COLLEEN HOOVER

Slammed – Szívcsapás
Point of Retreat – Visszavonuló
This Girl – Ez a lány
Hopeless – Reménytelen
Losing Hope – Reményvesztett
Finding Cinderella – Helló, Hamupipőke!
Maybe Someday – Egy nap talán
Ugly Love – Csúf szerelem
Confess – Vallomás
 COLLEEN HOOVER

NOVEMBER
9.

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 Írta: Colleen Hoover
A mű eredeti címe: November Nine
A művet eredetileg kiadta:
Atria Books, a Division of Simon & Schuster Inc.
Copyright © 2015 by Colleen Hoover. All rights reserved.
Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők, a helyszínek és az események a
szerző képzeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt
személyekkel való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
A szöveget gondozta: Katona Ildikó
A borítót tervezte: Rácz Tibor
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó
munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 373 493 3
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben
Cím: 6701 Szeged, P£ 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektor: Schmidt Zsuzsanna
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának
jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
 Levinek –
Nagyszerű a zenei ízlésed, az ölelésed pedig esetlen.
Soha ne változz meg!
 Az első november
9.

Változó vagyok, vízből való.

Sodródom céltalanul.
Ő a tengerembe süllyedő horgony.
– BENTON JAMES KESSLER
Fallon

KÍVÁNCSI VAGYOK, MILYEN HANGOT ADNA, ha hozzávágnám a fejéhez ezt

az üveget.
Vastag ez az üveg. A feje kemény. Megvan az esély egy szép nagy
PUFF-ra.
Kíváncsi vagyok, hogy vérezne-e. Van szalvéta az asztalon, de nem
az a fajta, ami sok vért felszívna.
– Szóval, ja. Kicsit ledöbbentem, de ez van – mondja.
Ettől még szorosabban markolom az üveget, abban a reményben,
hogy a kezemben is marad, és mégsem a koponyáján landol.
– Fallon? – köszörüli meg a torkát, miközben igyekszik finoman
beszélni. Mégis minden szava egy tőrdöfés. – Nem is mondasz
semmit?
Beleszúrom a szívószálamat az egyik jégkockán tátongó lyukba, s
elképzelem, hogy a feje az.
– Mit kéne mondanom? – motyogom durcás gyermekként,
tizennyolc éves felnőtt létemre. – Azt akarod, hogy gratuláljak
neked?
Karba font kézzel nekidőlök a boksz falának.
Ránézve eltűnődöm, hogy a tekintetében tükröződő megbánás
vajon amiatt van-e, hogy csalódást okozott, vagy megint csak
megjátssza magát. Csupán öt perc telt el azóta, hogy leült, de máris
sikerült színpaddá varázsolnia a saját oldalát a bokszban. És én
megint arra kényszerülök, hogy a közönsége legyek.
A kávéscsésze oldalán dobol az ujjaival, és csendben figyel engem
néhány pillanatig.
 Tap-tap-tap.
Tap-tap-tap.
Tap-tap-tap.
Azt hiszi, hogy végül megadom magam, és kimondom, amit hallani
akar. De túl keveset volt a közelemben az elmúlt két évben; nem
tudhatja, hogy már nem vagyok az a fajta lány.
Miután nem óhajtok tudomást venni az előadásáról, végül
felsóhajt, és rákönyököl az asztalra.
– Hát, azt hittem, örülni fogsz nekem.
– Örülni fogok neked? – veszem rá magam egy gyors fejrázásra.
Nem gondolhatja komolyan!
Vállat von, és büszke vigyor terül szét az amúgy is irritáló képén.
– Nem hittem volna magamról, hogy megint apa leszek.
Kitör belőlem egy éles, hitetlenkedő kacaj.
– Spermát lövellni egy huszonnégy éves lány hüvelyébe még nem
tesz apává – felelem kissé epésen.
Eltűnik a büszke vigyora, hátradől, és oldalra biccenti a fejét. A
fejbiccentés mindig fix mozdulat volt nála, ha nem tudta, hogyan
reagáljon a kamera előtt. „Csak nézz úgy, mintha valami komoly
dolgon elmélkednél, és az szinte bármilyen érzelemnek betudható.
Szomorúság, befelé fordulás, sajnálkozás, együttérzés…” Bizonyára
nem emlékszik, hogy életem nagy részében ő volt a színioktatóm, és
ez a nézés volt a legelső, amire megtanított.
– Úgy gondolod, hogy nincs jogom apának nevezni magam? –
kérdezi, mintha megsértődött volna a reakciómon. – Akkor szerinted
mi vagyok?
Költőinek veszem a kérdést, és átdöfök még egy jégkockát.
Ügyesen felszúrom a szívószálamra, és becsúsztatom a jégdarabot a
számba. Egy nemtörődöm gesztussal hangosan ráharapok. Biztos
nem várja el tőlem, hogy válaszoljak erre a kérdésre. Azóta nem
„apa”, amióta egy este, még tizenhat éves koromban félbeszakadt a
színészi karrierem. Ha őszinte akarok lenni magammal, abban sem
vagyok biztos, hogy azelőtt apa lett volna. Inkább olyanok voltunk,
mint egy színioktató és a tanítványa.
Egyik kezével végigsimít a homlokán, a jó pénzért beültetett
hajvonala mentén.
– Miért csinálod ezt?
Pillanatról pillanatra egyre bosszúsabb lesz a viselkedésemtől.
– Még mindig ki vagy akadva, amiért nem jöttem el a
ballagásodra? Mondtam már neked, hogy ütköztek a programjaim!
– Nem – válaszolom semleges hangon. – Meg sem hívtalak a
ballagásomra.
– Miért nem? – húzódik hátra hitetlenkedő arccal.
– Csak négy meghívóm volt.
– És? – kérdezi. – Én vagyok az apád. Mi a francért ne hívnál meg
a középiskolai ballagásodra?
– Nem jöttél volna el.
– Azt nem tudhattad – vág vissza.
– Tényleg nem jöttél el.
– Hát persze, hogy nem, Fallon – forgatja a szemét. – Nem voltam
meghívva.
– Lehetetlen vagy – sóhajtok mélyet. – Most már értem, anya
miért hagyott el.
– Anyád azért hagyott el, mert lefeküdtem a legjobb barátnőjével –
rázza meg kissé a fejét. – A személyiségemnek ehhez semmi köze.
Erre nem is tudom, mit mondhatnék. Abszolút semmi megbánás
nincs a pasasban. Egyszerre utálom és irigylem miatta. Bizonyos
tekintetben jó lenne, ha jobban hasonlítanék rá, és kevésbé az
anyámra. Az apámnak nem számít a saját töméntelen mennyiségű
hibája, miközben nekem a hibáim az életem fókuszában szerepelnek.
A hibáim keltenek reggelente, és azok tartanak ébren minden éjjel.
– Ki rendelte a lazacot? – érdeklődik a pincér. Kifogástalan
időzítés.
 Felemelem a kezemet, és leteszi elém a tányért. Már nincs is
étvágyam, úgyhogy csak piszkálom a rizst a villámmal.
– Hé, egy pillanat!
Felnézek a pincérre, de ezúttal nem hozzám szólt. Sokatmondó
tekintettel mered az apámra.
– Maga…
Jaj, istenem! Már megint.
A pincér rácsap az asztalra, én pedig összerezzenek.
– Maga az! Maga Donovan O’Neil! Maga játszotta Max Epcottot!
Apa szerényen vállat von, de tudom, hogy benne aztán nincs
semmi szerénység. Bár mióta a sorozat tíz éve lekerült a képernyőről,
már nem játssza Max Epcottot, még mindig úgy tesz, mintha ő lenne
a legnagyobb tévésztár. És azok adnak neki okot erre a viselkedésre,
akik még mindig felismerik. Úgy csinálnak, mintha még sohasem
láttak volna színészt élőben. Ez itt Los Angeles, az ég szerelmére! Itt
mindenki színész!
Folytatódik a szurkálós kedvem, úgyhogy átdöföm a lazacot a
villámmal. A pincér viszont közbeszól – megkérdezi, hogy
lefotóznám-e őket együtt.
Sóhaj.
Morcosan kikászálódom a bokszból. A pincér megpróbálja ideadni
a telefonját a képhez, de tiltakozva felemelem a kezem, megkerülöm
őt és továbbmegyek.
– Ki kell mennem a mosdóba – motyogom az asztaltól távolodva. –
Csináljon vele egy szelfit! Imádja a szelfiket.
Sietek a mosdó felé, hogy egy kicsit megmeneküljek az apámtól.
Nem tudom, miért kértem rá, hogy találkozzon ma velem. Talán
azért, mert elköltözöm, és isten tudja, meddig nem fogom látni – de
még ez sem jó kifogás arra, hogy miért teszem ki magamat ennek.
Benyitok az első fülkébe. Bezárom magam mögött az ajtót, kihúzok
egy vécéülőke-védőt az adagolóból, és ráteszem az ülőkére.
 Egyszer olvastam egy tanulmányt a nyilvános mosdókban tenyésző
baktériumokról. Azt írták, hogy a vizsgált helyeken mindig az első
fülkében volt a legkevesebb a baktérium, mert az emberek
feltételezik, hogy azt használják a leggyakrabban, így inkább
továbbmentek. Én nem. Én mindig csak abba megyek. Nem volt
mindig kórokozófóbiám, de miután tizenhat éves koromban két
hónapig kórházban feküdtem, kialakult nálam egy pici mániás-
rögeszmés viselkedés higiéniaügyben.
Miután elvégeztem a dolgomat, legalább egy percen át mosom a
kezemet. Végig lefelé bámulok, nem vagyok hajlandó tükörbe nézni.
Napról napra egyre könnyebben megy elkerülni a tükörképemet, de
ahogy papírtörlőért nyúlok, mégis megpillantom magamat. Nem
számít, hányszor néztem eddig tükörbe, még mindig nem tudtam
megszokni, amit látok.
Felemelem a bal kezemet, hogy megérintsem a sebhelyeket az
arcom bal felén, az államon és a nyakamon. A blúzom nyaka már
eltakarja a többit, de a ruha alatt végigfutnak a törzsem bal felén, le,
majdnem a derekam vonaláig. Végighúzom az ujjaimat azokon a
részeken, ahol most kidudorodik a bőr. Ezek a sebhelyek állandóan
emlékeztetnek rá, hogy a tűz valóság volt, nem csupán egy rémálom,
amiből egy karon csípéssel felébreszthetem magam.
A tűz után hónapokig kötés volt rajtam, a testem nagy részéhez
hozzá sem nyúlhattam. Most, hogy az égési sérülések begyógyultak,
és már csak a hegek maradtak, azon kapom magam, hogy
kényszeresen megérintem őket. Olyan a tapintásuk, mint a kinyúlt
selyem. Az lenne normális, ha a tapintásuktól is annyira
viszolyognék, mint a látványuktól. Ehelyett kifejezetten tetszik, hogy
milyen érzés őket megérinteni. Önkéntelenül újra és újra végighúzom
az ujjaimat a nyakamon vagy a karomon, mintha a bőröm Braille-
jeleit olvasnám – egészen addig, amíg észbe nem kapok, és
abbahagyom. Nem szabad, hogy bármi is tetsszen nekem abból, ami
elmarta tőlem az életemet. Még akkor sem, ha egyszerűen csak
tetszik a tapintása az ujjhegyeimnek.
A látvány már más kérdés. Mintha az összes szépséghibám ki
lenne húzva élénk rózsaszín jelölőfilccel, hogy közszemlére kerüljön
az egész világ előtt. Nem számít, mennyire próbálom eltakarni őket a
hajammal és a ruháimmal, attól még ott vannak. Mindig is ott
lesznek. Maradandó emléke annak az estének, ami megsemmisítette
bennem a legjobb dolgokat.
Nem vagyok túl jó dátumokban és évfordulókban, de amikor ma
reggel felébredtem, rögtön beugrott, hogy hányadika van. Biztos
azért, mert ez volt az utolsó gondolatom elalvás előtt. Két év telt el
azóta, hogy az apám házát felemésztette a tűz, ami majdnem az
életemet követelte. Talán ezért akartam ma találkozni az apámmal.
Talán azt reméltem, hogy emlékszik, és mond valami vigasztalót.
Tudom, hogy eleget szabadkozott, de igazából vajon mennyire tudok
neki megbocsátani, amiért megfeledkezett rólam?
Többnyire csak hetente egyszer aludtam nála. De írtam neki egy
üzenetet aznap reggel, hogy tudassam vele: ott maradok éjszakára.
Az ember azt hinné, hogy ha az apám véletlenül felgyújtja a házát,
akkor jön és kiment engem álmomban.
De ez nemcsak, hogy nem történt meg, hanem még el is felejtette,
hogy ott vagyok. Senki sem tudta, hogy bárki is van a házban, amíg
meg nem hallották az emeletről a kiabálásomat. Tudom, hogy nagy
bűntudata van emiatt. Heteken keresztül, amikor csak meglátott,
magyarázkodott. Ám a bocsánatkérései pont úgy ritkultak, mint a
látogatásai és telefonhívásai. A neheztelés még nagyon is megvan
bennem, de bárcsak ne lenne! A tűz baleset volt. Túléltem. Erre a két
dologra igyekszem összpontosítani, de nehéz, miközben mindig
eszembe jut, amikor magamra nézek.
Mindig eszembe jut, amikor valaki rám néz.
Nyílik a mosdó ajtaja, és egy nő lép be rajta. Rám pillant, aztán
gyorsan másfelé néz, miközben az utolsó fülke felé veszi az irányt.
Az elsőt kellett volna választania, hölgyem.
Még egyszer végignézek magamon a tükörben. Régen vállig érő
frizurám volt, határozott frufruval, de az elmúlt két évben sokat nőtt.
Nem véletlenül. Végighúzom az ujjamat a hosszú, sötét tincseimen,
amiknek megtanítottam, hogyan takarják el a bal arcom nagy részét.
Lehúzom a blúzom ujját a bal csuklómig, aztán feljebb igazítom a
gallért, hogy nagyjából fedje a nyakamat. Így alig lehet látni a
hegeket, és már elbírja a gyomrom, hogy belenézzek a tükörbe.
Régen szépnek gondoltam magam. De most már a hajam meg a
ruháim mögé bújok.
Vécéöblítést hallok, ezért gyorsan megfordulok, és az ajtó felé
veszem az irányt, mielőtt a nő kijönne a fülkéből. Többnyire mindent
megteszek, hogy elkerüljem az embereket. Nem azért, mert félek,
hogy bámulni fogják a hegeimet. Hanem azért kerülöm el őket, mert
nem bámulnak. Abban a pillanatban, amikor észrevesznek, gyorsan
elkapják a tekintetüket, mert tartanak tőle, hogy udvariatlannak vagy
előítéletesnek tűnnének. Jó lenne, ha egyszer végre valaki a
szemembe nézne, és állná a tekintetemet. Nagyon régóta nem volt
erre példa. Utálom bevallani, hogy hiányzik az a figyelem, amit régen
kaptam, de hiányzik.
Kijövök a mosdóból, vissza a boksz felé. Csalódottan látom meg
apám tarkóját. Még mindig itt van. Reménykedtem benne, hogy
valami sürgős ügy miatt el kellett mennie, amíg kint voltam.
Szomorú, hogy jobban örültem volna, ha üres asztal fogad, mint a
saját apám. Már kezdem ráncolni a homlokomat a gondolattól, de
hirtelen felfigyelek egy srácra, aki abban a bokszban ül, amelyik előtt
mindjárt elhaladok.
Általában nem veszem észre az embereket, mivel minden tőlük
telhetőt megtesznek, hogy elkerüljék velem a szemkontaktust. Ez a
srác viszont átható és kíváncsi tekintettel egyenesen rám néz.
Amikor meglátom, először az jut eszembe, hogy bárcsak két éve
történt volna ez.
Gyakran gondolok erre, amikor olyan fiúkba botlom, akikhez talán
vonzódhatnék. És ez a srác határozottan helyes. Nem olyan tipikus
hollywoodi filmsztár módon, sokkal inkább mint a többi pasi ebben a
városban. A sikeres színészeket mintha öntőformával gyártanák, és
az összes abba a formába akarna illeni – mind szinte ugyanúgy
néznek ki.
Ez a srác épp az ellentétük. A borostája nem szimmetrikusan
kimunkált műalkotás, hanem foltos és egyenetlen, mintha sokáig
dolgozott volna éjjel, és tényleg nem maradt volna ideje
borotválkozni. A haja nincs belőve zselével a borzas „most keltem az
ágyból” frizura kedvéért. Ennek a fiúnak tényleg borzas a haja.
Csokoládébarna tincsek omlanak a homlokára, némelyik
rendezetlenül, elszabadulva. Olyan, mintha túl későn ébredt volna
egy találkozó előtt, és nem vette volna a fáradságot, hogy belenézzen
a tükörbe.
Az ilyen ápolatlan külsőnek lankasztóan kéne hatnia, de pont ez az,
ami annyira furcsa. Annak ellenére, hogy egy csöppet sincs magával
elfoglalva, ő az egyik legvonzóbb pasi, akit valaha láttam.
Azt hiszem.
Lehet, hogy ez csak a tisztaságmániám mellékhatása. Talán csak
annyira kétségbeesetten vágyom arra a fajta rendezetlenségre, amit
ez a srác mutat, hogy összekeverem az irigységet a csodálattal.
Az is lehet, hogy csak azért látom helyesnek, mert azon kevesek
közé tartozik, akik az elmúlt két évben nem kapták el rögtön a
tekintetüket, amint egymás szemébe néztünk.
Még mindig el kell haladnom az asztala mellett, hogy eljussak a
mögötte lévő bokszunkig. Nem tudom, elkezdjek-e rohanni, hogy
megszabaduljak a tekintetétől, vagy lassított felvételként sétáljak,
hogy magamba szívjam a figyelmét.
Megmozdul, ahogy kezdek közelebb érni, a bámulása pedig
hirtelen túl sok lesz. Túl követelőző. Érzem, hogy elpirul az arcom és
bizsereg a bőröm, ezért lenézek a lábfejemre, s hagyom, hogy a hajam
az arcomba omoljon. Még be is kapok egy tincset, hogy még jobban
eltakarjam magam előle. Nem tudom, miért feszengek a tekintetétől,
de feszengek. Néhány másodperccel ezelőtt még arra gondoltam,
mennyire hiányzik, hogy bámuljanak. Most pedig, amikor
megtörténik, csak azt várom, hogy nézzen másfelé.
Pont, mielőtt teljesen kikerülne a látókörömből, felé kapom a
tekintetemet, és egy halovány mosolyt látok az arcán.
Biztos nem vette észre a hegeimet. Csak ez lehet az oka annak,
hogy egy magafajta pasi rám mosolygott.
 Pff! Bosszant, hogy egyáltalán így gondolkodom. Régen nem ilyen
csaj voltam. Régen magabiztos voltam, de a tűz martalékává lett
minden csepp önbizalmam. Megpróbáltam visszaszerezni, viszont
nehéz elhinni, hogy bárki valaha is vonzónak találna, miközben
tükörbe sem bírok nézni.
– Ez a lemez soha nem jár le – szólal meg az apám, amikor
visszacsusszanok a bokszba.
Felpillantok rá. Szinte el is felejtettem, hogy itt van.
– Milyen lemez?
– Ez – bök a villájával a pincér felé, aki most a pénztárgépnél áll. –
Hogy vannak rajongók – kap be egy falatot, hogy aztán teli szájjal
folytassa. – Szóval, miről akartál beszélni velem?
– Miből gondolod, hogy beszélni akartam veled bármiről is?
– Együtt ebédelünk – int az asztal felé. – Nyilván el kell mondanod
nekem valamit.
Szomorú, hogy ez lett a kapcsolatunkból. A bizonyosság, hogy egy
egyszerű ebédnek muszáj többről szólnia, mint arról, hogy egy
lánygyermek látni szeretné az apját.
– Holnap New Yorkba költözöm. Vagyis, igazából ma este. De csak
későn repülök, így 10-én landolok New Yorkban.
Apám felkap egy szalvétát, hogy azzal leplezze a köhögését.
Legalábbis azt hiszem, hogy köhögést. Biztos nem nyelné félre az
ételt a hírtől.
– New York? – böki ki.
Aztán… elröhögi magát.
Röhög. Mintha egy vicc lenne, hogy New Yorkban éljek. Nyugodj
meg, Fallon! Az apád egy seggfej. Régóta tudod.
– Mi a búbánatnak? Mi van New Yorkban? – áraszt el kérdésekkel,
ahogy feldolgozza az információt. – Kérlek, azt ne mondd, hogy
összejöttél valakivel a neten!
Felmegy a pulzusom. Nem bír legalább úgy tenni, mintha
támogatná az egyik döntésemet?
 – Gyorsítani akarok a tempón. Arra gondoltam, hogy elmegyek
meghallgatásra a Broadwayn.
Hétéves voltam, amikor apám elvitt a Broadwayre, megnézni a
Macskákat. Akkor jártam először New Yorkban, és az volt életem
egyik legjobb kirándulása. Addig a pillanatig mindig erőltette, hogy
színésznő legyek. De csak az élő előadás láttán jöttem rá, hogy
színésznőnek kell lennem. Sohasem volt esélyem arra, hogy a színház
felé induljak, mert apám a karrierem minden lépését irányította, és ő
jobban kedveli a filmezést. Most viszont már két év eltelt anélkül,
hogy bármit is kezdtem volna magammal. Nem tudom, tényleg lesz-e
bátorságom eljárni meghallgatásokra, de a döntés, hogy New Yorkba
költözöm, a legaktívabb kezdeményezéseim egyike a tűzeset óta.
Apám iszik egy kortyot, és miután leteszi a poharat, mélyet sóhajt.
– Figyelj, Fallon! Tudom, hogy hiányzik a színészet, de nem
gondolod, hogy ideje lenne más lehetőségek után nézned?
Annyira nem érdekelnek már az okfejtései, hogy még csak rá sem
mutatok, mekkora baromságot vágott hozzám az imént. Egész
életemben mást sem csinált, mint azt erőltette, hogy a nyomdokaiba
lépjek. A tűzeset után teljesen leállt az ösztönzésemmel. Nem vagyok
ostoba. Tudom, hogy szerinte már nincs meg bennem az, ami a
színésznővé váláshoz kell. Tudom, hogy részben igaza van. A külső
nagyon fontos Hollywoodban.
Pontosan ezért akarok New Yorkba költözni. Ha valaha is újra
játszani akarok, a színház lehet a legszebb reményem.
Bárcsak ne lenne ennyire átlátszó! Anyám el volt ragadtatva,
amikor elmondtam neki, hogy költözni szeretnék. Mióta
leérettségiztem és összeköltöztem Amberrel, alig hagytam el a lakást.
Anya szomorú volt, hogy távol leszek tőle, de örült, hogy hajlandó
vagyok kiszabadulni nemcsak a lakásom, hanem egész Kalifornia
állam fogságából.
Bárcsak apám is képes lenne látni, milyen hatalmas lépés ez
nekem!
– Mi lett a narrátori munkával? – kérdezi.
 – Dolgozom velük. A hangoskönyveket stúdiókban veszik fel.
Stúdiók New Yorkban is léteznek.
– Sajnos – forgatja a szemét.
– Mi a baj a hangoskönyvekkel?
– Ha eltekintünk attól, hogy a hangoskönyvek felolvasása a
színészet legaljának számít? – vet rám hitetlenkedő pillantást. –
Ennél jobbat is tudsz, Fallon. A fenébe is, menj egyetemre, vagy
valami!
Összeszorul a szívem. Pont mikor kezdtem azt hinni, hogy
rosszabb nem lehet. Hihetetlen, mennyire nem lát ki a fejéből…
Abbahagyja a rágást, és egyenesen rám néz, amikor rájön, mit
jelent, amit mondott. Gyorsan megtörli a száját a szalvétával, aztán
rám mutat.
– Tudod, hogy nem úgy értettem. Nem azt mondom, hogy
lesüllyedtél a hangoskönyvek szintjére. Hanem azt mondom, hogy
jobb pályát is találhatsz magadnak annál, mintsem hogy benne
ragadsz abban, hogy már nem színészkedhetsz tovább. A narrátori
munka nem fizet elég jól. És ami azt illeti, a Broadway sem.
Úgy ejti ki a Broadway szót, mintha káromkodás lenne.
– Tájékoztatásul közlöm veled, hogy sok köztiszteletben álló
színész szokott hangoskönyveket narrálni. Plusz akarod, hogy itt és
most toplistás színészeket soroljak fel neked, akik a Broadwayn
vannak? Egész nap ráérek.
Egy fejrázással megadja magát, bár tudom, hogy nem ért velem
egyet. Csak rosszul érzi magát, amiért leszólta azon kevés
színjátszással kapcsolatos munkák egyikét, amiket képes vagyok
elvégezni.
A szájához emeli az üres vizespoharat, és eléggé hátrahajtja a fejét
ahhoz, hogy kinyerjen egy kortyot az olvadó jégből.
– Vizet – rázza meg a poharát a levegőben, mire a pincér bólint, és
idejön újratölteni.
Megint ledöföm a lazacomat, ami már nem meleg. Remélem, hogy
apám hamar befejezi az evést, mert nem vagyok biztos benne, hogy
még sokáig bírja a gyomrom ezt a találkozót. Jelenleg csak az ad okot
a megkönnyebbülésre, hogy tudom: hozzá képest holnap ilyenkor
már a kontinens túlsó felén leszek. Még akkor is, ha a napsütést
havazásra kell cserélnem érte.
– Ne tervezz semmit január közepére! – vált témát. – Vissza kell
repülnöd egy hétre Los Angelesbe.
– Miért? Mi lesz januárban?
– Bekötik az öreged fejét.
– Valaki lőjön le! – szorítom meg a tarkómat, és lenézek az
ölembe.
Belém hasít a bűntudat, mert bármennyire is azt kívánom, hogy
valaki most azonnal tegyen el láb alól, nem akartam hangosan
kimondani.
– Fallon, nem tudhatod, hogy kedveled-e őt, amíg nem találkoztál
vele.
– Nem kell találkoznom vele ahhoz, hogy tudjam, nem fogom
kedvelni – jelentem ki. – Végül is hozzád megy feleségül.
Igyekszem szarkasztikus mosollyal leplezni a mondandóm
igazságtartalmát, de biztosan tudja, hogy komolyan gondolok
minden szót.
– Ha esetleg elfelejtetted volna, az anyád is úgy döntött, hogy
hozzám jön feleségül, és vele mintha egész jól kijönnél – vág vissza.
Ezzel megfogott.
– Ott a pont. De mentségemre szóljon, tízéves korom óta ez az
ötödik lánykérésed.
– De még csak a harmadik feleségem.
Végre belemélyesztem a villámat a lazacba, és eszem egy falatot.
– A végén sikerül elérned, hogy miattad örökre leírjam a férfiakat
– közlöm teli szájjal.
– Nem baj az – nevet. – Amúgy is csak egy randidról tudok, de
annak már több mint két éve.
Nagyot nyelek, hogy a lazac lecsússzon.
 Ez most komoly? Hol voltam, amikor a rendes apákat osztogatták?
Miért kell beérnem ezzel a hígagyú seggfejjel?
Nem is tudom, hányszor lógott ki a kapa a szájából a mai ebédnél.
Jobban tenné, ha figyelne a fogai épségére. Tényleg fogalma sincs,
milyen nap van ma. Vagy ha mégis, akkor nem is mondhatott volna
ennél nagyobb tapintatlanságot.
A hirtelen homlokráncolásából látom, hogy megpróbál összehozni
egy bocsánatkérést azért, amit az előbb mondott. Biztosan nem úgy
értette, ahogy gondolom, de ettől még ugyanúgy vissza akarok vágni
neki.
Egyenesen a szemébe nézve felemelem a kezem, és a fülem mögé
simítom a hajam, közszemlére téve a hegeimet.
– Nos, apa. Nem igazán kapom meg ugyanazt a figyelmet a
srácoktól, mint régen. Tudod, mielőtt ez történt – mutatok az
arcomra, de máris megbánom, ami kibukott belőlem.
Miért kell mindig lesüllyednem az ő szintjére? Ennél jobb vagyok.
Lejjebb vándorol a tekintete a járomcsontomra, aztán gyorsan
lenéz az asztalra.
Tényleg látszik rajta a megbánás, úgyhogy eltöprengek, hogy
hagyom a keserűséget, és egy kicsit kedvesebb leszek vele. Mielőtt
viszont bármi kedves mondat elhagyhatná a számat, az apám mögötti
bokszban ülő srác feláll, és csak rá korlátozódik a figyelmem.
Megpróbálom visszahúzni a hajamat az arcomba, mielőtt megfordul,
de már túl késő. Máris megint engem bámul.
Ugyanaz a mosoly ül az arcán, amit nemrég rám villantott, csak
ezúttal nem kapom el a tekintetemet. Sőt, végig tartom vele a
szemkontaktust, ahogy odajön az asztalunkhoz. Mielőtt
reagálhatnék, máris lehuppan mellém.
Atya gatya, mit csinál ez?
– Bocs, hogy késtem, bébi – karolja át a vállamat.
Úgy nevezett, hogy bébi. Egy random csávó csak úgy átkarolta a
vállamat, és lebébizett.
Mi a fene folyik itt?
 Apámra pillantok. Arra gondolok, hogy talán benne van a keze
ebben az egészben, de ő mintha még értetlenebbül nézne a mellettem
lévő idegenre, mint én.
Megmerevedek a srác karja alatt, amikor érzem, hogy oldalról
puszit nyom a hajamba.
– Átkozott Los Angeles-i forgalom! – motyogja.
Random Csávó belepuszilt a hajamba.
Mi…
Folyik…
Itt…?
A pasi kezet nyújt az asztal fölött apámnak.
– Ben vagyok – mutatkozik be. – Benton James Kessler. A lánya
barátja.
A lánya… mije?
Apám viszonozza a kézfogást. Biztosra veszem, hogy tátva maradt
a szám, úgyhogy azonnal becsukom. Nem akarom, hogy apám
megtudja, hogy fogalmam sincs, ki ez a srác. Azt sem akarom, hogy
ez a Benton fazon azt higgye, azért esett le az állam, mert tetszik,
hogy figyel rám. Csak azért nézek rá így, mert… hát… nyilván
elmebajos.
Miután elengedi apám kezét, hátradől a bokszban. Gyorsan rám
kacsint, felém hajol, és olyan közel nyomja a száját a fülemhez, hogy
nyilván be kéne húznom neki egyet érte.
– Csak menj bele a játékba! – suttogja.
Továbbra is mosolyogva húzódik hátra.
Csak menjek bele a játékba?
Mi van, ezt kapta improvizációból házi feladatnak?!
Ekkor esik le.
Az egész beszélgetésünket hallotta, és így akar beinteni apámnak.
Hűha! Azt hiszem, bírom az új kamupasimat.
 Most, hogy már tudom, hogy apámat szívatja, odaadóan
mosolygok rá.
– Nem gondoltam volna, hogy ideérsz – húzódom közelebb hozzá,
és ránézek az apámra.
– Tudod, hogy találkozni szerettem volna az apáddal, bébi. Te is
alig látod. Nincs az a forgalom, ami megakadályozta volna, hogy
eljöjjek ma.
Elégedett vigyort villantok rá ezért a találatért. Bennek is biztos
valami seggfej az apja, mert mintha pontosan tudná, mit kell
mondania.
– Jaj, elnézést! – fordul megint az apámhoz. – Nem értettem jól a
nevét.
Apám máris rosszallóan méregeti Bent. Istenem, mennyire
imádom ezt!
– Donovan O’Neil – mondja apám. – Biztos hallotta már a
nevemet, én szerepeltem a…
– Nem – szakítja félbe Ben. – Nem ugrik be. De Fallon sokat
mesélt nekem magáról – fordul felém kacsintva. Megfogja az
államat, és visszanéz apámra. – És ha már a lányáról beszélünk, mit
gondol arról, hogy a távoli New Yorkba költözik? Nem akarom, hogy
a kis katicabogaram másik városba meneküljön – pillant le rám
megint a homlokát ráncolva. – De ha ez kell ahhoz, hogy kövesse az
álmát, én leszek az első, aki gondoskodni fog róla, hogy rajta legyen
azon a gépen.
Katicabogaram?
Szerencséje, hogy csak a kamupasim, mert legszívesebben
szétrúgnám a kamutökét ezért a nyálas becenévért.
Apa megköszörüli a torkát. Szemlátomást feszélyezi az új
ebédvendégünk.
– Tudok néhány olyan álmot, amit egy tizennyolc évesnek érdemes
követnie, de a Broadway nem tartozik közéjük. Főleg nem olyan
pályafutással, amilyen neki van a háta mögött. A Broadway
visszalépést jelentene neki, úgy gondolom.
 Ben elhelyezkedik a széken. Nagyon jó az illata. Azt hiszem. Olyan
rég nem voltam ennyire közel fiúhoz, hogy az illata igazából talán tök
átlagos.
– Még szerencse, hogy elmúlt tizennyolc – válaszolja Ben. – Ezen a
ponton már nem annyira számít a szülői vélemény, hogy mihez kezd
az életével.
Tudom, hogy ez csak színjáték a részéről, de még soha, senki nem
állt ki mellettem így. Olyan érzés, mintha léggömb duzzadna tőle a
mellkasomban. Hülye mellkas!
– Nem csak egy egyszerű véleményről van szó, ha szakértő mondja
– közli az apám. – Ez tény. Épp elég ideje vagyok a szakmában
ahhoz, hogy tudjam, mikor kell valakinek visszavonulnia.
Apám felé kapom a fejemet, miközben Ben karja megfeszül a
vállam körül.
– Visszavonulnia? – kérdezi Ben. – Maga tényleg azt mondta az
előbb, ráadásul hangosan, hogy a lányának fel kellene adnia?
Apám a szemét forgatva karba fonja a kezét a mellkasa előtt, így
vet lesújtó pillantást Benre. Ben leveszi a karját a vállamról, és apám
mozdulatait tükrözve állja a tekintetét.
Jesszusom, milyen kellemetlen! És milyen lenyűgöző! Még
sohasem láttam apámat így viselkedni. Még sohasem láttam, hogy
rögtön megutált volna valakit.
– Ide figyelj, Ben! – ejti ki undorodva a nevét. – Fallonnak semmi
szüksége rá, hogy ostobaságokkal beszéld tele a fejét csupán azért,
mert örülsz a lehetőségnek, hogy rendelkezésedre állhat egy buksza a
keleti parton.
Te jó ég! Az apám most tényleg azt mondta, hogy én csak egy
buksza vagyok ennek a fazonnak? Leesik az állam, ő pedig folytatja.
– Az én lányom okos. Strapabíró. Elfogadja, hogy az a karrier,
amiért egész életében dolgozott, most már látókörön kívülre került,
mert… – int felém. – Most már, hogy…
Nem tudja befejezni a mondatát, és megbánás ül ki az arcára.
Pontosan tudom, mit akart mondani. Két éve már, hogy mindent
kimond, csak ezt nem.
Még csak két éve annak, hogy én voltam az egyik leggyorsabban
érvényesülő tinédzser színésznő. Ám abban a pillanatban, ahogy a
tűz martalékává lett a külsőm, a filmstúdió felbontotta a
szerződésemet. Szerintem jobban sajnálja, hogy nem egy színésznő
apja, mint azt, hogy majdnem elveszítette a lányát a saját
gondatlanságából eredő tűz miatt.
Miután visszamondták a szerződésemet, sohasem beszéltünk
annak a lehetőségéről, hogy megint szerepeljek. Igazából egyáltalán
nem is beszéltünk többé. Olyan apa volt, aki másfél éven át egész
napokat töltött velem a forgatásokon – és olyanná vált, akit havonta
talán egyszer látok.
Szóval csessze meg, ha nem fejezi be a mondandóját. Két éve várok
arra, hogy beismerje: a külsőm miatt szakadt félbe a karrierem. Ez
csupán egy néma feltételezés volt a mai napig. Sohasem beszéltünk
arról, hogy miért nem játszom. Csak magáról a tényről beszélünk,
hogy nem teszem. És ha már itt tartunk, az is jó lenne, ha beismerné,
hogy a tűz a kapcsolatunkat is tönkretette. Halvány fogalma sincs
arról, hogyan kell apaként viselkednie most, hogy már nem a
színioktatóm és a menedzserem.
– Fejezd be a mondatot, apa! – nézek rá résnyire szűkült
szemekkel.
Megrázza a fejét. Próbálja ejteni a témát. Felvonom a
szemöldökömet, hogy folytassa.
– Tényleg ezt akarod most? – pillant Ben felé abban a reményben,
hogy villámhárítónak használhatja a kamupasimat.
– Ami az illeti, igen.
Apám behunyt szemmel sóhajt egy nagyot. Aztán megint kinyitja a
szemét, előrehajol, és karba fonja a kezét az asztalon.
– Tudod, hogy én gyönyörűnek tartalak, Fallon. Ne forgasd ki a
szavaimat! De ez egy olyan szakma, ahol magasabb a mérce, mint egy
apánál, és mindössze annyit tehetünk, hogy elfogadjuk. Sőt, én azt
hittem, hogy már elfogadtuk – néz hirtelen Benre.
 Ráharapok belülről a számra, nehogy valami olyat mondjak, amit
később megbánnék. Mindig is tudtam az igazságot. Amikor először
megláttam magam a tükörben a kórházban, tudtam, hogy
mindennek vége. De azt hallani, hogy apám hangosan beismeri, hogy
szerinte sem kellene többé követnem az álmaimat… ez több, mint
amire fel voltam készülve.
– Hűha… – motyogja Ben az orra alatt. – Ez… – rázza a fejét
undorodva, miközben apámra néz. – Maga az apja!
Ha nem tudnám, még azt hinném, hogy Ben fintora őszinte, és
nem csak színjáték.
– Pontosan. Én vagyok az apja. Nem pedig az anyja, aki
mindenféle baromsággal tömi a kislánya fejét, hátha attól jobban
fogja érezni magát. New York és Los Angeles tele van lányok ezreivel,
akik ugyanazt az álmot akarják megvalósítani, amit Fallon egész
életében. Őrülten tehetséges lányokról van szó. Kivételesen
szépekről. Fallon tudja, hogy szerintem ő tehetségesebb, mint az
összes többi együttvéve, de ugyanakkor realista is. Mindenkinek
vannak álmai, de neki sajnos már nincsenek birtokában azok az
eszközök, amik szükségesek lennének a megvalósításhoz. El kell
fogadnia ezt, mielőtt még pénzt dobna ki, hogy az ország másik felére
költözzön, mert az sem tenne hozzá rohadtul semmit a karrierjéhez.
Behunyom a szememet. Aki kitalálta, hogy az igazság fáj,
kifejezetten optimista volt. Az igazság egy szörnyű kínt okozó
szarság.
– Jézusom! – szólal meg Ben. – Maga elképesztő.
– Te meg képzelgő vagy – feleli az apám.
Kinyitom a szememet. Karon bököm Bent, hogy tudassam vele: ki
akarok jutni a bokszból. Nem bírom ezt tovább csinálni.
Ben nem moccan. Ehelyett a térdemhez nyúl az asztal alatt.
Megszorítja, hogy maradjak ülve.
Megfeszül a lábam az érintésétől, mert a testem ellentmondásos
jeleket küld az agyamnak. Dühös vagyok most az apámra. Nagyon
dühös. De valamiért vigaszt nyújt ez az idegen, aki minden látható ok
nélkül kiáll mellettem. Sikítanom kell, mosolyognom kell és sírnom
kell – de főleg ennem kell valamit. Mert most már tényleg éhes
vagyok. Bárcsak lenne egy meleg lazacom, a fenébe is!
Igyekszem ellazítani a lábamat, hogy Ben ne érezze, mennyire
feszült vagyok, viszont régóta ő az első srác, aki valóban hozzám ér.
Őszintén szólva, kicsit fura érzés.
– Hadd kérdezzek valamit, Mr. O’Neil – folytatja Ben. – Johnny
Cashnek volt szájpadhasadéka?
Apám csendben marad. Én is csendben vagyok. Remélem, hogy
Ben random kérdésének van valami értelme. Annyira jól csinálta,
mielőtt elkezdett countryzenészekről beszélni!
– Mi az ördög köze van egy countryzenésznek ehhez a
beszélgetéshez? – néz rá apám úgy, mintha Ben megőrült volna.
– Nagyon is sok – vágja rá Ben. – És nem, nem volt neki. Viszont a
színésznek, aki őt alakította A nyughatatlanban, volt egy feltűnő
sebhely az arcán. Joaquin Phoenixet Oscar-díjra is jelölték azért az
alakításért.
Felgyorsul a szívverésem, amikor rájövök, mit csinál Ben.
– És mi van Idi Aminnal?
– Mi lenne? – forgatja a szemét apám. Untatják ezek a kérdések.
– Ő nem volt kancsal. A színész, aki őt alakította, Forest Whitaker
viszont igen. Érdekes, hogy őt is Oscar-díjra jelölték. És meg is
nyerte.
Most először látok példát arra, hogy valaki helyre teszi apámat.
Noha az egész beszélgetés kellemetlen nekem, annyira nem érzem
rosszul magam, hogy ne élvezném ezt a ritka és gyönyörű pillanatot.
– Gratulálok! – mondja Bennek apám mindenféle érintettség
nélkül. – Felsoroltál két pozitív példát az egymillió kudarc ellenére.
Próbálom nem magamra venni apám szavait, csak nehéz. Tudom,
hogy mostanra már a kettejük közötti erőfitogtatássá vált a
beszélgetés, egyre kevésbé szól róla és rólam. Mégis nagyon csalódott
vagyok, amiért fontosabb neki egy vitában győzedelmeskedni egy
vadidegen felett, mint hogy támogassa a saját lányát.
 – Ha a lánya olyan tehetséges, mint ahogy maga állítja, miért nem
bátorítja, hogy ne adja fel az álmait? Miért akarja, hogy ő is ugyanúgy
lássa a világot, mint maga?
– És maga szerint pontosan hogyan látom én a világot, Mr.
Kessler? – feszül meg az apám.
Ben hátradől a bokszban, de nem szakítja meg a szemkontaktust
apámmal.
– Egy arrogáns seggfej csukott szemén keresztül.
Olyan csend következik, mint vihar előtt. Várom, hogy melyikük
viszi be az első ütést, de helyette apám benyúl a zsebébe a tárcájáért.
Pénzt dob az asztalra, majd egyenesen rám néz.
– Lehet, hogy kíméletlenül őszinte vagyok, de ha inkább
hülyeségeket szeretnél hallgatni, akkor tökéletes neked ez a tahó –
kászálódik ki a bokszból. – Fogadok, hogy anyád odavan érte –
motyogja.
Megvonaglok a szavaitól. Szörnyen szeretnék visszavágni valami
sértéssel. Olyan durvával, ami napokra megsebzi az egóját. A baj csak
az, hogy senki sem tud olyasmit mondani, amivel megsebezhetne egy
embert, akinek egyáltalán nincs szíve.
Ahelyett, hogy utánakiabálnék valamit, miközben kisétál az ajtón,
csak ülök ott csendben.
A kamupasimmal.
Ez életem legszégyenletesebb, legszerencsétlenebb pillanata.
Amint érzem kicsordulni az első könnycseppet, meglököm Ben
karját.
– Ki kell mennem – suttogom. – Kérlek!
Kicsusszan a bokszból, én pedig lehajtott fejjel felállok és elmegyek
mellette. Nem merek visszanézni rá. Megint a mosdóba megyek. Épp
elég zavarba ejtő, hogy szükségét érezte a barátomnak tettetni magát.
De hogy ebből még egy ilyen megalázó helyzet is jött ki, az orra
előtt…
 Ha én lennék Benton James Kessler, mostanra már én lennék a
kamuexe.
Ben

A TENYEREMBE HAJTOTT ARCCAL VÁROM, hogy visszatérjen a mosdóból.

Igazából el kéne mennem.
Mégsem akarok elmenni.
Úgy érzem, tönkretettem a napját a trükkel, amit eljátszottam az
apjával. Bármennyire is igyekeztem, hogy simán menjen, nem
sikerült macskaléptekkel beosonnom ennek a lánynak az életébe.
Helyette úgy trappoltam be, mint egy héttonnás elefánt.
Miért kellett közbelépnem? Miből gondoltam, hogy nem képes
egyedül kezelni az apját? Most biztos dühös rám, pedig még csak
nagyjából félórája tart a kamukapcsolatunk.
Épp ezért döntöttem úgy, hogy nem akarok valódi barátnőket. Még
csak el sem tudom játszani, hogy kibírom veszekedés nélkül.
De épp most rendeltem neki egy tányér friss lazacot. Hátha ezzel
jóvátehetem valamennyire a helyzetet.
Végre kijön a mosdóból, de amint meglátja, hogy még mindig ott
ülök a bokszban, megtorpan. Az arcán tükröződő értetlenségből
nyilvánvaló: biztosra vette, hogy már nem leszek ott, mire visszatér
az asztalhoz.
El kellett volna tűnnöm. El kellett volna tűnnöm már egy fél órája.
Volna, volna, volna.
Felállva intek neki, hogy üljön le. Gyanakodva méreget, ahogy
helyet foglal. Átnyúlok a másik bokszba a laptopomért, a kajámért és
az italomért. Mindet leteszem az asztalára, majd átülök oda, ahol a
seggfej apja terpeszkedett néhány perccel korábban.
Lenéz az asztalra. Biztos kíváncsi, hová tűnt a kajája.
 – Kihűlt – mondom neki. – Szóltam a pincérnek, hogy hozzon
neked egy másikat.
Rám emeli a tekintetét, a feje viszont nem moccan. Nem
mosolyodik el, nem köszöni meg. Egyszerűen csak… bámul.
Beleharapok a hamburgerembe, és rágni kezdem a falatot.
Tudom, hogy nem félénk. Tudom abból, ahogy az apjával beszélt,
hogy van benne spiritusz. Úgyhogy egy kicsit összezavar ezzel a
mostani hallgatásával.
Lenyelem a falatot és belekortyolok a kólámba, végig tartva a néma
szemkontaktust. Bárcsak mondhatnám, hogy gondolatban éppen egy
briliáns bocsánatkérésre készülök, de ez nem igaz. Mintha beszűkült
volna a tudatom, és már csak két olyan dologra tudnék gondolni,
amikre éppen nem kellene.
A melleire.
Mindkettőre.
Tudom. Szánalmas vagyok. De ha csak ülni fogunk itt és bámulni
egymást, jó lenne, ha villantana némi dekoltázst ehelyett a hosszú
ujjú blúz helyett, ami a fantáziámra bíz mindent. Majdnem
huszonhét fok van odakint. Valami olyat kéne viselnie, ami sokkal
kevésbé… apácás.
Néhány asztalnyira tőlünk feláll egy pár, és mellettünk haladva
elindulnak kifelé.
Észreveszem, hogy Fallon elfordítja előlük a fejét. Úgy, hogy a haja
védőpáncélként omoljon az arcába. Szerintem nem is tudatosan
csinálja. Természetes reakciónak tűnik a részéről, hogy megpróbálja
eltakarni, amit hibának gondol.
Valószínűleg ezért van rajta a hosszú ujjú blúz is. Védi attól, hogy
meglássák, ami alatta van.
Persze, erről aztán megint a mellei jutnak eszembe. Vajon ott is
vannak hegek? Igazából mekkora részt érintenek a testén?
Nekiállok képzeletben levetkőztetni, de nem érzéki módon. Csak
kíváncsi vagyok. Nagyon kíváncsi, mert nem tudom levenni róla a
szememet, ami nem vall rám. Anyám tapintatosabbnak nevelt ennél,
ám ő nem tudott megtanítani arra, hogy lesznek ilyen lányok, akik a
puszta létezésükkel is próbára teszik az udvariasságomat.
Eltelik egy perc, talán kettő. Megeszem a sült krumplim javát.
Nézem, ahogy néz engem. Nem tűnik dühösnek. Nem látszik rajta,
hogy félne. Most már nem is próbálja meg elrejteni azokat a hegeket,
amiket olyan kétségbeesetten próbál eltakarni mások előtt.
Lassan lefelé vándorol a tekintete, majd megtorpan az ingemnél.
Bámulja egy pillanatig, aztán végignéz a karomon, a vállamon és az
arcomon. Végül a hajamhoz érve állapodik meg.
– Merre jártál ma délelőtt?
Annyira meglep ez a véletlenszerű kérdés, hogy megállok rágás
közben. Azt hittem, elsőként majd azt kérdezi tőlem, miért vettem a
bátorságot, hogy beleszóljak a magánéletébe. Rászánok néhány
pillanatot, hogy lenyeljem a falatot, igyak egy kortyot, megtöröljem a
számat, és hátradőljek a bokszban.
– Hogy érted?
– Szanaszét áll a hajad – mutat a hajamra. – A tegnapi ing van
rajtad – mutat az ingemre, majd az ujjaimra vándorol a tekintete. –
A körmöd pedig tiszta.
Honnan tudja, hogy a tegnapi ing van rajtam?
– Tehát miért jöttél el ma reggel ilyen gyorsan arról a helyről, ahol
felébredtél? – érdeklődik.
Lenézek az ingemre, aztán a körmömre. Honnan a pokolból tudja,
hogy sietve indultam el ma reggel?
– Az olyan embereknek, akik nem figyelnek magukra, nem ennyire
tiszta a körmük, mint neked. Ez ellentmond a mustárfoltnak az
ingeden.
Lepillantok az ingemre. A mustárfoltra, amit mostanáig nem
vettem észre.
– A hamburgeredben majonéz van. És mivel mustárt nem nagyon
szokás reggelihez enni, ráadásul úgy falsz, mint aki tegnap óta nem
evett, több mint valószínű, hogy a folt a tegnap esti vacsorából
származik. Ma még nyilván nem néztél tükörbe, különben nem jöttél
volna el otthonról ilyen hajjal. Tusolás után elaludtál úgy, hogy nem
szárítottad meg a hajad?
Megérinti a haját, és elkezdi piszkálni az ujjaival.
– Csak mert az ilyen dús haj, mint a tiéd, behullámosodik, ha
vizesen ráfekszel. Ettől aztán lehetetlen helyrehozni anélkül, hogy
újra megmosnád.
Előrehajolva, kíváncsian méreget.
– Hogy a fenébe tudtad így elfeküdni a hajad elülső részét? Hason
alszol, vagy mi?
Mi ez a lány, nyomozó?
– Én… – meredek rá hitetlenkedve. – Aha. Hason alszom. És
késésben voltam óráról.
Bólint, mintha valahonnan már tudta volna.
A pincér megjelenik egy újabb tányér étellel, és tölt neki vizet.
Mondani akar valamit Fallonnak, aki viszont nem figyel rá: még
mindig engem bámul, de elmotyog neki egy köszönömöt.
A pincér úgy fest, mint aki mindjárt elsétál, de mielőtt megtenné,
megáll és visszanéz Fallonra. Tördeli a kezét. Látszik rajta, hogy fél
feltenni a kérdést, ami mindjárt kibukik belőle.
– Szóval, ööö… Donovan O’Neil az ön apja?
– Igen – néz fel a pincérre kifürkészhetetlen arccal.
– Hűha! – mosolyodik el a pincér, és egy kicsit el is engedi magát a
választól. – Milyen fantasztikus, ugye? Hogy a nagy Max Epcott az
apja az embernek…
Fallon nem mosolyog. Meg sem rezzen. Az arcán semmi sem
árulkodik arról, hogy már egymilliószor hallotta ezt a kérdést. Várom
az epés válaszát, mert annak alapján, ahogy az apja esztelen
megjegyzéseire reagált, ez a szerencsétlen pincér biztosan nem
úszhatja meg.
Pont, amikor azt hiszem, hogy forgatni fogja a szemét, kifújja a
visszatartott levegőt és elmosolyodik.
– Fantasztikus volt. Én vagyok a világ legszerencsésebb lánya.
 – Ez nagyon menő – vigyorog a pincér.
Amikor aztán sarkon fordul és elmegy, Fallon megint felém fordul.
– Milyen óráról? – kérdezi.
Beletelik egy másodpercbe, hogy értelmezzem a kérdését, mert
még mindig a pincérnek beadott kamuválaszát próbálom feldolgozni.
Kis híján rákérdezek, de meggondolom magam. Biztos könnyebb
neki megadni azt a választ az embereknek, amit hallani szeretnének.
És valószínűleg ő az egyik leglojálisabb ember, akivel valaha
találkoztam, mert nem vagyok biztos benne, hogy ilyet tudnék
mondani arról a pasasról, ha az apám lenne.
– Kreatív írás.
Eltöprengve elmosolyodik, és felemeli a villáját.
– Tudtam, hogy nem vagy színész.
Eszik egy kis lazacot. Mielőtt lenyelné a falatot, máris vágja a
következőt. A következő néhány perc teljes csendben telik el, ahogy
mindketten befejezzük az evést. Én teljesen kiürítem a tányért, de ő
félretolja a sajátját, pedig még a felét se ette meg.
– Mesélj el nekem valamit! – hajol előre. – Miből gondoltad, hogy
szükségem van rá, hogy a segítségemre siess ezzel a kamupasi
baromsággal?
Tessék. Dühös rám. Sejtettem is, hogy így lesz.
– Nem gondoltam, hogy meg kellene menteni téged. Csak néha
nehéz kordában tartani a felháborodásomat, ha valami abszurdumot
tapasztalok a környezetemben.
– Te tényleg író vagy – vonja fel a szemöldökét. – Különben ki a
fene beszélne így?
– Bocs – nevetek. – Szerintem csak azt próbálom kinyögni, hogy
néha egy forrófejű idióta vagyok, aki jobban tenné, ha a saját
dolgával foglalkozna.
Felemeli a szalvétát az öléből, és leteszi a tányérjára. Kicsit
megrándul az egyik válla.
 – Engem nem zavart – mosolyog. – Elég vicces volt látni, hogy az
apám ennyire kiakadt. És még sohasem volt kamupasim.
– Nekem meg sohasem volt igazi pasim – felelem.
– Hidd el, ez látszik rajtad – téved a tekintete a hajamra. – Nem
ismerek olyan meleg srácot, aki elhagyná a lakást úgy, ahogy te most
kinézel.
Van egy olyan érzésem, hogy közel sem zavarja annyira a
megjelenésem, mint amennyire mutatja. Biztos megkapja a magáét a
testi diszkriminációból, ezért nehéz elhinnem, hogy az a fajta lány
lenne, akinek a külső az elsődleges prioritások között van egy fiúnál.
De nem kerüli el a figyelmemet, hogy cukkol engem. Ha nem
tudnám, még azt hinném, hogy flörtöl velem.
Ja. Határozottan ki kellett volna sétálnom ebből az étteremből már
rég. Ám ez azon ritka pillanatok egyike, amikor valóban hálás vagyok
az általam meghozott rossz döntések garmadájáért.
A pincér kihozza a számlát, de mielőtt kifizethetném, Fallon
felmarkolja a készpénzt, amit az apja odadobott az asztalra, és
átnyújtja neki.
– Kéri a visszajárót? – kérdezi a pincér.
– Tartsa meg – legyint Fallon.
A pincér leszedi az asztalt, így amikor hátralép, már nincs
közöttünk semmi. Az étkezés fenyegetően közelgő vége valamelyest
nyugtalanít, mert nem tudom, mit mondjak, amivel még itt
tarthatnám. Ez a lány New Yorkba költözik, tehát jó eséllyel soha
nem látom többé. Nem tudom, miért leszek ideges ettől a
gondolattól.
– Na – szólal meg. – Akkor most szakítanunk kéne?
Felnevetek, bár még mindig próbálom megfejteni, hogy vajon
tényleg ennyire fapofával viccel, vagy egyáltalán nincs is egyénisége.
A kettő között elég vékony a határvonal, de inkább az előbbire
fogadnék. Legalábbis abban reménykedem.
– Még egy órája sem járunk, de te máris ki akarsz dobni? Hát nem
vagyok jó ebben a járás dologban?
 – Egy kicsit túlságosan is – mondja mosolyogva. – És ez, őszintén
szólva, iszonyú fura. Most jön az a pillanat, amikor megtöröd a
tökéletes kamupasi-varázst, és közlöd, hogy felkoppintottad az
unokatestvéremet, amikor éppen szünetet tartottunk?
Nem tehetek róla, megint elnevetem magam. Határozottan
fapofával viccel.
– Nem én koppintottam fel. Már hét hónapos terhes volt, amikor
lefeküdtem vele.
Magával ragadó nevetés üti meg a fülemet. Még sohasem voltam
ennyire hálás az enyhén alpári humoromért. Nem vagyok hajlandó
szem elől téveszteni ezt a lányt, ameddig nem hallok tőle még három
vagy négy ilyen nevetést.
A kacaj elhalkul, aztán a mosoly is eltűnik az arcáról. Az ajtó felé
pillant.
– Tényleg Bennek hívnak? – néz megint a szemembe.
Bólintok.
– És mit bántál meg a legjobban az életedben, Ben?
Furcsa kérdés, de benne vagyok. A furcsaságok teljesen
normálisnak tűnnek ezzel a lánnyal. Az most mindegy, hogy soha,
senkinek sem árulnám el, hogy mit bántam meg a legjobban.
– Szerintem még nem történt olyan – kamuzom.
– Szóval rendes ember vagy? – mered rám elgondolkodva. –
Sohasem nyírtál ki senkit?
– Eddig még nem.
Elfojt egy mosolyt.
– Tehát ha ma még több időt töltenénk együtt, engem sem nyírnál
ki?
– Kizárólag akkor, ha önvédelemről lenne szó.
Nevetve nyúl a táskájáért. A vállára kanyarítja, aztán feláll.
– Micsoda megkönnyebbülés! Menjünk át a Pinkberrybe, hogy
valami desszert mellett szakítsunk.
 Utálom a fagyit. Utálom a joghurtot is.
Azt meg pláne utálom, ha a joghurt úgy tesz, mintha fagyi lenne –
mint a Pinkberryben.
De a fenébe az életemmel, ha nem fogom a cuccaimat, hogy
kövessem bárhová is, ahová vinni akar.

•••

– Hogy lakhatsz úgy Los Angelesben tizennégy éves korod óta, hogy
még sohasem tetted be a lábad egy joghurtfagyizóba? – kérdezi szinte
megbotránkozva. Hátat fordít nekem, hogy megint szemügyre vegye
a feltéteket. – A Starbucksról legalább már hallottál?
Nevetve mutatok rá a gumimacikra. A kiszolgáló tesz egy kanállal a
tálkámba.
– Lényegében a Starbucksban lakom. Író vagyok. A beavatási
rítusomhoz tartozik.
Előttem áll a sorban, ahogy a kasszánál várakozunk, de undorodva
néz a tálkámba.
– Jaj, istenem! Nem csinálhatsz olyat, hogy eljössz a Pinkberrybe,
és csak feltéteket eszel! – néz rám úgy, mintha meggyilkoltam volna
egy kiscicát. – Emberből vagy te egyáltalán?
A szememet forgatva bököm meg a vállát, hogy forduljon előre.
– Ne lamentálj folyton, különben kidoblak, mielőtt még találnánk
magunknak asztalt.
Előveszek egy húszdollárost a tárcámból, hogy kifizessem a
desszerteket. Átverekedjük magunkat a zsúfolt helyen, de egyáltalán
nincs szabad asztal. Fallon egyenesen az ajtó felé veszi az irányt,
úgyhogy követem kifelé és végig a járdán, amíg nem talál egy üres
padot. Elhelyezkedik rajta törökülésben, és leteszi a tálkát az ölébe.
Most látom csak, hogy egyetlen feltétet sem kért.
Belenézek a saját tálkámba, ami csak feltétekkel van tele.
– Tudom – mondja nevetve. – Digi-dagi daganat…
 – Kergeti a halakat – fejezem be.
Mosolyogva eszik egy falatot, és miután kihúzza a kanalat a
szájából, lenyalja az ajkáról a maradékot.
A legkevésbé sem számítottam erre pont ma. Itt ülök e mellett a
lány mellett, és nézem, ahogy lenyalja a fagyit az ajkáról… vennem
kell egy mély lélegzetet, csak hogy ellenőrizzem, kapok-e még
levegőt.
– Szóval író vagy?
A kérdése támpontot ad ahhoz, hogy kirángassam az elmémet a
süllyesztőből.
– Remélhetőleg az leszek – bólintok. – Még sohasem írtam
hivatásszerűen, úgyhogy nem tudom, hívhatom-e már magamat
írónak.
Szembehelyezkedik velem a padon, és rákönyököl a támlára.
– Nem a pénz bizonyítékolja, hogy író vagy-e.
– Nincs is olyan szó, hogy bizonyítékolja.
– Látod? – erősködik. – Én ezt nem tudtam, tehát nyilvánvalóan
író vagy. Honorárium ide vagy oda, én írónak hívlak. Ben, az író.
Mostantól kezdve így fogok rád hivatkozni.
– És én hogy hivatkozzak rád? – kérdezem nevetve.
Rágcsálni kezdi a kanál hegyét, és néhány másodpercre elmereng.
– Jó kérdés. Én most éppen nagy változásban vagyok.
– Fallon, a változó – javaslom.
– Ez jöhet – mosolyog.
Előrefordul, így hozzáér a háta a pad támlájához. A törökülésből
most már leteszi a lábát a földre.
– És milyen író akarsz lenni? Regényíró? Forgatókönyvíró?
– Remélhetőleg minden. Még nem akarom leszűkíteni a dolgot,
csak tizennyolc éves vagyok. Nagyjából mindent ki szeretnék
próbálni, de szenvedélyesen rajongok a regényekért. Meg a
költészetért.
 Halk sóhaj hagyja el a száját, mielőtt eszik még egy falatot. Nem
tudom, miért, de olyan, mintha elszomorítaná a válaszom.
– Mi a helyzet veled, Fallon, a változó? Mi az életcélod?
– Most életcélokról beszélünk, vagy arról, hogy mit szeretünk
szenvedélyesen? – vet rám oldalpillantást.
– Nincs nagy különbség.
– Óriási a különbség – nevet kedvtelenül. – A szenvedélyem a
színészet, de nem igazán az életcélom.
– Miért nem?
Résnyire szűkült szemekkel pillant rám, aztán megint lenéz a
tálkájába. Kavargatni kezdi a joghurtfagyit a kanalával. Most az egész
testével felsóhajt, mintha mindjárt darabjaira hullana.
– Tudod, Ben… Nagyra értékelem, hogy milyen kedves vagy,
amióta egy pár lettünk, de abbahagyhatod a színjátékot. Már nincs itt
apa közönségnek.
Enni akartam egy újabb falatot, de megáll a kezem a levegőben,
mielőtt a kanál a számhoz érne.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezem ledöbbenve azon, hogy milyen
zuhanórepülésbe kezdett ez a beszélgetés.
Fallon beledöfi a kanalat a joghurtba, aztán odahajol a mellette
lévő kukához, hogy kidobja. Felhúzza és átkarolja az egyik lábát,
végül megint felém fordul.
– Te tényleg nem tudod a történetemet, vagy csak úgy teszel,
mintha nem tudnád?
Nem igazán értem, milyen történetre gondol, ezért finoman
megrázom a fejemet.
– Én most tökre össze vagyok zavarodva.
Felsóhajt. Megint. Nem hinném, hogy ilyen rövid idő alatt
sóhajtott már ennyit lány miattam. És ezek nem olyan sóhajok, amik
jó érzéssel töltenének el egy pasast. Inkább olyan sóhajok, amiktől
elgondolkodik, hogy mi a francot csinál rosszul.
 Piszkálni kezd a hüvelykujjával egy kilazult lécdarabot a pad
támláján. A fára összpontosít, mintha ahhoz beszélne, nem pedig
hozzám.
– Nagy mázlim volt tizennégy éves koromban. Megkaptam egy
szerepet a Gumshoe című tévésorozatban, ami olyan volt, mint a
Sherlock Holmes és a Nancy Drew keresztezésének nyálas
tiniváltozata. Másfél évig szerepeltem benne, és kezdett nagyon jól
alakulni. Aztán ez történt – mutat az arcára. – Felmondták a
szerződésemet. Lecseréltek, azóta pedig nem játszottam. Ezért
mondtam, hogy a cél és a szenvedély két különböző dolog. A
színjátszás a szenvedélyem, de ahogy apám mondta, már nincsenek a
birtokomban azok az eszközök, amik szükségesek lennének az
életcélom megvalósításához. Úgyhogy szerintem hamarosan kitalálok
egy másik életcélt, hacsak nem történik csoda New Yorkban.
Fogalmam sincs, mit mondjak erre. Most már rám néz, várja a
válaszomat, de hirtelen nem jut eszembe semmi. Leteszi az állát a
karjára, s a távolba réved mögöttem.
– Nem vagyok túl jó rögtönzött motivációs beszédben – jegyzem
meg. – Esténként néha megírom azokat a beszélgetéseket, amik
napközben történtek velem, de megváltoztatom őket. Mintha
mindent kimondtam volna akkor, amit utólag érzem, hogy kellett
volna. Szóval csak tudatni szeretném veled, hogy ma este, amikor
papírra vetem ezt a párbeszédet, valami nagyon hősieset fogok
mondani benne, ami nagyon jó érzést kelt benned az életeddel
kapcsolatban.
Homlokát a karjára támasztva kacag. A látvány mosolyra fakaszt.
– Ez eddig a legjobb reakció, amit erre a történetre kaptam.
Előrehajolok, hogy kidobjam a tálkámat a háta mögött lévő
kukába. Nem voltam ilyen közel hozzá, amióta egymás mellett ültünk
a bokszban. Az egész teste megfeszül a közelségemtől. Ahelyett, hogy
azonnal hátrahúzódnék, egyenesen belenézek a szemébe, majd
megállapodik a tekintetem a száján.
– Erre való az ember pasija – hajolok hátrébb tőle lassan.
 Alapesetben nem csinálnék lelkiismereti kérdést abból, hogy direkt
flörtölök egy lánnyal. Folyton ezt csinálom. De Fallon úgy néz rám,
mintha főbenjáró bűnt követtem volna el. Felmerül bennem a kérdés,
hogy vajon félreértelmeztem-e a közöttünk pattogó szikrákat.
Teljesen hátrahúzódom. Egy pillanatra sem rettenek meg a
bosszús arckifejezésétől.
– Ez az – mutat rám. – Pont ez. Erre a szarságra gondolok.
Nem tudom, mire gondol pontosan, ezért óvatosan puhatolózom.
– Azt gondolod, hogy csak úgy teszek, mintha flörtölnék veled,
hogy jobban érezd magad a bőrödben?
– Nem azt csinálod?
Tényleg így gondolja? Tényleg nem szoktak flörtölni vele? A hegek
miatt vagy a hegek miatti önbizalomhiánya miatt? Biztosan nem
ennyire sekélyesek a srácok, mint ahogy azt sugallja. Ha mégis, akkor
minden férfi nevében szégyellem magam. Mert ennek a lánynak alig
kellene tudnia lerázni magáról a flörtölő pasikat, nem pedig
megkérdőjelezni az indítékaikat.
Megdörzsölöm a megfeszült államat, úgy fontolgatom, mit
válaszoljak. Persze, amikor ma este felidézem majd ezt a pillanatot,
eszembe fog jutni egy csomó pompás reakció. De most… Nem jut
eszembe a tökéletes válasz, amivel kimenthetném magam.
Azt hiszem, egyszerűen csak őszinte leszek. Vagyis nagyjából
őszinte. Ez tűnik a legjobb stratégiának ezzel a lánnyal, mivel úgy lát
át a kamuzáson, mintha átlátszó papírra írnák.
Most én vagyok az, aki mélyet sóhajt.
– Akarod tudni, mit gondoltam, amikor először megláttalak?
– Amikor először megláttál? – biccenti oldalra a fejét. – Úgy érted,
hogy már egy egész órája?
A cinikus beszólásával mit sem törődve folytatom.
– Amikor először elsétáltál előttem, mielőtt félbeszakítottam az
apáddal az ebédet, végig a fenekedet néztem, ahogy elcsörtettél.
Muszáj volt eltöprengenem, hogy vajon milyen bugyi van rajtad.
Végig ez járt a fejemben, amíg bent voltál a mosdóban. Tangás típus
vagy? Vagy nem is hordasz bugyit? Csak mert nem láttam a normál
bugyi körvonalát a farmerod alatt. Mielőtt kijöttél a mosdóból, kicsit
összeszorult a gyomrom a félelemtől, mert nem tudtam, akarom-e
látni az arcodat. Hallottam a beszélgetéseteket, és már tudtam, hogy
magával ragadó a személyiséged. De mi a helyzet az arcoddal? Úgy
tartja a mondás, hogy soha ne ítélj meg egy könyvet a borítója
alapján, viszont mi van akkor, ha valahogy sikerült beleolvasnod a
könyvbe, mielőtt láttad volna a borítót? És mi van, ha nagyon tetszik,
amit olvastál? Persze, amikor a könyv közelébe kerülsz, és először
fogod látni a borítóját, akkor reméled, hogy olyan lesz, amilyet
vonzónak találsz. Mert ki akar egy olyan bámulatosan jól megírt
könyvet a polcára, ha egy szar borítót kell bámulnia?
Gyorsan lenéz az ölébe, de én folytatom.
– Amikor kijöttél a mosdóból, az első dolog, amit észrevettem, a
hajad volt. Arra a lányra emlékeztetett, akivel életemben először
csókolóztam. Úgy hívták, hogy Abitha. Dús haja volt, mindig
kókuszillatú, úgyhogy kíváncsi lettem, hogy vajon a te hajad
kókuszillatú-e. Aztán kíváncsi lettem, hogy úgy csókolsz-e, mint
Abitha, mert hiába az volt életem első csókja, azon kevesek egyike,
amiknek minden részletére emlékszem. Mindegy, szóval miután
megcsodáltam a hajadat, rögtön feltűnt a szemed. Még mindig
többlépésnyi távolságra voltál, de egyenesen rám néztél, szinte
mintha nem értenéd, miért bámullak. De aztán nagyon kellemetlenül
kezdtem érezni magam, ezért fészkelődtem a széken. Hiszen mint
ahogy világosan rámutattál, ma még nem néztem tükörbe. Nem
tudtam, mit látsz most, hogy már visszanézel rám, és tetszik-e
egyáltalán, amit látsz. Izzadni kezdett a tenyerem, mert ez volt az első
benyomás, amit tettem rád, és nem tudtam, elég jól sikerült-e. Már
majdnem odaértél az asztalomhoz, amikor az arcodra vándorolt a
tekintetem. És a nyakadra. Akkor láttam először a hegeket, és amint
észrevettem őket, te gyorsan a padló felé kaptad a tekinteted, és
hagytad, hogy a hajad javarészt eltakarja az arcodat. Tudod, mire
gondoltam abban a másodpercben, Fallon?
 Felpillant, hogy találkozzon a tekintetünk. Látom rajta: nem igazán
akarja, hogy kimondjam. Azt hiszi, pontosan tudja, mire gondoltam
abban a másodpercben, de fogalma sincs róla.
– Annyira megkönnyebbültem! – árulom el. – Mert abból az
egyszerű mozdulatból tudtam, hogy nagyon kevés az önbizalmad.
Rájöttem, hogy mivel szemlátomást fogalmad sincs róla, milyen
kicseszettül gyönyörű vagy, talán tényleg lehet esélyem nálad. Ezért
mosolyogtam. Mert reméltem, hogy ha jól keverem a lapokat, akkor
talán megtudhatom, milyen bugyit is vettél a farmerod alá.
Olyan, mintha a világ ezt a pillanatot választotta volna az
elcsendesedésre. Egy autó sem halad el. Egy madár sem csiripel. A
járda körülöttünk teljesen néptelen. Ez életem leghosszabb tíz
másodperce, amíg várom, hogy válaszoljon. Olyan hosszú, hogy ez a
tíz másodperc elég is, hogy vissza akarjam szívni az egészet. Elég idő
ahhoz, hogy azt kívánjam: bárcsak befogtam volna a számat ahelyett,
hogy így kiteregetem a gondolataimat.
Fallon megköszörüli a torkát, aztán elfordítja a fejét. Feláll a
padról.
Nem moccanok. Csak figyelem őt. Kíváncsi vagyok, ezt a pillanatot
választotta-e, hogy végre kamuszakítson velem.
Vesz egy mély lélegzetet, és miközben kifújja, megint rám néz.
– Sok cuccot kell még ma este összepakolnom – szólal meg. –
Udvarias volna a barátom részéről, ha felajánlaná, hogy segít.
– Segítség kell a pakoláshoz? – bukik ki belőlem.
– Aha – von vállat.
Fallon

