindent.
Az agyam tehát elvileg normálisan működik. Egyelőre még nem lettem félhülye ettől a szertől.
Még egy lövés. És vele a logikus reakcióm is megérkezik. A félelem? Nem egészen. Inkább
nevezném zsigerig fagyasztó rettegésnek. Ráadásul mozdulni sem tudok, semmit nem tehetek,
akármi is történik. Ráébredek, hogy teljesen tehetetlen vagyok, másoktól függ a sorsom, én még
megszólalni sem vagyok képes.
Ginger bezzeg nincs itt, pedig most jól jönne.
Valahol a fejemben felnevetek. Énemnek egy rajtam kívülálló része aggódni kezd, hogy
mégis mi annyira vicces egy ilyen pillanatban.
Megbolondultam? Hallucinálok?
Megpróbálom nyitva tartani a szememet. Álmosan pislogok, nehéz a szemhéjam. A plafonra
meredek, ami elúszik, miközben émelyegni kezd a gyomrom. Egy pillanatra lehunyom a
szememet, aztán alig bírom kinyitni.
Ismét puffanásokat hallok, aztán nehéz lépteket. A szívem hevesen dobog, rám tör a pánik.
Értem jönnek! Úristen, értem jönnek!
Megpróbálom összeszedni leszedált testem minden erejét, felemelem a fejemet a lapos,
büdös párnáról, és körülnézek. Kicsi, alig bútorozott szobában vagyok. Egyedül. Balra ott egy a b l
a k.
Nem is érzem a könnyeimet, csak azt veszem észre, hogy elhomályosodik a szemem. Ha el
tudnék kecmeregni az ablakig… ha kijuthatnék… kiszabadulnék…
Valaki talán segítene…
Mély levegőt veszek, behajlítom a karomat, magam alá támasztom a könyökömet, és
megpróbálok valahogy felegyenesedni. De amint ránehezedem a kezemre, össze is csuklóm,
mint egy puding. Hiába próbálkozom.
Teljesen elkeserít a kilátástalan, reménytelen helyzetem. Viszont minél hosszabb ideig
vagyok magamnál a kábító rongyok nélkül, annál élesebb az emlékezetem. És annál jobban
eluralkodik rajtam a pánik.
Azzal biztatom magamat, hogy újra meg újra meg fogom próbálni, de hirtelen hangos
puffanásokat hallok az ajtóból. Fadarabok repülnek szerteszét, kidől az ajtó, valaki átzuhan rajta.
Küszködöm, hogy felfogjam, amit látok.
Egy ismeretlen, magas, göndör barna hajú férfi hatalmas csattanással az ágy mellett landol. Az
ajtó felé nézek, a szívem a torkomban dobog… és egy csodálatos hallucináció jelenik meg a szemem
előtt.
Cash áll ott, mint egy viharfelhő. Az arcára fekete paszta van mázolva, és vicsorog dühében.
Szilaj. Haragos.
Mennyei!
Egy másodperc töredékéig összenézünk. Látom az indulatát, az eltökéltségét, azt, hogy szinte
pattanásig feszül benne a húr. De látom a megkönnyebbülést is, és még valamit, amitől elolvad a
szívem. Aztán visszafordítja a figyelmét az ágy lábához.
Letérdel és morog, miközben meg sem áll az ökle. A puffanó, csattanó, reccsenő hangok
megrémítenek. Lelki szemeim előtt meg jelenik egy véres, szétvert arc, amit Cash ökle tovább
püföl. De nem tudom sajnálni a fickót. Sőt, ha meg tudnék mozdulni, segítenék a verésben, hadd
passzírozzuk ki belőle még a szart is.
Másodpercek telnek el csupán, és Cash feláll, az ágyhoz siet. Az egész annyira szürreális…
aztán leguggol, az arcát az arcom fölé hajtja, és az ujjai hegyével nagyon gyengéden megérinti.
- Nem bántottak? Jól vagy? - suttogja. Fájdalom sugárzik belőle. Látom, hogy mardossa a
bűntudat. Úgy gondolja, az egész az ő hibája.
- Most már minden rendben - felelem.
Egy pillanatra lehunyja a szemét. Amikor kinyitja, az egész lelke ott tükröződik benne.
- Istenem… Olivia, én nem tudtam… azt hittem… ha veled valami történt volna…
- Semmi bajom - mondom, bár nem tudom, így van-e. Csak úgy érzem, meg kell nyugtatnom
Casht, enyhítenem kell a fájdalmát.
Látom, ahogy működésbe lép a józan esze.
- El kell tűnnünk innen!
Tudom, hogy igaza van, és lassan kezd elmúlni a kábító anyag hatása, de azt hiszem, még
nem tudnék járni.
