Éjszakai ház

Jo Nesbø
Animus (2023 nov)

horror, thriller, regény, paranormális,

Címke:
rejtély

Szülei tragikus halála után a tizennégy éves Richardot rokonaihoz

küldik az eldugott kisvárosba, Ballantyne-ba. Az újonnan érkezett fiú
hamar ijesztő hírnévre tesz szert, ugyanis mindenki azt gyanítja,
hogy ő a felelős egyik osztálytársa, Tom eltűnéséért. Senki sem hisz
neki, amikor azt mondja, hogy az erdő szélén álló telefonfülke
kagylója falta fel Tomot, akár valami bizarr horrorfilmben. Richard,
akinek egyetlen szövetségese az elbűvölő Karen, nyomozásba kezd,
mert nem bízik benne, hogy a rendőrség bármit is kiderít az
iszonyatos esetről. Ám az események egyre rémisztőbb fordulatot
vesznek, és amint a nyomok az Éjszakai Házként ismert romos
kúriához vezetnek, a történet mozaikdarabkái önmagukba és
egymásba csavarodnak, és kezd világossá válni, hogy Richard talán
nem a legmegbízhatóbb narrátora saját történetének…
 Jo Nesbø
ÉJSZAKAI HÁZ
ELSŐ RÉSZ
 Első fejezet
– Te-te-te-teljesen meg vagy húzatva! – nyögte Tom, és rájöttem,
hogy fél, mert pont eggyel többször dadogott a szokásosnál.
Nem engedtem le Luke Skywalkert. Továbbra is a fejem felett
tartottam, készen arra, hogy a folyóba dobjam. A víz két oldalán
burjánzó erdőből rikoltás hallatszott, mintha valaki figyelmeztetni
akarna minket. Varjúnak tűnt. De nem hagytam magam leállítani,
sem Tom, sem holmi varjú által. Látni akartam, hogy Luke
Skywalker tud-e úszni. Elhajítottam. A tavaszi nap kezdett eltűnni a
fák koronája mögött, amik már bőven hoztak leveleket. A fény meg-
megcsillant a levegőben pörgő-forgó műanyag figurán.
Luke halk csobbanással pottyant a vízbe, szóval a repülés
tudományát nem sajátította el. Azonnal eltűnt az elolvadt hó által
felduzzasztott, vadul zubogó folyóban, ami vaskos óriáskígyóra,
kanyarogva közeledő anakondára emlékeztetett.
Az előző évben költöztem ide a rokonaimhoz ebbe a
koszfészekbe, közvetlenül a tizennegyedik születésnapom után, és
fingom sem volt, mit lehet csinálni egy ilyen zugban, mint
Ballantyne, ha az ember nem akarja halálra unni magát. De amikor
Tom eldadogta, hogy ta-ta-tavasszal a folyó ijesztő és veszélyes, és
otthon szigorúan megtiltották neki, hogy a közelébe merészkedjen,
azonnal tudtam, hol a helyünk. Nem volt túl nehéz rábeszélni, mert
hozzám hasonlóan neki sem voltak barátai, és az osztály páriái közé
tartozott. Aznap korábban az egyik szünetben Dagi elmagyarázta,
mi az a kasztrendszer, és azt mondta, hogy én a pirájakasztba
tartozom, mire a lelki szemeim előtt megjelentek azok a halak,
amiknek a szájában fűrészfogak meredeznek, és pár perc alatt
lerágják az összes húst egy ökörről, és hát ez igazából tetszett. Akkor
azért bevertem neki egyet, amikor hozzátette, hogy én és a kasztom
őalatta vagyunk, a dagadék alatt. Sajnos befújt a tanárunknak, Csivit
kisasszonynak, akit én neveztem el így, és aki ezután hosszú
előadást tartott az osztályunknak arról, hogy rendesnek kell lenni, és
mi lesz azokkal, akik nem rendesek. Kifejtette, hogy vesztesként
fogják végezni, és ez aztán minden kétséget eloszlatott azzal
kapcsolatban, hogy az új, városi gyökér tényleg a pirájakasztba
tartozik-e.
Suli után Tommal a folyó felé vettük az irányt, és a rajta átívelő
kis fahídon álltunk meg. Tom nagy szemeket meresztett, amikor
elővettem Luke Skywalkert a hátizsákomból.
– Ezt meg ho-ho-honnan szerezted?
– Na vajon honnan, te húgyagyú?
– Tu-tu-tuti nem az Oscar’sban vetted. Elfogyott.
– Az Oscar’sban? Abban a patkánylyukban? – röhögtem. – Az
nem lehet, hogy a városban vettem, mielőtt ide költöztem volna?
Egy normális játékboltban?
– Nem, mert ez a modell idén jött ki.
Jobban szemügyre vettem Luke-ot. Tényleg az van, hogy ugyanaz
az alak megjelenhet más kiadásban? Nem úgy van, hogy Luke
Skywalker állandóan ugyanaz a menő hős, és kész? Erre korábban
még sohasem gondoltam. Hogy a dolgok megváltozhatnak. Hogy
például Darth Vader és Luke helyet cserélhetnek.
– Lehet, hogy szereztem egy pro-pro-prototípust – válaszoltam.
Tom olyan arcot vágott, mint akit pofon ütöttek. Nyilván nem
tetszett neki, hogy utánoztam a dadogását. Nekem sem tetszett, de
nem bírtam megállni. Mindig ez volt. Ha valaki nem rühellt már
alapból, gondoskodtam róla, hogy megutáljon. Asszem, bennem is
megvolt az, ami miatt az olyanok, mint Karen és az ifjabb Oscar,
mindig mosolyognak, és kedvesen viselkednek, és ezért mindenki
bírja őket – csak épp ellenkező előjellel. Nem arról volt szó, hogy
nem akartam, hogy kedveljenek, csak simán tudtam, hogy
semmiképp sem csípnének, így tulajdonképpen megelőztem őket, és
a magam módján utáltattam meg velük magamat. Elértem, hogy ki
nem állhattak, de ezzel egy időben kicsit tartottak is tőlem, és nem
mertek kötekedni velem. Most is láttam Tomon, hogy tudja, hogy
Luke-ot úgy csórtam, de nem meri hangosan kimondani. Abban a
buliban nyúltam le, amit az ifjabb Oscar tartott otthon, és ahová
mindenkit meghívtak az osztályból – még minket, a pirájakaszt
tagjait is. A házuk teljesen rendben volt, sem túl nagy, sem túl
hivalkodó. Igazából főleg Oscar szüleinek a túlzásba vitt jófejkedése
bökte a csőrömet, meg az, hogy mindenhol menő játékok voltak,
mintha Oscar hazacipelte volna a legjobb cuccokat az apja
játékboltjából. Láttam egy csomó Transformerst, Atari játékot, egy
Magic 8 golyót és egy Game Boyt is, amit akkor még nem is lehetett
kapni. A nagy bőség miatt arra gondoltam, hogy Oscart nem is
zavarná, ha az egyik játékának lába kélne. Talán észre sem venné.
Mondjuk annak tuti nem örülne, ha nem találná azt a Luke
Skywalker figurát, ami az ágyában feküdt, mint valami alvós mackó.
Hát el lehet képzelni ennél gyerekesebbet?
– O-o-ott van! – Tom lefelé mutatott.
Luke kidugta a fejét a vízből, és gyorsan közeledett felénk. Most
úgy tűnt, mintha a hátán úszna.
– Jó neki – feleltem.
Luke eltűnt a híd alatt. Átfordultunk a másik oldalra, és megint
felbukkant. Idióta félmosollyal bámult fel ránk. Azért volt idióta,
mert a hősök ne mosolyogjanak, a hősök küzdjenek, és vágjanak
kemény, harcias arcot. Meg kell mutatniuk, hogy úgy gyűlölik az
ellenfeleiket, mint… Mindegy.
Néztük, ahogy Luke távolodik. Úszik a világ felé, az ismeretlen
felé. A sötétség felé, gondoltam.

– Most mit csináljunk? – kérdeztem. Úgy éreztem, mintha

hangyák nyüzsögnének a ruhám alatt. Muszáj volt megszabadulnom
tőlük, és ez csak úgy volt lehetséges, ha történik valami, bármi, ami
másra tereli a gondolataimat.
– Ha-ha-haza kell mennem – válaszolta Tom.
– Még nem – feleltem. – Gyere!
Nem tudom, miért jutott eszembe a telefonfülke, ami az erdő
szélén állt egy dombon az országút mellett. Nem értettem, miért
pont oda tették, és soha nem láttam, hogy bárki is használta volna.
Igazából alig jártak arra emberek, legfeljebb autók húztak el mellette.
Mire odaértünk a piros fülkéhez, a nap még lejjebb ereszkedett. Nem
sokkal korábban köszöntött be a tavasz, így még korán sötétedett.
Tom vonakodva követett, de nem mert ellenkezni. És mint már
mondtam, egyikünk sem dúskált a barátokban.
Benyomakodtunk a telefonfülkébe, és becsuktuk magunk mögött
az ajtót. A kinti hangok eltompultak. Elhaladt mellettünk egy sáros
kerekű, nagy farönköket szállító kamion. A megyehatár felé tartott
az országúton, ami egyenesen vezetett át a lapos, egyhangú mezőn.
A pénzbedobós telefon alatti polcon egy sárga telefonkönyv
feküdt. Nem volt túl vastag, mégis belefért nemcsak Ballantyne,
hanem az egész megye összes telefonszáma. Belelapoztam. Tom
célzatosan az órájára nézett.
– Me-me-megígértem, hogy hazaérek… Rápisszegtem.
Az ujjam egy bizonyos Jonasson, Imu nevénél állt meg. Furcsa
név, tuti valami ütődötté. Felemeltem a szürke telefonkagylót, amit
fémhuzallal rögzítettek a dobozhoz, ahová az aprót kellett dobni.
Nyilván aggódtak, hogy valaki elnyeszeteli a vezetéket, és lelép a
kagylóval. A fényes gombok segítségével beütöttem Jonasson, Imu
számát. Csak hat számjegyből állt. A városban kilenc számjegyünk
volt, de itt, ahol négyezer fa jutott egy lakosra, nyilván nem kellett
több. Átnyújtottam a kagylót Tomnak.
– M-m-mi? – nyögte rémülten pislogva.
– Mondd azt, hogy: „Helló, Imu, az ördög vagyok, és meghívlak a
pokolba, mert oda tartozol!”
Tom megrázta a fejét, és vissza próbálta adni a kagylót.
– Mondjad, te húgyagyú, különben beledoblak a folyóba! –
fenyegetőztem.
Tom, aki amúgy is a legalacsonyabb volt az osztályban, egész
kicsire húzta össze magát.
– Csak vicceltem – nyugtatgattam, és felröhögtem. A szűk,
vákuumkamraszerű fülkében még nekem magamnak is idegennek
tűnt a nevetésem. – Gyerünk már, Tom, gondolj arra, milyen lesz, ha
holnap elmeséljük a többieknek a suliban!
Ezzel megfogtam. Hogy imponálni tud majd. Mivel még soha
senkinek nem imponált semmivel, ezt nem bírta csak úgy
félresöpörni. Az is sokat számított, hogy azt mondtam, hogy
„elmeséljük”. Ő és én. Két barát, akik együtt rosszalkodtak.
Telefonbetyárkodtak, és kétrét görnyedtek a nevetéstől, és csak
egymásba kapaszkodva tudtak talpon maradni, amikor a vonal
másik végén lévő nyomorult azon agonizált, hogy tényleg az ördög
hívta-e fel.
– Halló?
 A kagylóból jövő hangról nem lehetett megállapítani, nő-e, vagy
férfi, felnőtt-e, vagy gyerek.
Tom rám pillantott. Lelkesen bólintottam, mire elmosolyodott.
Szinte győzedelmesen mosolyogva emelte a füléhez a kagylót.
Némán formáltam a szavakat az ajkammal, Tom pedig
százszázalékosan dadogásmentesen ismételte őket utánam.
– Helló, Imu, az ördög vagyok, és meghívlak a pokolba, mert oda
tartozol!
Az egyik kezemet a szám elé tartva mutattam, hogy alig bírom
visszafojtani a röhögést, a másik kezemmel pedig intettem Tomnak,
hogy tegye le.
De nem engedelmeskedett.
Továbbra is a fülére szorította a kagylót, és hallottam, hogy a
korábbi hang halkan mond valamit a vonal másik végén.
– D-d-de… – dadogta Tom holtsápadtra válva. Elhallgatott, és
hófehér arcán megdöbbent kifejezés jelent meg. – Nem – suttogta, és
megemelte a könyökét. Úgy tűnt, mintha el akarta volna húzni a
kagylót a fülétől. Egyre hangosabban ismételgette: – Nem. Nem.
Nem!
A másik kezét nekitámasztotta a fülke üvegének, mint aki el
akarja lökni magát. A kagyló ekkor nedves, ropogásra emlékeztető
sóhajtást hallatva elszakadt a halántékától, de valami mintha
rátapadt volna. Tom arcán vércsík futott végig, és eltűnt az inge
alatt. A pillantásom a kagylóra szegeződött. Nem hittem a
szememnek. Tom fülének a fele ott fityegett véresen a kagyló
lyukacsos végén. És akkor valami felfoghatatlan történt. Az apró,
fekete lyukak beszívták a vért, és aztán szépen lassan eltűnt a fül is,
mint amikor az ember ételmaradékot enged le a mosogatóban.
– Richard! – nyögte Tom reszkető hangon. Patakzott a könnye, de
úgy tűnt, nem vette észre, hogy elveszítette a fél fülét. – A-a-a-azt
mo-mo-mo-mondta, hogy te-te-te-te és én… – Befogta a kagylót,
hogy a vonal túlsó végén ne lehessen hallani, mit mond. – Hogy me-
me-me-meg…
– Tom! – kiáltottam rá. – A kezed! Engedd el a telefont!
Tom lenézett. Csak most vette észre, hogy az ujjai félig eltűntek a
kagylói lyukaiban.
 Erősen megszorította a telefon végét, és megpróbálta kirángatni
belőle a csapdába esett kezét, de nem járt sikerrel. A telefonból
szürcsölés hallatszott, olyan, mint amikor a nevelőapám levest eszik,
és Tom keze egyre jobban eltűnt. Én is megragadtam a kagylót, és
megpróbáltam elrántani Tomtól, de hiába. A kagyló most már szinte
az egész alkarját megette, kis híján elért a könyökéig. Úgy tűnt,
mintha Tom és a telefon eggyé váltak volna. Én ordítottam, Tommal
pedig valami különös történt. Felnézett rám, és röhögött, mintha
nem érzett volna fájdalmat, és mintha nem bírta volna nevetés
nélkül megállni ezt az őrült helyzetet. A keze nem vérzett, mintha a
kagyló azt tette volna vele, amit olvastam, hogy bizonyos rovarok is
csinálnak az áldozataikkal. Beléjük fecskendeznek valamit, hogy
sűrű zselévé változtassák a húsukat, amit aztán lenyelnek. Ekkor a
kagyló elérte Tom könyökét, és olyan hang hallatszott, mint amikor
az ember olyasmit tesz egy turmixgépbe, ami nagyon nem oda való.
Gyomorforgató reccsenéssel összezúzódott a csont. Most már Tom is
ordított. A könyökén hullámok futottak végig, mintha valami ki
akart volna nyomakodni a bőre alól. Belerúgtam a fülke ajtajába,
hogy kinyíljon, Tom mögé ügyeskedtem magam, mindkét karommal
átfogtam a mellkasát, és hátrálni kezdtem, de csak félig tudtam
kirángatni a szabadba. A fémhuzal megfeszült, a kagyló tovább
zabálta a karját. Bevágtam az ajtót, hátha össze tudom törni vele a
telefont, de a vezeték túl rövid volt, ezért csak Tom vállát találtam el.
Vonyított, miközben megvetettem a lábam a nedves földön, és teljes
erőmből húztam hátrafelé, de a cipőm egyre közelebb csúszott a
fülkéhez és a förtelmes ropogáshoz, amit Tom sikolyai sem tudtak
elnyomni. Lassan visszahúzták a fülkébe olyan erők, amikről
fogalmam sem volt, honnan jöttek, és micsodák. Nem tudtam
megtartani, el kellett engednem a mellkasát, és végül csak azt a
karját rángattam, amelyik kinyúlt az ajtó nyílásából. A kagyló már a
vállát falta, amikor meghallottam, hogy jön egy autó. Elengedtem
Tomot, és ordítozva, hadonászva az út felé rohantam. Biztosan egy
rönkszállító kamion jön. De elkéstem, és már csak a félhomályba
belevesző hátsó lámpákat kaptam el.
Visszarohantam. Csend volt. Tom időközben elhallgatott. Az ajtó
teljesen visszacsukódott. Nekinyomtam az arcom a kis négyzetekre
osztott üvegnek, aminek a belső oldalán lecsapódott a pára. De jól
láttam Tomot. És ő is engem. Némán nézett, azzal a beletörődéssel,
amit egy zsákmányállat is érezhet, amikor feladja a harcot, és
elfogadja a sorsát. A kagyló már a fejénél járt, az egyik arcát teljesen
felfalta, és most nagy reccsenéssel vetette magát a lecsupaszított
fogsorára.
Megfordultam, a fülkének vetettem a hátamat, és addig csúsztam
lefelé, amíg meg nem éreztem magam alatt a földet és a nadrágomat
átáztató hideg nedvességet.
 Második fejezet
A körzeti megbízotti iroda folyosóján ültem egy széken. Későre
járt, már régen le kellett volna feküdnöm. A körzeti megbízott a
folyosó végén állt. Apró szeme és turcsi orra volt, be lehetett látni az
orrlyukába, ami miatt disznóra emlékeztetett. Végighúzta a mutató-
és a hüvelykujját két oldalt lelógó bajszán. Frankkel és Jennyvel
beszélt. Így neveztem őket. Furcsa lett volna olyan embereket
bácsikámozni és nénikémezni, akiket soha nem láttam addig a
napig, amikor eljöttek értem, és közölték, hogy mostantól náluk
fogok lakni. Némán bámultak, amikor rájuk rontottam, és
elhadartam nekik, mi történt Tommal, aztán Frank felhívta a körzeti
megbízottat, aki felhívta Tom szüleit, és aztán berendelt minket.
Válaszolnom kellett egy csomó kérdésre, aztán tétlenül ücsörögtem,
mialatt a körzeti megbízott kiküldte az embereit a telefonfülkéhez,
hogy fésüljék át a környéket. Utána még több kérdésre kellett
válaszolnom.
Frank és Jenny mintha vitába bocsátkozott volna a körzeti
megbízottal. Néha felém pislogtak. Most úgy tűnt, sikerült
megegyezésre jutniuk, mert Frank és Jenny komor arcot vágva felém
indult.
– Mehetünk – tudatta velem Frank, és a kijárat felé vette az irányt.
Jenny a vállamra tette a kezét, mintha meg akart volna
vigasztalni.
Beültünk a kis japán autójukba, ők előre, én hátra, és némán
mentünk hazafelé, de tudtam, hogy nemsokára záporozni fognak a
kérdések. Frank megköszörülte a torkát. Aztán még egyszer.
Frank és Jenny jó fejek voltak. Páran talán azt mondanák, hogy
túlságosan is. Mint tavaly nyáron, amikor ideköltöztem, és
felgyújtottam a bezárt fűrésztelep előtti magas, száraz füvet. Ha a
nagybátyám és öt szomszéd nem jelent volna meg hipp-hopp,
belegondolni is rossz, mi történhetett volna. Franket természetesen
extra rosszul érintette, amit csináltam, mert ő vezette a tűzoltóságot,
de aztán se nem szidtak le, se nem büntettek meg, sőt, nekiálltak
vigasztalni, nyilván úgy gondolták, hogy kikészültem amiatt, ami
korábban történt. Vacsora után ugyanazt a torokköszörülést kellett
hallgatnom, aztán meg mindenféle ködös figyelmeztetést azzal
kapcsolatban, hogy nem szabad gyufával játszani. De szóval Frank
tűzoltóparancsnok volt, Jenny meg általános iskolai tanár, és
fogalmam sincs, hogyan tudtak rendet tartani a munkahelyükön.
Már ha egyáltalán tudtak. Frank megint megköszörülte a torkát. Úgy
láttam, nem igazán tudja, hol kezdje, ezért úgy döntöttem,
megkönnyítem a dolgát.
– Nem hazudok – szólaltam meg. – A telefon megette Tomot.
Csend. Frank tehetetlen pillantást vetett Jennyre. Átdobta neki a
labdát.
– Kicsikém! – Jenny hangja halkan, lágyan csendült. – Nem
találtak semmilyen nyomot.
– Dehogynem! Megtalálták a lábam nyomát a földön, ott, ahol ki
akartam rángatni Tomot.
– Tom nyomait nem találták – pontosított Frank. – Egyáltalán
nem.
– A telefon mindent megevett.
Persze én is hallottam, mekkora őrültségnek hangzik ez az egész.
De hát mit mondtam volna? Hogy a telefon nem ette meg Tomot?
– Mit mondott a körzeti megbízott? – kérdeztem. Jenny és Frank
szeme összevillant.
– Hogy sokkhatás alatt állsz – felelte Frank.
Erre nem tudtam mit reagálni. Ez nyilván igaz volt. A testem
megbénult, a szám kiszáradt, a torkom megduzzadt. Mintha ki akart
volna törni belőlem a sírás, de megakasztotta egy gombóc.
Odaértünk a telefonfülke dombjához. Azt hittem, hogy fényeket
fogok látni, meg egy csomó embert, aki Tom után kutat, de teljes
sötétség fogadott minket.
– De hát megígérték, hogy keresni fogják! – hördültem fel.
– Keresik is – válaszolta Frank. – A folyónál.
– A folyónál? Minek? Megint összenéztek.
– Mert valaki látta, hogy bementek az erdőbe, és a híd felé
tartotok. A körzeti megbízott azt mondta, hogy megkérdezte,
jártatok-e a folyónál, de te nemmel feleltél. Miért?
 Összeszorítottam a fogamat, és kibámultam az ablakon. A
telefonfülke már rég eltűnt mögöttünk az éjszaka sötétjében. A
körzeti megbízott egy szóval sem említette, hogy valaki látott
bennünket. Talán csak azután tudta meg, hogy beszéltünk. Azt
mindenesetre hangsúlyozta, hogy a beszélgetésünk nem kihallgatás,
én meg úgy gondoltam, nem baj, ha nem számolok be mindenről,
legalábbis ha olyasmiről van szó, aminek semmi köze az ügyhöz,
mint például arról hogy lenyúltam Luke-ot, vagy hogy Tom olyat
csinált, amit a szülei megtiltottak neki. Az ember ne árulkodjon a
barátaira! De ezek szerint lebuktunk.
– Csak felmentünk kicsit a hídra – motyogtam.
Frank indexelt, és lehúzódott az útról. Levette a gyújtást,
lekapcsolta a lámpát, és felém fordult. A sötétben alig tudtam
kivenni az arcát, de azt azért láttam, hogy most már tényleg
komolyra fordult a dolog. Legalábbis számomra. Elvégre Tomot már
megette a telefon.
– Richard!
– Igen, Frank?
Gyűlölte, amikor a nevén szólítottam, de néha, mint például
most, nem bírtam megállni.
– McClelland körzeti megbízott csak azért volt hajlandó
elengedni, mert emlékeztettük arra, hogy kiskorú vagy, és
ügyvéddel fenyegetőztünk. Még ma éjjel ki akart hallgatni. Meg van
győződve arról, hogy történt valami a folyónál, és ezért hazudsz.
Ellenkezni akartam, bizonygatni, hogy nem hazudok, de eszembe
jutott, hogy lebuktunk.
– Mi történt a folyónál? – folytatta Frank.
– Semmi – feleltem. – Csak néztük a vizet.
– A hídról?
– Igen.
– Hallottam, hogy a fiatalok szeretnek a korláton egyensúlyozni.
– Most komolyan? Mondjuk itt túl sok mást nem nagyon lehet
csinálni.
Megint kibámultam a sötétségbe. Amikor ideköltöztem,
meglepett, mennyire be tud sötétedni. A városban mindig égnek a
fények, de itt leszáll a fekete éjszaka, és nincs benne semmi sem.
Vagyis persze van, de el kell képzelni, mit rejthet ez a sötét, különös
anyag.
– Richard – szólalt meg Jenny lágy, selymes hangon. – Tom
beleesett a vízbe?
– Nem, Jenny – válaszoltam pont olyan lágy hangon, mint ő. –
Tom nem esett bele a vízbe. Hazamegyünk? Holnap korán kell
kelnem a suli miatt.
Frank válla megemelkedett, aztán visszaereszkedett. Látszott,
hogy össze kell szednie magát.
– McClelland körzeti megbízott azt gondolja, hogy baleset
történhetett. Véletlenül meglökted Tomot, és bűntudatod van, ezért
hazudsz.
Sóhajtottam egy nagyot, és nekidöntöttem a fejem az ülésnek.
Lehunytam a szemem, de mivel azonnal megjelent előttem a telefon,
amint Tom arcát falja, inkább gyorsan kinyitottam.
– Nem hazudok – szögeztem le. – A folyóról csak azért hazudtam,
mert Tomot nem engedik oda a szülei.
– McClelland szerint bizonyíthatóan hazudsz valami másról is –
közölte Frank.
– He? Miről?
Frank megválaszolta a kérdésemet.
– Ő hazudik! – dühöngtem. – Menjünk vissza! Be tudom
bizonyítani.

Amikor lekanyarodtunk az útról, a reflektorok fénye végigsöpört

a telefonfülkén és az erdő szélén álló fákon, és úgy tűnt, mintha
gigantikus szellemárnyak osonnának el előttünk. Még szinte meg
sem álltunk, de én már ki is ugortam a kocsiból, és odarohantam a
fülkéhez.
– Óvatosan! – kiáltott utánam Jenny. Nem mintha elhitte volna a
történetemet, de az volt a jelmondata, hogy az ember soha nem lehet
túlságosan biztos semmiben.
Feltéptem az ajtót, és a helyén lógó telefonkagylóra meredtem.
Gondolom, a körzeti megbízott valamelyik embere tette vissza, mert
amikor utoljára láttam, a levegőben himbálózott, miután szőröstül-
bőröstül felfalta Tomot.
 Vigyázva óvakodtam be a fülkébe, felkaptam a sárga
telefonkönyvet, és kihátráltam. A kocsi lámpáinak fényében
odalapoztam Ballantyne-hoz, megkerestem a J betűt, és elkezdtem
lefelé húzni az ujjamat az oldalon.
Johansen. Johnsen. Jones. Juvik.
Jeges hideg mart a mellkasomba, és újrakezdtem, de megint
ugyanarra az eredményre jutottam. Eltévesztettem volna az oldalt?
Nem. Emlékeztem a nevekre és a fűnyíróreklámra. A körzeti
megbízott joggal hiheti azt, hogy hazudok.
Közelebb hajoltam, hátha valaki törölte a nevet, de a Johnsen és a
Jones között nem lett volna hely másik sornak.
Jonasson, Imu eltűnt a telefonkönyvből.
 Harmadik fejezet
– Valaki kicserélte a telefonkönyvet – fejeztem be a történetet. –
Ez az egyetlen magyarázat.
Karen a tölgyfának támaszkodva hallgatott.
Szünet volt, a fiúk fociztak, a lányok ugróiskoláztak. Jövőre
gimisek leszünk, de ez csak annyi változást fog jelenteni, hogy
áttelepszünk a suli udvarának a másik oldalára, ahol fedezékben
lehet dohányozni. Tuti én is ott fogok kikötni. A lázadók között. A
lúzerek között. Karen ilyen szempontból kivétel volt. Lázadó, de
határozottan nem lúzer.
– Milyen érzés, hogy mindenki azt hiszi, hogy kamuzol? –
kérdezte, és hátrarázott pár rövidre vágott, szőke tincset a szeplős
arcából.
Az osztályunk vadóca volt. És a legokosabb is. Tele energiával,
nevetéssel, nyughatatlansággal. A járása táncra hasonlított,
szokatlan, otthon varrt ruhái miatt pedig bárki mást halálra cikiztek
volna. Ha a tanárok kóstolgatták, nem hagyta magát, és kacagva
nyugtázta, amikor nem találtak rajta fogást. Mert mindig tanult,
többet is, mint amennyit elvártak tőlünk. Az embernek néha az az
érzése támadt, hogy tudásban túltesz a tanárokon. Ő volt a legjobb
angolból és tesiből meg igazából minden másból is. És kemény fából
faragták. Erre már az első napomon rájöttem. Nem tartott tőlem,
hanem inkább érdekeltem. Mindenkivel szóba állt, még a
pirájakasztba tartozókkal is. Többször láttam, hogy az ifjabb Oscar
Rossi – aki szinte biztosan szerelmes volt belé – értetlenkedve követi
a pillantásával a szünetekben, amikor őt és a menő arcokat faképnél
hagyva a piráják felé indult hosszú, karcsú lábán. A legelső
napomon az első szünetben odaállt elém csípőre tett kézzel, ferde
mosolyra húzta az ajkát, félrebillentette a fejét, és megkérdezte:
„Gáz újnak lenni, mi?”
Mindenkivel így viselkedett, aki a kasztrendszer legalján
helyezkedett el. Kérdéseket tett fel. Figyelt. És tényleg úgy tűnt,
hogy érdekli, amit hall. Egyébként mi értelme lett volna energiát
vesztegetni arra, hogy hozzánk hasonló arcok kedveljék? Az
egésszel csak azt érte el, hogy rámenősebbek lettünk, és egyre több
igényt tartottunk a figyelmére. De ezt is jól kezelte. Úgy mondta ki a
dolgokat abban a karenes stílusában, hogy nem lehetett megsértődni
rajta: „Mára már eleget beszéltünk, Tom. Minden jót!”
Természetesen ügyeltem, nehogy felmerüljön benne, hogy
vágyom a figyelmére.
A baj csak az volt, hogy sejtettem, hogy ezzel nagyon is tisztában
van. Soha nem utalt rá semmivel, csak mindentudó félmosollyal
nézett, amikor váltottunk pár szót, és mindig gondoskodtam arról,
hogy én hagyjam ott őt, és ne fordítva, ami egyébként nem ment túl
könnyen, mert vele ellentétben nekem nem volt hová mennem. De
talán mégis elértem vele valamit, talán felpiszkálta a kíváncsiságát,
hogy a városi srác megpróbált ellenállni a vonzerejének,
mindenesetre egyre gyakrabban kereste a társaságomat.
– Hogy milyen érzés? – kérdeztem vissza. – Leszarom, ki mit hisz.
Elmehetnek a fenébe. Én voltam ott, és én láttam, hogy mi történt. A
telefon megette Tomot, és Imu Jonasson neve ott volt abban a rohadt
telefonkönyvben.
– Elég sok káromkodást sikerült ebbe a pár mondatba sűrítened. –
Karen ferdén elmosolyodott, és félrebillentette a fejét. – Miért vagy
ilyen dühös?
– Nem vagyok dühös.
– Tényleg?
– Azért vagyok dühös, mert… – Elhallgattam. Karen várt.
– Mert mindenki idióta – fejeztem be a mondatot.
– Hm. – Végighordozta a pillantását az udvaron.
Úgy tűnt, hogy az osztályunkba járó fiúk az eggyel alattunk
lévőkkel akarnak focizni, és most az ifjabb Oscar nevét kiáltották, aki
ugyan csak a harmadik vagy negyedik legjobb játékosnak számított,
mégis megválasztották csapatkapitánynak. De Oscar intett, hogy
nem áll be közéjük. Egy padon ült az osztály matekzsenije, Henrik
mellett, aki Oscar könyvére mutatva magyarázott valamit. A
testbeszédükből ennek ellenére úgy tűnt, hogy Oscar tesz
szívességet Henriknek, és nem fordítva. Oscar hátravetette sűrű,
sötét haját, erősen koncentrált, és kimeresztette barna, lányosan szép
szemét, ami néha még a gimis csajokat is odavonzotta hozzánk a suli
udvarának a túloldaláról. Oscar bizonyos időközönként felpillantott
a könyvéből, és felém meg Karen felé sandított.
– Soha nem mesélsz a szüleidről – állapította meg Karen, és
végighúzta hosszú, karcsú kezét az egyik gyökéren, ami vastag
verőérként állt ki a fából, és tűnt el a föld alatt.
– Nincs mit mesélni – feleltem anélkül, hogy levettem volna a
tekintetemet az ifjabb Oscarról és Henrikről. – Egy tűzben haltak
meg, és alig emlékszem rájuk.
Oscar megint felpillantott. A tekintetünk egybekapcsolódott.
Hidegen villantottam rá a kék szememet. Barátságos, szívélyes és
sármos fickó volt, és nagyon úgy tűnt, hogy ez rajtam kívül senkit
sem ingerel. Az arca most mintha ellenséges kifejezést öltött volna,
és először azt hittem, azért, mert automatikusan így reagál a belőlem
sugárzó ellenszenvre, de aztán arra gondoltam, hogy valószínűbb,
hogy rájött, hogy én nyúltam le Luke-ot. Elvégre mégis az osztály
harmadik vagy negyedik legokosabbjának számított, bár Karentől
fényévekkel volt lemaradva. De aztán rájöttem, hogy sem egyikről,
sem másikról nincs szó. Egyszerűen csak – és ennek igazán örültem
– féltékeny. Féltékeny, mert Karen rám figyel, és nem vele, az
alfahímmel lóg. A legszívesebben átkaroltam volna Karen vállát,
csak azért, hogy még egy lapáttal rátegyek, de ő persze kibújt volna
az ölelésemből, és ezt az elégtételt eszem ágában sem volt megadni
Oscarnak.
– Úgy érted, hogy nem emlékszel a szüleidre? – kérdezte Karen
azon a nyugodt, kellemes hangján.
– Bocs, rossz a memóriám. Ezért rontom el annyira a
dolgozataimat.
Meg persze mert hülye vagyok.
– Nem vagy hülye, Richard.
– Vicceltem.
– Tudom. De ha az ember túl gyakran és túl hangosan ismételget
egy hazugságot, akkor az néha igazsággá változik.
Lelombozódva hallgattam, ahogy becsengettek. Nem az zavart,
hogy Csivit kisasszony földrajzzal fogja tömni a fejünket –
mindennek örültem, ami elterelte kicsit a gondolataimat –, hanem
szerettem volna, ha ez a pillanat még tart egy ideig. Karen felállt, és
a táskájából kicsúszott két könyv.
– Hé! – kiáltottam, és előrehajolva felvettem a könyveket.
Az egyik borítóján az író neve, William Golding és a regény címe,
A Legyek Ura alatt egy karóra tűzött disznófej volt látható, a másikon
pedig, Franz Kafka Az átváltozásán valami groteszk bogár, talán egy
csótány.
– Durva! Honnan vannak?
– Zimmer asszonytól a könyvtárból – felelte Karen.
– Nem is tudtam, hogy ilyen para cuccaik is vannak.
– Vannak ennél parábbak is. Hallottál már a fekete és fehér
szómágiáról?
– Igen. Vagyis hát nem. Az mi?
– Mágikus szavak, amik tönkreteszik az embereket, vagy rendbe
hozzák őket.
– És a könyvtárban vannak könyvek, amik erről szólnak?
– Állítólag. Szoktál olvasni?
– Nem. Jobban szeretek moziba járni. – Visszaadtam Karennek a
könyveket. – Te szereted a filmeket?
– Imádom – sóhajtotta. – De nem láttam sokat.
– Miért nem?
– Először is mert Hume másfél óra innen, másodszor pedig mert
mindenki, akit ismerek, akciófilmet vagy vígjátékot akar nézni.
– Te mit néznél, ha lenne itt mozi?
Karen rövid gondolkodás után válaszolt.
– Bármit, ami nem akciófilm vagy vígjáték. Bejönnek azok a régi
filmek, amiket a tévében lehet látni. Tudom, hogy ez úgy hangzik,
mintha valami öreg nyanya mondaná, de anyának igaza van. Ha egy
filmet nem felejtenek el, akkor valószínűleg jó.
– Egyetértek. Mint Az élőhalottak éjszakája.
– Az meg mi? – kérdezte Karen félrebillentett fejjel.
– Egy régi zombifilm. Apa szerint az első. Tízéves koromban
elmentünk pecázni, és akkor elmesélte az egész filmet jelenetről
jelenetre. Később aztán télen volt a tévében, és megnéztem apához
bújva. Utána hetekig rémálmaim voltak, pedig mindig tudtam, mi
fog történni. Szerintem az volt életem legjobb másfél órája.
 Karen felnevetett.
– És tanultál is belőle valamit?
– Aha – feleltem lassan. – Ha tényleg meg akarsz ölni valakit,
akkor kétszer kell megölnöd. Haza kell vágni az agyát, mondjuk
úgy, hogy elégeted. Mert ha nem, akkor visszajön.
– Ez a film tanulsága?
– Apa szerint.
Karen megint felnevetett.
– Értem. Nagyon ijesztő?
– Igen is, meg nem is. Elég nyomasztó. De nem hiszem, hogy
korhatáros.
– Érdekes. Majd megnézem.
– Filmklubokban szokták vetíteni. Ha van…
Elhallgattam, és úgy csináltam, mintha rám tört volna a köhögés.
Imádkoztam, nehogy rájöjjön, hogy majdnem elhívtam moziba.
Hume-ba. Miközben sem kocsim, sem jogsim nincs. És még ha lett is
volna, akkor is nyilván elutasított volna. Udvariasan és valami
hihető kifogással, de attól még nem fájt volna kevésbé.
Mindenesetre nagyon úgy tűnt, mint aki érti, mit akartam
mondani, és elterelő hadműveletként a magasba emelte a könyveket.
– Igazából ez is jó mozi.
Azonnal megragadtam a mentőövet.
– Horror?
– Igen is, meg nem is – ismételte meg a korábbi szavaimat. –
Olyanok, mint a filmek, amiket szeretek. Régiek, de nem felejtették
el őket.
– És jók?
– Igen. Ha az ember író akar lenni, akkor a legjobbakat kell
olvasnia.
– És te író leszel?
– Szeretnék. Ha nem jön össze, akkor hozzámegyek egyhez.
Megint azt a vad, mégis finom nevetését hallatta, majd faképnél
hagyott. Táncoló lépésekkel távolodott, szinte mintha képtelen lett
volna egyensúlyozni, és bármikor hasra eshetett volna. De ez persze
érzékcsalódás volt, mert Karen mindig mindent az ellenőrzése alatt
tartott. Mint egy macska. Az ember biztos lehetett benne, hogy – a
hozzám hasonlókkal ellentétben – még ha egy tetőről hajítják is le,
akkor is a talpára fog esni.
 Negyedik fejezet
Amikor a suliból hazafelé átvágtam az erdőn, megcsikordult
mögöttem a kavics. Megfordultam, és láttam, hogy hárman
követnek biciklin. Kettőt közülük már láttam aznap korábban.
Gimisek voltak, és az egyik szünetben átjöttek a mi oldalunkra, és jól
szemügyre vettek. Most egy nagydarab sráccal voltak, akit még
sohasem láttam. Talán valamelyikük bátyja lehetett. Már biztosan
csináltathatott volna jogsit kismotorra, nem lett volna muszáj egy
ilyen gyerekes Apache biciklit használnia. Elém kerültek a keskeny
ösvényen, és elállták az utamat. A nagydarab leszállt a biciklijéről,
amit megfogott az egyik haverja, és felém indult. Kockás
favágókabátot viselt, amiben errefelé egy csomó felnőtt futkosott.
Sejtettem, mit akar.
– Hol van Tom? – kérdezte minden bevezető nélkül.
– Itt nincs – feleltem.
– Köpd ki! Mit csináltál vele?
Szétvetette a lábát, enyhén behajlította a térdét, és kicsit
előrehajolt, mint aki mutatni akarja, hogy bármelyik pillanatban
támadásba lendülhet.
– Megettem – közöltem vele. – Sóval és borssal. Főleg borssal.
Teljesen elképedt. A két fiatalabb srác szeme is kitágult. A
nagydarab nyilván érezte a pillantásukat a hátában, mert lassan
közelebb lépett hozzám. Óvatosan. Figyelte, amint a zsebembe
nyúltam.
– Hárman vagytok egy ellen – szögeztem le a nyilvánvaló tényt. –
Mi a gáz? Fostok?
– Köpd ki, te városi patkány! – követelte, de a hangja már nem
csengett olyan magabiztosan.
Elé köptem a földre.
– Ott van. Nyald fel!
Fogalmam sincs, hogy rájött-e, hogy nincs a zsebemben semmi,
vagy hogy a számon kívül semmi sem nagy rajtam, mindenesetre
felém szökkent, és már ütött is. Először csak egyszer, aztán – amikor
látta, hogy nem állok ellen – még egyszer, majd harmadszor is.
Utána megragadott, a földre vitt, és ráült a mellkasomra.
– Te bőgsz – állapította meg.
– Nem bőgök – tiltakoztam, miközben éreztem, hogy a
halántékomon forró cseppek folynak végig.
– Hol van Tom?
– Kérdezd meg a telefont!
– Ha hazudsz a zsaruknak, lecsuknak – fenyegetőzött.
Rájöttem, hogy mostanra már egész Ballantyne ismeri a
sztorimat. Persze egy szót sem hisznek el belőle, de ismerik. Azzal
kapcsolatban, hogy mi történt, nyilván többféle elképzelés is kering,
amik csak abban egyeznek meg, hogy mindegyik változatban bűnös
vagyok.
Mostanra már a másik kettő is közelebb óvakodott.
– Siessetek! – suttogtam. – Senki sem lát minket.
– He? – hökkent meg a favágókabátos.
– Rángassatok be az erdőbe, és kínozzatok meg, hátha elmondom
az igazat. Utána aztán megfojthattok, vagy agyonüthettek egy kővel.
De jól nézzétek meg, hogy lélegzem-e, mert ha nem halok meg,
akkor el fog járni a szám. Egyszerűen nem bírom befogni.
A favágókabátos olyan arckifejezéssel méregetett, mint a cipője
talpára tapadt kutyaszart, aztán a haverjai felé fordult.
– Nem mondtátok, hogy totál elmebeteg.
– De, mondtuk, hogy… – hebegte az egyik.
– Ja, de azt nem, hogy teljesen meg van zakkanva. A
favágókabátos ingerülten felállt.
Pár másodperc múlva biciklistül-mindenestül elkotródtak.
Lementem a folyóhoz, oda, ahol tett egy kanyart a kis híd alatt, és
ezért lassabban áramlott. Lemostam az arcomról a vért és a
kavicsokat, és megpróbáltam ellenőrizni magam a víztükörben. Nem
volt elég tiszta ahhoz, hogy felmérjem az elszenvedett kár mértékét,
de az egyik szemem környékén érzett sajgás arról árulkodott, hogy
nem úszom meg hupli nélkül.

Otthon elosontam a nappali mellett, ahol Frank újságot olvasott.

Az előző éjjel ügyeletes volt a tűzoltóságon. Bekiabált a
fürdőszobába, ahol éppen konstatáltam, hogy a bal szemem
rettentően feldagadt.
– Milyen volt a suli?
– Jó – közöltem vele a nyitott ajtón keresztül.
– Jó?
– Aha. Nem szólítottak fel egyszer sem.
Persze tudtam, hogy nem hülye vicceket akar hallani, de az igazat
nem igazán tudtam volna elmondani. Meg nem is akartam. Ki
akarná bevallani, hogy helybenhagyták? Egy igazi pirája másokat
ver meg, nem ő kap a pofájára.
Kinyílt a bejárati ajtó. Jenny ért haza, és egyszer csak ott állt a
fürdőszoba előtt bevásárlószatyrokkal a kezében.
– Szia! – üdvözölt. – Hogy vagy?
– Soha jobban – morogtam. Jól odahajoltam a tükörhöz, hogy ne
lássa az arcomat, és úgy tettem, mintha egy pattanást nyomtam
volna ki.
– Lasagne lesz vacsorára – jelentette be várakozással a hangjában,
mert egyszer – gondolom azért, hogy örömet okozzak neki – azt
mondtam, hogy nagyon bejön a lasagnéja.
– Alig várom – feleltem monoton hangon.
Amikor tenni-venni kezdett a konyhában, visszaosontam az
előszobába, és felvettem a cipőmet.
– Hová mész? – kérdezte Frank, aki ezek szerint nem merült bele
túlságosan az újságba.
– Moziba – válaszoltam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
 Ötödik fejezet
A könyvtár a főutca végén helyezkedett el. Ballantyne kétszáz
méter hosszú központjában az üzletek általában szorosan egymás
mellett álltak, és legfeljebb két emeletet foglaltak el, de a könyvtár
fából készült épülete négyemeletes volt, és mindkét oldalán szűk
utca húzódott, mintha nem akart volna közösséget vállalni
alacsonyabb rendű szomszédaival.
Már jártam itt korábban Jennyvel és Frankkel, még olvasójegyet is
kaptam, amit persze aztán egyszer sem használtam.
Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, a félhomályban az villant
belém, hogy talán már bezártak. Az nyilván nem szokatlan, hogy
egy könyvtárban csend van, de itt nemcsak hangokat nem hallottam,
hanem embereket sem láttam. Végighordoztam a pillantásomat a
magasba nyújtózó polcokon álló könyveken. Voltak köztük
védőborítósak és védőborító nélküliek, vadiújak és olyan régiek,
hogy nem is tudom, mi tartotta őket egyben. Egy tábla azt hirdette,
hogy az épületet és az eredeti könyvgyűjteményt egy bizonyos
Robert Willingstad ajándékozta Ballantyne önkormányzatának 1920-
ban. Azóta már több mint fél évszázad eltelt, szóval nem csoda, hogy
a könyvek nem bírták a gyűrődést.
A helyiség belsejéből tüsszentés hallatszott. Aztán még egy. Ezek
szerint nem vagyok egyedül. Láttam, hogy a könyveket
ábécésorrendbe rendezték, és keresni kezdtem a K-t. A legfelső
polcokat csak egy fellépőről értem el. Beletelt egy kis időbe, de végül
megtaláltam, amit akartam. Beljebb indultam, és újabb
könyvespolcok mellett mentem el. Oda igyekeztem, ahol emlékeim
szerint a könyvtári pult volt.
Meg is lett.
– Vérzik az orrod, gyermekem – állapította meg a pult mögött ülő
ősz hajú hölgy.
A mellére erősített névtábla elárulta, hogy ő Zimmer asszony, a
könyvtáros. Nem mintha fennállt volna a veszély, hogy bárkivel
összekeverjem. Letépett egy darabot a pulton lévő papírtekercsből,
és felém nyújtotta, mielőtt beletörölhettem volna az orromat a
kabátom ujjába.
Aztán megint tüsszentett egyet, és magának is letépett egy papírt.
– A könyveken lévő por miatt van – magyarázta. Ő is megtörölte
az orrát, és lenézett a két könyvre, amiket a pultra tettem. – Kinek
veszed ki ezeket, gyermekem?
– Hogyhogy kinek?
– Ne haragudj, csak kíváncsi vagyok. Errefelé nem sokan
olvasnak valódi irodalmat.
– Én igen – feleltem.
Zimmer asszony végigmért a keskeny olvasószemüvege felett,
amihez zsinór kapcsolódott.
– Szóval te fogod elolvasni William Goldingtól A Legyek Urát és
Franz Kafkától Az átváltozást?
– Azt hallottam, hogy jók. Erre elmosolyodott.
– Valóban jók, gyermekem. De nem könnyűek. Még a
felnőtteknek sem.
– Nem kell mindennek könnyűnek lenni – válaszoltam.
Most már a szeme is mosolygott, úgy tűnt, mindjárt elneveti
magát.
– Látom, vág az eszed. Minden szavad igaz.
Szimpatikus volt. Asszem. Talán csak azért, mert kedvesen
beszélt velem.
Kihúzott egy fiókot, amiben hosszúkás fadobozokban kártyák
sorakoztak.
– Hogy hívnak, gyermekem?
– Richard Elauved.
Bár lehajtott fejjel lapozgatott a kártyák között, láttam, hogy az
arca megmerevedik. Hát Ballantyne-ban aztán nem nehéz
ismertségre szert tenni. Elég hozzá egy húsevő telefon.
Mindkét könyvhöz lepecsételt két kártyát. Az egyiket betette a
fadobozba, a másikat pedig a könyvbe ragasztott kis papírtasakba.
– Hát igen – sóhajtotta. – Szörnyű, amikor gyerekek tűnnek el.
Kérdő pillantást vetettem rá. A mutatóujjával megkocogtatta A
Legyek Urát, amiből rájöttem, hogy a regény cselekményére céloz.
Legalábbis asszem.
 Amikor kifelé indultam, pont olyan csend honolt a polcok között,
mint amikor beléptem. De amikor elhaladtam a Willingstad-féle
tábla előtt, a fal melletti polcnak támasztva észrevettem egy létrát.
Miért nem tűnt fel, amikor jöttem? Nem átlagos létra volt. Fémből
készült, és korlátja is volt, mint egy tűzlétrának. Igen, tűzlétra volt.
Találkoztam már ilyennel, amikor Frank körbevezetett a
tűzoltóságon. A polcok magasabbra nyúltak a plafonról lógó
lámpáknál. A lámpafény felett alig lehetett kivenni a létrát és a
könyveket.
De azt láttam, hogy sárga gerincű könyvek támaszkodnak
egymásnak.
Haboztam. Tévedek, vagy valóban láttam nem sokkal korábban
egy ilyen könyvet?
Megrángattam a létrát, hogy mennyire stabil.
Biztonságosnak tűnt. A távolból tüsszentés hallatszott. Egy gyors
ellenőrzés nem árthat.
Mélyen beszívtam a levegőt, ráléptem az első fokra, és mászni
kezdtem.
Félek a magasságtól. Félek a sötéttől. Félek a víztől. Félek a tűztől.
És félek a telefonoktól. De főleg a félelemtől félek. Nem a kicsitől,
mondjuk, amikor apához bújva zombifilmet nézek. Hanem a
nagytól, mint amikor a hálószoba és a bejárati ajtó közti folyosó
lángokban áll. Félek, hogy beleragadok a rettegésbe, és soha nem
keveredek ki belőle.
De tovább kapaszkodtam felfelé, fokról fokra, anélkül, hogy
lenéztem volna. Amikor a lámpák fölé értem, a sárga gerincekhez,
beigazolódott a gyanúm.
Telefonkönyvek.
Évente jött ki új telefonkönyv, balra a régiek, jobbra az újabbak.
Összesen tizenkettő. Kézbe vettem a legrégibbet, és gyorsan
lemásztam. A magasság most egyáltalán nem zavart. Törökülésben
leültem a sötét parkettára, és megkerestem a J-t. Egyre lejjebb
húztam az ujjamat.
Johansen. Johnsen. Jonasson…
A szívem kihagyott egy ütemet. Most jobbra vezettem végig az
ujjamat a papíron.
Imu. Speilskogen1 1., Ballantyne. 290-3386.
 Hatodik fejezet
A körzeti megbízotti irodában azt az információt kaptam, hogy
McClelland épp tárgyal valakivel, de üljek le, és várjam meg.
Várakozás közben láttam, hogy alakok mozognak a katedrálüvegből
készült falak mögött, ahol az előző nap én is beszéltem a körzeti
megbízottal, és kihallatszott a társalgás tompa zaja is. Kinéztem az
ablakon. A körzeti megbízotti iroda és a tűzoltóság közti parkolóban
ott állt az a böhöm nagy kocsi, amit már idefelé jövet is észrevettem.
Frank autós újságjaiban sok ilyen régimódi izomautó volt. Tuti ott
láttam, mert volt benne valami furcsán ismerős. A pult mögött ülő
hölgy bement a tárgyalóba, és szinte azonnal meg is jelent
McClelland társaságában.
– Hát itt vagy! – üdvözölt McClelland szélesen mosolyogva. Úgy
tűnt, már várta a látogatásomat, és nem lepődött meg. – Megelőztél
minket, Richard, éppen most akartalak behívatni egy beszélgetésre.
Gyere!
Belestem a tárgyalóba, és láttam, hogy az ablaknál egy fekete
öltönyös és még az öltönyénél is feketébb hajú pasas áll nekem
háttal, de aztán siettem tovább a körzeti megbízott irodájába.
McClelland elhúzott egy széket a faltól, és odaállította az
íróasztala elé, ami magas papírhalmok súlya alatt roskadozott, majd
intett, hogy üljek le.
– Kérsz kakaót, Richard? Megráztam a fejem.
– Biztos? Margareth nagyon finom…
– Biztos – szakítottam félbe.
– Rendben. Térjünk rá rögtön az ügyre, és essünk túl rajta!
Leült az íróasztala mögé. A tekintetünk a magas papírhalmok
között kapcsolódott egymásba.
– Mi nyomja a szívedet, Richard? – fuvolázta lágyan.
Előhúztam a telefonkönyvet a kabátom alól, és az asztalra tettem.
McClelland rá sem nézett, továbbra is engem figyelt. Sütött róla a
csalódottság.
– Behajtottam a lapot – magyaráztam. – A Jonassonnál.
McClelland kinyitotta a telefonkönyvet.
 – Imu Jonasson – olvasta.
– Látja?
– Mégis mit? Imu Jonasson már történelem. Egy legenda. Pont
olyan régi, mint ez a telefonkönyv, és semmi köze Tom eltűnéséhez.
A hangjából minden lágyság eltűnt, szavai keményen koppantak.
– Dehogy nincs! Mondtam, hogy…
– Emlékszem, mit mondtál, Richard. De a telefonkagylók nem
esznek meg senkit, érted? Az embereim egész éjszaka keresték
Tomot, és nekem meg Tom szüleinek és Ballantyne összes lakójának
most arra van szükségünk, hogy szépen elmesélj mindent, amit
tudsz.
– De hát már elmeséltem!
McClelland nagy levegőt vett, és kinézett az ablakon.
– Nagyon reméltem, hogy azért jöttél, hogy elmondd, mi történt,
de mivel erre nem vagy hajlandó, csak arra tudok gondolni, hogy
valamilyen módon bűnös vagy. Tizennégy éves vagy, és
természetesen jól tudod, hogy emiatt a törvény védelme alatt állsz.
Még csak nem is tudunk úgy kihallgatni, ahogyan szeretnénk. De…
– Közelebb hajolt hozzám a papírhalmok között. Kerek arca annyira
kivörösödött, hogy a szőke bajusza a szokásosnál is jobban világított.
A Télapóra emlékeztetett. Rekedten suttogva folytatta: – Richard
Elauved! Ballantyne körzeti megbízottja és Tom családjának a barátja
vagyok, és ha nem találjuk meg Tomot, akkor személyesen fogok
gondoskodni arról, hogy bezárjanak egy sötét, eldugott lyukba,
ahonnan többé az életben nem keveredsz ki. És ha azt hiszed, hogy
van itt bárki, akit érdekelni fog, hogy mi történt az öntelt városi
ficsúrral, aki elvette tőlünk Tomot, akkor tévedsz. És ebbe
nyugodtan értsd bele Franket és Jennyt is!
Ezzel hátradőlt a székén. Szó nélkül meredtem rá.
Aztán felálltam, a hónom alá csaptam a telefonkönyvet, és
távoztam.