AZ ANYÁM AZ ÉN HŐSÖM. A példaképem. Olyan nő, amilyenné válni

szeretnék. Tényleg kibírta az apámmal hét évig. Minden nő, aki
ennyire sokáig bírja, kitüntetést érdemel.
Amikor megkaptam a Gumshoe főszerepét tizennégy éves
koromban, ő hezitált, hogy megengedje-e, hogy elfogadjam. Utálta,
hogy apát mennyire reflektorfénybe erőszakolta a karrierje. Teljes
mértékben utálta azt az embert, akivé emiatt vált. Anya azt mondta
apáról, hogy csodálatos és elbűvölő volt, mielőtt mindenki
megismerte a nevét. De amint kezdett a fejébe szállni a hírnév, már
nem bírt megmaradni apa mellett. Anya szerint 1993 volt az az év,
ami a házasságuk összeomlásához vezetett, amelyikben apa híres lett,
és amikor megszületett az első és utolsó gyermekük: én.
Így persze minden tőle telhetőt megtett, hogy velem ne történjen
meg ugyanez, amikor elkezdtem a színjátszást. Képzeld csak el a nővé
válási folyamat csúcsát úgy, hogy közben feltörekvő színésznő vagy
Los Angelesben… Elég könnyen kifordulhatsz magadból. Sok
barátommal láttam ezt megtörténni.
De anya nem hagyta, hogy velem is megtörténjen. Amint a rendező
jelezte, hogy vége a felvételnek, mindennap egy listára való
házimunka várt, szigorú szabályokkal. Nem azt mondom, hogy anya
szigorú volt. Csak egyáltalán nem részesített különleges
bánásmódban, akármilyen népszerűvé kezdtem válni.
Azt sem engedte, hogy randizzak, mielőtt betöltöttem a tizenhatot.
Így a tizenhatodik születésnapom utáni első hónapokban három
randira is elmentem három különböző fiúval. Jó móka volt. Ketten a
kollégáim voltak, akikkel már vagy csókolóztam egyszer-kétszer az
öltözőben, vagy nem. Egyikük a barátnőm bátyja volt. És nem számít,
kivel voltam, és mennyire éreztem jól magam vagy mennyire nem,
anya ugyanazt a beszélgetést folytatta le velem minden egyes randi
után, amikor hazaértem. Arról, hogy mennyire fontos, hogy ne legyek
szerelmes, ameddig nem érem el azt a kort, amikor már tényleg
ismerem saját magamat. Még mindig szokta ezt mondogatni, pedig
nem is randizom.
Anya, miután elvált apától, túlolvasta magát önsegítő könyvekből.
Minden egyes könyvet elolvasott, amit csak talált a gyermeknevelés,
a házasság és a női önmegvalósítás témakörében. Ezekből arra a
következtetésre jutott, hogy a lányok tizenhat és huszonhárom éves
koruk között többet változnak, mint bármely másik életszakaszban,
fontossá vált a számára, hogy ezeket az éveket ne valami pasiba
szerelmesedve töltsem, mert ha ez történik, akkor félő, hogy nem
tudom, hogyan szeressem meg saját magamat.
Ő tizenhat éves volt, amikor megismerkedett apámmal, és
huszonhárom, amikor elhagyta őt. Szerintem az általa megállapított
korhatároknak van némi közük a személyes tapasztalatához. De
tekintve, hogy még csak tizennyolc éves vagyok, és nem tervezek
megállapodni a közeljövőben, könnyű lesz megfogadnom a tanácsát,
és hagyni, hogy az övé legyen az érdem. Ez a legkevesebb, amit
megtehetek.
Megvan a humoros oldala annak, hogy szerinte ez az a varázslatos
kor, amikor egy nő végre kibogozza az összes szarát. De bevallom,
hogy az egyik kedvenc idézetem is anyától van.
„Sohasem fogod tudni megtalálni önmagad, ha elveszel valaki
másban.”
Az anyám nem híres. Nincs fantasztikus karrierje. Még csak nem is
él házasságban élete szerelmével. De van neki valamije, amije mindig
is volt…
Igaza.
Éppen ezért – hacsak nem találok ellenérvet – minden szavára
hallgatni fogok, akármilyen abszurdnak tűnik. Még sohasem adott
nekem rossz tanácsot. Így annak ellenére, hogy Benton James
Kessler akár a rengeteg lányregény egyikéből is kiléphetett volna,
amik a polcon sorakoznak a szobámban, a srácnak még legalább öt
évig baromira semmi esélye nálam.
Ezzel viszont nem azt akarom mondani, hogy nem akartam az
ölébe mászni ott helyben, a padon, és lenyomni a torkán a nyelvemet.
Mert nagyon nehéz volt visszafogni magam, miután bevallotta, hogy
gyönyörűnek tart.
Nem, várj!
Egész pontosan a „kicseszettül gyönyörű” kifejezést használta.
És bár egy kicsit túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, és
biztos tele van hibákkal meg bosszantó kis rigolyákkal, ettől még
vagyok annyira mohó, hogy vele akarjam tölteni a nap további részét.
Mert ki tudja? New Yorkba költözöm ugyan, de attól még az ölébe
pattanhatok ma este, és lenyomhatom a torkán a nyelvemet.
Amikor ma reggel felkeltem, arra gondoltam, hogy ez lesz az
elmúlt két évem egyik legkeményebb napja. Ki hitte volna, hogy
életem legrosszabb napjának évfordulója pluszponttal zárul?
– Húsz-harmincöt-kettőskereszt – diktálom Bennek a kapukódot.
Letekeri az ablakot, hogy beüsse a számokat. Taxival indultam ma
délelőtt az étterembe, hogy találkozzak apámmal, így Ben
felajánlotta, hogy hazavisz.
Kiszúrok egy üres parkolóhelyet. Ben arra fordulva megáll a
lakótársam kocsija mellett. Mindketten kiszállunk, és már az autó
előtt állunk.
– Úgy érzem, figyelmeztetnem kell téged, mielőtt felmegyünk –
jelentem ki.
Rápillant az épületre, aztán kelletlenül visszanéz rám.
– Nem az igazi pasiddal élsz, ugye?
– Nem, messze nem – nevetek. – A lakótársamat Ambernek
hívják, aki valószínűleg milliónyi kérdéssel fog bombázni, mivel még
sohasem léptem be a lakásba egy srác társaságában.
Nem tudom, miért nem zavar egyáltalán, hogy ezt bevallottam.
Lazán átkarolja a vállamat, és elindulunk együtt az épület felé.
 – Ha arra kérsz, hogy úgy tegyek, mintha csak barátok lennénk,
hát ki van zárva. Nem fogom kisebbíteni a kapcsolatunkat a
lakótársad kedvéért.
Kacagva kalauzolom a lakásunk ajtajáig. Azon kapom magam,
hogy kopogásra emelem a kezemet, de végül csak lenyomom a
kilincset. Még legalább tíz órán keresztül ez az otthonom, nem
kellene szükségét éreznem, hogy kopogjak.
Ben leveszi a vállamról a kezét, hogy bemehessek előtte. A
nappalin túl, a konyhapultnál ott áll Amber a barátjával. Már több
mint egy éve jár Glenn-nel, és bár egyikük sem mondta ki hangosan,
de biztosra veszem, hogy a srác abban a pillanatban beköltözik,
amint én elmegyek ma este.
Amber felpillant. Azonnal elkerekedik a szeme, ahogy észreveszi a
mögöttem belépő Bent.
– Sziasztok – köszönök vidáman, mintha semmi szokatlan nem
lenne abban, hogy egy nagyon helyes pasival állítok haza, akiről
korábban még soha nem tettem említést.
Ahogy átsétálunk a nappalin, Amber egy pillanatra sem veszi le a
szemét Benről.
– Szia – böki ki végül, még mindig bámulva. – Te ki vagy? –
kérdezi, majd rám nézve Benre mutat. – Ki ő?
Ben előrelép és kezet nyújt.
– Benton Kessler – fognak kezet. Utána Glenn-nel is. – De hívjatok
csak Bennek – karolja át megint a vállamat. – Én vagyok Fallon
barátja.
Felnevetek, de én vagyok az egyetlen. Glenn tetőtől talpig
végigméri.
– Barátja? – kérdezi, amikor megint rám néz. – Tudja, hogy
elköltözöl New Yorkba?
– Attól a másodperctől kezdve, hogy megismerkedtünk – bólintok.
– Ami… mikor is történt? – vonja fel Amber a szemöldökét.
 Össze van zavarodva, mert tudja, hogy mindent el szoktam
mondani neki. És ebbe a „mindenbe” határozottan beletartozik az,
hogy van egy pasim.
– Jaj, istenem… – néz le rám Ben. – Mióta is vagyunk együtt, bébi?
Egy vagy két órája?
– Max kettő.
Amber résnyire szűkült szemekkel mered rám. Máris tudni akar
minden részletről, és utálja, hogy meg kell várnia ezzel, amíg Ben
lelép.
– A szobámban leszünk – vetem oda lazán.
Ben egy gyors integetés után leveszi a karját a vállamról, és
meglógja a kezemet.
– Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Most követem
Fallont a szobájába – mutat a folyosóra. – Hogy megtudjam, milyen
bugyi van rajta.
Ambernek leesik az álla, Glenn pedig röhög. Megbököm Ben
karját, mert lesokkol, hogy egy kicsit túl messzire ment ezzel a
poénnal.
– Nem. Azért követsz a szobámba, hogy segíts nekem pakolni.
Erre lefelé görbül a szája, én pedig a szememet forgatva vezetem a
szobámba.
Amberrel már több mint két éve a legjobb barátnők vagyunk.
Érettségi után rögtön beköltöztünk ebbe a lakásba együtt. Ami azt
jelenti, hogy még csak fél éve lakom itt, tehát össze kell pakolnom
mindent, amit nemrég pakoltam ki.
A szobámba érve Ben becsukja maga mögött az ajtót. Végigjáratja
a tekintetét a helyiségen. Hagyom kicsit kíváncsiskodni, amíg
kinyitom a bőröndömet. A lakás, ahová New Yorkban költözöm,
teljesen bútorozott. Így igazából csak ruhát és kencéket kell
magammal vinnem. Minden más anyukámnál marad.
– Szeretsz olvasni? – kérdezi.
 A vállam fölött hátrapillantva látom, hogy a könyveket piszkálja a
polcomon.
– Imádok olvasni. Iparkodhatnál, hogy írj egyet, mert már rajta is
van az E. V. listámon.
– Az E. V. listádon?
– Az elolvasnivalók listáján – magyarázom.
Leveszi az egyik könyvet a polcról, és elolvassa a hátsó borítót.
– Nem szívesen mondom ezt, de nem hinném, hogy tetszeni fog
neked, amit végül írni fogok – teszi vissza a polcra, hogy megfogjon
egy másikat. – Úgy tűnik, hogy a romantikus regényeket szereted, és
az nem az én asztalom.
Felfüggesztem a blúzok tanulmányozását a gardróbban, hogy
rámeredjek.
– Nem – mordulok fel. – Légyszi, ne mondd, hogy az a fajta
kérkedő értelmiségi vagy, aki annak alapján ítéli meg az embereket,
hogy mit olvasnak.
– Egyáltalán nem – rázza a fejét azonnal. – Csak egyáltalán nem
értek a romantikusregény-íráshoz. Tizennyolc éves vagyok. Aligha
számítok szakértőnek a szerelemben.
A gardróbból kilépve nekitámaszkodom az ajtónak.
– Még sohasem voltál szerelmes?
– Persze, hogy voltam – bólint. – De nem olyan romantikus
regénybe illő módon, úgyhogy közöm sincs egy ilyen megírásához –
huppan le az ágyamra, hogy a támlának dőlve nézni kezdjen.
– Szerinted Stephen Kinget tényleg kinyírta egy bohóc? –
szegezem neki a kérdést. – Shakespeare tényleg felhajtott egy fiola
mérget? Persze hogy nem, Ben. Nem véletlenül hívják a műfajt
fikciónak. Neked kell kitalálni a szarságokat.
Rám mosolyog az ágyról. A látványtól, ahogy ott ül, teljesen
felforrósodik az arcom. Hirtelenében könyörögni akarok neki, hogy
hemperegjen az ágyneműmben, mert akkor érezhetem az illatát,
amikor ma este elalszom. Aztán eszembe jut, hogy ma este nem is
alszom az ágyamban, mert a New Yorkba tartó repülőjáraton leszek.
Megint a gardróbom felé fordulok, hogy ne lássa, mennyire
elpirultam.
– Piszkos gondolataid támadtak – kuncog.
– Nem – pirítok rá.
– Fallon, már két órája járunk! Nyitott könyv vagy előttem, és
most tényleg úgy vélem, hogy az a könyv tele van erotikával.
Nevetve szedem le a blúzokat a vállfákról. Nem akarom venni a
fáradságot a hajtogatásra, ameddig nem tudom, hogyan fogom
elcsomagolni őket, úgyhogy csak ledobom mindet a földre.
Nagyjából a blúzok negyedét leszedem, mielőtt ismét
hátrapillantok Benre. A tarkóján összekulcsolt kezekkel figyeli, ahogy
pakolok. Nem igazán vártam el tőle, hogy tényleg segítsen, mert
leginkább úgyis csak útban lenne. És ezt Ben is tudja, engem pedig jó
érzéssel tölt el, hogy így is szívesen tölt még több időt velem.
Az idefelé vezető úton elhatároztam, hogy nem fogom
megkérdőjelezni az indítékait. Az önbizalomhiányos énem persze
még mindig csodálkozik, hogy mi a fenéért akar egy ilyen srác egy
magamfajta lánnyal lógni.
Valahányszor beugrik ez a gondolat, felidézem a padon folytatott
beszélgetésünket. Meggyőzöm magam, hogy minden őszintének tűnt,
amit mondott – hogy tényleg vonzónak talál engem valahogy. De
őszintén, számít ez egyáltalán, ha a nagy egészet nézzük? Az ország
másik végébe fogok költözni, így semmiképp nem lesznek hatással az
életemre a következő néhány óra történései. Kit érdekel, ha csak le
akarja rólam dumálni a bugyit? Igazából jobban örülök neki, ha csak
ennyit akar. Két éve ez az első eset, hogy valaki kívánatosnak tart,
úgyhogy nem fogom ostorozni magam azért, mert ennyire élvezem a
dolgot.
A komódhoz sétálva hallom, hogy beüt a telefonjába egy számot.
Amíg beszél, hallgatok.
– Foglalhatnék egy asztalt ma este hét órára?
 A kérdés után tapintani lehet a csendet. Várom, mi lesz a
következő mondata. A szívemet jobban megdolgoztatta az elmúlt két
óra, mint a legutóbbi két hónap.
– Benton Kessler. K-E-S-S-L-E-R.
Megint csend.
– Tökéletes. Nagyon szépen köszönöm.
Ismét csend.
Beletúrok a felső fiókba. Úgy teszek, mintha nem imádkoznék a
Jóistenhez, hogy én legyek a plusz egy fője azon a vacsorán. Hallom,
ahogy helyezkedik az ágyban, aztán feláll. Megfordulva látom, hogy
felém tart. Vigyorogva átkukucskál a vállam fölött, egyenesen bele a
fiókba, amiben éppen turkálok.
– Ez a bugyis fiókod? – nyúl oda, hogy kivegyen egyet. Kitépem a
kezéből, és bedobom a bőröndbe.
– El a kezekkel! – szólok rá.
Mellettem elsétálva rákönyököl a komódra.
– Ha pakolsz bugyit, akkor hordasz is. Innen egyenes
következtetés vezet odáig, hogy most tanga van rajtad. Már csak arra
kell rájönnöm, milyen színű.
– A megnyerő dumánál sokkal több kell ahhoz, hogy eljuss a
bugyimig, kedves Ben, az író – dobálom a fiókom tartalmát a bőrönd
felé.
– Ó, igen? – kérdezi vigyorogva. – Például mi? Egy puccos
vacsora? – egyenesedik fel a komódtól elrugaszkodva. – Csak mert
ha ez a helyzet, akkor véletlenül pont van egy foglalásom a Chateau
Marmontba ma este hét órára – jelenti ki zsebre vágott kézzel.
– Nem mondod – nevetek. Megkerülöm őt, hogy megint
odamenjek a gardróbhoz. Próbálom elrejteni a széles mosolyt az
arcomról. Köszönöm, Istenem! Elvisz vacsorázni. A gardróbhoz érve
viszont lefagy a mosoly az arcomról. Mi a francot vegyek fel? Nem is
voltam randizni, amióta rendesen kifejlődött a cicim!
 – Fallon O’Neill? – hallom a gardrób ajtajából. – Eljössz velem
vacsorázni ma este?
Felsóhajtva végignézek az unalmas ruháimon.
– Mi a francot vegyek fel a Chateau-ba? – nézek vissza rá
fintorogva. – Nem ehetnénk inkább mexikóit vagy ilyesmi?
Nevetve belép a gardróbomba, és elhúz előttem. Végignézi a hátul
lévő ruhákat.
– Túl hosszú – halad végig egyesével a vállfákon. – Túl ronda. Túl
hétköznapi. Túl elegáns.
Végül megáll, és leveszi az egyiket. Megfordul, és látom, hogy egy
fekete ruha van nála, amit attól a pillanattól kezdve ki akartam
dobni, amikor anya megvette nekem.
Anya mindig vesz nekem ruhákat abban a reményben, hogy
hordani fogom őket. Olyan ruhákat, amik nem takarják el a
hegeimet.
Megrázom a fejemet, kikapom a ruhát a kezéből, és visszaakasztom
a helyére. Megfogom a kevés hosszú ujjú ruháim egyikét, hogy
levegyem a vállfáról.
– Nekem ez tetszik.
A tekintete odatéved arra, amelyiket az előbb kiválasztotta. Leveszi
a vállfáról és odalöki nekem.
– De én azt szeretném, hogy ezt vedd fel.
– Nem akarom felvenni azt – lököm vissza neki. – Ezt akarom
felvenni.
– Nem – jelenti ki. – Én fizetem a vacsorát, úgyhogy én döntöm el,
mit bámuljak, miközben eszünk.
– Akkor majd én kifizetem a vacsorát, és felveszem azt, amit én
akarok.
– Akkor én meg átváglak, és elviszlek a mexikóiba.
– Szerintem megvan az első veszekedésünk párként – mordulok
fel.
Mosolyogva felém nyújtja az általa választott ruhát.
 – Ha belemész, hogy ezt vedd fel ma este, akkor rögtön ki is
békülhetünk ebben a szekrényben.
Tántoríthatatlan. De nem fogom felvenni azt a hülye ruhát. Ha ki
kell játszanom az őszinteség kártyát, ám legyen.
Kelletlenül felsóhajtok.
– Az anyám tavaly vette ezt a ruhát, amikor éppen „hozzuk helyre
Fallont” fázisban volt. De neki fogalma sincs arról, milyen érzés az én
bőrömben lenni. Szóval légyszi ne kérj arra, hogy vegyem fel azt a
ruhát, mert sokkal jobban el tudok lazulni olyanokban, amik nem
mutatnak belőlem túl sokat. Nem szeretem zavarba hozni az
embereket, márpedig egy ilyen ruha miatt furcsán éreznék magukat,
ha rám néznek.
Bennek megfeszül az állkapcsa, aztán a szemkontaktust
megszakítva lepillant a ruhára.
– Oké – feleli tömören, és ledobja a ruhát a földre.
Végre.
– De a te hibád, hogy az emberek zavarba jönnek, ha rád néznek.
Még csak nem is leplezem, hogy elállt a lélegzetem. Ma először
mond nekem olyat, amitől úgy érzem, mintha apám beszélne
hozzám. Nem fogok hazudni. Fáj. Úgy érzem, mintha a torkom
teljesen összepréselődött volna, ezért meg is köszörülöm.
– Ez nem volt túl kedves tőled – állapítom meg halkan.
Ben tesz felém egy lépést. A gardróbom elég kicsi. Abszolút nem
hiányzik, hogy még közelebb álljon. Pláne, miután ilyen bántó dolgot
mondott, mint az előbb.
– Ez az igazság – közli.
Behunyom a szememet, mert nincs más választásom, ha nem
akarom látni a száját, amiből a gyűlöletes szavak jönnek.
Kifújom a levegőt, hogy lehiggadjak, de csak félig sikerül, mert
félresimítja a hajamat az arcomból. A váratlan érintés arra ösztönöz,
hogy még szorosabban behunyjam a szememet. Annyira hülyén
érzem magam, amiért nem küldöm el, vagy legalább nem lökdösöm
ki a gardróbból! De valamiért képtelen vagyok megmoccanni vagy
megszólalni. Vagy akár csak levegőt venni.
Félresöpri a tincseket a homlokomból úgy, hogy gyengéden
végighúzza rajtuk az ujját, amíg már nem lógnak az arcomba.
– Azért hordod így a hajadat, mert nem akarod, hogy az emberek
túl sokat lássanak belőled. Azért hordasz hosszú ujjú, galléros
blúzokat, mert úgy gondolod, hogy az segít. De nem segít.
Olyan érzés, mintha a szavai egy-egy ökölcsapást mérnének a
gyomromra. Elhúzom az arcomat a kezétől, de behunyva tartom a
szememet. Mindjárt megint elsírom magam, pedig már eleget sírtam
a hülye évforduló miatt.
– Az emberek nem a hegek miatt jönnek zavarba, amikor rád
néznek, Fallon. Hanem azért jönnek zavarba, mert érezteted velük,
hogy rád nézni helytelen dolog. Pedig hidd el nekem, hogy te az a
fajta vagy, aki akarja, hogy bámulják.
Érzem, hogy ujjaival az államat cirógatja, amitől összerezzenek.
– Egészen fantasztikus a csontszerkezeted. Tudom, hogy ez elég
fura bók, de igaz.
Ujjai az államtól az ajkamig vándorolnak.
– És az ajkad! A férfiak azért bámulják, mert kíváncsiak, milyen
lehet megízlelni. A nők pedig irigységből bámulják, mert soha többé
nem kellene rúzst venniük, ha ilyen színű lenne a szájuk.
Felszakad belőlem egy nevetős-sírós hang, viszont még mindig
nem merek ránézni. Merev vagyok, mint egy deszka. Vajon hol fog
megérinteni legközelebb? Mit fog mondani?
– És csak egyetlenegy lányt láttam egész életemben ilyen hosszú és
gyönyörű hajjal, mint a tiéd. De már meséltem neked Abitháról. Csak
hogy tudd, ő a nyomodba sem érhet, hiába csókol nagyszerűen.
Érzem, hogy feljebb araszol a keze, és a vállam mögé igazítja a
hajamat. Elég közel van ahhoz, hogy tudjam: látja a vadul hullámzó
mellkasomat. De istenemre mondom: hirtelen olyan nehezen kapok
levegőt, mintha háromezer méterrel magasabban lennék, mint öt
perccel korábban.
 – Fallon! – követeli magának a figyelmemet. Ujjaival kissé felemeli
az államat, hogy ránézzek. Mire kinyitom a szemem, sokkal közelebb
van, mint hittem. Elszánt tekintettel néz le rám. – Az emberek
bámulni akarnak téged. Hidd el, én is egy vagyok közülük. De ha
minden azt ordítja rólad, hogy „forduljatok el!”, akkor az emberek
pont azt fogják csinálni. Az egyetlen, aki nem szarik magasról arra a
néhány hegre az arcodon, te vagy.
Annyira hinni akarok neki! Ha mindent el tudnék hinni, amit
mond, talán sokkal többet jelentene számomra az életem, mint most.
Ha hinnék neki, talán nem tartanék ennyire attól, hogy megint
meghallgatásokra menjek. Talán pontosan azt kéne tennem, amit
anya szerint a velem egykorú lányoknak tenniük kell: rájönni, hogy ki
vagyok valójában. Nem pedig elrejtőzni saját magam elől.
Basszus, még csak nem is úgy öltözöm, ahogy én szeretnék! Azt
hordom, amit szerintem szívesebben látnak rajtam mások.
Bennek a blúzomra téved a tekintete. Most először látom, hogy ő is
pont olyan nehézkesen lélegzik, mint én. Felemeli a kezét, hogy
kigombolja a legfelső gombomat. Veszek egy gyors lélegzetet. Egy
pillanatra sem veszi le a szemét a blúzomról, én pedig egy pillanatra
sem veszem le a tekintetem az arcáról. Amikor a második gombra
vándorolnak az ujjai, meg mernék rá esküdni, hogy reszketve veszi a
levegőt.
Nem tudom, mit csinál, de rettegek attól, hogy mindjárt ő lesz az
első, aki látja, mi van a ruhám alatt. De ha az életem múlna rajta,
akkor sem jönnének a számra a szavak, hogy megállítsam.
Amikor a második gombbal is végzett, továbbhalad a harmadikra.
Mielőtt kigombolná, felnéz rám. Mintha pont annyira félne, mint
amennyire én félek most. Egybeforr a tekintetünk, amíg a legutolsó
gombhoz nem ér. Miután azzal is végzett, lenézek a blúzomra.
Csak egy vékonyka csík látszik a bőrömből a köldököm felett, így
még nem érzem magam közszemlére téve. Viszont mindjárt az jön,
mert lassan a vállamhoz emeli a kezét. A következő mozdulata előtt
megint szorosan behunyom a szemem.
 Nem akarom látni az arckifejezését, amikor meglátja, mekkora
területen égett meg a testem. Egész pontosan a bal oldalam nagy
része. Amit az arcomon lát, csupán a töredéke annak, ami a ruhám
alatt rejtőzik.
Érzem, hogy szétnyílik a blúzom. Minél több látszik belőlem, annál
nehezebb visszatartanom a könnyeket. Ez a világ legrosszabb
időzítése az elérzékenyülésre, de a könnyek szerintem amúgy sem a
tökéletes időzítésükről ismertek.
Nagyon hangosan veszi a levegőt. Az sem halkabb, ahogy elakad a
lélegzete, amint a blúzom teljesen szétnyílik. Ki akarom lökni őt a
gardróbból, becsukni az ajtót és elrejtőzni, viszont pontosan ezt
csináltam az elmúlt két évben. Így hát nem tudom elmagyarázni,
miért, de nem kérem, hogy hagyja abba.
Ben lesodorja a blúzt a vállamról, lassan, végig a karjaimon, míg a
ruhadarab a földre hull. Érzem, hogy két keze hozzáér az enyémhez.
Túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy megmoccanjak. Pontosan
tudom, mit lát most, ahogy rám néz.
Ujjai felfelé indulnak a kezemen és a csuklómon – éppen, amikor
az első könnycsepp kicsordul a szememből. De a könnycsepp sem
tántorítja el. Csupa libabőr leszek, mert továbbhalad felfelé az
alkaromon. Ahelyett, hogy eljutna a vállamig, megtorpan. Még
mindig nem merem kinyitni a szemem.
Érzem, hogy gyengéden odailleszti a homlokát az enyémhez. Csak
abból merítek most erőt, hogy ő is ugyanolyan nehezen veszi a
levegőt.
Összeszorul a gyomrom, amikor megfogja a nadrágom derekát.
Túl messzire megy.
Túl, túl, túl messzire, de mindössze annyit tehetek, hogy gyorsan
veszek egy lélegzetet, és hagyom, hogy kigombolja a farmeromat.
Bármennyire is azt kívánom, hogy hagyja abba, van egy olyan
sejtésem, hogy nem a saját örömére vetkőztet le. Nem tudom, mit
csinál, ám túlságosan megdermedtem ahhoz, hogy rákérdezzek.
 Lélegezz, Fallon! Lélegezz! A tüdődnek friss levegőre van
szüksége.
Még mindig összeér a homlokunk. Érzem a leheletét az ajkamon.
De azt is érzem, hogy tágra nyílt szemmel bámul kettőnk közé, a
sliccemmel babráló kezére.
Amikor a cipzár célba ér, olyan laza mozdulattal teszi a kezét a
csípőm és a nadrág közé, mintha nem is zavarná, hogy a bal
oldalamon hegekhez ér. Elkezdi lehúzni rólam a farmert, aztán ő
maga is lassan leereszkedik, hogy teljesen levegye rólam. Végig
érzem a leheletét a testemen lefelé, mígnem a hasamnál megáll.
Egyszer sem ért a bőrömhöz az ajkával.
A nadrágom már a földön, így hát kilépek belőle: először az egyik
lábammal, majd a másikkal is.
Fogalmam sincs, mi fog történni. Mi fog történni? MI FOG
TÖRTÉNNI?
Még mindig csukva a szemem. Fogalmam sincs, hogy ő most áll,
térdel vagy éppen elsétál.
– Emeld fel a kezed! – kéri.
Közelről hallom a rekedten csengő hangját. Úgy megijedek, hogy
önkéntelenül kipattan a szemem. Közvetlenül előttem áll, kezében a
ruhával, amit nemrég ledobott a földre.
Felnézek rá. Egyáltalán nem erre az arckifejezésre számítottam.
Olyan lángolóan forró a tekintete, mintha minden csepp önuralmát
össze kellene szednie ahhoz, hogy ne vegye le rólam a maradék két
ruhadarabot.
Megköszörüli a torkát.
– Kérlek, emeld fel a kezedet, Fallon.
Felemelem, ő pedig a fejem fölé emeli a ruhát, hogy belebújtassa a
két karomat. Lejjebb húzza, hogy a fejemmel is belebújjak, aztán még
lejjebb, és ráigazítja a vonalaimra. Mire a ruha végre a helyére kerül,
megemeli a hajamat, és hagyja, hogy a hátamra omoljon. Fél lépést
hátrálva tetőtől talpig végigmér. Megint megköszörüli a torkát, mégis
rekedt hangon szólal meg újra.
 – Kicseszettül gyönyörű – vigyorodik el lassan. – És piros.
Piros?
Lenézek a ruhára, de az határozottan fekete.
– A bugyid – pontosít. – Az piros.
Felszakad belőlem valami, amiről azt hittem, nevetés lesz, ám
sokkal inkább hangzik dallamos sírásnak. Ekkor eszmélek rá, hogy
még mindig folynak a könnyeim. Az arcomhoz emelem a kezemet,
hogy megpróbáljam letörölni őket, de még mindig jönnek.
Nem hiszem el, hogy csak azért vetkőztetett le, hogy bebizonyítsa
az igazát. Nem hiszem el, hogy én ezt megengedtem. Most már
pontosan tudom, mire gondolt Ben, amikor azt mondta, hogy nehéz
kordában tartania a felháborodását, ha valami abszurdumot
tapasztal a környezetében. Abszurdnak gondolja az
önbizalomhiányomat, és vállalta, hogy be is bizonyítja nekem.
Ben előrelép és átölel. Minden porcikájából árad a támogatás és a
melegség. Fogalmam sincs, hogyan reagáljak. Egyik kezét a tarkómra
teszi, hogy odaszorítsa a fejemet a mellkasához. Most már nevetek
azon, hogy milyen röhejesek a könnyeim, mert hát ki csinál ilyet? Ki
sír, amikor egy pasi először levetkőzteti?
– Ez új rekord – állapítja meg Ben. Eltol a mellkasától, hogy a
szemembe nézhessen. – Alig háromórányi járás után sír miattam a
barátnőm.
Megint nevetek, aztán belefúrom az arcomat a mellkasába, és
viszonzom az ölelését. Miért nem tudott ott lenni két éve a
kórházban, abban a pillanatban, amikor magamhoz tértem? Miért
kellett két egész évet leélnem, mielőtt végre egy cseppnyi önbizalmat
visszanyertem?
Újabb egy-két perc után, mialatt próbálom megzabolázni a
háborgó érzelmeimet, végre elég nyugodt vagyok ahhoz, hogy
rájöjjek: nem olyan jó illatú így, hogy a két napja viselt ingére van
tapasztva az arcom.
Hátrálok egy lépést, és megint végighúzom az ujjamat a szemem
alatt. Már nem sírok, csak nem szeretném, hogy tiszta
szempillafesték legyek mindenhol.
– Egy feltétellel veszem fel ezt a hülye ruhát. Előbb haza kell
menned lezuhanyozni.
– Amúgy is része volt a tervnek – vigyorog még szélesebben.
Még egy kicsit állunk csendben, aztán már egy pillanatig sem
bírom tovább ebben a gardróbban. A vállánál fogva kitaszigálom a
szobámba.
– Már majdnem négy óra – világosítom fel. – Gyere vissza hatra!
Addigra én is készen leszek.
Elindul a szobám ajtaja felé, de mielőtt kimenne, megint felém
fordul.
– Azt szeretném, hogy tűzd fel a hajad ma estére.
– Ne kísértsd a szerencsédet!
– Mire a fenére való a szerencse, ha nem arra, hogy kísértsem? –
kérdezi nevetve.
– Menj! – mutatok az ajtóra. – Zuhanyozz le! És ha már ott
tartasz, borotválkozz is meg.
– Borotválkozzak meg, mi? – nyitja ki az ajtót, és elkezd rajta
kihátrálni. – Úgy tervezed, hogy ma este az arcomra kerül a szád?
– Menj már! – zavarom el bosszús nevetéssel.
Becsukja az ajtót, de attól még hallom, mit mond Ambernek és
Glenn-nek, amikor kiér a nappaliba.
– Piros! Piros bugyi van rajta!
Ben

MI A FRANCOT MŰVELEK?
Elköltözik New Yorkba. Vacsorázunk. Ennyi.
De komolyan, mi a francot művelek? Nem kéne ezt csinálnom.
Magamra húzok egy farmert, és odamegyek a szekrényhez, hogy
keressek egy tiszta inget. Pont, amikor belebújok, nyílik az ajtó.
– Szia – köszön Kyle az ajtófélfának dőlve. – Kedves tőled, hogy a
változatosság kedvéért hazajöttél.
Jézusom, ne most!
– Akarsz velem és Jordynnal vacsorázni ma este? – folytatja.
– Nem megy. Randim van – sétálok oda a komódhoz a kölniért.
Nem hiszem el, hogy Fallon ennyire közel jött hozzám ma annak
ellenére, hogy milyen szagom volt. Kicsit szégyellem magam.
– Á, komoly? Kivel?
– A barátnőmmel – veszem el a pénztárcámat a komód tetejéről,
és megfogom a dzsekimet.
Kyle röhög, amikor kimegyek mellette az ajtón.
– Barátnőddel?
Tudja, hogy nem szoktam barátnőzni, ezért követ, hogy még több
infót kiszedjen belőlem.
– Tudod, ha elmondom Jordynnak, hogy a barátnőddel randizol,
addig fog kérdezgetni, ameddig szét nem robban a fejem. Jobb, ha
adsz valami támpontot.
Elnevetem magam. Igaza van: a barátnője szeret mindenkiről
mindent tudni. És valamilyen oknál fogva – mivel hamarosan
beköltözik hozzánk – máris családtagnak gondolja magát. Családon
belül pedig különösen kotnyeles.
Kyle követ a bejárati ajtón kifelé, egészen a kocsimig. Elkapja az
ajtót, mielőtt be tudnám csukni.
– Tudom, hol voltál tegnap este.
Már nem próbálom becsukni az ajtót, csak hátrahanyatlok az
ülésen. Már megint itt tartunk.
– Nagy szája van a csajodnak. Ugye, tudod?
Kyle az ajtónak dőlve bámul le rám, karba font kezekkel.
– Aggódik érted, Ben. Mint mindannyian.
– Jól vagyok. Meglátjátok majd. Rendben leszek.
Kyle egy darabig csendben méreget, mert ezúttal hinni akar
nekem. De már annyiszor megígértem neki, hogy rendben leszek,
hogy most már süket fülekre találok vele. Megértem. Csak fogalma
sincs, hogy ez most tényleg más.
Feladja, és szó nélkül becsapja a kocsiajtót. Tudom, hogy csak
segíteni akar, de nem muszáj neki. Tényleg meg fognak változni a
dolgok. Biztosra tudom azóta, hogy ma megpillantottam Fallont.

•••

Körülbelül öt óra öt perckor érek az ajtajához. Korán jöttem, de mint

már mondtam… ő elmegy New Yorkba, és soha többé nem fogom
látni. Ötvenöt perc plusz idő messze nincs annyi, amennyit szeretnék
vele tölteni.
Ahogy bekopogok, szinte azonnal nyílik az ajtó. Amber rám
vigyorog, és félreáll, hogy beengedjen.
– Hát szia, Fallon barátja, akiről még sohasem hallottam. Foglalj
helyet! – int a kanapé felé. – Fallon éppen zuhanyozik.
Rápillantok a kanapéra, aztán a Fallon szobájához vezető
folyosóra.
 – Nem gondolod, hogy elkel neki a segítség a zuhanyozáshoz?
Amber elneveti magát, de pont olyan gyorsan vált komoly
arckifejezésre.
– Nem. Ülj le!
Glenn a másik kanapén ül, szemben azzal, amelyikre engem
erőszakoltak. Biccentek neki, mire rendreutasítóan felvonja a
szemöldökét. Szerintem ez az a pillanat, amire Fallon előre
figyelmeztetett.
Amber a nappalin átsétálva helyet foglal Glenn mellett.
– Jól hallottam Fallontól, hogy író vagy?
– Ben, az író – bólintok. – Én volnék az.
Mielőtt nekem szegezhetné a második kérdést, Fallon hirtelen
felbukkan a folyosó végén.
– Szia. Mintha innen hallottam volna a hangodat.
Semmi jele annak, hogy most zuhanyozott volna. Kérdőn ránézek
Amberre.
– Nem hibáztathatsz, amiért próbálkoztam – von vállat.
Felállok, hogy a folyosó felé vegyem az irányt. Amberre mutatok,
de Fallonra nézek.
– A lakótársad nagy kamugyáros.
– Ja – helyesel Fallon. – Te meg egy órával korábban jöttél.
– Ötvenöt perccel.
– Ugyanaz.
– Nem.
Megfordul, és visszamegy a szobájába.
– Annyira unok már vitázni veled, Ben – indul el a szobájából nyíló
fürdő felé. – Pont most fejeztem be a pakolást. Még csak el se
kezdtem készülődni.
– Nem probléma – foglalom el ismét a helyemet az ágyán. – Én
már kényelembe helyeztem magam. Majd olvasok, amíg elkészülsz –
kapom fel a könyvet az éjjeliszekrényéről.
 Kikukucskál a fürdőszobaajtó mögül, hogy szemügyre vegye a
könyvet a kezemben.
– Óvatosan, az elég jó. Talán megváltoztatja az álláspontodat a
romantikusregény-írással kapcsolatban.
Fintorogva megrázom a fejemet. Erre nevetve megint eltűnik a
fürdőben.
Kinyitom az első oldalnál. Arra számítok, hogy csak nagyjából
átfutom. De mire észbe kapok, már a tizediknél tartok.
Tizenhetedik oldal.
Huszadik oldal.
Harminchetedik.
Jézusom, ez olyan, mint a drog!
– Fallon?
– Igen? – szól ki a fürdőből.
– Befejezted már ezt a könyvet?
– Nem.
– Nos, akkor muszáj lesz befejezned a kedvemért, mielőtt
elköltözöl New Yorkba, és akkor elmesélheted, hogy rájön-e a csaj,
hogy a srác igazából a bátyja.
– Mi van? – terem az ajtóban egy szempillantás alatt. – A bátyja?
– rikkantja.
– Egy-null ide – vigyorgok.
A szemét forgatva megint eltűnik a fürdőszobában. Ráveszem
magam, hogy abbahagyjam az olvasást, és félreteszem a könyvet.
Körülnézek Fallon szobájában: máris másképp néz ki, mint amikor
egy órája itt voltam. Levette az éjjeliszekrényről az összes képet, és
még csak nem is volt időm jobban megnézni őket. A gardróbja
majdnem üres, leszámítva néhány dobozt a földön.
Azt viszont észrevettem, amikor bejöttem, hogy még mindig rajta
van az a ruha. Reménykedtem benne, hogy nem gondolja meg magát,
és nem pakolja el, mielőtt esélyem lenne közbeavatkozni.
 Mozgást látok a szemem sarkából, úgyhogy a fürdő felé pillantok.
Ott áll az ajtóban.
Először a ruhán állapodik meg a tekintetem. Hátba veregetem
magam, amiért ezt választottam. Pont annyit mutat a kivágása,
amennyivel boldoggá tesz, de egyáltalán nem vagyok biztos benne,
hogy képes leszek elég sokáig levenni a szememet az arcáról ahhoz,
hogy a dekoltázsát bámuljam.
Nem tudom szavakba önteni, hogy mi változott rajta, mert nem is
látszik, hogy ki lenne sminkelve, de valahogy még gyönyörűbb, mint
korábban. Örülök, hogy a szerencsémet kísértve megkértem, hogy
tűzze fel a haját, mert egy hevenyészett kis kontyba fogta össze a feje
tetején, és teljesen odavagyok érte. Felállok, hogy odamenjek hozzá.
Az ajtófélfának támaszkodva áll. Én is az ajtófélfára teszem a kezemet
a feje fölött, és lemosolygok rá.
– Kicseszettül gyönyörű – suttogom.
Elmosolyodik, aztán behúzza a nyakát.
– Hülyén érzem magam.
– Alig ismerlek, úgyhogy nem fogok vitatkozni veled az
intelligenciád szintjéről. Még az is lehet, hogy olyan buta vagy, mint a
föld. De legalább csinos vagy.
Nevetve a szemembe néz egy pillanatra, majd ráfókuszál a számra.
Istenem, mennyire meg akarom csókolni! Annyira meg akarom
csókolni, hogy az már fáj. Képtelen vagyok mosolyogni, mert olyan
erős a fájdalom.
– Mi a baj?
– Nagyon-nagyon meg akarlak csókolni – markolom meg az
ajtófélfát még erősebben. – Minden erőmre szükség van ahhoz, hogy
még ne tegyem meg.
Hátrahúzza a fejét, és értetlenkedve ráncolja a homlokát.
– Mindig úgy nézel ki, mint aki mindjárt elhányja magát, amikor
meg akarsz csókolni egy lányt?
– Eddig nem, amíg nem találkoztam veled – rázom meg a fejemet.
 Fújtatva félretol, hogy elmenjen mellettem. Ez nem úgy jött ki,
ahogy gondoltam.
– Nem úgy értettem, hogy hányingerem van a gondolattól, hogy
megcsókoljalak. Úgy értettem, hogy annyira meg akarlak csókolni,
hogy belefájdult a gyomrom. Mintha sajognának a golyóim a vágytól,
csak ez most helyette a gyomrom.
Nevetésben tör ki, és mindkét kezét a homlokához emeli.
– Mihez kezdjek veled, Ben, az író?
– Ha megcsókolnál, attól jobban érezném magam.
– Semmiképp – rázza meg a fejét az ágy felé indulva. Leül a
szélére, és megfogja a könyvet, amit az előbb olvastam. – Sok
romantikus regényt olvastam, szóval tudom, mikor megfelelő az
időzítés. Ha csókolózni fogunk, annak könyvbe illőnek kell lennie. És
miután megcsókolsz, azt akarom, hogy felejts el mindent arról az
Abitha nevű csajról, akit folyton emlegetsz.
Én is odamegyek az ágyhoz, hogy leheveredjek a másik felére. Ő a
támlának dőlve ül. Az oldalamra fordulva felkönyökölök.
– Ki az az Abitha?
– Helyes – vigyorog rám. – Mostantól, ha megismerkedsz egy
lánnyal, jobban teszed, ha nem hozzá hasonlítod, hanem hozzám.
– Téged használni etalonként abszolút igazságtalan a
nőtársadalom többi tagjára nézve.
Forgatja a szemét, mert megint azt hiszi, hogy viccelek. De a lehető
legőszintébben gondolom, hogy nevetséges Fallonnal
összehasonlítani bárkit is. Nincs hozzá hasonló. Szívás, hogy ezt
máris tudom, pedig még csak néhány órát töltöttem vele. Szinte azt
kívánom, hogy bárcsak sohase találkoztam volna vele. Mert én nem
bonyolódom párkapcsolatokba, ő elköltözik New Yorkba, meg amúgy
is csak tizennyolc évesek vagyunk, és… annyi minden miatt.
A plafont bámulva eltűnődöm, hogyan is fog ez működni. Hogy a
fenébe tudnék csak úgy elbúcsúzni tőle ma este – tudván, hogy soha
többé nem fogok vele beszélni? Eltakarom a szemem az alkarommal.
Bárcsak be sem tettem volna a lábam ma abba az étterembe! Nem
hiányozhat az embernek az, amit soha nem ismerhetett meg.
– Még mindig azon gondolkodsz, hogy megcsókolj?
A párnára hajtott fejjel oldalra fordulok.
– A csók szintjét már meghaladtam – nézek fel rá. – Gyere hozzám
feleségül!
Nevetve lejjebb csúszik az ágyon, hogy szemben legyünk
egymással. Lágy arckifejezésén halvány mosoly játszik. Felemeli a
kezét, hogy a nyakamhoz illessze a tenyerét. Eláll a lélegzetem.
– Megborotválkoztál – húzza végig a hüvelykujját az államon.
Nem hinném, hogy akár csak egyetlen porcikám is képes lenne
mosolyogni, ha így ér hozzám, mert egyáltalán nincs semmi jó abban,
hogy a mai este után soha többé nem fogom ezt érezni. Kicseszett
kegyetlenség!
– Ha elkérném a telefonszámodat, megadnád? – kérdezem.
– Nem – vágja rá szinte azonnal.
Összeszorított szájjal várom, hogy megmagyarázza, miért, de nem
teszi. Csak tovább cirógatja az államat a hüvelykujjával.
– Az e-mail címedet?
Megrázza a fejét.
– Személyhívód legalább van? Vagy faxkészüléked?
Felkacag. Jó hallani a nevetését. Már elnehezült körülöttünk a
levegő.
– Nem akarok barátot, Ben.
– Akkor szakítasz velem?
– Tudod, hogy értem – forgatja a szemét, aztán elhúzza a kezét az
arcomtól, és leteszi az ágyra kettőnk közé. – Még csak tizennyolc
évesek vagyunk. Én elköltözöm New Yorkba. Alig ismerjük egymást.
És megígértem az anyámnak, hogy senkibe sem leszek szerelmes
huszonhárom éves koromig.
Egyetértek, egyetértek, egyetértek… mi van?
 – Miért pont huszonhárom?
– Anya szerint az emberek többsége huszonhárom éves korára jön
egyenesbe az életével. Biztosra akarok menni, hogy már tudom, ki
vagyok, és mit akarok az élettől, mielőtt megengedem magamnak,
hogy szerelmes legyek. Mert szerelembe esni könnyű, Ben. A neheze
akkor jön, amikor ki akarsz jönni belőle.
Van benne valami.
Ha valaki olyan, mint a Bádogember.
– Hogyan tudod eldönteni, hogy szerelmes legyél-e valakibe vagy
ne?
– Szerelembe esni talán nem tudatos döntés, de kivonni magadat a
helyzetből, mielőtt megtörténne, már az. Úgyhogy ha
megismerkednék valakivel, akibe úgy gondolom, hogy szerelmes
lehetnék… akkor egyszerűen távol tartom magam tőle, ameddig nem
állok készen.
Hűha! Olyan, mint egy mini Szókratész ezekkel az
életbölcsességekkel. Úgy érzem, hogy talán jegyzetelnem kéne. Vagy
vitába szállni vele.
Őszintén szólva viszont megkönnyebbülök, hogy ilyeneket mond,
mert féltem, hogy a megrészegülésig fog csókolni, és az este végére
meggyőz, hogy lelki társak vagyunk. Mert isten látja lelkemet, én
fejest ugranék az egészbe, ha kérné, holott tudom: végképp nem kéne
ezt tennem. A srácok nem mondanak nemet egy ilyen lánynak,
akármennyire is taszítja őket a párkapcsolat. Ha a srácok jó melleket
látnak jó humorérzékkel párosítva, úgy gondolják, hogy rátaláltak a
kicseszett Szent Grálra.
De öt év egy örökkévalóságnak tűnik. Biztosra veszem, hogy öt év
múlva nem is fog emlékezni a mai estére.
– Akkor megtennéd nekem azt a szívességet, hogy amikor betöltöd
a huszonhármat, megkeresel?
– Benton James Kessler – nevet. – Öt év múlva már túl híres író
leszel ahhoz, hogy emlékezz a szerény kis személyemre.
 – Vagy talán te leszel túl híres színésznő ahhoz, hogy emlékezz
rám.
Erre nem válaszol. Sőt, mintha elszomorította volna a válaszom.
Csendben maradunk, mozdulatlanul, egymással szemben fekve az
ágyon. Még a hegekkel együtt és a tekintetében tükröződő
szomorúság ellenére is ő a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam. Az
ajkai puhának és csábítónak tűnnek. Igyekszem nem törődni az
összeszoruló gyomrommal, mert valahányszor az ajkát bámulom,
eltorzul az arcom az erőlködéstől, hogy visszafogjam magam.
Próbálom nem elképzelni, milyen lenne, ha odahajolnék és
megcsókolnám, de így, hogy ennyire közel van, tényleg azt kívánom,
hogy bárcsak elolvashattam volna már a világ összes romantikus
regényét – mert mi a fenétől lesz egy csók könyvbe illő? Tudnom
kell, hogy megtörténhessen.
Ő a jobb oldalán feleszik, és így sokat mutat belőle ez a ruha.
Látom, hol kezdődnek a hegek: közvetlenül a csuklója fölött, fel a
karján át a nyakáig, az arcán szétterülve. Megérintem az arcát, ahogy
ő tette az enyémmel. Érzem, hogy összerezzen a tenyerem alatt, mert
olyan részt érintek, amit néhány órával ezelőtt meg sem akart nekem
mutatni. Végighúzom a hüvelykujjamat az állán, aztán lefelé
vándorol a kezem a nyakán. Egész testében megfeszül az
érintésemtől.
– Ez zavar téged?
– Nem tudom – suttogja egyik szememből a másikba nézve.
Kíváncsi vagyok, nyúlt-e már valaha valaki a hegeihez. Volt már
néhány balesetem, amikor megégettem magam, amikor főzéssel
próbálkoztam, szóval tudom, milyen érzés a gyógyuló égési sérülés.
Az ő hegei viszont sokkal durvábbak a felszínes égésnél. Sokkal
puhább a bőre. Sérülékenyebb. Van benne valami, amitől
legszívesebben mindig hozzáérnék.
Megengedi. Néhány néma percig egyikünk sem mond semmit,
amíg bejárja a kezem a karját és a nyakát. Bepárásodik a szeme,
mintha mindjárt könnyekben törne ki. Eltöprengek, hogy talán nem
esik jól neki. Értem, hogy ez miért lehet kellemetlen neki, de valami
őrült oknál fogva most jobban esik vele lennem, mint a nap során
eddig bármikor.
– Utálnom kellene ezeket a kedvedért – suttogom az alkarján
végigfutó hegeket simogatva. – Dühösnek kellene lennem a
kedvedért, mert borzalmasan fájhatott átélni ezt. De valamilyen
oknál fogva, amikor megérintelek… tetszik a bőröd tapintása.
Nem tudom, hogyan fogadja majd, ami kicsúszott a számon. Pedig
így van. Hirtelen hálát érzek a hegek miatt, mert emlékeztetnek arra,
hogy sokkal rosszabb is lehetett volna. Meg is halhatott volna abban
a tűzben, és akkor nem lenne most itt mellettem.
Végighúzom a kezem a vállától a karjáig, aztán fölfelé megint.
Amikor találkozik a tekintetünk, egy frissen kicsordult könnycsepp
nyomát látom az arcán.
– Az egyik dolog, amit mindig próbálok észben tartani, hogy
mindenkinek vannak hegei – szólal meg. – Sokaknak még
rosszabbak, mint nekem. Az egyetlen különbség, hogy az enyémek
szem előtt vannak, míg mások hegei nincsenek.
Nem mondom, hogy igaza van. Nem mondom, hogy bárcsak olyan
gyönyörű lehetnék belül, mint amilyen ő kívül.
Fallon

– BASSZUS, FALLON! BASSZUS, A FRANCBA!Basszus, basszus, basszus…

Hallom, hogy Ben úgy káromkodik, mint egy kocsis, de nem értem,
miért. Érzem, hogy a vállamra teszi a kezét.
– Fallon, a változó! Rohadtul kelj fel!
Kinyitom a szememet. Látom, hogy éppen felül az ágyon, és
beletúr a hajába. Mintha ki lenne akadva.
Én is felülök, és álomittasan megdörzsölöm a szememet.
Álomittasan?
Elaludtunk?
Az ébresztőórámra pillantva látom, hogy 8:15 van. Odanyúlok érte,
hogy közelebb emeljem az arcomhoz. Ez nem lehet igaz.
De igen. 8:15 van.
– A francba! – szólalok meg.
– Lekéstük a vacsorát – összegzi Ben.
– Tudom.
– Két órát aludtunk.
– Aha, látom.
– Elfecséreltünk két kicseszett órát, Fallon.
Látszik rajta, hogy ki van akadva. Cuki, de kiakadt.
– Ne haragudj!
– Tessék? – pillant rám értetlenül. – Nem, ne mondd ezt! Nem a te
hibád.
 – Csak három órát aludtam tegnap éjjel – vallom be neki. – Tök
fáradt voltam egész nap.
– Ja – sóhajt fel tehetetlenül. – Én sem aludtam túl sokat –
tápászkodik fel az ágyról. – Mikor indul a géped?
– Tizenegy harminckor.
– Ma este?
– Igen.
– Mármint három óra múlva?
Bólintok.
– Basszus – morogja megint az arcát dörzsölgetve. – Ez azt jelenti,
hogy menned kell – állapítja meg csípőre tett kézzel, és lenéz a
padlóra. – Ez azt jelenti, hogy nekem is mennem kell.
Nem akarom, hogy elmenjen.
De muszáj. Nem tetszik ez az erősödő pánikszerű érzés a
mellkasom tájékán. Nem tetszik, amit mondani akarok neki. Azt
akarom mondani, hogy meggondoltam magam, és megkaphatja a
telefonszámomat. De ha megadom neki a számomat, akkor
beszélgetni fogunk. Folyton. És akkor eltereli a figyelmemet minden
kis üzenetével, minden hívásával, aztán állandóan Skype-olni fogunk,
és mire észbe kapok, már nem leszek Fallon, a változó. Hanem
Fallon, a barátnő leszek.
Sokkal jobban kellene undorodnom ettől a gondolattól.
– Indulnom kéne – mondja. – Biztos sok tennivalód van még, hogy
kiérj a reptérre.
Nem igazán. Már mindent összepakoltam, de nem mondok
semmit.
– Akarod, hogy elmenjek?
Látom rajta: reménykedik, hogy nemet mondok. Pedig nagy
szükségem van arra, hogy elmenjen, mielőtt még kifogásnak
használnám öt, hogy mégse költözzek el New Yorkba.
– Kikísérlek – válaszolom vékonyka, bocsánatkérő hangon. Nem
reagál azonnal a szavaimra, de végül összeszorított szájjal bólint.
 – Oké – feleli idegesen. – Jó. Kísérj ki!
Belebújok a cipőbe, amit a ma esti vacsorához készítettem ki.
Egyikünk se szól semmit, ahogy vonakodva a szobám ajtaja felé
tartunk. Kinyitja, hogy ő lépjen ki rajta elsőnek, így hát követem.
Nézem, ahogy végighalad előttem a folyosón. Látom, hogy
szorongatja a tarkóját, és utálom, hogy ki van borulva. Utálom, hogy
én is ki vagyok borulva. Utálom, hogy elaludtunk, és totálisan
elvesztegettük az utolsó két óránkat együtt.
Már majdnem a nappaliba érünk, amikor megáll és hátrafordul.
Megint úgy fest, mint aki mindjárt elhányja magát. Mozdulatlanul
állva várom, hogy mit fog mondani.
– Lehet, hogy nem lesz könyvbe illő, de meg kell tennem – tesz
felém gyorsan két lépést, hogy két kézzel beletúrjon a hajamba, és
rátapassza a száját a számra. Meglepetten felnyögök, megragadom a
vállát, viszont rögtön felveszem vele a ritmust, és átkarolom a nyakát.
Nekinyom a falnak, miközben mohón hozzám préselődik a
mellkasa és a szája. Úgy fogja az arcomat, mintha félne elengedni, én
pedig levegőért kapkodok, mert olyan régen csókolóztam már, hogy
talán el is felejtettem, hogyan kell jól csinálni. Csak annyira húzódik
hátra, hogy levegőt vegyek, aztán megint… kezek… lábak… nyelvek.
Jaj, istenem! A nyelve.
Már több mint két éve, hogy valakinek a számban volt a nyelve,
szóval egy kicsit talán visszafogottabbnak kellene lennem. De amint
becsúsztatja az ajkaim közé, azonnal beengedem, és jólesik a mély
csók melegsége. Puha. Magával ragadó. A szája, ahogy a keze közben
lefelé vándorol a karomon… ez már túl sok. Nagyon sok. De jó
értelemben sok. Annyira jó! Fel is nyögök tőle hirtelen.
Amint felszakad a hang a torkomból, még jobban a falhoz nyom.
Bal kezével az arcomat simogatja, a jobbjával a derekamnál fogva
magához húz.
Befejeztem a pakolást. Nem kell most azonnal lelépnie.
Ugye, nem?
 Tényleg nem. A szex hatására endorfin termelődik a szervezetben.
Az endorfin pedig segít ébren maradni, úgyhogy valóban jól járhatok
vele, ha a repülőút előtt szexelek Bennel. Eddigi tizennyolc évem
alatt még sosem tettem, szóval el tudom képzelni, mennyi endorfin
gyülemlett fel odabent. Szexelhetnénk a repülőút előtt, és akkor
napokig nem kéne aludnom. Milyen hasznossá tudnám tenni
magam, amikor odaérek New Yorkba!
Jaj, istenem! Visszahúzom a szobámba. Ha visszajön velem, nem
leszek képes nemet mondani neki. Tényleg hajlandó vagyok
lefeküdni valakivel, akit soha többé nem fogok látni?
Megőrültem. Nem feküdhetek le vele. Még csak óvszer sincs
nálam.
Most már megint visszafelé húzom a folyosóra, el a szobámtól.
Jesszus, biztos hülyének gondol!
Megint nekilök a falnak, és úgy tesz, mintha az elmúlt tíz
másodpercnyi határozatlanság meg sem történt volna.
Szédülök. Annyira szédülök, annyira jó érzés, anyám pedig kattant.
Hülye, idióta, abszurd és téved. Miért kéne egy lánynak önmaga
megtalálásával foglalkoznia, amikor egyedül sohasem fogja tudni
megélni azt, amit egy sráccal? Oké, most hülye vagyok, de Ben
tényleg elég jó érzéseket vált most lei belőlem.
Felmordul, amitől rohadtul elveszítem a fejemet. Két kezem a
hajában, a szája pedig mindenhol a nyakamon.
Fogd meg a mellem, Ben!
Abszolút gondolatolvasóként megfogja a mellemet.
Fogd meg a másikat is!
Istenem, milyen jól megy neki a telepátia!
Ajkai visszavándorolnak a nyakamról a számra, de még mindig a
melleimet fogja. Az fix, hogy én pedig a fenekét markolom két kézzel,
így húzom még jobban magamhoz, de túlságosan szégyellem a
viselkedésemet ahhoz, hogy ezt tudomásul vegyem.
 – Mondanám, hogy menjetek szobára, de azt hittem, hogy ti ketten
pont azt csináltátok odabent az elmúlt két órában.
Amber.
Milyen egy némber! Megtépem, amint Ben lelépett.
Nem hiszem el, hogy ez a gondolat álfutott az agyamon. Ő a
legjobb barátnőm!
Az endorfin rossz. Csúnya, gonosz és röhejes gondolatokat vált ki
belőlem.
Ben azonnal kibontakozik a csókból, amint meghallja a hangját.
Homlokát oldalról nekitámasztja a hajamnak, a kezei pedig az előbbi
természetes pozíciójukból a falra vándorolnak.
Kifújom a nagyon-nagyon-nagyon sokáig visszatartott levegőt.
– De most komolyan – folytatja Amber. – Mindent látunk Glenn-
nel, ami ezen a folyosón történik. Gondoltam, közbeavatkozom,
mielőtt teherbe esnél.
Bólintok, de még nem bírok megszólalni. Szerintem a hangom
valahol elveszett Ben torkában.
Ben elenged, aztán lenéz rám. Ha Amber nem állna ott, megint
megcsókolnám.
– Fallon csak éppen kikísért – szólal meg reszelős hangon.
Mosolyra fakaszt, hogy pont olyan hatással vagyok rá fizikailag, mint
ő rám.
– Ühüm – nyugtázza Amber. Amint eltűnik a látókörünkből, Ben
elvigyorodik, és megint rátapasztja a száját az enyémre.
Belemosolygok a csókba, és a pólójánál fogva közelebb rántom
magamhoz.
– Jesszusom, skacok! – mordul fel Amber. – De tényleg! Öt lépés
vissza a szobádig, vagy tíz lépés a bejárati ajtóig. Döntsétek már el!
Ben megint elenged, de ezúttal teljesen elhúzódik tőlem. Majdnem
egy méterre. Egészen addig, hogy a háta a szemközti falhoz ér.
Végighúzza az arcán a kezét, a mellkasa hullámzik. Odapillant a
szobám ajtajára, aztán a szemembe néz. Azt akarja, hogy én hozzam
meg a döntést, de nem szeretném. Mintha tetszett volna, hogy átvette
az irányítást, és megcsókolt. Nem akarom, hogy a következő döntés
rajtam múljon.
Mintha egy egész percen át bámulnánk egymást. Ő azt akarja, hogy
visszahívjam a szobámba. Én azt akarom, hogy lökjön vissza oda.
Miközben mindketten nagyon is jól tudjuk, hogy a bejárati ajtó felé
kéne vennünk az irányt.
Felegyenesedve zsebre vágja a kezét, és megköszörüli a torkát.
– Kivigyelek a reptérre?
– Amberrel megbeszéltük, hogy kivisz – válaszolom némileg
csalódottan.
– Hát… a reptér egyáltalán nem arra van, amerre lakom – bólint
előre-hátra hintázva. – De majd úgy teszek, mintha arra lenne, ha
szeretnéd, hogy elvigyelek.
Basszus, de aranyos! A szavaitól átjár a pihe-puha melegség… Nem
egy rohadt plüssmackó vagyok, össze kell szednem magamat!
Nem fogadom el azonnal az ajánlatát. Amberrel nem látjuk majd
egymást egészen márciusig, amikor eljön meglátogatni New
Yorkban. Nem tudom, dühös lenne-e rám, ha közölném vele, hogy
inkább egy olyan sráccal mennék ki a reptérre, akit csak félig
ismerek.
– Én nem bánom – hallom Ambert a nappaliból. Bennel
mindketten végignézünk a folyosón. Glenn és Amber a kanapén ülve
bámul minket. – Nemcsak azt látjuk innen, hogy smároltok, hanem a
beszélgetéseteket is halljuk.
Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam: a kedvemért csinálja. Rám
kacsint, és amikor visszanézek Benre, kicsit több reményt látok a
tekintetében. Lazán karba fonom a kezem, és oldalra biccentem a
fejem.
– Pont a reptér közelében laksz, ugye?
– Ami azt illeti, igen – húzódik vigyorra a szája. – Micsoda
véletlen!
 A következő néhány percben Ben segít az utolsó pillanatra maradt
teendőkben. Kibújok a vacsorához tervezett ruhából, és beérem
helyette cicanadrággal meg pólóval, hogy kényelmesen utazzak.
Bepakolja a bőröndjeimet a kocsiba, míg elköszönök Ambertől.
– Tudod, csak a tiéd leszek a tavaszi szünetben – ölel át. Egyikünk
sem az a típus, aki sírna egy hülye búcsúzkodás miatt. Ő is tudja,
hogy ez a költözés jót fog tenni nekem. A legnagyobb drukkerem a
baleset óta: bízik benne, hogy megtalálom a két éve elveszett
önbizalmamat. Márpedig ebben a lakásban ez nem történhet meg. –
Hívj fel reggel, hogy tudjam, minden oké.
A búcsúzkodást követően Ben után eredek a kocsijához. Kinyitja
nekem az ajtót, de mielőtt beszállnék, vetek még egy utolsó pillantást
a lakás bejáratára. Keserédes érzés. Még csak néhányszor jártam
New Yorkban, így abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tetszeni
fog. De ez a lakás túl kényelmes, a kényelem pedig néha olyan, mint
egy mankó, ha az ember próbálja egyenesbe hozni az életét. A célokat
kellemetlenségeket vállalva, kemény munkával lehet elérni. Nem
pedig úgy, hogy bevackoljuk magunkat egy helyre, ahol jó és
kényelmes.
Érzem, hogy Ben hátulról átkarol, és a vállamra teszi az állát.
– Meggondoltad magad?
Megrázom a fejem. Feszült vagyok, de egyáltalán nem gondoltam
meg magam. Egyelőre.
– Helyes. Mert nem szeretnélek bedobni a csomagtartóba, és
egészen New Yorkig vinni kocsival.
Nevetek a megkönnyebbüléstől, hogy nem olyan, mint az apám,
aki önző módon megpróbált lebeszélni erről a döntésről. Továbbra is
a vállamon nyugszik a karja, ahogy megfordulok, de most már a
kocsinak dőlve állok, ő pedig lefelé bámul rám. Nem sok időm
maradt már addig, amíg be kell csekkolnom a reptéren, de nem
akarom siettetni az odaérést, ha néhány percig még átélhetem ezt.
Majd futok a kapuig, ha kések.
– Van egy idézet Dylan Thomastól, a kedvenc költőmtől, amiről te
jutsz eszembe.
 – Mi az?
Lassú mosolyra húzódik a szája. Előrehajol, hogy az ajkaimnak
suttogja.
– „Vágyom elköltözni, de félek: szétvetné a még le nem élt életem.”
Hűha! Jól csinálja. És csak még jobb lesz, amikor rátapasztja
meleg ajkait az enyémre, és az arcomat a két tenyerébe fogja.
Felemelem a kezem, hogy mindkettővel beletúrjak a hajába. Teljesen
átengedem neki az irányítást, hogy milyen tempóban és milyen
mélyen akar csókolni. Lágyan, de lényegre törően csinálja. El tudom
képzelni, hogy ugyanúgy ír, ahogyan csókol. Gyengéd érintésekkel a
billentyűzeten, minden egyes szót alaposan átgondolva, célra törően
befejezve.
Úgy csókol, mintha emlékezetessé akarná tenni a csókját. Hogy
melyikünk számára, azt nem tudom, de hagyom neki, hogy a lehelő
legtöbbet elvegye magának ebből a csókból, és én is beleadok neki
mindent. Tökéletes. Jólesik. Nagyon jólesik.
Olyan, mintha tényleg a pasim lenne, és folyton ezt csinálnánk.
Amiről megint eszembe jut, hogy a túlzott elkényelmesedés olyan,
mint egy mankó. Ilyen csókok mellett látom, hogy belezuhanhatnék
Ben életébe – megfeledkezve arról, hogyan éljem a sajátomat.
Pontosan ezért kell befejeznünk ezt a búcsúzkodást.
Amikor végül kibontakozunk a csókból, odaérinti az orra hegyét az
enyémhez.
– Árulj el nekem valamit! – szólal meg. – Tízes skálán mennyire
volt könyvbe illő az első csókunk?
Tökéletesen humoros az időzítése. Mosolyogva ráharapok az alsó
ajkára.
– Legalább hetes.
– Komolyan? – húzódik hátra döbbenten. – Ennyi jár nekem? Egy
hetes?
– Olvastam pár nagyszerű első csókról – vonok vállat.
Színlelt megbánással lehajtja a fejét.
 – Tudtam, hogy várnom kellett volna. Kihoztam volna tízesre, ha
van egy tervem – lép hátra, hogy elengedjen. – Ki kellett volna hogy
vigyelek a reptérre, és amint odaérsz a biztonsági ellenőrzéshez,
drámaian kiáltanom a nevedet, miközben feléd rohanok lassított
felvételben.
Azzal ott helyben leutánozza a mozdulatot.
– Faaalllooon! – kiáltja színpadiasan elnyújtott hangon, és felém
nyújtja a karját. – Neeee haaaagyj eeeeeel!
Nevetek, mikor végez a jelenettel, és megint átöleli a derekamat.
– Talán ha a reptéren csinálod, megér legalább egy nyolcast.
Esetleg kilencest, hitelességtől függően.
– Kilencest? Ennyi? Ha az is csak kilenc, akkor mi a francra jár a
tízes?
Elgondolkodom ezen. Mitől olyan fantasztikusak a csókjelenetek a
könyvekben? Eleget olvastam már ahhoz, hogy tudnom kellene.
– A gyötrődés – felelem. – Határozottan kell egy kis gyötrelem,
hogy meglegyen a tízes.
– Miért éppen a gyötrődés lenne tízes? – értetlenkedik. – Mondj
néhány példát!
Hátrahajtom a fejemet a kocsira, és töprengve nézek fel az égre.
– Nem tudom, helyzettől függ. Például a párnak nem szabadna
együtt lennie, így a tilalomfaktorból ered a gyötrődés. Vagy talán
évek óta a legjobb barátok, és a kimondatlan vonzalom miatt
elegendő gyötrődés halmozódik fel ahhoz, hogy tízes legyen a csók. A
hűtlenség néha hozzátesz a helyzethez a lelkifurdalás gyötrődésével,
de ez függ a szereplőktől és a szituációtól is.
– Ez egy katyvasz – állapítja meg. – Azt mondod, hogy ha egy
másik lánnyal járnék, és úgy csókollak meg a folyosón, ahogy
megcsókoltalak, akkor már tízes lenne hetes helyett?
– Ha egy másik lánnyal járnál, akkor kezdjük ott, hogy soha be
sem tehetted volna a lábad a lakásomba – dermedek le hirtelen a
gondolattól. – Várj, ugye nincs igazi barátnőd? Ugye?
 – Ha lenne, akkor tízes lenne a következő csókunk? – von vállat.
Jaj, istenem! Kérlek, mondd, hogy nem lettem másodhegedűs.
– Nyugi – neveti el magát, amikor meglátja az ijedtséget az
arcomon. – Te vagy az egyetlen barátnőm, aki mindjárt szakítani fog
velem, és elköltözik az ország túlsó felére – nyom egy puszit a
hajamba. – Csak óvatosan, Fallon! Törékeny a szívem.
A mellkasára hajtom a fejemet. Bár tudom, hogy viccel, valahol
tényleg szomorú vagyok a búcsú miatt. Gyakran olvasom az általam
narrált hangoskönyvek kritikáit, úgyhogy láttam, hogy az olvasók
mindent megtennének, hogy a könyvbéli pasik valódivá változzanak.
Én pedig itt vagyok azzal a meggyőződéssel, hogy éppen a karjaiban
tart az egyik, és mindjárt hátat fordítok neki.
– Mikor lesz az első meghallgatásod?
Tényleg nagyon hisz bennem.
– Még nem néztem meg. Őszintén szólva félek a
meghallgatásoktól. Tartok tőle, hogy az emberek csak rám néznek és
nevetnek majd.
– Mi a baj azzal?
– Azzal, hogy kinevetnek? – kérdezek vissza. – Egyrészt szégyen.
És önbizalomgyilkos.
– Remélem, tényleg kinevetnek, Fallon – néz rám áthatóan. –
Mert ha kinevetnek, az azt jelenti, hogy odaálltál, hogy kinevessenek.
Keveseknek van bátorságuk megtenni ezt a lépést.
Örülök, hogy sötét van, mert érzem, hogy elpirulok. Mindig olyan
egyszerűnek látszó, mégis mély dolgokat mond.
– Kicsit emlékeztetsz az anyámra – mondom neki.
– Pont ez volt a célom – vágja rá epésen. Megint odahúz magához,
és nyom egy puszit a fejem búbjára. Ki kell érnem a reptérre, de
próbálom addig húzni, ameddig csak lehet, mert kísért a közelgő
búcsú szele.
– Szerinted fogunk mi még találkozni valaha?
 – Remélem! – ölel még szorosabban. – Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem tervezem máris, hogy levadásszalak, amikor
betöltöd a huszonhármat. De öt év hosszú idő, Fallon. Ki tudja, mi
történik még addig. Basszus, azt se tudom, hogy öt éve volt-e már
szőr a golyóimon.
Megint kacagok, mint szinte mindenen, amit ma mondott. Nem is
tudom, nevettem-e már ennyit őszintén bárkivel is.
– Tényleg kéne írnod egy könyvet, Ben. Egy romantikus komédiát.
Elég vicces vagy.
– Kizárólag akkor lennék hajlandó romantikus regényt írni, ha te
lennél az egyik főszereplő. Én meg persze a másik – bontakozik ki az
ölelésből, hogy rám mosolyogjon. – Alkut ajánlok. Ha megígéred,
hogy elmész egy meghallgatásra a Broadway-n, írok egy könyvet a
kapcsolatunkról, ami a távolságnak és az éretlenségünknek
köszönhetően nem valósulhatott meg.
Bárcsak komolyan gondolná, mert imádom az ötletet! Hanem
lenne benne egy óriási hiba.
– De soha többé nem látjuk egymást. Honnan tudjam, hogy valóra
váltottad-e az ígéretedet?
– Megbízunk egymásban.
– Ismétlem… a mai este után soha többé nem látjuk egymást. És
nem adhatom meg neked a telefonszámomat.
Okosabb vagyok annál, mint hogy megadjam neki az
elérhetőségemet. Sok mindent kell egyedül megvalósítanom, és ha
meglenne neki a számom, akkor csak azt várnám mindennap, hogy
mikor hív.
Ben elenged, hátralép egyet, és karba fonja a kezét a mellkasa előtt.
Elkezd fel-alá járkálni, és az ajkát harapdálja.
– Mi lenne, ha… – áll meg velem szemben. – Mi lenne, ha jövőre
ugyanezen a napon találkoznánk? És az utána következő évben is? Öt
évig ezt csinálnánk. Ugyanaz a dátum, ugyanaz az időpont, ugyanaz a
hely. Ott folytatnánk, ahol ma este abbahagyjuk, de csak egy napig,
így meggyőződhetek róla, hogy eljársz a meghallgatásokra, én pedig
megírhatom a könyvet azokról a napokról, amikor együtt vagyunk.
Egy pillanatig emésztem a szavait. Igyekszem utánozni a komoly
arckifejezését, de a kilátás, hogy évente egyszer láthatom,
várakozással tölt el. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne
legyek túl lelkes.
– Évente egyszer ugyanazon a napon találkozni… ez tényleg elég jó
alapnak tűnik egy romantikus regényhez. Ha megírnád a
történetünket, első helyen adnám az E. V. listámhoz.
Most már mosolyog. Én is, mert sohasem gondoltam volna, hogy
egyszer várni fogom ezt az évfordulót. November 9. az a nap, amitől a
tűzeset éjszakája óta rettegek, és a dátum most először vált ki
belőlem pozitív érzéseket.
– Komolyan gondolom, Fallon. Még ma este nekiállok megírni azt
a hülye könyvet, ha ez azt jelenti, hogy jövő novemberben is láthatlak
téged.
– Én is komolyan gondolom – válaszolom. – Minden november 9-
én találkozunk. De közben egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot.
– Jól hangzik. November 9. vagy semmi. És öt év után
abbahagyjuk? – kérdezi. – Amikor mindketten huszonhárom évesek
vagyunk?
Bólintok, de nem kérdezem meg azt, amire bizonyára mindketten
gondolunk. Mégpedig arra, hogy mi történik majd az ötödik év után?
Szerintem ezt majd megtárgyaljuk… amikor látjuk, hogy tényleg
mindketten tartjuk magunkat ehhez a nevetséges tervhez.
– Egyvalami miatt aggódom – csippenti össze az alsó ajkát két
ujjal. – Elvárás, hogy… tudod… monogámok legyünk? Ha igen, akkor
szerintem ez mindkettőnk számára kemény alku lesz.
– Ben – nevetek az abszurd feltételezésen. – Semmiképp nem
kérnék tőled olyat, hogy öt éven tartsd ezt. Szerintem pont attól
nagyszerű ez az ötlet, hogy közben mindketten élhetjük a saját
életünket. Mindketten megtapasztalhatjuk az élet dolgait, ahogy a mi
korunkban szokás, ugyanakkor évente egyszer együtt is lehetünk. Így
mindkét világból a legjobbat kapjuk.
– De mi van, ha egyikünk beleszeret valaki másba? – érdeklődik. –
Nem tenné tönkre a könyvet, ha a végén nem jönnénk össze?
– A happy end nem attól függ, hogy a pár összejön-e a könyv
végén. Ha mindketten boldogok, nem igazán számít, hogy együtt
találják-e meg a boldogságot.
– És mi van, ha mi szeretünk egymásba? Mielőtt letelik az öt év?
Utálom, hogy az az első gondolatom, hogy úgysem tudna belém
szeretni soha. Nem tudom, mit unok egyre jobban: a hegeket az
arcomon, vagy az önbecsmérlő gondolatokat, amik az arcomon lévő
hegek miatt vannak. Elhessegetem a gondolatokat, és mosolyt
erőltetek az arcomra.
– Hát persze hogy belém fogsz szeretni, Ben. Ez az ötéves szabály
oka. Szilárd támpontokra van szükségünk, hogy a szívünk ne vegye át
az irányítást, mielőtt befejeznéd a könyvedet.
Látom a tekintetén a merengést, miközben bólint. Mindketten
elhallgatunk egy pillanatra, amíg mérlegeljük a frissen megkötött
alkut. De aztán ő is nekidől mellettem a kocsinak, és megszólal:
– Tanulmányoznom kell a romantikus regényeket. Muszáj adnod
nekem néhány tippet.
– Nagyon szívesen. Legközelebb talán felhozod azt a csókot
hetesről tízesre.
Nevetve rákönyököl a kocsi tetejére, és szembefordul velem.
– Csak a biztonság kedvéért kérdezem, hogy ha a csókjeleneteket
szereted a legjobban a könyvekben, mit szeretsz bennük a
legkevésbé? Tudnom kell, hogy ne szúrjam el a történetünket.
– A függővéget – vágom rá. – Meg az instant szerelmet.
– Instant szerelmet? – fintorodik el.
Bólintok.
– Amikor két szereplő találkozik, és csak úgy a semmiből máris
fantasztikus kapcsolat van közöttük.
 – Fallon! – vonja fel a szemöldökét. – Szerintem máris bajban
vagyunk, ha ezeket a dolgokat szereted a legkevésbé.
Kicsit eltöprengek azon, amit mondott. Lehet, hogy igaza van.
Hihetetlen volt vele ez a nap. Ha írásba foglalná a mai napot, biztos
forgatnám a szemem, mert túl nyálas és valószerűtlen lenne.
– Csak ne kérd meg a kezemet, mielőtt felszáll a gépem, és akkor
szerintem rendben leszünk.
– Tuti, hogy már megkértem a kezedet az előbb, amikor az
ágyadban feküdtünk – emlékeztet kacagva. – De megpróbállak nem
teherbe ejteni, mielőtt felszáll a géped.
Mindketten mosolygunk, ahogy újra kinyitja nekem a kocsiajtót, és
int, hogy szálljak be. Amint elindulunk, tollat és papírt veszek elő a
táskámból.
– Mit csinálsz?
– Házi feladatot adok neked – jelentem ki. – Leírom az öt kedvenc
romantikus regényemet, hogy legyen mivel kezdened.
Nevetnem kell a gondolattól, hogy Ben megírja a történetünket,
ugyanakkor reménykedem is benne, hogy tényleg megteszi. Nem
mindennap mondhatja el magáról az ember lánya, hogy olyan
regényt olvas, ami a szerzővel való kapcsolatán alapszik.
– Remélem, viccesebbre írod a karakteremet, amikor kitalálod. És
nagyobb melleket akarok. Kevesebb hájjal.
– Tökéletes a tested. És a humorod is.
Nem tudom, miért harapok rá belül a számra, mintha szégyellnék
mosolyogni. Mióta szokás zavarba jönni egy bóktól? Talán mindig is
szokás volt, csak még sohasem jöttem annyira zavarba, hogy tudjam.
A könyvlista tetejére odaírom az étterem nevét és a mai dátumot,
ha esetleg elfelejtené.
– Tessék! – dugom be az összehajtogatott papírt a kesztyűtartóba.
– Fogj egy másik papírt! – utasít. – Én is adok neked házi
feladatot. Lenne egypár dolog… – gondolkodik csendesen egy
pillanatig.
 – Az első…
Felírom az egyest.
– Gondoskodj róla, hogy az emberek nevessenek rajtad. Legalább
heti egyszer.
– Azt akarod, hogy minden héten elmenjek egy meghallgatásra? –
gúnyolódom.
– Ameddig nem kapsz egy olyan szerepet, amit szeretnél, igen –
bólint. – A második: randiznod kell. Korábban azt mondtad, hogy én
voltam az első srác, akit felengedtél magadhoz. Ez nem elegendő
tapasztalat egy korodbeli lánynak, pláne akkor nem, ha kettőnkre
akarok építeni egy romantikus regényt. Kicsit több gyötrődés kell
nekünk. Menj el legalább öt randira, mire újra látlak.
– Ötre?
Megőrült! Pont öttel több lenne, mint amennyire terveztem
elmenni.
– És azt akarom, hogy legalább kettőn csókolózz.
Hitetlenkedve meredek rá.
– Írd le, Fallon! – biccent a kezemben lévő papír felé. – Ez a
harmadik feladat: csókolózz két sráccal!
– Most azt fogod mondani, hogy a negyedik feladat találni
magamnak egy stricit?
– Nem – kacag. – Csak három feladat van. Nevettesd ki magad
heti egyszer, menj el öt randira, és csókolózz legalább kettőn!
Pofonegyszerű.
– Neked talán.
Leírom a hülye feladatait, aztán elteszem a táskámba az
összehajtogatott papírt.
– Mi legyen a közösségi médiával? Szabad egymás után
kémkednünk a Facebookon?
Basszus! Erre nem gondoltam, habár nem igazán használtam a
közösségi médiát az elmúlt két év alatt.
 – Letiltjuk egymást – nyúlok oda, hogy felkapjam Ben telefonját.
Így nem tudunk csalni.
Felmordul, mintha ezzel keresztülhúztam volna a számításait.
Mindkettőnk telefonján kikeresem a másik profiljait, és letiltom
mindenhol, ahol csak eszembe jut. Miután végeztem ezzel,
visszaadom neki a mobilját, a sajátomról pedig felhívom anyát.
Volt ma vele egy nagyon korai reggelim, mielőtt elindult dolgozni.
Ez a reggeli volt egyben a búcsúzkodás is. Két napra elment Santa
Barbarába, ezért volt úgy, hogy Amber hoz ki a reptérre.
– Szia – szólok bele, amikor felveszi.
– Szia, kicsim. Már a reptéren vagy?
– Majdnem. Írni fogok, amint landolok New Yorkban, de úgyis
aludni fogsz.
– Fallon, az anyák nem alszanak, amikor a gyerekeik nyolcezer
kilométer per órával száguldanak az egekben – nevet anya. –
Bekapcsolva hagyom a telefonomat, úgyhogy jobban teszed, ha
tényleg írsz, amint landolsz.
– Meglesz, megígérem.
Ben vet rám egy pillantást a szeme sarkából. Biztos kíváncsi, hogy
kivel beszélek.
– Fallon, nagyon örülök neki, hogy ezt csinálod – folytatja anya. –
De figyelmeztetlek, hogy talán nagyon fogsz nekem hiányozni, és
lehet, hogy szomorúnak fogod hallani a hangomat, amikor hívsz. De
kérlek, ne legyen honvágyad! Rendben leszek. Megígérem. Szomorú
vagyok, hogy nem láthatlak olyan gyakran, viszont boldogabbá tesz,
hogy megteszed ezt a lépést. Megígérem, hogy nem beszélek erről
többet. Szeretlek, büszke vagyok rád, és holnap beszélünk.
– Én is szeretlek, anya.
Amikor leteszem a telefont, rajtakapom Bent, hogy megint engem
bámul.
– Nem hiszem el, hogy még nem mutattál be az anyukádnak –
méltatlankodik. – Már tíz órája járunk. Ha nem mutatsz be
hamarosan, meg fogok sértődni.
 Nevetve süllyesztem a telefont a táskámba. Odanyúl, és megfogja a
kezemet, hogy egész úton így maradjunk a reptérig.
Az út további részében nagyjából csendben vagyunk. Azon kívül,
hogy megkérdezi a járat adatait, csak annyit mond, hogy
„megérkeztünk”.
Ahelyett, hogy a reményeimnek megfelelően behajtana a fedett
parkolóba, abba a sávba sorol be, ahol csak egy pillanatra állhat meg,
hogy kitegyen. Szánalmasnak érzem, hogy csalódott vagyok, amiért
nem ajánlja fel, hogy bekísér, hiszen elhozott egészen a reptérig. Nem
lehetek túl mohó.
Kiveszi a két bőröndöt a csomagtartóból, én pedig felkapom a
táskámat és a fedélzeti poggyászomat az ülésről. Becsukja a
csomagtartót, aztán odasétál hozzám.
– Jó utat! – nyom egy puszit az arcomra egy röpke ölelés
kíséretében. Bólintok, mire ő visszamegy a kocsihoz.
– November 9.! Ne feledd!
Mosolyogva integetek, de belül össze vagyok zavarodva, és
csalódott is vagyok az érzelemmentes búcsúzásától.
Talán jobb is így. Igazából rettegtem, amiért végig kell néznem,
hogy elhajt, de ez a nem könyvbe illő búcsú valahogy megkönnyítette
egy kicsit. Lehet, hogy azért, mert felhúzott vele.
Veszek egy mély lélegzetet, és elhessegetem a gondolatot,
miközben a távolodó kocsiját figyelem. Fogom a bőröndjeimet, hogy
elinduljak befelé. Nem sok időm maradt a felszállásig. A kései óra
ellenére még nyüzsög a reptér, ezért a tömegen átszlalomozva jutok
el az egyik pultig. Kinyomtatom a beszállókártyámat, feladom a
csomagjaimat, és haladok a biztonsági ellenőrzés felé.
Próbálok nem gondolni arra, hogy mit csinálok. Hogy mindjárt
elköltözöm onnan, ahol leéltem az egész eddigi életemet – egy olyan
városba, ahol egyáltalán nem ismerek senkit. A gondolattól
legszívesebben hívnék egy taxit, és visszamennék a lakásba, de nem
teszem.
Ezt kell tennem.
 Rá kell vennem magam, hogy megteremtsem az életemet, mielőtt
felemészt az az élet, amit nem élek.
A biztonsági ellenőrzésnél sorban állva előveszem a táskámból a
jogosítványomat, hogy majd felmutassam. Öten vannak előttem.
Öt ember elég időt jelent ahhoz, hogy lebeszéljem magam a New
Yorkba költözésről, ezért behunyom a szemem, és felidézek mindent,
ami izgalommal tölt el abban a városban. A hot dog árusok. A
Broadway. A Times Square. A Hell’s Kitchen. A Szabadság-szobor. A
Modern Művészetek Múzeuma. A Central Park.
– Faaalllooon!
Kipattan a szemem.
Megfordulva látom, hogy Ben a forgóajtónál áll. Futni kezd felém.
Lassított felvételként.
A szám elé kapom a kezem. Próbálok nem nevetni, ahogy lassan
kinyújtja a karját, mintha értem nyúlna.
– Neee meeeenj méééééég! – kiabálja lassan átvágva a tömegen.
Mindenfelé megállnak az emberek, hogy lássák, mi ez a csődület.
Legszívesebben helyben elásnám magam, de túlságosan röhögök
ahhoz, hogy érdekeljen, mennyire zavarba ejtő ez.
Mi a jó eget csinál?
Amikor egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre odaér hozzám,
szélesen elvigyorodik.
– Nem hitted el igazából, hogy csak úgy kiteszlek és otthagylak,
ugye?
Vállat vonok, mert pontosan ezt hittem.
– Ennél jobban is ismerhetnéd a saját pasidat – fogja két tenyere
közé az arcomat. – Kellett egy kis gyötrődést keltenem, hogy
megpróbálhassam ezt a csókot tízesre – tapasztja a száját az
enyémre. Olyan szenvedéllyel csókol, hogy mindenről
megfeledkezem. Mindenről. Elfelejtem, hol vagyok. Elfelejtem, ki
vagyok. Itt ez a srác, én egy lány vagyok, csókolózunk, és a bizsergés
a gyomromban meg a bőrömön, és a keze a hajamban, és elnehezül a
karom, és most belemosolyog az ajkamba.
Pislogva kinyitom a szememet. Nem is tudtam, hogy egy csóktól
pislogva kinyílhat az ember szeme. De kinyílhat, és az enyém ki is
nyílt.
– Tízes skálán? – kérdezi.
Forog velem a világ, ezért gyorsan veszek egy mély lélegzetet, és
igyekszem nem imbolyogni.
– Kilences. Abszolút egy erős kilences.
– Elfogadom – von vállat. – De jövőre tizenegyes leszek.
Megígérem – nyom egy puszit a homlokomra, aztán elenged.
Hátrálva elindul, én pedig ráeszmélek, hogy a közelben mindenki
minket bámul. Teszek rá, nem tehetek róla. Mielőtt elérné a
forgóajtót, tölcsért csinál a kezéből, és elkiáltja magát:
– Remélem, egész New York állam rajtad fog röhögni!
Szerintem még sohasem mosolyogtam ennyire. Felemelem a
kezem, hogy integessek neki, ahogy eltűnik.
Igazából tízes volt.
 A második november
9.