- Fel tudsz segíteni?
Cash morcosan összevonja a szemöldökét
- Felsegíteni?! - kérdi, mintha megsértettem volna. Nem igazán értem, de nincs időm
faggatózni. Cash felkap, a karjaiba emel.
Az, hogy a karjaiban tart, azonnal megnyugtat, mintha megint nyugtatót kaptam volna, csak
most egészen másmilyet. Repülni tudnék, táncolni, sírni, élni, halni. Itt van benne, a
rosszfiúságában és a csodálatos szívében az egész világom. Valahogy… megtörtént. Szerelmes
lettem. Mint még soha.
Ő a lelki társam. Életem szerelme. A hősöm.
Egy szempillantás alatt megértem, hogy engem sosem törtek meg a rosszfiúk. Sosem törte
össze a szívemet, aki megcsalt. Sosem csapott be, aki játszott velem. Mert sosem éreztem
irántuk olyan erősen, hogy az tényleg hatással legyen rám hosszabb távon. Igen, a
büszkeségemet megsértették, kicsit packáztak a szívemmel, az önbecsülésembe is
belegázoltak valamelyest, de mindez semmi ahhoz képest, amit akkor éreztem volna, ha
elveszítem Casht.
Amit viszont megtanultam az elrontott kapcsolataimból, az az, hogy nem bízom könnyen
senkiben. Eddig ezt a férfiakra fogtam. Minden tragikusan félresikerült szerelmi kapcsolatot arra
fogtam, hogy a pasi rosszfiú, szoknyapecér… pedig a hiba bennem volt. Tudat alatt olyan férfiakat
választottam, akik bebizonyították, mennyire nem érdemes rosszfiúkkal kezdeni, ahelyett, hogy
a saját hiányosságaimat, a saját félelmeimet észrevettem volna. És ez jó kis kibúvó volt egészen
addig, amíg nem találkoztam Cashsel. O felrúgta a szabályokat, az én szabályaimat is. Nem adott
okot, hogy elfussak.
Okot ad, hogy kitartsak mellette. Csak épp össze kell szednem hozzá a bátorságomat, és
elfogadni, hogy lehetséges, hogy nem fog működni a dolog, és megkockáztatni, hogy fájhat.
Cash olyasmit ad nekem, amiért érdemes kockáztatni, csak hinnem kell benne.
Ezúttal igazán.
De be merném vállalni? Ki tudnám-e mondani, hogy szeretem, és komolyan is gondolom,
akkor is, ha nem vagyunk életveszélyben? Akkor is, ha nem kell félnünk a végtől? Vajon meg
tudom-e nyitni előtte a szívemet, meg merem-e kockáztatni, hogy sebezhetővé válók?
Egyetlen pillanat alatt sikerült a ködben kóválygó elmémet a zavarodott bizonytalanság
útvesztőjébe kergetnem, miközben Cash az arcomat fürkészi. Hálás kis mosollyal a mellkasára
hajtom a fejemet, ő pedig a karjában tartva kivisz a szobából. Lesz még idő a gondolkodásra, a
tépelődésre, a vallomásokra később.
Remélem.
Érzem, ahogy az ajka a hajamat súrolja, és hallom, ahogy felsóhajt, mielőtt kimenekít. Három
lépéssel átsiet a szobán, ki az előszobába. Megáll az első ajtónál, benéz, aztán ugyanezt teszi a
másodiknál is. Amikor meggyőződött róla, hogy üres, a falnak fordítja a hátát, és a rövid előszoba
végén beszűrődő fény felé indul.
Gavin botlik belénk, ijedtemben nyikkanok egyet. Az arca ugyanúgy be van mázolva, mint
Cash arca, a sötét festéktől még élénkebb a szeme színe. De most nem a megszokott, szexis,
csillogó, pajkos pillantást látom. Most hideg a tekintete, komoly és… vészjósló. Szinte olyan, mintha
az ismerős arc mögött egy másik személyiség rejtőzne.
- Minden rendben vele? - kérdi Cashtől, és felém biccent. -
Asszem. Majd otthon megvizsgálom.
- Én is jövök mindjárt. Csak van egy kis… takarítanivaló.
Azzal Gavin szó nélkül bemegy a jobbra eső szobába, és a kezénél fogva vonszolni kezd
egy összevert férfit az előszoba felé. Cash előtte halad, az ajtóhoz siet. A válla fölött figyelem
Gavint.