Hazafelé megálltam az Oscar’s kirakata előtt. Rengeteg játék volt

benne, de a figyelmemet a Frankenstein-figura vonta magára. Vagyis
hát a szörny figurája. Apa magyarázta el, hogy a Frankenstein annak
az orvosnak a neve volt, aki árammal életre keltette a szörnyet.
Bámészkodás közben észrevettem valamit tükröződni a
kirakatüvegben. Az út túloldalán egy piros autó állt. Talán fel sem
tűnt volna, ha nem ugyanaz a kocsi lett volna, amit a körzeti
megbízotti iroda parkolójában láttam. Tovább-baktattam hazafelé, és
amikor az egyik útkereszteződésben óvatosan hátrasandítottam,
megint megláttam magam mögött, bár jócskán lemaradva.
Amikor a házhoz értem, Frank éppen kiállt a kocsival a garázsból.
Megállt, és letekerte az ablakot. A ruhájából rájöttem, hogy megint
éjszakás lesz. Az arcán szigorú kifejezés ült.
– Hol jártál? Jenny aggódott.
– De te nem?
Frank összeráncolta a homlokát, és még dühösebb arcot vágott.
– Menj be! Megmelegíti neked a vacsorát.
Jenny kijött hozzám az előszobába, és világosan látszott rajta,
hogy a legszívesebben megölelne, ezért jó hosszan molyoltam a
cipőmmel, hogy megússzam. A kérdésére őszintén feleltem.
Elmondtam, hogy a könyvtárban voltam, mert el kellett intéznem
valamit.
A lasagne teljesen rendben volt, és megmenekültem a további
kérdésektől. Már eltekintve azoktól, amiket én tettem fel magamnak.
Kicsoda Imu Jonasson? Ki vezeti a piros autót? És kiben bízhatok?
Aznap éjjel rosszul aludtam, és rémálmaim voltak. Először
bezártak egy sötét, elhagyatott helyre. Aztán feltűnt Frankenstein
meg pár zombi.
 Hetedik fejezet
– Szóval nem hitt neked, pedig megmutattad neki a
telefonkönyvet, amiben benne volt Imu Jonasson neve? – kérdezte
Karen.
Nagyszünet volt, és felmentünk a suli lapos tetejére. Karen egy
hosszú, rugalmas horgászbotot lengetett a kezében, aminek
következtében a zsinór fel-le ugrált, és a végén lévő műlégy a
levegőben táncolt. Azért gyakorolt, mert le akarta győzni az apját,
aki az elmúlt négy évben mindig megnyerte a helyi legyezőhorgász-
versenyt.
– Nem azt nem hiszi el, hogy felhívtuk Imu Jonassont –
magyaráztam, miközben figyeltem a műlegyet, ami most mintha
megmerevedett volna a levegőben a tőlünk tíz méterre lévő kémény
felett. – Hanem hogy a telefon megette Tomot.
Karen és én legalább heti egyszer felmentünk a tetőre, de azt nem
árulta el, hogyan szerezte meg a tetőre nyíló ajtó kulcsát. Csak
annyit mondott, hogy addig akarja használni, amíg le nem bukik.
Fogalmam sincs, miért engem avatott be a titkába, de azt hiszem,
azért, mert úgy gondolta, hogy én vagyok az egyetlen, akinek sem a
szája nem fog eljárni, és be sem tojik, hogy rajtakapják.
Óvatosan lekémleltem a tető bádoglemezzel borított szélén át az
udvarra, ami hat emelet mélységben terült el alattunk. Különös, de
amikor Karennel voltam, nem féltem annyira a magasságtól. Inkább
csak csiklandós érzést keltett a gyomromban. És fentről olyan
kicsinek tűntek a gyökér iskolatársaink. Dagi kergetett valakit, aki
lenyúlta a sapkáját, és most feldobta a tölgyfára. A sapka fennakadt
az egyik magas ágon. Dagi elkámpicsorodva hunyorgott felfelé, de
elvakította a nap, és nem látott meg.
Karen grimaszolva engedte bele a műlegyet a kéménybe.
– Tényleg megette?
– Hát, inkább beszívta, mint megrágta. Mint azok a bogarak, amik
belefecskendeznek valamit az áldozatukba, és így kábé turmixot
csinálnak belőlük.
– Pfuj! – Karen megborzongott, és behúzta a műlegyet.
 – Az a legrosszabb, hogy azon jár az agyam, hogy milyen turmix
lett belőle. Nem gáz, hogy azon pörgök, hogy milyen íze lehetett a
haveromnak?
– De – felelte Karen. Lefújta a kormot a műlégyről, és ellenőrizte,
hogy jól van-e a bot végéhez rögzítve. – Elég gáz.
Elfeküdtem, a kezemet a fejem alá tettem, és az eget néztem.
Apró, fehér felhők húztak el felettünk.
– Szerinted mire hasonlítanak? – kérdezte Karen.
Letette a botot, és kinyitotta a jegyzetfüzetét, amit mindig
magánál hordott. Kivette belőle a rózsaszínű hajcsatot, amit
könyvjelzőként használt, és firkálni kezdett. Talán rajzolt. Vagy
írogatni próbált. Mindenesetre úgysem mutatta volna meg soha, mi
van a füzetében.
– Már a felhők? – kérdeztem.
– Igen.
– Felhőkre.
– Nem asszociálsz róluk semmire?
Tudtam, mit jelent a szó. Hogy eszembe jut-e a felhőkről valami
más. De soha nem tudtam volna olyan természetességgel kiejteni a
számon, mint Karen. Neki tuti a sok olvasás miatt ment. Az előző
este abban a Kafka-könyvben egy csomó olyan szó volt, amit nem
értettem, ráadásul annyira unalmasnak találtam, hogy inkább
elkezdtem a disznófejeset. Abban több gyerek egy lakatlan szigeten
köt ki egy repülőgép-szerencsétlenség után, és az már jobban bejött.
– Te mit látsz? – dobtam vissza Karennek a labdát.
– Csubakkát.
– Azt a szőrös fickót a Csillagok háborújából?
– Nem fickó, hanem vuki. De te ezek szerint nem látsz semmit?
– Kéne?
– Nyilván nem kötelező. De apa szerint az írók látnak. És a
felhőkből hoznak létre történeteket.
– Szóval, ha én csak felhőket látok, akkor nem lehetek író?
– Nem tudom. De próbálj meg látni valamit!
Hunyorogva koncentráltam, de az volt a gond, hogy a felhők
kicsik és könnyűek voltak, és gyorsabban változtatták az alakjukat,
mint hogy kitalálhattam volna, mit ábrázolnak.
 Becsengettek.
– Majd legközelebb folytatjuk – döntött Karen, és becsukta a
füzetét. Felálltunk, az ajtóhoz siettünk, és óvatosan leosontunk a
lépcsőn.
– Szerettem volna kérni tőled egy szívességet – közöltem
Karennel, amikor leértünk egy folyosóra, ahol jó sokan nyüzsögtek.
– Igen?
– Hogy segíts megtalálni ezt az Imut.
Nem néztem a szemébe, de a habozásából rájöttem, hogy nemet
fog mondani.
– De aztán arra gondoltam, hogy az ilyesmi nem lányoknak való
– tettem hozzá sietve.
– Hogy érted, hogy nem lányoknak való?
– Elnézést, nem akartam…
– Nohát! Nem tudtam, hogy a szókincsed részét képezi.
– Micsoda?
– Az, hogy „elnézést”. Mindenesetre szívesen segítenék, Richard,
tudod jól. De szerintem most az lesz a legjobb, ha hagyom, hogy ezt
egyedül bogozd ki.
Kimentünk az udvarra, ahonnan már mindenki eltűnt, kivéve
Dagit, aki egy padon ült, arcát a kezébe temetve.
– Szia! – köszönt el tőlem Karen.
Dagihoz sietett, és a vállára tette a kezét. Dagi felnézett, de nem
hiszem, hogy látott volna bármit is, mert a szemüvege teljesen
bepárásodott. Nyilván sírt. De amikor meghallotta Karen hangját,
felderült az arca. Ilyen egyszerűek vagyunk. Ha barátságosan
szólnak hozzánk, örülünk.
És azt csináljuk, amire kérnek minket.
Bementem az osztálytermünkbe, leültem, és kinéztem az ablakon.
Karen és Dagi a tölgyfa előtt állt. Karen meglengette a feje fölött a
horgászbotot, a műlégy egyre közelebb repült az ágon fennakadt
sapkához, úgy tűnt, mintha rá akart volna szállni. Karen apró
rántással kiszabadította a sapkát, ami úgy közeledett a föld felé,
ahogyan a levelek hullanak kora ősszel a napfényben. Dagi lelkesen
összecsapta párnás tenyerét.
 Nyolcadik fejezet
– Oké – egyezett bele Dagi. – Benne vagyok.
Meg is lepődtem, meg nem is. Dagi nyámnyila alak volt, és
állandóan csajos dolgokkal foglalkozott. Amikor csak lehetősége
adódott rá, például a farsangon vagy iskolai előadásokon, lánynak
öltözött, és szinte csak lányokkal lógott. Ezért egyrészt azt
gondoltam, hogy amikor meghallja, hogy ehhez a feladathoz meg
kell emberelnie magát, rögtön inába száll a bátorsága, másrészt
viszont tudtam, hogy őt sem fenyegeti a népszerűség, és nem akad
túl sok fiú, aki együtt akarna lógni vele. Többször láttam, hogy az
ifjabb Oscar körül legyeskedik, aki persze rá sem hederített.
Természetesen nem Dagi volt az egyetlen, aki szeretett volna a főnök
kegyeibe férkőzni, de úgy tűnt, ő a többieknél is jobban kepeszt.
Abban, ahogyan Oscarra pislogott, volt valami meghunyászkodással
vegyes csodálat, mint amikor egy jól nevelt kutyus néma odaadással
bámulja az embert abban a reményben, hogy neki is leesik pár finom
falat. És ha már a kajánál tartunk, az ajánlatomat még azzal is
feldobtam, hogy meghívtam Dagit magunkhoz vacsorára. Nem is
tudom, talán úgy gondoltam, hogy egy haspókot így könnyebb
motiválni. Amikor aztán rájöttem, hogy már az is bőven elég neki,
hogy egy másik sráccal lóghat, még ha csak egy olyannal is, mint én,
jól megbántam a meghívást.
A lényeg, hogy az utolsó óra után a Speilskogen felé indultunk.
Egész nap meleg volt, mintha az időjárás jelezni akarta volna, mire
számíthatunk majd később. Karentől tudtam, hogy errefelé a nyár
pont olyan forró, mint amilyen hideg a tél. De akkor hirtelen sűrű,
fehér köd ereszkedett le, és elmosta az épületek körvonalait.
– Miért hagynak békén? – kérdezte Dagi, miközben átvágtunk
Ballantyne központján.
– Ezt meg hogy érted?
– Hát a körzeti megbízotték. Miért nem faggatnak állandóan?
Elvégre mindenki arról pusmog, hogy együtt voltatok Tommal, és
tudod, mi történt vele.
– Lehet, hogy tényleg tudom.

É
 – Komolyan? És el is mondtad a körzeti megbízottnak?
– Igen, de titoktartási kötelezettségem van.
Dagi némán méregetett. Nem úgy tűnt, mint aki elégedett a
válasszal, de nem feszegette tovább a témát. Persze engem is
érdekelt, miért nem töltöm minden időmet McClelland irodájában,
de igazából tisztában voltam vele.
Hátra sem kellett fordulnom, anélkül is tudtam, hogy a piros autó
most is a nyomomban jár. Amikor kijöttünk a suliból, az út
túloldalán parkolt. Mostanra már a fajtáját is kiderítettem. Pontiac
LeMans. Frank egyik magazinjában találtam meg. A fotóját
nézegetve arra is rájöttem, hol láttam már korábban. Az élőhalottak
éjszakájában.
– Ide bemegyünk – közöltem Dagival.
– A könyvtárba? – kérdezte. – Kell valami könyv?
– Nem könyv kell, hanem egérút.
Belöktem az ajtót, és beléptünk rajta. Ahogy becsukódott
mögöttünk, nekitámasztottam a hátamat, és kilestem az egyik
ablakon.
A Pontiac kicsit távolabb állt meg a járda mellett.
– Gyere! – intettem Daginak, és elindultam a polcok között.
A könyvtár most is épp olyan kihalt volt, mint a múltkor. Csak az
egymásnak támaszkodó könyvek meredtek ránk, mintha arra vártak
volna, hogy valaki felfigyeljen rájuk. Mint egy gyermekotthon lakói,
akik arról álmodoznak, hogy örökbe fogadják őket.
Zimmer asszony a pult mögött ülve válogatott valamit, nyilván
az olvasójegyeket.
– Már vissza is jöttél? – kérdezte, és tüsszentett egyet. – Bizony, a
könyvekre könnyű rákapni.
– Valóban könnyű, Zimmer asszony – adtam neki igazat –, de
most más miatt vagyok itt.
– Mégis mi miatt?
– A hátsó kijáraton szeretnénk távozni.
– Miért?
A főbejárat felé biccentettem.
– Pár iskolatársunk Apache biciklin követ minket. Szeretik
megverni az olyan könyvmolyokat, mint mi.
 Zimmer asszony felvont szemöldökkel méregetett, majd Dagit
nézte hosszan, végül visszafordult hozzám.
– Hát, fiúk… – Megint tüsszentett egyet, és letépett magának egy
papírtörlőt. – Erről én is tudnék mesélni. Gyertek!
Intett, hogy menjünk be a pult mögé, és átvezetett minket egy
teakonyhán meg egy raktárhelyiségen, ahol mindenféle irodaszer
volt. Egy ajtó előtt álltunk meg, ami egy vaslépcsőre nyílt a könyvtár
hátsó részén.
– Hapci! – tüsszentett Zimmer asszony egy hatalmasat. – Ügyesek
legyetek! Tanuljatok meg bokszolni, és olvassatok verseket!
Szűk utcákon haladtunk végig Dagival, és közvetlenül a
Speilskogen mellett értünk ki a főútra. Amikor rákanyarodtam az
erdőbe vezető ösvényre, hátranéztem, hogy Dagi nem próbál-e
lelépni. Nehézkesen cammogott utánam, de az arcán mosoly játszott.
Furcsa módon úgy tűnt, egyáltalán nem aggódik amiatt, hogy egyre
beljebb hatol egy erdőbe valakivel, akiről mindenki azt hiszi, hogy
Tom eltűnése az ő lelkén szárad. Azt sem említette egy szóval sem,
hogy tartana attól, hogy szembekerülünk Imu Jonassonnal. Mondjuk
ő nem is látta, hogy Tomot felfalta a telefon.
A köd egyre sűrűbben vett minket körül, és minél beljebb
haladtunk az erdőbe, annál sötétebbé vált a délután.
Dagi kurta lépésekkel haladt, a karját egyenesen tartotta elhízott
teste mellett, de az ujjait kimeresztette. Pont így játszotta Giling-
Galangot, amikor az osztályunk előadta a Pán Pétert. A nézők alig
tudták visszafojtani a nevetést a túlsúlyos tündér láttán, amint
szoknyában és a hátára erősített szárnnyal csetlett-botlott a
színpadon. De Dagit annyira lekötötte a szerepe, hogy ebből semmit
sem vett észre. Teljesen belemerült a játékba.
Kiértünk egy tisztásra, ahonnan ráláttunk a folyóra és a hídra, és
felcaplattunk egy sártól csúszós emelkedőn.
– Tuti itt van? – kérdezte Dagi.
– Tuti – feleltem megjátszott magabiztossággal.
Amúgy meg miért ne lettem volna magabiztos? Jól az eszembe
véstem Ballantyne térképét, amit a telefonkönyv hátuljában láttam,
szóval kábé lehetetlen volt, hogy eltévedjünk. Az emelkedő tetején
simán tovább kell mennünk az onnan induló zsákutca végéig, és pár
száz méter után a Speilskogen 1.-nél kötünk ki.
Néhányszor megcsúsztam a sárban, és elestem, de Dagi minden
erőfeszítés nélkül talpon tudott maradni.
Az emelkedő tetején valóban találtunk egy ösvényt, ami úgy tűnt,
hogy a jó irányba vezet.
A ködből mély, tompa hang hallatszott, és összerezzentem. Talán
még meg is ragadtam Dagi kezét, de ha így is történt, azonnal el is
engedtem.
– Bagoly – jegyezte meg Dagi.
Továbbcaplattunk, de most Dagi ment elöl.
– Láttad A hattyúk tavát? – kérdezte.
– Van itt tó? – csodálkoztam, és egyenesen nekimentem egy
ágnak, ami alatt Dagi valószínűleg átbújt.
– Nincs – nevetett fel. – De a hattyúk tava pont egy ilyen erdőben
van.
Könnyekből alakult ki. Amúgy ez egy balett.
– Tánc? Bocs, nekem sztorik kellenek. Tudod, filmek meg…
– Van sztorija.
– Tényleg?
– Egy fiatal herceg meglát egy hattyút egy tó mellett, és már
éppen le akarja lőni, amikor a hattyú hirtelen átváltozik, és
megjelenik helyette a gyönyörű Odette.
– Egy lány?
Dagi vállat vont.
– Nappal hattyúnak kell lennie, és a könnytóban kell úszkálnia.
Csak éjjel lehet ember.
– Kár. – Majdnem megbotlottam egy gyökérben. Mindig is jobban
szerettem a járdákat és a lépcsőket. – Boldog vége lesz?
– Igen és nem. Két változat is van. Abban, amelyik nekem bejön, a
herceg beleszeret Odette-be, és legyőznek mindenkit, aki meg akarja
akadályozni a boldogságukat. A végén összeházasodnak, és Odette
mindig ember maradhat.
– És a másikban?
– Azt nem láttam, de anya szerint szomorú.
 Felkiáltottam. Valami arcon talált. Nem ág volt, mert élt és
mozgott. Csapkodni kezdtem, először az arcomat ütöttem meg,
aztán az orromat és a homlokomat, de nem találtam el a dögöt, mert
továbbkúszott rajtam.
– Ne mozdulj! – szólított fel Dagi.
Engedelmeskedtem, ő pedig végighúzta a kezét az arcomon.
Lehunytam a szemem, és amikor megint kinyitottam, a magasba
tartotta a kezét. A kézfején egy vörös szemű és átlátszó szárnyú
bogár ült.
– Pfuj! – szisszentem fel. – Ez micsoda?
– Nem tudom. De láttam anya entomológiakönyvében.
– Ento… micsoda?
– Rovarkönyv. Anya rovarokat gyűjt. Persze döglötteket.
– Pfuj! – ismételtem meg.
– Nem, dehogy pfuj, vannak köztük szépek is. Mint ez itt.
Szerinted nem?
– Nem.
Dagi felnevetett. Gondolom, tetszett neki, hogy a bénázásom
miatt fölém kerekedhetett. Fontolóra vettem, hogy figyelmeztetem,
hogy ha túl sokat röhög, kap egy pofont. A hatlábú miniszörny
egész jól elvolt a kezén. Miközben Dagi minden lehetséges szögből
szemügyre vette, éreztem, hogy valami a hajamban landol. Vadul
megráztam a fejem, és két vörös szemű miniszörny esett le rólam.
– Ebből van több is! – nyögtem. – Tűnjünk innen!
Nem is vártam, azonnal szedni kezdtem a lábamat. Dagi nevetve
követett.
Már az ösvény vége felé jártunk. Nem álltam meg, nehogy ránk
sötétedjen. A fák ritkulni kezdtek, és valami feketén magasodott
fölénk a ködben.
Egy legalább három méter magas kovácsoltvas kerítés.
A kapuhoz léptem. A közepén kacskaringós B és A betűt vettem
észre, alattuk egy tábla hirdette, hogy valóban megtaláltuk a
Speilskogen 1.-et. A tábla alatt egy felirat próbálta elriasztani a
hívatlan látogatókat:
„Vigyázat! Elektromos kerítés.”

Ú
 Belestem a kacskaringók között. Úgy tűnt, mintha a kerítés a
ködöt is távol tartotta volna. A ház fölött csupán enyhe pára
lebegett, úgyhogy a körvonalai élesen látszódtak. Középen magas
volt, a két oldalán alacsonyabb szárnyakkal. A középső résznek
mintha szarvai lettek volna, talán ezért emlékeztetett bikára vagy
sárkányra. A bal oldali szárnyat valami kinövés fedte, úgy nézett ki,
mintha egy hatalmas gomba terpeszkedett volna a tetőn.
– Hát ez… – nyögte Dagi mögöttem. – Elég rémisztő. Állj meg! –
Elkapta a karomat, amint le akartam nyomni a kapu kilincsét. –
Áram van benne!
– Hülye vagy? Az ilyen táblákat csak azért teszik ki, hogy az
emberek elkotródjanak.
Felemeltem a lábam, és a sportcipőm talpával megrúgtam a
kaput, ami hosszú, panaszos nyikorgással ki is nyílt.
– Látod? – kérdeztem diadalmasan.
– A gumi nem vezeti az áramot – felelte Dagi.
A véleményemet megvető horkantással fejeztem ki, és beléptem a
kapun.
– Jössz? – kiáltottam hátra.
– Nem.
Megfordultam. Dagi egy tapodtat sem mozdult.
– Gyáva vagy?
– Igen – válaszolta egyszerűen.
– Tényleg azt mondod, hogy nem mersz odasétálni egy sima ház
ajtajához?
– Ez nem egy sima ház, Richard.
– Van címe meg falai meg teteje. Ennél simább ház a világon
nincs. És tudod, mi lesz, Dagi? Ha nem jössz velem, akkor
mindenkinek elmondom a suliban, milyen gyáva nyúl vagy.
– Nyugodtan. Amúgy is tudja mindenki. És a nevem nem Dagi,
hanem Jack.
Rájöttem, hogy a nagy manőverezésben sarokba szorítottam
magamat. Ha most nem megyek oda a házhoz egyedül, akkor ő lesz
az, aki tuti nem fogja tartani a száját, és vele ellentétben nekem
vigyáznom kellett a hírnevemre.

Ó
 – Maradj csak itt, Dagi Jacky! Óvatosan, nehogy megrázzon a
kerítés!
Határozottan megindultam a kaviccsal felszórt úton. Ahogy
közeledtem a házhoz, meghallottam, hogy hol emelkedő, hol
ereszkedő dallamú zúgás jön belőle. Azt is észrevettem, hogy nem
fából építették, mint Ballantyne összes többi házát. Piros téglából
készült, a falait moha nőtte be, a téglák itt-ott meglazultak. A két
ördögszarvat a tetőgerinc formázta. De a legfurcsább az volt, amit
messziről gombának néztem, és amiről most már láttam, hogy egy
nagy tölgyfa koronája. Egyértelmű volt, hogy a bal szárnyban áll, és
bentről nőtt keresztül a tetőn. De hogyan? Egy ekkora fa nem nő ki
csak úgy a földből, és nem töri át a tetőt. Az ilyesmihez legalább száz
év kell.
Valami az arcomnak ütődött. Lesöpörtem, és lenéztem a lábam
elé. Egy vörös szemű bogár kúszott az úton. Közben valami lefelé
mászott a halántékomon, és megpróbált bebújni a fülembe, de
megráztam a fejem, és megszabadultam tőle.
És akkor leesett. A zúgás… Rábámultam arra, amiről azt hittem,
hogy a ház felett lebegő pára. Az adta ki a zúgást. Vagyis a
zümmögést. Megtorpantam, és a fejem felett nyüzsgő rajra
meredtem.
Olyan hatalmas és sűrű volt, hogy elfedte az eget, ezért úgy tűnt,
mintha alkonyodna. Hátrakémleltem, hogy lássam, Dagi végül
utánam jött-e, vagy visszarohanhatok, és kamuzhatom azt, hogy
becsengettem, de nem nyitottak ajtót? Ami amúgy nem is lenne
akkora kamu, mert biztosan nincs otthon senki sem. A sötét ablakok
mögött nem égett a villany, és ki lakik egy olyan házban, amin
keresztülnő egy fa? Még egy Imu nevű alak sem, ugye?
Valami felfelé mászott a lábszáramon a nadrágom alatt.
Lenéztem. A bogarak mintha a földből bukkantak volna fel, mint az
élőhalottak a sírjukból. Gyorsan szedték vézna lábaikat, a szemük
vörösen világított. Fél lábra álltam, és vadul csépeltem a
lábszáramat. Ekkor hirtelen fény gyulladt a ház közepén egy nagy
ablakban a harmadik és egyben legfelső emeleten, és megvilágította
a ház előtt lévő területet. Az alapzatból vastag gyökerek álltak ki, és
tűntek el a földben, mintha a ház maga is egy fa lett volna. Úgy tűnt,
mintha a gyökerek mozognának, mintha gigantikus izmok vagy
óriáskígyók lennének. Fél lábon ugrándoztam, a lábszáramat
csapkodtam, és elestem. Egyenesen a bogarak közé. Teljesen
elleptek, éreztem őket az arcomon, a nyakamon, a számban.
Felordítottam. Nagy nehezen talpra vergődtem, vadul köpködtem és
hadonásztam. Megjelent valami az ablaknál. Egy sápadt arc. Egy
férfi kifejezéstelen arca. Mozdulatlan, mint egy festmény. Még
sohasem láttam, mégis az a különös érzésem támadt, hogy tükörbe
pillantok.
A tenyerem alól roppanás hallatszott. Elkaptam egy dögöt! Ekkor,
mintha csak jelre történt volna, a zümmögés elhallgatott.
Felnéztem.
És belém villant, hogy a bogár, amit az előbb nyomtam szét, és
aminek a nedve épp lecsorog a nyakamon, az első lény, amit
megöltem.
Vörös szemek meredtek rám. Mintha csak a csillagos ég borult
volna fölém. Szárnyas pirájaraj. És megint felhangzott a zümmögés.
Hangosabban. A raj összeállt, összetömörült, fekete felhővé
változott. Aztán növekedni kezdett. Nem, nem is növekedett, hanem
megindult. Közeledett hozzám.
Megfordultam, és rohanni kezdtem a kapu felé. A hátam mögött
szinte rezgett a levegő a zümmögéstől.
Már láttam a nyitott kaput. Dagi áhítatosan bámult a fejem fölé.
– Fuss! – ordítottam. – Menekülj!
De nem mozdult. Elrohantam mellette. A folyó és a híd felé
száguldottam. Nem sokkal később halkulni kezdett a zümmögés.
Megtorpantam, és megpördültem. Dagi továbbra is a kapu mellett
állt.
Kitárta a karját, és mosolyogva fordította az arcát az ég felé, mint
amikor egy földműves végre esőt lát. A bogarak tornádóként zúgtak
körülötte.
Arra számítottam, hogy fel fogják falni, ahogyan a telefon is
végzett Tommal.
De semmi ilyesmi nem történt.
A raj lassan emelkedni kezdett, Dagi meg a kezét nyújtogatta
utánuk, mintha vissza akarná hívni őket. Aztán leengedte a karját, és
odabattyogott hozzám. Az arcáról nem tűnt el a széles mosoly.
– Ez meg mi volt? – nyögtem.
– Magicicadarajzás – felelte.
 Kilencedik fejezet
– Magicicadának hívják őket – ismételte meg, miközben vadul
lapátolta Jenny lasagnéját. – Teljesen veszélytelenek, csak hirtelen jó
sokan lettek. Hogy Richard mennyire berezelt!
Jenny, Frank és Dagi felnevettek, én pedig éreztem, hogy elönti az
arcomat a vér. Dühösen meredtem Dagira, de fel sem tűnt neki, csak
fecsegett tovább.
– Csak akkor jöttem rá, hogy magicicadák, amikor megláttam,
mennyien vannak, és eszembe jutott, hogy a jövő héten leszek
tizenhárom éves.
– Szerintem mi kabóca néven ismerjük őket. – Frank újratöltötte
Dagi vizespoharát. – Még soha nem láttam őket, csak hallottam
róluk. De mi közük van a születésnapodhoz?
– Anya mesélte, hogy akkor rajzottak, amikor születtem, és ezt
tizenhárom évente csinálják.
Dagi arcán győzedelmes mosoly játszott. Nyilván élvezte a rá
irányuló figyelmet.
– Tényleg? – kérdezte Jenny, és szedett még Dagi tányérjára. – És
közben mivel múlatják az időt?
– A föld alatt élnek. Nem tudni, honnan tudják, mikor kell
feljönniük, de feljönnek. Egyszerre. Milliónyian vannak. És örülnek,
hiszen végre lett szárnyuk. – Dagi arca ragyogott. Körbenézett,
mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy mindenki követi a
beszámolóját. – És buliznak. Hetekig gyereket csinálnak, és
petéznek. Mondhatok valamit, Appleby asszony? Ez a legjobb
lasagne, amit valaha ettem.
– Köszönöm, Jack. – Jenny felkacagott, de látszott rajta, hogy
jólesik neki az átlátszó hízelkedés. – Ezt nevezem jó modornak!
– Komolyan mondtam – bizonygatta Dagi dühítően őszinte
arckifejezéssel.
– Mert tényleg jó modorú vagy – kuncogott Frank, és oldalba
taszított.
Nyilván azt akarta jelezni, hogy ezen a téren van még mit
tanulnom.
 – Esetleg azt is tudod, mit csinálnak, miután kibulizták magukat?
– kérdezte Jenny. Az asztalra könyökölt, állát a tenyerébe
támasztotta, és úgy pislogott Dagira, mintha még soha nem hallott
volna ennél izgalmasabb történetet.
– Meghalnak – felelte Dagi.
– Sejtettem – bólintott Frank. – De azért nyilván nem hal meg az
összes.
– De. Az összes.
Megvetően fújtam egyet. Mindhárman értetlenkedve fordultak
felém. De hát mit mondtam volna? Alig tudtam valamit a
magicicadákról, de azt aztán nagyon is tudtam, hogy marha
idegesítő, hogy Frank és Jenny minden további nélkül beveszi egy
vadidegen meséjét, nekem viszont egy szavamat sem hitték, amikor
beszámoltam nekik a húsevő telefonról. És egyébként annyira azért
nem féltem.
– Hát ja – sóhajtotta Jenny, és visszament a tűzhelyhez. – Előbb-
utóbb mindenki meghal, és akkor már jobb úgy meghalni, hogy
közben szórakozik az ember.
Nem értettem egyet vele. Szerintem jobb akkor meghalni, amikor
az ember amúgy is unja magát. De nem szólaltam meg.
– Mit is kerestetek annál a háznál? – kérdezte Jenny.
– Véletlenül keveredtünk arra – feleltem.
Dagi már majdnem mindent eltüntetett a tányérjáról. Vadul járt
az állkapcsa, a fogai szünet nélkül őrölték az ételt. Még mindig pont
olyan éhes pofát vágott, mint vacsora előtt. Tükörsimára pucolta a
tányért a villájával, és úgy szívta magába a mártás utolsó cseppjeit,
mint… hát, mint egy telefon.
– Desszert, fiúk? – ajánlotta Frank.
Arra számítottam, hogy Dagi erre lelkesen rávágja az igent, de
elkámpicsorodott képpel utasította vissza.
– Anya nem engedi. Nálunk mindenki nagyon hízékony, ezért
csak szombaton ehetek édességet.
– Értjük – válaszolta Jenny. Félrebillentette a fejét, és azzal a „te
szegény kis drága” mosolyával méregette Dagit. – Ez esetben
távozhattok az asztaltól. Játsszatok Richard szobájában!
– Nagyon köszönöm a vacsorát, Appleby úr és Appleby asszony!
 Dagi háta mögött utánoztam a gagyi udvariaskodását, de Jenny
és Frank úgy tettek, mint akiknek semmi sem tűnik fel.

– Mit játsszunk? – kérdezte Dagi a szobámban.

Leült az egyik gyerekméretű székre, és szemügyre vette a
rengeteg játékot. Már itt voltak, amikor beköltöztem. Jenny és Frank
nem árulták el, miért gondolták, hogy egy tizenévesnek
gyerekbútorokra van szüksége, vagy hogy fakockákkal akar majd
játszani, én meg nem kérdeztem. Dagi most úgy terpeszkedett,
mintha az övé lenne a szoba, mintha Jenny és Frank nem engem,
hanem őt fogadta volna örökbe.
– Azt, hogy most szépen hazahúzol – feleltem.
A beállt csendben szinte hallottam a nyitott ablakon keresztül,
hogy a kabócák buliznak valahol a távolban. Mintha egy
transzformátorállomás zúgott volna halkan. Vagy az is lehet, hogy
csak a fejemben zakatolt a düh, amihez foghatót még soha nem
éreztem, és amit csak felerősített Dagi elképedt arckifejezése.
– És még valami – folytattam. – Nehogy arról merjél pofázni,
hogy betojtam! Sem a suliban, sem máshol. Ha bárkinek egy szót is
szólsz, eltaposlak, mint egy undorító csótányt. Mert nem féltem.
Egyáltalán nem! Felfogtad?
Dagi nem felelt, csak nyelt egyet. A fejemben egyre hangosabb
lett a zúgás és ezzel együtt a hangom is.
– Felfogtad, csótány Jack?
Ekkor úgy tűnt, mintha Dagi magához tért volna az elképedésből.
Megrázta a fejét, elnézően, mint amikor a felnőtteknek egy
neveletlen kölyökkel akad dolguk, aki nem hajlandó normálisan
viselkedni. Akiből hiányzik a jó modor.
– Richard, ezen nincs mit szégyellni. Egymillióan…
– Ha pofázol – szakítottam félbe jeges hangon –, akkor elmondom
mindenkinek, hogy bele vagy zúgva Oscarba.
Ez beléfojtotta a szót.
Leállhattam volna. Tudtam, hogy le kellene állnom, sőt, már
régen le kellett volna. De nem bírtam. A dühöm hólabdaként
száguldott, és nem tudtam uralkodni rajta.
 – Hallod, csótány Jack? – sziszegtem. – Undorító vagy, ezért nem
akar játszani veled senki sem. Csótány Jack! Csótány Jack!
Kinyílt a szája, de bármennyire is szeretett volna válaszolni,
képtelen volt rá.
– Csótány Jack! Csótány Jack! Csótány Jack!
Párásodni kezdett a szemüvege. Odaálltam fölé, ahogyan a kis
székben kuporgott, és még párszor az arcába süvítettem az új
becenevét. A szemüvegére tapasztotta a kezét, mintha így akart
volna védekezni a szavaim ellen, ezért közelebb hajoltam hozzá.
Halkan szipogott, az arcán vastag könnycseppek gurultak végig.
A torkommal nem volt minden teljesen rendben, mintha
berozsdásodott volna. Furcsa. Talán én is sírtam. De minél
hangosabban kiabáltam, annál szilárdabbnak éreztem a hangomat.
– Csótány Jack! Csótány Jack!
És akkor valami különös történt.
Dagi begörbített hátából kinőtt valami.
Nem tudom máshogyan elmagyarázni. A pulóverén áttört valami
vékony, mintha fólia lett volna, vagy az az anyag, amiből az átlátszó
esernyőket készítik. Terjedni kezdett, mint amikor felhúzzák egy
kabrió tetejét, és ezzel egy időben valami fényesen fekete képződött
a teste körül, mint a mogyoró körül a héj. Vagy egy rovar külső
burka. És most már láttam, hogy a hátán szárnyak nőttek ki.
– Jack? – nyögtem.
Elvette a kezét az arca elől, és felnézett.
Hátrarándultam. Ordítani akartam, de kiszáradt a szám. Onnan,
ahol a szemüvegének kellett volna lennie, két kiálló, vörösen
villódzó szem meredt rám.
Az ajtó felé hátráltam, Dagi pedig merev, szinte nyikorgó
mozdulatokkal felállt. A kilincs után tapogatóztam, hogy
kimenekülhessek a szobából, de megmerevedtem. Dagi összement.
Igen, egyre kisebb lett, és már nem is tűnt annyira fenyegetőnek.
Már ha eltekintünk a fejéből kiálló csápoktól és az oldalából kinövő
fekete ízeltlábaktól. Az új méretéhez már egészen passzolt a
gyerekszék.
– Dagi, hagyd abba! – könyörögtem elfúló hangon. – Hagyd abba,
szépen kérlek!
 Csettintéseket hallatott, mintha morzézva próbált volna
válaszolni.
Tovább zsugorodott, a szék is nagyobb lett nála, akkora lehetett,
mint a tőle nem messze lévő mackó. A fekete burok már szinte
teljesen körülvette a fejét. Nem sok látszott az arcából, de az igen,
hogy rettegés ül rajta, és rájöttem, hogy ezt nem ő csinálja, hanem
történik vele.
– Dagi? – suttogtam. – Jack?
Már nem volt nagyobb egy rovarnál. Vagyis jobban mondva
rovar lett.
Magicicada. Vörös szemmel meredt fel rám.
Megnedvesítettem a számat, hogy behívjam Franket, de nem
szólaltam meg. Talán nem tudtam. Talán nem akartam. Mert belém
villant egy gondolat. Hogy az én hibám. Fogalmam sincs, hogyan
csináltam, de talán nem lett volna szabad olyan sokszor
kimondanom azt, hogy csótány. Vagy hát igazából talán egyszer sem
lett volna szabad. Természetesen sajnáltam Dagit, de hát neki már
befellegzett. Ha tényleg igaz, amit a vacsora alatt a magicicadákról
mesélt, akkor egy hét múlva feldobja a pacskert. A dühömet mintha
elfújták volna, a helyét kezdődő pánik vette át. Ha erre valaki rájön,
akkor McClelland nem egyszerűen csak bezár valami sötét helyre,
hanem felköttet. Valami zárka plafonján fogok himbálózni. Már
láttam is magam előtt a kötelet, a kampót, amire ráhurkolták, és a
széket, amit ki fognak rúgni a lábam alól.
A szívem vadul vert, és a fejemben csupán egy gondolatnak
maradt hely: a bizonyítékot el kell távolítani!
Felemeltem a lábam, hogy rátapossak a bogárra.
De villámgyorsan reagált, és beiszkolt a szék alá. Felkaptam a
Kafka-könyvet az éjjeliszekrényről, letérdeltem, és közelebb
óvakodtam a székhez. De amint megsemmisítő csapásra készülve a
magasba emeltem a könyvet, a magicicada széttárta a szárnyát, és
felröppent. A nyitott ablak felé tartott. Felpattantam, de elkéstem.
Mire az ablakhoz értem, már elnyelte az est sötétje. Úgy tűnt, mintha
vörösen izzó szempár figyelne kintről, de Dagit sehol sem láttam. Az
erdő felől érkező halk morajlásra füleltem. Talán Dagit végre
meghívták egy buliba, ahová a hozzánk hasonlóknak általában
esélyük sincs eljutni. Megvártam, hogy csillapodjon a szívem heves
dobogása, és lementem Jennyhez és Frankhez.
 Tizedik fejezet
McClelland a tárgyaló ablakából bámult kifelé. A helyiség
végében lógó térkép Ballantyne-t és környékét mutatta. Pár helyet
bekarikáztak rajta, és közülük néhányra egy X-et is biggyesztettek.
Gondolom, ott már keresték Tomot.
Sütött a nap. A parkoló túloldalán, a tűzoltóság mellett magas
kilátótorony állt, aminél magasabb épületet valószínűleg mérföldes
körzetben nem lehetett volna találni. Az érkezésem utáni napokban
Frank felvitt, talán abban reménykedett, hogy le tud nyűgözni. A
tűzoltóparancsnok tornya. Nem volt szívem felhívni a figyelmét a
tényre, hogy a városban ennél kétszer magasabb épületben laktam.
Elmagyarázta, hogy nyaranta éjjel-nappal áll egy őr a toronyban,
hogy erdőtűz esetén minél hamarabb riadóztatni tudjon. A tűzesetek
nem voltak ritkák, és ha egy közösség ez erdőből él, meg kell
becsülnie. És erdőből aztán nem volt hiány Ballantyne-ban, azt meg
kell adni. Más mondjuk nem nagyon volt. Ember is alig. És annak a
kevés lakosnak a fele most tuti Dagit és Tomot kereste, míg én egy
széken ültem Frank és Jenny között.
– Szóval Jack Ruud nyolc órakor hagyta el a házatokat – foglalta
össze McClelland. – És hazafelé indult.
– Igen – felelte Frank.
McClelland végighúzta a mutató- és hüvelykujját a bajsza két
oldalán, és jelzett valamit az asztalnál jegyzetelő rendőrnek.
Én addig alig szólaltam meg. Frank úgy rendelkezett, hogy majd
ő beszél, én meg a lehető legrövidebben válaszoljak, és azt is csak
akkor, ha közvetlenül engem kérdeznek. És egyetlen szóval se
említsem az ereszt.
Miután Dagi – vagy az, ami valamikor Dagi volt – kirepült az
ablakon, összeszedtem magam, lebattyogtam a nappaliba, és
beadtam Franknek és Jennynek, hogy lemászott az ereszen, és
hazament. Kicsit meglepődtek, valószínűleg nem nézték ki Dagiból,
hogy ilyen akrobatamutatványokra képes, de bevették, mert engem
már többször rajtakaptak, hogy az ereszen közlekedem, bár
szigorúan megtiltották, egyrészt, mert veszélyes, másrészt, mert az
eresz törékeny és nem is olcsó. Amikor Dagi szülei később
odacsörögtek hozzánk, hogy hol a kisfiuk, Jenny azt felelte, hogy
nyolckor hazaindult, az ereszről pedig hallgatott, mint a sír. Most,
hogy végre áthívtam vacsorára egy barátot, nem akarta, hogy a
családunk felelőtlennek tűnjön. Ezért nem is változtattak a sztorin,
amikor a zsaruk valamivel éjfél után kijöttek. Persze nyilván annak
sem örültek, hogy rövid időn belül már a második haverom tűnik el
nyomtalanul, ezért inkább megpróbáltak eloszlatni minden kétséget,
és megerősítették, hogy igen, a saját szemükkel látták, hogy Jack
Ruud kilép az ajtónkon.
– Udvarias fiú – hangoztatta Jenny. – Jóravaló gyerek.
Én még csak két temetésen voltam, de azt tudtam, hogy az
emberek akkor mondanak ilyesmit, ha meghal valaki, akit nem
ismertek túl jól. McClelland erre nem igazán reagált. Persze
Jennynek semmi oka nem volt arra, hogy azt higgye, Dagi már nem
él. Csak annyit lehetett róla tudni, hogy kicsit… eltűnt.
– Rendben – nyugtázta McClelland a vallomásunkat.
Kis disznószeme és ritkás bajsza ellenére igazából egész jó arcnak
látszott. Talán az is volt. Talán csak a lehető legjobban akarta
végezni a munkáját, ami most abból állt, hogy engem figyelt, és azt
próbálgatta, hogy röntgenszeme van-e, amivel ki tudja kémlelni, mi
jár a fejemben. Ami amúgy egy csomó minden volt.
– Jól van, hazamehettek – bocsátott el minket, de a pillantását
nem vette le rólam. – Még beszélünk.
 Tizenegyedik fejezet
– Hát ez még a telefonos sztorinál is durvább, ugye vágod?
Karen a tető széléről nézett le az iskola udvarára. Mindenről
beszámoltam neki, a házról, a rajzásról és Dagi átváltozásáról.
– Persze hogy vágom – feleltem. – Ezért nem mondhatom el
senkinek. Mert azt gondolnák, hogy a világ legnagyobb kamugépe
vagyok, és egy szavamat sem hinnék el.
Karen felém fordult.
– És miért gondolod, hogy én hiszek neked?
– Mert… – Haboztam. – Nem hiszel? Karen vállat vont.
– Azt elhiszem, hogy te elhiszed.
– Ez meg mit jelent? Felsóhajtott.
– Ballantyne-ban soha nem tűnik el senki, Richard, ez meg a
második eltűnés pár napon belül, és mindkét esetben te voltál velük
utoljára. Ami azért is nagyon furcsa, mert mindenki tudja, hogy
igazából nincsenek barátaid.
– Itt vagy nekem te.
– Azt mondtam, hogy „barátaid”. Többes számban.
– De hát van bizonyítékom! – emeltem fel a hangomat. – A régi
telefonkönyv!
– Persze, tudom, megtaláltad benne Imu Jonasson nevét, de ez
nem jelenti azt, hogy…
– Mit nem jelent? Hogy igazad mondok? Magamtól tuti nem
találtam volna ki egy ilyen nevet, ha nem láttam vagy hallottam
volna valahol.
Megdörgöltem a halántékomat. Éreztem, hogy meg fog fájdulni a
fejem.
– Csak azt akartam mondani, hogy a körzeti megbízott azt hiszi,
hogy azért hoztad elő ezt a nevet, mert ismert. Mert… Minek is
nevezte?
– Legendának. Oké! Te hallottál már valaha Imu Jonassonról?
– Nem.
– Na látod! Pedig te egész életedben itt laktál. – Felnyögtem. –
Fogalmam sincs, hogyan, de Imu Jonasson és Tom meg Dagi
kapcsolatban vannak egymással, ezt még neked is látnod kell!
Karen félrebillentette a fejét, és csípőre tette a kezét.
– Még nekem is?
– Bocs, nem úgy értettem. Elnézést! – Széttártam a karomat. –
Csak teljesen készen vagyok.
A pillantása olyan karenesen megenyhült.
– Látom, Richard. És eszembe jutott valami… – Elhallgatott, és az
alsó ajkához nyomta a mutatóujját.
– Igen? – sürgettem türelmetlenül.
– Ha Imu Jonasson tényleg valami itteni legenda, akkor biztosan
találunk róla valamit az egyik helytörténeti krónikában.
– Helytörténeti krónikában?
– Igen. Évente jelenik meg. Családtörténetek vannak benne, meg
mindenféle dolog, ami itt történt.
– És hol lehet megtalálni?