Az ő könnyei s az én lelkem: párhuzamos életet élnek.

Rohanás, fájdalom, égedelem.
Újra és újra ismételve.
Az ő könnyei s az én lelkem: párhuzamos életet élnek.
– BENTON JAMES KESSLER
Ben

Amikor egy emlék fogva tart

Oly sötét és távoli
Hogy nyomorúság uralkodik rajtad
Végigkíséri a napodat.
Bár alig állsz a lábadon
És nem ismered az utat
Én mindig ott leszek
Amikor rosszul érzed magad.

HARMADIKOS KOROMBAN ÍRTAM EZT A SZAR VERSET. Az első dolog, amit

megmutattam életemben bárkinek is.
Igazából szerintem én nem is mutattam meg senkinek. Anyám
találta meg a szobámban, így tanultam meg tiszteletben tartani a
magánélet szépségét. Ő megmutatta az egész családnak, és elérte,
hogy soha többé ne akarjam megosztani a munkáimat senkivel.
Most már tudom, hogy anyám nem megszégyeníteni akart engem.
Csak büszke volt rám. De még mindig nem mutatom meg senkinek,
amit írok. Szinte olyan lenne, mint hangosan kimondani minden
gondolatot. Van, ami egyszerűen nem közönség elé való.
És nem tudom, hogyan magyarázzam el ezt Fallonnak. A tavalyi
megállapodásunk alapján feltételezi, hogy olyan regényt írok, amit
egy napon majd elolvashat. És bármennyire is állítja, hogy ez nyilván
csak fikció, minden egyes mondat, amit az elmúlt egy évben leírtam,
igazabb, mint amit valaha is hangosan bevallottam. Remélem, a mai
nap után elkezdhetem átírni, hogy adjak neki valami olvasnivalót, de
az elmúlt egy évben tulajdonképpen terápia volt a számomra, hogy
megírtam az elcseszett életemet.
 Bár lefoglalt az iskola és az, amit már az „írásterápiámnak” hívok,
mégis találtam időt, hogy elvégezzem a tőle kapott házi feladatot. És
utána még valamicskét. Huszonhat romantikus regényt olvastam el,
pedig közülük csak ötöt ajánlott Fallon. Elfelejtette viszont említeni,
hogy az ajánlottak közül kettő egy-egy sorozat nyitókötete, így
természetesen el kellett olvasnom a sorozatokat is.
Eddigi „kutatásom” konklúziójaként megállapítottam, hogy
Fallonnak teljesen igaza van. A könyves csókok nem pont olyanok,
mint a valódiak. Valahányszor csókjelenetet olvastam ezekben a
regényekben, összerezzentem, mert eszembe jutott a néhány
alkalom, amikor tavaly megcsókolhattam Fallont. Egyáltalán nem
voltak könyvbe illőek, és bár az elmúlt egy évben sokat olvastam, még
mindig nem vagyok biztos benne, mitől lesz könyvbe illő egy csók.
Annyit viszont tudok, hogy jobbat érdemelt annál, mint amit tőlem
kapott.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy senkivel sem csókolóztam
tavaly november óta. Találkozgattam néhányszor lányokkal. Fallon
viccesen azt kérte, hogy minden lányt hozzá hasonlítsak… teljesült a
kívánsága. Mert pontosan ez történt mindkét lánnyal, akiket
megcsókoltam. Egyikük közel sem volt annyira vicces, mint Fallon. A
másik túlságosan saját magával volt elfoglalva. És egyiküknek sem
volt jó zenei ízlése, de ez nem számít, mert fogalmam sincs, hogy
Fallon milyen zenét szeret.
Kitaláltam valamit direkt a mai napra. Összeírtam egy listát
azokról a dolgokról, amiket tudnom kell, hogy dolgozhassak az igazi
regényen, amit megígértem neki. Ám úgy tűnik, hogy az összes
kérdés megválaszolatlanul fog maradni, mint ahogy a romantikus
regények tanulmányozásával és az első közös november 9-énknek a
megírásával telt elmúlt egy év is hiábavaló volt.
Mert nem jött el.
Megint ránézek az órára, hogy biztosan ugyanazt az időt mutatja-e,
mint a mobilom. Ugyanazt.
Előveszem a házi feladatos cetlit, hogy biztosan jól értettem-e az
időpontot. Jól.
 Körülnézek, hogy biztosan ugyanabban az étteremben vagyok-e,
ahol tavaly megismerkedtünk. Ugyanabban.
Tudom, mert nemrég volt ugyan tulajdonosváltás, és a neve is
megváltozott, de attól még ugyanaz az épület ugyanazzal a címmel és
ugyanazokkal az ételekkel.
Szóval… hol a fenében vagy, Fallon?
Már majdnem két órája késik. A pincérnő négyszer töltötte újra a
poharamat. Öt pohár víz két óra alatt sok a hólyagomnak, de még
adok magamnak egy félórát, mielőtt kimegyek a mosdóba, mert
aggaszt, hogy ha nem ülök itt, amikor megérkezik, azt fogja hinni,
hogy nem jöttem el, és lelép.
– Bocsánat!
Azonnal felgyorsul a szívverésem a szó hallatán, és felkapom a
fejemet. De… ő nem Fallon.
Máris lelohad a lelkesedésem.
– Te vagy Ben? – kérdezi a lány. Van rajta névtábla: Tallie. Tallie
Pinkberry-s névtáblát hord. Honnan tudja Tallie a nevemet?
– Igen, Ben vagyok.
A lány kifújja magát, és a névtáblájára mutat.
– Itt dolgozom az utcában. Egy lány keres telefonon, és azt
mondja, vészhelyzet van.
Fallon!
Magamat is meglepem, milyen gyorsan kint termek a bokszból és
az ajtón. Végigrohanok az utcán a Pinkberry-ig, ahová nagy
lendülettel nyitok be. A srác a pult mögött furcsán néz rám, és hátrál
egy lépést. Lihegve kapkodok levegőért, de rámutatok a telefonra a
háta mögött.
– Valaki engem keres?
A srác fogja a telefont, megnyom egy gombot, és átadja a kagylót.
– Halló? Fallon? Jól vagy?
Nem hallom rögtön a hangját, de pusztán a sóhajából is tudom,
hogy ő az.
 – Ben! Jaj, hála istennek, hogy még ott vagy! Annyira sajnálom!
Késik a gépem, és próbáltam hívni az éttermet, csak nem él a
számuk, aztán kezdődött a beszállás a gépre. Végül megtaláltam a
számot, mire földet értem, és próbáltam hívni párszor, de folyton
foglalt volt, így nem tudtam, mit csináljak. Épp egy taxiban vagyok,
és nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyire elkéstem, de sehogy sem
tudtam kapcsolatba lépni veled.
Fogalmam sem volt, hogy ennyi levegőt vissza bír tartani a tüdőm.
Kifújom magam. Egyszerre vagyok miatta megkönnyebbült és
csalódott, de teljesen feltüzelt, hogy tényleg itt van. Emlékezett rá,
eljött, és tényleg ezt csináljuk. Mit számít, hogy most már tudja: két
órával később is ott vártam rá az étteremben…
– Ben?
– Itt vagyok – szólalok meg végül. – Minden oké, csak örülök, hogy
ideértél. De talán gyorsabb lesz, ha nálam találkozunk, mert
rémálom errefelé a forgalom.
Megkérdezi a címemet, én pedig megadom neki.
– Oké. Nemsokára találkozunk – mondja félősen.
– Igen, ott leszek.
– Ja, várj! Ööö… Ben. Igazából azt mondtam a lánynak, aki felvette
a telefont, hogy adsz neki egy húszdollárost, ha átadja neked az
üzenetet. Bocsi emiatt. Csak olyan volt, mintha nem akarná
megcsinálni, úgyhogy meg kellett vesztegetnem.
– Semmi baj – nevetek. – Nemsokára találkozunk.
Elköszönünk, aztán visszaadom a telefont Tallie-nak, aki most már
a kassza mögött áll. Nyújtja a kezét a húszasért. Előveszem a
tárcámat, és odaadom neki.
– Tízszer ennyit is kifizettem volna ezért a hívásért.

•••

Fel-alá járkálok a ház előtt.

 Mit művelek?
Annyiféle szempontból nem stimmel ez! Alig ismerem a csajt.
Mindössze néhány órát töltöttünk együtt, erre én bevállalom, hogy
írok róla egy könyvet? Azaz rólunk? Mi van, ha most még csak nem is
tudunk egymásra hangolódni? Lehet, hogy tavaly csak egy mániás
epizódban voltam, ami kivételes nyitottságot és jó hangulatot idézett
elő nálam. Talán egyáltalán nem is vicces. Lehet, hogy egy hárpia.
Talán stresszes lesz a késés miatt, és az is lehet, hogy nem is akar itt
lenni.
Elvégre ki csinál ilyet? Miféle épeszű ember szelné át az országot
egy napra valakiért, akit alig ismer?
Biztos nem sokan. Én viszont habozás nélkül felültem volna ma
egy gépre, ha New Yorkba beszéltük volna meg a találkozót.
Éppen megdörzsölöm az arcomat, amikor a taxi befordul a sarkon.
Próbálom szuggerálni magamban, hogy elhiggyem: ez az egész
teljesen normális. Nem őrültség. Nem elköteleződés. Barátok
vagyunk. A barátok is átszelik az országot, hogy együtt tölthessék az
időt.
Várjunk! Tényleg barátok vagyunk? Még csak nem is
kommunikálunk, úgyhogy valószínűleg azt sem állíthatnánk, hogy
ismerősök lennénk.
A taxi most már felkanyarodik a kocsifeljáróra.
Bakker, szedd már össze magad, Kessler!
Megáll a kocsi.
Nyílik a hátsó ajtó.
Az ajtónál kéne várnom. Béna, hogy ilyen messze vagyok.
A taxi felé tartok, amikor elkezd kikászálódni.
Kérlek, legyél ugyanaz a Fallon, akit megismertem tavaly!
Megragadom a kilincset, hogy még jobban kitárjam az ajtót.
Próbálok lazának tűnni – leplezni, hogy ideges vagyok. Vagy ami még
rosszabb: izgatott. Elég romantikus regényt tanulmányoztam ahhoz,
hogy tudjam: a lányok szeretik, ha a srác egy kicsit tartózkodó.
Olvastam valahol, hogy az ilyen pasikat alfahímnek hívják.
Legyél paraszt, Kessler! Csak egy picit. Meg tudod csinálni.
Kiszáll a kocsiból, és most olyan érzésem van, mint a filmeknél.
Lassított felvétel minden. Nem olyan lassított felvétel, mint az én
verzióm. Ez sokkal méltóságteljesebb. A szél felkapja a fürtjeit, így a
haja az arcában köt ki. Felemeli a kezét, hogy félresöpörje a haját, és
ekkor veszem észre, hogy mekkora változást hozhat egy év.
Megváltozott. Rövidebb a haja. Van frufruja. Rövid ujjú felső van
rajta, pedig tavaly bevallotta, hogy addig sohasem vett fel olyat.
Tetőtől talpig tele van önbizalommal.
A legszexibb látvány, amivel dolgom volt valaha.
– Szia – üdvözöl. A háta mögé nyúlok, hogy becsukjam az ajtót.
Boldognak tűnik, hogy lát, én pedig már csak emiatt is
visszamosolygok rá.
Ennyit arról, hogy eljátszom a tartózkodót.
A gyakorlás ellenére kereken nulla másodpercig élt az alfahím
alteregóm.
Kifújom az egy éve visszatartott levegőt, teszek felé egy lépést, és a
lehető legőszintébb öleléssel vonom magamhoz, amit valaha is adtam
bárkinek. A tarkójára teszem a tenyeremet, hogy közelebb húzzam,
miközben magamba szívom a friss téli illatát. Azonnal körém fonja
mindkét karját, és belefúrja az arcát a vállamba. Érzem, hogy
felszakad belőle egy sóhaj.
Így állunk, ameddig a taxi ki nem tolat a kocsifeljáróról, majd el
nem tűnik a sarkon.
Sőt, még akkor sem engedjük el egymást.
Ökölbe szorult kezekkel szorongatja az ingem hátulját, én pedig
próbálom valamennyire leplezni, hogy talán egy kicsit túlságosan is
odavagyok az új frizurájáért. Puhább, egyenesebb, világosabb, üdébb.
Bakker, ez már fáj!
Megint.
 Miért ő az egyetlen, akitől így megvonaglok? Belesóhajt a
nyakamba, mire kis híján eltolom magamtól, mert a fenébe is, ez
már túl sok. Nem tudom, mi zavar jobban. A tény, hogy mintha
pontosan ott folytatnánk, ahol tavaly abbahagytuk, vagy hogy a
tavalyi alkalom mégsem véletlen mázli volt. Őszintén szólva
szerintem az utóbbi. Mert úgy kellett leélnem az elmúlt egy évet,
hogy minden percben ő járt a fejemben, és nem tudtam, láthatom-e
újra valaha. Most pedig, hogy már tudom: ő is követi az eszement
tervemet az évenkénti randiról, már látom magam előtt az újabb
hosszú évnyi szenvedést.
Máris rettegek a pillanattól, amikor elmegy, pedig még csak most
érkezett.
Felemeli a fejét a vállamról, és felnéz rám. Félresimítom a
frufruját, hogy jobban lássam az arcát. Annak ellenére, hogy milyen
kétségbeesettnek hangzott a telefonban, most már teljesen nyugodt.
– Szia, Fallon, a változó!
– Helló, Ben, az író! – mosolyodik el még szélesebben. – Miért
vágsz olyan arcot, mintha fájna valami?
Próbálok mosolyogni, de biztosra veszem, hogy az arckifejezésem
most nem valami vonzó.
– Mert nagyon fáj, hogy nincs rajtad a szám.
– Akármennyire is akarom, hogy rajtam legyen a szád,
figyelmeztetnem kell téged: egy üdvözlő csók valószínűleg csak hatos
lesz.
Tizenegyest ígértem neki. Vámom kell.
– Gyere! Menjünk be, hogy kideríthessem, milyen színű bugyi van
rajtad.
Felcsendül az az ismerős nevetése, ahogy kézen fogva elindulok
vele a ház felé. Máris látom, hogy nincs miért aggódnom. Ugyanaz a
Fallon, akire tavalyról emlékszem. Talán egy kicsit még jobb is.
Szóval… ez esetleg azt jelenti, hogy csak aggodalomra van okom.
Fallon

NEM ERRE SZÁMÍTOTTAM, AMIKOR AZT MONDTA, hogy találkozzunk nála.

Leginkább egy lakásra számítottam, de ez egy elég modern kétszintes
ház. Mármint egy kertes ház. Becsukja mögöttem a bejárati ajtót, és a
lépcső felé indul. A nyomában haladok.
– Nem hoztál bőröndöt? – kérdezi.
Nem akarok arra gondolni, hogy valójában milyen kevés időt fogok
itt tölteni.
– Ma este repülök vissza.
– Ma este? – áll meg a lépcsőn velem szembefordulva. – Még csak
éjszakára sem maradsz itt Kaliforniában?
– Nem lehet – rázom a fejemet. – Reggel nyolcra New Yorkban
kell lennem. Tíz harminckor indul a gépem.
– Több mint öt óra az út – állapítja meg aggodalmaskodva. – Az
időeltolódást is figyelembe véve csak reggel hat után érsz haza.
– Majd alszom a gépen.
– Nem tetszik ez nekem – szorul össze a szája. – Hívnod kellett
volna. Változtathattunk volna a dátumon, vagy ilyesmi.
– Nem tudom a számodat. Amúgy is, az tönkretette volna az egész
könyved alapötletét. November 9. vagy semmi, nem emlékszel?
Mintha lefelé görbülne a szája, pedig tényleg előttem van, hogy ő
találta ki ezt a szabályt.
– Ne haragudj, hogy késtem! Hat óránk maradt, mielőtt el kell
indulnom a reptérre.
– Öt és fél – pontosít. Továbbmegy a lépcsőn. Követem a
szobájába, de most már úgy érzem, hogy kiakadt miattam. Tudom,
valószínűleg lett volna kibúvó, hogy ne kelljen ugyanazon a napon
oda-vissza repülni, de őszintén szólva abban sem voltam biztos, hogy
egyáltalán eljön. Eszembe jutott, hogy talán folyton eszelősen
spontán napokat szokott együtt tölteni kamubarátnőkkel, és még
csak nem is emlékszik rám. Arra gondoltam, nem szégyellném
magam annyira, ha néhány óra múlva egyenesen visszaszállhatnék a
repülőre, és úgy tehetnék, mintha az egész meg sem történt volna.
De nemcsak hogy eljött, hanem még várt is rám két órát.
Két órát.
Hihetetlenül jólesik. Én biztos feladtam volna egy óra után, mert
azt hittem volna, hogy felültetett.
Ben kinyitja az ajtót, és int, hogy menjek előre. Rám mosolyog,
ahogy belépek a szobájába, de mintha erőltetett lenne a mosolya.
Semmi joga nincs kiakadni rám. Megállapodtunk, hogy ma
találkozunk, és igen, késtem, de eljöttem. Megfordulok, és csípőre
teszem a kezemet, hogy megvédjem magam, ha még egy szót szól a
kevés idő miatt. Becsukja az ajtót, nekidől, ám ahelyett, hogy megint
felhozná a témát, elkezdi lerúgni a cipőjét. Már nyoma sincs az arcán
csalódottságnak, igazából… nem is tudom… boldognak látszik.
Amint lekerül róla a cipő, gyorsan odalép hozzám és ellök.
Felsikkantva hanyatt esek, de mielőtt megijedhetnék, háttal egy
felhőn landolok. Vagy ágyon. Akármi is ez, a legkényelmesebb dolog,
amin feküdtem valaha.
Gúnyos félmosollyal és csillogó szemmel lép előre.
– Helyezzük magunkat kényelembe! Sok a megbeszélnivalónk.
A két lábam közé állva felemeli az egyiket, hogy levegye a cipőmet.
Csak egy lapos talpú, ami könnyen lejön. Ahelyett viszont, hogy
rögtön elengedné a lábamat, lassan végighúzza rajta a kezét, úgy
ereszti le az ágyra.
El is felejtettem, milyen forróság van Kaliforniában. Nagyon be
kéne kapcsolnia a légkondit.
Felemeli a másik lábamat, hogy ugyanúgy levegye a másik cipőmet
is, kínzó lassúsággal végigsimítva, végig vigyorogva.
 A tengerszintfeletti magasság is más itt, mint New Yorkban?
Istenem, alig kapok levegőt ebben a szobában!
Amikor már mezítláb vagyok, engem megkerülve helyet foglal az
ágy támlájánál.
– Gyere ide! – mondja.
Hasra fordulok, ő pedig egy párnán fekszik, fejét a kezével
támasztva. Megpaskolja a másik párnát maga mellett.
– Nem harapok.
– Hülye szégyenérzet – kúszom oda, ahol ő van. Lefekszem a
párnára, és szembefordulok vele. – A közös időnk kilencven
százalékát ágyban töltjük.
– Semmi baj nincs ezzel. Imádom a hajadat.
Izgatott bizsergéssel töltenek el a szavai, de úgy mosolygok, mintha
mindennap ezt hallanám.
– Hát köszi.
Csendben nézzük egymást egy darabig. Már kezdtem elfelejteni,
hogy néz ki, de most, hogy itt vagyok mellette, olyan, mintha
sohasem mentem volna el. Kevésbé kamaszos, mint tavaly volt.
Eszembe jut, hogy ha tényleg újra látom jövőre, már úgy fog festeni,
mint egy férfi. Nem mintha bármi különbség lenne egy férfi és egy
tizenkilenc éves között, mert a kettő ugyanaz.
– Nincs sok időnk – szólal meg. – Van egy csomó kérdésem. Meg
kell írnom azt a könyvet, miközben egyáltalán nem tudok rólad
semmit.
Már nyitom a számat, hogy tiltakozzak, mert úgy tűnik, mindent
tud rólam. De aztán mégis becsukom, mert lehet, hogy tényleg nem
tud rólam túl sokat. Csupán egy napot töltöttünk együtt.
– Írtál valamit az idén?
– Írtam – bólint. – Csókolóztál valakivel az idén?
– Csókolóztam – bólintok. – Te?
Vállat von.
– Csókolóztál, Ben?
 – Pár lánnyal – bólint.
Próbálok kibújni a szavainak hatása alól, de mégis mennyi az a
pár?
– És hozzám hasonlítottad mindegyiket?
– Megmondtam neked tavaly, hogy ez abszolút igazságtalan a
nőtársadalom többi tagjával szemben – rázza a fejét. –
Összehasonlíthatatlan vagy.
Annyira örülök, hogy eljöttem ma! Nem érdekel, ha nem alszom
egy hétig, mert már ezért a bókért megérte.
– Mi a helyzet nálad a pasikkal? Elmentél mind az öt randira?
– Csak egy pasi volt – pontosítok. – Megpróbáltam.
Felvonja a szemöldökét, mire azonnal magyarázkodni kezdek.
– Ben, nem várhatod el tőlem, hogy bedobjam magam egy tök
másik államban, miközben még igazából soha nem dobtam be
magam sehol. Idő kell hozzá. Nagyon büszke voltam magamra,
amikor csókolóztam azzal az egy sráccal. Azt hitte, hogy a csókjával
ütött ki annyira, pedig csak annak örültem, hogy kipipáltam az egyik
házi feladatomat.
– Hát, talán egy is jó – nevet. – De ez azt jelenti, hogy idén sokkal
nehezebb lesz a házid.
– Ja, rendben. Akkor a tiéd is. Apropó, bizonyítékot akarok a
készülő könyvedről. Látni valamit, amit te írtál rólunk.
– Nem – vágja rá azonnal.
– Mi? – ülök fel az ágyon. – Nem? Nem mondhatod, hogy írtál
valamit az idén, ha nem bizonyítod be. Mutass nekem valamit!
– Nem szeretem, ha mások is elolvassák, amit írok.
– Komolyan? – nevetek. – Ez olyan, mintha egy operaénekes
visszautasítaná, hogy hang jöjjön ki a torkán a színpadon.
– Egyáltalán nem olyan. Majd hagyom, hogy elolvasd, amikor
elkészülök vele.
– Váratni akarsz négy évig?
 Mosolyra húzódó szájjal bólint.
– Sóhaj – hanyatlok vissza lelkesedésemet veszítve a párnára.
– Kimondtad, hogy „sóhaj”? Hangosan? Ahelyett, hogy tényleg
sóhajtottál volna?
– Szemforgatás.
Nevetve közelebb húzódik hozzám. Most felnézek rá, ő pedig lenéz
rám, ami szipi-szupi lenne, ha nem úgy nézne rám, mintha azt
tervezgetné, hogyan fogja rátapasztani a száját az enyémre.
Eláll a lélegzetem, amikor végighúzza a kezét az államon.
– Hiányoztál, Fallon – suttogja. – Nagyon. És basszus, nem kéne
bevallanom, de megpróbáltam alfahímként viselkedni két
másodpercig, de egyszerűen nem ment. Szóval nem kapsz ma alfa-
Bent. Bocsáss meg!
Hűha! Ő most tényleg…?
Tényleg.
– Ben – szólok rá résnyire szűkült szemekkel. – Te most…
könyvtingelsz velem?
– Könyvtingelek?
– Aha. Amikor egy szexi pasi könyvekről beszélget egy lánnyal.
Olyan, mint a szexting, csak élőben és szex helyett könyvekkel. És
semmi köze az üzenetíráshoz. Oké, szóval egyáltalán nem is olyan,
mint a szexting, a fejemben még értelmesnek tűnt.
Hátraesik a röhögéstől. Közelebb húzódom hozzá, és ahogy fölé
hajolok, ráteszem a kezem a mellkasára.
– Ne hagyd abba! – cukkolom csábító hangon. – Még többet
akarok, Ben! E-könyveket olvastál legutóbb, vagy… egy jó
keményfedelest? – húzom végig lassan a kezemet a mellkasán.
Összekulcsolja az ujjait a tarkójánál, és büszkeség ül ki az arcára.
– Ó, hát keményfedelesek voltak, a jobbik fajtából. Nem tudom,
készen állsz-e rá, de nekem is megvan az E. V. listám. Látnod kéne,
Fallon. Hatalmas…
Felnyögök, de nem vagyok biztos benne, hogy csak játékból.
 – Azt is tudom már, mitől lesz könyvbe illő egy csók – jelenti ki. –
Úgyhogy készülj fel! – könyököl fel megint, és leolvad a mosoly az
arcáról. – De komolyan. Kicsit durva nekem, hogy a női egyedek
ennyire vonzódnak az alfahímekhez, mert én egyáltalán nem olyan
vagyok, mint azok a srácok, akikről olvasni szoktál.
Aha. Te jobb vagy.
– Én soha nem tudnék motort vezetni, vagy poénból verekedni
más fiúkkal. És bármennyit is fantáziáltam arról az elmúlt egy évben,
hogy veled szexelek, szerintem sohasem tudnám kimondani
fapofával, hogy „az enyém vagy”. És mindig is akartam tetkót, de
csak egy kicsit, mert rohadtul nem bírnám a fájdalmat.
Összességében tehát érdekesek voltak a könyvek, ugyanakkor
igencsak hátrányos helyzetűnek éreztem magam miattuk.
Nem mondhatja komolyan!
– Ben! Nem az összes srác ilyen azokban a könyvekben, amiket
olvastam.
– De nyilván bírod a rosszfiúkat, ha szeretsz róluk olvasni –
biccenti oldalra a fejét.
– Nem is igaz – tiltakozom. – Azért tetszenek az olyan könyvek,
mert egyáltalán nem hasonlítanak a saját életemre. Teljesen mások,
mint azok a helyzetek, amikben nekem valaha is részem lesz… hála
istennek! Csak szórakoztatnak. Mert akármennyire is szeretem azt
olvasni, hogy egy fiú közli a lánnyal, hogy az úgy, de úgy
benedvesedett tőle… ha nekem mondana ilyet valaki szex közben,
nem indulnék be tőle. Én megijednék, hogy véletlenül bepisiltem.
Ben nevet.
– Sőt, ha te meg én szexelnénk, és azt mondanád, hogy a tiéd
vagyok, szó szerint kimásznék alólad, felvenném a ruhámat,
kisétálnék a házból, és odahánynék az előkertedbe. Szóval csak azért,
mert szeretek ilyen típusú pasikról olvasni, még nincs szükségem rá,
hogy a hús-vér pasijaim is így viselkedjenek.
– Megtarthatlak? – vigyorog.
Kár, hogy csak viccel.
 – Csak a tiéd vagyok a következő öt órában.
– Mesélj nekem erről a fiúról, akivel csókolóztál – lök hanyatt az
ágyon. A „fiú” szót mintha direkt sértésnek szánná. Tetszik. Ben cuki,
amikor féltékeny. – A csókotok minden részletéről tudnom kell, hogy
mellékszálként beleírhassam a könyvbe.
– Mellékszál? – kérdezem. – Ez azt jelenti, hogy már megvan a
főszál?
– Tehát hogyan ismerkedtetek meg? – folytatja rezzenéstelen
arccal.
– Próbákon.
– Elmentél vele randira?
– Kétszer.
– Miért csak kétszer? Mi történt?
Legszívesebben megint kimondanám hangosan, hogy „sóhaj”. Nem
igazán akarok róla beszélni.
– Nem lett belőle semmi. Komolyan muszáj beszélnünk róla?
– Ja. Ez a megállapodásunk része volt.
– Jó – mordulok fel. – Codynak hívják. Huszonegy éves.
Ugyanahhoz a darabhoz mentünk el meghallgatásra, és jót
beszélgettünk. Elkérte a számomat, megadtam neki.
– Megadtad neki a telefonszámodat? – kérdezi Ben lehangoltan. –
Nekem miért nem adtad meg a telefonszámodat?
– Mert te tényleg tetszel. Mindegy, szóval akkor hétvégén
elmentünk randizni, és csókolóztunk néhányszor. Kedves volt.
Vicces…
– Viccesebb, mint én? – fintorog Ben.
– Neked összehasonlíthatatlan a humorod, Ben. Ne szakíts folyton
félbe! Tehát beleegyeztem, hogy másodszor is randizzak vele.
Felmentünk hozzá, hogy megnézzünk egy filmet. Elkezdtünk
smárolni, és… egyszerűen… képtelen voltam rá.
– Képtelen voltál rá? Mármint arra? Vagy csak arra, hogy smárolj
vele?
 Nem tudom, mi a furcsább. Az, hogy elmesélem Bennek, hogy egy
másik sráccal smároltam, vagy az, hogy tök nyugodtan tudom
elmesélni Bennek, hogy egy másik sráccal smároltam.
Legalábbis eddig a pontig. Most legszívesebben befognám a
számat.
– Képtelen voltam mindkettőre. Mert…
Behunyom a szememet. Nem akarom elmondani neki az igazat,
hogy miért voltam rá képtelen. De ő Ben. Vele mindent meg lehet
beszélni.
– Más volt. Nem tudom. Vele olyan… selejtesnek éreztem magam.
Ben akkorát nyel, hogy hullámzik az ádámcsutkája.
– Fejtsd ki! – parancsolja kimérten. Tetszik, hogy egy kicsit
mintha kiakadt volna, mintha igazából nem akarná hallani, hogy
mással smároltam. Az pedig pláne tetszik, hogy egy kicsit mintha
védelmezni akarna engem.
Szerintem Ben alfább hím, mint ahogy azt hiszi magáról.
Hosszan kifújom a levegőt. Felkészülök az igazság kimondására,
amit tényleg nem kéne megosztanom, de valamiért mégis meg
akarom osztani.
– Tavaly, amikor hozzám értél, olyan… szépnek éreztem magam.
Mintha egyetlen hegem sem lenne. Vagy nem is, rosszul mondtam.
Úgy éreztem, mintha a hegekkel együtt lennék szép. Még soha
életemben nem éreztem olyat, és nem hittem, hogy valaha is fogok
érezni. Szóval amikor Codyval voltam, észrevettem mindent. Hogy
csak az arcom jobb oldalához nyúlt hozzá. Hogy csak a nyakam jobb
oldalát csókolta. Hogy amikor smároltunk, ragaszkodott hozzá, hogy
lekapcsoljuk a villanyt.
Ben megint olyan arcot vág, mintha fájna neki valami, de ezúttal
elég meggyőzően.
– Folytasd! – böki ki nagy nehezen.
– Egyszer csak megpróbálta levenni a melltartómat, és nem
tudtam hagyni. Nem akartam, hogy lássa. Nagyon rendes volt, nem
kérte, hogy folytassuk. Őszintén szólva ez egy kicsit bántott. Igazából
szerettem volna, ha megvigasztal, és látszik rajta, hogy még mindig
akar engem, de kissé megkönnyebbültnek tűnt, úgyhogy leállítottam.
Ben hanyatt dőlve dörzsöli az arcát. Nemsokára visszatér az előbbi
pozíciójához, és lenéz rám.
– Kérlek, soha többé ne állj szóba azzal a rohadt köcsöggel!
Meglepő hév árad a szavaiból.
– Mit nem akartál, hogy lásson? – cirógatja meg az államat a
hüvelykujjával. Sugárzik róla az őszinteség. Én viszont olyan értetlen
arcot vágok, amitől pontosításra kényszerül.
– Azt mondtad, hogy „nem akartam, hogy lássa”. De a felsőd már
nem volt rajtad, tehát látta a hegeket. Mire értetted?
Nyelek egyet. Legszívesebben beletemetném az arcomat egy
párnába. Nem hiszem el, hogy ez feltűnt neki.
Sőt, szerintem tényleg beletemetem az arcomat egy párnába.
– Hagyd abba! – szól rám, amikor próbálom megfogni a párnát.
Visszateszi a fejem alá, és közelebb hajol hozzám. – Én vagyok az,
Fallon. Ne legyél zavarban! Mondd el, mire értetted.
Veszek egy mély lélegzetet abban a reményben, hogy hátha megjön
a bátorságom a válaszhoz, ha több levegő van a tüdőmben. Aztán a
lehető leglassabban fújom ki a levegőt, hogy időt nyerjek, mielőtt
muszáj lenne válaszolnom.
– A bal mellemre – közlöm a lehető leggyorsabban úgy, hogy
közben eltakarom a szemem az alkarommal.
Várom, hogy kérdezősködjön, vagy el akarja mozdítani a karomat,
de nem teszi. Nem hiszem el, hogy ezt elmondtam neki! Még soha
senkinek sem mondtam el, még Ambernek sem. A tűzben ugyanis
nem csak a testem baloldalának nagy része égett meg. Mintha ez
önmagában nem lenne elég büntetés, megsérültem, amikor
próbáltak kihúzni az emeleti ablakon. Szerencsére nem emlékszem
semmire azután, hogy elaludtam aznap este, és azelőtt, hogy
magamhoz tértem a kórházban.
A hegek viszont mindennap emlékeztetnek. Leginkább a bal
mellem látta kárát. Nem vagyok hülye: tudom, hogy a srácok szerint
a melleknek szépeknek és szimmetrikusaknak kell lenniük. Az én
melleim nem olyanok.
Érzem, hogy Ben megfogja a csuklómat, és elhúzza a szemem elől a
karomat. Gyengéden ráteszi a tenyerét az arcomra.
– Miért zavarna téged, ha valaki meglátná? A hegek miatt?
Bólintok, de aztán megrázom a fejemet.
– Ez annyira ciki, Ben!
– Nekem nem – jelenti ki. – És baromi fix, hogy neked sem kéne,
hogy az legyen. Láttalak már felső nélkül, emlékszel? Ahogy így
felidézem, elég pazar látvány volt.
– Felső nélkül már láttál, de melltartó nélkül is látnod kéne. Akkor
megértenéd.
– Oké – könyököl fel azonnal.
– Ez nem felajánlás volt – meredek rá hitetlenkedve.
– De én látni akarom.
Megrázom a fejem. Még nevetek is, mert rohadtul nem létezik,
hogy csak úgy előkapjam a mellemet, hogy guvaszthassa a szemét
arra a borzalomra.
– Az igazat akarom leírni a könyvben, úgyhogy beszélnem kell a
sérüléseidről. Ezért hagynod kéne, hogy lássam. Majd betudjuk
kutatásnak.
Olyan, mintha ezzel behúzott volna egyet a szívemnek.
– Mi? – kérdezem remegő hangon, mintha mindjárt elsírnám
magam. De nem sírok. Egyelőre. – Hogy érted azt, hogy beszélned
kell erről a könyvben? Tuti nem a hegeimről írsz, ugye?
– Ez hozzátartozik a történetedhez – magyarázza értetlenkedve. –
Persze, hogy beszélek róla.
A két könyökömre támaszkodom, és résnyire szűkült szemekkel
nézek rá.
– Azt akartam, Ben, hogy színezz ki és tegyél széppé! Nem lehet
nyomi a főszereplőd. Senki se akarna vele azonosulni. A
főszereplőnek mindig szépnek kell lennie, és…
 Ben azonnal fölém tornyosul, és befogja a számat a tenyerével.
Vesz egy mély lélegzetet, hogy felkészüljön valamire, ami
valószínűleg veszekedés lesz. Gyorsan kifújja, mire dühösen
megrándul az állkapcsa.
– Ide figyelj! – A kezét végig a számon tartja, nehogy
félbeszakítsam. – Kiakaszt, hogy egy ennyire apró dolognak
megengeded, hogy ilyen óriási szerepet játsszon az életedben. Nem
tehetlek széppé ebben a könyvben, mert az sértés lenne. Te
kicseszettül gyönyörű vagy! És vicces. És csak akkor nem vagyok
éppen elvarázsolva tőled teljesen, amikor sajnálod magad. Mert nem
tudom, hogy rájöttél-e már, de életben vagy, Fallon! Valahányszor
belenézel a tükörbe, semmi jogod utálni, amit látsz. Mert te túlélted,
miközben sokan nem ennyire szerencsések. Úgyhogy mostantól,
amikor eszedbe jutnak a hegeid, nem szabad neheztelned rájuk.
Fogadd el őket, mert óriási szerencséd, hogy láthatod őket. És az a
srác, akinek megengeded, hogy megérintse a hegeidet, jobb, ha
köszönetet mond neked a kiváltságos lehetőségért.
Összeszorul a mellkasom.
Nem kapok levegőt.
Leveszi a kezét a számról, mire levegőért kapkodok. Könnyek
szöknek a szemembe. Önkéntelenül reszketek, ahogy próbálom
visszatartani őket. Ben teljesen rám ereszkedik, és két tenyere közé
fogja a fejemet. Nyom egy puszit a hajamba, majd azt suttogja:
– Megérdemelted, Fallon.
Bólintok, mert igaza van.
Igaza van.
Persze hogy igaza van. Életben vagyok, egészséges vagyok. Igen, a
tűz otthagyta a nyomát a bőrömön, de nem vette el belőlem azt, ami
a legfontosabb. Nem tudott elérni semmit a felszín alatt. Akkor hát
miért bántam úgy magammal, ahogy eddig?
Abba kell hagynom, hogy ezt művelem magammal.
– Csitt – suttogja, miközben megérinti az arcomon a
könnycseppeket a hüvelykujjával. Elárasztanak az érzelmek.
Kiakaszt, hogy egyáltalán feljogosítva érzi magát, hogy így beszéljen
velem. De pont, amiért így beszélt velem, azt kívánom, hogy bárcsak
lennének ajkai a szívemnek, hogy megcsókolhassa Bent. Dühös
vagyok magamra, amiért az elmúlt néhány évben csak magamra
gondoltam. Igen, szívás volt a tűz. Igen, bárcsak meg se történt volna.
Viszont megtörtént, amin már nem tudok változtatni, ezért túl kell
tennem magam rajta.
Nevethetnékem támad, mert mindattól, amit most mondott, olyan,
mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről, és három éve most
először vennék igazából levegőt.
Minden olyan más érzés. Friss. Mintha vibrálna a levegő, és arra
emlékeztetne, hogy szerencsés vagyok, amiért itt lehetek és magamba
szívhatom.
Így is teszek. Veszek egy mély lélegzetet, átölelem Bent, és a
nyakába fúrom a fejemet.
– Köszönöm – suttogom. – Te seggfej.
Érzem, hogy nevet, ezért hátradőlök a párnámra, és hagyom, hogy
tovább törölgesse a könnyeimet.
Úgy néz le rám, mintha szétesve is szép lennék. Nem engedem,
hogy ez megkérdőjeleződjön bennem. Mert tényleg az vagyok.
Szétesve is kicseszettül gyönyörű vagyok, ő pedig szerencsés, hogy
most éppen rajtam lehet.
A mellkasára csúsztatom mindkét kezemet. Az ingén keresztül is
érzem, ahogy zakatol a szíve. Pont olyan hevesen zakatol, mint az
enyém.
Farkasszemet nézünk. Nem kér engedélyt, csak előrehajol, hogy
összeérjenek az ajkaink.
– Fallon, iszonyatosan felhúzol. Meg foglak csókolni, és nem kérek
bocsánatot.
Azzal magának követeli a számat. Forog velem a világ. Olyan,
mintha egész testemben lebegnék, és nem tudom megmozdítani a
karomat. De nem is kell, mert a fejem fölé emeli mindkét kezemet,
összekulcsolt ujjainkat belepréselve a matracba. Olyan érzékien
találkozik a nyelvünk, mintha ugyanúgy csókolna, ahogy rám néz. A
bensőmet is.
Lassan végigcsókolja a nyakamat, amíg odaszegezi a kezemet az
ágyhoz. Nem hagyja, hogy én is viszonozzam az érintését, miközben
felfedezi a testemet. Bárcsak mindennap részem lehetne ebben!
Évente egyszer messze nem elég.
Eltűnik a nyomás a jobb kezemről, ahogy végigcirógatja a karomat,
míg végül a derekamnál köt ki. Szája visszatért az enyémhez, így
megint csókolózunk, miközben lassan a felsőm alá kúszik a tenyere.
Ujjhegyeinek érintése emlékeztet rá, hogy miért gondolok rá minden
este, amikor álomra hajtom a fejem.
– Leveszem a felsődet – közli.
Még csak nem is hezitálok.
Miért nem hezitálok?
Kibújtat a felsőmből, és a háta mögé dobja. Tekintete a mellemre
vándorol, vagyis az azt takaró fekete csipke melltartóra.
Meggyőződésem volt, hogy nem fogja látni ma este. Ördögi vigyorral
húzza végig ujjait a csipkén. Megfogja a jobb mellemet,
hüvelykujjával körüljárva a mellbimbómat fedő részt. Amint
megteszi, összerezzenek. Elég könyvet olvastam ahhoz, hogy tudjam:
a következő mozdulata az lesz, hogy hozzám ér a fehérnemű alatt.
Egész testemben megfeszülök, mert nem hinném, hogy akarom, hogy
levegye a melltartómat. Nem akarom, hogy mindent lásson belőlem.
Soha senki sem látott még belőlem mindent.
– Bébi – simítja végig az ajkait a mellkasomon. – Lazíts, oké?
Megpróbálhatnám, de most már azért vagyok feszült, mert bébinek
szólított, nem pedig azért, mert mindjárt odáig merészkedik,
ameddig még senki.
Mindig egy kicsit bántónak tartottam ezt a becenevet, de amikor ő
mondja, valamiért nagyon is működik.
Beletúrok hátul a hajába, és a bal mellemhez kalauzolom. Nem
tudom, hogyan gyorsultunk kétszázra néhány másodperc alatt. Jaj,
istenem! Lehúzza a melltartóm pántját! Már ott is van a szája,
bejárva a mellem domborulatát, ujjaival pedig egyre lejjebb és lejjebb
húzza a pántot… Lent van.
Érzem a légáramlatot a szabaddá tett melleimen, de túl szorosra
hunytam a szemem ahhoz, hogy lássam az arckifejezését. Az ajkait
viszont érzem, ahogy habozás nélkül végigcsókol, a nyelvét is
használva: szívogat, puszilgat, megmarkol és… élvezi.
– Fallon!
Azt akarja, hogy ránézzek, de sokkal kényelmesebb csukva tartani
a szemem.
– Nyisd ki a szemed, Fallon!
Meg tudom csinálni.
Kinyitom a szemem, így már a plafont bámulom.
Meg tudom csinálni.
Lassan lefelé vándorol a tekintetem, mígnem a szemébe nézek.
– Gyönyörű vagy. Minden porcikád olyan gyönyörű! – nyomja
ajkait a melleim közé, hogy lassan lefelé haladva végighúzza a nyelvét
a hegeimen. Várom, hogy előálljon valami kifogással… hogy
meghátráljon tőlem.
De nem teszi. Helyette felvigyorog rám.
– Jól vagy? Folytathatom?
Az első sugallatom, hogy megrázzam a fejemet, mert nem kéne
akarnom. Valahányszor elképzeltem ezt korábban megtörténni egy
sráccal, tökéletes testtel láttam magam, hegek nélkül. De itt vagyok,
és lefelé bámulok Benre, miközben felfedezi minden egyes olyan
porcikámat, ami szeretném, hogy másmilyen legyen. És tényleg
élvezi.
És… én is.
Bólintok. Talán fel is nyögök megint, mert basszus, milyen szexi,
ahogy kinéz! Attól, hogy én váltottam ki belőle ezt a forró tekintetet,
még kívánatosabbnak érzem magam, mint amikor tökéletesnek
képzeltem a testemet. Most már felfelé halad a csókjaival a
nyakamon, mígnem megint fölém kerekedik. Megfogja a tarkómat,
és lehajtja a fejét.
– Ne haragudj! Nem tudok lassítani, amikor veled vagyok.
De nemcsak hogy lelassítja magát. Hanem teljesen le is áll, mert
kivágódik a szoba ajtaja.
Ben egy szempillantás alatt rám fekszik, hogy eltakarjon, de nem
elég gyors ahhoz, hogy meg ne lássam a lányt, aki tágra nyílt
szemmel áll az ajtóban.
Jaj, istenem! Egy lány. Az ajtóban.
– Ben? – szólal meg.
Szerintem bepánikolok.
– Magunkra hagynál egy kicsit, Jordyn? – kéri Ben hátra sem
nézve.
Gyorsan becsukódik az ajtó.
– Bocsi! – szűrődik át rajta a szabadkozás. – Ó, jaj, annyira
sajnálom!
Nem úgy reagál, mint egy dühös barátnő, amitől
megkönnyebbülök. A zavaromon viszont nem sokat segít.
– Annyira sajnálom! – mondja Ben is. – Fogalmam sem volt, hogy
itthon van – nyom egy gyors puszit a számra, aztán felkel. – Ne
aggódj! Ez sokkal kellemetlenebb neki, mint nekünk.
Visszaveszem a melltartómat, és felülök az ágyban.
– Csak a magad nevében beszélj!
Ben előszedi a felsőmet az ágy lábától, és segít felöltözni. Vigyorog.
– Nem vicces – suttogom.
– Ha ismernéd Jordynt, altkor tudnád, hogy ez hatalmas poén –
kuncog.
Nem áll össze a kép. Rádöbbenek, hogy igazából milyen keveset
tudok Benről.
– A tesód?
 – Napokon belül családtag lesz – válaszolja, miközben belebújik a
cipőjébe. – Hétvégén megy feleségül a bátyámhoz, Kyle-hoz. Itt lesz
az esküvőjük a kertben.
Van egy bátyja?
Rádöbbenek, hogy igazából milyen keveset tudok a családjáról.
– Itt lesz az esküvő? Itt laknak?
– A tesóimmal együtt örököltük a házat, miután anya meghalt –
bólint. – Mindannyian itt élünk, mert rengeteg a hely. A nagyobbik
bátyám viszont sokat utazik, többnyire nincs itthon. Kyle és Jordyn a
legnagyobb hálószobán osztozik odalent.
Nem tudom, miért feltételeztem, hogy Ben egyke. És fogalmam
sem volt róla, hogy az anyukája meghalt. Olyan, mintha ez a srác, aki
nemrég még a mellemet falta, teljesen idegen volna. Biztos látja a
zavart és a szégyenkezést az arcomon, mert közel hajolva bátorítóan
rám mosolyog.
– Nemsokára játszhatunk kérdezz-feleleket, és akkor szinte
mindent tudni fogsz rólam. Az unalmas életemről. De egyelőre
szeretném, ha megismerkednél a leendő sógornőddel – húz fel az
ágyról. Visszaveszem a cipőmet, aztán követem kifelé a szobából. A
lépcső tetejéhez érve megáll, hogy adjon egy nagyon édes és lágy
csókot, majd elindulunk lefelé megkeresni Jordynt.
Írjuk annak a számlájára, hogy becsicskulok a romantikus
regényektől, de meggyőződésem volt, hogy minél látványosabbak a
gesztusok, annál nagyobb a szerelem. Azok a kulcspontok a kedvenc
jeleneteim a könyvek történetvezetésében, amikor a pasi valami nagy
dologgal vall szerelmet a csajnak. Ben előbbi kis csókja viszont olyan
érzést váltott ki belőlem, hogy eszembe jutott: talán átsiklok a
romantikus regények legjobb részei felett. Talán a látványos
gesztusok közel sem számítanak annyira sokat, mint a két főszereplő
közötti apró mozzanatok.
Ettől aztán legszívesebben újraolvasnék mindent, amit olvastam
valaha életemben. Most, hogy megtapasztalom mindezt a való
életben…
 – Annyira sajnálom! – mondja valaki, amint Ben behúz a
konyhába. – Fogalmam sem volt, hogy itthon vagy, és éppen ollót
kerestem, de itthon vagy, és ő egyáltalán nem olló.
Aranyos lány. Alacsonyabb nálam, napszítta szőke a haja, és olyan
az arca, hogy az égvilágon minden érzelem látszik rajta. Mert most
ránézésre is meg tudom állapítani, hogy legszívesebben elsüllyedne.
– Jordyn, ő itt Fallon – int felém Ben.
Integetek, mire Jordyn azonnal átszeli a konyhát, és átölel.
– Örülök, hogy megismerhetlek. Ne legyél zavarban! Tök normális,
hogy Bennek lányok vannak a szobájában.
Ben felé kapom a tekintetemet, aki erre mindkét tenyerét felemeli,
mintha nem tudná, miért hangzott el ez. Én is felemelem mindkét
tenyeremet, de segélykérően, mert Jordyn szorosan kapaszkodik, és
nem tudom, mit kéne csinálnom. Ben megköszörüli a torkát, mire a
lány végre elenged.
– Jaj, istenem! Ez tök hülyén jött ki – tördeli a kezét. – Nem
normális, hogy lányok vannak a szobájában. Egyáltalán nem így
gondoltam. Csak úgy értettem, hogy egyáltalán nincs miért
szégyenkeznünk, hiszen mindannyian felnőtt emberek vagyunk. Nem
arra céloztam, hogy egy lennél a sok közül. Igazából szinte egyáltalán
nem hoz haza senkit, ezért nyitottam be gondolkodás nélkül a
szobájába. Nem is hittem volna, hogy odabent van. Veled. Egy
lánnyal…
Most már fel-alá járkál, és valahányszor megpillantom az arcát,
úgy fest, mint aki mindjárt könnyekben tör ki. Még sohasem láttam
senkit, akire ennyire ráférne egy ölelés, mint most őrá.
Odamegyek hozzá, mire abbahagyja a fel-alá járkálást. Mindkét
vállát megfogom, hogy egy színpadiasan mély lélegzettel kihúzzam
magam. Utánozni kezd, ő is nagy levegőt vesz. Nyugodtan kifújom,
követi a példámat.
– Semmi baj, Jordyn – mosolygok. – Mi tök jól vagyunk Bennel.
Te viszont úgy nézel ki, mintha rád férne egy ital. Vagy tíz.
 Vadul bólogat, aztán a szája elé kapja a kezét, és már folynak is a
könnyei.
Ó, jesszusom! Most mit csináljak? Benre nézek, hogy segítsen, de ő
úgy néz vissza rám, mintha ez teljesen normális viselkedés lenne
Jordyn részéről. Azért odamegy a lányhoz, és szembefordítja
magával.
– Na – igyekszik nyugtatgatni, miközben átöleli. – Mi a baj?
Jordyn a fejét rázva mutat a falon túlra.
– Megjöttek az ültetőkártyák, és rengetegen elírták a neveket. Az
asztaloknak és a székeknek is meg kellett volna érkezniük ma reggel,
de áttették holnapra a kiszállítást, de a holnap nem jó, mert akkor
megyek az utolsó ruhapróbámra, és most itt kell lennem megvárni a
szállítmányt. Anyukám járatát pedig törölték, így nem tud nekem
segíteni befejezni a virágkompozíciókat ma este, és…
– Nyugodj meg! – szakítja félbe Ben. A hűtő felé int, amiben
találok egy fél üveg bort. Töltök Jordynnak egy pohárral, amíg Ben
lenyugtatja. Mikor odaadom a bort, Jordyn már egy bárszéken ül, a
könnyeit törölgetve.
– Köszönöm – veszi el a poharat. – Alapból nem vagyok ennyire
kattant vagy túlérzékeny, de ez életem legborzalmasabb hete. Tudom,
hogy a végén majd megéri, de… soha ne menj férjhez! – néz rám
erőteljesen. – Soha. Hacsak nem mentek Las Vegasba.
Úgy teszek, mintha az eszembe vésném a tanácsát, de a stressz-
szintje már önmagában elég ahhoz, hogy az ember ne várjon egy
esküvőt.
– Várj! – mutat rám. – Fallonnak hívnak? Mint Fallon O’Neilt?
Jaj, ne! Nem túl gyakran ismernek fel a sorozatból, ám ha mégis,
akkor általában a Jordyn korabeli lányok. Olyanok, akik
megszállottan nézték.
– Ugye, nem az a színésznő vagy, aki abban a nyomozós
sorozatban szerepelt?
– De bizony! – karolja át Ben a vállamat, mintha büszke lenne erre
a tényre.
 – Ne már! Mindig néztem azt a műsort! Vagyis hát addig, ameddig
le nem cseréltek arra a csajra, akinek fabatkát sem ér a színészi
játéka.
Jó érzéssel tölt el, amit mondott. Nem tudtam rávenni magam,
hogy nézzem a sorozatot, miután lecseréltek. De nem fogok hazudni:
picit megkönnyebbültem, amikor két évaddal később lekerült a
képernyőről, mert leesett a nézettsége.
– Miért hagytad ott a sorozatot? – érdeklődik. – Ja, várj,
emlékszem! Volt valami sérülésed, igaz? Attól vannak a hegeid?
– Jordyn… – feszül meg rögtön Ben karja a vállamon.
Hálás vagyok, hogy megpróbál közbeavatkozni a kedvemért, de
nehéz megsértődni Jordynra, amikor nyilván csak kíváncsi, és
egyáltalán nem ítélkezik.
– Semmi baj – mondom neki rögtön, amikor látszik rajta, hogy
mindjárt magyarázkodni kezd. – Szerencsétlen baleset volt. Szívás,
hogy ott kellett hagynom a sorozatot. De örülök, hogy túléltem.
Sokkal rosszabb is lehetett volna.
Ben puszit nyom a hajamba. Szerintem azért, mert értékeli, hogy
talán kezdem felfogni a bátorító szavakat, amiket az előbb hallottam
tőle odafent.
Csapódik a bejárati ajtó. A karrieremről szóló beszélgetés helyett
egyszeriben mindenki egy férfihangra figyel.
– Hol van az én kis szukám?
Uramatyám! Remélem, nem ő a vőlegény!
– Megjött Ian – állapítja meg Ben. Kézen fogva a nappaliba vezet.
– Gyere, ismerkedj meg a nagyobbik bátyámmal.
Követem Bent a nappaliba, ahol egy pasas térdel az ajtó előtt, egy
kis fehér kutyát simogatva.
– Itt az én kis szukám – mondja kedvesen a kutyának. Mármint
olyan kedvesen, amennyire ez a mondat kedves lehet.
– Nicsak, kit fújt ide a szél – szólal meg Ben, felhívva magára a
pasi figyelmét.
 Amikor Ian feláll, akkor veszem észre, hogy pilóta egyenruhában
van. Ben azonnal felém int. Nem fogok hazudni, elég kínos új
emberekkel megismerkedni. De Ben családjával megismerkedni… a
cikiség új dimenzióit nyitja meg.
– Ian, ő itt Fallon. Fallon, ő Ian.
Ian rögtön előrelép, hogy kezet rázzon velem. Annyira
hasonlítanak Bennel, hogy muszáj megbámulnom. Olyan határozott
az állkapcsa, mint Bennek. Ugyanolyan a szájuk is, csak Ian kicsit
magasabb és szőke a haja.
– És Fallon a te…
Nem fejezi be a mondatot, Benre vár vele. Ben viszont rám
meredve várja, hogy én fejezzem be.
Mi a fene? Ennyit a mélyvízről.
– Én vagyok Ben… cselekménye?
Ben hangosan felkacag, Ian viszont csak kíváncsian felvonja a
szemöldökét. Így még inkább hasonlít Benre.
– Végre tényleg írsz egy igazi könyvet? – kérdezi Ian.
Ben a szemét forgatva magával húz a lépcső felé.
– Ő nem a cselekményem, hanem a barátnőm, és ma van az
egyéves évfordulónk.
Jordyn már a nappaliban van. Ian mellett áll. Mindketten úgy
néznek Benre, mintha a világ legnagyobb titkát őrizte volna előlük.
– Már egy egész éve jártok? – tudakolja tőlem Jordyn. Mielőtt azt
felelhetném, hogy Ben csak viccel, a lány megadóan égnek emeli a
kezét. – Ben, azt mondtad, hogy nem hozol partnert! Nem rendeltem
elég széket, és jaj, istenem, már biztos túl késő!
Azzal kiviharzik a szobából a szükségtelen telefonhívásért.
– De gonosz vagy! – csapok rá Ben karjára. – Már így is elég
ideges.
Erre csak nevet.
– Oké – mordul fel drámai szemforgatás kíséretében.
 Jordyn után megy, de pont, amikor Ian meg én kettesben
maradnánk a nappaliban, nyílik a bejárati ajtó. Megint. Jesszus,
hány ember fér el ebben a házban?
A következő srác belépve először Iant pillantja meg.
Összeölelkeznek, aztán hátba veregeti Iant.
– Azt mondtad, hogy csak holnap jössz.
– Miles átvette helyettem a mai melót, így hamarabb tudtam jönni
– von vállat Ian. – Holnap állítólag rossz idő lesz, és nem akartam
késni.
– Öregem – válaszolja a tesó, akit még nem ismerek. – Ha elkéstél
volna a próbavacsoráról, Jordyn letépi a…
Elakad a szava, amikor észreveszi, hogy a nappali közepén állok.
Arra számítok, hogy mond valamit, de csak alaposan és gyanakodva
végigmér, mintha nem túl gyakran fogadnának látogatókat. Ian lép
közbe:
– Találkoztál már Ben barátnőjével? – int felém.
A srácnak mit sem változik az arckifejezése, leszámítva egy szinte
észrevétlen szemöldökfelvonást. Gyorsan kihúzza magát, és elindul
felém.
– Kyle Kessler – nyújt kezet. – És te?
– Fallon – felelem kissé ijedten. – Fallon O’Neil.
Iannel és Bennel ellentétben Kyle mintha nem fogadna olyan
szívesen. Nem úgy értem, hogy barátságtalanul fogadna, csak…
egyáltalán nem olyan, mint a testvérei. Komolyabb. Tekintélyt
parancsolóbb. Egy pillanatra látom, hogy az arcom bal felére téved a
tekintete, és felötlik bennem, hogy vajon mit gondol róla, hogy Ben
egy ilyen lányt hozott haza. De aztán eszembe jutnak Ben fenti
szavai, és hogy milyen szerencsés, amiért hazahozhatott olyasvalakit,
mint én. Ahelyett, hogy ösztöneimnek engedelmeskedve hagynám,
hogy a hajam az arcomba omoljon, magabiztosan kihúzom magam.
Kyle akkor ereszti el a kezemet, amikor Ben visszatér a nappaliba.
– Minden rendben Jordynnal – jelenti. Megtorpan, amikor
meglátja Kyle-t. Kissé elkerekedik a szeme, mintha sokkolná a bátyja
látványa, és változást veszek észre a kisugárzásában. Igyekszik
mosollyal leplezni.
– Azt mondtad, csak este jössz haza.
Kyle ledobja a kulcscsomóját a közeli asztalra, majd Benre mutat.
– Beszélnünk kell.
Nem tudom, mit gondoljak Kyle hanglejtéséről. Nem hangzik
kifejezetten dühösnek, de mintha ő sem örülne Bennek.
– Mindjárt jövök – címezi nekem Ben egy bátorító mosoly
kíséretében, és követi Kyle-t a nappaliból kifelé.
Megint kettesben maradunk Iannel. A farmerom zsebébe dugom a
kezem. Nem tudom, mihez kezdjek, amíg Benre várok.
Ian lehajol, hogy ölbe vegye a kis fehér kutyát a lábánál.
– Három napja nem zuhanyoztam. Ott vagyok, ha bárki is kérdezi
– biccent a lépcső felé.
– Oké – nyugtázom. – Örülök, hogy megismertelek, Ian.
– Én is, Fallon – mosolyog rám.
És így már egyedül vagyok. Az utóbbi néhány perc finoman szólva
is különös volt. Ben családja elég… érdekes.
Körülnézek a nappaliban, hátha találok valami nyomot, hogy
kicsoda is valójában Ben.
Fényképek sorakoznak a kandalló párkányán róla és a tesóiról.
Felemelem az egyiket, hogy közelebbről is megnézzem. Most már
nehéz különbséget tenni, de a korábbi fotókon nyilvánvaló, hogy Ben
a pici, Ian pedig a legnagyobb. Fogalmam sincs, hány év lehet
közöttük. Talán kettő vagy három?
Sehol sem látok képeket az anyukájukról. Eltöprengek, vajon
milyen régen halhatott meg, és hogy hol lehet az apjuk. Ben még
egyáltalán nem tett említést róla.
Nagy puffanást hallok a folyosóról. Aggódom, hogy Jordynnel
lehet valami, ezért odaindulok, de rögtön meg is torpanok. Ben háttal
a falhoz préselődik, ahogy Kyle a torkának szorítja az alkarját.
 – Megőrültél? – sziszegi Kyle összeszorított fogakkal. Ben úgy néz
rá, mintha meg akarná ölni, de meg sem próbál visszavágni. Kis híján
elindulok a folyosón, hogy gyorsan leráncigáljam róla Kyle-t, de
ekkor Ben a szeme sarkából megpillant. Kyle észreveszi, hogy valami
felkeltette a figyelmét, és amint meglát, hátrál egy lépést, elengedve
Bent.
Annyira nem értem, mi ez az egész! Kyle köztem és Ben között áll,
egyikünkről a másikunkra néz. Már úgy tűnik, sarkon fordul és
elmegy, de hirtelen megpördül a tengelye körül, és behúz egyet
Bennek a szemét célozva, aki ettől felkenődik a falra.
– Mi a franc? – kiabálok rá. Odasietnék Benhez, de ő felemeli a
kezét, hogy ne közelítsek.
– Semmi baj. Menj fel! Mindjárt megyek én is – takarja el fél
kézzel a szemét. Kyle még mindig ott áll, és úgy fest, mint aki újra
meg akarja ütni. De azonnal meghátrál, amikor Jordyn befordul a
sarkon, hogy megnézze, mi folyik itt. Jordyn döbbenten néz egyik
fiúról a másikra, mintha ez egyáltalán nem lenne jellemző
egyikőjükre sem.
Amitől csak még érthetetlenebb az egész. Nekem nincs
fiútestvérem, ám úgy tudom, hogy a srácok folyton verik egymást.
Jordyn reakcióját elnézve viszont ebben a házban nem ez a szokás.
Úgy tűnik, bármelyik pillanatban újra elsírhatja magát.
– Te most megütötted? – kérdezi Kyle-tól.
Kyle egy pillanatra mintha szégyellné magát, és bocsánatot akarna
kérni. Aztán gyorsan kifújja magát, és odafordul Ben felé.
– Megérdemelted – hátrál ki a folyosóról. – Kicseszettül
megérdemelted!
Ben