Az eszméletlen férfit Gavin a nappaliba húzza, ahol semmi más bútor nincs, csak egy régi,
barna kanapé. A mozdulatlan testet a kanapé mellé helyezi, ahol már sorban fekszik több
eszméletlen ember. Úgy vannak felsorakoztatva, váll váll mellett, mint egy bizarr, vízszintes
tűzvonal. Végigfut rajtam a hideg, ahogy arra gondolok, mi lesz velük vajon. Rádöbbenek, hogy
akármennyire is gyűlölöm őket, amiért fogva tartottak, mégsem akarom tudni, milyen sors vár
rájuk. Azt hiszem, jobb, ha el sem képzelem.
Odakint Cash egy kicsit megáll az udvaron, hogy körülnézzen. Amikor megpillantja, amit
keresett, még hosszú lábaihoz képest is erős tempóban halad végig az utcán. Meglátom Gavin
terepjáróját, és hallom az ajtónyitó kattanását. Cash gyorsan kinyitja nekem az utasoldali ajtót, és
olyan szívbe markoló gyengédséggel tesz az ülésbe, hogy könnybe lábad a szemem. Még a
biztonsági övemet is becsatolja.
Felemeli a fejét, és a szemembe néz. Nagyon fáradtak tűnik, de megkönnyebbültnek is.
Féloldalas mosollyal, halkan szól:
- Pihenj, bébi! Biztonságban vagy.
Az ajka a számhoz ér, aztán becsukja az ajtót. Mielőtt még beülne a vezetőülésbe, én már
alszom.
26.
C ash
O liv ia
C ash
O liv ia
BIZTOS VAGYOK BENNE, hogy legalább tízezerszer lestem az ajtó felé, hátha megérkezett Cash.
Borzasztóan aggódom. Ahányszor arra gondolok, hogy nem válaszolt a vallomásomra, úgy
érzem, mintha kést forgatnának a szívemben. De szeretem. Szerelmes vagyok belé. Nem tudom
elképzelni, hogy azzal a tudattal éljem le az életemet, hogy meghalt, hogy engem megmentsen.
Ha sosem lehetek vele, ha sosem válnak vele valóra az álmaim, ha sosem kaphatom meg a
szívét, akkor sem változna a tény, hogy jobban szeretem, mint bárkit is szerettem valaha.
Elviselhetetlen a gondolat, hogy az életét kellett áldoznia értem. Még ha nem is az enyém… csak
tudnám, hogy él… hogy jól van… hogy biztonságban van… ennyi elég l enne.
Tudni, hogy ott van valahol…
Megint érzem, hogy könnybe lábad a szemem.
Istenem, kérlek, könyörgök!
Szinte folyamatosan ezt mantrázom. Nem tudom, hogy sikerült egyáltalán italt töltenem a
vendégeknek. Úgy tűnik, kitűnően működöm önműködő üzemmódban. Kivéve, amikor kifordítva
veszem fel a ruháimat.
Ismét az ajtó felé pillantok. Csalódottan látom, azaz nem látom… csak Marcot. Mosolyog.
Nem flörtölősen, nem is vidáman, inkább együtt érzőén. Kíváncsi vagyok, mit gondol, mit tud.
Nem is érdekel, azt hiszem. Ha a dolgok nem alakulnak jól köztem és Cash között, úgysem
maradok itt dolgozni, szóval mit számít?
Hülye. Pont ez számít. Na,
igen. Számít.
A klub fényei elsötétednek kicsit. Tudom, hogy lassú szám következik. Igen, most pont ez
kell nekem… valami nyálas szerelmes dal, hogy teljesen kikészítsen.
Felismerem a Saigon Kick-dalt az első pár ütem után. Apától vettem a zenei ízlésemet.
És igen, tényleg kést forgat a szívemben a dal. A szöveg és mellé az aggodalom Cash
miatt… egyszerűen elviselhetetlen. Szó szerint. Alig kapok levegőt.
Aztán hirtelen hatalmasat sóhajtok.
Cash áll az iroda ajtajában. Összenézünk, és én érzem, tényleg érzem a tekintetét minden
porcikámmal. Olyan, mintha a langyos, tavaszi esőben állnék meztelenül éjszaka. Mindenhol
csak őt látom. Érzem a bőrömön, a lelkemben, a szívemben.
Semmi mást nem akarok, csak odarohanni hozzá. Minden önuralmamra szükségem van, hogy
ne tegyem, hogy uralkodjak az arckifejezésemen. De meg tudom tenni. Sikerül valahogy.
És akkor ő indul el felém.
Minden megszűnik. Nem mozdulok, nem lélegzem, nem gondolkodom. Csak Casht
bámulom, ahogy siet felém. Szó nélkül tolja el az útjából a tömeget. Amikor ideér hozzám, a
pulthoz lép, átnyúl rajta, és a kezemet keresi.