– A B-nél van. – Zimmer asszony a könyvtár hátulja felé bökött. –

Negyvennyolc kötet. Mit kerestek?
– Információt Imu Jonassonról – felelte Karen. Lihegett, mert
végig futottunk a sulitól.
Zimmer asszony kettőt tüsszentett.
– Róla aztán semmit sem fogtok találni – közölte orrhangon, és
letépett egy darabot a pultján lévő papírtekercsről.
– Tényleg? És ezt honnan tudja?
– Onnan, hogy ismerem Ballantyne-t. Pont olyan jól, ahogyan a
könyvtáramat is. Például rólad is tudom, hogy Karen Taylornak
hívnak, a szüleidet pedig Nilsnek és Astridnek. – Karen bólintott,
Zimmer asszony pedig felém fordult. – És azt is tudom, hogy nincs
meg az egyik telefonkönyvünk.
Elvörösödtem.
– Csak… csak kölcsönvettem. Délután visszahozom.
– Gondoltam. Amúgy hogyan vetted le olyan magasról?
– Találtam egy magas létrát. Olyan volt, mint egy tűzlétra.
– Marhaság.
– Marhaság?
 – Igen. Nincsenek olyan létráink. De ez mindegy is.
Telefonkönyveket nem lehet kikölcsönözni. És a helytörténeti
gyűjteményt sem. Csak itt szabad olvasni. De, mint mondtam,
semmit sem fogtok találni Imu Jonassonról.
Karen elkeseredve ingatta a fejét.
– Azért köszönjük – sóhajtotta.
Kifelé indultunk, de Zimmer asszony megköszörülte a torkát.
– Azért nem találnátok semmit sem, mert a helytörténeti
kiadványokban nincs helye pletykáknak.
Megtorpantunk, és visszafordultunk felé.
– Maga tudja, hogy kicsoda Imu Jonasson? – kérdeztem.
– Persze.
– Miért persze?
– Mert annak a Robert Willingstadnak az örökbe fogadott fia, aki
1920-ban Ballantyne-nak ajándékozta a könyvtárat. Az Éjszakai
Házban laktak.
– Az Éjszakai Házban? – ismételte meg Karen.
– Az emberek így nevezték. A Speilskogenben van. Hatalmas úri
ház.
– Csak laktak? – kérdeztem. – Imu már nem lakik ott?
– Ha jól tudom, azóta nem lakik ott, hogy bekerült egy
intézménybe, és az már több évtizede történt.
– Valami rosszat csinált?
– De rosszat ám! Viszont csak azután, hogy vele is valami rosszat
csináltak.
– Micsodát? – Karen pont olyan izgatottnak tűnt, amilyennek én
is éreztem magam.
– Kicsit más volt, és a többi gyerek mindig piszkálta. Aztán
egyszer halloweenkor, amikor mindenki édességre vadászva rótta az
utcákat, körülállták, levetkőztették, odakötözték a Geberhardt-tanya
marhalegelőjének kerítéséhez, és utána valamelyikük odaosont az
istállóhoz, és bekapcsolta az áramot. Amikor később kiszabadították,
nem… Hogy is mondjam? Nem volt a régi.
– És milyen volt előtte? – akarta tudni Karen.
– Kedves és figyelmes. Kicsit magányos. Sokat ült itt a
könyvtárban.
 Azt mondogatta, hogy híres író akar lenni.
– És utána?
– Rossz lett.
– Milyen értelemben?
Zimmer asszony háromszor is nagy levegőt vett, de nem tudott
tüsszenteni.
– Bántotta a többi gyereket – felelte. – Nyilván bosszút akart állni,
de nem csak azokat bántotta, akik odakötözték a kerítéshez. Egyszer
ellopta a szomszéd fiú biciklijét, amit az a születésnapjára kapott, és
bedobta a folyóba. És állandóan ijesztgetett mindenkit. Egyszer
beöltözött az egyik lány elhunyt édesapjának, és odaállt a szobája
ablaka alá a holdfényben. Amikor a körzeti megbízott bevitte a
biciklilopás miatt, és megkérdezte, hogy bosszúból csinálta-e, Imu
azt válaszolta, hogy nem emlékszik, kik kötözték ki, és ezért
mindenkin bosszút fog állni.
– Nem emlékezett? – csodálkozott Karen. Zimmer asszony vállat
vont.
– Az áramütés állítólag lehet ilyen hatással a memóriára.
Mondjuk szerintem mást is csinált az agyával.
– Mint például? – kérdeztem.
– Furcsán kezdett viselkedni. Rongyos ruhákban járt, és szinte ki
sem dugta az orrát az erdőből, ahol talán állatokra vadászott. Valaki
azt állította, hogy látta, amint guggolva patkányt eszik, pedig a
patkány még mozgott, és amikor Imu felnézett, vér folyt le a szája
szélén.
– Jaj, ne! – Karen a fülére szorította a kezét, de azért nem teljesen.
– Jaj, de! Másvalaki szerint bogarakat evett, amiket a földről
szedett fel, és úgy tömött a szájába, mintha pattogatott kukoricát
majszolt volna. És különös dolgok iránt kezdett érdeklődni. Egyszer
bejött hozzám, pont ott állt, ahol most ti, és megkérdezte, hogy
vannak-e könyveim a fekete szómágiáról. – Zimmer asszony hangja
elhalkult. – A szeme vadul, feketén villogott, a ruhája koszos volt, és
rémes szag áradt belőle. Szerencsétlen! Nem csodálom, hogy
intézménybe kellett küldeni.
– És vannak? – kérdeztem. – Úgy értem, hogy könyvei a fekete
szómágiáról.
 Zimmer asszony nem válaszolt. Némán álltunk, és talán csak
képzeltem, de mintha távoli zajt hallottam volna. Mintha a szél
üreges fatörzsbe fújt volna. Vagy mintha egy bagoly rikoltott volna
figyelmeztetően.
– Hol? – szólalt meg Karen.
– Ahogy már mondtam – suttogta nyugtalanul Zimmer asszony
–, nincs olyan létránk, ami felérne odáig.
– De… – kezdtem.
– És most mennetek kell. – A helyiség belseje felé kémlelt,
ahonnan a zajt hallani véltem. – Zárunk.
– Most? – értetlenkedett Karen. – De hát még csak…
– Az ember soha nem bízhat az órában, Karen Taylor. És most
kifelé, gyorsan!

Kint azonnal észrevettem a piros autót, ugyanis most nem

távolabb, hanem közvetlenül a könyvtár előtt parkolt. Ezek szerint
megunta a bújócskázást.
– Mi az? – kérdezte Karen, amikor megtorpantam.
– Egy Pontiac LeMans – válaszoltam. – 1968-as modell.
– Úgy értettem, hogy mi a baj.
– Asszem, mindjárt kiderül – feleltem, mert nyílt a kocsi ajtaja, és
egy magas férfi szállt ki belőle. Fekete öltönyt és fekete, keskeny
nyakkendőt hordott, oldalt elválasztott, sűrű haja annyira csillogott,
hogy úgy tűnt, porcelánból van. Kicsit Supermanre emlékeztetett.
Egy másodpercre sem kételkedtem abban, hogy ugyanaz, akinek
láttam a hátát a körzeti megbízott irodájának a tárgyalójában.
– Richard Elauved – szólított meg, és felvillantott egy
fémcsillagos bőrtárcát. – Dale ügynök vagyok a szövetségi
rendőrségtől.
 Tizenkettedik fejezet
Egy fehér orvosi köpenyes férfi sürgött-forgott körülöttem, és
vezetékeket erősített a meztelen felsőtestemre. Amikor Dale
ügynökkel megérkeztünk a körzeti megbízott irodájába, lementünk
a pincébe egy kis helyiségbe. Lemezstúdióra emlékeztetett, a falait
mindenesetre hangszigetelték, már azokat, amiknek a helyén nem
egy hatalmas ablak terpeszkedett, mindkét oldalán mikrofonokkal.
Persze akár kínzókamraként is funkcionálhatott.
– Nincs mitől tartanod, Richard – nyugtatgatott Dale ügynök.
Karba tett kézzel támaszkodott a falnak az asztal másik oldalán.
Amikor bemutatkozott, elmondta, hogy eltűnési ügyekre
specializálódott nyomozó. Azt is megtudtam, hogy azért jött az
orvosi köpenyessel Ballantyne-ba, hogy kiderítsék, milyen
információim vannak Tomról és Jackről.
Az orvosi köpenyes hideg, nyirkos keze a mellkasomon, a
nyakamon, a hátamon és a csuklómon matatott. A rám erősített
piros, kék és narancssárga vezetékek mind egy nagy, zúgó géphez
csatlakoztak, ami az asztalon állt. Korábban elmagyarázták, hogy
hazugságdetektor, és el tudja dönteni, hogy kamuzok-e. Azt is
hozzátették, hogy az lesz a legjobb, ha igazat mondok. Ha nem,
annak következményei lesznek. Azt nem fejtették ki, milyen
következményei, de értésemre adták, hogy súlyosak.
– Így ni! – jelezte az orvosi köpenyes, hogy végzett.
Leült egy székre az asztal túloldalán, megigazította a szemüvegét,
és az előtte lévő képernyőre meredt.
Dale ügynök közvetlenül velem szemben foglalt helyet.
– Szeretnél kérdezni valamit, mielőtt elkezdjük, Richard?
– Igen – feleltem. – Megbeszélte a körzeti megbízottal, hogy egy
ideig békén hagynak, hátha felfedek valamit?
Kis szünet után csak ennyit mondott:
– Van más kérdésed?
– Nincs.
– Jól van. – Az asztalra tette a kezét. – Az első kérdésem Tomra
vonatkozik. Úgy gondoljuk, hogy beleesett az erdőben a folyóba. A
keresésünk nem vezetett eredményre, ezért feltételezzük, hogy a
teste elsodródott a Storelvába, aztán onnan délre, a Kråkesjøen tóba.
Beszéltünk pár emberrel, akik korábban fát úsztattak a Storelván, és
megmutatták nekünk azt a helyet, ahol a faúsztatás közben vízbe
fulladt szerencsétleneket partra szokta vetni a víz. Odamentünk, de
Tomot nem találtuk. Találtunk viszont helyette valami mást.
Dale keményen az asztalra csapott valamit. Luke Skywalkert. A
műanyag figura rám szegezte kék szemét.
– Tom szülei szerint nem Tomé, de amikor felkerestük a helyi
játékkereskedőt, aki csupa ehhez hasonló játékot forgalmaz,
elmondta, hogy a fiától nemrégen elloptak egy ilyet egy buliban,
ahol Tom is ott volt. Mindenesetre úgy gondoljuk, hogy amikor Tom
beleesett a folyóba, akkor nála volt. Tudsz erről valamit?
– Nem – feleltem.
Az orvosi köpenyes némán megrázta a fejét.
– A detektor szerint hazudsz, Richard.
– Oké. – Nyeltem egyet. – Akkor azt mondom, hogy Tom ellopta,
és aztán beleesett a folyóba. Most mit mond a gép?
Az orvosi köpenyes megint megrázta a fejét.
Dale a homlokát ráncolta.
– Mi lenne, ha mondanál valamit, ami igaz, Richard? Hogy
hívnak?
– Richard Elauvednek. A köpenyes bólintott.
– Mondj még valamit!
– Tomot a telefon ette meg.
A köpenyes a képernyőt nézte, aztán Dale-re emelte a pillantását,
és bólintott.
Dale állkapcsán megfeszültek az izmok. Olyan keményen
szorította össze az egyik öklét, hogy kifehéredtek a bütykei.
– És Jackkel mi történt?
– Későre járt, és repülnie kellett.
– És ezt láttad?
– Igen.
– Hazament?
– Igen, haza az övéihez, azt hiszem. A köpenyes mindenre
bólintott.
 – Lehet, hogy tett egy kerülőt?
– Kerülőt? Dag… Jack szerette a rovarokat, szóval elképzelhető,
hogy elugrott az erdei házhoz. Most rajzanak a magicicadák, és a
ház körül rengeteg van.
– Tényleg?
– A maguk helyében elővenném azt, aki ott lakik. Ő talán tud
valamit.
– És az kicsoda?
– Asszem, hogy… – Nyeltem egyet. – …Imu Jonassonnak hívják.
A köpenyes megrázta a fejét.
– Tudom, hogy Imu Jonassonnak hívják – javítottam ki magam, és
a köpenyes bólintott.
 Tizenharmadik fejezet
– Szóval ez itt az Éjszakai Ház? – kérdezte Dale, és belesett a kapu
kacskaringós rácsain a megviselt épületre, aminek a tetejéből egy
tölgyfa nőtt ki.
– A könyvtáros, Zimmer asszony szerint így szokták nevezni –
feleltem.
McClelland bólintott.
– Elég elhagyatottnak tűnik – állapította meg Dale. – De szóval
szerinted lakik itt valaki?
Vállat vontam, és figyelmeztető kiáltásra nyitottam a számat,
amikor McClelland a kapukilincs felé nyúlt, és lenyomta. De semmi
sem történt. Belökte a kaput, és a puha füvön felsétáltunk a házig. Be
kell vallanom, hogy most, hogy megvilágította a holdfény, és
eloszlott a köd, jóval kevésbé tűnt fenyegetőnek, mint a múltkor. A
magicicadáknak hírük-hamvuk sem volt, tuti kibulizták magukat, és
visszabújtak a föld alá, vagy máshol folytatták a partit. A tetőgerinc
most nem emlékeztetett ördögszarvra, és az alapzatból kiálló vastag
gyökerek sem hasonlítottak óriáskígyókra. A jól megtermett körzeti
megbízott óvatosan lépett a nem túl bizalomgerjesztő állapotú
lépcső legalsó fokára, majd felment az ajtóhoz. Nem kopogott be
rajta, hanem azonnal lenyomta a kilincset.
– Be van zárva? – kérdezte Dale.
– Beragadt – felelte McClelland.
Mindkét kezével megfogta a kilincset, nekifeszült, és megrántotta.
Az ajtó mély, kelletlen sóhajjal nyílt ki. A mögötte feltáruló
sötétségből nedves levegő áramlott ki. Több helyről csöpögés
hallatszott.
Beléptünk a hatalmas előtérbe, és azonnal visszatért az a rémület,
amit a múltkor is éreztem.
Pusztítás nyomai tárultak elénk. A helyiség közepén felborult
bútorok hevertek egymás hegyén-hátán, mellettük egy kettétört
zongora, és az egész tetején egy festmény. Az aranykeret több helyen
megsérült, a vászon átnedvesedett, pókháló és kosz fedte, ezért
lehetetlen volt megállapítani, mit ábrázolt egykoron. A mintás tapéta
felhólyagosodott, és helyenként levált a falról, és az előtér feletti
galériára vezető széles lépcsőfokok közül több hiányzott.
Dale a zongorát vette szemügyre, McClelland pedig egy ajtón
világított be az elemlámpájával.
– Hát itt aztán biztosan nem lakik senki – szögezte le Dale, és
lenyomott két megsárgult billentyűt a zongorán. A szavai és a
hangszer rozsdás, fülsértően hamis hangja úgy visszhangzottak,
mintha barlangban lettünk volna.
– Dehogynem! – ellenkezett McClelland halkan. – Ez igazából a
tökéletes otthon.
Dale szeme összeszűkült, benyúlt a zakója alá, és – mint egy
filmben – előhúzott egy fényes pisztolyt. Hevesen dobogó szívvel
követtem, amint kinyújtott kézzel és hangtalanul McClelland mögé
lépett, és bekémlelt a válla felett a sötét helyiségbe. Lekuporodtam,
hogy én is be tudjak lesni. Először csak egy apró darabokra
hasogatott ágy maradványait pillantottam meg, aztán feljebb
emeltem a tekintetemet, és megláttam, mire vetül az elemlámpa
fénye. Egy gerendáról fekete alsónadrágnak tűnő valamik lógtak le,
mintha száradnának.
– Tökéletes a denevéreknek.
Ebben a másodpercben megrebbent az egyik alsónadrág. Dale
felkiáltott, és amint az alsónadrág elhúzott a fejünk felett,
pisztolylövésre emlékeztető dörrenés hallatszott. Beletelt egy kis
időbe, amíg rájöttem, hogy tényleg pisztolylövés volt.
Megfordultunk, és a szemünkkel követtük az alsónadrágot, ahogy
nem túl elegáns, rángatózó mozdulatokkal megtesz pár kört az
előtérben, majd eltűnik az emeleten.
Dale megköszörülte a torkát.
– Nem hallottam, hogy azt mondta, hogy „denevér”.
– Akkor honnan tudja, hogy mit mondtam? – kérdezte
McClelland.
– Dedukció – morogta Dale, és visszadugta a pisztolyt a zakója
alá. Átmentünk a szalonba, és rámeredtünk a vaskos tölgyfára.
– Hihetetlen – álmélkodott Dale –, hogy csak úgy átnőtt a padlón
és a tetőn. A természetet tényleg nem lehet megállítani, ha egyszer
valamit a fejébe vesz. Mennyi idős a ház?
 – Tíz éve költöztem ide, és nincs itt családom, szóval nem
ismerem annyira a település történetét – felelte McClelland. – De
azok közül sem tudja senki sem, akikkel beszéltem, szóval annyi
biztos, hogy öreg.
– Van még valami, ami biztos. – Dale hozzám intézte a szavait. –
Hogy nincs itt semmiféle Imu Jonasson. És nemcsak itt, de a
telefonkönyvben sem.
Vállat vontam.
– Pedig én láttam. Itt is, meg a telefonkönyvben is.

– Hazudik a kölyök! – sziszegte McClelland.

Visszamentünk az őrsre. Megint a kibélelt falú helyiségben
ücsörögtem, ők meg az ablak túloldalán lévő szobában beszélgettek.
A hangszigetelés miatt először semmit sem hallottam, csak azt
láttam, hogy a körzeti megbízott dühös képpel fel és alá járkál, Dale
pedig nyugodtan ül egy széken, de aztán megnyomtam egy gombot
az asztalon lévő panelen, és áradni kezdett a hangjuk a fali
hangszórókból.
– Mindenki azt mondja, hogy igazi bajkeverő. – McClelland
ökölbe szorította a kezét, és belecsapott a tenyerébe. – És most itt
állok négy kétségbeesett szülővel és egy egész településsel, akik nem
értik, miért nem jutunk egyről a kettőre. Pedig azért, mert ez a
suhanc nem mondja el az igazat. És nincsenek eszközeink. Túl fiatal
ahhoz, hogy börtönbe küldjük, ahogy kellene, és a kínzás… Hát,
ilyesmit itt nem csinálunk.
– A hazugságvizsgáló szerint igazat mond Imu Jonassonnal
kapcsolatban. Vagyis jobban mondva ő maga azt hiszi, hogy igazat
mond. Hacsak…
– Hacsak mi?
– Hacsak nem teljesen pszichopata.
Felém fordultak, én meg erősen koncentráltam, nehogy
meglássák az arcomon, hogy hallom, amiről beszélnek.
– A pszichopaták még a legmodernebb hazugságvizsgálókat is át
tudják verni – folytatta Dale.
– Ha engem kérdez – felelte McClelland lassan –, akkor szerintem
egy gátlástalan bűnözővel van dolgunk a legrosszabb fajtából, akitől
a társadalomnak meg kell védenie magát.
– Lehet. – Dale megdörgölte az állát. – Meséljen nekem kicsit erről
a Jonassonról!
– Imu Jonassonról? Csak mindenféle szóbeszédet hallottam róla.
Azt tudom, hogy a szülei egy tűzeset során haltak meg, és hogy volt
ott valami gonoszság, ő pedig idehozta magával azt a gonoszságot.
– Nem ő hozta magával! – kiáltottam önkéntelenül, de az én
hangom nem jutott el a másik helyiségbe.
– Javítóintézetbe küldték – folytatta a körzeti megbízott. – Ha jól
tudom, ezután senki sem hallott róla többé. Mindenesetre nekünk
most nem Imu Jonassonnal van problémánk, hanem ezzel az
átkozott Richard Elauveddel. Van ötlete, mit lehetne kezdeni vele,
Dale?
– Küldje el valahová, ahol gondolkozhat kicsit, és magába
szállhat! Pár hét, de legfeljebb néhány hónap elég lesz.
– És mégis hová küldjem?
– Pont az előbb mondta.
– Tényleg? – McClelland a homlokát ráncolta, de hirtelen
felragyogott az arca. – Aha!
Felhívta Jennyt és Franket, hogy beszámoljon nekik az azonnali
intézkedésről, ahogyan nevezte, és felszólította őket, hogy
készítsenek össze néhány ruhát, tisztálkodószereket és bármi mást,
amire szerintük szükségem lehet a javítóintézetben.

Az autó ablakából mezőket, lápot és fákat láttam. Főleg fákat.

Igazából erdőt. Frank vezetett, Jenny a hátsó ülésen ült. Nem
beszéltünk arról, miért részesülök abban a kegyben, hogy elöl
ülhetek, de amúgy is tudtam. Amikor az ember egy isten háta
mögötti javítóintézetbe viszi a nevelt fiát, akkor megengedi, hogy
oda üljön, ahová akar, nagyjából ahogyan a halálraítélt is
megválaszthatja, mit akar utoljára enni. Már három órája mentünk,
és Jenny szerint még három óra volt hátra.
Frank együtt dúdolt a magnóval.
Country roads, take me home, to the place I belong.2
Mintha ott lenne az otthonom, ahová megyünk.
– Nem börtön – biztosította McClelland Franket és Jennyt.
 – De hát az egy börtön! – tört ki Karen, amikor beszámoltam neki
a fejleményekről.
– Egy év hamar eltelik – vigasztalt Jenny.
– De hát az egy egész élet! – háborgott Karen. – És semmit sem
követtél el!
Megígérte, hogy meglátogat, és még meg is ölelt a suli udvarán
Oscar és a többiek szeme láttára. Nagy nehezen visszafojtottam a
sírást, hogy ne adjam meg nekik azt az elégtételt, hogy bőgni látnak.
Senki sem szólt hozzám az osztályból, még Csivit kisasszony sem, és
igazából jobb is volt így, mert valószínűleg nem örültem volna
annak, amit hallok. Egyértelműen látszott az ellenséges arcukon,
hogy örülnek, hogy megszabadulnak tőlem. Mert most már tényleg
féltek tőlem. Én legalábbis féltem volna magamtól.
– Mi az a dedukció? – kérdeztem.
– Dedukció – ismételte meg Frank. Nem siette el a választ. Kivárt
egy egész strófát a dalból, ami nem is zavart, elvégre volt időnk. Túl
sok is. – A dedukció egyfajta logika. Az ember úgy kap választ, hogy
kizár mindent, ami lehetetlen. Az, ami megmarad, lehetséges. És ha
csak egyvalami marad meg, akkor megvan a válasz. Érted?
– Aha – feleltem, és kibámultam az ablakon.
Nagyon is értettem, hogy azt ki kell zárni, hogy valakit megesz
egy telefon, vagy hogy rovarrá változik. És akkor csak egy dolog
marad: egy hazudozó, aki minden valószínűség szerint felelős
legalább egy társa eltűnéséért. Logikus. Annyira logikus, hogy én is
pontosan így gondolkoztam volna. Már ha nem láttam volna a saját
szememmel, hogy a lehetetlen lehetséges.
Jenny percre pontosan eltalálta az érkezésünk időpontját. Talán
azért, mert a tájon egyenesen, egyhangúan keresztülhaladó úton
nem igazán volt sem forgalom, sem kereszteződés, sem változó
sebességkorlátozás.
– Megjöttünk? – kérdeztem hitetlenkedve. Egy mező közepén
álltunk meg.
– Úgy néz ki – válaszolta Frank.
Kiszálltunk a kocsiból. Felhők gyülekeztek az égen, és hideg
széllökések érkeztek.
 – Igen – csatlakozott hozzá Jenny. Megborzongott, és átfogta
magát a karjával.
A fehér, erődre emlékeztető épületet szögesdrót kerítés vette
körül. Sehol egy lélek, csak a kihalt táj és a vigasztalan épület
fogadott minket. A szél meg-meglendítette a kapu fölött lógó táblát,
a tartóláncai csak úgy nyikorogtak. Több betűt eltüntetett vagy
elhalványított az idő vasfoga, de így is el tudtam olvasni a feliratot.
Lieps. Javítóintézet fiatalok számára.
 Tizennegyedik fejezet
McClelland nem hazudott. A Lieps tényleg nem börtön volt.
Azokat, akik figyelték, be vannak-e zárva az ajtók, nem őröknek
nevezték, hanem biztonsági felelősöknek, és azokat, akik ránk
ügyeltek, tanárként, oktatóként, felügyelőként vagy
foglalkozásvezetőként emlegették. Nem a büntetésünket töltöttük,
hanem felfogott minket a szociális biztonsági háló, amivel
kapcsolatban többször hangsúlyozták, hogy jobban tesszük, ha
megbecsüljük. Ha az ember megszegte a rengeteg belső szabály
egyikét, nem megbüntették, hanem „korrekcióban” részesült, vagy
elveszítette a kiváltságait, például nem mehetett ki a szabadba, vagy
egyedül kellett ücsörögnie egy helyiségben. Amennyire tudom, nem
alkalmaztak sem verést, sem más fizikai fegyelmezőeszközt, de
közbeavatkoztak, amikor valaki nem tudott uralkodni magán – és
ahol ennyi félresiklott életet zsúfoltak össze, ott természetesen
rendszeresen történt ilyesmi. A bilincshasználatot nem
engedélyezték, de a kötözést igen. Például hozzákötözhették az
embert egy székhez vagy az ágyához, mindezt persze a saját
biztonsága érdekében. Esténként gyakran forgolódtam álmatlanul,
és a távoli sikolyok hallatán azon töprengtem, hogy vajon belőlem is
ez lesz-e, ha nem szabadulok ki innen időben.
Amikor szülők vagy rokonok jöttek látogatóba, körbevezette őket
az igazgató. Benézhettek az osztálytermekbe, a műhelyekbe, ahol
azok tevékenykedtek, akik nem jeleskedtek a tanulásban, és a
tornaterembe, ahol egymásnak ugorhattunk, hogy kitomboljuk
magunkból az agresszió javát. Sehol sem voltak rácsok, fegyverek és
egyenruhák. Az intézmény lakói – nem fogvatartottak voltunk,
hanem lakók – a saját ruhájukat viselhették. Az épületek pont olyan
sivárnak bizonyultak, mint a táj, de ragyogtak a tisztaságtól, és a
falaik fehérségére sem lehetett kifogás, mert a takarítás és a festés a
fő foglalatosságaink közé tartozott. Kívülről nézve a Lieps sima
bentlakásos iskolának tűnhetett, de mi, akik belülről ismertük,
tudtuk, hogy nagyon nem az.
 A fiúk és a lányok egyetlen kivételtől eltekintve szigorúan
elkülönítve aludtak. Victor és Vanessa Blumenberg ikrek voltak.
Senki sem indokolta meg soha, miért nem kell külön részlegen
aludniuk, de erre nem is volt szükség. Ugyanis, ha egy óránál több
időt töltöttek egymás nélkül, őrjöngeni kezdtek. Sehogyan nem
lehetett leállítani őket, és tekintve a méretüket és erejüket, a
tombolásukat mind a berendezés, mind a személyzet megsínylette.
Az igazgató végül úgy döntött, hogy a legjobb lesz meghátrálni és
engedélyezni nekik, hogy megosztozzanak egy szobán, méghozzá
édes kettesben. Nem is akadt volna jelentkező lakótársnak, ugyanis
az a pletyka terjedt el, hogy az ikrek úgy vélték, az öccsük túl sok
figyelemben részesül, ezért alvás közben megfojtották egy párnával.
De pletykákból sosem volt hiány.
Azt is pusmogták, hogy Victor és Vanessa nem is hogy egy-, de
félpetéjűek. Meg hogy túl korán születtek, és össze voltak nőve a
csípőjüknél, és ezért van az, hogy mindketten sántítanak, az egyikük
a bal, a másikuk a jobb lábára. És hogy egy agyon osztoznak, ezért
történik meg olyan gyakran, hogy mozdulatlanná merevednek, és
bambán, elködösült pillantással, elnyílt szájjal merednek maguk elé.
Nem beszéltek túl sokat, még egymással sem, de enélkül is remekül
elvoltak, mert állítólag telepatikusan kommunikáltak.
De hát ez biztos csak mendemonda.
Nagyon reméltem, hogy csak mendemonda.
Mert végül az ő szobájukba kerültem, így hárman lettünk. A többi
szobában négyesével aludtak. Nálunk ketten voltak egy ellen. Az
első hetekben egy szót sem szóltak hozzám, még csak rám sem
néztek, mintha ott sem lettem volna. Ez nem is zavart. Éberen
aludtam, és mindig szemmel tartottam a párnákat.
Oktatást a Liepsben is kaptam, bár a tanárunk már régen feladta,
hogy bármire megtanítson bennünket. Úgy tűnt, már annak is örül,
ha úgy telik el egy nap, hogy senki sem kap dührohamot, nem sérül
meg, és nem lesz hülyébb annál, mint ahogyan érkezett. Suli után
megkajáltunk az étkezőben, aztán sétálhattunk egyet. Az időjárás
soha nem változott, szürke volt, és fenyegető, de az acélszínű
felhőkből soha nem esett eső. Esténként a többiek pingpongoztak,
vagy a tévé előtt tespedtek, én pedig elvonultam valahová, vagy
bevettem magam a könyvtárba. Karentől rákaptam a könyvek ízére.
A napok pont olyan hosszúnak és egyhangúnak tűntek, mint az
idevezető út Ballantyne-ból, de egyszer csak változás állt be az
életemben. Egy hétre egyedül maradtam a szobánkban. Victor bevert
egyet a szakácsnak egy hentesbárddal, miután a szakács
meggyanúsította, hogy ellopta a tárcáját (ami Victornak
természetesen álmában sem jutott volna eszébe), és amikor a szakács
vérző arccal a földre rogyott, Vanessa jól belerúgott, talán hogy
támogassa a testvérét. Ezután külön-külön bezárták őket egy kis
helyiségbe (amit szigorúan nem cellának neveztek), ahol egész nap
egy szál magukban kellett lenniük (de ezt nem izolációként
emlegették), és éjszakánként hallottuk az ordításukat. Mire
visszakerültek hozzám, megváltoztak. Mintha megtörtek volna,
mindig leszegték a fejüket, és már nem néztek levegőnek, sőt,
kitértek előlem, amikor keresztezte egymást az utunk.
Vanessa egy este megkérdezte, mit olvasok. Annyira
meglepődtem, hogy hozzám szólt, hogy először azt hittem, rosszul
hallottam, de amikor felnéztem a könyvemből, láttam, hogy lefelé
néz a háromemeletes ágyunk legfelső emeletéről. Azt feleltem, hogy
Pillangó a címe, és egy pasasról szól, aki meglóg egy börtönszigetről.
Victor felnyögött:
– Meglógni!
Attól fogva rövid beszélgetéseket folytattunk. Vagyis csak
egyfajta beszélgetést, ami mindig ugyanarról szólt. A meglógásról.
Victor és Vanessa ki akartak szabadulni. Muszáj kiszabadulniuk,
ismételgették. Mert bent meghalnak. Amikor megkérdeztem, hová
akarnak szökni, és biztosak-e abban, hogy kint jobb lesz nekik,
értetlenkedve, üveges szemmel meredtek rám, amit úgy
értelmeztem, hogy vagy idiótának tartják a kérdésemet, vagy még
soha nem gondolkodtak el rajta. Végül Vanessa a következő választ
adta:
– Kint legalább nem tudnak elválasztani minket egymástól.
– Segítened kell! – szólított fel Victor.
– Nekem? Vanessa bólintott.
– De honnan szeditek, hogy tudok segíteni?
– Te tudsz arról olvasni, hogyan lehet meglógni – felelte Victor.
 – De hát ti is tudtok…
– Nem! – szakított félbe Victor. – Mi nem tudunk. Segíts!
Különben… Most először láttam mást a szemében, mint végtelen
ürességet.
Valami kemény és gonosz csillant meg benne.
Nyeltem egyet.
– Különben?
– Kinyírunk – közölte Vanessa. – Azt tudjuk, hogy kell.
– Tényleg? A szakács túlélte.
– Mert hagytuk – jelentette ki Victor halkan. – Vasárnapig van
időd.
– Vasárnapig? De hát az csak négy nap!
Victor hunyorgott, lenézett az ujjaira, az ajka némán mozgott a
nagy erőfeszítéstől.
– Bizony – állapította meg.

Nem mintha lehetetlen lett volna meglógni a Liepsből. Még csak

nem is lett volna különösen nehéz átjutni a kerítés túloldalára.
Onnantól viszont más lett a helyzet. Ha lett volna valaki, aki autóval
vár minket, akkor talán ment volna. Nagy távolságot kellett
megtenni teljesen nyílt terepen a következő lakott településig, és a
Lieps közelében senki sem vett volna fel stoppoló tiniket. Inkább
riadót fújtak volna.
Ezért olyan tervet kellett kovácsolnom, ami nemcsak a kijutást
teszi lehetővé, hanem a továbbhaladást is.
A megoldás a kukásautó lett.
Péntek reggelente jött, így aztán két nappal az ultimátum után
kióvakodtam a konyha mögötti udvarba, amikor betolatott. Néztem,
amint két pasas odagurítja a kilenc zöld kukát az autóhoz, és egymás
után egy emelőszerkezetre teszi őket. Az egyikük megnyomott egy
gombot a gép oldalán, a másik pedig csípőre tett kézzel figyelte,
hogy a kuka a levegőbe emelkedik, megfordul, és megszabadul a
tartalmától. Mindezt a hidraulika zümmögése kísérte. A kukák
egyszer egy méteresek voltak, és a pasasok mellkasáig értek.
Odamentem hozzájuk, és sima érdeklődést színlelve feltettem
nekik pár kérdést. Lelkesen válaszoltak. Aznap este előadtam az
ikreknek a tervemet.
– Szóval külön kukában leszünk bezacskózva – ismételte meg
Victor.
– Igen – feleltem. – Két kukát begurítunk a konyhába, és
kivesszük belőlük a szemetet, hogy beférjetek. Bekötöm a
szemeteszsákotok száját, és visszatolom a kukákat a helyükre.
Persze szúrok pár lyukat a zsákokba, hogy kapjatok levegőt. És
fontos, hogy meg sem szabad nyikkannotok, amikor földet értek a
kukásautóban, mert a kukások végig figyelnek.
Olyan hevesen bólintottak, hogy az ágy felnyikordult.
– Az evansi szeméttelepen borítanak ki benneteket – folytattam. –
Evans innen három mérföld, onnan már nyugodtan stoppolhattok,
vagy felszállhattok egy buszra, mert úgysem feltételezi senki, hogy
odáig el tudtok keveredni.
Kis idő múlva megint nyikorgást hallottam, aztán hosszú szünet
után Victor szólalt meg.
– Addig még hét nap van hátra.
– Igen.
– Négyet kaptál.
– Arra, hogy tervet csináljak, nem arra, hogy meglógjatok.
– Négy. Hét nap hosszú idő.
– Hát, ha kinyírtok, akkor nem lesz, aki beköti a zsákotokat.
Megint hosszú szünet következett, aztán furcsa, addig sosem
hallott hangok hallatszottak mindkét felettem lévő ágyból:
horkantások, szaggatott lélegzetek és olajozatlan zsanérok
nyikorgásának a keveréke. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem,
hogy az ikrek nevetnek.

Vasárnap váratlan látogatóm érkezett. Karen.

Az étkezőben ültünk le. Ott volt nála a jegyzetfüzete, és szokás
szerint kérdezett, nem mesélt. Hogy vagyok, mivel töltöm a
napjaimat, kikkel lakom együtt, milyen a kaja, az ágy, a könyvek,
amiket olvasok. Leírta a válaszaimat, hogy milyen bezárva lenni,
miről álmodom éjszakánként, mit gondolok, miért nem hisz nekem
senki. És hogy még mindig ugyanúgy emlékszem-e a történtekre,
vagyis hogy Tomot megette a telefon, Dagi pedig bogárrá változott.
 – Miért írod le? – akartam tudni.
Karen körbepislantott, mintha attól tartana, hogy kihallgatnak
minket a szinte üres étkezőben, majd közelebb hajolva suttogta:
– Ki akarom bogozni az Imu Jonassonnal kapcsolatos rejtélyt.
– Miért?
Rövid habozás után válaszolt.
– Mert neked jó lesz, ha megtaláljuk, Richard. És nekem is. Sőt,
mindenkinek.
– Mindenkinek?
– Igen.
– Miért?
– Mert asszem, veszélyes lehet, ha nem csinálunk semmit sem.
– Ezt meg hogy érted? Még halkabban folytatta.
– Zimmer asszony elhallgatott valamit.
– Mit?
– Imu Jonassont nem azért küldték intézménybe, mert
patkányvért ivott, meg rossz szaga volt, meg elcsórt egy bicajt.
Hanem mert rágyújtotta a házat a szüleire.
– Micsoda?
– Mindketten bennégtek.
– Komolyan?
Karen bólintott, betette a rózsaszínű csatot a jegyzetfüzetébe, és
becsukta.
– Olvastam a helytörténeti krónikában. Vagyis hát Imut nem
említették, csak azt írták, hogy tűz volt, és hogy kik haltak meg.
Most viszont szerintem visszatért Ballantyne-ba.
– Megmondtam! – tört ki belőlem, de halkabban folytattam, mert
a foglalkozásvezető felénk pillantott. – Megmondtam, hogy volt
valaki a házban.
– Nem lehetsz biztos benne, hogy Imu volt az, Richard.
– De! – Nem igazán tudtam, hogyan magyarázzam el, mégis
megpróbáltam. – Ráismertem.
Karen szeme elkerekedett.
– Honnan?
– Nem tudom. – A homlokomra szorítottam a tenyeremet.
Forrónak éreztem, mintha lázas lettem volna. – Csak azt tudom,
hogy már láttam valahol az arcát.
– Beteg vagy? – Karen szemében aggodalom villant.
– Dehogy! Csak kicsit sok minden történik körülöttem. Kint
megszólalt egy autó dudája.
– Körülöttem is – felelte Karen. – És úgy hallom, hogy várnak
rám.
– Kicsoda?
Annyira meglepődtem a látogatásán, hogy el sem gondolkoztam
azon, hogyan juthatott ide.
– Oscar. – Karen elmosolyodott, és visszatette a füzetet a
táskájába.
– Oscar? De hát még nem töltötte be a tizenhatot. Nem vezethet
autót.
– Nem a városban vagyunk, szóval nem vesszük annyira
komolyan az ilyesmit, Richard. Már elmúlt tizenöt, és elkezdte a
tanfolyamot.
– Aha! Hume-ba is elvitt?
– Hume-ba?
– Moziba. Hogy megnézzetek egy olyan régi filmet, amit annyira
szeretsz.
A legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet, de már késő
volt. Mindenesetre megkönnyebbültem, amikor Karen megrázta a
fejét. Érdekelt volna, hogyan tudta rávenni Oscart, hogy hozza el.
Mondjuk Oscar nyilván úgy gondolta, hogy ha Karen mindenképp
el akar jönni, akkor jobb, ha ő is itt van, hogy vigyázzon rá.
Karen felállt. Kikísértem a kerítésig, ahol egy biztonsági felelős
kinyitotta a kaput. Karent egy Ford Granada várta. Tettem egy lépést
előre, és láttam, hogy rájött, hogy meg akarom ölelni. Megelőzött, és
kezet nyújtott.
– Vigyázz magadra, Richard!
Amikor a kocsi elindult, porfelhőt hagyott maga után. Nyári
szellő fújt, és a színtelen, egyhangú táj felett a szokásos szürke
felhőtakaró húzódott. Nem volt sem hideg, sem meleg, sem sötét,
sem világos.
 Tizenötödik fejezet
Karen látogatása után ólomlábakon vánszorogtak a napok. A
kedvem a szokásosnál is rosszabb volt, az ikrek közelgő szökése sem
örömmel, sem izgalommal nem töltött el.
Az egyik éjjel azt álmodtam, hogy a tűztorony tetején állok. Sötét
vett körül, a parkolóban csak a tűzoltóautó tetején forgó kék fény
világított. Alig tudtam kivenni az embereket, de a hangjukat annál
jobban hallottam. Sokan voltak, és kórusban kiáltozták:
– Ugorj, ugorj, ugorj!
Engedelmeskedni akartam, de hogyan lehetek biztos benne, hogy
jót akarnak?
– Ugorj, ugorj, ugorj!
Talán csak végig akarják nézni, hogy leesek a magasból. Vagy
éhesek, és meg akarnak enni. Vagy igazuk lehet? Ugornom kell, ha
meg akarok menekülni? Talán nincs választásom. De nehéz ugrani,
nehéz bízni másokban. Mielőtt döntöttem volna, felébredtem.
Napközben nem gondolkoztam túl sokat az álmomon, de amikor
lefeküdtem, megint hallottam a hangokat. Mintha énekeltek volna,
én pedig velük együtt dúdoltam.
– Ugorj, ugorj, ugorj!
De aztán rájöttem, hogy a dallam szomorú, és elhallgattam.
Aztán szerdán, két nappal a szökés előtt levelet kaptam, ami
teljesen felforgatott mindent.
A Liepsben Lucas volt az egyetlen, akivel a feltétlenül
szükségesnél többet voltam hajlandó beszélgetni. Már negyven éve
dolgozott ott, gondnok és könyvtáros is volt egyben. Általában
könyvekről beszélgettünk. Ő tette elém a levelet az asztalra az
olvasóteremben.
– Lányírás – közölte, és magamra hagyott. Karen küldte.

Kedves Richard!
Imu Jonasson nyomában vagyok! Azt hiszem, tudom, hol van, de
szükségem van a segítségedre, mert csak te tudod, hogy néz ki. Szerinted
kaphatsz engedélyt arra, hogy pár napra ide gyere?
A te Karened
 Ui. Tudom, hogy a múltkori búcsúnk kicsit hűvösnek tűnhetett, de
Oscar figyelt minket. A fejébe vette, hogy neki és nekem járnunk kell, és
nem volt kedvem rossz hangulatban tölteni a hosszú hazautat. Persze egy
ölelés nem jelenti azt, hogy te és én járunk, de tudod, hogy az Oscarhoz
hasonló vezető típusok mennyire féltékenyek tudnak lenni.

Többször elolvastam a levelet. Egész pontosan tizenkétszer. És a

következő gyors elemzést hoztam össze:

• Karen úgy szólított meg, hogy „Kedves Richard!”, és nem úgy,

hogy „Szia, Richard!”, amit szerintem én írtam volna, ha én küldöm
a levelet. Szóval hogy „Szia, Karen!”.
• Karen igazából szeretett volna megölelni.
• Karen úgy gondolja, hogy én nem vagyok alfahím.
• Karen kiemelte, hogy egy esetleges ölelés baráti lett volna, és
ezt én is kiemeltem volna. De én azért, mert rettegtem volna,
méghozzá nem amiatt, hogy talán félreérti, hanem amiatt, hogy
nagyon is jól érti.
• Karen kiemelte, hogy nem akar Oscarral járni. Azért, mert úgy
gondolja, hogy féltékeny vagyok, amiért Oscar hozta el? Miért veszi
tekintetbe az érzéseimet?
• Karen nem akarja, hogy Oscar féltékeny legyen. Miért veszi
tekintetbe az érzéseit?

A kezembe temettem az arcomat. Istenem, micsoda káosz!

Megint végigolvastam a levelet. És úgy döntöttem, az a
legfontosabb, hogy Karen azt akarja, hogy menjek vissza Ballantyne-
ba.
– Jó hírek? – Lucas cinkosan rám mosolygott, és a kezembe
nyomta a seprűt, ami azt jelentette, hogy az esti zárás előtt fel kell
sepernem.
– Egy barátnőm Ballantyne-ból – feleltem. – Szeretné, ha
meglátogatnám.
– És te szeretnéd meglátogatni?
– Nagyon.
 – Hát akkor… – Lucas elvette tőlem a seprűt. – Engedélyre lesz
szükséged.
– És lehet engedélyt kapni?
– Családlátogatási kérvényt kell írni. Ha az ember nagyjából jól
viselte magát, akkor a hétvégi engedélyeket szinte mindig megadják.
Ülj le, hozok papírt és tollat.
Engedelmeskedtem.
Lucas felsepert, én pedig írtam egy rövid kérvényt.

Az igazgatónak.

Engedélyt kérek arra, hogy a következő hétvégén meglátogathassam a

nevelőszüleimet Ballantyne-ban. Jelzem, hogy a viselkedésemre nem volt
panasz.
Üdvözlettel:
Richard Elauved

– Jó lett – állapította meg Lucas a seprűre támaszkodva. – Add le

a titkárságon, én meg írok ajánlást, ha esetleg mégis szükség lesz rá.
Felpattantam, a lábam szinte magától vitt az irodaépület felé. A
kapuban ülő biztonsági felelős követett a pillantásával, a toronyban
lévő kollégája pedig még egy távcsövet is a szeme elé illesztett. Nem
szoktak hozzá, hogy a lakók így szaladjanak.
Becsengettem a hosszúkás, kétszintes épületbe. Monroe asszony
fémes csengésű hangja szólt bele a kaputelefonba. Előadtam, mi
járatban vagyok, és pár másodperccel később megjelent, hogy
beengedjen. Túlsúlyos, morcos, nevetséges kinézetű asszonyság volt,
akinek a szájából soha nem hiányzott a rágógumi, és bármilyen
apróság miatt kikelt magából. Fennen hangoztatta, hogy a férfiak
által uralt világban a nőknek csak az a kiváltság jut, hogy
büntetlenül felpofozhatnak pár szemtelen kölyköt. Felé nyújtottam a
papíromat. Rápillantott, és a lépcső felé bökött. Kérdő tekintettel
néztem rá.
– Gyerünk, szedd a lábad! Én épp eleget futkosom amúgy is –
sziszegte.
 – Az igazgató irodájának piros az ajtaja. Ne húzd az időt! Húsz
másodpercet kapsz.
Felrohantam a lépcsőn, és bekopogtam. Úgy hallatszott, hogy az
igazgató telefonál. A hangja bársonyosan csengett, mint mindig, de
főleg, amikor dühös volt. Még egyszer megkocogtattam az ajtót.
Várakozás közben szemügyre vettem a folyosó falán függő,
bekeretezett fényképeket. Az évszámoktól eltekintve a
megszólalásig hasonlítottak egymásra. Negyven-ötven fő ácsorgott a
főbejárat előtti lépcsőn, nyilván a Lieps lakói és alkalmazottai. Az
igazgató odabent igenezett és hátperszézett a telefonba, de a léptei
mintha közeledtek volna hozzám. A szemem ekkor megakadt egy
arcon az ajtóhoz legközelebb lógó fényképen. Igazából ha nem kép
lett volna, azt mondanám, hogy az arc szeme akadt meg rajtam.
Azonnal tudtam, hogy nem kellene meglepődnöm, mégis úgy
éreztem, mintha valaki jégcsapot döfött volna a gyomromba.
A sápadt arc egyenesen a lencsébe és rám meredt. Ugyanígy
bámult az erdei házból is, csak ott a keretet az ablak biztosította.
A vérvörös ajtó kinyílt, és ott állt az igazgató. Magas volt, és
vékony, és a pillantásában szelídség honolt, amivel először
mindenkit meg tudott vezetni.
– Megértem az aggodalmát, Larsson asszony – mondta a
kagylóba.
A telefon csavarodó zsinórja rezegve feszült a füle és az
íróasztalon lévő készülék között. Az iroda meghökkentően kicsinek
bizonyult. Az igazgató ránézett a kezemben lévő papírra, gyorsan
végigmért, bólintott, de nem vette le a kagylót a füléről, és az
orromra csukta az ajtót. Visszafordultam a falon lógó fénykép felé. Ő
volt az. Leszaladtam a lépcsőn.
– Huszonöt másodperc – fogadott Monroe asszony ingerülten, és
jól megtermett testével elállta az ajtónyílást. – Loptál vagy
tönkretettél valamit?
– Ma nem – feleltem.
Monroe asszony felhúzta a szemöldökét, és már készítette a jobb
tenyerét, miközben vörösre festett ajka dühös fintorra húzódott, de
aztán remegni kezdett a tokája, és elvigyorodott. Oldalra lépett.
Lucas még sepregetett, amikor visszaértem a könyvtárba.
 – Lakott itt egy bizonyos Imu Jonasson? – kérdeztem elfúló
lélegzettel.
– Miért kérdezed? – nézett fel.
– Az előbb láttam róla egy fotót.
– De hát akkor tudod a választ, szóval felesleges volt
megkérdezned.
– De csak felnőttként láttam, és az emberek változnak.
– Biztos vagy ebben?
– Te nem?
Lucas mélyet sóhajtott.
– Hát, azért dolgozom itt, mert remélem, hogy így van, vagy
legalábbis azt remélem, hogy a fiatalokat meg lehet javítani. De az
embert a rossz napokon megszállják a kétségek.
– Emlékszel Imu Jonassonra?
– Persze.
– Mi történt vele?
– Hát azt itt senki sem tudja.
– Ezt meg hogy érted?
Lucas még mélyebbet sóhajtott, és nekitámasztotta a seprűt a
falnak.
– Kérsz egy teát?
 Tizenhatodik fejezet
– Az elmúlt negyven évben rengeteg fiatalt láttam itt jönni és
menni. – Lucas még nem nyúlt hozzá a teájához. – Az olyan öregek,
mint én, persze nem emlékeznek mindegyikükre, de Imu Jonassont
nem lehet csak úgy elfelejteni. Itt találkoztam vele először. Mágiáról
szóló könyvet keresett.
– Fekete szómágiáról?
– Igen, pontosan. De itt nincsenek ilyen könyvek.
– Milyen könyvek?
– Olyanok, amik… ötleteket adhatnak a fiataloknak. Mondjuk
akkor még nem tudtam, hogy Imunak már régóta olyan ötletei
vannak, amiket én még csak elképzelni sem tudok.
– Mint például?
– Imu Jonasson nem egyszerűen egy tönkretett fiú volt, Richard.
Hanem gonosz is. Érted? Gonosz. – Lucason látszott, hogy fontos
neki, hogy megértsem. – És a gonoszsága még itt van ezek között a
falak között. Amikor meglógott, mindenki megkönnyebbült. Senki
nem említette egy szóval sem, de köztudott volt, hogy az igazgató
csak két nappal később jelezte az eltűnését, hogy minél kevesebb
esély legyen arra, hogy megtalálják és visszahozzák.
– És nem találták meg?
– De nem ám! Belekortyoltam a teámba.
– És milyen gonoszságot követett el?
Lucas karba tette a kezét, és egyértelmű volt, hogy erősen töri a
fejét.