A FÜRDŐSZOBÁMBAN A PULTRA TÁMASZKODVA HAGYOM, hogy Fallon vizes

ruhával törölgesse a vért a szemem körül.
Nem hiszem el, hogy Kyle megütött előtte. Nagyon ki vagyok
akadva. Próbálok lenyugodni, de nehezen megy. Pláne, hogy Fallon
így hozzám préselődik a fürdőszobában, ujjhegyeivel érintve az
arcomat.
– Akarsz róla beszélni? – nyúl egy sebtapaszért, és feltépi a
csomagolást.
– Nem.
Rányomja a tapaszt az arcomra, majd kisimítja.
– Aggódnom kéne? – kérdezi, miközben kidobja a papírt a kukába,
és berakja a vizes ruhát a mosdóba.
– Nem, Fallon – fordulok szembe a tükörrel. Megtapogatom a
duzzadt szememet. – Sohasem kell aggódnod, ha rólam van szó.
Vagy ha történetesen Kyle-ról.
Még mindig nem hiszem el, hogy megütött. Még soha életemben
nem ütött meg, pedig volt már egy-két meleg helyzet. Vagy nagyon
stresszes az esküvő miatt, vagy tényleg felhúztam most.
– Elmehetnénk innen? – indítványozom.
– Aha – von vállat. – Hová szeretnél menni?
– Mindegy, ahová te.
– Van egy ötletem – mosolyodik el, amivel máris oldja bennem a
feszültséget.
 •••

– Fázol?
Most kérdezem harmadjára, de mindig nemet mond, pedig
reszket. Magamhoz húzom, és jobban bebugyolálom magunkat a
takaróba.
A tengerpartra akart jönni, bár már majdnem sötét van, és
novembert írunk. Vettünk kaját elvitelre – mexikóit, persze –, amiből
hevenyészett pikniket hozott össze a tőlünk hozott pokrócokkal.
Nagyjából félórája fejeztük be az evést. Azóta csak csevegünk, hogy
többet tudjunk meg egymásról. Annak ellenére, milyen súlyos dolog
történt nemrég, az összes kérdés biztonsági zónán belül volt eddig.
De miután egyikünk sem kérdezett semmit a másiktól már vagy két
perce, talán kifogytunk a csevejből. Vagy az is lehet, hogy a csend
maga a kérdés.
Fogom a kezét a takaró alatt, és csak nézzük a szikláknak csapódó
hullámokat. Egy idő után a vállamra hajtja a fejét.
– Tizenhat éves korom óta nem jártam vízparton – szólal meg.
– Félsz az óceántól?
Felemeli a fejét a vállamról, aztán felhúzza a térdét és átkarolja.
– Régen folyton jöttem. Ha volt egy szabadnapom, itt lehetett
megtalálni engem. De utána jött a tűz, és sokáig tartott a
felépülésem. A kórház meg a gyógytornász között ingáztam. A nap
nem tesz túl jót a bőrnek, amikor az próbál gyógyulni, úgyhogy…
soha többé nem jöttem. Még akkor sem, amikor már oké lett volna a
közvetlen napfény. Már nincs meg az önbizalmam, hogy olyan helyen
mutatkozzak, ahol mindenki a lehető legtöbbet mutatja meg
magából.
Megint elfogytak a szavaim. Utálom, hogy a tűz ennyit elvett az
önbizalmából, de szerintem még mindig fogalmam sincs, hogy
igazából mennyit vett el az életéből.
– Jó újra itt – suttogja.
 Megszorítom a kezét, mert biztos vagyok benne, hogy csak ennyit
akar.
Megint csendben ülünk. Folyton az jár a fejemben, ami Kyle-lal
történt a folyosón. Nem tudom, mennyit hallott belőle Fallon, de még
itt van, úgyhogy nem hallhatott sokat. Viszont olyan, teljesen más
oldaláról ismerte meg Kyle-t, amelyikről soha nem szerettem volna,
hogy megismerje. És ez még enyhe kifejezés. Biztos azt hiszi, hogy
egy seggfej. A néhány perc alapján, aminek a tanúja volt, nem is
hibáztatható érte.
– Negyedikes koromban volt egy nagyobb gyerek, aki folyton
piszkált – mesélem neki. – Reggelente vagy megütött a buszon, vagy
szemétkedett. Hónapokig ez ment, és párszor szó szerint véres orral
szálltam le a buszról.
– Jesszusom!
– Kyle két évvel idősebb nálam. Ő már felsős volt, ami itt, ugye,
másik sulit jelentene, de mi ugyanazzal a busszal jártunk, ugyanabba
a viszonylag kicsi iskolába. Egyik nap, amikor a gyerek a szeme
láttára ütött meg, arra számítottam, hogy Kyle kiáll mellettem. Hogy
szétrúgja a kölyök seggét, mert én vagyok az ő kisöccse. Ez a nagy
tesók dolga. Megvédeni a kisöcsiket az erőszakoskodóktól – nyújtom
ki felsóhajtva a lábamat. – De Kyle csak ült ott és engem bámult.
Egyáltalán nem avatkozott közbe. És amikor hazaértünk, nagyon
dühös voltam rá. Megmondtam neki, hogy nagyobb testvérként az ő
dolga lenne móresre tanítani az erőszakoskodókat. Nevetve annyit
kérdezett: „És abból te mit tanulnál?” Nem tudtam, mit
válaszolhatnék erre, mert abból meg mi a fenét tanulhatok, ha
mindennap szétrúgják a seggemet? Kyle azt mondta: „Mit tanulnál
abból, ha leállítanám ezt az egy erőszakoskodót? Semmit. Ha
közbeavatkoznék, mit nyernél azon túl, hogy megtanulnál másra
hagyatkozni magad helyett? Mindig is lesznek erőszakoskodók, Ben.
Neked kell megtanulnod bánni velük. Meg kell tanulnod, hogy ne
kezdjenek ki veled. De ha megvernék egy random gyereket, abból
rohadtul nem tanulnál semmit.”
– Hallgattál rá? – fordul felém Fallon.
 – Nem – rázom a fejemet. – Bementem sírni a szobámba, mert azt
hittem, hogy csak gonoszkodik. A gyerek utána még hetekig piszkált.
De egyik nap összeállt a kép. Nem tudom, mi történt, de lassan
elkezdtem megvédeni magam. Már nem hagytam, hogy úgy
kikezdjen velem, mint korábban. Már nem mutattam ki a közelében
annyira a félelmemet. És egy idő után, amikor rájött, hogy a
sértegetései nem zavarnak, végül visszavonulót fújt.
Fallon csendben van, de érzem, hogy kíváncsi, miért meséltem el
neki ezt a történetet.
– Jó testvér – folytatom. – Jó ember. Utálom, hogy ilyen oldaláról
ismerted meg ma, mert ez nem ő. Jogosan akadt ki rám, és nem, nem
szeretnék erről beszélni. De a tesóim tényleg jó emberek, csak
tudatni akartam veled.
Elismerően néz rám. Átkarolom a vállát, és magamhoz húzom,
ahogy ledőlök a takaróra. Felnézek a csillagokra. Meglep, hogy
milyen régen vettem szemügyre őket.
– Nekem mindig is tetszett az ötlet, hogy legyen egy testvérem –
feleli. – Tudom, hogy tavaly, amikor apa bejelentette, úgy tettem,
mintha nem örülnék neki, de mindig is akartam egy öcsit vagy egy
kishúgot. De sajnos a nő, aki apám menyasszonya volt, egyáltalán
nem is várt gyereket. Csak azt hitte, hogy apámnak a félig celeb
státusza miatt van pénze. Amikor rájött, hogy igazából csóró,
elhagyta.
Hűha! így már nincs annyira rossz érzésem a saját családi drámám
miatt, aminek a tanúja volt ma.
– Ez szörnyű. Kiborult miatta?
Nem mintha érdekelne, hogy kiborult-e. Az a pasas megérdemli,
hogy visszaüssön rá minden rossz karma, ahogy bánt Fallonnal
tavaly.
– Nem tudom – von vállat. – Anya mesélte. Én tavaly óta még csak
szóba sem álltam vele.
Ettől elszomorodom. Akármekkora köcsög, mégiscsak az apja,
szóval ez biztos fájhat.
 – Mégis milyen ember az, aki terhességet színlel, hogy egy férfit
csapdába ejtsen? Baromi gáz! Bár nagyszerű cselekményszál lenne
egy könyvhöz.
– Ócska és agyonhasznált cselekményszál – nevet bele a
mellkasomba, aztán az állát a karjára támasztva rám mosolyog.
Megvilágítja az arcát a holdfény. Úgy süt le rá, mintha színpadon
lenne.
Apropó…
– Nem meséled el, hogy miféle meghallgatásról beszéltél
korábban? Hol kerestek színészeket?
– A kerületi színházban – olvad le a mosoly az arcáról. – Holnap
lesz az első előadás, úgyhogy reggel ruhapróba. Ezért kell olyan
korán visszaérnem. Nem kaptam főszerepet, és pénz sem jár érte,
viszont szeretem, mert sok színész hozzám fordul tanácsért. Nem
tudom, miért. Talán a sok múltbéli tapasztalatom miatt, de jó érzés.
Jó, hogy nem a lakásban gubbasztok folyton.
Örömmel hallom.
– Mi a helyzet a munkával? – érdeklődöm.
– Rugalmas az időbeosztásom. Még mindig hangoskönyveket
mondok fel, amiért elég pénzt kapok, hogy kifizessem belőle a
számlákat, szóval ez jó. Bár tényleg költöznöm kellett, mert kicsit
necces volt a lakbér, de összességében rendben mennek a dolgok.
Boldog vagyok ott.
– Helyes – simogatom meg a haját. – Boldog vagyok, hogy boldog
vagy ott.
Tényleg az vagyok. De nem fogok hazudni: a lelkem mélyén önző
módon reménykedtem benne, hogy amikor ma találkozunk, azt
mondja, hogy mégsem jött be neki New York. Hogy megint Los
Angelesben él, és rájött, hogy az ötéves szabály hülyeség, és holnap is
látni akar.
– Te dolgozol egyáltalán? – kérdezi. – Nem hiszem el, hogy még
ezt sem tudom rólad. Hagytam, hogy játszadozz a mellemmel,
miközben azt sem tudom, miből élsz.
 – A Kaliforniai Egyetemre járok – válaszolom nevetve. – Nappalis
vagyok és két szakos, így nem sok időm marad a munkára. De nincs
túl sok számlám. Elég pénzem maradt az anyám örökségéből, hogy
megéljek belőle az egyetem alatt, szóval egyelőre működik a dolog.
Szerencsére nem kérdez rá anya halálára. Nem akarnék most erről
beszélni.
– Mi a két szakod?
– Kreatív írás és kommunikáció. Az írók többsége nem túl
szerencsés abban, hogy megéljen a karrierjéből, így akarok
magamnak egy „B” tervet.
– Nincs szükséged „B” tervre, mert néhány éven belül lesz egy
bestseller regényed, amiből kifizetheted a számlákat – mosolyog.
Remélem, ezt nem gondolja komolyan.
– Hogy hívják? – kérdezi.
– Mit hogy hívnak?
– A könyvünknek. Mi lesz a címe?
– November kilencedike.
Figyelem a reakcióját, de az arckifejezése semmit sem árul el arról,
hogy mit gondol a címről. Néhány másodperc múlva ráhajtja a fejét a
mellkasomra, így már nem látom az arcát.
– Nem mondtam el neked tavaly… – folytatja sokkal halkabban. –
De november kilencedike a tűz évfordulója. És így, hogy várhatom,
hogy találkozzak veled, már nem rettegek annyira az évfordulótól,
mint régen. Szóval köszönöm.
Csak levegőt venni jut időm, mert mielőtt válaszolhatnék, közelebb
húzódik, és határozottan rátapasztja a száját az enyémre.
Fallon

– BIZTOS VAGY EBBEN?

Ben bólint, de minden más jel arra mutat, hogy nem biztos.
Félórája még a parton smároltunk. Öt perce csókolóztunk, amikor
hirtelen felült, és bejelentette, hogy akar egy tetoválást.
– Ma este – közölte. – Most rögtön.
Úgyhogy most itt vagyunk. A székben ül a tetoválóművészre várva,
én pedig a falnak dőlve várom, hogy megfutamodjon.
Nem árulja el nekem a tetkó jelentését. A „költői” szót szeretné a
bal csuklójára, egy kottába írva. Nem tudom, miért nem árulja el a
jelentését, de legalább nem a nevem az. Mármint kedvelem a srácot.
Nagyon is. De örökre odavésetni egy lány nevét a bőrödbe… elég
alfahímes dolog egy kapcsolat ennyire korai szakaszában. Pláne
csuklóra. És miért hívtam most ezt egyáltalán kapcsolatnak?
Jaj, istenem! Mi van, ha ezért csináltatja a tetkót? Mi van, ha
próbál keményebb fiúnak látszani? Talán figyelmeztetnem kéne,
hogy rosszul teszi.
Megköszörülöm a torkomat, hogy felkeltsem a figyelmét.
– Ööö… Nem szívesen mondom ezt, Ben, de a „költői” szó nem túl
alfahímes. Igazából pont az ellentéte. Biztos, hogy nem egy koponyát
szeretnél inkább? Vagy valami szögesdrótot? Esetleg valami véreset?
– Ne aggódj, Fallon! – húzódik félmosolyra a szája. – Nem azért
csinálom, hogy lenyűgözzem vele a csajokat.
Nem tudom, miért tetszik nekem annyira ez a válasz. A
tetoválóművész visszatér a szobába, és rámutat a Ben csuklóján
néhány perce előzetesen felrajzolt motívumra.
 – Ha tetszik az elhelyezés, nekilátunk.
A tetoválás most tintával odarajzolva virít a csuklója egyik szélétől
a másikig. Ben bólint, és azt válaszolja a pasinak, hogy készen áll.
– Az ölembe ülhet, hogy elterelje a figyelmemet? – int felém.
A pasi vállat von, maga elé húzza Ben karját, de nem mond
semmit. Amint felmerül bennem, hogy biztos nem érti, mi köze a
kliensének egy olyan lányhoz, aki így néz ki, mint én, Ben kizökkent
az önbizalomhiányos gondolataimból.
– Gyere, tereld el a figyelmemet! – paskolja meg a combját.
Úgy teszek, ahogy mondja, de csak úgy tudok az ölébe ülni, ha
meglovagolom. Legalább farmerban vagyok, ám attól még hülye
érzés így ülnöm egy tetoválószalon közepén. Ben keze megállapodik a
derekamon, és megszorítja. Hallom a tű zümmögését, és ahogy kissé
megváltozik a hangja, ahogy belemélyed a bőrébe. Meg sem rezzen az
arca, leszámítva, hogy kicsit rám mosolyog. Minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy eltereljem a figyelmét, ezért folytatom a parton
elkezdett könnyed beszélgetést.
– Mi a kedvenc színed?
– Malachitzöld.
– Ez elég speciális zöld, de oké – fintorgok.
– Olyan színű a szemed. És véletlenül pont az a kedvenc ásványom
is.
– Van kedvenc ásványod?
– Most már van.
Lenézek, hogy ne lássa, hogy zavaromban mosolygok. Érzem, hogy
megint megszorítja a derekamat. Biztos jobban leköti a figyelmét a
tű, mint én, ezért bedobok egy újabb kérdést.
– Mi a kedvenc ételed?
– A padthai – feleli. – És a tiéd?
– Szusi. Majdnem ugyanaz.
– Közel sem.
 – Mindkettő ázsiai kaja – tiltakozom. – Melyik a kedvenc filmed?
– Ezek unalmas kérdések. Próbálkozz jobban!
Hátrahajtott fejjel bámulom a plafont, miközben gondolkodom.
– Oké, hogy hívták az első barátnődet? – nézek megint a szemébe.
– Brynn Fellows. Tizenhárom éves voltam.
– Úgy emlékszem, mintha Abithát mondtál volna.
– Nagyon jó a memóriád – vigyorog.
– Nem arról van szó, hogy jó a memóriám, Ben – vonom fel
kíváncsian a szemöldököm. – Csak őrülten féltékeny és labilis
vagyok, ha a múltbéli szerelmeidről van szó.
– Abitha volt az első lány, akivel csókolóztam – nevet. – Nem az
első barátnőm. Akkor már tizenöt voltam, és egy évig jártunk.
– Miért szakítottatok?
– Tizenhat évesek voltunk – jelenti ki úgy, mintha ez önmagában
jó érv lenne. Kérdő tekintetemet látva folytatja: – Az ember ezt
csinálja, ha tizenhat évesen jár valakivel. Szakít. És te? Ki volt az első
barátod?
– Igazi vagy kamu?
– Mindegy.
– Te – figyelem közelről a tekintetét, hogy látok-e benne
szánakozást, de inkább csak büszkeséget. – Hány lánnyal feküdtél
már le?
– Erre nem válaszolok – szorítja össze a száját.
– Több mint tíz?
– Nem.
– Kevesebb, mint egy?
– Nem.
– Több mint öt?
– Nem teregetek ki részleteket.
 – Dehogynem – nevetek. – Öt év múlva kiteregeted az egész világ
előtt a könyvedben.
– Négy év – pontosít.
– Mikor van a szülinapod? – faggatom.
– A tiéd mikor?
– Én kérdeztem előbb.
– De mi van, ha idősebb vagy nálam? Az nem lelombozó egy
lánynak? Együtt járni egy fiatalabb sráccal?
– Az nem lelombozó egy srácnak, hogy együtt járjon egy lánnyal,
akinek hegek borítják a fél arcát?
– Fallon! – szorítja meg a csuklómat, határozottan a szemembe
nézve. Úgy ejti ki a nevemet, mintha önmagában is intelem lenne.
– Csak próbáltam viccelni.
– Nem tartom túl viccesnek az önbecsmérlést – közli mosoly
nélkül.
– Csak azért, mert nem te becsmérled magad.
– Július negyedike – görbül felfelé a szája széle. – Minden évben
az egész ország megünnepli a szülinapomat. Elég menő.
– Nekem július 25-e, ami azt jelenti, hogy hivatalosan is idősebb
vagy nálam. Most már nyugodtan kajtathatok utánad anélkül, hogy
rám sütnék, hogy a fiatalabb pasikra bukom.
– Nem kajtathatsz olyasvalaki után, aki már beadta a derekát –
vándorol feljebb a keze a derekamon, majd lassan elkezd simogatni a
hüvelykujjával.
Juj! Csókot érdemel ezért a beszólásért, de fél méterre tőlünk itt
egy pasas tetoválópisztollyal a kezében, és nem vagyok az a fajta lány,
aki nyilvánosan smárolna srácokkal. Úgy tűnik, meghúztam a határt
ott, hogy legfeljebb meglovagolom őket.
– Van valami, amit tudnom kell rólad – közli sokatmondó
pillantással. – Amikor felteszem a kérdést, azt akarom, hogy hosszan
és erősen töprengj a válaszon, mert az talán megtörheti közöttünk a
varázst.
 – Oké, mit kell tudnod? – nyelek nagyot.
Megvonaglik, de csak egy kicsit. Nem tudom, hogy a fájdalom
miatt-e, vagy pedig fél feltenni a kérdést.
– Jó. Ha csak egy zenekart hallgathatnál egész hátralévő
életedben, melyiket választanád és miért?
Azonnal megnyugszom. Ez könnyű. Azt hittem, sokkal mélyebbre
akar ásni annál, mint hogy melyik a kedvenc zenekarom.
– X Ambassadors.
– Sohasem hallottam róluk.
– Én voltam két koncerten – szólal meg a tetováló. Mindketten
ránézünk Bennel, de ő a munkájára figyel.
– Miért múlna a kedvenc zenekaromon a kapcsolatunk? – vonom
fel a szemöldökömet, amikor megint Benre nézek.
– Sok minden kiderül az emberről a zenei ízlése alapján. Biztos az
egyik könyvben olvastam, amit kiadtál nekem. Ha olyan zenekart
mondtál volna, akiket utálok, az nagyon lelombozó lenne.
– Hát még mindig kiderülhet, hogy utálod őket, ha meghallgatod a
zenéjüket, szóval ez még nem tiszta.
– Ebben az esetben soha nem is fogom meghallgatni őket – jelenti
ki magabiztosan.
– Ha rajtam múlik, akkor tényleg nem.
– Mi a kedvenc dalszöveged tőlük? – kérdezi.
– A hangulatomtól függ.
– Jó, akkor éppen most mi a kedvenc dalszöveged?
Egy pillanatra behunyom a szememet, és fejben dúdolni kezdem az
egyik dalt, ameddig oda nem érek az alkalomhoz illő szövegrészhez.
Mosolyogva kinyitom a szememet.
– Olyan káprázatos vagy, mert melletted káprázatosnak érzem
magam.
– Ez tetszik – ül ki halvány mosoly az arcára, aztán megint
megsimogatja a hüvelykujjával a derekamat. Egy darabig csak
bámuljuk egymást. Látom, hogy egyre jobban hullámzik a mellkasa.
Kicsit diadalittassá tesz a tudat, hogy a bőrét karcoló tű ellenére is
ilyen hatással vagyok rá.
Eszembe jut, hogy előredőlve adjak a szájára egy apró puszit, de
mielőtt megtehetném, ismét megszólal a tetoválóművész.
– Kész!
Lekászálódom Ben combjáról, és szemügyre vesszük az elkészült
művet, mielőtt rákerül a kötés. Nagyszerű lett, de még mindig nem
tudom, mit jelent, és miért ma este volt rá szükség, de örülök, hogy
itt lehettem, amikor megcsináltatta.
Feláll és előveszi a pénztárcáját, hogy borravalót adjon a pasinak.
Amikor kézen fogva elindul velem a kocsihoz, lépésről lépésre egyre
nehezebb az út, mert tudom, hogy közelebb visz a következő
búcsúzáshoz.
A reptérre vezető úton végig feszült vagyok. Folyton azt kérdezem
magamtól, hogy ez az új késztetés, hogy nem akarok felszállni a New
Yorkba tartó gépre, vajon a Ben iránti érzéseim következménye, vagy
pedig a New York irántiaké.
Tudom, hogy a parton azt mondtam neki, hogy boldog vagyok New
Yorkban, de szinte ugyanolyan boldogtalan vagyok ott is, mint
amilyen itt voltam. Csak nem akarom, hogy tudja. Remélem, hogy a
kerületi színházban végzett munkám segít, hogy egy kicsit több
barátom legyen. Végül is még csak egy év telt el. De kemény év volt.
Bármennyire is próbáltam elvégezni a házi feladatot, amit kiadott,
fárasztó meghallgatásról meghallgatásra járni úgy, hogy mindenhol
elutasítás a válasz. Erről felvetődik bennem, hogy talán apámnak van
igaza. Talán túl nagyra törőek az álmaim. És bár Ben sokat
visszaadott az önbizalmamból, még nem lesz kevésbé sekélyes az az
ipar, amelyik a külsőségekre épül.
A Broadway pedig nevetségesen távoli a számomra. Olyan sokan
vannak a meghallgatásokon, hogy apró hangyának érzem magam egy
gigantikus bolyban. Talán az egyetlen esélyem, hogy kitűnjek, ha a
szerephez tényleg kell archeg. Eddig még nem volt ekkora
szerencsém.
 – Szükséged van még egy drámai repülőteres jelenetre? – kérdezi,
mikor a terminálhoz érünk.
Nevetve válaszolom, hogy egyáltalán nincs, úgyhogy most a fedett
parkolóba áll be. Mielőtt belépnénk az épületbe, magához húz. Látom
a szomorúságot a szemében. Semmi kétség, hogy látja rajtam,
mennyire nem akarok elbúcsúzni. Végighúzza a behajlított ujjait az
arcomon, amibe beleborzongok.
– Jövőre elmegyek New Yorkba. Hol szeretnél találkozni?
– Brooklynban – felelem. – Ott lakom. Meg akarom mutatni neked
a környéket, és van egy nagyon jó tapas étterem, amit ki kell
próbálnod – pötyögöm be az egyik kedvenc éttermem címét a
telefonjába. Beírom a dátumot és az időpontot is, nem mintha
könnyen feledhető lenne. Aztán visszaadom neki a telefont.
Elteszi a farzsebébe, aztán magához húz egy újabb ölelésre.
Legalább két egész percig szorítjuk egymást, egyikünk sem akarja
elengedni a másikat. Egyik kezét a tarkómon tartja, és próbálom
elraktározni, milyen érzés ez. Próbálom magamba vésni, hogy az
óceánpart sós illata árad belőle, ahol ma este több mint három órát
együtt töltöttünk. Próbálom magamba vésni, hogy a szám pontosan a
nyaka magasságában van, mintha arra teremtették volna a vállát,
hogy ráhajthassam a fejem.
Előrehajolva belecsókolok a nyakába. Csak egy könnyed puszi,
semmi több. Az állam alá nyúl, és felemeli a fejemet a válláról, hogy
nézzek a szemébe. Az arcvonásaimat kutatja.
– Azt hittem, keményebb vagyok annál, mint hogy néhány szó
legyőzzön – kezd bele. – De most jöttem rá, hogy a világ egyik
legnehezebb dolga elbúcsúzni tőled.
Akkor könyörögj, hogy maradjak! – mondanám legszívesebben,
de rátapasztja a száját az enyémre, és vadul megcsókol. Azzal köszön
el tőlem, ahogy az ajka mozog az enyémen, ahogy az arcomat
simogatja a kezével, és ahogy a homlokomra áttérve oda is nyom egy
csókot, pont középre, mielőtt elenged. Tulajdonképpen eltol magától,
mintha a távolság megkönnyítené. Hátrálva elindul a járda széléig,
nekem pedig a torkomra forrt az összes szó, ezért jól összeszorítom a
számat, és megpróbálom nem szabadjára engedni őket. Még néhány
másodpercig bámuljuk egymást. Tapintani lehet közöttünk ennek a
búcsúnak a fájdalmát. Aztán megfordul, és visszakocog a fedett
parkolóba.
Én pedig igyekszem nem sírni, mert az butaság lenne.
Ugye?

•••

Sohasem szerettem az ablak mellett ülni, így amikor meghallom,

hogy a folyosó mellett ülő hölgy sóhajtozik, hogy mennyire utálja a
folyosó melletti ülést, felajánlom neki az enyémet.
Nem félek a repüléstől, hacsak nem nézek ki az ablakon. Az ablak
mellett ülve is biztosra veszem, hogy nem fogok kinézni. Aztán mégis
azzal töltöm az egész utat, hogy bámulok kifelé az odalent elterülő
világra. Ettől persze bepánikolok, úgyhogy jobb, ha nem teszem ki
magam ilyen helyzetnek.
Beteszem a táskámat az előttem lévő ülés alá, és próbálok
kényelmesen elhelyezkedni. Megkönnyebbülés számomra, hogy
jövőre Ben jön New Yorkba, mert a legkevésbé sem imádok Los
Angelesből New Yorkba repülni.
Behunyom a szemem. Remélem, tudok aludni néhány órát. A
holnap reggeli próbák előtt nem lesz rá időm. Legszívesebben sokáig
ágyban maradnék, de holnap lesz az első előadás, és ott kell lennem
az utolsó próbán.
– Szia!
Ben mosolygós hangját hallom, ami azt jelenti, hogy máris
félálomba merültem, hiszen összekeverem a valóságot az álmokkal.
– Fallon!
Kipattan a szemem. Felnézve látom, hogy ott áll mellettem. Mi a
fene?!
A kezére pillantva látom, hogy egy repülőjegy van nála.
 – Mit csinálsz te itt? – egyenesedek fel az ülésen.
Valaki próbál elmenni mellette, így olyan közel húzódik hozzám,
amennyire csak lehet. Miután a pasas elhalad, Ben letérdel.
– Elfelejtettem odaadni az idei házi feladatodat – nyújt át egy
összehajtogatott papírlapot. – Vennem kellett egy repjegyet, hogy
odaadjam még felszállás előtt, szóval meg kell csinálnod, különben
potyára dobtam ki egy rakás pénzt. Egyébként, ki használja azt a
szót, hogy potyára? Mindegy. Ez van. Tökre nem alfahímes húzás, de
nem számít.
Lenézek a papírra, aztán megint fel rá. Tényleg vett egy repjegyet
csak azért, hogy ideadja a házimat!
– Te elmebeteg vagy.
Vigyorog, ám megint fel kell állnia, hogy elférjenek mellette. Egy
utaskísérő rászól, hogy hagyja szabadon a folyosót, és foglalja el a
helyét.
– Jobb, ha megyek, mielőtt itt ragadnék a gépen – kacsint rám.
Aztán lehajol, és ad egy könnyed puszit a számra.
Próbálom leplezni a szomorúságot, ami nyilvánvalóan átvillan az
arcomon. Mosolyt erőltetek magamra, mielőtt megfordul, és elindul
a kijárat felé. Egy utaskísérő megállítja, hogy megkérdezze, miért
nem ül a helyén. Motyog valami családi vészhelyzetről, így a nő
elengedi, de mielőtt eltűnne a látóteremből, hátrafordulva rám
kacsint. Azzal eltűnik.
Ez most tényleg megtörtént?
Lenézek a papírra a kezemben. Félek még kinyitni is. Vajon milyen
házi feladat az, ami egy repülőjegy árát is megéri?

Fallon,
kamuztam. Vagy valami olyasmi. Nincs túl sok házi feladatom
a számodra, mert szerintem jó munkát végzel a felnőtté válás
terén. Főleg azért szerettem volna odaadni neked ezt a levelet,
mert meg akartam köszönni, hogy eljöttél ma. Elfelejtettem
hamarabb megköszönni. Szívás, hogy egy éjszakát alvás nélkül
kell töltened, de sokat jelent nekem, hogy feláldoztad ezt a
 pihenést az egyezségünk kedvéért. Jövőre jóváteszem,
megígérem. Ami pedig ezt az évet illeti, csak egy dolgot
szeretném, ha megtennél.
Menj, és látogasd meg az apádat!
Tudom-tudom. Egy seggfej. De mégiscsak ő az apád, és
amikor mondtad, hogy tavaly óta nem is beszéltél vele, nem
tehetek róla: hibásnak éreztem magam. Bűntudatom van a
köztetek kitört veszekedés miatt, mert nem mozdította előre a
dolgokat az, hogy beleütöttem az orromat. Ki kellett volna
maradnom belőle, viszont akkor nem lett volna szerencsém
megtudni, milyen bugyit vettél fel. Szerintem végül is azt
akarom mondani, hogy nem igazán bánom, hogy beleütöttem
az orromat, de azért tényleg rosszul érzem magam, mert az
apáddal való kapcsolatod talán nem romlott volna meg
ennyire, ha a saját dolgommal foglalkozom. Emiatt úgy
gondolom, talán adnod kéne neki még egy esélyt.
Amikor rájöttem, hogy elfelejtettelek megkérni erre az apró
dologra, megérte kifizetnem a 400 dolláros repülőjegyet.
Úgyhogy ne okozz csalódást, oké? Hívd fel holnap! A
kedvemért.
Jövő november 9-én annyi órát szeretnék veled tölteni,
amennyit csak lehet. Találkozzunk egy órával korábban, és
éjfélig maradok.
Addig is remélem, hogy még mindig kinevetteted magad.
Ben

Még egyszer alaposan végigolvasom a levelet, mielőtt

összehajtogatom. Örülök, hogy már nincs rajta a gépen, mert ciki a
mosolyom.
Nem hiszem el, hogy ezt csinálta. És nem hiszem el, hogy a
büszkeségemet félretéve fel fogom hívni holnap az apámat – csupán
azért, mert Ben megkért rá.
De még jobban ledöbbentem attól, hogy ennyi pénzt költött egy
repjegyre, csak hogy ideadja nekem ezt a levelet. Ez inkább látványos
gesztusnak tűnik, mintsem apró mozzanatnak. És ezt legalább
annyira imádom, mint az apró mozzanatait, ha nem jobban.
 Talán semmit sem sejtek a szerelemről, mert eddig azzal áltattam
magam, hogy még nem estem belé. Hogy még túl korai.
De nem. Ami most éppen a szívemben történik, túl egyértelmű
ahhoz, hogy le lehessen tagadni. Szerintem tévesen mértem fel ezt az
instant szerelem dolgot. Most már csak azt kell kitalálnom, hogyan
tudjuk a következő néhány évet happy enddel zárni.
 A harmadik november
9.

„Szeretett engem” idézőjelben

Megcsókolt félkövérrel szedve
PRÓBÁLTAM MEGTARTANI nagybetűkkel
elhagyott három pont kíséretében…
– BENTON JAMES KESSLER
Fallon

MAGAMMAL HOZTAM EGY JEGYZETTÖMBÖT AZ ÉTTEREMBE.

Kicsit ciki, de annyi minden történt az idén, hogy januárban
elkezdtem jegyzetelni. Ráadásul rendmániás is vagyok, így Bennek
szerencséje van ezen a téren. Nem kell túl sokat keresgélnie rólam,
mert minden itt van. Mind a négy srác, akivel elmentem randizni; az
összes meghallgatás, amin részt vettem; a tény, hogy megint beszélő
viszonyban vagyok az apámmal; a négy visszahívás, amit kaptam; és
az egy (nagyon kicsi) szerep, amit tényleg megkaptam egy Off-
Broadway darabban. Bármennyire is izgatottan vártam ezt, jobban
hiányzik a kerületi színház, mint gondoltam volna. Talán mert
élveztem, hogy mindenki tanácsot kér tőlem. Most, hogy megkaptam
egy kis szerepet egy picit nagyobb produkcióban, már más az egész.
Itt mindenki próbál feljebb kerülni a ranglétrán, amiért nem fél
átgázolni az útjába kerülőkön. Sok olyan ember van ezen a világon,
akiben erős a versenyszellem, de rájöttem, hogy nem igazán vagyok
közülük való. Ma viszont nem fogok agyalni rajta, hogy mi megy jól
az életemben és mi nem, mert ez a nap csak Benről és rólam szól.
Megterveztem az egész napunkat. Reggeli után tipikus turistás
dolgokat fogunk csinálni. Már két éve élek New Yorkban, de még
mindig nem jártam az Empire State Buildingben. Az ebéd utáni rész
miatt vagyok a legizgatottabb. Egy művészeti stúdió előtt sétáltam el
néhány hete, ahol kiszúrtam egy rendezvény szórólapját „Dylan
Thomas élete és halála, de inkább a halála” címmel. Párszor
felvetődött már köztünk Dylan Thomas neve, így tudom, hogy szereti
a munkáit. Ráadásul a tény, hogy pont ma kerül sor az eseményre,
még semmi ahhoz képest, amit a szórólapról megtudtam.
Dylan Thomas New Yorkban halt meg 1953-ban.
 November 9-én.
Ennek mennyi az esélye?
Rá kellett gugliznom, hogy biztosan igaz-e. Igaz. Sejtelmem sincs,
hogy Ben tudja-e ezt Dylan Thomasról. Remélem, hogy nem, így
láthatom az arckifejezését, amikor elmondom neki.
– Te vagy Fallon?
Felnézek a pincérnőre. Ugyanaz, aki már kétszer újratöltötte a
poharamat Pepsi Lighttal. Ezúttal viszont bocsánatkérő arccal áll
ott… telefonnal a kezében.
Összeszorul a szívem.
Kérlek, add, hogy csak késsen! Kérlek, add, hogy ne azért hívjon,
mert nem jön el ma!
– Aha – bólintok.
Átveszem a telefont, és két kézzel a szívemhez szorítom. Aztán
gyorsan el is veszem, mert félek, hogy a vonal túlsó végén hallatszik a
szívem zakatolása. Lenézek rá, és veszek egy lassú, mély lélegzetet.
Nem hiszem el, hogy így reagálok. Fogalmam sem volt, mennyire
vártam a mai napot, amíg nem éreztem veszélyét, hogy eleshetek
tőle. Behunyom a szemem.
– Halló? – motyogom.
Azonnal felismerem a sóhajt a vonal másik végén. Őrület, hogy
még csak a hangját sem kell hallanom, hogy felismerjem. Ennyire
belém vésődött. Még a lélegzése is ismerős.
– Szia – szól bele.
Ez nem az a fajta vágyakozó üdvözlés, amit hallani akartam. Arra
lenne szükségem, hogy olyan legyen a hangja, mint aki pánikba esett,
mint aki rohan… Mintha csak most szállna le a gépről, és rettegne,
hogy elmegyek, mielőtt lenne esélye ideérni. Helyette ez amolyan
lusta „szia” volt. Mintha csak nyugodtan ülne valahol egy ágyon.
Semmi sietség, hogy ideérjen hozzám.
– Hol vagy? – ejtem ki a rettegett kérdést. Érzem, hogy olyan
választ fogok kapni, hogy legalább ötezer kilométerre New Yorktól.
 – Los Angelesben.
Behunyt szemmel várom a további szavakat, de nem jönnek.
Semmiféle magyarázattal nem bír előállni, ami azt jelenti, hogy
bűntudata van.
Megismerkedett valakivel.
– Ó… oké! – Próbálok nem nyitott könyv lenni, viszont hallani
lehet a szomorúságomat.
– Nagyon sajnálom – mondja őszintén, amivel nem nagyon
vigasztal.
– Minden rendben?
Nem válaszol rögtön a kérdésemre. Egyre feszültebb közöttünk a
csend, mígnem vesz egy mély lélegzetet.
– Fallon – kezdi elcsukló hangon. – Nem is tudom, hogy mondjam
ezt finoman, de… emlékszel a bátyámra? Kyle-ra? Hát… két napja
autóbalesetet szenvedett.
A szám elé kapom a kezem, ahogy tudatosul bennem a szavainak
jelentése.
– Jaj, ne! Jól van, Ben?
Megint csend, aztán egy halovány válasz:
– Nem.
Olyan halkan mondja, mintha maga sem hinné el.
– Ööö… nem élte túl, Fallon.
Képtelen vagyok válaszolni erre a kijelentésre. Nem tudom, mit
mondjak. Egyáltalán nincsenek használható szavaim. Nem ismerem
elég jól Bent ahhoz, hogy telefonon keresztül vigasztaljam, és nem
ismertem elég jól Kyle-t ahhoz, hogy bánatomat fejezzem ki a halála
miatt. Eltelik néhány másodperc, mire Ben ismét megszólal.
– Már hívtalak volna korábban is, de… tudod. Nem tudtalak elérni.
– Hagyd abba! – rázom a fejemet, mintha láthatna. – Semmi baj.
Annyira sajnálom, Ben!
– Aha… én is – feleli szomorúan.
 Megkérdezném, tehetek-e érte valamit, de tudom, hogy
valószínűleg már belefáradt ezt hallgatni. Ismét csend honol a
vonalban, én pedig haragszom magamra, amiért nem tudom, mit
válaszoljak. Annyira váratlanul jött ez az egész, és én soha nem
mentem keresztül semmi ilyesmin, így meg sem próbálok
együttérzést színlelni.
– Belehalok… – suttogja. – Jövőre viszont találkozunk.
Megígérem.
Behunyom a szememet. Hallom a lappangó fájdalmat a hangjában,
amitől még fájdalmasabban vágyódom utána.
– Jövőre ugyanebben az időben, ugyanazon a helyen? – kérdezi.
– Persze – igyekszem kibökni, mielőtt könnyekben törnék ki.
Mielőtt közölném vele, hogy nem tudok még egy évet várni.
– Oké. Most mennem kell. Tényleg sajnálom.
– Semmi baj, Ben. Kérlek, ne legyen emiatt rossz érzésed.
Megértem.
Némaság furakodik közénk, míg végül felsóhajt.
– Szia, Fallon.
Megszakad a vonal, mielőtt újra megszólalhatnék. Lenézek a
telefonra, de már csak homályosan látok a könnyektől.
Összetört a szívem. Darabokra.
És akkora seggfej vagyok, mert akármennyire is meg akarom
győzni magam, hogy Ben bátyjának elvesztése miatt sírok, nem igaz.
Teljesen önző okok miatt sírok, amitől rádöbbenek, milyen gyarló
ember vagyok, és ez a tény csak még jobban megríkat.
Ben

ERŐSEN SZORÍTOM A TELEFONT, hogy ne üssek lyukat a szobám ajtaján.

Reméltem, hogy a pincérnő azt fogja mondani, hogy nincs ott.
Reméltem, hogy nem jött el, így nem kell csalódást okoznom neki.
Jobban örültem volna, ha megismerkedik valakivel, szerelmes lesz,
és megfeledkezik rólam. Jobb lett volna annál, mint hogy én vagyok a
felelős a hangján hallott csalódottságért.
Eddig a vállammal támasztottam az ajtót, de most hátat fordítok
neki, és nekitámasztom a fejemet. A plafonra nézve próbálom
visszatartani a könnyeimet, amik próbálnak a hatalmukba keríteni,
amióta megkaptam a hírt Kyle balesetéről.
Még nem sírtam. Egyszer sem.
Mit segített volna Jordynnak, ha szétesek, és úgy közlöm vele a
hírt, hogy az egyéves évfordulójuk előtt meghalt a férje? Három
hónappal a gyermekük születése előtt? És mit segített volna Iannek,
ha zokogva hadoválok a telefonba, amikor el kellett mondanom neki,
hogy meghalt az öccse? Tudtam, hogy meg kell szerveznie az azonnali
hazautazását, miután letettük a telefont, ezért a tudtára kellett
adnom, hogy jól vagyok. Nem kell sietnie, mert kézben tartom itt a
dolgokat.
Most jártam a legközelebb a síráshoz, amikor Fallonnal beszéltem.
Valamiért neki elmondanom nehezebb volt, mint bárki másnak.
Talán azért, mert tudtam, hogy Kyle halála nem az igazi kulcspontja
a beszélgetésünknek. A kimondatlan tény volt a kulcspont, hogy
mindketten vártuk ezt a napot, amióta el kellett szakadnunk
egymástól tavaly.
És bármennyire is biztosítani akartam őt, hogy jövőre ott leszek,
legszívesebben térdre rogyva könyörögtem volna, hogy jöjjön ide.
Még ma. Még sohasem volt ennyire szükségem arra, hogy átöleljek
valakit, és bármit megadnék érte, hogy itt legyen velem. Hogy
belefúrhassam az arcomat a nyakába, érezzem a karját a derekamon,
a tenyerét a hátamon. Semmi a világon nem tudna úgy vigasztalni,
ahogy ő tudna, de ezt nem mondtam el neki. Képtelen voltam. Talán
kellett volna, viszont sohasem tudnám arra kérni, hogy az utolsó
pillanatban induljon el miattam.
Megszólal a csengő. Felegyenesedve összeszedem magam,
kilábalva a csalódottságunk miatt érzett bánatomból. Ledobom a
mobilomat az ágyra, és elindulok lefelé az emeletről.
A legalsó lépcsőfoknál járok, amikor Ian ajtót nyit. Tate lép be
rajta, és a nyakába borul.
Nem lep meg, hogy itt látom őket a párjával, Milesszal. Miles és
Ian már a születésem előtti idők óta jó barátok, szóval örülök, hogy
itt vannak Iannek. Igaz, hogy ettől legszívesebben az önsajnálat még
mélyebb bugyraiban támad kedvem dagonyázni: az ő legjobb barátai
itt vannak vele, miközben az egyetlen ember, akit én akarok, ötezer
kilométerre van tőlem.
Tate elengedi Iant, és engem is megölel. Miles belépve Iant öleli,
de nem szól semmit. Tate megfordul, hogy elvegye az egyik táskát
Milestól, aki viszont elhúzza tőle.
– Ne cipekedj! – vándorol Tate hasára a tekintete. – Majd én
felviszem a cuccunkat a szobába. Te csak menj a konyhába, és készíts
magadnak valami ennivalót, mert még nem reggeliztél.
Ian becsukja mögötte az ajtót, majd Tate-re néz.
– Még mindig nem hagyja, hogy bármit is felemelj?
– Sohasem hittem volna, hogy bele tudok fáradni, hogy
hercegnőként kezeljenek, de annyira kivagyok tőle – forgatja a
szemét Tate. – Alig várom, hogy megérkezzen a kislányunk, és akkor
már rá fog irányulni a figyelme, nem pedig rám.
– Esélytelen – mosolyog rá Miles. – Több mint elegendő
figyelmem lesz mindkettőtökre.
 Miles biccent üdvözlésképpen, ahogy elhalad mellettem a
vendégszoba felé menet.
– Tudok segíteni valamiben? – fordul felém Tate. – Kérlek, fogj
munkára! A változatosság kedvéért szeretném hasznosnak érezni
magam.
Intek neki, hogy kövessen a konyhába. Megtorpan, amikor
meglátja a pultot.
– Azta paszta!
– Aha… – nézek végig a kajákon. Az emberek már két napja hozzák
a ragus egytálételeket. Kyle egy szoftveres cégnél dolgozott kábé tíz
kilométerre innen, ahol nagyjából kétszáz alkalmazott van. Biztosra
veszem, hogy több mint a felük hozott valami kaját az elmúlt két
napban.
– A hűtő már tele. Az is, amelyik a garázsban van. De rossz érzés
lenne kidobni a többit.
Tate feltűri a blúza ujját, és elmegy mellettem.
– Nekem semmi aggályom nincs azzal kapcsolatban, hogy kidobjak
egy tökéletesen jó ragut – nyitja ki az egyik ételhordót. Beleszagol és
elfintorodik. Gyorsan visszazárja a dobozt. – Ezt tutira nem tartjuk
meg – hajítja bele az egészet a kukába. A konyhában állva nézem,
amit csinál. Most először tudatosul bennem, hogy már majdnem
annyira előrehaladott a terhessége, mint Jordyné. Talán egy kicsit
előrébb is jár.
– Mikorra vagy kiírva?
– Kilenc hét múlva – válaszolja. – Két héttel Jordyn elé – pillant
fel rám, miközben leveszi egy újabb doboz fedelét. – Ő hogy van?
– Nem jól – ülök le a pulthoz, és kifújom magam. – Nem tudom
rávenni, hogy bármit is egyen. Még a szobájából sem hajlandó
kijönni.
– Alszik?
– Remélem. Tegnap érkezett az anyukája repülővel, de Jordyn vele
sem akar kommunikálni. Reménykedtem benne, hogy ő tud neki
segíteni.
 Tate bólint, de rajtakapom, hogy letöröl egy könnycseppet, amikor
elfordul.
– El sem tudom képzelni, min mehet keresztül – suttogja.
Én sem. És nem is akarom megpróbálni. Túl sok még a teendőm
Kyle temetéséig ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, mi lesz Jordynnal és
a kisbabájukkal.
Odamegyek Ian szobájához, és bekopogok az ajtón. Amikor
belépek, éppen pólót cserél. Vörös a szeme, gyorsan meg is dörzsöli,
mielőtt lehajol bekötni a cipőjét. Úgy teszek, mintha nem vettem
volna észre, hogy sírt.
– Készen vagy? – érdeklődöm. Bólint, és követ kifelé az ajtón.
Nagyon megviseli a dolog, ahogyan az el is várható. De ez csak egy
újabb ok, amiért nem omolhatok össze. Még nem. Mert most én
vagyok az egyetlen, aki mindannyiunkat összetartja.
Néhány napja még azt hittem, hogy Fallonnal töltöm a mai napot
New Yorkban. Sohasem gondoltam volna, hogy egy temetkezési
vállalatnál fogom tölteni a koporsó kiválasztásával annak az
embernek, aki a világon a legjobban ismert engem.

•••

– Mik a terveid a házzal? – kérdezi a nagybátyám. Egy sört vesz ki a

hűtőből. Alig csukja be az ajtót, máris kinyitja megint, hogy kivegyen
egy ragut is. Kissé felemeli a doboz fedelét, beleszimatol, és vállat
vonva fog egy villát a közeli fiókból.
– Mire gondolsz? – kérdezek vissza, miközben belapátol egy adag
hideg tésztát a szájába.
– A házzal – int körbe teli szájjal, kezében a villával. Lenyeli a
falatot, aztán megint beledöfi a villát a tésztába. – Biztosra veszem,
hogy Jordyn visszaköltözik Nevadába az anyjával. Te meg csak úgy itt
maradsz egyedül?
 Ezen még nem gondolkodtam, de igaza van. Nagy ez a ház, és
kétlem, hogy egyedül itt akarnék maradni. Mégis rettegéssel tölt el a
gondolat, hogy eladjam. Tizennégy éves korom óta lakom itt. És
tudom, hogy anya már elment, de ő sohasem akarná, hogy eladjuk. Ő
maga is mondta.
– Nem tudom. Ezen még nem igazán gondolkodtam.
– Na, ha el akarod adni, hadd hirdessem meg én – pattintja fel a
sört. – Remek árat tudok neked intézni.
– Ez most komoly, Anthony? – szólal meg mögöttem a
nagynéném. – Szerinted nem korai ez még egy kicsit? Ne haragudj,
Ben! – néz rám. – A nagybátyád egy seggfej.
Most, hogy így mondja, szerintem is ízléstelenség már tíz perccel
az érkezésük után felhozni ezt a témát.
Már nem is tudom számontartani, ki mindenki van most éppen
nálunk. Már majdnem este hét óra, és legalább öt unokatestvér
ugrott be, és két nagynéni-nagybácsi páros hozott újabb ragukat, Ian
és Miles most a ház mögött van, Tate pedig még mindig futkosva
takarít annak ellenére, hogy Miles kétségbeesetten könyörgött neki,
hogy pihenjen. Jordyn pedig… hát, ő még mindig nem hagyta el a
szobáját.
– Ben, gyere ki! – kiabál Ian. Boldogan menekülök el a
nagybátyámmal folytatott beszélgetés elől, és már nyitom is a
szúnyoghálós ajtót. Ian a lépcsőn ül Milesszal, és mindketten a hátsó
kert irányába bámulnak.
– Mi az?
– Felvetted a kapcsolatot a régi munkahelyével, hogy tudasd velük
a hírt? – fordul meg Ian. – Nekem eszembe sem jutott.
– Igen – bólintok. – Tegnap hívtam őket.
– Mi van azzal a vörös hajú barátjával?
– Aki az esküvőre is eljött?
– Aha.
– Tudja. Mindenki tudja, Ian. Facebooknak hívják a titkot.
 Bólint, aztán megint hátat fordít. Az időbeosztása miatt általában
alig van itthon, így azt hiszem, hasznavehetetlennek érzi magát,
amiért előkerülve azt sem tudja, mivel segíthetne. Pedig nem
hasznavehetetlen. A tény, hogy hagyja, hogy lefoglaljam magam a
tennivalókkal, még segít is egy picit. Pláne, miután nem tudtam ma
találkozni Fallonnal, ahogy kellett volna.
Becsukom a hátsó ajtót, és beleütközöm Tate-be.
– Bocsi – kerül meg engem. – Azt hiszem, sikerült meggyőznöm
Jordynt, hogy végre egyen valamit – siet oda a hűtőhöz, és vet egy
lesújtó pillantást a nagybátyámra, aki éppen sorban beletúr az összes
dobozba.
– Hagyd abba a habzsolást, és induljunk! – szól rá a nagynéném. –
Lesz az a vacsora Claudiával és Bill-lel.
Búcsúzóul átölelnek, és megígérik, hogy találkozunk a temetésen.
Amikor a nagynéném nem néz ide, Anthony bácsi odacsempészi
nekem az ingatlanügynöki névjegyét. Aztán becsukom mögöttük az
ajtót, és nekidőlve megkönnyebbülten kifújom magam.
Szerintem az a legrosszabb ebben a „meghalt egy családtag”
dologban, hogy muszáj kommunikálni a látogatókkal. Nem
emlékszem, hogy anya néhány évvel ezelőtti halálakor ilyen
gyakoriak lettek volna a látogatók, de hát mikor még élt, Kyle
játszotta azt a szerepet, amit most én. A szobámban duzzogtam,
ahogy most Jordyn: bujkáltam az emberek elől. Bűntudattal tölt el,
hogy olyan fiatalon Kyle-nak kellett gondoskodnia a dolgokról. Neki
is pont annyira fájhatott anya halála, mint nekem, de szükségem volt
rá, hogy ő tartsa egyben a dolgokat, hiszen én semmire nem voltam
képes, csak a szétesésre.
Megdörzsölöm az arcomat. Azt akarom, hogy vége legyen ennek az
egésznek. Azt akarom, hogy vége legyen a napnak, aztán a
holnapinak is, aztán jön és megy a temetés. Csak azt szeretném, hogy
leülepedjenek a dolgok. De hát attól is félek, hogy vajon mit fogok
érezni, amikor a porfelhő végre elülhet.
Elrugaszkodom az ajtótól, és elindulok a konyha felé, amikor
csengetnek. Megint. Felmordulok, Tate pedig egy tányér kajával
halad el mellettem.
– Kinyitnám, de… – néz le a tányérra és a pohárra a kezében.
– Ha rá tudod venni, hogy egyen valamit, akkor tízmillió látogatót
is elszórakoztatok.
Tate együtt érzően bólint, és folytatja az útját Jordyn szobája felé.
Kinyitom az ajtót.
Pislogok kettőt, hogy biztosan őt látom-e.
Fallon pillant fel rám, de még nem mondok semmit. Félek, hogy ha
megszólalok, akkor a délibáb eltűnik.
– Hívhattalak volna előtte… – kezdi feszengve. – Nem tudtam a
számodat, de… – kifújja magát gyorsan. – Csak tudni akartam, hogy
jól vagy.
Szóra nyitom a számat, de felemeli a kezét, hogy leállítson.
– Kamuztam, bocsi. Nem azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-
e. Tudom, hogy nem vagy jól. Csak egyszerűen képtelen voltam
bármit is csinálni, miután letetted a telefont. Teljesen felemésztett a
gondolat, hogy nem látlak ma, és egy újabb évet kell várnom, és…
Előrelépek, hogy elhallgattassam a számmal.
Rásóhajt az ajkamra, miközben körém fonja a karjait, és a
tarkómnál összekulcsolja a kezét. Erőből csókolom. El sem hiszem,
hogy tényleg itt áll. Hogy egyenesen a reptérre ment, miután ma
letettük a telefont, és pénzt költött arra, hogy egészen Los Angelesig
repüljön, csak hogy lásson.
Tovább csókolózunk, amíg behúzom magammal a házba. A
derekánál fogva közel tartom magamhoz, nehogy köddé váljon.
– Muszáj…
Beszélni próbál, de a rátapasztott szám nem engedi. Kinyitja a
bejárati ajtót, és próbál tőlem elhúzódni. Csak annyira engedem el,
hogy kimondhassa, amit szeretne.
– Meg kell mondanom a taxisnak, hogy elmehet. Nem voltam
biztos abban, hogy akarod, hogy itt maradjak.
 Megkerülöm őt, és szélesebbre tárom az ajtót. Intek a taxisnak,
hogy elmehet, aztán becsukom az ajtót, és kézen fogom.
Felhúzom a lépcsőn a szobám felé.
El-el a világon mindenkitől, akit most nem akarok látni, akivel
most nem akarok beszélni.
Ő az egyetlen, akit akarok, hogy velem legyen ma, és itt is van.
Csak miattam. Mert hiányoztam neki.
Ha nem vigyáz, a végén még bele fogok zúgni.
Ma este.
Fallon

BECSUKJA A SZOBAAJTÓT MÖGÖTTÜNK, és hosszan magához ölel. Amint

megvettem a repjegyet, máris megkérdőjeleztem a döntésemet, hogy
jövök. Vagy százszor majdnem visszafordultam. Nem tudtam, hogy
látni akar-e, miközben épp totál káosz az élete. Tartottam tőle, hogy
mérges lesz rám, hiszen megmondta, hogy jövőre találkozunk, de
váratlanul mégis felbukkanok.
Egyáltalán nem számítottam a megkönnyebbülésre az arcán,
amikor ajtót nyitott. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy úgy fog
csókolni, mintha pont annyira hiányoztam volna neki, mint ő nekem.
Sohasem gondoltam volna, hogy itt fog állni, és olyan sokáig ölel,
mint ahogy most teszi. Még egyetlen szót sem szólt hozzám, de a
cselekedetei felérnek ezernyi köszönömmel.
Behunyt szemmel a mellkasához szorítom a fejem. Egyik keze a
tarkómon pihen, a másik pedig a hátamon. Egész este bírnék így
állni. Ha csak ennyit csinálnánk, és továbbra sem szólna egy szót
sem, már akkor is megérte volna az utazás.
Vajon ő is ugyanígy érez? Vajon őt is egész álló nap rólam szóló
gondolatok gyötrik, mint ahogy engem is róla szóló gondolatok
gyötörnek? És bárhol jár, bármit csinál, azt kívánja, hogy bárcsak
megoszthatná velem?
Puszit nyom a fejem búbjára, aztán két tenyere közé fogja az
arcomat. Megemeli az államat, hogy a szemébe nézzek.
– Nem hiszem el, hogy itt vagy – jelenti ki. Látom, hogy egy
mosoly küzd az elgyötört arcán, hogy felszínre törhessen. Nem
válaszolok, mert még mindig nem tudom, mit mondjak. Csak
megsimogatom az arcát, és végighúzom a hüvelykujjamat a száján.
 Nem kéne meglepődnöm rajta, hogy idén még vonzóbb, mint
tavaly volt. Most már felnőtt férfi. Eltűntek róla a kisfiús jegyek,
amiknek még volt nyomuk, amikor legutóbb láttam.
– Hogy bírod? – cirógatom az arcát. Ő is cirógatja az enyémet, de
nem felel. Helyette rányomja az ajkát az enyémre, és elindul velem
úgy, hogy az ajtótól távolodva hátrálok. Óvatosan leereszt az ágyra,
ahol úgy helyez, hogy a párnáján feküdjek. A csókból kibontakozva
lecsusszan rólam. Nem fekszik le mellém, csak a mellkasomra hajtja
a fejét. A szívverésemet hallgatja, és szorosan magához ölel.
Felemelem a kezemet, hogy nagy és ráérős mozdulatokkal
simogassam a haját.
Olyan sokáig fekszünk csendben, hogy eszembe jut: talán elaludt.
De nemsokára egyre kétségbeesettebben szorít magához. Teljesen
beletemeti az arcát a felsőmbe, és rázkódni kezd a válla, ahogy
sírásban tör ki.
Mintha milliónyi apró darabra törne a szívem. Legszívesebben
köré fonódnék, amíg gyászol. Csak olyan halkan sír, hogy szerintem
nem akarja, hogy tudomást vegyek róla. Mindössze arra van
szüksége, hogy hagyjam sírni, ezért pont azt csinálom.
Öt percbe telik, mire összeszedi magát, de félóra kell, hogy végül
elhúzódjon tőlem. A mellkasomról felkelve a mellettem lévő párnára
heveredik le. Oldalra fordulok, hogy szemben legyünk egymással.
Még mindig vörös a szeme, de már nem sír. Az arcomhoz nyúlva
félresöpör egy hajtincset, miközben elismerően néz rám.
– Hogyan történt? – kérdezem.
Azonnal visszatér a tekintetébe a szomorúság, mégsem habozik a
válasszal.
– Hazafelé igyekezett, amikor letért a kocsija az útról – kezdi. –
Egy pillanatra elkalandozott a figyelme. Három másodperc múlva
nekicsapódott egy rohadt fának. Aznap este utaztak volna el
Jordynnal. Biztosra veszem, hogy vele SMS-ezett, amikor történt.
Legalábbis annak alapján, amit a rendőrök elmondtak nekem.
Remélem, hogy Jordyn még nem tudja. Remélem, sohasem fogja
megtudni. – Végighúzom az ujjhegyeimet Ben kezén. – Terhes. –
mondja.
Megtorpan a kezem, és eláll a lélegzetem.
– Tudom – folytatja. – Piszok szerencsétlenség. Ezen a héten
ünnepelték volna a házassági évfordulójukat.
Nem is gondoltam erre, de most, hogy megemlíti, eszembe jut,
mekkora őrületben volt Jordyn tavaly a közelgő esküvőjük szervezése
miatt. Most pedig, mindössze egy évvel később, már a közelgő
temetésére készül.
– Ez annyira szomorú! Hányadik hónapban jár?
– Februárra van kiírva.
Megpróbálom a helyébe képzelni magam. Szinte biztos vagyok
benne, hogy most huszonnégy éves. Fogalmam sincs, milyen lehet
ilyen fiatalon elveszíteni az embernek a férjét, néhány hónappal az
első gyermekük születése előtt. Felfoghatatlan.
– Mikor mész vissza New Yorkba? – kérdezi.
– Holnap reggel rögtön indulok. De alhatok anyánál ma este, ha
kell. Muszáj korán kelnem.
– Sehol máshol nem alszol, csakis ebben az ágyban – hajol közel a
szájával.
Hangos kopogtatás akadályozza meg, hogy összeérjen az ajkunk.
Az ajtó felé fordul, ami kitárul. Ian lép be rajta, és elkerekedik a
szeme, amikor meglát.
– Egy csaj van az ágyadban – mutat rám Benre nézve.
Mindketten felülünk. Aztán Ian oldalra biccentett fejjel,
hunyorogva méreget.
– Várj, mi már találkoztunk. Fallon, ugye?
Nem fogok hazudni: jó érzés, hogy a bátyja emlékszik rám. Nem
mintha könnyen felejthető arc lennék. A nevemre viszont nem
muszáj emlékeznie, mégis emlékszik, ami csak azt jelentheti, hogy
nem túl gyakoriak a lányok Ben ágyában.
 – Kedves tőled, hogy eljöttél – mondja Ian. – Éhes vagy? Azért
jöttem, hogy szóljak Bennek: a vacsora tálalva.
– Hadd találjam ki! – morogja Ben az ágyból kikászálódva. –
Ragu?
Ian megrázza a fejét.
– Tate pizzát kívánt, ezért rendeltünk.
– Hála istennek! Menjünk enni! – állít talpra Ben.
Ben

– HADD FOGLALJAM ÖSSZE – néz rám és Fallonra az asztal túlsó

oldaláról Miles. – Letiltottátok egymást a közösségi médiában. Nem
tudjátok egymás telefonszámát, szóval nem is léptek kapcsolatba
egymással. De tizennyolc éves korotok óta minden évben
találkoztok?
– Őrület, mi? – teszi le a poharát Fallon az asztalra.
– Ez egy kicsit olyan, mint A szerelem hullámhosszán – állapítja
meg Tate.
– Egyáltalán nem – rázom a fejemet. – Ők csak egy találkozóban
egyeztek meg.
– Igaz. Akkor olyan, mint az Egy nap. Amiben Anne Hathaway
szerepel.
Megint cáfolom a hasonlatot.
– Az minden évben csak egy bizonyos napról szól, de a két
főszereplő attól még az év többi napján is rendesen tartja a
kapcsolatot. Mi nem kommunikálunk Fallonnal.
Nem tudom, miért tiltakozom ennyire. Szerintem az írók alapból
tiltakoznak, amikor az ötleteiket más ötletekhez hasonlítják, még ha
ártatlanul is. A mi történetünk Fallonnal viszont teljesen egyedi,
ezért úgy érzem, meg kell védenem. Pontosabban nagyon meg kell
védenem.
– Mikor hagyjátok abba? Vagy egész életetekben így tervezitek?
– Akkor hagyjuk abba, amikor huszonhárom évesek leszünk –
pillant rám Fallon mosolyogva.
– Miért pont huszonhárom? – kérdezi Ian.
 Erre a kérdésre Fallon válaszol, ezért kihasználom az alkalmat,
hogy felálljak és újratöltsem a poharamat. A konyhapultnak
támaszkodva figyelem, ahogy beszélgetnek.
Örülök, hogy itt van. Olyan, mintha a jelenléte valamelyest
enyhítené a gyászt, amit mindenki érez. Ő egyáltalán nem kötődött
Kyle-hoz, így senki sem érzi, hogy lábujjhegyen kéne járnia a
közelében. Ő a friss levegő, amire mindannyiunknak szüksége lett
ezen a héten. Tudom, hogy már megköszöntem neki, hogy eljött, de
egyszer majd részletesen elmesélem neki, milyen sokat jelentett az
érkezése.
Rám pillant a székről, és amikor meglátja a halovány mosolyomat,
elnézést kérve feláll az asztaltól.
Egész testemben ellazulok, ahogy átkarolja a derekamat. Nyom egy
puszit a karomra, majd elfojt egy ásítást.
– Fáradt vagy?
– Aha – néz fel rám bólintva. – New York-i idő szerint működöm,
és ott elmúlt éjfél. Használhatom a fürdőszobát, mielőtt lefekszem?
– Van valami a fogaid között – emelem a szájához a kezemet.
Megmutatja a fogát, és letörlöm róla a borsdarabkának tűnő
dolgot.
– Megoldva – lehelek egy gyors csókot az ajkára. – És igen,
használhatod a fürdőszobámat. Szólj, ha segítségre lenne szükséged
– kacsintok rá pont akkor, amikor Ian nekidől mellettünk a
konyhapultnak, és résnyire szűkült szemekkel méregetni kezd.
– Te most kipiszkáltál valamit a fogai közül?
Nem mondok semmit, mert tudom, mihez akar kezdeni a
válaszommal.
– Komolyan kérdezem – néz most már Fallonra. – Kipiszkált
valamit a fogaid közül?
Fallon habozva bólint.
– Váó – vigyorog Ian. – Az öcsém szerelmes beléd.
Érzem, hogy Fallon megdermed.
 – Ez egyáltalán nem ciki – jegyzem meg epésen.
– Ez nem ciki, Ben – rázza a fejét Ian gonosz mosollyal. – Ez cuki.
Szerelmes vagy.
– Hagyd abba! – szólok rá.
Ian gondtalanul felkacag, így hirtelenében már nem is bánom a
piszkálódását. Két napja nem volt ilyen jó hangulat ebben a házban.
– Az emberek nem csinálnak undi dolgokat, hacsak nem
szerelmesek – teszi hozzá Tate az asztalnál. – Ez bizonyított tény.
Rajta van az interneten meg minden.
Kézen fogom Fallont, hogy kivonszoljam a konyhából, el az
élcelődéstől.
– Jó éjt, skacok! Fallonnak további sürgős higiéniai gondjai
vannak, amelyeknek a megoldásában segédkeznem kell neki.
Hallom a nevetésüket, ahogy a konyhát hátrahagyva együtt
felmegyünk.
A szobámba.
Ahol az éjszakát fogjuk tölteni.
Együtt.
Az ágyamban.
Nem egyszerű, hogy megint nem fogom látni egy évig. Fogalmam
sincs, meddig hajlandó elmenni. Szerintem ez teljes mértékben attól
függ, hogy meddig ment el korábban más srácokkal.
Persze nem akarok arra gondolni, hogy mással volt, de pont ez
lenne az évenkénti találkozó lényege. Biztosra akarom venni, hogy
megszerzi azt a tapasztalatot az életben, amit minden vele egykorú
lánynak kell. Ez más emberek megtapasztalását is jelenti. De minden
éjjel, amikor lehunyom a szemem, önző módon imádkozom, hogy
egyedül aludjon az ágyában.
Meg akarom kérdezni tőle, de nem tudom, hogyan hozzam fel a
témát.
Benyitok a szobámba, és előreengedem. Most más érzés belépni
vele ide. Szinte olyan, mintha valami elvárásnak kellene
megfelelnem, mielőtt reggel elhagyjuk ezt a helyiséget. Beszélgetések
várnak arra, hogy megtörténjenek. Testek várnak érintésre. Elmék
várnak pihenésre. És nincs elég időnk arra, hogy mindezt
belezsúfoljuk, mielőtt megint elhagyna egy újabb évre.
Kulcsra zárom magunk mögött az ajtót. Az ággyal szemben állva
kontyba fogja a fürtjeit egy hajgumival, ami egész nap ott volt a
csuklóján. Kiélvezem a pillanatot, amikor megcsodálhatom a
nyakának és a vállának tökéletes íveit. Odalépek, hogy átkaroljam a
derekát, és odatapasztom az ajkamat. Gyengéd csókokat lehelek a
válláról a füléig, majd visszafelé. Lecsókolom róla a miattam támadt
libabőrt. Apró hang tör fel belőle, valahol félúton a sóhaj és a nyögés
között.
– Hagylak lezuhanyozni – mondom neki anélkül, hogy
elengedném. – Törülközők a mosdó alatt.
Megszorítja a derekán pihenő kezeimet, aztán kibontakozik az
ölelésből. Ahelyett, hogy a fürdőszoba felé venné az irányt, a
ruhásszekrényemhez megy.
– Alhatok az egyik pólódban?
A szekrényre pillantok, majd rá. A kéziratom ott hever a polcon,
abban a szekrényben. Mármint amennyit megírtam belőle. Most a
legkevésbé sem akarom, hogy akár csak egyetlen szót is elolvasson
belőle. Megragadom a rajtam lévő póló hátulját, és kibújok belőle.
– Tessék! – adom oda neki. – Vedd fel ezt!
Felém indul, hogy kivegye a pólót a kezemből, de amint rám
pillant, megáll a lába a levegőben. A hasamra meredve nyel egyet.
– Ben?
– Hmm?
– Neked van hasizmod? – mutat a hasamra.
Nevetve nézek le. Úgy mondta, mintha kérdés lenne, ezért
megadom rá a nyilvánvaló választ.
– Ööö… aha? Azt hiszem.
 – Hűha! – kapja a szája elé a pólómat, hogy elrejtse a vigyorát. –
Tetszik – hallom a póló mögül tompán.
Azzal a fürdőszobába siet, és becsukja az ajtót.
Fallon

GONDOSAN KULCSRA ZÁRTAM AZ AJTÓT, mielőtt beálltam a zuhany alá.