Még mindig egymás szemébe nézünk, és a világ nem létezik számunkra. Nem számít, ki lát
meg. Semmi nem számít, csak ő. Soha semmi nem számított.
És már soha semmi nem fog számítani. Csak Cash.
Megfogom a kezét, ő pedig maga felé húz. Fellépek a korlátra, onnan a pultra teszem az
egyik térdemet. Cash elengedi a kezem, és megfog, áthúz a tükörsima pulton, a karjaiba.
Érzem a forró, ziháló lélegzetét az arcomon. Akar engem, éhesen, szenvedéllyel. Perzseli a
lelkemet. És egy röpke pillanatra, azt hiszem, a szerelmét is érzem. Megéget, de egészen
máshogy. Mint egy belém égetett jel, ami azt mutatja, hogy az övé vagyok, és ő az enyém,
örökre.
Aztán fölém hajol, és összeér az ajkunk. A háttérben kiabálást, füttyögést, tapsot hallok, de
nem érdekel. Nem érdekel, ki lát meg, ki tudja meg, és mit gondol. Csak a férfi érdekel, aki a
karjaiban tart. Örökké.
Amikor Cash rám néz, hamiskás mosoly ül az arcán. -
Mondtam már, hogy szeretlek? - kérdi.
Tripla szaltót vet a szívem, és tudom, hogy sosem mosolyogtam így életemben. -
Nem. Ha mondtad volna, valószínűleg emlékeznék rá.
Cash elindul az oldalsó lépcső felé, ami a VIP-terembe vezet, oda, ahol először találkoztunk.
Nem érdekel, hová visz, csak ne engedjen el.
S oha.
- Hát ez a te hibád. Ahányszor esélyem lett volna, hogy elmondjam, megelőztél. És ismersz
már, tudod, hogy nem vagyok az a típus, aki hagyja, hogy elrontsa valaki a nagyjelenetét. A
nagyjelenetnek nagynak kell lennie. Drámainak.
- Tudom, hogy a drámát szereted - cukkolom. - És úgy látom, a nagyközönség is megérkezett
- teszem hozzá, a körülöttünk állók felé biccentve.
- Pedig én csakis téged akarlak. Csak téged. Ha rajtam múlna, megszűnne a világ, és csak mi
ketten lennénk. Te meg én.
- Bárcsak varázsló lennél!
- Az éppen nem vagyok, de van néhány csodálatos trükköm - kacsint Cash.
- T é n yl e g ?
- De még mennyire! Megmutassam?
- Hát persze!
Kettesével szedjük a lépcsőket. Cash kinyitja a VIP-terem ajtaját, besurranunk, és az ajtó
becsukódik mögöttünk.
Cash a terem közepére visz, és ott letesz. Körülnézek. Itt változott meg örökre az életem. A
terem most is ugyanolyan. Fekete szőnyeg, fekete falak, őrült fények, egy teljes falon kétoldalú
tükörablakok, és előttük a bárpult. Mégis, mintha minden egészen más lenne.
És mintha valaki (ugye, Marco?) tudná, hogy feljöttünk ide, megszólal a zene: a Liek it up című
szám. Az ablakhoz sétálok, és lenézek a bárba. Marco mosolyog felfelé. Tiszteleg, bár nem
láthat, az ablak a bárból idenézve tükör. Nevetek.
- Mintha lett volna itt valami befejezetlen ügyünk. Jól emlékszem?
- Hát, el sem tudom képzelni, miről beszélsz - mondom tágra nyílt szemekkel, olyan
ártatlanul, mint Bambi.
- Azt hiszem, túl sok a ruha rajtam. És ezzel neked kell valamit kezdened. Nos, kezdjük
ezzel a fránya inggel…
Cash felemeli a karjait, épp úgy, mint az első alkalommal, a or találkoztunk. A mellem a
mellkasához ér, a szeme perzsel, pontosan úgy, mint akkor, azon az éjszakán.
Átemelem az inget a feje fölött, és félredobom.
- Folytassuk a nadrággal - mondja. Felvonja a szemöldökét, és hozzáteszi: - Térdelj le!
Engedelmesen eléje térdelek. A szemébe nézve elkezdem kigombolni a farmernadrágját.
Érzem, ahogy jókora erekciója nekifeszül a sliccének, ahogy a cipzárhoz ér a csuklóm. Már
húznám is le, de Cash megállít. - A fogaiddal.