Elfordította a kulcsot a rozsdás zárban, és kinyitotta az ajtót. A

pince hideg levegője az arcomba csapott. Amikor beléptem az alig
kétszer két méteres zugba, pókháló tapadt az orromra. Az egyetlen
bútor egy keskeny ágy volt.
– Itt tartottuk. Egyfajta… – Lucas jobb szót keresett, de végül
feladta. – …izolációban. Azokat hoztuk le ide, akik erőszakoskodtak.
De miután megszökött, már csak háromszor zártunk ide bárkit is, és
aztán a vezetőség úgy döntött, hogy ezt a helyiséget többé nem lehet
használni.
 – Miért?
– Mert az a három lakó, akik Imu után kerültek ide, kivétel nélkül
mind öngyilkosságot kíséreltek meg egyetlen itt töltött nap után. Az
első kettő mindenféle szót és mondatot mormolt a reggelinél, és
később az egyik megpróbálta felkötni magát a szobájában, a másik
pedig leugrott a tetőről, de túlélte.
Megborzongtam. Öngyilkosság? Az ablaktalan helyiségben sötét
volt, a festék több helyen lepattogott, és a falon lévő karcolások arról
árulkodtak, hogy az ide bezártak közül legalább egyvalaki
becsempészett magával valahogyan egy kést. Mondjuk a Lieps látott
már ennél durvább vandalizmust is.
– Arra jutottunk, hogy olyan szavakat ismételgettek, amiket Imu
karcolt rá ezekre a falakra – folytatta Lucas. – Az lenne a legjobb, ha
nem néznéd őket túl hosszan…
Most, hogy a szemem hozzászokott a sötéthez, láttam, hogy a
karcolások szavak és számok. Imu teljesen teleírta a falakat, sőt még
a plafont sem hagyta üresen. Kérdő mozdulattal mutattam a fejünk
fölé.
– Fogalmunk sincs – felelte Lucas. – Nem volt itt semmi sem,
amire felállhatott volna, hogy elérje a plafont. És éles tárgy sem volt
nála. Csak azt tudjuk elképzelni, hogy a körmével csinálta.
– A körmével? – ismételtem meg hitetlenkedve.
– Nincs más ötletem.
Automatikusan olvasni kezdtem, de észbe kaptam, és gyorsan
elfordítottam a falról a pillantásomat.
– Mi lett a harmadikkal, aki Imu után került ide?
– Kifestettük a helyiséget, hogy ne látszódjanak a szavak, de mire
másnap lejöttünk, foggal-körömmel lekaparta a festéket, és
megpróbálta szétverni a fejét a falon. Mintha meg akart volna
szabadulni attól, ami benne volt. Minden csupa vér volt…
Nyomorult. Ha a fal téglából lett volna… – Lucas a fejét ingatta.
– És aztán megint mindent lefestettetek?
– Csak egy rétegben, mint látod. Szakembereket hívtunk, de az
első réteg után letették a munkát, és nem voltak hajlandóak
visszajönni. Ezért inkább zárva tartjuk, és…
 Lucas összerezzent, mintha meghallott volna valamit, amit én
nem.
– Azt nem mondtad el, hogyan szökött meg.
– Mert fogalmunk sincs. – Lucas végignézett a félhomályos
folyosón, amit a plafonról lógó meztelen villanykörte nem igazán
világított meg. – Reggel lejöttünk érte, az ajtót zárva találtuk, de
Imunak híre-hamva sem volt. Állítólag nem engedte ki senki sem. A
szolgálatban lévő biztonsági felelősök megesküdtek, hogy egész éjjel
ébren voltak, és se nem hallottak, se nem láttak egyetlen élő lelket
sem elmenni, eltekintve egy szarkától, ami a holdfényben elrebbent a
főépülettől, aztán pedig átrepült a kerítés felett. Nem mintha a
szarkáknak lenne lelkük, szerintem csak azért említették meg, mert
amúgy itt nincsenek szarkák.
– Nem lehet, hogy az igazgató engedte ki, hogy megszabaduljon
tőle?
– De, lehet. – Lucas úgy erőltette a szemét, mint aki lát valamit a
folyosó végén. – Te, Richard, menjünk fel!
Csak akkor szólalt meg megint, miután bezárta a pincébe vezető
lépcső ajtaját.
– Örülnék, ha nem mondanád el senkinek, hogy lehoztalak ide.
Nem arról van szó, hogy ne lenne szabad, de nem akarok félelmet
kelteni egy olyan helyen, ahol ennyi labilis lélek van.
– Rendben – feleltem, és nem tettem fel a logikus kérdést, hogy ha
nem akar megijeszteni olyanokat, mint én, akkor miért mutatta meg
a helyiséget.

Aznap éjjel Karenre gondoltam. Hogy minek jutott a nyomára.

Meg a fényképen lévő arcra, ami mintha rám meredt volna. És
végül, pont, mielőtt álomba merültem volna, egy erdőben rikoltó
szarkára. Felriadtam, legalábbis azt hiszem, hogy felriadtam, mert a
folyosón megcsörrent a telefon. Hegyeztem a fülemet. Victor és
Vanessa tovább szuszogott. Keltsem fel valamelyiküket? Nem.
Korán lefeküdtek, hogy kipihenjék magukat a holnap ebéd utánra
tervezett szökésre, amit a sok esemény közepette majdnem el is
felejtettem. Hiába vártam, hogy elhallgasson a csörgés. Tom óta
kerültem a telefonokat, de a csörgés olyan kitartó és erőszakos volt,
hogy úgy éreztem, ha nem marad abba, vagy valaki nem veszi fel,
megbolondulok. Kikászálódtam az ágyból, és mezítláb kióvakodtam
a folyosóra a hideg padlón.
A telefon a vécé és a vészkijárat között volt a falon. Csak fogadni
lehetett rajta hívásokat, méghozzá olyanokat, amiket a titkárságról
kapcsoltak. Általában szülők, barátok és barátnők keresték azokat,
akiknek voltak ilyen kapcsolataik. Frank és Jenny többször hívtak,
de mindig kitaláltam valami kifogást, hogy miért nem tudok a
telefonhoz menni, és azt üzentem nekik, hogy majd a havi
látogatásukkor beszélünk. Nem csodálkoztam, hogy az éjszaka
kellős közepén csörög a telefon, amikor senki sincs az irodában,
ahogyan az ember álmában sem ütközik meg azon, hogy tud
repülni, vagy hogy az ég zöld. Mégis felállt a hátamon a szőr, és
egyre kelletlenebbül lépdeltem az átható hangon csörgő, fekete
készülék felé.
Tétováztam. A kezem nem volt hajlandó felemelkedni, a lábam
vissza akart menni a szobába, a meleg ágyba.
A csörgés egyre hangosabb lett. Hogy lehet, hogy senki más nem
jött ki a folyosóra? A rezgő műanyagra meredtem.
És felvettem. Visszafojtott lélegzettel emeltem a kagylót a
halántékom felé, de nem érintettem hozzá a fülemhez.
– Halló? – szóltam bele remegő hangon.
Valaki beszívta a levegőt. Puha, magas hangot hallottam, amiről
először el sem tudtam dönteni, férfi-e, vagy nő.
– Csak az igazat mondom.
– Halló? – ismételtem meg.
– Be akarok menni. – Férfihang. – Te pedig kinyitod az ajtót. Mert
az enyém vagy. Csak az igazat mondom.
– Én…
– Ezt nem bírják elviselni. Az igazságot. Nem akarják beengedni.
– Mennem kell – feleltem, és már majdnem letettem, amikor a
hang kimondott egy nevet. – Mi? – nyögtem, pedig értettem.
– Karen – ismételte meg a hang.
– Mi van vele?
– Azt hiszi, hogy megtalál. De én fogom megtalálni őt.
– Ezt meg hogy érti? Ki maga?
É
 – Tudod jól. Égni fog. Az, akit szeretsz, égni fog, te meg tétlenül
fogod nézni. Mert kicsi vagy, és gyenge, és gyáva. Hulladék. Hallod?
Hulladék vagy. És most nyisd ki!
Lecsaptam a kagylót. Egész testemben remegtem, mintha beteg
lennék, és magas láz kínozna. A telefon felett egy szót karcoltak a
falba. Ráismertem az írásra, és összeszorítottam a szemem, mielőtt
elolvashattam volna. Vadul ziháltam. Vissza kell mennem a szobába.
Lehunyt szemmel, a falat tapogatva botorkáltam végig a folyosón. A
szívem hevesen vert, a fülemben visszhangoztak a szavak. Hulladék.
Égni fog. Hulladék. Égni fog. Ne nézd, ne olvasd! A levegőt
hidegnek és nedvesnek éreztem, és akkor az ujjaim beleakadtak
valamibe, amiben egy ajtóra ismertem. Meglett a kilincs is.
Lenyomtam, és magam felé húztam.
Az ajtó zárva volt.
Kinyitottam a szemem. Nem a szobám előtt álltam. Körbenéztem.
Valahogy visszakerültem a pincébe, és annak a helyiségnek az ajtaját
találtam meg, ahová bezárták Imut. A zárban ott volt a kulcs.
Hulladék. Égni fog. Hulladék. Megragadtam a kulcsot,
elfordítottam, és kinyitottam az ajtót. Belemeredtem a sötétségbe.
Nem láttam, de éreztem, hogy valaki lélegzik bent. Elengedtem a
kilincset, és futásnak eredtem. Rohantam. De a lábam mintha
beleragadt volna valamibe. Hulladékba. És egyre mélyebbre
süllyedtem benne.

Összerándulva riadtam fel. Valami megváltozott a szobában. A

fény. Az ablak felől érkezett. Felkönyököltem, kinéztem, és
megállapítottam, hogy a Liepsbe érkezésem óta először süt a nap.
Victor és Vanessa a lábukat lóbálták felettem.
– Hallottátok, hogy az éjjel csörgött a telefon? – kérdeztem, és a
szememet dörgöltem.
Némán rázták a fejüket.
– Jól van. Csak biztos akartam lenni benne, hogy álmodtam. –
Kimásztam az ágyból, és öltözködni kezdtem.
– Csak húsz perccel ebéd után gyere a konyhába! – szólított fel
Vanessa. – A szakácsok addigra elmennek lefeküdni.
 Bólintottam. Megszámlálhatatlan alkalommal átvettem az
ikrekkel a viszonylag egyszerű tervet, és mostanra rászoktak arra,
hogy ismételgetik a részleteket, és úgy parancsolgatnak, mintha az
egész az ő fejükből pattant volna ki.
Reggelinél megkérdeztem pár társunktól, akik a közelünkben
aludtak, hogy hallottak-e telefoncsörgést az éjjel, és amikor ők is
nemmel válaszoltak, elhessegettem az egészet.
Az órákon csak ímmel-ámmal figyeltem, mert gondolatban
megint átvettem Karen levelét szóról szóra. Azon gondolkoztam,
hogyan menjek Ballantyne-ba, amikor majd jóváhagyják a
kérelmemet. Buszt még nem láttam a környéken, de az országúton
csak vannak. Talán Lucas elvisz odáig kocsival. Hirtelen belém
villant, hogy ha kiderül, hogy segítettem meglógni az ikreknek,
akkor búcsút inthetek az engedélynek. Az órámra pillantottam. Egy
óra ebédig. Fontolóra vettem, hogy beszámolok a tervről az
igazgatónak. Előadhatnám, hogy eszem ágában sem volt segíteni,
csak úgy tettem, mert féltettem a testi épségemet. De ezt azonnal el
is vetettem. Sok mindent lehet mondani rólam, de árulkodni nem
szoktam. Persze talán az is befolyásolt, hogy láttam, mi történik
azokkal, akiknek eljár a szájuk. Belekapaszkodtam a reménybe, hogy
minden rendben lesz.
 Tizenhetedik fejezet
Valahányszor Victor és Vanessa besántikált ebéd közben a
konyha lengőajtaján, jelentőségteljes pillantásokat váltottunk. A
Liepsben a konyhai személyzet nem kötényt viselt, hanem hosszú,
fehér köpenyt és magas, hegyes szakácssapkát, ami mindig a Ku-
Klux-Klant juttatta eszembe. A két szakácsnak az ikrek segítettek, ők
cipelték a halas, krumplis és főtt zöldséges fémtálakat a pulthoz, és
ők vitték hátra a tálcákat a használt tányérokkal és evőeszközökkel.
Folyamatos bólintásokkal jelezték, hogy minden oké. A lengőajtó
feletti óra szerint még egy órát kellett várni a kukásautóra.
Miután befejeztem az evést, és elpakoltam magam után, Lucas
lépett hozzám.
– Az igazgató beszélni akar veled.
A szívem hevesen kezdett verni. A kérvény!
Megint az órára pillantottam. Még negyvenöt perc. Semmi ok az
izgalomra. A múltkorinál is gyorsabban siettem az igazgató irodája
felé. A kapuban és a toronyban szolgálatot teljesítő biztonsági
felelősök végigmértek, de a korábbinál kevesebb érdeklődést
mutattak irántam. A kerítésen kívül egy zöld autó állt, aminek a
formája ismerősnek tűnt.
Most nem Monroe asszony nyitott ajtót, hanem maga az igazgató.
– Gyere velem! – kérte azon a nyugtalanítóan lágy hangján.
Némán baktattam utána a lépcsőn. Arra gondoltam, hogy ezeket
a nyavalyás engedélyeket nyilván nem így szokták megadni. Csak
nincs baj? Felhívták volna Franket és Jennyt, akiknek fogalmuk sem
volt a kérvényemről? Vagy – ami még rosszabb lenne – eljárt az
ikrek szája, és a diri fülébe is eljutott, hogy le akarnak lépni?
Kinyitotta a vörös ajtót, és tartotta, amíg bementem rajta. Az
igazgató íróasztala mögött ülő férfi láttán megtorpantam. Összefonta
a kezét a tarkóján, és néma biccentéssel nyugtázta az érkezésemet.
Az ajtó becsapódott mögöttem, és rájöttem, hogy egyedül maradtam
a látogatómmal.
A kerítésen kívül parkoló autó. A típus ugyanaz, csak a szín más.
Dale ügynök.
 – Hallottam, hogy kérvényt adtál be – szólalt meg. – Eleged van
az ittlétből?
Nem válaszoltam.
– Azt is hallottam, hogy példásan viselkedsz. Itt még azok is
igenlő választ szoktak kapni a kérvényeikre, akik nálad sokkal
rosszabbul viselik magukat, szóval te is megérdemelnéd. Igazából
hajlandóak vagyunk egy jóval hosszabb engedélyt is megadni. Mit
szólsz?
Nyeltem egyet.
– Bizony, hajlandóak vagyunk végleg kiengedni innen. Nem
hangzik csábítóan, Richard?
– De – nyögtem.
– Remek. – Dale elengedte a tarkóját, és összecsapta a kezét. –
Elintézzük. Csak egy feltételünk van.
Most jön a régi nóta!
– Hogy elmeséled, mi történt valójában Tommal és Jackkel.
Leszegtem a fejem, és a sportcipőmre meredtem. Megint nyeltem
egyet.
– Már megtettem – morogtam alig hallhatóan.
Dale arca felderült, és előhúzott valamit a zakója alól. Most nem
pisztolyt, hanem egy fekete, lyukacsos bőrtokba bújtatott magnót.
Letette maga elé az asztalra.
– Mit tettél? Belökted őket a folyóba?
– Nem. – Felemeltem a pillantásomat, és Dale szemébe néztem. –
Azt tettem, amit kért: már elmeséltem, hogy mi történt valójában.
Tudja… A telefon meg ilyesmi.
Dale hosszan hallgatott, majd sóhajtott egy nagyot. Összeérintette
az ujjait, és lassan megcsóválta a fejét.
– Richard, Richard! Ugye nem hiába jöttem ilyen messzire?
Nem kapom meg az engedélyt. Összeszorult a torkom.
– Muszáj Ballantyne-ba mennem, Dale ügynök. Csak két napra.
Adjon két napot, hogy kiderítsem, mi történt Tommal és Jackkel!
Kérem!
Dale kutató pillantással méregetett.
– Tudod, azt hiszem, most még annál is megátalkodottabb vagy,
mint amikor először találkoztunk, Richard. Úgy hazudsz, hogy még
egy szövetségi nyomozót is majdnem át tudsz verni. Ezt itt tanultad?
Eljátszottam a gondolattal, hogy megadom neki, amire vágyik, és
azt mondom, hogy igen, tényleg én öltem meg Tomot és Dagit. De
nem igazán hittem, hogy ezzel ki tudnám csikarni magamnak az
engedélyt.
– Kérem… – suttogtam, és éreztem, hogy könnybe lábad a
szemem. Dale habozott.
– Hogy állnak a dolgok?
Nem hallottam bejönni az igazgatót, csak azt vettem észre, hogy
mögöttem áll a nyitott ajtóban.
Dale olyan hevesen pattant fel, hogy a szék rugói
megnyikordultak.
Dühösnek és elkeseredettnek látszott.
– Parancsoljon, igazgató úr, a magáé. Vigyázzon rá, kérem! Előbb
vagy utóbb vallani fog.

A főépület felé tartva született meg bennem az elhatározás. Nem

is nehezen.
Berohantam a szobánkba, és előhalásztam a szekrényem mögül
azt a néhány bankjegyet, amit az ikrek még nem találtak meg.
Amikor kiléptem az ajtón, nagyon reméltem, hogy ez volt az utolsó
alkalom.
A folyosón észrevettem, hogy a telefonkagyló nincs a helyén,
hanem csak lóg a zsinórján. Úgy tűnt, jön belőle valami hang.
Közelebb óvakodtam, de megtorpantam. Az egész testemen
felborzolódott a szőr.
A hang. Szürcsölés. Pont, mint amikor Tomot megette a telefon.
A szürcsölés hirtelen abbamaradt, mintha a hang meghallotta
volna, hogy ott vagyok. Egyszer csak beszélni kezdett.
– Hulladék vagy. Égni fog. Hulladék vagy…
Megfordultam, és a kijárat felé igyekeztem. A hang ordítani
kezdett, a szavai eltorzulva jutottak el a fülembe.
– Égni fog. Hulladék…
A fülemre szorítottam a kezem, és kirohantam a napsütésbe.

– Én is megyek – közöltem Victorral és Vanessával.

 Nem kettő, hanem három kukát toltam be a hátsó udvarból a
konyhába. Az ikrek először rám néztek, aztán egymásra, majd
bólintottak.
Rendben.
A két szakács ebéd után szokás szerint elvonult pihenni, a
mosogatást az ikrekre hagyták. Majd csak akkor jönnek vissza,
amikor közeleg a vacsoraidő, és még volt időnk a kukások
érkezéséig.
Kivettünk annyi szemetet, hogy elférjünk a kukákban. Victor és
Vanessa nem vették le a ku-klux-klanos szerkójukat, hogy az alatta
lévő ruhájukat megóvják. Szemeteszsákostul bemásztak a kukákba,
és összekucorodtak. Kiszurkáltam a fekete műanyag zsákokat, és
bekötöttem a szájukat.
Visszatoltam a három kukát a hátsó udvarba. Sem a kapuból, sem
a toronyból nem lehetett látni minket, de azért körbekémleltem,
hogy máshonnan nem figyel-e valaki, aztán bemásztam a kukámba,
magamra húztam a tetejét, elhelyezkedtem az előkészített
szemeteszsákban, és belülről nagy üggyel-bajjal bekötöttem a száját.
Most már csak várnunk kell.
Csend volt. Akkora csend, hogy nem bírtam kizárni a
telefonkagylóból áradó szavakat.
Végül megjött a kukásautó. Lépések hallatszottak. Ide-oda
gurultam, amint a kukám mozogni kezdett. A kerekei zörögtek az
aszfalton. Felzümmögött a hidraulika. A magasba emelkedtem, és a
gyomromban csiklandós érzés támadt. Mindjárt padlót érek. Olyan
gyorsan zuhantam, hogy felfogni sem volt időm, csak az tűnt fel,
hogy meglepően puhára estem. A fejemben lévő hang elhallgatott.
De miután elindultunk, és az ide-oda ringatózástól elbóbiskoltam,
megint rákezdte. Hogy megszabaduljak tőle, halk énekbe fogtam:
– It’s a long way to Tipperary, It’s a long way to go, It’s a long way to
Tipperary, But my heart’s right there.3
Szünet nélkül ismételgettem a dalt, és megpróbáltam másra
gondolni. Arra, ahogy Karennel fekszünk a suli tetején, és a felhőket
nézzük. Hogy a hátamon fekve lebegek egy folyóban, és sodródom a
vízzel. Hogy egy déli szigeten érek partot, ahol sok új barátot
szerzek.
A nap egyre erősebben sütött, a hőmérséklet emelkedett, a zsák
belsejében pára képződött. A meleggel együtt a szag is megérkezett:
emberi végtermék. Pelenka. Én kicsit távolabb lehettem tőle, mert a
bűz jött és ment, de valamelyik iker – valószínűleg Victor – közelebb
fekhetett hozzá, mert nem sokkal később öklendezés
félreismerhetetlen hangját hallottam. A gondolatra, hogy Victor
beleokádott a zsákjába, majdnem én is elhánytam magam.
Egyértelműen megbeszéltük, hogy senki sem bújhat ki a zsákjából,
mielőtt ki nem öntenek minket, és utána is százig kell számolnunk,
és csak akkor téphetjük szét a műanyagot. Ha egyikünk lebukik, a
másik kettőt is magával rántja.
Victor ordítani kezdett, és attól tartottam, hogy a kukások
meghallják, de aztán Vanessa halkan mondott neki valamit, amit
nem értettem, és megnyugodott.
Nem láttam az órám mutatóit, de elég sok idő telt el, mire a
kukásautó lassított, élesen balra kanyarodott, és visszaváltott egy
fokozatot. Ezzel egy időben új szag csapott az orromba.
Megdermedtem.
Füst.
Ezzel kapcsolatban senkit sem kérdeztem meg, mert fel sem
merült bennem a gondolat, hogy a hulladékégetőbe visznek minket.
Hogy az út végén a kukásautó tartalmát egy kemencébe ürítik, és a
lángok martalékává válik. Olyan érzésem támadt, mintha választ
kaptam volna egy fel nem tett kérdésre. Mintha beteljesülne egy
elfelejtett jóslat.
Nem Karen fog égni. Hanem én.
A szívem egyre vadabbul vert, de nem mozdultam. Fogalmam
sincs, hogy apátiába süllyedtem, elfogyott az erőm, vagy csak
elfogadtam, hogy ez a sorsom. Fékeztünk és megálltunk.
Felnyikordult a váltó, tolattunk, majd a következő pillanatban
megmozdult a testem. Először lassan csúsztam, aztán egyre
gyorsabban, és végül megint zuhantam.
És most is puhára estem.
 A füst szaga erősödött, de lángok sziszegését nem hallottam, csak
azt, hogy a kukásautó elindul, és lassan távolodik, a kerekei alatt
csikorog a kavics. Alighogy rám borult a csend, halk mormogás
ütötte meg a fülemet.
– Huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy…
Hegyeztem a fülemet, hátha több információt tudok szerezni a
helyzetünkről.
Semmi.
Kidugtam az ujjam a zsákba szúrt nyílások egyikén, aztán
kikukucskáltam. Hullámzó, színpompás szeméttenger vett körül, és
az egyik hullám mögül vékony füstcsík szállt az ég felé.
– Harminchat, harminchét…
Ekkor ráhuppant valami a zsákomra, és egy éles dolog, talán egy
karom, felszakította, aztán a vállamba mart. Felkiáltottam, és
hátrarándultam. Válaszként hideg rikoltás érkezett, és a támadóm
visszavonulót fújt.
Kilestem a szakadáson. Egy nagy, dagadt sirály rebbent a
magasba. Úgy döntöttem, akár fel is állhatok, és térdre küzdöttem
magam. Az egybefüggő szeméttengert csak a rámpa törte meg,
ahonnan a kukásautó kiöntött minket. Miután kiegyenesedtem,
kaviccsal felszórt utat vettem észre, ami egy lápos területen
kanyargott. Fát mutatóba sem láttam. A távoli országúton
rönkszállító kamion haladt némán. A szeméttelep egyik szélén,
tőlünk vagy száz méterre, autóroncs állt, mellette egy viskószerűség,
rajta vékony, ütött-kopott kémény. Fehér füstoszlop kanyargott
belőle az ég felé. A viskó mellett egy férfi ült egy kempingszéken.
Lebuktam, de tudtam, hogy késő. Biztosan meglátott.
Odakúsztam a számoló szemeteszsákhoz, ami addigra ötvenötig
jutott, és feltéptem. Vanessa elhallgatott.
– El kell tűnnünk – suttogtam. – Lebuktunk. Victor hol van?
Vanessa határozottan rábökött egy tőlünk jobbra lévő zsákra.
Mivel az összes zsák egyformán nézett ki, gőzöm sem volt, honnan
tudja, hogy a testvére abban van, de nem óhajtottam megkérdezni.
Időbe telt, mire mindhárman kikeveredünk a zsákunkból, de még
mindig nem volt hallható jele, hogy a viskó felől közeledne valaki,
így aztán gyorsan felegyenesedtem, majd megint a földhöz
lapultam. A férfi egy cilinderre hasonlító valamit viselt a fején.
– Még mindig csak ül – suttogtam. – Lehet, hogy mégsem vett
észre minket. Ha mázlink van, ki tudunk kúszni észrevétlenül az
útig.
Vanessa az orrát ráncolta.
– Azt akarod, hogy másszunk át a szeméten?
Fogalmam sincs, mikor lett ilyen kényes. Talán nem akart több
pelenkával találkozni.
– Patkányok – válaszolta, mintha olvasott volna a
gondolataimban.
– Honnan tudod… – kezdtem.
– Minden szeméttelepen van patkány. Nagyok, és harapnak.
Nagyon úgy tűnt, ezt tapasztalatból mondja, ezért inkább
befogtam a számat, és törtem a fejem, hogyan tudnánk másképpen
kijutni.
Victor is megszólalt a hátunk mögött, és ő aztán nem suttogott.
Hátrafordultam, és rémülten láttam, hogy teljesen kiegyenesedve
áll.
– Bukj le! – sziszegtem.
De nem engedelmeskedett. És mintha ez nem lett volna elég,
nekiállt hadonászni.
Megragadtam a ku-klux-klanos köpenye szegélyét, és
megpróbáltam lerántani.
– Mit művelsz? – suttogtam.
– Vak – felelte.
– Hogy mi?
– Vak. Nem lát.
– Tudom, mi az a…
Elhallgattam, felálltam, és a férfi felé sandítottam. Mozdulatlanul
ült.
De honnan veszi Victor, hogy vak?
– Igaza van! – kiáltotta hirtelen a férfi. A hangja az egész
szeméttelepet betöltötte. – Vak, mint a bányaló!
 Tizennyolcadik fejezet
– Egy vak, két sánta meg egy betoji – sorolta a férfi röhögve.
Mindhárman előtte álltunk. Egyikünk sem szólt még hozzá, csak
néztük. Fekete öltönyt viselt, ami lötyögött rajta, hozzá fehér inget,
cilindert és fehér kesztyűt. Az arca fekete volt, a szakálla és a
mosolya fehér. A szemét borító hártya a Speilskogenben lévő tóra
emlékeztetett, aminek a felszínén fürtökbe összeállt békapeték
lebegtek, amik közé bedobtam egy követ, hogy kiderítsem, furdal-e
utána a lelkiismeret. Furdalt. De azért még egy második követ is az
első után küldtem.
Vanessa, Victor és én kérdő pillantást vetettünk egymásra.
– Ezek miatt itt – bökött a férfi a fülére, aminél nagyobbat még az
életben nem láttam. Szinte teáscsésze méretűnek tűnt. – Ti ketten
egyenetlenül jártok, te meg – emelte felém fekete sétapálcáját,
aminek a végén egy sárgaréz golyó csillogott – alig győzöd kapkodni
a levegőt. Nyugi! Nincs mitől tartanotok. A szeméttel jöttetek?
– Nem – vágta rá Vanessa.
– Költői kérdés volt, leányom. Azt jelenti, hogy tudom, hogy a
szeméttel jöttetek. A kukásautóból nem szállt ki senki, és nem is a
bevezető úton sétáltatok ide, hanem a szeméten verekedtétek át
magatokat. – Megint rábökött a hatalmas fülére. – Az öreg Feihtához
senki sem tud csak úgy odalopózni. Merre igyekeztek?
– Délre – feleltem. – Vagy északra. Attól függ. Hogy lehet innen
lelépni?
– Mivel kocsitok nincs, busszal.
– Ami mikor megy?
– Napi egyszer. És attól tartok, hogy ma már vagy két órája
elment. Nekünk hármunknak, akik láttunk, összevillant a
tekintetünk.
– Hát akkor stoppolunk – döntöttem. Az öreg ezen szívből
kacagott.
– Mi olyan vicces? – kérdeztem.
– Itt senki sem stoppol, és nem is vesz fel stopposokat már vagy
harminc éve, a Hardy-lövöldözés óta. Errefelé ez nem fog menni,
higgyétek el!
– Mert egy stoppos harminc évvel ezelőtt rálőtt egy sofőrre, akit…
öö… Hardynak hívtak?
– Igen, de ennél kicsit bonyolultabb az ügy – sóhajtotta a vak. –
Hardy is rálőtt a stopposra. Ezért nem stoppol itt senki, és ezért nem
is vesz fel senki másokat.
– Jézusom!
– Bizony. Kíváncsiak vagytok a sztori maradékára is?
– Nem, köszönjük – feleltem. – Sietünk.
– De a busz csak huszonkét óra múlva lesz itt – szögezte le a vak.
– Szóval a rendőrség szerint Hardy, aki korábban rablásért ült, el
akart intézni valakit. És a fiatal stoppos is hasonló terveket forgatott
a fejében.
Victorra és Vanessára pillantottam, de ők csak megvonták a
vállukat.
– Mindkettőnél volt lőfegyver – folytatta az öreg. – Menet közben,
egyszerre lőttek egymásra, és az autó meg szépen továbbgurult, és
csak a Winterbottom-tábla állította meg. A hullák beverték a fejüket
a szélvédőbe, és az üvegen két teljesen egyforma, véres
pókhálóminta keletkezett.
Victor hitetlenkedve fújt egyet.
– Ez, sánta barátom, pont annyira igaz, mint az, hogy a nevem
Feihta Rice. – A sétapálcájával a korábban látott roncs felé mutatott.
Egy fehér Toyota volt. – A kocsi utána idekerült. Senki sem akarta
megvenni, mert emberek haltak meg benne, pedig teljesen jó
állapotban maradt. Nézzétek csak meg! A pókhálók még mindig ott
vannak. Segíts kicsit, kedvesem!
Rice előrenyújtotta kesztyűs kezét, és Vanessa szinte akarata
ellenére felsegítette a kempingszékből. A hosszú, vézna lábú öreg a
kocsi felé botorkált, mi hárman pedig egy újabb összenézés után
megvontuk a vállunkat, és követtük. A Toyota szélvédőjén valóban
látszott a két vörös pókháló, az egyik sárvédő és a hűtőrács
behorpadt, és a fényezés megkarcolódott, ezenkívül viszont minden
okénak tűnt. Még a slusszkulcs is ott volt a gyújtásban.
– És még működik? – kérdeztem.
– Ennél jobban nem is működhetne. Az ikrekre néztem.
 – Tud valamelyikőtök…
– Én! – kiáltotta Vanessa. Victor bólintott.
Megérintettem a zsebemben lévő bankjegyeket.
– Mennyit kér az autóért, Rice úr?
– Hogy mennyit kérek? – Az öreg egy pillanatra az ég felé
fordította szürkésfehér szemét. – Ezer dollárt.
Victor felmordult.
– Rice úr! – próbáltam hatni az öregre. – Hiszen maga még csak
nem is tud vezetni.
– Az árat, betoji barátom, nem az határozza meg, hogy nekem
mennyit ér az autó. Hanem hogy nektek mennyit ér. És szerintem
elég sokat, mert szökevények vagytok, a sarkatokban a zsarukkal.
Victor szeme kerekre nyílt. Megköszörültem a torkomat.
– Ezt meg miből gondolja, Rice úr?
– Abból, hogy bűzlötök, fogalmatok sincs, hol vagytok, és hogy
rendőrségi szirénák közelednek.
– Rendőrségi szirénák?
Rice megkocogtatta a fülét.
– Szerintem úgy három perc múlva lesznek itt.
Nyeltem egyet, pislogtam, és törtem a fejem. Mi történhetett,
miután távoztam az igazgatói irodából? Dale a hosszú hazaút előtt
nyilván még egyszer meg akart próbálni rávenni arra, hogy
vallomást tegyek, és amikor sehol sem talált, riadót fújt. Aztán
amikor rájöttek, hogy az ikrek is eltűntek, akkor Dale tuti azt az izét
alkalmazta… Hogy is hívják? Igen, dedukciónak! Szóval kizárt
minden lehetetlent, míg már csak a lehetséges maradt hátra, és így
kitalálta, hogyan lógtunk meg. És a rendőrautó, amit még mindig
nem hallottam, természetesen sokkal gyorsabb a kukásoknál.
Megint megköszörültem a torkomat.
– Rice úr! Megtenné esetleg, hogy kölcsönadja nekünk az autót, és
nem szól a rendőrségnek arról, hogy itt jártunk?
– Nem is tudom – felelte Rice.
Victor lassan, beszédesen bólintott, aztán bedugta a kezét a
köpenye alá, és előhúzott valamit, amiről elszörnyedve állapítottam
meg, hogy egy széles pengéjű konyhakés. Vadul ráztam a fejem, de
Victor csak szépen lassan megcsóválta a sajátját, mintha azt akarta
volna közölni, hogy a döntést már meghozta. Közelebb lépett a
vakhoz, és szúrásra emelte a kést.
– Itt a pénz! – kiáltottam, és mind a hét bankjegyemet Rice kezébe
nyomtam.
Victor mozdulatlanná merevedett. A kést továbbra is a cilinderes
öregre szegezte. A nap vidáman csillogott az acélon. Rice
nekitámasztotta a sétapálcáját a kocsinak, és végighúzta az ujjbegyeit
a bankjegyeken.
– Ez csak hétszáz – morogta.
– Ezt hívják alkudozásnak – feleltem.
– Nem, ezt úgy hívják, hogy megpróbálsz átverni egy vakot –
javított ki. – Ennél jobban meg kell erőltetned magad, fiacskám. És
ne gyere azzal, hogy csak ennyid van! A zsaruk két perc múlva itt
lesznek, szóval siess!
– Oké! – Megpróbáltam megnedvesíteni a számat a nyelvemmel.
– Haza kell mennem a barátnőmhöz, hogy segítsek neki.
– Ennél is jobb kell!
– Nekem is kell a pénz, hogy valami szépet vegyek neki.
– Ez sem elég jó!
Nagy levegőt vettem, és akkorát ordítottam, amekkorát csak
bírtam:
– Ide a kocsival, vagy kap egy kést a bordái közé!
– Ez már döfi! A kocsi a tiétek!
Felkapta a sétapálcáját, és távolabb ment az autótól. Mi hárman
sietve beültünk.
Vanessa elfordította a slusszkulcsot. Semmi sem történt.
Megint elfordította, de megint nem történt semmi sem.
Rice megkocogtatta az anyósülés melletti üveget a sétapálcájával.
Letekertem az ablakot.
– Az aksi halott.
– Erről korábban egy szót sem szólt!
– A kocsit úgy vettétek meg, ahogyan itt áll. De van kábelem, és
árammal is szolgálhatok az aggregátoromból. Öt dollár. Benne
vagytok?
– Nincs… – kezdtem.
 – Itt van. – Victor előrenyújtott egy gyűrött ötdollárost a hátsó
ülésről.
– Akkor ezzel megvolnánk. – Rice kisimította a bankjegyet. – De
az ilyesmi időbe telik, az meg nektek nincs igazán. Mindenesetre
most azt javaslom, hogy feküdjetek le hátul a padlóra, míg a
következő látogatásom véget nem ér.
Fent a magasban sirály rikoltott hidegen, és most már én is
hallottam.
A szél felénk sodorta. Rendőrségi sziréna.
Vanessával átmásztunk az első ülésen, és Victorra feküdtünk, aki
addigra már összehúzta magát a padlón. Kinyílt az ajtó, és befedett
minket egy enyhén édes szemétszagot árasztó pléd.
A rendőrségi sziréna egyre hangosabban süvített, de egyszer csak
kikapcsolták, biztosan amikor lefordultak az országútról. A beállt
csendben hallottam az ikrek lélegzetvételét, és éreztem a mellkasuk
emelkedését és süllyedését. Ropogott a kavics. Pöfögött valami, ami
akár egy nyolchengeres izomautó is lehetett. Aztán ajtók nyíltak és
csukódtak. Emberi hangok hallatszottak.
– Nem bízhatunk benne – suttogta Vanessa.
– Ki kellett volna nyírni – sziszegte Victor.
– Pszt! – csendesítettem őket. – Idejönnek. Hárman vagy talán
négyen lehettek.
– Ez felettébb érdekes, Rice úr – mondta Dale. – De ha ezek a
Hardy-gyilkosságok harminc éve történtek, akkor én még nem
álltam szolgálatban, és most nem azért jöttem, hogy régi történeteket
hallgassak, hanem hogy megtaláljak három veszélyes szökevényt.
Ezért most még egyszer megkérdezem: látta őket, vagy nem?
Visszafojtottam a lélegzetemet. Az ikrek követték a példámat.
Rice ünnepélyes hangon válaszolt, mint egy pap.
– Esküszöm az anyám sírjára és a szent Szűz Máriára, Dale
ügynök. Soha, de soha nem láttam a három szökevényt, akiket keres.
És nyugodtan zárjanak börtönbe, ha hazudok. De…
– De? – Dale kérdésében remény csendült.
– De nézze meg a két vörös pókhálót! Teljesen egyformák! Hát
nem hihetetlen?
Dale felnyögött.
 – Hihetetlen. Tényleg – felelte.
Amint a lépéseik távolodni kezdtek, újra mertem levegőt venni.
Megint ajtók csapódtak. Felberregett a motor, és a zöld Pontiac
LeMans elhajtott.

– Köszönöm.
Ittam a hideg limonádéból, amit Rice tett elém az asztalra. Egy
légy zümmögve neki-nekirepült az ablaküvegnek. Kinyitottam az
ablakot, hogy kiengedjem.
– A másik kettő miért nem akart bejönni inni? – kérdezte Rice.
Egy kanapén ült a könyvespolcok alatt. A viskója egyetlen
helyiségből állt, ami nappaliként, konyhaként és hálóként is szolgált,
de otthonos érzést keltett. Ragyogott a tisztaságtól, és mindenféle
ravasz, házi megoldás dobta fel, mint például egy nagy mágneslap,
amire csak rá kellett tapasztani a különböző szerszámokat,
kulcsokat, evőeszközöket, pénzérméket, a konzervnyitót vagy mást,
amire az embernek szüksége lehet.
– Nem szeretnek falak között lenni – magyaráztam.
Az ablakon át ráláttam az ikrekre, akik közben levették a konyhai
egyenruhájukat, és most egy-egy fémhordón ültek a kocsi felnyitott
motorháztetejével szemben, és úgy meredtek rá, mintha látnák,
amint az áram a kábelen keresztül feltölti az akkumulátort.
– Amúgy én is köszönöm – váltott témát Rice.
– Mit köszön?
– Azt, hogy megállítottad a srácot, amikor kést akart vágni belém.
Teljesen elképedtem.
– Ezt meg honnan…
– Ja… – Rice a fejét ingatta. – Az acélnak megvan a saját dala. A
félelemnek meg a saját szaga. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjak
dolgokat. Rengeteg minden történik körülöttünk, amit az
érzékszerveink nem fognak fel. Tudom, mert nekem hiányzik egy
érzékem, amiről mások azt mondják, hogy létezik, bár fogalmam
sincs, hogy mi az a látás. Nektek viszont senki nem mondja el, hogy
milyen érzéketek hiányzik.
– Szóval maga azt gondolja, hogy vannak dolgok, amiket nem
érzékelünk és nem értünk?
 – Tudom, hogy vannak ilyen dolgok, fiú. Vegyük például a
Hardy-esetet! Ki tudja megmagyarázni, hová tűnt az a srác?
– Eltűnt? Nem azt mondta, hogy meghalt?
– Meghalt volna? Az alapján, amit az érzékeinkkel fel tudunk
fogni, nyilván meghalt, bár a hozzá hasonlókat nem lehet pisztollyal
elintézni. Amikor a halottkém másnap reggel lement a pincébe a
hullaházba, a madárka már kirepült. És ezt úgy értem, ahogy
mondom. Elreppent, mint egy kismadár.
Bizony, mint egy kismadár. Harminc évvel ezelőtt. A karomon
felborzolódott a szőr.
– Hogy hívták?
– Azt nem sikerült kideríteni, de az biztos, hogy nem innen
származott, mert a környéken senki eltűnését nem jelentették.
– De maga sejti, ki volt, nem igaz?
Rice vállat vont.
– Pár nappal később hallottuk, hogy valaki lelépett a Liepsből. És
hát nagyon úgy tűnt, hogy közéjük tartozott.
– Kik közé?
– Akik át tudnak változni repülő lényekké. És akiket csak egy
módon lehet megölni.
– Hogyan?
– Tűzzel. El kell égetni őket.
Rice letette a cilinderét maga mellé a kanapéra. Izzadt homlokán
megcsillant az ablakon beeső napfény. Ahogy maga elé meredt a
levegőbe, arra gondoltam, lehet ott egy csomó minden, amit nem
látok. És amit talán nem is akarok látni.
– A pénz, amit adtam, csupa tízdolláros – vallottam be.
– Ja, tudom. Meg tudom különböztetni a tízeseket a százasoktól.
Az aksi most már lassan készen lesz.
– Miért csinálja ezt, Rice úr? Miért segít nekünk?
– Abban nem vagyok biztos, hogy a másik kettőnek segítettem
volna. Azt hiszem, hogy ők már elvesztek. Nyomorultak. De
számodra még van remény.
– Remény? Mire?
– Hogy megtaláld saját magadat. A valódi énedet. A kedves, jó
fiút, akit rejtegetni próbálsz.
É
 – Kedves? Én? – nevettem fel. – Magának fogalma sincs arról,
hogy mit követtem el, Rice úr. Tudja, hogy valakit, aki a barátom
akart lenni, rovarrá változtattam? És utána megpróbáltam rálépni,
össze akartam zúzni, mert… Igazából nem is tudom, miért. – A
hangomba különös remegés lopózott.
– Az ember sok hülyeséget csinál, amikor fél – felelte Rice. – De
most, amikor biztonságban érzed magad, kiengedtél egy legyet az
ablakon. Szerinted ezek közül melyik az igazi éned? Ha meg tudsz
szabadulni attól, amitől félsz, akkor szerintem egy egész más fiút
fogsz találni magadban, olyasvalakit, akit kedvelsz. Aki korábban
voltál. És akkor nem kell annak lenned, akit annyira megvetsz, hogy
rosszul viselkedsz miatta.
Égni kezdett a szemem.
– Azt mondta…
– Igen?
Nagyokat nyeltem, mire ki tudtam nyögni a szavakat.
– Azt mondta, hogy hulladék vagyok.
– Hm – válaszolta Rice. – Tényleg ezt mondta? Hát, én tudok ezt-
azt a hulladékról, és tudod, hogy mit mondok, Richard? –
Előrehajolt, és a vállamra tette a kezét. – Hogy nem vagy hulladék.
Lehunytam a szemem. A keze nagy volt, és meleg, és a hangja is
melegen csengett, amikor megismételte:
– Nem vagy hulladék. Nem vagy hulladék. Oké? Bólintottam.
– Oké. – A torkom elszorult.
– Hadd halljam!
– Nem vagyok hulladék.
– Jól van! Most mondd ki még egyszer! Lassan! És figyeld, mit
érzel!
– Nem… vagyok… hulladék. Figyeltem, mit érzek.
Ott volt.
Vagyis pont ellenkezőleg, valami eltűnt, elszállt belőlem. Hirtelen
pehelykönnyűnek éreztem magam.
– Jobb?
– Igen. – Kinyitottam a szemem. – Mit csinált? Rice szélesen
elmosolyodott.
 – Te csináltad, Richard. Nevezzük fehér szómágiának! Hatásos a
fekete ellen. – Felvette a kesztyűjét, megragadta a sétapálcáját, és
kétszer a padlóra koppintott. – Menjünk ki, és induljatok!
Felálltam, de mielőtt átbújtam volna az alacsony ajtó
szemöldökfája alatt, megtorpantam.
– Van még valami. A hang azt mondta, hogy el fogja égetni.
– Milyen hang?
– Imu Jonasson hangja.
Az ablakon beeső fény eltűnt, nyilván felhő takarta el a napot.
Faihta Rice arca megrándult, mintha fájdalmai lettek volna.
– Imu – ismételte meg, és lehunyta a szemét.
A szemhéja, ami vékony volt, szinte áttetsző, és kifeszített
denevérszárnyakat juttatott eszembe, rángatózni és remegni kezdett.
Kint hidegen rikoltott egy sirály.
 Tizenkilencedik fejezet
– Gyorsabban! – kiáltottam.
– Ennél gyorsabban nem fog menni – ordította vissza Vanessa.
Nyújtogatta a nyakát, hogy jobban kilásson a két véres pókháló
között. Victor hátul ült, de előrehajolt a két első ülés között. Némán
figyelt, és még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. Mielőtt magunk
mögött hagytuk volna a szeméttelepet, súlyos felhők töltötték be az
eget. Esőt ígértek. Sok esőt. És nemsokára besötétedik.
Az órámra pillantottam.
Rice azt mondta, hogy Imu elragadta Karent. Fogalmam sincs,
mit látott a rángatózó és remegő szemhéja mögött, de azt mondta,
hogy Karen veszélyben van, elragadta az egyik gonosz szó, de nem
tudja, melyik, és meg kell találnom az ellenszót, amivel
megmenthetem. Ki kell űznöm belőle Imut, és nincs sok időm.
Közeledik a vihar, és nemsokára leszáll a sötétség – az, amiről mi,
látók annyit beszélünk –, és akkor talán már késő.
Elhaladtunk egy tábla mellett, ami azt hirdette, hogy Ballantyne-
ig még nyolc mérföldet kell megtennünk, és a reflektorunk fénye
megcsillant egy oszlopon lévő fémtárgyon.
– Állj!
Vanessa kelletlenül, de rálépett a fékre.
– Mi van? – mordult fel Victor.
– Mindjárt besötétedik – feleltem. – Nem érünk oda időben.
Muszáj… Kiugrottam a kocsiból, és odafutottam az oszlophoz.
Furcsának találtam, hogy itt a semmi közepén, a legközelebbi háztól
is nagyon távol, ott van ez a telefon egy lámpaoszlopon, de nyilván
olyan esetekre szerelték fel, amikor valakinek bedöglik a kocsija,
vagy más gondja akad.
Egy kanyi vas sem volt nálam, és tudtam, hogy az ikreknek sincs
pénzük. Victor korábban megszomjazott, és ráparancsolt Vanessára,
hogy álljon meg egy kúton, utána pedig kiforgattatta velem a
zsebeimet. Csak akkor mehettünk tovább, amikor bebizonyosodott,
hogy egyikünknél sincs egy fillér sem.
 Dühösen belerúgtam az oszlopba, és felnéztem a vezetékekre.
Délkelet felé haladtak. Ballantyne felé. Karen felé. A Speilskogen
felé. Felemeltem a kagylót, és beleordítottam:
– Gyere el értem! Gyerünk, te mocsok, engem vigyél el, ne őt!
Csak a tárcsahang válaszolt. Tárcsahang. A készülék melletti
táblán több segélyhívó szám sorakozott. Az egyik mellett az
„Autómentő” szó állt. Tárcsáztam. És kicsengett. Kicsengett! A
harmadik csengésre vették fel.
– Karlsen autómentő.
– Richard Elauved vagyok – mutatkoztam be. Erősen
koncentráltam, nehogy hadarni kezdjek. – Tudom, hogy önök
ilyesmivel nem foglalkoznak, de Ballantyne-ban lakom, és már nem
vagyok otthon, és elfelejtettem kikapcsolni a sütőt. Le fog égni a ház,
lehet, hogy már ki is gyulladt a konyha.
– Hány éves vagy, Richard, és hol vannak a szüleid?
– Tizenhét – hazudtam. – Anya és apa előrementek a hüttébe. Én
is oda tartok.
– Rendben. Oda tudunk menni, vagy fel tudjuk hívni a
rendőrséget, és…
– Erre nincs idő. A disznósültet tettem be, és a zsír talán már tüzet
is fogott. Nem érnének oda időben. Fel szeretném hívni a
szomszédainkat, hogy menjenek át, de nincs nálam apró. Nem tudná
kapcsolni őket? Megvan a számuk.
– Add csak meg! Beszélek velük én.
– Az nem lesz jó. Csak svédül tudnak.
– Svédül?
– A nagybátyám meg a nagynéném. – Előadtam pár svéd szót,
amit még apától tanultam. Bedobtam, hogy smörgåsbord4 és köttbulle5
meg még néhány másikat, és eszembe jutott egy nadrágos kifejezés.
– På med brallorna!6 – kiáltottam.
– Sajnálom, fiam – szakított félbe a hölgy. Hallatszott a hangján,
hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – Nem telefonközpont vagyunk.
Most leteszem, te meg hívd fel a rendőrséget! Ahhoz sem kell apró.
– Várjon!
– Igen?
 Mély levegőt vettem. Az agyamnak oxigénre volt szüksége, hogy
gondolkozni tudjak, de valahányszor meghallottam a „rendőrség”
szót, megjelent előttem McClelland és Dale ügynök arca, elöntött a
pánik, és az elmém rövidzárlatot kapott. Más eszközhöz
folyamodtam, és megpróbáltam felidézni magamban Karent.
– Gondolom, van másik telefon is az irodában.
– Igen, van.
– Akkor felhívhatná a szomszédainkat, és összetehetné a két
kagylót. A hölgy habozott.
– Anya disznósültje – siránkoztam remegő hangon, és igazából
meg sem kellett erőltetnem magam. – Csak meg akartam melegíteni.
A világ legjobb disznósültje. Anya tegnap csinálta, mielőtt elmentek
volna a hüttébe. Én meg ma rengeteget csomagoltam, és ki is ment a
fejemből az étel. Anya a világ legjobb anyukája. – Szipogtam egyet,
és közben azon gondolkoztam, nem viszem-e túlzásba. – És most le
fog égni a…
– Add meg a számot, Richard!
Hallottam, hogy tárcsáz, majd azt mondja, hogy „Taylor asszony,
Richard keresi”, aztán nekem szólt bele a kagylóba:
– Adom.
– Karen? – szakadt ki belőlem.
– Karen a szobájában van. Az osztálytársa vagy?
– Beszélnem kell vele, Taylor asszony.
– Sajnos nem lehet, mert beteg. Richard Elauved vagy? Aki…
– Beteg? – szakítottam félbe, és nagyon reméltem, hogy pár
másodpercre a gondolatait is meg tudom állítani. – Hogyhogy
beteg?
– Ez… majd mi ápoljuk. Szeretnél még valamit, Richard?
– Furcsán viselkedik?
– Le kell tennem, Richard.
– Várjon! Ugyanazt a szót ismételgeti? A kagyló túloldalán csend
támadt.
– Micsodát? – kérdeztem. Nem jött válasz.
– Taylor asszony, ez most fontos. Nem tudom, hogy tudok-e
segíteni, de ha nem tudom a szót, akkor biztosan nem.
Karen anyja remegve szívta be a levegőt, aztán sírásban tört ki.
 – Nem szó – szipogta. – Csak… Valami olyasmit mond, hogy
„imu”. Csak ül, és bámulja a falat, és ugyanazt ismételgeti. Az orvos
adott neki nyugtatót, de nem akarja bevenni. Csak…
– Taylor asszony, figyeljen rám! Nagyon vigyázzanak rá! Lehet,
hogy megpróbál ártani magának.
– Hogy micsoda? – Karen anyja hirtelen éktelenül dühös lett. – Mi
közöd van neked ehhez az egészhez, Richard Elauved? Adtál neki
valamit? Drogot? LSD-t?
– Ne hagyják felügyelet nélkül, Taylor asszony! Most le kell
tennem. Az ég megdördült, és esőcseppeket éreztem a bőrömön.
– Taposs bele! – szólítottam fel Vanessát, amikor visszaültem a
kocsiba.

Ömlött az eső, a Toyota ablaktörlője vadul járt. A vízrétegen

keresztül alig tudtam kivenni az elárasztott, kanyargós utat, és a
Ballantyne-tábla is majdnem elkerülte a figyelmemet. Teljesen
besötétedett, és az eső olyan hangosan dörömbölt az autó tetején,
hogy bele kellett ordítanom Vanessa fülébe, hogy merre menjen. Az
üzemanyagjelző lámpája pirosan pislogott. Már majdnem elértük az
úti célunkat, és nagyon reméltem, hogy maradt elég benzin ahhoz,
amit még terveztem. A könyvtár melletti utcán egyetlen lelket sem
lehetett látni, a víz patakokban folyt az aszfalton.
– Megjöttünk! – kiáltottam, amikor kiértünk a kis központból, és
magunk mögött hagytuk az utcai lámpák fényét. Megálltunk, és
kiszálltunk. Az eső alábbhagyott, az ég talán lassan kezdett kifogyni.
A fák néma, sötét falként meredeztek előttünk. A Speilskogen.
– És mi van, ha nem fog égni? – akadékoskodott Vanessa. –
Minden el van ázva.
– Muszáj égnie – feleltem.
Talán volt valami a hanghordozásomban, az ikrek mindenesetre
hátrébb léptek.
Kinyitottam a csomagtartót, kivettem a benzines kannát és a
csövet, utóbbit bedugtam az üzemanyagtartályba, és megszívtam.
Amikor megéreztem a számban a benzin fanyar ízét, köptem egyet,
és átdugtam a csövet a kannába. Vékony sugárban csordogált egy
ideig, aztán elállt. Megráztam a kannát. Nem volt benne sok,
legfeljebb egy liter, de talán elég lesz. Kivettem a kocsiból a
gyufásdobozt, amit Rice-tól kaptam, belecsúsztattam egy zacskóba,
és a zsebembe tettem.
Elindultunk.
Az eső teljesen elállt, de ez nem segített azon, hogy alig láttam
valamit. Az ösvényen szerencsére világos volt a kavics, így volt mit
követnünk.
Mennyire más volt most minden! Mint egy moziterem
közvetlenül előadás előtt. A sötétben a fákról csepegő víz által keltett
hang mintha várakozásteljes suttogás, csokipapír zörgése,
csámcsogás, csókcuppanás és elfojtott kuncogás lett volna.
És akkor belém villant egy ötlet. Hogy moziba kellene hívnom.
Tényleg. Ha ez most jól megy. A kannát a lépteim ütemére lóbáltam,
és megpróbáltam belekapaszkodni a gondolatba. Persze nemet fog
mondani, de emiatt most nem főtt a fejem. Mert hát ez nem fog jól
menni. Lehetetlen. Majdnem felröhögtem. Bármilyen
reménytelennek is tűnik az egész, meg kell próbálnom. Mi mást
tehetnék?
És akkor – pont, mint egy mozifilm elején – félrehúzódott a
felhőtakaró, és kivilágosodott.
– Ááá – nyögött fel Vanessa.
Victor nem szólalt meg, de a szája a szokásosnál is jobban elnyílt.
Előttünk, holdfényben fürödve, ott magasodott a ház
ördögszarvastul, tölgyfástul. Vak, fekete ablaküvegein meg-
megcsillant a fentről jövő fény.
Megérkeztünk az Éjszakai Házhoz.
Odaléptem a B és A betűket viselő kapuhoz, és belerúgtam a
cipőm talpával. Mint a múltkor, most is nyikorogva nyílt ki.
– Gyertek! – szóltam hátra.
 Huszadik fejezet
Óvatosan haladtunk a ház felé. Közben le sem vettem a szemem a
sátánszarvak alatti nagy ablakról. Sötét volt, és nem láttam mögötte
arcot.
A bejárati ajtóhoz érve Vanessa és Victor megtorpant mögöttem.
Hátrafordultam.
– Nem megyünk be – suttogta Vanessa.
– Mi van? Azt mondtátok, hogy bejöttök, hátha le tudtok nyúlni
valamit.
– Meggondoltuk magunkat.
Nem volt vesztegetni való időm, és amúgy is láttam rajtuk, hogy
felesleges lenne győzködni őket. Megragadtam a kilincset, és teljes
erőmből lenyomtam és megrántottam. Az ajtó azonnal feltárult,
rothadás és halál nedves bűze csapott az orromba.
– Várj! – szólt utánam Vanessa suttogva. – A kocsikulcs! Megint
hátrafordultam. Victor rám szegezte a kését.
– Ide vele! – sziszegte.
– Csak hátha nem jössz ki. – Vanessa szinte mentegetőző mosolyt
villantott rám.
Kivettem a kulcsot a zsebemből, és a kezébe nyomtam. Benzin
nélkül amúgy sem mennek semmire.
Aztán beléptem a házba.
A nagy ablakon besütött a hold, és bűvös, valószerűtlen fénybe
burkolta az előteret. Amikor kinyitottam az ajtót, huzat
keletkezhetett, mert a padlón zörögtek a száraz levelek. Hirtelen
hangos csattanás hallatszott a hátam mögül. Becsapódott az ajtó.
Visszafojtott lélegzettel füleltem. Lehet, hogy a zaj felébresztett
valakit? Most csak azt a csepegést hallottam, amit a múltkor is. Meg
nyikorgást, mintha valaki a parkettán settenkedne, de a hang a
padló alól jött. Lenéztem. Biztosan csak beképzeltem magamnak, de
úgy tűnt, hogy a padlódeszkák helyenként mozognak.
Körbepillantottam. Minden úgy nézett ki, mint a múltkor, eltekintve
a denevérek hálótermébe vezető ajtótól. Emlékeim szerint
becsuktuk, mielőtt elmentünk, most mindenesetre résnyire nyitva
volt.
Odamentem a bútorok halmához és a kettétört zongorához,
letekertem a kanna kupakját, és rájuk öntöttem a benzin felét. A
maradékot a padlón locsoltam szét. Elővettem a gyufásdobozt.
Ahogy meggyújtottam az egyik gyufát, furcsa cuppanást hallottam,
mint amikor az ember kihúzza a lábát egy ingoványból.
Körbepillantottam, majd elhajítottam a gyufát. Azonnal felcsaptak a
lángok. Lenyűgözve néztem, hogy a tűz végigszalad a padlón, és
nyaldosni kezdi a tapétát.
A zongorában mintha pisztolylövés dörrent volna, amit egy
magas hang követett. Újabb lövés és egy valamivel mélyebb hang
hallatszott, mire rájöttem, hogy a zongora húrjai pattannak el. A tűz
elérte a festmény vásznát, és az egyik lángnyelv a magasba
nyújtózott. A kép a hőtől először felpúposodott, aztán
visszaegyenesedett. Mintha a tűz leégette volna róla a mocsok,
nedvesség és pókhálók alkotta réteget, az időt és a felejtést, és egy
alak rajzolódott ki rajta. Egy férfi alakja. Olyan ruhát viselt, mint
amit a könyvtárban láttam az egyik könyvben, abban, amelyik
Hamletről szólt. Ezek szerint akár több száz éves is lehetett. Ennek
csak az mondott ellent, hogy már kétszer láttam a férfi arcát. Először
ennek a háznak az ablakában, másodszor pedig a Lieps egyik falán
lógó fényképen. Mondjuk ezt nem volt nehéz összeegyeztetni azzal,
amit Feihta Rice mesélt az örök lényről, akitől csak tűzzel lehet
megszabadulni. Megborzongtam, amikor az arcba élet költözött, és
haragos fintor jelent meg rajta, miközben a festmény olvadt, és egyre
inkább eldeformálódott. Aztán az alakot elnyelték a lángok.
Reccsenés hallatszott a lépcső felől. Odakaptam a fejem, és láttam,
hogy két padlódeszka között egy hosszú kígyószerűség tör fel.
Megint reccsent valami, most már hozzám közelebb, és újabb
kígyószerűség nyomakodott fel a padló alól. Felágaskodott, és a
levegőben tekergett, mintha vakon keresne valamit. Nem kellett
közelebbről szemügyre vennem, hogy mik ezek. Nem is akartam.
Tudtam, hogy egy fa gyökerei.
Az emelet egyik ajtaja mögül sikoly hallatszott. Kiadhatta állat
vagy akár ember is. Bárhogyan is volt, az átható hang nem hagyta
érintetlenül sem a szívemet, sem a lelkemet. Megszámlálhatatlan
érzés rezgett benne. Kétségbeesés. Félelem. Düh. Magány. Már régen
elhallgatott, mégis tovább vibrált a levegőben. Az ajtó résnyire nyílt.
És most egy másik hang ütötte meg a fülemet: mint amikor merev,
nehéz kabátot vesz fel az ember. A tető felé igyekvő lángok fényében
láttam, hogy az ajtónyílásban megjelenik valami hatalmas. Egy
vékony, de erősnek tűnő, bőrszerű szárny.
Más szóval elérkezett a távozás ideje.

– Gyertek!
Lerohantam a ház előtti lépcsőn. Victor és Vanessa földbe
gyökerezett lábbal állt. A hátam mögé bámultak.
– Gyertek már! – kiáltottam rájuk másodszorra is, de
megpördültem, hogy lássam, mit néznek.
A gyökerek a házfal teljes hosszában feltörtek a föld alól, és az
ikrek lába felé kúsztak. Első pillantásra vékonynak tűntek,
tapogatózó mozgásuk pedig a csigák szarvára emlékeztetett, de
ahogy egyre hosszabban bújtak elő, megvastagodtak, és már inkább
voltak anakondák.
– Rátok utaznak! – ordítottam. – Fel akarnak zabálni benneteket!
Az ikrek végre kapcsoltak, és futásnak eredtek. A házat teljesen
körülölelték a lángok, de nem állt szándékomban gyönyörködni a
látványban. Én is rohantam, ahogy csak bírtam. A kapuhoz
közeledve láttam, hogy mozog. Tuti a szél miatt. Nem éreztem, hogy
fújna, de hát más nem lehetett! A kapu panaszos nyöszörgéssel
csukódott egyre beljebb, és mielőtt megállíthattam volna, fémes
kattanással bezáródott. Belerúgtam, de hiába. Hátrafordultam. Az
ikrek mindjárt utolérnek. Más esetben biztosan kiröhögtem volna a
kacsázó járásukat, azt, ahogy bicegve próbáltak eliszkolni a
gyökerek elől. Megragadtam a kilincset, hogy lenyomjam, a másik
kezemmel pedig az egyik rácsot vettem célba, hogy minél
gyorsabban ki tudjam nyitni a kaput.
És úgy éreztem, mintha kalapáccsal sújtottak volna a lapockáim
közé.
Még soha nem volt részem ilyen fájdalomban. Teljesen átjárta a
testemet a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig, egyszerre volt bennem
és körülöttem, mindenhol. Elektromos áram. A voltok, wattok és
amperek vagy mi az ördög belém hatoltak, de képtelen voltam
ordítani, az állkapcsomat láthatatlan erő szorította össze. Az izmaim
összerándultak, ezért nem tudtam elengedni a kaput, sőt, egyre
jobban markoltam, mintha levet akartam volna préselni a fekete
kovácsolt vasból.
– Nyisd már ki! – zihálta mögöttem Victor.
– Siessetek, jönnek! – visította Vanessa.
– Ez a barom nem mozdul, csak áll és rángatózik – felelte Victor.
– Lökd odébb! – parancsolt rá Vanessa.
A kín ellenére mindent hallottam, és még gondolkodnom is
sikerült, de az már nem jött össze, hogy kinyissam a számat, és
figyelmeztessem őket. Victor megragadta a vállamat, felnyögött,
majd a következő pillanatban Vanessa sikított fel. Annyira hátra
tudtam fordítani a fejem, hogy rájuk lássak. Most is csak azt tudom
mondani, hogy ha nem vagyok ilyen helyzetben, tuti elröhögtem
volna magam. Egy áramkörben kapcsolódtunk össze, és hangtalan
táncot járó rongybabákként rázkódtunk. Némafilm lett belőlünk.
Egy néma rémfilm. Nemcsak a holdfény világított meg minket,
hanem a lángok is, amik már a háztetőn tomboltak, és sárgára
színezték a felszakadozott felhők alját. Inkább volt rémfilm. A
gyökerek egyre közelebb kúsztak hozzánk, és az erdőből hol
halkabban, hol hangosabban vonyítás hallatszott, mintha a hold
megtébolyított volna egy vérfarkast.
Victor húzni kezdte a vállamat, és először azt hittem, megpróbál
elszakítani a kaputól, de aztán rájöttem, hogy őt is rángatja valami.
Elengedte a vállamat, és helyette az ingembe kapaszkodott, ami nem
bírta sokáig, és elszakadt. Az ikrek ordításai minden más hangot
elnyomtak. Az, hogy tudtak ordítani, csak azt jelenthette, hogy ők
már nem az áramkör részei. Megint hátrafordítottam a fejem, és
láttam, amint a lábukra fonódott gyökerek az égő ház felé vonszolják
őket. Mindketten vadul rugdostak, és foggal-körömmel
kapaszkodtak a földbe. Kétségbeesett szarvasmarhákra
emlékeztettek, akik lasszó fogságában vergődnek.
Milyen sors vár rájuk? Felfalják őket, mint Tomot, vagy eltűnnek,
mintha a föld nyelte volna el őket, mint Dagi és a magicicadái? Vagy
a lángok martalékává válnak? Nem igazán tudtam eldönteni, ki járt
jobban, ők vagy én, aki szépen megsül a kerítéshez tapadva, és
felrobban az agya meg a szíve. Mert éreztem, hogy ez fog történni.
De ekkor megéreztem valami mást is, és lenéztem. Egy vékony
gyökér fonódott rá az egyik lábamra. Aztán csatlakozott hozzá egy
másik is, rátekeredett a bokámra, egyszer, kétszer, háromszor, majd
megszorított, és húzni kezdett. Először gyengéden, aztán valamivel
határozottabban, majd teljes erőből. A cipőm csúszni kezdett a
kavicsos úton, a felsőtestem előrebukott. A karom kiegyenesedett, a
rácsot szorító kezem lefelé csúszott, csak a B és az A betűk állították
meg. De továbbra is kapaszkodtam a kapuba, bár nem szándékosan.
A testem mintha zselészerűen megnyúlt volna, a hátam
megroppant, a fejemben tombolt a fájdalom, attól tartottam, hogy a
vállam kiugrik a helyéről. Ráadásul nagyon úgy hangzott, hogy a
vonyító vérfarkas is egyre közeledik.
A lábam a levegőbe emelkedett, és akkor mintha átállítottak
volna bennem egy kapcsolót. Mintha kikapcsolták volna az áramot.
Mivel elszakadtam a földtől, az áram már nem folyt keresztül a
testemen.
Elöntött a megkönnyebbülés. Tudatosodott bennem, hogy az
izmaim már nincsenek begörcsölve, és a következő másodpercben
kicsúszott a kezemből a kapu. Az arcom nagyot puffant a földön, és
megindultam a ház felé.
A szám megtelt sárral és kaviccsal. Sikerült a hátamra küzdenem
magam, felültem, és nekitámadtam az egyik gyökérnek. De hiába
csépeltem és rángattam, továbbra is satuként szorított.
Valami megcsillant mellettem a földön. Victor kése.
Utánakaptam, de túl későn, az ujjaim lecsúsztak a véres pengéről. A
vér nem sokkal korábban kerülhetett rá. Victor nyilván megpróbálta
levágni magáról a gyökereket, de csak saját magának okozott
sérülést.
Az ikrek sikoltozása közben abbamaradt, és a vérfarkas sem
vonyított tovább, de a tűz továbbra is rendíthetetlenül tombolt. A
pattogása robajlássá fokozódott, és egyre közelebb kerültem hozzá.
Lehunytam a szemem, a hőség egyre nőtt. Rájöttem, hogy a könyvek
nem hazudnak. Az ember előtt tényleg lepereg az élete, amikor
tudja, hogy meg fog halni. Az én életem filmje természetesen
kétségbeejtően rövid volt, és még csak nem is én játszottam benne a
hőst. Sőt, igazából én voltam benne Imu Jonasson után a második
főgonosz, aki senkinek sem fog hiányozni. És senki sem fogja
megtudni soha, hogy Richard Elauved a „Vége” felirat előtt nem
sokkal megpróbált megmenteni valakit, sőt, kockára tette az életét,
hogy Karen Taylor folytathassa az övét. Bár ezt egyedül csak én
tudtam, furcsa módon mégis vigaszt leltem a bizonyosságban, hogy
megtettem, ami tőlem telt. Miközben a végzetem felé robogtam, azt
mormoltam magamban:
– Nem… vagyok… hulladék. Nem… vagyok…
Valami átsüvített a levegőn, és tompa ütés zaja hallatszott.
– A másikat is! – ordította egy ismerős hang. – Gyorsan!
Visszajönnek!
Mindenhol ott vannak!
– Rajta vagyok! – válaszolta egy még ismerősebb hang.
Kinyitottam a szemem. A hold és a tűz sárga fényében egy
hatalmas fejszét láttam, amint a magasba emelkedik. Egy tetőtől
talpig vérvörösbe burkolt alak felém sújtott vele. Megint a korábbi
zajt hallottam, és a föld már nem mozgott alattam. Vagyis hát
igazából én nem mozogtam. A pirosba öltözött alak letette a fejszét,
és fölém hajolt. A tűzoltósisak alatt megviseltnek tűnt az arca.
– Helló, apa! – üdvözöltem.
Frank szemében meglepetés villant.
– Fel tudsz állni? – kérdezte. Megpróbáltam, aztán megráztam a
fejem.
– El kell tűnnünk innen! – kiáltotta az előző ismerős hang
mögöttünk.
– Mehet a tűzoltófogás? – Frank a hátam alá nyúlt.
– Mehet – válaszoltam.
Felemelt, a vállára kapott, és rohanvást megindultunk a kapu felé.
Dale ügynök a sarkunkban loholt. Mögötte megjelent valami a ház
hatalmas ablakában. Fekete volt, nagydarab, a szárnya, mint egy
vitorla. A feketeség közepén fehér, éles pirájafogak villantak. Puha
huppanás hallatszott, és a lényt elborították a lángok. Felordított
még egyszer, utoljára. Az ordítása nem e világról való volt.
 Dale ügynök hátranézett, de nem állt meg, és aztán holtsápadtra
vált arccal fordult vissza felénk.
A kerítés túloldalán tűzoltóautó várt minket. Még égett rajta a kék
fény, és arra is rájöttem, mi vonyított úgy, mint egy vérfarkas.
Frank feltett a kerítésen átvetett tűzoltólétrára, és amikor
átmásztam rajta, a másik oldalon a kollégái leszedtek róla.
Megveregették a vállamat, mintha én mentettem volna meg valakit,
takaróba bugyoláltak, és besegítettek a tűzoltóautó hátuljába. Pár
másodperccel később beült mellém Frank és Dale ügynök is.
– Nem kéne eloltani a tüzet? – kérdeztem.
– Ahhoz már túl késő – felelte Frank. – Szerencsére az erdő
annyira elázott, hogy nem fog kigyulladni.
Az Éjszakai Ház felé kémleltem. Teljesen elborította a tűz, már a
tölgyfa is lángolt.
– De az ikrek… – nyögtem. – Bent vannak a…
– Szerintem már nekik is késő – felelte Dale. Végighúzta a kezét
az állán, és megcsóválta a fejét.
Abból, ahogyan ezt mondta, arra következtettem, hogy most már
hisz nekem.
– Asszem, hogy Imu Jonassonnak vége – suttogtam.
Dale lassan bólintott.
– Én is asszem, Richard.
Megdördült az ég, és a hold eltűnt, mintha a felhők függönyt
húztak volna elé. Az előadás véget ért. És megint szakadni kezdett
az eső.
 Huszonegyedik fejezet
Még akkor is esett, amikor Dale ügynökkel beültem a zöld
Pontiacjába, és az erdőből a Taylor ház felé hajtottunk. Elmesélte,
hogyan üldöztek bennünket. A szeméttelepről villogó kék fénnyel és
süvöltő szirénával tartottak Ballantyne-ba, mert úgy gondolták,
hogy minden valószínűség szerint én is oda igyekszem. Ő éppen a
körzeti megbízottnál volt, amikor a tűztoronyból leordított az
ügyeletes, hogy tűz van az erdőben. Amikor kiderült, hogy a régi
ház ég, Dale azonnal kirohant a kocsijához, és követte a tűzoltóautót.
Utána én meséltem.
És most semmit sem hallgattam el.
Ott kezdtem, hogy Tommal bementünk az erdőbe, és aztán
rávettem, hogy telefonbetyárkodjunk. Rátértem arra, hogy Jack
rovarrá változott, amikor ordibáltam vele, és megijedtem, és
megpróbáltam eltaposni. Arról is beszámoltam, hogy Imu a
Liepsben szavakat karcolt a falra, és akik elolvasták őket,
megpróbáltak öngyilkosok lenni. Elmondtam, mi történt a folyosói
telefonnal, hogyan lógtunk meg, és mit láttam a házban, amikor
bementem felgyújtani.
Dale ügynök egyszer sem szakított félbe, csak rövid kérdéseket
tett fel, amikor valami nem volt teljesen tiszta a számára.
– Micsoda sztori! – sóhajtotta, amikor befejeztem.
– Tudom. Túl hihetetlen ahhoz, hogy igaz legyen, ugye?
– Igen – felelte komolyan. – Ha nem láttam volna, amit ma este
láttam, akkor biztosan nem hinnék neked. Azt mondjuk nem tudom,
hogy nekem fog-e hinni bárki az irodában.
Bekanyarodtunk Taylorék háza elé. Karen harmadik emeleti
szobájának ablakában égett a villany.
– Úgy látom, itt van a körzeti megbízott. – Dale ügynök a pajta
előtt parkoló autó felé intett.
McClelland ebben a másodpercben rontott ki a házból Karen
apjával a sarkában.
Dale ügynök kinyitotta a kocsi ajtaját, és kihajolt rajta.
– Helló, Conan! Mi a helyzet?
 – A lányuk miatt vagyok itt – felelte a körzeti megbízott. –
Megszökött.
– Megszökött?
– Bezártuk a szobájába – mutatott fel Karen apja a harmadik
emeleti ablakra. – Szerintem kiugrott.
– Onnan? – hüledezett Dale ügynök. – De hát az… nagyon
magasan van.
– Az eső fellazította a földet, szóval valószínűleg nem ütötte meg
magát nagyon – magyarázta McClelland. – A közelben mindenesetre
nincs. Összehívtuk a keresőcsapatot. Az őrsön gyülekeznek.
– Csatlakozunk hozzájuk Richarddal – ajánlkozott Dale ügynök.
– Azt aztán nem! – Taylor asszony a bejárati ajtóban állt. Sírástól
elfúló hangja remegett a dühtől.
– Richard Elauved meg ne próbáljon Karen közelébe férkőzni! Az
érkezése előtt semmi rossz nem történt Ballantyne-ban, és azután
sem, hogy eltakarították innen. Tartsa távol tőlünk! Ez a fiú egy…
egy…
Nem vártam meg, mi vagyok, inkább Dale ügynök felé
fordultam, és közöltem vele, hogy a könyvtárba kell mennünk.
Hozzátettem, hogy szükségünk lesz a tűzoltóautóra, és Dale ügynök
a rendőrségi rádión keresztül kapcsolatba lépett a tűzoltósággal.
Elmondták, hogy az eső eloltotta a tüzet, így azonnal tudnak
indulni.
– Miért kellett idejönnünk? – kérdezte Dale ügynök a sötétbe
burkolózó könyvtár előtt.
– Mert az nem elég, ha csak megtaláljuk Karent – feleltem. – Át is
kell programoznunk, és ha nem sikerül, akkor továbbra is
megpróbál majd kárt tenni magában.
– Szóval szerinted ugyanúgy beprogramozták, mint azokat a
kamaszokat, akiket bezártak oda, ahol Imu szavakat firkált a falra?
– Ezt fekete szómágiának hívják, és itt találunk róla könyveket, és
ha mázlink van, akkor nemcsak a mérgéről olvashatunk, hanem az
ellenmérgéről is.
– Ami micsoda?
– Fehér szómágia.
 Ekkor érkezett meg mellénk a tűzoltóautó. Frank fejszével a
kezében ugrott ki belőle. Hárman odarohantunk az ajtóhoz,
miközben két tűzoltó leszedte a létrát a kocsi hátuljáról. Frank
felemelte a fejszét, de azonnal le is engedte.
– Ez az ajtó nagyon szép – állapította meg. – Tényleg annyira
sürgős, hogy nincs időnk idehívni Zimmer asszonyt, hogy nyissa ki?
– Igen! – kiáltottam.
Frank felsóhajtott, megint felemelte a fejszét, és már lendítette is,
amikor az ajtó kinyílt.
– Ne! – ordította Zimmer asszony, és tüsszentett egy hatalmasat.
Rémülten felsikítottam, mintha engem akartak volna kettéhasítani.
– Frank Elauved! – Az ősz hajú Zimmer asszony szigorúan nézett
a fejszére, ami alig pár centivel állt meg a feje felett. – Ez meg
micsoda?
– Ez – válaszolta Frank, és leeresztette a szerszámot – egy Pulaski
fejsze, aminél jobbat egyetlen tűzoltó sem kívánhat magának. De ön
miért nem alszik otthon, Zimmer asszony?
– A szirénázás miatt. Ilyen időben nem az erdő ég, hanem egy
ház, és semmi sem ég jobban, mint a könyvek. Féltem, hogy itt van
tűz.
– Azt már eloltottuk – közölte vele Frank. – Beengedne minket?
– Nem is tudom. – Zimmer asszony a hosszú létrával ügyeskedő
tűzoltókra nézett. – Mit akarnak?
– Könyveket kölcsönözni – szólalt meg Dale ügynök. A kabátja
alá dugta a kezét, és előhúzta a fémcsillagos bőrtárcát. – A törvény
nevében.
Zimmer asszony kelletlenül tárta ki az ajtót, mi pedig
berontottunk a könyvtárba.
– Ott vannak – mutattam a falra, ahol a könyvek eltűntek a
felkapcsolt lámpa fényköre feletti sötétben.
– Tényleg oda akarnak felmenni? – kérdezte Zimmer asszony.
Karba tett kézzel állt, és csak akkor vettem észre, hogy sárgászöld
köntöst visel.
– Mi kifogása van ellene? – akarta tudni Dale ügynök.
– Az, hogy… – Zimmer asszony szája megrándult. – Újabban nem
biztonságos itt.
 – Ezt meg hogy érti?
– Pár napja itt járt a Taylor leány a legyezőbotjával, és a
pisztránghorgászatról akart könyvet kivenni. Szerintem tudta, hogy
a könyvtár másik végében kell keresgélnem, mert amikor
visszajöttem, az egyik könyvemmel együtt eltűnt.
– Melyik könyvvel? – kérdeztem. Zimmer asszony összeszorította
vékony ajkát, mire én magam adtam meg a választ: – A fekete
szómágiáról szólóval.
– Utána… ijesztő volt itt lenni. – Zimmer asszony megborzongott.
– Kaparászást és zörgést hallani, és a könyvek helyet változtatnak,
meg leesnek a polcról, bár egy lélek sincs itt. Olyan, mintha valaki
keresne valamit.
– Szóval ezért van itt – kapcsolt Dale ügynök. – Nem a szirénázás
miatt. Állandóan itt van. Itt is alszik.
Zimmer asszony felnyögött.
– Az irodában van egy kanapé. Azért hazudtam, mert nem
akartam, hogy azt higgyék, hogy megbolondultam, de ez az én
könyvtáram, egész életemben itt dolgoztam, és soha nem
veszítettem el könyvet, és nem is hagytam őket rossz helyen.
– De most nincs meg a fekete szómágiás könyv – fejeztem be
helyette.
– Ott volt. – Zimmer asszony felfelé mutatott.
Frank odavilágított egy elemlámpával. A könyvek sorában
valóban látszott egy üres hely. Összefacsarodott a szívem.
– Eltűnt – sóhajtott fel Dale ügynök.
– Ellopták – javította ki Zimmer asszony.
– Hát akkor nem kell a létra – közölte Frank az embereivel, akik
megfordultak, és kifelé indultak.
– Várjanak! – kiáltottam. – Mi az a fehér könyv a lyuktól jobbra?
– Egyértelmű, nem? – válaszolta Zimmer asszony. – A szómágiás
gyűjtemény másik kötete. A fehér szómágiáról szól.
Összevillant a szemem Frankkel.
– Fiúk! – szólt a kollégái után. – Mégis kell a létra!

Az olvasóteremben lapozgattuk Dale ügynökkel a könyvet, ami a

Nagy szómágiakönyv, Második kötet, Fehér szómágia címet viselte. A
fényt egy görbe olvasólámpa szolgáltatta.
Frank és a másik két tűzoltó csatlakozott a Karent keresőkhöz,
Zimmer asszony pedig teát főzött.
A vékony lapokon zsúfolódó apró betűk miatt megfájdult a
szemem.
Már olvastunk arról, hogyan lehet átkokat feloldani, általános és
egyedi ráolvasások ellen védekezni, és milyen bűbájjal lehet békává
alakult embereket visszaváltoztatni. Találtunk varázsigét arra,
hogyan lehet viharokat lecsendesíteni, rühöt eltüntetni és
közlekedési dugókat megszüntetni. De azzal kapcsolatban, ami
érdekelt minket, nem jutottunk előbbre.
Kóválygott a fejem. Megdörgöltem a halántékomat, de közben
egy pillanatra sem vettem le a szemem a könyvről. Az IMU szót
kerestem. Lapoztam egyet, és ellenőriztem az oldalszámot.
Tizenkettő. És szerintem vagy húsz percbe telt eljutni idáig.
Hátravolt még nyolcszáztizenegy oldal. Felnyögtem, és eltoltam
magamtól a könyvet.
– Te sem látsz semmit sem? – kérdezte Dale ügynök.
– Hajnalig itt fogunk ülni, ha rendesen át akarjuk nézni – feleltem.
– És annyi időnk nincs. Igazából az is lehet, hogy… – Nyeltem egyet.
Nem fejeztem be a mondatot, de Dale ügynök arcán látszott, hogy
tudja, mire gondolok. Hogy már most is késő.
Megint nyögtem egyet, és a fejemet a nyitott könyvnek
támasztottam. Dale ügynök megveregette a hátamat.
– Gyere, Richard, próbáljuk azért meg, elvégre… – Ő sem fejezte
be a mondatát, de persze értettem. Ez az egyetlen esélyünk.
És természetesen igaza volt, csak annyira el voltam csigázva.
– Tárgymutató.
Megéreztem a tea illatát, felsandítottam, és láttam, hogy Zimmer
asszony letesz az asztalra egy gőzölgő csészét.
– He? – nyögtem.
– Tárgymutató. Ha keresel valamit, nézz utána hátul a
tárgymutatóban! Ábécésorrendben van. – Dale ügynök felé fordult. –
Imádom az ábécésorrendbe rendezett dolgokat.
Felemeltem a fejem, és villámgyorsan hátralapoztam. És tényleg.
Megkerestem az I betűt, majd az ujjamat lefelé húzva néztem a
kifejezéseket.
Igézet, Ikarosz szárnya, illúzió, IME, immateriális, impregnálás
és… IMU. Vagyis egészen pontosan IMU 214., 510. o.
Visszalapoztam a kétszáztizennegyedik oldalhoz.
IMU: A fekete mágia varázsigéje, amely elhiteti a megigézett személlyel,
hogy azonos a megigézővel. Az I AM YOU7 összevonása. Az IMU-val
megigézett személy akarat nélküli robotként keres fel egy helyet, amelyet
csupán ő ismer, hogy ott elrejtőzzön, és olyan cselekedetet vigyen véghez,
amely a megigézőjéhez hasonlatossá teszi. Ezt a cselekedetet a megigéző
határozhatja meg.
Ennyit találtam. Kinyitottam a könyvet az ötszáztizedik oldalon,
és gyorsan futtattam lefelé a pillantásomat a szavakon. Megvan!
IME: Az IMU ellenvarázslata, lásd rontások feloldása. Csak akkor
hatásos, ha az igéző és az igézendő egy és ugyanaz a személy, vagyis az
igézendőnek magának kell kimondania az IME szót, amely az I AM ME8
összevonása. Amennyiben ez nem történik meg, az I AM YOU rontás nem
kerül feloldásra.
Dale ügynök együtt olvasott velem a vállam felett.
Felálltam.
– Köszönjük a teát, Zimmer asszony.

Beültünk a kocsiba, és Dale ügynök beleszólt a műszerfalra

szerelt rendőrségi rádió mikrofonjába.
– Itt Dale ügynök. Van valami hír Karen Taylorról? Vétel. Rövid
recsegés után McClelland válaszolt.
– Egyelőre semmi. Állítólag látták az iskola felé rohanni, de be
van zárva, és nem találtunk ott senkit sem. Most házról házra járunk.
– Oscaréknál próbálták? – kérdeztem.
– Most jövünk tőlük. Nem látták, és fogalmuk sincs, merre lehet.
– Mihelyt van valami hír, jelezzék! – kérte Dale ügynök.
– Persze.
– Köszönöm. Vége.
Dale ügynök visszatette a helyére a mikrofont. Tompán
bámultam magam elé. Megint elállt az eső. Szinte úgy tűnt, mintha
valaki ott fent azzal szórakozna, hogy hol kinyitja, hol elzárja a
vízcsapot.
– Talán egy pincébe bújt – találgatott Dale. – Egy olyan pincébe,
amiről csak ő tud.
Megpróbáltam rájönni, milyen pincébe bújhatott. Biztosan
nagyon sötét. Vagy…
A hold hirtelen úgy döntött, megint kegyeskedik ránk sütni. A
saját feje után ment, mint az ételek: azok sem hajlandók főni soha,
amikor az ember éhes és türelmetlen, és másodpercenként ellenőrzi
őket. Felnéztem az égre. A felhőzet felszakadozott, és itt-ott
kikukucskáltak a csillagok.
Pince. Földszint. Vagy padlás. Vagy…
Az egyik felhő igazából Csubakkára hasonlított, arra a szőrös
fickóra… Nem. Nem szőrös fickó, hanem vuki.
– Tudom! – tört ki belőlem. Dale ügynök összerándult.
– Mit tudsz?
– Hogy hol van! Taposson bele! Egyenesen előre!
Felkaptam a kék villogót a padlóról, kihajoltam az ablakon, és
rátapasztottam a tetőre.
 Huszonkettedik fejezet
Vadul rángattam a suli ajtajának a kilincsét.
– Zárva van! – jelentettem, és a katedrálüvegnek nyomtam az
orrom, de a benti sötétben nem láttam mozgást.
– Menj odébb! – szólított fel Dale ügynök. – Majd én kinyitom.
Félrehúzta a kabátját, és elővette a pisztolyát. Befogtam a fülemet,
de ő megfordította a pisztolyt, megfogta a csövénél, és a
markolatával betörte az üveget, aztán bedugta a kezét, és belülről
kinyitotta az ajtót.
– Azt hittem, hogy… – kezdtem.
– Tudom, mit hittél – felelte. – De az ilyesmi csak a filmekben
működik.
Végigloholtunk a folyosón, aztán fel a lépcsőn. Mire felértünk,
alig kaptam levegőt. Óvatosan megfogtam a kilincset, és lenyomtam.
Itt nem volt üveg, amit betörhettünk volna.
– Lehet kicsit lőni?
Dale felsóhajtott, és megint félrehúzta a kabátját, de amit elővett,
az jóval kisebb volt egy pisztolynál. Inkább olyannak tűnt, mint egy
gemkapocs.
– Engedj oda!
Benyomta a gemkapocsszerűség hegyét a zárba, és forgatni
kezdte.
Annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta.
– Tényleg csak a filmekben? – suttogtam.
– Csak a filmekben – erősítette meg.
A zár puhán kattant, és Dale enyhén belökte az ajtót.
Visszafojtottuk a lélegzetünket. Csak egy lány halk mormolását
hallottam.
– Várjon itt! – kértem Dale ügynököt suttogva.
Teljesen kinyitottam az ajtót, és a magas küszöbön át kiléptem a
lapos tetőre. Az égen már csak pár felhőfoszlány maradt, és a
csillagok úgy ragyogtak, mint fekete bársonyra helyezett ékszerek.
Gyönyörű éjszaka volt. És Karen is gyönyörű volt, bár a haja
nedvesen tapadt a fejére, és a hálóingét sár pettyezte. A tető
bádoggal fedett, magasba emelkedő szélén állt felém fordulva, az
iskola udvarával a háta mögött. Nem reagált az érkezésemre.
Lehunyta a szemét, az arcát az ég felé fordította, mintha holdfürdőt
akart volna venni, az ajka mozgott. Lassan közeledtem felé, és egy
idő után már ki tudtam venni a szavait.
– I AM YOU, I AM YOU, I AM…
Megnedvesítettem az ajkam, és én is ismételgetni kezdtem:
– I AM ME, I AM ME, I AM ME…
Amikor úgy három méterre lehettem tőle, hirtelen elhallgatott, és
kinyitotta a szemét, mint egy robot, amit bekapcsoltak. Megálltam,
nehogy megijedjen, hátralépjen, és lezuhanjon. Egyenesen rám
nézett. Karen volt, de a lány, akit ismertem, nem volt ott. Vagyis de,
ott volt valahol a tompa pillantása mögött, de nem egyedül.
– Szia, Karen! – üdvözöltem. – Én vagyok az, Richard.
– Richard! – A hangjából ítélve úgy tűnt, küzdenie kell, hogy meg
tudjon szólalni. – Akarod látni, hogyan repülök?
– Nem – feleltem. – Mert nem tudsz repülni. Mondd utánam,
hogy I AM ME!
– I AM… – kezdte, de elhallgatott.
Összeharapta a fogát. Az állkapcsán ugráltak az izmok, az arcán
kétségbeesett kifejezés játszott. Láttam, hogy az ajka a „ME” szót
próbálja formálni, de egy láthatatlan kéz mintha összeszorította
volna a szája két szélét, és így a „YOU” szót ejtette ki. Apró lépést
tettem felé, de azonnal meg is torpantam, mert ő is lépett egyet
hátra. Akkor vettem észre, hogy mezítláb van, és csak a vér meg a
sár miatt hittem korábban azt, hogy cipőt visel.
– I AM ME – ismételtem meg.
Bólintott, mint aki érti. A teste remegett, minden izma megfeszült.
– Gyerünk! – suttogtam. – Gyerünk, Karen, képes vagy rá!
– I AM… – kezdte, majd a nyakán kidagadó erekkel hörögte: –
YOUUUU.
– Meghalt! – kiáltottam. – Elégett! Vége van!
De ez mit sem használt, még mindig benne volt áldozatában,
mint valami élősködő. Karen arcán megint megjelent a kétségbeesés,
a szemébe könnyek gyűltek, majd lefolytak az arcán, és rájöttem,
hogy egyszerűen képtelen kimondani. Még egy lépést tett hátra,
véres sarka már lelógott a tető széléről.
– Karen! – nyögtem. – Nem akarlak elveszíteni. Hallod?
Bánatos pillantást vetett rám, mint aki elnézést kér azért, amit
csinálni fog. Kipislogtam a szemembe toluló könnyeket, és
kimondtam a szót, amit már olvastam és hallottam, de magam még
soha nem ejtettem ki a számon, és nem is igazán hittem benne.
Egészen mostanáig. Lassan, érthetően és hangosan mondtam ki.
– Szeretlek.
Ez volt a búcsúüzenetem. Az utolsó szavak, amiket hallani fog.
De még nem esett le. És látszott az arcán, hogy valami megváltozott.
Mintha valami átszakadt volna. A szemében hitetlenkedés csillogott.
– I – lehelte, és közelebb hajolt hozzám. – AM… ME.
Ekkor mintha ránk pisszegett volna valaki, hogy „pssszt”, de
szinte azonnal rájöttem, hogy Karen véres lába csúszott meg a
bádogon. Előreszökkentem, de eltűnt előlem, és elnyelte a sötét.
Hang nélkül zuhant le. Megdermedtem.
Puha puffanással ért földet az udvaron.
Az a különös érzés fogott el, hogy korábban már átéltem
pontosan ugyanezt. A hold sápadtan terpeszkedett a keleti égen a
fák koronája felett. Dale ügynök kilépett a tetőre a hátam mögött.
Együtt mentünk a tető széléhez. Előrehajoltunk, és lenéztünk az
udvarra. A tűzoltóautó kék fénye körbe-körbe forgott. Hat férfi állt
odalent, köztük Frank, és kifeszítve tartottak egy kerek
tűzoltóponyvát, ami mintha még mindig fel-le rugózott volna. A
közepén Karen feküdt, az ég felé fordított arccal. Talán felhőket
keresett, talán a csillagokat figyelte. De én úgy gondoltam – és még
mindig úgy gondolom –, hogy a pillantásával engem próbált
megtalálni.
 Huszonharmadik fejezet
Mielőtt beengedtek volna Karen kórtermébe, a lelkemre kötötték,
hogy öt percnél nem maradhatok tovább. Az ápolónő elmagyarázta,
hogy a betegnek nyugalomra van szüksége.
Délután volt, már majdnem egy nap eltelt a tűz és az iskola
tetején történtek óta.
– Milyen szép virágok! – jegyezte meg Karen, amikor letettem az
éjjeliszekrényre a csokrot, ami szinte eltörpült a többi mellett, amit
kapott. – Hallom, hogy te mentettél meg – váltott témát.
– Nem. Azok mentettek meg, akik lent elkaptak – feleltem.
– De állítólag te szóltál nekik, hogy álljanak készenlétben.
– Hát…
– Hát? Igen vagy nem? Elmosolyodtam.
– Mondd már meg, te nyavalyás! – Felült az ágyban. Láttam rajta,
hogy nem kell sok ahhoz, hogy megint a régi legyen. – Mert nem
emlékszem semmire, érted?
– Hallottam, hogy valaki, akinek ugyanez volt… a betegsége,
leugrott a tetőről, és arra gondoltam, hogy talán te is erre készülsz.
– De azt honnan tudtad, hogy a suli tetején fogsz megtalálni?
– A fehér szómágiás könyvben volt, hogy olyan helyen akarsz
elrejtőzni, amit csak te ismersz.
– Csak én – mosolygott. – És te.
Némán néztünk ki a nyitott ablakon. Kint szöcskék ciripeltek,
méhek zümmögtek, és pacsirták daloltak.
– Vissza kell menned a Liepsbe? – szólalt meg Karen.
– Nem – feleltem. – Dale ügynök beszélt a Lieps dirijével meg
McClellanddel meg a mi dirinkkel. Hétfőtől megint suliba fogok
járni.
– Szuper!
Megint hallgattunk. Karen kétségkívül a legjobb hallgatótárs volt,
és azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez az öt perc.
– Azt tudod, mi lett a tűzzel? – kérdezte.
– A ház majdnem teljesen leégett, de csak majdnem. Az eső miatt.
– Remélem, senki nem égett benne.

É
 – Én is – válaszoltam.
Dale ügynök elmesélte, hogy nem találtak holttesteket a romok
között, és megkért, hogy senkinek se beszéljek az ikrekről, amíg nem
tudnak többet. Nem akarta a szükségesnél jobban megrémiszteni
Ballantyne lakóit. A tölgyfa is leégett, és majd kiássák a gyökereit,
hátha kiderül valami.
– Tényleg semmire sem emlékszel? – kérdeztem. – Arra sem,
hogy mit mondtam neked a tetőn?
– Ami mi is volt? – pislogott Karen ártatlanul.
– Semmi.
– Amúgy tényleg nem emlékszem – sóhajtotta. Felvette a tőlem
kapott virágcsokrot, és megszagolta. – De azt hiszem, hogy…
álmodtam valamit.
– Micsodát?
– Semmit.
Nem igazán tudtam megállapítani, hogy mosolyog-e a csokor
mögött. Mély levegőt vettem. Most vagy soha.
– Ha kiengednek… – Újabb nagy belégzés.
– Igen?
– Eljössz velem moziba?
– Moziba?
– Az élőhalottak éjszakájára. Csináltak belőle egy feldolgozást. Egy
hét múlva adják Hume-ban. Frank addig megtanít vezetni.
– Hm. Szerinted ugyanolyan jó lesz, mint a régi?
– Nem.
Karen felnevetett.
– De ijesztőbb?
– Lehet. Ha nagyon ijesztő lesz, megfogom a kezed.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Megmutatod, hogyan?
– Hogy hogyan fognám a kezed?
– Igen.
– Most?
– Most.
MÁSODIK RÉSZ
 Huszonnegyedik fejezet
Kinyújtott kézzel eltartottam magamtól a telefont, és hunyorogva
próbáltam kisilabizálni a kijelzőn lévő szöveget.
Ilyen, amikor az ember elfelejti az olvasószemüvegét.
Feladtam, és engedelmeskedtem a repülőgép hangszórójából jövő
utasításnak. Kikapcsoltam a telefonomat. Amúgy sem kellett
újraolvasnom az üzenetet. Kívülről fújtam.

Szia, Richard!
Juhú, hallom, hogy te is jössz. Már alig várom, hogy megint lássalak, és
elmeséld, mik történtek veled az elmúlt években, mert hát te nem
unatkoztál.
Ölelés!
Karen

A gép áttört a felhőtakarón, és az ablak melletti business class

ülésemből kinéztem a lapos tájra, amit őszi színekbe öltözött erdő
borított. Eszembe jutott, milyen érzés volt Karennel végigpillantani
Ballantyne-on a nagyszünetben a suli tetejéről. Azóta tizenöt év telt
el. Most vajon hogy néz ki? Ez volt az első gondolatom, amikor
megkaptam a meghívót az osztálytalálkozóra. Persze
megkereshettem volna valamelyik közösségi oldalon, de nem
akartam. Miért nem? Talán nem akartam megkockáztatni, hogy
belefutok a családi boldogságot hirdető fotóiba, ahol Oscarral és a
cuki gyerekeikkel mosolyog? Vagy mert az még elmegy, hogy
gondolok rá, de ha lenyomom a számítógép billentyűit, akkor
kézzelfogható bizonyítékokkal szolgálok a hang számára, ami azzal
gyanúsít, hogy soha nem felejtettem el Karen Taylort?
Most mindenesetre repülőre szálltam, és hátrahagytam a
nagyvárost, ami nyilván szintén épp elég bizonyíték. Mondjuk más
okai is voltak, hogy végül úgy döntöttem, részt veszek az
osztálytalálkozón. Például látni akartam a helyeket, amik annak az
ifjúsági horrornak a megírására inspiráltak, ami megváltoztatta az
életemet, és aminek nem sokkal korábban adtam el a megfilmesítési
jogait. Ez volt az Éjszakai Ház. És meg akartam látogatni Franket és
Jennyt, akik már olyan sokszor jártak nálam a városban. Valamint a
bosszút sem felejthetjük el. Látni akartam a tiszteletet és
remélhetőleg az irigységet Oscarnak és a többieknek a pillantásában,
amikor szemben találják magukat az ünnepelt gyerekkönyvíróval,
Richard Hansennel. Kicsinyes vagyok, tudom. De ez a látogatás
talán arra is lehetőséget ad majd, hogy nőjek valamennyit. Mert
amellett, hogy találkozni akartam Karennel, volt még egy nyomós
okom, hogy visszajöjjek. Elnézést akartam kérni. Elnézést akartam
kérni azért, mert kínoztam, bántottam és gyötörtem azokat, akik
még nálam is lejjebb helyezkedtek el az osztályunk hierarchiájában.
A kapitány bemondta, hogy nemsokára leszállunk Hume-ban.
Bekötöttem magam. Az út vége elég rázósra sikeredett, de még
így is mázlink volt. Estére még több szelet, esőt és vihart jósoltak.
A reptéren kifelé menet rálestem egy könyvesbolt előtti állványra,
ami tele volt könyvekkel. Újabban mindig ezt csináltam. Amikor
nem láttam a regényemet, megtorpantam, és alaposan szemügyre
vettem az állványt. És megtaláltam. A címet dülöngélő, zöld
betűkkel szedték, tisztelgésként a Mocsárlény című képregény előtt.
A borítón az illusztráció stílusa szintén képregényre emlékeztetett.
Egy rettegő fiút ábrázolt, aki megpróbálja elszakítani magát egy
telefonkagylótól, ami már könyékig felfalta a kezét. Elővettem egy
tollat, kinyitottam a könyvet, és elolvastam az első mondatot.
– Te-te-te-teljesen meg vagy húzatva! – nyögte Tom, és rájöttem, hogy
fél, mert pont eggyel többször dadogott a szokásosnál.
Aztán aláírtam a könyvet, és visszatettem az állványra.

Frank mosolyogva, pipával a kezében várakozott az ajtóban,

amikor a taxi bekanyarodott a ház elé. Míg fizettem, bekiáltott a
házba, és mire kiszálltam, Jenny már ott állt ölelésre tárt karral a
kőlépcső előtt. Frank az ajtóban maradt, mintha őriznie kellett volna.
Jenny hosszan, lágyan ölelt, majd utána Frank rövidebben, de jóval
erősebben.
Leültünk a nappaliban. Ők a kanapét foglalták el, nekem a
díszhely jutott a füles fotelben. Teáztunk, és kérdéseket tettem fel
nekik, de makacsul hajtogatták, hogy náluk semmi újdonság nincs,
inkább meséljek én, így hát meséltem. Főleg olyasmiről, amiről
tudtam, hogy érdekli őket. A könyveimmel kapcsolatos
fejleményekről és a nagyvárosi életről. Megemlítettem, hogy együtt
vacsoráztam egy ismert rendezővel, aki az Éjszakai Házat fogja
rendezni.
– Kicsoda? – akarta tudni Frank.
Felsoroltam pár filmjét, mire Frank hümmögve és mosolyogva
bólogatott, mintha látta volna őket, Jenny pedig a plafon felé
fordította a pillantását, és témát váltott.
– Összefutottam Alfreddal tegnap. Rólad is kérdezett.
– Mindenki szokott kérdezni felőled – tette hozzá Frank
elégedetten.
– Igen, az emberek figyelemmel kísérik a karrieredet. Ez mondjuk
nem csoda, hiszen te tetted fel Ballantyne-t a térképre.
Nem szóltam, hogy ez túlzás, és hogy több kell a hírnévhez, mint
pár könyv megírása, mert ahhoz legalább egy valóságshow-ban illik
szerepelni. De ezt az olcsó poént már túl sok interjúban ellőttem, és
itt amúgy sem talált volna pozitív fogadtatásra.
– Örülök, hogy így gondolják – feleltem inkább. – De nyilván itt is
az van, mint máshol, hogy túlságosan azért nem örülnek a
felebarátjuk sikerének. Főleg, ha az illető gyökérként viselkedett
velük kamaszkorában.
Jenny értetlenkedve nézett először rám, aztán Frankre, aki vállat
vont.
Ezek szerint nem jöttek rá – vagy nem akartak rájönni –, hogy
kiről mintáztam az Éjszakai Ház nem túl szimpatikus narrátorát.
Jenny inkább másra terelte a szót.
– És nem találkoztál végre egy lánnyal?
Bocsánatkérően mosolyogtam rá, és a számhoz emeltem a teámat.
– Gondolhatod, hogy találkozik lányokkal – felelte Frank, és
vigyorogva beleszívott a pipájába. – Mégiscsak híresség! Nem kell
rögtön lehorgonyoznia az első mellett, akivel összeakad.
Jenny vállon bokszolta.
– Úgy, ahogy neked kellett?
Frank felnevetett, és átölelte a feleségét.
– Nem mindenki talál azonnal aranyat.
 Megint mosolyogtam, letettem a csészémet, az órámra
pillantottam, és az emelet felé bökve jeleztem, hogy felmegyek.
– Persze, nyilván készülődni akarsz a bulira – bólintott Jenny.
– Vagy írni akar – kuncogott Frank. – Gyerekkorában is állandóan
írt.
– Bizony, emlékszel? – Jenny szeme felragyogott. – Még szombat
esténként is fent írtál a szobádban, amikor mi mindenféle
finomsággal leültünk a tévé elé. És még azt gondoltuk, hogy a
tévében durva dolgok mennek. Persze fogalmunk sem volt, hogy mi
zajlik a te fantáziádban.
– Ezen sokat gondolkoztam. – Frank olyan arcot vágott, mint aki
felettébb elégedett azzal, amit mondani készül. – Nyilván
unatkoztál, hiszen a városból költöztél ide, nálunk meg semmi sem
történt, így aztán létrehoztál egy helyet, ahol fantasztikusan
hihetetlen dolgok folytak. Húsevő telefon és… – Mély levegőt vett.
Úgy tűnt, kifogyott a szóból.
– Csápos fák meg az, hogy szegény Jack bogárrá változik – tette
hozzá Jenny gyorsan. – Amúgy Jack mit szólt hozzá? És ráadásul a
neveinket is felhasználtad.
– Ja, de a vezetéknevünket nem – csapott le Frank a lehetőségre,
hogy megmutathassa, ő is képben van. – És tűzoltóparancsnokot
csináltál belőlem, pedig csak autóvezetést tanítottam. Ez tetszett.
– Apropó vezetéknév! – kiáltotta Jenny. – Honnan szedted azt,
hogy Elauved?
Nagy levegőt vettem. Eljött hát a pillanat, amit annyiszor
elképzeltem.
Úgy válaszoltam meg a kérdést, ahogyan elterveztem.
– Richard Elauved. Rich are the loved. Gazdag az, akit szeretnek. A
ti tiszteletetekre csináltam, mert befogadtatok, és úgy szerettetek,
mintha a saját gyereketek lettem volna. Gazdagabbá tettetek, mint
bármilyen milliomos tehetett volna.
Vagyis csak hittem, hogy megválaszoltam a kérdést, mert a
várakozó arckifejezésükből rájöttem, hogy egyelőre nem szólaltam
meg. Miért olyan nehéz?
– Csak úgy eszembe jutott – nyögtem ki végül, és hát ez igazából
nem is volt hazugság.
 Körbepillantottam a nappaliban. A kandalló mellett egy kép volt
a falon. Egy madarat ábrázolt egy erdő felett lebegve. Lehet, hogy
már akkor is itt volt, amikor gyerekként itt laktam, de nem
emlékeztem rá. Nem igazán tudtam, mikor keletkeztek ezek a
lyukak az emlékezetemben.
Felálltam.
– Fél óra múlva kész a vacsora – jelentette Jenny. – Lasagne –
mosolygott. – Tettem törölközőt az ágyadra, ha zuhanyozni akarsz.
Megköszöntem, és felmentem a lépcsőn. Egy pillanatra
megálltam a szobám ajtaja előtt, és a fülemet hegyeztem. Hallgattam
a bentről jövő áldott csendet és a konyhából felszűrődő megnyugtató
beszélgetés és tüsténkedés hangfoszlányait.
Miért van az, hogy olyan embereket, akik iránt semmit sem érzek,
könnyen tudok biztosítani a szeretetemről, de akik sokat jelentenek
számomra, azok előtt megakadnak a szavak a torkomban?
Fogalmam sincs. Tényleg nem tudom. Lehet, hogy jóval sérültebb
vagyok, mint gondolom.
Kinyitottam az ajtót. Semmi sem változott. A helyiség egy
Richard Hansennek szentelt múzeumra emlékeztetett. Vagy esetleg
egy Richard Elauvednek szentelt múzeumra. A pillantásom azért
most is – mint mindig – automatikusan az ablak alatti
padlódeszkákra esett, hogy ellenőrizzem, nem néz-e fel rám egy
magicicada Dagi vörös szemével.
 Huszonötödik fejezet
Tíz perccel múlt hét, és már besötétedett, amikor megérkeztem az
osztályterembe.
Mintha időgépből léptem volna ki. A padokban ülők felém
fordultak, és Csivit kisasszony is rám nézett a tábla mellől, ahol
pálcával a kezében állt. Az egészben annyi volt a különbség a tizenöt
évvel ezelőtthöz képest, hogy az arcokon pókhálók futottak szét, pár
srác hajvonala feljebb költözött, néhányan felszedtek valamennyit, és
úgy tűnt, hogy több szemüveg gazdát cserélt, ami valószínűleg
abból adódott, hogy volt, aki megunta, hogy szemüveg nélkül
vaksin tapogatózik, mások pedig meglézereztették a szemüket, vagy
kontaktlencsére váltottak.
– Szokás szerint elkéstél, Richard – szólalt meg Csivit kisasszony
megjátszott szigorral a hangjában.
Az osztály olyan lelkes nevetésben tört ki, hogy azt gyanítottam,
rátesznek egy lapáttal, de az osztálytalálkozók nyilván ilyenek.
Virgoncan azt feleltem, hogy sajnálom, de már úton voltam, amikor
rájöttem, hogy otthon felejtettem a matekcuccomat, és amikor
visszafordultam, kilyukadt a bicajom kereke. Ezzel természetesen
hatalmas tetszést arattam.
Mindenki előtt egy pohár ital gyöngyözött. Több arcra
emlékeztem, míg másokat teljesen elfelejtettem. Gondolom, ez
egyrészt a szitához hasonlatos memóriámnak köszönhető, másrészt
annak, hogy bizonyos emberek úgy haladnak át az életünkön, hogy
semmilyen nyomot nem hagynak maguk után. De ez mindegy is.
Azt, akit kerestem, nem találtam. Karent.
Legalábbis amíg a terem hátuljához nem érkezett a pillantásom.
Először Oscart vettem észre. Kicsit meghízott, de a haja nem
ritkult meg. A mosolya és fehér fogai is pont olyanok voltak, mint
annak idején. A felemelt hüvelykujját mutatta felém.
Karen a mellette lévő padon ült. Nem is tudom, miben
reménykedtem. Vagyis de, tudom. Abban, hogy már nem a régi.
Hogy kihunyt benne a szikra, elveszítette a vonzerejét, azt az
ellenállhatatlan kisugárzását, ami talán pont abból fakadt, hogy
tudta, hogy ellenállhatatlan, legalábbis bizonyosfajta srácok
számára. Abban reménykedtem, hogy idejövök, mindezt
megállapítom, és aztán nyugodt szívvel tudok nevetni a
nosztalgiámon, mert az én Karen Taylorom eltűnt, lekerült a
piedesztálról. Akkor képes leszek rossz szájíz nélkül szórakozni és
szabad emberként hazamenni, mert megszabadulok egy álomtól,
ami igazából csak kínzott, és időt, energiát emésztett fel.
De persze nem így történt.
Karen mit sem változott, csak élesebbek lettek a vonásai, és kicsit
kigömbölyödött. Úgy mosolygott rám, mintha egyedül én léteznék a
világon, és teljes természetességgel intett, hogy üljek mellé. A
szívemet hamisítatlan öröm töltötte el. A francba!
Mihelyt elhelyezkedtem a széken, Karen odahajolt hozzám.
– Rosszcsont! – lehelte, és a karomra tette a kezét. – Már attól
féltem, hogy mégsem jössz.
– Csak próbáltam karakterben maradni – suttogtam vissza.
Felemeltem az előttem lévő teli poharat, és koccintottunk. Úgy
éreztem, mintha a pezsgőbuborékok azonnal felszálltak volna az
agyamba. Figyelmeztettem magam, hogy alig ettem a lasagnéból,
szóval nem ártana visszafognom magam, nehogy túl hamar
berúgjak.
– A hátsó sorok is figyeljenek! – szólított fel minket Csivit
kisasszony vidáman. Az igazi nevét a könyvben sem írtam le, és
most egyszerűen képtelen voltam előhalászni az agyam rejtekéből,
hogy hívják.
Oscar kutató pillantást vetett rám, majd a tanárnő felé fordult, aki
felsorolta, mik történtek a suliban, mióta leérettségiztünk. Főleg
felújításokról és új épületekről, igazgatóváltásokról, reformokról és
egyéb unalmas tényekről számolt be.
„Óra” után átözönlöttünk a feldíszített tornaterembe. A
partibizottság egyik női tagja egy lufikkal kidekorált és hificuccokkal
megrakott asztal előtt állva felvázolta az este hátralévő részét. Oscar
és Karen nekem hátat fordítva álltak. Oscar átvetette a karját Karen
vállán, ő pedig a nyakának döntötte a fejét.
– Gratulálok a sikereidhez, Richard! – szólalt meg mellettem
valaki.
 Felé fordultam. Egy jóképű férfi állt előttem, de nem emlékeztem
az arcára. Karcsú volt, a válla széles. Igazából hasonlóan képzeltem
el Dale ügynököt a könyvemben.
– Köszönöm – feleltem, és alaposabban szemügyre vettem. A
hangja ismerősen csengett. Derengeni kezdett, ki lehet. De lehetséges
lenne? – Dagi? – tört ki belőlem.
A sértettség legkisebb jele nélkül nevetett fel.
– Ezt már rég nem hallottam, de igen, Dagi vagyok.
Nemcsak a hájtól szabadult meg, hanem a szemüvegétől is, és jól
szabott öltönye alatt kidolgozott izmok domborodtak.
– Jack! – nyögtem. – Elnézést, csak annyira… Mivel foglalkozol?
– Tánccal – válaszolta. – Abban a városban, ahol te is élsz.
– Táncolsz?
– Táncoltam. Balettozni tanultam, de most már főleg csak
koreográfiákat készítek. Kényelmesebb és… hát, sokkal jobban fizet.
Legalábbis, ha az embernek van neve a szakmában.
– És neked van?
– Nem olyan nagy, mint neked, Richard. De elboldogulok.
– Család? Gyerek?
– Férjnél vagyok. Gyerekünk még nincs. Neked? Megráztam a
fejem.
– Egyik sem.
– Akkor kivétel vagy. Itt mindenki házasodik, és futószalagon
gyártja a gyerekeket. – Karen és Oscar felé biccentett. – Három
gyerek. És Ballantyne legnagyobb háza. Megvette, lebontatta, és az
alapoktól újjáépíttette. Tuti meghív magához mindenkit, hogy
megmutathassa. És…
A mondat további része beleveszett a hirtelen felhangosított
zenébe. Az osztály ujjongásban tört ki. Egy idegesítő sláger szólalt
meg, amit kamaszkoromban gyűlöltem, de ami most teljesen
megfelelt. Egy nő lépett hozzánk, és szó nélkül elrángatta Jacket a
rögtönzött táncparkettre, ahol már többen tekergőztek és
ugrándoztak. A káoszban elveszítettem szem elől Karent, de egyszer
csak odalibbent hozzám.
– Hogy Jack milyen jól táncol! – kiabálta túl a zenét. – És Richard?
Ő még mindig nem hajlandó ropni?
 Megráztam a fejem. Karen tincsei az arcomat csiklandozták,
amint közelebb hajolt hozzám, hogy ne kelljen ordítania.
– Ne tűnjünk el?
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem meghökkenve.
– Nagyszünet van. Elhúzunk kicsit, a többiek meg hadd
táncoljanak!
Ezzel meglóbált előttem egy ismerős kulcsot, és azt a
csodálatosan őrült nevetését hallatta.

Fent frissítően csapott az arcomba a csípős őszi levegő.

Odamentünk a tető széléhez, és lenéztünk az udvarra. Karen haját
ide-oda lebbentették a széllökések. Délre, Hume irányában villámok
cikáztak a felhők alatt.
– Remélem, hamarosan leszáll – sóhajtotta Karen.
– Kicsoda?
– Tom. Már itt kellene lennie, de tuti még Hume felett köröznek
az időjárás miatt.
Bólintottam. Úgy tűnt, a vihar errefelé tart. Karen felemelt egy
pezsgővel teli poharat.
– Hát megint itt vagyunk. Mennyi mindent mondtunk el itt fent
egymásnak!
Én, gondoltam. Én mondtam el neked sok mindent, te csak
kérdéseket tettél fel, és hallgattál.
– De a legnagyobb titkomat soha nem mondtam el – feleltem
inkább.
Koccintottunk, ittunk, és a sötétségbe bámultunk. Karen tudta,
hogy nála pattog a labda.
– Már azt, hogy mi történt a szüleiddel? – kérdezte végül.
Nem válaszoltam, csak magamban megállapítottam, hogy nem
csapta le a felé érkező labdát. És talán így a legjobb mindkét félnek.
– Mindig azt mondtad, hogy nem igazán emlékszel rájuk –
folytatta. – Most elmeséled, mi történt?
– Nem tudom – feleltem rövid gondolkozás után.
– Mondd el, amire emlékszel! – szólított fel.
Leterítette a kabátját a kémény mellé, leült, és intett, hogy
csatlakozzam hozzá. Engedelmeskedtem, és nekitámasztottam a
hátamat a kéménynek. Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy az
öltönyöm hozzáért a ruhájához.
– Egy tűzben haltak meg.
– Milyen tűzben?
– Gyújtogatásban. A lakásban, ahol laktunk.
– Ki gyújtotta fel?
Nyeltem egyet. A szám annyira kiszáradt, hogy képtelen voltam
bármit is kinyögni. Az ég alig hallhatóan megdörrent.
Karen óvatosan tette fel a következő kérdést, mint aki vékony
jégre merészkedik.
– Te?
– Nem – feleltem. – Az apám. – Kifújtam a levegőt.
– Szerinted miért?
– Mert beteg volt. És mert az anyám kidobta, amikor erőszakos
lett.
– Szóval felgyújtotta a lakást, ahonnan kidobták, és ő is meghalt a
tűzben?
– Igen. Betört, amikor aludtunk, és felgyújtotta.
– És ez előjel nélkül történt?
– Igen. Vagyis nem. Telefonált.
– Édesanyádnak?
– Igen. Főleg éjszakánként. De anya egy idő után nem vette fel. Én
meg néha kilopóztam, és beszéltem vele.
– Miért?
– Mert… Nem tudom. Mert azt akartam, hogy ne hívjon minket
többet. Meg akartam kérni, hogy hagyja abba az ijesztgetést. És…
hallani akartam a hangját.
– Hallani akartad a hangját?
– Az apám volt. És neki is fájt.
– Mit mondott?
Lehunytam a szemem. Körülbelül olyan érzésem támadt, mint
írás közben. Csak jöttek a képek, a hangok, a jelenetek, amikről soha
nem tudtam biztosan, hogy én találtam-e ki őket, vagy tényleg
megtörténtek, de amik ettől függetlenül pont olyan valóságosnak
tűntek, mint az, hogy Karen mellett ülök a tetőn.
 – Azt, hogy el fog égni. Hogy akit szeretek, el fog égni, és semmit
sem tehetek ellene. Mert kicsi vagyok, gyenge és gyáva. Mert olyan
vagyok, mint ő… – Nehezen vettem a levegőt. – Hulladék vagyok.
Arra kényszerített, hogy ismételjem utána. „Mondd azt, hogy
hulladék vagy, különben megölöm.”
– És mondtad?
Kinyitottam a számat, hogy igennel feleljek, de nem jött ki rajta
hang. Úgy éreztem, mintha a történet valaki másról szólna, nem
rólam, mintha a testemet és a hangomat egy távoli író találta volna
ki, aki csak úgy leírta, ami eszébe jutott, de közben tudtam, hogy
minden egyes szó igaz, és pontosan így történt. Bólintottam. Könny
csordult le melegen az arcomon, és elfordultam. Talán mégis túl
gyorsan ittam meg a pezsgőmet.
Karen a vállamra tette a kezét.
– De mégis megölte? Letöröltem a könnyeimet.
– Skizofréniával diagnosztizálták. Kórházba kellett volna mennie.
Be is ment. A zárt osztályra. Egyszer meg is látogattam. A kórház
messze volt, és magas kerítés vette körül. Liepsnek hívták. Aztán
egyszer csak kiengedték, és nekünk nem szóltak. Három nappal
később felgyújtotta a lakást.
– Te hogy élted túl?
– Leugrottam.
– Leugrottál?
– Arra ébredtem, hogy ég a szobám. Odarohantam az ablakhoz. A
kilencediken laktunk, és lent volt egy csomó tűzoltóautó.
Kifeszítettek egy ponyvát, és felkiabáltak, hogy ugorjak le. Én meg
leugrottam. Meg sem kérdeztem, hogy anyát kihozták-e már.
Megmenthettem volna. Már tizenhárom éves voltam.
– Ha a szobád már lángolt, akkor nem hiszem.
– Ezt már soha nem fogom megtudni.
– Jaj, Richard – sóhajtotta Karen, és végigsimította az arcomat.
Nem bírtam visszatartani a sírást. Folytak a könnyeim, és mintha
minden izmom begörcsölt volna. Egész testemben remegtem. Mint a
könyvben, amikor megrázott a kerítés. Pont, mint a könyvben, és
megjelent egy halvány emlék, ami mindig kicsúszott a kezem közül.
 Karen átölelt. Már nem éreztem fájdalmat. Ellenkezőleg, úgy
éreztem, mintha egy lefolyóból kihúzták volna a dugót, és végre
minden szar eltűnt volna. Csak akkor engedett el, amikor
abbahagytam a sírást.
– Tessék – szólalt meg.
Felnéztem, és nevetve elvettem tőle, amit felém nyújtott.
– Mi van? – kérdezte.
– Csak egy anya visz magával zsebkendőt egy buliba, ahová
elegáns ruhát vesz – feleltem szipogva, és megtöröltem az orromat.
– Anya? – ismételte meg.
– Te és Oscar. Hallom, hogy három gyereketek van. Meg őrült
nagy házatok.
Karen hitetlenkedve nézett rám, aztán ő is elnevette magát, és
most én kérdeztem meg tőle, hogy mi van.
– Oscarnak tényleg három gyereke van – felelte. – Meg tuti nagy
háza is. De attól tartok, hogy nekem se gyerekem, se házam.
– Nincs?
– Oscarral szakítottam, amikor befejeztük a sulit. Közvetlenül
azután, hogy… hogy elköltöztél.
– Értem. És miért? Karen vállat vont.
– Én délre mentem, hogy orvosnak tanuljak, ő meg belépett az
apja cégéhez. Meg szerintem amúgy is tudtam, hogy minket nem
egymásnak teremtettek.
– Ha tudtad, akkor miért voltatok olyan sokáig együtt?
– Hát… – A pillantását rám szegezte, de mintha befelé nézett
volna. – Ezen már én is gondolkodtam. És arra jutottam, hogy biztos
azért, mert mindenki olyan összeillő párnak tartott minket. Anyám
sem értette, miért akarok vele szakítani.
– Oscar hogy viselte? Karen a fejét ingatta.
– Úgy-ahogy.
– Úgy tűnik, hogy még mindig meleg érzéseket táplál irántad.
– Én is iránta. A világ legdrágább sráca.
– Találkoztatok még? Megrázta a fejét.
– Szokott keresni, szóval… – Széttárta a karját, mintha egyértelmű
lenne, mire céloz, mégis rákérdeztem.
– Szóval? Elmosolyodott.
 – Vigyáznom kell.
Meg akartam kérdezni, kire kell vigyáznia, Oscarra, saját magára
vagy mindkettejükre, amikor az udvarról kiáltás hallatszott fel.
– Karen! Richard! Tudjuk, hogy fent vagytok a tetőn! Lenéztünk.
Természetesen Oscar volt.
– Most kezdjük a kört! – tudósított. – Mindenkinek ott kell lennie!

A „kör” azt jelentette, hogy körbeülünk a tornateremben, és

mindenki beszámol arról, mit csinált az elmúlt tizenöt évben. Erre
három percet kaptunk. Volt, aki harminc másodperc alatt letudta, de
azokat sem állítottuk le, akik túllépték az időkeretet. A legtöbben
inkább a családjukról és a hobbijaikról meséltek, mint a
karrierjükről, kivéve Oscart, aki bő lére eresztette, hogy milyen jól
megy az üzlet, és szinte mellékesen említette meg, hogy nős, és van
három gyereke. Jack öniróniája mindenkit nevetésre ingerelt, amikor
elmesélte, hogy imádott a tükör előtt táncolni olyan ruhában, mint a
Dirty Dancingben a csaj, de egészen addig nem jött rá, hogy meleg,
míg az egyik nagynénje fel nem nyitotta a szemét. Utána Karen jött.
Csalódásomra – vagy talán megkönnyebbülésemre – csak annyit
mondott, hogy délen lakik, pszichiáter lett, rengeteg a munkája,
jelenleg nincs senkije, és egy parthoz közeli házon osztozik két
kolléganőjével.
Úgy éreztem, hogy várakozásterhes némaság száll ránk, amikor
utolsóként én kaptam meg a szót. Mintha az osztály hírességének a
története lett volna a desszert, amire mindenki fente a fogát. Nem
hiszem, hogy a sikersztorimat akarták hallani, hiszen azt
elolvashatták az újságokban, inkább arra lehettek kíváncsiak,
hogyan kezelem a sikert és a hírnevet. És persze, hogy nagyképűen
adom-e elő a mondandómat, és túlhaladom-e a három percet, hogy
jó hosszan az orruk alá dörgölhessem mindazt, amit én elértem, ők
meg nem.
Pár mondatban összefoglaltam, hogy gyerekkönyveket írok,
néhányat szeretnek az olvasók, másokat nem, és az egyik könyv
miatt megengedhetem magamnak, hogy az írásból éljek. Nincs se
barátnőm, se gyerekem, és bár nem akarok visszaköltözni, gyakran
gondolok a Ballantyne-ban töltött évekre. Néha a szép emlékek
tolulnak fel. Máskor a rosszak.
– De azt hiszem, hogy vannak itt olyanok, akiknek az emlékei
rosszabbak az enyéimnél – tettem hozzá elszoruló torokkal. Az az
átkozott pezsgő! – Mert nem voltam túl jó arc. A védelmemre csak
azt tudom felhozni, hogy durva dolgokon mentem keresztül, de ez
nem ment fel semmi alól. Sok mindenkit bántottam. –
Kényszerítettem magam, hogy végignézzek a körben ülőkön.
Nagyon hasonlítottak egymásra a gyengén megvilágított
tornateremben, olyannak tűntek, mint fehér gyöngyök sora egy
láncon. Nem úgy láttam, hogy a szavaim különösebben megérintik
őket. Mégis folytattam. – Sajnálom az egészet, de nem kérek
elnézést, mert ez túl nagy kérés lenne olyasvalakitől, aki
belerondított mások fiatalkorába. De azt akarom, hogy tudjátok,
hogy megbántam… – A torkom teljesen elszorult. Nem tudtam
tovább beszélni. Nem számítottam arra, hogy a gyónásom ennyire
fel fog zaklatni. Gyakorolnom kellett volna, el kellett volna
próbálnom, amikor egyedül vagyok. Felfújtam az arcom,
kiengedtem a számon a levegőt, és kipislogtam a könnyeket a
szememből. – És ha most akár egyikőtök is kicsit jobban érzi magát,
akkor már megérte eljönnöm.
Fújtam még egyet, előrehajoltam, a homlokomat
nekitámasztottam a kezemnek, és lehunytam a szemem. Csend volt.
Sokáig.
– De… – szólalt meg végül egy nő, akit nem tudtam hangról
azonosítani. – Hacsak másoknak nincsenek teljesen más élményeik,
akkor én nem emlékszem, hogy bárkit bántottál volna, Richard.
– Én sem – helyeselt egy férfi. – Mások igen, de te nem.
Most hülyéskednek? Felemeltem a fejem. Nem, mindannyian
barátságos komolysággal méregettek.
– Tudod, miért nem bántottál soha senkit? – kérdezte Jack. Dagi. –
Nem volt rá időd, mert állandóan a könyvtárban lógtál Zimmer
asszonynál. Éjjel-nappal olvastál.
Nevetés.
– Bocs, Richard – vigyorgott Oscar –, de nem voltál olyan kemény
csávó, mint amilyennek szeretnéd magad beállítani. Mondjuk egy
író memóriája biztosan így működik.
Még hangosabb nevetés. Megkönnyebbülés. Legalább oldódott a
kínos hangulat, ami a szavaim nyomán alakult ki. Nyeltem egyet, és
elmosolyodtam. Már éppen válaszoltam volna Oscarnak, amikor
Jack felugrott a székére, és beleordította a kezéből formázott
megafonba:
– Buliii!
Másodperceken belül mindenki talpra ugrott, megszólalt a zene,
és rázni kezdtük fiatalkorunk nyálas slágereire. A párok minden
szám után cserélődtek, csak Oscar nem volt hajlandó elengedni
Karent. Én úgy táncoltam, mint egy eszelős. A fejembe szállt a
pezsgő meg a házi rövid, valamint a rosszul időzített vallomásom
felett érzett szégyen és persze az öröm és megkönnyebbülés, hogy a
sok éven át cipelt lelkiismeret-furdalásomról kiderült, hogy teljesen
alaptalan. Vagyis még mindig nem tudtam eldönteni, ki emlékszik
rosszul, az osztály vagy én, de úgy tűnt, hogy a viselkedésemmel
senkinek a lelkébe nem gázoltam bele túl mélyen, és már ez
ünneplésért kiáltott.
Fogalmam sincs, mennyi ideig táncoltam. Folyt rólam a veríték.
Nem igazán tudtam, ki a partnerem, de a begerjedt pillantásából azt
véltem kiolvasni, hogy talán jobban ismerjük egymást, mint ahogy
fel tudom idézni. Másrészt viszont akkor régen senki mást nem
vettem észre, csak Karent… Vagy mégsem? Nem tudom, hogy
olvasott-e a gondolataimban, de amikor elhallgatott a zene, a
hirtelen beállt csendben hangosan és érthetően, kacér mosollyal csak
ennyit mondott:
– A fészer.
Visszamosolyogtam, és biccentettem.
– Ne már! – nevetett fel. – Nem emlékszel? A fészer! Te meg én…
a szénában!
Tovább mosolyogtam.
– Mi a nevem? – támadott rám agresszívan.
Próbáltam fenntartani a mosolyt, de nyelnem kellett. A nő
nevetése keserűen csengett.
– Na, tudod, Richard Hansen, te tényleg…
– Rita.
 A nő félrebillentette a fejét.
– Ritának hívnak.
Az arckifejezése ellágyult, és a mosolyán láttam, hogy mindent
megbocsátott.
Megint megszólalt a zene. Az este folyamán most játszottak
először lassú számot, valami nyálas macskazenét, és Rita
határozottan felém emelte a kezét, de akkor egy alak libbent közénk.
Karen.
– Azt hiszem, ez az én táncom – jelentette ki Ritára rá sem
pillantva.
– Azt hiszem, tényleg a tiéd – feleltem, és megfogtam a kezét.
Nem túl bonyolult koreográfiát követtünk a hangszórókból
csöpögő nyál ritmusára.
– Bátor dolog volt így bevallani az érzéseidet – jegyezte meg
Karen. – Hogy elmesélted, hogyan élted meg az itt töltött éveidet.
Elmosolyodtam.
– Annak ellenére, hogy senki nem úgy emlékezett, mint én?
– Minden élmény szubjektív. Ne feledd, hogy érzékeny fiú voltál,
és minden téged ért bántás mélyen érintett. Ezt az érzékenységet
aztán kivetítetted másokra, ezért hitted, hogy őket is így érinti a
szurkálódásod.
Puha keze a kezemhez ért, a csípője ringott, és éreztem a testéből
áradó forróságot, bár tisztes távolságban álltunk egymástól. Valljam
be a maradékot is? Elég bátor vagyok hozzá?
Amikor a dal a vége felé közeledett, Karen a vállamnak
támasztotta a homlokát.
– Remélem, a következő is lassú lesz – suttogta. És beteljesült a
vágya.
A harmadik szám is lassú volt, és egy idő után közelebb húztam
magamhoz Karent. Nem nagyon, éppen csak egy kicsit, de felnézett
rám, elmosolyodott, és úgy tűnt, mondani akar valamit, amikor
váratlanul hatalmas villanás világította meg a tornatermet. A kékes
fény a magasan elhelyezkedő ablakok felől érkezett, és mintha
mindent átvilágított volna. Egy pillanatra röntgenfelvétel jelent meg
Karen feje helyén, láttam a koponyája formáját, üres szemgödrét és
félelmetesen vicsorgó fogát. Aztán a fény kihunyt, és mély, szinte
sóhajtásszerű dörgés hallatszott. Karen hozzám bújt, én pedig
lehunytam a szemem, és beszívtam az illatát. Megint megdördült az
ég, méghozzá közelebbről. Karen elengedett, és amikor kinyitottam
a szemem, rájöttem, hogy a zene elhallgatott, és tökéletes sötétség
vesz minket körül.
– Rövidzárlat! – kiáltotta valaki.
A sötét láthatatlanná tévő köpenyként borított bennünket, úgy
éreztem, itt az esélyünk. De amikor kinyújtottam a kezem Karen
után, nem találtam. Páran felkattintották az öngyújtójukat, előkerült
néhány gyertya, és egy idő után megjelent az ajtóban egy felkapcsolt
elemlámpa.
A gondnok volt az.
Oscar, én és Harry Cooper – egy kopasz fickó, akire azért
emlékeztem, mert már akkoriban is alig volt haja, és még nálam is
nagyobb seggfejként viselkedett – lementünk vele a pincébe. Égett
műanyag szaga csapott az orromba, és amikor a gondnok kinyitotta
a nagy biztosítéktáblát, a lámpája fényében láttuk, hogy füstölög. A
kapcsolók és a biztosítékok feketére égtek, és eldeformálódtak. De
valami miatt a szag tűnt ismerősnek, nem a látvány. Pont, mint a
begerjedt táncpartnerem esetében. Mintha történt volna valami,
amire emlékeznem kellene, de nem bírok.
– Hát, itt ma már nem lesz fény – állapította meg a gondnok. –
Meg buli sem.
– Vannak gyertyáink – vetette ellene Oscar.
– De hát látja, hogy kiégett minden. Nem engedhetem meg, hogy
tovább tartózkodjanak az iskola területén, mert fennáll a veszély,
hogy bármikor kigyulladhat egy vezeték. Gondolom, érti a
problémát.
Visszamentünk a tornaterembe, és Oscar felállt egy székre, hogy
kihirdesse, van egy jó és egy rossz híre. A rossz az, hogy a bulit nem
folytathatjuk a suliban.
– A jó meg az, hogy a nejem elvitte a gyerekeket az anyósomhoz a
hétvégére. – Észrevettem, hogy a hangja már nem annyira tiszta. – És
ez azt jelenti, hogy egyedül vagyok otthon, és át…
A mondat végét elnyomta az üdvrivalgás.
 Már éjfél felé járt, amikor az iskola előtti parkolóban
betömörültünk azoknak az autójába, akik kocsival jöttek a buliba.
Senkit sem zavart, hogy a sofőrök mindegyike jócskán felöntött a
garatra, mindenki tudta, hogy a ballantyne-i körzeti megbízottnak
jobb dolga is akad szombat este, mint ittas vezetőket üldözni.
Egy elektromos terepjáróban ültem Harry Cooper és Rita között.
Rettenetesen kimerültem. Hosszú napom volt azóta, hogy
felébredtem a városban, ezért azon töprengtem, nem lenne-e jobb
bedobni mára a törölközőt és hazavonulni a régi szobámba.
Lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy Karen is ott lesz. Az
autó lassított a kanyarokban, és rám tört a hányinger. A kerekek alatt
megcsikordult a kavics, Harry Cooper halkan váózott, kinyílt egy
kapu, aztán megint csikorgott a kavics. Megálltunk.
– Megjöttünk – jelentette a sofőr. – Hozzátok a piát!
A mellettem lévők kikászálódtak a kocsiból, megcsapott a
vihartól terhes levegő. Kinyitottam a szemem, és én is
kikecmeregtem. Reméltem, hogy a szabadban kicsit magamhoz
térek, és a kezdődő fejfájásom is megszűnik. Kihúztam magam, és
felnéztem a házra. A vér jéggé fagyott az ereimben. Tudhattam
volna. Talán tudtam is. A ház vadonatújnak tűnt, de biztosan régi
rajzok vagy fotók alapján készültek a tervei.
– Jössz, író úr? – kérdezte Rita.
– Aha – válaszoltam.
Tölgyfát ugyan nem láttam, de a lépcső, az ajtó, a nagy ablakok,
az épületszárnyak, minden olyan volt, mint annak idején. Még a
tetőn lévő ördögszarvak sem hiányoztak. Visszatértem a
Speilskogen 1.-be. Az Éjszakai Házba.
 Huszonhatodik fejezet
Beléptem a hatalmas előtérbe. A világítóan fehér márványpadlón
egy feketén ragyogó zongora állt, a közelében egy üvegasztal, tele
poharakkal, bennük elkészített italok és citromkarikák. A foteleket
több kisebb körbe csoportosították, mintha egy szálloda
előcsarnokában lettünk volna, nem pedig valakinek az otthonában.
Ezt a benyomást erősítette a plafonról lógó kristálycsillár is.
Felkaptam egy italt, és közben a pillantásommal Karent kerestem.
– Hát Oscar aztán megadja a módját – szólalt meg mellettem
Harry Cooper. Letette a kezében tartott üres poharat, és felvett egy
másikat. – Már attól eltekintve, hogy a gin-tonikba bűn
citromkarikát tenni. Lime kell bele.
Nagyon úgy tűnt, hogy arra számít, hogy vitába szállok vele, de
nem válaszoltam. Elfordítottam róla a tekintetemet, és megint
körülnéztem. És végre megláttam Karent. A bal szárnyba vezető
folyosón haladt. Vagyis Oscar fogta a kezét, és úgy nézett ki, hogy
szinte húzza maga után.
– Karen! – kiáltottam. Megfordult.
– Oscar meg akarja mutatni a házat – nevetett elnézően.
– Oké – feleltem.
Nem volt túl nehéz lenyelni a büszkeségemet, aztán az italom
maradékát, és utánuk sietni.
– Csatlakozhatok? – kérdeztem.
– Persze – válaszolta Oscar nem túl lelkesen. Még csak rám sem
nézett. Végigmentünk a folyosón, ahol a falon a vitorlások és kocsik
képei mellett festett portrék is lógtak, amikről feltételeztem, hogy
Oscar feleségét és gyerekeit ábrázolják.
– Vendégszoba. – Oscar kinyitott egy ajtót.
– Fantasztikus – lelkendezett Karen. Továbbmentünk. Új ajtó. Új
vendégszoba. Tovább.
– Lenyűgöző, amit csináltál a házzal – jegyeztem meg, leginkább
azért, hogy mondjak valamit. – Mert leégett, nem?
– Ja, így is lehet fogalmazni – felelte Oscar. – De igazából csak
annyi történt, hogy belevágott a villám, amikor már üres volt, és lett
benne valamennyi kár.
– Azért kérdezi – Karen úgy nézett rám, mint aki engedélyt akar
kérni –, mert az egyik könyvében leég egy ház, ami nagyon hasonlít
erre.
– Tényleg? – Oscar nem állt meg. – Be kell vallanom, hogy ilyen
fantasy cuccokat nem olvasok. Bocs, Richard. – Megérintette a
karomat.
– Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ilyesmit könnyű
megírni. És látszik, hogy a gyerekeknél betaláltál.
– A fiataloknál – javította ki Karen. – Egy gyereknek biztosan nem
olvasnám fel.
Oscar kényszeredetten mosolygott. Úgy tűnt, nem örül, hogy
emlékeztetik a családi állapotára.
– Itt az átrium, avagy a télikert – jelentette.
Benyúlt az ajtón, és a falat tapogatta. Vízcsobogást hallottam,
mintha szökőkút működött volna, de a sötétben nem igazán láttam.
– Korábban hátsó udvar volt, de csináltattam hozzá üvegfalakat
és üvegtetőt. Mondjuk egyértelmű, hogy túlméreteztem a házat,
mert nem találom a villanykapcsolót.
Ekkor villám sújtott le, és a fényében megpillantottam a fát.
A helyiség közepén állt, és víz vette körül. Nem tudom, tölgyfa
volt-e, de fiatalnak látszott. A gyökerei még nem nőhettek túl
hosszúra, mégis megborzongtam a gondolatra, hogy ott nyújtogatják
a göcsörtös ujjaikat a lábunk alatt minden irányba. Lassan, de
fáradhatatlanul táplálékot keresnek. Ételt. Prédát.
Megint lesújtott egy villám. Most a kinyújtott kezű Oscart
világította át ugyanúgy, mint korábban Karent, de ez a röntgenkép
nem hasonlított Karenéra. A koponyája kicsi volt, a fogai apró,
hegyes rágcsálófogak. A karjában nem emberi csontokat láttam,
hanem vékony csövek hálózatát, mint egy madár szárnyában. Nem
lett volna szabad olyan gyorsan felhajtanom azt a gin-tonikot.
– Megvan! – kiáltott fel Oscar. A helyiségben fény gyúlt.
– Fantasztikus – dicsérte meg Karen.
– Neked hogy tetszik, Richard?
– Nem hiszek a szememnek – feleltem.
– Ott mi van? – Karen a télikert másik oldalán lévő ajtóra bökött.
 – Annak a házaspárnak a lakása, akik itt dolgoznak. Már itt
laktak, amikor megvettük az épületet, és aztán itt is maradtak.
Rendet tartanak, vigyáznak a gyerekekre, meg főznek. Amikor
elindultunk a suliból, felhívtam őket, hogy keverjenek nekünk
italokat. Mit szóltok?
– Fantasztikus – válaszolta Karen.
Megfordult a fejemben, hogy közlöm Oscarral, hogy – mint
mindenki tudja – a gin-tonikba lime-ot kell tenni, nem citromot, de
végül csak biccentettem, mint aki osztja Karen véleményét.
Oscar elégedett képet vágott.
– Csináltattam velük egy kis kaját is, úgyhogy remélem, hogy
éhesek vagytok.
– Fantasztikus – ismételte meg Karen.
Sem a hangjában, sem az arcán nem találtam irónia legkisebb jelét
sem.
Visszafelé lemaradtam tőlük a folyosón. Oscar megfogta Karen
kezét, és úgy tartotta, mintha megint járnának. A legszívesebben jól
tarkón vágtam volna egy kemény tárggyal.
Az előtérből zene hallatszott, és amikor odaértünk, láttuk, hogy
megint mindenki táncol.
– Tom leszállt – jelentette Jack a táncparkettről. – Megírta, hogy
már a taxiban ül.
– Fantasztikus – örvendezett Karen.
Az ismétlései kezdtek ingerelni.
– Nincs véletlenül valamid fejfájás ellen? – kérdeztem Oscartól,
aki még mindig Karen kezét szorongatta.
– Dehogy nincs – felelte. – A fürdőben a szekrényben. Menj fel a
lépcsőn, aztán balra, elhaladsz a konyha előtt, és a harmadik ajtó lesz
jobbra. – A vigyorával valami olyasmit üzent, hogy: „Nem rossz
próbálkozás, hogy hagyjam itt Karent, mert kettesben akarsz vele
maradni, te gyökér.”
A széles lépcső felé indultam. Forgott velem a világ, ezért bele
kellett kapaszkodnom a korlátba. Fent megálltam, és megpróbáltam
összeszedni magam. Oscar, Karen és a többiek körbetáncolták Jacket,
aki nyaktörő mutatványokat és trükköket adott elő. Szaltózott egyet
hátra, mire az osztály ujjongani kezdett.
 Tovább-botorkáltam. Szédültem, és egyre jobban fájt a fejem. A
halántékomat mintha dobverőkkel püfölték volna belülről. Egy ajtó
mögül, amiről feltételeztem, hogy a konyhába vezet, nehézkes
lépések hallatszottak, aztán tompa ütések, mintha húsbárddal
sújtottak volna le, és edények zörgése. A fürdőt Oscar leírása alapján
könnyen megtaláltam. Hatalmas volt, modern és őrült tiszta, a
zuhany mellé még egy jakuzzi is befért. Az egyik falon nyitott ajtót
vettem észre, ami nyilván Oscar és a felesége hálójába vezetett. A két
mosdó egyike feletti szekrényt teljesen megtöltötték a gyógyszeres
üvegek és dobozok. Az egyik üvegre ragasztott címkén a „Sarah
Rossi” név állt, de nem sikerült rájönnöm, mi ellen való, mert
kezdett elmosódni a külvilág. Az egyik dobozt mindenesetre
felismertem, és bekaptam belőle két tablettát. Lezuttyantam a fűtött
padlóra, nekidőltem a falnak, lehunytam a szemem, és reméltem,
hogy a dobverők feladják, és a világ megszilárdul. Fogalmam sincs,
mennyi ideig ültem a padlón, amikor kinyílt az ajtó, és megjelent
Rita.
– Hát itt vagy – nyögte akadozva, miközben felemelte a
szoknyáját, és lehúzta a bugyiját. – Hánynod kell?
– Elnézést – hebegtem.
Feltápászkodtam, és összerezzentem, amikor a szekrény tükrében
megpillantottam egy arcot, ami nem én voltam, de aztán rájöttem,
hogy mégis tuti én vagyok.
– Amúgy nem volt túl nagy élmény – közölte Rita, és pisilni
kezdett. – Már a fészerben. Nem kérdeztem meg, mert nem akartam
a lelkedbe gázolni, de a fejemet tenném rá, hogy akkor csináltad
először. Igazam van?
– Elnézést – ismételtem meg, és kibotorkáltam a folyosóra.
A konyhaajtóhoz érve nekitámaszkodtam a falnak. Most már csak
lépteket és súrlódást hallottam bentről, mintha a házaspár lassú
keringőt járna. Hallgatóztam. És kivettem még egy hangot. Egyfajta
nedves ropogást. Lenyomtam a kilincset, hogy benyissak. De valami
– egy meghatározhatatlan előérzet – megállított. A szívem vadul
vert, folyt rajtam a veríték. Elengedtem a kilincset. Az ajtó mögött
néma csend honolt, mintha a házaspár engem várt volna. Hátráltam
pár lépést, aztán megfordultam, és az előtér feletti galéria felé vettem
az irányt. A zenét közben lehalkították, az emberek lelkesen
fecserésztek. Kinéztem a korláton. A volt osztálytársaim álltak, ültek
vagy feküdtek, és tömték a fejüket. Az üvegasztalon az italok helyét
hamburgerek vették át. Talán jól jönne, ha én is bekapnék valamit.
Letántorogtam a lépcsőn, és becéloztam az ételt, de elkéstem. Egy
pasas, akiben Henrikre, az osztályunk matekzsenijére ismertem,
éppen le akart csapni az utolsó darabra, de amikor észrevett,
hátralépett, és intett, hogy vegyem el én.
– Ugyan már! Te voltál itt először – feleltem valószínűleg
erőltetett mosollyal.
– A nagy íróknak kell a táplálék – nagylelkűsködött. – Én már
ettem egyet, és amúgy is mindjárt jön a következő adag.
– Hát akkor köszönöm – válaszoltam, és már fel is kaptam a
hamburgert.
Belevájtam a fogam, és éreztem, hogy a szám megtelik a friss
darált hús levével, és arra gondoltam, hogy mi, emlősök, végső
soron ebből állunk. Vízből. Megint haraptam egyet. Istenem, milyen
finom! Tényleg erre volt szükségem.
– A fiam kérdezte, hogy én vagyok-e a matekzseni Henrik a
könyvedben.
Henrik azok közé tartozott, akik hamar befejezték a
bemutatkozást a tornateremben. Mintha azt mondta volna, hogy
könyvelő. Talán magasabbra vágyott? Kutató akart volna lenni? Úgy
gondolta, hogy többet vártunk tőle, ezért fogta olyan rövidre? Vagy
nagyon is elégedett, csak nincs túl sok izgalom az életében, amiről
beszámolhatna?
– Aha – feleltem tele szájjal. – Te vagy.
– Nem voltam matekzseni, de azért köszi.
– Dehogynem! Felnevetett.
– Soha ne bízz a memóriádban! Mindig azt szállítja, amiről azt
gondolja, hogy szükséged van rá. Szóval… hát akkor igazából
mégiscsak lehet bízni benne. – Megint felnevetett.
Lassan rágtam, hogy ne kelljen válaszolnom. Biccentettem, hogy
megint megköszönjem a burgert, aztán odamentem Karenhez, aki
egy szófán ült, és elhelyezkedtem mellette. Felnyögtem a kellemes
érzéstől, amelyben csak durva rosszullét után lehet része az
embernek.
– Jobban vagy – állapította meg mosolyogva, és megcsípte a
tarkómon a bőrt a hüvelyk- és mutatóujjával.
– Jobban ám – feleltem, és lenyeltem a számban lévő ételt. –
Meddig voltam kiütve?
– Elég sokáig. Már kezdtem aggódni.
– Most már minden oké. És te? Látom, találtál egy szófát, és azt
hitted, kicsit egyedül maradhatsz. Nem gáz ennyire népszerűnek
lenni?
– Rettenetes. – Felnevetett, és kinyitott egy jegyzetfüzetet. – De
amúgy azért ültem ide, mert Tom is itt volt.
– Tom? Megjött? Hol van?
– Kiment segíteni a konyhába. – Karen beszéd közben végig
jegyzetelt.
– Látom, megtartottad a könyvjelződet.
A rózsaszínű csat a füzet kemény fedelére volt erősítve.
– Bizony.
– Még mindig író szeretnél lenni? Ha idézel tőlem valamit, kérek
forrásmegjelölést és jogdíjat.
– Megbeszéltük. Amúgy Tom érdeklődött utánad.
– Tényleg? És mi dolga van a konyhában?
– Mint már mondtam, segít.
– Miért?
Karen vállat vont.
– Olyan srác, aki ad magából.
– Valóban?
– Legalábbis ezt mondta.
– Mit mondott?
– Hogy kimegy a konyhába, és ad magából. Tényleg kitett
magáért, látom, hogy neked is ízlik.
– Tom csinálta? – Lenéztem az utolsó falatra, amit még mindig a
kezemben tartottam.
– A felszolgálók mindenesetre úgy emlegették, hogy „hamburger
à la Tom”. Már hozzák is a következő adagot…
 A lépcső felől csoszogás hallatszott. Nyeltem egyet. Valami
kezdett derengeni. Lassan megfordultam. Kiszáradt a szám, a
nyelvem mintha elsorvadt volna.
Rák. Ez volt az első gondolatom. Oldalazva jöttek le a lépcsőn a
négy lábukon, mert összenőttek a csípőjüknél. A jobb kezükben,
amit rákollóként a magasba emeltek, mindketten tálcát tartottak,
rajta gőzölgő hamburgerekkel. Egyformák voltak, mint a testvérek,
sántítottak, és fehér ruhát viseltek.
Belenéztem az egyikük szemébe. Vanessa.
És aztán – amikor Vanessa odébb tekeredett, hogy a társa rá
tudjon lépni a következő lépcsőfokra – a másikéba is. Victor.
A fejem fel akart robbanni. A tabletták. Biztosan a tabletták.
Milyen más magyarázat létezhet arra, ami a szemem előtt történik?
– De jól néz ki! – tört ki Karen.
– Hozzá ne nyúlj! – nyögtem.
Ledobtam a maradékot a padlóra, és felálltam.
– Baj van, Richard?
– Igen – suttogtam. – Baj van. Gyere!
Megragadtam a kezét, és magam után húztam. A groteszk
emberrák közben leért a lépcső aljára, és az üvegasztal felé tartott, mi
pedig felrohantunk az emeletre.
A konyhaajtót résnyire nyitva hagyták, és amikor közelebb
értünk, ugyanazt a hangot hallottam, amit akkor képzeltem el,
amikor a húsevő telefonos részt írtam. A nedves ropogás lárvákat
idézett fel bennem, amint egy holttestből lakmároznak. Berúgtam az
ajtót.
– No-no-nohát! Csak nem Richard az?
A konyhapult mögött álló férfi egy nagy húsdarálót tekert, és
most felragyogott az arca. Az eltelt tizenöt év nem múlt el felette
nyomtalanul, meghízott, és bajszot növesztett, de kétség sem
férhetett hozzá, hogy Tom az.
– Ke-ke-kedvelsz? – kérdezte.
Nyeltem egyet. Azon a kezén, amelyikkel nem tekerte a
húsdarálót, feltűrte az inge ujját a válláig, és már olyan mélyen
bedugta a húsdarálóba, hogy alig maradt belőle valami. A nedves
ropogás a húsdaráló alsó nyílásából jött, ahonnan folyamatosan
tekergőztek elő a húscsíkok. Rövid ideig belekapaszkodtak a fémbe,
majd belepottyantak az odakészített serpenyőbe, ami egy széken
várta őket.
– Mit művelsz? – nyögtem elszörnyedve, és elfogott a hányinger.
– Azt, amit mi-mi-mindenkinek kellene – felelte. – Adok
magamból.
Gye-gye-gyere, Richard, próbáld meg te is!
– Nem, kösz – nyögtem, és hátrálni kezdtem.
Tom elengedte a húsdarálót, és villámgyorsan felém kapott. Több
mint két méter választott el minket egymástól, mégis elért. Vékony,
fehér ujjai rákulcsolódtak a csuklómra, és húzni kezdett maga felé.
– Ragaszkodom hozzá – hörögte.
Ellenálltam, a padlónak vetettem a sarkamat, de túl erősnek
bizonyult.
– Gyere szépen! A csa-csa-csapat éhes.
Egyre közelebb csúsztam hozzá. Kihúzta a karja maradékát a
húsdarálóból. A csonk végén a vörös húsból kiállt egy fehér csont,
de vér nem folyt. A húsdaráló oldalán csupa nagybetűvel a
„PIRÁJA” szó állt. Tom a húsdaráló torka felé kényszerítette a
kezemet.
– Karen! – ordítottam, és megfordultam.
Karen az ajtónyílásban állt, és tétlenül figyelte a történteket.
Ijedtnek tűnt, de az arcán izgalom is játszott, mintha – hogy is
fejezzem ki magam? – bizonyos fokig lenyűgöznék a látottak.
A kezem nekiütközött valami élesnek a húsdarálóban. A
darálókéseknek.
– Karen drágám – fuvolázta Tom. – Mint látod, nincs szabad
kezem, szóval segítenél a te-te-tekerésben?
Legnagyobb rémületemre Karen bólintott, és közelebb lépett
hozzánk.
– Ne, ne, ne! – ordítottam, miközben megfogta a tekerőkart.
A pillantásom ráesett a konyhapulton heverő húsbárdra. A
szabad kezemmel felkaptam, meglendítettem, és teljes erőből
belevágtam Tom karjába. Az acél megdöbbentően könnyen siklott át
a húson és a csonton, és a pultban kötött ki. Meleg vér fröccsent a
bőrömre.
 – Nohát! – kacagott Karen, és végignézett a vérrel pettyezett
ruháján.
– Nohát! – ismételte meg Tom szintén nevetve, és szemrevételezte
a levágott karját.
Élő, vérző, kétlábú torzóvá változott.
Hirtelen megéreztem, hogy Karen tekerni kezdi a húsdaráló
karját. A kések már majdnem az ujjaimba vájtak, amikor kirántottam
a kezemet.
Találkozott a pillantásunk. Hogy az övében mi tükröződött?
Kíváncsiság? Együttérzés? Fogalmam sincs. Semmit sem értettem.
Ezért inkább kirohantam a konyhából.
A folyosón át az előcsarnok felé loholtam.
Annyira szédültem, hogy úgy tűnt, mintha viharba keveredett
hajón egyensúlyoznék. A galériára érve mindkét kezemmel
megragadtam a korlátot, és elhánytam magam. Jutott belőle a lenti
márványpadlóra is. Megpróbáltam egyenletesen lélegezni. Halk
zümmögés hallatszott, mintha egy méhkas dongott volna.
Megmozdítottam a fejem. Az előcsarnokban az osztály egy nagy
körbe rendeződött, és rám meredtek. A kör közepén Jacket vettem
észre. Meztelenre vetkőzött, és klasszikus balettpózba merevedve
állt. Két karját behajlítva a feje fölé emelte, az ujjait egymás felé
fordította, az egyik lábát keresztezte a másikkal. Ötödik karpozíció
és ötödik alapállás. Ezt vajon honnan tudtam? Olvastam róla, vagy
képen láttam az egyik könyvben a könyvtárban, ahol állítólag
minden szabad másodpercemet töltöttem? Erről lenne szó?
A zümmögés a szárnya felől jött, ami kiállt a háta mögül. Vékony
volt, és átlátszó, és olyan gyorsan verdesett, hogy a mozgása szinte
csak rezgésnek tűnt.
Jack kiegyenesítette a lábfejét, és már csak a lábujja érintette a
márványpadlót. Aztán már az sem.
A levegőben lebegett.
Elakadt a lélegzetem. Csak a szárny zümmögése hallatszott. Jack
továbbra is megtartotta a pozícióját, és egyre magasabbra
emelkedett. A többiek felemelt fejjel nézték. Nem voltak
meghökkenve, inkább áhítatosnak tűntek, mintha előre kihirdették
volna nekik a csodát, vagy tapasztaltak volna már hasonlót. Oscar
boldogan mosolygott. Rita elragadtatottnak látszott, az ajka úgy
mozgott, mint aki imát mormol. Vanessa és Victor összefűzték az
ujjaikat.
Jack a galéria magasságába ért, és felém szállt. A szárnya enyhe
szellőt kavart. Az írisze pirossá változott. Majdnem elnevettem
magam. A hallucinációk annyira valódinak tűntek, hogy az az
érzésem támadt, ha kinyújtanám a kezem, végighúzhatnám az
ujjamat Jack bőrén. A tabletták teszik? Azok irányítják a
hallucinációkat, vagy én magam? Nem igazán tudtam, mert olyan
volt, mintha valamennyire az ellenőrzésem alatt tartanám a
történetet, mintha költenék. Mintha egyszerre el is tudtam volna
dönteni, mi történjen, meg nem is. Mintha a sztorinak saját akarata,
belső logikája lett volna. Meg tudnám állítani? Vagy sima
rémálomban van részem, egy színdarabban, amit az ember saját
magának ad elő, és amit kiszolgáltatott nézőként muszáj néznie. Ez
esetben fel akarok ébredni. Megköszörültem a torkomat.
– Tényleg lenyűgöző, Jack – szólaltam meg erőltetett
nyugalommal. – Sikerült Giling-Galanggá változnod.
– Te meg továbbra is az vagy, aki mindig is voltál – felelte Jack. –
Imu.
– Mi van?
– Nézd meg! – intett a nagy ablak felé. Megfordultam, de csak a
kinti sötétséget láttam.
– Mit akarsz… – kezdtem, de ekkor kint villám sújtott le, és
megláttam az arcomat az üvegben. Vagyis nem a sajátomat, hanem
azt az arcot, ami a fürdőszoba tükréből is rám nézett. Azt az arcot,
amit gyerekkoromban egy iskolai fényképen láttam. Azt az arcot,
ami a szemem előtt lebegett, amikor az Éjszakai Házat írtam, és a
főszereplő – Richard – a Lieps igazgatói irodája előtt áll. Egyre
inkább úgy éreztem, hogy felrobban a fejem. Imu Jonassonnal
néztem farkasszemet.
– Látod? – kérdezte Jack. – Érted, Richard?
– Nem – válaszoltam. – Csak azt értem, hogy ezt előre
kiterveltétek. Jack elmosolyodott.
– Mikor…?
– Hát, már azelőtt, hogy meghívtunk volna az osztálytalálkozóra.
 – De… miért?
– Hogy miért? De hát, Richard, tudod te azt jól. Lassan
megráztam a fejem.
Jack felsóhajtott, és félrebillentette a fejét.
– Hiszen te magad is mondtad.
– Azért… azért, mert bántottalak benneteket?
– Ha csak bántás lett volna! Olyat mások is csináltak. De ez túl
enyhe kifejezés arra, amit te tettél, nem gondolod?
– Hát…
– Törd egy kicsit a fejed! A „gonoszság” szó jobban megfelel.
Nézd! – Végigmutatott az osztálytársainkon. – Nézz rájuk, és
emlékezz! Nézd meg Tomot, engem, Vanessát, Victort, Oscart! És
Karent is. Nézz meg jól mindenkit, aki most itt van! Egyikünket sem
kímélted. Kínoztál minket, terrorizáltál, pokollá tetted az életünket.
Engedelmeskedtem, és végignéztem rajtuk. Emlékezni próbáltam.
És sikerült. Minden arcot tisztán láttam. Minden áldozatot. Arra is
emlékeztem, amivel gyötörtem őket. „Hulladék vagy.” Mert senki
nem tud jobban meggyőzni arról, hogy hulladék vagy, mint
olyasvalaki, aki tudja, milyen hulladéknak lenni.
Nyeltem egyet.
– Szóval hazudtatok, amikor azt mondtátok, hogy rosszul
emlékszem.
– Sajnálom, de azt akartuk, hogy elengedd magad. Ide akartunk
csalni.
– Értem. És most? Jack vállat vont.
– Most megeszünk.
A lentiek mozgolódni kezdtek.
– Ezt nem fogom csak úgy hagyni – feleltem. Páran már a lépcsőn
jártak.
– Erre számítottunk – válaszolta Jack. – De még örülünk is, ha
megpróbálsz meglógni. Mint köztudott, az adrenalin különleges ízt
ad a húsnak.
Az emberek közben felértek a lépcső tetejére, és a rákszerű
ikerpárral az élen próbáltak becserkészni. Amikor feléjük
lendítettem a húsbárdot, megtorpantak. Felmásztam a korlátra,
kiegyenesedtem, és széttárt karral egyensúlyoztam.
 – Akarjátok látni, hogy tudok repülni? – kérdeztem.
Áradó folyóként özönlöttek felém, én pedig levetettem magam a
mélybe.
Zuhantam.
A csillogó márványpadló gyorsan közeledett.
A szintén csillogó zongorára estem. A teteje behorpadt, a húrok
elpattantak, a hangszer teste kettétört.
A hátamon értem földet. Felmeredtem a kristálycsillárra. Jack
felettem lebegett, a többiek a galériáról bámultak le rám. A húsbárd
után tapogatóztam, és mihelyt megtaláltam, talpra kászálódtam.
Az emberi folyó lefelé zúdult a lépcsőn. A bejárati ajtóhoz
rohantam, és feltéptem. Vagyis csak megpróbáltam feltépni, mert be
volt zárva. De nem láttam rajta zárat. Megint megrántottam, de
ugyanazt az eredményt értem el.
– Na, milyen érzés bezárt ajtóval szembesülni? – Jack közvetlenül
felettem lebegett zümmögve, de ahhoz túl messze volt, hogy be
tudjak verni neki egyet a húsbárddal. – És azok zárták be, akikről azt
hitted, hogy szeretnek. Most mihez kezdesz?
Kétségbeesetten ütöttem az ajtót az öklömmel.
– Bizony! – röhögött Jack. – Bekopogsz. És reméled, hogy valaki
kinyitja. De ha semmi sem történik, akkor mi van?
Megfordultam. A tömeg már a lépcső aljához ért. Most Oscar,
Harry Cooper és Henrik voltak elöl. Az arcuk nem fejezett ki
gyűlöletet, igazából nem fejezett ki semmit sem, különös közöny ült
rajtuk, mintha ott sem lettek volna, mintha a testük nem a saját
akaratuknak engedelmeskedett volna.
– Így van, akkor telefonálni kell – folytatta Jack. Az arcához
emelte az egyik kezét, és a hüvelykujját a füle, a kisujját meg a szája
felé nyújtva telefont formázott belőle. – Telefonálsz, és reméled,
hogy felveszik. Reméled, hogy az veszi fel, aki felett még mindig
hatalmad van, és beenged.
Elengedtem a kilincset, és nagy ívben kikerültem a közeledőket.
Átrohantam az előcsarnokon, és befordultam a folyosóra, ahol Oscar
körbevitt Karennel. A hátam mögött a falak visszaverték az
üldözőim lépteinek a zaját. Berontottam a télikertbe, becsuktam
magam mögött az ajtót, ráfordítottam a zárat, és nekitámasztottam a
hátamat. Testek csapódtak neki kívülről olyan erővel, hogy
beleremegett. Kiabálás és dörömbölés hallatszott. Az egyre
gyakrabban lesújtó villámok megvilágították a helyiséget az
üvegfalakon át.
A fa!
Lógott rajta valaki.
A nő feje a mellkasára bukott, így látszott a kötélcsomó a tarkóján.
A hálóinge alól kikandikált a meztelen lába, és úgy tűnt, hiába
nyújtogatja a lábfejét a föld felé.
Közelebb óvakodtam hozzá. A kiáltások gyengébben
hallatszottak. Szőke haja miatt nem láttam az arcát.
Úgy tűnt, az eltelt kis időben a fa nőtt valamicskét, mintha
táplálkozott volna. Talán ezért emlékeztetett a rajtó lógó alak egy
üres héjra. Úgy nézett ki, mint egy rovar páncélja, ami ott marad a
pókhálóban, miután a pók kiszívta a teljes tartalmát.
A fa alatt megálltam, és felnéztem rá. Szeplős arcából eltűnt
minden vér. Gyönyörű volt, és sápadt. Elvették tőlem azt az embert,
akit a világon a legjobban szerettem. A szó automatikusan csúszott
ki a számon:
– Anya!
Válaszként hatalmas villám sújtott le, fülsiketítő dörgés
hallatszott, és az alak rángatózó táncba kezdett. A következő
másodpercben lángok csaptak fel a hálóingéből, és üvegcserepek
záporoztak rám. Az arcomat meglegyintette az éjszakai levegő. Az
üvegtető és az üvegfalak leomlottak, egyszerűen ki tudtam sétálni az
épületből. Egy halványan derengő, kavicsos út végén megláttam a
kaput.
A hátam mögött megnyikordult az ajtó. Oscar nyilván kulccsal
nyitotta ki.
Jól van, gondoltam, nem bírom tovább. Legyen vége itt és most!
Lehunytam a szemem, lassan vettem a levegőt, és különös béke
szállt meg. De a következő másodpercben felpattant a szemhéjam.
Nem igaz. Bírom még. Az ember mindig bírja tovább. Futásnak
eredtem.
 Huszonhetedik fejezet
Végigrohantam a kavicsos úton, kirontottam a nyitott kapun, és a
keskeny úton az erdő felé vettem az irányt. Lámpák nem voltak
errefelé, de a villámok olyan kis időközönként sújtottak le, hogy
gond nélkül láttam az utat. Pont ilyen fülledtnek képzeltem a
levegőt, amikor az Éjszakai Ház végét írtam. Szinte rezgett az
elektromosságtól, és mintha bármikor lezúdulhatott volna az
özönvíz.
Teljes erőmből rohantam, mégis úgy tűnt, mindjárt utolérnek az
üldözőim. Ki hitte volna, hogy ennyire kitartóak? A tüdőmben
zakatolt a fájdalom, a combom olyan merev lett, akár egy farönk, és
tisztában voltam azzal, hogy hamarosan már nem fog
engedelmeskedni az agyamnak. Az út egyre jobban elkeskenyedett,
és emlékeztem, hogy hamarosan vége lesz. De arra is emlékeztem,
hogy mindjárt rátérhetek az ösvényre, ami átmegy az erdőn és a
hídon, aztán kivezet az országútra. Még ki kell tartanom. Az
ösvényen az üldözőimnek majd sorokba kell rendeződniük, mert
egyszerre ketten, legfeljebb hárman férnek el rajta, és ez
remélhetőleg lelassítja őket. Az országúton majd lesz fény és
forgalom, legalábbis nappal mindig van.
De nagyon gyorsan közeledtek. Szinte a hátamban éreztem a
zihálásukat, a lépteik közvetlenül mögöttem csattantak. Gyorsítani
próbáltam, de hiába. Nem fogom elérni az ösvényt. Ezt alig
gondoltam végig, amikor kirúgták alólam a lábamat, és a földre
zuhantam. A húsbárd kirepült a kezemből. Rám vetették magukat.
Vadul rángattak, kaptam egy ütést a halántékomra és egy rúgást a
gyomromba. Összegömbölyödtem, és a fejemre tapasztottam a
kezemet.
– Fordítsátok meg! – sziszegte egy hang. – Hadd lásson minket,
amikor végzünk vele!
A hátamra fordítottak, és valaki lovaglóülésben ráült a
mellkasomra. A következő villám fényénél láttam, hogy Rita az.
Megpróbáltam ledönteni magamról, de erős volt. Észbontóan erős.
Lehajolt hozzám, és alkoholgőzös lehelete az arcomba csapott.
 – Richard Hansen – suttogta. – Gyűlöllek.
Kihúzta magát, és mindkét kezét a magasba emelte. Egy
félköríves fémtárgyat szorított, mégpedig egy krokettkaput,
amelynek éles acélvégei egyenesen rám meredtek. Tehetetlen
bogárként kapálóztam, és tudtam, hogy krokettpályát fog csinálni
belőlem.
Ekkor vakító fény vetült ránk, és Rita megmerevedett.
– A törvény nevében! Ne mozduljanak!
Mindenki elhallgatott, és a fény felé fordult. Semmit nem láttam,
de úgy sejtettem, hogy a fémesen kongó hang egy megafonból jön.
Mozgást érzékeltem. Egy alak óvatosan közeledett felénk, a talpa
alatt csikorgott a kavics. Már akkor tudtam, hogy kicsoda, mielőtt ki
tudtam volna venni magas termetét, széles vállát és kékesfekete
haját. Természetesen pisztolyt tartott a kezében.
 Huszonnyolcadik fejezet
– Hátrébb! – parancsolta Dale ügynök, és a tömeg
engedelmeskedett. – Maga is, kislány! – szólt rá Ritára, aki még
mindig a mellkasomon ült.
Rita dühösen fújt, de felállt, és csatlakozott a társaihoz, akik a
szemüket beárnyékolva figyeltek.
Dale ügynök felsegített, és támogatott, amint botorkálva
elindultam a fény irányába.
– Maga meg mit keres itt? – nyögtem.
– Én? Én mindig itt vagyok.
– Itt? Az erdőben?
Eleredt az eső. Nehéz cseppek hullottak az égből.
– Bizony ám! Elvégre nem oldottuk meg teljesen az ügyet. Itt
maradtam, hátha visszajön.
– Imu Jonasson?
– Igen.
A fényt egy Pontiac LeMans lámpái bocsátották ki. Hát persze.
Nem piros volt, nem is zöld, hanem világoskék. Beültünk, és akkor
szakadni kezdett az eső. A cseppek vadul doboltak a tetőn.
– Hát ez pont olyan, mint akkor éjjel – állapította meg Dale
ügynök.
Megnyomott egy gombot, ami halk kattanással bezárta az ajtókat.
– Emlékszel?
Úgy mosolygott, mintha kellemes emlékek ébredtek volna benne:
eső, tűz, menekülés, Karen, amint leugrik a tetőről.
– Semmire sem emlékszem – morogtam, és erőltettem a szemem,
hogy átlássak a szélvédőn lefolyó víztömegen.
– Dehogynem emlékszel – ellenkezett Dale ügynök. – Még
könyvet is írtál róla.
– Ma estig azt hittem, hogy csak kitaláltam az egészet –
suttogtam. Akkor vettem észre, hogy valahogyan visszakeveredett
hozzám a húsbárd. – Magát is beleértve.
– Engem?
Megdörgöltem a halántékomat.
 – Nem indulunk, Dale ügynök?
– De, máris.
Megpöccintette a kormány melletti kart, és az ablaktörlők fel-alá
kezdtek járni. A víz pár másodperc alatt eltűnt, és végre kiláttunk a
szélvédőn. Sápadt, szinte fehér arcokkal találtuk szemben magunkat.
Nem zavarta őket az eső. Sem a vakító fény. Lassan, robotszerűen
közeledtek. Mintha a világ minden ideje a rendelkezésükre állt
volna. Valamin megcsillant a fény. Egy húsbárdon. Jack lóbálta a
kezében. Most ő vezette a tömeget.
– Taposson bele! – ordítottam. – Hajtsunk át rajtuk!
– Semmi értelme – felelte Dale ügynök. – Nézd!
Igaza volt. Időközben észrevétlenül megjelent az elektromos
terepjáró, és keresztben leparkolt előttünk, elzárva a menekülés
útját.
– Várj itt!
Dale ügynök előhúzta a pisztolyát a válltokjából, és kiszállt a
kocsiból, de még visszafordult felém.
– Add ide a megafont!
Engedelmeskedtem. Ahogy felemeltem, a széles, szürke szája
beleakadt a kormány melletti karba, és kikapcsolta az ablaktörlőt.
Dale becsapta az ajtót. Felerősített, fémes hangja elnyomta az eső
zaját.
– A törvény nevében! Megállni!
Szünet.
– Azt mondtam, megállni! Különben lövök!
Megpiszkáltam a kart, hogy visszakapcsoljam az ablaktörlőt, és
lássam, mi történik, de csak annyit értem el, hogy a fényszóró helyett
a helyzetjelző lámpa kezdett világítani. Lövés dörrent, de csak kis
pukkanásnak hallatszott. Még egy lövést hallottam, aztán hangos
csattanást, de megdördült az ég, és fogalmam sem volt, mi folyik az
autón kívül. Nem tudom, mit csináltam a karral, talán megtekertem,
de végre beindult az ablaktörlő. És megint csattanás hallatszott. Egy
test landolt a kocsin. Dale ügynök teste. Az arca nekinyomódott a
szélvédőnek. Az autó műszereinek gyenge fényében láttam, hogy a
haja teljesen rálapult a fejére. Némán meredt rám. Még nem kezdett
el folyni a vér a homlokából, ahonnan kiállt a húsbárd. A szemében
egyszerre tükröződött rettegés és beletörődés. Hátrarántották, ő
pedig kétségbeesetten próbált belekapaszkodni a kocsiba, elkapta az
anyósülés felőli ablaktörlőt, és letörte. Utána eltűnt.
Balra vetődtem, és lenyomtam a sofőr felőli ajtó gombját, pont,
amikor valaki megrángatta a kilincset. Beügyeskedtem magam a
kormány mögé, és lenyomtam a gázpedált. A motor szinte
figyelmeztetően bődült fel, mint a vízibivaly, amikor oroszlánok
támadnak rá. D állásba tettem a váltót. A kavicson kipörögtek a
kerekek, de aztán meglódult az autó. Puha huppanásokat éreztem,
amint nekihajtottam az utamba kerülő testeknek. A terepjárót
valamivel a közepe mögött vettem célba, mert arra számítottam,
hogy ott könnyebb, és talán sikerül annyira elfordítanom, hogy
elférek mellette. De nem tudtam eléggé felgyorsítani, ezért
éppenhogy csak odébb löktem egy kicsit, én pedig megcsúsztam, így
a két kocsi párhuzamosan egymás mellett kötött ki.
Mostanra már megritkultak a villámok, és a Pontiac lámpái nem
adtak elegendő fényt, de a sötétben mozgást vettem észre. Az
ösvény egy árkon túl egyenesen a kocsi orra előtt kezdődött. Van
esélyem kiszállni és elindulni rajta, mielőtt körbevesznek? A választ
az oldalablak felől érkező csattanás adta meg. Henrik állkapcsa úgy
mozgott, mint aki rág valamit. A szája sarkából vér folyt, és lesújtani
készült egy ütőre hasonlító tárggyal. Rájöttem, hogy egy emberi
karral püföli az ablakot. Egy leszakított karral, amin még ott van a
fekete öltöny. Egy újabb ütés betörte az üveget. Henrik bedugta a
kezét, körme az arcomat karistolta. Amikor az embernek elfogynak a
lehetőségei, minden leegyszerűsödik. Gázt adtam.
Előrelódultam, nagy döccenéssel belehajtottam az árokba, de nem
volt túl mély, így az izomautó elbírt vele. Kikeveredtem belőle, és
ráhajtottam a másfél méter széles ösvényre, ami ugyan nem volt elég
a Pontiacnak, de úgy gondoltam, ha az egyik első és hátsó kereket
rajta tudom tartani, akkor egy darabig eldöcögök, és így előnyre
tehetek szert. Igazából jobban is ment, mint amire számítottam. Jó
pár bokrot és kis fát letaroltam a kocsi jobb oldalával, és a jobb első
lámpák nem is bírták sokáig. De a megmaradt lámpa és ablaktörlő
elég volt ahhoz, hogy irányítsam az autót, és ne térjek le az
ösvényről.
 A terep enyhén lejtett a folyó felé. Megláttam a hidat. Ebben a
pillanatban csúnya csattanás hallatszott, a kocsi megállt, én meg
bevertem a homlokomat a szélvédőbe. A jobb oldalt sikeresen
nekikormányoztam egy fának. Rükvercbe tettem a váltót, és gázt
adtam, de hiába. A kerekek kipörögtek, az eső túl nagyra
dagasztotta a sarat, és csak egyre jobban belesüppedtem.
Kirúgtam az ajtót, és a fák mögött felderengő híd felé rohantam.
A hátam mögött ágak roppantak. Jönnek, de ha sikerül átvergődnöm
a folyón, ki tudok érni előttük az országútra.
Már majdnem magam mögött hagytam az erdőt, amikor egy
villám bevilágította azt a nagyjából százméternyi nyílt területet, ami
elválasztott a hídtól. Megtorpantam. A híd közepén három alak állt.
Nagyon úgy tűnt, hogy nem vettek észre, ezért gyorsan besurrantam
egy fa mögé, hogy onnan vegyem őket szemügyre. Megint
villámlott. Biciklivel voltak. Apache biciklikkel, ha jól láttam. A
legnagyobb favágókabátot viselt. Tuti őrködnek. Mi másért
ácsorognának a hídon? Gyorsan kellett döntenem.
De végül megszabadultam a döntés terhétől.
Több villám csapott le gyors egymásutánban, és láttam, amint az
égből a hídra ereszkedik egy alak. Jack. A másik három egyáltalán
nem tűnt meglepettnek, hogy egyszer csak közéjük szállt egy
meztelen férfi. Azonnal élénk beszélgetésbe kezdtek, mutogattak, és
a fejüket rázták. Nyilván arról számoltak be, hogy egyelőre nem
bukkantam fel.
A hidat mindenesetre elfelejthetem.
Balra néztem, ahol a folyó tőlem alig tíz méterre elhagyta az
erdőt. Hat, legfeljebb nyolc méter széles lehetett, de izmos
óriáskígyóként kanyargott a híd felé, fekete vize vadul zubogott. A
híd után nagyjából ötven méterrel irányt változtatott. Ott talán lenne
esélyem átkelni rajta anélkül, hogy a hídról észrevennének. Onnan
már csak száz-százötven métert kell megtennem az országútig. Egy
barátságos helyi lakosig vagy egy rönkszállító teherautóig. A
biztonságig.
A hátam mögül emberi hangok hallatszottak, a fák között
elemlámpa fénye táncolt. Odaóvakodtam a folyó partjához.
Megacéloztam magam a hideggel szemben, és belemerültem a vízbe.
Melegebbnek bizonyult, mint amitől tartottam – talán a sok
rohanásnak köszönhetően. A hátamra fordulva hagytam, hogy
vigyen a sodrás, és dühöngtem, hogy nem vettem le a zakómat, mert
lehúzott. Azért a víz felett tudtam tartani az arcomat, így kaptam
levegőt. A szem automatikusan felismeri a mozgást, de ha csak
fekszem mozdulatlanul, akkor talán megúszom.
Az eget néztem. A villámcsapások olyan gyorsan követték
egymást, mintha a felhők mögött egy megbízhatatlan fénycső
hunyorgott volna. Egyre közelebbről hallottam a hídon
beszélgetőket. Nem néztem rájuk, mereven, mozdulatlanul
feküdtem, mint egy szobor vagy farönk. Ekkor került a híd a
látómezőmbe. Jack és a favágókabátos vitatkoztak valamin, a másik
kettő a korlátnak támaszkodva bámulta a folyót. Volt valami ismerős
az arcukban, sőt, igazából az egész helyzetben, mint egy emlék
tükörképe.
A másodperc tört részére összevillant a pillantásom az egyikkel.
Mintha tükörbe néztem volna. A híd alatt sodródva hallottam, hogy
fent gyors lépések csattannak a deszkákon, és a másik oldalon
megint ugyanaz az arc nézett le rám. Vártam, de nem kiáltott fel,
aztán eltűnt előlem, és megint csak a fekete égen pulzáló fényeket
láttam. Talán majdnem észrevett, de aztán arra jutott, hogy csupán
egy farönk úszik a vízen.
A hangok távolodtak. A folyó elkanyarodott. Hasra fordultam, és
öt-hat erőteljes karcsapással kiküzdöttem magam a partra, de nem
tudtam belekapaszkodni semmibe, a kezem csak füvet markolt, amit
azonnal ki is téptem a sáros földből. Visszacsúsztam a folyóba, és
sodródtam tovább. Megpróbáltam megszabadulni a zakómtól, de
nem tudtam lerángatni a karomról, és a jobb kezem csapdába esett a
hátam mögött. Vizet nyeltem, kapálózni kezdtem, és a cipőm
beszorult egy gyökér vagy valami más alá. Víz alá kerültem, és
nevetségesen őrült gondolatom támadt. Bele fogok fulladni a
folyóba. Eltűnök, és nem találnak meg sohasem. De aztán eszembe
jutott a mondás, hogy akit fel fognak kötni, az nem fullad vízbe.9
Kirántottam a lábam a cipőből, a kezem pedig a zakó ujjából, a
felszínre törtem, és kiúsztam a folyó szélére. Ott elrugaszkodtam, és
sikerült elkapnom egy vékony fa törzsét, ami a víz fölé hajolt. Ahogy
szorítottam, elöntött a teljes kimerültség, de erőt vettem magamon,
és minden maradék energiámat mozgósítva kikászálódtam a partra.
A hátamon fekve pihegtem, és a fülemet hegyeztem.
Semmi. Nem hallottam emberi hangokat. De az országúti
forgalom zaját sem. A dörgés távolodott, az eső már nem zuhogott,
csak a fák zúgtak. Valahogyan talpra vergődtem.
Egy kis dombon megpillantottam a telefonfülkét. És az
országutat. Kivilágítva, üresen. Csüggedten meredtem rá, de akkor a
hosszú, egyenes útszakasz végén felbukkant egy fényszóró. Az út
felé botorkáltam, és éreztem, hogy a lábam rövidesen felmondja a
szolgálatot. A fény egyre közeledett. A nedves aszfalt csillogott.
Futni kezdtem, és amikor kiértem az útra, orra buktam.
Feltérdeltem, és vadul hadonásztam, de a szememet lehunytam,
annyira vakított a fény. A jármű nyögve fékezett. Éles dudaszó
harsant, csak úgy visszhangzott a tájon.
Ezt a hangot már hallottam.
Kinyitottam a szemem. A tűzoltóautó volt az. Tőlem ötven
méterre állt meg.
Feltápászkodtam.
Mindkét oldalon kinyílt az ajtó, és kiugrottak rajta. Azonnal rájuk
ismertem. Frank a teljes, vörös tűzoltó-felszerelésében. McClelland
körzeti megbízott egyenruhában. És Jenny.
– Helló! – ordítottam. – Istenem, elmondhatatlanul boldog
vagyok!
Már majdnem…
Hirtelen elhallgattam, amikor észrevettem, hogy többen vannak.
Zimmer asszony a könyvtárból. Az igazgató és Monroe asszony a
Liepsből. És Lucas, a gondnok.
Összeszorult a gyomrom.
– Hát maguk meg hogy kerültek ide? – nyögtem.
Nem jött válasz. Az arcukon közöny látszott, a mozgásuk robotra
emlékeztetett.
Utolsóként Feihta Rice szállt ki a tűzoltóautóból. Meglengette a
sétapálcáját, és merev lépésekkel elindult felém, mint egy vén, vak
kutya, amikor megérzi a vacsorája szagát.
 Megfordultam, de a dombon, a telefonfülke mögött ott álltak az
üldözőim mozdulatlanul és fenyegetően, mint indián harcosok egy
régi westernben. Elszorult a torkom, a legszívesebben sírva a földre
vetettem volna magam. Azt hiszem, csak a túlélési ösztönöm
maradékának köszönhettem, hogy sikerült odabotorkálnom a
telefonfülkéhez. Betántorogtam a súlyos ajtón, és behúztam magam
mögött. Lehunytam a szemem, de nem engedtem el a fogantyúját.
Lépések és mormoló hangok közeledtek. Megrángatták az ajtót, de
ellenálltam. Úgy csaholtak és hörögtek, mint egy kiéhezett
farkasfalka.
Megint megrántották az ajtót, de most erősebben. Kinyitottam a
szemem. A fülke üvegfalának minden oldalról arcok nyomódtak,
mintha sorokba rendeződtek volna az emberek, akiket valaha
ismertem. Csak Karen hiányzott. És Imu.
– Anya… – suttogtam. – Hol vagy? Apa…
Megcsörrent a telefon.
Nekivetettem a sarkam a fülke küszöbének, és hátradőltem. Teljes
erőmből húztam az ajtót, ami lassan, de biztosan egyre jobban
kinyílt. A telefon pedig egyre hangosabban csörgött.
– Ne egyétek meg te-te-teljesen! – kiáltotta egy hang. – Én is ké-
ké-kérek!
Az egyik kezemmel felemeltem a kagylót, és a fülemre
szorítottam, a másikkal pedig az ajtót tartottam.
– Igen? – nyögtem.
– Engedje el! – szólt bele egy kellemes női hang. – Engedje el,
Richard, és jöjjön velem!
– De…
A kagyló ekkor gyengéden, szinte játékosan beleharapott a
fülembe. Megpróbáltam elvenni az arcomtól, de nem ment. Szóra
nyitottam a számat, de a kagyló kilyuggatott vége megragadta a
nyelvemet, és kifelé húzta. Magához szívta, és elkezdte bekebelezni
az apró lyukakon keresztül. Hihetetlenül gyorsan haladt.
Nemsokára eltűnik a fejem. Nemsokára én magam is eltűnök. Furcsa
módon sem fájdalmat, sem félelmet nem éreztem. Elengedtem az
ajtót.
Elengedtem mindent.
HARMADIK RÉSZ
 Huszonkilencedik fejezet
Fény.
Nem sok, de valamennyi. A szemhéjamon.
– Kezd magához térni.
A hang távolról jutott el a fülembe. Kinyitottam a szemem.
Egy idősebb nő világoskékkel keretezett arca nézett le rám
mosolyogva.
– Hogy érzi magát?
Próbáltam válaszolni, de a nyelvem mintha saját magába
gabalyodott volna.
– Kicsit zavart? – folytatta a nő. Világoskék műtőssapkát és
ugyanolyan színű egyberuhát viselt.
Bólintottam.
– Víz. – Felém nyújtott egy poharat. – Igyon egy kicsit!
Engedelmeskedtem. Kellemetlen ízt éreztem, mintha a folyadék
feloldotta volna a számban lévő lepedéket. A következő korty már
valamivel jobb volt.
– Mire emlékszik? – kérdezte a nő, és elvette a poharat.
– Arra, hogy nekiállt felfalni egy telefon – feleltem. – Két helyen is
beleharapott a fejembe.
A nő felnevetett.
– Szerintem az emiatt volt. – Felemelt valamit a mögötte lévő
asztalról, ami úgy nézett ki, mint egy vezetékes fülhallgató, de a
végén fémelektródák látszottak. – Ezt erősítettük rá a halántékára és
a homlokára. Most már emlékszik?
Megráztam a fejem.
– Ne aggódjon! ECT-kezelés után nem ritka, hogy az ember
emlékezetében lyukak tátonganak.
– E… C?
– Elektrosokk.
Észrevettem, hogy a műtőssapka alól ősz tincsek kandikálnak ki.
– Elektrosokkot kaptam?
– Igen, de semmit nem érzékelt belőle, mert elaltattuk.
– Hol vagyok?
 – A Ballantyne kórházban.
– Ballantyne-ban nincs kórház.
– Nem tudom, hogy Ballantyne nevű város létezik-e, Richard. A
mi kórházunkat, mint tudja, Robert Willingstad Ballantyne-ról
nevezték el. Vagy ez sincs meg? – Megveregette a kezemet. – Vissza
fog jönni!
Értetlenkedve pislogtam. A zavarodottság továbbra is hajnali
ködként telepedett az elmémre, de talán lassan előbukkan a nap, és
eloszlatja legalább egy részét.
– Én ismerem ezt a Robertet?
– Nem. Már régen meghalt.
– Akkor miért kellene emlékeznem a nevére?
– Hát mert már elég régóta… vendégeskedik nálunk.
– Igen? Mióta?
Kis szünet támadt, mert el kellett fojtania egy tüsszentést. Amikor
megint elmosolyodott, szomorúságot véltem felfedezni az arcán.
– Tizenöt éve.

Lezuhanyoztam és átöltöztem a szobámban. Egyszerű helyiség

volt. Ágy, íróasztal, ruhásszekrény, fürdő. Igazából, mint egy
hotelszoba. Az emlékezetem kezdte befoltozni a rajta tátongó
lyukakat. Többek között eszembe jutott, hogy azért kaptam
elektrosokkot, hogy felejtsek. Nem mindent, csak egy konkrét
eseményt, egy traumatikus emléket, ahogy az ilyesmit hívják.
Úgy tűnt, a kezelés hatásos. Bár most már emlékeztem mindenre,
ami körbevett, arra, hogy mit csináltam tegnap, és mit terveztem
mára, a traumatikus emléket nem bírtam felidézni.
Kinéztem az ablakon. Az ég kéken ragyogott, a nap
megvilágította a szemet gyönyörködtető tájat. A téglaépületeket,
amikre ráláttam, zöld pázsit vette körül, kicsit távolabb egy erdő
kezdődött. A hely inkább emlékeztetett egyetemi campusra, mint
kórházra.
Ismertem, hát persze hogy ismertem, elvégre tizenöt éve itt
lakom. De akkor mi az a sok esemény, amik szintén emléknek
tűnnek? A telefon, ami megette egy sosemvolt osztálytársamat. A
szünetek, amikor felmentem egy lánnyal a tetőre egy iskolában,
ahová sohasem jártam. A régi ház egy erdőben, ahová életemben be
nem tettem a lábam. Az öregember egy szemétdombon, ahová soha
nem öntöttek ki egy kukásautóból. Álmodtam volna? Egy
kényszerképzetből maradtak vissza ezek a képek? Vagy talán
mindez megtörtént, és ezt akarják kitörölni az emlékezetemből?
Amint az étkező felé baktattam, hogy megebédeljek,
belebotlottam a gondnokba, aki éppen villanykörtét cserélt a liftnél.
– Jól néz ki, Jonasson úr – üdvözölt.
Már akkor is urazott, amikor kamaszkoromban idekerültem.
Mindig úgy gondoltam, hogy ezzel mutatja ki a jóindulatát meg azt
is, hogy professzionálisan áll hozzám, ezért soha nem kértem meg,
hogy szólítson a keresztnevemen.
– Köszönöm, Lucas – feleltem. – Mit olvas újabban?
– A Végtelen tréfát David Foster Wallace-tól.
Mindig olvasott valamit, és néhány könyvet kölcsön is adott.
– Ajánlaná?
Elgondolkozva meredt a kiégett körtére.
– Igen is, meg nem is. Lehet, hogy inkább valami mást kerítek
önnek, Jonasson úr.
Az étkezőben jó sokat szedtem a sült rizsből.
– Finom, de azért óvatosan – figyelmeztetett az erős cseh
akcentussal beszélő, de rendszerint szűkszavú szakács a pult mögül.
Gondolom, feltűnt neki, hogy a szokásosnál többet raktam a
tányéromra, ami annak volt a következménye, hogy az altatás miatt
böjtölnöm kellett. Elmosolyodtam.
– Köszönöm a figyelmeztetést, Victor.
Sok beteg meghízik, aki antipszichotikumot szed, mert az agyuk
még akkor is ételt követel, amikor a táplálékszükségletüket már
régen fedezték. Mint például Jack, akinek a súlya annak megfelelően
ingadozik, hogy milyen gyógyszert kap. Nekem szerencsére soha
nem kellett megküzdenem ezzel a problémával, talán azért, mert
matematikai alapon táplálkozom. Annyit eszem, amennyire a
testemnek szüksége van, és nem annyit, amennyiről meg akar
győzni, hogy szüksége van rá. Hangokat szerencsére már nem
hallok, ellentétben sok skizofrén betegtársammal, de tudom, hogy
muszáj az ellenőrzésem alatt tartanom a testemet és a
gondolataimat. Ezt tanultam meg legelőször, amikor elkezdtem a
CBT-t, a kognitív viselkedésterápiát.
A tálcával a kezemben odamentem egy üres asztalhoz, amit
Vanessa éppen letörölt.
– Parancsoljon! – mondta ugyanazzal a hanglejtéssel és
akcentussal, mint Victor, aki talán azért vette fel két évvel ezelőtt,
hogy valakivel az anyanyelvén beszélhessen.
Lassan falatoztam, az egy órakor esedékes terápiámra gondoltam,
és közben az ápolt gyepet meg az erdőt néztem.
– Sza-sza-szabad?
Felpillantottam.
– Persze.
Tom letette a tálcáját, és kihúzott magának egy széket az asztal
alól.
– E-e-elektrosokk?
– Igen. Honnan tudod…?
– Látom – bökött a halántékára. – Leborotválják az ember haját,
hogy rá tudják tenni az elektródákat.
Az osztályunkon valószínűleg Tomot kezelték a legtöbbször
elektrosokkal, amit amúgy csak akkor vetettek be, ha az ember
pszichotikus állapotba került, és semmi más – sem gyógyszer, sem
terápia – nem hatott. Tomot már akkor elektrosokkolták, amikor
még nem járt hozzá altatás, és olyan részletességgel számolt be róla,
hogy a saját első ECT-m előtti éjszakákon rémálmok kínoztak.
– De aszittem, hogy most ne-ne-nem vagy pszichotikus –
folytatta. – Nem arról volt szó, hogy ha-ha-hazaengednek?
Igaza volt. Jobban voltam. Sokkal jobban. Az emberek általában
azt hiszik, hogy a skizofrének nem gyógyulnak meg, pedig a
legtöbben jobban lesznek, ha kapnak kezelést. Vannak, akik sokkal
jobban lesznek. Akár tünetmentessé is válhatnak. Ez nem jelenti azt,
hogy a betegség ne üthetné fel újra az ocsmány fejét, de ahogy a
terapeutám szokta mondani: „Minden jó nap ajándék, legyen az
ember akár beteg, akár elnök.”
– A PTSD miatt kaptam, nem a pszichózis miatt – feleltem.
– PTSD – ismételte meg. – Az ne-ne-nekem is van.
 A hangja szinte büszkén csengett, mintha ez valami
megtiszteltetés lenne. És a maga kicsavarodott módján az is volt.
Amikor a mindennapokat teljesen kitöltik a betegségek, az emberek
gyakran versengenek azon, hogy kié az elképzelhető legrosszabb,
legérdekesebb és legritkább diagnózis. Ha már amúgy is minden
elszaródott, akkor adjuk meg a módját. Nem mintha a PTSD – a
poszttraumás stressz szindróma – olyan ritka lenne a skizofrének
között. Sőt, kutatások bizonyítják, hogy az, aki olyan trauma miatt
szenved PTSD-től, mint például egy háború vagy erőszakos
támadás, az hajlamosabbá válik a skizofréniára. Olvastam egy
GWAS-tanulmányt,10 amely szerint a PTSD-vel kapcsolatos gének
átfedésben vannak azokkal a génekkel, amik növelik a skizofrénia
kialakulásának esélyét, ahogyan azt a DSM-511 definiálja.
Másképpen megfogalmazva a lényeg az, hogy ha valaki súlyos
traumát él át, és a családjában előfordul skizofrénia, akkor nincsenek
túl jó híreim a számára, és ezt nem csak az olvasásélményeimre
alapozom.
– Azért sokkolnak, hogy megszabadítsanak a traumatikus
élményeimtől.
– Most vi-vi-viccelsz? – nyögte Tom.
– Nem, nem viccel – felelte helyettem Jack, aki – a csökkentett
gyógyszeradagja miatt éppen viszonylag karcsún – leült az
asztalunkhoz. – Már vagy tíz éve csinálják. Patkányokon kezdték,
most meg már áttértek az emberekre is. Hát tudjátok, hogy
egyformák vagyunk. Hányat kaptál eddig? – fordult felém.
– Négyet.
– Használ?
– Nem emlékszem. Felnevettek.
– Ja, az ember nyilván nem emlékszik arra, hogy mit felejtett el –
jelentette ki Jack, és rávetette magát a sült rizsére.
– Csak hülyéskedek – feleltem. – Emlékszem. De szertefoszlik.
Eltűnőben van, mint… – Megpiszkáltam az ételemet.
Jack nyugtalanul mocorogni kezdett a székén.
– Mint? – kérdezte. Ugyanúgy, ahogyan nem bírta elviselni a
félbehagyott sakkpartikat és az aszimmetrikus dolgokat, az is
kikészítette, ha valaki nem fejezte be a mondatait.
– Mint a hajnali köd – válaszoltam, mire megnyugodott.
Azt állította, hogy ő nem skizofrén, hanem skizotip, ami az
enyhébb fajta, és ezért nem szenved hallucinációktól, tévképzetektől
és paranoiától, ezért nem lesz agresszív, és nem bámul maga elé
némán, mozdulatlanul, mint Harry. Igazából hálát adott az égnek
ezért a megfelelő mértékű őrültségért, ami jutott neki, és amiről
állandóan azt bizonygatta, hogy előbb-utóbb világhírű festővé, íróvá
vagy koreográfussá fogja tenni, és akkor a bolygónk összes
csinibabája a lábai előtt fog heverni. Soha nem mulasztotta el
kiemelni, hogy kutatások bizonyítják – és ez valóban nem volt légből
kapott –, hogy a skizotip személyiségzavar nem csupán a
kreativitással és a művészi tehetséggel függ szorosan össze, hanem a
randipiaci vonzerővel is.
Ebéd után felvettem a futócipőmet, és kocogtam egyet. Szokás
szerint a főépület háta mögé vettem az irányt, ahol egy ősöreg
kovácsoltvas kapun a BA kezdőbetűket lehetett látni. A látogatóknak
mindig azt mondták, hogy a „Ballantyne” név rövidítése, de mi, akik
már egy ideje ott laktunk, jól tudtuk, annyit tesz, hogy Ballantyne-i
Agyalágyultak.
Tíz-tizenkét percet futottam az úton, aztán bekanyarodtam az
erdőbe, és úgy terveztem, hogy majd a főépület előtt elterülő,
gondosan nyírt pázsitra érek ki. A fák között egyszer csak rám
zuhant, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Nem idegeskedtem,
hiszen tudtam, hogy az elektrosokk következtében kialakuló
memórialyukak általában pár nap után megszűnnek – már azok,
amiket nem akarunk megtartani. De amikor kiértem az erdő szélére,
és megpillantottam a főépületet, egy rettenetes pillanatig azt hittem,
hogy visszaestem, és megint hallucinálok.
De aztán rájöttem, mi a helyzet, és megnyugodtam.
Azt hiszem, az épület az oktatási intézményekre jellemző gótikus
stílus jegyeit viselte. A középső, négyemeletes részt két alacsonyabb
szárny szegélyezte jobbról és balról. Középen két szarv állt ki a
tetőgerincből. Éjszakai Háznak is szokták nevezni, mert előfordult,
hogy a betegek – köztük én is – ébredéskor úgy érezték, hogy az
évek hosszú sora, amit ott töltöttek, álom volt csupán. De szép,
barátságos épület volt, főleg most, hogy rásütött a nap. Valami miatt
mégis megborzongtam. Talán álmodtam róla, amikor elaltattak.
Visszafutottam, aztán lezuhanyoztam, és átöltöztem a terápiára. A
szívem kicsit hevesebben vert. Mindig ez volt, amikor a
terapeutámmal találkoztam.

– Hogy van ma, Richard?

– Jól.
– Úgy hallottam, hogy az ECT jól sikerült.
– Igen.
Felnézett a jegyzetfüzetéből, és kisimította a frufruját a
homlokából, hogy ne lógjon rá az olvasószemüvegére. Kettesben
voltunk. A szokásos nagy, világos szobában ültünk, amit a bútorzata
alapján otthonos nappalinak is lehetett volna nézni. Babrált kicsit a
rózsaszínű hajcsattal, amit könyvjelzőnek használt, és rám
függesztette kék szemét. Az ajkán az a napsütéses mosoly játszott,
ami mindig azt az érzést keltette bennem, hogy nem egyszerűen néz,
hanem hogy csakis engem néz. Azt hiszem, nem kell skizofrénnek
lenni ahhoz, hogy az ember ilyen téveszmék rabjává váljon.
Beleszeretni a terapeutánkba – amennyiben az az ellenkező nemhez
tartozik, nagyjából passzol hozzánk korban, és nem kimondottan
taszító –, olyan gyakori, hogy akkor kell elgondolkozni, mi a gond,
ha a páciens közömbös marad.
Karen Taylor mindegyik kritériumnak megfelelt, szóval semmi
baj nem volt velem. Teljesen belezúgtam. Annyira megzavarta a
fejemet, hogy néha eljátszottam a gondolattal, hogy viszonozza az
érzéseimet, csak titkolja a szakmája irányelvei miatt. Simán képes
voltam figyelmen kívül hagyni, hogy már lassan négy éve kezelt, és
ismerte az elmém pincéjének legmocskosabb, legundorítóbb zugait
is. Csak azt tudom felhozni a védelmemre, hogy a beképzeltségem
az ő műve. Ő hitette el velem, hogy engem is lehet szeretni úgy,
ahogy vagyok. Bele is kapaszkodtam ebbe a hitbe, mert többször
tapasztaltam, hogy igaz az, amit a háta mögötti falon lógó
bekeretezett hímzés hirdet: „Rich are the loved.” Gazdag az, akit
szeretnek. Gazdagabb, boldogabb, egészségesebb.
 – Látja, milyen hosszú utat tett meg? – kérdezte. – Emlékszik,
milyen volt, amikor elkezdtük?
Bólintottam. Persze nem volt egy fáklyásmenet, de a haladás
tagadhatatlan. Bár gyógyszert valószínűleg egész életemben
szednem kell, olyan alacsonyra állították be a dózisomat, hogy a
mellékhatások elhanyagolhatók legyenek. Karen egyetértett a
főorvossal abban, hogy ha sikerül törölni a traumatikus élményt, ami
a PTSD-m alapjául szolgál, akkor nagymértékben csökken annak a
kockázata, hogy megint pszichózisom lesz. Vagyis elköltözhetek a
kórházból.
Akarom én ezt?
Nem kis dilemma. Kamaszkoromban kerültem be, soha nem
dolgoztam, nincs semmilyen végzettségem, soha nem volt
párkapcsolatom, és nem tanultam meg a társas érintkezés szabályait.
A családom apai ága után tetemes örökség maradt rám, és a pénz a
lakással együtt, amit bérbe adtam, lehetővé tette, hogy
magánkórházban kezeltessem magam.
Szóval mihez kezdjek kint? Már régóta munkaként tekintettem a
kórházi létemre. Társadalmi hozzájárulásként. Munkahelyeket
teremtek, és rendelkezésre bocsátom saját magamat, hogy új
módszereket tesztelhessenek rajtam, amiket aztán bevethetnek a
skizofrénia elleni harcban. És van itt még valami. Azt mondják, hogy
egy társadalom fejlettségét azon lehet lemérni, hogyan bánik a
leggyengébbekkel. Ez esetben viszont – ha mérni akarunk –
valakinek vállalnia kell a leggyengébb szerepét.
Oké, persze, racionalizálok. Olyan valóságot próbálok létrehozni,
amelyben értelme van annak, hogy létezem, hogy reggelente
felkelek, megeszem az elém tett ételt, és élek még egy napot. De
azért mégis. Tekintetbe véve, hogy milyen hasznot tudnék hajtani
kint, nem lenne jobb itt maradni, hogy továbbra is segítsek adatot
gyűjteni például azzal kapcsolatban, hogyan lehet törölni a
pszichózist kiváltó traumás emlékeket terápia és elektrosokk
kombinációjával? A módszer durván leegyszerűsítve úgy működött,
hogy részletesen beszámoltam a traumáról, és közvetlenül utána
elaltattak és elektrosokkoltak. Igaz, hogy ezt már tíz éve is csinálták,
de még mindig sok tisztáznivaló maradt.
 – Ma reggel itt beszélgettünk, mielőtt elaltatták – váltott témát
Karen.
– Emlékszik?
– Nem – válaszoltam. – De benne volt a naptáramban, szóval
tudom. Viszont emlékszem mindenre, ami tegnap történt, meg a
múlt héten és az elmúlt években. Vagy legalábbis azt hiszem.
– Emlékszik bármire a mai napból, ami az ECT előtt történt?
– Igen. Sok mindenre.
– Sok mindenre? Például mire?
– Osztálytalálkozóm volt azzal az osztállyal, ahová a tűz után
jártam.
– Úgy emlékszik, hogy járt iskolába a tűz után?
– Nem. Csak álmodtam.
– Ezt most azért mondja, hogy ne higgyem, hogy visszatértek a
kényszerképzetei?
– A skizofrénia nem jelenti azt, hogy az ember nem álmodik úgy,
mint mindenki más.
Karen felnevetett.
– Jól van. Folytassa!
Már bízott bennem, mivel az idők során bebizonyítottam, hogy
nem hazudok, közel engedem magamhoz, és kitárulkozom előtte.
Azt mondta, hogy az ember önbecsapással védekezik a fájdalommal
szemben, és az őszinteségem annak a jele, hogy erősebb,
egészségesebb lettem, és többet bírok.
– Először azt álmodtam, hogy egy kisvárosban élek, ahová azután
kerültem, hogy a szüleim meghaltak egy tűzben. Az egyik
osztálytársamat megeszi egy telefon, egy másik meg rovarrá
változik, és mindenki engem vádol, csak az a lány nem, akibe
szerelmes vagyok. És…
– Nyeltem egyet. – Igazuk van. Tényleg az én hibám. De aztán a
végén megmentem a lányt.
Karen leírt valamit a jegyzetfüzetébe. Tuti azt, hogy „az én
hibám”.
– És ezzel vége az álomnak? – kérdezte.
– Nem. Eltelt tizenöt év, író vagyok, és csak kitaláltam az egész
telefonosdit meg mindent, és írtam belőle egy fiataloknak szóló
horrort, ami jó nagy siker lett. Olyan, mintha azt álmodtam volna,
hogy álmodtam, érti?
– Álom az álomban. Edgar Allan Poe.
Elmosolyodtam. Karen is szerette a könyveket. Ebben is
hasonlítottunk.
– Pontosan. Mindenesetre eltelt tizenöt év, és osztálytalálkozóra
megyek. Az este normálisan indul, de aztán lassanként őrült dolgok
kezdenek történni, és rájövök, hogy az, amit kitaláltam, mégis igaz.
Vagy legalábbis igaznak érzem. És a többiek el akarnak kapni, hogy
megegyenek.
– Maga szerint ez egy álom az álomban, vagy egy pszichózisról
álmodott?
– Fogalmam sincs, mert hát én belülről látom, és valódinak tűnik.
Maga egyszer azt mondta, hogy az álmodás megtaníthatja az
embernek, milyen az, amikor valaki téveszméktől szenved.
– Részben igen. Az álmokban ugyanúgy elfogadjuk a fizika
törvényeinek az áthágását, a lehetetlen paradoxonokat és
önellentmondásokat, mint a téveszmékben.
– Pont ilyen volt, de valahogyan mégis összeállt. Volt értelme, ha
érti, mit akarok mondani.
– Mi volt az értelme?
– Az, hogy… – Elhallgattam. Úgy éreztem, mintha idáig
gondoltam volna el a gondolatot, és tovább már nem jutottam volna.
Aztán mégis folytattam. – Hogy tényleg az én hibám volt. Azért
akartak elkapni, mert az én hibám.
– Mi a maga hibája, Richard?
– Minden. – A kezembe temettem az arcomat. – Tudom, hogy ha
azt mondom, hogy mindenki el akar kapni, az a klasszikus paranoia
tünete, de álmában nem lehet kicsit paranoid az ember?
Teljesen biztos vagyok benne, hogy a jegyzetfüzetébe felírta
valahová az eredeti diagnózisomat: „paranoid skizofrén”.
– Dehogynem – felelte. – A legtöbbünknek akadnak paranoid
álmai.
– Magának is?
Elmosolyodott, levette az olvasószemüvegét, és törölgetni kezdte.
– Nézzük meg a traumatikus emlékét, Richard!
 – Oké.
– Nem megyünk bele túlzottan, mert nem akarjuk felfrissíteni,
csak ellenőrizni akarjuk, hogy a mai ECT elmosott-e belőle még
valamivel többet.
– Rendben.
– Mire emlékszik a tűzből? Csak nagyon röviden!
A tűz… Erőltettem az agyamat. Arra emlékeztem, hogy volt
valami tűz, de az elmém furcsa módon teljesen kiürült egy
pillanatra. Aztán beugrott.
– Felgyújtottuk a házat.
– Kik?
– Én és az ikrek. És aztán el akartunk rohanni, de a tölgyfa
gyökerei üldöztek minket. Engem az mentett meg, hogy a kapu
áram alatt volt, és így bele tudtam kapaszkodni, de aztán
felemelkedett a lábam a talajról, és a gyökerek visszarántottak a fa
felé. Szerencsére Frank és Dale ügynök megmentett.
– Frank és Dale ügynök? – ismételte meg Karen jegyzetelés
közben.
– Igen.
– Ennyi?
– Azt mondta, hogy nagyon röviden foglaljam össze.
– Valóban, és ez így rendben is van – felelte, de láttam rajta a
rosszul leplezett aggodalmat. – De én nem erre a tűzre gondoltam.
– Tényleg? Akkor arra, amit én gyújtottam a fűrésztelep
közelében, amikor odaköltöztem Frankhez és Jennyhez?
– Frank és Jenny – ismételte meg nyugodtan a két nevet. Csak a
válla alig észrevehető emelkedése árulta el, hogy nem tetszik neki,
amit mondok.
– Nyugodjon meg, Karen! – kértem. – Nem tévképzeteim vannak,
hanem az álmaimat mesélem, mert csak ezekre a tüzekre
emlékszem.
Karen tolla apró koccanással ért földet a parkettán, de úgy tűnt,
nem veszi észre.
– Igazat mond, Richard?
– Miért hazudnék?
 A válaszom nemcsak logikus volt, hanem igaz is. Hogy örömet
okozzak Karen Taylornak. Bármit megtennék azért, hogy
mosolyogni lássam.
Lehajoltam, felvettem a tollát, és visszaadtam neki. A válla lassan
leereszkedett, és az arcán óvatos mosoly terült el.
– Rendben, Richard. Jól hangzik, amit mond. Nagyon jól hangzik.
Megvárja, hogy behívjam a többieket?
Bólintottam. A „többiek” egy terapeutákból, pszichiáterekből és
pszichológusokból álló csapatot jelentett, akik azt az álláspontot
képviselték, hogy az emberi elme túl bonyolult ahhoz, hogy egyetlen
személy helyes következtetésekre jusson vele kapcsolatban.
Ahogy a folyosón távolodó lépteit hallgattam, a pillantásom a
székén lévő jegyzetfüzetére esett. Korábban sohasem hagyta itt.
Igazából azt hiszem, hogy az elmúlt négy évben soha nem hagyott
magamra az üléseink alatt. Már ebből is látszott, hogy különleges
nap a mai. Persze furdalt a kíváncsiság, hogy mi fog történni, de az
még jobban érdekelt, hogy az évek során miket írt fel a füzetébe.
Mert végig ugyanezt a füzetet használta, ráismertem a barna
bőrkötés minden egyes repedésére és színének minden árnyalatára.
Rengeteget fantáziáltam arról, hogy miket jegyezhetett fel rólam.
Persze minden ülés után írt hivatalos jelentést a számítógépén, de az
szakszöveg volt, a jegyzetfüzete meg valami teljesen más. Ebbe
valószínűleg a személyes gondolatait és elképzeléseit írta, vagy
nem? Lehet, hogy itt elárulta magát?
Haboztam.
Aztán előrehajoltam, felvettem a füzetet a székről, kihúztam
belőle a rózsaszínű csatot, és lapozgatni kezdtem. Nem mintha azt
vártam volna, hogy közvetlen bizonyítékot találok, mint mondjuk
amikor a kamasz lányok felírják a tolltartójukra, hogy „I Kurt
Cobain”, de tapasztalatból tudtam, hogy amikor az ember csak úgy
firkálgat, akkor a papírra vetett, félig végiggondolt szavai gyakran
több információt tartalmaznak, mint a tudatosan megformáltak.
Csalódottan állapítottam meg, hogy a jegyzetfüzet pont olyan
szakszerű stílusban íródott, mint a számítógépes jelentések, amiket
mindig elolvashattam, ha engedélyt kértem rá Karentől.
 Státusz: Éber, tiszta tudat, minden vonatkozásban orientált. Figyelme
felkelthető, terelhető, rögzíthető. Felfogása megtartott. Gondolkodás alakilag
és tartalmilag ép. Hangulat középfekvésű, emocionális válaszkészség ép.
Magatartása együttműködő.

Tovább olvastam. Minden ismerősnek tűnt, mint amikor az

ember a saját fotóit nézegeti.

Április 11. 11:15

R. J. nyugodt, vicces és kedves, amikor arról számol be, hogy futni volt.
Amikor felvesszük a tegnapi fonalat, és megint a gyerekkoráról beszélünk,
megismétli, hogy az apja betegsége előtt harmonikus, szeretetteljes
kapcsolata volt mindkét szülőjével. A testbeszéde és a hanghordozása
visszafogott és semleges, de szokás szerint megváltozik, amikor a tűzre
terelem a szót. A terápia kezdetéhez viszonyítva javulás észlelhető (vö.
hirtelen oldalpillantások, hosszas hallgatás, hallucinációk egyértelmű jelei),
azonban a testbeszéd és a hanghordozás továbbra is stresszről árulkodik,
ami inkább akkor jön elő, amikor a szüleivel történtekről mesél, nem akkor,
amikor az őt érintő veszélyről beszélünk. Kétségtelen, hogy ez az esemény
vezetett a problémáihoz, és a trauma feldolgozására sok energiát kell
fordítani. ECT alkalmazható? Jelezni fogom a csapatnak, hogy új
megközelítésre van szükség. R. J. talán mesélhetne mélyebben az
eseményekről. Jelenleg úgy tűnik, hogy csak azt ismételgeti, amit már
elmondott, ugyanazzal a fájdalommal, és ez nem vezet semmire.

Amikor kivettem a füzetből a rózsaszínű csatot, ami összefogott

pár oldalt, két összehajtogatott A4-es lap esett a padlóra. Most
kihajtogattam őket. Sűrűn teleírták mindkettőt. A szöveg A tűz címet
viselte. Elolvastam az első sorokat, és teljesen elképedtem, mert
egyáltalán nem ismertem rá a tartalomra, és nem is emlékeztem,
hogy bármi hasonlót írtam volna, a kézírás viszont tagadhatatlanul
az enyém volt. Haboztam. Sejtettem, mit kockáztatok. A kognitív
viselkedésterápiát, az elektrosokk-kezeléseket, mindent. Ha ezt
elolvasom, akkor lehet, hogy az egészet feleslegesen csináltam végig.
Másrészt viszont csak így szerezhetek bizonyosságot arra
vonatkozóan, hogy tényleg hatott, hogy valóban kitörölte az
emlékezetemből azt, amit ki akartunk törölni.
Lehunytam a szemem, és mély lélegzetet vettem. Aztán
kinyitottam a szemem.

A tűz

Tizenhárom éves koromban apa annyira beteg lett, hogy félni kezdtem
tőle. Korábban is előfordult, hogy furcsán viselkedett, de most tévképzetei
lettek. Többek között azzal vádolta anyát, hogy orgiákat tart otthon a
távollétében, és idegen férfiakat és nőket szed fel az utcán. Meg hogy eladja
nekik apa dolgait. Olyan öltönyöket, órákat, hangszereket, rádiókat, sőt még
autókat is említett, amik soha nem voltak a birtokában, de amikről most azt
állította, hogy eltűntek. Olyan is volt, hogy órákig mozdulatlanul bámulta a
falat szó nélkül, étlen-szomjan. Ez igazából talán rosszabb volt. Mert
olyankor attól féltem, hogy elveszítem az apukámat. Anya megpróbálta
kórházba vitetni, de apa családja nem engedte. Azt mondták, hogy közülük
többeknek vannak hasonló különcségeik, és nagyon jól elboldogulnak, csak
pihenésre van szükségük. Meg hogy ha apa diliházba kerülne, az
feleslegesen szégyent hozna rájuk.
Egy éjjel apa felkeltett, és azt mondta, hogy a hangok elárulták, hogy mi
ketten sziámi ikrek vagyunk. A csípőnknél voltunk összenőve, és szét kellett
minket választani. Én azért nézek ki fiatalabbnak, mint ő, mert az öregedés
génje az ő testében maradt, ezért én jóval lassabban öregszem.
Bizonyítékként megmutatta, hogy van egy seb a csípőjén, és amikor azt
feleltem, hogy nekem nincs, nem hitte el, és lerángatta a
pizsamanadrágomat, hogy megnézze. Anya felkelt a hangzavarra, bejött, és
teljesen félreértette, amit látott. Elmagyaráztam neki, hogy mit csináltunk,
és hogy apa soha, de tényleg soha nem bántott, főleg nem úgy, de látszott
rajta, hogy nem igazán hisz nekem.
Pár nappal később apa megütötte anyát, és késsel támadt rá. Kijött a
rendőrség, és bevitte, de úgy volt, hogy ha anya nem jelenti fel, akkor
kiengedik. És a nagyi közölte anyával, hogy jobban teszi, ha nem jelenti fel.
Igazából szinte megfenyegette. Végül abban maradtak, hogy apa
hazaköltözik a nagyihoz és a papihoz, és addig nem keres minket, amíg
jobban nem lesz. Anya zárat cseréltetett az ajtón, és amikor megkérdeztem,
hogy miért, azt felelte, hogy apa soha nem lesz jobban, nézzem csak meg a
két nagybátyját. Amikor megkérdeztem, hogy mi van velük pontosan, azt
mondta, jobb, ha nem tudom.
Másnap apa megjelent otthon. A kapun be tudott jönni a kulcsával, de
amikor felért a kilencedikre, és rájött, hogy kicserélték a zárat, dühöngött, és
ütni kezdte az ajtót.
– Tudom, hogy bent vagytok – ordította. – Nyissátok ki! Richard,
hallasz?
Anya és én a konyhában voltunk az előszoba mellett. Anya magához
szorított, és befogta a számat.
– Ne válaszolj! – suttogta a könnyeit nyelve. Apa tovább verte az ajtót.
– Tudom, hogy anyád nem akar beengedni, de neked be kell, Richard! A
húsom és vérem vagy! Ez az én otthonom, nekem köszönhetitek, hogy van!
Ki akartam szakítani magam anya karjából, de nem hagyta. Tíz perc
tombolás, rugdosás és ordítás után apa hangja síróssá változott.
– Hulladék! – bömbölte. – Hulladék vagy, Richard! Anyád a pokolban
fog elégni, te meg tétlenül fogod nézni. Mert kicsi vagy, és gyenge, és
gyáva. Hulladék. Hallod? Hulladék vagy. És most nyisd ki!
Még eltelt majdnem fél óra, míg apa végül káromkodva elrohant.
Anya felhívta a nagyit, és elmondta, hogy mi történt, mire a nagyi azt
felelte, hogy szerez gyógyszert a háziorvosuktól, és hogy tudja, mi a baja a
kisfiának, és vigyázni fog rá.
De apa alig két nap múlva visszajött.
– Mindketten égni fogtok! Ez az én lakásom, és a gyerek az én húsom és
vérem!
Az én húsom és vérem!
Végül kijött két szomszéd a folyosóra, és lenyugtatták apát, aztán egy
idő után kikísérték az épületből. Láttam az ablakból, ahogy átmegy az úton.
Olyan kicsinek és magányosnak tűnt.
Aznap éjjel rémálmom volt. Álmomban nem önálló személy voltam, csak
egy kinövés apa hátán. Az volt a furcsa, hogy amikor ütöttük az ajtót, és
szidtuk anyát, akkor én is csináltam. Megértettem apa elkeseredettségét,
dühét és félelmét. Talán azért, mert apát a világon mindennél jobban
csodáltam és szerettem, bár persze anyát is szerettem.
Igazából nehéz megmondani, mit csodáltam benne annyira. Teljesen
átlagos volt, egy keményen dolgozó biztosítási ügynök, semmiben sem
emelkedett ki, csak abban, hogy olyan hangosan tudott két ujjal fütyülni,
mint rajta kívül senki, akit ismertem. Jómódú családból származott, de azt
hiszem, valójában kicsit csalódtak benne, számomra viszont ő volt az, akitől
a világon legjobban vágytam dicséretre és elismerésre. Gondolom, ezért
engedelmeskedtem neki mindig ellentmondás nélkül. Mint egy jól nevelt
kutya, ahogy anya szokta mondani. De lehet, hogy más oka is volt, hogy –
legalábbis álmomban – apa pártját fogtam, bár tudom, hogy nagyon nem
kellett volna. Anya tényleg megcsalta. Egy évvel korábban viszonya volt a
főnökével. Az iskola melletti könyvtárban dolgozott, és az egyik
osztálytársam mondta, hogy látta őket csókolózni a polcok között, és
lekurvázta anyát, mire megütöttem, és felküldtek a rettegett piros ajtóhoz,
az igazgatói irodába. De nem volt olyan veszélyes, csak ültem, és úgy
tettem, mint aki figyel, amikor az igazgató leszidott, és közben egy szót sem
szóltam. Apának sem mondtam semmit, amikor hazaértem, anyának viszont
igen. Elsírta magát, és bevallotta, hogy tényleg viszonya volt a főnökével, de
hozzátette, hogy már vége. Aztán mintha csak be akarta volna bizonyítani,
hogy nem hazudik, a vacsoránál bejelentette, hogy felmondott a
munkahelyén, amin apa eléggé meglepődött, mert anya mindig olyan
elégedettnek tűnt, de végül arra jutott, hogy az a legfontosabb, hogy anya
olyasmit csináljon, ami örömöt okoz neki. Anya rámosolygott, én meg
lehajtott fejjel rágtam tovább, és ellenálltam a vágynak, hogy átöleljem apát.
Amikor apa felgyújtotta a lakást, este volt, az ágyamban feküdtem, és a
város zajait hallgattam. Főleg a rendőrségi szirénákra füleltem. Imádtam
őket. Reszkettem, amikor felhangzott az emelkedő-süllyedő, szinte panaszos
hang. A sziréna mindig azt jelentette, hogy valahol valami drámai, valami
izgalmas történt, és ezzel egy időben azt is, hogy biztonságban vagyunk, a
dolgok rendbe fognak jönni, van, aki vigyáz ránk. Én is ezt akartam.
Vigyázni. Rendőr akartam lenni, ha lehet, akkor FBI-ügynök. Rendőrségi
autóval akartam furikázni, aminek a tetején kék fény forog, és a szirénája
jóéjt-nótát dalol a város lakóinak. Amikor felébredtem, először azt hittem,
szirénát hallok, de aztán rájöttem, hogy a telefon csörög az előszobában.
Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy anya nem fogja felvenni.
Talán az altató miatt, amit azután írt fel neki az orvos, hogy kidobta apát. A
csörgés elhallgatott, és már majdnem visszaaludtam, amikor megint
rákezdett. A szívem vadul vert, hiszen tudtam, ki telefonál. Felálltam, és
lábujjhegyen, hogy ne érje az egész talpam a jéghideg padlót, kióvakodtam
az előszobába. Felvettem.
– Halló? – szóltam bele halkan.
– Richard, kisfiam – üdvözölt apa azon a magas, szinte nőies hangján. –
Ki fogod nyitni.
– Ki fogom nyitni?
– Be akarok menni. És te kinyitod.
– Apa…
– Psszt! A fiam vagy. A húsom és vérem, és azt csinálod, amit mondok.
– De…
– Semmi de! Jól vagyok, de ezt anya nem érti. Nem akar meghallgatni.
Beszélnem kell vele, hogy megértse, hogy nekünk hármunknak együtt kell
lennünk. Egy család vagyunk, nem igaz?
– De, apa.
– De, apa…?
– De, apa, egy család vagyunk.
– Jól van. Most nyisd ki szépen az ajtót, és feküdj vissza aludni! Mire
reggel felkelsz, anya és én kibékültünk, és együtt fogunk reggelizni, és
minden olyan lesz, mint korábban.
– De, apa…
– Kaptam gyógyszert, megnyugodtam, és jól vagyok. Nyisd ki, és feküdj
vissza aludni, Richard! Holnap iskolába kell menned.
Lehunytam a szemem, és láttam magam előtt a reggelit. Az asztaltól
rálátok az utca túloldalán lévő épületekre, a nap még a hátuk mögött
rejtőzik, de egyre növekvő glóriába burkolja őket, anya és apa pedig
megbeszélik az aznapi teendőiket, eldöntik, ki mit fog csinálni. Család.
Szeretet. Biztonság. Ennek van értelme.
Utána már csak arra emlékszem, hogy az ágyamban fekszem. Egy
álomból riadtam fel. Anya, apa és én kocsival hajtottunk át egy sík, erdős
tájon. Egy börtönbe tartottunk, hogy meglátogassuk apa egyik nagybátyját.
Az úton felverődött a por, belepte a szélvédőt, és mindent betöltött az
ablakmosó folyadék szaga.
Hegyeztem a fülemet. Még mindig éreztem az ablakmosó szagát, és
hallottam, hogy felborul valami, talán egy szék. Kibújtam az ágyból, és
kifelé indultam. Az alkohol bűze az orromba mart, a meztelen talpam alatt
nedvesnek és ragadósnak éreztem a parkettát. A hálószoba ajtaja résnyire
nyitva volt, és fény szűrődött ki rajta. Odaosontam, és belestem.
Tényleg egy szék borult fel. A padlón feküdt. Anya felette lógott.
Mozdulatlanul. Vagyis lassan forgott körbe-körbe, és úgy tűnt, mintha a
parketta felé nyújtogatná a meztelen lábfejét, hogy ki tudja támasztani
magát. A fehér hálóinge átnedvesedett, és csöpögött. Kipp-kopp-kipp-kopp.
Anya most a hátát mutatta felém, így ráláttam az összekötözött kezére.
Amikor visszafordult, feljebb emeltem a pillantásomat. A haja az arcára
tapadt, mintha ráesett volna az eső. A száját ezüstszínű ragasztószalag
fedte. Nyitott szemmel meredt rám, de tudtam, hogy nem lát semmit. A
nyakába vetett kötelet arra a kampóra erősítették a plafonon, amiről a lámpa
is lógott. Bár még életemben nem láttam holttestet, mégis teljes
bizonyossággal tudtam, hogy halott. Elszorult a torkom, de sikerült
megszólalnom, amikor kigyúlt az apró, sárga láng.
– Ne! Apa, ne csináld!
Apa anya mellett állt, és most lassan felém fordult. Úgy nézett rám,
mint egy alvajáró. Szelíd mosolyra húzta az ajkát.
– De hát már mondtam, kisfiam. Ha tényleg meg akarsz ölni valakit,
akkor kétszer kell megölnöd, mert különben visszajön.
Úgy tartotta az öngyújtót, hogy a láng nyelve anya hálóingének a
szegélyét nyalogatta. Puha lobbanás hallatszott, és hirtelen mintha minden
levegőt kiszívtak volna a szobából. Anya egész testét lángok borították. Alig
láttam őt magát a tűzben. A padló is meggyulladt. Hátráltam, a lángok
pedig végigfutottak a kiöntött alkoholon. Nyújtogatták utánam a hosszú,
sárga és kék ujjaikat. Nem akartam hátrálni. Be akartam menni, fel akartam
kapni a dunyhát, hogy anya köré tekerjem, és elfojtsam vele a tüzet. De a
testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Mert apának igaza volt.
Mint mindig. Gyáva vagyok. Gyenge. Hulladék. Így hát hátráltam.
Kihátráltam az ajtón. A falánk lángok végig követtek a folyosón, egészen
addig, amíg ki nem nyitottam a saját szobám ajtaját, be nem hátráltam
rajta, és be nem csuktam, hogy mindent kizárjak. A fülemre szorítottam a
kezemet, szorosan lehunytam a szememet, és ordítottam.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor forróságot éreztem a
bőrömön, kinyitottam a szemem. Apa az egész ajtónyílást betöltötte,
mögötte lángolt a lakás. Abbahagytam az ordítást, de nem lett csend, és
kellett hozzá pár másodperc, hogy felfogjam, nem emberi hangot hallok,
hanem a tűzjelzőt. Apa bejött a szobámba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Leguggolt elém, és a vállamra tette a kezét. A tűzjelző most már nem
folyamatosan szólt, hanem szaggatottan vijjogott. A vijjogások között
hallottam a lángok tombolását, és úgy hangzott, mintha ezer és ezer döglégy
habzsolna egy holttestet.
– Ennek így kellett lennie. – Apa azon a lágy hangján beszélt, amit akkor
vett elő, amikor elmagyarázta, miért fog az iskolaorvos beoltani, vagy hogy
nem vihet magával a filmklubba Az élőhalottak éjszakájára, mert anya nem
akarja. – A hangok mondták, és ők tudják a legjobban. Érted?
Bólintottam. Nem azért, mert értettem, hanem mert nem akartam, hogy
azt higgye, hogy nem értem, és hogy nem az ő pártját fogom. Magához
húzott.
– Te is hallod a hangokat? – kérdezte suttogva.
Nem tudtam, bólintsak-e, vagy inkább a fejem rázzam. A távolból a
tűzjelző vijjogásai között hang hallatszott. Nem emberi hang, hanem
szirénák süvöltése.
– Hallod a hangokat? – ismételte meg, és enyhén megrázott.
– Mit mondanak? – kérdeztem.
– Nem hallod? Azt mondják, hogy el kell repülnünk. Neked és nekem.
Úgy kell repülnünk, mint két… hát, mint két szentjánosbogárnak.
– Hová? – kérdeztem, és megpróbáltam legyűrni a torkomon felfelé
toluló sírást.
Apa köhögött, aztán felállt, és az ablakhoz lépett. Félrehúzta a függönyt,
és kinyitotta mindkét ablaktáblát. A hideg éjszakai levegő az arcomba
csapott, mintha a lakás eddig visszafojtotta volna a lélegzetét. Apa kinézett,
aztán fel az égre.
– Nem látod, mert a városban vagyunk – szólt hátra –, de tudod, mi van,
Richard? Ott kint milliónyian repülnek hozzánk hasonlók.
Szentjánosbogarak, amik belemerevedtek az időbe. Csillagok. Világítanak, és
utat mutatnak. És senki sem tudja elkapni őket. Gyere!
Felmászott az ablakpárkányra, leguggolt, és hátranyújtotta felém a kezét.
Nem mozdultam.
– Gyere! – ismételte meg.
A hangja megváltozott, éles lett, én pedig azonnal engedelmeskedtem.
Megragadta a kezem, és felhúzott maga mellé. Guggolva kuporogtunk az
ablaktáblákat elválasztó léc két oldalán. Erősen szorította a kezemet. Ha
egyikünk előrehajol, és kizuhan, a másik is kizuhan vele együtt. Vagy repül.
A szirénák már közelebbről hallatszottak, lent az utcán egész tömeg
verődött össze, és az épületünk kapuján egyre csak özönlöttek ki az emberek.
Felnéztem, és mintha tényleg csillagokat láttam volna. Az égen táncoltak.
Apa keze melegítette az enyémet. Az egész olyan valószínűtlennek tűnt,
mintha csak álmodtam volna.
– Nem szép? – kérdezte apa.
Nem feleltem.
– Háromig számolok, aztán repülünk – folytatta. – Készen állsz? Egy…
– Apa – nyögtem. – Légy szíves, ne szorítsd annyira a kezemet!
– Miért ne? Össze kell tartanunk.
– Így nem fogok tudni repülni.
– Ezt ki mondja? – Nem lazított a szorításán, sőt.
– A hangok – válaszoltam. – A hangok mondják. És ők tudják a
legjobban, nem igaz?
Hosszan nézett rám.
– Kettő – szólalt meg aztán tompa hangon. A teste már dőlt előre. Nem
álmodom, gondoltam. Ez tényleg megtörténik. Le fogunk zuhanni. –
Három!
És akkor nagy, meleg kezének szorítása engedett kicsit. Magamhoz
rántottam a kezem, és belekapaszkodtam az ablakokat elválasztó lécbe. Apa
félig felém fordította a fejét. Az arca meglepett kifejezést öltött. Aztán
eltűnt.
Némán zuhant lefelé. A sötétben nem láttam, csak akkor, amikor olyan
ablakok előtt zuhant, ahol égett a lámpa. A tűzjelző elhallgatott, és már csak
a tűzoltóautó szirénája dalolt. „Úton vagyunk, jövünk már!”
Azt nem hallottam, amikor apa teste földet ért az aszfalton, csak ez
emberek sikítozását, aztán meg a kiáltásaikat, amikor felfedezték, hogy fent
ülök az ablakban a kilencediken. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de mire
megjöttek a tűzoltók, kifeszítették alattam a ponyvát, és azt ordították, hogy
ugornom kell, már égett mögöttem az ágy. Az utcán mindenki kiabált,
mintha közös éneket adtak volna elő:
– Ugorj, ugorj, ugorj! Ugortam.

Itt volt vége a történetnek.

 Megint elolvastam az első mondatokat. Kerestem valamit. Illetve
valakit, akit nem találtam, azt az idegent, aki mindezen átment.
Vagy aki mindezt kitalálta. De továbbra sem emlékeztem semmire.
Ez azt jelenti, hogy meggyógyultam? Legalábbis olyan mértékben,
ahogyan az ember egy amputáció után meggyógyulhat.
Igen, úgy tűnt. De mennyire lehetek ebben biztos?
Léptek hallatszottak, ezért gyorsan visszatettem a hajcsatot és a
papírokat, becsuktam a füzetet, és letettem a székre.
– Richard!
Rossi doktor, az osztály főorvosa rám mosolygott, és mindkét
kezével megfogta a kezemet, mintha közeli barátok lennénk. Ez nem
is lett volna olyan képtelenség, mert az itt töltött tizenöt évemből
nyolcban már ő is itt dolgozott, de én szerettem volna távolságot
tartani. Ő viszont abban hitt, hogy az orvos és beteg közti távolságot
csökkenteni kell. „Megfelelő emberekkel nem veszélyes személyes
kapcsolatot ápolni”, mondogatta. De szerintem könnyű annak ehhez
tartani magát, aki olyan helyen dolgozik, mint a Ballantyne, ahol
ilyen sok szakember jut egy betegre.
Rossi mögött ott állt Karen és Dale. Dale pszichológus volt, és az
egyetemen kutatott. A témája az volt, hogyan lehet kitörölni a PTSD-
ben szenvedők traumatikus emlékeit ECT-vel. Rajtam kívül még két
másik beteget követett, akik ugyanazt a kezelést kapták, mint én.
Szokás szerint – és Rossival ellentétben – kifogástalan öltözéket
viselt. A fekete öltönye jól passzolt sűrű, kékesfekete hajához.
– Hallom, hogy olyan jó munkát végeztünk magával, hogy akár el
is veszíthetjük.
Rossi leült a velem szemben lévő három szék egyikére, hátradőlt,
és keresztbe tette a lábát. Megviselt Nike cipőt és kopott farmert
viselt. Az a típus volt, aki az egyeteme címerével díszített pulóvert
hord, és a fiatalkora ereklyéivel dekorálja ki az irodáját. Valószínűleg
abban reménykedett, hogy ettől kisfiúsnak, közvetlennek és
sármosnak tűnik. Mint az eredeti Luke Skywalker-figura vagy a
Mocsárlény, ahogyan az első kiadásban ábrázolják, abban, aminek a
címlapján egy nagy denevér vicsorog. Egyszer korábban egyedül
maradtam Rossi irodájában, és megfordult a fejemben, hogy
lenyúlom az egyik ereklyéjét.
 – Hát majd meglátjuk – feleltem.
Közben Dale is leült. Kihúzta magát, és helyeslően bólintott.
– Ígéretesen alakulnak a dolgok – kezdte. – De attól még, hogy
hazaengedjük, továbbra is szeretném figyelemmel kísérni.
– Valóban ígéretesen alakul minden, Richard, de nem bízhatjuk el
magunkat – vette vissza a szót Rossi. – Ön közvetlenül egy családi
tragédia után került hozzánk, és azóta itt él. El volt zárva a
külvilágtól, és nem várhatjuk el, hogy a beilleszkedése
zökkenőmentes legyen.
– Szóval részben maradjak itt.
– Igen, erre gondoltunk. Kezdhetné úgy, hogy heti két napot tölt a
Ballantyne-on kívül, és ha minden rendben, akkor mehetünk feljebb.
Mit szól, Richard?
Már annyira jól voltam, hogy nyilatkozatképesnek számítottam.
– Megfelel… – válaszoltam, és reméltem, hogy nem tűnt fel neki,
hogy majdnem hozzátettem azt, hogy „Oscar”. Szerette, ha a
keresztnevén szólítottuk, és igazán nem tudom, miért nem bírtam
erre soha rávenni magam. Lehet, hogy nemcsak az orvos és beteg
közti távolság megőrzése miatt, hanem azért is, mert észrevettem,
hogyan néz Karenre.
– Rendben! – csapta össze a kezét. – Most nézzük meg az
eredményeket, meg hogy hogyan változott az állapota, és beszéljük
meg a gyógyszereit és a további terápiát!
Persze tudtam, hogy a gyógyszereimmel és a további terápiával
kapcsolatban nem lesz beleszólásom a döntésükbe, de a betegeket
mindig kezesebbé teszi, ha úgy érzik, hogy az ő véleményük is
számít.

– Hiányozni fog nekünk – jegyezte meg Karen, amikor az erdő

felé tartottunk.
Miután Dale és Rossi távoztak, azt mondta, van egy kis
meglepetése a számomra. Egyfajta búcsúajándék.
– Csak heti két napot nem leszek itt – feleltem.
– Hát akkor heti két napot fog nekem hiányozni – mosolygott.
Természetesen észrevettem, hogy az utolsó mondatban kiemelte,
hogy „neki” fogok hiányozni, nem „nekik”. Persze nyelvbotlás is
lehetett. Hogy freudi elszólás volt, vagy sem, igazából nem volt túl
fontos. Karen a terapeutám, és én a betege vagyok. Ebből a kettőből
pedig – a pszichiátria etikai irányelveinek megfelelően – soha nem
lehet egy. Kivéve a fantázia világában. De hát, ha valamiben jó
vagyok, akkor az a fantáziálás.
– Fél? – kérdezte.
– A kinti élettől? – Észrevettem, hogy Oscar Rossi hangját és
előkelő hanglejtését utánzom. – Már próbáltam korábban, és jól
ment. Egy ideig. Csak az a gond…
– Igen?
Vállat vontam.
– Semmi hasznosat nem tudok csinálni. Nem létezem semmilyen
kontextusban. Betegként legalább a gépezet egyik eleme vagyok.
– Én is gondolkoztam ezen – felelte.
– Tényleg?
– Mindenkinek szüksége van arra, hogy úgy érezze, valami
hasznosat csinál. – Odaintett Feihtának, az öreg kertésznek, aki
királyként terpeszkedett a japán fűnyírótraktor vezetőülésén a
pázsiton, de az nem vett minket észre. – És tudom, hogy maga más
hasznosat is tud csinálni azon kívül, hogy beteg itt nálunk.
– Mégis mit, ha megkérdezhetem?
Már az erdei ösvényen sétáltunk. A fák levelei megszűrték a
napfényt.
– Emlékszik, hogy az ECT kezdete előtt megkértem, hogy írja le a
traumatikus élményét olyan részletesen, ahogyan csak fel tudja
idézni?
– Nem. Kellene?
– Nem számít, ha nem emlékszik. Azért kértem meg, hogy
amikor újra és újra átbeszéljük az élményt, ellenőrizni tudjam, hogy
nem hagyunk-e hátra olyan foszlányokat, amik később megint
felidézhetik magában az emlékét. De amikor elolvastam, amit írt,
valami másra is rájöttem.
– Tényleg? Mire?
– Hogy maga szeret írni.
– Ezt meg hogy érti?
 – Nem egyszerűen csak leírta, hogy mi történt. Nem tudom, hogy
így akarta-e, vagy csak így alakultak a dolgok, de elbeszélő lett
magából. Megpróbálta élővé tenni a történteket az olvasó számára,
megpróbálta irodalommá formálni.
– Aha – feleltem megjátszott kételkedéssel, de elöntött egy érzés.
Az izgalom. Mintha egész idáig erre vártam volna. – Sikerült?
– Igen. Az én esetemben legalábbis igen. És megmutattam még
pár embernek, és ők is egyetértenek velem.
Olyan volt, mintha a tüdőm és a szívem kitágult volna, mint egy
kemény edzés után, amikor a bordáim mögött kevésnek tűnik a
hely. De ezt most a boldogság okozta. És a büszkeség. A büszkeség,
amellyel a szöveg töltött el, amire nem emlékeztem, hogy megírtam,
de amit nem sokkal korábban olvastam. „Még pár embernek”,
forgattam magamban Karen szavait. Amit mondott, az rengeteget
jelentett nekem.
Átmentünk egy fahídon a patak felett. Körülöttünk hangosan
daloltak a madarak, mint közvetlenül napfelkelte előtt szoktak az
ablakom túloldalán. Felértünk a dombra, ahol egy kis pavilon állt,
ami mellett mindig el szoktam kocogni.
– Jöjjön! – hívott Karen, és a keze beleakadt az ujjaimba, amint
megfogta a könyökömet.
A hatszögletű pavilon az üvegfalak miatt úgy festett, mintha
termesztenének benne valamit. Egy öreg tölgyfa köré építették, ami
árnyékot vetett rá. Karen kinyitotta az ajtaját, és beléptünk. Bent volt
egy asztal és egy szék, amik korábban nem voltak ott. Az asztalra
egy írógépet tettek, mellé papírlapokat és egy tollakkal teli poharat.
– Nem tudom, hogy számítógépen vagy írógépen akar-e írni –
mondta Karen. – Vagy kézzel. Vagy hogy egyáltalán akar-e írni.
Szélesen mosolygott, de sűrűn pislogott, és a nyakán vörös foltok
ütköztek ki.
– Akarok – feleltem. Nyeltem egyet, és körbenéztem. – Akarok
írni. És ki szeretném próbálni az írógépet.
– Rendben. – Kihallatszott a hangjából a megkönnyebbülés. – Ez
elég inspiráló helynek tűnik. Kezdetnek legalábbis mindenképpen
megteszi.
Bólintottam.
 – Kezdetnek.
– Jól van. – Összekulcsolta a kezét, és enyhén lábujjhegyre
emelkedett, amit jókedvében szokott csinálni. – Akkor magára is
hagyom. Annyi időt tölthet itt, amennyit csak akar.
– Köszönöm. Ez a maga ötlete volt, igaz?
– Igen, így is mondhatjuk.
– Mit tehetek cserébe?
– Hát… Amikor majd végleg kiengedik, és már nem lesz a
betegem, akkor esetleg kérnék egy mozijegyet.
Hétköznapi hangon próbált beszélni, minden kacérság nélkül, de
egyértelmű volt, hogy gyakorolta a könnyed hanglejtést.
– Megoldható – feleltem. – Van valami kívánsága a filmmel
kapcsolatban?
– Legyen benne romantika!
– Megbeszéltük.
Amikor elment, behúzta maga mögött az ajtót. Néztem az üvegen
keresztül, ahogy eltűnik az erdőben. Párszor körbejártam az asztalt.
Odébb tettem a széket, és óvatosan leültem rá. A padló nem volt
teljesen egyenletes, ezért a szék billegett. Papírt fűztem az írógépbe,
majd próbaképpen lenyomtam pár billentyűt. Nehezebben ment,
mint hittem volna. Nyilván ezt is gyakorolni kell. Feljebb ültem a
széken, és kihúztam magam. Továbbra is billegett. Pötyögni
kezdtem, lassan, két ujjal.

Éjszakai Ház

– Te-te-te-teljesen meg vagy huzatva! – nyögte Tom,

és rájöttem, hogy fél, mert pont eggyel többször
dadogott a szokásosnál.
 Megjegyzések

[←1]
Tükörerdő.

[←2]
Országutak, vigyetek haza, oda, ahová tartozom.

[←3]
De távol vagy, Tipperary, hosszú az út feléd, de távol vagy,
Tipperary, szívem csak a tiéd.

[←4]
Svédasztal.

[←5]
Húsgombóc.

[←6]
Nadrágot fel!

[←7]
Én te vagyok.

[←8]
Én én vagyok.

[←9]
Utalás egy szólásra és Jon Michelet azonos című regényére.

[←10]
Genome-Wide Association Studies: Teljes genom asszociációs
vizsgálatok.
[←11]
DSM: Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders:
Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve.
 Tartalom

ELSŐ RÉSZ
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
MÁSODIK RÉSZ
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
HARMADIK RÉSZ
Huszonkilencedik fejezet