Nem mintha nem akarnék együtt tusolni vele, csak még nem tartok
ott. A közös zuhanyozás nálam előkelőbb helyen szerepel a
megszégyenülés veszélyével fenyegető dolgok listáján, mint a szex.
Utóbbinál legalább a takaró alá bújhatok a sötétben.
Szex.
Eltöprengek a szón. Még akkor is ízlelgetem, amikor kiöblítem a
sampont a hajamból.
– Szex – ejtem ki halkan. Milyen furcsa szó!
Minél idősebb vagyok, annál jobban nyugtalanít a szüzességem
elvesztésének gondolata. Egyfelől készen állok megtapasztalni, hogy
mire ez a nagy felhajtás. Nagyszerűnek kell lennie, különben nem
játszana ekkora szerepet minden ember életében. Ugyanakkor ijesztő
is, mert ha kiderül, hogy nem jön be a szex, kicsit csalódott leszek az
egész emberiségben. Úgy tűnik, hogy sok gonoszságnak a szex az oka,
szóval ha középszerű, és nem akarok belőle azonnal többet, úgy
fogom érezni, hogy az egész világ kissé félrevezetett.
Talán egy picit túldramatizálom, de mindegy. Félek kilépni a
zuhany alól, pedig már néhány perce kiöblítettem a balzsamot a
hajamból. Fogalmam sincs, mit vár Ben a ma éjszakától. Ha aludni
akar, tökre megértem. Megjárta a poklot ezen a héten. De ha valami
mást is akar az alváson kívül, annak határozottan és kétségkívül
hajlandó vagyok a részese lenni.
Miután megszárítkozom, belebújok a pólójába. A tükörbe nézve
megcsodálom, ahogy lóg a vállamon. Még sohasem volt rajtam egy
pasi pólója, és mindig is kíváncsi voltam, hogy olyan jó érzés-e, mint
amilyennek képzeltem.
Olyan.
Leveszem a törülközőt a fejemről, és néhányszor végigfutok a
kezemmel a hajamon. Fogom Ben fogkrémjét, nyomok belőle egy
keveset az ujjamra, és egy percig dörzsölöm vele a fogamat. Amikor
végeztem, veszek egy mély, megnyugtató lélegzetet, lekapcsolom a
villanyt és kinyitom az ajtót.
Ég a lámpa, ő pedig az ágyon fekszik befelé fordulva, két kezével a
feje alatt. Lerúgta a takarót a földre, és semmi más nincs rajta, csak
egy bokszeralsó meg a zoknija. Megállok, hogy megcsodáljam egy
pillanatra, hiszen csukva a szeme. Talán tényleg alszik, de egyáltalán
nem vagyok csalódott miatta. A ma este csak és kizárólag róla szól,
mert tudom, hogy fáj neki. Csak segíteni szeretnék neki, amíg itt
vagyok. Tehát ha alvásra van szüksége, akkor minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy ez élete legjobban végigaludt éjszakája legyen.
Odasétálok a lámpához, hogy lekapcsoljam, aztán felveszem a
földről a takaróját. Óvatosan ráülök az ágyra, és mindkettőnket
betakarva ledőlök mellé, háttal a mellkasának. Próbálom nem
felébreszteni, miközben megigazítom a párnámat.
– Francba!
A hangja hallatán megfordulok. Sötét van, így nem tudom,
álmában beszél-e, vagy felébredt.
– Mi az? – suttogom.
Érzem, hogy átkarolja a derekamat és közelebb húz magához. –
Égve hagytam a villanyt, hogy lássalak kijönni a fürdőből a
pólómban, de nagyon sokáig zuhanyozol. Szerintem elaludtam.
– Még mindig rajtam van – mosolygok. – Kapcsoljam fel a
villanyt?
– Baszki, légyszi!
Nevetve fordulok a lámpa felé. Felkapcsolom, és megint
szembefordulok vele. Nem moccan a tekintete, mégis bejárja az egész
testemet.
 – Állj fel! – kéri a könyökére támaszkodva. Felállok, de egy
pillanatra sem néz a szemembe. Bebarangolja a tekintetével a
combomat, a csípőmet, a mellemet. Nem bánom, hogy nem néz az
arcomra. Egyáltalán nem.
A póló néhány centivel a térdem fölé ér. Pont elég hosszú ahhoz,
hogy ne lássa, hogy nincs most rajtam fehérnemű. Ugyanakkor pont
elég rövid ahhoz, hogy valószínűleg eszébe jusson imádkozni, hogy
ne legyen most rajtam fehérnemű.
Megint a lábamra vándorol a tekintete. Lassan szólal meg, mintha
verset idézne.
– Az egyetlen tenger, amit láttam, a mérleghinta-tenger volt. Rajta
ültél. Dőlj le, feküdj kényelmesen. Hadd szenvedjek combjaid között
hajótörést.
Tekintete lassan a szememhez ér.
– Dylan Thomas – teszi hozzá.
– Azta! – fújom ki a levegőt. – Verspornó. Ki hitte volna?
Ben lustán rám mosolyog.
– Szeretném visszakapni a pólómat – mutat rám az ujjával.
– Most?
– Most azonnal – bólint. – Mielőtt lekapcsolod a villanyt. Vedd le,
az enyém.
Félősen felnevetek, és a lámpa felé nyúlok. Mielőtt
lekapcsolhatnám, felpattan, megkerüli az ágyat, és odaugrik
egyenesen elém. Pajkos a tekintete, de valahogy szigorú is egyszerre.
Megfogja a póló alját, hogy habozás nélkül lerántsa rólam. Eldobja
valahova a háta mögé, én pedig képtelen vagyok megmoccanni:
teljesen fedetlenül állok előtte. Végigböngész minden egyes hajlatot a
testemen, mielőtt reszketve kifújja a levegőt.
– Azt a…! – suttogja.
Nem tudok felidézni olyan pillanatot – még a tűz előtti időkből
sem –, amikor ennyire gyönyörűnek éreztem magam. Úgy szívja
magába a látványomat, mintha kiváltság lenne a számára, nem pedig
szívesség a részéről. És amikor előrehajol, hogy két tenyere közé
fogja az arcomat, résnyire nyílt ajkakkal várom a csókját, mert
sohasem akartam még annyira, amennyire most akarom.
Nedves az ajka, követelőző a csókja. A nyelve durva és
ellentmondást nem tűrő. Imádom. Imádom az érzést, hogy ennyire
szüksége van rám. Ahogy az ujjai lassan lefelé szánkáznak a gerincem
mentén, rádöbbenek: végül mégsem kell gyötrődés ahhoz, hogy egy
csók tízből tízes legyen. Mert ebben sincs semmi gyötrelem, de máris
kilences.
Hevesen magához húz, így a fedetlen mellem hozzápréselődik a
mellkasához. Oké, most már tízes.
Megfordul velem, hogy lefektessen az ágyra, de ő nem fekszik rám.
Úgy helyezkedik, hogy egymás mellett feküdjünk, a fejem a párnán, a
szája még mindig az enyémen. Halk, vággyal teli hangok kezdenek
kijönni a számon. Mindegyik egyenes következménye annak, amit a
csók fokoz bennem.
Még csak meg sem érint, hogy még mindig ég a lámpa. Ha ez azt
jelenti, hogy megint úgy fog rám nézni, ahogy a csók előtt, akkor
hagyom, hogy az összes lámpa felkapcsolva maradjon. Felőlem akár
reflektort is beszereltethet.
– Fallon! – hadarja, amikor elszakad a számtól. Kinyitom a
szemem, és látom, hogy lenéz rám. – Ugyanazokat a könyveket
olvastuk. Ismered a szabályokat. Ha azt akarod, hogy álljak le vagy
lassítsak, csak…
– Ez tökéletes, Ben – rázom a fejemet. – Annyira tökéletes! Szólni
fogok, ha valamit nem szeretnék vagy feszült leszek. Megígérem!
Bólint, de úgy tűnik, mintha még mondani akarna valamit. Vagy
kérdezni. Aztán eszembe jut, hogy erről igazából még nem is
beszéltünk.
– Még sohasem csináltam, de ez nem jelenti azt, hogy ne állnék rá
készen – jelentem ki.
Érzem, hogy kicsit megfeszül a teste.
 – Szűz vagy – közli kérdés helyett inkább úgy, mint egy
felismerést.
– Aha, de már csak néhány percig.
A megjegyzésemtől kénytelen elmosolyodni, de aztán aggodalom
ül ki az arcára. Rögtön kijózanodik a tekintete, és egyenes vonallá
húzódik a szája.
– Nem akarok én lenni neked az első, Fallon – rázza a fejét. – Én
neked az utolsó akarok lenni.
Eláll a lélegzetem, amikor felfogom a szavait. Még csak nem is
csókol, de amit mondott, attól ez a pillanat tizenkettes lett.
– Én meg azt akarom, hogy te legyél nekem az első és az utolsó –
érintem meg az arcát az ujjhegyeimmel, és felmosolygok rá.
Bennek elsötétül a tekintete, ahogy fölém hajol. Két karjával a
vállaim fölött támaszkodik. Érzem, ahogy nekem feszülve
megkeményedik az öle. Próbálok nem nyöszörögni.
– Ne mondj ilyeneket, Fallon, hacsak nem gondolod komolyan.
Minden porcikámmal komolyan gondoltam. Rájövök, hogy nem
érdekel az öt év. Nem érdekel, hogy nem vagyok huszonhárom éves.
Csak Ben érdekel, és hogy hogyan érzem magam vele, és hogy
mennyire szeretnék ebből még többet.
– Azt akarom, hogy te legyél nekem az egyetlen – folytatom
halkabban, de eltökéltebben.
Megvonaglik az arca, mintha fájna neki valami, de tudom, hogy ez
jó jel. Nagyon jó.
– Akarom, hogy én legyek neked az egyetlen, Fallon. Akarom,
mindennél jobban. De csak akkor történhet meg ma este, ha
megígéred, hogy hallhatom a hangodat holnap, és utána minden
egyes nap.
Bólintok. Meglep, hogy ez a beszélgetés megtörténik közöttünk.
Egyáltalán nem számítottam rá, amikor ma reggel felszálltam arra a
gépre. De tudom, hogy helyénvaló. Soha többé nem fogok
megismerkedni olyannal, aki azt az érzést váltja ki belőlem, amit ő.
Az embernek nem lehet ekkora szerencséje többször az életben.
 – Megígérem.
– Komolyan mondom. Akarom a telefonszámodat, mielőtt reggel
elmész.
– Megkaphatod – bólintok. – Szeretném, hogy meglegyen neked.
És az e-mail címem is. Még vehetek egy multifunkciós nyomtatót is
faxszal, aztán annak a számát is megadhatom.
– Bébi… – húzódik mosolyra a szája. – Máris ez a legjobb szex
életemben, pedig még nem is vagyok benned.
Az ajkamra harapva végighúzom az ujjaimat a karján, egészen a
nyakáig, mígnem a két tenyerem közé veszem az arcát.
– Mire vársz?
– Szerintem arra, hogy felébredjek – vesz egy szaggatott lélegzetet.
– Csak álmodom, ugye? – hajol le, hogy belecsókoljon a
nyakamba.
Megrázom a fejemet, mire mozogni kezd rajtam a csípője. Egy
nyögés tör fel belőlem, és az ő gyengéd csókjai is durvulni kezdenek a
nyakamon.
– Biztos, hogy álmodom – motyogja. A kulcscsontomhoz érve már
a nyelve hegyét érinti a bőrömhöz, elindul vele felfelé a nyakamon,
egészen addig, hogy megint csókolózunk. Messze ez a legszexibb
dolog, amit valaha éreztem.
A másodpercek percekre nyúlnak. Az ujjak kezekre váltanak. Az
incselkedés átcsap gyötrelembe. A gyötrelem átváltozik
elképzelhetetlen gyönyörré.
Az alsónadrágja találkozik a végzetével a földön.
Megrendíthetetlen akaraterejével hozzám préselődik úgy, hogy még
mindig nincs bennem.
– Fallon – suttogja, miközben lassan végighúzza az ajkát az
enyémen. – Köszönöm ezt a gyönyörű ajándékot.
Amint a szavai súrolják a számat, elmerülök a mély csókjában.
Egész testemben megfeszülök a nyilalló fájdalomtól, ahogy belém
hatol, de olyan tökéletesen illünk egymásba, hogy a fájdalom csupán
enyhe kellemetlenség.
Gyönyörű.
Ő is gyönyörű.
És ahogy így lenéz rám, még én magam is elhiszem, hogy gyönyörű
vagyok.
– Sohasem létezhetnek méltó szavak erre a pillanatra – préseli a
száját a fülemhez.
Két nyögés között elmosolyodom.
– Akkor hogy fogod megírni?
– Szerintem csak kiikszelem – csókolja meg a szám szélét
gyengéden.

•••

Nem tudom, a szexnek olyannak kell-e lennie, mintha átadnád a

lényed egy darabját annak, aki benned van, de nekem pont olyan
érzés volt. Olyan érzés volt, mintha az egymásba olvadásunk
pillanatában összezavarodott volna a lelkünk egy-egy kis darabja,
hogy aztán az ő lélekdarabkája átvándoroljon belém, az enyém pedig
őbelé. Messze ez volt a legmélyebb élmény, amin valaha is osztoztam
egy másik emberrel.
Forróság önti el az arcomat, mintha a sírás kerülgetne, de
kordában tartom a könnyeket. Egyszerűen tudom, hogy
semmiképpen sem fogok tudni ezek után elbúcsúzni tőle. Össze
fogok törni – még sokkal durvábban, mint tavaly. Egyetlen napot
sem bírok ki anélkül, hogy a mindennapi életem részévé válna. Ezek
után már nem.
Most is átölel. Bár eltelt néhány perc, amíg ő kiment a fürdőbe és
visszabújt az ágyba, még mindig úgy veszi a levegőt, mintha
másodpercekkel ezelőtt járt volna bennem. Tetszik ez a része a
szexnek, azt hiszem. A lezárás. A csend. Az összekötöttség érzése úgy,
hogy a testi összeköttetés már nincs meg.
Érzem az ajkát a vállamon – a heges oldalon –, és a lehető
leggyengédebb csókokkal halmozza el a bőrömet. Olyan puha és
megfontolt minden mozdulat, hogy sokkal több, mint egy-egy csók.
Mintha egy-egy ígéret lenne. Bármit megadnék azért, hogy most
belelássak a fejébe.
– Fallon – suttogja, miközben közelebb húz magához. – Emlékszel
arra a sok romantikus regényre, amiknek az elolvasását feladtad
nekem házi feladatként?
– Csak ötöt olvastattam el veled. A többit önszorgalomból
csináltad.
– Hát… – húzza végig az orrát az államon, mígnem a fülemhez ér a
szájával. – Elgondolkodtam belőlük pár mondaton, amiket a pasik
mondanak, amikor éppen együtt vannak a csajjal. Tudod, amikről
megbeszéltük, hogy mi sohasem mondanánk ki őket. Például, amikor
a srác azt mondja a lánynak, hogy az övé. Tudom, hogy korábban
nevettünk ezen, de… bakker! – húzódik hátra, hogy lángoló
tekintettel nézzen a szemembe. – Még soha semmit sem akartam
annyira kimondani, mint ezt neked, amikor benned voltam. Minden
erőmre szükség volt, hogy ne tegyem.
Sohasem hittem volna, hogy egy mondattól felnyöghetek, de
nagyon is.
– Ha megtetted volna… nem szólok rád, hogy hagyd abba.
Végighúzza az ajkát az arcomon, mígnem elér a számhoz.
– Nem mondok ilyet, ameddig nem vagy tényleg az enyém – fonja
körém a karját. Szavak nélkül könyörög azért, amit nem akar
szavakkal kimondani. Érzem rajta a kétségbeesést. – Fallon – szólal
meg elfúló hangon. – Nem akarok elbúcsúzni tőled, amikor
felkelünk.
Egyenesen a szívem közepéig hatol a mondata.
– Most már meglesz neked a számom. Felhívhatsz.
– Minden áldott nap? – kérdezi reménykedve.
 – Haragudni fogok, ha nem.
– Naponta kétszer is?
Nevetek.
– Láthatlak is mindennap? – folytatja.
– Az elég drága lenne – rázom a fejem, mert ez nem igazán
lehetséges.
– Akkor nem, ha ugyanabban a városban lakom, ahol te.
Rögtön leolvad a mosoly az arcomról. Nem azért, mert nem
hangzik csábítóan a dolog. Hanem azért, mert ez nem egy ártatlan
megjegyzés volt. Az emberek nem fenyegetőznek azzal, hogy az
ország másik felére költöznek, ha valójában nem gondolják
komolyan.
– Mire gondolsz, Ben? – nyelek egyet, mert gombóc gyűlt a
torkomba.
Felkönyököl megint az oldalára fordulva.
– Gondolkodom rajta, hogy eladom a házat, ha Ian részéről is
rendben van. Jordyn anyukája szerint ő haza fog költözni. Kyle
örökre elment. Ian soha nincs itt. Az egyetlen, akinek a közelében
szeretnék lenni, New Yorkban lakik. Kíváncsi vagyok, hogy ő vajon
mit szólna, ha odaköltöznék.
Nem hiszem el, hogy erről beszélgetünk. Akármennyire is tudom,
hogy akkor kell majd beszélnünk erről, amikor a szex már nem
ködösíti el az elménket, semmi mást nem akarok jobban, mint hogy
mindennap találkozhassak vele. Hogy az életem része legyen.
Egyetlen apró részlettől eltekintve.
– Mi lesz a könyvvel? – kérdezem. – Még háromszor kellene
évente találkoznunk. Nem akarod befejezni?
Egy pillanatig fontolgatja a válaszát, mielőtt lassan megrázza a
fejét.
– Nem – feleli tömören. – Akkor nem, ha ez azt jelenti, hogy
együtt lehetünk – teszi hozzá eltökélt arckifejezéssel.
 Komolyan beszél. Tényleg New Yorkba akar költözni. Én pedig
jobban akarom őt, mint valaha bármit is.
– Kabátra lesz szükséged.
Az egész arca felderül a mosolyától.
– És boldogan éltek, amíg meg nem haltak – emeli az arcomhoz a
kezét, és az államon végighaladva megcirógatja az ajkamat a
hüvelykujjával.

•••

Tegnap este, amikor ajtót nyitott, és egy év után először megláttam,

éreztem a minden porcikájából sugárzó fájdalmat. Olyan volt, mintha
öt évvel öregítette volna a bátyja halála.
Most viszont inkább úgy fest, mint amikor először találkoztunk.
Borzas és borostás. Imádni való. Gyönyörű. Most tűnik a
legbékésebbnek, amióta megjöttem.
Nyomok egy gyengéd puszit az arcára, és felkelek az ágyból
anélkül, hogy felébreszteném őt. Belebújok a ruhámba, aztán
kislisszolok az ajtón, hogy megnézzem, van-e valami takarítanivaló,
mielőtt felébresztem, hogy elbúcsúzzunk egymástól.
Mindjárt hajnali négy. Végképp nem számítottam arra, hogy
valakit ott találok a konyhában, de Jordyn ott ül a pultnál.
Amint belépek, felnéz rám. Vörös és puffadt a szeme, de nem sír.
Egy egész doboz pizza van előtte, és nagyot harap egy szelet
pepperonisba.
Furdal a lelkiismeret, amiért rárontottam. A Bennel folytatott
beszélgetésünk alapján Jordyn semmi másra nem vágyott az utóbbi
két napban, csak magányra. Fontolóra veszem, hogy visszamegyek
Ben szobájába, hogy békén hagyjam. Biztos látja a habozásomat,
mert felém tolja a dobozt.
– Éhes vagy? – kérdezi.
 Azt hiszem, igen. Helyet foglalok mellette, és felkapok egy szelet
pizzát. Csendben ülünk együtt, amíg befejezi a második szeletet.
Aztán feláll, és beteszi a dobozt a hűtőbe. A pulthoz visszatérve ad
egy doboz kólát.
– Szóval te vagy az a lány, akiről Ben könyvet ír?
Megáll a kezemben a számhoz emelt kólásdoboz. Ledöbbentem,
hogy tudja. A vacsoraasztalnál mintha senki sem tudott volna
semmit Ben könyvéről. Megint bólintok, és iszom egy kortyot.
Jordyn mosolyt erőltet magára, miközben lenéz a pulton
összekulcsolt kezeire.
– Remek író – jelenti ki. – Szerintem nagy dobás lesz a könyve.
Eredeti ötlet.
Megköszörülöm a torkomat. Remélem, nem fogja hallani a
döbbenetet a hangomon.
– Láttál már belőle valamennyit?
– Egy-két apró részletet – feleli megint mosolyogva. – Nagyon
finnyás, hogy mit szabad elolvasnom, de irodalom szakon végeztem,
úgyhogy néha kikéri a véleményemet.
Iszom még egy kortyot, csak hogy még ne szólaljak meg. Kérdezni
szeretnék a könyvről, de nem akarom, hogy tudja, hogy én még egy
szót sem láttam belőle.
– Kyle annyira boldog volt, amikor aláírta a szerződést az
ügynökével! – lábad könnybe a szeme Kyle említésétől.
Elfordulok.
Az ügynökével?
Miért nem mondta, hogy leszerződött egy ügynökkel?
– Hogy van? – kérdezi.
– Ben?
Bólint.
– Még nem nagyon beszéltem senkivel. Tudom, hogy ez önző dolog
tőlem, mert nem csak nekem fáj. De egyszerűen…
 – Jól van – fogom meg Jordyn kezét, és finoman megszorítom. –
Megért téged, Jordyn. Mindenki megért.
A keze ügyében lévő szalvétával letöröl egy könnycseppet.
Összeszorul a szívem, ahogy próbálja tartani magát. Nekem fáj, amin
keresztülmegy. Pláne, hogy tudom, mi vár rá hamarosan egyedül.
– Rosszul érzem magam. Annyira belesüppedtem abba, hogy
mennyi mindent elveszítettem az elmúlt két napban, hogy eszembe
sem jutott, mennyire kihat ez Ianre és Benre is. Hiszen ők itt élnek.
És most a nyakukra maradt egy lány, akinek mindjárt kisbabája lesz.
Végképp nem akarom, hogy kötelességüknek érezzék, hogy
segítsenek nekem, de… Egyáltalán nem szeretnék visszamenni
Nevadába. Nem költözhetek vissza anyához, amikor ez az otthonom.
Szóval… – szorítja össze az arcát a két tenyerével – nem tudom, mit
csináljak. Nem akarok senki terhére lenni, de félek, hogy képtelen
vagyok ezt egyedül végigcsinálni.
Magamhoz ölelem, mire belesír a felsőmbe. Fogalmam sem volt
róla, hogy nem akar visszaköltözni az anyukájához. Vajon Ben tudja
ezt?
– Jordyn!
Mindketten felnézünk, amikor Ben kimondja a nevét. A
konyhaajtóban áll álmos arckifejezéssel. Amint Jordyn meglátja, még
hevesebben kezd zokogni. Ben odajön, hogy átkarolja, úgyhogy én
felállva átmegyek a pult túloldalára, hogy hagyjam őket.
– Nem mész sehová, oké? – biztatja Ben. – A nővérem vagy. Ian
nővére is. Az unokaöcsénk abban a házban fog felnőni, ahol Kyle
akarta, hogy felnőjön.
Ben hátrahúzódik, hogy félresimítson egy hajtincset Jordyn
arcából.
– Ígérd meg, hogy hagyod, hogy segítsünk neked!
Jordyn bólint, miközben tovább törölgeti a könnyeit. Alig tud
kipréselni magából egy köszönömöt két szipogás között.
Nem bírom tovább nézni, ahogy sír. Engem is kerülget a bőgés,
már a puszta tudattól, hogy mennyire fél. Felsietek a lépcsőn, vissza
Ben szobájába, hogy összeszedjem a gondolataimat. Annyi minden
kavarog a fejemben: főleg félelmek. Félek, hogy Ben elhamarkodott
döntést hoz. Félek, hogy ha elmondom neki, mennyire szeretném, ha
New Yorkba költözne, akkor tényleg megteszi, pedig a sógornőjének
nyilván itt van rá szüksége. Nem beszélve arról, hogy milyen
lehetőségektől esne el, ha feladná a könyvet. Szerintem minél
valódibb a történet, annál jobb eséllyel tudja majd eladni a kötetet.
Igen, imádnék most belevágni egy igazi kapcsolatba, de nem ebben
állapodtunk meg az elején. Ha csak úgy fogjuk magunkat, és félúton
véget vetünk a megállapodásunknak, hogy minden évben csak
november 9-én találkozunk, akkor Ben feladja azt, amiben az
ügynöke nagyszerű könyvötletet lát.
Nem hiszem el, hogy van ügynöke!
Ez óriási dolog. Nem tudom, miért nem mondta el nekem.
Bármennyire is szeretném elhinni, hogy részéről oké félbehagyni a
könyvet, tartok tőle, hogy az elmúlt napok heves érzelmeinek
hatására hozná meg a döntést. Végképp nem szeretném, ha most
hozna egy olyan nagy döntést, hogy az ország túlsó végébe költözik,
aztán pedig megbánná. Természetesen bármit megadnék, hogy
mindennap velem lehessen, de ennél is jobban akarom, hogy
boldoggá tegye a döntése. Tudom, három év hosszú idő, hogy
kivárjuk, ám ez a három év nagy különbséget jelenthet az írói
sikerében. A történetünk valódisága vonzó lehet az olvasók számára.
Noha még nem olvastam belőle egy sort sem, meggyőződésem, hogy
be kell fejeznie.
Nem akarok én lenni az oka, hogy nem fejezi be, amit elkezdett. Ha
évek múlva visszagondol erre az éjszakára, el fog töprengeni rajta,
hogy rossz döntést hozott-e. Lehet, hogy ugyanúgy alakul az életünk,
és végül egymás mellett kötünk ki, de ha kivárjuk a három évet,
akkor megvalósíthatja a célját, hogy megírja a könyvet, amit
megígért.
Hatalmas változást hozott az életembe. Nagyobbat, mint valaha is
gondolná. Ha ő nincs, szerintem soha nem nyerem vissza az
önbizalmam. Tudom, hogy sehová sem lett volna bátorságom
elmenni meghallgatásra. Már azzal is pozitív hatással van rám, hogy
csak évente egy napra az életem része, és utálnám, ha én pont
ellenkező hatással lennék rá.
És ebbe nem fér bele mindaz, ami az elmúlt tíz percben kiderült.
Semmiképpen sem költözhet New Yorkba, amikor a családjának
nagyobb szüksége van rá, mint valaha. Jordynnak és Iannek sokkal
nagyobb szüksége lesz rá itt, mint nekem New Yorkban. Ő és Ian
mindketten itt kell hogy legyenek Jordyn mellett. Nem vagyok
hajlandó én lenni az, aki ráveszi, hogy egy ilyen időszakban itt hagyja
Jordynt.
Fogom a telefonomat, és hívok egy taxit, mielőtt
meggondolhatnám magam.
Ben

ÉPPEN JORDYN SZOBÁJÁNAK AJTAJÁT CSUKOM BE, amikor meghallom,

hogy Fallon lejön a lépcsőn. Elindulok felé. Elálló lélegzettel a
szívéhez kap, amikor befordulok a sarkon.
– Megijesztettél – lép le az utolsó lépcsőfokról. – Hogy van?
– Jobban – pillantok a szobája felé a folyosón. – Szerintem a pizza
segített.
– Nem a pizzától lett jobban, Ben – mosolyog rám Fallon
elismerően. Ezúttal a bejárati ajtó felé teszi meg az utolsó két lépést.
Végre észreveszem a táskát a vállán és a cipőt a lábán. Mintha készen
állna a távozásra.
Megtorpanva egyik lábáról a másikra áll. Vállat von, mintha
kérdeztem volna tőle valamit.
– Az előbb… – néz vissza rám.
– Fallon – vágok közbe. – Kérlek, ne mondd, hogy meggondoltad
magad!
Megvonaglik az arca. Felnéz, aztán oldalra, mintha próbálná
visszatartani a könnyeit. Nem gondolja meg magát. Nem teheti.
Odasietek hozzá, hogy megfogjam mindkét kezét.
– Kérlek! Meg tudjuk oldani. Talán nem költözhetek el azonnal, de
meg fogom tenni. Csak előbb egyenesbe kell jönniük a dolgoknak itt.
Felsóhajtva megszorítja a kezemet.
– Jordyn mondta, hogy van ügynököd – közli némi sértettséggel,
ami jogos. El kellett volna mondanom neki, mielőtt valaki mástól
tudja meg, de ma egy kicsit más dolgokkal voltam elfoglalva.
 – Aha – bólintok. – Pár hónapja van. Elküldtem a könyvötletet
néhánynak, és neki nagyon tetszett.
Aztán rájövök, hogy mire megy ki ez az egész, és megrázom a
fejemet.
– Nem számít, Fallon. Írhatok mást.
Fénycsóva kúszik végig a falon, ő pedig hátrapillant a válla fölött.
Megjött a taxija.
– Kérlek! Legalább a telefonszámodat add meg – könyörgök. –
Felhívlak holnap, és akkor megbeszéljük, oké?
Próbálok megnyugtató és reményteli hangon megszólalni, de
nehéz eltitkolnom a szívemet szorongató pánikot.
Mintha szánakozás ülne ki az arcára.
– Érzelmes napok állnak mögöttünk, Ben. Nem lenne sportszerű a
részemről, ha hagynám, hogy ilyen döntést hozz most – nyom egy
puszit az arcomra, aztán az ajtó felé fordul. Követem kifelé.
Eltökéltem: nem hagyom, hogy így meggondolja magát.
A taxihoz érve határozottan szembefordul velem.
– Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha nem bátorítanálak,
hogy kövesd az álmaidat, mint ahogy te is bátorítottál, hogy
kövessem a sajátomat. Légy szíves, ne kérj arra, hogy én legyek az ok,
amiért feladod. Ez nem volna fair.
Érzem a kétségbeesett vonzást a szavaiban, amitől az enyéim a
torkomra forrnak.
Átölel és a nyakamba fúrja az arcát. Szorosan magamhoz húzom.
Remélem, érzi, mennyire szükségem van arra, hogy itt maradjon, és
akkor meggondolja magát. De nem teszi. Elenged és kinyitja a
kocsiajtót.
Még sohasem akartam nyers erőt alkalmazni egyetlen lánnyal
szemben sem, de most legszívesebben leteríteném a földre, és ott
tartanám addig, amíg el nem hajt a taxi.
– Jövőre is jövök – jelenti ki. – Meg akarom ismerni az
unokaöcsédet. Az étteremben találkozunk, oké? Ugyanott,
ugyanakkor.
Tessék?
Átéltük mi egyáltalán az elmúlt nyolc órát?
Lehet, hogy leesett a lépcsőn, és beütötte a fejét?
Nem, én ebbe nem megyek bele. Megőrült, ha azt hiszi, hogy csak
úgy lepacsizok vele, és azt mondom, hogy akkor egy év múlva
találkozunk. Makacsul rázom a fejemet, és becsukom a kocsiajtót.
Nem hagyom, hogy beszálljon.
– Nem, Fallon. Nem teheted meg, hogy megegyezünk abban, hogy
szeretni fogsz, aztán meg visszavonod, mert szerinted nekem nem az
a legjobb. Ez nem így működik.
Ledöbbent a szavaimtól. Szerintem azt hitte, hogy veszekedés
nélkül hagyom elmenni, de ő nem az a fajta lány, akiért
meggondolnám, hogy harcoljak-e. Hanem az a fajta, akiért
megküzdök életre-halálra.
A taxinak dőlve karba fonja a kezét maga előtt. A földet fixírozza,
én pedig őt.
– Ben! – szólal meg szinte suttogva. – Nem kell New Yorkban
lenned. Rád itt van szükség. Én csak elvonnám a figyelmedet, és soha
nem fejeznéd be a könyvedet. Már csak három év van hátra. Ha
nekünk közös sors van megírva, akkor három év az semmi.
Kurtán és szárazon felkacagok.
– Közös sors van megírva? Te hallod saját magadat? Ez nem egy
tündérmese, Fallon! Ez a való élet, és a való életben ki kell dolgozni a
beledet a boldogságért!
Hátralépve megragadom a tarkómat. Próbálom összegyűjteni és
háttérbe szorítani a feszültséget, de mindig szétárad bennem,
valahányszor belegondolok, hogy milyen könnyen beszállna abba a
taxiba a tudattal, hogy egy egész évig nem láthat.
– Amikor az ember megtalálja a szerelmet, elfogadja. Két kézzel
nyúl utána, és mindent megtesz, hogy ne engedje el. Nem lehet csak
úgy elsétálni előle azzal, hogy várja ki, amíg készen állsz rá.
 Nem tudom, honnan jön ez. Még sohasem haragudtam rá, de most
rohadtul ki vagyok bukva, mert fáj. Fáj a tudat, hogy miután együtt
átéltük azokat a dolgokat fent a szobámban, támad egy hirtelen
ötlete, és úgy dönt, hogy szart sem ért neki az egész. Hogy én szart
sem érek neki.
Tágra nyílt szemmel figyeli, ahogy megküzdök az összes létező
érzéssel, amit egy srác csak érezhet. Ez a hét tele volt érzelmekkel.
Kyle halálától kezdve azon keresztül, hogy tegnap reggel fel kellett
hívnom Fallont, aztán megláttam az ajtó előtt, összeomlottam rajta
az ágyamban, végül szeretkeztem vele ugyanott. Ha grafikonon
kellene ábrázolnom a hét eseményeit, úgy néznének ki, mint az óceán
viharos hullámai.
Látom, hogy a taxira pillantva mérlegeli a döntését.
– Ben, én nem fordítok hátat – rázza finoman a fejét. – Semmi
olyat nem csinálok, amiben az első napon ne állapodtunk volna meg.
Itt én vagyok az, aki tartja magát a szabályokhoz. Öt évben
állapodtunk meg. Igen, volt egy kis botlásunk odafent, mert
majdnem elgyengültünk, és…
– Egy kis botlásunk? – szakítom félbe a házra mutatva. – Te egy
kis botlásnak minősíted, hogy megegyeztünk, belevágunk egy
kapcsolatba?
Rögtön bocsánatkérő arcot vág, de nem akarom hallani a
szabadkozását. Szemlátomást tévedésben vagyok, mert amikor
szeretkeztünk, tudni véltem, hogy olyasmi történik közöttünk, amiről
a legtöbben nem is tudják, hogy létezik. Ha ő csak távolról is
ugyanígy érezne, baromira nem mondana most ilyeneket.
Összeszorul a gyomrom. Legszívesebben hétrét görnyednék a
fájdalomtól. Helyette viszont tartom magam, és adok neki egy utolsó
esélyt, hogy bebizonyítsa nekem: nem volt teljesen egyoldalú a
mögöttünk álló nap.
Két tenyerem közé fogom az arcát, és cirógatni kezdem a
hüvelykujjaimmal, hogy felnézzen rám. Olyan gyengéden érintem,
amennyire az ujjaim csak képesek rá. Nyel egyet. Látom rajta, hogy
feszültté teszi a hirtelen változás a viselkedésemben.
 – Fallon! – szólalok meg őszinte és higgadt hangon. – Engem nem
érdekel a könyv. Még csak be sem akarom fejezni. Engem csak te
érdekelsz. Hogy veled legyek mindennap. Mindennap lássalak. Még
nem estem beléd teljesen. De ha nem akarsz teljesen belém esni,
akkor muszáj most rögtön elmondanod. Akarod, hogy máskor is
része legyek az életednek, ne csak november 9-én? Ha nemet
mondasz, megfordulok és visszamegyek a házba, a dolgok pedig
mennek tovább úgy, ahogy a tegnapi érkezésed előtt. Folytatom a
könyvet, és jövőre találkozunk. De ha igent mondasz… ha azt
mondod, hogy belém esve akarod tölteni az év minden egyes napját,
akkor most megcsókollak. És megígérem, hogy tizenegyes lesz. És
mostantól kezdve arra szánok majd minden egyes napot, hogy
bebizonyítsam neked, milyen jól döntöttél.
Továbbra is elszántan fogom az arcát. Továbbra is elszántan néz
rám.
Aztán egy könnycsepp csordul ki a szeméből, végig az arcán.
– Ben, nem teheted… – rázza a fejét.
– Igen vagy nem, Fallon! Csak ennyit akarok hallani.
Kérlek, mondj igent! Kérlek, mondd, hogy belém akarsz esni!
– Itt kell maradnod a családoddal idén. Te is ugyanolyan jól tudod,
Ben, mint én. Végképp nem hiányzik nekünk egy telefonos
párkapcsolat. Márpedig pont az történne, mert minden szabad
percünket azzal töltenénk, hogy egymással akarunk beszélni ahelyett,
hogy a céljainkra összpontosítanánk. Mindent annak rendelnénk alá,
hogy együtt legyünk, és ennek nem szabadna így lennie. Még nem.
Muszáj befejeznünk, amit elkezdtünk.
Egyik fülemen be, a másikon ki. Nem ilyen válasz kell nekem.
– Igen vagy nem? – ereszkedem szemmagasságba vele.
Vesz egy reszketős lélegzetet, aztán tesz egy gyenge próbálkozást
arra, hogy őszintének tűnjön.
– Nem. Nem, Ben. Menj vissza a házba, és fejezd be a könyvedet!
Újabb könnycsepp csordul ki, de ezúttal az én szememből.
 Hátrálok egy lépést, és elengedem. Beszáll a taxi hátsó ülésére,
lehúzza az ablakot, de nem nézek rá. A földet bámulom, hátha
megnyílik alattam, és elnyel egészben.
– Mindennél jobban szeretném, hogy az egész világ rajtad
nevessen, Ben – hallom meg a hangjában a könnyeket. – És ez nem
történhet meg, ha nem teszem meg érted azt, amit te a
megismerkedésünk napján megtettél értem. Elengedtél. Bátorítottál,
hogy menjek. És én ugyanezt szeretném megadni neked. Azt akarom,
hogy az álmaidat kövesd a szíved helyett.
A taxi tolatni kezd, és egy pillanatig azt hiszem, hogy talán rájön,
mennyire elcseszett a fontossági sorrendje, mert ő az álmom. A
könyv csak ürügy volt.
Fontolgatom, hogy utánarohanok, megadva neki a könyvbe illő
műsort. Üldöznöm kéne a taxit, hogy amikor megáll, feltépjem az
ajtót, ölbe kapjam, és közöljem vele, hogy szerelmes vagyok belé.
Hogy teljesen beléestem szinte azonnal, mégpedig egyenes
szabadesés volt. Huss. Egy pillanat alatt. Instant szerelem.
De ő utálja az instant szerelmet. Úgy tűnik, hogy a félig instant
szerelmet, a lassabban kialakuló szerelmet, a csigalassú szerelmet és
úgy általában a szerelmet.
– Bakker! – káromkodom a kihalt utcán. Végre pontosan azt
kaptam, amit megérdemeltem.
 A negyedik november
9.

A saját sötétségében hallgat.

Az enyémben sikolt.
– BENTON JAMES KESSLER
Fallon

MÉG AZNAP ESTE SEM VOLTAM ENNYIRE IDEGES, amikor felhívtak, hogy
tartalék szereplőként be kell ugranom. Majdnem egy órával
korábban érkeztem, de már foglalt volt a bokszunk, így a mellette
lévőt választottam.
Ujjaimmal dobolok az asztalon. Valahányszor valaki belép vagy
kilép, az ajtóra pillantok.
Fogalmam sincs, hogyan fogom elkezdeni ezt a beszélgetést.
Hogyan mondjam el neki, hogy amint elhajtottam tavaly a taxival,
tudtam, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el? Hogyan
mondjam el neki, hogy érte hoztam azt a döntést az utolsó
pillanatban? Hogy úgy gondoltam, ha azt mondom neki, hogy nem
akarok belészeretni, akkor azzal valahogy segítek neki? És ami még
fontosabb: hogyan említsem meg a tényt, hogy visszaköltöztem Los
Angelesbe – csak miatta? Vagyis hát nem csak miatta. Volt egy nagy
pályaváltásom néhány hónapja.
Még amikor a kerületi színházban dolgoztam, gyakran kértek, hogy
segítsek a szereptanulásban, mert az emberek bíztak a
tehetségemben. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy bizonyos
értelemben színjátszást tanítottam. Belém vésődött, hogy mekkora
örömmel csináltam ezt, és idővel rájöttem, hogy jobban élvezem, ha
segítek a színészeknek a szerepük alakításában, mint ha én magam
játszom.
Beletelt néhány hónapba, mire végül elfogadtam, hogy a célom
talán már nem az, hogy színésznő legyek.
Az emberek változnak. Érnek. Az álmok szintet lépnek, az enyém
pedig odáig fejlődött, hogy már másoknak szeretnék segíteni a
tehetségük kibontakoztatásában.
 Keresgéltem iskolákat szerte az országban, de így, hogy anya,
Amber és igen, Ben is Los Angelesben van, nem kellett agyalnom,
melyik várost válasszam.
Bármennyire is megkérdőjelezem a döntésemet, hogy nem
mentem bele tavaly, hogy együtt legyünk, tudom: így a legjobb
hosszú távon. Még sohasem voltam ennél jobban kibékülve a
pályaválasztásommal, mint most, és nem tudom, hogyan alakult
volna, ha Ben is benne van a képben. Szóval tévedhet az ember, de én
nem bánok semmit. Szerintem pont úgy alakulnak a dolgok, ahogyan
kell.
De Bennel valószínűleg mindketten tanúsíthatjuk, hogy egy év
alatt sok minden megváltozhat. Emiatt rettegek, hogy talán
meggondolta magát. Talán már nem is akar velem lenni úgy, mint
tavaly. Talán még mindig dühös rám, úgyhogy el sem jön.
Igazából viszont nem emiatt vagyok ideges.
Hanem azért, mert tudom, hogy el fog jönni. Mindig eljön. De idén
fogalmam sincs, hányadán állunk. Elég rossz szájízzel váltunk el
tavaly, amiért abszolút vállalom a felelősséget, de meg kell értenie,
hogy fordított helyzetben ő is ugyanezt tette volna az érdekemben.
Ha olyan kinyilatkoztatást tettem volna akkora szenvedés közepette,
megállapította volna, hogy ez talán nem a legmegfelelőbb alkalom
egy egész életre kiható döntésre. Egyáltalán nem hibáztathat azért,
mert maradásra bírtam, hogy segítsen a családjának. Nemrég halt
meg a bátyja. A sógornőjének szüksége volt rá. A születendő
unokaöccsének is szüksége volt rá. Ez így volt helyes. Ő is ugyanezt
tette volna értem. Csak azért esett neki annyira rosszul, mert
egyébként is egy zaklatott hét volt mögötte.
Szinte már úgy érzem, rossz ötlet volt tavaly hívatlanul beállítani.
Mintha több kárt okoztam volna vele, mint amennyi haszna volt.
Kizökkenek a gondolataimból, amikor egy kéz pihen meg a
vállamon. Felnézek. Arra számítok, hogy Ben az. És igen… de nem
csak ő, hanem Ben és egy baba.
Az unokaöccse.
Rögtön tudom, mert Ben szemét örökölte. Vagyis Kyle szemét.
 Mindez egyszerre tudatosul bennem, és próbálom külön-külön
feldolgozni. Először is azt, hogy Ben eljött. És mosolyog rám, amikor
felállok, hogy átöleljem. Ez éppen elég ahhoz, hogy megérjen egy
megkönnyebbült sóhajtást.
Másodszor pedig a karján ül ez a kisfiú, aki a mellkasára hajtja a
fejét. Látványuk meggyőz arról, hogy mindketten a legjobb döntést
hoztuk tavaly, akár beleegyezett akkor, akár nem.
Reménykedtem benne, hogy a mai nap folyamán találkozhatok
valamikor az unokaöccsével, de azt hittem, hogy előbb lesz esélyem
négyszemközt beszélni vele arról, ahogy elváltunk tavaly. Viszont
tudok alkalmazkodni a helyzethez. Főleg egy ilyen aranyos baba
kedvéért.
Félénken rám vigyorog. Nagyon sok mindenben hasonlít Jordynra.
Szinte egyenlő arányban ütött Jordynra és Kyle-ra. Kíváncsi vagyok,
milyen lehet az anyukájának, hogy amikor ránéz, szinte Kyle-t látja…
Amikor Ben elenged az ölelés után, rámosolyog a kisfiúra.
– Fallon, szeretnélek bemutatni az unokaöcsémnek, Olivernek –
fogja meg az apró csuklóját, hogy integessen vele nekem. – Oliver, ő
itt Fallon.
Felemelem a kezemet, mire Oliver azonnal felém nyújtja a karjait.
Döbbenten hagyom, hogy Ben átadja nekem. Szorosan magamhoz
ölelem, úgy, ahogy Ben tartotta. Régóta nem volt nálam kisbaba, de
sokkal jobb így, hogy Oliver magától kéredzkedett át hozzám,
mintsem ha én próbáltam volna ölbe venni, és elsírta volna magát.
– Szereti a csinos lányokat – kacsint Ben, amikor átengedi. – Hadd
hozzak egy etetőszéket!
Ben elmegy, úgyhogy leülök Oliverrel, és leteszem magam elé az
asztalra.
– Milyen cuki vagy! – mondom neki. Tényleg az, nagyon boldog
babának látszik, én pedig Jordyn boldogságának is örülök. De attól
még elönt a szomorúság, amikor eszembe jut, hogy Kyle már
sohasem találkozhat a fiával. Elhessegetem a gondolatot, mikorra
Ben visszatér az etetőszékkel.
 Odatolja a boksz oldalához, és beleülteti Olivert. Észre sem
veszem, hogy pelenkázótáska van a vállán, amíg le nem veszi, hogy
helyet foglaljon. Addig matat a táskában, amíg nem talál egy rágcsás
dobozt, aztán kirak néhány Cheeriost az asztalra Oliver elé, de előbb
letörli a felületet. Végig tiszteletteljes hangon, egyenrangú
partnerként beszél Oliverhez. Nem megy át gügyögésbe, és
hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imádni való, hogy úgy beszél
egy gyerekkel, mintha egy szinten lennének.
Nagyon megy ez a kisbaba dolog Bennek. Lenyűgöző, és… valahogy
szexi is egyben.
– Mennyi idős most?
– Tíz hónapos – válaszolja Ben. – Újév napján született. Néhány
héttel korábban, de minden rendben volt vele.
– Szóval az egész világ tűzijátékkal ünnepli a szülinapját, mint a
tiédet?
– Tudod, ebbe még bele sem gondoltam – vigyorog Ben. Oliver az
elé tett Cheeriosszal játszik. Teljesen jól elvan így is, hogy nem ő áll a
figyelem középpontjában. Ami megkönnyebbülés, mert talán tudunk
komoly beszélgetést folytatni Bennel annak ellenére, hogy az
unokaöccse társaságában vagyunk.
Ben az asztal fölött átnyúlva megfogja és megszorítja a kezemet. Az
apró gesztustól melegség járja át a szívemet.
– Nagyon jó, hogy látlak, Fallon – cirógatja hüvelykujjával az
enyémet. – Nagyon jó.
A tekintetéből sugárzó őszinteségtől legszívesebben átugranám az
asztalt, és helyben megcsókolnám. Nem utál. Nem haragszik rám.
Olyan, mintha egy év után most tölthetném meg a tüdőmet tiszta
levegővel.
Kiveszem a kezemet az övé alól, hogy az enyém legyen felül, de
amint megteszem, el is húzza, hogy közelebb tolja a rágcsát
Oliverhez.
– Ne haragudj, hogy el kellett hoznom, de Jordynnak muszáj ma
dolgoznia, a bébiszitter pedig az utolsó pillanatban lemondta.
 – Semmi baj – felelem. De tényleg. Imádom nézni, ahogy Oliverrel
bánik. Újabb oldaláról ismerhetem meg. – Hogy van Jordyn?
– Jól – bólint Ben, mintha magát is igyekezne meggyőzni erről. –
Nagyon jól. Remek anyuka. Kyle büszke lenne rá – teszi hozzá
halkabban. – Mi van veled? Milyen New York?
Nem tudom, mit válaszoljak erre. Nem érzem, hogy most lenne a
megfelelő alkalom, hogy felhozzam a témát, ezért hárítom a kérdést.
– Ez mindig olyan furcsa – jegyzem meg. – Újra találkozni egy év
után. Sohasem tudom, mit mondjak vagy tegyek.
Kamuztam. Sohasem volt még furcsa, de a tavalyi alkalomnak
köszönhetően most az.
Megint átnyúl az asztalon, hogy megfogja a csuklómat, és
gyengéden megszorítsa.
– Én is ideges vagyok – bátorít. A kezünkre téved a tekintete, aztán
hátrahúzódik, és megköszörüli a torkát. Édes, hogy mennyire próbál
tiszteletteljes lenni Oliver előtt. – Rendeltél már? – fogja meg az
étlapot, hogy egy pillanatig csendben bámulja, de tudom, hogy
igazából nem is olvassa.
Idegesebb, mint kellene, de tényleg szerencsétlenül zártuk tavaly.
Aggódom, hogy talán nem is feszültség kínozza, hanem talán egy kis
keserűség. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neki tavaly, de volt ideje
megérteni, miért tettem, amit tettem. És remélhetőleg tudja, hogy
nekem nehezebb volt otthagynom őt annyi fájdalommal, mint neki.
Az egész évet nehéz szívvel töltöttem, mert folyton ez járt a fejemben.
Mindketten rendelünk valami ennivalót, ő pedig krumplipürét is
kér Olivernek, ami szerintem imádni való. Próbálom csevegéssel
oldani a feszültséget. Elmesélem neki, hogy az új életcélom, hogy
nyissak egy tehetséggondozó műhelyt. Mosolyogva válaszolja, hogy
már nem vagyok többé „Fallon, a változó”. Megkérdezem tőle, hogy
akkor mi az új nevem. Miután elgondolkodva rám néz, azt mondja:
„Fallon, a tanár”. Imádom a hangzását.
Elmondja, hogy ő májusban diplomázott. Elszomorít, hogy nem
voltam ott, de tudom, hogy még rengeteg mérföldkőnél ott leszek
neki a jövőben. Majd elmegyek a következő diplomaosztójára, mert
mondja is, hogy továbbtanul. Külsősként dolgozik egy internetes
magazinnál, és mesterfokozatot akar szerezni írástechnikából.
Amikor szünet áll be a beszélgetésünkben, Ben kanalaz egy kis
krumplipürét Oliver szájába. A kisfiú megdörzsöli a szemét, és úgy
fest, mint aki mindjárt belebólint a tányérjába.
– Tud már szavakat?
– Párat – mosolyog le Ben Oliverre, miközben megsimogatja a pici
fejét. – De biztosra veszem, hogy véletlenül mondja ki őket.
Többnyire csak hablatyol – nevet Ben. – Viszont túl van az első
káromkodásán. Éjszakára mindig bekapcsolva hagyjuk a bébiőrt, és
múlt héten a napnál is világosabban kimondta, hogy „baszki”. Korán
kezdi a kissrác – csípi meg Ben játékosan a kis arcát. Oliver
felmosolyog rá, és ekkor hirtelen összeáll a kép.
Ben úgy kezeli Olivert, mint apa a fiát.
Oliver úgy néz Benre, mintha ő lenne az apukája.
Ben többes szám első személyben hivatkozott saját magára és
Jordynra.
És bekapcsolva hagyják a bébiőrt éjszakára… ami azt jelenti,
hogy… közös a hálószobájuk?
Eláll a lélegzetem egy pillanatra, és a feje tetejére áll velem az egész
világ. Belekapaszkodom az asztalba, amikor megüt a valóság.
Mekkora idiótának érzem magam!
Ben azonnal észreveszi a változást rajtam, és amikor találkozik a
tekintetünk, lassan rázni kezdi a fejét, mert rájön a nyelvbotlására.
– Fallon – szólal meg halkan. De nem ejt ki újabb szót a nevem
után. Nyilvánvaló, hogy tudom, és semmit sem tesz, hogy megcáfolja
a feltételezésemet. Bocsánatkérően néz rám.
Azonnal elönt a féltékenység.
Eláraszt az őrülten tomboló féltékenység. Muszáj felpattannom és
kirohannom a mosdóba, mert nem vagyok hajlandó kimutatni előtte,
hogy másodpercek alatt teljesen tönkretett. Utánam szól, de nem
állok meg. Hálás vagyok, amiért magával hozta Olivert, mert így nem
szaladhat utánam.
Egyenesen a mosdóhoz sietek. Megragadom a szélét, és a
tükörképemre meredek.
Nyugodj meg, Fallon! Ne sírj! Majd összetörhet a szíved, amikor
hazaértél.
Nem voltam felkészülve erre. Fogalmam sincs, mihez kezdjek a
helyzettel. Olyan érzés, mintha szó szerint meghasadna a szívem:
kettéválna középen, hogy belevérezzen a mellkasomba, megtöltve
vele a tüdőmet, és emiatt nem kapnék levegőt.
Még nehezebbnek bizonyul visszatartani a könnyeket, amikor
nyílik és csukódik a mosdó ajtaja. Felnézve látom, hogy ott áll Ben,
Oliverrel a kezében, mély megbánással figyelve engem.
Behunyom a szememet, hogy ne kelljen őt látnom a tükörben.
Lehajtott fejjel zokogni kezdek.
Ben

NEM ÍGY AKARTAM, HOGY MEGTUDJA. El akartam mondani neki,

méghozzá hamar, de azt szerettem volna, ha feloldódunk előtte. Nem
mintha számítottam volna rá, hogy összetöri a szívét a tény, hogy
Jordynnal járok. Sőt, úgy gondoltam, hogy nagyobb eséllyel fog
örülni neki, mintsem hogy kiborul. Egyáltalán nem ilyen reakciót
vártam tőle. Miért tesz úgy, mintha ennyire számítana neki, amikor
tavaly világossá tette, hogy semmi sem érdekli jobban, mint a
megállapodásunk?
A reakciójából viszont nyilvánvaló, hogy számít neki a dolog. Hogy
mindig is számított. De bármi legyen is az oka, visszautasított engem,
amikor a leginkább szükségem lett volna rá.
Próbálom tartani magam, mivel Oliver nálam van, de minden
egyes porcikám azt követelné, hogy térdre rogyva ordítsak.
Teszek néhány óvatos lépést előre, míg közvetlenül mögé nem
érek. Gyengéden megfogom a könyökét, hogy forduljon felém, de
lerázza magáról a kezemet, és átsétál a mosdó túlsó végébe. Ott vesz
egy papírtörlőt, hogy megtörölje vele a szemét. Még mindig háttal áll
nekem.
– Nem volt szándékos – csúszik ki a számon, mintha ezzel
valahogy vigasztalhatnám. Legszívesebben rögtön vissza is szívnám.
Nem számít, mekkora tátongó lyukat hagyott Fallon a szívemen, nem
tehetek róla, hogy valaki más megtalálta az utat befelé. Nem számít,
hogy Jordynnal mindketten össze voltunk törve Kyle halála után.
Nem számít, hogy nem közeledtünk egymáshoz, csak jóval Oliver
születése után. Nem számít, hogy sohasem fogom ugyanazt érezni
Jordynnal, mint amit Fallonnal éreztem, de Oliver minden
hiányosságért kárpótol a kapcsolatunkban.
 Fallonnak csak a váratlan fordulat számít a történetünkben. Amit
egyikünk sem látott előre. Amit egyikünk sem akart igazából. És
amiért részben ő a felelős. Muszáj emlékeznem erre. Akármennyire
fáj neki most, nekem is pont annyira fájt – ha nem jobban –, amikor
helyettem New Yorkot választotta.
Lenézek Oliverre: a feje a vállamon pihen, csukva a szeme. Rég
eljött már a délelőtti szundi ideje, úgyhogy a karjaimba fektetem.
Valahányszor ránézek, melegség járja át a szívemet. Olyasfajta, ami
nagyon más, mint amit Fallon vagy Jordyn valaha is kiválthat. És
erre emlékeztetnem kell magamat. Ez nem róluk szól, egyikükről
sem. Ez erről a kissrácról szól, itt az ölemben, és arról, hogy neki mi a
legjobb. Ő az egyetlen dolog, aminek számítania kell, hónapok óta ezt
mondogatom magamnak. Azt hittem, hogy ez a kis emlékeztető
önmagában is elég lesz, hogy átvészeljem ezt a pillanatot Fallonnal,
de most már nem vagyok biztos benne.
Fallon vesz egy mély lélegzetet, és kifújja, mielőtt megfordul.
Amikor a szemembe néz, egyértelmű, mennyire megsemmisítettem.
Legszívesebben csípőből jóvátenném az egészet, és elmondanám
neki, amit valójában érzek. Hogy attól a pillanattól kezdve, amikor
először megcsókoltam Jordynt, semmi más nincs bennem, csak
zűrzavar.
Igazából attól a pillanattól kezdve csak zűrzavar van bennem, hogy
Fallon elhajtott tavaly azzal a taxival.
– Szerelmes vagy belé?
Rögtön a szája elé kapja a kezét, és megrázza a fejét. Bánja, hogy
feltette ezt a kérdést.
– Kérlek, ne válaszolj! – lép elém, aztán lenéz a padlóra. –
Mennem kell.
Azzal elhúz mellettem.
Addig hátrálok, amíg hozzá nem préselődöm az ajtóhoz, hogy ne
lehessen tőlem kinyitni.
– Ne így! Kérlek, ne menj még! Adj egy esélyt, hogy
megmagyarázzam.
 Nem hagyhatom elmenni anélkül, hogy megértené ezt az egész
helyzetet. Sőt, leginkább azt remélem, hogy el fogja magyarázni, mi a
fene történt tavaly, és miért tesz úgy, mintha a fejlemények ilyen
hatással lennének rá.
– Mit szeretnél megmagyarázni? – kérdezi halkan. – Azt akarod,
hogy itt álljak, és hallgassam végig, hogy nem akartál beleszeretni a
halott bátyád feleségébe? Azt várod tőlem, hogy vitatkozzak veled,
amikor közlöd, hogy ez már nem csak a te akaratodról szól, hanem
arról is, hogy mi a jobb az unokaöcsédnek? Azt várod tőlem, hogy
bocsánatot kérjek, amiért azt hazudtam neked tavaly, hogy nem
akarlak szeretni?
Minden egyes szó, amit kiejt a száján, mázsás súlyként nehezedik
rám, és mintha lehúzna egy tó fenekére. Hazudott nekem?
– Felfogtam, Ben. Az én hibám. Én vagyok az, aki hátat fordított
tavaly, amikor megpróbáltál szeretni.
Mellettem átnyúlva meg akarja fogni a kilincset, de úgy
helyezkedem, hogy elálljam az útját. Magamhoz húzom oldalról.
Szabad kezemet a tarkójára teszem, hogy odahúzzam az arcát a
vállamhoz. Nyomok egy puszit a hajába, miközben igyekszem
tudomást sem venni róla, hogy milyen érzés, amikor a karomban
van. Megragadja az ingemet, és érzem, hogy megint sírni kezd. Még
közelebb akarom húzni, még szorosabban akarom ölelni, de Oliver
ezt több szempontból is megakadályozza.
Szeretnék mondani neki valami vigasztalót, ugyanakkor
rettenetesen ki vagyok rá akadva. Hogy milyen gondatlanul
összetörte a szívemet, amikor átadtam neki tavaly. Hogy most
megteszi újra, amikor már túl késő.
Már túl késő.
Oliver fészkelődni kezd az ölemben, így kénytelen vagyok
elengedni Fallont, mielőtt felébred. Fallon kihasználja a lehetőséget,
hogy kiosonjon mellettem az ajtón.
Követem kifelé a mosdóból, és végignézem, ahogy felkapja a
táskáját a bokszból, és egyenesen a kijárat felé indul. Én is
odamegyek a bokszhoz a pelenkázótáskáért. A kajánk még mindig ott
van az asztalon, de szerintem már kijelenthetjük, hogy nem fogjuk
megenni. Pénzt dobok az asztalra, mielőtt elindulok kifelé.
Egy kocsi mellett áll, a táskájában matat. Mire előkeresi a
kulcscsomóját, már ott állok mellette. Kitépem a kulcscsomót a
kezéből, és folytatom az utat a saját kocsim felé, ami pont az övé
mellett parkol.
– Ben! – kiabál rám. – Add vissza a kulcsaimat!
Kinyitom a kocsimat, és beindítom a motort. Letekerem az
ablakokat, majd a hátsó üléshez megyek, hogy bekössem Olivert a
gyermekülésben. Amikor meggyőződtem róla, hogy alszik,
visszamegyek Fallon autójához.
– Nem mehetsz el úgy, hogy utálsz – adom vissza a kezébe a
kulcsokat. – Azok után nem, amennyi minden…
– Nem utállak, Ben – szakít félbe. Sértett a hangja, és még mindig
folynak a könnyei. – Ez is a megállapodás része volt, nem? – törli
meg szinte dühösen a szemét, aztán folytatja: – Éljük az életünket.
Másokkal is randizunk. Beleszeretünk a halott bátyánk feleségébe. A
végén pedig meglátjuk, mi lesz. Hát, elértünk a végéhez, Ben. Egy
kicsit korán, de ez kétségtelenül a vége.
Elnézek a válla fölött, mert túlságosan szégyellem magam a
szemkontaktushoz.
– Még mindig van két évünk, Fallon. Nem kell ma befejeznünk.
– Tudom, hogy megígértem, de… nem megy – rázza a fejét. –
Rohadtul nem fogom megint kitenni magam ennek az egésznek.
Fogalmad sincs, milyen érzés – kap a szívéhez.
– Ami azt illeti, Fallon, pontosan tudom, milyen érzés.
Szúrós tekintettel bámulom. Azt akarom, hogy lássa: nem vagyok
hajlandó egyedül elvinni a balhét. Ha nem hagyott volna tavaly
faképnél, és nem keserít el teljesen, nem töltöttem volna az év nagy
részét azzal, hogy rá neheztelek. Sohasem hoztam volna magam
olyan helyzetbe senkivel – pláne Jordynnal nem –, amivel kockára
tehetem azt, ami Fallonnal lehet. De azt hittem, hogy ő csak a
töredékét érzi annak, amit én éreztem iránta.
 Fogalma sincs, mennyire összetörte a szívemet. Fogalma sincs,
hogy Jordyn ott volt mellettem, amikor ő nem volt ott. Én pedig ott
voltam Jordyn mellett, amikor Kyle nem volt ott. És miután
mindketten elveszítettük azt, akit szerettünk, kiegészültünk
Oliverrel… Ez nem egy tervezett dolog. Még csak abban sem vagyok
biztos, hogy akartam. De megtörtént, és én vagyok az egyetlen, akit
Oliver apaként ismer. Miért tűnik most annyira helytelennek ez az
egész? Miért érzem úgy, hogy valahogy sikerült még jobban elcseszni
az életemet?
Fallon félretol, hogy megpróbálja kinyitni a kocsija ajtaját. Ekkor
hasít belém az érzés, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Nem kapok levegőt.
Nem tudom, miért tartott ilyen sokáig, mire feltűnt. Megfogom és
megszorítom a kezét, mielőtt kinyitná az ajtót. A néma könyörgés
ráveszi, hogy megtorpanjon és felnézzen rám.
Rápillantok a kocsijára, aztán megint vissza őrá.
– Miért jöttél ma ide kocsival?
Értetlenség ül ki az arcára.
– Ez volt a megállapodásunk. November 9-e van.
– Pontosan – szorítom a kezét még jobban. – Egyenesen a
reptérről szoktál jönni, amikor találkozunk. Miért kocsival vagy,
miért nem taxival?
A legyőzöttek arckifejezésével bámul fel rám. Gyorsan kifújja a
levegőt, és lenéz a földre.
– Visszaköltöztem – von vállat. – Meglepetés!
Szavai tőrként szúródnak a mellkasomba. Megvonaglok.
– Mikor?
– Múlt hónapban.
A kocsijának dőlve a tenyerembe temetem az arcomat. Próbálom
tartani magam. Azért jöttem ma ide, hogy bizonyosságot nyerjek.
Reméltem, hogy ha látom Fallont, véget ér bennem a háború, ami
azóta zajlik, hogy elkezdődtek a dolgok Jordynnal.
 Jól meg is kaptam a bizonyosságot. Attól a pillanattól fogva, hogy
beléptem az étterembe, és megláttam őt, visszajött az érzés a
szívembe. Az, amit még soha nem éreztem egyetlen másik lánnyal
sem. Az az érzés, amelyik úgy megrémiszt, mintha ki akarna ugrani a
szívem.
Soha nem éreztem ezt senki mással, csak Fallonnal, de nem
tudom, elég-e ahhoz, hogy bármin is változtasson. Mert Fallonnak
igaza volt, hogy ez már nem arról szól, hogy én mit akarok. Hanem
arról szól, hogy mi a jobb Olivernek. Viszont még ez sem tűnik
logikusnak, amikor itt állok az egyetlen lány előtt, aki iránt valaha is
így éreztem.
Most, hogy Oliver mélyen alszik mellettünk a kocsiban, és már
nincs az ölemben, magamhoz húzom Fallont. Kétségbeesetten fonom
köré a karomat, mert muszáj éreznem, hogy hozzám simul. Behunyt
szemmel töprengek a szavakon, amikkel helyre lehet ezt hozni, de
csak az bukik ki belőlem, amit nem kéne kimondanom:
– Hogyan hagyhattuk, hogy ez történjen?
Amint kijön a számon, már tudom, hogy nem vagyok fair
Jordynnal szemben. De Jordyn sem fair velem, mert sohasem fog
engem úgy szeretni, mint Kyle-t. És tudnia kell, hogy sohasem fogok
úgy érezni iránta, mint Fallon iránt.
Fallon próbál elhúzódni tőlem.
– Várj – tartom szorosan. – Kérlek, csak válaszolj egy kérdésre!
Megadja magát, és benne marad az ölelésemben.
– Értem költöztél vissza Los Angelesbe? Értünk?
Amint felteszem a kérdést, már érzem is, hogy összezuhan. Érzem,
hogy zakatol a szívem a mellkasomban. A cáfolat hiánya arra
kényszerít, hogy még jobban magamhoz préseljem.
– Fallon! – suttogom. – Istenem, Fallon! – emelem meg az állát,
hogy muszáj legyen a szemembe néznie. – Szeretsz?
Elkerekedik a szeme a félelemtől, mintha fogalma sem lenne, mit
válaszoljon. Vagy talán a kérdés rémiszti meg, mert pontosan tudja,
mit érez irántam, de azt kívánja, hogy bárcsak ne azt érezné. Megint
megkérdezem. Ezúttal könyörögve.
– Kérlek! Nem hozhatom meg ezt a döntést, ameddig talán csak én
érzem irántad azt, amit.
Határozottan a szemembe néz, és makacsul megrázza a fejét.
– Nem fogok versenyezni egy olyan nővel, aki egyedül neveli a
gyerekét, Ben. Nem én leszek az, aki elvesz téged tőle, miután már
így is annyi mindenen keresztülment. Szóval ne aggódj, semmiféle
döntést nem kell meghoznod. Én már meghoztam helyetted.
Megpróbál félretolni, de elkapom az arcát, és próbálom kérlelni.
Látom az eltökéltséget a tekintetében, mielőtt egyáltalán
megszólalnék.
– Kérlek! – suttogom. – Ne tedd meg újra! Nem vészeljük át, ha
megint itt hagysz.
– Ezúttal nem adtál nekem választási lehetőséget, Ben! – néz fel
rám dühösen. – Úgy jöttél ide, hogy szerelmes vagy valaki másba.
Egy ágyban alszol egy másik nővel. Olyasvalakit érintesz a kezeddel,
aki nem én vagyok. Az ajkad más bőrére lehel ígéreteket, nem az
enyémre. Nem számít, ki a hibás ezért: hogy én, mert itt hagytalak
tavaly, vagy te, mert nem tudtad, hogy érted csináltam. Semmin sem
változtat. Ez van, és kész – bújik ki a szorításomból, és kinyitja a
kocsiajtót. – Szerencsések, hogy ott vagy nekik – néz fel rám a
könnyes szempillái alól. – Tényleg nagyszerű apja vagy a kicsinek,
Ben.
Azzal beszáll a kocsiba. Egyáltalán nincs tudatában annak, hogy a
szívemet is mindjárt elviszi magával. Itt állok jéggé dermedve.
Képtelen vagyok megállítani. Képtelen vagyok megszólalni. Képtelen
vagyok könyörögni. Mert tudom, hogy bármit is mondok, nem
változtat a dolgokon. Ma legalábbis nem változtat. Addig nem, amíg
helyre nem hozom a dolgokat az életem többi területén.
Lehúzza az ablakot, és letöröl még egy könnycseppet az arcáról.
– Jövőre már nem jövök. Bocsáss meg, ha ezzel tönkreteszem a
könyvedet, mert azt végképp nem akarnám. Csak már nem bírom ezt
csinálni tovább.
Nem adhatja fel örökre! Megragadom a kocsiajtót, és behajolok a
nyitott ablakon.
– Csessze meg a könyv, Fallon! Itt sohasem a könyv volt a lényeg.
Hanem te voltál a lényeg mindig!
Némán bámul rám. Aztán felhúzza az ablakot, és elhajt. Még csak
le sem lassít, miközben püfölöm a kocsi hátulját, és addig rohanok
utána, ameddig csak bírok.
– Francba! – kiabálom a murvát rugdosva. Megint belerúgok, és
felszáll a por. – A rohadt életbe!
Mégis hogy menjek vissza Jordynhoz így, hogy már nincs többé
szívem, amit odaadhatnék neki?
 Az ötödik november
9.