Kis áramütésként cikázik végig rajtam az izgalom, és azt teszem, amit kért. Körbeérve a
tenyeremet a kemény, gömbölyű fenekére teszem, és odahajolok. Addig ügyeskedem, addig
dörgölőzöm, amíg sikerül a nyelvemmel megemelnem, és a fogaim közé kapnom a kis,
aranyszínű cipzárt. Cash lélegzete elakad. Mosolyogva lehúzom a cipzárt, és kiszabadítom,
ami mögötte van.
Belejövök a lassú izgatás játékába, hadd szenvedjen a vágytól egy kicsit. Megnyomkodom a
fenekét, és közelebb húzom magamhoz. Végignyalom a férfiasságát, a tövétől egészen a
hegyéig. Hallom, hogy felnyög, ahogy a számba veszem a makkot. A hajamba túr, és egy
pillanatra magához szorít.
- Húzd le a nadrágom - suttogja rekedten. Imádom, hogy ennyire felizgult. Édes ez a játék.
Nem mondom el neki, mennyire élvezem, hogy a nadrágja dereka alá csúsztathatom a
kezemet, végig a sima, formás, gömbölyű fenekén, az izmos combjain. Nem mondom el neki,
mennyire tökéletes, hogy még sosem ismertem nála gyönyörűbb férfit.
Amikor a bokájához érek, lerúgja a cipőjét, és kilép a farmernadrágból. Lassan felállók, és
közben a szememet legeltetem, a kezemet végigkísérem minden porcikáján.
Előrehajol, hogy megcsókoljon, de gyorsan elszaladok előle, és a bárpulthoz riszálom
magamat.
Játszani akar? Hát játsszunk!
Leveszem a cipőmet, a pultnak dőlök, és felülök rá. A szemébe nézve felállók a pulton, és a
zene ütemére mozgatom a csípőmet, Cash fölé magasodva. Az arckifejezése egyértelmű:
bennem akar lenni. Most. Azonnal. Nagyon kíván… de én most nem adom oda magamat. Még nem.
Sztriptízhez lenne kedve? Hát legyen!
Lassan keresztezem a karomat a mellem előtt, és megfogom a fölsőm szegélyét. Végtelenül
lassan emelem felfelé, aztán leveszem. Kirázom a hajamat, és a fekete pólót Cash felé dobom.
Elkapja, és pajzán mosollyal az arcához emeli, hogy megszagolja.
Hagyom, hogy magával ragadjon a felszabadult boldogság. Rámosolygok. Kigombolom a
farmeremet, lehúzom a cipzárt, és centiről centire, csípőmet riszálva bújok ki belőle. A tekintete
követ. Olyan, mint az érintése. Forró és vad.
Kilépek a nadrágból, és azt is Cash felé pöckölöm a lábammal. Ismét elkapja, az arcához
emeli, és megszagolja, mint a felsőmet. Ragyog a szeme.
Először a melltartóm egyik pántját csúsztatom le, aztán a másikat, hogy a mellem nagyjából
kilátsszon, de a bimbó még ne. Incselkedőn hátat fordítok neki, és a vállam fölött nézem őt,
miközben kikapcsolom a csipkés csodát, és leveszem. Vigyorog, és felvonja a szemöldökét.
Kacsintok, és repül a melltartó.
Elkapja, és beletemeti az arcát, mélyet lélegzik. Közben becsukja a szemét, mintha az én
illatomat szívná magába, a lelkem részét.
Megvárom, hogy kinyissa a szemét, mielőtt végigfut a kezem az oldalamon, a bugyim
pántjához. Szinte érzem a várakozást. Vibrál a levegő. Megállok. Elmosolyodom. Gyönyörű
szemeit le nem veszi rólam, gyönyörű hófehér fogai a gyönyörű ajkába harapnak. Bólint, aztán
látom, ahogy odanyúl, és lassan simogatni kezdi magát.
Megsajdulok belül a kínzó vágytól. Nem csak neki nehéz visszatartania magát. De most már
nem akarom abbahagyni a játékot.
Egy icipicit lejjebb húzom a bugyimat. Cash szeme a fenekemre irányul, és visszafojtja a
lélegzetét. Kissé oldalt fordulok, és végtelen lassúsággal bokáig lehúzom a bugyit. Mélyen
előrehajolok. Cash doromboló nyögéséből egyértelmű, hogy tetszik neki a látvány, élvezi a
műsort. Ahogy felegyenesedem, a kezemet lassan végighúzom a combjaimon és a csípőmön.
Annyira halk, annyira rekedt a hangja, hogy alig hallom.
- Ne mozdulj!
Felém indul, a lábamnál megáll, és végigkalandozik rajtam a pillantása. Perzsel a szeme.
Vagy csak én érzem úgy?
Előrehajol, és azt hiszem, meg fog érinteni, de tévedek. A pult mögé nyúl, és elővesz egy
üveg Jack Daniels whiskyt az alsó polcról.