Hibáimat beburkolja kegyelme

Jobb embernek lát, felemel vele
És ajkaival a bőrömön
Leveszi rólam a bűnöm.
– BENTON JAMES KESSLER
Fallon

KORÁBBAN, AMIKOR VÉGIGGONDOLTAM ÉLETEM TÖRTÉNÉSEIT, úgy

rendszereztem őket időrendileg, hogy a „tűz előtti” és a „tűz utáni”
események.
Már nem így csinálom. Nem azért, mert fejlődött volna a
személyiségem. Igazándiból épp ellenkezőleg, mert most már úgy
gondolok az életemre, mintha egy „Benton James Kessler előtti” és
egy „Benton James Kessler utáni” szakasza lenne.
Szánalmas, tudom. És még szánalmasabbá teszi, hogy pontosan
egy éve váltak el útjaink, de még mindig ugyanannyit gondolok rá,
mint a „Benton James Kessler utáni” szakasz előtt. Nem könnyű
megszabadulni egy olyan emberrel kapcsolatos gondolatoktól, aki
ekkora hatással volt az életemre.
Nem kívánok neki rosszat. Sohasem kívántam. Pláne azok után,
hogy láttam, mennyire tépelődött a döntésén, amikor tavaly
különváltunk. Biztosra veszem, hogy ha sírtam és könyörögtem
volna, hogy engem válasszon, akkor megteszi. De sohasem akarnék
úgy együtt lenni valakivel, hogy könyörögnöm kellett érte. Úgy sem
akarok együtt lenni senkivel, hogy akár csak távolról is közrejátszhat
egy harmadik. A szerelemnek két ember között kell maradnia, és ha
nem így van, én inkább félreállok, mint hogy részt vegyek a
versenyben.
Nem vagyok az a fajta, aki hisz benne, hogy a dolgok okkal
történnek. Ezért nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az a sorsunk,
hogy ne legyünk együtt. Ha ebben hinnék, akkor abban is hinnem
kellene, hogy Kyle sorsa az volt, hogy ilyen fiatalon haljon meg.
Sokkal inkább hajlandó vagyok abban hinni, hogy az ember
egyszerűen megszívhatja.
 Megégtél egy tűzben? Megszívtad.
Derékba tört a karriered? Megszívtad.
Elveszítetted az életed szerelmét egy kisgyerekes özvegyasszony
miatt? Megszívtad.
Végképp nem akarok hinni benne, hogy a sorsom előre meg van
írva, és nincs beleszólásom, hogy hol fogok kikötni, vagy éppen kivel.
De ha esetleg mégis így van, és a végén úgyis ugyanúgy alakul az
életem, és nem számít, milyen döntéseket hozok, akkor mit számít,
hogy ma elhagyom-e a lakást?
Semmit sem számít. Amber szerint viszont igenis nagy cucc.
– Nem maradhatsz itt siránkozni – huppan le mellém a kanapéra.
– Nem siránkozom.
– De igen.
– De nem.
– Akkor miért nem jössz el velünk?
– Nem akarok felesleges harmadik lenni.
– Hívd el Teddy-t!
– Theodore-t – pontosítok.
– Tudod, hogy képtelen vagyok komoly arccal kimondani a nevét.
A Theodore-t meg kéne hagyni a királyi család tagjainak.
Bárcsak túllépne már a nevén! Néhány randin már túl vagyunk a
sráccal, de Amber még mindig ezen lovagol. Látja rajtam a
bosszankodást, úgyhogy folytatja a magyarázatot.
– Fallon! Olyan nadrágot hord, amire apró bálnák vannak
hímezve! És amikor kétszer elmentem veletek valahova, végig arról
sztorizgatott, hogy Nantucketben nevelkedett. De Nantucketben
senki sem beszél úgy, mint egy szörfös, nekem elhiheted.
Igaza van Ambernek. Theodore úgy beszél Nantucketről, mintha
mindenkinek irigyelnie kellene, hogy ott született. De ettől a kis
gikszertől meg a különös nadrágválasztásaitól eltekintve ő az
egyetlen srác, akinek a közelében több mint egy órára ki tudom verni
a fejemből Bent.
 – Ha annyira utálod, mint amennyire mutatod, miért ragaszkodsz
hozzá, hogy ma elhívjam vacsizni?
– Nem utálom – feleli Amber. – Csak nem kedvelem. De inkább
gyere el ma este vele, mint hogy itt ülve siránkozz, hogy november 9-
e van, és nem Bennel töltöd.
– Nem azért siránkozom – hazudok.
– Lehet, hogy nem, de abban legalább végre egyetértünk, hogy
tényleg siránkozol. Írok Teddynek, hogy jöjjön oda a klubba – kapja
fel a telefonomat.
– Ez elég cikinek ígérkezik nektek Glenn-nel, mivel én nem leszek
jelen.
– Lárifári. Öltözz, vegyél fel valami csinit!

•••

Mindig ő győz. Itt vagyok… a klubban. Nem otthon, a kanapén

siránkozva, ahol szívesebben lennék.
És miért kellett Theodore-nak megint bálnás nadrágot vennie? Így
Amber nemcsak győzött, hanem még igaza is van.
– Theodore – szólal meg Amber a szinte üres poharának szélét
piszkálva. – Van beceneved, vagy mindenki csak Theodore-nak hív?
– Csak Theodore – válaszolja. – Édesapámat szokták Teddyként
említeni, így ez a becenév zavarkeltő lenne, amennyiben mindketten
használnánk. Főleg, amikor Nantucketben vagyunk a rokonoknál.
– Rendkívül érdekfeszítő – forgatja felém a szemét Amber. –
Odajössz velem a pulthoz?
Bólintok, és kikászálódom a bokszból. A pulthoz közeledve Amber
megfogja és megszorítja a kezemet.
– Kérlek, mondd, hogy nem szexeltél vele.
– Még csak négyszer randiztunk. Nem adom ennyire könnyen
magam.
 – Bennel a harmadik randin szexeltél – vág vissza.
Utálom, hogy megemlítette, de ha az ember a szexuális életéről
beszél, akkor biztos felmerül az egyetlen pasi neve, akivel szexelt
életében.
– Lehet, de az más volt. Sokkal régebb óta ismertük egymást.
– Három napja ismertétek egymást – érvel Amber. – Nem
számolhatsz bele egész éveket, ha csak évi egyszer kommunikáltatok.
– Témaváltás – közlöm a pulthoz érve. – Mit szeretnél inni?
– Attól függ. Azért iszunk, mert örökre emlékezni akarunk erre az
estére, vagy azért, mert el akarjuk felejteni a múltat?
– Határozottan felejteni.
Amber a pultoshoz fordulva négy rövidet rendel. Amikor a srác
kirakja elénk a poharakat, felemelünk egyet-egyet a koccintáshoz.
– Arra, hogy november 10-én felébredve egyáltalán ne
emlékezzünk november 9-re – hangzik Amber pohárköszöntője.
– Úgy legyen!
Felhajtjuk a feleseket, aztán rögtön folytatjuk a másik kettővel.
Általában nem iszom sokat, de most mindent megteszek, hogy
felgyorsítsam az estét, és minél előbb túl legyek rajta.

•••

Félóra elteltével kétségtelenül megteszik a hatásukat a felesek.

Bizsergős jó érzés árad szét bennem. Még azt sem bánom, hogy
Theodore ma este egy kicsit tapizós. Amber és Glenn pár perce
mentek ki a bokszból a tánctérre, Theodore pedig… baromságokról
beszél nekem. Fogalmam sincs, miről dumál. Szerintem egyáltalán
nem is figyelek rá.
Glenn visszahuppan velünk szemben a bokszba, én pedig továbbra
is próbálok Theodore arcára fókuszálni, hogy azt higgye, figyelek a
hablatyolására valami horgásztúráról az unokatestvérével nyári
napforduló idején. Egyáltalán mikor a fenében van a nyári
napforduló?
– Segíthetek valamiben? – szól oda Theodore Glenn-nek, ami
furcsa, mivel olyan kellemetlen hangon mondja. Odafordulok Glenn
felé.
Csakhogy… nem Glenn az.
Barna szemek bámulnak vissza rám, én pedig hirtelen
legszívesebben lelökném magamról Theodore kezét, és átmásznék az
asztalon.
Cseszd meg, sors! A büdös francba veled!
Ráérős mosoly terül szét Ben arcán, ahogy ismét Theodore-ra
emeli a tekintetét.
– Elnézést a zavarásért – kezdi Ben. – De asztaltól asztalig járva
felteszek néhány kérdést a pároknak egy tanulmány kedvéért, ami az
egyetemi tanulmányaimhoz szükséges. Nem bánjátok, ha nektek is
felteszek néhányat?
Theodore ellazul, amint rájön, hogy Ben nem a saját területét védi.
Vagy legalábbis azt hiszi, hogy nem.
– Aha, persze – nyúl át az asztal fölött, hogy kezet rázzon vele. –
Én Theodore vagyok, ő pedig Fallon – mutat be az egyetlen pasinak,
aki valaha is bennem járt.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Fallon – fogja meg két kézzel a
kezemet. Fürgén végighúzza hüvelykujjait a csuklómon, ahol
forróság önti el a bőrömet az érintésétől. Amikor elengedi a kezem,
lepillantok a csuklómra, mert nyomot kellett rajta hagynia. – Ben
vagyok.
Remélem, sikerül lustán és érdektelenül felvonnom a
szemöldökömet. Mi a jó életet keres itt?
Ben tekintete a szememről a számra téved, de aztán Theodore-ra
koncentrál.
– Szóval, mióta is élsz Los Angelesben, Theodore?
 Annyi mindent kell most az alkohollal terhelt agyamnak
feldolgoznia!
Ben itt van.
Itt.
És infókat akar kiszedni a srácból, akivel randizom.
– Szinte egész életemben itt éltem. Szerintem már vagy húsz éve.
– Azt hittem, Nantucketben nőttél fel – pillantok Theodore-ra.
Feszengve elneveti magát, és megszorítja az asztalon pihenő
kezemet.
– Ott születtem. Nem ott nőttem fel. Négyéves koromban
költöztünk ide – néz megint Benre, és persze kiderült, hogy megint
Amber nyert, a fenébe is!
– És… ti jártok? – mutat Ben egyikünkről a másikra.
Theodore átkarolja a vállamat, és magához húz.
– Dolgozunk rajta – mosolyog le rám. De aztán ismét Benre
fókuszál. – Ezek furcsamód személyes kérdések. Milyen tanulmányt
írsz?
Ben megropogtatja a nyakát.
– A lelki társak előfordulásának valószínűségét vizsgálom.
– Lelki társak? – kuncog Theodore. – Ez egyetemi szintű téma?
Istenem, segíts!
– Nem hiszel a lelkitárs-kapcsolatokban? – vonja fel Ben a
szemöldökét.
Theodore hátradőlve megint átkarol.
– Azt mondod, te igen? Találkoztál már a lelki társaddal? – néz
körül félig viccelődve. – Itt van veled ma este? Hogy hívják?
Hamupipőkének?
Lassan átvándorol a tekintetem Benre. Nem tudom, hallani
akarok-e egy nevet. Kemény pillantással méreget engem meg a
karomon fel-alá szánkázó kezet.
 – Nem jött el velem – feleli Ben. – Sőt, ami azt illeti, ma
kikosarazott engem. Több mint négy órát vártam rá, de nem jött el.
Olyanok a szavai, mint a jégcsap. Gyönyörűek, de élesek, mint a
kés. Próbálom lenyelni a gombócot a torkomban.
Ő tényleg eljött? Még azok után is, hogy tavaly közöltem vele, hogy
nem jövök? Elég sok mindent kiváltottak most belőlem a szavai, ami
totálisan helytelennek tűnik, hiszen egy másik sráchoz simulok
éppen, akiről azt kívánom, hogy bárcsak ne érne hozzám többet.
– Miféle lány ér meg négyórányi várakozást? – kacag Theodore.
Ben hátradől a széken, és én minden mozdulatát figyelem.
– Csak ez az egy – válaszolja halkan, csak úgy, a levegőbe. Vagy
talán csak nekem címezte.
Apropó, Amber! Vagy talán nem is volt szó Amberről. Nem tudom
már így, hogy itt van Ben, és az agyam sem működik rendesen. De
visszajött Amber.
Elkerekedett szemekkel nézek fel rá. Úgy járatja a tekintetét
köztem és Ben között, mintha egyikünk délibáb lenne. Abszolút
megértem, mert én is így érzek. Lehet, hogy csak a pia miatt.
Megrázom a fejemet, és kerek szemekkel üzenem neki, hogy ne adja
jelét annak, hogy ismeri Bent. Remélhetőleg megérti a néma
utasításomat.
Glenn odaér mögé, és igyekszem neki is átadni az üzenetet, de
amint odaér a bokszhoz, mosolyogva felrikkant.
– Ben!
Azzal odacsusszan mellé és átkarolja, mintha most talált volna rá a
legjobb barátjára.
Aha, Glenn részeg.
– Ismered ezt a srácot? – kérdezi Theodore Benre mutatva.
Glenn elkezd rám mutogatni, ám ekkor észreveszi az
arckifejezésemet. Még szerencse, hogy nem túl részeg ahhoz, hogy
értelmezze.
– Ööö… – dadogja. – Mi… izé. Találkoztunk már. A mosdóban.
 Theodore félrenyeli az italt.
– A mosdóban találkoztatok?
Kihasználom az alkalmat, hogy kimásszak a bokszból. Szörnyen
szükségem van egy kis szünetre. Ez már túl sok.
– Akarod, hogy veled menjek? – kapja el Amber a könyökömet.
Megrázom a fejemet. Szerintem mindketten tudjuk, hogy abban
reménykedem: Ben követni fog, így elmagyarázhatja, mi a fenét keres
itt.
Gyorsan a mosdó felé veszem az irányt. Kissé szégyellem, hogy
milyen gyorsan elmenekültem. Vicces, hogy egy felnőtt ember csak
úgy elfelejti, hogyan kell normálisan működni valakinek a
jelenlétében.
De úgy érzem, annyira felforrósodtak a zsigereim, hogy már
perzselik a csontjaimat. Meleg az arcom. Meleg a nyakam. Minden
meleg. Vizet kell fröcskölnöm az arcomra.
Bár nem is kell pisilnem, a mosdóba érve mégis megteszem. Egy
olyan szoknya van rajtam, amit Amber erőltetett rám. Olyan könnyű
használni a WC-t, amikor az ember szoknyában van, hogy hülyeség
lenne nem kihasználni a lehetőséget. Amúgy is biztosra veszem, hogy
rögtön hívok egy taxit, miután behúzok egyet Bennek, így akár
pisilhetek is, ameddig még itt vagyok.
Miért magyarázom meg magamnak, miért pisilek?
Talán azért, mert igazából tudom, hogy csak húzom az időt. Még
nem tudom, készen állok-e elhagyni a mosdót.
Kézmosás közben észreveszem, mennyire reszketek. Veszek
néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, miközben bámulom a
tükörképemet. Egész más tükörbe néznem most, mint mielőtt
megismertem Bent. Már nem figyelem megszállottan a hibáimat,
mint régen. Az alkalmankénti önbizalomhiány még megvan, ám
Bennek köszönhetően megtanultam elfogadni magamat olyannak,
amilyen vagyok, és hálás vagyok azért, hogy élek. Nem igazán
szeretek érdemet tulajdonítani neki az önbizalmam
visszanyerésében, mert utálni akarom őt. Sokkal könnyebb lenne az
életem, ha utálhatnám, de nehéz utálni a srácot úgy, hogy ennyire
pozitív hatást gyakorolt az életemre. Az életemre gyakorolt elmúlt évi
negatív hatása miatt hálás vagyok Ambernek, amiért rávett, hogy
tegyek ki a megjelenésemért ma este. Egy kacér lila top van rajtam,
ami kiemeli a szemem zöldjét, és tavaly óta a hajam is nőtt néhány
centit. Ben legalább ezt a verziót látja belőlem, és nem azt, amelyik
két órája a kanapén siránkozott. Nem pont bosszút akarok állni a
srácon, de azért jó lenne, ha rám nézve tudatosulna benne, mit
veszített. Kicsit kárpótolna, amiért beleszeretett egy másik lányba, ha
tudnám, hogy párszor meglegyintette a megbánás szele.
Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, amíg a mosdónál végzek.
Miért nem Jordynnal van itt? Szakítottak? Ő miért van egyáltalán itt?
Honnan tudta, hogy én is itt leszek? Vagy csak véletlenül bukkant
fel? És mit hitt, amikor elment ma abba az étterembe, azt remélve,
hogy ott leszek?
A tükörképem nem szolgál válaszokkal, így megteszem a vakmerő
utat az ajtó felé. Tudom, hogy valahol odakint van. Vár.
Amint kinyitom a mosdó ajtaját, egy kéz ragadja meg a karomat, és
végighúz a folyosón, távolabb a tömegtől. Még csak rá sem kell
néznem, hogy tudjam: ő az. Ismerős bizsergés árad szét az egész
testemben, mint mindig, amikor együtt vagyunk.
A hátam a falhoz préselődik, oldalt a fejem mellett két kéz
támaszkodik, és ő az enyémbe fúrja a tekintetét.
– Mennyire komoly Bálnanacival a helyzet?
A fenébe is, hogy élből megnevettet!
– Utálom azt a nadrágot – mordulok fel.
Büszke félmosoly ül ki az arcára, de amint megjelenik, el is tűnik.
Csalódottság veszi át a helyét.
– Miért nem jöttél el ma? – kérdezi.
Már nem tudok különbséget tenni a szívdobogásom és a zene
ritmusa között. Tökéletes összhangban vannak, és Ben közelségének
köszönhetően a hangerejük is egyforma.
 – Megmondtam neked tavaly, hogy nem megyek ma – nézek végig
a folyosón a tömeg felé. Itt sötétség honol, a mosdókon és az
embereken túl. Valahogy sikerült bensőséges zugra találnunk egy
forró testekkel teli épületben. – Honnan tudtad, hogy itt leszek ma
este?
– Korántsem annyira fontos a válasz erre a kérdésre, mint az
enyémre – rázza meg határozottan a fejét. – Mennyire komoly a
helyzet ezzel a fazonnal?
A hangja halk, az arca pedig közel van az enyémhez. Érzem a
bőréből áradó meleget. Nehéz koncentrálni ilyen figyelemelterelő
környezetben.
– Elfelejtettem, mit is kérdeztél – ingok meg kissé, de a tenyerét
széttárja a csípőmön, hogy megtartson.
– Te részeg vagy? – hunyorog rám.
– Spicces. Nem mindegy. Hogy van Jordyn?
Nem tudom, miért ejtem ki gyűlölködve a nevét. Egyáltalán nem
neheztelek rá. Oké, talán egy picit. De nem nagyon, mert Oliver
nagyon cuki gyerek, és nehéz olyasvalakire haragudni, aki ennyire
cuki gyereket tudott szülni.
– Jordyn jól van. Mindketten jól vannak – sóhajt fel Ben, és egy
pillanatra elfordítja a fejét.
Helyes. Jó nekik. Jó Bennek, Olivernek meg a kicseszett cuki kis
családjuknak.
– Ez remek, Ben. Vissza kell mennem a randipartneremhez. –
Próbálok kiférkőzni mellette, de közelebb hajol, odanyom a falhoz.
Homlokát a fejemhez támasztja oldalról. Felsóhajt, és az ajkai közül
távozó levegő meglibbenti a hajamat. Be kell hunynom tőle a
szemem.
– Ne legyél már ilyen! – suttogja a fülembe. – A poklot is
megjártam ma, hogy megtaláljalak.
Megvonaglok attól, hogy összeszorul a gyomrom a szavaitól. Átölel
és magához húz. Erősebbnek tűnik. Izmosabbnak. Idén még
férfiasabb.
 – Még mindig vele vagy? – merevedek meg a saját kérdésemtől.
Döbbenten néz vissza rám.
– Ennél jobban ismersz, Fallon! Ha lenne barátnőm, biztosan nem
állnék itt, hogy próbáljalak meggyőzni arról, hogy gyere velem haza.
Az arcomat fürkészi, hogyan fogok erre reagálni. Vágytól izzó
tekintettel pásztázza végig minden egyes vonásomat. Igyekszem nem
észrevenni, de a két lábával körülfogja a combomat, ahogy hozzám
préselődik. A forró keménységéből érzem a tekintetének
őszinteségét.
Az, hogy megint így érzem őt, veszélyes közelségben a szájával,
eszembe juttatja az éjszakát, amit vele töltöttem. Az egyetlen
éjszakát, amikor valaha is engedtem, hogy egy férfi testestül-lelkestül
teljesen a magáévá tegyen. Szinte felnyöszörgök a gondolattól, hogy
mit volt képes kiváltani belőlem.
De erősebb vagyok, mint a hormonjaim. Muszáj. Nem szakadhat
meg újra a szívem, miközben még az előző alkalom után gyógyul.
Még mindig annyira frissek a sebek, mintha puszta kézzel marná fel
őket.
– Gyere velem haza! – suttogja.
Nem, nem, nem, nem, Fallon!
Elképesztő erőfeszítéssel rázom a fejemet, hogy még véletlenül se
bólintsak.
– Nem, Ben. Nem! Életem legnehezebb éve volt az előző. Nem
várhatod el tőlem, hogy csak úgy felvegyem veled a tempót, mert
felbukkantál itt ma.
– Nem várom el, Fallon – simogatja meg az arcomat. – De
imádkozom érte. Minden este, térden állva, bármelyik istenhez, aki
meghallgatja.
Olyan, mintha a szavai a mellkasomba fúródva kiszorítanák a
levegőt a tüdőmből. Behunyom a szemem, amikor a lehelete
megcirógatja az arcomat. Kihasználja a gyengeségemet, és azt is,
hogy kettesben vagyunk. Legszívesebben behúznék neki egyet ezért,
de előbb tudnom kell, hogy ugyanolyan íze van-e. Hogy még mindig
ugyanúgy mozog-e a nyelve. Hogy még mindig úgy érint-e meg,
mintha kiváltság lenne.
A fal tart hátulról, Ben pedig elölről. Mégis, amikor a combomra
vándorol a keze, és lassan elkezdi felhúzni a szoknyámat, úgy érzem,
hogy menten összeesek. Annyi mindent meg kell beszélnünk, de a
testem valamiért azt akarja, hogy fogjam be a számat, mert akkor a
keze továbbhalad. Annyira hiányzott az érintése! Hiába próbáltam
erőt venni magamon, kimozdulni és túllépni Benen, nem vagyok
biztos abban, hogy valaha is kialakulhat ilyen fajta kapocs valaki
mással. Senki mellett nem érzem magam annyira kívánatosnak, mint
Bennel. Ez hiányzott nekem. Ahogy rám néz, ahogy megérint, ahogy
hiba helyett inkább erénynek látja a hegeimet. Nehéz nemet mondani
ennek az érzésnek, akármennyit is szenvedtem az elmúlt egy évben.
– Ben – suttogom sokkal kevésbé tiltakozó hangon, mint szerettem
volna. Belefúrja az arcát a nyakamba, hogy magába szívja az
illatomat. Megfeledkezem mindenről, ami ellen tiltakozni akartam.
Hátrahanyatlik a fejem a falnak, keze pedig a combom hátsó részére
csusszan. Ujjaival a bugyim szélét súrolja, és amikor érzem, hogy
éppen csak belenyúl alulról, az egész testem megborzong. Muszáj a
vállába fúrnom az arcomat, és megmarkolni hátul az ingét, hogy
egyenesben maradjak. Csak megérintette a fenekemet, amitől olyan
érzésem támadt, hogy nem bírok megállni a lábamon. Szégyellnem
kellene magamat érte.
Hátrahúzódik, de csak egy kicsit, hogy hátrapillanthasson a válla
fölött. Nem tudom, hogy kit vagy mit keres, ám amikor látja, hogy
senki sincs mögöttünk, a jobb karom mellé nyúl – egy ajtóhoz.
Lenyomja a kilincset, mire kinyílik az ajtó. Ben egy másodpercet sem
veszteget el: a derekamnál fogva belök a sötét szobába, aztán
becsukja mögöttünk az ajtót, kizárva a zene dübörgését.
Most már hallom, milyen nehézkesen veszem a levegőt. Igazából
lihegek. De ő is. Hallom magam előtt, de nem látom. Hallom, hogy
körbetapogatózik a szobában. Koromsötét van. Így, hogy már nincs a
hátam mögött a fal, és ő sincs előttem, üresnek érzem magam.
Aztán visszatér a keze a derekamra.
 – Raktár – nyom neki háttal az ajtónak. – Tökéletes.
Érzem a leheletét az ajkamon, amit a szája követ minden
porcikámban szétáradó bizsergéssel. Ekkor tolom el magamtól a
mellkasánál fogva.
– Hagyd abba! – szólalok meg hangosabban, mint ma este
bármikor, hála a zenétől való távolságnak. Azonnal visszatér a keze
oda, ahol az előbb volt… a bugyim szélét súrolja… muszáj
behunynom a szemem, mintha attól bármi is változna.
– Megpróbálom – suttogja szabad kezével a hajamba túrva. – Kérd
újra! – ragadja meg a tarkómat.
Szóra nyitom a számat, de csak forrósággal, a nyelvével és a
szájával találkozom, amik jól tudják a dolgukat így együtt. Újabb
„hagyd abba” helyett csak egy nyögést kap, meg a kezemet a hajába,
hogy határozatlanul húzzam-vonjam a tincseit.
A lábam közé állva hozzám préseli magát. Olyan keményen csókol,
hogy még mindig csak azon jár az eszem, hányféleképpen tud
mozogni a nyelve, mire egyáltalán észreveszem, hogy a combom
elülső részére kúszott a keze. Tudom, hogy le kéne állítanom,
eltolnom magamtól, és magyarázatot követelnem tőle, de ahhoz most
túl jó érzés a keze. Megfeszülő lábakkal ragadom meg az ingujját,
hogy elhúzzam a számtól, és levegőhöz jussak. Egyetlen mély
lélegzetet veszek, mielőtt visszatér a számhoz – mohóbban, mint
valaha.
És a keze! Jaj, istenem, az ujjai lassan felfelé araszolnak a bugyim
elülső részén. Megint felnyögök. Kétszer. Éppen csak annyira
távolodik el az ajkamtól, hogy hallhassa az elálló lélegzetemet,
amikor végighúzza a kezét lefelé a bugyim elején.
Elgyengül a térdem. Szerintem nem is tudtam, hogy a testem ilyen
dolgokra is képes. Talán egy kicsit még jobban beleszerettem a saját
testembe.
– Jesszusom, Fallon! – szólal meg Ben csókolózás közben, ahogy
simogat. – Annyira nedves vagy!
 Bármennyire is mennyei érzés ezt hallani, önkéntelenül felkacagok
rajta. Gyorsan a szám elé kapom a kezemet, de már túl késő.
Meghallotta a röhögésemet a legeszeveszettebb csábítási manőver
közben, aminek valaha is részese voltam.
Oldalról a fejemhez támasztja a homlokát, és hallom, ahogy
kuncog.
– Istenem, de rohadtul hiányoztál! – duruzsolja a fülembe
mosolygós hangon.
Ez az egy mondat jobban hat rám, mint bármi, amit ma este
mondott. Nem tudom, hogy vajon azért-e, mert egy pillanatra a régi
Fallon és Ben voltunk, vagy pedig azért, mert elveszi a kezét, és a
jellegzetes lélekemelő ölelésébe zár. Már összeér a homlokunk. Szinte
azt kívánom, hogy bárcsak folytatta volna a testi cuccot, mert az
sokkal könnyebb, mint a lelki cucc.
Hiába jó érzés megint a karjaiban lenni, félek, hogy elcseszem.
Nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, hogy visszaengedjem-e
ennyire könnyen az életembe, mert az együtt levés pont annyira
nehéz lehet, mint az elengedés. Neki valahogy túl könnyűnek tűnik az
egész. Szerintem nekem időre van szükségem. Nem tudom. Nem
érzem úgy, hogy most meg tudnék hozni egy ilyen döntést.
– Fallon? – szólal meg halkan.
– Hmm? – lehelem.
– Gyere velem haza! Beszélni szeretnék veled, de nem itt.
Megint visszatértünk ehhez a témához. Eltöprengek, hogy vajon
azért ennyire kitartó-e, mert már csak néhány óra van hátra
november 9-éből, és ki akarja hozni belőle a lehető legtöbbet, vagy az
összes többi napon is akar engem.
A hátam mögé nyúlva a kilincs után tapogatózom. Amikor
megtalálom, eltolom magamtól Bent, és kinyitom az ajtót. Úgy
lépünk ki, hogy ő fogja a jobb könyökömet, de a balt hirtelen valaki
más ragadja meg. Eláll a lélegzetem, miközben találkozik a
tekintetünk Amberrel.
– Téged kerestelek – jelenti ki. – Mit kerestél a…
 Benne ragad a kérdés, amikor meglátja a mögöttem kijövő Bent.
– Bocsi, hogy félbeszakítom ezt az újraegyesülést, de Teddy
aggódik érted – néz rám Amber úgy, mintha csalódott volna bennem,
amiért úgy döntöttem, hogy Bennel smárolok a raktárban, amíg a
randipartnerem ugyanebben az épületben van. Jaj, istenem! Most,
hogy belegondolok, ez tényleg elég gáz dolog.
– Francba! Vissza kell mennem az asztalhoz – állapítom meg.
Ben elfintorodik, mintha erre végképp nem számított volna.
– Jó döntés – méregeti Amber Bent.
Ben majd később megtalál. Vissza kell mennem az asztalhoz,
mielőtt Theodore rájön, mennyire szánalmas vagyok. Követem
Ambert vissza a bokszhoz, de szerencsére elég hangos a zene ahhoz,
hogy semmit se halljak abból, amit mond. Még így is tudom, hogy
kioktat. Amint visszaérünk, Ben kihúz egy széket az asztal végében,
hogy lehuppanjon rá. Miután helyet foglal, karba fonja maga előtt a
kezét.
– Minden oké? – hajol közel hozzám Theodore, és átkarolja a
vállamat.
Magamra erőltetek egy röpke mosolyt és bólintok, de ennél bővebb
válasszal nem szolgálok, hiszen Ben úgy fest, mint aki mindjárt
átmászik az asztalon, és letépi rólam Theodore karját.
Úgy helyezkedem, hogy Theodore ne gondolja, hogy kölcsönös a
vonzalom. Előrehajolok, el a karjától, mintha mondani akarnék
valamit Ambernek. Amint kinyitom a számat, Ben megsimogatja a
térdemet az asztal alatt. Felé kapom a tekintetemet, mire ártatlan
pillantást vet rám.
Szerencsére Glenn magára vonja Theodore figyelmét, aki így nem
veszi észre, hogy megfeszül az egész testem. Ben ujjai elindulnak
felfelé, ezért az asztal alá nyúlva félretolom a kezét, mire mosolyogva
hátradől a széken.
– Na – fordul Ben felé Amber. – Mivel mindannyian csak
negyedórája ismerünk téged, és egyáltalán nem tudunk rólad semmit
sem, mert még soha nem lógtunk együtt, és vadidegenek vagyunk
egymás számára, miért nem mesélsz magadról? Mivel foglalkozol?
Jól mondja Theodore, hogy író vagy? Írsz most valami jót? Esetleg
egy romantikus regényt? Hogy megy?
Belerúgok Amberbe az asztal alatt. Hogy lehet ennyire átlátszó?
Ben felnevet, mintha Amber csak véletlenül bökte volna ki pont
ezeket a kérdéseket. Theodore és Glenn viszont válaszra várva mered
rá.
– Nos… – húzza ki magát Ben. – Ami azt illeti, igen. Író vagyok. De
idén eléggé elakadtam az ihlethiány miatt. Szörnyen. Már 365 napja
nem írtam egy árva szót sem. Furcsamód úgy érzem, hogy ez néhány
perce oldódott meg egy áttöréssel.
– Milyen meglepő! – forgatja a szemét Amber.
Ideje bekapcsolódnom ebbe a rejtjeles beszélgetésbe.
– Tudod, Ben… – hajolok előre. – Az ihlethiány cseles dolog. Attól
még, hogy néhány perce megoldódott, nem biztos, hogy nem tér
vissza.
Egy pillanatra úgy tesz, mintha megfontolná a válaszomat, de
aztán megrázza a fejét.
– Nem, nem. Tudom, milyen érzés, amikor megoldódik. Szerintem
az, amit néhány perce átéltem, az emberiség egyik legészbontóbb
áttörése.
– Vékony a határvonal az önbizalom és a beképzeltség között –
vonom fel a szemöldökömet.
Ben keze megint visszatér az asztal alatt a lábamra, miközben
utánozza az arckifejezésemet. Megdermedek tőle.
– Jó, hát akkor mondhatjuk úgy, hogy hosszú lábú barna lány
módjára lovagolok azon a határvonalon.
Édes istenem, micsoda szavak!
Glenn röhög, Theodore viszont előrehajol, hogy felhívja magára
Ben figyelmét.
– Van egy nagybátyám Nantucketben, akinek jelent már meg
könyve. Elég nehéz dolog…
 – Theodore… – vág közbe Ben. – Te elég… rendes srácnak tűnsz.
– Köszi – mosolyog Theodore.
– Hadd fejezzem be! – emeli fel az ujját figyelmeztetőleg Ben. –
Mert mindjárt megutálsz engem. Hazudtam. Nem írok tanulmányt.
Ez a srác árulta el nekem, hová jöjjek ma este – mutat rá Glennre. –
Azért, hogy megtalálhassam azt a lányt, akivel elvileg leélem majd az
életem hátralévő részét. Sajnálom, de az a lány történetesen pont a te
randipartnered. És én szerelmes vagyok belé. Mármint tényleg
szerelmes vagyok belé. Szörnyen, nyomorítóan, bénítóan szerelmes.
Kérlek, fogadd hát legőszintébb bocsánatkérésemet, amiért ez a lány
velem fog ma este hazajönni. Reményeim szerint legalábbis.
Imádkozom ezért. Kérlek! – vet rám Ben egy elbűvölő pillantást. –
Különben komplett idiótának fogok tűnni az elhangzottak miatt, és
nem jön majd ki jól, amikor az unokáinknak mesélünk erről.
Azzal felém nyújtja a kezét, de jéggé vagyok dermedve, ahogy
Theodore is.
Glenn a szája elé kapja a kezét, hogy elfojtsa a részeg vihogását.
Ambernek ezúttal végre valóban elakadt a szava.
– Mi a lószar? – szólal meg Theodore. Mielőtt félrehúzódhatnék az
útból, Theodore előttem átnyúlva megragadja Ben gallérját, és
közelebb húzza magához, hogy megfojtsa, vagy behúzzon neki, vagy…
nem is tudom, mit akar csinálni, de inkább behúzott nyakkal
kimászom a bokszból, hogy ne legyek a középpontban. Mire
megfordulok, Theodore térdelő helyzetben Ben nyaka köré fonja a
karját az asztal fölött. Ben pedig Theodore karját markolássza,
próbálja lefejteni a nyakáról, miközben elkerekedett szemekkel
egyenesen rám néz.
– Te hülye pöcs! – rikkantja Theodore.
Ben egyik kezével elengedi Theodore karját, és hívogató
mozdulatot tesz felém az ujjával, hogy menjek oda. Habozva teszek
egy lépést előre. Nem tudom, mit tegyek, hogy kihúzzam a csávából.
Már csak félméternyire vagyok tőlük, amikor Ben küszködve
megszólal.
 – Fallon – préseli ki magából, még mindig a nyaka köré fonódó
kart kaparászva. – Hazajössz velem vagy nem?
Jaj, istenem! Tántoríthatatlan. Éppen most szabadítja ki őt
Theodore fojtásából két kidobó, akik közbeavatkoztak. Most pedig
már mindkettejüket kikísérik, mi hárman pedig követjük őket
Amberrel és Glennel. Mielőtt az ajtóhoz érnénk, Amber megböki
Glenn vállát.
– Te árultad el Bennek, hol leszünk ma este? – sziszegi.
– Felbukkant ma a lakásunknál – dörzsölgeti a vállát Glenn. –
Fallont kereste.
– Erre te csak úgy elmondtad, hogy hol lesz? – torkolja le Amber.
– Miért csináltad ezt?
– A srác jó fej! – feleli Glenn, mintha ez döntő érv lenne.
Amber bocsánatkérő pillantást vet rám a válla fölött. Nem
mondom meg neki, hogy kár emiatt rosszul éreznie magát. Igazából
még örülök is neki, hogy Ben megtudta, hol leszek ma este. Jólesik a
tudat, hogy négy órát várt rám az étteremben, aztán elment a régi
lakásunkhoz, remélve, hogy Amber és Glenn még mindig ott él.
Melengeti a szívem, bár még nem kompenzálja mindazt, amin
keresztülmentem miatta.
Amint kiérünk, rögtön odalépek Theodore-hoz, aki dühös
tekintettel járkál fel-alá a járdán. Megáll, amikor észreveszi, hogy
előtte állok.
– Igaz ez? – mutat Ben felé. – Ti ketten tényleg… bakker, nem is
tudom! Mik vagytok? Egy pár? Exek? Beleférek egyáltalán a képbe,
vagy csak vesztegetem itt az istenverte időmet?
Teljesen tehetetlenül rázom a fejem. Nem tudom, mit válaszoljak
erre, mert őszintén fogalmam sincs, hányadán állok Bennel. Azt
viszont tudom, hogy hányadán állok Theodore-ral, szóval szerintem
itt érdemes kezdenem.
– Ne haragudj! – mondom neki. – Esküszöm, egy éve nem is
beszéltem vele. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy párhuzamosan
randiztam veletek, de… bocsáss meg! Talán csak egy kis időre van
szükségem, hogy kibogozzam ezt.
– Hogy kibogozd? – biccenti oldalra a fejét Theodore, mintha
sokkolná, amit tőlem hallott. – Nincs időm erre a szarságra – rázza
meg a fejét. El is indul az ellenkező irányba, de még mindig
hallótávolságon belül van, amikor azt motyogja: – Még csak nem is
nézel ki túl jól.
Még fel sem fogtam a sértést, amikor Ben elsprintel mellettem.
Mielőtt egyáltalán a szemem tudná követni, már lendül is az ökle.
Látom, hogy Glenn gyorsan közbe akar avatkozni, de… várjunk csak!
Nem. Glenn szintén behúz egyet Theodore-nak.
Szerencsére a kidobók még vissza sem értek az épületbe, így
mindhármukat szétválasztják, mielőtt bárkinek komoly baja esne.
Theodore küszködve próbál kiszabadulni az egyik kidobó
szorításából, miközben végig trágár dolgokat üvölt Ben felé. Eközben
Amber rátámaszkodik mellettem egy parkolóórára, és kicsatolja az
egyik tűsarkúját.
– Na, húzzatok innen a francba, mielőtt hívnánk a rendőrséget! –
ordítja az egyik kidobó.
– Várjatok! – emeli fel az egyik ujját Amber, és leveszi a cipőjét. –
Én még nem végeztem – vet lesújtó pillantást Theodore-ra, majd
hátrahajolva céloz, és a járda fölött eldobja a tűsarkúját. Pont a lába
között találja el vele Theodore-t. – Utálom a hülye gatyádat, te
seggfej! – rikkantja. – Fallon jobban érdemel nálad, mint ahogy
NANTUCKET IS!
Hűha… hajrá, Amber!
A Theodore-t visszafogó kidobó megkérdezi a kétrét görnyedt
srácot, hogy hol parkol a kocsija, és arrafelé tereli, Amber pedig
összeszedi a cipőjét. Bent és Glennt nem eresztik el, amíg a harmadik
kidobó vissza nem tér Theodore nélkül.
– Ti négyen pedig kopjatok le! Most rögtön.
Amint a kidobó elengedi Ben karját, rögtön ott terem előttem, és a
két tenyere közé veszi az arcomat. Fürkészi, hogy megsérültem-e.
Vagy talán az érzéseimet. Nem tudom. Akárhogy is, mintha aggódna.
– Jól vagy?
Csitító hangjából érzem: amiatt aggódik, hogy Theodore talán
megbántott engem.
– Jól vagyok, Ben. Nincs túl nagy súlya a külsőmre tett
megjegyzésnek egy sráctól, aki bálnás nadrágot hord.
– Kocsival jöttél? – kérdezi Glenn Bentől.
– Aha – bólint Ben. – Hazaviszlek titeket.
– És engem is – közlöm vele arra célozva, hogy nem fogok rögtön
felmenni hozzá csak azért, mert kiállt mellettem. – A lakásom előtt
tegyél ki!
Amber felmordul, és megérinti a vállamat, amikor elmegy
mellettem.
– Bocsáss már meg neki! Glenn végre talált egy hím egyedet, akit
tényleg bír. Ha nem bocsátasz meg Bennek, összetöröd Glenn szívét.
Ben és Glenn némán mered rám. Glenn kiskutya szemekkel néz
rám, Bennek pedig lefelé görbül a szája.
Ez így nem megy. Megadóan elernyed a vállam.
– Jól van akkor. Ha Glenn bír téged, akkor eldőlt. Veled kell
hazamennem.
Ben végig a szemembe néz, ahogy Glenn felé nyújtja az öklét.
Glenn ad neki egy ökölpacsit, aztán mindketten szó nélkül leeresztik
a karjukat.
Ben mellett elhaladva indulok a parkoló felé.
– De azért még sok megmagyaráznivalód van – hunyorgok rá. –
Nagyon sok. És könyörögnivalód is.
– Mindkettőben igen tehetséges vagyok – ered a nyomomba Ben.
– És reggelit is csinálnod kell nekem – teszem hozzá. – A jól átsült
szalonnát szeretem mindkét oldaláról átsütött, de belül még lágy
tükörtojással.
 – Vettem – mondja Ben. – Magyarázkodás, könyörgés, entyem-
pentyem, tojás és sütögetés – karolja át a vállamat, hogy a kocsijához
kalauzoljon. Kinyitja nekem az ajtót, de mielőtt beszáll, a két tenyere
közé fogja az arcomat, és rátapasztja a száját az enyémre. Amikor
hátrahúzódik, megdöbbenek, hogy az elmúlt negyedóra röhejessége
után mennyi érzelem tükröződik az arcán.
– Nem fogod megbánni, Fallon. Megígérem.
Remélem is!
Nyom egy puszit az arcomra, és megvárja, hogy beszálljak.
Egyszer csak valaki megragadja hátulról a vállamat, aztán a hátsó
ülés felől Glenn képe jelenik meg az enyém mellett.
– Én is megígérem – ad egy cuppanóst az arcomra.
Ahogy gurulunk kifelé a parkolóból, mereven kibámulok az
ablakon, mert nem akarom, hogy lássák a könnyeket a szememben.
Mert igen, Theodore sértése nemcsak hogy megbántott, hanem
nyugodtan mondhatjuk, hogy életem egyik legkellemetlenebb
pillanata volt. De azzal együtt, hogy ők hárman megvédtek, már
minden kétséget kizáróan megérte.
Ben

CSEND HONOL A KOCSIBAN, miután kitettük Glennt és Ambert –

csaknem két kilométeren át. Fallon végig csak kifelé bámul az
ablakon. Bárcsak rám nézne! Tudom, hogy valószínűleg több
fájdalmat okoztam neki az elmúlt egy évben, mint amennyit el bírok
képzelni. Remélem, rájött, hogy jóvá fogom tenni. Akkor is
jóváteszem, ha egész hátralévő életemet ezzel kell töltenem.
Odanyúlok, hogy megfogjam a kezét.
– Bocsánatot kell kérnem tőled. Nem kellett volna elmondanom
neki…
Megrázza a fejét, hogy szavak nélkül vágjon közbe.
– Ne bánd! – mondja aztán hangosan. – Szerintem csodálatra
méltó, hogy őszinte voltál Theodore-ral. A legtöbb pasi túl nyuszi lett
volna ahhoz, hogy bármit is mondjon, és csak lelépett volna a lánnyal
a haverja takarásában.
Fogalma sincs, miért érzem rosszul magam.
– Nem azért kértem bocsánatot. Hanem azért, mert sosem lett
volna szabad hangosan kimondanom, hogy szerelmes vagyok beléd,
így, hogy nem egyenesen neked mondtam. Többet érdemelsz egy
másodkézből kapott szerelmi vallomásnál.
Csöndesen méreget, ám utána megint kinéz az ablakon. Én megint
az útra figyelek, aztán vetek rá egy sanda oldalpillantást. Látom, hogy
mosolyra húzódik a szája.
– Talán ha a magyarázkodás és a könyörgés jól sikerül ma este,
még egyszer nekifuthatsz annak a szerelmi vallomásnak, mielőtt
reggelit csinálsz nekem holnap.
 Elvigyorodom, mert biztosra veszem, hogy simán menni fog a
könyörgés és a reggeli.
A magyarázkodástól viszont rettegek. Még mindig legalább
negyedórányira vagyunk, ezért elhatározom, hogy belekezdek.
– Rögtön karácsony után elköltöztem tavaly. Iannel átengedtük
Jordynnak és Olivernek a házat.
Érzem, hogy megfeszül a keze az enyémben Jordyn nevének
említésekor. Utálom ezt. Utálom, hogy miattam történt így, és hogy
ez már az egész hátralévő életünkben ott fog motoszkálni a fejében.
Mert akár akarja, akár nem, Jordyn Oliver anyukája, a kissrác pedig
mintha nekem is a fiam lenne. Mindig is az életem részei lesznek,
bármi történjen.
– Elhiszed, ha azt mondom, hogy nagyszerű a viszonyunk?
Jordynnak és nekem.
– Milyen értelemben nagyszerű? – vet rám egy oldalpillantást.
Kiveszem a kezemet az övéből, hogy megmasszírozhassam a
megfeszült államat.
– Szeretném, ha végighallgatnál, mielőtt reagálsz, oké? Mert lehet,
hogy pár olyan dolgot is mondok, amit nem akarsz hallani, de
muszáj, hogy meghallgass.
Óvatosan bólint, én pedig igyekszem erőt meríteni egy mély
lélegzetből.
– Két éve… amikor szeretkeztünk… mindenemet odaadtam neked.
Szívemet-lelkemet. De akkor este, amikor úgy döntöttél, hogy egy
egész évig nélkülem akarsz élni, nem értettem, mi történik. Nem
értettem, hogyan érezhettem azt, amit éreztem, miközben te semmit
sem éreztél. És kicseszettül fájt, Fallon. Te elmentél, én kiakadtam,
és el sem tudom mondani, hogy a következő hónapok milyen
gyötrelmesek voltak. Nemcsak Kyle halálát kellett meggyászolnom,
hanem a te elvesztésedet is.
Előre meredek, mert nem akarom látni, milyen hatást váltanak ki
belőle a szavaim.
 – Amikor Oliver megszületett, először éreztem valami boldogságot
azóta, hogy csak úgy megjelentél az ajtóm előtt. Jordyn pedig akkor
mosolygott először Kyle halála után. Szóval a következő hónapokban
minden percet együtt töltöttünk Oliverrel. Mert ő volt az egyetlen
fénypont mindkettőnk életében. És amikor két ember ennyire szeret
valakit, amennyire mi szeretjük őt, az teremt egy olyan köteléket,
amit meg sem tudok magyarázni. Azokban a hónapokban ő és Oliver
töltötte ki az űrt, amit te hagytál Kyle-lal együtt a szívemen.
Jordynnak pedig biztos én töltöttem ki azt az űrt, amit Kyle hagyott a
szívében. Amikor kibontakoztak a dolgok közöttünk, talán egyikünk
sem gondolt bele, csak úgy megtörtént. De megtörtént, és senki sem
volt mellettem, aki elmondta volna, hogy egy nap talán meg fogom
bánni. Hiszen valahol még arra is gondoltam, hogy örülni fogsz
ennek, amikor találkozunk novemberben. Mert azt hittem, hogy azt
akarod, hogy lépjek tovább, és ne kapaszkodjak olyasmibe, amire te
egy tizennyolc éves korunkban kezdett, írói fantáziával kiszínezett
kapcsolatként tekintesz. Amikor novemberben eljöttél, végképp nem
számítottam arra, hogy ennyire bántani fog téged a dolog. Aztán
abban a pillanatban, amikor rájöttél, hogy Jordynnal járok, láttam a
szemedben, hogy tényleg szeretsz. Ez volt életem egyik
legfájdalmasabb pillanata, Fallon! Életem egyik kicseszettül
legfájdalmasabb pillanata, és még mindig minden lélegzetvételnél
érzem a mellkasomban a sebeket, amiket a könnyeid ejtettek.
A kormányt szorítva kifújom magam.
– Aznap este, amikor Jordyn hazaért, látta rajtam, mennyire fáj a
szívem. És tudta, hogy nem ő az a lány, aki miatt fáj. Meglepő módon
nem akadt ki miatta. Nagyjából két órán át folyamatosan
beszélgettünk. Arról, hogy mit érzek irántad, ő mit érzett Kyle iránt,
és hogy mindketten csak fájdalmat okozunk magunknak egy olyan
kapcsolat fenntartásával, ami sohasem érhet a nyomába a
korábbinak valaki mással. Ezért befejeztük. Még aznap. Akkor este
összeszedtem a cuccaimat a szobájában, és átvittem a sajátomba,
ameddig nem találtam másik lakást.
Megkockáztatok egy pillantást Fallon felé, de még mindig az
ablakon bámul kifelé. Látom, hogy letöröl egy könnycseppet a
szeméből. Remélem, nem dühítettem fel.
– Egyáltalán nem hibáztatlak téged, Fallon. Oké? Csak azért
említettem meg azt az évet, amikor otthagytál, mert tudnod kell,
hogy mindig is te voltál a szívemben. És sohasem hagytam volna,
hogy bárki más kölcsönvegye, ha tudom, hogy akár csak egy fikarcnyi
esély van rá, hogy valaha is vissza akarod kapni.
Látom, hogy rázkódik a válla. Utálom, hogy miattam sír. Utálom!
Nem akarom, hogy szomorú legyen.
– Mi van Oliverrel? – néz rám könnyes szemmel. – Már nem
lakhatsz együtt vele? – töröl le egy újabb könnycseppet. – Szörnyen
érzem magam, Ben. Úgy érzem, mintha elvettelek volna a kisfiadtól.
A tenyerébe temeti az arcát, és zokogni kezd. Nem bírom tovább.
Bekapcsolom az elakadásjelzőt, félreállok a kocsival az út szélén.
Kicsatolom a biztonsági övet, és magamhoz húzom.
– Nem, bébi – suttogom. – Kérlek, ne sírj emiatt! Oliverrel…
tökéletes a kapcsolatunk. Akkor látom, amikor csak akarom. Szinte
minden egyes nap. Nem kell együtt élnem az anyukájával ahhoz,
hogy ugyanúgy szeretni tudjam őt.
Megsimogatom a haját, és nyomok rá egy puszit.
– Minden rendben. Remekül mennek a dolgok, Fallon. Egyedül az
nem stimmel az életemben, hogy nem vagy a része minden egyes
nap.
Elhúzódik tőlem és szipog egyet.
– Az én életemben is ez az egy dolog, ami nem stimmel, Ben.
Minden más tökéletes. Enyém a világ két legjobb barátja. Imádom a
sulit. Imádom a munkámat. Van másfél szuper szülőm – teszi hozzá
nevetve. – Az egyetlenegy dolog, ami elszomorít, vagyis a legnagyobb
dolog, hogy mindennap, minden pillanatban rád gondolok, és nem
tudom, hogyan lépjek túl rajtad.
– Ne! – könyörgök neki. – Kérlek, ne tedd túl magad rajtam!
– Amúgy sem megy – von vállat erőtlen mosollyal. –
Megpróbáltam, de szerintem el kéne járnom az anonim alkoholisták
klubjába, vagy ilyesmi. Benne vagy a véremben, azt hiszem.
 Felnevetek. Megkönnyebbülök attól, hogy ő… hogy egyáltalán
létezik. És amiért annyira szerencsések vagyunk, hogy ugyanabban az
időben, a világnak ugyanazon a pontján, ugyanabban az államban
létezünk. És amiért ennyi év után – meglepő módon – fikarcnyit sem
változtatnék azon, ami végül összehozott minket.
– Ben? – szólal meg. – Megint úgy nézel ki, mint akinek hánynia
kell.
– Nem – rázom a fejemet nevetve. – Csak nagyon el kell
mondanom neked, hogy szeretlek, de úgy érzem, jobb, ha
figyelmeztetlek, mielőtt megteszem.
– Oké. Mire kell figyelmeztetned?
– Arra, hogy ha beleegyezel, hogy viszontszeress, akkor óriási
felelősséget vállalsz. Mert Oliver örökre az életem része marad. És
nem nagybácsi-unokaöcs viszonyra gondolok, hanem arra, hogy
olyan, mintha a saját fiam lenne. Szülinapi zsúrok, baseballmeccsek
és…
Rátapasztja a kezét a számra, hogy elhallgassak.
– Szeretni valakit nem csak magára az illetőre vonatkozik, Ben.
Szeretni valakit azt jelenti, hogy elfogadjuk az összes embert és
dolgot is, akit és amit az illető szeret. Én el fogom fogadni. Tényleg.
Megígérem.
Komolyan nem érdemlem meg őt. De magamhoz vonom, és az
ölembe veszem, hogy háttal legyen a kormánynak. Közel húzom a
száját az enyémhez.
– Szeretlek, Fallon. Jobban, mint a költészetet. Jobban, mint a
szavakat. Jobban, mint a zenét. Jobban, mint a melledet… még
mindkét mellednél is jobban. Van sejtésed arról, hogy
nagyságrendileg ez mit jelent?
Nevet és sír egyszerre, én pedig rátapasztom az ajkamat az övére.
Azt akarom, hogy jobban emlékezzen erre a csókra, mint a tőlem
kapott összes többire. Bár csak két másodpercig tart, mert elhúzódik
tőlem, hogy válaszoljon.
 – Én is szeretlek. És szerintem szuperszonikus volt a
magyarázatod. Nincs is szükség utána túl sok könyörgésre, úgyhogy
szeretnék most felmenni hozzád és szeretkezni veled.
Egy gyors csók után visszatolom az ülésére, aztán nekiállok
visszatérni az autópályára.
– De attól még elvárom a reggelit holnap – jegyzi meg a biztonsági
övét becsatolva.

•••

– Tehát gyakorlatilag összesen huszonnyolc órát töltöttünk együtt a

megismerkedésünk óta – szólal meg.
Az ágyamban vagyunk. Körém fonódva fekszik, az ujjai a
mellkasomon játszanak. Amint felértünk a lakásomra, rögtön
szeretkeztünk. Kétszer. És ha nem hagyja abba, hogy így nyúl
hozzám, harmadszor is fogunk.
– Ez bőven elég hozzá, hogy az ember tudja, hogy szeret valakit.
Kiszámoltuk, hogy valójában mennyi időt töltöttünk együtt a négy
év alatt. Őszintén szólva azt hittem, hogy több lesz összesen, mert
tényleg úgy tűnt, de igaza volt, amikor figyelmeztetett, hogy még csak
két nap sincs.
– Nézzük másképp! – javasolom, tovább boncolgatva a dolgot. –
Ha hagyományos lenne a kapcsolatunk, elmentünk volna néhány
randira, talán heti egy-kettőre, és mindegyik néhány órás lett volna.
Ez nagyjából tizenkét órát jelent az első hónapban. Mondjuk, hogy a
második hónapban már lett volna néhány egész éjszakás randi is. A
párok általában már a kapcsolatuk harmadik hónapjában járnak,
mire megvan az együtt töltött huszonnyolc óra. És a harmadik hónap
a fordulópont a „szeretlek” kimondásával kapcsolatban. Szóval
gyakorlatilag sínen vagyunk.
– Tetszik a logikád – harap rá az ajkára, hogy elfojtsa a vigyorát. –
Tudod, mennyire utálom az instant szerelmet.
 – Ja, attól ez még instant szerelem volt – jegyzem meg. – Csak
nálunk ez ér.
– Mikor tudtad? – könyököl fel. – Mármint melyik pillanatban
tudtad biztosan, hogy szerelmes vagy belém?
– Emlékszel, amikor a tengerparton csókolóztunk, én pedig
felültem, és közöltem veled, hogy tetoválást akarok? – vágom rá
gondolkodás nélkül.
– Annyira váratlan volt, hogy is felejthetném el? – mosolyog.
– Azért csináltattam a tetkót. Mert abban a pillanatban tudtam
meg, hogy életemben először beleszerettem egy lányba. Igazán.
Önzetlenül. Anyukám mondta egyszer, hogy tudni fogom, amikor
megtalálom az önzetlen szerelmet, és tennem kell valamit, hogy
emlékezzek arra a pillanatra, mert nem történik meg mindenkivel.
Szóval… ja.
Felemeli a csuklómat, hogy megnézze a tetoválásomat. Végighúzza
rajta a mutatóujját.
– Miattam csináltattad? – pillant fel rám. – De mit jelent? Miért
választottad azt a szót, hogy „költői”? És a kottát?
Ránézek én is a tetkómra. Eltöprengek: vajon tényleg
bocsátkozzak-e részletekbe, hogy miért választottam? Azzal viszont
beárnyékolnám a mostani pillanatot, és azt nem akarom.
– Személyes okokból – erőltetek magamra egy mosolyt. – Egyszer
majd megosztom veled, de most csak azt szeretném, hogy megint
megcsókolj.
Tíz másodpercbe sem telik, hogy hanyatt fektessem és mélyen
belemerüljek.
Ezúttal lassan szeretkezem vele, nem olyan vad sietséggel, ahogy
csináltuk kétszer. Végigcsókolom a szájától a melléig és vissza fölfelé.
Lassan tapasztom rá az ajkamat a bőrének minden egyes
négyzetcentiméterére, amit kiváltságos helyzetemben megérinthetek.
Most, miután befejezzük, már nem beszélünk. Mindketten
behunyjuk a szemünket, és én tudom, hogy holnap reggel mellette
fogok felébredni. Az lesz a legfőbb célom, hogy megbocsássak
magamnak az összes alkalomért, amikor a múltban elhallgattam
előle az igazságot.
Miután megcsináltam neki a reggelit.
Fallon

KOROG A GYOMROM. Emlékeztet rá, hogy egyáltalán nem vacsoráztam

tegnap. Óvatosan kimászom az ágyból, hogy megkeressem a
ruháimat, de csak a szoknyámat találom. Nem akarom felkapcsolni a
villanyt, hogy megtaláljam a felsőmet is, ezért odamegyek Ben
gardróbjához egy pólóért vagy valamiért, amit magamra kaphatok,
mielőtt megtámadom a hűtőjét.
Idiótának érzem magam, ahogy így vakon, póló után kutatok a
gardróbjában, mosollyal az arcomon. De reggel, amikor felkeltem,
egyáltalán nem számítottam rá, hogy így végződik majd a nap.
Abszolút tökéletesen.
Inkább becsukom magam mögött az ajtót, és felkapcsolom a
villanyt a gardróbban, hogy ne zavarjam. Kiszúrok egy vékony, puha
pólót. Le is veszem a vállfáról. Miután belebújok, elindulok
lekapcsolni a villanyt, de valamin megakad a szemem.
A legfelső polcon, egy cipősdoboz mellett egy vaskos papírköteg
fekszik. Úgy fest, mint egy kézirat.
Lehet, hogy…?
Felébred bennem a kíváncsiság. Addig ágaskodom lábujjhegyen,
amíg el nem érem, de csak a legfelső lapot veszem le, hogy lássam, mi
az.

November 9.
Írta: Benton James Kessler
Néhány másodpercig bámulom a papírt. Ádáz háborút vívok a
lelkiismeretemmel.
Nem kellene elolvasnom.
 Egyszerűen vissza kellene tennem a lapot.
De jogom van elolvasni. Azt hiszem. Elvégre a mi kapcsolatunkról
szól. Tudom, hogy nem akarta, hogy elolvassam, mielőtt befejezi.
Most viszont, hogy már nem írja tovább, érvényét veszítette részéről
az első és egyetlen szabály.
Még mindig nem döntöttem el, mit csináljak, amikor leveszem a
polcról az egész kéziratot. Majd kiviszem a konyhába. Keresek valami
ennivalót. Utána eldöntöm, mihez kezdjek vele.
Lekapcsolom a villanyt, és lassan kinyitom a gardrób ajtaját. Ben
ugyanabban a testhelyzetben van még mindig, és mélyen lélegzik, a
határán annak, ami talán horkolás is lehetne.
Kiosonok a konyhába.
Óvatosan leteszem a kéziratot magam elé az asztalra. Nem tudom,
miért reszket a kezem. Talán azért, mert itt vannak előttem a valódi
gondolatai rólam, rólunk és mindarról, amin keresztülmentünk. Mi
van, ha nem tetszik nekem az ő igazsága? Az embereknek joguk van a
magánszférához. Márpedig amire készülök, az az ő magánszférájának
minden porcikáját sérti. Nem szerencsés így kezdeni egy
párkapcsolatot.
Mi lenne, ha csak egy jelenetet olvasnék el? Csak néhány oldalt.
Aztán visszatenném, és sohasem tudná meg.
Máris tudom, miről akarok olvasni. Azóta marcangol, amióta
megtörtént.
Tudni akarom, miért ütötte meg Kyle az előszobában a második
közös napunkon. Úgy tűnt, egyáltalán nem velem kapcsolatos
dologról volt szó, így elég biztonságosnak tűnik elolvasnom anélkül,
hogy túlzott bűntudatom lenne utána.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy anélkül fussam át a
kéziratot, hogy egyetlen mondat is elhatolna belőle a tudatomig. Ben
megkönnyítette, hogy megtaláljam, hiszen az életkora szerint
határozta meg a fejezeteket. A veszekedés a megismerkedésünk utáni
évben történt, így kikeresem a „Tizenkilenc évesen” fejezetet, és
magam elé húzom. Átugrom a belső dialógust, ami rám várva zajlott
benne az étteremben. Remélhetőleg egyszer majd megengedi, hogy
elolvassam, mert majd’ meghalok érte, hogy megismerjem a
legbensőbb gondolatait. Mégsem vagyok hajlandó elolvasni az
egészet. Kompromisszumot kötöttem a bűntudattal így, hogy csak
néhány oldalt fogok elolvasni, de ettől még szarul érzem magam. El
tudom képzelni, milyen érzés lenne az egészet elolvasni.
Addig fürkészem az oldalt, amíg fel nem fedezem Kyle nevét.
Magam elé húzom a papírt, és a bekezdés közepén elkezdem olvasni.

– Minden rendben lesz, Jordyn. Megígérem.

Nyílik a bejárati ajtó, és ő felnéz. Az arcára kiülő
izgalomból látom, hogy Kyle lehet az.
Összeszorul a gyomrom az idegességtől, mintha mázsás
kövek lakoznának belül.
A francba! Azt hittem, ma este hét előtt nem ér haza.
– Kyle az? – kérdezem Jordyntól.
– Hamarabb jött, hogy segítsen nekem – bólint
félretolva engem a mosogató felé menet. Fog egy
szalvétát, hogy felitassa vele a könnyeit. – Mondd meg
neki, hogy mindjárt megyek. Nem akarom, hogy tudja,
mennyit sírtam ma. Annyira ki vagyok borulva!
A rohadt életbe!
Kyle talán nem fog emlékezni. Olyan rég történt már,
és sohasem beszéltünk róla.
Veszek egy mély lélegzetet. Elindulok a nappali felé.
Próbálom leplezni a pánikomat. Nem teheti ezt nekem
tönkre.
– Minden rendben Jordynnal – közlöm, ahogy beérek a
nappaliba. Reménykedem, hogy sikerül eltitkolni a
szorongásomat. De megtorpanok, amikor meglátom
Kyle-t, mert az arckifejezése alapján határozottan
emlékszik. És ki van akadva.
 Megfeszül az állkapcsa. Ledobja a kulcscsomóját az
asztalra.
– Beszélnünk kell – mutat rám.
Legalább elvonszol Fallontól, hogy megbeszéljük. Ez
megkönnyebbülés. Úgy tűnik, semmit sem akar mondani
előtte. Négyszemközt elbírok vele, nem probléma. Ki
tudom küzdeni magam a slamasztikából, amibe
belekevertem magam, de azt végképp nem akarom, hogy
Fallon is bevonódjon.
Rámosolygok Fallonra, mert látom rajta, hogy világos
előtte: valami nem stimmel Kyle-lal. Biztosítani akarom
róla, hogy minden oké, pedig messze nem ez a helyzet.
– Mindjárt jövök.
Bólint, én pedig követem Kyle-t végig a folyosón.
A hálószobájának ajtaja előtt áll meg.
– Elmagyaráznád, kérlek, hogy mi a franc történik itt?
– mutat a nappali felé.
Visszanézek a nappali irányába. Vajon hogyan tudom
ebből kidumálni magam? De tudom, hogy semmi mást
nem fog elhinni, csak az igazat.
Csípőre tett kézzel nézek le a padlóra. Nehéz látni a
csalódottságot a szemében.
– Barátok vagyunk – mondom Kyle-nak. – Tavaly
ismerkedtünk meg. Egy étteremben.
– Barátok? – nevet fel hitetlenkedve. – Csak mert Ian
úgy mutatta be, mint a kicseszett barátnődet, Ben!
A fenébe!
Megteszem, amit tudok, hogy csillapítsam az
indulatait. Még sohasem láttam ennyire dühösnek.
– Esküszöm, ez nem olyan. Én csak…
Basszus, mennyire elcseszett egy dolog ez!
 – Tetszik nekem, oké? – emelem égnek mindkét
karomat.
– Nem tehetek róla. Ez nem olyan dolog, amit direkt
eltervez az ember.
Kyle elfordul, és tehetetlenségében végighúzza az arcán
a tenyerét. A folytatásra nem vagyok felkészülve. Durván
ellök, amitől nekivágódom a mögöttem lévő falnak. Két
kézzel odanyomja a vállamat.
– Tud róla, Ben? Van fogalma róla, hogy te vagy, aki azt
a tüzet okozta? Hogy te vagy az oka annak, hogy ő
majdnem meghalt?
Érzem, hogy megfeszül az állkapcsom. Nem teheti ezt!
Ma nem. Vele nem.
– Fogd be! – motyogom összeszorított fogakkal. –
Kérlek! Itt van a szomszéd szobában, az isten szerelmére!
Megpróbálom eltolni magamtól, de odanyomja a karját
keresztben a nyakam elé.
– Milyen elkúrt helyzetbe keverted magad, Ben?
Elment az eszed?
Amint elhagyja a kérdés Kyle száját, látom, hogy Fallon
befordul a sarkon. Megtorpanva fürkészi a jelenetet. Az
arcára kiülő döbbenet megnyugtat, hogy nem hallott
semmi egyebet.
Fallon

Rácsapom az oldalakat a többinek a tetejére.

Mennyire elcseszett!
Ben egy becsavarodott, elcseszett író. Hogy mer fogni egy valódi
dolgot… amit én szenvedtem végig… és csinálni belőle egy nevetséges
cselekményű fikciót?
Dühös vagyok. Hogy tehette ezt? De hát ugye, be sem fejezte,
szóval szabad egyáltalán dühösnek lennem? Nem hiszem el, hogy
megpróbált drámaibbá tenni egy ilyen szörnyű tragédiát.
Szinte már annak is jobban örülnék, ha igazat írna, és tényleg ő
okozta volna a tüzet. Akkor legalább nem érezném úgy, hogy
kihasználja a történetemet.
De miért találta volna ki egy részét a Kyle-lal való veszekedésnek,
amikor a veszekedés körülményei közül mindegyik valós volt? Van
egyáltalán benne kitaláció?
Kinevetem magamat.
Ez nem igaz.
Csak két évvel a tűz után találkoztunk. Semmiképpen sem lehetett
ott.
Egyébként is, mennyi az esélye annak, hogy a tűz évfordulóján,
pontosan két évvel később belém botlik? Ahhoz követnie kellett
volna.
Nem követett.
Vagy mégis?
Vízre van szükségem.
 Hozok vizet.
Megint le kell ülnöm.
Leülök.
Forog körülöttem a világ. Lepereg előttem a hazugságok lehetséges
hálója.
Pörög az agyam. Forog a gyomrom. Olyan, mintha még a vér is
forogna az ereimben. Visszarendezem a kéziratot egy decens
kupacba, ahogy találtam.
Miért írsz ilyet, Ben?
A borítóra nézve végighúzom a kezemet a címen:
November 9.
Szüksége volt egy jó konfliktusra. Tehát ezt csinálta volna? Csak
úgy kitalálta a konfliktust?
Semmiképpen sem lehetett felelős a tüzért. Ennek egyáltalán nincs
semmi értelme. Az apám hibája volt. Ő is tudja, a rendőrség is tudja,
és én is tudom.
Azon kapom magam, hogy leemelem a borítót a kupacról. Csak
bámulok a kézirat első oldalára, és nekilátok az egyetlen dolognak,
amit tehetek, hogy válaszokat kapjak.
Tovább olvasok.

November 9.
Írta: Benton James Kessler

„Kezdjük a kezdeteknél.”
– DYLAN THOMAS

Prológus

Minden élet egy anyával kezdődik. Az enyém sem más.

 Anyám író volt. Apámról úgy tudom, hogy pszichiáter
volt, de ez nem biztos, mert sohasem kaptam esélyt
megkérdezni tőle. Meghalt hároméves koromban. Nem
emlékszem rá, de talán így a legjobb. Nehéz olyan embert
gyászolni, akire nem is emlékszik az ember.
Anyám költészetből szerezte a mesterszakos
diplomáját, és Dylan Thomas walesi költőből írta a
szakdolgozatát. Gyakran idézett tőle, bár a kedvenc
idézetei nem a világhírű versekből származtak, sokkal
inkább a költő mindennapi párbeszédeiből. Sohasem
tudtam, hogy költőként vagy emberként tisztek Dylan
Thomast. Csak mert a kutatásaim alapján kiderült, hogy
a személyében is sok tiszteletre méltó volt. Vagy talán
éppen ez az, ami tiszteletre méltó: a tény, hogy Dylan
Thomas keveset tett a népszerűségért emberként, de
mindent megtett érte költőként.
Azt hiszem, talán azzal kellene folytatnom, hogyan halt
meg az anyám. Talán azzal is, hogy miként inspirált egy
lány ennek a könyvnek a megírására, ami egy anyámmal
kezdődő történetet dolgoz fel. Szerintem ha ezzel a két
dologgal folytatom, akkor azt is részleteznem kell, hogyan
kötődik Dylan Thomas anyám életéhez, különösképpen a
halálához, és hogy ez a kettő miként vezetett engem
Fallonhoz.
Nagyon bonyolultnak tűnik, miközben rendkívül
egyszerű.
Minden összefügg.
Minden összekapcsolódik.
És minden november 9-én kezdődik. Két évvel azelőtt,
hogy legelőször találkoztam szemtől szemben Fallon
O’Neillel.
November 9.
 A nap, amikor anyám meghalt.
November 9.
Az éjszaka, amikor szándékosan gyújtottam a tüzet,
ami majdnem annak a lánynak az életét követelte, aki egy
napon megmenti majd az enyémet.
Fallon

TELJES HITETLENKEDÉSSEL MEREDEK A LAPOKRA. Keserű ízt érzek a

torkomban.
Mit műveltem?
Nagyot nyelek, de szúrós a keserűség.
Miféle szörnyetegnek adtam oda a szívemet?
Reszket a kezem. Képtelen vagyok megmoccanni. Nem tudom
eldönteni, hogy tovább kell-e olvasnom… hogy tovább kell-e
lapoznom a következő oldalra, ahol Ben nyilván kijelenti, hogy
minden, amit látok, Ben nagyszerű és egyben agyament képzeletének
szüleménye. Hogy így, a valóság és a fikció összemosásával találta
meg a módját annak, hogy eladhatóbbá tegye a történetünket.
Olvassam tovább?
Vagy meneküljek?
Hogyan tudok elmenekülni olyasvalaki elől, akinek négy év
leforgása alatt lassan átadtam magam?
Vagy hat év volt?
Már tizenhat éves korom óta ismer?
Már ismert, amikor először találkoztunk az étteremben?
Miattam volt ott?
Mintha minden csepp vér zúgva áramlana fel a fejembe. A
nyomástól még a fülem is fájni kezd. Belém mar a félelem, mintha
szikla lenne a testem, és a szirtemről lelógva kapaszkodna.
Megragadja minden egyes porcikámat.
Muszáj kijutnom innen. Fogom a telefonomat, és halkan hívok egy
taxit.
 Azt mondják, van is egy az utcában, így perceken belül ideér.
Teljesen felemészt a rémület. Félek a lapoktól a kezemben. Félek a
megtévesztéstől. Félek a szomszéd szobában alvó férfitól, akinek
nemrég ígértem oda minden holnapomat.
Hátratolom a székem, hogy nekilássak összeszedni a cuccaimat, de
mielőtt felállnék, hallom, hogy nyílik a hálószobaajtó. Vész
üzemmódra váltva nézek hátra a vállam fölött. Ben a küszöbön állva
dörzsölgeti a szemét.
Ha megállíthatnám az időt, kihasználnám az alkalmat, hogy
jobban szemügyre vegyem őt. Végighúznám az ujjaimat az ajkán,
hogy érezzem, valóban olyan puha-e, mint a szavak, amiket formál
vele. Felemelném a kezét, és bejárnám a hüvelykujjammal a tenyerét,
hogy valóban alkalmas-e azoknak a hegeknek a simogatására,
amikért ő a felelős. Köré fonnám a karjaimat, hogy lábujjhegyre állva
a fülébe suttogjam: „Miért nem mondtad, hogy a talaj, amin
megtanítottál állni, futóhomokból van?”
Tekintete a kéziratra téved a markomban. Másodpercek alatt kiül
az arcára minden egyes gondolat.
Kíváncsi, hogyan találtam meg.
Kíváncsi, mennyit olvastam belőle.
Ben, az író.
Nevethetnékem támad, mert Benton James Kessler nem író. Ő egy
színész. A megtévesztés mestere, aki most ért egy négyéves előadás
végére.
Most először nem annak a Bennek látom őt, akibe beleszerettem,
aki egyes-egyedül megváltoztatta az életemet.
Most csak egy idegent látok benne.
Valakit, akiről egyáltalán nem tudok semmit.
– Mit csinálsz, Fallon?
Összerezzenek a hangjától. Pont olyan, mint amilyennel alig egy
órája szerelmet vallott.
 Csakhogy most pánikba esem a hangjától. Felemészt a rettegés, és
eluralkodik rajtam egy pokoli érzés.
Fogalmam sincs, ki ő.
Fogalmam sincs, mi volt az utóbbi években az indítéka.
Fogalmam sincs, mire képes.
Elindul felém, így azt teszem, ami egyedüli lehetőségként eszembe
jut. Átrohanok az asztal túloldalára – remélve, hogy így biztonságot
nyújtó távolságba kerülök ettől a férfitól.
Megbántottság ül ki az arcára a reakcióm láttán, de sejtelmem
sincs, hogy valódi-e vagy begyakorolt. Sejtelmem sincs, hogy
elhiggyem-e mindazt, amit az előbb olvastam… vagy hogy csak a
dráma kedvéért találta ki az egészet.
Sok minden miatt sírtam már életemben. Főleg azért, mert
szomorú voltam. Néha tehetetlenség vagy düh miatt. De ez az első,
hogy félelemtől szökik ki egy könnycsepp a szememből.
Ben nézi, ahogy végigfolyik a könnycsepp az arcomon, és
bátorítólag felemeli a kezét.
– Fallon – szólal meg elkerekedett szemekkel. Csaknem annyi
félelem tükröződik bennük, mint amennyire én félek. Csak már
fogalmam sincs, hogy amit az arcán látok, valódi-e. – Fallon, kérlek!
Hadd magyarázzam meg!
Mintha annyira aggódna! Mintha annyira őszinte lenne! Talán
csak fikció. Talán kiszínezte a történetünket. Biztos nem tett velem
ilyet. Rámutatok a kéziratra. Remélem, nem veszi észre, hogy reszket
a kezem.
– Igaz ez, Ben?
A kéziratra pillant, de aztán megint felnéz rám, mintha nem bírná
a gyomra az asztalon fekvő lapokat. Rázd meg a fejedet, Ben! Cáfold
meg, kérlek!
Nem csinál semmit.
A cáfolat hiánya olyan durván megüt, hogy kiszorul belőlem a
levegő.
 – Hadd magyarázzam meg! Kérlek! Csak… – indul el felém.
Hátratántorodom, neki a falnak.
Muszáj kijutnom innen. Muszáj elmenekülnöm tőle.
Jobbra indul el bal helyett, így távolabb kerül a bejárati ajtótól,
mint én. Meg tudom csinálni. Ha elég gyors vagyok, hamarabb jutok
el az ajtóhoz.
De miért hagyja, hogy megtörténjen? Miért adna nekem esélyt a
menekülésre?
– El akarok menni – közlöm vele. – Kérlek!
Bólint, ám továbbra is a levegőben van az egyik keze, tenyérrel
felém. A bólintásával elenged, de a keze arra kér, hogy maradjak a
helyemen. Tudom, hogy magyarázattal akar szolgálni… Ha viszont
nem azt akarja mondani, hogy nem igaz, amit olvastam, akkor nem
szeretnék itt maradni és meghallgatni.
Csak arra lenne szükségem, hogy ennyit mondjon: nem igaz.
– Ben – suttogom a falhoz préselt kezekkel. – Kérlek, mondd, hogy
nem igaz, amit olvastam. Kérlek, mondd, hogy nem én vagyok a
kicseszett fordulat a cselekményedben.
Szavaim azt az arckifejezést váltják ki, amit reméltem, hogy nem
fogok látni. Megbánást.
Megint érzem a keserű ízt a torkomban.
Összeszorul a gyomrom.
– Jaj, istenem!
Ki akarok jutni innen. Ki kell jutnom, mielőtt túlságosan beteg és
gyenge lennék hozzá. A következő másodpercek a homályba vesznek.
Megint azt suttogom, hogy „jaj, istenem”, és odasietek a kanapéhoz.
Kell a táskám. A cipőm. El innen, el innen, el innen! Az ajtóhoz érve
elhúzom a reteszt, de ráteszi a kezét az enyémre, mellkasa hozzáér a
hátamhoz, és odaprésel az ajtóhoz.
Behunyom a szemem, amikor megérzem a leheletét a tarkómon.
– Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg!
 Pont olyan kétségbeesettek a szavai, mint amilyen a szorítása,
amikor szembefordít magával. Letörli a könnyeimet, miközben neki
is könnyek szöknek az övébe.
– Annyira sajnálom! Kérlek, ne menj el!
Nem fogok bedőlni. Nem fogom hagyni, hogy megint bolondot
csináljon belőlem. Nekifeszülök, de megragadja a két csuklómat,
odateszi őket a mellkasához, és nekinyomja a homlokát az enyémnek.
– Szeretlek, Fallon. Istenem, mennyire szeretlek! Kérlek, ne menj
el! Kérlek!
Ekkor csap át bennem minden egyik végletből a másikba. Többé
már nem félek.
Dühös vagyok.
Kiakadok.
Mert a szájából hallott szó tudatosítja bennem a különbséget, hogy
mennyire mást érzek tőle most, mint csupán egy órája. Hogy mer
hazudni nekem? Kihasználni egy könyv kedvéért? Elhitetni velem,
hogy az igazi énemet látta, nem pedig a hegeket az arcomon?
Azokat a hegeket, amikért ő a felelős.
– Benton James Kessler, te nem szeretsz engem. Soha többé ne
mondd ki ezt a szót! Se nekem, se másnak. Ez a szó szégyen a te
szádból.
Elkerekedett szemekkel tántorodik hátra, amikor durván ellököm a
mellkasánál fogva. Nem hagyok időt neki, hogy még több hazugságot
és hamis bocsánatkérést böfögjön fel.
Bevágom az ajtaját, és a táskám szíjával babrálok, hogy felvegyem
a vállamra. Mezítláb érek ki a járdára. A háztömbhöz érkező taxit
látva sprintelni kezdek. Hallom, hogy kiabálja a nevemet.
Nem.
Nem fogom meghallgatni. Nem tartozom neki semmivel.
Gyorsan kinyitom az ajtót, és bepattanok. Bemondom a címemet a
sofőrnek, de mire beírja a GPS-be, Ben már a kocsinál van. Mielőtt
észbe kapnék, az ablak már lehúzva, benyúl rajta, és eltakarja a
gombot a kezével, amivel felhúzhatnám. Könyörgő tekintettel néz
rám.
– Tessék! – nyomja az orrom elé a lapokat. Az ölemben kötnek ki,
néhány lecsúszik a padlóra. – Ha nem hagyod, hogy
megmagyarázzam, akkor olvasd el! Az egészet. Kérlek, csak…
Felmarkolok néhány lapot, hogy a mellettem lévő ülésre dobjam
őket. A maradékot megpróbálom kidobni az ablakon az ölemből, de
elkapja és visszaadja nekem a taxiba.
Már az ablakot húzom fel, amikor hallom motyogni az orra alatt.
– Kérlek, ne utálj!
De félek, hogy már túl késő.
Szólok a sofőrnek, hogy induljon, és amikor már biztonságos
távolságra vagyunk a parkolótól, a taxi megáll, mielőtt kikanyarodna
az útra. Hátrapillantok. Ben a lakásának ajtaja előtt áll, és két kézzel
a tarkóját szorítja. Nézi, ahogy távolodom. Megfogok annyi lapot a
kéziratból, amennyit csak tudok, és kidobom az ablakon. Mielőtt
továbbhajt a taxi, éppen időben fordulok hátra, hogy lássam, amint
megsemmisülve térdre rogy az aszfalton.
Négy évembe telt, hogy beleszeressek.
De csak négy oldal kellett hozzá, hogy vége legyen.
 A hatodik november
9.

Sors.
A szó, ami végzetet jelent.
Sors.
A szó, amiben benne van az ítélet.
– BENTON JAMES KESSLER
Fallon

MOST ÉLTEM ÁT ÉLETEM LEGHOSSZABB PERCÉT.

A kanapémon ülve figyeltem, ahogy az órám nagymutatója
csigalassúsággal jelét adta, hogy véget ért november 8-a, és már
november 9-e van.
Bár semmiféle hanggal nem járt, hogy éjfélt ütött az óra, úgy
rándult össze az egész testem, mintha a világ összes órája egyszerre
kakukkolt volna a fejemben.
Tíz másodperccel éjfél után felvillan a telefonom. Üzenet jött
Ambertől.

Ez is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi. Szeretlek, és még

mindig áll az ajánlatom. Ha akarod, hogy veled töltsem a napot,
csak írj rám!

Látom, hogy anya is írt nekem két órája, csak még nem vettem
észre.

Holnap viszek neked reggelit. Van kulcsom, nem kell ébresztőt

állítanod.

Francba!
Nagyon nem szeretnék társaságot ébredéskor. Amber vagy az
anyukám társaságára sem vágyom, mint ahogy másokéra sem. De
legalább tudom, hogy az apukám nem emlékszik az évfordulóra. Ez
az egyik előnye a laza kapcsolatunknak.
Megnyomom a telefonom oldalán a gombot, hogy a kijelző
kialudjon, aztán megint átkarolom a térdem.
 Pizsamában ücsörgök a kanapémon, és nem tervezek
feltápászkodni november 10-ig. Nem fogom elhagyni a lakást a
következő huszonnégy órában. Nem beszélek senkivel. Vagyis kivéve
anyával, amikor hozza nekem a reggelit, de utána egy nap
szabadságra megyek a világ elől.
Azután, amin tavaly keresztülmentem Bennel, eldöntöttem, hogy
ez egy elátkozott nap. Így mostantól kezdve akárhány éves leszek, és
akár férjhez megyek, akár nem, november 9-én sohasem fogom
elhagyni az otthonom.
Meghagyom ezt annak a napnak, amikor megengedem magamnak,
hogy a tűzesetre gondoljak. Hogy Benre gondoljak. Hogy
végiggondoljam, mennyi mindent elpazaroltam rá. Mert senki sem ér
ennyi szívfájdalmat. Nincs az a magyarázat, ami meg tudná állni a
helyét azok után, amit velem tett.
Miután tavaly eljöttem a lakásáról, ezért vezetett az első utam a
rendőrségre, hogy távoltartási végzést kérjek ellene.
Pontosan egy év telt el, és azóta nem hallottam felőle.
A történtekről sohasem beszéltem senkinek. Se apámnak, se
Ambernek, se anyának. Nem azért, mert nem akarom bajba keverni
őt, hiszen tényleg úgy gondolom: megérdemli, hogy megfizessen
azért, amit velem művelt.
Hanem azért, mert szégyelltem magam.
Megbíztam abban az emberben. Szerettem. Teljes szívemből
hittem, hogy ami köztünk van, az egy ritka és valódi kapcsolat, és
azon szerencsés kevesek közé tartozunk, akik ilyen szerelemre
találtak.
Még mindig próbálom feldolgozni a felismerést, hogy az egész
kapcsolatunk alatt hazudott. Mindennap úgy kelek fel, hogy
igyekszem kiverni őt a fejemből. Úgy élem tovább az életemet,
mintha Benton James Kessler sohasem lett volna a része. Néha
működik, néha nem. Többnyire nem.
Fontolgatom, hogy elmenjek egy terapeutához. Gondolkodtam
rajta, hogy mesélek anyának róla és a tűzben játszott szerepéről. Még
azon is agyaltam, hogy beszélek róla apának. De hogy említsem meg,
miközben próbálok úgy tenni, mintha sohasem létezett volna?
Folyton azt mondogatom magamban, hogy majd könnyebb lesz.
Hogy egy nap majd találkozom valakivel, aki képes lesz kiűzni a
fejemből a Benről szóló gondolatokat. De eddig még annyira sem
tudtam megbízni senkiben, hogy akár csak a flörtölésre rávegyem
magam.
Ha hűtlenség miatt lennék bizalmatlan, az egy dolog. De Ben olyan
mértékben hazudott nekem, hogy fogalmam sincs, mi volt hazugság,
és mi a könyv miatti kitaláció. Csak annyi tűnik helytállónak, hogy
valamilyen módon ő volt a felelős a tüzért, ami majdnem az életembe
került. Nem érdekel, hogy szándékos volt-e vagy véletlen: nem emiatt
vagyok a legdühösebb.
Az keserít el a legjobban, hogy hányszor láttatta velem szépnek a
hegeimet, miközben egyszer sem vallotta be, hogy miatta kerültek
oda.
Soha semmilyen kifogás nem mentheti fel e hazugság alól. Tehát
nincs is értelme végighallgatni.
Igazából annak sincs értelme, hogy megengedjem magamnak,
hogy még többet gondolkodjak ezen, mint amennyit már amúgy is
gondolkodtam. Egyszerűen csak le kéne feküdnöm. Talán valamilyen
csoda folytán átalszom a nap nagyját.
Odanyúlok, hogy lekapcsoljam a kanapém melletti lámpát. A
hálószoba felé indulva viszont hallom, hogy kopognak a bejárati
ajtón.
Biztos Amber az.
Egészen tegnapig sikerült elkerülnie a mai dátumhoz kötődő
témát. Néhány órája viszont hirtelen bejelentette, hogy ittalvós csajos
estét szeretne, de visszautasítottam. Tudom, hogy csak nem akart
egyedül hagyni ma éjjel, ám sokkal könnyebb úgy siránkozni, ha
senki sincs, aki szánna érte.
Elfordítom a kulcsot, és kinyitom az ajtót.
Nincs ott senki.
 Libabőrös lesz a karom. Amber nem csinálna ilyet. Neki nem lenne
vicces ilyen későn megtréfálni egy egyedül élő lányt.
Azonnal hátralépek, vissza a lakásba, és be akarom vágni az ajtót.
De mielőtt becsukom, lenézek a földre, és meglátok egy
kartondobozt. Nincs becsomagolva, viszont ott hever a tetején egy
boríték, rajta a nevemmel.
Körülnézek, de nem látok senkit a közelben. Egy kocsit hallok
elhajtani. Bárcsak ne lenne ennyire sötét, és kinézhetnék, hogy
ismerős-e!
Megint lepillantok a csomagra, gyorsan magamhoz veszem,
besietek, és kulcsra zárom az ajtót magam mögött.
Olyan kartondoboznak tűnik, amilyenekben ruhákat szoktak
kiszállítani, csakhogy a tartalma sokkal nehezebb a ruháknál.
Leteszem a konyhapultra, és lefejtem róla a borítékot.
Nincs lezárva, csak a fülét hajtották le. Kihúzom belőle a papírt, és
széthajtogatom.

Fallon!
Egész életemben arra készültem, hogy írjak valamit, aminek a
fontossága felér ezzel a levéllel. Most először viszont úgy érzem,
nincs elég betű az ábécében ahhoz, hogy megfelelően
kifejezzem, amit mondani szeretnék neked.
Amikor tavaly elmentél, a kezedben volt a lelkem és a fogaid
között a szívem. Tudtam, hogy sohasem fogom visszakapni
egyiket sem. Megtarthatod őket, igazából már nincs is rájuk
szükségem.
Nem abban a reményben írom ezt a levelet, hogy
megbocsátasz nekem. Jobbat érdemelsz. Mindig is jobbat
érdemeltél. Semmi olyat nem tudok mondani, ami akár csak
érdemessé tenne engem arra, hogy ugyanazon a földön járjak,
ahol te. Semmi olyat nem tudok tenni, ami érdemessé teszi a
szívemet arra, hogy osztozzon a szerelmen a tiéddel.
Nem arra kérlek, hogy keress meg. Csak arra kérlek, hogy
olvasd el a papírra vetett szavakat ebben a dobozban, amik
lehetővé tehetik, hogy a lehető legkevesebb kár mellett lépj
tovább ezen az egészen – és talán én is.
 Talán nem hiszel nekem, de semmi mást nem kívánok neked,
mint hogy boldog legyél. Mindig is ezt akartam. És bármit
megtennék, hogy ez valóra váljon a számodra. Még akkor is,
ha abban kell segítenem hozzá, hogy elfelejts engem.
A szavakat, amiket most olvasni fogsz, még sohasem olvasta
rajtad kívül senki, és nem is fogja. Ez az egyetlen példány.
Azt csinálsz vele, amit akarsz, miután végeztél. Tudom, hogy
nem tartozol nekem semmivel, így nem arra kérlek, hogy ezt a
kéziratot miattam olvasd el. Azt szeretném, hogy saját
magadért olvasd el. Mert ha az ember szeret valakit, tartozik
neki annyival, hogy segít neki kihozni a lehető legjobbat
önmagából. Még ha belepusztulok is, be kell vallanom, hogy a
te lehető legjobb önmagadnak én nem vagyok a része.
Ben

Óvatosan kiteszem a lapokat a doboz mellé az asztalra.

Az arcomhoz emelem a kezem, hogy könnycseppeket keressek,
mert nem hiszem el, hogy nincs egy sem. Biztosra vettem, hogy
érzelmi roncs leszek, ha megint hallok felőle.
De nem vagyok az. Nem reszket a kezem. Nem sajog a szívem.
Odateszem az ujjaimat a nyakamhoz, hogy van-e egyáltalán
pulzusom. Mert nyilván nem emelhettem olyan érzelmi falat az
elmúlt egy évben, amin az imént olvasott szavai sem tudnak
keresztülhatolni.
De félek, hogy pontosan ez történt. Nemcsak hogy Ben sohasem
fogja tudni lerombolni ezt a falat, hanem tartok tőle, hogy olyan
vastagra és magasra építtette velem, hogy örökre mögötte fogok
rejtőzni.
Egyvalamiben viszont igaza volt. Semmivel sem tartozom neki.
Átmegyek a hálószobámba, és bebújok az ágyba – minden egyes
oldalt olvasatlanul hagyva a konyhapulton.

•••

11:15 van.
 Hunyorgok, tehát napsütés is van. Ami azt jelenti, hogy délelőtt
11:15 van.
Felemelem a kezemet, hogy eltakarjam vele a szemem. Várok
néhány másodpercet, aztán a telefonomért nyúlok.
November 9-e van.
A rohadt életbe!
Mármint nem meglepő, hogy nem aludtam huszonnégy órát
egyhuzamban, szóval nem is tudom, miért vagyok kiakadva. Főleg,
hogy tizenegy órát tényleg aludtam. Szerintem tinédzser koromban
aludtam ennyit utoljára. Pláne nem aludtam ennyit az évfordulón.
Olyankor általában egyáltalán nem szoktam aludni.
A hálószobám közepén állva fontolgatom, hogyan folytassam a mai
napot. Az első ajtó mögött található a fürdőszobám, a fogkefém és a
zuhanyzóm.
A második mögött pedig egy kanapé, egy tévé és egy hűtőszekrény.
A második ajtót választom.
Amikor kinyitom, hirtelenében azt kívánom, bárcsak az elsőt
választottam volna.
Az anyám ül a kanapémon.
A francba!
Elfelejtettem, hogy hoz nekem reggelit. Most azt fogja hinni, hogy
nem csinálok semmit, csak alszom egész nap… mindennap.
– Szia – köszöntöm a hálóból kilépve. Felpillant, és rögtön
összezavarodom az arckifejezésétől.
Sír.
Az első gondolatom, hogy mi történt, és ki váltotta ezt ki? Az
apám? A nagymamám? Unokatestvér? Nagybácsi? Nagynéni?
Boddle, anya kutyája?
– Mi a baj? – érdeklődöm.
De az ölébe pillantva rájövök, hogy a lehető legnagyobb a baj. A
kéziratot olvassa.
 Ben kéziratát.
A történetünket.
Mióta nem tartja tiszteletben a magánéletemet?
– Mit művelsz? – mutatok a lapokra sértetten.
Fog egy használt zsebkendőt, hogy megtörölje vele a szemét.
– Ne haragudj! – szipogja. – Láttam a levelet. És sohasem
olvasnék bele a személyes dolgaidba, de nyitva volt, amikor
megérkeztem a reggelivel, és… ne haragudj! De aztán… – emel fel
néhány oldalt, hogy meglóbálja őket a kezében – elolvastam az első
oldalt, és most már négy órája itt ülök, mert nem bírom abbahagyni.
Négy órája olvassa?
Odamegyek hozzá, és felkapom a papírokat az öléből.
– Mennyit olvastál el? – viszem vissza a kéziratot a konyhába. – És
miért? Neked semmi közöd ehhez, anya. Jézusom, nem hiszem el,
hogy ezt csináltad!
Rálököm a kartondobozra a fedelét, hogy elinduljak vele a
szemetes felé. Rálépek a pedálra, hogy felnyissam a fedelét, de anya
olyan gyorsan mozdul, mint ahogy még soha életemben nem láttam.
– Fallon, ki ne merd dobni! – rántja ki a kezemből a dobozt, és
magához öleli. – Miért tennél ilyet?
Azzal visszateszi a dobozt az asztalra, és úgy simogatja a fedelét,
mintha egy drága kincs lenne, amit majdnem eltörtem az imént.
Nem értem, miért reagál így valamire, amitől dühösnek kellene
lennie.
Gyorsan kifújja magát, majd határozottan a szemembe néz.
– Kicsim… van, ami igaz ebből? Ezek a dolgok tényleg
megtörténtek?
Azt sem tudom, mit mondjak neki, mert fogalmam sincs, milyen
„dolgokra” céloz.
– Nem tudom – vonok vállat. – Én még nem olvastam – haladok el
mellette a kanapé felé. – De ha Benton James Kesslerre célzol, illetve
a tényre, hogy hagyta, hogy fülig beleszeressek a kiszínezett
változatába, akkor igen. Az megtörtént.
Felemelem az egyik díszpárnát, hátha alatta van a távirányító.
– Vagy ha arra célzol, hogy megtudtam, hogy valamilyen módon ő
a felelős a tűzért, amiben majdnem meghaltam, viszont elfelejtette
említeni ezt az apróságot, mialatt beleszerettem, akkor igen, az is
megtörtént.
Leülök a kanapéra, keresztbe fonom a lábamat, és felkészülök egy
tizenkét órás maratoni valóságshow-nézésre. Itt a tökéletes alkalom,
hogy anya elmenjen, helyette viszont odajön a kanapéhoz, és leül
mellém.
– Miért nem olvastál el belőle semmit? – teszi le a dobozt az
előttünk lévő dohányzóasztalra.
– Tavaly olvastam a prológust. Nekem az elég volt.
Érzem, ahogy meleg kezével megfogja az enyémet. Lassan felé
fordítom a fejemet, és látom, hogy bűbájosan rám mosolyog.
– Édesem…
– Nem tudnál holnapig várni a tanácsoddal, kérlek? – hanyatlik
hátra a fejem a támlára.
– Fallon, nézz rám! – sóhajt fel.
Engedelmeskedem, mert ő az anyukám, szeretem, és hiába vagyok
huszonhárom éves, valamilyen oknál fogva még mindig azt csinálom,
amit mond.
Az arcomhoz emeli a kezét, hogy a bal fülem mögé simítsa a
hajamat. Hüvelykujjával hozzáér a hegekhez az arcomon, mire
összerezzenek, mert ez az első alkalom, hogy direkt megtapintotta
őket. Benen kívül még soha senkinek sem hagytam, hogy megérintse
a hegeket.
– Szerelmes voltál belé? – kérdezi.
Néhány másodpercig nem szólok semmit. Égő érzés támad a
torkomban, ezért ahelyett, hogy igent mondanék, csak bólintok.
 Megrezzen a szája széle, majd gyorsan pislog kettőt, mintha
próbálná visszatartani a sírást. Még mindig simogatja az arcomat a
hüvelykujjával. Már nem a szemembe néz, hanem az arcomon és a
nyakamon lévő hegeket fürkészi.
– Nem fogok úgy tenni, mintha tudnám, min mentél keresztül. De
miután elolvastam azt a szöveget, biztosíthatlak róla, hogy nem te
vagy az egyetlen, aki megsérült abban a tűzben. Az ő döntése, hogy
nem mutatja meg neked a hegeit, de ez nem jelenti azt, hogy
nincsenek is. Tessék! – emeli a dobozt az ölembe. – Teljesen feltárta
előtted a hegeit, tehát tanúsítanod kell annyi tiszteletet iránta, hogy
nem fordulsz el tőlük.
Kicsordul a szememből a nap első könnycseppje. Tudhattam volna,
hogy nem úszom meg sírás nélkül a mai napot.
Feláll, hogy összeszedje a holmiját. Aztán szó nélkül távozik a
lakásból.
Kinyitom a dobozt, mert ő az anyukám, szeretem, és hiába vagyok
huszonhárom éves, valamilyen oknál fogva még mindig azt csinálom,
amit mond.
Átfutom a prológust, amit tavaly már olvastam. Semmi sem
változott. Az első fejezethez lapozok, hogy elkezdjem az elejéről.

Ben regénye

– ELSŐ FEJEZET –

November 9.
16 évesen

„Robbanj be a Napba, ameddig a Nap le nem robban,

 és a halálnak már nem lesz hatalma.”
– Dylan Thomas –

A legtöbb ember nem tudja, milyen hangja van a

halálnak.
Én tudom.
A halálnak olyan a hangja, mint a léptek hiányáé a
folyosón. A halálnak olyan a hangja, mint a nem csobogó
reggeli zuhanyé. A halálnak olyan a hangja, mint az
elmaradó kiáltásé a konyhából, hogy keljek már fel az
ágyból. A halálnak olyan a hangja, mint az ébresztőm
előtt néhány másodperccel nem érkező kopogásé.
Néhányan állítják, hogy összeszorul a gyomruk, ha úgy
érzik, hogy valami rossz fog történni.
Én nem a gyomromban érzem.
Hanem az egész istenverte testemben: a karomon lévő
szőrszálaktól kezdve a bőrömön át egészen a csontjaimig.
És minden egyes másodperccel, ami a szobám ajtaján túli
neszek nélkül telik el, egyre erősebben érzem. Lassan
beissza magát a lelkembe.
Még néhány percig fekszem az ágyban. Várom, hogy
bevágódjon a konyhaszekrény ajtaja, vagy halljam a
zenét, ami mindig a tévéből szól nála a nappaliban. Nem
történik semmi. Még akkor sem, miután megszólal az
ébresztőm.
Odanyúlok, hogy kikapcsoljam. Reszkető ujjakkal
próbálom felidézni, hogyan hallgattassam el az átkozott
ébresztőórát, amit eddig két éven át könnyedén el tudtam
hallgattatni – azóta, hogy megkaptam karácsonyra.
Amikor a visítás elhalkul, ráveszem magam, hogy
felöltözzek. Felemelem a telefonomat a komódról, de
csak egy üzenetem jött Abithától.
Ma szurkolói gyakorlásunk lesz suli után. 5-kor tali?

Zsebre vágom a telefonom, aztán megint előveszem és

szorosan megmarkolom. Ne kérdezd, honnan gondolom,
de talán szükségem lehet rá. Lehet, hogy csak
vesztegetném az értékes időt, amíg előhúzom a
zsebemből.
Lent van a szobája. Odamegyek, és megállok az ajtó
előtt. Fülelek, de csak a csendet hallom. Olyan hangos,
amilyen csak a csend lehet.
Próbálom lenyelni a félelemtől támadt gombócot a
torkomban. Azt mondom magamnak, hogy néhány perc
múlva már csak nevetni fogok ezen. Miután benyitok az
ajtaján, és látom, hogy már elment dolgozni. Talán
hamarabb hívták be, és csak nem akart engem
felébreszteni.
Gyöngyözni kezd a homlokom. Letörlöm az ingem
ujjával.
Kopogásra emelem a kezemet, de máris rajta van a
kilincsen, mielőtt megvárnám a válaszát.
Nem tud válaszolni. Amikor kinyitom az ajtót, nincs itt.
Elment.
Csak az élettelen testét találom a hálószoba padlóján, a
feje körül vértócsával.
De ő nincs itt.
Nincs. Az anyám nincs többé.

***
Három óra telt el azóta, hogy rátaláltam, mire kivitték az
élettelen testét a házból. Sok tennivalójuk volt:
lefényképeztek mindent a hálószobájában, azon kívül és
az egész házban, kikérdeztek engem, és átvizsgálták a
holmijait bizonyítékot keresve.
Három óra nem olyan hosszú idő, ha belegondolunk.
Ha azt gondolták volna, hogy bűncselekmény történt,
akkor lezárják a házat. Azt mondták volna, hogy más
lakhely után kell néznem, ameddig lefolytatják a
nyomozást. Sokkal komolyabban kezelték volna ezt, mint
ahogy tették.
Végül is egy halott nő esetében, akit a saját hálószobája
padlóján találnak meg, pisztollyal a kezében és
búcsúlevéllel az ágyán, mindössze három órába telik
megállapítani, hogy ő maga volt a tettes.
Kyle-nak három és fél órába telik, mire ideér a
kolijából, tehát harminc perc múlva érkezik.
Harminc perc hosszú idő ahhoz, hogy az ember ülve
bámulja a szőnyegen maradt vérfoltot. Ha balra hajtom a
fejemet, úgy néz ki, mint egy tátott szájú víziló, ami
mindjárt felfalja a prédáját. Ha viszont jobbra, akkor úgy
néz ki, mint Gary Busey rendőrségi fotója.
Vajon akkor is megtette volna, ha előre tudja, hogy az
utána maradó vérfolt Gary Busey-ra fog hasonlítani?
Nem sok időt töltöttem a szobában a holttestével. Csak
annyit, amíg tárcsáztam a 911-et, és az elsőként érkezők
kijöttek – ami bár egy örökkévalóságnak tűnt,
valószínűleg csupán néhány perc lehetett. De abban a
néhány percben többet tudtam meg anyámról, mint
amennyit ilyen rövid idő alatt lehetségesnek gondoltam.
Hason feküdt, amikor rátaláltam. Rózsaszínű ujjatlan
felső volt rajta, amiből kilátszottak a néhány hónappal
korábban varratott tetoválásának utolsó szavai. Tudtam,
hogy egy idézet a szerelemről, igazából csak ennyit
tudtam róla. Biztos Dylan Thomastól, de még csak meg
se kérdeztem tőle.
Odanyúltam, hogy félrehúzzam az anyag szélét, és
lássam az egész idézetet.
Bár akik szeretnek, elvesznek, a szeretet nem.
Felállva hátráltam tőle néhány lépést. Reméltem, hogy
a libabőr olyan gyorsan elmúlik, ahogy jött. Az idézet
mostanáig nem jelentett semmit nekem. Először azt
hittem, annyit jelent, hogy ha két ember már nem szereti
egymást többé, még nem jelenti azt, hogy sohasem
létezett a szerelmük. Korábban nem fedeztem fel az
összefüggést, most viszont olyan, mintha a tetoválás
baljós jel lett volna. Mintha azért varratta volna, hogy
megmutassa nekem: attól még, hogy ő elment, a szeretete
nem.
Dühít, hogy nem ismertem fel a szavak mögötti
összefüggést a testén addig, amíg a teste már tényleg nem
volt több, mint egy test.
Ekkor veszem észre a tetoválást a bal csuklóján, ami
már a születésem előtt is ott volt. A „költői” szó kotta
háttérre írva. Ennek tudom a jelentését, mert néhány éve
elmagyarázta, amikor csak mi ketten voltunk a kocsiban.
A szerelemről beszélgettünk, és én megkérdeztem tőle,
honnan tudja az ember, ha igazán szerelmes valakibe.
Először csak azt a tömör választ adta, hogy „egyszerűen
csak tudja”. De aztán rám pillantva látta, hogy ez a válasz
nem elegendő a számomra, s elkomolyodott az arca.
– Ó! Ezúttal komolyan kérdezed? Nem csak úgy, mint
egy kíváncsi gyermek, hanem mint valaki olyan, akinek
tanácsra van szüksége? Jól van, hadd áruljam el neked
az igazi választ!
Éreztem, hogy elpirulok, mert nem akartam a tudtára
adni, hogy talán szerelmes vagyok. Még csak tizenhárom
éves voltam, és új volt nekem az érzés, de biztosra
vettem, hogy Brynn Fellows lesz az első igazi barátnőm.
Anya megint az utat nézte, és láttam, hogy az arcán
mosoly terül szét.
– Amikor azt mondom, hogy „egyszerűen csak tudod”,
azért van, mert tudni fogod. Nem fogod
megkérdőjelezni. Nem töprengsz, hogy tényleg
szerelmes vagy-e, mert ha igen, akkor szörnyen
megijedsz, hogy belekeveredtél. És amikor ez
megtörténik, megváltoznak majd a prioritásaid. Nem
saját magadra és a saját boldogságodra fogsz gondolni.
Csak arra a másik illetőre fogsz gondolni, meg arra,
hogy bármit megtennél, hogy boldognak lásd. Még
akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell távolodnod tőle, és
fel kell áldoznod a saját boldogságodat az övéért. Ez a
szerelem, Ben – vetett rám sanda oldalpillantást. – A
szerelem áldozathozatal.
Megérintette a tetoválást a bal csuklóján. Azt, amelyik
már a születésem előtt is megvolt.
– Aznap csináltattam ezt a tetoválást, amikor
nagyjából szerelmes lettem az apádba. Azért
választottam, mert ha jellemeznem kellett volna azon a
napon a szerelmet, azt mondtam volna, hogy olyan
érzés, mintha a két kedvenc dolgomat felerősítve
összeadnánk. Mintha a kedvenc verssoromat beleírnák
a kedvenc dalom szövegébe – nézett rám megint nagyon
komolyan. – Tudni fogod, Ben. Amikor hajlandó leszel
feladni a számodra legfontosabb dolgokat csak azért,
hogy valaki mást boldognak láss, az az igaz szerelem.
Egy pillanatra rámeredtem a tetoválására, azon
morfondírozva, hogy én vajon szerethetek-e így valakit
valaha. Nem voltam biztos benne, hogy feladnám a
legjobban szeretett dolgaimat, ha semmit sem kapok
értük cserébe. Gyönyörűnek gondoltam Brynn Fellowst,
de még csak abban sem voltam biztos, hogy odaadnám
neki az ebédemet, ha elég éhes vagyok. Tetoválást pedig
határozottan nem csináltatnék miatta.
– Amúgy miért csináltattad a tetkót? – kérdeztem. –
Hogy az apám tudja, hogy szereted őt?
– Nem az apád kedvéért, és még csak nem is miatta –
rázta a fejét. – Főleg magamért csináltattam, mert
százszázalékos bizonyossággal tudtam, hogy
megtanultam önzetlenül szeretni. Ez volt az első
alkalom, hogy több boldogságot akartam annak, akivel
együtt voltam, mint saját magamnak. És a két kedvenc
dolgom eggyé olvadása volt az egyetlen, ami leírhatta,
milyen érzés ez a fajta szerelem. Örökre emlékezni
akartam rá, ha esetleg már nem érezném soha többé.
Nem volt lehetőségem elolvasni a búcsúlevelet, amit az
öngyilkossága előtt hagyott, de kíváncsivá tett, hogy
meggondolta-e magát az önzetlen szerelemmel
kapcsolatban. Vagy talán csak az apámat szerette
önzetlenül, a saját gyerekét nem. Mert az öngyilkosság a
legönzőbb dolog, amit egy ember csak megtehet.
Miután rátaláltam, ellenőriztem, hogy tényleg meghalt-
e, aztán tárcsáztam a 911-et. Vonalban kellett maradnom
a diszpécserrel, amíg a rendőrök megérkeztek, így nem
volt esélyem búcsúlevél után kutatni a hálószobájában.
 A rendőrök találták meg: csipesszel emelték fel, hogy
betegyék egy zárható tasakba. Miután elraktározták
bizonyítékként, egyszerűen nem voltam elég tökös
megkérdezni tőlük, hogy elolvashatom-e.
Az egyik szomszéd, Mr. Mitchell itt volt, amikor
elmentek. Azt mondta a rendőröknek, hogy ő majd vigyáz
rám, amíg a testvéreim megérkeznek, így az ő gondjaira
voltam bízva. De amint elhajtottak, közöltem vele, hogy
rendben leszek, muszáj elintéznem néhány telefonhívást
a családtagoknak. Erre azt válaszolta, hogy amúgy is el
kell szaladnia a postára, és a nap folyamán majd később
benéz.
Olyan volt, mintha meghalt volna a kiskutyám, és ő azt
akarta volna mondani, hogy minden oké, kaphatok egy
másikat.
Yorkie-t választanék, mert pont úgy néz ki a vérfolt, ha
letakarom a jobb szememet és hunyorgok.
Kíváncsi vagyok, sokkot kaptam-e. Vajon azért nem
sírok?
Anyám dühös lenne, amiért most nem sírok. Biztos
vagyok benne, hogy a figyelem legalább egy csekély
szerepet játszott a döntésében. Imádta a figyelmet, és
nem rossz értelemben. Ez csak egy tény. Nem tudom,
hogy elegendő figyelmet szentelek-e a halálának így, hogy
még csak nem is sírok.
Szerintem leginkább csak össze vagyok zavarodva.
Életem nagy részében boldognak láttam őt. Persze,
akadtak napok, amikor szomorú volt. Füstbe ment
kapcsolatok. Anyám imádott imádni, és addig a pillanatig
vonzó nő volt, ameddig szét nem lőtte a fejét. Sok férfi
gondolta így.
 De anyám okos is volt. Bár néhány napja véget ért egy
ígéretesnek hitt kapcsolata, nem tűnt annak a fajtának,
aki kioltaná a saját életét, hogy bebizonyítsa egy férfinak,
hogy vele kellett volna maradnia. És sohasem szeretett
annyira egy férfit sem, hogy ne tudjon nélküle élni. Az a
fajta szerelem amúgy sem valódi. Ha a szülők képesek
túlélni a gyermekük elvesztését, akkor férfiak és nők
könnyedén túlélik egy párkapcsolat elvesztését.
Tizenöt perc telt el, amióta elkezdtem fontolgatni,
miért tehette ezt, és nem kerültem közelebb a válaszhoz.
Elhatározom, hogy utánajárok. Enyhe bűntudatot
érzek, mert az anyámról van szó, aki megérdemli, hogy
tiszteletben tartsák a privát szféráját. De ha valakinek
van ideje búcsúlevelet írni az öngyilkossága előtt, arra is
biztos jut ideje, hogy megsemmisítse azokat a dolgokat,
amiket nem szeretné, ha valaha is megtalálnának a
gyerekei. Azzal töltöm a következő félórát (miért nem jött
még meg Kyle?), hogy átkutatom a cuccait.
Átböngészem a telefonját és az e-mailjeit. Néhány
SMS-sel és e-maillel később meggyőződésem, hogy
pontosan tudom, miért ölte meg magát az anyám.
Az okot Donovan O’Neilnek hívják.
Fallon

ELEJTEM A LAPOT, AMIN AZ APÁM NEVE VAN. Lehullik a földre a többivel

együtt, amiket most olvastam.
Félretolom az ölemből a kéziratot, és gyorsan felpattanok. A
hálószobába sietve az első ajtóra szavazok. Lezuhanyozom, hátha
eléggé lenyugszom közben, hogy folytassam az olvasást, de végig csak
sírok. Egyetlen tizenhat évesnek sem szabadna keresztülmennie
azon, amin Ben keresztülment, ám ez még mindig nem ad választ az
összes kérdésre, hogy ez miként kapcsolódik hozzám. De most, hogy
már tudom, az apámnak valamikor viszonya volt Ben anyjával, az az
érzésem, hogy kezdek közeledni a válaszokhoz. És nem tudom,
akarom-e folytatni az olvasást. Viszont most, hogy már elkezdtem,
képtelen vagyok leállni vele. Annak ellenére, hogy émelygek, és már
negyedórája folyamatosan remeg a kezem, és félek elolvasni, mi köze
apámnak ehhez az egészhez, ráveszem magam, hogy nekiugorjak.
Legalább egy órába telik, mire összeszedem a bátorságom, hogy
visszatérjek a kézirathoz. Megint leülök a kanapéra, és ott folytatom,
ahol abbahagytam.

Ben regénye

– MÁSODIK FEJEZET –

16 évesen
 „Felégetvén a másik hídjait, milyen takaros tűz
kerekedik!”
– Dylan Thomas –

Kyle végre hazaérkezett. Ian is. A konyhaasztal körül ülve

mindenről beszélünk, csak arról nem, hogy az anyánk
miért utálta jobban az életét, mint amennyire minket
szeretett. Kyle azt mondja, hogy bátor voltam ma. Úgy
kezel, mintha még mindig tizenkét éves lennék, pedig én
vagyok a ház ura, amióta fél éve elköltözött.
Ian felhívja az egyik céget, akik haláleset után takarító
szolgáltatást nyújtanak. Biztos az egyik rendőr hagyta a
névjegyüket a pulton – tudván, hogy szükségünk lesz rá.
Én még csak azt sem tudtam, hogy léteznek ilyenek, de
Ian említett egy korábbi filmet Tiszta napfény címmel,
amiben két nő ebből élt.
A cég két férfit küld. Az egyik nem beszél angolul, a
másik pedig egyáltalán nem beszél sehogy. Mindent leír
egy jegyzettömbbe, amit az elülső zsebében tart.
Miután végeztek, a konyhában találnak engem, és
átadnak egy üzenetet.
Ne menjetek be a hálószobába még legalább négy
órán át, hogy a szőnyeg meg tudjon száradni. A
végösszeg200 dollár.
Kyle-t a nappaliban találom.
– 200 dollárba kerül.
Mindketten Iant keressük, de nem találjuk. Eltűnt a
kocsija, és ő az egyetlen, akinél van ennyi pénz. Anyám
táskáját a konyhapulton találom.
– Van elég pénz a tárcájában. Szerinted oké, ha azt
használjuk?
 Kyle kitépi a pénzt a kezemből, és kimegy, hogy
kifizesse a pasasokat.
Ian csak később, délután ér vissza. Kyle-lal arról
vitatkoznak, hogy említette-e, hogy a rendőrségre megy,
mert Kyle nem emlékszik rá, Ian pedig azt mondja, hogy
Kyle csak nem figyelt.
Azt nem kérdezzük meg tőle, hogy egyáltalán miért
ment a rendőrségre. Talán azért, mert látni akarta a
búcsúlevelet, de nem kérdezek rá. Miután elolvastam,
hogy milyen szerelmes volt ebbe a Donovan nevű
fazonba, végképp nem akarom látni, hogy nem tudott
élni nélküle. Dühít, hogy az anyám hagyta, hogy egy
férfival való szakítás jobban elkeserítse, mint az, hogy
soha többé nem találkozhat a fiaival. Ezeknek még csak
fej fej mellettinek sem szabadna lennie.
Szinte látom magam előtt a döntési folyamatot.
Elképzelem, hogy tegnap este ott ült az ágyban, amiatt a
szánalmas féreg miatt zokogva. Elképzelem, hogy egy
fotót szorongatott róla a jobb kezében, és egy másikat –
rólam, Kyle-ról és Ianről – a balban. Egyik képről a
másikra néz, és Donovanra fókuszál. Zárjam le most
rögtön, hogy egyetlen napot se kelljen tovább nélküle
élnem? Aztán a rólunk készült fotóra összpontosít. Vagy
bírjam ki a szívfájdalmat azért, hogy egész hátralévő
életemet ővelük töltsem, akik hálásak, amiért én vagyok
az anyukájuk?
Az viszont elképzelhetetlen a számomra, hogy mi
vihette rá, hogy a jobb kezében lévő képet válassza a bal
helyett.
Tudom, hogy mindaddig emészteni fog ez a dolog, amíg
nem látom a saját szememmel, mi olyan különleges
ebben a pasasban. Lassan és fájdalmasan fogja csócsálni
a csontjaimat, mígnem olyan értéktelennek érzem
magam, mint ő, amikor rázárta az ajkait arra a
puskacsőre.
Várok néhány órát, hogy Kyle és Ian visszavonuljon a
szobájába, aztán bemegyek az anyáméba. Átnézem a
dolgokat, amiket már olvastam korábban: a szerelmes
üzeneteket, a vitákat, a bizonyítékokat arra, hogy olyan
viharos volt a kapcsolatuk, mint egy hurrikán. Amikor
végre elég információt találok róla ahhoz, hogy
rákeressek a címére, elhagyom a házat.
Furcsa érzés beülni anya kocsijába. Néhány hónapja
töltöttem be a tizenhatot. Spórolt, hogy segítsen nekem
megvenni az első autómat, de még nem tartottunk ott, így
az övét használtam, amikor csak lehetett.
Jó kocsi. Egy Cadillac. Néha elgondolkodtam, miért
nem adja el, hogy vegyen az árából két olcsóbbat, de
bűntudatom támadt a gondolat miatt. Én egy tizenhat
éves srác vagyok, ő pedig egy egyedülálló anyuka, aki
keményen megdolgozott azért, hogy ott tartson a
karrierjében, ahol tartott. Távolról sem volt fair tőlem a
feltételezés, hogy ugyanazt érdemelnénk.
Este tíz múlt, mire odaérek Donovan házának
környékére. Sokkal jobb hely, mint ahol mi lakunk. Nem
mintha a miénk ne lenne jó, csak itt van biztonsági kapu.
Annyira viszont mégsem biztonságos, mert nyitva
maradt. Fontolgatom, hogy visszaforduljak, de aztán
eszembe jut, hogy miért vagyok itt, abban pedig nincs
semmi törvénytelen. Mindössze annyit csinálok, hogy
megnézem magamnak annak az embernek a házát, aki
felelős az anyám öngyilkosságáért.
Eleinte nehéz kivenni a házakat. Nagyjából csak a
hosszú kocsifeljárókat látni, a parkolóhelyek között sok
kihagyással. De minél tovább haladok, annál jobban
ritkulnak a fák.
A címhez közeledve a torkomban kezd dobogni a
szívem. Szánalmasnak érzem, hogy félek meglátni egy
házat, pedig még a tenyerem is megcsúszik a kormányon
az izzadság miatt.
Amikor végre odaérek a házhoz, egyáltalán nem vagyok
tőle lenyűgözve. Pont olyan, mint az összes többi.
Csúcsos, hegyes tető. Dupla garázs. Gondosan nyírt gyep
és a házhoz illő, kőbe ágyazott postaláda.
Többet vártam Donovantől.
A saját bátorságom viszont lenyűgöz, ahogy elhajtok a
ház előtt, megfordulok, és néhány háznyi távolságra
félreállok, hogy megbámulhassam.
Leállítom a motort, és lekapcsolom a fényszórót.
Vajon tudja?
Nem biztos, hacsak nincsenek közös barátaik.
Valószínűleg tudja. Biztosra veszem, hogy anyának
rengeteg barátja és munkatársa volt, meg egy olyan része
a személyiségének, amit sohasem láttam.
Érdekel, hogy sírt-e, amikor megtudta. Érdekel, hogy
van-e benne valamennyi megbánás. Érdekel, hogy ha
lenne esélye visszamenni az időben, és nem összetörni a
szívét, vajon megtenné-e?
Most pedig Toni Braxtont dúdolok. Unbreak my heart.
Baszki, Donovan O’Neil!
Rezeg a telefonom az ülésen. Kyle-tól jött SMS.
Kyle: Hol vagy?
Én: Ki kellett ugranom a boltba.
Kyle: Késő van. Gyere vissza gyorsan! Holnap reggel 9-re oda
kell érnünk a temetkezési vállalathoz.
Én: Ki vagy te, az anyám?
 Várom, hogy visszaírjon valami olyasmit, hogy „ez
durva volt, öcsi”. De nem teszi. Még egy kicsit bámulom
a telefont, hátha válaszol. Nem tudom, miért írtam ezt.
Most rosszul érzem magamat miatta. Kéne egy olyan
gomb, hogy „küldés visszavonása”.
Nagyszerű. Most azt éneklem, hogy „unsend my text”
az „unbreak my heart” dallamára.
Baszki, Toni Braxton!
Lejjebb csúszom az ülésen, amikor észreveszem, hogy
fényszórók közelítenek. Még lejjebb csúszom, amikor
látom, hogy Donovan háza elé kanyarodnak fel.
Abbahagyom az éneklést, és ráharapok belülről a
számra, miközben várom, hogy kiszálljon a kocsiból.
Utálom, hogy ennyire sötét van. Látni akarom, hogy
legalább jól néz-e ki. Nem mintha a jóképűsége
szintjének bármi szerepet kellett volna játszania anyám
döntésében, hogy kilépjen ebből a világból.
Kinyílik az egyik garázsajtó. Ahogy beáll, a másik ajtó is
nyílni kezd. Neonfény árad mindkét kocsi fényszórójából
a garázsban. Leállítja az Audija motorját, aztán kiszáll.
Magas.
Ennyi. Ezt az egyet látom ilyen távolról. Talán
sötétbarna haja van, de ebben sem vagyok biztos.
Kiáll a másik kocsival. Valamilyen klasszikus fajta, de
semmit sem tudok a kocsikról. Piros, áramvonalas, és
miután kiszáll belőle, felnyitja a motorháztetőt.
Figyelem, hogy alatta matat a következő percekben.
Minél több dolgot igyekszem megfigyelni vele
kapcsolatban. Tudom, hogy nem kedvelem, az biztos. Azt
is tudom, hogy valószínűleg nem házas. Mindkét autó
férfiasnak tűnik, harmadiknak pedig nincs hely a
garázsban, tehát alighanem egyedül él.
 Több mint valószínű, hogy elvált. Anyámnak bizonyára
tetszett a vonzó környék és az összeköltözés ígérete, így
lehetett volna egy apafigura az életemben. Valószínűleg
megtervezte a közös életüket, és várta, hogy a pasas
megkérje a kezét – aki viszont helyette összetörte a
szívét.
Donovan kocsimosással és vaxolással tölti a következő
néhány percet, amit furcsának találok ilyen késő este.
Lehet, hogy soha nincs otthon napközben. Ez biztos
zavarja a szomszédokat, bár a szomszédos házak elég
messze vannak ahhoz, hogy aki nem akarja, észre se
vegye, mi zajlik a szomszédjában.
Hoz egy kannát a garázsból, és megtankolja az autót.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon speciális üzemanyag kell-e
hozzá, hiszen nem benzinkúton tankol. Gyorsan leteszi a
kannát a kocsi mellé, aztán előhalássza a telefonját.
A kijelzőre pillant, és a füléhez emeli.
Vajon kivel beszél? Vajon egy másik nővel? Ezért
hagyta el az anyámat?
De aztán észreveszem, ahogy a tarkóját markolássza.
Ahogy beesik a válla, és ahogy rázza a fejét jobbra-balra.
Elkezd fel-alá járkálni, aggódva és kiborulva.
Akárki is van a vonal túlsó végén, most közölte vele,
hogy anyám halott.
A kormányt megragadva előrehajolok, hogy minden
egyes mozdulatát lássam. Fog sírni? Ért neki annyit, hogy
térdre rogyjon miatta? Hallhatom majd innen a
fájdalmas ordítását?
A drága kocsijának dőlve fejezi be a beszélgetést.
Tizenhét másodpercig mered a telefonra. Igen,
számoltam.
 Visszarakja a telefont a zsebébe, aztán a gyász pazar
jeleként belebokszol a levegőbe.
Ne a levegőt üsd, Donovan! Üsd a kocsidat, az sokkal
jobb érzés lesz.
Megragadja a rongyot, amivel az autót törölgette, és
ledobja a földre.
Nem, Donovan! Ne a rongyot. Üsd a kocsidat! Mutasd
meg, hogy jobban szeretted, mint a kocsidat, és akkor
talán nem kell majd, hogy ennyire utáljalak.
Meglendíti a lábát, és belerúg a kannába, ami repül
néhány lépésnyit a fűben.
Rúgj bele a kicseszett kocsidba, Donovan! Lehet, hogy
felülről néz most téged. Mutasd meg neki, hogy összetört
a szíved, és hogy már nem érdekel a saját életed.
Donovan mindkettőnknek csalódást okoz, amikor
beviharzik a házba. Még csak egy ujjal sem nyúlt az
autójához. Anyám helyett is rosszul érzem magam,
amiért nem vergődött jobban. Azt se tudom, hogy sírt-e,
túl távol vagyok tőle.
Kialszanak a neonfények a garázsban.
Ereszkedni kezd a garázskapu.
Legalább annyira kiakadt, hogy nem állt be a
kocsival.
Még nézem egy kicsit a házat. Vajon kijön még? Miután
nem jön ki, kezdek nyugtalan lenni. Legszívesebben
elhajtanék, és soha többet nem gondolnék erre a pasasra,
de a lelkem mélyén másodpercről másodpercre egyre
kíváncsibb leszek.
Mi olyan rohadtul extra abban az átkozott kocsiban?
Ha az ember ilyen elkeserítő hírt kap, mint ő az előbb,
akkor kitölti a dühét az első keze ügyébe akadó dolgon.
Bármelyik normális szerelmes férfi ököllel csapott volna
a motorháztetőre. Vagy attól függően, hogy mennyire
szerette a nőt, talán még a szélvédőt is betöri. Ez a seggfej
viszont egy rongyot vágott a földhöz. Úgy döntött, hogy
egy koszlott, súlytalan rongyon vezeti le a feszültséget.
Szégyellnie kellene magát.
Segítenem kellene neki a megfelelő gyászban.
Be kellene törnöm a szélvédőt helyette. Bár tudom,
hogy semmi jó nem fog kisülni ebből, már ki is pattantam
a kocsiból, és félúton vagyok, mielőtt meggyőzhetném
magam, hogy ez nem jó ötlet. De amikor az adrenalin
harcol a lelkiismerettel, mindig az adrenalin győz.
Az autójához érve még csak arra sem veszem a
fáradságot, hogy körülnézzek, van-e kint valaki. Tudom,
hogy nincs. Már éjjel tizenegy is elmúlt. Valószínűleg
senki sincs már ébren az utcában, vagy ha mégis, nem
érdekel.
Felkapom a rongyot, hogy szemügyre vegyem.
Remélem, van benne valami különleges. Nincs, de
legalább kinyitom vele a kocsiajtót. Nem akarok
ujjlenyomatot hagyni, ha véletlenül megkarcolom a
kocsit.
Az autó belülről még szebb, mint kívülről. Makulátlan
állapotú. Cseresznyepiros bőrülések. Faborítás. Egy
doboz cigaretta gyufákkal a konzolon. Csalódás, hogy
anyám egy bagóst szeretett.
Hátranézek a házra, aztán megint lepillantok a
gyufákra. Ki használ gyufát manapság? Esküszöm, egyre
több indokot találok, hogy utáljam.
Menj vissza a kocsidhoz, Ben! Elég volt ennyi izgalom
egy napra.
De megint az adrenalin győz. Az üzemanyagkannára
nézek.
 Vajon…
Vajon Donovan jobban kiborulna, ha a drága kis
kocsija lángokba borulna, mint amennyire kiborult az
anyám halála miatt?
Szerintem mindjárt megtudom, mert az adrenalin
felemeli helyettem a kannát, és végiglocsolja a folyadékot
az abroncsokon meg a karosszéria oldalán. A tudatom
legalább még annyira éber, hogy tudjam: pontosan oda
kell visszatenni a kannát, ahová rúgta. Meggyújtom az
első és egyetlen gyufát, aztán elpöckölöm – ahogy a
filmekben szokás – a kocsimhoz visszafelé menet.
Hirtelen „huss” hallatszik mögöttem a levegőben. Fény
hasít az éjszakába, mintha valaki felkapcsolta volna a
karácsonyi világítást.
A kocsimhoz érve elmosolyodom. Most mosolygok ma
először.
Elfordítom a kulcsot, és ráérősen elhajtok. Úgy érzem,
kissé igazságot szolgáltattam azért, amit anyám magával
tett.
Amit velem tett.
És végre – most először, amióta reggel rátaláltam a
holttestére – kicsordul egy könnycsepp a szememből.
Aztán még egy.
És még egy.
Úgy elkezdek sírni, hogy alig látom az utat magam
előtt. Félreállok egy dombon. Rádőlök a kormányra, és a
sírásom zokogássá fokozódik, mert hiányzik. Még egy
nap sem telt el, de máris kicseszettül hiányzik, és
fogalmam sincs, miért tette ezt velem. Annyira a lelkemre
veszem, miközben utálom az önzőségemet, hogy azt
hiszem, bármi közöm is volt az egészhez – de hát nem
volt? Vele éltem. Én voltam az egyetlen, aki ott maradt
abban a házban. Tudta, hogy én leszek az, aki rátalál.
Tudta, milyen hatással lesz ez rám, mégis megtette. Még
sohasem szerettem senkit, akit ennyire utálok. Még
sohasem utáltam senkit, akit ennyire szeretek.
Olyan sokáig zokogok, hogy megfájdulnak a hasamban
az izmok. Sajog az állkapcsom a feszültségtől. Fáj a fülem
a mellettem elhúzó szirénák vinnyogásától.
A visszapillantóból figyelem, ahogy a tűzoltóautó lefelé
halad a dombról.
Látom a narancssárga izzást a sötét égbolt alatt, a
hátam mögött. Sokkal erőteljesebb, mint vártam.
A lángok sokkal nagyobbak, mint lenniük kellene.
A szívem sokkal gyorsabban ver, mint akarnám.
Mit tettem?
Mit műveltem?
Úgy reszket a kezem, hogy nem tudom elfordítani a
slusszkulcsot. Nem kapok levegőt. Megcsúszik a lábam a
féken.
Mit műveltem?
Hajtok. Tovább hajtok. Próbálom beszívni a levegőt, de
olyan, mintha tele lenne a tüdőm sűrű, fekete füsttel.
Előkapom a telefonom. El akarom mondani Kyle-nak,
hogy talán pánikrohamom van, de nem tudom eléggé
lenyugtatni a kezemet ahhoz, hogy tárcsázzak. Kicsúszik
a kezemből a telefon, le a padlóra.
Már csak három kilométer van hazáig. Meg tudom
csinálni.
Pontosan tizenhétszer számolok el tizenhétig, mire
felkanyarodok a kocsifeljáróra.
Bebotorkálok a házba. Kyle szerencsére még ébren van,
lent a konyhában. Nem kell megpróbálnom, hogy
feljussak hozzá a szobájába.
 A vállamat átkarolva odakísér egy székhez. Arra
számítok, hogy pánikba esik, amikor meglátja az
elkerekedett és könnyes szememet, helyette viszont vizet
hoz nekem. Nyugodtan beszél hozzám, de fogalmam
sincs, mit mond. Folyton azt ismételgeti, hogy nézzek a
szemébe, nézzek a szemébe, nézzek a szemébe.
– Nézz a szemembe!
Ez az első mondat, amit felfogok.
– Lélegezz, Ben!
Hangosabbra vált a hangja.
– Lélegezz!
A pulzusom lassan megint megtalálja a ritmust.
– Lélegezz!
A tüdőm elkezdi beszívni és kifújni a levegőt, ahogy azt
kell.
Beszívom és kifújom a levegőt. Újra beszívom és
kifújom. Amint meg tudok szólalni, semmire sem vágyom
jobban, mint hogy megszabaduljak ettől a titoktól,
mielőtt felrobbanok.
– Elcsesztem, Kyle – állok fel, és elkezdek fel-alá
járkálni. Érzem a könnycseppeket az arcomon, hallom a
remegést a hangomon. Két kézzel szorítom a fejemet. –
Nem akartam ezt csinálni, esküszöm! Nem tudom, miért
csináltam.
Kyle menet közben félbeszakít. Megragadja a vállamat,
és előrehajtott fejjel keményen belenéz a szemembe.
– Mit csináltál, Ben?
Veszek még egy hatalmas lélegzetet, aztán kifújom,
miközben elhúzódom tőle.
Elmondok neki mindent. Elmondom neki, hogy anya
vérfoltja úgy nézett ki, mint Gary Busey feje, hogy
elolvastam a Donovantól kapott leveleit, és hogy csak
látni akartam, miért volt neki fontosabb ez a férfi, mint
mi, és hogy a pasas nem volt elég dühös, amikor
megtudta, hogy anya meghalt, és hogy nem akartam
felgyújtani a házát, sőt még csak a kocsiját sem akartam
felgyújtani, nem is azért mentem oda.
Most már ülünk. A konyhaasztalnál. Kyle nem mondott
túl sok mindent, de a következő mondata jobban
megijeszt, mint bármi valaha az életemben.
– Megsérült valaki, Ben?
Meg akarom rázni a fejemet, hogy nem, de nem
moccan. Nincs válaszom, mert nem tudom. Persze, hogy
nem sérült meg senki! Donovan ébren volt, biztos kijutott
időben.
Ugye?
Megint levegőért kapkodok, amikor meglátom az
aggodalmat Kyle szemében. Gyorsan feláll az asztaltól, és
átsomfordál a nappaliba. Hallom, hogy bekapcsolja a
tévét, és egy pillanatra eszembe jut, hogy valószínűleg ez
az utolsó alkalom, amikor a sorozatokat sugárzó Bravo
csatorna jön be először, hiszen anya már nem fogja nézni
többé.
Aztán újra és újra hallom a csatornaváltást. És
nemsokára hallom a „tűz”, „a Jácint utca” és az „egy
sérült” kifejezéseket is.
Sérült. Valószínűleg megbotlott a házból kifelé
szaladva, és lehorzsolta az ujját, vagy ilyesmi. Ez nem
olyan vészes. Biztos volt biztosítása.
– Ben!
Felállok, hogy csatlakozzak Kyle-hoz a nappaliban. Fix,
hogy azért hív oda magához, hogy azt mondja, minden
rendben van, minden oké, és menjek lefeküdni.
 A nappali elé érve földbe gyökerezik a lábam. Van egy
kép a tévéképernyő jobb felső sarkában egy lányról.
Ismerősnek tűnik, hirtelen nem is tudom, honnan, de
nem is kell tudnom, mert a riporter elmondja.
– Legfrissebb értesüléseink szerint Fallon O’Neilt, a
Gumshoe című nagy sikerű tévésorozat főszerepét játszó
tizenhat éves színésznőt helikopterrel szállították
kórházba. Az állapotáról nem tudni semmit, de
beszámolunk majd a fejleményekről.
Kyle nem mondja, hogy minden oké.
Egyáltalán nem mond semmit.
A tévé előtt állunk, miközben elhatolnak a tudatunkig a
teleshopos bejátszást megszakító hírek. Nem sokkal éjjel
egy óra után megtudjuk, hogy a lányt átszállították a
South Bay-i égési központba. Tíz perccel később
megtudjuk, hogy az állapota kritikus. Éjjel fél kettőkor
megtudjuk, hogy a testének harminc százalékán
negyedfokú égési sérüléseket szenvedett. Háromnegyed
kettőkor megtudjuk, hogy a várakozások szerint túléli, de
komoly helyreállító műtéteken és rehabilitáción kell
átesnie. Kettő előtt tíz perccel riporterek közlik, hogy a
ház tulajdonosa bevallotta, hogy valószínűleg
üzemanyagot csöpögtetett ki a garázsa előtt parkoló
autónál. A nyomozók közlik, hogy nincs okuk szándékos
gyújtogatást feltételezni, viszont lefolytatják a teljes
nyomozást a tulajdonos állításának megerősítésére.
Az egyik riporter céloz rá, hogy az áldozat karrierje
talán örökre parkolópályára kerül. Egy másik hozzáteszi,
hogy a producereknek nagy döntést kell meghozniuk,
akár új szereplőt keresnek, akár leállítják a forgatást az
áldozat felépüléséig. A hírek az áldozat állapotáról szóló
fejleményekből átcsapnak annak a taglalásába, hogy hány
Emmy-díjra jelölték Donovan O’Neilt a karrierjének
csúcsán.
Kyle nagyjából éjjel kettőkor kapcsolja ki a televíziót.
Óvatosan, csendesen teszi le a kanapé karfájára a
távirányítót.
– Volt tanú arra, ami történt? – fúrja a tekintetét az
enyémbe, mire azonnal megrázom a fejemet. – Hagytál
hátra valamit? Bármilyen lehetséges bizonyítékot?
– Nem – suttogom, és megköszörülöm a torkomat. –
Igazat mondott. Felrúgta a kannát, aztán bement a házba.
Senki sem látta, hogy utána mit csináltam.
Kyle bólint, aztán kimasszírozza a tarkójából a
feszültséget.
– Tehát senki sem tudja, hogy ott voltál? – lép egyet
felém.
– Csak te.
Ekkor jön oda hozzám. Gondolom, hogy talán meg akar
ütni. Nem vagyok biztos benne, de a dühösen megfeszülő
állkapcsából látszik, hogy esetleg megtörténhet. Nem
hibáztatnám érte.
– Azt akarom, hogy jól figyelj rám, Ben – szólal meg
halkan és határozottan. Bólintok. – Vedd le az összes
ruhadarabot, ami most rajtad van, és rakd be a
mosógépbe! Menj, zuhanyozz le! Utána pedig feküdj le,
és felejtsd el, hogy ez megtörtént, oké?
Megint bólintok. Lehet, hogy pillanatokon belül
elhányom magam, nem tudom.
– Soha nem adhatod a legapróbb jelét sem annak, hogy
bármi közöd lenne a ma este történtekhez. Soha ne
keresd meg ezeket az embereket az interneten! Soha
többé ne menj a házuk közelébe! Tartsd távol magad
mindentől, ami hozzájuk köthet. És soha, de soha ne szólj
erről egy szót sem! Nekem sem… Iannek sem… senkinek!
Megértetted?
Tényleg mindjárt elhányom magam, de azért sikerül
bólintanom.
Az arcomat fürkészi egy pillanatig, hogy bízhat-e
bennem. Nem merek moccanni. A tudtára akarom adni,
hogy bízhat bennem.
– Sok dolgunk lesz holnap a temetés megszervezésével.
Próbálj aludni egy kicsit!
Most már nem bólintok, mert elmegy, és útközben
lekapcsolja a villanyt.
Egy darabig ott állok a sötétben. Csendben…
mozdulatlanul… magányosan.
Talán aggódnom kéne, hogy elkapnak. Talán ki kéne
borulnom, amiért mostantól kezdve mindig bűntudatom
támad majd, valahányszor Kyle rám néz. Talán
aggódnom kéne, hogy a ma este – a ma reggellel és
anyám megtalálásával kombinálva – valahogy szétcsesz
engem. Hogy esetleg poszttraumás stressztől vagy
depressziótól fogok szenvedni.
Mindez viszont nem számít.
Mert amint felrohanok a lépcsőn, kivágom a
fürdőszobaajtót, és a gyomrom minden tartalmát
beleengedem a vécébe, csak az a lány jár a fejemben, és
hogy teljesen tönkretettem az életét.
A karomra hajtom a fejemet, miközben úgy markolom
a porcelánt, mintha az életem múlna rajta.
Nem érdemlem meg, hogy éljek.
Nem érdemlem meg, hogy éljek.
Vajon az én vérfoltom is úgy fog kinézni, mint Gary
Busey?
Fallon

ALIG JUTOK KI A VÉCÉRE, MIELŐTT ELHÁNYOM MAGAM.

Verejtékcseppek csorognak végig a homlokomon.
Képtelen vagyok rá.
Nem bírok tovább olvasni.
Ez túl sok. Túl sok, túl nehéz, én pedig túlságosan rosszul vagyok
most ahhoz, hogy folytassam az olvasást.
Valahogy összekaparom magam a padlóról, és eljutok a mosdóig.
Megmosom a kezemet. Mélyedést csinálok a tenyeremből a vízsugár
alatt, hogy a számhoz emelve öblögessek. Néhányszor megismétlem,
hogy kimossam a keserű ízt.
Belenézek a tükörbe – az arcomtól a nyakamig futó hegekre.
Leveszem a pólómat, hogy szemügyre vegyem a hegeket a karomon,
a mellemen és a derekamon. A jobb kezem ujjait végighúzom felfelé a
karomon, a nyakamon és az arcomon, majd vissza le. Végighúzom
őket a mellemen és a derekamon is.
Előrehajolok, mígnem teljesen rádőlök a pultra. Ennél közelebb
már nem is lehetnék a tükörhöz. És most alaposan megnézem őket.
Olyan összpontosítással figyelem őket, amilyennel még sohasem,
mert összezavar, amit érzek.
Most először nézek rájuk anélkül, hogy utána akár csak a düh
legapróbb szikrája fellángolna bennem.
Ameddig nem olvastam Ben szavait, nem tudtam, mennyire az
apámat hibáztatom a velem történtekért. Milyen sokáig utáltam!
Megnehezítettem neki, hogy együtt heverje ki velem, ami történt.
Mindenben hibát találtam, amit csak mondott. Minden
beszélgetésünk veszekedéssé fajult.
Nem tagadom, hogy érzéketlen tapló tud lenni. Mindig is
érzéketlen tapló volt. De az is igaz, hogy mindig szeretett engem.
Most pedig, hogy már tisztábban látom az aznap este történteket,
nem hibáztathatom többé azért, amiért rólam megfeledkezett.
Csak hetente egyszer aludtam nála, és pont akkor tudta meg, hogy
meghalt valaki, akit szeretett. Bizonyára kivolt teljesen. Az, hogy
elvártam tőle, hogy tökéletes pontossággal reagáljon, amikor
meglátta, hogy lángokban áll a háza, messze felülmúlta, amit valóban
elvárhattam volna. Néhány perc leforgása alatt gyászolt, dühöngött,
majd pánikolt a tűz miatt. Teljesen irreális volt az elvárásom, hogy
emlékezzen rá, hogy tizenkét órával korábban SMS-eztem neki az
ottalvásomról. Nem ott laktam. Nem olyan volt, mintha otthon
lennék anyánál, mert neki pánikhelyzetben én lennék az első
gondolata. Apámnak teljesen más a helyzete, és úgy is kell kezelnem.
Bár tartottuk a kapcsolatot az elmúlt néhány évben, nem olyan a
viszonyunk, mint régen. Vállalom, hogy félig én vagyok a hibás. Az
ember nem választhatja ki a szüleit, és a szülők nem választhatják ki
a gyerekeiket. De azt igenis eldönthetjük, milyen keményen vagyunk
hajlandóak dolgozni azért, hogy a legjobbat hozzuk ki abból, amit
kaptunk.
Előveszem a telefont a zsebemből, és írok egy üzenetet az
apámnak.