Felülről nézem, minden idegszálam zsong a várakozástól. De még mindig nem érint meg.
Ehelyett a szemembe néz, úgy csavarja le az üveg tetejét, és tölt egy adagot.
- Fordulj meg - mondja.
Az izgalomtól bizseregve engedelmeskedem, és visszatartom magam, hogy ne fonjam
keresztbe magam előtt a karjaimat félénken. Büszkén állok előtte, szinte remegve a
várakozástól, de nem érzek semmi szégyenlősséget.
- Térdelj le!
Térdre ereszkedem előtte a pulton. Sötét szemében ígéretesen csillog minden, ami pajzán,
csábító, forró, sőt, tabu. Érzem a bensőmben a forróságát. Annyira vágyom már rá, hogy szinte fáj.
- Tárd szét a lábad!
Térdelve széjjelebb csúsztatom a lábaimat. A szemét figyelem, ahogy a pillantása végigfut a
mellemen, a hasamon, és megáll a lábaim között. Esküszöm, érzem, ahogy a nyelve hozzám ér,
ahogy az ujjai megérintenek, ahogy mozog bennem. Felsóhajtok, úgy érzem, nem bírom tovább
egy másodpercig sem, de akkor a szemembe néz.
A kezembe adja a poharat.
- N e n ye l d l e !
A számba veszem a whiskyt, és bent tartom. Várom, hogy mondjon valamit, kíváncsi vagyok,
mi következik most.
- Nyisd ki a szád egy picit! Lassan. Engedd, hogy végigfolyjon az ital az álladon.
Kicsit szétnyitom az ajkaimat, és a whisky tüzes patakként végigcsordogál az államon, a
torkomon, balra térve a mellbimbómon, aztán lecsepeg a combomra. Onnan befelé, középre
indul a patak. Cash előrehajol, és a nyelvével megállítja.
A térdemtől kezdve felnyalja rólam a whiskyt, egészen a combom tövéig. Ott kalandozik a
nyelve, annyira közel a lüktetéshez, ami mindig sajog bennem, ha velem van. De megáll, mielőtt
odaérne, épp olyan közel, hogy majdnem elájulok, Végignyalja a hasamat, a mellbimbómat,
addig nyalogat, amíg minden cseppet lenyelt a testemről.
Még mindig nem érint meg a kezével, csak tölt még egyet. A kezembe nyomja.
Újra!
Újra megismétlem az előbbit, de az ital most teljesen középen folyik végig, a melleim között,
a hasamon.
Az első csepp, ami a fazonra igazított kis pihék között megtalálja forró, érzékeny bőrömet, úgy
éget, mint a tűz. Hagyom, hogy minden csepp végigfolyjon rajtam, minden idegszálam a lábaim
között csordogáló patakra figyel.
Cash kinyújtja a kezét, megnedvesíti a whisky-vel az ujját. Felnéz rám, és a szájába veszi.
- Ó, milyen finom, mmmm - dorombol. Lehajtja a fejét, és megcsókolja a combom belső
oldalát. - De nem olyan finom, mint te.
Azzal végignyal a lábaim között.
- Arra gondolni sem mertem, hogy soha többé nem kóstolhatlak meg - suttogja. Annyira
közel van a szája, hogy érzem a leheletét. - Ó, istenem… annyira édes vagy, Olivia…
A combjaimra teszi a tenyerét, széjjelebb tárja őket, és rám tapad a szája.
Belém dugja a nyelvét. Ha most állnék, összeesnék. A whisky olyan volt, mint az áramütés,
de ez… ez villámcsapás.
A hajába túrok, magamhoz húzom, mozog az ajka, a nyelve, szív, nyal, újra meg újra behatol.
Hozzádörgölőzöm, mozog vele a csípőm. Érzem, ahogy elindul bennem az ismerős lüktetés…
de ő hirtelen abbahagyja.
Sikítani tudnék. Vagy sírni.
- Még nem, bébi - mondja halkan.
A tenyerét a mellemre teszi, és tol, hogy hanyatt feküdjek a pulton. Ő is felugrik, és
elhelyezkedik a lábaim közt. - Azt akarom, hogy elélvezz, amikor benned vagyok, szorosan,
mélyen…
Behajlítja a lábaimat, hogy a talpam a pultnak támaszkodjon. Aztán újra érzem a nyelvét.
Kóstolgat, forrón köröz a legérzékenyebb porcikáimon, belém nyal.
Először egy, majd két ujját csúsztatja be, behajlítja őket, és ott belülről masszíroz, ki, be, ki, be.
Másodperceken belül ismét majdnem a csúcsra jutok.
És ő ismét megáll. Pont, mielőtt elmennék. Zihálok, és az ő lélegzete is akadozik. Előrébb
csúszik, a térdét a csípőm alá teszi, a karjaimnál fogva felhúz, az ölébe ültet.
Mint egy kirakós tökéletesen összeillő darabjai, teljesen egybeolvadunk, keménysége a
szeméremajkaim között simogat, incselkedve kéredzkedik befelé. A csípőmet magához szorítja,
és nedves ujjával közénk nyúl, hogy izgasson.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy látnak minket? - kérdezi, és az üvegablak felé biccent. A
szívem majd' kiugrik. - Mit szólnál, ha azt mondanám, a tükörüveg csak akkor tükör, ha itt ég fent a
villany? Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy aki felnéz, az most láthat minket?
Felizgatna?
Azzal belém csúsztatja az ujját, érzi, ahogy megszorítom, magamba húzom, vágyom a
behatolásra.
- Szóval tetszik? - kérdi. - Tetszik, hogy rajtakaphatnak? Hogy megláthatnak?
A keze a csípőmön, és megfog, hogy mozdulatlan maradjak. A makkja pontosan egy
milliméterre van tőlem.
- Mondd, hogy imádod - szól.
Zihálok, szinte már könyörögve mondom ki, mennyire jó, de hát úgyis tudja.
- Imádom!
Ekkor magára húz, megemeli a csípőjét, és belém olvad. Nem tudom visszatartani magam,
felsikoltok a gyönyörtől.
- Milyen lenne, ha láthatnák a csodaszép testedet? Ha látnák, ahogy nyallak, ahogy
simogatlak? - Cash a szájába veszi a mellbimbómat. Erősen, szenvedélyesen szívja.
A haját cirógatom, beletúrok, meghúzom, magamhoz szorítom, ő pedig egyre hevesebb ritmust
diktál.
- Tetszene, ha valaki meglátná, ahogy lovagolsz rajtam? Nézné, ahogy fel-le csúszkálsz?
Nézné az arcodat, ahogy elélvezel? A szádat, ahogy a nevemet kiáltod?
Micsoda szavak! Ó, micsoda szavak! Elfeledtetnek velem mindent. Nem tudok gondolkodni.
Csak érezni tudok, érezni az ujjait, ahogy a csípőmet fogja, érezni a száját az államon, az ajkait a
nyakamon, a fogait a mellbimbómon, a lélegzetét, a testét, ahogy belém hatol, keményen.
- Szereted, bébi? Szereted, ha beszélek közben? Ha beszéltetlek? - Igen
- felelem félájultan.
A kezemet a mellkasára teszi, hátradől, a csípőjét megemeli, és így még mélyebben lehet
bennem.
- Ó, milyen mélyen! - nyög fel.
Felemelkedem, majd ráereszkedem, minden mozdulat visszhangzik, dübörög bennem.
Cash a könyökére támaszkodik, a másik kezével simogatni kezd. A hüvelykujjával köröz
rajtam. Nem kapok levegőt, mintha a szobában elfogyott volna az oxigén. Zihálva beszélek
összevissza, azt sem tudom, mit mondok, de az biztos, hogy piszkos dolgokat suttogok neki, és
Cash imádja.
- Igen, ez annyira jó! Érzem, hogy magadba szívsz, egyre szorosabban. Szorosan… nagyon
szorosan… - zihálja. - Mondd, hogy élvezed!
- Ó, istenem, de még mennyire! Élvezem! -
Mondd el, mire vágysz. Hallani akarom.
- Azt akarom… - A hangom elakad, szinte önkívületben vagyok.
- Mondd ki, bébi! Mondd el!
- Azt akarom, hogy ne hagyd abba! Azt akarom, hogy elélvezhessek!
Cash felnyög, fürgébben simogat, kicsi köröket ír le rajtam, és engem egyre jobban átjár a
gyönyör.
- El akarsz élvezni? Olyan gyönyört adok neked, hogy semmi mást nem fogsz sikoltozni, csak
a nevemet… - szűri Cash a fogai között.
Hirtelen felül, és maga alá fektet. Az egyik lábamat megemeli, a mellkasomhoz szorítja a
térdemet. Erőteljesen mozog bennem. És mozog, és mozog… és végem!
Az egész testem rázkódik, vízesésként árad szét bennem az élvezet, újabb és újabb hulláma
érkezik… ilyet még nem éreztem soha. Nem tudom kinyitni a szememet. Nem jutok lélegzethez. Nem
bírok mozdulni sem. Csak Cash nevét ismételgetem, újra meg újra meg újra.
30.
C ash
N ash
IDEGEN HELYEN ÉBREDEK, mindenféle gyógyszert tömött belém az a kuruzsló, szóval kissé zavart
vagyok, amikor kinyitom a szememet. Az első, amit észlelek, egy csodálatos illatú nő, aki
összegömbölyödve fekszik mellettem. A második pedig az, hogy az egyik lábával átölel, és a
farkam majd' szétrobban.
Lassan kezdek visszaemlékezni, hogy mi történt, és hol vagyok. Nincsenek komoly
fájdalmaim, ami meglep. Azt hittem, az a fasz valami lószarral bekent kést döfött belém, vagy
ilyesmi. De ehhez képest tök jól vagyok.
Egészen addig, amíg a másik szobából meg nem hallom a testvérem hangját. Halkan
telefonál.
- Te csináltad? Szünet.
- Pontosan tudod, ki beszél! - vicsorog. - Te… csináltad… ezt?! Megint
szünet.
- Hogy bízzak benned? Hát meg vagy te hibbanva…!
Sóhaj, majd megint vicsorgás, aztán Cash fojtott hangon szól:
- És akkor most mi a francot csinálunk? Meg kell védenem a szeretteimet!
Nem kell zseninek lenni, hogy tudjam, miről beszél. A kis motorbalesetemről. Cash túl sokat
aggódik mindenkiért.
De én nem.
Nekem csak egy küldetésem van. Egyetlenegy. És nagyon úgy néz ki, hogy egyedül kell
bosszút állnom azokon, akik anyám életét elvették.
Ha tanultam valamit, mióta hét éve eljöttem otthonról, az az, hogy senkiben nem bízhatok. A
családtagokat is beleértve.
Folytatása következik…
Végezetül
Néha vannak olyan pillanatok az életben, amikor egy egyszerű KÖSZÖNÖM nem fejezi ki
eléggé a hálát. Például most, amikor kedves olvasóimra gondolok. Ti váltottátok valóra életem
álmát, azt, hogy író lehessek. Tudtam, hogy örömteli és csodálatos dolog lesz végre olyasmivel
foglalkozni, amit szeretek, de sosem gondoltam volna, hogy még ennél is többet fog jelenteni a
hihetetlen öröm, hogy szeretitek a munkámat, hogy megérintettek titeket az írásaim, hogy az
életetekbe egy kis napsütést csempészett, hogy olvashattátok őket. Szívem-lelkem
legmélyéből köszönöm nektek, és a KÖSZÖNÖM most nem elég. Minden könyvem végén
megemlítem az alábbi blogot, és remélem, lesz egy percetek, hogy elolvassátok. Itt mondok
mindnyájatoknak hálás köszönetét. Szeretettel gondolok rátok, és talán nem is tudjátok,
mennyire sokat jelentenek nekem a kedves leveleitek, kommentjeitek és e-mailjeitek.
A szerzőről
M. Leighton, a New York Times és az USA Today bestseller listás írója Ohióban
született. Később melegebb éghajlatra költözött, hogy Délen egész nyáron a víz mellett
lehessen, és egész télen hiányolhassa a havat. Rendkívül gazdag fantáziája már
kisgyermekkorában megmutatkozott, így természetes volt, hogy rátalál az ösvényre, ahol
képzelete szabadon szárnyalhat: Michelle író lett. Több mint egy tucat regényt alkotott.
Történeteiben élvezi a romantikus kalandokat, a szexis déli férfiak társaságát, akik bizony a
férjére hasonlítanak, és akikkel az olvasó is megismerkedhet Michelle legújabb könyveinek
lapjain. Amikor nem rájuk gondol, akkor a szerző vadlovakon vágtat, Aspen lejtőin síel, menő
rocksztárokkal búvárkodik, mindezt úgy, hogy el sem hagyja kényelmes dolgozószobáját. Az
olvasók meglátogathatják a Facebookon, a Twitteren, a Goodreadsen, és az
mleightonbooks.blogspot.com oldalon.
Table of Contents
1.
Olivia
2.
C a sh
3.
Olivia
4.
C a sh
5.
Olivia
6.
C a sh
7.
Olivia
8.
C a sh
9.
Olivia
10.
C a sh
11.
Olivia
12.
C a sh
13.
Olivia
14.
C a sh
15.
Olivia
16.
C a sh
17.
Olivia
18.
C a sh
19.
Olivia
20.
C a sh
21.
Olivia
22.
C a sh
23.
Olivia
24.
C a sh
25.
Olivia
26.
C a sh
27.
Olivia
28.
C a sh
29.
Olivia
30.
C a sh
E pi l ógus
N a sh