Én: Szia, Apa. Akarsz holnap együtt reggelizni? Hiányzol.

Miután megnyomom a küldés gombot, visszaveszem a pólómat, és

visszamegyek a nappaliba. Lebámulok a kéziratra. Vajon mennyit
tudok még elviselni? Annyira nehéz olvasni, hogy el sem tudom
képzelni, hogy Bennek és a testvéreinek át kellett ezt élni.
Elmondok egy röpke imát a Kessler fiúkért, mintha most történne
az, amiről olvasok, és Kyle még mindig itt lenne, hogy imádkozzanak
érte.
Aztán ott folytatom, ahol abbahagytam.
 Ben regénye

– HARMADIK FEJEZET –

16 évesen

„Nagyságos a kéz, ami egy firkantott névvel

uralmat gyakorol az ember fölött.”
– Dylan Thomas –

Tudod, mi a rosszabb annál a napnál, amikor az anyád

megöli magát?
A másnap, miután az anyád megölte magát.
Amikor valakinek erős fizikai fájdalma van – például
véletlenül levágja a kezét –, a teste endorfinokat termel.
Ezek az endorfinok hasonlóan viselkednek az olyan
drogokhoz, mint a morfium vagy a kodein. Szóval
normális, ha egy baleset után nem nagyon fáj semmi.
A lelki fájdalom is biztos hasonlóképp működik, mert a
mai nap sokkal jobban fáj, mint a tegnapi. Tegnap
valamiféle álomszerű állapotban voltam, mintha a
tudatom nem teljesen engedte volna elhinni, hogy
tényleg nincs többé. Valahol mélyen abba a halvány
reménysugárba kapaszkodtam, hogy igazából az egész
nap meg se történt.
A reménysugár már nincs ott, akármennyire is
próbálok belekapaszkodni.
 Meghalt.
És ha lenne pénzem meg kapcsolataim, olyan szerrel
zsibbasztanám el a fájdalmat, amilyet csak találok.
Ma reggel nem voltam hajlandó felkelni az ágyból. Ian
és Kyle is próbált veszekedni velem, hogy menjek el velük
a temetkezési vállalathoz, de én győztem.
Tulajdonképpen egész nap végig én győztem.
Egyél valamit! – mondta Kyle az ebédnél.
Nem ettem. Én győztem.
Itt van Chele néni és Andrew bácsi – mondta Ian
délután kettő körül.
De már nincsenek itt, én pedig még mindig ágyban
vagyok, tehát én győztem.
Ben, gyere vacsorázni! Sok az ennivaló, az emberek
egész nap hordták a kaját – mondta Kyle, amikor este
hat körül bedugta a fejét az ajtómon.
De úgy döntöttem, hogy ágyban maradok, és nem
nyúlok a szánalomból hozott ragukhoz, így ismét én
győztem.
Beszélj hozzám! – mondta Ian.
Szívesen mondanám, hogy ezt a kört is megnyertem, de
még mindig itt ül az ágyamon, és nem hajlandó tágítani.
Ráhúzom a fejemre a takarót. Erre lehúzza.
– Ben, ha nem kelsz fel az ágyból, túl fogom reagálni a
dolgot. Ugye, nem akarsz rávenni, hogy pszichiátert
hívjak?
A rohadt életbe!
Felülök az ágyban, és behúzok egyet a párnámnak.
– Kurvára hagyjál már aludni, Ian! Cseszd meg!
Nem reagál arra, hogy kiabálok. Csak békésen néz.
– Hagytalak aludni. Már majdnem huszonnégy órán át.
Fel kell kelned az ágyból, és fogat mosni, vagy
lezuhanyozni, vagy enni, vagy valami.
Visszafekszem.
– Benton, nézz rám! – mordul rám Ian, miközben feláll
az ágyról.
Ian sohasem kiabál velem. Csak ezért húzom le a
fejemről a takarót, és nézek fel rá.
– Nem csak neked fáj, Ben! Helyre kell tenni a
szarságainkat! Te tizenhat éves vagy, nem élhetsz itt
egyedül, és ha nem jössz le, hogy bebizonyítsd nekem
meg Kyle-nak, hogy nem csesződtél el teljesen ettől az
egésztől, akkor valószínűleg rossz döntést fogunk hozni
veled kapcsolatban!
Megrándul az állkapcsa, annyira mérges.
Eltöprengek ezen egy pillanatra. Hogy egyikük sem
lakik itt. Ian pilótaképzőbe jár. Kyle még csak most
kezdte az egyetemet. Az anyám pedig halott.
Egyiküknek muszáj lesz hazaköltöznie, mert kiskorú
vagyok.
– Szerinted anya gondolt erre? – ülök fel megint az
ágyban.
Ian tehetetlenül ingatja a fejét, a kezét pedig a csípőjére
ejti.
– Mire?
– Arra, hogy ha úgy dönt, hogy megöli magát, akkor
egyikőtöknek muszáj lesz feladnia az álmát? Hogy haza
kell majd költöznötök, hogy gondoskodjatok az
öcsétekről?
– Hát persze hogy gondolt rá – rázza a fejét értetlenül
Ian.
– Nem, nem gondolt – nevetek. – Egy kibaszottul önző
ribanc.
– Hagyd abba! – feszül meg az állkapcsa.
 – Utálom őt, Ian. Örülök, hogy meghalt. És örülök,
hogy én voltam az, aki megtalálta, mert most már mindig
előttem lesz a kép, hogy mennyire illett az arcán tátongó
fekete lyuk ahhoz, ami a szívén volt.
Odalép hozzám, megragadja a pólóm nyakát, és
visszalök az ágyra. Az arcomhoz közel hajolva sziszegi
összeszorított fogakkal:
– Fogd be a mocskos pofádat, Ben! Szeretett téged. Jó
anyánk volt, úgyhogy tisztelni fogod, megértetted? Nem
érdekel, hogy lát-e most téged vagy nem, tisztelettel
tartozol neki ebben a házban a halálod napjáig.
Könnyek szöknek a szemembe, fuldoklom a gyűlölettől.
Hogyan védheti őt?
Biztos könnyebb neki így, hogy nem piszkítja be az
emlékeit a kép, ami anyánk szobájába lépve fogadott
engem.
Ian szeméből kicsordul egy könnycsepp, és az arcomon
landol.
Enyhül a szorítása a nyakamon, aztán elfordulva a
tenyerébe temeti az arcát.
– Ne haragudj! – szabadkozik könnyek között. –
Sajnálom, Ben!
Én nem.
Megint rám néz. Meg sem próbálja titkolni a könnyeit.
– Én csak… hogy mondhattál ilyet? Miközben tudod,
min ment keresztül?
– Szakított a pasijával – kuncogok az orrom alatt. – Ez
aligha számít balsorsnak.
Teljesen felém fordul az ágyon ülve.
– Ben… – biccenti oldalra a fejét. – Te nem olvastad?
– Mit nem olvastam? – vonok vállat.
 – A búcsúlevelét – sóhajt mélyet, aztán feláll. – Nem
olvastad a levelet, mielőtt a rendőrök elvitték?
Nagyot nyelek. Tudtam, hogy oda ment tegnap.
Tudtam. – Jaj, istenem! – túr bele a hajába. – Azt hittem,
olvastad. Félóra múlva jövök – sétál ki a szobámból.
Nem hazudik. Pontosan harminc perccel később belép
az ajtón. Végig azon agyaltam, mi állhat abban a levélben,
ami változtathat azon, hogy én utálom, Ian pedig
sajnálja. Ian elővesz egy darab papírt a zsebéből.
– Még nem adhatják ki az eredeti levelet. Csak
lefényképezték és kinyomtatták, de így is el tudod olvasni
– nyújtja felém.
Azzal kimegy a szobából, és becsukja maga mögött az
ajtót.
Hátradőlök az ágyamon, hogy elolvassam az utolsó
szavakat, amiket az anyám valaha is üzenni fog nekem.

Fiaimnak!
Az egész életemet írástanulással töltöttem. Nincs az a
kurzus… nincs az az egyetem… nincs az az
élettapasztalat, ami valaha is felkészíthetné az embert,
hogy az öngyilkossága előtt megfelelő búcsúlevelet írjon
a gyermekeinek. De én akkor is baromira meg fogom
próbálni.
Először is el akarom magyarázni, miért teszem ezt.
Tudom, hogy nem értitek. És Ben, valószínűleg te leszel
az első, aki elolvassa, hiszen biztos vagyok benne, hogy
te leszel az első, aki rám talál. Úgyhogy kérlek, teljes
egészében olvasd el ezt a levelet, mielőtt úgy határozol,
hogy utálni fogsz.
 Négy hónapja tudtam meg, hogy petefészekrákom
van. Brutális, legyőzhetetlen, csendes rák, ami
szétterjed, mielőtt egyáltalán tüneteim lennének. Még
mielőtt dühös lennél, és azt mondanád, hogy feladtam:
végképp nem tennék olyat.
Ha megküzdhettem volna a betegségemmel, akkor ti
tudjátok, fiúk, hogy minden erőmmel küzdöttem volna.
Íme, az igazság a rákról: küzdelemnek hívják, mintha
az erősebb győzne, és a gyengébb veszítene, de a rák
egyáltalán nem ilyen.
A rák nem az egyik fél a játszmában. A rák maga a
játszma.
Nem számít, mennyire vagy kitartó. Nem számít,
mennyire vagy gyakorlott. A rák a sportok alfája és
ómegája. Csak annyit tehetsz, hogy mezbe öltözve
megjelensz a meccsen. Mert sohasem tudhatod… Talán
végig a kispadon kell majd ülnöd. Talán még csak esélyt
sem kapsz a versengésre.
Ez volnék én. Nekem a kispadon kell ülnöm, amíg
véget nem ér a meccs, mert semmi többet nem lehet
értem tenni. Belemehetnék a részletekbe, de a lényeg,
hogy túl későn ismerték fel.
Most jön a kényes rész.
Várjam ki? Hagyjam, hogy a rák lassan elraboljon
mindent, amim van? Emlékeztek, fiúk, Dwight
nagypapára, akit teljesen felemésztett a rák, de
hónapokig nem volt hajlandó elereszteni? Nagyinak át
kellett alakítania az egész életét, hogy gondoskodjon
róla. Elveszítette az állását, gyűltek otthon az ápolási
számlák, míg végül elveszítették a házukat. Két héttel
azután lakoltatták ki, hogy a nagypapa meghalt.
Mindezt azért, mert a rák ráérősen játszadozott vele.
 Én ezt nem akarom. Képtelen vagyok elviselni a
gondolatot, hogy nektek kelljen rólam gondoskodnotok.
Tudom, hogy ha nem vetnék véget az életemnek, talán
lenne akkora szerencsém, hogy eltölthetnék ezen a
földön még fél évet. Talán háromnegyedet.
De ezek a hónapok mindegyikőtöktől elvennék azt az
anyát, akit ismertek. És utána, amikor a méltóságom és
a sejtjeim már nem lesznek elegendőek neki, a rák
minden mást is elvisz, amit csak bír. A házat. A
megtakarításokat. Az egyetemi évekre félretett
pénzeteket. Az összes közös boldog emlékünket.
Miközben próbálom megindokolni a döntésemet,
tudom, hogy jobban fog fájni hármótoknak, mint
amennyire bármi is fájt eddig az életben. De azt is
tudom, hogy ha beszéltem volna veletek erről, mielőtt
megteszem, lebeszéltetek volna róla.
Főleg te ne haragudj rám, Ben! Édes drága pici fiam.
Annyira sajnálom! Biztosan csinálhattam volna jobban
is, mert egy gyermeknek sohasem szabadna olyan
állapotban látnia az anyját. De tudom, hogy ha nem
teszem meg ma este, mielőtt hazaérsz, talán sohasem
fogom megtenni. Az pedig még önzőbb döntés lenne a
számomra, mint ez. Tudom, hogy reggel fogsz rám
találni, és tudom, hogy ki fog zsigerelni, mert engem
szintén kizsigerel még a gondolat is. Akárhogy is, gyors
lesz és egyszerű. Hívhatod a 911-et, elszállíthatják a
holttestemet, és néhány óra alatt véget ér az egész.
Néhány óra alatt meghalni és eltűnni a házból sokkal
könnyebb, mint néhány hónap alatt, ameddig a ráknak
tartana elvégezni ugyanezt a feladatot.
Tudom, hogy nehéz lesz intézkednetek, ezért
megpróbáltam a lehető legjobban megkönnyíteni.
Valakinek fel kell majd takarítania, miután elviszik a
holttestemet, így hagytam a konyhapulton egy
névjegyet, őket kell hívnotok.
A tárcámban rengeteg pénz van. A konyhában
hagytam, a pulton.
Ha benéztek a dolgozószobámba, jobb kéz felől a
harmadik fiókban találjátok a biztosítási illetményhez
szükséges összes papírt előkészítve. Csináljátok ezt meg
minél hamarabb! Miután beadjátok a papírokat,
heteken belül megkapjátok a csekket. Még mindig van
jelzálog a házon, de ez elég lesz ahhoz, hogy
mindannyian végig ki tudjátok fizetni a tandíjat.
Mindent elrendeztem már az ügyvédünkkel.
Kérlek, tartsátok meg a házat, ameddig mindannyian
fel nem nőttök és meg nem állapodtok. Szép ház, és
ennek az egy dolognak az ellenére sok szép élményünk
született itt.
Szeretném a tudtotokra adni, hogy hármótokért
életem minden egyes perce megérte. Ha eltüntethetném
ezt a rákot, megtenném. Lennék annyira önző, hogy
talán még másnak is átadnám a szenvedést, csak hogy
több időt tölthessek mindegyikőtökkel. Ennyire szeretlek
benneteket.
Kérlek, bocsássatok meg nekem! Két rossz alternatíva
közül kellett választanom, egyiket sem akartam. A
mellett döntöttem, amelyik végül jobb lesz
mindannyiunk számára. Remélem, egyszer majd
megértitek. És azt is remélem, hogy a döntésemmel nem
teszem tönkre nektek ezt a napot a naptárban.
November 9. fontos a számomra, Dylan Thomas ezen a
napon halt meg. Tudjátok, fiúk, milyen sokat jelent
nekem az ő költészete. Sok mindenen átsegített az
életben, főleg az apátok halálán.
De remélem, hogy ez nektek csak egy nap lesz a sok
közül a jövőben, aminek csekély a jelentősége, és csekély
okot ad a búslakodásra.
Kérlek, ne aggódjatok miattam! Véget ért a
szenvedésem. Dylan Thomas bölcs szavaival élve: az
első halál után már nincs újabb.
Szívem minden szeretetével:
Anya

Alig tudom elolvasni anya aláírását a könnyeimtől. Ian

néhány perc múlva visszajön a szobámba, és leül mellém.
Meg akarom köszönni neki, hogy elolvastatta velem, de
annyira dühös vagyok, hogy meg sem tudok szólalni.
Ha elolvastam volna a levelet, mielőtt a rendőrök
elvitték, mindent megtudtam volna rögtön. Az elmúlt két
nap annyira másképp alakult volna! Talán nem kerültem
volna olyan sokkos állapotba, ha akkor el tudom olvasni.
Nem magyaráztam volna félre mindent, és nem
feltételeztem volna, hogy egy férfinak köze lehet a
döntéséhez.
És tényleg itthon maradtam volna tegnap este ahelyett,
hogy elhatározom, hogy beülök a kocsiba, elhajtok egy
idegen házához, és meggyújtom a tüzet, ami
megfékezhetetlenné vált.
Amikor összegörnyedek a sírástól, Ian átkarol és
magához húz. Tudom, hogy azt hiszi, hogy az olvasottak
miatt sírok, de csak részben van igaza. Valószínűleg
feltételezi, hogy azért is sírok, mert olyan utálatos
dolgokat mondtam anyára – részben ebben is igaza van.
 Azt viszont nem tudja, hogy ezek javarészt nem a gyász
könnyei.
Hanem a bűntudat könnyei, amiért felelős vagyok egy
ártatlan lány életének tönkretételéért.
Fallon

LETESZEM A PAPÍRT, ÉS FOGOK EGY ÚJABB ZSEBKENDŐT. Szerintem abba

sem hagytam a sírást, amióta elkezdtem olvasni.
A telefonomra nézve látom, hogy apám válaszolt.

Apa: Szia! Szuper lenne, te is hiányzol nekem. Írd meg, hogy hol
és mikor, és ott leszek.

Próbálok nem sírni, amikor olvasom az üzenetét, de nem tehetek

róla: érzem, hogy mennyi szép közös élmény születésének lehetősége
veszett kárba a keserűségem miatt. Jóvá kell tennünk a következő
néhány évben.
Szüneteket tartok, hogy egyek. Hogy gondolkodjak. Hogy levegőt
vegyek. Már majdnem este hét óra van, de még mindig csak a kézirat
felénél járok. Általában órák alatt szoktam átrágni magamat a
könyveken, ám ez a legnehezebb olvasmány, amivel életemben
találkoztam. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett Bennek
megírni.
A következő oldalra pillantva próbálom eldönteni, hogy szükségem
van-e egy újabb szünetre, mielőtt belekezdek. Amikor látom, hogy a
következő fejezet arról a napról szól, amikor megismerkedtünk az
étteremben, a folytatás mellett döntök. Tudnom kell, mi motiválta
arra, hogy odajöjjön aznap. És még inkább azt, hogy miért határozta
el, hogy belép az életembe.
Veszek egy mély lélegzetet a kanapén hátradőlve. Aztán
nekikezdek Ben kéziratából a negyedik fejezetnek.
 Ben regénye

– NEGYEDIK FEJEZET –

18 évesen

„Valaki untat. Szerintem én vagyok az.”

– Dylan Thomas

Lelóg a karom oldalt az ágyról. A kezem a

padlószőnyegen pihen: ebből világos, hogy az ágynak
nincs kerete vagy rácsa. Csak egy matrac a földön.
Hason fekszem. Arccal a párnának, egy félig rám
terített takaróval.
Utálom ezeket a pillanatokat. Amikor túl szétesve
ébredek fel ahhoz, hogy tudjam, hol vagyok, és ki fekhet
mellettem az ágyban. Általában mozdulatlanul szoktam
feküdni abban a reményben, hogy nem ébresztem fel azt,
akivel egy szobában lehetek. De ez a reggel más, mert
akárki is volt mellettem az ágyban, már felkelt. Hallom,
hogy valahol folyik a zuhany.
Próbálom összeszámolni, hányszor történt ez meg.
Hogy annyira berúgtam, hogy másnap alig emlékeztem
valamire. Szerintem legalább ötször az idén, ám ez most
messze a legrosszabb. Többnyire arra legalább
emlékszem, hogy milyen buliban voltam. Melyik
barátommal. Melyik lánnyal flörtöltem, mielőtt elsötétült
minden. Most viszont fogalmam sincs.
Olyan erővel kezd zakatolni a szívem, mint ahogy lüktet
a fejem. Tudom, hogy mindjárt fel kell tápászkodnom és
megkeresnem a ruháimat. Körül kell majd néznem, hogy
megpróbáljam kitalálni, hol vagyok. És rá kell majd
jönnöm, hol hagyhattam a kocsimat. Még az is lehet,
hogy megint kénytelen leszek felhívni Kyle-t. De ő csak az
utolsó mentsváram lesz, mert ma nincs kedvem egy
újabb kioktatáshoz.
Enyhe kifejezés, hogy csalódott, amiért ez lett belőlem.
Már semmi sem ugyanolyan otthon, mint két éve, amióta
az anyánk meghalt.
Vagyis… én nem vagyok ugyanolyan. Kyle és Ian
reménykedik, hogy a lejtő, amin elindultam, hamarosan
emelkedőre vált majd. Reménykedtek, hogy amint
leérettségizem, megkomolyodom majd az egyetemen, de
nem úgy történt, ahogy talán ők gondolták. Sőt, a
hiányzások miatt olyan rosszak a jegyeim, hogy még csak
abban sem vagyok biztos, hogy a szemeszter végéig
eljutok.
Pedig igyekszem. Istenem, mennyire igyekszem!
Mindennap úgy kelek fel, hogy ma jobb lesz. Ma
felszabadítom magam a bűntudat alól. Aztán történik
valami, ami kiváltja belőlem azt az érzést, amit
gyorsabban el akarok fojtani, mint ahogy feltámadt
bennem. És pontosan azt teszem. Mindent belefojtok a
piába, a haverkodásba és a csajozásba. Így legalább az
este további részében nem kell azon agyalnom, hogy
milyen hibákat követtem el. Hogy milyen életet tettem
tönkre.
A gondolattól kipattan a szemem. Napfény ragyogja be
a szobát. Hunyorogva eltakarom a szememet. Várok egy
pillanatig, mielőtt megpróbálok felállni és megtalálni a
ruháimat. Amikor végre felegyenesedem, megkeresem a
nadrágomat. Megvan a póló is, amibe tegnap suli előtt
bújtam.
De azután? Semmi. Egyáltalán nem emlékszem
semmire.
Megtalálom a cipőmet is, és belebújok. Teljesen
felöltözve másodszor is körülnézek a szobában.
Egyáltalán nem tűnik ismerősnek. Az ablakhoz lépve
látom, hogy egy társasházban vagyok. Semmi sem tűnik
ismerősnek, ám ez azért is lehet, mert nem tudom elég
nagyra nyitni a szemem ahhoz, hogy elég messzire lássak.
Mindenem fáj.
Mégis mindjárt megtudom, hol vagyok, mert mögöttem
nyílik a fürdőszobaajtó. Behunyom a szemem, mert
fogalmam sincs, ki lesz a lány, vagy mit vár tőlem.
– Jó reggelt, napsugaram!
Az ismerős hang torpedósebességgel száguld át a
szobán, egyenesen a szívem közepébe. Érzem, hogy
mindjárt megadja magát a térdem. Szerintem tényleg
össze is csuklik. A közeli székhez nyúlva gyorsan leülök,
és a tenyerembe temetem az arcomat. Még csak rá sem
bírok nézni.
Hogyan tehette ezt Kyle-lal?
Hogyan hagyhatta, hogy én megtegyem ezt Kyle-lal?
Jordyn közelebb jön, de továbbra sem vagyok hajlandó
ránézni.
– Ha hánynod kell, inkább a fürdőszobában tedd.
Megrázom a fejemet, hátha attól eltűnik a hangja,
eltűnik a lakása, és eltűnik a második legrosszabb dolog,
amit valaha is tettem.
– Jordyn!
Olyan gyenge a hangom, hogy már értem, miért hiszi,
hogy menten rosszul leszek.
 – Hogy történhetett ez?
Hallom, ahogy előttem néhány lépésnyire lehuppan az
ágyra.
– Hát… biztos egy-két felessel kezdődött – feleli. –
Néhány sörrel. Csinos lányokkal. Aztán azzal végződött,
hogy sírva hívtál engem tegnap éjfélkor, a dátumról
hablatyoltál, meg arról, hogy haza kell menned, de túl
részeg vagy, és nem akarod Kyle-t hívni, mert ő mérges
lenne rád – áll fel, hogy odamenjen a gardróbjához. –
Hidd el nekem, hogy tényleg kiakadt volna. És ha
elmondod neki, hogy megengedtem, hogy itt aludd ki
magad, úgy, hogy ő meg ne tudja, akkor rám lesz
kiakadva. Szóval jobban teszed, ha nem dumálsz ki
engem, Ben. Kinyírnálak érte.
Próbálja feldolgozni az agyam, amit mond, de túl
gyorsan beszél.
Tehát én hívtam őt? Segítséget kértem tőle?
Ugye mi nem…
Istenem, nem! Ő nem tenne olyat. Másfelől viszont
nekem mintha nem lenne uralmam afölött, amit
csinálok, ha belekerülök abba az állapotba. De legalább
felhívtam, mielőtt valami hülyeséget csináltam volna.
Elég hosszú ideje vannak együtt Kyle-lal, hogy olyan
legyen, mintha a nővérem lenne. Megbízom benne, hogy
nem mondja el Kyle-nak. A kérdés azonban továbbra is
adott: miért voltam meztelen? Az ő ágyában?
Visszajön a gardróbtól, és most először veszem
szemügyre ma. Úgy fest, mint egyébként. Semmi
bűntudat. Kicsit talán fáradt, de mosolygós, mint mindig.
– Láttam a seggedet ma reggel – közli nevetve. – Mi a
fenét csináltál? Én mondtam, hogy használd a fürdőt, de
utána visszavehetted volna a ruhádat. Most ki kell
mosnom az ágyneműt – fintorog.
Neki is áll lehúzni.
– Remélem, hogy amikor odaköltözöm Kyle-hoz,
elkezdesz majd bokszeralsót hordani vagy valami. És
nem hiszem el, hogy kénytelen voltam kiszorulni a
kanapéra, mert elfoglaltad az ágyamat a részeg
valagaddal!
Meg akarom kérni, hogy lassítson, de valahányszor
megszólal, egyre jobban megkönnyebbülök tőle.
– Jössz nekem eggyel – teszi hozzá.
Leolvad a mosoly az arcáról, ahogy megint leül velem
szemben az ágyra. Előrehajol, és őszintén belenéz a
szemembe.
– Nem akarok beleugatni az életedbe. De szeretem a
bátyádat, és amint lejár a bérleti szerződésem,
mindannyian egy fedél alatt fogunk élni. Tehát csak
egyszer mondom el ezt neked. Figyelsz?
Bólintok.
– Csak egy testet és egy lelket kapunk, amikor
megszületünk. Csak egyet kapunk belőlük, így rajtunk
múlik, hogy vigyázunk-e magunkra. Utálom, hogy ezt kell
mondanom, Ben, de most éppen a lehető legrosszabb
formádban vagy. Depressziós vagy.
Hangulatingadozásokkal. Még csak tizennyolc éves vagy,
így nem is tudom, honnan szerzel piát, de túl sokat iszol.
Bármennyire próbálnak neked segíteni a testvéreid, senki
sem erőltetheti rád, hogy jobb ember akarj lenni. Csak te
magad vagy rá képes, Ben. Szóval ha maradt még benned
valamennyi remény, azt javaslom, áss érte jó mélyre,
mert ha nem találod meg, sohasem hozhatod a legjobb
formádat. És a testvéreidet is magaddal rántod, mert
annyira szeretnek téged.
Mindössze addig bámul rám, ameddig jelentéssé állnak
össze a fejemben a szavai. Úgy beszél, mint az anyám. Ez
a gondolat keményen megüt.
– Befejezted? – állok fel. – Mert szeretnék elmenni,
hogy megkeressem a kocsimat.
Csalódottan felsóhajt, amitől rossz érzésem támad. De
nem vagyok hajlandó kimutatni előtte, hogy most csak az
anyámra tudok gondolni, és arra, hogy ha ő látna engem
így, vajon mit gondolna rólam.

***

Néhány barátoknak írt SMS után megtudtam, hol az

autóm. Miközben Jordyn odavisz, fontolgatom, hogy
bocsánatot kérjek tőle. A félig már csukott kocsiajtó
mellett állva habozok, hogy mit mondjak. Végül lehajolok
és ránézek.
– Ne haragudj az előbbi miatt! Nagyra értékelem, hogy
segítettél tegnap este, és köszi a fuvart.
Be akarom csukni az ajtót magam mögött, de utánam
szól, és kiszáll a kocsiból. A motorház két oldalán állunk.
– Tegnap este… amikor felhívtál… folyton emlegettél
valamit a mai dátumról, és… nem akarok kérdezősködni,
de tudom, hogy ma van az évfordulója annak, ami az
anyukáddal történt. Szerintem jót tenne, ha elmennél
meglátogatni – pillant le, és dobolni kezd a
motorháztetőn az ujjaival. – Gondolkodj rajta, oké?
Rámeredek egy pillanatra, aztán gyorsan bólintok,
mielőtt beszállok a saját autómba.
 Tudom, hogy két éve történt. Nincs szükségem
emlékeztetőre. Minden egyes nap, amikor felkelek, és
először levegőt veszek, arra a napra emlékszem.

***

Szorítom a kormányt. Nem tudom, kiszálljak-e. Már az is

elég baj, hogy elhajtottam a temetőig. Még sohasem
látogattam meg anya sírját. Egyszerűen nem láttam
szükségét, mert nem éreztem úgy, hogy ő tényleg ott van.
Néha beszélni szoktam hozzá. Persze, ezek egyoldalú
beszélgetések, de attól még beszélek hozzá. Nincs
szükségem arra, hogy egy sírkövet bámuljak ahhoz, hogy
megtegyem.
Akkor miért is vagyok itt?
Talán mert reménykedtem, hogy segíteni fog. Holott
lényegében elfogadtam már az anyám halálát.
Megértettem, miért csinálta. És tudom, hogy ha nem úgy
döntött volna, hogy ő maga vet véget az életének, akkor a
rák nemsokára elragadta volna. De a családban mintha
mindenki azt hinné, hogy képtelen vagyok továbblépni.
Hogy annyira hiányzik, hogy az kihat az életemre.
Valóban hiányzik, ám ezen már túlléptem. Azon nem
léptem túl, amit aznap este tettem.
Hallgattam Kyle-ra, amikor azt mondta, hogy soha
többé ne említsem Fallont vagy az apját.
Nem kerestem rájuk az interneten. Nem mentem el a
házukhoz, akárhol is legyen. Basszus, még azt se tudom,
hol laknak. És nem is tervezem, hogy megtudjam. Kyle-
nak igaza volt abban, hogy tartanom kell a távolságot.
Leírták balesetnek az ügyet – végképp nem hiányzik,
hogy utólag bárki is gyanakodni kezdjen.
Ettől még mindig eszembe jut az a lány. Mindennap.
Miattam tört derékba a karrierje. Egy szép karrier. Olyan,
amilyenről sokan csak álmodnak. Az aznap esti
cselekedeteim egész életében üldözni fogják.
Néha eltöprengek, vajon mit csinálhat most.
Néhányszor utána akartam nézni – vagy akár közelről
szemügyre venni –, csak hogy lássam, milyen súlyosan
sérült meg a tűzben. Nem tudom, miért. Talán úgy
érzem, valahogy segítene nekem továbblépni, ha látnám,
hogy jól mennek a dolgai.
Az egyetlen dolog, ami visszatart, hogy utánajárjak, a
tény, hogy talán mégsem mennek jól a dolgai. Sokkal
rosszabb is lehet neki, mint hinném, és félek, hogyan
tudnám azt fogadni.
Éppen elfordítom a slusszkulcsot, amikor valaki beáll
mellém a parkolóba. Kinyílik a sofőr oldali ajtó, és már
azelőtt kiszárad a torkom, hogy az illető kiszállna.
Mit keres itt?
A tarkójából, a magasságából és a testtartásából látom,
hogy ő az. Donovan O’Neilnek igen jellegzetes a
megjelenése. Szerintem sohasem fogom tudni kiverni az
arcát a fejemből, pláne, hogy a tűz estéjén tele volt a tévé
a fényképével.
Körülnézek, hogy vajon elinduljak és kitolassak-e,
mielőtt észrevesz. De láthatóan egyáltalán nem figyel a
környezetére. Jobb kezében egy csokor hortenzia. A sír
felé tart.
Azért jött, hogy meglátogassa anyámat.
Hirtelen mintha felelevenedne az este, amikor
ugyanebben a kocsiban ülve figyeltem őt az út
túloldaláról. Pont olyan érzésem van, csak most
kíváncsian figyelem, nem pedig gyűlölködve. Nem sokáig
marad a sírnál. Kicseréli a hervadt virágot az újra. Egy
pillanatig bámulja a sírkövet, aztán visszasétál a
kocsijához.
Olyan rutinosan csinálja, mintha gyakran tenné. Egy
másodpercre bűntudatom támad, amiért azt gondoltam,
hogy sohasem törődött vele. Mert nyilván törődött, ha
még két év elteltével is látogatja a sírját.
A kocsijához visszafelé menet rápillant az órájára,
aztán gyorsít a tempón. Mintha késésben lenne
valahonnan. Eszembe jut, hogy mi van, ha valami csoda
folytán annak a valaminek köze van a lányához. Megálljt
parancsolok magamnak, amikor a slusszkulcsért nyúlok.
– Ne csináld ezt, Ben! – mondom ki hangosan, hátha
hallgatok magamra.
Ma viszont győz a kíváncsiság, mert követem kifelé a
temetőből, és fogalmam sincs, miért.

***

Néhány hellyel arrébb parkolok le az étteremnél, ahová

bekanyarodott.
Figyelem, ahogy bemegy az étterembe. Látom, hogy
valaki feláll, hogy megölelje – egy lány –, és úgy
összeszorítom az állkapcsomat, hogy már fáj.
Ez csak ő lehet.
Izzadni kezd a tenyerem. Nem tudom, hogy tényleg
látni akarom-e. De azt tudom, hogy semmiképp se
hagyhatom itt, ha már ilyen közel van hozzám, anélkül,
hogy bemennék, és legalább elsétálnék az asztaluk
mellett. Tudnom kell. Muszáj tudnom, mit tettem vele.
Fogom a laptopomat, hogy legyen valami, amire
összpontosíthatok, amíg egyedül ücsörgök odabent. Vagy
legalábbis úgy tehetek, mintha arra összpontosítanék.
Belépve még csak nem is látom az arcát, hogy biztosan
tudjam, Fallon-e az. Háttal van nekem. Igyekszem nem
bámulni, mert nem akarom, hogy az apja meglássa, hogy
egy kicsit is figyelek rájuk.
– Asztalt vagy bokszot szeretne? – kérdezi a pincérnő.
– Az ott szabad? – mutatok a mögöttük lévő bokszra.
– Ma csak egy főre? – nyúl mosolyogva egy étlapért.
Bólintok, mire odavezet a bokszhoz. Olyan gyorsan ver
a szívem, hogy még ahhoz sincs elég bátorságom, hogy
rápillantsak a lányra, amikor elmegyek mellette. Úgy
ülök le, hogy az ellenkező irányba nézzek. Néhány perc
alatt össze fogom szedni a bátorságomat. Semmi rossz
nincs abban, hogy itt vagyok. Nem tudom, miért érzem
úgy, mintha éppen megszegném a törvényt, miközben
semmi mást nem csinálok, csak beültem ebédelni.
Összekulcsolom a kezemet magam előtt az asztalon.
Próbálok ezernyi okot felhozni arra, hogy hátranézzek a
vállam fölött, de félek, hogy ha megteszem, akkor
képtelen leszek leállni a bámulással.
Fogalmam sincs, milyen sérülést okoztam neki, és
tartok tőle, hogy ha a szemébe nézek, azt fogom látni,
hogy szomorú.
Ugyanakkor attól is tartok, hogy ha nem nézek a
szemébe, akkor elmulasztom a felismerést, hogy boldog.
– Csak félórát késtem, Fallon. Ne legyél már velem
ilyen! – szólal meg az apja.
 Kimondta a nevét. Kétségtelenül ő az. A következő
percekben szemtől szembe kerülhetek a lánnyal, akinek
majdnem kioltottam az életét.
Szerencsére jön egy pincér, hogy felvegye a
rendelésemet, így leköti a figyelmemet. Egyáltalán nem
vagyok éhes, de mégis rendelek valamit, mert miféle
fazon jön el egy étterembe, hogy aztán ne rendeljen
semmi ételt? Nem akarom felhívni magamra a figyelmet.
A pincér próbál beszédbe elegyedni velem arról, hogy a
mögöttünk lévő férfi pont úgy néz ki, mint Donovan
O’Neil. A színész, aki Max Epcottot játszotta. Úgy teszek,
mintha nem tudnám, ki az, amivel nem vívom ki a
rokonszenvét. Csak arra várok, hogy elmenjen. Végre
megteszi. Hátradőlök a bokszban, hogy jobban halljam a
beszélgetésüket.
– Szóval, ja. Kicsit ledöbbentem, de ez van – mondja az
apja.
Várom a választ. Lemaradtam az előzményről, hála Mr.
Kotnyeles Pincérnek, de a csend elárulja, hogy olyasmi
hangzott el, amit a lány nem akart hallani.
– Fallon? Nem is mondasz semmit?
– Mit kéne mondanom? – kérdez vissza. Nem hangzik
boldognak. – Azt akarod, hogy gratuláljak neked?
Érzem, ahogy az apja hátradől a bokszban.
– Hát azt hittem, örülni fogsz nekem – feleli.
– Örülni fogok neked?
Oké. Akármit is mondott a pasas, felhúzta vele. Van
benne spiritusz, meg kell hagyni.
– Nem hittem volna magamról, hogy megint apa
leszek.
Nem is tudom, milyen érzést vált ez ki belőlem. Egy
pillanatra eszembe jut, hogy ez a férfi szerelmes volt az
anyámba, és ez egy olyan helyzet, amibe akár vele is
kerülhetett volna, ha nem viszi el a rák.
Mármint… tudom, hogy nem a rák vitte el. Hanem a
fegyver. Akárhogy is, a rák volt a hibás.
– Spermát lövellni egy huszonnégy éves lány hüvelyébe
még nem tesz apává – jelenti ki Fallon.
Halkan kuncogok. Nem tudom, miért, de attól, hogy így
beszél vele, enyhül valamicskét a bűntudatom. Talán
azért, mert mindig is szelíd, csendes lánynak képzeltem,
aki önsajnálatban fetreng. De elég tűzrőlpattantnak
hangzik.
Mégis… ez őrület. Nem kéne itt lennem. Kyle kinyírna,
ha megtudná, mit művelek.
– Úgy gondolod, hogy nincs jogom apának nevezni
magam? Akkor szerinted mi vagyok?
Nem szabadna kihallgatnom a bizalmas
beszélgetésüket. A következő percekben igyekszem a
laptopra összpontosítani, amit magammal hoztam. De
csak összevissza kattintgatok, és úgy teszek, mintha
dolgoznék, miközben végig azt hallgatom, milyen egy
meggondolatlan tapló az apja.
– Lehetetlen vagy – sóhajt egy mélyet. – Most már
értem, miért hagyott el anya.
– Anyád azért hagyott el, mert lefeküdtem a legjobb
barátnőjével. A személyiségemnek ehhez semmi köze.
Hogy tudta anyám valaha is szeretni ezt az embert?
Most, hogy belegondolok, nem is vagyok annyira biztos
benne, hogy szerette. Úgy tűnt, hogy Donovan küldi az
összes levelet és üzenetet. Semmit sem láttam, amit anya
írt volna neki, szóval talán egy rövid életű, egyoldalú
kapcsolat lehetett, amit a pasas nem tud kiheverni.
 Ettől egyébként jobban érzem magam. Borzongok a
gondolattól, hogy anyám csak egy átlagos nő volt, aki
párkapcsolati téren néha rosszul választott, nem pedig
egy mindentudó hősnő, akivé formáltam őt az
emlékeimben.
A pincér félbeszakítja a beszélgetésüket, amikor
kihozza nekik az ebédet. Forgatom a szemem, amikor
hallom, hogy úgy tesz, mintha csak most venné észre,
hogy ott ül Donovan O’Neil. Megkérdezi Fallontól, hogy
csinál-e kettejükről egy fényképet. Megfeszülök a széken.
Vajon feláll, és meglátom őt? Nem tudom, készen állok-e,
hogy meglássam, hogy néz ki.
De nem számít, hogy készen állok-e vagy nem, mert
épp most közölte velük, hogy lőjenek inkább egy szelfit,
és úton van a mosdó felé. Elhalad mellettem, és abban a
pillanatban, amikor belép a látóterembe, eláll a
lélegzetem.
Az ellenkező irányba tart, így nem látom az arcát. Csak
hajat látok. Sokat, hosszút, dúsat és egyeneset – pont
olyan gesztenyebarna, mint a cipője –, és ráomlik az
egész hátára.
És a farmerja! Olyan tökéletesen passzol, mintha
rászabták volna: körülöleli minden ívét a csípőjétől
egészen a bokájáig. Annyira jól áll neki, hogy azon kapom
magam, hogy eltöprengek, vajon milyen bugyi lehet rajta.
Mert nem látok bugyivonalat. Talán tanga van rajta, vagy
pedig… mi a franc, Ben? Hogy a jó életbe mehetett el
ebbe az irányba az agyad?
Felgyorsul a pulzusom, mert tudom, hogy muszáj
mennem. Fel kell állnom, le kell lépnem, és el kell
fogadnom, hogy úgy tűnik, jól van. Az apja talán egy
seggfej, de ő elég jól állja a sarat, tehát senkinek sem tesz
jót, ha ennyire a közelükben maradok.
De a fenébe is! A pincér odavan azért, hogy Donovan
O’Neil figyelmében fürdik. Nem is érdekelne a kajám,
csak hozza már ki a számlát, hogy fizethessek és
elhúzhassak innen a vérbe.
Idegesen elkezdem rázni a lábamat. Nagyon sokáig van
bent a mosdóban. Tudom, hogy bármelyik pillanatban
kijöhet, és fogalmam sincs, hogy ránézzek-e, vagy
forduljak el, vagy mosolyogjak, vagy meneküljek, vagy mi
a lószart csináljak? Most jön ki.
Lefelé néz, így még mindig nem látom az arcát, a teste
viszont elölről még tökéletesebb, mint hátulról.
Amikor felpillant rám, összeszorul a gyomrom. Mintha
darabjaira törne a szívem odabent a mellkasomban. Két
év óta most látom először pontosan, mit tettem vele.
Az arcának bal felén – a szemétől egészen a nyakáig –
hegek vannak. Hegek, amik miattam keletkeztek.
Némelyik halványabb a többinél, de nagyon
szembetűnőek a rózsaszínes árnyalatukkal: élénkebbek
és sokkal sérülékenyebbnek tűnnek a sértetlen résznél.
Mégsem a hegek tűnnek fel a leginkább. Hanem a zöld
szeme, amivel visszabámul most rám. A benne tükröződő
bizonytalanság rengeteget elmond arról, hogy mekkora
kárt okoztam az életében.
Felemeli a kezét, hogy egy hajtincset odahúzzon a
szájához, eltakarva vele a hegek egy részét. Ugyanakkor a
padlóra kapja a tekintetét, és hagyja, hogy a fürtjei
beleomoljanak az arcába, és még több heget eltakarjanak.
Továbbra is figyelem őt, mert fájna, ha nem tenném.
Eszembe jut, hogy milyen lehetett neki az az éjszaka.
Mennyire félhetett. Mennyi kínszenvedésen kellett
keresztülmennie az utána következő hónapokban.
Ökölbe szorul a kezem, mert még sohasem éreztem
ekkora késztetést, hogy jóvátegyek valamit.
Legszívesebben itt és most térdre rogynék előtte, és
elmondanám neki, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen
sok fájdalmat okoztam neki. Hogy tönkretettem a
karrierjét. Hogy el akarja takarni az arcát a hajával, pedig
mennyire kicseszettül gyönyörű.
Fogalma sincs. Fogalma sincs arról, hogy ha felnéz,
akkor egyenesen annak az embernek a szemébe néz, aki
tönkretette az életét. Fogalma sincs, hogy bármit
megadnék, hogy rányomhassam az ajkamat arra az arcra,
hogy megcsókoljam a hegeket, amiket én okoztam neki,
és elmondjam, hogy elképesztően sajnálom.
Fogalma sincs, hogy a sírás határán vagyok már az
arcának a látványától is, mert pont annyira tökéletes,
mint amennyire fájdalmas. Félek, hogy ha nem
mosolygok rá most rögtön, akkor sírni fogok miatta.
Aztán történik valami, amikor elmegy mellettem, és
összeszorul a mellkasomban minden. Mert rettegek, hogy
ami most történt közöttünk – az apró mosolyváltás –, az
lesz minden, ami valaha is történni fog. Nem tudom,
miért aggaszt ez engem, mert egészen a mai napig abban
sem voltam biztos, hogy egyáltalán látni akarom.
Most viszont, hogy már láttam, nem tudom, hogy abba
akarom-e hagyni. És attól, hogy az apja itt van mögöttem,
és éppen legorombítja – azt mondja neki, hogy nem elég
szép már ahhoz, hogy játsszon –, legszívesebben
átmásznék a szomszéd bokszba, hogy megfojtsam azt az
embert.
 Vagy legalább ott teremjek Fallon mellett, hogy
megvédjem.
A pincér pont ezt a pillanatot választja, hogy kihozza a
kajámat. Megpróbálok enni. Tényleg eszem, de továbbra
is jár az agyam, miközben hallgatom, ahogy az apja
beszél vele. Lassan tömöm magamba a sült krumplit, és
hallom, hogy az apjának egyre hamisabban cseng a
hangja. Először megkönnyebbülök, amikor azt hallom,
hogy Fallon költözést tervez.
Jó neked – gondolom.
A tudat, hogy elég bátor ahhoz, hogy elköltözzön az
ország túlsó végébe, és újra folytassa a színészetet,
nagyobb tiszteletet ébreszt bennem, mint amit bárki iránt
valaha is éreztem. De hallani, hogy az apja folyton azt
mondogatja neki, hogy nem elég jó, nagyobb megvetést
ébreszt bennem, mint amit bárki iránt valaha is éreztem.
Az apja megköszörüli a torkát.
– Tudod, hogy nem úgy értettem. Nem azt mondom,
hogy lesüllyedtél a hangoskönyvek szintjére. Hanem azt
mondom, hogy jobb pályát is találhatsz magadnak annál,
mintsem hogy benne ragadsz abban, hogy már nem
színészkedhetsz tovább. A narrátori munka nem fizet elég
jól. És ami azt illeti, a Broadway sem.
Nem hallom a választ, mert elönti az agyamat a düh.
Nem hiszem el, hogy ez az ember – egy apa, akinek
óvnia és támogatnia kellene a lányát, hogy nekivágjon a
kihívásnak – ilyeneket mond neki. Lehet, hogy a
könyörtelen szeretetet gyakorolja, de ez a lány kapott már
eleget.
Kicsit elhal a beszélgetés. Elég időre ahhoz, hogy az
apja megkérje a pincért a poharának újratöltésére. Elég
időre ahhoz, hogy a pincér nekem is újratöltse a
poharamat, és elég időre ahhoz, hogy felálljak, kimenjek
a mosdóba, és megpróbáljam lenyugtatni magam, majd
anélkül térjek vissza a helyemre, hogy megfojtanám a
mögöttem ülő pasast.
– A végén sikerül elérned, hogy miattad örökre leírjam
a férfiakat – mondja Fallon.
Basszus, az apja miatt legszívesebben én is örökre
leírnám a férfiakat! Ha a férfiak tényleg annyira
sekélyesek, mint ez a példány, akkor az összes nőnek le
kellene írnia őket örökre.
– Nem baj az – válaszolja az apja. – Amúgy is csak egy
randidról tudok, de annak már több mint két éve.
Ekkor repül minden észérvem a kukába.
Tényleg nincs róla fogalma, hogy milyen nap van ma?
Egy kicseszett tippje sincs arról, hogy a lánya min ment
keresztül érzelmileg az elmúlt két év alatt? Jó egy évet
biztos eltöltött a felépüléssel, és ahogy a néhány
másodpercből kiderült, amikor a szemébe néztem, egy
fikarcnyi önbizalma sincsen. Erre beszól neki, hogy a
baleset óta nem randizott?
Annyira dühös vagyok, hogy reszket a kezem. Talán
még dühösebb vagyok, mint akkor este, amikor
felgyújtottam a kocsiját.
– Nos, apa. Nem igazán kapom meg ugyanazt a
figyelmet a srácoktól, mint régen. Tudod, mielőtt ez
történt.
Kikászálódom a bokszból, képtelen vagyok visszafogni
magam. De rohadjak meg, ha hagyom, hogy ez a lány
még egy másodpercet eltöltsön anélkül, hogy valaki
rendesen megvédené.
Becsusszanok mellé a másik bokszba.
 – Bocs, hogy késtem, bébi – karolom át a vállát.
Megfeszül az érintésemtől, de folytatom. Nyomok egy
puszit oldalról a hajába, akaratlanul is magamba szívva a
samponjának virágos illatát.
– Átkozott Los Angeles-i forgalom! – motyogom.
Kezet nyújtok az apjának. Mielőtt bemutatkoznék,
eszembe jut, hogy vajon felismeri-e majd a nevemet.
Anyámat ismerte ugyan, de ő néhány évvel az apám
halála után visszavette a lánykori nevét, így talán fogalma
sincs róla, ki vagyok. Remélhetőleg.
– Ben vagyok. Benton James Kessler. A lánya barátja.
A felismerés legapróbb jele sem ül ki az arcára.
Sejtelme sincs, ki vagyok.
Az apja keze belesimul az enyémbe. Legszívesebben
átrántanám az asztalon, és kiverném a fogát.
Valószínűleg meg is tenném, ha nem érezném egyre
feszültebbnek magam mellett a lányt. Hátradőlve
magamhoz húzom.
– Csak menj bele a játékba! – suttogom a fülébe.
Ebben a pillanatban mintha villanykörte gyulladna a
fejében, mert az arcán tükröződő zavarodottságot derű
váltja fel. Kedvtelve rám mosolyog.
– Nem gondoltam volna, hogy ideérsz – húzódik
közelebb.
Ja – akarom mondani. Én sem hittem volna, hogy itt
fogok ülni. De miután nem okozhatok több kárt az
életedben ennek a hónapnak ezen a napján, a
legkevesebb, amit megtehetek, hogy megpróbálom egy
picit jobbá tenni.
Fallon

ÚJ KUPACOT CSINÁLOK AZOKNAK AZ OLDALAKNAK, amiket már elolvastam.

Hitetlenkedve meredek a kéziratra. Tudom, hogy haragudnom
kellene, amiért olyan sokáig hazudott nekem, de így, hogy belelátok a
fejébe, már valamennyire indokoltnak érzem a viselkedését. És nem
csak az övét, hanem az apámét is.
Bennek igaza van. Ha ma visszagondolok arra a napra, már
világos, hogy nem csak apám volt a hibás. Kifejezte a véleményét a
karrieremről, amihez minden szülőnek joga van. Bár nem értettem
egyet a közlésmódjával, de tény, hogy soha nem volt túl jó a
kommunikációban. Ráadásul rögtön nekiestem, amint leült az
asztalhoz. Védekező üzemmódba kapcsolt, én támadó üzemmódban
voltam – innen kezdődött a lejtmenet.
Emlékeztetnem kell magamat arra, hogy az emberek nem csak
egyféleképpen fejezhetik ki a szeretetüket. Noha apa és én ellenkező
módon fejezzük ki, azért mégiscsak szeretet van köztünk.
A következő fejezethez akarok lapozni, de néhány jegyzetlap esik ki
az ötödik és a hatodik fejezet közül. Leteszem a kéziratot, hogy
felvegyem a levelet. Egy újabb üzenet Bentől.

Fallon!
Mindent tudsz, ami ezután történik a kéziratban. Minden itt
van. Minden nap, amit együtt töltöttünk, és néhány olyan is,
amit nem. Minden gondolat, ami valaha is eszembe jutott a
jelenlétedben… vagy akár csak a közeledben.
Ahogy az előbbi fejezetből már láttad, a
megismerkedésünkkor nem voltam jó állapotban. A tűzeset
utáni két évben pokol volt az életem, és mindent megtettem,
hogy elfojtsam a bűntudatot, amit éreztem. De az első nap,
amit veled töltöttem, hosszú idő óta az egyetlen olyan nap volt,
amikor boldognak éreztem magam.
És láttam rajtad, hogy én is boldoggá teszlek: korábban
sohasem hittem volna, hogy ez lehetséges. Noha éppen
költöztél, tudtam, hogy ha van rá mód, hogy mindketten
elkezdjük várni november 9-ét, akkor az nagy változást hoz
majd mindkettőnk életébe.
Meg is esküdtem rá, hogy megengedem magamnak, hogy
élvezem a veled töltött napokat. Nem gondolok a tűzre, nem
gondolok arra, amit veled tettem. Arra az egy napra minden
évben az a srác lehettem, aki beleesik ebbe a lányba, hiszen
minden rabul ejtett benned. Tudtam: ha hagyom, hogy a
múltam emésszen engem a jelenlétedben, akkor valahogy
elárulom magam. Akkor megtudod, mit tettem veled. Tudtam,
hogy ha valaha is megtudod az igazat, semmiképpen sem
bocsátod meg mindazt, amit elvettem tőled.
Valószínűleg tonnányi bűntudatot kellene éreznem, ám nem
bánok egyetlen veled töltött percet sem. Persze, azt kívánom,
bárcsak máshogy kezeltem volna a dolgokat. Talán ha
odamentem volna hozzád és az apádhoz aznap, és elmondom
az igazat, akkor megkíméllek egy csomó szívfájdalomtól. De
nem rágódhatok azokon a dolgokon, amiket másképp kellett
volna csinálnom, ha szerintem ez volt a sorsunk. Vonzódtunk
egymáshoz. Boldoggá tettük egymást. Nem kételkedem abban
sem, hogy volt néhány alkalom az elmúlt években, amikor
egyszerre voltunk egymásba őrülten szerelmesek. Nem
mindenki tapasztalja ezt meg, Fallon, és hazudnék, ha azt
mondanám, hogy megbántam.
Ez az egyik legnagyobb félelmem: hogy az elmúlt egy évben
feltételezted, hogy több mint egy dologról hazudtam neked,
pedig nem. Az egyetlenegy hazugságom, hogy elhallgattam
előled a tűzzel kapcsolatos felelősségemet. Egyébként minden
egyes szó, ami kijött a számon a jelenlétedben, maradéktalanul
igaz volt. Amikor azt mondtam, hogy gyönyörű vagy,
komolyan gondoltam.
Ha egyetlen dolgot is magaddal viszel ebből a kéziratból,
hadd legyen ez az egyszerű bekezdés. Ízlelgesd ezeket a
szavakat. Azt akarom, hogy nyomot hagyjanak a lelkedben,
mert ezek a szavak a legfontosabbak. Rettegek, hogy a
hazugságom miatt elveszítetted az önbizalmadat, amit az
együtt töltött időben gyűjtöttél. Mert bár nagy dolgot titkoltam
el előled, egy másik nagy dologgal kapcsolatban nem is
lehettem volna őszintébb, és ez a szépséged. Igen, vannak
rajtad hegek. De aki hamarabb veszi észre a hegeket, mint
téged, nem is érdemel meg. Remélem, emlékezni fogsz erre, és
elhiszed. A test csak egy csomagolása a benne rejlő valódi
értékeknek. Te pedig tele vagy értékekkel: önzetlenség, jóság,
könyörület. Minden, ami számít.
A fiatalság és a szépség megkopik. Az emberi nagyság nem.
Tudom, hogy az előző levelemben az áll, hogy nem azért írom
ezt, hogy megbocsáss. Ez igaz is, de nem fogok úgy tenni,
mintha nem fohászkodnék térden állva a bocsánatodért,
reménykedve a csodában. Nem fogok úgy tenni, mintha nem
ülnék végtelen órákon át az étteremben, reménykedve abban,
hogy belépsz az ajtón. Mert pontosan ott leszek. És ha nem
jössz el ma, ott leszek jövőre is. És az azutáni évben. Minden
november 9-én várni foglak abban a reményben, hogy egyszer
majd eléggé megbocsátasz annyira, hogy megint szeretni tudj
engem. De ha ez nem történik meg, és sohasem jössz el, még
mindig hálás leszek neked a halálom napjáig.
Megmentettél engem a megismerkedésünk napján, Fallon.
Tudom, hogy még csak tizennyolc éves voltam, ám teljesen
másképp alakult volna az életem, ha nem töltjük együtt azt az
időt. Az első este, amikor el kellett búcsúznunk, egyenesen
hazamentem, és elkezdtem írni ezt a könyvet. Ez lett az új
életcélom. Az új szenvedélyem. Komolyabban vettem az
egyetemet. Komolyabban vettem az életet. Így miattad és az
életemre gyakorolt hatásod miatt nagyszerű volt az utolsó két
év, amit együtt töltöttem Kyle-lal. Amikor meghalt, büszke volt
rám. És ez többet jelent nekem, mint azt valaha is el tudnád
képzelni.
Tehát akár megtalálod a szíved mélyén az erőt, hogy megint
szeretni tudj engem, akár nem, muszáj volt megköszönnöm
neked, hogy megmentettél. És ha bármelyik porcikáddal képes
vagy megbocsátani nekem, tudod, hol leszek. Ma este, jövőre,
azután és örökké.
 A választás a tiéd. Folytathatod a kézirat olvasását, ami
remélhetőleg segít a lezárásban. Vagy most abbahagyhatod az
olvasást, és eljöhetsz megbocsátani nekem.
Ben
 Az utolsó november
9.

Ha írtam hazugságot, kiradíroznám

De a mondott bevésődött már
A gyógyuló igazságot kiáltom vezeklésként újra
Hadd bánjak meg mindent bőrödhöz simulva.
– BENTON JAMES KESSLER
Ben

ÖSSZESEN 83456 SZÓBÓL ÁLLT A KÉZIRAT, amit tegnap este letettem az

ajtaja elé. Durván 23000 szót tartalmazott az első öt fejezet, mielőtt
elért az első üzenethez. Három óra alatt könnyedén elolvashatott
23000 szót. Ha rögtön nekilátott az olvasásnak, miután ott hagytam,
hajnali három órára befejezte az első részt.
De mindjárt éjfél van. Már majdnem huszonnégy óra eltelt, amióta
láttam, hogy felveszi a kéziratot, és becsukja az ajtót. Ami azt jelenti,
hogy még maradt volna huszonegy órája, de még mindig nincs itt.
Ami azt jelenti – nyilván –, hogy nem jön.
Nagyjából úgy gondoltam, hogy nem fog eljönni ma, de a lelkem
mélyén azért reménykedtem. Nem mondanám, hogy a döntése
összetörte a szívemet, mert ahhoz ép, töretlen szívemnek kellett
volna lennie.
Már egy teljes éve össze van törve a szívem, így a távolmaradása
pont annyira nyomorít meg, mint a legutóbbi 365 nap.
Meglepő, hogy az étteremben hagyják, hogy ilyen sokáig
várakozzak ebben a bokszban. Hajnal óta itt vagyok, mert
reménykedtem, hogy fent maradt éjjel elolvasni a kéziratot. Most,
hogy már majdnem éjfél van, jó tizennyolc órát töltöttem ebben a
bokszban. Nagy borravalót kell majd hagynom.
23:55-kor kiteszem a borravalót. Nem akarok itt lenni, amikor
november 10-et üt az óra. Inkább kint várom meg az utolsó öt percet
a kocsimban.
Amikor kinyitom az ajtót, hogy elhagyjam az éttermet, a pincérnő
szánakozó pillantást vet rám. Biztos nem látott még senkit ilyen
sokáig várakozni, hogy aztán kikosarazzák, de legalább lesz egy jó
sztorija, amit elmesélhet.
23:56-kor érek a parkolóba.
23:56-kor meglátom, hogy kinyitja a kocsiajtót, és kiszáll.
Még mindig 23:56 van, amikor összekulcsolom a kezemet a tarkóm
mögött, és magamba szívom a hűvös novemberi levegőt, csak hogy
tudjam, működik-e még a tüdőm.
A kocsija mellett áll. Az arcába fújja a haját a szél, ahogy rám néz a
parkoló másik oldaláról. Úgy érzem, ha teszek felé egy lépést, akkor a
szívem súlyától összeomlik a világ a talpam alatt. Néhány hosszú
másodpercig mindketten mozdulatlanul állunk.
Lenéz a telefonra a kezében, aztán megint fel rám.
– 23:57 van, Ben. Már csak három percünk maradt, hogy
megtegyük.
Rámeredek, hogy vajon mit akar mondani ezzel. Három perc
múlva elmegy? Csak három percet ad, hogy megvédjem magamat
előtte? Kérdések keringenek a fejemben, amikor meglátom, hogy
mosolyra húzódik a szája sarka.
Mosolyog.
Amint tudatosul bennem, hogy mosolyog, már rohanok. Pillanatok
alatt átszelem a parkolót. Köré fonom a karjaimat, magamhoz
húzom, és amikor érzem, hogy ő is átölel, elkövetem a lehető
legkevésbé alfahím dolgot.
Úgy bőgök, mint egy rohadt csecsemő.
Szorosan magamhoz ölelem. Két kezem a tarkóján pihen, az
arcomat belefúrom a hajába. Olyan sokáig tartom így, hogy
fogalmam sincs, november 9-e van-e még, vagy már 10-e. De a
dátum nem számít, mert tudom, hogy minden egyes nap szeretni
fogom.
Enyhül a szorítása, és felemeli a fejét a vállamról, hogy felnézzen
rám. Most már mindketten mosolygunk. Nem hiszem el, hogy ez a
lány megtalálta az erőt a szívében, hogy megbocsásson nekem. De
megtette. Látom az egész arcán. Látom a szemében, a mosolyán, a
testtartásán. És érzem abból, ahogy a hüvelykujjával cirógatja az
arcomat, letörölve a könnyeimet.
– A könyvbéli pasik sírnak annyit, mint én? – kérdezem.
– Csak a tényleg szuperek – feleli nevetve.
Hozzáérintem a homlokomat az övéhez, és behunyom a szememet.
Olyan sokáig akarom átélni ezt a pillanatot, ameddig csak lehet.
Csupán azért, mert itt van, és azért, mert megbocsátott nekem, még
nem biztos, hogy örökre itt lesz, hogy szeressen. Fel kell készülnöm
arra, hogy ezt elfogadjam.
– Ben, mondani akarok valamit.
Hátrahúzódom, hogy a szemébe nézzek. Most az ő szemében
vannak könnyek, így már nem érzem magam annyira szánalmasnak.
Felemeli mindkét kezét, hogy megfogja az arcomat, és gyengéden
simogassa.
– Nem azért jöttem ide, hogy megbocsássak neked.
Érzem, ahogy megfeszül az állkapcsom, de próbálok lazítani.
Tudtam, hogy ez is előfordulhat. Tiszteletben kell tartanom a
döntését, akármennyire nehéz is lesz nekem.
– Tizenhat éves voltál – kezdi. – Az egyik legszörnyűbb dolgon
mentél keresztül, amit egy gyermek átélhet valaha. Aznap este nem
azért cselekedtél úgy, mert rossz ember voltál, Ben! Hanem azért,
mert egy ijedt tinédzser fiú voltál, az emberek pedig néha követnek el
hibát. Olyan súlyos bűntudatot cipeltél azért, amit tettél, és olyan
sokáig! Nem kérheted, hogy megbocsássak neked, mert nincs miért
megbocsátanom. Sőt, azért jöttem, hogy én kérjek tőled bocsánatot.
Mert ismerem a szívedet, Ben, és a te szíved csak szeretni tud. Rá
kellett volna jönnöm tavaly, amikor kételkedtem benned. Meg kellett
volna adnom az esélyt, hogy akkor megmagyarázd. Ha hallgattam
volna rád, akkor egy egész évre való szívfájdalmat elkerülhettünk
volna. Szóval ezért… ne haragudj! Annyira sajnálom! Remélem, meg
tudsz nekem bocsátani.
Őszinte reménykedéssel néz fel rám. Mintha komolyan azt hinné,
hogy részben az ő hibája bármi, amin valaha is keresztülmentünk.
 – Neked nem szabad bocsánatot kérned tőlem, Fallon.
Kifújja magát és bólint.
– Akkor neked sem szabad bocsánatot kérned tőlem.
– Rendben – válaszolom. – Én megbocsátok magamnak.
– És én is megbocsátok magamnak – nevet.
A hajamhoz emeli a kezét, hogy beletúrjon, miközben rám
mosolyog. Megakad a szemem a bal csuklóján lévő kötésen, és észre
is veszi.
– Ó! A legfontosabb részt majdnem elfelejtettem. Emiatt késtem el
ennyire – kezdi lefejteni a kötést a csuklójáról. – Varrattam egy
tetoválást – emeli fel a csuklóját. Egy apró nyitott könyv van rajta. A
két oldalon pedig egy komédia és egy tragédia álarc. – A két kedvenc
dolgom. Most csináltattam két órája, amikor rájöttem, hogy milyen
önzetlenül szeretlek téged – pillant fel rám csillogó szemmel.
Gyorsan kifújom a levegőt, és megfogom a csuklóját. A számhoz
emelem, hogy csókot nyomjak rá.
– Fallon, gyere haza velem! Szeretkezni akarok veled, és elaludni
melletted. Utána pedig reggelit akarok neked csinálni. Megígértem
tavaly. Jól átsült szalonnát, mindkét oldaláról átsütött, de belül még
lágy tükörtojással.
Mosolyog, de a reggelibe nem egyezik bele.
– Igazából apával fogok reggelizni holnap.
Hallani, hogy az apjával reggelizik, még nagyobb öröm számomra,
mintha igent mondott volna, hogy velem reggelizzen. Tudom, hogy
az apja nem egy mintaszülő, de attól még az apja. És akkora
bűntudatot éreztem, amiért én vagyok a felelős a kapcsolatuk
terheinek nagy részéért…
– De attól még hazamegyek veled – teszi hozzá.
– Helyes. Ma éjjel az enyém vagy. Alig várom, hogy holnapután
megcsináljam neked a reggelit. És utána mindennap, egészen
november 9-ig, amikor fél térdre ereszkedve prezentálom neked a
világtörténelem leginkább könyvbe illő lánykérését.
 – Ezzel mennyire lelőtted a poént, Ben! – csap rá a mellkasomra.
– Nem jöttél még rá, hogy a spoilereknél előre szokás figyelmeztetni
az embert?
– Vigyázat, spoiler! – vigyorgok, miközben közelebb hajolok a
szájához. – Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
És ekkor megcsókolom.
És tizenkét pontos.

•••

Nincs vége.
Messze nincs!
Köszönetnyilvánítás

Először is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, akinek benne

volt a keze a könyv elkészültében. Az előolvasóimnak és a legjobb
barátaimnak. Minden különösebb sorrend nélkül: Tarry Fishernek,
Mollie Kay Harpernek (a szexjelenet-mesteremnek), Kay Milesnak,
Vannoy Fite-nak, Misha Robinsonnak, Marion Archernek, Kathryn
Pereznek, Karen Lawsonnak, Vilma Gonzaleznek, Kaci Blue-Buckley-
nek, Stephanie Cohennek, Chelle Lagoski Northcuttnak, Jennifer
Stiltnernek, Natasha Tomicnak, Aestasnak és Kristin Delcambre-nak.
Köszönet a nőknek, akik segítenek kézben tartani a kaotikus
életemet a számlák befizetésétől kezdve a netes olvasói
csoportjaimban való segítségnyújtásig: Stephanie Cohennek, Brenda
Pereznek, Murphy Hopkinsnak, Chelle Lagoski Northcuttnak,
Pamela Carrionnak, és Kristin Delcambre-nak.
Bár a Bookworm Box nem kötődik ehhez a könyvhöz, az
önkéntesek keze kétségtelenül benne volt abban, hogy ez a könyv
elkészülhetett. Tehát köszönet mindenkinek, aki segített dobozokat
pakolni, címkéket nyomtatni, és könyveket adományoztak! De a
legnagyobb köszönet Lin Reynoldsnak, aki szinte baromira egyedül
folytatja ezt a jótékonysági kezdeményezést a rengeteg akadály
ellenére.
Köszönet a szüleimnek, a testvéreimnek, Heathnek és a fiúknak.
Mindegyikőtöknek! Tudom, hogy az utóbbi néhány évben
drasztikusan megváltozott az életünk. Az egész világot jelenti
számomra, hogy mindegyikőtök nyitottan és elfogadóan állt ezekhez
a változásokhoz. Nem veszekedtek, amikor elfelejtelek visszahívni
benneteket, nem vagytok mérgesek, ha túl sokat utazom, és nem
égetitek el a ruháimat, amikor hetekig képtelen vagyok kicsomagolni
a bőröndökből. Nagyra értékelem a türelmeteket és a megértéseteket.
Ti vagytok a bázisom, a gerincem és a szívem. Mindannyian.
Köszönet Johanna Castillónak, az én csodálatos, gyönyörű
szerkesztőmnek, akinek bomba lábai vannak. A boldogságom a
legfontosabb a számodra, s ennél nem is kívánhatnék többet.
KÖSZÖNET A SAJTÓSOMNAK, ARIELE STEWART
FREDMANNEK! AZÉRT ÍROM NAGYBETŰVEL, MERT MÉG
MINDIG ANNYIRA IZGATOTT VAGYOK, AMIÉRT VÉGRE
MEGKAPARINTOTTALAK! NEMCSAK SAJTÓSKÉNT, HANEM
NAGYSZERŰ, SZUPER BARÁTKÉNT IS!
Köszönet a kiadómnak, Judith Currnek, és az Atria Books többi
csapattagjának. Nem tudom eléggé megköszönni a tőletek kapott
támogatást. Onnantól kezdve, hogy első próbálkozásra eltaláltátok a
borítót, és meghívtatok ebbe az őrült mobilapplikációs dologba. Alig
várom, hogy kiderüljön, mit tartogat veletek a jövőm.
Köszönet az ügynökömnek, Jane Dystelnek, és az egész Dystel
& Goderich Literary Teamnek. Nem tudom eléggé megköszönni,
hogy ilyen óriási szerepet játszotok a karrieremben. Az álmomban.
Az életcélomban. A segítségetek nélkül lehetetlen volna.
Az X Ambassadorsnak, napjaink egyik legnagyszerűbb
zenekarának. Köszönöm, hogy ennyire inspiráltatok ennek a
könyvnek a megírására. Köszönet, hogy lélekemelő zenét csináltok.
És végül, de nem utolsósorban köszönet Cynthia Capshaw-nak,
amiért életet adott a lelki társamnak.
Ha bárkit is kihagytam, az Murphy hibája. Bár előrelépett
karrierjében szerkesztőként, így már nem az asszisztensem, de attól
még mindenért őt fogom okolni, ami félresikerül. Mert mindig is a
tesóm marad.
A szerzőről

Colleen Hoover #1 New York Times bestsellerszerző. Romantikus,

illetve fiatal felnőtteknek és nőknek szóló regényeket alkot. Nem
szereti, ha egy műfaj keretei közé szorítják. „Ha beskatulyázol,
kirágom belőle magamat” – mondja. Texasban él férjével és három
fiukkal. A közösségi médiában szinte mindenhol @colleenhoover név
alatt érhető el, e-mail címe colleenhooverbooks@gmail.com.
 Table of Contents
Az első november9.
Fallon
Ben
Fallon
Ben
Fallon
A második november9.
Ben
Fallon
Ben
Fallon
A harmadik november9.
Fallon
Ben
Fallon
Ben
Fallon
Ben
A negyedik november9.
Fallon
Ben
Az ötödik november9.
Fallon
Ben
Fallon
Fallon
Fallon
A hatodik november9.
Fallon
Fallon
Fallon
Fallon
Fallon
Az utolsó november9.
Ben
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről