Дмитрий Глуховский: Пост

Copyright © A Storytel Original in cooperation with Dmitry Glukhovsky

Agreement by www.nibbe-literary-agency.com

STORYTEL. www.storytel.com
Dmitry Glukhovsky on Instagram: @glukhovsky
Dmitry Glukhovsky on Twitter: @glukhovsky
Dmitry Glukhovsky on Facebook: @glukhovskybooks

Fordította M. Nagy Miklós

Borítókép © Alex Wyner

Illusztrációk © Anastasia Ivanova, Eli Yatskerich
Borítóterv Tillai Tamás

Hungarian translation © M. Nagy Miklós, 2019

© Helikon Kiadó, 2019

Felelős kiadó Szász Zsolt

Felelős szerkesztő Turi Márton
Olvasószerkesztő Darida Benedek
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-479-382-3
 1.

– Na és mi van ott, a híd túlsó oldalán?

Jegor már vagy ezredszer kérdezi ezt – és nem unja meg, mert a válasz
mindig más.
A hatalmas híd zöld kásába fúródik bele, sűrű, mérges ködbe,
fokozatosan felolvad benne, és a parttól olyan húsz méterre már semmit
sem látni belőle. Néha a szél nekiveselkedik, próbálja szétkergetni a ködöt –
de nem tudja.
A zöld függöny épp csak kicsit lebben fel – de mögötte is csak ugyanaz
látható: rozsdás sínek és rozsdás pillérek, amiket benőtt valami vörös
akármi, olyan hínárszerű, de nem hínár; ring a szélben, meg akkor is, ha
nincs szél.
A ködöt nem lehet szétkergetni, mert a folyóról emelkedik fel. A köd
ennek a lomha, habos, beteg folyónak a lélegzete.
A partról a folyót sem látni – a híd betonlábai már valahol a sötétben
ereszkednek bele. De hallani jól lehet a ködön át is – a csobogását, a
cuppogását, a korgását. Mintha élne, de ez csak látszat. Nincs ott lent
semmi élő. És ha valami élő mégis belekerül, nem maradhat életben. A
facsónakok elszenesednek, a gumicsónakok felhólyagosodnak és
kipukkadnak. A helybéliek puskalövésnyi távolságnál jobban meg nem
közelítenék a vizet. Meg hát ez is csak egy szó, hogy „víz”. Ugyan miféle
víz?
A folyón nem lehet leúszni – még vasborítású hajóval sem. Azok, akik
megpróbálták, soha nem tértek vissza. És soha senki nem érkezett rajta
fentről ehhez a hídhoz.
Ezért hát neve sincs most már a folyónak: „a folyó”, és annyi.
Azelőtt Volgának hívták.
Jegor nem tágít:
 – Szóval micsoda?
– Valami van… Valamilyen városok, gondolom. Ugyanolyan üresek,
mint a mi Jaroszlavlunk. Tudod te is, ugyan minek kérdezed?
– Hát, én épp hogy semmit sem tudok. Nálunk te vagy az, aki mindent
tud, Griff Petrovics.
– Na, próbálj meg akár csak fél lábbal fellépni a hídra! Letépem a fejed!
Érted?!
– Jól van, na, értem, Grigorij Petrovics. Ugyan ki vagyok én? Csak egy
gitáros fajankó. Te vagy a parancsnok minálunk! Nekem nem is kell
tudnom, hogy mi van ott. De hogy te nem vagy kíváncsi rá – ez azért
furcsa! Hisz neked kell védelmezned a birodalom keleti határát!
Griff – aki igazából ezredes, de most már inkább csak így, a becenevén
szólítják – mogorva pillantást vet Jegorra. Megvakarja kopaszkás fejét.
Félretolja az ezüstszínű vasúti pohártartóban lévő poharat.
– Nekem elég, amit tudok! – recsegi. – Érted, okostojás? Itt van ez a
kibaszott vasútvonal: Moszkvából jön, megy a világ túlsó felére. De ami
engem illet, itt véget is ér – mert arról az oldalról senki sem kopogtatott már
hosszú évek óta. Mindenki foglalkozzon a maga dolgával, világos?
Mindenkinek megvan a maga posztja!
Griff dobolni kezd az ujjaival az asztalon, próbál kitalálni magának
valami elfoglaltságot, aminek az ürügyén kidobhatná Jegort az irodájából.
A politikai felvilágosító foglalkozásnak vége, még mielőtt elkezdődött
volna.
Jegor fegyverszünetet ajánl:
– Add vissza a gitárom, és már itt se vagyok.
– Fityiszt az orrodra! Menj, tanuld a történelmet, aztán lesz még
közelharcórád is, este meg beszélhetünk a gitárodról, világos? Csak a
hülyeségen jár az eszed, tanulni nem akarsz az istennek se, igaz? Menj,
tanuld a birodalom földrajzát! Minek neked az a túlsó oldal, ha az
innensőről se tudsz semmit?
Na és mi van az innenső oldalon?
Üres házak, üres utcák. Elhagyott, üres autók vázai. Valakiknek a
csontvázai – magányosan vagy összeölelkezve. Vad kutyák.
 Élet kevés maradt. Csak a „posztokon”, az állomáserődökben ülnek
emberek, a vasúthoz tapadva, hozzáragadva szinte – harcra készen.
Griff Posztja a legszélső a vasútvonalon. A Posztnak megparancsolták,
hogy védje Moszkóvia keleti határát, és a Poszt, híven esküjéhez, őrzi a
hidat. Vagy lázadóktól, vagy nomádoktól, vagy vadaktól – hogy kitől, azt
már igazából az ezredes sem tudja.
A történelemtankönyvek szerint, amikből Jegornak tanulni kellene,
minden csodásan alakul: felvirágzás, igazságos társadalom, új kor kezdete.
Odáig meg, ahol ez az új kor csúnyán gajra ment, a tankönyvek nem érnek
el. Hinni kell Griffnek, aki az mondja: a nép megveszett, árulók szaggatták
szét az országot, a főváros pedig annyira meggyengült, hogy nem tudta
visszatartani a leszakadni próbáló földeket. Moszkva ekkor a mérgezett,
gyilkos Volga vonalában jelölte ki a határt, Posztot állított az innenső
oldalon, a túlsó oldalt pedig el is felejtette, és csak a saját dolgával
foglalkozott. Dolga pedig akadt bőven.
Oroszországból Moszkóvia lett.
Többet Jegornak nem is kell tudnia. Griff kis disznószemébe nézve azt
mondja:
– Kell is nekem a földrajz meg történelem! A régi világ kipurcant, és
annyi! A gitárt meg úgyis elviszem. Nem te adtad, nem is veheted el tőlem,
világos?!
Jegor lassan a kijárat felé oldalazik, hogy ki tudjon surranni, amíg az
elnehezedett, elgémberedett Griff kikászálódik az asztala mögül. A
főnöknek nagy nehezen eljut az agyáig, hogy mit mondott neki Jegor, és
rázni kezdi az öklét:
– Hé, te, az anyád úristenit! A fal mögé teszlek éjszakára, akkor majd
meglátjuk, olyan nagy legény vagy-e! A balalajkádat meg behajítom a
kályhába!
– Azt próbáld meg!
De kergetni Jegort nincs kedve a főnöknek. Meg aztán minek
fogócskázna vele, amikor az éjszakát úgyis egy fedél alatt töltik. Jegor
maga jön majd a karmai közé, mint a kisbárány. Nem akar a fal mögött
aludni, az egyszer biztos! Így aztán Griff fel sem áll, úgy reccsenti oda:
 – Ha nem akarsz tanulni, ne tanulj! Tizenhét éves mamlasz, és csak a
zöngicsélésen meg a csatangoláson jár az esze, a gondolkodáshoz nem fűlik
a foga! Tudod, mit? Ha a híd túlsó oldalára kívánkozol, hát menjél csak,
hajrá! Elengedlek! De úgyse mész sehova, érted? Mert a mamádat itt nem
hagynád! Lapítasz a szoknyája mögött! Csak velem tudsz szemtelenkedni,
máshoz nem értesz!
– Én az anyám szoknyája mögött lapítok, te meg csicskás vagy! Te ugyan
mihez értesz? Csak ülsz a seggeden és dirigálsz! Ahhoz tán sok ész kell?
Még hogy parancsnok, na ja!
– Ki innen! Kifelé!
Jegor éppen ezt akarta: hogy Griff füstöljön a dühtől.
Zsebre dugja a kezét, és szalad le a lépcsőn a kommuna legfelső
emeletéről.
 2.

Jegor egy emeleten átszáguld, aztán megáll a négyes számú lakás műbőr
ajtaja előtt. Visszafojtja a lélegzetét, úgy hallgatózik.
Jegornak éles a hallása. Hallja a szomszédék beszélgetésének minden
egyes szavát; hallja a kínai szekerek zörgését meg a kutyáik ugatását; hallja,
milyen hangon fütyül a teafőző, és milyen hangon vonyítanak a farkasok.
Az anyja azt mondja, a vér szerinti apjától örökölte a hallását. Hülye egy
örökség, semmi haszna nincsen.
Nem. Nem hallani őt. Csak azt hallani, ahogy az öreganyó imádkozik a
műbőr ajtó mögött, semmi mást. Meg se kellett volna itt állnia. Jegor
leszidja magát a gyengesége miatt, és rohan tovább lefelé. A lépcsőházban
magához veszi a falnak támasztott gördeszkát.
Kint feláll a deszkára, de nem indul el: nézi az ablakokat. Az első
emeleten lévőket. Az ablakok üresek; egy pillanatra úgy tűnik, hogy az
üveg mögött átsiklik ő, mintha jég alatt úszna tova: kibontott, szőke haj,
vékony, lebarnult váll – még mintha az áttetsző, szürke szemét is látná…
Lehet, hogy ott van, és mégse hallotta? Jegor felemeli a kezét,
bizonytalanul integet az üvegnek – a jégnek.
És ekkor a hátával megérzi, hogy figyelik.
Misell ott áll a garázsoknál, és gúnyosan, már eleve fáradt tekintettel nézi
őt, elkezdeni sem akarja ezt a beszélgetést: szia, mi a helyzet, minden oké –
mert Jegornál is jobban tudja, mi rejtőzik a béna szavak mögött. Misell
huszonnégy éves, Jegor kisfiú neki, és nem is elég menő srác, hiába, hogy a
Poszt parancsnokának a nevelt fia. Jegor tizenhét éves, és természetesen
már mindent kipróbált, de csak úgy, a rend kedvéért, hogy a lelkiismeretét
megnyugtassa, egy kínai kurvával a Sanghajban. Misell viszont egy csillag,
egy hercegnő, egy földöntúli lény.
 A lány kezében iPhone: az elmaradhatatlan, öreg iPhone-ja, amelytől egy
pillanatra sem válik meg. Telefonálni persze sehová sem lehet vele, mert az
átjátszóállomások réges-rég ledőltek, még a háború elején. De Misellnek
nem is azért kell a telefon, hogy a jelenben hívjon vele valakit. A múlttal
tartja így a kapcsolatot.
Jegor megszívja az orrát.
– Szia. Mi a helyzet?
Misell nézi a fiút – és Jegor most valami mást is lát a szemében, nem
csak az ügyetlen udvarlás miatti örökös bosszankodást. Feketeséget lát – a
kiégett szem feketeségét. Misell beszívja a levegőt, hogy elfújja Jegort az
útjából, de ehelyett erőtlenül és látszólag közömbösen azt mondja:
– Kipurcant a telóm.
– Hogyhogy kipurcant?
– Nem tudom. Valamikor ki kellett purcannia.
Mintha közömbösen beszélne – de remeg a hangja, és elfordul Jegortól, a
kapun túli sötétséget nézi.
Jegor nagyon igyekszik minél magabiztosabbnak mutatkozni.
– Valahogy biztosan meg lehet javítani.
Misell most figyelmesen nézi a fiút, le nem veszi róla a tekintetét. Jegor
ettől szédülni kezd. Érzi a lány illatát.
– Hogyan? Már elvittem Kolja Kolcovhoz. Azt mondja, ennek kampec.
Ha lenne egy új, meg lehetne próbálni áttölteni abba a memóriáját, de így…
– Hát akkor – mondja Jegor bután mosolyogva –, isten hozott a Poszton.
Érezd magad otthon. Arra van az őrség, amott a kórház, erre meg az iskola.
Vécé az utcán – a csatornák bedugultak…
Misell keresztbe teszi a kezét a mellén. A kék farmerdzseki páncélként
feszül rá. Gyűlölködő pillantást vet a fiúra.
– Azt hiszed, vicces vagy, debil?
A lány elfordul, összegörnyed és elindul. Jegor izzad, a mosolya görcsös
fintorba csap át: nem találja a szavakat, amikkel megállíthatná Misellt.
Most örökre elveszíti, egészen biztosan. Ő sem beszélgetne magával soha
többé ilyen szavak után, nem hogy Misell… Igen, egy debil! Pontosan!
Gyorsan ki kell találni valamit. Bármit! De azonnal!
Gombócba gyűri a szavakat, úgy repül ki a száján valami ostobaság:
– Kitaláltam egy dalt… Akarod, hogy eljátsszam neked?
Hála istennek, Misell ezt már nem hallja.
 3.

Misell nagyon óvatosan nyomja le a kilincset: a kilincs nyikorog, az ajtó

nyikorog, a vastagon lakkozott fenyőfa parketta nyikorog, ebben az
elátkozott lakásban minden nyikorog. A nagypapa csak nevet rajta, úgy
megy itt az ember, mondja, mint az aknamezőn – ha rossz helyre léptél,
véged. Meghallja a nagyi, és lesz haddelhadd. A nagypapa tényleg ismeri az
aknamezőket, utászként szolgált a háborúban.
A lakás mélyéről bús, recsegős hang lüktet:

Vörös homályt a mennysötét

Tűzcsóvákkal rajzolt ma föl
Jöttem hallgatni szent miséd
Te messzi-messzi föld

Nehéz súly, mit kell cipelnem

Ám súgja szememnek kékje
Ó, úrnőm, anyácska-földem
Rokonok vagyunk mi végre

A nagyi Jeszenyint szaval megint: erőlködve, olcsó pátosszal. Engedetlen

ajkával csak mondja, mondja, úgy gondolja, így soha nem veszíti el az
emlékezetét.

Síkságon át s tova térve

Látjuk már, mi való s mi ál
És a kék könyvnek a fénye
Sóvár ajkunkra száll
Misell orrát már a küszöbön megcsapja az öregség savanyú bűze. A levegő
sűrű, mint a víz. A napfénynyalábban aranypor gomolyog – mint plankton a
búvár reflektorfényében. A gajdolás elhallgat.
Misell tesz egy lépést, aztán még egyet – és a szobából persze megint azt
hallja:
– Nyikita! Nyikita!
Misell bosszankodva ereszti ki magából a levegőt, amit azért gyűjtött a
tüdejébe, hogy lebegni tudjon a recsegő parketta fölött.
– Nyikita! Te vagy az? Ki az?
Misell végre kelletlenül válaszol:
– Én vagyok az, nagyi!
– És a nagypapa hol van?
– Ő ügyeletben van, nagyi.
Most gyorsan be kell menni hozzá, különben megijedhet, tán még el is
sírja magát. Míg le nem bénult az agyvérzéstől, kemény asszony volt,
olyan, mint a kő, az unokája előtt nem sírt még akkor sem, amikor a lánya
eltűnt Moszkvában, amellyel már nem lehetett kapcsolatot teremteni. Most
meg szíre-szóra elsírja magát – tehetetlenül, megbántottan.
A nagyinak mindene béna, csak a jobb keze nem. Kicsit megemeli a fejét
Misell felé, aggódva hunyorog – s mikor felismeri az unokáját, rámosolyog,
és visszaejti fejét a párnára. Majd gyerekes makacssággal kéri:
– Megkeresed nekem a nagypapát?
– Az ügyelet után majd jön ő is, nagyi! Minek kell ő neked? Hogy
kicserélje a kacsát? Megmosdasson? Majd én megcsinálom.
Misell próbál a lehető legnyugodtabban beszélni, de mégis: mintha dühös
lenne a hangja. Arra gondol: vajon érzi-e a nagyi ezt a dühöt? Szégyellné
magát miatta, ha érezné.
– Nem, drágám, nem kell. Köszönöm.
– De miért?
– Csak. Megvárom őt. Majd ő.
A nagyi próbál hálásan az unokájára mosolyogni, de a szája bal fele
béna, és a mosoly így ferdének, gúnyosnak tűnik.
 Az egész szoba régi kacattal van tele. A tálalószekrényen valami bánatos,
letört fülű kutyuskák, lekopott szemű, matrózinges porcelánfiúk, a
komódon ismeretlen limlommal teli ládák, és minden csupa por.
Misellnek könnyezik a szeme a savanyú szagtól. De nehéz bejönni ide az
utcáról!
Ki is megy gyorsan, de nyitva hagyja a nagyi ajtaját, és hallja, ahogy az
megint szavalni kezd.

Fehér nyírfám
Hóba öltözött
Ablakomba
Ezüst fény költözött

Misell természetesen tudja, mire kell a nagyinak Nyikita. Kívülről tudja,

miket akar mondani neki. Sajnálja a nagyit, de a nagypapát még jobban
sajnálja, ezért nem is megy, hogy megkeresse, és nem mondja el neki, hogy
a nagyi hívta.
Bemegy a kis konyhába, jól becsukja az ajtót, leül a hokedlire, előhúzza
zsebéből a fülhallgatóját, hogy zenével fojtsa el a nagyi mormolását,
előveszi a telefonját – és csak akkor jut eszébe, hogy a teló kipurcant.
Tehetetlenül, csak úgy megszokásból bámulja a fekete képernyőt, de csak
önmagát látja benne. Pedig azelőtt benne volt az egész világ – az egész
háború előtti, moszkvai világa. A szülei – elevenen, az ötszobás lakás a
központban és a dácsa nem messze Moszkvától, a ragyogó tisztára mosott
sugárutak és a macskaköves utcák, az iskolai barátai a menő cuccaikban, az
éttermek a mézes-mázos pincérekkel és a fantasztikus ételekkel.
És egy videó nevető emberekkel. Meg egy másik, amin az apja mondja
neki az okosságait.
És sok-sok zene – az egész egykori, moszkvai életének soundtrackje. A
Poszton töltött évek alatt Misell ki sem vette füléből a fülhallgatót: egyre
csak az egykori életét hallgatta, és próbálta az akkori, csodás zenéjével
felvidítani ezt az új, hitvány világot körülötte. Nemigen illettek össze, de
bármikor becsukhatta a szemét.
Most aztán ki kellett nyitnia.
 4.

Griff kimegy az udvarra, és megszemléli az erődjét.

Az erőd túl nagy a Posztnak – de jobb helyet ki sem lehetett volna találni
neki. A Széthullás előtt a jaroszlavli abroncsgyár volt itt; a hatalmas
területet betonkerítés vette körbe, szögesdróttal a tetején; a bejáratoknál
még az előző tulajdonosok ellenőrző pontokat állítottak fel, a hatalmas,
kormos kéményekből pedig olyan megfigyelőtornyok válhattak volna,
amikről beláthatnák a túlsó partot egészen a látóhatárig bármilyen ködben –
csak hát azokat aztán jól szétbombázták repülőgépekről.
Most az őrség naponta egyszer bejárja az egész területet, németjuhászok
szaglásszák végig a kerítést, ellenőrzik, nem fúrta-e át magát valaki a
kerítés alatt, nem másztak-e át rajta, elmennek egészen az abroncsgyár sötét
téglaépületeiig, sötétedéskor pedig visszatérnek a kommunába.
A kommuna a gyárterület legszélén van: két alacsony panelház, garázsok,
udvar. Az egyik azelőtt irodaépület volt, a másik apró kis lakásokkal volt
teletömve, amelyekben kölcsöntől fizetésig élő átlagemberek laktak, főleg
abroncsgyári munkások, akik a gumikkal való vesződés hosszú évei után
kaptak itt szép panorámás, azaz vasútra néző lakást, de mások is, akik csak
úgy megvették maguknak piaci áron.
Amikor a normális élet kinyiffant a kölcsönökkel és fizetésekkel együtt,
és Oroszországban erősen megritkult a lakosság, az ismert és lakott világ
határát közelebb vitték a fővároshoz: pontosan a nagy folyóhoz. Az életben
maradottak pedig összeverődtek. Nem voltak sokan, úgyhogy különösebben
már nem volt min osztozkodniuk: magányosan ücsörögni kinek-kinek a
saját lakásában – ablakok, sőt néha falak nélkül – szomorú is volt, meg
veszélyes is. Az ember mégiscsak melegíti az embert.
Így hát, mint akik télen az erdőben maradtak tábortűz nélkül,
összegyűltek a Poszton, a volt abroncsgyárban, elrejtőztek a betonkerítése
mögött, belakták a munkásszállóját meg az irodaházát, a garázsokban ilyen-
olyan műhelyeket rendeztek be, őrtornyokat állítottak fel, hűségesküt tettek
Moszkóviának, és valahogy eltengődtek ezután is – a világ peremén.
A Föld bizonyára továbbra is gömbölyű volt, de ebben már egyáltalán
nem mindenki hitt, tudományos vitákat folytatni pedig végképp nem volt
kinek. A geopolitikai térkép kisebb lett, és megsokasodtak rajta a sötét
foltok; tulajdonképpen magát Jaroszlavlot is le lehetett volna húzni erről a
térképről.
A lakásokból irodák lettek, az egyikben klubot rendeztek be, egy
másikban étkezőt, egy harmadikban orvosi rendelőt, egy negyedikben
iskolát és óvodát – mert makacsul születtek a gyerekek továbbra is: ment
tovább az élet a maga útján, és azok, akik elvesztették a háborúban az első
családjukat, vigaszért és feledésért egymáshoz bújtak. A szerelemnél
jobban csak a ragasztó bódítja el az embert – de a ragasztót előbb be kell
szerezni, a szerelem pedig mindig ott van veled.
Griffet az első felesége elhagyta, úgy tudni, Koroljovba költözött, még a
Széthullás előtt. Griff akkor a Lenin-kerület rendőrkapitányságát vezette,
mólésan járt haza, folyton szekálta, sőt verte a feleségét, mire a nő egyszer
fogta magát, és egyszerűen csak eltűnt, de azért hagyott neki egy levelet
magyarázatképpen. Gyerekeik nem voltak, Griff megesküdött, hogy nem
fog elválni, de keresni nem kezdte az asszonyt – jóllehet felhasználhatta
volna a szolgálati beosztását. És épp akkor a boldog, új kornak egyszer csak
befellegzett, és a régi Oroszország hivatalos iratai mind érvényüket
vesztették.
Griff akkor vetett szemet Tamarára. De az asszony nem egyedül volt,
csak Jegorral együtt lehetett megszerezni. Ahogy Griff nem próbálta keresni
az első feleségét, úgy Tamara sem várta vissza Jegor apját. Valamiért
szilárdan meg volt győződve róla, hogy már nincs az élők sorában, s így
nincs is semmiféle kötelezettsége az irányában. Tamara sok mindent tudott,
egyszerűen csak tudott – és kész.
„Szemet vetett rá” – maga Griff fejezte ki magát így Tamarának. Azok
viszont, akik látták, hogyan történt ez az egész, másként fogalmaztak:
„Elvesztette a fejét.” Tamara természetesen nagyon szép volt, már a
korához képest. De abban, hogy Griff képes komolyan belészeretni – egy
cigány asszonyba! –, és még inkább, hogy hajlandó lesz úgy nevelni a
cigány fiát, mintha a sajátja volna, Tamara sehogy sem akart hinni.
Fél éven át kepesztett utána Griff, megalázkodott, unalmasan udvarolt
neki, ahogy egy zsarutól telik, esküdözött, hogy jó apja lesz Jegornak –
miközben nem volt épp hitvány férjjelölt egy negyvenéves, elvált asszony
számára: már akkor annak a kapitányságnak a parancsnoka volt, amiből
aztán a Poszt lett.
Egy hónappal azután, hogy Tamara végre kötélnek állt, Griff kezdett
kevesebbet inni, és az új feleségére nem emelt kezet.
De Jegornak sehogy sem lett az apja, és Jegor sem akart a fia lenni.
Tamarától eltérően Jegor nem volt biztos benne, hogy az apja meghalt. És
hasonlított is rá – az arccsontja ugyanolyan volt, meg a kicsit ferde, szürke
szeme is. Az anyjától se a kreol bőrét nem örökölte, se a fekete haját.
Na és az, hogy Jegor a tagbaszakadt, zömök, nagy fejű, egybenyakú Griff
fia lehetne, senkinek eszébe nem jutott volna. De a főnök iránti tiszteletből
Jegort a Poszton senki nem nevezte „Cigánynak”, még a háta mögött sem.
„Griff mostohafiának” nevezték.
 5.

Jegor nézi a panelházak vörösen derengő sziluettjeit a távolban, a sínek

fölött. Ott penészedik Jaroszlavl városa. Megnézhetné, nem? Hátha
szerencséje lesz.
Mert milyen szuper lenne, ha csak úgy hipp-hopp találna egy
mobiltelefont. Egy iPhone-t! És elhozná Misellnek, átadná neki, de olyan
képpel, mintha nem lenne ebben semmi különös: tudod, ott hevert nálam
egy régi telefon, gondoltam, odaadom neked, mert a tiéd, ugye, kipurcant,
nem igaz?
Nem, nem így.
Jobb lesz, ha elmeséli minden kalandját, amin keresztülment, hogy
megszerezze ezt a telefont. Hogy milyen nehéz volt meglógni a Posztról,
hogy hazudnia kellett az őrségnek, és hogy miképp talált rá épp arra a
lakásra, ahol a halott lakóknak volt egy vadiúj iPhone-juk, még ki sem
vették a dobozból. Igen, egy vadiúj még szuperebb lenne, egyenesen a
dobozból; azt Misell biztosan értékelné!
A kapuban hazudhatja azt az őröknek, hogy Griff elküldte valami
feladattal a hídőrséghez, de akkor persze felhívhatják a mostohaapját, az
meg bepanaszolja az anyjának, az anyja meg jön a hisztijével, hogy
Jegoruska megint szörnyű veszélyeknek teszi ki magát teljesen
fölöslegesen. Ha rá hallgatna az ember, akkor ülhetne egész nap az udvaron,
és maximum botot farigcsálhatna egy bicskával.
A félig összeomlott gyárépületek alatt van egy óvóhely. A gyár területén
kezdődik, de az alagútjai kivezetnek a kerítésen túlra. És az egyik alagútban
van egy dögnehéz öntöttvas ajtó, olyan zsilipes zárral, mint a
tengeralattjárókon. Jegor titkos járata ez, senki nem tud róla rajta kívül.
Rajta meg Griffen kívül. Mert még abban az időben, amikor Griff
barátkozni akart vele, ő maga mutatta meg neki nagy titokban. De a
barátkozáshoz ez kevés volt.
Jegor elvesz egy rövid csövű hetvennégyest az őrházban, az óvóhelyen
felkapja az eldugott gázálarcát, kijut a falon túlra, s aztán a deszkáján
elindul a sínek mentén a város felé. A sínek épp a Lenin-kerületig vezetnek
el, ami valamikor Griff hűbérbirtoka volt.
Mehet a Szovjetszkaján vagy a Köztársaság úton – mindkettő a város
belsejébe vezet a folyótól.
Jaroszlavl átlagos város: emitt egy Sztálin-ház, amott egy panel, aztán
egy kétemeletes csupaüveg pláza, körhinta, szeméttelep, galambszar lepte
Lenin-emlékmű, vedlett templomocska. Rozsdás autók örök dugóban –
mint halacskák a sprotnikonzervben. Vad bozót meg valami göcsörtös
szörnyetegek; a háború előtt fák voltak, utána meg, ahogy senki nem figyelt
rájuk, eszüket vesztve nőttek mindenfelé, ahogy kedvük tartotta.
A Poszt mostani lakói nem szeretnek bejárni a városba; csak Halottak
Szombatján mennek, temető helyett. Nézik a vaksi ablakokat, emlékeznek,
milyen volt régen az élet, nevetgélnek a gondokon, amik akkor olyan
borzalmasnak tűntek, csendeskén sírdogálnak kicsit azokért, akiket már
nem lehet visszahozni – ennyi az egész program.
Jegor viszont nagyon bírja Jaroszlavlot. Jól szalad itt a deszka.
Fasza az aszfalt, csak itt-ott van kidudorodva, néhol a gyökerek áttörik a
szürke kérget, néhol bombatölcsér is akad – de így még vidámabb is
suhanni.
Az anyja fölöslegesen parázik – a városban nincs semmi, ami annyira
veszélyes lenne, hogy ne tudná elintézni a zsarukalasnyikovval. A háború
után az erdő természetesen kezdett közelebb húzódni a házakhoz, és az
elővárosokat teljesen el is nyelte. És az erdővel együtt annak mindenféle
lakói is bevették magukat a városba. Nagyon tévedett, aki azt hitte, hogy a
háborúban kihalt minden élőlény. De hát ezek csak állatok: az embereket
igyekeznek kerülni, egy kilométerről megérzik a levegőben a fegyverolaj és
a puskapor szagát, és inkább csak egymást zabálják.
Lehet, persze, hogy a folyó másik oldalán mindenféle szörnyetegek
nyüzsögnek – de a hídon, akárcsak az emberek, ők sem tudnak átmenni.
 Jegor az autóbuszparkhoz suhan a sínek alatt, majd elhalad a
gumiharmonikájukkal az aszfalthoz olvadt csuklós autóbuszok mellett, a
leégett bevásárlóközponthoz, amelynek valahogy épen maradt a felirata:
„Játékvilág”.
Tudja, hol volt ott azelőtt a mobiltelefon-szalon: a földszinten, a kajáldás
placc mögött. A mobiltelefon azelőtt a legkeresettebb árucikknek számított:
mobilja mindenkinek volt. Az ördögbe is, akkor hova tűnt az a rengeteg
teló?
Megállás nélkül beszáguld a deszkájával; a mennyezeten lyuk tátong,
homályos fény esik be rajta, és fonnyadt levelek szállingóznak. A fekete
üzletek tök üresek. Természetesen már réges-rég mindent széthordtak a
bevásárlóközpontból – amint elkezdődött a háború, a nép nekiállt kirabolni,
fütyülve a fenyegetésekre, hogy lelövik a fosztogatókat.
Kiégett kávézó, kiégett palacsintázó, kiégett burgerező.
Na, ott is van: a fekete-sárga szalon a megolvadt lánnyal a poszteren; a
fél arca mosolyog, a másik fele elszenesedett.
Jegor a csizmája orrával beletúr az elégett műanyagba, aztán bemegy a
sötét raktárhelyiségbe. Persze, sehol semmi. Valahonnan víz csöpög, a szél
úgy búg a csövekben, mintha duda szólna. Patkányok motoznak. Jegor
önkéntelenül dallamot talál ki a csöpögésre, a szavak már maguktól jönnek:

Szél tutul a csőben:

Dudaszó esőben.
Higany csöpög tán?
A frászt hozza rám.
Csitt-csett, csitt-csett:
Szeret – nem szeret?
Szeret – nem szeret?

Jegor megáll, nem veszi le a szemét a megolvadt lányról, ujjait képzelt

gitárja húrjaira helyezi, próbálgatja a dallamot, az akkordokat: aztán, még
mielőtt kész lenne a dal, abbahagyja.
Feláll a deszkájára, és suhan tovább; nem akar üres kézzel hazamenni.
 6.

A híd innenső oldalán van a határőrs. Földdel megtöltött zsákok nagy

halomban, mögötte tábortűz, a tábortűz körül emberek. Telefonkábel vezet
innen a Posztig: ha egyszer csak megjelenne a hídon valaki, azonnal lehet
telefonálni az őrházba, vagy akár rögtön Griffnek. De a hídon hosszú évek
óta nem járt senki, így hát csak azért járnak ide ügyeletbe a férfiak, hogy
gugyival öblítsék le a napi pletykákat: éjszaka hideg van, és a főnökség sem
tiltja.
A határőrposztot olyan távolságra telepítették, hogy az embereknek ne
kelljen beszívniuk a folyó kipárolgását. A köd sűrű, nehéz, és mintha
kaucsukból lenne: nem sodródik el messzire a folyótól, húzódik vissza belé.
A reflektor fénye belefúródik a méregzöld masszába, de azonnal erejét
veszti, pár lépésnyire sem tud beléhatolni – megtörik, és egyenletesen,
minden irányba szétszóródik. Az embernek az az érzése, hogy ez a köd egy
könnyű, mégis áthatolhatatlan fal. Mintha ez lenne a fala annak a
buboréknak, amiben benne van a Poszt meg egész Moszkóvia. Ezen a falon
túl pedig lehet, hogy mindenféle galaxisok keringenek az űrben, de az is
lehet, hogy nincs semmi. Valószínűbb, hogy nincs semmi, ha egyszer látni
sem lehet semmit.
– Na… Vörös Lenka, világos. Inkább azt mondd meg, ki nem tetszik
neki, az egyszerűbb. Lenkán nyugszik minálunk minden!
A férfiak nevetnek. A vörös Kolja Kolcov elszánt képet vág.
– Én inkább Misellre hajtanék rá!
– Hűha! Misellre! Hallottátok, srácok?
– Mi kell? Misell? Ha-ha!
– Ővele bárki szívesen összeszűrné a levet! Tudod, Kolja, egyszerűbb, ha
elmész Vörös Lenkához, vagy a Sanghajba. Mert ha a te Miselledre vársz,
akkor várhatsz ítéletnapig.
 Szeretnek beszélgetni az emberek az őrségben. Azért is, mert ha
elhallgatnak, rögtön hallani lehet, hogyan beszélget a folyó önmagával –
korog, morog, mintha épp emésztene valakit, néha meg olyan hangokat ad
ki, amiket emberi szavakkal le se lehet írni.
Jamscsikov hirtelen megrázkódik, és megböki Antoncsik vállát, aki épp
kortyol az üvegből. Ijedten néz a híd felé.
– Hé, nem morgolódik ott valaki? Hallod?
Antoncsik elhúzza a szájától az üveget, ő is riadtan néz. Jamscsikov felé
fordul. Olyan ijedt a képe, hogy Jamscsikov elégedetten felnevet: sikerült
megijesztenie a srácot. Sokadszor is.
– Elmész a…! – morogja Antoncsik. – Majdnem megfulladtam miattad.
Tisztára ég most a torkom. – És rácsavarja a kupakot az üvegre, pedig az
előbb még meg akarta kínálni Jamscsikovot. Az meg csak röhög. Tudja,
hogy Anton valami érthetetlen okból fél az őrségben. Mindenki tudja ezt, és
összebeszéltek, hogy minden őrség alatt legalább egyszer megijesztik. A
Poszton nincs sok szórakozás, megteszi ez is.
– De tényleg, tisztára olyan, nem? Most meg, hallgasd csak, most mintha
valaki rekedt hangon beszélne! Na?
 7.

Míg Jegor a sokemeletes panelházhoz ér, Jaroszlavl, mint egy szivacs,

megszívja magát sötétséggel. A lépcsőházban felkapcsolja a reflektort.
A szél száraz leveleket hordott be a lépcsőházba, valamilyen kis
csontvázak hevernek itt-ott, meg száraz szarkupacok, a sarokban, a
szemétledobóhoz egy halom penészes vattakabát van összehordva és ki
tudja, milyen állat fészkének kialakítva – de látni, hogy rég kimúlt már az a
valaha itt tengődő élet. A liftek bénán, sötéten tátonganak.
Jegor emeletről emeletre halad, és megrángatja a kilincseket.
Néha úgy rémlik neki, hogy a lakásokban mozog valami; de alighanem
csak a szél zörgeti az ablakokat vagy a konyhaszekrények ajtajait.
Talál egy nyitott lakást, bemegy.
A konyhaasztal mögött egy széldzsekis múmia ül. Fekete,
összetöpörödött keze az asztalon. A szemét kicsipegették a madarak.
Jegor leül vele szemben.
– Szia. Hogy s mint?
– Hát, semmi különös. Csak a szemem van elcsesződve.
– Ja. Durva. Különben mi újság?
– Ugyan mi lenne, tesó? Ki sem teszem a lábam a házból.
– Hát, éppenséggel semmiről sem maradtál le. Odakint sincs semmi
változás.
– Moszkvával mi a helyzet, megvan még?
– Ugyan mi lenne? Persze, hogy megvan.
– És a hídon túl van valami újság?
– Semmi. Nem írnak, nem telefonálnak. Téged hogy hívnak?
– Szemjon. Szemjon Szemjonovics. És téged?
– Jegor. Jegor Faterovics.
– Hát, köszönöm, hogy meglátogattál, Jegor Faterovics. Ha ötévente
egyszer bejön hozzám valaki, már annak is örülök.
– Nem esik nehezemre, itt lakom a közelben. Ide hallgass, Szemjon, nem
zavar, ha benézek a zsebeidbe? Nagyon kéne nekem egy iPhone. Tudod,
van egy csaj, kipurcant a telója, én meg… egyszóval, szeretném
megajándékozni.
– Na és szép az a csaj?
– Mint a tűz, olyan. De fütyül rám. Hogy kicsi vagyok, meg ilyesmi.
– Hát, basszus, nem nagyon szeretem, ha a zsebeimben turkálnak. De ha
tényleg olyan szép…
– Tényleg. Nem kamu.
– Hát, akkor jó. Megengedem.
– Na és te… Szemjon Szemjonovics… te mitől haltál meg? Nem vagy
fertőző vagy ilyesmi, ugye?
– Nem hinném. Meg aztán ennyi év után már különben sem fertőznék.
Úgyhogy nyúlj csak be nyugodtan a zsebeimbe, aztán majd legfeljebb
megmosod a kezed.
– Jól van. Köszönöm. Vigyázok.
Jegor benyúl Szemjon Szemjonovics egyik zsebébe, aztán a másikba,
miközben igyekszik nem felborítani a halottat. Üresek a zsebei. Jegor
megrázogatja a kezét, aztán körbejár a lakásban, benéz a szekrényekbe, de
Szemjon Szemjonovics lakásában az égvilágon semmi sem maradt.
Benéz még két lakásba.
Minden fel van borogatva bennük. A konyhaszekrények és a kredencek
kibelezve, a tartalmuk a padlóra szórva, és mintha összetiporták volna, más
bútor meg nincs is. Könyvek hevernek mindenfelé, a lapok jó részét
kitépték belőlük, összetört poharak üvegtörmeléke ropog Jegor lába alatt.
A város az ablakon túl vörösből szürkévé változik: a nap nyugovóra tér.
Ideje hazamenni.
Jegor vállára veti a Kalasnyikovot, és suhanni kezd a repedezett
aszfalton.
 8.

– Papa, menjünk haza!

Misell egyszerre elnézően és szigorúan néz Nyikita nagypapára; az öreg
mutatja neki a poharát, mely még félig tele van.
– Még nincs itt az ideje!
– A nagyi hív. Nem tud elaludni.
Nyikita csüggedt képpel néz két öreg barátjára, akiket még a gyárból
ismer; azok megértően felsóhajtanak: hát, ha menni kell, menni kell. Sietve
koccintanak, felhajtják a zavaros gugyit, és Nyikita krákogva feláll. Az
unokájába kapaszkodik, nehezen jár – fejbe vágta a szesz.
– Mit mond?
– Ugyan mit mondana? Hol a nagypapa? Hol a nagypapa? Mint egy
beakadt lemez.
A lépcsőház kapuja előtt még egyszer összenéznek, és Misell hirtelen
megfogja Nyikita kabátujját.
– Én itt nem bírom ki tovább, nagypapa.
– Már megint kezded.
– De tényleg nem bírom. Megfulladok!
– Értem én, persze, fogod magad, és megfulladsz.
– Komolyan beszélek.
– Én is komolyan beszélek, Misell. Gondolj csak bele: ha élnének még a
szüleid, tán nem jöttek volna el érted? Apád rajongott érted. Le sem másztál
a nyakáról, egy percre sem engedte, hogy a saját lábadon szaladgálj… Hány
év telt el azóta, és semmi hír… Valamilyen következtetést azért csak
levonhatsz ebből…
Misell teleszívja a tüdejét. Hányszor ütköztek már bele ugyanebbe a
beszélgetéseik során: hogy makacsul nem hajlandó elhinni, hogy a szülei
már réges-rég nem léteznek. A nagypapájára emeli a tekintetét.
 – Na és aztán? Jól van, mondjuk, hogy meghaltak. És aztán?
– Akkor kinek kellesz te ott?
– Misa bácsikámnak. Szása nénikémnek.
– Akkor telefonálhattak volna ennyi év alatt. De nem telefonáltak.
– Hát jó! Mindegy!
– Menjünk, Misell! Menjünk haza!
Misell megrázza a fejét, de aztán mégiscsak elindul felfelé a lépcsőn az
öreg után. Szomszédokba ütköznek, a tárt ajtókból zúdul a fény,
gyereknevetés és sírás hallatszik, valahol veszekszik egy feleség a férjével,
be sem csukják az ajtót, úgy káromkodnak. A kommunát azért nevezik
kommunának, mert az egész egy nagy, négyemeletes társbérlet. Ugyan
miféle titka lehetne itt az embernek? Miféle magánélete?
Az ajtó természetesen nyikorog, és a nagyi azonnal meghallja.
– Nyikita! Te vagy az, Nyikita?
– Én vagyok, Maruszja, én vagyok,
– Gyere ide! Gyere! Beszélni akarok veled!
Misell leül a konyhában, és az ablakot bámulja. Telefont kell szereznie –
telefon nélkül jobb, ha felköti magát.
– Mi baj, Maruszja?
– Össze akarok esküdni veled, Nyikita! Esküvőt akarok. Pappal.
– Jaj, hát minek már az, Maruszja?
– Össze kell esküdnünk, Nyikita. Hamarosan meghalok, és nem vagyunk
összeesketve. Úgy nem találjuk meg egymást a túlvilágon. És egyedül
magányos leszek ott. Te talán nem?
– Dehogyisnem, Maruszenyka. De lehet, hogy én nem is jutok be oda
tihozzátok, a paradicsomba.
– Pfuj! Megint ittál?
– Bizony ám. És szerintem oda az alkoholistákat nem engedik be. Ott a te
Mihály arkangyalod azt mondja majd nekem: „Nocsak, lehelj rám!” És nem
ereszt be. Vagy ki is van ott a kapuban? Mihály vagy Gábriel?
– Hülye vicc ez, Nyikita! Hülye vagy!
A nagyi szipogni kezd, aztán elsírja magát. Misell feláll, homlokát a
hideg üveghez nyomja; az udvart nézi.
 – Jól van, bocsáss meg, hülye vicc volt, tényleg. De ugyan ki esketne
össze minket, Maruszja? Hisz arra sincs itt pap, hogy tisztességgel
eltemesse a halottakat. Tán Griffet kérjük meg?
– Hülye!
 9.

– Hé, Jamscsik… Világíts oda, hé!

– Hova világítsak?
Jamscsikov röhög, de Antoncsikot ez már nem nyugtatja meg. Le nem
veszi szemét a kuruttyoló fátyolról, amely mögött a ki tudja, milyen hosszú
híd rejtőzik. Mintha valóban mozogna benne valami, és duzzad, egyre
nagyobb. Közeledik!
Antoncsik huszonhat éves, a szeme fiatal, olvasni nem szeret, úgy lő,
mint egy mesterlövész. Jamscsikov viszont, bár az erdőben egy szál késsel
elbánik a vaddisznóval, és semmitől sem fél, vaksi.
– Oda, ni, oda világíts! A hídra!
– A hídra?
Jamscsikov megint felnevet, de Antoncsik kirántja kezéből a reflektort,
és a zöld ködfalra irányítja a sárga sugarat.
– Ott, ni! Te nem látod?!
Remeg a keze, ráng benne a reflektor, és a sugár, amely azonnal egészen
elanyátlanodik, elhalványodik a ködben, minduntalan lesiklik a sötétség
csomójáról, mely kirajzolódik a zöld fátyolban.
De ez a csomó növekszik, és kisvártatva már a többiek is látják, még a
rövidlátó Jamscsikov is, aki az utolsó pillanatig azt hitte, hogy most ővele
járatják a bolondját.
A ragacsos köd beburkolja ezt a csomót, nem lehet látni tőle a
körvonalait. Mozogni furán mozog, egyenetlenül, mintha görcsös
rángásokkal kúszna előre, és még ring is hozzá jobbra-balra. Legalább két
és fél méter magas, de inkább három. Úgy rémlik, egy hosszú, vékony test
az, melyet irdatlan fej koronáz.
Az őrség csak figyeli, hogy közeledik – megbűvölten nézik, mintha
egyszeriben az egész őrszolgálati szabályzat kirepült volna a fejükből.
Képtelenek elszakadni a gondolattól, hogy a híd túlsó oldaláról senki sem
jöhet át hozzájuk. Senki és semmi.
És csak amikor az az alak már teljes magasságában dereng a zöld
fátyolon át, amikor végképp világossá válik, hogy ez valóban megtörténik,
csak akkor üvölti el magát Jamscsikov, mintha most ébredt volna:
– Állj, ki vagy?
De az a lény nem áll meg – makacsul jön tovább egyenesen az őrhely
felé: még egy lépéssel közelebb ér, még eggyel, még eggyel.
Jamscsikov kitapogatja egyeslövésre állított gépkarabélyát, az alacsony,
borús ég felé fordítja a csövét – a felhők szét vannak lapítva a láthatatlan
üvegen közvetlenül a fejük fölött –, és beleereszt néhány golyót. Az üveg
nem törik szét, az ég nem esik le, a lény pedig csak jön tovább feléjük.
Jamscsikov üvölt:
– Állj, vagy lövök!
De Antoncsik kirántja kezéből a fegyvert.
– Majd én! Te inkább világíts oda!
Jamscsikov a közeledő alakra irányítja az ugráló fénynyalábot. Az éles
szemű Antoncsik megcélozza. Még mindig beburkolja a zöld slejm, de egy
ekkora fejet nehéz nem eltalálni.
Antoncsik beszívja a levegőt, aztán kifújja – és a térdén tartva a
gépkarabélyt, beleereszt egy rövid sorozatot a hatalmas fejbe.
A golyók nem állítják meg a közeledő lényt, sőt egy pillanatra sem
tartóztatják fel, mintha Antoncsik el se találta volna… Vagy mintha nem
tudnának kárt tenni benne a golyók. Csak jön tovább – egyenletesen,
makacsul, közönyösen.
– Riadó! Riadó!
Jamscsikov felkapja a telefonkagylót: hívja a Posztot, hogy legalább
figyelmeztesse őket.
És ekkor ez az alak, mely végre teljesen kibukkan a ködből, megszólal.
Elnyújtott, orrhangú, emberi – de nem, mégsem emberi – üvöltést hallatt.
 10.

– Hol van Jegor?

Tamara az ülő Griff fölé hajol – magas, vékony nő, ezüstszálakkal
tarkított fekete haja feszes lófarokba van fogva, ezüstkereszt lóg a
nyakában.
Griff megvonja a vállát.
– Csatangol valahol a te Jegorod. Én honnan tudjam?
– Kiengedted a kerítésen túlra?
– Senkit sehova nem engedtem ki! Szemtelenkedett velem, aztán elhúzta
a csíkot. Mi az, tán nem ismered?
– Nincs az udvaron.
– Na és? Lehet, hogy elment a deszkájával a gyárépületekhez.
Tamara kiegyenesedik.
– Álmot láttam. Hogy veszély leselkedik ránk. Onnan, a túloldalról.
– Miféle oldalról, Tamarocska?
– A hídon túlról. Egy kígyó kúszik át onnan. Egy nagy kígyó…
– A hídon túlról. Egy kígyó. Átkúszik. Értem.
Griff recsegve hátratolja a székét, feláll, a tűzhelyhez megy, felemeli a
fedőt a lábasról. A sarokból Csodatévő Nyikolaj néz rá bánatosan a
bádogkeretéből, az éjjeliszekrényről meg Moszkvai Szent Matrona figyeli,
nem festett ikon, hanem fekete-fehér, még az életében fényképezték le, és
ezért egyáltalán nem is ájtatos képű, hanem olyan, amilyen egy eleven
ember: dühös és éber tekintetű. Teli a ház ezekkel az ikonokkal, rosszabb,
mint egy templomban.
– Egy kígyó… Idekúszik egy kígyó, és pusztulást hoz.
Tamara szeme összeszűkül, belefúródik Griff arcába. Az ezredes
mesterkélten ásít egyet.
 – Már megint kezded, Tamara, már megint kitaláltál valami butaságot!
Ej, ej, Tamara! Legalább te ne gyere nekem ilyen sületlenségekkel! Kígyó!
Legalább szimbolikus ez a kígyó, vagy szó szerint kell érteni? Repeta meg,
azt mondod, nincsen?
– Féltem Jegort. Ő is benne volt az álmomban, és olyan…
– Na, elég legyen! Kész, nem akarok több ilyen… károgást hallani! Nem
is tudom, minek nevezzem. Jegornak semmi baja, csatangol egyet. Aztán
visszajön, világos? Inkább azt mondd meg nekem, miért ilyen kevés ragut
főztél. Vagy csak nekünk, kettőnknek…
– Drága fiam… Édes fiacskám…
Tamarának fennakad a szeme, és zuhanni kezd. Griff elhajítja a tányért,
ellöki a széket, és még épp el tudja kapni a feleségét, hogy ne üsse meg
magát.
– Folyton így felhúzod magad! De hát miért csinálod, miért? Magadat is
kikészíted vele, engem is! Tamara! Hé! Kérlek, az istenért, a büdös életbe…
Ekkor a távolból dörrenés hallatszik, és csilingelni kezdenek az üvegek a
házban.
 11.

Jegor lentről, az aszfaltozott úton száguld az őrposzthoz, otthagyja a

deszkát, és a bozóton átgázol a sínekhez, szürke, elszáradt bogáncsok
tapadnak a ruhájára.
– Tartsatok ki, emberek! Jövök!
Még jó, hogy a közelben volt, amikor elkezdődött a lövöldözés az
őrposzton.
Jó, hogy még nem ért vissza a Posztra. Idejében érkezett! Idejében?
Végre sikerül átvergődnie a bozóton, kezébe fogja a kalast, bőszen néz
körbe – ki lőtt, ki támadott?!
Az őrök közben már leengedték a fegyvereiket.
Dermedten néznek bele a ködbe – most már tényleg mintha el lennének
varázsolva.
Dülöngélve, görnyedten jön feléjük az a valami… egy ember. Jön, és
nem… nem üvölt, hanem énekel.
– Uraaaaam, iiiiirgalmaaaaazz…
Most tisztán kivehetők a szavak; amikor először énekelte ezt, még
semmit sem lehetett érteni belőle – és most már világos, hogy miért nem.
Fekete, rongyos köpeny van az emberen, a mellén széttépve. A rongyok
feldagadnak, mint a vitorlák, eltorzítva az alak körvonalát. Táncol a nehéz
vaskereszt a láncon, elpattan az ember bordáitól, meglendül, aztán
visszacsattan – minden lépésére.
– Uraaaaam, iiiiirgalmaaaaazz…
Az pedig, amit a ködben a lény hatalmas fejének néztek, egy szakadozott,
piszkos templomi zászló, valami ősz hajú szent odamázolt képével – a
szentnek fáradt, szenvedő arca van, a mellét pedig több helyén átlyuggatták
a gépkarabély golyói.
 Míg az utolsó húsz-harminc métert küzdi le az őrposztig, az emberek
összesúgnak.
– Ez meg hogy tudott átjönni a hídon?
– Géppisztollyal sorozzák, ez meg csak jön és jön…
– Uraaaaam, iiiiirgalmaaaaazz!!!
Tessék: most már látni mindent.
Az ember egyik kezében régifajta zöld gázálarc lóg piszkos üvegekkel:
azon át lélegzett, amíg jött át a hídon. És átjött! Amíg a gázálarc ormányán
át énekelt, úgy tűnt, egy vadállat üvölt.
Az arca megvagdosva, a keze megvagdosva, a melle csupa seb. A szeme
fennakadt, egészen fehér, pislogás nélkül néz. A lábán széttaposott, vértől
barna edzőcipő. A szakálla csomókban. Az arcán semmi mást nem lehet
kivenni – az egészet kosz és megszáradt véres genny kérge borítja.
– Hé! Ki vagy? Honnan jössz?
A jövevény semmit sem felel.
Ötlépésnyire a mellvéd előtt tipródó emberektől megdermed.
Elgémberedett kezével leereszti a templomi zászlót, és beledöfi a nyelét a
sínek közt lévő kavicságyba.
Majd egészen erejét vesztve térdre roskad, és az oldalára dől.
A Poszt kapuja felől futnak az emberek, Griff és a többiek, körbeveszik a
vendéget, megmotozzák – fegyver, úgy látszik, nincsen nála; utána kezét,
lábát megfogva felemelik, és cipelik befelé. Griff parancsára a kórházban
helyezik el.
A zűrzavart kihasználva Jegor olyan közel megy a hídhoz, amennyire
csak bír – amíg el nem kezdi marni a szemét a köd, és a torka össze nem
rándul a savanyú kipárolgásától. Bámulja a csobogó, zöld masszát,
hallgatózik…
Néha úgy tűnik, hogy ott nem messze valami ember dörmög… Máskor
meg úgy, hogy rekedten, fulladozva beszél. De a különös vendégen kívül
még soha senki nem tudott átvergődni ezen a masszán.
– Hé, te! Jegor! Futás haza, de gyorsan!
Akkora pofont kap, hogy ég az arca, bedugul a füle.
Griff elkapja a nyakát a karmaival, kirángatja a köd torkából.
 Jegor vadul szitkozódik, de most nem kezd el vitatkozni Griffel. Sebaj,
majd később elszámolnak.
Maga Griff, miután elküldött mindenkit, még vár, még elidőzik a híd
szélén. Dühösen köp egyet felé, és csak utána indul haza.
 1.

Faina, a Poszt főorvosa és egyben egyetlen orvosa felveszi a kagylót.

– Igenis, Grigorij Petrovics…. Nem, még nem ébredt fel. Mérgezése van.
Nem csoda. a gázálarca egészen régi, jól megszívta magát a folyó
mérgeivel… Motyog valamit, de semmit sem érteni belőle… Igenis,
folytatom… Igenis, egyfolytában rajta tartom a szemem… Köszönöm,
értem.
A kórházban minden ágy üres, kivéve azt, amin az ösztövér, elcsigázott
ember fekszik, összehúzva magát a flaneltakaró alatt. A keze
összeszabdalva, a lába csupa kék folt, a karján is vágások, a háta feldagadt a
friss sebektől, amelyek épp csak kezdenek behegedni. Úgy tűnik, az egész
ember egyetlen nagy, vérző seb vagy fekély. De először, amikor behozták
ide, ezt nem lehetett látni – olyan vastag koszkéreg fedte az arcát és a testét.
A kéreg most már nincs rajta, és lehet találgatni, hány éves: nem sokkal
múlhatott harminc. Pontosabban nehéz lenne megmondani, mert az arca
cserzett és csupa ránc. Ugyanakkor egyetlen ősz szál sincsen vékony szálú
szakállában, amelyet mintha még sosem borotvált volna le. Szőke a
szakálla, és szőke a haja is, de hogy milyen színű a szeme, azt a doktornő
nem tudja, mert a vendég még egyszer sem nyitotta ki.
Rángatózik a szembogara a vékony, vörös erecskékkel teli szemhéj alatt,
ő maga forgolódik az ágyon és nyögdécsel, valakivel vitatkozik, ijedten fel-
felkiált, aztán hirtelen zagyválni kezd valami éktelen badarságokat.
Ilyenkor a doktornő a főnökségtől kapott utasítás szerint fölé hajol, és
kedvesen megkérdezi:
– Hogy hívnak?
Az ember sehogyan sem reagál a kérdésre. Kis idő múlva mintha
mégiscsak eljutna az agyáig, és motyogni kezd valamit. De nem fejezi be,
amit mondani akar, elhallgat. Faina feszülten figyel, aztán felsóhajt, és
folytatja:
– Honnan jössz?
A doktornő kérdése nem tudja áttörni a férfi álmának hártyáját, nem tudja
kihúzni a kábulatból. A jövevény megdermed, aztán hirtelen valahogy
egészen összehúzza magát, fejét a kezébe temeti, mindenestül be akar bújni
a takaró alá. Néha elkezdi rázni a hideg.
Faina sajnálja a férfit, már hozzászokott ez alatt a néhány nap alatt.
Magában Aljosának nevezte el. Úgy gondolja, Aljosa nem lehet rossz
ember, de sokat szenvedett, és most meg van rémülve, ezért szánalmat érez
iránta. Faina látja, hogy ő is csak még jobban fölzaklatja Aljosát, de nem
teheti meg, hogy magára hagyja – Griff megparancsolta neki, hogy
maradjon mindig mellette, amíg a jövevény magához nem tér, vagy ki nem
leheli a lelkét álmában.
– Mit látsz magad körül?
Valamit lát a férfi, de nem akarja elmondani neki. Csak hánykolódik az
ágyban, sehogy sem nyugszik. Faina ekkor megsimogatja magas, forró
homlokát, elsimítja összetapadt haját, és nyugtatgatja:
– Jól van, jól van….
És a férfi mintha meg is nyugodna ettől, elcsendesedik.
A doktornő megy, hogy feltegye a teavizet, aztán előveszi a szekrényből
a tavalyi Újévre ajándékba kapott, alig penészes sudokufüzetet, és leül,
hogy azzal foglalja el magát.
A harmadik rejtvény közepén zavarja meg valami zaj a kórteremből.
Felugrik, és csoszogva-futva visszamegy az ágyhoz, amelyen az egyetlen
betege fekszik.
Az összes ágynemű csomóba gyűrődött a férfi körül, rázza a hideg,
kezében a keresztjét szorongatja – de olyan erősen, hogy elfehéredtek az
ujjai.
És a szeme nyitva van.
 2.

Griff nem szívjóságból telefonált a kórházba. Ő maga éppenséggel fütyülne

erre a pópára. De azóta, hogy értesítette Moszkvát a nagy eseményről –
hogy annyi év óta most először átkelt hozzájuk a hídon egy eleven lélek –,
valósággal megvesztek a vonal túlsó végén.
A fővárossal való közvetlen kapcsolattartáshoz használt kínai, bézs színű
telefon a spirálos vezetékével és a kopott kétfejű sasos, koronás
matricájával csörög reggel, délben, este. A Poszt a legközelebbi állomásig
felel a kábelért. Előfordul, hogy ellopják, vagy átrágja valami állat, de
összességében Moszkvával rendben működik a telefonkapcsolat. Kizárólag
vezetékes vonalon engedélyezett a kommunikáció – a rádió adó-vevő a
háború óta be van tiltva, nehogy az ellenség le tudja hallgatni. De azelőtt
ritkán telefonáltak ide Moszkvából – mindig csak valami különlegesen
fontos ügyben. Azelőtt Moszkva tökéletesen elégedett volt azzal, hogy a
Poszton semmi sem történik.
Griff az óráját nézi: tíz óra nulla-nulla.
A hívásra egy másodpercet sem kell várni.
Felveszi a kagylót, és olyan hangon, ahogy a házőrző kutyák
beszélgetnek egymással, belevakkantja:
– Jaroszlavli poszt! Pirogov! Hallgatom!
– Itt Pokrovszkij. Semmi újság?
– Semmi, Konsztantyin Szergejevics. Még mindig eszméletlen.
– És az embereink még nem érkeztek meg?
– Milyen emberek, Konsztantyin Szergejevics?
– Nem mondták magának? Ej, ez az állandó titkolódzás! Elindult
magukhoz egy egység. Feladattal. Már meg is kellett érkeznie.
– Mármint a mi úgynevezett vendégünkkel kapcsolatban?
– Mindenről tájékoztatni fogjuk a kellő időben.
 – Értettem.
– Nos tehát… fogadja őket! És semmi fölösleges fecsegés!
– Értettem.
– Ennyi, végeztünk.
– Várjon, Konsztantyin Szergejevics! Volna még egy aprócska kérdésem.
Mi itt, ugye, várjuk az ellátmányt. És már, őszintén szólva… Hát, nagyon
fogytán vannak a húskonzervek. Meg kása is alig maradt…
– És nekem ehhez mi közöm? Az illetékes élelmezésügyi részlegnél
érdeklődjön. A Hátország-Ellátási Főfelügyeletnél. Nekem mi közöm
hozzá?
Elégedetlenül morog a telefon; Griff megtörli a homlokát az inge ujjával.
– Ott már próbálkoztunk… De az emberek, akik jönnek hozzánk… Nem
hoznak nekünk semmit?
– Azt tőlük kérdezze meg! Végeztem.
És a telefonban már csak szaggatott búgás hallatszik.
Griff nézi a kagylót, aztán akkorát lendít vele, mintha szét akarna törni az
asztal sarkán, de aztán gondosan visszateszi a fészkébe.
Feláll, kinyitja az ajtót – habszivaccsal van bevonva, hogy se a hangot, se
a meleget ne eressze ki –, kimegy a lépcsőházba, hallgatózik, aztán elindul
lefelé, az étkezőbe.
Elhalad a sorba állított asztalok mellett, nézi a régi magazinok lapjaiból
készített girlandokat – tegnap az egész kommuna megünnepelte Frolovék
kislányának születésnapját –, és ott találja a tűzhelynél Lev Szergejevicset.
Griff köhint egyet.
– Ide hallgass, Ljova! – mondja. – Most szóltak, hogy vendégek érkeznek
hozzánk. Moszkvából. Fogadnunk kell őket, tisztességesen megvendégelni.
Meg egyúttal a mieinket is. Nehogy elcsüggedjenek az emberek.
Lev Szergejevics, a Poszt ösztövér szakácsa a mellén összefont kézzel
néz rá. Komoran figyel a fél szemével – a másikon kötés van, amitől
kalóznak néz ki.
– A hús két napra elég, a kása egy hétre – mondja megfontoltan. – Ma
még tisztességesen eszünk, aztán két hét múlva át kell térnünk az
emberhúsra.
 – Ej, de harapós kedvedben vagy! Jön az ellátmány! Jönnie kell!
– Beszéltél velük?
– Éppen most.
– Csak összeszedted a bátorságot hozzá? Na, és mit mondanak?
– Hát, pingpongoznak velem. Ezzel a részleggel beszéljen, amazt a
részleget keresse! Hamarosan, hamarosan! Holnap küldjük! Meglesz,
meglesz! Végül azért csak küldik, nem tehetik meg, hogy nem!
A szakács megfog egy fonnyadt, fura alakú hagymafejet, beledöf valami
hosszú, hegyes szerkentyűvel. A szerszám éles hangon vinnyog. Lev
Szergejevics a szemetesvödörbe hajítja a hagymafejet, egy másikat vesz el a
kupacból.
– Nem tehetik meg, naná, hogy nem! Csak úgy a semmiért őrizzük tán a
határt nekik? Az ő ellátmányukon vagyunk! Az övéken, és nem a kínaiakén.
Nézd, miket küldenek a rohadékok! A krumpli is mind fertőzött, a
hagymától meg valósággal megbolondul a műszer.
– Amilyen a munka, olyan az ellátmány.
Griff viccelni próbál, de a kalóz nem nevet a viccén.
– Ha meg nem kellünk nekik, akkor eresszenek, hadd menjünk isten
hírével. Fognánk magunkat, és húznánk innen a francba – valahová jó
messzire a hídtól. Nem kellene ezt a szart beszívnunk, és a föld
megteremné, ami kell nekünk. És ugyan mi szükség van rá, hogy itt egyen
minket a fene, ha egyszer Moszkva nagy ívben tojik ránk? No, ha ideérnek
azok a moszkvaiak, ezt kérdezd meg tőlük!
– Csigavér, Lev Szergejevics! Esküt tettél? Én tettem. Úgyhogy
bontogasd csak a marhahúskonzerveket, és az asztalra velük. Te végezd a
saját munkádat, a politika meg hadd legyen az én dolgom, rendben?
– Azért csak kérdezd meg! Mert nem egyedül engem érdekelne a válasz.
– Értettem.
Griff viccesen tiszteleg a szakácsnak, tipródik még egy kicsit az
étkezőblokk küszöbén, aztán mégiscsak hozzáteszi:
– Egy kis söröcske is jó volna.
– Aha, még söröcskét is adjak nekik!
 A kalóz Lev Szergejevics belehajít még egy veszettül csipogó
hagymafejet a szemetesvödörbe, és Griffre emeli lángoló tekintetét.
– Két hónapja nem küldenek semmi zabálnivalót, de azért sörrel kínáljuk
őket. Fikarcnyira sem bízok én azokban a moszkvaiakban. Meg egyáltalán,
Grigorij Petrovics, nem ártana, ha előrelátóbb lennél. A kínaiak most már
csak a szemetet küldik, azt passzolják el nekünk, amit ők maguk félnek
megenni. Gondolj az emberekre! Főleg az öregekre és a gyerekekre! Még
hogy söröcske! Hozzanak magukkal, az anyjuk úristenit!
– Lehet, hogy hoznak is. Meg lehet, hogy húskonzervet is hoznak.
– Na, annak örülnék!
A szakács folytatja a hagymapucolást.
– Mi az, Lev Szergejevics, tán szabotálsz?
– Én csak a magam dolgával foglalkozom, ezredes elvtárs. A te dolgod
az, hogy a nyelvedet forgasd, az enyém meg, hogy etessem az embereket.
– De nagy a szád!
Griff ezt fenyegetően mondja, de már az ajtó mögül. Mert ő maga is
mondhatta volna ugyanazt, mint Lev Szergejevics, szóról szóra, csak nem
engedi a pozíciója. Engedelmesen szalutálni – ezt követeli meg a rang.
És az udvaron várja már az izgalomtól kipirult Faina.
 3.

Misell bőszen dörzsöli a kezét – egyiket a másikkal.

A szürke háztartási szappan lehorzsolja a bőrét. A víz jéghideg. Vérvörös
lesz tőle a keze, és sajog. De a szappan ledörzsöli róla a tyúkszart és, ami a
legfontosabb, a baromfitelep bűzét.
Valamit csinálni kell. A Poszton mindenkinek csinálnia kell valamit. Őt
ezért a baromfitelepre helyezték – semmi különös. Szokásos női munka.
Ajánlották még azt is, hogy menjen óvónőnek, de Misell jobban szereti
távol tartani magát a gyerekektől. Ha ott volna a saját húga vagy öccse,
akkor még hagyján. De idegen taknyosokkal vesződni… Plusz a felelősség.
Jó egy éve Morozovék idősebb fia kiesett az ablakon, a tanítónő nem figyelt
rá. Nem, köszönöm. Akkor inkább a tyúkok. Egy döglött baromfi miatt nem
vonják kérdőre az embert.
Jobb az agyatlan, idióta, büdös tyúkokkal dolgozni.
Misell dörzsöli, gyűlölettel eltelve dörzsöli a kezét a törülközővel. Aztán
az ablakhoz megy – az erdő felől rákúszik a városra a szürkület. Résnyire
kinyitja az ablakot – legalább a konyhát kiszellőzteti. Hallgatja az udvar
hülye moraját – ugyanolyan idegesítő, mint a baromfitelepé. És hirtelen a
falon túl, a gyárépületek közti résben valami csillanást lát.
Egy fénysugár!
A vasútról jön, nyugat felől – onnan, ahol Moszkva felé haladnak tovább
a sínek. Valaki ide tart, a Posztra. Misell a szél felé fordítja a fülét, és
szakadozottan, töredékekben ér el hozzá a dal – kórusban zengő
férfihangok, valami pattogós nóta.
Moszkvából rendszerint mogorva, vegyvédelmi felszerelést viselő férfiak
jönnek hozzájuk. Hozzák a Posztnak járó ellátmányt – a húskonzerveket, a
kását. Mindig ugyanazok a férfiak: az egyik ragyás, a másik pocakos és
szakállas, a harmadik meg valami koszos bandita: ő a testőrük. És persze
mindhárman ismerik Misellt. Ismerik, mert a lány megkérte őket: ha bármit
is hallanak a moszkvai rokonairól, azonnal jelentsék neki.
Igaz, már több hónapja nem jártak itt ezek hárman – az ellátásban
fennakadás keletkezett –, úgyhogy Misellnek már az ő ragyás arcuk is
hiányzott, úgy várta őket, mint levelet egy imádott férfitól.
De ezek nem ők.
A fénypászma egyre közelebb ér, és egyre hangosabb az éneklés.
Mindjárt megérkeznek!
A kutyák az udvarban veszett ugatásba kezdenek.
Rohannak az őrök, futás közben igazgatva fegyverüket.
Kilép a lépcsőházból Griff, kihúzza magát, kidülleszti a hasát.
A kapu nyikorogva kitárul – és a Poszt számára lefektetett síneken
begördül előbb egy, aztán még egy, aztán a harmadik hajtány.
Misell az első emeleti ablakából jobban látja az egész jelenetet: Griff is, a
jövevények is mintha a tenyerén lennének.
Mindannyian férfiak – váll-lapos, zöld egyenruhás fiatalok. A hátukon
fegyver, a fejükön vörös szegélyes ellenzős sapka. Az első hajtányról
elsőként bizonyára a parancsnokuk ugrik le.
Misell résnyire kinyitja az ablakot, hogy mindent halljon.
A parancsnok tiszteleg Griffnek.
Jelent:
– Krigov Alekszandr Jevgenyjevics, az Uralkodó Kozák Hadseregének
atamánja!
Griff tekintélyesen válaszol:
– Pirogov ezredes, Grigorij Petrovics.
Krigov atamán energikusan megszorítja Griff kövér kezét, leveszi a
sapkáját – a halántéka kiborotválva, fölötte kis szalmaboglya a haj, kurta
szakálla is szalmaszőke. Fehér mosoly, a szeme… Milyen színű a szeme?
És ekkor ez az atamán fogja magát, és azonnal, nem is keresve a
tekintetével, hogy honnan nézik olyan figyelmesen, hanem mintha már
mindent tudna, felemeli a szemét – acélszürke! –, és megcélozza vele az
ablak mögött rejtőző Misellt.
Szép ember.
 4.

A katonák leugrálnak a hajtányokról – vannak vagy húszan. A hajtányok

nagyok, motorosak, mindegyiken van kas, a kasban vászon alatt ládák. Griff
nézi ezeket a ládákat – deszkaládák, „Osztankinói Húskombinát” felirattal
–, és örvendezik a lelke.
A ládákat egyelőre még nem pakolják le, de Griff úgy dönt, nem sürgeti
őket. Lepakolják, ha eljön az ideje. Csak nem fog azonnal kuncsorogni –
előbb tisztességesen fogadni kell a vendégeket: hogy megmelegedjenek,
jóllakjanak. Utána már kérni is kellemesebb.
Az atamán nem kerülgeti a forró kását:
– No akkor, ezredes úr, mutassa a vendégét!
Miközben megy át az udvaron, az atamán savanyú képpel néz körbe. A
tartása tökéletes, a léptei ruganyosak, a tekintete szigorú. Az ezredes az ő
szemével nézi az erődjét, és megérti, hogy valóban nincs miért örvendezni.
Az udvaron tyúkok szaladoznak, gyerekek játszanak az őrházban, a padhoz
valaki odatámasztotta a gépkarabélyát – még jó, hogy tár nélkül. Kupleráj
ez, nem helyőrség.
A kórházban az atamán megáll a küszöbön, nézi a doktornőt – kap
köpenyt? De a Poszton ennek se kerítenek nagy feneket. Az atamán újból
rosszallóan csóválja a fejét.
A jövevény már ül az ágyán, a takaróba burkolózva. Hitetlenkedve
nézeget körbe. Faina magyarázni kezd az atamánnak:
– Hogy milyen szerencséjük van! Csak ma tért magához. Előtte akárhogy
próbálkoztunk… De most felébredt, magas láza van. Cikázik a szeme, és
csupa zagyvaságot beszél. Sok mérget beszívott.
– A folyóból?
– Persze, a folyóból. De most már mintha jobban lenne. Legalább
megnyugodott, mert előtte folyton el akart futni.
 Krigov nézi a jövevényt, a feszületet a horpadt mellén. Rámosolyog, és
keresztet vet.
– Ne félj, testvér, barátok vagyunk! Micsoda nagy feszületed van!
Szerzetes vagy talán?
A férfi értetlenül mered rá. Griff széttárja a kezét.
– Úgy néz ki, egy szót sem ért oroszul.
Az atamán nyújtja a kezét a vendégnek, mire az egészen összehúzza
magát, mintha meg akarnák ütni.
– Nyugodj meg, testvér! Senki sem akar bántani – próbálja megnyugtatni
Krigov.
Előhúzza a szentképes kis ezüstmedalionját, mutatja a vendégnek.
– Látod? Mi is pravoszlávok vagyunk! Ugyanabban az Istenben hiszünk!
A vendéget a szentkép elbűvöli, tekintete abbahagyja a cikázást. Az
atamán ugyanolyan nyugodtan, kedvesen folytatja:
– Csak mondd el nekünk, mi történt veled, jó? Valaki megtámadott?
A vendég szakadozott légzése egyenletesebbé válik, bólint az atamánnak.
– Jól van. Akkor hát meséld el nekünk, hogy mi van ott. Mi ijesztett meg
olyan nagyon?
A vendég most megrázza a fejét.
Úgy tűnik, kezd magához térni. Arcán végre értelmes kifejezés jelenik
meg. De válasz helyett a fülére mutat, és széttárja a karját.
– Azt mondja, hogy süket – fordítja le Faina a mozdulatait. – Én
kezdettől fogva éreztem, hogy nem hall semmit.
Griff megvakarja az ágyékát. Kételkedik.
– Aha… szóval süket.
Elkezdik figyelmesebben végigmérni a vendéget. Krigov atamán
megvonja a vállát.
– Ha süket, akkor nem hallotta az őrség felszólítását.
– Csak jött, és énekelte, hogy „Uram, irgalmazz!” – magyarázza Griff. –
Nem hogy kiabáltak, még lőttek is rá. Még jó, hogy nem találták el. Lőnek
rá, ő meg csak jön és jön. Rá se hederít.
Faina is hozzáteszi a mondandóját:
 – Lehet, hogy fel se fogott semmit abból, ami történt, ha súlyos
mérgezést kapott. Lehet, hogy kábult állapotban volt.
Krigov előrehajol az ágyon ülő vendéghez, ő is a fülére mutat, és
megrázza szakállas fejét.
– Süket vagy, testvér? Süket, ugye?
A vendég bólint erre. Igen, igen: süket. Aztán, mintha csak most jutott
volna az eszébe, hogy tud beszélni, egyenletes torokhangon azt mondja:
– Az Úr nem adott hallást.
Krigov felegyenesedik.
– Na tessék.
Bámulja még egy darabig a vendéget, majd a vállára teszi a kezét – az
megrázkódik erre, de nem tolja el a kezet. Krigov lassan, gondosan
formálva a hangokat, azt mondja:
– Na és hogy hívnak, testvér?
A vendég ezt nem érti. Az atamán ekkor ujjával magára mutat:
– Én Krigov vagyok. Alekszandr Krigov.
– Igor?
– Eh, te! Van itt egy toll? Meg papír?
Faina hoz neki egy telefirkált füzetet meg egy ceruzát. Az atamán leírja a
nevét az egyik kockás lapra, de a vendég előbb csak bambán nézi a betűket,
aztán ráncolja a homlokát, mint aki nem mindet ismeri fel, végül feladja, és
széttárja a karját.
– Ráadásul még analfabéta is! – fortyan föl Griff. – A franc essen belé!
Az atamán hunyorogva nézi a jövevényt.
– Úgy látom, olyan egyidős lehet velem. A gyerekkora épp a háború
idejére esett. Nálunk, a moszkvai körzetben is rengeteg ilyen árva van.
Lehet, hogy tényleg analfabéta. Bármi lehetséges.
A jövevény ekkor végre megérti, hogy mit akarnak tőle. A mellére bök,
és azt mondja:
– Isten szolgája, Danyiil.
Faina valósággal felkukorékol:
– Na, tessék! Én meg Aljosának szólítottam…
Az atamán bólogat. Gondolkodik.
 – Ide hallgass, Danyiil testvér. Segíts nekünk. Tudnunk kell, mi van ott, a
hídon túl. Na?
Danyiil ráncolja a homlokát, erőlködik, próbálja megérteni – de nem érti.
Ekkor az atamán megvakarja a homlokát, megint fogja a ceruzát, és rajzolni
kezd: két kanyargós vonal a folyó. Azokon át a híd. A Poszt fala egy
négyzet. Magára mutat, aztán a Posztra. Majd a hídra, utána pedig a túlsó
partra.
– Mi van ott? Ott, ni!
Danyiil testvér hirtelen hunyorogni kezd. Kihúzza magát. Felkészül.
– Mi van a folyón túl?
– Igen, igen!
Bólogat: megértette.
– Vasút van. Sínek. Kelet felé.
– Jó, rendben, vasút. És városok? Élnek ott emberek? Vagy minden
kihalt?
– Nem értem. Micsoda?
Az atamánnak még egyszer meg kell kérdeznie mindezt, minden szót
lassan, türelmesen ejt ki, ajkával formálva a hangokat. Danyiil a végére
mintha értené, mit kívánnak tőle, de válasz helyett ő maga kérdez:
– És te, istenes ember, kit szolgálsz?
– Hogy én?
Az atamán kihúzza magát, mutatja Danyiilnak a váll-lapját, meg a címert
a sapkáján.
– Az uralkodó őfelségét és a moszkvai birodalmat.
– A moszkvait?
Úgy tűnik, ebből az összes szóból a jövevény csak ezt az egyet ismerte
fel az atamán ajkáról.
– Igen.
Eltelik még néhány másodperc – és a dermedt bőrmaszk, amely a
jövevény arcára fagyott, kezd felengedni. Mosolyogni próbál, de nem
nagyon sikerül.
– Hála Istennek. Akkor csak ideértem.
És ő is keresztet vet.
 – Hová? Hozzánk jöttél? Moszkvába?
– Igen. Moszkvába.
– Minek?
Isten szolgája, Danyiil az atamán és Griff arckifejezéséből érti meg a
kérdést.
– A kolostoromat elpusztították. Megölték a testvéreket. Egyedül én
maradtam meg. Elindultam hát Moszkvába, segítségért. Az úton vadállatok
támadtak rám. Azt hittem, sosem jutok el ide.
– Ki támadta meg a kolostort? Ki? Kicsoda?
– Vademberek. Én elbújtam, nem találtak meg. De nem tudtam
megfigyelni, hogy kik azok. Odaát mindenki mindenki ellen fenekedik.
Nem lehet kiigazodni.
Nehézkesen csordogál a beszélgetés: minden kérdést háromszor,
négyszer el kell magyarázni Danyiilnak, és van, amit egyáltalán nem ért
meg. De nagyjából összeáll a kép: Danyiil nem messziről jött, valahonnan
Nyerehta alól, ahol a kolostoruk volt, amit maguk építettek, amíg fel nem
dúlták.
Tudomása szerint távolabb városok is vannak, és emberek is élnek
bennük, ha nem is sokan, de a nagyvárosok, mint Jekatyerinburg, továbbra
is romokban állnak. Az atamán minden lejegyez, amit csak mond Danyiil.
Aztán újabb kérdést tesz fel:
– Na és mit gondolnak odaát az emberek Moszkváról? Mit beszélnek?
Emlékeznek a Széthullásra? Haragudnak még ránk? Már hogy a
polgárháború miatt?
Danyiil atya megvonja vézna vállát.
– Moszkva, ugyan már… Hogy ott nálunk mi volt a nagy háború után:
testvér testvér ellen, fiú az apja ellen! Istentelen lett a világ, a Sátánt imádja.
Senki nem emlékszik már arra, hogyan kezdődött… Csak ölik, ölik
egymást… Szerzetesekre támadni – ki hallott már ilyet?
Griff ráncolja a homlokát.
– Na és azelőtt miért nem jött át hozzánk senki, ha egyszer olyan sokan
élnek odaát?
Danyiil atya széttárja a karját.
 – Mások nevében nem beszélhetek. Én magam azt hallottam, hogy
Moszkva már rég nem létezik, elpusztult a háborúban. Szétbombázták,
vagy… tudom is én. De ezt mondta mindenki, akivel csak beszéltem. És
amikor lerombolták a kolostorunkat, azt mondtam magamban: nincs mit
veszítenem – odamegyek. Megnézem a saját szememmel. És tessék, a Sátán
csapdáin át elvergődtem idáig.
Isten szolgája kíváncsi, hogyan élnek ők ott a Poszton. Szigorúan
megkérdezi:
– Megszállottak nincsenek itt nálatok?
Griff a feleségére gondol, és megrázza a fejét.
– Nem… nincsenek, gondolom.
– Bűnben éltek-e vagy jámborul?
Griff ezt már nem bírja tovább – elmosolyodik.
– Élünk, ahogy tudunk. Igyekszünk különösebben nem vétkezni, de nem
mindig sikerül. Úgy látom, bátyuska, próbálsz azonnal munkát találni
magadnak az új helyeden.
Isten szolgája, Danyiil hunyorog, erőlködik, de egy ilyen hosszú
mondatot sehogyan sem tud megérteni. Griff legyint.
– Jól van. Akkor tán mehetnénk is vacsorázni, eh, Alekszandr
Jevgenyjevics?
Megpaskolja a hasát, és ezt Danyiil is azonnal remekül megérti. Látja az
atamán, mennyire felélénkült ettől a jövevény.
– Mi az, megéheztél, Danyiil atya? Hadd vacsorázzon együtt velünk,
Grigorij Petrovics! Érezze, hogy tényleg megérkezett az övéihez!
Griff kis gondolkodás után beleegyezik.
– Faina! Ha a szentatya lábra tud állni, jöjjön is közénk, az étkezőbe.
 5.

A vacsoránál Jegor Griff balján ül, az atamán pedig velük szemben. Krigov
vidám, nagyokat nevet Griff szakállas viccein, fel-feláll, hogy
pohárköszöntőt mondjon – Őfelségére az Uralkodóra, adjon neki hosszú
életet az Úr, a Hazára, hogy ragyogóan újjászülessen, meg még arra is, hogy
az ellenségre ezer baj szálljon.
Az atyát mindenkinek bemutatták, majd az atamán a jobbjára ültette.
Vele szemben Jegor anyja ül, és majd felfalja a tekintetével. Egyre csak
kérdezni akar tőle valamit, de mintha röstellné magát: hogy Danyiil atya
megértse a szavait, jó párszor hangosan el kellene ismételnie neki mindent,
és az emberek előtt erre sehogy sem szánja el magát.
Danyiil is nézegeti őt, de csak úgy, mint mindenki mást: csodálkozva és
örvendezve. Az általános vidámságot nem hallja, de látni látja: a nevetést, a
pohárköszöntőket, a kozákok helyeslő kórusát és a felragyogó
katonamosolyokat.
Az atamán csapatában mindenki ugyanolyan nyalka, vitéz katona, mint ő
maga.
Valahányszor beszélni kezdene, Krigov megérinti tekintetével a két sorral
odább ülő Misellt, ahelyett, hogy Griff felé fordulna.
Misell pedig néha csak a tányérját bámulja, néha a nagyapját, néha pedig
viszonozza Krigov pillantását. Jegor ezt mind látja, figyeli: őrá sohasem
nézett Misell ilyen tekintettel.
Jegor a legszívesebben bemosna egyet ennek az önelégült ficsúrnak. És
egyszer csak megszólal, anélkül hogy kérdeznék. Megkérdezi az atamántól:
– Na és Moszkvával mi a helyzet? Áll még?
– Még hogy áll! Napról napra szépül! Végre rend van benne, már az utcai
világítást is rendbe hozták a körúton! Sétálhatsz nappal is, éjszaka is – a mi
kozákjaink őrzik a rendet napi huszonnégy órában. Tökéletes biztonságban
élünk. Az egészségügyi ellátást is megszervezték, működik a Pirogov-
kórház. Netán rokon, Grigorij Petrovics, ha-ha? Gyógyítanak mindent:
tébécét is, szifiliszt is – már elnézést a jelen lévő hölgyektől. Egyszóval
helyreállítjuk a várost. A Bulvár-körúton belül már majdnem mindent
beüvegeztek. És most folyik a festés. A templomokat is helyrehozták,
mindegyikben istentiszteletet tartanak, esténként úgy zengenek a harangok,
hogy ujjong belé a lélek. És tisztaság van! Ó, mennyi mindent mesélhetnék
még! Működnek az éttermek, lehet táncolni. Moszkva virágzik! Igazi
főváros!
Misell egyetlen szót sem mulaszt el ebből a monológból. Már nem figyel
másra, csak az atamánt nézi. És az, a rohadék, érzi ezt. És csak lelkendezik
tovább a maga kibaszott Moszkvájáról! Jegor már százszor megbánta, hogy
feltette ezt a kérdést, de Krigovot most le se lehetne lőni.
A szerzetes kicsit hátrább is húzódott, hogy jobban lássa az atamán
száját, figyelmesen, sőt lelkesen hallgatja Krigovot, néha hunyorogva
közben – nyilván nem ért mindent.
Az atamán, pohárral a kezében, feláll.
– Hősi időkben adatott élnünk, testvéreim! Nagy feladatok állnak
előttünk! Én még kisfiú voltam, amikor a mi nagy államunk még egészben
volt. Nem emlékszem mindenre. De emlékszem az emberekkel és autókkal
teli sugárutakra, emlékszem a fehér „Szapszan” vonatokra, amik
Moszkvából suhantak Pétervárra, Kazanyba, Nyizsnyij Novgorodba!
Emlékszem a félelmetes haditechnikánk parádéira a Tverszkaján! Apám a
nyakába ültetett, hogy jobban lássam, pedig már lelógott a lábam a
derekáig… Hát jól megjegyeztem. Mennyi mindent elveszítettünk,
testvéreim! Idegenek árulásai és összeesküvései miatt, a mi saját
nagylelkűségünk miatt, meg egyszerűen csak a vak véletlen folytán. A világ
legnagyobb országa volt a hazánk… Eh! De tudjátok, mit mondok most
nektek? Elmúlt az idő, amikor apáink nyakában ültünk. Nekünk kell
felemelnünk azt, ami az ő kezükből kihullott. Akarjátok-e? Hadd halljam!
– Akarjuk! Akarjuk!
A kozákok felugrálnak, egymást túlharsogva kiabálnak. Griff is
helyeslően bömböl valamit, de közben disznószemében homályos fény
dereng. A szerzetes keresztet vet, és lehunyja a szemét.
Jegor Misellt figyeli. De a lány ezt nem érzékeli.
A fiú villájával turkál a húsban, amivel oly bőségesen megrakták a
tányérokat ezeknek a rohadékoknak a tiszteletére. Nem sok hús maradt már,
most kell falni belőle pukkadásig.
De kifordul szájából a falat.
Fognák már ezt a csodabogarat, és húznának vissza a Moszkvájukba,
amilyen gyorsan csak lehet.
Hirtelen zaj hallatszik – a szerzetes elvesztette az eszméletét, és a padlóra
zuhant a székről.
 6.

Misell várta, hogy az atamán odamegy hozzá a vacsora után, de Griff nem
eresztette maga mellől, csak töltötte, töltötte neki a kínai szilvapálinkát, míg
nem maradt más az étkezőben, csak ők ketten, meg Jegor és Misell. Nem
tehetett mást, hazament.
De a mellében valami feszül, valami tudja: nem ért még véget ez az este.
És egyszer csak kopogtatnak az ajtón.
Misell felpattan a konyhában a hokedliről, és előbb a fürdőszobába
rohan, a tükörhöz. Meggyújtja a gyertyát, nézi magát. Nem jól áll a haja,
úgy néz ki, összecsomósodott… Fésülte, fésülte, és nesze neked…
Hallja a nagypapa csoszogását, nyikorog a parketta – Nyikita kijön a
nagyi szobájából. Misell kikiabál neki:
– Majd én kinyitom! Hallod, nagypapa? Majd én!
– Hát, akkor nyissad… Vársz tán valakit?
Misell nevetni próbál. Megint kopogtatnak. Megérdeklődhette, melyik
lakásban lakik, nem igaz? Egész este le nem vette róla a szemét, végig
bizsergette őt a tekintetével.
Misell kipattan az előszobába, közömbös képet erőltet magára, és kinyitja
az ajtót.
Nyura néni az a másik házból, szörnyen öreg, már majdnem teljesen vak,
de valahogy kitapogatja az utat a barátnőjéhez. Vagy a szag után megy.
Nem szabad kimutatnia a bosszúságát, mondja magában Misell. Nyura
néni elvégre semmi rosszat nem tett.
Beszív, kifúj.
– Ó, Nyura néni! Jó estét!
– Bemehetek, kedveském?
Misell megfogja a könyökét, bevezeti a szobába. Istenes estéjük lesz.
Nyura néni, mióta kezdte elveszteni a látását, egészen beköltözött valami
képzelt világba. Amikor megjön, a nagypapának a nagyi szeme elé kell
tartania a zsoltárt, a nagyi olvassa, Nyura néni hallgatja, és veti a
kereszteket mindkettőjükért.
– Azelőtt is ennyire istenes voltál, Nyura néni?
– Azelőtt, kicsikém, más idők voltak. Sok volt a fény, kevés a sötétség.
Hisz a hit olyan, mint gyertya a sötétben… Hogy megleljük az utat.
– Értem.
Nyura néni köszön, lehajol a párnákhoz, megcsókolja Maruszja sültalma-
orcáját. Elmeséli, hogyan telt a napja. Sehogy. Kérdezi, hogy van Maruszja.
Ugyan hogy lenne? A nagypapa egy biccentéssel elengedi Misellt: menj
csak, menj, sétálj egyet, ugyan mit ücsörögnél itt az öregekkel?
De Misell nem tud elmenni sétálni.
Mert hogyan? Kimegy az udvarra, és aztán? Ott ácsorogjon
egymagában? Mint aki… mint aki csak úgy kiment, hogy levegőzzön
egyet? Vagy várja a Moszkvába menő villamost?
Meg biztos rászállnának a kozák őrök. Vagy, ami még rosszabb, az a
kisgyerek: a Jegor.
Úgyhogy Misell inkább visszaül a hokedlijére – az izzó serpenyőre.
Hallja a szobából a mormolást:
– Boldog lészen az ember, ki nem bűnösök tanácsa szerint jár, és nem áll
a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényiben
gyönyörködik, és éjjel-nappal az ő törvényiről elmélkedik. Olyan lészen ő,
mint folyóvíz mellé ültetett fa, mi gyümölcsit idejében megtermi, és nem
hervad el a lombja. Minden sikerül, amit ő tészen. Nem így járnak a
bűnösök, hanem úgy, miként a polyva, mit szerte szór a szél. Ezért nem
állhatnak meg a bűnösök az ítélet idején, sem vétkesek az igazak
közösségében. Mert ismeri az Úr az igazaknak útját, a bűnösök útja pedig
semmibe vész.
A legelső zsoltárral kezdték, gondolja Misell lemondóan. Mennek aztán
sorba. Egész estés program, amíg el nem alszik Nyura néni.
És ekkor füttyszó hallatszik az udvarról.
Füttyszó!
 Misell, mint akit megcsíptek, úgy néz ki az ablakon: ott áll alatta az
atamánja! Látja a leánykáját az ablakban, hát őneki fütyül. Fütyül!!!
Micsoda szemtelenség!
Húzódjon vissza? Vagy válaszoljon? Vagy…
– Hé! Misell!
Megtudta, hogy hívják. Kérdezősködött utána.
– Gyere le, hé! Dolgom van veled!
– Miféle dolga?
Misell ezt haragosan suttogja, de az atamánnak olyan ragyogó a mosolya,
hogy ő is önkéntelenül elmosolyodik. Aztán bólint, amikor a kezével is
hívja őt a férfi, ki az utcára. És olyan kelletlenformán megy el az ablaktól.
Aztán megint hopsz be a fürdőszobába, és szépítkezés lóhalálában. A
szobában meg Maruszja mama nyögdécsel:
– Bűnben élünk, Nyurocska, bűnben. Nehéz így gyónás nélkül, áldozás
nélkül. Az ember, aki átjött a hídon, milyen jó is volna, ha a papunk lehetne.
Itt maradna minálunk, és megkönnyítené az életünket.
– Jó volna, Maruszja.
– Imádkozzunk, hogy az Úr küldjön nekünk oltalmazót?
– Imádkozzunk!
És nekiállnak most ezért imádkozni; Nyikita nagypapa pedig kimegy az
erkélyre bagózni.
Misell egy ugrással ott terem az ajtónál, de a lépcsőn már sietség nélkül
lépked, mert lent nyitva van a lépcsőház kapuja, az atamán mindent hall.
Kilebeg az utcára – és a férfi most ott áll előtte, a szájában sodort
cigaretta, a szemét összehúzza. Bemutatkozik Misellnek, pedig ő már a
nevét is, az apai nevét is tudja.
– Nem idevalósi vagy, ugye?
Krigov maga teszi fel ezt a kérdést; pedig mennyit törte a fejét Misell,
hogyan fordíthatná arra a beszélgetést, hogy ő maga is moszkvai, akárcsak
az atamán. Hogy ez a helyőrség az ő szemében is ugyanolyan isten háta
mögötti lyuk, amilyennek bizonyára a férfi is látja. De ő – ő maga
észrevette, hogy Misell nem hasonlít a többi itteni lakóra.
Misell érzi, hogy lángol az arca.
 – Ne-e-em.
– Hát hová? Csak nem Moszkvába?
– Moszkvából jöttem.
– Na, gondoltam.
– Hogyhogy? Látszik?
A férfi elmosolyodik, és bólint. Egy fejjel magasabb nála, úgyhogy
Misellnek fel kell vetnie az állát, hogy a szemébe tudjon nézni. Egyforma a
szemünk, gondolja Misell. Nagyon-nagyon világos szürke.
– Akkor meg mit keresel itt?
– Hát… Moszkvában nem maradt senkim. Itt meg… rokonaim vannak.
– Fogd magad, meg őket is, és gyere vissza Moszkvába! Nem élet ez itt
neked… Moszkvában biztosan vidámabb lenne. Milyen szórakozás van itt
esténként? Meztelencsigákat szedni a káposztáról?
– Hát… Én így is terveztem.
– Aha. Na és hol laktak a szüleid?
– A Patriarsije Prudin. A tóra néztek az ablakaink, még fényképeim is
vannak róla… A telefonban.
– A Patriarsijén? Onnan nem messze van a főparancsnokságunk.
– Komolyan?
– Becsületszavamra. A Szadovojén. És hogy hívták a szüleidet? Hisz
most nem lakik ott olyan irdatlan sok ember, mint azelőtt.
Misellnek majd kiugrik a szíve a helyéről.
– Eduard Belkov. Ő az apám. A minisztériumban dolgozott.
– Aha. Eduard… Eduard…
Olyan ez, mint az álomban, amikor zuhan az ember a szakadékba.
Lehetséges volna…
– Nem Viktorovics? Olyan… alacsony, pocakos?
– Nem.
Misell megrázza a fejét.
– Nem Viktorovics. Olegovics. Majdnem két méter magas volt.
– Hát… ilyet nem ismerek.
Az atamán megvonja a vállát; de Misell érzi, mennyire szerette volna,
hogy most csak úgy hirtelen csoda történjék vele, és hogy neki is, akárcsak
magának Misellnek, nagy csalódás, hogy ez a csoda nem történt meg. A
férfi megérinti a vállát – kedvesen.
– No, sebaj! Fel a fejjel, testvér!
Misell a „testvér” szóra elsírja magát, és ezzel egészen elárulja magát. A
férfi nevet. Misell is mosolyogni próbál.
– Ide hallgass! Gyerek még az idő… Sétálunk egyet? Meztelencsigákat
gyűjtünk a káposztáról… Vagy mivel ütik itt el az idejüket a menő fiatalok?
Misell rápisszeg, és összehúzza a szemöldökét. Elindul – el a
kommunától az elhagyott a gyárépületek felé, a ledőlt gyárkémények felé,
oda, ahol az éjszaka kiöntötte a tintáját, s ahová nem hatol el a reflektorok
fénye. Megáll ott, ahol a fény elhal, és visszanéz a férfira: na mi lesz, jössz?
 7.

Tamara a hónaljánál fogva vezeti vissza Danyiil atyát a kórházba. A férfi

nem ellenkezik, de merev, feszült, érezni, hogy kellemetlen neki a testi
érintkezés.
Faina segít Danyiil atyának elhelyezkedni az ágyon, hoz valami gyógyító
italt, és mutatja Tamarának: ideje, hogy magára hagyja a vendéget. De
Tamara nem megy el. Feláll, és súg valamit a doktornő fülébe.
Az csodálkozva néz rá, mint aki rögvest elneveti magát.
– Gyónni?
– Igen. Egyedül.
– Hát… jól van.
Faina kimegy, Tamara pedig kettesben marad Danyiil atyával. Az
értetlenül néz rá.
Tamara térdre ereszkedik előtte.
– Bocsásson meg nekem, atyám. Azt hittem, ellenség jön. Olyan
előérzetem volt. Tévedtem. Szánom, bánom.
A férfi hunyorog, próbálja megérteni, mit akar tőle Tamara. Keresztet
vet. Majd, kétkedve, megkérdezi tőle az egyenletes, halk hangján:
– Érezted?
– Igen.
– Hogy gonosz ember vagyok?
– Nem. Nem magáról. Nem tudom, kiről. Kártyát vetettem… Kértem,
hogy figyelmeztessenek…. Az angyalok.
A férfi még előre is hajol, annyira igyekszik érteni a nőt. Tamara pedig
minden kérdésére bólint is, rázza is a fejét – hogy segítsen neki.
– Szoktál jósolni?
– Tudom, hogy bűn. Igen.
– Cigány vagy?
 – Látszik rajtam? Igen.
– Pravoszláv vagy?
– Igen. Nagyon mélyen hiszek. Csak itt nem volt senkinek…
Meggyóntat?
A férfi megrázza a fejét, és keresztet vet Tamarára – egyszer, kétszer,
háromszor.
– Nagy bűnt követsz el. Olyat, amit nem lehet imával lemosni. Megnyílsz
az Ördögnek. Isten pedig nem hall meg téged, mert ő nincs többé ebben a
világban. A jövő rejtve van az ember előtt, és sátáni csábítás, hogy
belenézzünk. Hallottad? Megtiltom!
Tamara zavartan nézi a férfit. Az pedig keményen odaveti:
– Távozz!
 8.

Amint Misell kiment az étkezőből, Jegor is felállt. Utol próbálta érni a

lányt, végre bocsánatot akart tőle kérni azért az ostobaságért, amit mondott
neki. Meg, gondolta, elmeséli neki, hogyan keresett neki telefont a
városban, hogy körbejárta a leégett bevásárlóközpontot, aztán lakásokba
ment be.
De Misell olyan gyorsan besurrant a lépcsőházba, hogy Jegor tehetetlen
volt. A lány valósággal rácsapta az ajtót az orrára, ahhoz meg Jegornak nem
volt elég bátorsága, hogy bekopogjon hozzájuk.
Leült az udvaron az árnyékba, és elkezdte bámulni Misellék ablakait.

Ma éjjel rólad álmodtam

Mosolyogva néztél álmomban
Úgy beszélgettél velem
Mintha idegen volnék
Mintha felnőtt volnék

Misell megjelent az ablakban; kitárta az ablakszárnyakat, lenézett az

udvarra. Jegor még jobban az árnyékba húzódott, és kézbe vette láthatatlan
gitárját. Mosolyogva nézett rám Misell. Kérdezte álmomban: mi kell? Jött
az ébredés: jött a bú. Nem maradt más, csak a… hú! Hülyeség…
Amikor az atamán füttyentett neki, Jegor reménykedett, hogy Misell
megsértődik, és elküldi a francba. Ehelyett röpült egyenesen a markába,
még csak nem is tipródott előtte. Legalább egy csöppet tipródott volna!
Nem szabad, hogy ezek így kettesben elmenjenek. Nem engedheti meg!
Jegor hallani akart mindent, amit a férfi mond Misellnek, és mindent,
amit Misell mond a férfinak. Lehet, hogy ez szemét dolog, de nem volt más
választása.
 Hát így kezdődött, hogy leskelődni kezdett utánuk. Pedig hát jobb lett
volna, ha semmit sem lát az egészből.
A transzformátorbódé mögé vonultak el, messze mindenkitől.
Misell az atamán mellett ül, egészen közel – összehajoltak, úgy látszik,
suttogva beszélgetnek valamiről. A kezük összefonódott – Jegor ezt
pontosan látja, az udvari reflektor fénye az ő irányából világítja meg őket,
de Jegort ők nem láthatják. Ó, a két turbékoló galamb! Jegor hallgatózik: az
atamán beszél, bársonyos hangon fűzi a kislányt.
– Nem. Fél évvel ezelőtt szakítottunk.
– Mi miatt?
– Nem illettünk össze.
– Na és konkrétabban?
– Tetten értem. A barátommal.
– Hűha!
– Nem is értettem. Én olyan komolyan vettem az egészet. Bemutattam a
szüleimnek meg minden. Ő meg erre…
– Lehet, hogy egyszerűen nem jól választottál.
– Lehet.
– Lehet, hogy egyszerűen egy kurva.
Ezen nevetnek.
– Szerencséd van, hogy élnek a szüleid.
– Az már igaz.
Hallgatnak egy darabig. Olyan sokáig tart a csend, hogy Jegor úgy érzi,
nem bírja tovább.
– Na és mikor indultok vissza?
Misell ezt egészen halkan kérdezi – és egészen más hangon. Már valóban
történt köztük ott valami. Valami olyan, amitől közelebb kerültek
egymáshoz.
A kis hülye!
Jegor szeretne előugrani a sötétségből, szeretne üvölteni, vagy legalább
köhécselni: valahogy megszakítani ezt az egymásba szerelmesedést. Mert
érzi: ez a kibaszott bájgúnár mindjárt az ujjai köré csavarja Misellt,
elkábítja, aztán felülteti a hajtányára, és elviszi a mocsadék Moszkvájába,
örökre elveszi Jegortól – Misell meg boldogan elfelejti a helyőrségi életét,
és soha többé vissza se fog gondolni rá.
– Ahogy Moszkva parancsolja.
Krigov hangjában is van most valami rekedtség. Olyan rekedtség, amitől
Jegornak magától ökölbe szorul a keze.
Az atamán újból megcsókolja Misellt, és még valamit csinál vele, amitől
a lány halkan sóhajtozik és zihál. Jegornak lüktetni kezd az ágyéka, és
elsötétül a világ a szeme előtt. És ahelyett, hogy elüvöltené magát és
előugrana, csak hallgatja, hallgatja, és nézi, nézi… Ég a teste a szégyentől,
de nem tud elégni.
– Alekszaaaandr Jevgenyjics!
A kommunából jön a kiáltás.
– Várj! Úgy hallom, hívnak.
Krigov elhúzódik Miselltől, bámul bele a sötétségbe – és hirtelen
meglátja Jegort. Felugrik, előkapja a pisztolyát. Jegorra szegezi a csövét.
– Lépés előre! Ide hozzám, szaros!
Jegor kénytelen engedelmeskedni – kitámolyog a fénybe.
– Mit keresel te itt? Hadd halljam!
Az atamán Jegorhoz lép, megragadja a grabancát, megrázza. Dühösen,
gyanakodva néz a fiúra, Misell pedig bosszúsan és viszolyogva.
– Ne bántsd, Szása. Ez a mi ezredesünknek a nevelt fia, az anyja meg
cigány. Bolond… meg kisfiú még.
– Aha… Tényleg ő az. Leskelődtél, mi? Hogy kiverd a répát?
Jegor megrázza a fejét, motyog valamit, aztán Krigov csak ellöki – túl
egyenlőtlen lenne az erejük, hogy más módon is megbüntesse.
Megint kiabálnak:
– Alekszandr Jevgeeeeenyjics! A parancsnokhoz!
– Menjünk, Misell!
Krigov átöleli a lány vállát – de már nem barátian, hanem birtoklóan. Ők
ketten elmennek, Jegor ott marad – egyedül. Úgy ég a füle, mintha az
atamán megcibálta volna. Jobb lett volna, ha bemos neki egyet, mint hogy
ilyen megalázóan megszánja.
 Úgy beszélgettél velem
Mintha idegen volnék

Idióta! Idióta!
Jegor ökölbe szorítja a jobb kezét, és a bal kézfejét kezdi ütni vele – a
csontokat, hogy fájjon. Hogy érezze.
 9.

Griff behívja Krigovot az irodájába, hogy idegen fülektől távol folytassák a

beszélgetést. Rágyújtanak. Griff csípős füstöt ereget, és azon keresztül,
hunyorogva kérdezi:
– Hogy velünk együtt vacsorázzon, hát az persze kicsit merész volt,
Alekszandr Jevgenyjevics… Nem kellett volna tán még rángatni. Mert,
ugye, gyengécske még, mint kiderült.
– Hát, tudja… Nekem valahogy úgy tűnt, hogy már rendbejött. Csak a jó
szándékunkat akartam kimutatni vele.
– De mégis… Én azért még hagytam volna a karanténban, alaposabban
kikérdeztem volna… Mielőtt az emberek közé eresztem. Jobb félni, mint
megijedni.
Az atamán felvonja az egyik szemöldökét.
– Mi az, maga még mindig gyanakszik rá? Valami nem stimmel abból,
amit a túlsó partról mesélt?
– Hát, azt meg én honnan tudhatnám?
Az atamán felvonja a másik szemöldökét is.
– Na ide hallgasson… hogy is hívják… Grigorij Petrovics… Magának
van valami fogalma arról, hogy mi folyik ott, a folyón túl?
Griff újból megvonja a vállát.
– Nem tudjuk mi azt, Alekszandr Jevgenyjevics. Nem tudjuk mi azt
pontosan, hogy mi van a nyavalyás hídon túl. Nem járunk mi oda. Szóval…
Lehet, hogy minden úgy van, ahogy ez a szerzetes mondta. De az is lehet,
hogy épp fordítva van minden.
Krigov csodálkozva hallgatja Griffet.
– Furcsa ez az egész, hogy őszinte legyek. Értem én, a határ nyugodt…
De mégis…
Griff felsóhajt.
 – Hát… eddig nem volt rá szükség. Meg aztán hogyan derítsük ki – nem
tudjuk. Hogy mi van ott, az világos. A Volgán-túli vidék. Krasznij Bor.
Aztán meg… Kuznyecsiha. Utána… Szpasz–Vitalij. Vagyis hogy ez mind
régen volt ott, a Széthullás előtt. De most – ugyan ki tudja? Kosztroma
helyén is Kosztroma volt azelőtt. De hogy most mi van ott, te is jól tudod,
Alekszandr Jevgenyjevics.
– Honnan tudnám?
Krigov várja a választ a kérdésére. Griff pedig elkezdi türelmesen
felsorolni neki az egész vasút menti topográfiát.
– Nyaralófalvak vannak ott, a hídon túl. Az ötvenes gyár, meg erdő – az
azelőtt is volt, most meg olyan lehet, hogy át nem vergődik rajta az ember.
Ez minden. A sínek persze futnak tovább – Ljubim, Buj, Galics,
Manturovo, Sarja… Ez a mi egész Kosztromai területük. Kirov, azazhogy
Vjatka. Aztán valahol a távolban Perm és Jekatyerinburg, no és így
tovább… És hogy élnek-e ott emberek, vagy sem… Én azt gondoltam, nem
élnek.
– Miért nem dolgozik a felderítés?
– Nincs ott mit keresnie a felderítésnek. Annyi év alatt egyetlen eleven
lélek nem jött át arról az oldalról.
– De most jött.
– Hát, most jött.
Griff kelletlenül ismeri ezt be. Az atamán kimondja a döntését:
– Nem látom okát, hogy ne higgyek ennek az embernek. A mi emberünk,
pravoszláv. Mesélték, hogy még szent zászló is volt nála, igaz?
– Hát, volt nála.
– Na, árulja el nekem négyszemközt, Grigorij Petrovics: hívő ember
maga?
Griff széttárja a karját.
– Hát, hogy is mondjam… Biztosan az vagyok. Megkereszteltek.
– Megkeresztelték!
Az atamán ferdén elmosolyodik, és csak csóválja a fejét. Aztán
mégiscsak magyarázni kezd Griffnek.
 – Megkeresztelték, de hinni nem hisz – és tudja, miért nem? Azért, mert
csak ül itt a helyőrségében, az isten háta mögött. Egyetlenegyszer bukkant
fel egy határsértő itt maguknál – és arról is kiderült, hogy csak egy vándor
szent ember. Ha velem szolgált volna délen, megtudta volna, mit jelent
Krisztus hitét őrizni a mi sötét időnkben.
Griffnek eszébe jut a szerzetes csupa seb karja, és megjegyzi:
– Annyira biztos benne, hogy szent ember? Csak azért, mert keresztet
visel?
– Meg különben is! Tudja, hány ilyen isten báránya jön Moszkvába
mindenfelől? Hallják, hogy az ország újjáéled, és jönnek… Na és a
zászlóján kinek a képe volt?
– Azonnal… Én is megnéztem, és kértem, írják le nekem… Itt van
valahol…
Nézik a tehetségtelenül vászonra mázolt, átlyuggatott sztarecet. Az
atamán nem ismeri meg, elolvassa, mi van a kép alá írva.
– Küpriánosz vértanú. Ez biztos valami görög.
– Szóval maga sem ismeri?
– Hát… én katona vagyok, Grigorij Petrovics. A katonák szentjeit
ismerem. Ez meg biztosan valami civil.
Az atamán röstelkedve elmosolyodik. Griff megrázza a fejét, jelezve,
hogy nincs neki ezzel semmi problémája.
– Nem úgy értettem… Csak, ugyebár… Szóval, a szenteknek is megvan,
hogy úgy mondjam, a maguk beosztása, nem igaz? Az egyik, mondjuk, a
golyóktól véd, ahogy azt maga is helyesen mondta, a másik a
betegségektől… Ez meg akkor vajon mitől?
– Tudom is én. Danyiil atyától kérdezze meg, ha annyira kíváncsi.
– No igen. Meg is kérdezem. Csak, tudja, Alekszandr Jevgenyjevics, van
egy olyan érzésem, hogy ő egy kicsit olyan… izé… Nem egyszerűen csak
süket, hanem… a kozmoszban lebeg. Nem figyelte a vacsora alatt? Forgatta
a fejét, mosolygott… de a szeme mintha üvegből lenne. Válaszol is…
látszólag arra a kérdésre, amit feltettek neki, de mintha mégse.
– Gondolja, hogy egy szent eszelős? Lehet, hogy ez csak a maguk itteni
gázainak az utóhatása. Bár persze az is lehet, hogy tényleg eszelős.
 Griff az ablakhoz lép, nézi benne a tükörképét – gyorsan leszáll az
alkony, és az üvegen túl már olyan koromsötét van, hogy semmi mást nem
látni. Az üvegben egészen másmilyen Griff – püffedt arcán nem látni se
örömet, se nyugalmat, se azt, hogy egyetértene az atamánnal.
– No, az persze igaz, hogy jócskán beszívott a folyócskánk gázaiból…
Még most is, ugye, látja, hogy milyen állapotban van… De akkor is… Ez
az „Uram, irgalmazz!”, amikor jött, és közben lőttek rá… Egy szó mint
száz, fura egy szerzet énszerintem. És akkor még finoman fogalmaztam.
Krigov atamán szigorúan néz Griffre.
– Tudja, mit mondok én magának, ezredes úr? Délen, ahol az egységeink
állomásoztak, a vadak azt követelték a pravoszlávoktól, hogy tagadják meg
a hitüket. Elrabolnak, vagy fogságba ejtenek – és nem ölnek meg azonnal,
hanem kínoznak. Tagadd meg a hitedet – akkor élhetsz! Ha makacskodsz,
levágjuk a fejed. Tudja, hányszor kaptam meg a harcosaim levágott fejét?
Griff köhécsel.
– Hát… itt minálunk ilyesmi, hála istennek, nem fordul elő…
– Ugyan honnan tudhatja, hogy mi van itt maguknál, és mi nincsen, ha
soha nem megy át a folyón? Na szóval… Az emberek készek a kínhalált is
vállalni a hitükért! Ezekben az időkben! Felfogja ezt maga? Ha az ember
ezeken a hitvány, veszélyes vidékeken hű marad Krisztushoz, nem fél szent
zászlóval a kezében vándorolni, az azért jelent valamit, nem igaz?
– Hát… lehetséges.
– Én tudom, Grigorij Petrovics. Én tudom, mekkora értékük van az efféle
dolgoknak.
– Értem. De hát templomi zászlót bárki foghat a kezébe, meg keresztet is
viselhet… Önmagában ez még semmit sem jelent, ha jól meggondoljuk.
Az atamán a fejét csóválja – most már hevesen, elege lett a parancsnok
megkésett gyanakvásából.
– De hisz a doktornő elmondta, hogy amikor nem volt magánál, álmában
imádkozott. Azt ugyan hogyan lehetne megjátszani?
– Hát… Ez épp lehet, hogy bizonyítja… De lehet, hogy nem. Na és hogy
süket, aminek mondja magát… arról magának mi a véleménye? Csak, tudja,
úgymond, szeretném összevetni a benyomásainkat… Csak hangosan
gondolkodom. Mert hiszen ez a határ itt minálunk… A Volgán… Kitől véd
ez a határ? Hisz amott lázadás volt a Széthullás idején, igaz? Igaz.
Krigov a szipkáját szopogatja. Aztán felszökik a szemöldöke.
– Én úgy látom, valóban süket. A lázadásra pedig nem emlékszik ott már
senki, Grigorij Petrovics, ha egyszer annyi éve egymásra fenekednek,
egymást gyilkolják. Ha harcolni akarnának, harcolnának, és ez a maga
helyőrsége nem lenne ilyen kellemes üdülőhely.
Griff ekkor, hogy minden világos legyen, megkérdezi:
– Na és akkor mi a tervük? Elviszik magukkal Moszkvába, további
kihallgatásokra? Mert, ugye, eddig még nem sokat mesélt… Lehet, hogy
találnak ott Moszkvában valakit, aki ki tudja kérdezni a süketek nyelvén…
Krigov most valahogy furcsán néz rá.
– Ki mondta azt magának, Grigorij Petrovics, hogy vissza akarunk menni
Moszkvába?
 10.

Misell le sem veszi szemét az udvarról: nem szabad elszalasztania a

pillanatot, amikor az atamán kijön a kórházból. Későre jár, az egész kísérete
be van már kvártélyozva, kiürült az udvar.
Cudar idő van odakint. Ólmos felhők jöttek Jaroszlavl felől, az egész eget
beborították. Szél támad – olyan szél, amitől az ember nemcsak didereg,
hanem félni is kezd. De csak nem gyűlik össze az égen a kritikus tömeg, és
ez a viharra való várakozás jobban beveszi magát az ember csontjaiba, mint
bármilyen vihar.
A nagyi elaludt a szobájában, füttyögve horkol, a nagypapa elüldögélt
egy kicsit a konyhában az unokájával, elszívott egy szál sodort cigarettát,
amit a kozákoktól szerzett, felhajtott egy kupica szeszt, aztán ő is ment
aludni. Misell pedig úgy tesz, mintha olvasna.
De egyre csak Krigovon jár az esze. Szásán.
A szemén, a mosolyán, a kezén.
A gyomorszájától felfelé is, lefelé is mintha virág nyílna, vagy mintha
fekete lyuk nyílna meg, amely Misellt mindenestül magába szívhatja és
elnyelheti. Édesen szívja. Ha csak a férfi mosolyára gondol, máris repes a
szíve. Misell feláll, aztán leül, aztán megint feláll. Kinyitja az ablakot, és
beszívja a hideg levegőt – hogy lehűljön, és hogy azonnal hallja a férfi
hangját, amikor kimegy az udvarra.
Attól a naptól fogva, amikor a nagypapa elhitette vele, hogy az apja és az
anyja már nem él, csak erről álmodott: hogy beleszeret valakibe, aki elviszi
innen, ebből az ördöglyukból, ebből a koszfészekből, a világ végéről – a
világ közepébe. Moszkvába. Csak erről álmodott, de a mai napig a
Moszkvából érkező férfiak közül senkibe sem tudott beleszeretni.
És most itt van ő!
 A kutyák vad ugatásba kezdenek, nyikorognak a zsanérok, csapódik a
kórház ajtaja. Griff és Krigov kilép az udvarra, sercen az öngyújtó,
beszélgetnek. Misell az aknamezőn csodával határos módon kijut a
lépcsőházba. A szemöldöke kihúzva, az ajka kirúzsozva, az arca magától
piros.
– Holnap majd részletesebben megbeszéljük, Grigorij Petrovics.
Griff köhécsel. Aztán bólint.
Kezet ráznak, elválnak. Misell elengedi Griffet maga mellett a lépcsőn –
csak nehogy megérezze a kölnijét! –, és még sikerül odasziszegnie
Krigovnak, mielőtt az belépne a saját lépcsőházába.
Szégyellnie kellene magát, de valamiért csöppet sem szégyelli magát.
Nem érdekli, hogyan viselkedne a helyében egy illemtudó lány. Hogyan
viselkedne az anyja. Az anyja nem él, neki pedig élni kell. Itt és most.
Megfogja Krigov kezét. Lábujjhegyre áll, és szájon csókolja a férfit; és a
férfi is azonnal visszacsókolja. Várta őt.
Misell tudja, mi lesz most. Az atamánnak, a drága vendégnek külön
szoba jár. És amikor majd behívja a szobájába, ő nem fog ellenkezni. Tudja,
hogy mi lesz ott, és tudja, mi lesz utána.
Ebbe a virágba, ebbe a fekete lyukba, amely a gyomorszájából nyílik ki,
nemcsak ő maga hull bele, hanem Krigov, a vitéz atamán is; ő pedig csak
azt adja oda neki, amit úgyis oda akar adni. És magához veszi a férfi szívét.
Egy kötéllé fonódnak össze, és ezt a köteléket senki sem szakíthatja szét.
Misell Krigové lesz, ezt pontosan tudja, és attól, hogy tudja, nyugalom és
melegség tölti el.
Amikor a férfi cigarettázik, ő a szakállával játszik.
Nem kell kitalálnia, hogyan mondja ezt el neki. Semmit sem akar
előkészíteni, semmire sem akarja ügyesen rávenni, nem akar elültetni
semmilyen gondolatot a férfi fejében. Becsületesen és egyszerűen akar
viselkedni vele. Odahajol hozzá, és megcsókolja a férfi füstös ajkát. És azt
mondja:
– Szása, vigyél magaddal. Vigyél el innen tehozzád.
 11.

Griff belöki az ajtót, lerúgja a csizmáját, megnézi magát a tükörben.

– Pam-param-pam-pam. Pam-param-pam-pam, a picsába.
Bedugja a lábát a kockás nemezpapucsba, kicsoszog a konyhába.
Ott ül Tamara – virágos köntösben, a rózsafüzérét morzsolja. Előtte egy
csésze tea. A szeme kialvatlan. A keze keresztbe téve. Még Moszkvai Szent
Matrona is vidámabban néz le a fényképéről.
– Mit mondott? – kérdezi Tamara azonnal.
Griff megvakarja a tarkóját.
– Nincs semmi itóka idehaza? Muszáj innom… Hogy az atamán?
– Ki más?
– Az atamán… az atamán, Tamarocska, azt mondja, nem mennek vissza
Moszkvába. Azt mondja, átmennek a hídon.
 1.

Jegor az ágyán hever egy könyvvel. Valami hülye regény arról, hogyan
élnek az emberek az apokalipszis után. Az anyja azt mondja, a Széthullás
előtt sok ilyet írtak, volt az emberekben egy ilyen megérzés, és nagyon
érdekelte őket ez a téma. A levegőben volt, ahogy mondani szokás… Mint
vihar előtt a fülledtség.
De a könyvekben minden máshogy volt, mint az életben.
Az élet ezerszer unalmasabb.
A falakon régi magazinokból kivágott képek: rockzenekarok plakátjai.
Azt mondják, a Széthullás előtt egészen más zenét hallgattak, de az mind a
neten volt, és nem maradtak se felvételek róluk, se poszterek. Az orosz
rockzenéről meg egy csomó minden maradt: lemezek, kazetták, plakátok.
Jegor mindezt Jaroszlavlból szedte össze magának: szuper volt arról
álmodozni, hogy valamikor stadionokban fog fellépni a saját dalaival. Bár
Jaroszlavlban egyetlen stadion maradt, az „Abroncsos”, és azt is teljesen
benőtte a gaz – Jegor már járt ott párszor a gitárjával. Megállt a pálya
közepén, pengette az akkordokat, és elképzelte, ahogy a lelátók üvöltenek
az elragadtatástól.
A gitárja – ez minden, ami Jegornak az igazi apjától maradt. Az anyja azt
mesélte, hogy állandóan úton volt, mindenféle klubokban játszottak a kis
rockzenekarával. Iszákos volt és nőcsábász, és amikor megtudta, hogy
Tamara teherbe esett, nyom nélkül eltűnt, és csak ezt a gitárt hagyta örökül
a fiának. De hát ezt az anyja mesélte így neki. Jegor, ismerve az anyja nehéz
természetét, azt gyanította, hogy minden egészen másként történhetett.
És az, hogy a gitárt az anyja megőrizte és mégiscsak odaadta neki,
szintén arról árulkodott, hogy az élet bonyolultabb volt annál, mint ahogy ő
mesélte.
 Most meg Griff elkobozta a gitárt – azért, mert Jegor ellógott a
történelemóráról.
Jegor hallja, ahogy csapódik az ajtó: megjött Griff. Hallani, ahogy lerúgja
a csizmáját, szinte még azt is, ahogy megnézi magát a tükörben. Ebben a
házban mindent nagyon jól hallani.
És aztán – egy újabb perc múlva – az anyja kiáltása hallatszik a
konyhából.
Jegor először próbálja befogni a fülét – nincs semmi szokatlan abban,
hogy az anyja veszekszik Griffel. De aztán mégiscsak lemászik az ágyról,
és a konyhához lopódzik. Résnyire nyitva az ajtó.
– De hát hogyan beszélhetném le róla, Tamarocska?
– Érdekel is engem, hogy hogyan! Te vagy a Poszt parancsnoka, te
felelsz ezért a határért, te tudod, hogy mi van ott, ők nem tudják – istenem,
találj ki valamit, hisz ravasz vagy, hisz valahogy csak fölkapaszkodtál az
ezredesi rangba még az előző hatalom idején!
Ma, úgy látszik, érdekesebb, mint máskor. Mi is ez a dolog a határral?
Griff rendszerint azért kapja meg a magáét, mert beivott, vagy mert
túlságosan érdeklődő pillantásokat vetett a vörös Lenka irányába. Griff
próbálja játszani a hülyét.
– Miért, mi van ott, Tamarocska? Hála istennek, nincsen ott semmi.
– Elég volt, ne játszd a hülyét! Tudod te azt nagyon jól, hogy miről
beszélek.
– De hát hogyan képzeled? Fogom magam, odamegyek ehhez az
atamánhoz, felrázom az álmából, és azt mondom neki: atamán úr, az
expedíciója le van fújva!?
Miféle expedíció? Hová? Jegornak már az egész teste megfeszül, mint a
macskáé ugrás előtt.
– Ő meg erre: mi az, hogy le van fújva? Hiszen én az Uralkodó
Őfelségétől kaptam parancsot. Én meg: értem én, atamán uram, de van
minálunk egy felsőbb instancia. Ő meg erre: miféle instancia? Én meg: hát
a feleségem, atamán uram. Ő erre gondolkodik, gondolkodik, és azt
mondja: no, ha a feleséged mondja, akkor ott az Uralkodó Őfelsége is
tehetetlen.
 Jegor a falhoz lapul, óvatosan benéz a résen.
Griff nevetgélve beszél, de valahogy idegesen nevetgél, és úgy
kivörösödött a képe, mintha ivott volna. Tamara végighallgatja, nem vág a
szavába: fekete szemében fortyogó düh. Hagyja, hogy befejezze a férje.
– Egyet mondj meg: tényleg nem hiszel nekem, vagy attól félsz, hogy
anyámasszony katonájának gondolnak ezek a vitézek?
Griff megfontoltan válaszol:
– Hát… Nem mondanám, hogy egyáltalán nem hiszek neked.
– Vagyis magadban nem hiszel. Ha bíznál magadban, nem félnél attól,
hogy gyengének tartanak.
– Jól van, jól van, azért visszább az agarakkal!
Griff is feláll – és csak a felesége szeméig ér.
– Félsz, hogy gyengének tartanak, de attól nem félsz, hogy
mindannyiunkat a vesztünkbe sodorsz.
– Ugyan mit lehet tenni?
– Ha mi nem bántjuk, ő sem bánt minket, Grisa. Egyszerű. Így
magyarázd el nekik. Mi a nehéz ebben? Mit nem lehet ezen érteni?
– Tamara! Ezek katonák, az isten szerelmére! Parancsot kaptak! Én is
parancsot teljesítek! Ennyi! Az meg, hogy „ő sem bánt minket”, csak
valami zagyvaság, és nem magyarázat arra, ha nem hajtod végre a
parancsot! A parancs nem teljesítése pedig egyenlő a szabotázzsal. Hiszen
háborús időket élünk! Mit nem lehet ezen érteni, a picsába?!
– Először is az ő életüket mented meg. Ezét a szépfiúét, az atamánét, meg
az összes fiúcskájáét! Ugyan kivel harcoltak ezek ott Moszkvában? Holmi
banditákkal! Ugyan mit tudnak ezek a túlsó partról?
– Na és mi mit tudunk? Te magad ugyan mit tudsz a túlsó partról? Nem a
megérzéseid érdekelnek, hanem az, hogy mit tudsz pontosan. Ej,
Tamarocska, az álmaidat meg a kávézaccból való jóslataidat nem lehet
mellékelni az ügy aktájához, ezt legalább képes vagy felfogni? A
kaporszakállú úristenit neki!
Elkezd föl-alá járkálni a szobában, és csak úgy fújtat meg verejtékezik
közben. Tamara beleakasztotta a tekintetét, nem ereszti. Nyúlik, nyúlik a
jelenet.
 – Ha viszont elpusztulnak ott, akkor azt mellékelheted az ügyedhez. Vagy
Moszkvában csapják hozzá!
– Jól van. Megyek, megmondom: a hídon túlra tilos menni. Ott egy
szörnyeteg vár. Mondjuk, egy kígyó. Mert a feleségemnek ez az előérzete.
Csak hadd igyak egy kupicával, hogy megjöjjön a bátorságom.
– Ne merészelj gúnyolódni rajtam! Senki sem hibás benne, hogy te ilyen
érzéketlen tuskó vagy, és minden ilyen dolog felfoghatatlan számodra.
– Hogy az a…! Na és te mit is tudsz annyira faszán felfogni? Legutóbb
mi is volt az, amitől kitört rajtad a pánik? Amikor ez a csavargó átjött a
hídon? Miket is mondtál? Hogy mindannyiunkra halált hoz? Egy nyomorult
csavargó, aki ráadásul süket!
– Nem csavargó. Hanem szentatya.
Anyácska és az ő butaságai. Na tessék, talált magának egy szentatyát!
Amúgy is teli van már ikonnal a ház – jóformán fingani sem lehet tőlük;
most meg még ez is. A végén, basszus, fogja magát, és elrángatja Jegort
megkeresztelni! Hányszor magyarázta már neki Jegor: jól van, hiszel
Istenben – higgyél csak, de másokat nem kell kényszeríteni rá! Mindenki
maga dönti el, hogy s mint.
De itt valami érdekesebb dologról van szó. A kozákok tehát expedíciót
terveznek a hídon át! Ez jó hír: az atamán akkor nem viszi magával Misellt!
Ugyanakkor meg: igazi expedíció, basszus! A hídon túli földekre!
– Jegor, hé! Te meg mit hallgatózol?
Az anyja észrevette.
Jegor beszuszakolódik a konyhába.
– Sorry. Csak a gitáromat akartam elkérni. Mert, ugye, elvileg már lejárt
ez az izé. A büntetés, vagy mi.
Griffnek már jóformán lila az arca.
– Azt majd én mondom meg! – dörren rá a fiúra.
Az anyja egyelőre nem foglalkozik vele.
– Mindenki mást lát az álmában. Te talán valami régi ringyóidat. Én meg
a jövőt. Te semmit sem tudsz, én mindent tudok. Tudom, hogy a folyó túlsó
oldalán maga a gonosz lakozik. És hogy ez a gonosz csak arra vár, hogy
felébresszük. Hadd menjenek csak át oda ezek a tökfilkók, igaz? Hadd
bökdössék meg bottal, igaz? Először őket falja fel, aztán hozzánk is
átkúszik.
– Jaj, anyu! Ijesztgetsz itt minket! De hiszen még soha egyetlen álmod
sem vált valóra!
Griff is rátesz egy lapáttal:
– Úgy bizony! Meg ez a süket is azt mondja, hogy nincs ott semmi
különös!
Ekkor már Tamara is felfortyan, ő is ráripakodik Jegorra:
– Kifelé innen, fiam, ebbe te ne szólj bele!
– Adjátok vissza a gitáromat!
Jegor keresztbe teszi a kezét a mellén, és a szeme – az apja szeme:
ugyanolyan ferde és vad – valósággal szikrákat ver az anyjáéban.
– Ha így beszélsz, nem kapod meg a gitárodat! Kész, vége, egy hétig
nincs gitár!
– De hát mi olyat mondtam? Az álmok csak álmok, anyu! Te meg folyton
rajtuk lovagolsz.
– Csak álmok? Senki nem hibás benne, hogy te semmit sem örököltél
tőlem! Mindent benőtt benned az apádtól örökölt dudva!
– Eh, kész! Most meg ezzel jössz megint!
Jegor dühösen nevet.
– Az apámtól örökölt dudva! De legalább lehet, hogy nem fogok
meghibbanni, mint a nagypapa! Megmarad az ép eszem!
– Két hét gitár nélkül! Ne add vissza neki, Grisa! Előbb tanuljon meg
normálisan beszélni a szüleivel!
– Elmentek ti a…! A zsák meg a foltja! Hibbantak! Szülők, basszus! A
tököm tele van az ilyen ősökkel!
Jegor úgy csapja be az ajtót, hogy a kredencen csilingelni kezdenek a
poharak. Utána még a bejárati ajtót is jól bevágja maga után – fortyog
benne a düh, nem bír magával. A lépcsőfordulón felül a párkányra, bámul
ki az ablakon. Most aztán tényleg nem kapja vissza a gitárját – két hétig,
ahogy mondták. Az anyja csökönyös teremtés, és az ilyen kérdésekben nem
enged az elveiből. A kurva életbe, milyen elcseszett egy nap!
 2.

Jegor egész éjjel csámborgott körbe-körbe: elmegy a gyárépületekhez, itt is

megáll egy időre, amott is – de aztán mintha mágnes húzná vissza Misell
ablakaihoz. Fény már nincs – rég alszik a lány. De az ablaka nyitva van, és
Jegor már ki tudja, hányadszor riad vissza az utolsó pillanatban attól, hogy
felkiáltson neki… Vagy legalább egy verset kezdjen szavalni… Legalább
valami rövidet. De visszariadt, mert szégyellte magát és félt.
Jegor nem tud másra gondolni – egyre csak a lányt képzeli maga elé, az
ágyban, pucér, lebarnult lábakkal és bő, fehér pólóban. És a póló alatt…
Látni őt ma egy férfival, látni, hogy ölel valakit, hogy összefonódik
vele… Misellt, az érinthetetlent, a szent Misellt, aki kapásból elküld a jó
francba bármilyen udvarlót a Posztról, akit még soha senki nem látott
senkivel…
Jegor most még jobban, még százszor elkeseredettebben kívánkozik
hozzá. Vele akar lenni! Azelőtt azt gondolta, hogy ez egyszerűen lehetetlen;
most már tudja, hogy lehetséges – de nem neki. Hát igen, ez a köcsög
idősebb nála. És persze olyan igazi, szép orosz ember. Neki egész biztosan
nem cigány az anyja. De hát ezen már nem lehet segíteni.
Plusz moszkvai is a csávó, és a Poszton mindenki tudja, hogy Misell meg
van veszve a hülye Moszkvájáért. Na és most kiderült, hogy ez egy olyan
agyatlan fazon, akinek mindene a hősködés, és át akar menni a hídon.
Persze, mint az is kiderült, élnek emberek ott is, úgyhogy nem is olyan
félelmetes az!
A hős… Elhúzza a csíkot a hősöd, kis Misell, el bizony, holnap már itt se
lesz, és csak a jóisten tudja, visszajön-e valaha vagy sem! Én meg itt
vagyok, itt bizony, és itt is maradok!
Az egyenruhájuk persze faszagány! Azok a váll-lapok, meg a sapkájuk!
Kurva jó a szerkójuk, azt meg kell hagyni.
 Ilyen szerkóval különösebben hősnek sem kell lenni. Lehet, hogy még
golyószórók is vannak elrejtve a hajtányaikon, a vászon alatt, vagy valami
olyan fegyver, ami még a golyószórónál is durvább. Harmincan vannak.
Anyuska álmodhat meg ijedezhet, amennyit akar, de harminc ember
golyószórókkal – ez mégiscsak erő!
Misell biztosan kijön elbúcsúzni az udvarlójától. A viszontlátásra, kedves
udvarlóm, egészen el vagyok ájulva az embertelen bátorságodtól. Olyan
helyre indulsz, amely tele van veszéllyel, ahogyan azt Jegor mamájától
tudjuk. Na, hadd csókoljalak meg a nagy út előtt. Pfuj, bazmeg!
Hej, ha ő is, ő is mehetne velük… E helyett a bájgúnár helyett.
Ekkor csattanást hall: kitárul az ablakuk.
És felharsan az anyja kiáltása, hogy zeng bele az udvar:
– Jegoooor! Hazafelé!
– Hagyjál békén, anyu!
Jegor belepréselődik az árnyékba. Mintha forró gőz csapta volna meg az
arcát, a gyomra meg mindjárt szétszakad. Misellnek nyitva az ablaka…
Még meghallja…
Röpül ki az udvarról; lábai maguktól viszik a gyárépületekhez. Szeretne a
föld alá bújni szégyenében, de egyúttal tenni valamit … Valami nagy
dolgot… Valami olyat, hogy Misell őt, Jegort nézze szerelmes szemekkel,
ne azt a pöcshuszárt.
Na és mi lenne akkor, ha…
Ha ő menne fel elsőként a hídra?
Elsőként menne fel rá, még ma, most rögtön, és elmenne egészen a másik
partig?
És amikor ezek a váll-lapos faszkalapok nagy dérrel-dúrral elindulnak, ő
csak megáll előttük, és lazán azt mondja: mi van, azt hiszitek, van ott
valami frankó? Én már tegnap jártam ott: semmi különös.
Mert tényleg nincs ott semmi, az a csavargó is megmondta.
Persze gázálarc nélkül nem lehet felmenni a hídra, abba a borzalmas zöld
kásába, de hát van neki gázálarca a rejtekhelyén, a gyári óvóhelyen. Meg
kézi reflektora is van ott. Gépfegyvert persze épp most hiába is próbálna
szerezni, de annyi baj legyen. Csak azt kell kitalálnia, hogyan surranjon el
az őrség mellett, ami a hidat őrzi. De arra is van már ötlete…
A csavargó érkezése utáni első néhány napon megerősítették az őrséget –
újabb látogatókat vártak, de más aztán nem bukkant elő a ködből, és
visszatértek a szokásos rutinhoz. Azaz maximum három ember, őrségváltás
hajnalban. Amikor nem jön a váltás időben, az álmos határőrök nem
akarnak várni: visszaballagnak a kapuhoz, bekopognak az őrházba,
felébresztik a társaikat, akik az istennek se akarnak időben felkelni.
Hányszor látta ezt Jegor!
Na, és ilyenkor oda lehet surranni a hídhoz.
Nagy nehezen elfordítja az öntöttvas zárszerkezetet, és kitárja az ajtót,
ami nyikorog, ellenáll, próbál felébreszteni mindenkit a Poszton a rohadék.
De késő éjszaka van már, épp az a hajnal előtti óra, amikor meghalnak az
öregek, és amikor lehetetlen felébredni.
Jegor egy csepp álmosságot sem érez, reszket az izgalomtól, rázza a
hideg a katakomba nyirkos levegőjétől. De annyi baj legyen. Holnap majd
felmelegszik, amikor mindenkinek elmeséli, hogy hol járt. Amikor majd őt
fogja úgy nézni Misell. És amikor Jegor úgy néz majd erre a kozákra: na,
mit szólsz, öcsém?
Az óvóhely félig betemetett kijáratától Jegor a töltéshez oson – itt alig
van világítás, a hold meg elbújt a felhők mögé, ez eddig egyszerű.
Bonyolult majd az lesz, hogy kimásszon a sínekre az őrposzt előtt, na és
szépen fellépkedjen ezeken a síneken a hídra.
Jegor kiválasztja magának a helyet – a bokrokban, majdnem pontosan az
őrposzt alatt. Olyan közel van, hogy az őröknek jóformán minden szavát
hallja. A jövevényről beszélgetnek, valaki – úgy hallja, Zsivány Zsora – azt
mondja, a csavargó valójában vagy vándorszerzetes, vagy gyülekezet
nélküli pap, és hogy a helybéli istenes öregasszonyok nagyon megörültek a
felbukkanásának.
Nem csak az öregasszonyok, gondolja dühösen Jegor.
A beszélgetés aztán a kozákokra és a konzervekre terelődik, amiket
hoztak. Előző este végre tisztességesen megvacsoráztak, két, de lehet, hogy
három hét óta most először. A Poszton kivétel nélkül mindenkinek nagyon
hiányzott már a jó kis moszkvai konzervhús. Úgyhogy mindenki
ácsingózva nézte a hajtányokon lévő feliratos ládákat A félszemű Lev
Szergejevics viszont közölte velük, hogy a kozákok nem engedték lepakolni
a ládákat, azt mondták, még nem engedélyezte a parancsnokuk. De vajon
mire vár?
A bágyadt őszi nap kezdi szürkére festeni a fekete eget, készül előbújni
maga is, és az őrök éppenséggel már indulhatnának, de nem: várnak még.
Lehet, hogy Griff valami külön utasítása miatt: hogy legyenek különösen
éberek, amíg a híd körül megint minden elnyugszik?
Jegor dideregni kezd. Erősödik a szél, hajlítgatja az ágakat, befúj a
gallérja meg a kabátujja alá; az őrök is biztosan dideregnek odafönt – de
csak várják a váltást.
A szél nekiveselkedik a zöld ködfalnak, kicsit arrébb szorítja – de csak
kicsit; a folyóról felszálló kipárolgások súlyával, tömegével nem tud
megbirkózni. Még jó, hogy nem feléjük fúj most a szél – akkor nem is
lehetne itt lélegezni gázálarc nélkül.
Ülnek. Várnak. Egyre világosabb szürke az ég. Peregnek a percek.
És amikor Jegor már majdnem lemond az egész tervéről, és állna fel,
hogy odamenjen az őrökhöz, Jaroszlavl felől bősz sáskazizegés hallatszik –
és piszkos celofán zúdul rájuk.
Zivatar.
A súlyos cseppek először csak mellette csapódnak a földnek, aztán el-
eltalálják Jegort, és fent is biztosan ugyanígy hullanak az őrökre. Jegor
gyorsan felveszi a gázálarcot, és a fejére húzza a köpenye gumis kapucniját.
A bőrt védeni kell az ilyen esőtől.
– Jó kis eső, a mindenit! Jó kis bőrrohasztó eső!
– Hú, és azt nézd! Ott a láthatáron! Durva!
– Húzzunk haza, gyerekek? Ugyan ki jönne át ilyen esőben?
– Mennyi idő a váltásig?
– Tíz perc. Kilenc.
– Hát, akkor ezzel meg is volnánk. Nyugodt éjszaka volt.
– Mi legyen, parancsnok elvtárs?
– Mi lenne? Parancsot adok a visszavonulásra!
 Az őrök vidáman káromkodnak, nevetgélnek, és fejükre húzva a kapucnit
szaladnak a bozóton át a Posztra. Jegor egy percig még mozdulatlanul ül,
aztán még egy percig, és csak amikor meggyőződött róla, hogy senki nem
jön vissza semmiért, akkor mászik fel a töltésen a sínekre. Előrehajol,
mintha lőnének rá, és fut bele a zöld homályba.
 3.

Az atamán valahogy furcsán nézi Misellt.

Mielőtt feltette volna neki a fő kérdését – hogy el tudja-e vinni magával
Moszkvába –, Misell megvárta azt a különleges belső könnyűséget, azt az
ürességet, azt az érzést, hogy azután, ami épp megtörtént – amire még
sohasem szánta el magát, de most igen, és tessék, nem halt bele –, bármire
elszánhatja magát, amire csak akarja.
Szása nem mondhat neki nemet – az nem lehet.
A férfi mélyen leszívja a füstöt. Kifújja.
– Nem – mondja.
Misell befúrja magát a lepedő alá.
Hirtelen nem is meztelennek, hanem pucérnak érzi magát. Pucérnak,
piszkosnak és ostobának. A virág a gyomorszájánál összezsugorodik,
átváltozik furcsa, lüktető gyümölccsé, melynek rothadt, meleg húsa van,
meghalt, még mielőtt megszületett volna, és most elviselhetetlen.
Misell össze akarja szedni minden erejét, hogy könnyedén
elmosolyodjon, de nem sikerül. Szeretné, ha lenne benne annyi közöny,
hogy ne fusson el azonnal, de ez sem sikerül.
Leereszti a lábát a padlóra, és öltözni kezd.
 4.

Bemenni a ködbe olyan, mint vízbe merülni.

A gázálarc üvege bepárásodik, a zöld köd rátapad, és gomolyog, fortyog;
sűrűbbnek látszik, mint amilyennek lennie kellene – nem is köd, hanem
valamilyen zsíros pára száll fel abból a boszorkánylevesből ott lent. A folyó
bugyog, hallani, ahogy elpattannak a súlyos buborékok; jó, hogy a gázálarc
gumibűze elűzi a folyó nehéz szellemét.
A híd pillérei lassan úsznak elő, a lábai alatt a betontalpakat –
közvetlenül a Széthullás előtt cserélték ki a talpfákat – valami nyálkás
lerakódás borítja, maguk a vörös sínek meg egészen törékenynek látszanak.
Néha jobbra vagy balra gomolyogni kezd a köd, mintha élhetne benne
valaki, mintha képes lehetne átlátni rajta az ember, mintha ez a levegőben
feloldódott sav nem marná ki azonnal a szemét bárkinek, aki gázálarc
nélkül merészkedne ide.
Mintha Jegor háta mögött vagy oldalt egy lépésnyire tőle még valaki
lenne, óvatosan lépkedve hosszú gémlábaival… És csak a lába olyan
magas, mint egy ember, a feje pedig valahol messze Jegor feje fölött lebeg –
ki sem lehet venni a zöld homályban.
A híd végtelennek tűnik – Jegor próbálja számolni a talpbetonokat, hogy
valamivel lefoglalja az agyát, de a századik után elvéti. Semmi baj, mondja
magában. Ha az a csavargó át tudott jönni a hídon, ha a kozák parancsnok
elszánta rá magát, akkor ő is meg tudja csinálni. De tényleg, mi olyan nehéz
ebben?
Hirtelen a síneken valami… Valami megképződik.
Jegor csak akkor veszi észre, amikor már majdnem belebotlik – szó
szerint két lépésre tőle –, olyan sűrű a köd. Egy zsák? Vagy… Nem, nem
zsák.
 A talpbetonokon, az ujjaival úgy kapaszkodva beléjük, mint akinek a
lábai többé nem engedelmeskedtek, és kénytelen volt a kezével
húzódzkodni, egy ember fekszik a hasán. Természetesen halott – gázálarc
nélkül nem lehet élve átkelni a hídon; de, úgy látszik, elég messzire eljutott
a saját partjától.
Az első, ami szembeötlik, hogy teljesen meztelen.
Didergős október végi idő van – és meztelen.
Hatalmas termetű férfi, vállán és karján megkövült izmok duzzadoznak,
haja csomókba állt össze. Jegor megkerüli a hullát, zúg a füle, a gázálarc
üvegét belepi a pára.
Az embernek a lába is pucér, és csupa seb – mély vágások, rászáradt vér.
Jegor arra gondol: tán megfordíthatná, hogy lássa az arcát – aztán arra,
hogy nem, inkább mégse. Nem is tudna könnyen megfordítani egy ilyen
hatalmas, megmerevedett testet. Meg hát minek?
Mossa a testet az eső. Furcsa hangot adnak a bőrön megpattanó
esőcseppek. És van itt még valami furcsaság, de hogy micsoda, azt Jegor
még nem érti.
– Szia – mondja a hullának.
– Szia.
– Mit csinálsz itt?
– Hát, csak lefeküdtem kicsit. Kúsztam, másztam, tobozt ettem,
elfáradtam, lefeküdtem.
– Világos. Jól van.
De semmi sem világos. Borzalmas egy alak. És ugyan mit keresett a
hídon?
Jegor úgy dönt, hogy még a csizmája orrával sem érinti meg.
Továbbmegy, aztán, amikor a test már talán szétmállott a ködben, pár lépés
után élesen megfordul – nem mozdult-e meg mégis? Nem, nyugodtan
fekszik.
A nap már nyilván magasabbra kúszott, és a szürkészöldből időközben
sima zöldre váltott köd kicsit fluoreszkálni kezd. A homály, amely egy
pillanattal ezelőtt még áthatolhatatlan volt, valami új mélységeket kap.
És egy újabb hulla bukkan fel előtte.
 Jegor lassít. Óvatosan megy oda a hullához. Ez is férfi, szintén erős
testalkatú, bár nem olyan óriás, mint az első. Ő sem szép látvány: az arca
felpüffedt, a száján valami nyálka, a szeme kidülledt. A szokásos tünetek:
túl sok mérget szívott be.
Póló van rajta, de nadrág nincsen. Se alsónadrág. Mindene látszik, a
feneke pucér. A kezét szétmarcangolták, a tenyerét mintha smirglivel
dörzsölték volna véresre. A fején vágás, de nem mély. Nem ez okozta a
halálát.
– Jó napot.
– Jó napot.
– Hogy hívnak?
– Mondjuk, Anatolijnak. És téged?
– Mondjuk Jegornak. Ide hallgass, Anatolij… Nem te kergetted a hídra
azt a másik embert? Azt már meg se kérdezem, miért nincs egyikőtökön se
nadrág…
Anatolij hallgat. Nem akar tovább játszani Jegorral. Csak dülleszti rá a
szemét – kék szeme van, a fehérje csupa vérág. Jegor nem tud egy
másodpercnél tovább nézni ezekbe a szemekbe, fél, hogy aztán álmában is
látja majd. Hányingere támad.
– Jól van, Anatolij. Bocsáss meg… Vicceltem. Dolgom van, megyek
tovább, rendben?
Ketten felrohantak a hídra, egyik a másik után. Vajon mi történt köztük?
Az egyik meg akarta ölni a másikat?
Ezzel a történettel már mehetne is vissza, elég lenne, hogy ámuldozzanak
rajta a többiek, de Jegor megfogadta magában, hogy átmegy a túlsó partra.
Már nem lehet messze. Átmegy, aztán tiszta lelkiismerettel visszajön.
A lába alá néz, és számolni kezdi a lépéseit, csak hogy meggyőzze
magát, hogy valóban halad előre ebben a homályban, és nem csak egy
helyben lépeget. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét…
A talpbetonok szép rendben elmaradnak a háta mögött, a köd minden
lépésre ritkul, Jegor lelkesen felgyorsítja a lépteit… Tizenöt, tizenhat,
tizenhét…
 És ekkor még egy hullát vesz észre kicsit távolabb. Mereszti a szemét…
Nem, nem egy hulla van ott. Kettő… Három… Öt…
Dermedt szívvel, elgyengült lábbal közeledik hozzájuk. Tucatjával
hevernek a hullák a talpbetonokon, a sínek mentén, mindenütt. Elöl férfiak.
Aztán férfiak és nők vegyesen. A nők mögött – halott gyerekek. Nem az
anyjukba kapaszkodva, hanem mintha ott hagyták volna őket, és ők futottak
volna a felnőttek után, amíg bírtak…
Némelyik ruhában, mások pucéran; némelyiken csak cipő van, másokon
csak sapka. Némelyiknél táska vagy hátizsák van, de egyik-másiknak a
táskája nyitva van és üres. Sokuknak súlyos sebei vannak, némelyiknek
csak horzsolásai. Van, amelyik hunyorog, van, amelyiknek fennakadt a
tekintete. Mind halott, és mind szörnyű kínhalált halt.
És még valami – ezt Jegor csak most fogja fel!
Mindannyian nemrég haltak meg – lehet, hogy épp csak pár napja.
Szétvetett karokon, lábakon lépeget át. Szédül. Véletlenül rálép valami
puhára, hátizsáknak hitte – egy kislány az dzsekiben, a hasán fekszik, kezét,
lábát maga alá húzta.
Tovább nem tud menni.
– Állj!
– Elég volt!
– Vissza!
– Tilos továbbmenni!
– Nem vagy elég idős ehhez!
– Hinned kellett volna anyádnak!
– Amíg nem késő, Jegor!
– Fuss, amíg nem késő!
Most mind egyszerre beszélnek vele – kórusban, gyerek- és női hangok,
öregek és férfiak hangjai. Nem kell bohóckodnia, hogy hangot adjon a
holtaknak, mert azok mintha maguktól is beszélnének.
Jegor űzötten tekintget körbe. A köd egyre fényesebben ragyog. Holtak
hevernek mindenütt a síneken, ameddig csak ellát. De a partot nem látja.
Megfordul, és csak lefelé, csak a lába alá nézve, nehogy megint rálépjen
valakire, botladozva, sietve megy visszafelé.
 Egyszer csak megdermed.
Kicsit oldalra lép. Letérdel egy csúnya, halott nő mellett, aki teljesen
pucér, de a nyakában ott van egy retikül lánca. Maga a retikül pedig ott
hever mellette, kinyitva.
És félig kilóg belőle egy fekete, tükrös téglalap.
Jegor nem kér engedélyt a nőtől, úgy nyúl érte.
Egy iPhone az!
 5.

Az ablakon túl tombol a zivatar.

Misell kisírt arccal ül, még mindig hüppög, próbál nagyokat lélegezni.
Rázta a zokogás, ömlöttek a könnyei, és Szása, bármennyire igyekezett,
nem tudta megvigasztalni.
– Most azt fogod gondolni, hogy egy hisztérika vagyok.
Misell mosolyog, és megint görcsösen hüppög. A férfi is mosolyog –
kedvesen.
– Minden nő hisztérika.
– Hát, akkor legalább nem vagyok rosszabb a többinél…
Szása most nem szavakkal próbálja vigasztalni, hanem megcsókolja a
szája sarkát. Ez hatásosabb. Misell úgy fordul felé, hogy vissza tudja
csókolni.
– És mennyi időre mentek el?
– Azt még nem tudom. Talán egy hétre. Talán kettőre. Jó lenne Permig
eljutni, de így elsőre lehet, hogy csak Kirovig megyünk. Ahogy sikerül.
– Nem értem, mire jó ez. Nincs ott semmi.
– Hát… hogyhogy mire jó? Először is, az uralkodó parancsa. Másodszor,
épp az a feladatunk, hogy a folyón túli területeket visszacsatoljuk a
birodalomhoz.
– És maga az uralkodó személyesen adott neked parancsot?
– Hát, igen. Pontosan.
– Behívott a Kremlbe, és azt mondta…
– Nem a Kremlbe. A rezidenciájára. A Sztaraja térre.
– Na és milyen ez a mi uralkodónk?
– Hű, milyen is… Hát… Olyan ötvenéves. Szakállas. Alacsony.
Ránézésre semmi különös… De, tudod, olyan erő árad belőle… Olyan,
hogy lehetetlen nem engedelmeskedni neki. És… a magabiztossága, az
egészen hihetetlen. Bármit mond, azonnal egyetért vele az ember. Mert
érzed, hogy egyetlen olyan szava sincsen, amiben ő maga ne hinne. És ami
a legfontosabb benne: az igazság. Az igazsága, amiért kész meghalni is. És
ezért másokat is kész a halálba küldeni. És mész, félelem nélkül.
– Én félek.
– Ugyan már! Mi félelmetes van ott? Hisz átjött ide hozzátok az az
eszelős is a túlsó partról. Azt mondja, nincs ott semmi olyan, ami ne lenne
ideát is. Mennyi idő eltelt már a háború óta. Mindent benőtt a múlt.
– Hát, nem tudom…
Kint egyre csak zeng-zúg a zivatar; Misellnek ettől különös nyugalom
költözik a szívébe. Szokatlanul meleg és kényelmes érzés ennek a férfinak a
karjaiban lenni. És nagyon nem akaródzik elválni tőle. Egészen hozzásimul,
bebújik a hóna alá, kislánynak érzi magát. Még egyszer megkérdezi:
– És biztosan erre jöttök visszafelé?
Az atamán felnevet.
– Más út nincs is Moszkva felé. Ez az egyetlen híd maradt meg a Volgán.
Úgyhogy igen, errefelé jövünk vissza.
– És akkor majd lehet?
– Akkor igen…
Misell elhúzódik, kicsit távolabbról nézi a férfit.
– De nehogy azt hidd… Nem akaszkodom rád. Csak vigyél el
Moszkvába, ott majd én valahogy…
Krigov a szakállába nevet.
– Nem hiszek én semmit. Csak tervezgetni nem szeretek. Tudod, hogy
mondják: ember tervez, Isten végez…
– Hát, én meg tervezek.
Az atamán végighúzza ujját az arcán, a fülcimpáján.
– Milyen szép vagy…
– Nem, te vagy szép.
Krigov fogja a dohányzacskóját, kiszór belőle egy keveset egy régi
ezerrubelesre, összetekeri. Sercen az öngyújtó.
– Szívesen elviszlek Moszkvába. Ha visszatérek.
– Visszatérsz.
 Misell elveszi tőle a füstölő cigarettát, leteszi a hamutartóként szolgáló
tálkába, és lecsúsztatja válláról a takarót.
 6.

A mobiltelefon Jegor száraz belső zsebében bújik meg. Elrejtve az eső elől.
A telefon működik – de valami ismeretlent követel Jegortól, nem engedi be
őt magába. Nem számít – Jegor úgy érzi magát, mintha csoda történt volna
vele. Meg hát éppenséggel történt is.
Kúszik utána a köd, és újra elrejti a hullákat Jegor szeme elől. Egy-két
perc, és megint nem látni semmit, csak a síneket és a talpbetonokat, meg a
híd rozsdásodó, a homályban gigászi lények lábainak látszó pilléreit.
Arra, amit a hídon talált, gondolni is félelmetes. Úgyhogy arra gondol
inkább, hogyan fogja odaadni Misellnek a telefont. Persze előbb fel kell
tölteni, vagy megjavítani… Meg kell kérni Kolja Kolcovot, hogy töröljön ki
belőle mindent… Minek kellenének Misellnek mások fényképei… Főleg
egy halott nő fényképei…
Aztán hirtelen arra gondol: és ha vannak a telefonban fényképek arról,
ami elől ezek az emberek menekültek?
Mert hiszen menekültek a túloldalról, menekültek valami
elképzelhetetlen szörnyűség, valami kimondhatatlan gonosz elől, valami
olyan borzalom űzte őket, amitől a férfiak nem törődtek asszonyaikkal, az
asszonyok a gyerekeikkel, és mindenki csak a saját bőrét akarta menteni.
Reszketni kezd – talán csak attól, hogy teljesen átázott, és ettől most még
inkább a csontjáig hatol a szél. Bár úgy érzi, nem kívülről, hanem belülről
jön ez a hideg. Egyenesen a csontjaiból.
Lehet… Lehet, hogy előbb meg kellene nézni őket? Alaposan
megvizsgálni, és csak utána letörölni, és aztán az üres, az idegen emlékektől
megtisztított telefont ajándékozni Misellnek. Hadd töltse fel rá a maga
Moszkváját, a maga zenéjét, hadd élvezze mindezt továbbra is így a
távolból, miközben továbbra is itt él velük, a Poszton.
Igen, így lesz a legjobb.
 Bár, őszintén szólva, nem akaródzik megnézni a telefonban lévő
fényképeket.
Amikor újból megpróbálja elképzelni, hogy mi lehet rajtuk, a keze szinte
már mozdulna, hogy kidobja a telefont a folyóba. De erőt vesz magán.
Nem. Nem csak úgy a semmiért került a kezébe ez a telefon. Megszolgálta,
megdolgozott érte. És talán ez az egyetlen esélye, hogy legyőzze azt a
nyálas atamánt, aki olyan pompásan tud mesélni arról, hogy mennyire
kivirágzott a főváros. Az egyetlen kulcs Misell szívéhez. Több nem lesz.
És ekkor gondolatai valami másra szökkennek.
Hisz az atamán és a kozákjai készülődnek… Mikor is indulnának? Ma
vagy holnap?… Expedícióra indulnak. A hídra. A hídon túlra. A túlsó
partra… Oda.
Oda, ahonnan…
Oda, ahol…
Úgy tűnik, itt már jobban látni… Igen, itt már majdnem teljesen
kivehetőek a híd égbe nyúló pillérei, a köd hígabb, áttetszőbb. Jegor jó előre
felteszi a kezét, hogy az őrök el ne kezdjenek lőni rá, amikor meglátják.
Várja a kiáltást – úgy lépked előre.
Mindjárt rávetik magukat, elkezdik kifaggatni… Mi van ott? Mit fog
mondani nekik?
Teljesen el lesznek ájulva, az egyszer biztos.
És persze Misell is el lesz ájulva. Ő a legjobban.
Jegor várja a kiáltást, de senki nem kiált rá. Vagy lehet, hogy a gázálarc
gumibőrén doboló esőtől nem hallja? Hunyorog, erőlteti a szemét – már
mintha látná a mellvédet, amely mögött az őröknek kell ülniük. De ott egy
lélek sincsen.
És mi van, ha odamegy, és kiderül, hogy mind halottak?
Pontosan úgy, ahogy azok az emberek a hídon – fekélyes szájjal, dülledt
szemmel, szétszóródva, olyan pózokban, mintha menekülni próbáltak volna
valami elől… Hogy pontosan mi elől, azt elképzelni sem szeretné.
Jegor futni kezd, mert nem tudja tovább elviselni ezt a gondolatot. Csak
minél előbb érjen oda az emberekhez – az eleven emberekhez! Hogy
válaszolhasson az igazi kérdéseikre. Hogy figyelmeztesse őket.
 A köd kelletlenül elereszti, és Jegor végre kiér a tiszta levegőre.
Az őrhely üres. Egy lélek sincs ott.
Az esőt mintha dézsából öntenék – pedig a ködben úgy tűnt, hogy
lecsendesedett a zivatar.
Jegor szinte kétségbeesve néz jobbra, a Poszt felé – ott legalább vannak
élő emberek? És kifújja a levegőt: a kéményekből füst gomolyog, az
ablakok fénylenek, kukorékol a kakas.
Vagyis egyszerűen csak még nem jött ki a váltás.
Jegor leszalad a töltésről, és fut a betonkerítés felé; előbb be akar
kopogni a kapun, de meggondolja magát, inkább a szokásos útján megy be
az erődbe – a titkos bejáraton. Jól van… Egyelőre jól van így. Aztán majd
elmondja, hogy elszökött.
Mikor a belső udvarra ér, a reggeli váltás még épp csak felsorakozik a
kapu előtt – most indulnak az ügyeletbe,
Micsoda dolog ez?! Jegor szeretne odamenni hozzájuk, és jól beolvasni
nekik: hogy a jó életben nincsen senki az őrhelyen? Mi van, azt hiszitek,
hogy onnan most már senki nem jöhet?
De nem megy oda, és senkinek nem mond semmit. Nem mesélni szeretne
arról, amit a hídon látott, hanem elfelejteni az egészet – örökre és minél
gyorsabban.
Még mindig egész testében remeg.
Sebaj. Nem volt azért haszontalan ez az egész. Talált egy telefont!
Kialussza magát – és azonnal megy Kolcovhoz.
Aztán pedig Misellhez. A kis Misellhez.
Mikor elhalad az épület mellett, ahol Griff elkvártélyozta a kozákokat,
Jegor beleütközik kettőbe közülük. A lépcsőház napellenzője alatt állnak,
elrejtőzve a savas esőtől, sapkájuk hátratolva a tarkójukra, arcuk gyűrött az
alvástól, foguk közt zöld ezerrubelesből sodort cigaretta. De mindkettő
boldog, fülig ér a szájuk, röhögnek, lökdösik egymást, biztató szavakat
rikkantgatnak, és fel-felpillantanak az ablakokra.
Jegornak mellettük kell elmennie. Az egyik rákacsint:
– Erőt, egészséget.
– Viszont.
 És ekkor valami furcsa hangot hall. Sikolyt. Vékony női sikolyt.
Jegor megáll, értetlenül néz az őrökre. Azok meg, látva a
zavarodottságát, fojtott hangon nevetnek. Az, amelyik erőt, egészséget
kívánt Jegornak, az ajkához érinti az ujját: csitt, nehogy megzavard őket!
– Mi ez?
Megint egy sikoly, aztán egy nyögés. Elnyújtott nyögés. Jegor közelebb
megy a kozákokhoz.
– Ki ez? Valaki rosszul van ott?
– Épp ellenkezőleg, kölyök. Valakinek ott nagyon is jó.
És megint röhögnek – de fojtottan, titokban. Jegor arra gondol, hogy
ismerős ez a hang. De csak akkor ismeri fel igazán, amikor harmadszor is
meghallja a sikolyt.
Misell?
– Ki van ott? Kivel van ott?
Fellobban, rohanna be a lépcsőházba, de az őrök játékosan elkapják.
Ellökik az ajtótól, nem eresztik be.
– A főnökség megparancsolta, hogy tartsuk helyette a frontot. Már
megbocsáss…
Jegor most már biztosan tudja, hogy Misell van ott az ablak mögött. Ez
az ő hangja. És most őt…
– Eresszetek! Eresszetek, mocskok!
– Ne izgulj. Ért hozzá a főnök. Nem tesz kárt a leánykában. Nem az első
neki.
Megint röhögnek. Jegor meg akarja ütni legalább az egyiket, mindegy,
hogy melyiket – de a kozákok lusták, nincs kedvük huzakodni vele,
úgyhogy csak ellökik újból, Jegor pedig elcsúszik és belezuhan a sárba.
Feláll, és felüvölt az ablak felé:
– Ringyó! Piszok ringyó!
Aztán zsebre dugja a kezét, és megy haza.
Hogy dögölnének meg mindannyian!
 7.

Déli tizenkettőre tűzték ki az indulást.

A kozákok felsorakoztak a hajtányaiknál, a fegyvereiket tisztogatják, a
gázálarcaikat ellenőrzik. Griff is ott tipródik, várja, hogy az atamán is
lejöjjön. De aztán nem bírja türelemmel, átvág az udvaron, megy a kozákok
szállására. Az ajtóban két őr áll, az egyik ajánlkozik, hogy felszalad a
parancsnokért.
Krigov elégedetten jön le, mint a macska, amelyik belakmározott
tejfölből. Griff nyújtja a kezét, majd a kézfogás után azonnal finoman a
tenyerébe köhint.
– Azt mondják az emberei, hogy fél óra múlva indulnak.
– Úgy van.
– Vagyis ezt a szentatyát nem fogjuk többször kihallgatni?
– Megtudtam mindent, amit akartam. A sínek vezetnek tovább is. Vannak
vadállatok. Az emberek szétszórt csapatokban élnek. Toxikus szennyezés
főként a Volga és a mellékfolyói mentén található. Vjatkáig jelentős lakott
hely nincsen, a Moszkvával vívott háborúra különösebben senki sem
emlékszik. Mi meg Vjatkát akarjuk a birodalomhoz csatolni – és egyelőre
ennyi. Mi kell még? A szerzetesünk még annyit mondott, hogy őrizzük meg
hitünket az Úrban, és mindennap imádkozzunk, de ez már csak amolyan
személyes jó tanács.
– Tehát önben abszolút semmilyen kétely nem ébredt vele
kapcsolatban…
– Egy szerzetes. Azt mondja, felszentelték. Lehet, hogy eszelős. De nem
katona, az egyszer biztos: nincs kikérgesedve a válla, nincsenek lőpor
nyomai az ujjain. Azonnal látni rajta, hogy mélyen hívő ember.
– Na és nem viszik magukkal vezetőnek?
Az atamán gúnyosan elmosolyodik.
 – Hej, hogy mennyire nem akaródzik itt tartani őt maguknál, igaz? De hát
mit kezdenénk vele? Még hogy vezetőnek… Hisz a maga Nyerehtájánál
távolabb nem is járt. Nem, nem, egyelőre csak maradjon itt maguknál.
Visszafelé meg majd tényleg felvesszük, és elvisszük Moszkvába.
Griff megadja magát.
– Hát jó. Rendben… Na és ha útközben lázadókkal találkoznak? Nem
szervezett gócokról beszélek, de… Mi itt a magunk módján emlékszünk a
Széthullásra, és ők is ott bizonyára a maguk módján…
– Az uralkodó békét akar. A legmagasabb személy megbocsátását
visszük a lázadóknak, Grigorij Petrovics, már ha egyszer csak találkoznánk
eggyel vagy kettővel. Azt a parancsot kaptuk, hogy fegyvert csak ellenséges
támadás esetén használhatunk. Nincs semmi más sürgős kérdése hozzám?
Mert még nem vagyok készen az útra.
Tovább nem lehet elhalasztani ezt a beszélgetést. Az étkezőblokk
ablakából – Griff ezt biztosan tudja – most is nézi Lev Szergejevics. Rajta
tartja azt a maradék egy szemét.
– Hát akkor még a konzervecskék dolgát kellene megbeszélnünk.
– Miféle konzervecskékről beszél?
– Hát hogyhogy… Hát hoztak magukkal, igaz? Láttam, ott van a
hajtányokon. Húskonzervek.
Krigov atamánnak felszalad a szemöldöke.
– Na és?
– Talán nem nekünk hozták?
– Honnan vette, hogy maguknak? Ez az ellátmányunk, az expedícióra
kaptuk.
Krigov hangja fagyossá válik. Eltűnik belőle az a közvetlenség, ami a
közös vacsoránál már-már kialakult. Griff is felszívja magát, nincs több
kedélyeskedés.
– Az a helyzet, Alekszandr Jevgenyjevics, hogy Moszkva már két
hónapja nem küldi nekünk az ellátmányt. Se húst, se kását.
– Na és nekem mi közöm ehhez? Ha parancsot kaptam volna, hogy
szállítsak maguknak élelmiszert, szállítottam volna. De én csak azt a
parancsot kaptam, hogy mérjem fel a Kosztromai területen uralkodó
állapotokat, és térítsem vissza ezt a területet a hon védőszárnyai alá.
Harminc ember tartozik alám, ezredes úr. Etetnem kell őket.
Zöldtakarmányon nem jutnánk messzire.
Griff most már méregbe gurul.
– A zöldtakarmány még istenes volna! De itt nálunk semmi sem nő a
nyavalyás folyó és az esők miatt! Ha így megy tovább, a nagy lófaszt
fogjuk zabálni, azt is sótlanul! Mit csináljunk, vásároljunk kutyahúst a
kínaiaktól, vagy mi? Már ha egyáltalán volna miből vásárolnunk!
Krigov szigorúan néz az ezredesre. Acélos szemmel.
– Ezredes úr. Most úgy beszélek önnel, mint tisztviselő a tisztviselővel.
Mint tiszt a tiszttel. A feladatunk rendkívüli fontossággal bír, ezt ugye
megérti? Annyi évvel a Széthullás után a birodalom végre megerősödött
annyira, hogy visszaköveteljük a földeket, amiket a lázadók elragadtak
tőlünk. A mi ősi orosz földjeinket! És önnek az a kötelessége – a
kötelessége, érti? –, mint ahogy a Moszkvai Birodalom bármely
katonájának, hogy minden módon segítsen ebben minket.
– Értem én ezt… Csak hát a szakácsom egy valóságos ördög. Nem hagy
békén, le se száll rólam. Három hónapja egyfolytában azzal kínoz, hogy mi
van már a moszkvai ellátmánnyal. És hát fogytán vannak a tartalékaink…
Azt mondja, mi csak szolgáljuk, szolgáljuk Moszkvát, de ott elfeledkeztek
rólunk… Ön pedig megtehetné, hogy ha csak szimbolikusan is…
– Nem tehetem. Csak annyit mondhatok, hogy egy kicsit még tűrni kell.
Ilyen expedíciókat, mint a miénk, most mindenfelé indítanak majd a mi volt
és jövendőbeli birodalmunkban… Azt a szakácsot pedig a maga helyében
felakasztanám.
Az atamán ezt a lehető legbarátibb és legbizalmasabb hangon mondja.
Griff nem hisz a fülének.
– Azt meg hogyan?
Az atamán hangja azonnal visszavált a korábbi érces keménységre.
– Hát csak úgy. Fel kell akasztani, amiért lázadást szít maguk közt. Jó
lecke lesz a többieknek. Szakács, ugyan már… Nem nagy veszteség…
Főzni bármelyik nő tud. És egy helyőrségben, főleg ha épp a határon van,
az ilyen beszédek semmi jóra nem vezetnek.
 Krigov várja a választ.
– Na de … hogy felakasztani? Hisz mi itt összesen olyan… százan
élünk… ha a gyerekeket nem számoljuk bele. Ha elkezdünk übtre
akasztgatni…
Griff megcsóválja busa kobakját, az arca már bíborvörös. De Krigov csak
megvonja a vállát.
– Hát, ahogy tetszik. A maga dolga. Egyelőre.
– Na igen. Mindenkinek megvan a maga posztja, hogy úgy mondjam,
Alekszandr Jevgenyjevics.
– Kinek poszt jut, kinek hadjárat. Akkor indulnék is.
 8.

Jegor sehogy sem tudott rendesen elaludni – az ébren töltött éjszaka

ellenére egész délelőtt is csak forgolódott. Hullák villództak a szeme előtt,
átnyúltak a hídon ebből a világból a másikba, és csak hevertek ott. Az a
hatalmas, meztelen fickó, a nő a retiküllel, a kislány a dzsekiben…
Ki elől futottak? Mi van ott, a másik oldalon? Mi volt még annál is
szörnyűbb, mint megfulladni a folyó mérges kipárolgásaiban, mint
otthagyni a gyerekeiket?
Fel kellett volna kelni, menni Griffhez, minden elmesélni neki.
Figyelmeztetni a kozákokat. Fújják le a hadjáratukat, vagy legalább
halasszák el, küldjenek át egyelőre csak felderítőket, és ha a felderítők nem
térnek vissza, akkor eldönteni, hogy s mint legyen tovább. Kellett, kellett
volna.
Jegor fel is állt többször, az ablakhoz ment, nézte a hajtányoknál
gyülekező kozákokat, aztán visszament az ágyhoz, bebújt a takaró alá,
becsukta a szemét.
Nem.
Azt akarta, hogy az atamánjukkal együtt mind sorakozzanak fel szépen,
indítsák el a hajtányaikat, és menjenek fel az átkozott hídra, merüljenek el a
zöld ködben, és soha többé ne jöjjenek vissza onnan az innenső oldalra.
Szépen derítsék csak fel maguk, hogy mi folyik ott. Hisz azért hősök, a
kurva anyjukat! Váll-lapok, basszus, ellenzős sapkák, golyószórók.
Húzzatok a picsába! Hódítsatok!
De hogy ő meg mekkora egy idióta! Megszerezte Misellnek ezt a
nyavalyás iPhone-t, imponálni akart neki.
És pontosan akkor, amikor Jegor az iPhone-nal a zsebében szökdécselt
hazafelé, az atamán már keményen dolgozott benne. Nem rossz ez neki,
hanem nagyon is jó.
 Nem! Menjenek csak!
Nem Jegor dolga, hogy megállítsa őket.
Megint felugrik az ágyról – nyirkos a tenyere, nyirkos a hónalja. Megint
az ablakhoz megy. Nézi a kozákokat. Nem mondhatni, hogy meglett férfiak,
olyan huszonöt évesek lehetnek, a legidősebb se több harmincnál.
Cigarettáznak, nevetgélnek.
Végül is nem vakok.
A saját szemükkel látják majd, amit Jegor látott. Meg hát mellesleg le
kell majd takarítaniuk a sínekről azokat a hullákat, hogy tovább tudjanak
menni. Úgy bizony! Úgyhogy semmit sem kell mondania nekik. Majd
maguktól elrendezik a dolgokat.
Jegor ettől a gondolattól megkönnyebbül.
Most nagy csinnadrattával elindulnak, aztán egy óra múlva jönnek is
majd vissza, mint a kisbárányok. Nedves gatyában. És ez az atamán sem
fog annyira kicsattanni az erőtől. Ki fogja hányni a belét a hídon. Utána
aztán majd megnézzük, mennyire bátor a csávó.
Jegor szélesebbre tárja az ablakot, és leül a párkányra. Integetni fog
nekik. Kár, hogy Griff nem adta vissza neki az apja gitárját. Pengethetné
nekik a „Búcsú a szláv nőktől”-t.
Előbújik az atamán is a házból. Teljes díszben: a csizmája kifényesítve, a
sapkája pontosan belőve.
– Osztag! Sorakozóóóóó!
A kozákok egy pillanat alatt alakzatba rendeződnek, különbözőkből
egyformákká válnak. Nehéz nem gyönyörködni bennük. Az ember
valahogy közéjük kívánkozik, az alakzatba.
Na jól van, majd meglátjuk…
A Poszt lakói szintén abbahagyják unalmas foglalatosságaikat,
összegyűlnek elbúcsúztatni a katonákat. Az apák a vállukra ültetik
kisfiaikat, az atamán pedig nézi őket és kacsingat nekik. Jegor Misellt
keresi a tekintetével – kijön-e, hogy elbúcsúzzon a pasijától?
Kijött. A lépcsőház előtt áll, le sem veszi a szemét a csávóról. Kis hülye.
Krigovhoz odalép Griff. Tiszteleg neki – de valahogy érzelem nélkül.
– Hát, sok sikert!
 – Várjon, Grigorij Petrovics. Engedelmével… Indulás előtt szeretném
Danyiil atya áldását kérni.
– Azt meg minek?
Griff ráncolja a homlokát. De nesze neked: egy kozák jaszaul már hozza
is nagy tisztelettel a hídról jött süket csavargót. Elcsigázottnak tűnik az
ember, de azért a saját lábain lépeget. Valamilyen botra támaszkodva.
Ugyanazt a másról levetett göncöt viseli, amit az ünnepélyes vacsorára
ráadtak.
Az atamán tesz egy lépést felé, és leveszi a sapkáját. Térdre ereszkedik.
Fogja az ösztövér, sebes kezet, hozzáérinti az ajkát.
– Áldj meg minket az útra, atyám. Mint pravoszláv a pravoszlávokat,
mint orosz ember az orosz embereket – áldj meg minket, kérlek.
A kozákok mind leveszik a sapkájukat. Hajukat borzolja a szél.
A süket előbb mintha értetlenül nézne az atamánra, aztán bólint. Kezébe
fogja a keresztet.
– Az Apa, a Fiú és a Szentlélek nevében…
Keresztet vet az atamánra, aztán bizonytalan léptekkel elhalad az egész
sor előtt, és az olyan ember orrhangján ismételgeti ugyanazt, aki saját magát
nem hallja. Furcsa kifejezés ül az arcán. Elszántság és lemondás keveréke.
Bizonyára nem ezt várják tőle a kozákok, akiknek indulniuk kell fel a hídra.
Akik még nem tudják, mi vár ott rájuk.
Jegort megint arra ösztökéli valami, hogy lemásszon a párkányról, és
mindent elmeséljen nekik. Figyelmeztesse őket.
És hirtelen rájön: de hiszen ez a Danyiil atya tudja, mi vár az expedícióra
a hídon túl. Sokkal jobban tudja, mint Jegor. A hídon heverő hullákat
biztosan látta. És lehet, hogy… Jegor tarkóján feláll a szőr… És lehet, hogy
látta, ahogy azok az emberek meghaltak. És tudja, mi elől menekültek.
– Az Apa, a Fiú és a Szentlélek nevében…
Megy, motyog – és semmivel nem árulja el magát.
Jegornak zakatolni kezd a szíve. Itt valami nincs rendben. Valami nagyon
nincs rendben.
A süket keresztet vet az utolsó katonára a sorban, de még nem indul el
visszafelé. Az atamán, aki már készül beszállást vezényelni, tiszteletteljes
arckifejezéssel vár.
Danyiil atya a földet nézve beszélni kezd:
– Tudjátok, hogy az igazak megmenekülnek, s hogy a bűnösök útja hová
vezet. A keresztet vigyétek magatok előtt, és imádkozzatok nappal s
éjszaka. Imádkozzatok Küpriánosz vértanúhoz, hogy megóvjon benneteket
az ördögöktől. Imádkozzatok a saját szavaitokkal, melyek a szívetekből
jönnek. Szent Küpriánosz meghallgatja az imátokat, mint ahogy engem
meghallgatott. Kész. Menjetek! Irgalmazzon az Úr mindannyiunknak, ha
még nem hagyta el ezt a mi földünket.
A kozákok próbálják elviccelni ezt az áldást – de csak csendesen.
Felveszik a sapkájukat, felülnek a hajtányokra. Felköhögnek a motorok,
pöfög a finom, kékesszürke füst.
Még mindig nem késő leugrani az ablakpárkányról.
Misell egy lépést tesz az atamán felé, de az csak egy csókot küld neki,
nem lágyul el.
A kapuőrök kitárják a kapuszárnyakat, és a hajtányok elindulnak.
De ekkor eléjük röppen egy magas, sovány alak, és karját széttárva elállja
a kozákok útját.
– Nem! Nem mehettek! Nem engedem! Nem szabad!
Jegor anyja az.
 1.

Az első hajtány vezetőjének alig van ideje fékezni: Jegor anyja keményen
áll a síneken, meg sem rezdül. Úgy tűnik, nem számít neki, hogy elütik-e
vagy sem. Az őrök lépnének is hozzá, nem is: mégiscsak a parancsnok
felesége.
Krigov Griffhez fordul.
– Ez meg mi a csoda?
A rákvörössé vált Griff a feleségéhez megy, és megfogná a kezét, de
hiába: Tamara csak ránt egyet rajta. Aztán, a férjére szót sem vesztegetve,
egyenest az atamánhoz szól:
– Tilos oda menniük! Oda senkinek sem szabad! Forduljanak meg!
Menjenek vissza Moszkvába! Menjenek, ahová akarnak, de oda nem
szabad!
– Ejha! Na és miért nem?
– Ott maga a gonosz lakozik. A gonosz. A túlsó parton. Alszik, várja,
hogy felébresszék. Úgy tűnik, hogy itt minálunk békés az élet, igaz? Hogy
nyugalom van? Hát csak azért, mert csendesebbek vagyunk, mint a víz,
szótlanabbak, mint a fű. És az a gonosz nem vesz észre bennünket, hát
azért. A hídon át nem lát bennünket. Maguk meg egyenesen a karmai közé
akarnak menni. Hogy felébresszék.
Az atamán leszáll a hajtányról, és együttérzőn kérdezi:
– Na és miféle gonosz az?
– Pontosan nem tudom. Csak érzem…
– Na, helyben vagyunk. Ej, Grigorij Petrovics, nem is mondta, hogy
médium a felesége.
Griff újból megfogja a felesége könyökét. A szentatya homlokráncolva
figyeli Jegor anyját, próbálja megérteni, mi a csoda folyik ott.
 – Menjünk, Tamara! Ne szégyeníts meg az emberek előtt. Valamit jósolt
a kávézaccból, ugye, és most…
– Hagyjál! Ha te gyáva vagy, hadd mondjam el én!
Tamara ellöki a férjét. Rá sem néz közben – nem akar ránézni. Danyiil
atyát nézi.
– Miféle áldást ad rájuk, bátyuska? Mire? A pusztulásra! Maga lehet,
hogy nem látja, mert magának nem adatott meg az ilyen látás, még ha igaz
ember is. Én viszont, még ha bűnös vagyok is, látom! Látom a sötétséget.
Látom, hogy a túlsó parton nem lesz már fontos, hogy ki bűnös, ki igaz
ember. Ott senki sem menekül meg. Mindenkit felfalnak ott, és aztán
átmásznak ide. Sötétség, sötétség. Mint pók a hálójában, úgy alszik ott a
gonosz, várja, merről húzzák meg a pókfonalat. Maguk is elpusztulnak,
miránk is ránk hozzánk a bajt! Menjenek vissza a Moszkvájukba, ne
hergeljék fel! Ő sem zaklatja magukat – maguk se bántsák…
– Tamara! Fejezd be!
Griff veszettül dühös, lila az arca. Danyiil atya is komoran néz, mintha
értette volna, mit mondott neki ez a nő. Krigov felteszi a kezét. Gúnyosan
beszél:
– Na és, Tamara… aztán honnan veszi ezeket a felderítési adatokat?
Tamara komoran pillant rá.
– Láttam. Megmutatták nekem.
– Aha. Világos. Álom. Miféle álom? Fekete kutya? Pókok? Égő ház?
A kozákok nevetgélni kezdenek. Danyiil atya ráncolja a homlokát,
próbálja megérteni, min veszekednek.
Jegor nem veszi le a szemét az anyjáról. Ő is megszokta, hogy
gúnyolódjon az ijesztő látomásain, amelyek még egyszer sem váltak valóra.
De most… most Jegor tudja, hogy az anyja érzi az igazságot. Nem látja, de
érzi. A gonoszt.
– Elmesélem.
– Tamara! Elég volt! Menjünk! Vége!
– Nem, hagyja csak! Gyerünk! Hallgatjuk!
De Griff a maga vadállati erejével már rángatja Tamarát haza. Köröttük
pusmognak az emberek, de senki nem avatkozik közbe: családi ügy. Meg az
is lehet, hogy egyik-másik ember Tamara pártján áll.
– Láttam, ahogy szétfoszlott a köd a folyó fölött! És a folyón túl láttam
magukat, atamán, az egész csapatot! Láttam, hogy darabokra vannak
szaggatva. Láttam, ahogy farkasok lakmároztak a katonáidból! Láttam
magamat – máglyán! Láttam a fiamat! Csurom vér a feje, a füléből és a
szájából folyik!
– Elég!!!
– Hagyja csak, Grigorij Petrovics!
Krigov visszamászik a hajtányára, onnan néz körbe az összegyűlteken.
Megigazítja a sapkáját.
– Van hit, és van babonaság. Én hiszek Jézus Krisztusban és abban, hogy
ő minden bajtól megvéd bennünket. Jó ügyet szolgálunk, és megáldottak
minket rá, nem csak ma. De babonás nem vagyok. Azelőtt délen
állomásoztunk, vad földeken. Ott gonosz az emberek tekintete, főleg a vén
banyáké. Valóságos boszorkányok. Elátkoztak minket reggel, délben, este.
Mi meg erre csak keresztet vetünk – és megyünk a tisztogatásra.
Mindenféle bűbájjal próbáltak ártani nekünk, annyit elmondhatok. Még
hogy máglyán, ha-ha… Na, az lenne csak a…
Tamara kitépi magát Griff kezei közül.
– Nem átkoztalak el, te szerencsétlen idióta! Csak figyelmeztetlek!
– Figyelmeztetni sem kell! Tán azt hiszi, nyaralni indulunk? Én ezért az
ügyért, a Hazáért bármelyik pillanatban kész vagyok meghalni. És minden
egyes harcosom készen áll rá – itt mindenki önkéntes. Vissza akarjuk
szerezni Hazánk mindazon földjeit, melyeket az előző hatalom nem tudott
megtartani, mindazt, amit elkótyavetyélt, és ehhez készen kell állnunk
mindenre. Most – most! – jött el az idő, hogy apránként mindent
visszaszerezzünk. És nincs rá sok időnk, mert ha nem mi szerezzük vissza,
akkor mások teszik rá a mancsukat. Nagy volt az országunk, a föld egyik
sarkától egészen a másikig ért! Mert azok, akik létrehozták, nem féltek
átmenni holmi hidakon, folyókon. Mert azok, akik védelmezték, a vérüket
adták érte, hogy megőrizzék nekünk! A világ legnagyobb országa volt a
miénk, mert apáink nem magukra gondoltak, hanem miránk. Miránk! Az én
kis hitvány életem, vagy a maguké, ehhez képest semmi. Tán azt hiszed,
félek meghalni? Hisz előbb-utóbb úgyis meghalunk! A farkasokkal meg a
taknyos fiacskádat ijesztgessed!
Jegor közben már leugrott a párkányról, és most hátrább lép az ablaktól.
Úgy érzi, odalent mindenki őt keresi a tekintetével – a tömegben is, a
hajtányokon is. De senki sem forgatja a fejét, mindenki az atamánt nézi. Az
embereket letaglózta a beszéde. A hajtányokon vigyázzban állnak a
kozákok. Krigov pedig újból megtöltekezett levegővel és erővel, öklével az
eget csépeli, úgy veri bele a szavakat:
– De mielőtt meghalnánk, látni fogjuk, ahogy Hazánk feltápászkodik a
térdéről. És ezt ti is látni fogjátok! A mi osztagunk után újabbak jönnek
majd! Mert ugyan mik vagyunk mi? Csak előőrs, a kopja hegye! Olyan erő
gyülekezik ott, amely bármilyen ellenséget elsöpör! Újrarajzoljuk a
határokat. Nem a Volgán fog húzódni, hanem előbb a Kámán, aztán a
Jenyiszejen, majd az Amuron. Jog szerint a miénk arra minden föld.
Nagyapáink és ükapáink már a teljes árát kifizették. És ha nem megyünk, és
nem szerezzük vissza, akkor ők mindannyian – mindannyian, halljátok? –,
mindannyian hiába éltek, és hiába ontották vérüket! És akkor nem marad
számunkra más, mint hogy elkorcsosuljunk és elpusztuljunk! Női babonák,
cigány asszony szemmel verése – no, hát éppen ez kell nekünk, ez
számunkra a leghelyesebb prófécia? Ez: a vérről, a farkasokról? És nem az,
amit a pátriárka jövendölt nekünk? Mert ő azt jövendölte, hogy Moszkóvia
újra hatalmas lesz, egységes, rettenetes, és még a mi időnkben az lesz, és
megint az lesz a neve, mint régen: nagy Oroszország!
Ekkor valaki felkiált a kozákok közül, és rögvest csatlakoznak hozzá a
többiek is:
– Éljen Oroszország! Éljen Oroszország! Éljen Oroszország!
És Krigov maga, olyan tekintettel fogva át az embereket, hogy a csontjuk
velejéig megperzseli őket, szintén kiáltja velük együtt:
– Éljen Oroszország! Kapukat kitárni! Énekeljünk, testvérek! Isten veled,
te kisleáááány! Az esőnek egyszer vége lesz! A katona is visszatér! Csak
várj reám!
Az ember ettől csupa libabőr lesz, még Jegor is borzongani kezd.
Nyikorog a kapu – az őrök engedelmeskednek a parancsnak. A kozákok
átveszik az éneket, hangjuk kórusban árad.
– Igen, tudom, hogy visszatééééérsz! Ó, te hű, te széééép! Visszatérsz – a
szerelmedéééért!
Tamara szótlanul áll, összefonva mellén sovány, hosszú karját. Nézi a
távozó katonák hátát, és az ő tekintete is perzsel. A hajtányok kigurulnak a
kapun, mennek tovább a váltóhoz, majd fel a hídra.
A helybéli lakosság nem bírja ki a Poszt udvarán, buzognak, zúdulnak ki
a kapun, a falon túlra ők is – kísérik a hajtányokat. Nők, férfiak, gyerekek –
integetnek a kozákoknak, és alighanem mindannyiuknak, akárcsak
Jegornak, libabőr borzongatja a testét.
Mindenki csak a kozákokat nézi.
Daluk zengve úszik utánuk a levegőben, mint vörös papírsárkány.
Mikor elmerülnek a ködben, ez a sárkány még vergődik egy keveset, de
aztán a megrakott hajtányok őt is berángatják a mélységbe.
 2.

Misell nem megy ki a kapun. Visszahátrál a lépcsőház árnyékába, aztán

szalad föl az első emeletre, belöki az ajtót, és elbújik a nyikorgó lakás
porában.
A kezében egy vászontekercs. A konyhába megy, kinyitja a felső
szekrényt, és beleteszi a tekercset. Sokáig nézi, csak utána csukja be az
ajtót. De amint becsukta, újból nyitja is ki, előveszi a tekercset, és inkább az
alsó szekrényben dugja el, a poros háromliteres dunsztosüvegek mögött.
Az ablakhoz megy: Griff vezeti haza a boszorkányát.
Tamara kitépi magát a kezéből, megfordul, és nagy léptekkel elindul
visszafelé. Az emberek az udvaron összesúgnak, és követik őt a
tekintetükkel. A nők arca komor, a férfiak nevetgélnek. A nők jobban
ismerik Tamarát: sokan járnak hozzá kérdésekkel. Tamara néha sok olyat
tud, amit nem tudhatna – csak becsukja a szemét, és mondja. Vagy
kártyából jósol – nem mindig találja el, hogy mi lesz, de ért a
vigasztaláshoz.
Semmi sem fog megtörténni abból, amit ez a boszorkány károgott.
Semmi baj nem történik velük. Nincs semmi olyan ezen a debil hídon túl.
Szása egyszerűen csak elutazik, aztán majd visszatér. Elutazik, körülnéz, és
visszatér.
Farkasok falják fel őket!
Micsoda egy ringyó! Egy riherongy! Hogy lehet ilyet valakinek az arcába
mondani?! Mindenki előtt!
Kicsordulnak a könnyei.
Bedugul az orra, valami csípi a szemét, mintha hagymát szeletelt volna.
Misell a fürdőszobába megy, kútvizet merít a vödörből, megmossa az
arcát.
 A rozsdás víz nem tudja kimosni szeméből a látomást: fekete, őszi erdő,
a semmi közepén megállt hajtányok, széttépett testek. És farkasok,
amelyek, mint ahogy az udvari kutyák marakodnak itt náluk a csontért, az ő
Szásájáért marják egymást. Az ő halott Szásájáért.
Légy átkozott, te kurva! Légy átkozott!
Misell makacsul, gonoszul mondogatja ezt – de a lehető leghalkabb
suttogással, mintha félne, hogy Tamara meghallja a téglafalakon, a beton
közfalakon át – a saját lakásából.
Lehet, hogy tényleg hallja?
Misell bemegy a szobájába, lefekszik. Felül. Megint lefekszik.
Próbál visszaemlékezni az éjszakára és a hosszú délelőttre: az utcai
lámpák sárga fénycsíkjai, és ezekben a csíkokban Szása arca, a keze, a
hajszálak a mellén; sehogy sem áll össze a teljes kép. Ujjait a szájához
emeli, megérinti az ajkát. Az ujjain ott a férfi szaga, a tenyerén is, az egész
testén ott van – erős, fényes szag, a kútvíz ezt nem tudja lemosni.
Misell emlékezni akar a csókjaikra, de rögtön a legutolsóra gondol. Arra
a csókra, aminek az ürügyén Szása mégiscsak a kezébe nyomta a súlyos
vászontekercset. Nem akarta elvenni, egyáltalán nem kérte Szását erre, még
csak nem is célzott rá.
Nem lett volna szabad elvennie.
Nem, nem. Nem!!!
Miközben búcsúzott Szásától az udvaron, ahelyett, hogy a visszatérésről
fantáziált volna, csak arra tudott gondolni, hogy semmiképpen sem lett
volna szabad elfogadnia tőle ezt a csomagot. És csak Tamara tudta elűzni
ezt a makacs gondolatát a farkasaival.
A csomagot egy tisztiszolga hozta, mosolyogva letette a küszöbre,
tisztelgett, és már ott sem volt.
Krigov felvette, először csak annyit mondott, meglepetés Misellnek, de a
lány nem akart meglepetéseket.
Akkor a férfi megmondta, mi van benne.
Misell természetesen nem akarta elfogadni, de Szása erősködött. A
csomag átértékelt mindent, ami az éjszaka történt közöttük. Misell nem
értette pontosan, hogyan is változott meg ettől minden, azt viszont pontosan
tudta, hogy nem szabad elfogadnia.
De az atamán valahogy mégiscsak a kezébe nyomta az utolsó csókkal. És
amikor gyorsan ellépett tőle, a csomag ott maradt Misell kezében – nehéz,
bordás, kényelmetlen csomag. Misell a kabátja alá rejtette. A lépcsőn együtt
mentek le, de az udvarra külön-külön léptek ki. Misell a lépcsőház
árnyékából nézte az atamánt, s a csomag közben húzta a kezét. Ványecska
Vinogradov állt mellette, a négyéves csodagyerek, aki nem kellett a
szüleinek, és szánakozva nézett Misellre. És egyszer csak megszólalt:
„Szejelmes vagy.” Pimasz kölyök!
Kidobhatta vagy eláshatta volna a csomagot, de nem: hazavitte.
Hazavitte, és eldugta a konyhaszekrényben, ahol megtalálhatja a nagypapa.
És ha megtalálja, nem kerülheti el, hogy kifaggassa. És a kérdéseire
nemcsak neki, a nagypapának kell válaszolnia, hanem saját magának is.
Misell félretolja a poros, üres dunsztosüvegeket, és megint kiveszi a
csomagot a szekrényből. Lábujjhegyen lépked a nyikorgó parkettán, a
szobájába megy, bezárkózik, térdre ereszkedik, és mielőtt bedugja az ágy
alá a csomagot, kitekeri a vásznat.
Tíz hosszúkás konzervdoboz van előtte: olyanok, mint a bombahüvelyek.
Mindegyiken címke: „Marhahúskonzerv. 1 KG”.
 3.

– Grigorij Petrovics! Ezredes elvtárs!

Griff összerezzen, megfordul.
Nézi – két őr áll ott, Beton Szerjozsa és Gyjagilev: a rángatózó, ellenkező
szerzetest vezetik. A kapu mögül cibálják befelé. Griff elengedi az
ugyanúgy ellenkező Tamarát, és a homlokát ráncolja.
– Mi történt?
– Ez meg… Amikor mindenki kiment a kapun… Elszökött.
– Hova? A hídra?
– Nem, nem a hídra. A másik irányba ment. Moszkva felé.
– Nofene! Ez meg aztán… Na csak hozzátok!
Danyiil atya félelem és jámborság nélkül néz a szemébe – de aggodalom
látszik a tekintetében. Griff a szent ember vállára teszi súlyos kezét.
– Na és hová indultál, lapaj? Hisz épp kezd csöpörögni az eső…
– Nem értem. Nem hallom.
– Tudod, öcsém, én se értem. Az atamán azt mondja, alig állsz a lábadon,
ezért nem akart elvinni a hajtányon, megsajnált, te meg itt felvennéd a
nyúlcipőt.
– Nem értem.
– Azt kérdem: hová mész? Hova indultál? Moszkvába?
Griff a főváros irányába int böhöm kezével, de Danyiil atya már az
ajkáról is leolvasta a „Moszkva” szót. Úgy bólogat, mintha mi sem történt
volna.
– Moszkvába, igen. Moszkvába kell mennem. Mondtam.
– Mondani mondtad, de tán így megy ez nálunk: hogy csak úgy fogod
magad, és illa berek? Tudod, bátyuska, épp azért helyezték ide ezt a
Posztot, hogy ne lófrálhassanak az emberek csak úgy ide-oda engedély
nélkül.
– Mi? Nem értem.
Griff töri a fejét, megdörzsöli az izzadt sörtét a kopasz feje búbja körül.
 – Nem baj, majd megérted. Mindent meg fogsz te érteni, aranyoskám.
Pam-param-pam-pam… Figyelj csak, Szerjozsa, a fogdánk szabad, nem
igaz?
– Szabad biza, Grigorij Petrovics.
– No, akkor egyelőre rekesszük el oda a mi szentatyánkat. Csak tegyetek
rácsot az ablakra, jól van?
Tamara, aki még mindig ott áll, felfortyan erre:
– Ne merészeld! Ez szent ember, szerzetes! Ne merészeld letartóztatni!
Erre aztán Griff is ordítani kezd:
– Ej, Tamarka, most aztán már tényleg menj a csudába! Törődj a magad
dolgával, az enyémet meg hagyd meg énnekem! Elég volt! Ha azt
mondtam, fogda, akkor fogda! Itt csak egy parancsnok van, és az én
vagyok, felfogod végre?! Nyomás!
– Ezt még megbánod!
Tamara berohan a lépcsőházba.
Gyjagilev megvárja, míg Griff kifújja magát, aztán kifürkészhetetlen
tekintettel megkérdezi:
– Vasból? Hegesztve?
– Szólj Kolcovnak, majd ő megcsinálja, ahogyan kell. És zárd be a
bátyuskánkat! Ágyat, takarót neki, emberségesen. És ellenőrizd a radiátort,
hogy fűtsön. Nyugodtabb leszek. Ej, hogy a ficergős kirelejzumát…
– Hogy a micsodáját, Grigorij Petrovics?
– Semmi, semmi, Szerjozsa. Leléphetsz.
A döbbent Danyiil atyát, aki próbálta, próbálta leolvasni a sorsát az
ezredes ajkáról, de csak nem sikerült neki, elvezetik. Griff néz utána, és
határozott jó érzés tölti el: végre helyesen cselekedett.
 4.

Jegor türelmetlenül várja vissza a kozák karavánt. Mennyi idő kell hozzá,
hogy beleütközzenek az első hullákba a hídon? Hisz motoros hajtánnyal
mennek, három perc alatt biztosan odaérnek ahhoz a borzalmas, hatalmas
testű férfihoz, aki a legtovább eljutott, és nyúzott kezekkel kapaszkodott a
betontalpakba. Megkerülni nem lehet, áthajtani rajta szintén nem lehet,
vagyis ki kell szállítani a felderítőket, megvizsgálni a síneket – és utána már
maga Krigov is mindent meg fog érteni.
Megérti, hogy tilos a hídon túlra menni. Megérti, és visszavonulót fúj.
Jegor minduntalan az órájára pillant: eltelik tíz perc; tizenöt; húsz.
Az anyja most bezárkózott a lakásba, és ott ömlik belőle az epe. Griff az
irodájában ül, nem győz telefonálni. Senki nem kezd el üvöltözni vele, hogy
megint hol csámborog… Jegor nem bírja tovább, kirohan a kapun, a
sínekhez, és onnan nézi a hidat. Semmit sem látni, semmit sem hallani. A
köd fala egyenletes, süket, Moszkva felől fújja a szél, és úgy látszik,
visszaűzi a zöld kásába a megveszekedett-vidám katonahangokat és a
motorok berregését.
Az őrhelyről odakiáltanak neki:
– Jegor! Te meg mit keresel ott?!
Csak megvonja erre a vállát: semmit, csak úgy…
Ideje elmenni, de nem akaródzik. Huszonöt perc. Fél óra. Lehetséges,
hogy ez a barom egyszerűen megparancsolta az embereinek, hogy tisztítsák
meg az utat a hulláktól, és mentek tovább? De hiszen el kell jönnie a
pillanatnak, amikor megijed. Egyszer csak fel kell fognia, hogy a hídon túl
valami leírhatatlan borzalom várja, és hogy oda nem szabad menni – ahogy
azt az anyja is megmondta!
Jegor hirtelen visszakívánkozik a szobájába. Most rögtön szeretne ott
lenni. Ahelyett, hogy megkerülné a tüskebozótot, keresztülvág rajta,
széthajtogatva a szúrós ágakat – és a tüskék véresre vagdossák a tenyerét.
Bambán nézi; szédül.
Na és?
Na és ha figyelmeztette volna őket – akkor tán nem indultak volna el a
hídra? Mindenképp elindultak volna. Nem hallgattak volna rá, a kölyökre,
sőt még ki is nevették volna mindenki előtt, mint ahogy az anyján is csak
gúnyolódtak.
Meg különben is: úgy kell nekik, ezeknek a nagyszájúaknak; egészen
elszaladt velük a ló. Eh, micsoda dumák: így meg úgy a birodalom,
visszahódítjuk a földjeinket, seregeink harcba indulnak bla-bla-bla. Jól van,
a kurva életbe, akkor most ezt az egyetlen kis hidat hódítsátok vissza
először, szájbabaszott hősök! Igaza van anyunak, jobb lett volna, ha szépen
meghúzzátok magatokat ti is, és akkor minden nyugodtan menne tovább, de
nektek muszáj hősködni, mi?
Jegor megy hazafelé, rá-rápillant a tenyerére.
Úgy kell nekik? Mégis, mi lesz?
Semmi se. Utazgatnak egy kicsit, aztán visszajönnek.
És ha mégiscsak elmondta volna Krigovnak, amit látott? Hogy az egész
híd tele van hullákkal? Hogy ott valami szörnyűség történik, és a hullák
egészen frissek? Hogy meglehet, éppen most történik ott valami?
Hallgassatok anyámra, hallgassatok rá, az anyám nem őrült.
Őrá hallgassatok, és ne erre a szőrmók kereszteslovagra, akitől áldást
kértetek. Aki, akárcsak Jegor, volt ott, és mindent a saját szemével látott. És
aki, akárcsak Jegor, nem mondott senkinek semmit.
Az udvarról már majdnem mindenki elment a saját dolgára; Danyiil atyát
épp vezetik el az őrök. Griff megparancsolta, hogy zárják be, amíg ki nem
derül, hogy s mint – Jegor ezt hallotta. Griff ezúttal helyesen cselekedett,
bár maga sem tudja, hogy mennyire. Ha csak szikrányival is, de Jegor így
nyugodtabb… Mert a jövevény ugyan miért nem mondott semmit a
kozákoknak? Sőt, ő maga küldte őket oda! Lehet, hogy valami komoly oka
van rá? Jobb, ha egyelőre bezárva tartják. Legalább tőle nem kell félni.
Danyiil atya érzi magán Jegor fürkésző tekintetét, felemeli a szemét, és
kedvesen rámosolyog. Ettől a mosolytól Jegor egész teste libabőrös lesz.
 5.

A szerzetest a közösségi udvar túlsó végébe vezetik; Misell nagyapja egyre

csak szaporázza az őrök mellett, kifullad, liheg, de nem marad el tőlük. És
faggatja őket:
– Hova viszitek? Hé! Mondjátok már! Hé, Gyjagilev!
– Maradj már veszteg, Nyikita apó! Griff megparancsolta, hogy zárjuk
be. El akart szökni.
– Hű, az ördögbe is… De egy félórácskára azért kölcsön vehetném
tőletek? Aztán vihetitek, ahova akarjátok.
– Ezt Griffel beszéld meg, Nyikita apó. Aztán minek?
Öt percre rá Nyikita már Griffnek teszi fel ugyanazt a kérdést: a Poszton
nem nehéz megtalálni a parancsnokot. Griff már eleve elcsigázottan nézi az
öreget, készen rá, hogy elutasítsa a kérését.
– Aztán minek, Nyikita apó?
– Hát… Nem hagy békén a mama. Azonnal össze akar esküdni.
– Megparancsoltam, hogy zárják be.
– De hát ott még, a fogdában, gondolom, nincsen készen semmi, eh?
Amíg becipelnek egy ágyat, meg asztalt, széket. A zárakat is ellenőrizni
kell.
– Tényleg, azt is kell.
– Na ugye. És amíg a bútorokat becipelik, én igénybe venném őt egy
icipici időre. Neki aztán édesmindegy, meg neked is, ugye, Grigorij
Petrovics? Na?
– De hát rendnek csak kell lennie. Ha már megparancsoltam…
– Ő még talán meg se értette, hogy letartóztatják. Hisz süket!
– Na és hogyan fog összeadni titeket egy süket ember, Nyikita?
– Valahogy majd csak, Grigorij Petrovics.
 Nyikitának egyáltalán nincs kedve tovább győzködni Griffet, és még
kevésbé magával vinni Danyiilt, de nincs más választása. A felesége, mióta
meghallotta, hogy egy istenes ember érkezett a Posztra, sehogy sem tud
megnyugodni. Ki sem tudta várni, hogy Nyikita magához térjen;
megmondta neki, hogy Danyiil atya nélkül vissza ne merjen jönni. Ma
valahogy igazán komolyan felkészült a meghalásra, ezért kell olyan
sietősen összeesküdnie Nyikitával, amíg még él.
Erre most letartóztatják a papot!
Nyikita, őszintén szólva, nem hisz Istenben, de nem is tudja teljesen
kizárni a lehetőséget, hogy létezik. És hogy éppen most összeesküdjenek,
azt egyszerre értelmetlen és kockázatos dolognak tartja. Az a helyzet, hogy
már nem is igazán emlékszik, milyen volt az ő Maruszjája fiatalon és
szépsége teljében: a fekvő, maga alá piszkító öregasszony majdnem teljesen
eltakarta a merész, vidám leányzót, és csak Nyikita ritka álmaiban jelenik
meg egy vékonyka, fénylő sarló az egykori napból.
Nyikita már inkább csak eltengeti maradék napjait a földön, és nem
reménykedik az örök életben. De ha hirtelen kiderülne, hogy Maruszjának
van igaza, és a Jaroszlavlban való létezése csak előjáték volt a mennyek
birodalmához, akkor ott inkább szeretne mindent elölről kezdeni, nem pedig
arra ítéltetni valami égi anyakönyvvezető által, hogy ezzel az
öregasszonnyal kelljen mennyekfogytiglani házasságban élnie. Mert ugyan
ki tudja garantálni, hogy a földöntúli életben feltétlenül húszévesen
találkoznak össze megint?
Ha meg nincsen odaát semmi, akkor ugyan mire jó ez az egész komédia?
Ilyen gondolatok járnak Nyikita fejében.
De hangosan azt mondja:
– Nagyon sajnálom őt.
– Ej, Nyikita Artyemjics, baszd meg az anyádat!
Griff lecsap egy elbóbiskolt legyet a tapétán. És a sikeres vadászattal
elégedetten megadja az engedélyt:
– Jól van. Amíg ott ágyaznak neki… Vigyed, már ha rá tudod venni.
Így hát Nyikita ezzel a nem kívánt győzelemmel megy a szerzeteshez a
még nyitva lévő, csupasz fogdába, amelybe utoljára a dühöngő Alkesz
Ljonykát zárták be, amikor delirium tremense volt.
A süket pap nagyon mereszti a szemét, próbálja Nyikita ajkáról leolvasni,
hogy mit akar, de az öreg ajkait megfonnyasztották az évek, nehezen
mozognak, nem tudnak már tiszta hangokat formálni. Danyiil atya gyorsan
belefárad Nyikita erőlködésébe, megvonja a vállát: nem hallom.
Ekkor kellene Nyikitának feladni és hazamenni, megmondani
Maruszjának, hogy a keresztes csavargó visszautasította – de nem képes rá.
Megint fogdosni kezdi a szent eszelős kabátja ujját. Ujjaival
jegygyűrűket formál.
– Esketni kell. Engem az öregasszonyommal. Érted?
Ha odaát semmi sincsen, legalább valami vigaszt kell nyújtani az
asszonykának arra az időre, amennyi maradt még neki ezen a földön. Mert
neki, Nyikitának ott a munka a műhelyekben, az ügyelet a hídon, a söröcske
a barátokkal estefelé, elüldögélve a padon, ott a bagó, a levegő, a napfény.
És Maruszjának? Csak az emlékezés arra, milyen édes volt az élet, amikor
még vitték a lábai, meg az a búbánatos Jeszenyin és Nyura, no meg persze
Misell.
Ha meg mégiscsak van ott örök élet…
Akárhogyan is, túlságosan sajnálja őt. Maruszját.
Kézen fogja Danyiil atyát, és húzza maga után. Neki is, magának is
mondja:
– Kell! Menjünk! Muszáj, érted?
A szerzetes vagy felsóhajt, vagy felnyög – mint az elcsigázott tehén,
amelyben nem maradt több tej, de makacsul rángatják a tőgyét az éhes
gazdák. És megy Nyikita után – ugyanolyan kelletlenül, de ugyanolyan
engedelmesen. Mögöttük pedig az őrök csoszognak.
 6.

Jegor Griff irodájának ajtaja előtt áll. Ujjai már szorítják a kilincset, de
Jegor sehogy sem talál magában elég erőt, hogy lenyomja.
Olyan nagy a csend, hogy hallani, ahogy egy emelettel lejjebb az
osztályteremben Tatyjana Nyikolajevna tollbamondást olvas szegény kis
tanítványainak. Úgy hallani, hogy a Filipokot. Aha, Lev Nyikolajevics
meséje. Van benne tanulság, basszus. Úgy árad a búbánat az osztályból
mindenfelé, hogy libabőrös lesz tőle az ember.
Griff egyedül ücsörög az irodában, a telefon hallgat. Egyszerűen csak be
kell menni… Vagy előbb kopogtatni.
Jegor látta, ahogy Griff bependerítette az anyját a házba, hallotta, ahogy
aztán üvöltöztek egymással – és akkor nem szánta el magát, hogy
odamenjen hozzá.
Aztán követte, amikor Griff megint lement az udvarra, és lopódzott
utána, amikor még mindig dühösen ment az irodájába, rá-ráripakodva az
őrökre. Aztán jött ez az egész huzakodás a szökött pappal, utána meg Misell
nagyapja ment a parancsnokhoz, hogy kuncsorogjon valamiért.
Sehogy sem jött el a megfelelő pillanat, hogy odamenjen hozzá, és
mindent elmeséljen – folyton sündörögnek körülötte, vagy épp cudar
rosszkedvében találná, vagy az anyja is ott van… De most nem zavarja
senki.
Bemegy, valahogy viccelődik egy kicsit, aztán sokatmondóan hallgat, és
végül mindent elmond: hogy kérés nélkül, az anyja tiltása ellenére átment a
hídon, hogy több mint száz hullát talált rajta, hogy visszajött, és senkinek
nem mondott semmit, nem figyelmeztette a kozákokat, és nem szólt közbe,
amikor az anyja kiment, és próbálta megállítani őket.
Mindezt el kell mondania Griffnek.
Csak mert így helyes. Így becsületes.
 És még… És még azért is, mert utána ezért már Griff lesz a felelős, mint
a Poszt parancsnoka. Ő fogja eldönteni, mit kell tenni – neki kell embereket
küldeni a hídra, hogy segítsenek a kozákoknak… Vagy visszahívni őket
tanácskozásra… Griff majd eldönti. Jegor természetesen kap a fejére azért,
hogy felment a hídra, de legalább a nagy kő leesik a szívéről.
És ami a legfőbb – lehet, hogy akkor ezek a hullák elnyugszanak, békén
hagyják őt. Lehet, hogy Griff látott már ilyesmit a háború alatt, és tiszta,
világos magyarázattal tud szolgálni arra, amit ő látott. Olyan magyarázattal,
hogy Jegor azonnal felsóhajt: „Ja! Hát erről van szó!” – és annyi.
És ha megkérdezi Jegortól, miért nem figyelmeztette azonnal a
kozákokat? Ha azt mondja, feltétlenül szükséges lett volna figyelmeztetni
őket?
Erre mit válaszol neki Jegor?
Az igazat?
Hogy azért nem mondott semmit az atamánnak, mert nem is akarta őt
figyelmeztetni? Mert igazából abban reménykedett, hogy ott hagyja a fogát,
Misell pedig, akit elcsábított, végül mégiscsak az övé, Jegoré lesz? Hogy
azért nézte végig szótlanul, ahogy az atamán az emberek előtt megalázza az
anyját, mert érezte, hogy minden egyes elüvöltött szavával Krigov egyre
inkább megfosztja magát a lehetőségtől, hogy meghátráljon, hogy önmagát
hajszolja föl a hídra és át a túlsó oldalra, amely maga a pusztulás?
De Jegor sehogy sem tudja elengedni a kilincset. Már majdnem
meggyőzte magát, hogy jobb lesz elfutni, de mégsem tudja elszakítani
magát az átkozott kilincstől.
Mert ha legalább volna valami, amivel rögvest jóvá is tehetné, amit
elkövetett. Valami, amitől azonnal jó színben tűnne fel. Mondjuk: igen,
hibát követtem el, nem tagadom. De tessék: mit derítettem ki…
Jegor elengedi a kilincset, és bedugja a kezét a zsebébe. Kitapintja a
műanyag téglalapot: a hídon talált mobiltelefont. Jól érezte magát Jegor
zsebében, magába szívta a teste melegét. Működik is, csak valahogy be kell
hatolni a belsejébe.
Ez az: mégiscsak el kell mennie Kolja Kolcovhoz, hogy… hogy
meghekkelje a telefont. Valahogy így mondták ezt régen. És csak utána
kopogtat majd be Griffhez, amikor már minden infó a kezében van. Ha
Jegor megtudja, mi történt azokkal az emberekkel a hídon, és maga szállítja
le ezt az információt – akkor talán elnézik neki, hogy nem jelentett azonnal.
Utána meg már Griff vállát fogja nyomni ez az egész pokoli ügy.
De a griffmadár erős, nem fog belerokkanni.
És Jegor mégis habozik.
Csak amikor lépteket hall a lépcsőházból – valaki fürge, kemény
léptekkel jön felfelé –, az ijeszti meg végre annyira, hogy végleges döntésre
jusson. Jegor elereszti a kilincset…
A keze még mintha láthatatlan gumival hozzá lenne kötve, amely egyre
jobban kinyúlik, ahogy Jegor megtesz egy lépést, kettőt, hármat. De aztán a
gumi mégiscsak elszakad – és Jegor már vissza sem néz, úgy száguld le a
lépcsőn.
A helyőrség szakácsa, Lev Szergejevics jön szembe vele elszánt és
komor ábrázattal. Kérdezni akar valamit, de Jegor nem áll meg: sürgős
dolga van.
 7.

Griffnek nagyon kell, hogy most egyszerűen csak hagyják békén. De épp az
az ember kopogtat az ajtaján, akit most a legkevésbé akar látni. Kopogtat,
aztán be is nyit, nem várja meg, hogy beengedjék.
Belép, csillog az egyetlen szeme, beül a vendégfotelbe, és nekiáll
cigarettát sodorni egy ötszázrubelesből. Régi, átzsírosodott ötszázrubelese
van, és Griff lemondóan arra gondol, hogy meggyulladni is nehezen fog,
aztán égni is csak úgy-ahogy, és rég meghalt emberek ujjairól rátapadt zsír
füstje fogja belepni az irodáját.
De tűri. Lev Szergejevics rágyújt, és az arcába fújja a maró füstöt:
– Na, mi a helyzet a kozákjaiddal?
Griff megrántja a vállát, úgy tesz, mintha nem értené a kérdést.
– Miért, mi lenne?
– Mintha húskonzervet hoztak volna nekünk. Meg kását. Csak valahogy
nem láttam, ahogy lepakolták, ezért kérdezlek téged. Szeretnék holnap
vacsorára húsos hajdinakását adni az embereknek. Hát csak, gondoltam,
megkérdezem. Mert ami volt, annak annyi. Az ünnepi vacsorára minden
elfogyott. Szóval ezért jöttem, hogy megkérdezzem…
– Na ide hallgass! Ez azért már tényleg… Mint a kullancs, tisztára olyan
vagy…
– No-no-no… Várjunk csak, várjunk… Aztán miért sütöd le a szemed,
Grigorij Petrovics, he?
– Ide hallgass, Ljova… Hisz magad is felfogtad már, hogy mi a helyzet,
akkor meg minek kínzol?
– Én még semmit sem fogtam fel, Grigorij Petrovics. Épp azért jöttem
hozzád, hogy megértsem, mi a helyzet. Feltettem neked egy kérdést –
válaszolj, légy szíves. Hol-van-a-hús-kon-zer-vünk?
 – Nem hoztak nekünk húskonzervet. Nem hoztak, és kész. Csak a saját
ellátmányukat hozták. Az expedícióra. Nekünk majd aztán hoznak, világos?
– Világos, mint a vakablak. Minek nekik ilyen kurva sok zabálnivaló?
Láttad, mennyi volt ott?
– Láttam én mindent. Láttam! De harminc fiatal, egészséges férfit kell
etetniük. És a jóisten tudja, mennyi időre mennek, meg hogy hová! Ugyan
mit fognak ott zabálni, a hídon túl? Lehet, hogy ott minden mérgezett…
Őket is meg kell érteni!
– Neked minket kell megértened, Grigorij Petrovics! Mondtam neked,
hogy fogytán vannak a készleteink? Mondtam. Megígérted, hogy elintézed
a moszkvaiakkal? Megígérted. Te a saját embereidért felelsz, miértünk, és
nem ezekért az átutazókért.
Griff is sodor magának egy cigarettát egy zöld ezerrubelesből. A
szakácséról gyújt rá. Idegesen szívja le a füstöt.
– Te talán nem hallottad, mit mondott az az atamán? Ez fontos államügy,
Ljova! Máshol húzzuk meg a határokat! Újjászületés! Visszaszerezzük az
elvesztett földeket!
– Hallottam én mindent.
– És akkor?
– Isten ne adja, hogy még valami földeket idecsatoljanak!
– De hát miért?
– Amíg itt a vasútvonal legvégén ücsörögtünk, legalább rendes ellátmány
járt nekünk – bár azt is csak úgy tessék-lássék adták. Ha távolabb lesz a
határ, akkor önellátásra kell berendezkednünk, világos? Más szóval
egymást fogjuk megzabálni.
Griff dühösen ciceg, de a félszemű szakácsot ezzel nem kergeti el. Lev
Szergejevics hunyorogva néz rá, hogy ne csípje a füst a szemét.
– Telefonálj nekik, Grigorij Petrovics! Moszkvába! Kérdezd meg kertelés
nélkül, hogy mi a helyzet!
– Jó, telefonálok.
– Most azonnal telefonálj! Míg itt vagyok. Ahova szoktál… A
minisztériumba, vagy mi az…
– Nem.
 – Akkor menjél, és ma te készítsd a vacsorát! Nem tudom, miből, de csak
menjél, és csináld!
Griff még egy utolsót szív a cigijéből, és elnyomja a hamutartóban a
maradék papírt. Aztán ugyanoda köp is egy kiadósat. Végül ingerülten
felkapja a kétfejű sasos telefonkagylót.
– Hát jó, az anyád úristenit!
Nyomogatja a gombokat. Hamiskásan pittyegnek. Kihangosítja a
készüléket. Halk, egyenetlen búgás hallatszik, mintha nem is Moszkvába
telefonálna, hanem valami távoli múltba rézkábeleken át. Sokáig kell várni
– jó egy percig, de Griff nem adja fel. Sodor magának még egy cigarettát,
hogy addig is hasznosan teljen az idő. Végül csak hall valami kattanást,
aztán egy távoli hang szólal meg susogón:
– Központ.
– Itt a jaroszlavli poszt. Pirogov ezredes. A hátország-felügyeletet kérem,
a keleti részleget. Jarcevet.
– Jarcev nincsen.
– Adja azt, aki van! A helyettesét, vagy mit tudom én…
– Várjon!
Griff egyenesen Lev Szergejevicsre mereszti a szemét, és újból rágyújt.
Vár. Ahogy kérték. Két percig vár, akkor megszólal a telefon:
– Hátország-ellátási felügyelet.
– Itt Pirogov ezredes, Jaroszlavl. Az ellátmány ügyében telefonálok.
– Hallgatom.
– Nagyon késik a szállítmány.
– Jaroszlavl? Felírom, intézkedünk.
Lev Szergejevics ferdén elmosolyodik. Griff széttárja a karját: ez van.
– Ide hallgasson… Ezt mondják nekem már három hete. Akárhányszor
telefonálok, mindig csak ezt hallom.
– Felírtam. Két-három hét múlva küldjük.
Lev Szergejevics bólogat Griffnek: azt ugyan lesheted.
– Harmadszor hallom ezt ezen a héten. Fogytán vannak a készleteink.
– Többet nem tudok mondani.
– Akkor kapcsolja Jarcevet!
 – Jarcev értekezleten van.
– Adjon valakit, aki nincs értekezleten!
A szakács a hüvelykujját mutatja Griffnek: csak így tovább, keményen!
– Nincs felhatalmazásom…
– Kivel beszélek?
– Morozov százados vagyok.
– Kapcsold a főnöködet, Morozov, az anyád úristenit! Te ott Moszkvában
melengeted a segged, mi meg itt szívjuk be a szart, víz helyett szart
nyelünk, és azt akarod, hogy enni is azt együk?
Morozov századost mintha a föld nyelte volna el, de a búgás nem
szaggatott, mint akkor lett volna, ha leteszi a kagylót, hanem ígéretes: várj
csak, mindjárt jön itt valaki. Várj! Várj!
Lev Szergejevics elnyomja az ötszázrubelesét.
– Az anyjuk úristenit! Ne hagyd magad, Grisa! Ne hagyd, hogy
lerázzanak ezek a tetvek! Száz szájat kell etetned! Köztük tizenhat kiskorút!
Igaz ügyért harcolsz!
Griff már szédül az aznap délelőtti tizedik cigarettától; bár lehet, hogy
nem a dohánytól, hanem a dühtől – dühös a kurva kozákokra, a
moszkvaiakra, a feleségére és önmagára is.
A kagylóban kattanás hallatszik, majd egy sivító hang szólal meg, mintha
üveget karcolnának szöggel:
– Ki az? Pirogov?!
– Pirogov ezredes, jaroszlavli poszt. Kivel…
– Pokrovszkij! Ide hallgass, Pirogov! Ne beszélj ilyen hangon a
tisztjeimmel, értve vagyok?! Mondták neked, hogy tűrj? Mondták!
Mindenki tűr, te is tűrsz egy keveset! Mint a kisangyal! Értve vagyok?!
– Felelős vagyok az embereimért! Etetnem kell őket, Konsztantyin
Szergejevics…
– Hát ha kell, kell. Etesd őket! Nekem viszont a hadsereget kell ellátnom!
Azt hiszed, te egyedül vagy ilyen okos?! Mindenki telefonál, mindenki
kérincsél! Mivel vagy te jobb, mint a többiek?! Mint Tver, mint Tula, mint
Csehov?! Semmivel! Vagy Rosztov? Sem-mi-vel! Tudod, Pirogov, hogy mi
készül itt minálunk? Hallottad?!
 – Én… Miért, mi készül?
– Ha nem hallottad, akkor nem is tartozik rád.
Griff megkésve ugyan, de kikapcsolja a kihangosítást, és a
szemöldökével int Lev Szergejevicsnek, hogy távozzon. A szakács nem
siet, epésen mosolyog, tiszteleg a parancsnoknak, de azt is gúnyosan, úttörő
módra: úgymond, jól van, kopasz, látom én, hogy seggbe kúrnak, ráadásul
vazelin nélkül, de hát a te dolgod, ha olyan csicska vagy.
A kagylóban közben olyan hevesen üvölt az a moszkvai tiszt, hogy
mindent hallani kihangosítás nélkül is.
– A harcoló alakulatoké az elsőbbség. Az expedíciós egységeké! Majd
amikor rátok, léhűtőkre kerül a sor, ti is megkapjátok a konzervjeiteket!
Ugyan miért etetnénk titeket mások előtt, Pirogov? Ugyan milyen
hőstetteket hajtottatok végre abban a ti egérlyukatokban? Semmilyet!
Amikor az országunk ilyen nagy dolgokra készül, akkor mindenkinek
összébb kell húzni a nadrágszíjat! Mindenkinek! És csak Jaroszlavl nyafog
miatta! Egyedül csak Pirogov ezredes nyafog! Kész, vége, elegem van!
És Moszkva bontja a vonalat.
Griff leejti a kagylót. Vörös karikák táncolnak a szeme előtt. Hasogat a
koponyája. A félszemű szakács, mint valami vedlett macska, még az
ajtófélfához dörgölődzik, hallgatja, hogyan végződik a perpatvar. Griff
felemeli a hamutartót – az aranyszegényes, piros kis tálcát –, és a falhoz
vágja.
– Kifelé! Nyomás! Ki innen!
 8.

Az öregasszony rögvest nekiállt lyukat beszélni az öreg hasába, amint

Nyurocska hozta neki a jó hírt: hogy a híd túloldaláról jött ember egy igazi
pravoszláv bátyuska, de legalábbis szerzetes. Amikor Danyiil atya kiment
megáldani a kozákokat a harci hőstettekre, már egyetlen asszony sem volt a
Poszton, aki ne tudta volna, ki ő. És voltak, akik kérdőn és mohón néztek
rá.
Maruszja mama a plafont bámulta, és nem látott semmit, de lázas
türelmetlenséggel várta, hogy megjöjjön a pap. Nyurocska először a
templomi zászlóról meg az „Uram, irgalmazz”-ról mesélt neki, aztán a
keresztről, aztán arról, hogyan imádkozott a szerzetes lázálmában, aztán
arról, ahogy magához tért, és végül: hogy a kozák atamán, maga is hívő
ember, térdre borult előtte. És a mama közben egész idő alatt nyüstölte a
papát: menj, menj, menj! Azután, hogy Danyiil atya keresztet vetett a
kozákokra, már végképp nem lehetett bírni vele.
Misell tudja, ki fog mindjárt bejönni: figyelte a nagypapát az ablakból.
Csak az a fura, hogy miért kísérik őket őrök.
Az egész esküvős dolog ostobaságnak tűnik számára, a nagyi
szeszélyének; Misell pedig mindig a nagypapa oldalán állt. De a nagyi
csökönyössége miatti ingerültsége, aki még szorosabban magához akarja
kötni a nagypapát, mielőtt eltávozik az életből, valamiért nem terjed ki az
elcsigázott szerzetesre, jóllehet épp neki kell most majd végrehajtania a
mama akaratát.
Miután kinyitja az ajtót, Misell még rá is mosolyog – és őszinte a
mosolya. Így mond köszönetet neki azért, hogy a maga isteni biztosításával
bebiztosította az ő Szásáját a rontás ellen, amit Griff banyája próbált a
kozákokra bűbájoskodni. Misell kész úgy szólítani őt, ahogyan Krigov
szólította:
 – Jó napot, Danyiil atya.
Danyiil atya komolyan biccent, a mosollyal nem siet. Lehet, hogy tilos
neki lányokra rámosolyogni? Ki tudja, mit szabad neki, és mit nem?
De mindegy: Misell számára ő olyan, mint egy cinkos. Ugyanazt akarják:
azt, hogy Szásával és az embereivel semmi rossz ne történjék.
Az őrök az ajtóban maradnak, a szerzetes pedig lerúgja a bakancsát – azt
adtak neki a szétszakadt edzőcipő helyett, amiben ideérkezett. Aztán a
nagypapát követve bemegy a szobába, de úgy, mint aki észre sem vette,
hogy az őrök most elmaradtak tőle. Közömbösen tekint körbe.
A nagyi kipirult az izgalomtól, eleven kezének ujjai a lepedőt gyűrögetik.
Szaporán sóhajtozik. Csücsöríti a száját, kéri, hogy megérinthesse a vendég
csuklóját. Nehezen sikerül – a szája egyik fele nem engedelmeskedik.
Aztán a fél szájával alig kivehetően beszélni kezd:
– Én uram, Jézus Krisztus, megértem. Mégiscsak megértem.
Imádkoztam, és nem hiába imádkoztam. Pásztort küldött az Úr.
Danyiil atya nem siet nyújtani neki a kezét. Csak nézi figyelmesen az
öregasszonyt. A szeme beesett, az arca helyén csak pofacsontok, a haját
megmosták, de így, a sár nélkül, ami összefogta, még csenevészebb.
– Jó napot.
A maga egyenletes, monoton hangján mondja ezt – egy olyan ember
hangján, aki nem hallja és nem tudja kijavítani önmagát.
– Szentatyám. Bátyuska. Kérem. Eskessen össze minket a férjemmel.
Ővele, Nyikitával.
Maruszja mama a szemével, bandzsítva mutat az öregre.
Az lemondóan felsóhajt, de harag nélkül mosolyog Maruszjára: jól van,
na.
Danyiil atya újból körbetekint, mintha elfelejtette volna, hogy hol van, és
hogyan csöppent oda. A nagyi zavarba jön: biztosan azt gondolta, hogy egy
papnak más vágya sincsen, mint hogy eskessen nyakra-főre. Verejték
ütközik ki a homlokán. Misell odamegy, hogy letörölje, de a nagyi a
szemöldökével visszaparancsolja.
Most már a nagypapa is kérőre fogja:
– Eskessen össze minket, bátyuska!
 A nagyi zihálva hadarja:
– Nem akarunk bűnben élni. És még a halálunk előtt óhajtanánk
egybekelni a mennyekben.
Misell viszolyogva ráncolja a homlokát: ezek a hülye kifejezések, amiket
a nagyi az imádságoskönyveiből tanult, most borzalmas hamisan
csengenek.
A vendég megcsóválja a fejét, mint aki semmit sem fogott fel az
elhangzottakból. Aztán leül a nagyi ágyának a végébe. És beszélni kezd a
maga szenvtelen hangján:
– Nem juthattok be a mennyek országába. Az Úr már magához vett
mindenkit, akit kívánt. A mennyország kapui bezárultak. Elrepült az égi
város a bűnös földről, miképpen a lélek száll ki a testből. A földön most a
Sátán uralkodik. Utolsó vonaglásait látjuk. Nem oldozhatlak fel a bűneid
alól, és nem áldoztathatlak meg. Nincs hozzá jogom. Bocsáss meg. Csak
egyvalamit tehetek: keresztet vethetek rád, hogy megkíméljenek az
ördögök.
Erőtlenül keresztet vet Maruszjára, megcsókolja a homlokát, és feláll.
A nagyinak a pap szavaitól kiszáll a vér az arcából, olyan viaszfehérré
válik, mint aki már jobblétre szenderült. Danyiil atya csak ránt egyet a
vállán, keresztet vet a többiekre is – és megy a kijárathoz, ahol várják az
őrök. A nagypapa siet utána, és dörmög közben:
– De hát nehezére esne? Van-e vagy nincsen, nem mindegy? Csak
csinálja, csinálja, amit az asszony kér, ahogy mi kérjük, na? És
megháláljuk, ahogyan csak tudjuk… Annyira várta, hogy megeskessék…
Hogy összeeskessenek minket…
Misell a nagyi szobájából hallja mindezt, ő ott maradt, hogy fogja a
kezét; ő hallja, de a szentatya nem…
Mielőtt becsapja az ajtót, Danyiil atya még egyszer megszólal – az
őrökhöz, a nagyihoz, mindenkihez intézve a szavait:
– Mert megmondatott: csak az igazak menekülnek meg. A többieket
legyőzik az ördögök. Mikor jöttem ide, azt gondoltam, itt igazakat találok.
De most látom: a folyó másik oldalán minden elveszett, és elvész az
innensőn is. Rothadás. Fekély. Belülről korhadtunk el, nem bírjuk ki a
vihart. A szél még csak most kezd feltámadni, és a fenyők máris törnek,
mint a gyufaszálak. Akkor mi jöhet még? Kész. Vezessetek a tömlöcbe.
 9.

Griff fél hazamenni.

Húzza az időt, amennyire csak lehet, mert tudja, mi következik. Tudja,
hogy Tamara az ajtóban fogja várni, és tudja, hogy nem ússza meg fejmosás
nélkül. Ezért már az irodában elkezd inni – az atamánnal folytatott
beszélgetésről maradt kínai szilvapálinkát issza.
Már a küszöbről hallja az imádkozást.
Bemegy a szobába – Tamara az Istenanya gazdag aranykeretes ikonja
előtt térdepel és hajoldozik.
– Istenanya, szent Szűz Mária, bocsásd meg az én nagy vétkemet.
Bocsásd meg, hogy gyönge az én lelkem. Bocsásd meg, hogy megszegtem
a neked tett fogadalmamat. Bocsásd meg, hogy jósoltam, hogy ismerni
akartam a jövőt, hogy bűbájoskodtam. Szívből esküszöm, hogy csak azért
tettem, hogy menekvést és megváltást leljek, és ezért reménykedem a
megbocsátásodban.
Griff köhécsel.
Tamara elfordul az ikontól. A férfit nézi.
– Menj el!
– Ide hallgass… Nincs igazad, felfogtad?
– Menj el!
– Nem beszélhetnénk végre normálisan, Tamara?!
– Hogy merészeled ezt?! Hogy-merészeled-ezt? Elárultál engem. Érted?
Vagy nem érted?! Elárultál! Őrültnek, hisztérikának állítottak be – engem, a
feleségedet!
– Tamara! Figyelmeztettelek!
– Tudtad, kit veszel feleségül! Tudtad?! És amikor kértél, hogy menjek
hozzád, megesküdtél, hogy soha nem fogsz szégyellni! Megesküdtél, hogy
mindig védelmezni fogsz! Nem számít, igazam van-e vagy nem – a
feleséged vagyok, a törvényes feleséged, azt mondtad, életed végéig velem
akarsz lenni! És ma elárultál!
– Próbáltalak jobb belátásra bírni, de te…
– Megaláztak! Nem azzal, hogy cigánynak neveztek mindenki előtt,
mintha ez valami csúnya dolog lenne, valami káromkodás! Nem azzal,
hogy szemmelveréssel vádoltak! Hanem hogy arra kényszerítettek téged,
hogy mindezt lenyeld. És nem egyszerűen csak lenyelted! Hanem te magad
is… az emberek előtt… mindenki előtt… Ha szégyelled, hogy velem vagy,
miért vettél el egyáltalán feleségül?! Ha el akarsz dobni magadtól, miért
vártál ennyi ideig?! Miért kellett ezt így tenned?!
És görcsösen zokog.
Griff próbál odamenni hozzá és átölelni, de Tamara hadonászik, és
véresre karmolja az arcát.
 10.

Jegor a tetőről nézi a naplementét. A lenyugvó nap a távoli Moszkvára

hullik alá.
Persze nem a napnyugta miatt jött fel ide. Azért jött, hogy innen, a
legmagasabb pontról próbáljon belesni a zöld függöny mögé, látni, hogy mi
van ott keleten, a hídon túl.
A kozákok csak nem tértek vissza, és most már világos, hogy nem ijedtek
meg attól, amit a hídon láttak. Leszálltak, lehajigálták a sínekről a hullákat,
és mentek tovább. Tovább, ki tudja, hová. Eltűntek.
De fentről se látni többet, mint lentről.
Ha egyszer mostanáig nem jöttek vissza, akkor már messzire eljuthattak.
Hajtányon egy nap alatt nagy utat lehet megtenni; Moszkva is csak
egynapnyira van.
Jegor nézi a napot.

Semmivel sem tartozom neked.

Érted?
Úgyhogy semmi bajom sem lesz ezért.
Úgyhogy lehetsz akár szigorúbb is velem.
Ha úgy tetszik, kiabálhatsz velem az emberek előtt.
Na? Gyerünk, tüzelj, lőj rám minden fegyveredből!
Ha úgy tetszik, jöhetsz nekem a Krisztusoddal is! Égess,
istenem!
Égetsz? Leszarom. Lyukas mellel is tudok lélegezni.
Megöltelek téged. Mi az, nem fogod fel?
Nem érezted a hideget a bőrödön?
Halott vagy. És nekem semmi bajom se lesz.
Halott vagy. És semmivel sem tartozom neked.
Jegor eltemeti a napot, aztán megy a szobájába. Az utcán már nincs mit
tennie.
Griff nyit ajtót. Már otthon van. Lila a képe, az előszobából látni a nagy
üveg cefrét a konyhaasztalon. A lakásban csend van: az anyját nem hallani.
Griff homályos szemmel néz Jegorra, de nincs harag a tekintetében.
– Gyere ide! – mondja.
Jegor kelletlenül megy be a konyhába. Griff poharat vesz elő, pálinkát
löttyint bele, az asztalra teszi.
– Igyunk!
– Anyu nem engedi.
– Nem fog szólni érte.
Jegor kérdőn néz rá.
– Nem beszél velem – magyarázza Griff.
– De velem éppenséggel még beszél!
– Igyál! Férfi vagy, vagy micsoda? Tán félsz az anyukádtól?
Jegor grimaszt vág, aztán felveszi a poharat, és megissza a perzselő,
undorító mocskot. Köhög. Könnyek csorognak a szeméből. Griff helyeslőn
megveregeti a tarkóját.
– Úgy is van!
– Végeztünk?
– Ülj le! Először is. Viheted a gitárodat. Ott van a szobádban.
– Hű! Micsoda nagylelkűség!
– Másodszor. Szeretnék normálisan elbeszélgetni veled. Mint férfi a
férfival.
– Hát jó…
– Igyál még! Na! Úgy! Legalább te megérted, hogy ebben az egész
történetben egyszerűen kénytelen voltam azt tenni, amit tettem? Már hogy
az anyáddal? Hányszor figyelmeztettem, hogy ne szóljon bele a dolgaimba!
És erre egy ilyen jelenet! Ezek a bakfitty legények… hisz mégiscsak
államügyben járnak el! Expedíció, basszus! Ő meg szégyent hoz rám! Nem
egyszerűen csak rám mint férfira… Hanem mint parancsnokra, mint állami
tisztviselőre! És persze mint férfira is, a kurva életbe! Te legalább
megérted?
– Ja, mondjuk.
Jegor próbál nem nézni Griff vérágas szemébe, az ablakot vagy a poharat
bámulja inkább.
– Tudod, Jegor, én olyan ember vagyok, hogy nem szeretem az üntyüm-
püntyümöt. Nem fogok hazudni neked. Nem vagy a fiam, nem vagyok az
apád, úgyhogy semmi értelme, hogy süketeljünk egymásnak.
– Egyetértek.
Griff nagyot sóhajt.
– Meg hát senki nem is nézne a fiamnak, bassza meg. Kérdezz meg
bárkit, senkinek eszébe sem jutna… Mindenki azonnal látja, hogy fogadott
fiam vagy… Már megbocsáss, persze… De már csak a szemed is…
– Minden oké.
– De… De! Helyesen akarlak nevelni. Hogy aztán olyan… na, hogy
normális ember váljon belőled. Férfi! Akinek vannak elképzelései az
életről. Akiben van kötelességtudat. Aki érti, mit jelent a szolgálat. Van egy
ilyen szó: kell. Nem akaródzik, de kell. Érted?
– Mondjuk, hogy igen.
– Na! Mert ez az egész itten… Hát szóval… Nem vagyok örökéletű,
Jegor. Az ördög tudja, mennyi van még hátra… Valakinek aztán a helyemre
kell állni. Nem szeretném, hogy idegen ember legyen az, érted? Te pedig…
Nem vagy a fiam, de nem vagy idegen. Hát ezért… ezért nyüstöllek…
Hogy tanítsalak… Ha mindegy lenne nekem, már rég békén hagynálak –
menj, ahova akarsz, a hídra, vagy Moszkvába, vagy a kínaiakhoz… Hát
csak ezért…
Inog a teste, és homályos disznószeme hosszan, botladozva keresi Jegor
tekintetét. Aztán feláll, kitárja az ablakot, nagy kortyokban nyeli a nyirkos,
savanyú levegőt. Jegornak nincs mit mondania, ezért hát kortyol inkább a
pohárból. Griff az udvart nézi, aztán megfordul.
– Nekem egyedül nehéz lesz cipelni ezt az egészet. Apránként be kell
kapcsolódnod, Jegor. Kicsinként, apródonként. Hogy eligazodj a
dolgokban. Érted?
 Jegor bólint. És még egyszer bólint. Meg még egyszer.
Aztán felpattan.
– Nem akarok bekapcsolódni ebbe a… ebbe a szarba! Nem akarom
irányítani ezt a… ezt a lágert! Nem akarok szolgálni senkinek! Nem akarok
az utódod lenni. Ha te a moszkvai szart akarod nyelni – hát csak nyeljed!
Engem hagyjál ki ebből! Igen, lehet, hogy elhúzok a kínaiakhoz! Vagy az is
lehet, hogy át a hídon!
Arra számít, hogy Griff szó nélkül lekever neki egy pofont, és még össze
is húzza a szemét, hogy ne lássa, hogyan emelkedik fölé a súlyos kéz. De
Griff csak szomorúan böfög.
– Nem akarsz. Nem akarsz, a picsába. Hát jó. Senki sem akar.
Jegor kimegy a konyhából, mielőtt még Griff meggondolja magát. Benéz
a szobájába: a gitár valóban ott hever az ágyán. Gyorsan el kell dugni
valahova. Az ajtóban megint beleütközik a mostohaapjába.
De Griff nem állítja meg, hagyja, hogy kivigye a gitárt a lakásból.
Csak suttogva utánaszól:
– Mondd meg neki, hogy bocsánatot kérek.
 11.

Kolja Kolcov a kezében tartja a telefont: fekete téglalap, amiben csak az

arca tükörképét látni. Kolja huszonöt éves, de a fekete üvegben a vörös
forgója ősznek látszik, a szeplői meg szürke cseppeknek. Ha vér fröccsent
volna az arcára, a telefonos tükörképben az is ilyennek látszana.
A töltőre rádugni, hogy ki ne purcanjon végleg, Koljának még épp
sikerül az utolsó pillanatban. Felül az egykerekű biciklire – a dinamógépre
–, és nekiáll tekerni a pedált. A telefon töltődni kezd. Vagyis van még
remény. De hibázni nem szabad.
– Petyka, tekerd te egy kicsit, jó?
Petyka Cigal, Kolja haverja és fegyverhordozója felsóhajt, és felül a
biciklire Kolcov helyett. Miközben tekeri a pedált, megkérdezi Koljától:
– Feltöröd?
– A jelszót biztos nem találom ki. Ez az egyik legújabb modell volt,
úgyhogy esetleg…
– De honnan a csudából szerzett Jegor egy működő telefont?
– Azt mondja, a városban találta. De akkor se értem. Ha régi telefon
lenne, Széthullás előtti, vagy a háborús időkből való – biztos, hogy nem
tudnánk életet lehelni bele. De ez le sincs merülve teljesen…
– Vagyis nemrég még használta valaki.
– Ja, épp ezt mondom. Kamuzik a srác.
– Arra gondoltam: fura, hogy telefonnak nevezték, nem? Hisz iránytű is
van benne, meg fényszóró, meg navigátor, meg fényképezni is lehet vele…
Egy ilyenért ölni is lehet, baszki!
Cigal nevet. Kolja Kolcov is nevet.
– Hol szerezhette?
Míg Cigal bőszen tekeri a pedált, Kolcov a kezébe fogja a telefont – de
úgy tartja, nehogy véletlen belenézzen a kamerájába.
A képernyő feléled, reagálva a mozgásra.
És látni akarja a gazdáját. Az igazit.
 1.

Kolja Kolcov az udvaron várja Jegort. Egyik lábáról a másikra áll,

vakaródzik, hol leül, hol megint feláll: belefáradt a várakozásba. A telefon a
kezében van, Jegor ezt azonnal látja. A hülye – minek mutogatni?
– Menjünk innen!
Jegor a garázsok mögé rángatja a nála jó egy fejjel magasabb Kolcovot.
Az nem érti, mire föl ez a nagy titkolózás, de azért megy a kissrác után.
Jegor előbb meggyőződik róla, hogy itt senki sem hallgatja ki őket, csak
utána kérdezi suttogva:
– Mi a stájsz?
Kolcov mutatja neki a mobilt.
– Feltöltöttem.
Jegor óvatosan a kezébe veszi az iPhone-t. Megnyomja a gombot – a
képernyő felragyog. Jegor bámulja, aztán összevonja a szemöldökét, és
megkérdezi:
– Akkor most mi a hézag?
– Face ID-s. Arcról ismeri fel a gazdáját.
– Vagyis?
– Az van, amit mondtam neked. Blokkolva van a telefon, kispajtás.
– És mit lehet tenni?
– Hát… Vagy be kell írni a jelszót – oda, ni, hat számot –, vagy a gazdája
arca elé kell tenni.
Jegornak összerándul a teste. Hallgat, szedi össze a gondolatait. Kolcov
közben próbál a veséjébe látni, ezt Jegor a bőrén érzi.
– A jelszót biztosan nem tudod? – kérdezi Kolja.
Jegor a fejét rázza. Kolcov nyilván csak viccelt.
– És a gazdáját most már aligha tudod megtalálni, igaz?
 Jegor úgy hümmög, mintha nevetni próbálna Kolcov viccén. Majd
óvatosan megkérdezi:
– És… Hogyan ismeri fel az arcot?
– Hogyhogy hogyan? Van kamerája, algoritmusai… Megméri az
arányokat… Frász tudja. Valahogy felismeri.
– Értem. Na és, ha… ha az arckifejezés valahogy nem olyan… Vagy a
szín…
Kolcov előbb ráncolja a homlokát, aztán leesik neki.
– Hát, öcsém, ha ezt egy múmiától vetted el… Az már biztosan nem tud
segíteni neked. Ha a bőre rászáradt a csontokra… Meg először is kellenek a
szemek.
– Milyen szemek?
– Hát a gazdája szeme. Ha csukva van a szeme, nem ismeri fel. A
szemnek nyitva kell lennie, és egyenesen a kamerába kell néznie az
embernek… Vagyis középen kell lennie a szembogárnak.
– Aha. Hát, jól van.
– Egyszóval egy múmiával biztosan nem működik. És ha néhányszor
idegen arc kerül a kamerája elé, utána már csak jelszóra indul. Már volt,
hogy megjártam ezzel.
Jegor próbálja megjátszani, hogy neki tök mindegy. De közben olyan
érzés tölti el, mint akinek megtömték a száját murvával a vasúti töltésről, és
most mindjárt le kell nyelnie. Elképzelte, milyen lenne – visszamenni most
rögtön a hídra… Hogy be tudjon lépni a telefonba.
– Jól van, értem, értem. Rendben, add vissza! Az enyém! Valahogy majd
megoldom.
– Na és honnan szereztél ilyen eleven mobilt? Kinek akarod az arca elé
tenni?
– Az nem a te dolgod!
Kolcov megfeszül. Feltartja a telefont, hogy Jegor ne érje el – vagy hogy
ugrálnia kelljen érte, mint egy cirkuszi kutyának.
– Nem érted, haver? A telefonnak kampec. Hadd maradjon nálam!
– Mi van? Akkor neked minek kell?
– És neked minek?!
 – Nem mindegy az neked? Én találtam, tehát az enyém. Ha nem
működik, hát nem működik.
– De én legalább mindent le tudok törölni róla. És akkor úgy lehet
használni, mint egy újat. Te meg szart se tudsz kezdeni vele. Csak
nézegetheted magad benne, mint a tükörben.
– Nem számít. Add vissza!
Kolcov magasról néz le rá, és Jegor próbálja kitalálni, hogyan tudná
mégis kikapni a kezéből a telefont, és minimális veszteséggel elhúzni a
csíkot. Nem sok esélye van rá. De hirtelen eszébe jut valami. Elakadó
hangon megszúrja Kolcovot a kérdéssel:
– Tán a kis Misellnek akarod ajándékba adni?
Kolcov elvörösödik: áttetsző bőrén azonnal ott virít a szégyen.
– Hogy én?… Mér? Tán te akarod?
Eltávolodnak egymásról egy lépésnyire, és hirtelen fölszikrázó
gyűlölettel néznek egymásra. Aztán Kolcov röhögni kezd.
– Sokat akar a szarka! Kicsi vagy te őhozzá! Azt hiszed, a telefonért
lefekszik veled?
– Húzz a faszba! Azt hiszed, veled lefekszik, vörös? Menj a Sanghajba,
az ottani kurváknak udvarolj, az a te színvonalad!
Kolcov egy pillanatra lefagy ettől a pimaszságtól, és Jegor, kihasználva a
zavarodottságát, alulról megüti a kezét. A telefon egy pocsolyába repülne,
de Jegornak sikerül elkapnia. Kolcov kirúgja a lábát, Jegor belezuhan a
sárba, alig tud kifordulni a rázúduló test elől, találomra üt, kap egy akkorát
a szájára, hogy beleremegnek a fogai, ő meg erre Kolcov vörös pofájába
rúg, és mászni kezd… Kolcov a betört orrát tapogatja, a szeme csupa vér,
kezével egy követ tapogat ki. De még idejében meggondolja magát.
– Kis geci… Húzz a faszba! Ha nem Griff mostohafia volnál…
– Menj a picsába!
Jegor feltápászkodik, tántorogva elindul.
A telefon nála van. Ez a lényeg.
 2.

Éjszaka Jegor nem bántotta a telefont, aztán reggel párszor próbált

találomra beírni valami hatszámjegyű kódot – előbb egytől hatig sorrendben
a számokat, aztán visszafelé. Közben félig elfordítva tartotta a telefont,
ahogy Kolcov tanította, hogy az véletlen nehogy belenézzen a szemébe.
Egyetlen megoldás maradt: ha fel akarja törni ezt a telefont, hogy csak
azután menjen Griffhez a vallomással, akkor vissza kell térnie a hídra.
Visszamenni, megkeresni a hullák között az iPhone szörnyű, meztelen
tulajdonosát – és rávenni őt, hogy oldja fel neki a mobilt.
De a puszta gondolatra, hogy újból fel kell mennie a hídra, Jegornak
összecsuklik a térde. Pedig ha úgy dönt, hogy megy, akkor minél hamarabb
el kell indulnia: Kolcov figyelmeztette, milyen fontosak az iPhone-nak az
arányok. És a hullák a hídon napról napra változnak: felpüffed, eltorzul az
arcuk. Azon a napon, amikor Jegor megtalálta a telefont, a hídon lévő
emberek arca még emberi volt. De most… Most vajon felismerné még az
iPhone a gazdáját?
Meg egyáltalán meg tudja-e találni? Ki tudja, mit csináltak a hullákkal a
kozákok? És ha behajították őket a vízbe?
Ezer és egy oka van rá, hogy nem menjen vissza a hídra, hogy ne
háborgassa a holtakat, ne emlékeztesse őket magára, és ne emlékeztesse
magát arra, hogy mindez valóban ott van – ott, mindössze néhány száz
méterre attól a helytől, ahol most ő ül, két kézzel szorítva a fejét.
Holnap, igen, holnap akkor felmegy a hídra, aztán mindent bevall. Nem –
nem megy sehová!
Éjszaka rosszul alszik: a nyitott kisablakon át furcsa hangok szűrődnek
be, beszivárognak Jegor álmaiba, undorító szörnyeteggé változnak: sokfejű,
vak kígyóvá, amely felkúszik a túlsó partról a hídra, és az innenső oldalon
békésen alvó, mit sem sejtő emberek felé siklik. Az emberek felé, akiket
Jegor nem figyelmeztetett a halálos veszedelemre – pedig megtehette volna.
Pedig meg kellett volna tennie.
Másnap Jegor próbálja rávenni magát, hogy visszamenjen a hídra, de
nem megy – és ezért iszonyatosan szégyelli magát.
És a rákövetkező napon ugyanígy.
 3.

Az emberek pusmognak a sorban.

Már nem is különösebben halk ez a pusmogás: az első két napon volt
csak halk, miután elfogyott a hús. Most mindenki, aki csak ott áll a tálcával,
már előre morog, tudva, hogy hús nem lesz, hanem csak gyöngykása –
abból is a szokásos adag fele. Mintha egymásnak magyaráznának, de
igazából Griffnek:
– Én nem erre szerződtem.
– Legalább megmagyaráznák, mi a helyzet. Megmondanák, hogy
meddig…
– Én meg különben is vérszegénységben szenvedek. Nem tudok
meglenni fehérje nélkül…
– Legalább a gyerekeknek adnának… Tán annyi tartalék sincsen, hogy
nekik jusson?
– Na igen, valami külön fejadag kéne nekik… a gyerekeknek, az
öregeknek!
– Szívjuk ezt a mocskot, szívjuk! Aztán minek?
Tonya, a konyhásnéni, aki osztja az ételt, mindenkivel együttérez, de húst
senkinek sem tud adni. Nézi az emberek arcát – és látja, hogyan változik
rajtuk a geometria: megnyúlnak, elvesztik gömbölydedségeiket, szögletessé
válnak. A háború előtt ilyen nem történhetett: az emberek ették, ami a
kertjeikben megtermett, eléltek zöldtakarmányon. De most a savas esők
miatt itt a föld semmi ehetőt nem terem, csak mindenféle mocsok hajt ki
belőle, amit szájába nem venne az ember. Moszkva nélkül nincs élet.
Tonya fél merőkanálnyi kását löttyint minden tányérba, és megbűvöli a
tányérokat:
– Lesz, hamarosan lesz. Bírjátok ki. Egy hét múlva biztosan lesz.
 Jön Griff is, nyújtja a tányérját, ugyanolyat, mint a többiek. Szigorúan
néz Tonyára: csak igazságosan! Tegnap Tonya többet próbált adni neki, de
nem engedte. És ugyanúgy kivárja a sorát, mint a többiek, nem furakszik
előre.
A felesége, Tamara is ott van, de hátrább a sorban. Hogy már egy hete
nem beszélnek egymással – azóta, hogy a kozákok elmentek a hídon túlra –,
azt mindenki tudja a Poszton. Más hír nincsen, ezen rágódnak. De sebaj,
amíg a kozákok fel nem bukkantak, egy héten át is csócsálták ugyanazt a
pletykát. Falusi élet!
Griff, miután megkapja a kásáját, megy az asztalához, de nem néz
közben az emberekre – még össze is húzza magát, érezve a tekintetüket.
Leül, és próbál gyorsan enni: egy merő gyötrelem minden étkezés. A háta
mögül egyenesen a tarkójába suttognak – elvileg nem neki, de mégiscsak
neki:
– Na és mit ér akkor ez a Moszkva?
– Legalább a gyerekeknek kerítenének valamit! Tényleg már a
vésztartalékot is megzabáltuk?
– Ő maga külön fejadagon él, mi meg nyeljük az éhkoppot!
Griff tűr-tűr, aztán feláll – de úgy, hogy feldől a szék mögötte –, és dörgő
hangon egyszerre mindenkinek válaszol:
– Na szóval! Moszkva azt ígérte, hogy még ezen a héten küldi az
ellátmányt – de legkésőbb a jövő héten. Többet hiába sürgetném őket. Mást
nem tehetünk – elküldünk egy csapatot a Sanghajba élelmiszerért. Ennyi.
Ezt tudjuk csinálni, amíg Moszkva késlekedik. Volt vésztartalékunk, de az
is elfogyott – már egy hónapja nem jött szállítmány. Én magam, mint
látjátok, ugyanazt eszem, amit ti. Aki pedig vádaskodik, az felelni fog a
szavaiért. Világos?!
Az emberek halkabban morognak, de teljesen azért nem hallgatnak el.
Tonya tudja, amint Griff kimegy az étkezőből, újból felhangosodik a
morgolódás, és akkor már máshogyan fognak beszélni. A hús és a
gyöngykása forrasztja össze közösséggé az embereket. Amikor pedig elfogy
a zabálnivaló, mindenki csak magára kezd gondolni.
 A félig éhen maradt emberek a kijárat felé botorkálnak, Tonya pedig
suttogva hív oda magához egy elkínzott, szárított halra hasonlító anyát meg
a két ikerfiát:
– Ljalja! Ljalja!
Ljalja hátraveti a fejét, szaglássza a levegőt, és odacsoszog az ételosztó
ablakhoz.
– Várj, a kölykeidnek adok még egy kicsit. Maradt a kondér alján.
Ljalja mosolyog, ahogy bír: halképpel. Halkan nyitja a száját:
– Köszönöm. Eh, nem élet ez már. El kéne menni innen.
– Na és hová mész?
– Hová? Moszkvába. Hova máshová, nem is a hídon túlra.
– Na, éppen ott várnak téged. Nem azért tartják vissza az ellátmányt,
mert ott minden fenékig tejfel.
– De akkor mit tegyek? Várjam, hogy megszánjanak minket? Két kicsi
gyerekkel?
– Ej, minden rendbe jön. Majd meglátod. Azelőtt is elevickéltünk
valahogy, most is elevickélünk.
 4.

Otthon Griff megvárja, amíg mindannyian megjönnek az övéi, aztán

bemegy a nappaliba, és gondosan behúzza a sötétítőfüggönyöket. Kihúzza
az asztalt a szoba közepére. Aztán a kredenc mélyéről elővesz egy
konzervdobozt.
– Nem melegíthetjük meg – mondja –, annak szaga lenne. És a
konyhában nem húzhatjuk be a függönyöket, mert az emberek
gyanakodnának. Úgyhogy csak itt, egyszerűen…
Tamara semmit sem válaszol erre: eltelt már egy hét, de még mindig nem
bocsátotta meg Griffnek a gyávaságát. Kifejezéstelen arccal nézi a
konzervdobozt. Griff megvonja a vállát, és kicsoszog a konyhába
pálinkáért. Tölt magának, Tamara szemébe nézve közben, aztán tölt
Jegornak is. Tamara szeme összeszűkül, de nem szól semmit.
Griff fogja a konzervnyitót, felhasítja a bádogot, és kiönti a tányérra a
barna húsdarabokat a szósszal. Magához húz egy üres tányért, rak Jegornak,
aztán egy másik tányérba Tamarának. Jegor nem akarja elfogadni, de a hús
hipnotizálja, nem tudja levenni róla a tekintetét. Korog a gyomra. Griff
elmosolyodik.
Tamara nyeli a nyálát, a mennyezetre emeli a tekintetét. Griff közelebb
tolja hozzá a tányért, és suttog:
– Egyetek, gyerünk, ne makacskodjatok! Amíg van, addig… Mert aztán
lehet, hogy már nem lesz.
Jegor gyűlölettel nézi a marhahúst: így, hidegen is olyan szaga van, hogy
összerándulnak a pofacsontjai, és megtelik a szája nyállal. Ott ült az
étkezőben a többiekkel együtt, amikor Griff előadta a szónoklatát, hallotta
minden szavát. Látta az embereket maga körül. Körülötte, Griff nevelt fia
körül halkabban sugdolóztak, de azért nem fogták be a szájukat. Résnyire
nyitja a száját, és sziszegve kérdezi:
 – Ez meg honnan van?
Griff bedug a szájába egy darab húst a hideg szósszal, és anélkül, hogy
elrágná, felfortyan:
– Honnan, honnan? Nem az emberektől loptam el, amiatt ne aggódj.
Saját tartalék.
Tamara nézi a száját, kihúzott háttal ül, nem nyúl hozzá az ételhez. Ha
hajlandó lenne enni, Jegornak is könnyebb lenne.
– Ej, de kényesek vagytok! Mondom, a miénk! Maradt pár dobozzal. Tán
le kellett volna adnom? Kinek? Akkor mind kérne! Mindenkit úgyse lehet
megetetni. Nem vagyok Jézus Krisztus, basszus. Na? Jól van, az anyád
sztrájkol. Na de te, a fejlődő szervezeteddel? Gyerünk, egyél!
Jegor tiltó pillantásra vár az anyjától, de az nem figyel rá. Se rá, se a
férjére. A saját tányérjában lévő húsdarabkákat bámulja.
És Jegorban hirtelen felfortyan a düh ellene. Azért, mert olyan
becsületes, olyan elkeseredett, olyan konok. Azért, mert kiállt a kozákok
elé, és elállta az útjukat. Azért, mert nem bocsátott meg a férjének, és lehet,
hogy már soha nem is fog megbocsátani.
Griff közelebb tolja Jegorhoz a keserű löttyel teli pohárkát.
– Na! Hajrá!
És Jegor fogja a poharat, csak azért is, felemeli, koccint Griffel, és
egyszerre döntik magukba a pálinkát. Griff félve felnevet:
– Ez az! Fasza! Most akkor együnk!
Griff a villájával kettéhasít egy puha húsdarabot a tányérján, a szájába
dugja az egyiket, és közben a barna szósz a fehér abroszra csöppen.
Jegornak valamivel el kell oltania a tüzet a torkában, ő is a villájára szúr
egy darabka húst, és gyorsan, hogy ne legyen ideje emlékezni az éhes
emberekre az étkezőből, a szájába dugja. A hús hideg és ragacsos, de isteni
az íze. Jegor lassan, megfontoltan rágja, nem siet lenyelni.
Tamara nem reagál: sem arra, hogy iszik a szeme láttára, sem arra, hogy
elkezdte enni a húst. Mintha nem tudná elszakítani a tekintetét a tányérjától.
Aztán megrándul a teste. És még egyszer. És még egyszer. Jegor késve
ocsúdik – csak akkor, amikor az anyjának fennakad a tekintete, a lába
elválik a padlótól, és a székkel együtt a padlóra zuhan.
 – Anyu! Anyu!
Tamara rángatózik: a lába vitustáncot jár, a válla úgy mozog, mint a
dugattyúk, előre-hátra, torkából hangfoszlányok törnek föl. Nyögés,
sziszegés, visítás. Fehér hab buggyan ki a száján.
Jegor kipattan a folyosóra, megcsúszik a fenyőfa parkettán, berohan a
konyhába, magára rántja az evőeszközös fiókot, kikapja az összeharapdált
alumíniumkanalat, aztán rohan vissza az anyjához, aki előtt már ott térdepel
Griff.
– Gyorsan! Gyorsan! Mit vacakolsz már?
Griff kinyitja Tamara száját: két oldalról nyomja az állkapcsát, ahogy a
kutyáét kell, ha ráharapott az ember karjára, Jegor pedig bedugja a kanalat
az anyja fogai közé, hogy el ne harapja a nyelvét a rohamban. Aztán
elkergeti Griffet az anyja fejétől, kispárnát tesz alá, simogatja a homlokát,
arrább tol minden tárgyat a közeléből, hogy meg ne üsse magát a vonaglása
közben, és csitítja, mint egy síró csecsemőt, ahogy valamikor régen
bizonyára az anyja csitítgatta őt:
– Cssssss… Csssss… Nyugodj meg… Csssss…
Amikor a görcsök, úgy néz ki, elengedik az anyját, Jegor azért továbbra
is figyeli – és nem hiába, mert hányni kezd. És megint tartani kell a fejét,
most azért, nehogy megfulladjon.
Aztán Griffel közösen az ágyra helyezik Tamarát, betakarják, majd Jegor
elmegy vízért és rongyért, hogy felmossa a hányást.
Törölgeti az elsötétedett parkettát, és arra gondol: nem egészen biztos
benne, hogy ez most igazi roham volt, vagy az anyja csak megjátszotta –
Griff miatt.
 5.

Misell a falat támasztja, elbújva az árnyékban.

Tatyjana Nyikolajevna, a tanítónő az osztályát terelgeti az udvaron – jó
vegyes társaság: óvodáskorúaktól tizedikeskorúakig. Nagyszünet van. A
kislányok ugróiskolát húztak a sárba, ugrándoznak a gondosan megrajzolt
számokon. Manukjanék Alinkája ugrik a legügyesebben, ezért ő a
legsárosabb. Lesz majd érte nemulass. Szonyecska Belouszova óvja a
harisnyanadrágját, ő hercegnő akar lenni.
– Manukjan! Azonnal abbahagyni!
Szonyecska Misellt nézi. Int neki porcelánkezecskéjével. Misell elfordul.
Arra gondol: ne már, valamikor ő is ilyen volt? Amikor Moszkvában élt –
ilyen lehetett ő is? Ilyen kis álmodozó? Nem olyan, mint Alinka, az egyszer
biztos. Inkább, mint Szonyecska. Csak hát nem világos, kire ütött ez a
gyerek a hercegnőségével: a szülei munkások, az apja ráadásul alkoholista.
Tatyjana Nyikolajevna, elkapva Misell pillantását, biccent neki.
Tanítónős magabiztossággal hívja magához, azzal a meggyőződéssel, hogy
neki mindenki engedelmeskedik. Misell odamegy, de csak mert előre tudja,
hogy ez vicces lesz.
– Misell, kedvesem! Biztosan élveznéd, ha gyerekekkel foglalkoznál.
Segíthetnél nekem.
– Nem, köszönöm.
– De hát miért makacskodsz ennyire? Hisz látod, mennyire felnéznek rád
a kislányok. Olyan jól nevelt vagy, olyan helyes. Lehetnél az idősebb
barátnőjük, a példaképük!
– Köszönöm, inkább nem.
Tatyjana Nyikolajevna megsimítja göndör haját.
– Ez nagyon fontos munka! Hiszen most alakul ki a személyiségük! És
te…
 – Nem. Nem, Tatyjana Nyikolajevna. Nem, nem és nem.
– De hát miért?
– Félek, hogy megesznek!
És Misell, csókot dobva Tatyjana Nyikolajevnának, átmegy az udvar
másik végébe. Nem a csöppségek miatt jött ide.
 6.

A fogda ablakai alatt gyűlnek össze.

Azelőtt kérték, hogy bent a fogdában látogathassák meg, de Griff ezt nem
sokáig tűrte. Megtiltotta, és kész – ők meg ugyan kicsodák, hogy
vitatkozzanak vele?
Most tehát az ablakok alatt ácsorognak, kavicsokat dobálnak be Danyiil
atyának a vasrácsos ablakon keresztül. Dobálnak jó darabig – a szerzetes
nem veszi észre azonnal. A hangokat nem hallja, csak a rezgéseket érzékeli.
Kinyitja az ablakot. Nézi az első emeletről az embereket, akik jó szóért
jöttek hozzá.
Misell már tudja, kik lesznek ott.
Nyurocska mindenképpen, de mások is. Száska Konovalov, a sánta
Szerafima, Alkesz Ljonyka és még néhány öregasszony. Az öregasszonyok
szorgosan járnak ide, ők aggódnak a legtöbbet. Griff Tamarája is ott van
néha – a többiektől kicsit elhúzódva, de figyelmesen hallgat. Ugyan mit
keres ott az a banya? Hisz mindenki tudja, hogy alakoskodás a hite, és csak
azért hányja a kereszteket olyan hevesen, hogy az emberek megbocsássák a
bűbájait.
Meg Nyikita apó is ott van.
Ő csak úgy-ahogy elviseli ezeket a szeánszokat; a vasat is átharapná a
felesége kedvéért. Griff az első alkalom után nem tett többé kivételt, és nem
engedte el a papot a fogdából senkinek a lakására.
Amikor Danyiil atya megtagadta az esketést, sőt még a gyóntatást is,
Maruszja mama olyan borzalmas állapotba került, hogy Nyikita apó most
már bármire kész, csak hogy magához térjen. És Maruszja most minden
este elküldi maga helyett az ablakok alá, a letartóztatott paphoz.
Nyikita apó odaballag, meghallgatja a papot, aztán visszamegy a
mamához, és mindent elmesél neki. Amit meg elfelejt, azt Nyurocska
hozzáteszi, mert megjegyez ő mindent, hiába vén, mint az országút. Meg
neki is vannak kérdései a Teremtőhöz. Fel is tette őket lentről a magasba,
Danyiil atyának, hogy aztán ő továbbítsa még magasabbra, de Danyiil atya
nemigen hallotta és értette őket, úgyhogy az öregasszony kérdései helyett
inkább csak a sajátjaira válaszolt. De az is több, mint a semmi.
Nyurocska aztán elmesélte, amit mondott, Szerafimának, Szerafima
Ljonykának, a többiek meg maguktól csatlakoztak. Hit nélkül olyanok
voltak mind, mint a csálé lábú hokedli: nem tudtak megállni, ingadoztak.
Mindegyiknek volt az élettel elintézetlen dolga, és Danyiil atyán kívül a
Poszton senki sem volt, akinek előadhatták volna a panaszukat.
Griffnek nem nagyon tetszett ez az egész, ám a kozákokkal történt kínos
jelenet után, amikor mindenki előtt megszégyenítette a boszorkányát, egyre
csak a kedvében próbált járni – de az a ringyó mégsem bocsátott meg neki.
Úgyhogy amikor látta, hogy ő is eljár meghallgatni Danyiil atya
szónoklatait, úgy döntött, mégsem fogja betiltani. Fura dolgokat mondott a
szentatya, az már igaz, de Griffnek fontosabb volt, hogy otthon ne kínozza
az asszony.
Danyiil atya odamegy az ablakhoz – lent már mindenki összegyűlt, és őt
várja. Belekapaszkodik a rácsba, lenéz.
– Nem tudom, miért hívtok. Mit tudok én mondani nektek? Azelőtt,
ahogy a testvéreim mondták, egyszerűbb volt. Megkaptad a pénzt,
elmondtad az imát, keresztet vetettél az emberekre – és készen is vagyunk.
Mindegy, hiszel-e vagy nem hiszel… Az nem az én dolgom, az csak rád
tartozik. És senkit nem kellett megmenteni semmitől. Jó volt akkor
szolgálni. De most… Hisz tudjátok, érzitek, hogy mindannyian
elkárhozunk, és én is érzem. Minden elpusztul. Minden elpusztíttatik.
Semmi sem marad. Úgy is kell. Mert meg kell lakolnia a földnek mindazért,
amit mielőttünk műveltek rajta.
– De mi lesz velünk? Mi vár ránk, bátyuska?
– Bocsáss meg, nem értem… Egy vigaszunk van mindannyiunknak:
azok, akiket elvesztettetek a háborúban – ők megmenekültek. Őket
magához vette az Úr. Belefáradt a Sátánnal való hadakozásba ezért a
földért, magához vette az övéit, a többieket pedig itt hagyta. Úgyhogy ne
szomorkodjatok azok miatt, akiket elveszítettetek. Kinek a ficskája, kinek a
kislánya, kinek az apja, kinek az anyja – nekik ott, a mennyekben jobb,
mint itt volt. És jobb, mint ahogyan ti most itt éltek, és egészen biztosan
jobb annál, mint ami lesz.
A mindig püffedt arcú, vöröses-kékes orrú, ritkás hajú Alkesz Ljonyka
részeg hangon megkérdezi:
– Te ezt mind pontosan tudod, Danyiil atya? Mert ugye… Nekem például
feleségem volt… Meg gyerekem, éppenséggel kisleány… Mikor
hazamentem, már csak a sírjukat találtam meg… Egy nagy, egy kicsi…
Szóval… Mit is akartam… Hogyan láthatnám őket még egyszer? A
kislányom… hát ő veszettül hiányzik. Valamikor az álmomban láttam, de
már az álmaim is megváltoztak… És egyre csak szeretném legalább az
álmomban megint látni. De hiába, a rosseb enné meg, többet nem álmodom
vele.
– Ne akaszd meg Danyiil atyát, Ljonyka!
De Danyiil atyát nem lehet megakasztani: nem is hallotta Ljonykát. Csak
beszél tovább – halkan, egyenletesen, orrhangon. Saját magát sem hallja,
úgyhogy senki és semmi nem zavarja.
– Én így gondolom… Vagy nem is hogy gondolom, hanem tudom:
mindazok, akiket elvittek nálunk a háborúba, akik elpusztultak a
bombázásokban – ők mind igazak voltak, vagy még időben megszolgálták a
bűnbocsánatot, ha nem is a tetteikkel, akkor a gondolataikkal. Nem kell
miattuk gyötrődni többet, el kell őket engedni. Mi pedig, mi mindannyian,
akik itt maradtunk… mi nem szolgáltuk meg. Mi az Úr gondviselő tekintete
nélkül maradtunk itt, magunkra hagyatva. És az a világ van körülöttünk,
amibe azelőtt az ateisták akartak eljutni – amiben nincs se értelem, se
elhivatás, se remény az üdvözülésre. Imádkoztak érte, és eljött. Ilyen
gonoszt, ami most a világban történt, ilyen szörnyűséget még sohasem látott
az ember. Nincs más magyarázat. Azt, amit rövid életem során láttam,
másként nem lehet felfogni.
– Na de mi vár most miránk? Amikor mi… Amikor nem leszünk?
– Azelőtt jó idők voltak. Azelőtt érteni lehetett, miért kell keresztet vetni,
miért kell imádkozni, miért kell a böjtöt megtartani, és hogy mire van a
tízparancsolat. Mert úgy volt: tegyél mindent a szabályok szerint, és végül
jutalmat kapsz érte – örök életet. Újból láthatod majd a szeretteidet, akiket
elvesztettél, és akik után vágyakozol, olyan boldogság vár rád, amilyet csak
el tudsz képzelni magadnak. Jó volt akkor szolgálni. És egyszerűbb volt
szembeszállni a Sátánnal. Világos, hogy mit érhetsz el, és világos, hogy mit
veszíthetsz. Most meg hogy van?
– Na és mi van ott, a túlsó oldalon, Danyiil atya? Mit láttál ott?
– De ha már egyszer itt maradtunk, ha megfeledkezett rólunk az Úr,
akkor ugyan mi legyen? Sértődjünk meg rá, és hódoljunk be a Sátánnak?
Vagy legyünk mégiscsak hívek az Úrhoz, még ha már nincs is remény az
üdvözülésre?
Nem őket kérdezi, hanem saját magát. És nem siet a válasszal.
– És mi értelme ellenállni a sátáni kísértéseknek, ha a világ már úgyis
egészen az ő hatalmában van? Mert fölbuzdult e világnak a Fejedelme, és ő
uralkodik most teljhatalommal. És ő fog uralkodni, míg be nem köszönt az
örök sötétség. Az Úr híveit pedig a végsőkig üldözni fogja. Minek tartsuk
be a parancsolatokat? Minek bármilyen fogadalmat tenni? Kinek
imádkozzunk, ha senki sem hallja?
– De hisz te imádkoztál, bátyuska! Mindenki tudja, hogy imádkoztál,
amikor jöttél le a hídról! Akkor te kinek? He?
– Imádkozom, de válasz nincsen. De tudok még valamit: azt, hogy ahol
mások elhullottak, én élve maradtam. Ahol a többieket széjjelszaggatták, én
el tudtam menekülni onnan. Ahol a bűnösök elpusztultak, én folytattam az
utamat. Így jutottam el hozzátok. Véletlen-e ez, vagy így volt rendelve? És
ki rendelte el, ha egyszer a földet elhagyta az Isten? Nem tudom. Kéritek,
hogy okítsalak benneteket, pedig én magam sem tudok semmit.
A távolba néz – a hídon túlra tán.
– Az igazaknak nem kell félniük a sötétségtől. Ezért áldottam meg a
katonákat is a hadjáratukra: aki igaz közülük, azt megóvja a-a-a… De ki
óvja meg? Nincs, ki megóvja. Akinek van tűz a belsejében, hogy a külső
sötétséget szertefoszlassa… tán csak így lehetséges. Tán csak így. Azt
mondom: Uram, irgalmazz, de ugyan kinek mondom?
 Misell is ott van, pedig nem tervezte – csak kereste a nagyapját, de
amikor meghallotta a szavakat arról, hogy a Széthullás idején elpusztultak
mind kiérdemelték a mennyek országát, elgyengült és ott maradt, hogy
tovább hallgassa a beszédet, és az apjára meg az anyjára gondoljon.
– Én már választottam: itt maradok a végsőkig. És minden erőmmel
harcolni fogok a kísértések ellen, küzdök a Sátánnal és szembeszállok vele.
Miért? Nehéz elhinni, hogy mirólunk itt egyszerűen elfeledkezett az Úr.
Hogyan hagyhatja a szülő a saját gyerekeit az autóban – a hőségben, a
fagyban, levegő nélkül? Lehet, hogy… Lehet, hogy azok maradtak itt, akik
még próbára tétetnek? Hm? Lehet, hogy akik itt maradtak, ezen a földön,
azok még nem oldottak meg valamit, még nem végeztek a dolgukkal,
azoknak valami még hátravan… Megváltást nem várok, és nektek sem
tudom ígérni. De lehet, hogy egyszerűen csak így kell tenni… Magunk
miatt, nem pedig az Istenért? Na igen, a háború véget ért, a mieink
veszítettek… Egyszerűbb lenne feladni… He? Mit gondoltok? De én akkor
se. Ő nem látja, de én akkor sem szegem meg a fogadalmamat. Ő nem
hallja, de én akkor is imádkozom őhozzá.
Danyiil atya feláll, és nem az embereket nézi, hanem a fogda alacsony
mennyezetét – és monoton hangon beszél tovább:
– Dacolok veled, Sátán, a te dölyföddel, és nem szolgállak téged, és
tenéked ajánlom fel magam, Jézus Krisztus, az Atya, a Fiú és a Szentlélek
nevében. Ámen.
Az emberek próbálják ismételni az imát, próbálnak kórusban beszélni, de
csak Szerafimának és Nyurocskának sikerül, a többiek még nem tanulták
meg teljesen, és lemaradoznak. De Danyiil atya már mondja tovább:
– Szent Küpriánosz vértanú, nappal és éjjel, minden órában, amikor az
egyetlen élő Istennel szemben felhorgad minden erő, te, szent Küpriánosz,
imádkozz a mi bűnös lelkünkért, és szólj érettünk az Úrhoz. Uram, Istenem,
ki erős vagy, szent, és uralkodsz mindörökké, hallgasd meg a te
eltévelyedett rabod, Danyiil imáját, és bocsásson meg neki az egész égi
hadsereg: az angyalok és arkangyalok, szeráfok, kerubok és őrangyalok
ezrei…
– A te eltévedt rabnőd, Tamara…
 Jegor anyja az. Mindenki másnál hevesebben hányja a keresztet, és le
nem veszi a szemét a rácsos ablakról. Egyetlen hangot sem akar
elszalasztani, mindent szóról szóra ismétel – és épp tőle hallja Misell ilyen
tisztán ezeket a szavakat.
A többiek már nem is próbálnak lépést tartani Danyiil atyával, hanem
csak hallgatják őt, és megjegyzik, amit mond, épp csak elrebegik ők is a
saját nevüket, amikor az imában eljön az ideje, hogy önmagukért kérjenek
irgalmat a földről eltávozott istentől. Danyiil atya egyre gyorsabban beszél,
fáradhatatlanul, rendületlenül:
– Ments meg minket, Urunk, minden gonosztól, ördögi kísértéstől,
varázslattól és a gonosz emberektől. Miképpen a viasz olvad a tűzön, úgy
olvadnak el az emberi nem gonosz mesterkedései. A teremtő
Szentháromság: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy megváltást
nyerjünk…
Ekkor elhallgat, megcsóválja a fejét, nyel egyet. Majd folytatja. És az
emberek visszafojtott lélegzettel hallgatják.
 7.

Jegor felnyomja a tetőablakot, és kimászik. Ma száraz nap van, száraz és

derült – nyugaton látszanak Jaroszlavl romjai, keleten pedig, mint mindig: a
füstölgő folyó és a füstjébe belevesző híd. Jegor kezében ott a gitárja, a
pulcsija kapucniját majdnem egészen a szeméig húzta. Kijött ide egy kicsit
gyakorolni – meg hátha eszébe is jut valami. De csak a hidat nézi.
Több mint egy hét eltelt, ő pedig sehogy sem tudja elszánni magát. Mire
vár? Talán arra, hogy már teljesen értelmetlen legyen odamenni – és akkor
végre megnyugodhat? Alighanem. De a híd hívja. A halottak hívják. Az a
nő a retiküljével a nyakában kéri, hogy adja vissza neki a telefont.
És az élők is lökdösik oda: az élők, akiket máig sem figyelmeztetett arra,
hogy a túlsó partról bármelyik éjjel átkúszhat hozzájuk az a szörnyűség,
ami elől fejvesztve menekültek azok a szerencsétlen emberek a hídon,
elveszítve közben mindent, ami emberi.
És Jegor felmászik a tetőre, hogy nézze a hidat – egyszerűen csak nézze.
Kezébe veszi a gitárt, és pengetni kezdi.

Ködben botorkálunk
Szökünk a semmibe
Százévnyire a föld
Forduljunk tán vissza?

Sebes már a lábunk

Szellemvonat ökle
Suhintva üdvözöl
Előre, soha vissza!

– Kinek a dala ez?

Jegor összerezzen, megfordul… Misell. Ő meg mit keres itt? És hogy
került ide… ilyen hirtelen? Jegornak fellángol a teste.
 – Hát… az enyém. Épp most… Mostanában írtam, és hát… próbálok
zenét kitalálni rá.
Kapkod, dadog, össze van zavarodva, de Misell nem neveti ki.
– És hogy van tovább?
– Mi?
– Hát a dal.
– Akarod… akarod, hogy tovább énekeljem?
– Aha. Ha tudod.
– Tovább? Inkább akkor az elejéről… Különben eltévesztem.
– Jól van.

Ködben botorkálunk
Szökünk a semmibe
Százévnyire a föld
Forduljunk tán vissza?

Sebes már a lábunk

Szellemvonat ökle
Suhintva üdvözöl
Előre, soha vissza!

Megyünk és nem félünk

Mert szeretnek minket
A szemükkel látunk
Mert ők hazavárnak

Őrzik nevetésünk
Ők adják erőnket
Míg mi messze járunk
Névtelen országban

Mindent megbocsátunk
 S talán elpusztulunk
Kegyetlen ez a föld
Vérünket felissza

Ködben botorkálunk
Szökünk a semmibe
Százévnyire a föld
De nem térünk vissza

– Egyelőre ennyi. Még írok hozzá, asszem… Hogy vihar támad, szél zúg…
nem tudom… szétzúz, széthúz… Szóval ennyi van meg belőle.
– Nem, semmit sem kell hozzáírni. Így jó.
Jegor biccent Misellnek. Hallgat, nem tudja, mit mondjon még, fél, hogy
elijeszti a lányt. Fél tőle. Mit mondjon még?
– Klasszul énekelsz.
– Tényleg? Tetszik?
– El tudod játszani még egyszer?
És Jegor eljátssza még egyszer. Úgy érzi, ez az egész csak álom: nem
lehetséges, hogy minden pontosan úgy történjen, ahogy százszor elképzelte
magában. Misell hallgatja, a távolba néz, a folyón túlra. Miután Jegor az
utolsó akkordot is megpengeti, felsóhajt.
– Furcsa, hogy ezt te írtad. Olyan felnőtt dal.
Jegor megvonja a vállát.
– Hát, csak úgy… valahogy…
– Jól van. Köszönöm. Megyek.
Jegor meg akarja állítani, de Misell már be is bújt a tetőablakon; aztán
csikorognak a gumitalpak a lépcsőfokok betonján. Egyre lejjebbről. Jegor
most szeretné azonnal megtalálni Kolcovot, fenyegetéssel vagy
vesztegetéssel rávenni, hogy töröljön le mindent a telefonról, amit talált,
hogy aztán odaadhassa Misellnek. Hadd legyen az övé. Neki jobban kell.
De aztán a híd megint magára vonzza a tekintetét, és hívja, parancsolja
magához Jegort.
 8.

A tizedik napon, amikor a gyöngykásaadag még kisebb lett, Griff feláll, és

megkocogtatja kanalával a tálkáját. Az étkezőben elcsitul a moraj, az
emberek hallgatják az ijesztő-monoton kopogást.
– Aki azt hiszi, hogy semmit sem látok és semmit sem hallok, az nagyon
téved. Mindent tökéletesen értek. Tudom, milyen állapotban vagytok. Én
magam sem bírom jobban. De hát mit tegyünk – Moszkva seggbe kúrt
minket. Nincs már más, csak reggelinek való kaja. De sebaj, nem fogunk
éhen halni. Elmegyünk a Sanghajba, megbasszuk a sárgafenekűeket. Néha
emlékeztetni kell őket arra, hogy kinek a földjén élnek. Önkénteseket
kérek!
Jegor elsőként emeli fel a kezét – gyorsabban, mint hogy az anyja le
tudná állítani –, és azonnal fel is áll.
– Én.
– Ó, Jegorka! És még?
Más kezek is felemelkednek: Jamscsikové, Beton Szerjozsáé, Ljonykáé,
Asztalos Rinaté, Kolcové. Majd, kis gondolkodás után, feláll Nyikita,
Misell nagyapja is. Mindenki, aki úgy érzi, bepállott már a feneke a
Poszton.
Jegor érzi, ahogy belefúródik az anyja tekintete, de tudja, az emberek
előtt nem fogja megtiltani neki, hogy elmenjen erre az akcióra, bármilyen
látomásai voltak is a fiáról a rohamai alatt.
Ő pedig nem lenne képes maradni.
Mennie kell, ha egyszer másnak a konzervjeit zabálja. Mert csak kell
tennie valami mást is ezen kívül.
Griff, épp ellenkezőleg, nagyon is elégedett Jegor döntésével. Súlyos
tenyerével meglapogatja a hátát.
 – Úgy is van! Mit ücsörögjön az ember a fenekén? Ne nézz rá olyan
dühösen, Tamara! Hadd menjen!
Tamara természetesen semmit sem válaszol neki – még csak feléje sem
fordul.
Csak hát Kolcov és Cigal is jelentkezett, és ez baj. Na, mindegy,
valahogy majdcsak…
Az a terv, hogy másnap reggel indulnak.
Este készülődnek, összepakolnak, tisztogatják a fegyvereket, számolják a
töltényeket. Behajtogatják a málhazsákba a nagy, sátornak is jó
vászonköpenyt – hogy védje őket, ha kell, a savas esőtől. Fél nap eljutni a
Sanghajig, de sokat esett mostanában, felázott az út. Letelepedhettek volna
a kínaiak valahol a vasútvonal mellett, de nem, ők egy régi állami
gazdaságot választották, vasúti összeköttetés nélkül.
Rendszerint ők maguk küldenek karavánt a Posztra – havonta egyszer
jönnek a dagadt hasú lovacskák, húzzák maguk után a koreai autókról
leszerelt gumikerekeken gördülő rugós szekereket. De a helyőrségnek
rendszerint volt mit adnia a fonnyadt zöldségekért; most meg, a moszkvai
szállítmányok nélkül, nincsen semmijük cserébe. Vagyis rekvirálni kell.
Elvégre rendkívüli helyzet van.
Voltak már ilyen lapok a Poszt és a Sanghaj közti kapcsolatok
történetében. A kínaiak akkor megértően viszonyultak ehhez: bele van írva
az agykérgükbe, hogy a kapás emberek meg kell hogy osszák az élelmüket
a fegyveres emberekkel. Hisz végső soron itt a Poszt a törvényes hatalom,
úgyhogy a rekvirálás nem bűncselekmény, hanem adószedés. És ha valami
banditák jelennek meg a környéken, a kínaiak nem futhatnak védelemért
máshoz, csak a Posztra. Ilyen is volt már, és Griff nem hagyta cserben a
sárgákat.
Hét ember bőven elég egy ilyen expedícióra.
Este az anyja természetesen bemegy Jegor szobájába. Leül a székére.
– Te sem hiszel nekem, igaz? Te is azt hiszed, hogy csak egy epilepsziás
vagyok, aki fantáziál?
– Ugyan, már, anyu! Én soha nem mondtam ilyet.
Az anyja keresztbe teszi a kezét sovány mellén.
 – Azért mész el, hogy engem bosszants?
– Dehogyis!
– De igen, Jegor! Mindig csak bosszantani akarsz. Mindennel csak azt
akarod bizonyítani, hogy felnőtt vagy.
– Nem igaz!
– Jó, akkor nem igaz. De azt érted, hogy nagyon féltelek? Téged is, és
mindannyiunkat.
– Mindent értek.
– Most olyan vagy, mint ő. Te is azt hiszed, hogy mindenáron irányítani
akarlak benneteket. Hogy hatalmat akarok. Hogy csak kitalálom az
álmaimat. Hogy csak blöffölök a kártyáimmal.
– Jaj, ne már! Mondtam én ilyet?
– Mondtál.
– Na jó, lehet, hogy egyszer-kétszer mondtam, amikor egyáltalán nem
erről volt szó.
A széles pofacsontú, szürke és enyhén ferde szemű Jegor és a fekete
szemű, fekete hajú Tamara egymást nézik.
– Annyira hasonlítasz az apádra!
– Ez nem bók, ha jól értem.
– Egyszerűen csak minél hamarabb el akarsz szökni tőlem, Jegor. Alig
várod, hogy elhúzhass innen, és utazgathass a gitároddal, mindenféle
koszos helyeken játszhass, és megrontsd a buta kislányokat.
– Anyu!
– Jól van, jól van, ne haragudj.
Tamara elhallgat. És amikor Jegor épp mondani készül valami
jelentéktelen semmiséget, csak hogy vidámabb témára terelje a
beszélgetést, mégiscsak megszólal:
– Azt mondják, igazából csak akkor engedjük el magunk mellől a
gyerekünket, amikor elismerjük a jogát, hogy azt csináljon, amit csak akar.
Akár meg is haljon.
– Anyu! Miért kezded már megint…
Tamara feláll, megcsókolja Jegor feje búbját, és kimegy a szobából. Ő
pedig ott marad ezekkel az utolsó szavaival: és megint mintha murvával
lenne tele a szája.
 9.

Tamara türelmesen megvárja, míg a fogda ablakai alól szétszélednek az

imádkozók, Danyiil atya egész gyülekezete. Sokáig kell várnia, Alkesz
Ljonyka egyre csak siránkozik, sorolja a kérdéseit, mindenféle panaszokkal
fordul az Úrhoz, nem akarja megérteni, hogy Danyiil atya úgysem hallja,
amit mond.
Tamara nem zavarja el Ljonykát, hagyja, hogy elégesse az összes
üzemanyagot; nem szeretné magára vonni senkinek a figyelmét. De a rácsos
ablak mögött lévő sziluettet aggódva nézi – nehogy kimerülten
visszahúzódjon a prédikátor.
Ljonyka végre az összes érzését kiborítja a zsákjából, és elmegy. Késő
van már, mindenfelé csapódnak be az ablaktáblák, kihunynak a fények. Az
utolsó tanúk is szétszéledtek. Ekkor lép elő Tamara.
Állát felvetve néz fel a szentatyára. Az pedig nézi őt odafentről. Várja a
kérdést, bár az udvar félhomályában már úgyse tudna olvasni a nő ajkáról.
De Tamara az egyik utcai lámpa fénysugarába áll.
– Bocsáss meg nekem, bátyuska! Adj engedélyt, hogy láthassam, mi lesz.
Gyóntass meg, áldozz fel! Ne lökj el magadtól, könyörgök, ne kergess el! A
fiamért, az egyetlen fiamért aggódom. Engedd, hogy csak egyszer, csak
egyszer belenézzek a jövőbe. Tudom, hogy bűn, tudom, hogy saját lelkemet
teszem kockára. Kérlek.
Keresztet vet egyszer, még egyszer, közelebb húzódik a rácsos ablakhoz,
lábujjhegyre áll. De a bátyuska szemét így sem látja – csak a fekete
sziluettet a rács mögött. Nem látja, gondolkodik-e az atya a kérdésén vagy
sem. De aztán hallja a választ:
– Amit látsz, és amit tudsz, nem az Úrtól tudod, hanem e világ
Fejedelmétől, az emberi faj ellenségétől. És valahányszor jósolsz,
lemezteleníted magad a Sátánnak. Az imáid nem hallgattatnak meg. A hited
nem igaz hit, hanem pogány. Az áldásomat akarod a boszorkányságodra?
Azt nem kapod meg.
Tamara szeme magától összeszűkül. Harag tölti el. Próbálja elűzni,
eltiporni, ahogy a lángoló, sikoltozó emberen tiporják a tüzet.
– Nem hiszem el, hogy az Úr elhagyhatott bennünket. Hogy az Istenanya
saját egyetlen gyermekeit az ördögnek adta. Nem hiszem el, hogy egy anya
nem kaphat megbocsátást azért, mert aggódik a fiáért.
Danyiil atya felemeli a kezét. Az ujjai ökölbe vannak szorítva.
– Te vagy ebben az erődben a legnagyobb vétkes. Én próbálom elterelni
az embereket a falánkság útjáról, leszoktatni őket a bűnről, te pedig az
ördöggel diskurálsz, hallgatod, mit suttog a füledbe. Bánd meg bűnödet, ha
megváltást akarsz, és ne ismételd meg többé! Távozz!
 10.

Kivezetik a füstöt okádó traktort, hozzákapcsolják az utánfutót: a felázott

földúttal csak az tud megbirkózni. Gázolaj még maradt egy kevés a Poszton
– stratégiai tartalék: a saját két hajtányuk is dízelolajjal működik, Moszkva
szállítja azt is –, legalábbis egyelőre.
Szürke az ég, zivatar nemigen lesz, de a felhőket átmarva csöpögni fog a
ritkás, csípős mocsok. Nem látni el messzire a ködben – ez persze nem a
zöld, folyó fölötti köd, hanem csak a szokásos: egyszerűen ráültek a felhők
a földre.
Kinyílik a kapu, az őrök integetnek: hajrá! Az anyja az ablakból nézi
Jegort, és furcsán sietős, félbehagyott mozdulatokkal vet keresztet felé,
mintha félne, hogy meglátják. Jegor kényszeríti magát, hogy felnézzen, és
bohókás csókot küld neki. Griff nem megy velük – marad, hogy vigyázzon
az erődre; a rekviráló osztag parancsnokának Jamscsikovot nevezi ki,
Jegornak pedig meghagyja, hogy mindenben engedelmeskedjen neki.
Kolcov ül a volán mögött, langaléta alakja éles, természetellenes szögben
megtörik, különben nem férne el a szűk helyen. Jegorra ügyet sem vet
egyelőre, mellette, hogy szórakoztassa, a lányos külsejű Petyka Cigal ül. A
többiek most még gyalogolnak, túlságosan ráz az utánfutó.
Az út a folyó mentén húzódik; magát a Volgát nem látni, de a baloldalt
derengő zöld falból tudni lehet, hogy hol van. Fekete, göcsörtös tönkök
nyúlnak ki a ködből – a savas levegő szétmarta fatörzseket mintha görcs
rántotta volna össze.
Elúsznak balra más hidak csonkjai, amiket aláaknáztak vagy
szétbombáztak a háborúban: az ő hídjukért, a vasúti hídért igazi csata folyt
– így aztán sikerült megóvni valahogy. A többi mind beleomlott a folyóba.
Nyikita elmagyarázza Jamscsikovnak, hogy a hidak közül melyikeket
aknázta alá ő maga a háborúban, és melyikeket bombázták szét
rakétatüzérséggel a felkelők a másik oldalról.
Jegor Rinat mellett lépked.
Rinatnak be nem áll a szája.
– Na, szóval, kurvára nem értem, mi a francnak nekünk ez a birodalom.
Rég át kellett volna térnünk a függetlenségre és az önellátásra. Ők is külön,
meg mink is, azt’ csókolom. Itt vannak nekünk ezek a ferdeszeműek,
Moszkva meg menjen a jó édesanyjába. Velük, a sárgákkal kéne
szorosabban együttműködni, azt’ annyi. Minek Moszkvánál kuncsorogni?
Adót szedünk a ferdéktől, és faszák vagyunk. Meg még az átutazásért is,
már hogy aki itt akar áthaladni a vasúton, azoktól is – és faszagány. Szabad
vámszedők, vágod? Faszán meg lehet szervezni úgy, hogy senki se tudjon
csak úgy áthaladni. Jó, persze, egyelőre nem is akar senki. De hát előre is
kell gondolkodni. Akkor aztán faszán fogunk állni, vágod? Beszedjük a mi
tizedecskénket. Ezektől is, azoktól is. Mert hogy csak gyöngykását
zabáljunk, az nem fasza. Már az orromból is gyöngykása folyik, a picsába!
Na és te mit gondolsz erről?
Jegor köp egyet.
– Nekem kurvára mindegy.
– És az apád mit gondol?
– Nem az apám.
– Kemény vagy, öcsém. Ez tetszik. Na és akkor mi érdekel?
Jegor hümmög.
– Ez az egész helybebaszott őrségünk kurvára nem érdekel.
Vámszedés… birodalom… Faszság. Alakítanék egy bandát és játszanék.
– Milyen bandát? Zenekart? És gitároznál?
– Ja, egy kibaszott zenekart.
Rinat hosszan, reszelős hangon nevet, és göcsörtös ujjaival végigszánt
fekete tüsihaján.
– Na és kinek akarsz játszani, haver? A mi anyókáinknak? Vagy a
ferdéknek?
– Elhúznék innen valahova… Akár Moszkvába, bakker, és ott játszanék.
Hallottad, miket hantáltak a kozákok? Hogy ott rend van, béke, minden
szép, mindenki egészséges. Éttermek meg a tököm tudja, micsodák.
 Rinat huncutul mosolyog.
– Éttermek meg minden, ami kell? Akkor biztos szuper csajok is vannak
abban a Moszkvában, mi?
– Biztos.
– Csajok… Hát, tesókám… Nálunk épp hogy elégséges a helyzet ezen a
téren. Csak az övé klasszis, igaz?
Rinat Nyikita felé biccent, és suttogva folytatja:
– Hej, basszus, hogy ennek az unokája milyen édes kis csaj…. De… Azt
beszélik a srácok, hogy az a kozák csávó megdugta…
– Na és aztán? Neked mi közöd hozzá?!
Rinat ezen hatalmasat nevet. Vidám fiú.
– Te is belezúgtál, mi? Faszagány! Állhatsz a sorban! Én meg egyszerű
ember vagyok. Most majd faszán kiválasztok magamnak egy kis kínai
lányt. Van nálam dohány is, fizetségnek, meg pénz is. Sokáig vártam egy
ilyen élelmezési osztagra, már azt hittem, szétdurranok! Most majd szépen
befűzöm valamelyiket. Már hogy az egyik kis bigét. Tudod, milyen
viccesen tudnak sikítani…
– Naná, hogy tudom!
– Ohó! Biztos, hogy tudod? Én meg azt hittem, olyan kis szégyenlőske
vagy! Tetszel nekem!
Jegor közben nézelődik. A lakótelepek az üres panelházakkal elmaradtak
már mögöttük a ködben. Most egyik oldalon erdő, a másikon pusztaság.
Jegor fülel: nem hallani semmi furcsát? De csak a traktor berregését hallja,
a kátyúkon ugrándozó utánfutó csörömpölését, meg a caplató férfiak
zihálását és káromkodását.
Semmi vész: az egy kilométer széles, mérgezett folyó megóv mindentől,
ami a másik parton történik. Még ha most leállítanák is a traktort, nem
lehetne hallani semmi mást, csak valami ropogást az erdőből, vagy valami
állatnak a cuppogó lépteit… Ezen az oldalon soha nem történhet olyan,
mint ott… Mint a hídon.
Rinat megveregeti Jegor vállát.
– Mehetnénk együtt! Összeismertetlek egy tuti bigével. Fiatalka,
zsengécske, és mindent tud… Faszán csinálja, ahogyan kell, nekem
elhiheted.
Jegor nem mond erre semmit. Mikor jelentkezett erre az akcióra, őszintén
szólva maga is gondolt a kínai lányokra. Ott motoszkált az agyában ez a
gondolat, valahol egy hátsó zugban, ott zümmögött, mint szúnyog a sötét
szobában: összekötni a kellemeset a hasznossal. Vagy a hasznost a
kellemessel, basszus. De most valahogy… Nincs kedve szúnyogcsípést
vakargatni. Meg valahogy szégyelli magát azért, hogy egyáltalán gondolt
rá.
Rinat meg csak mondja a magáét:
– Csak maradj mellettem! Én mindig kisegítem a bajból a barátaimat,
vágod? Úgyhogy ott, abban a szovhozban, el ne maradj tőlem, és mutatok
neked egy olyan babát, hogy a tíz ujjad megnyalod… Hallod?
– Hallom, hallom. Hallom, bazmeg, csak fogd már be!
 11.

Misell feltérdepel. Felemeli a takaró szélét, benéz az ágya alá. A konzerves

csomag ott van a helyén. Kihúzza, letekeri a vásznat, nézegeti a csillogó
dobozokat. Mintha csak érezné a hús illatát a fémen meg a vazelinen át,
amivel a konzervdobozokat a rozsdásodás ellen bekenték.
Soha nem szerette a marhahúskonzervet, meg úgy egyáltalán nem
nagyon kell neki hús az élethez – hajdinakását eszik, imádja a moszkvai
zabkását, no meg a kínaiak almáját… De most hirtelen… Valahogy
megkívánta… Eszeveszetten kívánja, és egyszerűen nem tud másra
gondolni.
Ördögi kísértés! És milyen idióta kísértés, basszus!
Fogja az egyik dobozt, mint egy alvajáró, úgy megy ki a konyhába, és
keresni kezdi a konzervnyitót a pállott fokhagyma- és rozsdaszagú
evőeszközös fiókban. Emlékezteti magát, hogy megfogadta: egyetlen
dobozt se fog kinyitni, és mindet visszaadja Krigovnak, nehogy a férfi egy
pillanatra is azt gondolhassa, hogy megvásárolta őt egy kis marhahússal. De
ehelyett rakosgatja a ragacsos villákat és késeket, benyúl a hátsó
rekeszekbe, és végül, már egészen türelmét veszítve, kihúzza az egész,
riadtan csörömpölő fiókot. Hol van az a rohadt konzervnyitó, a francba?!
Nem találja. Nem baj, jó lesz a kés is, a hegyét nekifeszíti a doboz
tetejének, és a tenyerével rácsap, hogy beleszaladjon – ahogy a nagyapja
csinálja. De a kés hegye megcsúszik a vazelinen, és beleszalad az ujjába.
Ömlik a vér.
Misell valahogy elállítja, alkoholt és kötszert keres a fiókokban – a
nagypapának biztosan van.
– Misell! Misell! Mi történt?
Felébredt a nagyi, a szobájából hívja.
– Minden rendben, mami! Aludj!
 – Valami leesett?
– Semmi sem esett le! Minden szuper!
– Gyere ide, úgy mondd! Nem hallom!
– Majd!
Még jó, hogy a nagypapa nincs itthon.
Talál kötszert is, alkoholt is. A vágás nem mély, de hosszú. Misell
bekötözi a sebet, az ujjával tépi kétfelé a kötszert, megcsomózza. Leül az
asztalhoz. Próbálja kifújni magát.
A nagyi a szobában szavalni kezd:

Tán öröktől így rendeltetett el:

csillapulva, harminc év körül,
mi, hírhedt rokkantak, az élettel
szövetkezünk rendületlenül.

Drágám, harmincadik évem élem,

és mindennap kevesebb a föld,
azért kezdi álmodni a vérem,
hogy a rózsaszínű tűz elönt.

Ha már égni kell, hát végigégjek…1

Tovább nem emlékszik rá. Újra és újra ugyanazt a sort ismétli. Aztán halkan
sírni kezd – vagy attól, hogy meghatódott Jeszenyin sorain, vagy
tehetetlenségében.
A konyhában Misell egyre csak bámulja az istenverte konzervdobozt.
Hipnotizálni próbálja.
Aztán feláll. Egy darab kötszerrel letörli a dobozról a vazelint. Újból
fogja a kést, most óvatosabban – és a hegye most beleszalad a fémbe.
Először csak egyujjnyira, de az újabb ütésre jó mélyen. Aztán körbevágja a
konzervdoboz tetejét, és felnyitja. Beleszagol.
Beleereszti a villát, és megeszi egyenként az összes húsdarabot – olyan
három perc alatt. Eltolja magától az üres konzervdobozt, és rémülten nézi.
Késik a havibaja – már egy hete.
 12.

Jegor hallja meg elsőnek – neki jobb és élesebb a hallása, mint a

többieknek.
Hallja, pedig épp a traktor mögött megy – azt nem előzi meg, nehogy
Kolcovnak eszébe jusson valami szemétség. Rinathoz fordul.
– Hallod?
– Mit?
– Farkasok, vagy mi? Üvöltenek.
– Ugyan miféle farkasok, tesókám? Hisz már majdnem megérkeztünk! A
ferdék alighanem az összes farkast felfalták a környéken.
De Jegor tisztán hallja az üvöltést – nem messze tőlük kanyarodik az út,
azon túlról hallatszik, ott szétválik az erdő, és a távolban már látni lehet a
kínaiak szovhozát. Farkasok – erről rögtön eszébe jutnak az anyja szavai,
amiket azelőtt mondott, hogy a kozákok nekivágtak volna a hídnak. Valami
megfeszül benne, a gyomorszája mögött.
– Kolja! Kolcov! Állítsd le a motort! Kolja!
Kolcov nem figyel rá rögtön – nem is figyelne talán, de Cigal szól neki,
és Kolja mégiscsak engedelmeskedik. Amikor elhallgat a motor, azonnal
hallani lehet az üvöltést – keserves, velőtrázó. Rinat megcsóválja a fejét.
– Nem, nem farkasok. A farkasok nem így üvöltenek. Kutyák ezek.
Jegor fülel – igen, igaza van Rinatnak: az üvöltések között ugatást is
hallani, tehát kutyák. Nyilván a sanghajiak kutyái. A kínaiak tartanak
kutyákat, de nem házőrzésre, hanem hogy megegyék őket.
Jegort kinevetik: na ja, farkasok. Újból beindítják a motort, vánszorog a
traktor a latyakban, nagy sárrögöket vernek fel a kerekek. Jó egy hete nem
járhatott senki az úton: se emberi lábnyomok, se patanyomok, se
abroncsnyomok nincsenek rajta. A kutyák meg üvöltenek, gondolja Jegor.
Nem jókedvükben, az egyszer biztos. Lehet, hogy éreznek valamit. Talán
azt, hogy meg akarják zabálni őket.
Végre látni a távolban az épületeket – a mezőt úgy borítja be a fehér köd,
mintha tej volna, és ebben a tejben fekete kenyérdarabok úsznak: a
silótorony, az üvegház teteje, a tanácsháza téglaépülete. Ember sehol sincs a
mezőn – bár lehet, hogy valahol a ködben bujkálnak.
Aztán már látni a kerítést és a kaput is. A táj szinte teljesen színtelen – a
nap épp csak meg tud kapaszkodni a csúszós őszi égen, félő, hogy
bármelyik pillanatban lezuhanhat az erdő mögé.
Most már tisztán lehet hallani az üvöltést a traktor berregésén át is. Nem
egy és nem két kutya üvölt, hanem legalább egy tucat.
Jamscsikov már innen harsányan üvölt:
– Hej! Nyihao, elvtársak! Nyissátok ki!
De a kapu már úgyis ki van tárva. Senki sem jön fogadni őket. A
láthatatlan kutyák az üvöltésre egy pillanatra elhallgatnak, majd újult erővel
folytatják a nyüszítést.
Kolcov leállítja a traktort, leszáll.
– Hé! Nyihao! Nem halljátok?
A kerítés mögül fekete varjak röppennek fel, rekedten károgva.
Jamscsikov leveszi válláról a gépkarabélyt, és int a többieknek is, hogy
tartsák lövésre készen a fegyverüket. Lassan mennek be a kapun.
Sehol egy lélek. A lakóházak ablakai fényesek, pedig korán van még
felgyújtani a lámpákat. Hieroglifás transzparensek díszítik a házakat, a
tanácsháza fölött az esőktől rózsaszínűre fakult zászló lobog.
– Héééééé!
A kutyák rekedt hörgésbe és nyüszítésbe átcsapó, eszeveszett ugatásba
kezdenek. Kolcov az egyik ablakhoz megy, lábujjhegyre áll, beles.
– Üres.
Beton Szerjozsa felmegy a tanácsháza tornácára, dörömböl az ajtón.
Semmi. A kutyák őrjöngenek. Szerjozsa benyomja az ajtót – nincs bezárva.
Bemegy. Valamit mond ott bent… Aztán csend.
Kijön a tornácra.
– Senki!
 Senki. Mennek a többi házhoz – mind üres. Se felnőttek, se gyerekek. Az
asztalokon edények, a fogasokon ruhák. Harcnak semmi nyoma; a bútorok
szépen elrendezve állnak, egyáltalán nem úgy néz ki, mintha a Sanghajt
támadás érte volna. Inkább úgy, mintha az emberek mind egy szálig egyszer
csak feloldódtak volna a levegőben.
Az üvegház mögött egy döglött ló hever, a hasa feldagadt, ki van kötve
egy oszlophoz, a szemeit kicsipkedték a varjak.
Megtalálják a kutyákat.
Borzalmasan soványak, vicsorogva ülnek a ketreceikben. Förtelmes,
korcs kutyák – az egyik két fejjel vicsorog kétfelé, a másiknak kifejletlen,
plusz lábak lifegnek a hasa alatt. A ketrecek teli vannak mocsokkal, a
kutyákat sebek borítják, némelyikből – ahol többet is tettek egy ketrecbe –
csak foszlányok maradtak. Éhükben egymást falták.
Eleven ember sehol sincs, de halott sincsen. Sehol senki.
Az üvegházak ajtajai kitárva, a paradicsomok és uborkák a hideg
novemberi éjszakáktól már mind elpusztultak. Beton Szerjozsa kezdené
összeszedni az elrohadt terméseket, de Nyikita apó leállítja: nem kell.
Az egyik házban Jegor összeütközik Kolja Kolcovval. Rajtuk kívül senki
sincs ott, és Jegor arra gondol, Kolja most kihasználhatja az alkalmat, hogy
végleg dűlőre vigye a vitájukat; de Kolja egészen sápadt, és csak meg-
megrántja szögletes vállát.
– Hát, ez durva! Van ötleted, hogy mi történhetett?
Jegor megrázza a fejét. Hiszen mit tud ő? Semmi se tud!
De az összes murva, amit az elmúlt napokban lenyelt, lefelé húzza a
belsejét, megemésztetlenül.
Alkesz Ljonyka suttog, hányva a kereszteket a veszettül ugató kutyákra:
– Dacolok veled, Sátán, a te dölyföddel, és nem szolgállak téged, és
tenéked ajánlom fel magam, Jézus Krisztus, az Atya, a Fiú és a Szentlélek
nevében. Ámen.
Jamscsikov összegyűjti a csapatot a tanácsháza előtt. Mindenki hallgat.
Varjak köröznek fölöttük, egészen alacsonyan, a feldagadt ég az emberek
felé szorítja őket. Figyelnek, nem akarnak eltávolodni.
Jamscsikov össze van zavarodva.
 – A picsába, elvtársak. Gőzöm sincs, mi történhetett itt. Semmihez sem
nyúlunk hozzá, és minél gyorsabban elhúzunk innen. Eszetekbe ne jusson
fosztogatni, ki tudja, hátha pestis tört ki, vagy tudom is én. Hé, Rinat! Menj,
lődd agyon a kutyákat! A frász tudja, mit láthattak, de hogy meg vannak
veszve, az biztos. Én ugyan nem viszek haza ilyeneket.
 1.

A pajták mögül lövések hallatszanak, és a kutyák halálhörgései. Az

emberek nem néznek egymás szemébe. Mert ugyan mit lehet tenni?
Semmit.
Egymástól félig elfordulva állnak, nem fordítanak hátat a vörös kínai
jelszavakkal díszített házaknak. Egyre az az érzés motoszkál bennük, hogy
nem elhagyták az emberek a szovhozt, hanem az egészet kibelezték, és
most a nyomtalanul eltűnt lakói helyett valaki más van ott… Valami más.
Lehet, hogy a kutyák épp emiatt üvöltöttek és ugattak olyan veszettül; ezért,
és nem amiatt, mert azok, akik etették őket, egyszer csak eltűntek, és
bezárva hagyták őket a ketrecekben, hogy ott dögöljenek meg.
Alkesz Ljonyka közelebb húzódik Nyikita apóhoz.
– Pont, ahogy ő… – mondja. – Pont, ahogy Danyiil atya mondja, igaz?
Hogy elhagyott minket az Úr, meg minden… Valami olyasmi történik a
földön, ami nem történhetne Isten jelenlétében… Mindenféle ördögi
dolgok…
Kérdő tekintettel keresztet vet, mintha Nyikita apót is biztatná, hogy
tegye ugyanazt. Nyikita apó komor pillantást vet rá, és fonnyadt ajka
grimaszával mintha azt mondaná: egyelőre nem tudunk semmit. Csengenek
fülükben a lövések: mintha túl sok lenne a lövés; úgy néz ki, szívósak azok
a dögök. Vagy Rinat nem találja el őket elsőre. Vagy nem akarja elsőre…
Végre nincs több lövés. Az utolsónak a visszhangja még bujkál a házak
között, aztán beisszák az alacsony felhők – és kész. A kutyák nem ugatnak
többé – ha valaki még figyeli a hívatlan vendégeket a vak ablakok mögül,
immáron nincs, aki figyelmeztesse őket erre.
Az iratokat összeszedni nincs értelme – mind hieroglifákkal vannak írva,
semmit sem értenének belőlük. Kolcov végigmegy a házakon, valamiért
mindenhol eloltja a villanyt. El akarja vinni a dinamógépet, de Alkesz
Ljonyka emlékezteti Jamscsikov tiltására. Kolcov tessék-lássék vitatkozik
vele:
– Persze… De ha tényleg pestis, akkor már úgyis mind benyeltük… Nem
mindegy most már?
– Na és ha nem pestis, hanem valami átok? Minek kellene ez nekünk?
Elvoltunk nélküle eddig is, ezután is elleszünk valahogy…
Kolcov grimaszol, aztán sajnálkozva ugyan, mégiscsak hagyja a
dinamógépet. De nemcsak sajnálkozik, hanem meg is könnyebbül, amiért
hagyta magát lebeszélni. Jegor ezt pontosan látja.
Beindítják a traktort, hogy a maga hibbant, örvendező berregésével
elfojtsa a zúgó csendet. Halkan távoznak a szovhozból, vakon bámulnak
utánuk az ablakok, birizgálva a tarkójukat, hogy feláll rajta a szőr. Azzal az
érzéssel mennek el, hogy a szakadék csúszós szélén jártak, elüldögéltek
rajta, lelógatták a lábukat, belebámultak a mélységbe, aztán felkászálódtak,
csoda, hogy nem zuhantak le, és fütyörészve elindultak haza.
Elindultak haza, csakhogy a mélység hozzájuk tapadt.
– Ahogy ő mondja mindig: Isten itt hagyta a földet a Sátánnak. És most a
Sátán uralkodik, ahogyan neki tetszik. Mi meg, ugye, magunkra maradtunk.
És aki nem igaz ember, azt a Sátán azonnal magához is ragadja. Érted?
Jegor megfordul – Alkesz Ljonyka most Beton Szerjozsát szúrta ki
magának, és csak mondja, mondja a magáét. Ljonykának borzas a haja,
vérágas a szeme, látni, hogy másnapos; mi a csudát magyaráz vajon? Beton
udvariasan hallgatja, de egyelőre csak egy kérdése van az elhangzottak
kapcsán:
– Figyelj csak, Ljonya… A kulacsodban, a híres kulacsocskádban… nem
maradt véletlenül egy kortyocska a bajtársad számára? Mert, ugye,
valahogy reszket a testem attól, amit ott láttunk…
Ljonyka kék ajakkal cuppog.
– Nincsen, testvér. Otthon hagytam.
– Micsoda? Hát az meg hogy lehet? Otthon hagytad?
Ljonyka kis szünet után, nagy sóhajjal válaszol:
– Hát, ugyi… Próbálom abbahagyni.
– Te? Abbahagyni? Az ivást? De hát mi történt?
 – Semmi, csak úgy… Mert rossz dolog az. Bűnös dolog.
Beton még mindig nem ért semmit, hitetlenkedve prüszköl: de hát hogy
akar élni Ljonyka ital nélkül? Ljonyka meg közben folytatja a mondókáját:
– Szóval azt mondom, hogy tényleg úgy van… Te például, te magad…
ott a Sanghajban… nem érezted a bőrödön, bassza meg, hogy valami ördögi
dolog történik? Az utóbbi időben szinte benne van a levegőben…
– Hát, a csuda tudja…
– Nekem meg, ahogy ott álltam, egyre csak az ő szavai jártak a fejemben.
Amiket Danyiil atya mondott. Hogy hát tényleg… Valami olyan kezdődik,
bazmeg, hogy… És már elkezdődött. Mert hisz valaki megzabálta a
ferdéket, igaz? Valaki megzabálta őket…
Jegor hallgatja, hallgatja Ljonyka zagyválását, aztán nem bírja tovább, és
felfortyan:
– Ez meg már micsoda hülyeség? Miféle Sátán? Ki zabálta meg őket?
Teljesen elvette már az eszedet az ital! Mondod a hülyeségeidet, és a
többieket is behülyíted!
Ljonyka gyulladt szemével Jegorra néz, és csodálkozva bámulja.
– Na ide hallgass, kölyök! Akkor te mit mondasz? Szerinted mi a
nyavalya történt a ferdékkel? Csak úgy maguktól elhúzták a csíkot? És ott
hagytak mindent a francba?
– Ó, persze, bazmeg, a Sátán zabálta meg őket! Naná, a picsába!
Beton Szerjozsa is értetlenül bámul Jegorra: nem azért, mert már elhitte,
amit Alkesz mondott, hanem mert még sohasem látta Jegort ilyennek. De
Jegornak mindegy: szétfeszíti a düh.
És a félelem.
 2.

Griff az ujjaival dobol az asztalon. Előtte, a széken a vézna, ferde szemű

Száska Konovalov fészkelődik, az arca, mint a főtt rák. Jól be van zárva
minden ajtó, ablak, de Griff a biztonság kedvéért még kiles a kukucskálón –
nem hallgatózik-e valaki a lépcsőházban?
– Jól van. Gyerünk még egyszer! Tehát Isten elhagyta a földet, és most a
Sátán a nagyfőnök. Jól mondom?
– Hát, ja…
– Az Isten pedig elrepült valahova, a mennyek országába, miután az
igazakat mind összegyűjtötte. És aki itt maradt, köztük én is, meg te is,
Alekszandr, mi mind utolsó bűnösök vagyunk. Így van?
– Hát, így. Már hogy ő így mondja.
– Pam-param. Pam-param-pam-pam. Na és mi következik ebből? Mire
szólít minket?
– Semmire, Grigorij Petrovics.
– Ide hallgass, Konovalov! Ne szórakozz velem!
– Hát, azt mondja, hogy nem szabad bűnözni. Hogy az igazakat még
megszánhatják…
– De kicsoda? Ki szánja meg őket? He?
– Na, erről nem mond semmit, Grigorij Petrovics.
– Na és ti nem vagytok kíváncsiak rá, balfácánok?
Száska Konovalov izzad, megtörli a homlokát az inge ujjával.
– De hiszen ő… süket. Felteszünk neki valamilyen kérdést, és
másvalamire válaszol.
– Süket, ja… Süket, az anyja keservit… Pam-param…
Griff tekintete úgy fúródik Konovalovba, mintha árt döfne bele.
– Na szóval, Alekszandr. Járjál csak, járjál ezekre a ti összejöveteleitekre.
De egyvalamit ne felejts el, Alekszandr. Én ezt az egész misztériumot csak
egyetlen okból tűröm el – azért, mert a feleségem hívő. Különben már rég
szétkergettelek volna benneteket a jó büdös francba. Te pedig, Konovalov,
derék ember vagy, amiért jelentesz róla. Ha valami törvénytelen dologra
biztatna titeket a bátyuska, azonnal értesíts, és véget vetünk ennek a
bohóckodásnak. Derék ember vagy, Konovalov, de ha nem lennél derék,
találnék másik ilyet, abban ne kételkedj.
Konovalov reszketve bólogat. A kezét bámulja, nézi, hová dughatná.
– És a kozákokról semmit sem beszélt?
– Nem, Grigorij Petrovics. Már hogy micsodát?
– Hát… Oda mentek, ahonnan ő jött… Ez jó vagy rossz?
– Nem. Semmit.
– És te mit gondolsz? Mi a véleményed erről?
Száska töri a fejét, próbálja kitalálni, mi lenne a helyes válasz, de az
effajta latolgatás láthatóan idegen a természetétől.
– Hát… jó. Mert, ugye… visszaszerezzük a földjeinket. Oroszország
megint nagy lesz. Ez talán rossz?
– No igen. Jól van. Mehetsz, Konovalov. És nehogy eljárjon a szád…
Konovalov szedi a lábát kifelé, Griff pedig, miután bezárja az ajtót utána,
széthúzza a függönyt, és a fogda ablakai alatt összegyűlt emberkéket
figyeli. És közben hümmög az orra alatt:
– Öregasszonyok… veszélytelen népség… Egyfelől… Másfelől
viszont…
 3.

Misell is ott áll a rácsos ablak alatt. Danyiil atyát nem látni rendesen, csak a
sziluettjét. És Misellt mégsem hagyja el az érzés, hogy az atya most őt nézi
– éppen hogy őt.
– Semmi olyat nem kérek tőletek, amit az Úr ne kérne. A nyolc fő bűnt
nem én találtam ki, azokat az ember a paradicsomból való kiűzetés óta
ismeri. Torkosság. Bujaság. Fösvénység. Harag. Bánat. Csüggedés. Hiúság.
Kevélység. Belőlük fakad az összes többi bűn. Aki nem győzte le őket
magában, az védtelen a Sátán előtt.
Misell figyelmesen hallgatja. Valami feketeség tekeredik össze a
belsejében. Ezt a prédikációt Danyiil atya nem először mondja, és Misell
tudja, mi következik.
– Aki e bűnökben él, az védtelenné válik, és megnyitja lelkét a Sátánnak.
Aki nem bánja meg e bűneit, az biztosan a Sátán martaléka lesz. És nincs
most itt az Úr, hogy megküzdjön e világ Fejedelmével a ti lelkeitekért. Aki
pedig a lelkét odaadja az ördögnek, az odaadja a testét is.
Misell tudja, mi jön most, mégsem megy el. Mintha reménykedne benne,
hogy Danyiil atya ez alkalommal meggondolja magát, és egészen mást fog
mondani. Ő azonban mindent szóról szóra ismétel – azok számára, akik
korábban nem hallották.
– A torkosság kényezteti a testet. A túltáplált test felbőszül. Ki a testét
mértéken túl táplálja, annak úgy tűnik, hogy nem is áll másból, mint húsból,
és a lelkéről megfeledkezik. De szörnyűbb a torkosságnál a bujaság. Ki a
saját bűnös testét dédelgeti, annak gyönyörét hajszolja, az átadja lelkét a
szenvedélynek, és a szenvedélyben, gyönyörben elmerült lélek nyitott ajtó
az ördög számára. És a gyermek, ki bujaságban fogan, nem Istené lesz,
hanem a Sátáné. Ezért kérlek benneteket, hogy vessétek meg a test
gyönyöreit, és helyette a lelketeket dédelgessétek.
 Misell a hasára teszi a kezét. Hideg a keze. Fél. Óvatosan körbepillant,
hallgatja az összegyűlt vénségek suttogását. Úgy érzi, mindenki ferde
szemmel néz rá. Hogy mindenki ismeri a titkát. Szeretne elrohanni, de nem
szabad – akkor már a legostobábbak is rájönnének. Ráparancsol magára,
hogy nyugodtan álljon, és hallgassa tovább a prédikációt. Danyiil atya
pedig mondja tovább, és a hangja mintha közönyös lenne: mintha igazából
senkit nem is akarna itt meggyőzni semmiről. Lehet, hogy így is van.
– A fösvénységben az a rossz, hogy az ember mindent csak magának
csinál, és másokban is csak a saját önző hasznát látja, nem pedig magával
egyenrangú embereket. A szeretetnek, a szeretetnek kell az emberek közti
kapcsolatok alapjául szolgálnia, nem pedig a pénznek. A pénz embertelenné
tesz. Minél többet gyűjtesz össze, annál több embert árultál el, és annál
inkább elárultad az Urat… De még a fösvénységnél is rosszabb a harag.
Az emberek hallgatják, egymást kérdezgetik, ha nem értették jól a
bátyuskát. Az pedig nem hallgat el, csak mondja, mondja, prédikál a rácson
át, és nem felfelé néz vagy lefelé, hanem valahova előre – mintha a
szemben lévő ház falán, Griff irodájának elfüggönyözött ablakán nézne át –,
a végtelenül távoli Moszkvára.
– Mikor az ember szívét harag tölti el, már odaadta magát az ördögnek.
Hiszen az istenhez hasonlatos lény, amilyennek az ember teremtve volt,
nem szabad, hogy gyűlöletet érezzen felebarátai iránt, nem szabad, hogy
rosszat kívánjon nekik, a halálukat pedig még annyira sem. Aki pedig
dühösködik, az a vadállathoz válik hasonlatossá, mely dührohamában kárt
okozhat a másikban, vagy akár meg is ölheti. Duplán bűnös a többiekkel
szemben az, aki hagyta, hogy szívében kisarjadjanak a harag magvai. Aki
bosszút áll, arra ítéli magát, hogy a pokol tüzében égjen. És nem lesz neki
irgalom.
Danyiil atya suhint a kezével – mintha vetőmagot szórna szét, az
emberek pedig közelebb lépnek, remélve, hogy el tudják kapni, amit
széjjelszór. Griff banyája is ott áll, ő is kapdos a kezével – bár ő van a
legtávolabb, a leghátrább, úgyhogy neki aligha jut bármi is. Minek mászkál
ide? Miben reménykedik? Talán próbálja szemmel verni a süket
prédikátort?
 A mocskos latyakba, ami az udvart borítja, súlyos semmi hullik. Az
emberek hangosabban kezdenek tanácskozni, mert a prédikátor utolsó
szavai homályosabbak voltak.
Most lehet.
Misell elhátrál, átvág az udvaron, eltűnik a lépcsőházban. Szeretne
mindent elfelejteni a takaró alatt, de még jobban szeretne kirohanni a
házból, aztán ki a kapun, és csak menni, menni valahová, egészen addig,
amíg cseppnyi erő marad a lábában. Nesztelenül nyitja ki az ajtót,
lábujjhegyen oson a fürdőszobába, meggyújtja a gyertyát, és megnézi magát
a tükörben.
Nincs barátnője a Poszton, de most muszáj megbeszélnie valakivel azt,
ami vele történik. Meghallgatni valami jó tanácsot, vagy egyszerűen csak
azt, hogy nincs olyan nagy tragédia, hogy minden elrendeződik valahogy,
hogy a világon minden nő keresztülmegy ezen, és hát ő sem kivétel. Csak
hát kivel ossza meg ezt a titkát? A nagyival? Vagy Vörös Lenkával, a
kommunabeli férfiak vigasztalójával?
Lenka ugyan mire tudná megtanítani? Hogy hogyan lehet elpusztítani a
magzatot? Mivel csinálja? Rézgáliccal vagy patkányméreggel?
Misell befúrja fejét a takaró alá, és Szására gondol. Nem akarja
elpusztítani a gyerekét. Jó, nincs ott még semmilyen gyerek, csak egy kis
embrió, egy sejtcsomó – egy csomócska az ő és Szása sejtjeiből, amelyek
úgy összenőttek, hogy már nem lehet szétválasztani őket, és csak nőnek,
nőnek, nőnek…
Ez a legcsodálatosabb, mondja magának Misell. Csókok, ölelések,
behatolás – ez mind csak valami játék. Kellemes játék, szédítő, részegítő.
De az, ami utána történik – az a legigazibb minden közül, ami csak történni
tud az emberrel. A legvisszafordíthatatlanabb. A legfontosabb az életben.
Az, ami összekapcsolja őt Szásával – ezzel a semmiből jött, mégis oly rég
várt férfival –, örökre.
Nem, Misell nem buta.
Eleget hallott az itteni asszonyoktól, érti ő, hogy a férfiak rettegnek attól,
hogy a részeg, ködös játék átváltozzék acélos, jóvátehetetlen életté. Ha most
itt lenne ő, az ő Szásája, és azt mondaná neki: nem kell nekem ez a gyerek,
akkor talán tényleg menne Vörös Lenkához a patkányméregért vagy
akármiért…
De Szása nincs itt, nincs kit megkérdezni. Pedig hát a gyerek az övé,
Szásáé is, vagyis inkább egy különálló lény, senkinek nem a tulajdona, és
neki is ugyanannyi joga van az életre, mint mindenki másnak, úgyhogy
bármennyire retteg is attól, hogy most mi lesz, nem teheti meg, hogy csak
úgy egyszerűen… Hogy fogja, és…
És retteg.
Kérlek, mondja magának Misell. Kérlek, kérlek, kérlek. Csak semmi
bajod ne essék! Csak gyere vissza épen, egészségesen! És engedd meg neki,
hogy éljen. És utazzunk el együtt, örökre erről az isten által elhagyott
helyről!
 4.

A kapuőr látja meg őket elsőnek.

– Jönnek! Jönnek!
Azonnal megtelik az udvar emberekkel – mintha csak kiszórták volna a
dobozból a játék katonákat. A kapu jó tíz perccel azelőtt kitárul, hogy a
füstöt okádó traktor és a rátapadt emberek odaérnek. És még azelőtt, hogy
az utánfutóra rávetnék magukat a kiéhezett gyerekek, a kapuőr csüggedten
felkiált:
– Úgy néz ki, semmit sem hoznak!
Úgy bizony: az utánfutó úgy zötykölődik, mint egy hatalmas, üres
bádogdoboz. A nagy baj előérzete mint felhő burkolja be a visszatérő
osztagot, és aki csak közel megy hozzájuk, szintén elmerül fogvacogtató
hidegében. A visszatérő rekvirálók megnyúlt, szürke arccal néznek. Olyan
arccal, mintha elveszítettek volna valakit, aki velük együtt ment.
Griff már az udvaron áll, dörzsölgeti a tenyerét, és ahogy fennakad a
szeme a visszatérők tekintetén, azonnal nekiáll összeszámolni a harcosait.
Jegor megvan, meg a többiek is mind. Tamara azonnal rohan, hogy
megölelgesse a fiát, az meg húzódna el tőle, de az anyja rángatja hazafelé –
hogy megmelengesse, megetesse.
Griff a homlokát ráncolja.
– Na és hol az élelem, fiúk? Egyáltalán hol jártatok?
Végighallgatja a különös magyarázatot, ami semmit sem magyaráz meg,
aztán Jamscsikovot magához parancsolja, a többieket elengedi.
Jamscsikov úgy forgolódik a vendégfotelben, mintha izzó serpenyőn
ülne. Griff hitetlenkedve hallgatja.
– Na és a nyomok?
– Hát, ennyi eső után… Szóval semmit sem látni ott, Grigorij Petrovics.
– És a töltényhüvelyek? Hisz voltak ilyen-olyan fegyvereik! Csak
tanúsítottak valami ellenállást!
– Én is épp erre gondoltam, Grigorij Petrovics. Legelőször is
töltényhüvelyeket kerestem.
 – És a kapu nincs betörve?
– Teljesen ép. Csak épp ki volt tárva.
– Vér nincs sehol? Ha, tegyük fel, elszállították és elásták a hullákat…
– Sehol.
– És körben… A telep körül is megnézhettétek volna… Lehet, hogy
mindet kiterelték, és ott lőtték agyon őket …
– No igen… De nem láttunk semmit… Talán távolabb, a mezőn… De ott
olyan köd volt… Vagy az erdőben, az is lehet… Hogy lehetséges-e? Na jó,
lehet, hogy kiterelték őket. De kik? És miért nyitották ki nekik a kaput?
– Na ja. A nyavalyás életbe! Az üvegházakból meg, úgy döntöttél, nem
szabad elhozni semmit. De miért is?
– Majdnem minden el volt már rohadva. De… különben is. Valahogy bűn
lett volna elhozni.
Griff az asztalra csap az öklével. Lángol a tarkója.
– Bűn volna, az anyád keservit? Hogy a picsába, hogy itt mindenki a
bűnökkel kezdett el foglalkozni újabban?! Na és zabálni mit fogunk?
Bíztam benned, Jamscsikov! Azt hittem, felnőtt ember vagy!
Jamscsikovnak is vörös képe, felfújja az arcát, feláll.
– Miért, mi vagyok? Hát jó, visszamegyek! Elhozom neked, ami van ott,
azt a mocskot! Te magad meg fogod enni, Grigorij Petrovics? Mert én nem.
– Én meg fogom. Megeszem, meg én! Mert különben már jóformán
semmi más nincs, amit ehetnénk! Még levágjuk a tyúkokat – és annyi!
Nagyokos, bazmeg! Kényeskedik, a kurva életbe! Kész, mehetsz!
Amikor Jamscsikov kimegy, Griff még jó pár percen át kerülgeti a
kétfejű moszkvai telefont. Hosszan készülődik, sehogy sem tudja elszánni
magát, aztán mégiscsak fogja a kagylót, és beüti a számot.
Vár. Vár. Vár.
Aztán kattanás hallatszik, és valaki éles hangon válaszol neki, meg sem
várva a kérdést:
– Majd visszahívjuk, amikor lesz mit mondanunk.
 5.

Jegor már vagy huszadszor meséli el, hogy mi történt az osztagukkal a

Sanghajban: de hát, a francba, nem történt semmi különös! Az emberek
mégis hitetlenkedve húzzák össze a szemüket, némelyik keresztet vet,
mindegyik sóhajtózik és sopánkodik. A kínaiak telepe, a vörös szovhozuk a
Poszt számára mindig olyan volt, mint a Hold a Földnek: elválaszthatatlan
útitárs, amit látni talán nem mindig lehet, de érezni igen. Meg hát erről a
holdról manna is hullott rájuk, össze se kellett szedni – csak tátsd ki a
szádat!
Most meg nesze neked!
Vagy a Holdat szakította el a Földtől valami szörnyeteg erő, vagy épp
ellenkezőleg, a Földet hajította az ördög tudja, hova valakinek a láthatatlan
keze. Senki sem hitte el, hogy a kínaiak csak úgy maguktól elmehettek a
belakott helyükről – hisz úgy kapaszkodtak azokba a szánalmas
ültetvényeikbe, mintha a Szentírásban kapták volna örökül. Akkor tehát
valaki mégiscsak elpusztította őket – a felnőtteket is, a gyerekeket is. Valaki
vagy valami. De ki?
A helyőrség szakácsa kijön az emberekhez vacsora előtt. Sajnálkozik,
hogy kevés a tartalék, a gyerekek főtt tyúkhúst kapnak, mondja: ameddig
lehetett, megkímélték a tyúkokat, de mostantól elkezdik levágni őket. Az
emberek nem örülnek – mindenki tudja, hogy a Posztnak nem túl gazdag a
baromfiállománya. Ha elkezdik levágni a tyúkokat, egykettőre nem marad
egy sem. Nem egyszerűen aggodalmas a hangulat; az emberek lázadozni
kezdenek. Griff próbálná elmagyarázni nekik a helyzetet, de lehurrogják.
Este Jegor az udvaron bóklászik, hóna alatt a gitárral, reménykedve, hogy
véletlenül találkozik Misellel; itt van ő, itt a gitárja – folytassuk onnan, ahol
legutóbb abbahagytuk! És meg is találja őt, a fogda ablakai alatt összegyűlt
emberek között.
 Jegor természetesen nem először látja őket ott. Egyre többen vannak, és
egyre tovább maradnak, nem akarnak elmenni. Jegor odafurakszik
Misellhez, megérinti a vállát.
– Szia!
A lány elrántja magát, mintha izzó piszkavassal érintette volna meg.
Ijedten néz a fiúra, a szeme olyan… olyan elvadult.
– Mi baj? Én csak… Bocsáss meg, ha… ha megijesztettelek.
Misell nem szól semmit, de a tekintetét nem veszi le róla; gondolkodik –
nagyon feszülten gondolkodik, és látni rajta, hogy valami nehéz,
kellemetlen dolgon. Jegor mosolyogni próbál, szeretné feloldani a
feszültséget. De Misell hirtelen megfogja a kezét.
– Jegor… Anyád otthon van?
Jegor megvonja a vállát: hát, biztosan, hol máshol lenne? Misell tipródik
– mintha el akarna indulni valamerre, aztán mégis ott marad.
– Adjak át neki valami?
– Nem! Semmit. Csak úgy kérdeztem. Tényleg.
És olyan a tekintete, hogy Jegornak azonnal elmegy a kedve tőle, hogy
játsszon neki valamit a gitárján. Akar még kérdezni tőle valamit, de Misell
megrázza a fejét – kérlek, ne. Jegor pedig békén hagyja, és fogalma sincs,
mi történhetett vele.
Misell felveti az állát, a fogda ablakát nézi.
Ott, az emberek feje fölött a rács mögé zárt pap megköszörüli a torkát, és
belekezd orrhangú prédikációjába:
– Tudom, hogy nehéz a lelketek, testvéreim. Érzitek a bajt a levegőben,
mint ahogy én is érzem. Szeretnétek megtudni tőlem, mi lesz, és miként
menekülhettek meg. De én, a süket vándor, ugyan mit mondhatnék nektek?
Hogyan menthetnélek meg benneteket. Sehogy sem vagyok rá képes. Olyan
vihar jön, amely a százéves tölgyeket is tövestül fogja kitépni, mi pedig
még csak azt érezzük, ahogy a vihar előtti szellő a fejünket simogatja, a
hajunkat borzolja…
Jegor a homlokát ráncolja, prüszköl.
– Pfü, hogy micsoda hülyeségeket zagyvál össze! Hát nem?
 De Misell úgy öleli át magát, mint aki fázik, mintha a hideg szél már
valóban eljött volna valahonnan…. Valahonnan a folyón túlról. Mintha már
átcsapott volna a Poszt falain, és most nyaldosná azokat, akik az udvaron
összegyűltek. És mindenki tudja, hogy amikor jön a zúgó fergeteg, ezek a
falak senkit sem fognak megvédeni.
– Nem tudom, mit tegyek értetek, testvéreim. Én magam azt fogom tenni,
amit máma már mondtam a börtönőreimnek. Ma adjatok feleannyit enni,
mint tegnap, holnap feleannyit, mint ma, mert meg akarom zabolázni a
testemet, és elnémítani a hangját. A nyolc halálos bűn közül nem véletlenül
a falánkság van az első helyen. Mind közül épp a falánkságot a
legkönnyebb megbékíteni, hogy a testünk fölé emelkedhessünk. És az
éhezés nem büntetés lesz számomra, hanem a böjtöm, és amikor eljön a
megpróbáltatás órája, a testem gyengébb lesz, de a lelkem erősebb. Ha itt
vannak a börtönőreim, igazolhatják, hogy ma visszaadtam nekik felét az
élelemnek, amit kaptam.
Az emberek összesúgnak, összenéznek. És valaki motyogva mondja:
– Valóban, a felét visszaadta. Nem eszik.
Az egyik öregasszony, mintha Szerafima lenne az, krákogva megszólal:
– Hát mert szent ember, azért.
Jegor a lába elé köp: még hogy szent ember! Egy darab szar! Tán
elmesélte nektek, mit látott a hídon? Lófaszt. Csak ködösít, de hogy emberi
módon figyelmeztessen a veszélyre – azt már nem. Azt nem tudja és nem
akarja megtenni.
De mit akar?
Misell már feloldódott a tömegben, Jegor pedig csak áll ott továbbra is,
hallgatózik. És minél tovább hallgatja ezt az elkínzott papot, annál inkább
gyanús lesz neki; minden, amit mond – az isten által elhagyott és elfeledett
világról, az emberekre a semmiből támadó Sátánról –, minden hazugság.
Annak, amit Jegor a hídon látott, kell, hogy legyen érthető, észszerű, emberi
magyarázata. Az emberek, akiket ott látott, megfulladtak a folyó
kipárolgásától. És valami érthető veszedelem elől menekültek. Lehet, hogy
egyszerűen olyan banditák elől, mint amilyenek feldúlták a pap kolostorát.
 Azok közülük, akik erősebbek, egészségesebbek voltak, messzebbre
jutottak el. A többieket a mérgező köd már a híd elején ledöntötte a
lábukról: legelőbb a gyerekeket. A hullákat nem volt értelme magukkal
rángatni, ezért ott hagyták őket. Az élők még reménykedtek, hogy
megmenekülnek, ha eljutnak a híd túlsó végére, hisz senki sem tudta,
milyen hosszú ez az istenverte híd. És ha kockáztatták az életüket, ha
szeretteiket elveszítve mégiscsak futottak tovább, akkor azon a parton a
biztos pusztulás várt rájuk. Lehet, hogy a szemük láttára gyilkolták meg a
társaikat, a szeretteiket… Nem maradt más, mint futni. Ennyi.
És a kínaiak eltűnésére is kell, hogy legyen értelmes, logikus magyarázat.
Az ördög mesterkedésein kívül.
Ez a pap meg egyre csak hazudozik.
Misell, a buta kis Misell pedig hallgatja őt.
 6.

Szonyecska Belouszova valami fadarabot tart a kezében, és elmélyülten

bökdösi az ujjával. Mikor meglátja, hogy Misell nézi őt, nem jön zavarba,
hanem még magabiztosabban bökdös, és valamit mormol hozzá az orra
alatt. Majd kacér pillantást vet Misellre. Nagyon ravaszul kacér pillantást,
ahhoz képest, hogy még csak hároméves.
– Szia!
Misell felsóhajt.
Habozik, majd mégis közelebb lép Szonyához. Nagyon nem szeretne
összebarátkozni a kislánnyal, magához szoktatni őt. De valami miatt nem
tudja megtenni, hogy ne menjen oda.
– Ez meg micsoda?
Szonya elpirul a gyönyörtől: épp ezt akarta megmutatni Misellnek.
– De nem mondod ej senkinek?
Misell körbenéz.
– Kinek senkinek?
– Hát, péjdáuj Tatyjana Nyikojajevnának.
Szonyecska az orosz ábécé jó pár fontos betűjét nem tudja kiejteni, és
mivel ezzel ő maga is tisztában van, igyekszik minden egyéb tekintetben
úgy beszélni, mint egy felnőtt.
A tanító néni épp a Rongyik ikreket korholja, akik az előbb majdnem
kinyomták egymás szemét.
– Nem, nem mondom el.
– Ez egy tejefon.
– Telefon?
– Igen! Mobij!
– Hű! Azt a mindenit!
 Misell fentről lefele nézi Szonyecskát, az pedig őt lentről felfelé.
Lángolnak a szemei. Misell még nem érti, hogy miért. Szonya egy
deszkadarabot mutat neki: cicafej van rárajzolva.
– Mint neked!
– Mint nekem?
– Olyan, mint a te tejefonod.
– Már hogy?
És hirtelen megérti, hogy miről van szó. Szonya hívja az ujjával, kéri,
hogy hajoljon le, valamit súgni akar a fülébe. Misell lehajol.
– Mikoj fejnövök, olyan jeszek, mint te. Nem baj?
– Miért lenne baj? Örülök neki.
Én nem csináltam semmit, nyugtatja magát Misell. Ez csak úgy
magától… Meg hát csak nem mondhattam neki, hogy előbb nőj fel, aztán
majd megbeszéljük. Sajog a lelke, csípi valami a szemét. Micsoda hülye
liba. Tényleg ideje lenne elhúzni innen.
– Misell! Várj egy pillanatot!
Tatyjana Nyikolajevna jön felé lendületes léptekkel, a lábán gumicsizma.
– Bevinnéd őket az osztályba? Vége a nagyszünetnek, nekem meg
szaladnom kell Fainához, a vérnyomásom rendetlenkedik.
Micsoda átlátszó trükk, akarja mondani neki Misell. De ehelyett csak
annyit vet oda a tanító néninek, hogy „jól van”.
 7.

Amikor a szomszédos ablakokban kialszanak a fények, Griff gondosan

behúzza a sötétítőfüggönyöket, és elővesz a szekrényből még egy
marhahúskonzervet. A megterítetlen asztalra teszi a nappaliban: a szokásos
rituálé. Kirakja a tányérokat. csörömpöl az evőeszközökkel, vodkát tölt
magának és Jegornak.
Tamara szótlanul ül, olyan sápadt, mint egy viaszszobor. Kialakult a
lakásban ez a furcsa rend: a felesége meghatározatlan időre bojkottot
hirdetett Griffel szemben, de aktív harci cselekményeket senki sem végez,
és Tamara ezeken a második vacsoráikon jelen van, jóllehet a húshoz soha
hozzá sem nyúl.
Griffet ez, úgy tűnik, nem zavarja: elég neki annyi, hogy Tamara
hajlandó végigülni vele ezt a rituálét. Vagyis behódolt. Veszített. A többi
meg már csak idő kérdése. Meg hát ugyan hová menne?
Griff szed a húsból Jegornak is, Tamarának is – ha nem eszi meg, az az ő
dolga, Griffé meg az, hogy kínálja; majd felhajtja a stampedli vodkát, és
krákog. Jegor is iszik, de nem olyan hevesen. Az anyja üvegszemekkel nézi.
Griff úgy tesz, mintha az asztal másik oldalán egy eleven ember volna, nem
pedig egy bábu, és hogy ez csak egy rendes vacsora, nem pedig titkos
második.
– Na, akkor még egyszer! Tehát küzdelemnek semmi nyoma. És nem úgy
néz ki, mintha elhajtották volna mindet valahova…
– Lehet, hogy maguk mentek el. Otthagytak mindent, és nekieredtek.
– Azt nem hinném.
– Nem az a kérdés, hogy mit hiszel. Ljonyka se hiszi, például, mert ő
meg olyanokban hisz, hogy Sátán, végső összecsapás meg effélék. Amit a
pap zagyvál nekik. Különben erről mit gondolsz? Nem zavar, hogy egy
szektát szerveztek itt az orrod előtt?
 Tamara fellobban, mint a puskapor.
– Nem merészelj így beszélni róla! Ő vigaszt nyújt az embereknek!
De Jegornak ebből már végképp elege van.
– Anyu! Jaj, ne már! Minek kell mindig őnála kuncsorognod? Az álmaid
miatt? Hogy jósolsz kártyából, amiatt? Elég volt már ebből a
megalázkodásból, a francba! Te te vagy, érted? Hiába, hogy ez a pap
annyira odavan miatta, hogy jósolsz! Te ilyen vagy, és kész! Nem leszel
úgyse másmilyen, ő pedig nem bocsát meg neked! Lehet, hogy azt mondja,
igen, de nem! Ne foglalkozz már vele!
– Hallgass! Idióta!
Griff hümmög, és közben falja a marhahúst.
– Na, szép kis élet: egy kígyóverem. A családunk, basszus. Különben ha
engem kérdeztek, a pap hasznos dolgot cselekszik. Böjtölésre szólítja az
embereket. Két hét óta most először elég volt az étel, senki nem kért
repetát. És, ugye, Moszkvából csak várjuk, várjuk az ellátmányt… Addig
így legalább elleszünk.
Jegor felhajtja, ami még van a pohárban. Akár százszor is nevezheti
idiótának az anyja, akkor is ragaszkodik a véleményéhez. Az „idióta” szóra
gyerekkorától kialakult benne az immunitás.
– És nem számít, hogy ilyen eretnek dumákkal jön? Hogy nincs isten,
hogy a Sátán az úr?
Az anyja eltolja magától a tányért. Griff elmosolyodik, megborzolja
Jegor haját.
– Nálam akarsz okosabb lenni? Korábban kell ahhoz felkelned! Azt
hiszed, én nem látom? Mindent látok, kiskomám. Mindent tudok. De
egyelőre több belőle a haszon, mint a kár. Ha Moszkva nem baszakodna
velünk, most rögtön visszapenderíteném ezt a szentatyát oda, ahonnan jött:
a hídon túlra. De hát tudod, milyenek az emberek: vagy etesd őket, vagy
legalább mesélj nekik valami szép mesét, hogy ne hallják, ahogy korog a
gyomruk. Én magam meg, ugye, a meséléshez nem értek olyan nagyon. Én
konkrét ember vagyok. És hát, ugye, szükségünk volt egy ilyen absztrakt
valakire. És tessék – isten ideküldte nekünk ezt a szentatyát. He-he…
Tamarocska, mi baj, nem akarsz enni?
 Tamara megrázza a fejét, és feláll.
– Nem akarok veletek lenni többet. Nem bírok. Ti nem értitek, hogy…
Griff nevetni kezd, de még mielőtt nagyon belemelegedne, kopognak az
ajtón.
Az ezredes a kopogtatás hangjára azonnal elhallgat, még jobban
elvörösödik, felpattan, fogja a marhahús maradékát, kihúzza a komód
fiókjait, bedugja a konzervdobozt valahova az ágyneműk közé, a tányérokat
meg a dívány alá.
Tamara feláll, és megy ajtót nyitni. Griff ráförmed:
– Hova mész, hülye! Várj! Jegor! Az ablakot! Ne állj, mint faszent,
hanem nyisd ki az ablakot! Érezni a szagát…
Jegor kinyitja az ablakot, és a szobába bekúszik a savanyú utcai levegő.
Az anyja már az előszobában van, már csörög a lánc, már nyikorog a zár.
De tényleg, mi olyan sürgős neki?
– Jó napot.
Ez nem lehet!
Jegor kiugrok a folyosóra, nézi: tényleg Misell az!
– Hozzám jött, anyu!
Tamara még csak nem is fordul felé. Nyugodtan és komoran mondja:
– Nem, Jegor. Nem hozzád.
 8.

Egy háznak száz füle van; az egész kommunának kétszáz, nem számolva
bele a gyerekfüleket. Bár persze a gyerekek is mindent hallanak, ráadásul
ők mindent könnyen félreértenek. Kell tehát találni egy olyan helyet, ahol
senki sem hallhatja meg, ahogy Misell hangosan kimondja – azt. Olyan
helyet, ahol még ő sem hallja magát.
Tamara – hollófekete haja lófarokba kötve, sovány, mint a csontváz,
fekete szeme egészen beesett – várja, hogy Misell maga kezdje el. Mintha
mosolyogva nézné őt, de nem rá tekint, hanem elnéz mellette. Nem néz
sehová, mintha nem is igazi szeme volna, hanem madárijesztőé. A mosolya
is olyan.
Ha mindent azonnal lát, akkor ugyan mi szüksége rá, hogy Misell
kínlódjon a szavakkal? Hogy megalázkodjon? Hogy bevallja: segítségért
jött, miközben tudja, hogy ennek a boszorkánynak így hatalma lesz fölötte?
És Misell újból gyűlöli őt, pedig egész este arra készítette magát, hogy
megjátssza az alázatost és barátságost – legalább megjátssza, ha éreznie
valójában nem sikerül.
Végre összeszedi a bátorságát.
– Egy emberről szeretnék tudni. Szeretném megtudni, hol van. És hogy
van.
Tamara Misell arcára fordítja üveggolyóit. Kinyitja a hosszú hallgatástól
összeragadt ajkait, készül valamit mondani, de csak kifújja a tüdejében
megpállott levegőt – mintha késsel lyukat vágtak volna egy tömlőbe.
– Ki az az ember?
Tessék. Megint. Mintha nem tudná. Misell mosolyog, valahova oldalra
célozva a tekintetével.
– Maga nem tudja?
– Fogalmam sincs, kire gondolsz. Nem tudom olvasni mások gondolatait.
 – Akkor mit tud?
– Szóval kiről akarsz kérdezni?
– Szásáról. A kozákról. Az atamánról.
– Ah.
Tamarának elváltozik az arca: a mosoly, amellyel vagy biztatni akarta
Misellt, vagy kimutatni a fensőbbségét, lesiklik róla, mintha Tamarának túl
sok erejébe került volna, hogy ott tartsa, és most nem maradt több. Misell
érzi, hogy a belsejében valami apró, kétségbeesett, kemény rög képződik –
csupáncsak ettől az elsikló arctól. Lehet, hogy nem kellett volna idejönnie?
Ennek a banyának nem kellene megtudnia…
– Várj meg!
Misell ott marad egyedül a lépcsőházban, a résnyire nyitva hagyott ajtó
előtt, amely mögül Griff dörgő nevetése hallatszik, majd Jegor elkeseredett,
vékony basszusa, valamit mozgatnak, valami csattan. Nehézkesen jön
felfelé a lépcsőn Szerafima, rosszallóan néz Misellre: mit akar a
boszorkánytól?
Tamara végre visszajön egy pakli kártyával. Tarot.
Leül a lépcsőre, Misell elé helyezi a paklit.
– Fogd, és keverd össze!
– Nekem kell?
– Semmit se kell. De ha tudni akarod…
Misell félve nyúl a kártyához. Hatalmas, régi, elzsírosodott,
összefogdosott kártyalapok. Megfogja a paklit – valamiért vízszintesen.
Megkeveri. Visszahelyezi oda, ahol volt.
– Kérdezz!
– Minden rendben van vele?
Tamara bólint, hatágú csillag alakba rendezi a kártyalapokat, a hetediket
középre helyezi.
Egyiket a másik után fordítja fel. Suttog valamit. A bal alsón meztelen
lány látható fénylő csillag alatt.
A középső felsőn egy lovas, az arca helyén koponya, valamiért fejjel
lefelé.
– Nem.
 Misell reszketni kezd: remeg a térde, remegnek az ujjai, vacognak a
fogai.
A jobb oldali alsón egy nő ül trónon, szintén fejjel lefelé.
– És mi… mi történt?
– Azt nem tudom megmondani.
Tamara folytatja a kártyalapok felfordítását.
– Nem akarja, igaz? Mi az, hogy nem tudja?
– Nem tudom, mert nem értem.
Misell habozik: higgye-e vagy sem?
– De… legalább életben van?
A bal alsó kártyalapon vörös palástos férfi, ő is fejjel lefelé.
A középső alsón angyalok fújják a trombitájukat, alattuk meztelen
emberkék állnak fölszegett fejjel.
Tamara bizonytalanul megdönti a fejét – előre és oldalt, mintha
különlegesen éles hallását próbálná valahova arra irányítani, ahol, ezer
kilométernyire innen, Szása kiabál.
– Igen.
– És én… Tudok neki segíteni?
A boszorkány összeszedi az erejét egyetlen fáradt, szomorú mosolyra.
– Nem.
– És… És fogom még látni?
Tamara kiereszti magából a levegőt: nincs ételszaga, nincs eleven
emberszaga, egyáltalán nincs szaga.
A jobb oldali felső kártyalapon egy hintó van, előtte két szfinx, fekete és
fehér. Szintén fejjel lefelé.
– Nem tudom egyszerűen csak megnézni, amit tudni szeretnél.
Véletlenszerűen látok dolgokat. Ritkán történik úgy, hogy pont azt látom,
amiről már kérdeztek vagy kérdezni fognak az emberek. Csak úgy
mindenfélét látok összevissza.
– Na és? Egyszerűen csak válaszolj: fogom még látni őt, vagy nem?
Tamara hallgat. Misell ekkor elszánja magát:
– Ha fizetni kell érte, mondd meg!… Mondja meg! Van nekem… az, ami
most mindenkinek kell. Nézze!
 Elővesz a ruhája alól egy ágyúlövedékhez hasonló konzervdobozt.
Tamara összerándul a láttán.
– Nem kell. Nem kérek én semmit ezért. Tedd el, nézni is rossz.
– Én nem… Ez az enyém.
– Tudom, hogy kié. Tedd el. Nekem nem szabad.
– Jól van. Jól van, értem.
Misell sietve a dzsekije alá rejti a konzervdobozt. Utána makacsul
megkérdezi:
– Fogunk még találkozni? Te tudod! Hiszen te mondtál neki
mindenfélét… A farkasokról, amik darabokra tépik őket… Meg a többi.
Mondd meg. Mondd meg!
Tamara felemeli a kezét – Misell arcához. Nem tűnik félelmetesnek, se
gonosznak, Misell mégis szeretné elkerülni az érintést. Aztán mégiscsak
engedi a boszorkánynak, hogy megérintse az arcát. Azt hitte, Tamara ujjai
jéghidegek, de most érzi, hogy olyan forrók, mintha lázas lenne.
– Jó, válaszolok. Válaszolok, ahogy tudok. De többet aztán ne kérdezz
semmit! Megegyeztünk?
– Igen. Jól van.
Tamara összeszedi a gondolatait: mintha elpróbálná magában az ítéletet,
mielőtt hangosan kimondja. Aztán, mintha pofont keverne le neki:
– Nem kell, hogy várd őt.
Tamara felfordítja az utolsó kártyalapot is – azt, amelyik középen van.
egy kőtorony látható rajta, amelybe fényes villám csap bele a
viharfelhőkből.
Felsikolt, és egyetlen mozdulattal összekeveri a kártyalapokat. Majd
dühösen, mintha elevenek volnának, és szándékosan intrikáltak volna
ellene, összesöpri őket, és eltűnik a lakásban.
 9.

Jegor a szobájában hever, pengeti a húrokat. Zenét próbál kitalálni egy új

dalszövegéhez.

Jön a gonosz, jön a gonosz,

Sötét, mocskos, nagyon gonosz!
Hídon át zúdul át,
Pusztít, gyilkol ideát!
Benned bízunk, bassza meg,
Urunk, te szent: egyetlenegy.
Gyere, harcolj, csitt és csatt,
A Sátánnak sakk és matt!

Kopogtatás nélkül lép be az anyja. Leül az ágyra, kitépi a gitárt Jegor

kezéből, kitépi a hülye kis dalt a torkából egy szó közepén.
– Beszélj!
– Mi van, anyu?!
– Gyerünk, mesélj!
– De hát mit?!
Bár a kommunában minden második nő jár az anyjához tanácsokért,
maga Jegor soha nem hitt komolyan a képességeiben. Róla, Jegorról folyton
csak mindenféle ijesztő dolgokat lát, és ezek a látomásai régebben
mindenféle fura és hülye tiltásokhoz vezettek: hogy nem fürödhet, hogy
nem mehet a férfiakkal a szolgálatba a telihold utáni harmadik napon, hogy
nem ehet savanyúságot, hogy nem mehet a lányok közelébe. Jegor tűrte,
ameddig bírta, de aztán kezdte kinevetni az anyját – és a jóslatainak ereje
ettől a nevetéstől gyengülni kezdett, amíg Jegor teljesen meg nem szabadult
tőle. Most meg tessék…
 – Miért csináltad ezt?
– Hogy mit csináltam, anyu?
– Miért küldted őt oda?
– Kit? Hova?
– Jegor! Hagyd abba! Ne viselkedj úgy, mint egy kretén! Miért engedted,
hogy ezek az idióták elmenjenek a hídon túlra? Ha egyszer tudtad, hogy
igazam van?
Jegor hümmög, próbál kitalálni valami ártatlan magyarázatot, de ehelyett
megkérdezi:
– Mit mondott neked Misell? Ő gondolja így, ugye?
Tamara megfogja a karját, körmei belemélyednek a csuklójába.
– Fáj!
– Tudtad, hogy a vesztükbe rohannak, tudtad, hogy igazam van, de nem
mondtál semmit. Te láttad, hogy igazam van, Jegor.
– Nem láttam én semmit!
– Tudom, hogy láttad. Én… Most állt össze a kép. Azt hittem, hogy majd
később történik meg, összekevertem a múltat és a jövőt. Te pedig mindent
láttál.
– Hülyeség!
– Nem tudom, pontosan mit, de tudom, hogy milyen volt az arcod. Azt
álmodtam, hogy ott vagy azon az átkozott hídon. Láttam a szemed. Mindent
tudtál. És nem álltál ki mellettem. Most pedig ez a szerencsétlen kislány…
Most mi mindannyian… Uramisten, Jegor… El tudod képzelni, mi vár
mindannyiunkra?!
– Elég ebből a hülyeségből! Jön a gonosz, bakker! Persze, fújjunk egy
követ ezzel a szakállassal! Elég volt! Jegor így, Jegor úgy! Nincs ott semmi
olyan! Világos, anyu? Megértetted? Elegem van!
Jegor felpattan az ágyról, felkapja a hátizsákját, kirohan az előszobába,
lerántja a dzsekijét a kampóról, és beleveti magát a lépcsőház kútjába. Elég
volt! Tényleg!
Egyszerűen mindenkinek be kell bizonyítani, hogy nincs ott semmi. Neki
magának kell megbizonyosodnia róla. Itt az idő, nem mehet így tovább!
Amíg ez a kibaszott telefon még működik, fel kell mennie a hídra, be kell
hatolnia a belsejébe, és ki kell derítenie, hogy mi történt ott. Hogy egyszer
és mindenkorra érthető legyen. És hogy az anyuci ne basztassa tovább a
butaságaival. Őt is meg mindenkit. És hogy ez a debil pap…
És hogy ne kelljen rettegni többet.
Kinyílik az ablak a feje fölött. Az anyja egy szál hálóingben derékig
kihajol, úgy lóg az udvar fölött.
– Jegooooooor! Gyere visszaaaaaa! Most rögtön! Haza! Jegooooooor!
Soha!
 10.

Amikor hajnalban kopogtatnak, Tamara pattan fel elsőnek.

– Jegor, te vagy az?!
De a küszöbön az álmos képű telefonügyeletes áll.
– Grigorij Petrovicshoz jöttem. Elnézést, hogy ilyen korán… Vagy
későn… Egyszóval telefonon keresik.
– Honnan?
– De hát tudja, hogy azt nem szabad… Ébressze fel, legyen szíves.
Tamara bemegy a hálószobába, ahol egymástól elszakítva, különböző
szögben áll a két ágy. Megveregeti a szuszogó Griff nyakát.
– Hé, ébredj! Keresnek!
Griff felbődül, felpattan, forgatja súlyos kobakját, szőrös öklével
dörzsölgeti álomtól összeragadt szemét.
Bedugja lábát a strandpapucsba, magára kapja az agyonmosott köntöst,
és kitámolyog az előszobába.
– Eh?
– A Rosztov–Jaroszlavszkijról hívják, Grigorij Petrovics. Ahogy kérte.
– Aha!
A Rosztov–Jaroszlavszkij állomás hatvan kilométerre van tőlük Moszkva
felé – ez a következő lakott és védett poszt. Amikor valaki azon keresztül
megy ide vagy oda, mindig jelentenek Griffnek. De éjszaka rendszerint nem
háborgatják, tiszteletben tartják a nyugalmát.
Most meg – mi történhetett?
– Történt valami náluk?
– Nemigen értem. Nekem csak mismásolnak, magát kérik.
– Pam-param. Pam-param-pam-pam. Hát jól van, az anyád úristenit.
Griff a vállára teríti régi rendőrkabátját, mint valami tábornoki köpenyt,
menet közben sodor magának egy cigarettát, felkészülve bármilyen
kellemetlen hírekre. A saját irodájában fogadja a hívást, elküldve a
telefonügyeletest, hogy aludja ki magát.
– Pirogov.
– Erőt, egészséget, Grigorij Petrovics. Richter vagyok.
– Ó! Kolja bácsi! Te se tudsz aludni?
– Hát nem, nem bizony, Grigorij Petrovics. Emlékszel, meséltél nekünk
azokról a kínaiakról? Akik eltűntek.
– Persze, tudom. Na és, van valami hír róluk?
– Van bizony. Itt vannak mind a te kínaijaid. Hetvennégy ember. Az
öregekkel és a gyerekekkel együtt.
– Nem értem.
– Idejöttek. Gyalog. Rongyosan, koszosan, és olyan kikerekedett
szemmel, hogy még orosz embereknél se láttam ilyet. De úgy néz ki, épek,
egészségesek.
– Nem értem. Mi a csuda elől menekülnek?
– Az ördög se érti őket, Grigorij Petrovics. Valami gajdolnak a saját
nyelvükön, oroszul, ugye, csak úgy-ahogy…
– Jó, jó… a lényeget! Valaki megtámadta őket? Vagy kolera ütött ki
náluk? Mi történt? Mert az ember nem hagyja csak úgy ott az otthonát, nem
igaz?
– Azt mondják, közelebb akarnak lenni Moszkvához. Az öregjeik
döntöttek így, ha jól értem. Valami rossz előérzeteik vannak, jóslatok,
ilyesmi… A franc se tud kiigazodni ezeken az istenteleneken. Most
próbáljuk eldönteni, mi legyen velük. Megkérdeztük Moszkvát. Téged meg
csak úgy felhívtalak, hogy tudd: megkerültek az elveszett báránykáid.
Szeretnéd, hogy visszaküldjük őket?
 11.

Az őrségváltásig Jegor a gyár óvóhelyén üldögél, aztán megint elrejtőzik a

töltés alatt. Mehetett volna éjszaka, de arra gondol, hogy nappali fény
nélkül a telefon kamerája nem működik.
Ma nem esik, az őrök nem sietnek. Nemsoká kijön a kapun a váltás;
akkor aztán sehogy sem tud észrevétlen fellopózni a hídra. Valahol a hídon
túl hasasodik a nap, az átlátszatlan zöld lepel belsejéből aranyfény dereng.
Az őrposzton alighanem a vándorszerzetes zagyvaságairól beszélgetnek:
valaki az ő nótáját fújja, a többiek meg nevetnek rajta. De nem egészen
őszinte a nevetésük – itt, százlépésnyire a hidat eltakaró ködfüggönytől
bármiben képes hinni az ember.
Na, menjetek már, menjetek, biztatja őket suttogva Jegor. Mire vártok?
De az őrök ma sehová sem sietnek, Jegor pedig egyre dühösebb – rájuk is,
magára is. Az ég már rózsásodik, a nap vörös küllőkkel bökdösi az ég
piszkos dunyháját, amit ráhajítottak, lassan lerúgja magáról, hogy lélegezni
tudjon.
A Poszt felől nyikorgás hallatszik – nyitják a kaput. Kész, vége. Ez azt
jelenti, hogy ma nem lesz semmilyen rés: az éjszakai váltás megvárja a
nappalit a töltésen, a hidat mindig figyelni fogják. Most akkor vagy
visszamegy az alagútba, vagy feladja magát és bevallja vétkét, vagy…
Vagy így.
Jegor összeszedi a bátorságát, és halkan, próbálva nem lépni a zörgő
murvára, hanem csak a csöndesen cuppogó, nyirkos földön lépkedni, amit
alig tart össze a fű gyökérzete, oson előre, a folyóhoz – lentről. Az a terve,
hogy a folyónál megy be a ködbe, aztán megpróbál felkapaszkodni a hídra a
beton hídlábakon.
A parthoz közeledve belátja, hogy idióta ötlet volt: ott, ahol a talajt
átitatja a folyó mérgezett vize, nem él meg a fű, és ragacsos sárban kell
lépkedni. Pontosabban kénytelen a köveken és aszfaltmaradványokon
ugrálni – valamikor itt út vezetett a part mentén, de a folyó szétmarta a
követ és aszfaltot.
Ahogy közeledik a folyó, mind nehezebb lélegezni: Jegor ősrégi
gázálarca nem tud megbirkózni a folyó ólmos levegőjével. A ködben nem is
látni, hol van vége a szárazföldnek, és hol kezdődik a víz. Minden zöld
körülötte, a köd levegőben lebegő cseppekké sűrűsödik, a levegőből a
földre csorog, zöld méregben fürdik a föld, és a folyó oly bőséggel ontja
kipárolgását, mintha a súlytalanság állapotába kerülve kezdene elszakadni
medrétől s fölemelkedni az égbe.
Jegor lába jó párszor megcsúszik a köveken, kis híján belezuhan a ki
tudja, milyen mély, hatalmas, csípős méreggel teli tócsákba. Fortyogva
törnek fel belőlük a buborékok, rohamokban, mintha valakit főznének
bennük, és az önkéntelenül kieresztené tüdejéből az utolsó
levegőtartalékait.
Mikor végre az első hídlábhoz ér, már szédül, alig áll a lábán.
Egy pillanatra úgy rémlik neki, mintha ki tudná venni a part vonalát… A
köd kásájában valami csomók derengenek, amik hozzátapadtak ehhez a
vonalhoz, és egymással is összeragadtak, valami szürkésbarna pöfetegek…
Olyasfélék, mint a békalencse, csak sokkal, sokkal nagyobbak. A folyó
kisodorta őket a partra, és most petyhüdten ringanak a sűrű hullámverésben.
Jegor nézi, nézi, hogy belefájdul a szeme – de csak nem tudja eldönteni,
hogy mi lehet az.
A beton hídlábon van egy vaskampó, aztán még egy – a lépcső
maradványai, amin valamikor fel lehetett menni a hidat tartó acélpillérekre.
De a savas víztől a fém elmorzsálódott, néhány kampó már kiesett a
betonból, mint a fogak az öreg ínyből.
Az egyik épp akkor kezd kiszakadni, amikor Jegor belekapaszkodik –
négy méter magasban –, és gyorsan föl kell lendülnie, hogy
megfogódzkodjon a következőben.
Fentről a békalencse máshogy fest: a sejtjei nem egészen gömb alakúak,
inkább hosszúkásak. De még három kampóval feljebb Jegor már egyáltalán
nem tudja kivenni, ami odalent van.
 Keze, lába, mint az ólom, egyre nehezebben tud kapaszkodni, ki-kihagy a
légzése, szédül – de valahogy csak feljut a pillérre, és azon kezd mászni,
egyensúlyozva a zöld szakadék fölött, elevickél egy újabb lépcsőig, és
végül csak felér a hídra – ott, ahol az őrök már nem láthatják.
Nehezen tájékozódik, de végül csak eldönti, melyik irányba kell mennie
– és bizonytalan léptekkel elindul. A síneken sokáig, túl sokáig nincs semmi
– nyoma sincs azoknak a holttesteknek, amikbe legutóbb beleütközött.
Lehet, hogy ma másként múlik az idő? Vagy a kozákok behajították az
összes nyomorultat a vízbe?
Akkor az egész kalandja hasztalan – de különben is: vajon mekkora az
esélye, hogy megtalálja a telefon gazdáját, és rábírja a készüléket, hogy
felismerje őt? Lehet, hogy semekkora. Vagy minimális. De Jegor már nem
képes, egyszerűen nem képes csak ülni a fenekén, és várni, hogy mi lesz.
Nem tudja falni a marhahúskonzervet, inni a vodkát Griffel, nem tud
hazudni az anyjának, és nem bírja nézni, ahogy a pap hülyíti a népet,
összezavarva az embereket a hazugságaival. Jegor magának kereste a bajt,
most neki is kell viselnie a következményeket. Egyszerűen… Egyszerűen
tennie kell valamit. Valami olyat, amivel jóváteszi azt az egész szart, amit ő
kavart. Na jó, nem ő kavarta, de hagyta, hogy felkavarodjon… Kurvára
mindegy!
Az első hullákat a sínektől jobbra és balra pillantja meg. A kozákok nem
hajigálták le őket a hídról, egyszerűen csak letolták a sínekről, hogy tovább
tudjanak menni a hajtányaikkal.
Nem, nem egyszerűen.
Jegor lépked a holttestek mellett, és megérti, hogy gondosan,
majdhogynem szeretettel helyezték el őket: szépen egymás mellé, a
lábukkal a sínek, a fejükkel a folyó felé. Akinek tudták, keresztbe tették a
kezét a mellén. Az arcukat, ha találtak valamit hozzá, letakarták. Úgy néz
ki, a kozákok nem egy vagy két órát töltöttek itt – megadták a holtaknak a
végtisztességet, igyekeztek úgy tenni, hogy legalább a haláluk után
embernek nézzenek ki, ha már a haláluk embertelen volt.
A híd kurgánná változott, a folyó fölött emelkedő felhőkurgánná. Jegor
valamiért elképzeli, ahogy az atamán végigmegy az egymás mellé fektetett,
elhunyt emberek mellett, és keresztet vetve rájuk elbúcsúzik tőlük.
Nehéz a hullákat nézni, de muszáj. Soknak már valóban felpüffedt és
elfeketedett az arca, bár nem annyira, mint rendes levegőn történt volna: a
mérgekkel teli ködben a mikrobák is elpusztulnak. Jegor minden lépéssel
egyre kevésbé biztos benne, hogy fel fogja ismerni a nőt, akitől elvette a
mobiltelefonját. Itt, leöntve ezzel az ördögi zselével, az emberek szinte
egyformának látszanak – és Jegor különösebben már nem is emlékszik,
hogy nézett ki az a nő. Olyan középkorú, és úgy rémlik, nem szép. A
retikülje láncon lógott a nyakában. Ennyi.
A gázálarc üvege bepárásodott bentről, jó lenne letépni, ráköpni,
szétkenni az ujjával – így kell csinálni; de nem, levetni semmi szín alatt
nem szabad egy pillanatra sem. A maszk gumipereme különben se
illeszkedik úgy, ahogy kellene, Jegor ezt abból tudja, hogy egyre jobban
szédül. Nem szabad sokáig maradnia, ha kedves az élete.
Olyan messzire elmegy a hídon, hogy a túlsó part már egészen közel
lehet – de nem találja a nőt, akit keres. Néhányszor felemel egy-egy darab
szövetet, dzsekit, sapkát, amit a holtak szemére helyeztek – nem, nem ő.
Úgy tűnik, nem ő. És táska sincsen.
Úgy dönt, rögtön elmegy a híd végéig, csak úgy futtában végignézve a
hullákat, és csak aztán fogja egyenként megvizsgálni őket – így aztán
elszáguld amellett, amelyik az övé. Elszáguld mellette, de aztán néhány
lépésre rá megtorpan, és visszamegy.
Ő az!
Biztosan ő az!
A táskát levették a nyakáról, és mellé helyezték, a kezére. De a nyakán
megmaradt a nyoma, ahol a lánc belenyomódott. A szeme csukva van, a
vonásai eltorzultak – de még ki lehet venni belőlük, milyen lehetett
életében.
– Szervusz.
– Szervusz, fiú. Miben segíthetek?
– A telefonja miatt jöttem.
– Igen, elveszítettem. Talán megtaláltad?
– Hát, találtam egyet. Itt van. A magáé?
 Borzalmas így játszani, de még borzalmasabb volna játék nélkül. Jegor
szeretné abbahagyni, de a nyelve magától mondja a szavakat:
– Igen, az enyém. Köszönöm! Milyen jó, hogy megtaláltad. Csak
valahogy nem tudom bekapcsolni. Segítenél?
– Egyszerű. Csak bele kell nézni a kamerába. És… ki tudná nyitni a
szemét?
– Minek? Én így is látlak téged.
– Hát… a fenébe is. Csak így lehet feloldani a telefont.
– És kinek fogsz telefonálni vele? Hiszen ez halott telefon, halott
embereké… Te meg, úgy látom, egyelőre még élsz. Nem félsz?
– Hogy őszinte legyek, kurvára félek.
Ujjai megcsúsznak a püffedt arcon, a nő szemhéja feldagadt, és Jegor
nem tudja, hogyan húzza fel.
– És ha én nem akarok felébredni? Felébresztesz – és aztán mi lesz?
– Jól van már, basszus! Csitt és csatt, csitt és csatt, a Sátánnak sakk és
matt!
Nagy nehezen csak sikerül. A nő szeme kék, az eget nézi vele. No,
akkor! Jegor visszafojtja a lélegzetét, és a nő arca elé teszi a telefont;
óvatosan fogja be a szemét a kamerával, ahogy Perszeusz fogta be a
Medúsza nevű gorgó szemét a tükrös pajzzsal. A telefon hallgat – és Jegor
óvatosan, hogy ő maga bele ne pillantson ebbe a tükörbe, ellenőrzi:
működik?
A képernyőn felirat: „Face ID sikertelen. Próbálja meg még egyszer.”
És Jegor megpróbálja még egyszer – még óvatosabban, még nagyobb
tisztelettel, visszafojtva a lélegzetét.
Nem sikerül a felismerés… Sehogy sem sikerül.
Na, még egyszer… Utoljára. Gyerünk, koncentrálj!
– Hiszen ez a te telefonod, igaz? Na! Segíts már egy kicsit! Neked már
minek kéne?
– És neked minek?
– Meg akarom érteni, mi történt veletek. Mögöttem, arra, ni, ott van az
otthonom. Egy csomó ember. És én… Szóval, félek, nehogy ugyanaz
történjen velük, ami veletek. Remélem, van a telefonodban valami olyan,
amiből mindent megértek. És akkor elmesélem a mieinknek ott… Hát ezért.
– Hogy ne történjen meg velük az, ami velünk történt?
– Igen! Igen!
A telefon enyhén vibrál.
Jegor görcsösen elkapja a nő arcától, mintha félne, hogy leugrik a
zsákmány a horogról… Maga felé fordítja a képernyőt.
„Face ID sikertelen. Belépés csak jelszóval lehetséges.”
– A kurva anyádat!
Jegor nem bírja ki, belerúg az előtte fekvő nőbe – a hatalmas
kaucsukbabába. A megdermedt test ellenáll, és ez valahogy kellemetlen,
rémisztően furcsa érzés. Jegor körülnéz – nem látta senki?
– Basszuskulcs… Bocsáss meg. Komolyan.
– Semmi baj. Semmi baj, fiú. Gyerünk, csak utánad. Mert hiszen neked
sürgősebb. Én meg… Én várok, ameddig kell.
Jegor szeretne elszaladni, de kényszeríti magát, hogy leüljön a nő mellé.
Fogja a táskáját, kiönti a tartalmát. A jelszó hat számjegyből áll. Lehet,
hogy a táskájában lesz valami, amiből kitalálhatja? Vagy akár le is írhatta
egy darab papírra…. Vagy…
– Hülyeség… Neked kell sietned. Hisz már egészen felpüffedtél…
Feketedsz…
– Na, fogadjunk: ki húzza tovább?
– Menj a picsába, anyus! Nem akarok fogadni veled!
Jegor matat a női holmiban: rúzs, púdertartó, kulcsok. Igazolvány.
Igazolvány!
– Ki engedte meg, hogy benyúlj a táskámba? Szóval hazudtál nekem?
– Csak a telefon miatt! Hiszen elmagyaráztam már!
Kosztrova, Nagyezsda Pavlovna, született 1986-ban. Nem is olyan öreg.
A születésnapja február 29… Na, ez nem semmi. Szerencséd volt,
Nagyezsda Pavlovna, mit ne mondjak.
Szerencse?
Jegor megdermed néhány pillanatra, aztán óvatosan beírja a telefonba: 86
02 29. Az ember ezt ha akarná, akkor se tudná elfelejteni. A saját
születésnapját!
– A születésnapod az, igaz?
– Próbáld ki!
„Hibás jelszó”.
Na, akkor micsoda?
Hat nulla?!
„Hibás jelszó”.
– Kibabrál veled a telefonom…
Az igazolványon kívül semmilyen irat nincs a táskában. Jegor bódultan
lapozgatja – ujjai a vastag gumiban nehezen engedelmeskednek, a lapok
összeragadtak, kelletlenül válnak szét.
Jekatyerinburgban lakott. Hát, jó messziről csámborogtál el idáig!
– Figyelj csak, akkor ott van élet meg minden, igaz? Mi meg azt hittük, a
hídon túl vége a világnak.
– Van élet, de még milyen! Jobb, mint a tiétek.
– Hát, jó, hogy elmondta, Nágya néni. Elmegyek hozzátok vendégségbe.
– Gyere csak, gyere! Pompásan megvendégelünk majd, csak gyere!
– Jól van, csak vicceltem.
Jegor megvizsgálja a „GYEREKEK” rovatot.
Ezt találja ott: Kosztrov, Nyikolaj Sztanyiszlavovics, sz. 2019. január 15.
Hány éves is akkor… Mármint hány éves lenne?
– Kolenyka. A nagyapa nevét adtam neki. A drágaságom. Mármint az ő
nagyapja, az én apám nevét. Kolja. Szép gyerek, és olyan vicces! Csuda
okos! Vörös a haja, a forgóját nem lehet kifésülni. A szeme meg zöld, mint
a cicáké. Folyton a transzformerjeivel rohangált. Édes istenem… Már azt
hittem, nem lesz gyerekem. Későn született. Tudod te, hogyan szereti egy
anya a későn született gyerekét? Azt az egyet! És tudod, hogyan szereti egy
anya a gyerekét, amikor az előbb hal meg, mint ő?
Jegor a képernyőre pillant. Kolja. A nagypapa neve.
19 01 15.
És hirtelen a képernyő kinyílik: a jelszó helyes, a telefon beereszti Jegort
magába. Kész! Kész?!
– Hurrá! Köszönöm!
 – Én erre nem adtam engedélyt!
– Le vagy te szarva!
Jegor bedugja a telefont a zsebébe: kész. Majd otthon megnézi.
Feláll – elgémberedett a lába.
Most akkor indulnia kell vissza, a Posztra, de habozik. A győzelem már
megvan, a célját elérte, megdolgozott a megbocsátásért, sőt azon fölül is.
Még egy óra – és ezen a telefonon fog ámuldozni mindenki…
De itt már bizonyára egészen közel van a másik part.
Nem kell feltétlenül lemenni oda, elég, ha rápillant.
Lehet, hogy minden, amit Jegor eddig tudott róla, minden, amit a Poszton
tudtak róla, hamisnak bizonyul. Lehet, hogy egyáltalán nem is elhagyatott,
lehet, hogy teljesen normális emberi élet van ott – hiszen lám csak, ez a
Nagyezsda Pavlovna Kosztrova egészen Jekatyerinburgtól jött el idáig, és
még igazolványa is volt! És ha van igazolvány, akkor miféle Sátánról
beszélünk?
Ha van igazolvány, akkor lehetséges, hogy a bátor atamán sem pusztult el
a seregével. Lehet, hogy Jegor egyáltalán nem a vesztébe küldte őt. Na jó,
vannak ott banditák… De talán nem tudják megvédeni magukat a
banditáktól a golyószóróikkal? Utazgatnak egyet, és visszajönnek…
Bárcsak visszajönnének, de komolyan! Becsszó!
És lehet, hogy ott tényleg eleven városok vannak? Városok, amikben,
akárcsak Moszkvában, vannak klubok, koncerttermek, nagy stadionok…
Olyan városok, amikben Jegor felléphet majd a zenekarával. Egy jó kis
rockbandát alakít majd olyan emberekkel, akikkel útközben találkozik – és
az ő dalait fogják előadni. Először is kell egy jó dobos, az a legfontosabb…
De a legszuperebb persze az lenne, ha rá tudná venni Misellt, hogy menjen
vele együtt – oda, azokba az ismeretlen városokba… Nem abba a hülye
Moszkvájába, hanem épp a másik irányba.
Jegor rakosgatja elnehezedett lábait; nem, nem ő mozgatja a lábait,
hanem a lábai mozgatják őt, és viszik a Poszttal ellentétes irányba.
A hullák sora csak nem akar véget érni – elnyúlik egészen odáig, ahol a
lepel kezd elvékonyodni, áttetszőbbé válni… A nap fénye áttör rajta a túlsó
partról, elektromossággal tölti meg a ködöt Jegor körül, most varázslatos
fényekben szivárványlik, körbeöleli Jegort, burkot bocsájt rá, mely
sebezhetetlenné teszi…
És végre már látszanak valami körvonalak – erdő, sokemeletes házak
törött fogazata, a hídlábak… A part vonala. Jegor megy tovább, egyre
tovább, amíg meg nem pillantja…
Az erdő fölött már kel fel a nap – és milyen hatalmas, milyen vörös!
A híd a szárazföldön vasútvonallá változik, mely befúrja magát a
kiszáradt, göcsörtös fákkal teli erdőbe.
A híd mellett nincs semmi.
És ekkor Jegor jobb felé pillant. A feje magától mozdult abba az irányba.
A lejtős, hínárral borított part csupa mozgás.
Emberi alakok nyüzsögnek rajta. A majdnem egészen a mocskos partig
elnyúló erdőből bukkannak elő, és mennek a víz, a zöld, mérgezett víz felé,
nem félnek tőle, nem haboznak, nem érzik a bűzét, nem szédülnek, nem
kételkednek, nem érintik bele a lábukat, hanem egyszerűen belegázolnak,
egyik a másik után – és egyre mélyebbre merülnek benne, derékig, mellig,
nyakig, úszni meg sem próbálnak, és semmi nem mutatja, hogy lennének
fájdalmaik, pedig a zöld folyadéknak már legelső érintésre marnia kell a
bőrüket. Végül teljesen elborítja őket a víz, eltűnnek benne… Egyik a
másik után… És csak jönnek, már eltűnt vagy tíz ember, már vagy húsz…
És kis idő múlva… Felbukkannak… A híd másik oldalán.
Mozdulatlanul.
Holtan.
 1.

Kilép az aréna közepén felállított boltíves kapun – mint egy gladiátor, akire
halálos küzdelem vár.
A stadion zsúfolásig megtelt. Tömve vannak a lelátók. A reflektorok
fénye elvakítja egy pillanatra, a fénysugarak a tömeget pásztázzák, és
bárhová esnek is a különböző színű foltok – mindenütt kezek, kezek,
amelyek őfelé, Jegor felé nyúlnak.
És kiabálnak: „Jegor! Jegor!”
A gitár a hátán lóg, mint egy géppisztoly, a szíja keresztben feszül a
mellén. Megáll az aréna közepén, magasba emeli a kezét – és a lelátók
visítanak az örömtől.
Jegor leereszti a kezét – s az üvöltözés erre elcsitul: mindenki tudja, mit
jelent ez. Csendet kér, mert ez a dal – a legfőbb dala – csak tökéletes
csendben hangzik úgy, ahogy kell.
Jegor megérinti a húrokat, mire azok sok hangon énekelni kezdenek.
Neki magának csak követnie kell őket.

Kizsigerelt világot hagytatok reánk,

A húsából büdös konzervek lettek,
Szarvat s patát falni – pirruszi lakománk,
Tábortűz mellett pengetünk húrt és ideget.

Megörököltük ezt a végtelen teret,

Hol most nincs fölös ember: üres a világ.
Leomlott templomok, romok, vizelet…
Múmiáitok – csupa csodatévő csontváz.
 Az örök kérdés most már csak holmi tény:
Hogy kik vagyunk, basszus, és mitől félünk –
Mögöttünk éles fény, előttünk éles fény.
Repülünk bele. Széttörünk. De élünk.

A lelátók ezer torokkal harsogják: „Széttörünk. De élünk!”, majd újból a

nevét kezdik skandálni: „Jegor! Jegor!” A reflektor, miután leír egy kört a
tenyereken, a sok ezer szentjánosbogárkán – a zene ritmusára ringatott
mobiltelefonok fényszóróin –, magát Jegort célozza be, és egyenesen a
szemébe hasít millió gyertyájával. Női hangok szólongatják:
– Jegor! Jegor!
A stadion szertefoszlik, elolvad, elhalványul. Jegor ismételgeti a dal
sorait, nem akarja elengedni.
– Széttörünk… De élünk…
– Beszél. Elkezdett beszélni!
– Már korábban is beszélt.
– Jegor! Hallasz minket? Jegor! Látjátok, mozog a szeme a szemhéj alatt!
Gyerünk, szalmiákszeszt még neki!
A szalmiákszesz bűze az orrán át azonnal valahova Jegor agyának
homloklebenyébe csap bele, és a rajongókkal teli stadion egyszeriben a
semmibe vész. Csak a reflektor marad – az fölé hajol, egyenesen a szemébe
világít, és két arc van még ott: az anyjáé és Faináé, a doktornőé.
– Nem. Várj, várj… Meg kell jegyeznem…
Meg kell jegyeznie a dal szövegét – egészen zseniális szöveg, ez a dal
lesz mindig a legnagyobb sikere, ezzel a dallal fogja bejárni a hatalmas
országot, mindig és mindenhol óriási stadionok telnek meg érte, és az
emberek mind azért jönnek majd, hogy legalább egyszer életükben
hallhassák élőben a legendás dalt, egy egész nemzedék himnuszát…
– Félrebeszél.
– Hála istennek, legalább a szemét kinyitotta!
– Előttünk éles fény… Repülünk bele…
Jegor egyre csak motyogja a szöveg foszlányát, ami nem repült ki a
fejéből, utolsó erejével kapaszkodik ezekbe az érthetetlen szavakba, és
közben a többi mind elsodródik, elúszik a semmibe – és csak ezek
maradnak, ezek a pőre, összefüggéstelen szavak a fényről. Elhallgatnak az
utolsó akkordok. A dallamot is elfelejtette.
Kórházi szoba.
Az anyja.
Mi történt?
Jegor becsukja a szemét, jó erősen összehúzza, aztán megint kinyitja.
– Jegor! Megismersz? Tudod, hogy hol vagy?
– Igen, anyu. Minden rendben. Hagyj békén!
Tamara a homlokát ráncolja, de nem szól semmit. Jegor pedig kis
gondolkodás után – a karjában tű, infúzió katétere – a zsebe felé nyújtja a
kezét. De nincs se zseb, se dzseki, se nadrág, egy szál alsógatyában fekszik
a szúrós kórházi takaró alatt. Tehetetlenül megkérdezi:
– A telefon hol van?
– Mondom, félrebeszél.
– Jól van, Faina. Hadd pihenjen még.
– Nem kell pihennem! Volt nálam egy telefon! Hol van?
– Csssss… csssss… nyugalom.
Jegor feladja: nincs több ereje, a szoba és az egész Föld, melyen ez a
szoba található, lenyugszik a láthatáron.
 2.

– Misell! Mis! Kimegyünk az utcára!

Misell az öklét mutatja a bal Rongyiknak. Hogy melyik az idősebb,
melyik a fiatalabb, azt lehetetlen megjegyezni: mindig versenyeznek, hogy
ki az idősebb, verekszenek, és éktelenül hazudnak róla, hogy ki az
elsőszülött. Még ha ők maguk talán tudják is, hogy valójában melyikük bújt
ki negyven perccel hamarabb, mindenki mást rég teljesen összezavartak.
Misell ezért az anyajegyük alapján különbözteti meg őket: az egyiknek az
arca bal oldalán van, a másiknak a jobb halántékán. Bal és jobb. A balt
Zsenykának hívják.
– Majd adok én nektek – még hogy felnőtt nélkül ki az utcára!
– Gyere velünk!
– Tatyjana Nyikolajevnával van dolgom. Úgyhogy fityiszt az orrotokra!
A két Rongyik úgy tesz, mintha Misell parancsait eszük ágában sem
lenne teljesíteni, de azért nem mennek ki az utcára a tanítónő nélkül. Inkább
nekiállnak verekedni.
Misell a fürdőszobába hívja Tatyjana Nyikolajevnát. A tanítónő egész
teste kérdőjellé görbül. Bereteszelik az ajtót – miután a kicsiknek
meghagyták, hogy ne törjenek össze semmit. Természetesen az ajtó mögül
visítozást és csattanást hallani: alighanem feldőlt egy szék.
Misell kinyitja a fekete nejlonszatyrot. Öt marhahúskonzerv van benne:
vazelines kapszulák. Tatyjana Nyikolajevna értetlenül néz.
– Mi ez?
– Hús. Marhahús. Én… tartalékoltam… Megtaláltam. El is felejtettem…
hogy van. Most meg véletlenül megtaláltam, és… Szóval… A gyerekeknek.
Nem tudom, hogy lenne a legjobb. Talán jobb, ha nem viszik haza… Meg
az étkezdébe sem. Úgyhogy inkább magának… Hogy második ebédet
kapjanak. Itt az osztályteremben.
Tatyjana Nyikolajevna csak nézi a kitárt fekete nejlonszatyrot, nem vág
Misell szavába, hagyja, hogy dadogjon, nem próbálja megkönnyíteni a
dolgát. De jól is teszi: mennyi idő kellett hozzá, hogy Misell elszánja
magát. Szégyenkezzen csak, vörösödjön!
– De hát biztosan elmondják a szüleiknek. És a szüleik megkérdezik,
honnan vettük…
Misell megvonja a vállát.
– Hát, én nem tudom. Én csak… Hát ne heverjenek csak úgy nálam…
ezek a konzervek, nem igaz? Megérti?
Tatyjana Nyikolajevna leteszi a padlóra a nejlonszatyrot, és megfogja
Misell kezét.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm. Látod, nem csalódtam benned!
Misell óvatosan, de határozottan kiszabadítja ujjait ebből a puha
csapdából.
 3.

– Jegor!
Griff áll fölötte. Jegor összerezzen – az anyja az ágy lábánál lévő széken
ül. Ki van sírva a szeme. Griff kialvatlannak és elgyötörtnek látszik, szinte
teljesen eltűnt róla a háj, ami addig a dísze volt. Alkoholbűz árad belőle.
– Mi a jó francnak mentél oda?
– Grisa!
– Ne grisázz nekem! Beszéljen csak, amíg nincs teljesen magánál! Mit
kerestél ott?
Jegor körbejáratja tekintetét a szobán, összeszedi a gondolatait, majd
kinyögi:
– Hol „ott”?
– A hídon, az anyád keservit!
Persze, a hídon. És Jegornak eszébe jut, miért ment oda.
– Hol a telefon?
– Tessék, megint. Valami telefont hallucinált ott… Még nincs magánál,
Grisa.
– Nincs semmilyen telefonod! Nincs, és nem is volt. Még egyszer
kérdezem: miért mentél a hídra?
– Hogy feloldjam a telefont.
– Ó, hogy a jó büdös életbe! Szándékosan akarsz kikészíteni?
– Komolyan. Ott a hídon emberek vannak… Halott emberek. A másik
oldalon. Az egyiknél találtam egy telefont. Elhoztam, aztán fel akartam
oldani. Ezért mentem vissza.
Griff hitetlenkedve néz rá.
– Félrebeszélsz! Miféle emberek? Honnan?! A kozákok?
– Nem… Mások. A túlsó partról. Jekatyerinburgból…
Megint közbeszól az anyja:
 – Hagyd békén! Hadd térjen előbb magához!
De Griff nem hagyja annyiban.
– Na, szóval… A hídőrség fogadott. Majdnem lelőttek. Mászva jöttél.
Nem voltál magadnál. Összeestél. Odamentek, letépték rólad a gázálarcot –
és azonnal a kórházba. Azon a vacak, lyukas gázálarcon kívül semmi nem
volt nálad. Még fegyver se, az anyád keservit, és semmiféle telefon!
Jegor megrázza a fejét – szeretné kirázni belőle a kábulatot.
– Akkor… elvesztettem? – mondja elhaló hangon.
De hát hogyan veszíthette el?
Amikor próbál emlékezni rá, mi történt vele a hídon utoljára, megfájdul a
feje: először csak egy kis pontban, de minél erősebben rángatja a bezárt
ajtókat, annál jobban szétkúszik ez a fájdalom.
A betonlábak, a vaskampók – megvan. A sorba rendezett hullák, a
temetetlenül eltemetettek – ez is megvan. Az arcok. A szavak, amiket
mondtak neki. Ez is igaz volt? Telefon biztosan volt – hiszen azt vitte
magával, igaz? És mintha sikerült volna feloldania – valahogy. A telefon
felismerte a nő arcát? Vagy… És utána… Utána úgy döntött, hogy megy
tovább… És…
Összerázkódik.
És az… Lehet, hogy csak képzelte? Mert az éjszaka Misellel, a gyűrött
lepedők, a csókok a füle mögött – mindez biztosan nem történt meg. Vagy
igen? És a koncertek az Uralon túl… Meddig jutott el valójában? Lehet,
hogy elvesztette az eszméletét a kigőzölgéstől, amikor kapaszkodott fel a
hídra a kampókon, és utána az egész csak lázálom volt?
– És az igazolvány? Volt nálam egy igazolvány!
– Miféle igazolvány, Jegor? Megbolondultál? Nincs semmiféle
igazolványod!
– Nem az enyém! Azé a nőé… Jekatyerinburgból… Nagyezsdáé… A
telefon is az övé volt.
Griff felfújja a képét. A feleségére néz: szegény fiúnak összezavarodott a
feje. De amikor Jegor pislogni kezd, kiderül, hogy annak a nőnek az arca –
amilyen akkor volt, amikor elkészült róla az igazolványkép – bevésődött a
szemhéja belsejébe. Tessék, ő az: Nagyezsda… Nagyezsda… Kosztrova.
 – Jekatyerinburgból?!
– Igen.
– Honnan lenne Jekatyerinburgban az embereknek igazolványuk, nem is
beszélve telefonról?
– Miért ne lehetne?
Jegor megfeszül, próbálja megérteni, miért néz így Griff – együttérzéssel,
de ugyanakkor gúnyosan.
– Pam-param… Hát azért, mert nekünk azt jelentették, hogy
Jekatyerinburg a háborúban olyan csapást kapott, hogy ott most legfeljebb
Neander-völgyi emberek dideregnek a barlangjaikban… Danyiil atyának
lehet, hogy más információi vannak, de szerinte, ugye, a Sátán is támadásba
lendült….
Jegor lehunyja a szemét, és most a film a szemhéja belsején annak a
koncertnek a képeit mutatja, amelyet nemrég adott valahol az Uralban.
– Milyen csapást?
– Valami titkos fegyverrel. És én másnak a titkait nem fürkészem.
– És miért nem beszéltél nekem erről semmit a szaros
történelemóráidon?
– Jegor…
Az anyja közelebb húzódik, megfogja a kezét, szétfeszíti az öklét.
– Te magad is elgondolkodhatsz azon, mitől és miért ücsörgünk most itt,
teljes biztonságban!
– De hát mondom, hogy a saját szememmel láttam azt az igazolványt!
Jekatyerinburgi lakcím volt benne! És telefon is volt!
– Azt a csökönyös fejedet! Ha így akarod, hát jó, legyen így!
Hol az igazolvány?
És ekkor rémleni kezd neki, hogy kidobta. A folyóba. De miért dobta ki?
Abban volt… abban volt a jelszó is. Kidobta… Kidobta. Ott áll a zöld kása
fölött, alig tudja megállni, hogy bele ne vesse magát. És belehajítja a barna
könyvecskét… Az kiterjeszti a lapjait, úgy repül lefelé, mint egy pillangó,
és szétfoszlik a maró levegőben, még mielőtt belehullana a vízbe…
Kidobta, mert azt akarta, hogy a nő elhallgasson. Mert nem tudott többé a
szemébe nézni. Mert a nő nem bocsátotta meg neki, hogy belerúgott. Nem
bocsátotta meg, hogy feltörte a telefonját, hogy belemászott a lelkébe, és a
halott fiáról faggatta.
Kidobta.
És a telefon? Nem dobta ki a telefont is az igazolvány után?
Jegor erőlteti a memóriáját… Lehetséges. Lehet, hogy kidobta utána a
telefont is… Emlékszik, hogy felmelegedett, a gumikesztyűn át is érezni
lehetett, mennyire meleg… Meg akart szabadulni tőle…
Utána meg – az. Amit Jegor a hídról látott… A parton.
Nem. Az aztán tényleg lázálomra hasonlít. Az biztosan nem lehetett
valóság…
– Utoljára kérdezem: minek másztál fel a hídra?! De nehogy megint azzal
a telefonnal gyere nekem! El akartál szökni, vagy mi?! A kozákok után
mentél?! Hősködni támadt kedved, az anyád úristenit?
– Nem! Csak… csak meg akartam nézni, hogy mi van ott.
– Meghibbantál, vagy mi?! Mi itt kis híján hülyére aggódtuk magunkat!
Ő meg csak meg akarta nézni…
– Elég volt, Grisa! Hagyd békén! Jó, hogy magához tért… Hála istennek!
– Hála istennek, aha. Hallottad, mit mond a bátyuska? Danyiil atya?
Hogy ő mentette meg a mi Jegorkánkat az imáival.
Jegornak – bár még épp csak magához tért – grimaszba rándul a szája és
a szemöldöke. Na persze! És az anyjának pontosan ugyanolyan grimasz
jelenik meg az arcán:
– Na persze!
Jegornak rángatózni kezd a teste – valahogy olyan erőtlen, mint az
álomban szokott lenni, amikor a kéz és a láb izmai, mint félig felfújt
biciklikerekek, áporodott levegővel vannak tele. Elkezdi letépni a
katétereket, amelyek úgy rácuppantak az ereire, mint a piócák. Griff le
akarja fogni.
– Hova?
– Eressz! Hugyozni sem mehetek ki?
– De hisz meg se állsz a lábadon!
– De megállok!
– A csöveket hagyd! A katétereket! Jegor!
 Jegor magához húzza az állványt, amin valami zavaros löttyel teli
zsákocskák himbálóznak – az folyik bele az ereibe. Lepisszegi az anyját,
megkapaszkodik az állványban – és feláll. Reszket a térde, de ki tudja
egyenesíteni. Az anyja próbálna segíteni neki, de Griff leállítja: hadd
csinálja maga. Jegor megtesz egy lépést, aztán még egyet – meglátja a
mosdó ajtaját, makacsul, lassan megy felé, mint ahogy valami sarkkutató
támolyog a kibaszott Északi-sark felé a jeges förgetegben.
Odaér, benyomja a nehéz ajtót.
Egy tükör előtt találja magét.
Valaki más van benne, nem ő: egy iszonytatóan sovány, beesett szemű,
összeaszott arcú, halálsápadt fiú. De hát mikor történt ez vele? Jegor
visszanéz az anyjára, és alig tudja megtartani magát a mankóján.
– De hát… Mennyi ideig feküdtem?
– Egy hétig.
 4.

Misell a szekrény elé állítja a hokedlit, felmászik rá, vakon kitapogatja a

cipősdobozt, amiben a régi, tükrös fényképezőgépek vannak – a nagyapja
gyűjti őket. Jó nehéz a doboz – Misell tudja, miért. Lassan maga felé húzza
– halkan-halkan, nehogy csörömpölni kezdjen, ami benne van, és ne legyen
túl hangos a súrlódás a szekrény tetején.
Olyan öt centivel húzhatta közelebb, amikor hátranéz a nagyira.
Bóbiskolni látszik, ahogyan mindig bóbiskol ebéd után; ez az egyetlen
olyan napszak, amikor elrabolhatja a dobozt. De innen, két méter magasból
nem látni, hogy nyitva vagy csukva van-e a nagyi szeme. Egyenletesen
szuszog, kilégzéskor az ajka „prú-ú-ú” hangot ad, mint a ló… áttetsző
csöppecske van az orra alatt.
Misell arra gondol, hogy nem szereti ezt az öregasszonyt; sajnálni
sajnálja, de nem szereti.
Megint húzni kezdi a dobozt maga felé – végre a szekrény szélére ér,
aztán ott függ Misell feje fölött. Most akkor nagyon óvatosan…
Misell, továbbra is a hokedlin állva, leereszti a dobozt a mellére; felemeli
a tetejét – nem jön elsőre, odaszáradt, és bent csörömpölnek a
fényképezőgépek. Misell ijedt pillantást vet a nagyira – de az, úgy látszik,
semmit sem hallott.
Végre lejön a tető. Na? Ott van?
Ott van.
A Zenit és a Canon alatt, amiket a nagypapa üres jaroszlavli lakásokban
talált – olajos rongyba tekerve. Misell, fél kézzel tartva a dobozt,
megtapogatja: biztosan az? Biztosan.
Makarov. A nagypapáé. Jól elrejtve mindenki elől. Misell óvatosan veszi
ki, imádkozva, hogy ne zajongjanak a nagypapa fényképezőgépei. Ledobja
róla rongyot, a farmernadrágja övébe dugja a csövet. Kezdi
visszaügyeskedni a tetőt – és hirtelen úgy érzi, hogy a nagyi nézi.
Figyelmesen, szótlanul néz, ki tudja, mennyi ideje már.
Összerezzen – a pisztoly majdnem kiesik az övéből; Misell az utolsó
pillanatban kapja el.
Nem; a nagyi alszik – vagy továbbra is úgy tesz, mintha aludna.
És Misellnek sikerül úgy-ahogy visszatenni a tetőt a helyére, aztán
visszacsúsztatja a dobozt a szekrény tetejére, és csak utána hallja, ahogy
fordul a kulcs a bejárati ajtó zárjában.
Misell kipirulva fogadja a nagypapát, nem tud a szemébe nézni – arra
gondol, csak nehogy oda nézzen, ahol a steppelt mellény kidudorodik a
Makarov markolatától –, biztos benne, hogy a nagypapa azonnal kitapintaná
a röntgenszemével, amivel Misell gyerekkorától fogva meg tudja állapítani,
mikor van az unokájának rossz kedve, mikor hazudik, és mikor lett
szerelmes.
– Na, mi a helyzet? Visszanyerted az öregeidtől, amit tegnap veszítettél?
Vagy még mindig lógsz nekik? Mennyivel is tartoztál a tegnapi parti után?
Egy vagy két dobozzal?
A nagypapa ránéz hajdan búzavirágkék, de mára kifakult szemével.
Megöleli.
– Egy dobozzal. Töltenél nekem egy kis teát? Maradt még?
Misellnek semmi sem jut az eszébe, amivel kimenthetné magát, hogy
eldugja a pisztolyt – így hát kénytelen a nagypapával együtt a konyhába
menni. Kidülleszti a hasát, hogy a pisztoly csöve ne billegjen, úgy teszi fel
a vizet forralni, aztán megmossa a kezét a csapnál. A nagypapa felsóhajt, és
le nem veszi róla a tekintetét.
Misell fecsegéssel fojtja el az öreg sóhajtozását.
– Na és hogy a két fiúval mi történt… még mindig nem tisztázták, vagy
mi van? Griff azt ígérte, hogy két nap alatt mindent kivizsgálnak, de semmi.
Az őrhelyen semmit sem mondtak erről?
– Ugyan mit mondhatnának? Senki nem ért semmit…
– Borzalom, de tényleg. A nagyi megint nonstop imádkozik, hamarosan
lyukat zsolozsmázik a plafonba. Danyiil atya azt mondja, hogy éppen erre
figyelmeztetett, és hogy ez csak az első lépés, aztán még rosszabb lesz, ha
nem kezdjük el sürgősen megzabolázni a testünket. Mert eddig, ugye, nem
elég határozottan csináltuk. Meg sokat beszél újabban arról is, hogy az
egyik ember felelős a másikért, úgyhogy ha egyvalaki elbaltázza a dolgot,
és nem tudja megzabolázni a testét, akkor mindenkinek felelni kell miatta.
A nagypapa egy szemöldökrándítással leállítja; a szoba felé biccent, ahol
mozgolódni, köhécselni kezd a nagyi, a déli álmából ébredezve.
– Csitt… Ne olyan hevesen… Hisz tudod, hogy ő mit gondol erről…
Most meg hová mész? Maradj még egy kicsit…
Misell fél, hogy ha leül, kicsúszhat az övéből a nehéz pisztoly, és a
padlóra eshet. Úgyhogy nem ül le a nagypapa mellé, hanem az ajtófélfát
támasztja, a pisztoly nélküli oldalát fordítva Nyikita felé.
Az öreg kevergeti a csészében a moszkvai kockacukrot, kapargatja a
kiskanállal a repedezett porcelánt. Látja, hogy az unokája már menni akar,
de csak nem ereszti. Felsóhajt, és végül kimondja:
– Elmondhatod nekem.
Misellnek lángra kap az arca.
– Mit mondhatok el?
– Amit akarsz. Az atamánodról.
– Semmit sem akarok! Miféle atamán?
Kiugrik az előszobába, és végre bezárkózik a szobájában.
 5.

Azt, hogy ez alatt az egy hét alatt a Poszton valami megváltozott, Jegor
azonnal érzi. Mintha nem egy hétig, hanem egy évig lett volna távol – olyan
nagyok a változások. Az udvaron őrség – teljes fegyverzetben. A kapu
lakatra zárva. A hruscsovkáknak, a szovjet időkben épült hitvány
lakóházaknak a tetején sötét emberkék ülnek gyufaszálnak látszó
fegyverekkel. Teljesen megszűnt az udvari zsivaj – a nők kotkodácsolása, a
gyerekek visongása, a műhelyekből kihallatszó rekedt káromkodás. Az
emberek halkan beszélgetnek, mintha csak félnének, hogy nem hallanak
meg valamit, vagy hogy elijesztenek valakit a hangjukkal… Vagy fordítva:
valakit odavonzanak vele.
Alig hallható a beszélgetésük, és nagyon feszült… Várnak valamit.
Jegor a korlátba kapaszkodva lemegy a lépcsőn, és a fal mentén lépked
az udvaron. Halvány mosolyára senki sem felel mosollyal, bár biztatóan
biccentenek felé: jól van, fiú, örülünk, hogy nem haltál meg. De senki sem
siet kikérdezni őt a hídon átélt kalandjairól – és kiderül, hogy se hős nem
lett belőle, se ellenség. Különösebben senki sem kíváncsi rá. Mi a csuda
történhetett itt egy hét alatt, ami elhomályosította az ő idióta hőstettét?
A fogda ablakai be vannak csukva és üresek, de alattuk a padon ott
őrködik Szerafima és Alkesz Ljonyka, és velük van Vörös Lenka is. Várnak
valamit. Mind szörnyen szakadtnak és soványnak néznek ki – mintha csak
ugyanúgy, mint Jegor, ők is étlen, kómában töltöttek volna egy egész hetet.
Jegor először arra gondol, Ljonykát kérdezi meg, de aztán hányingere
támad, amikor a vele folytatott utolsó beszélgetésére gondol, úgyhogy
inkább a kapu mellett lévő őrházat veszi célba. Ott biztosan lesz, aki
mindent el tud mesélni neki.
Az őrházikóban, ahol azelőtt az emberek állandóan zsugáztak a zsíros
kártyájukkal, most csend honol. Az iskolai pad mögött, amely itt asztalként
szolgál, Antoncsik ül, és valami zsebkönyvet olvas: mintha
cigarettapapírból lennének a lapjai, olyan áttetszőek. Jegor magára ölti a
mosolyát.
– Jó napot! Mit olvasol?
Túl nagy rá a mosoly, le is hullik róla gyorsan, aszott arca nem tudja
megtartani. Antoncsik felemeli a szemét, megismeri Jegort, köszön:
– Ó! Feléledtél! Na, hála istennek…
A könyvére pillant, és bedugja a zsebébe. A bőrkötésen mintha
aranykereszt lett volna – de lehet, hogy Jegor rosszul látta.
– Hát… semmi különös… Csak hogy el ne felejtsek olvasni.
Jegor úgy dönt, nem firtatja; végül is nem mindegy neki?
– Na, mik a nagy újságok? Miről maradtam le?
Antoncsik tipródik, a kérdő tekintet feszültté változik.
– Cigalról tudsz?
– Nem, mi van vele?
– Cigalról és Koljáról?
Jegor vigyorog.
– Ohó! Cigal végre kimutatta a foga fehérjét? Mikor lesz az esküvő?
Cigalról mindig gyanítottam, túlságosan kedves fiú. Na de Kolja? Milyen
Kolja? A Sánta vagy Kolcov?
– Kolcov.
– Na és mi van velük?
– Meghaltak.
Jegorban bennakad a szó. A mosoly görccsé torzul az arcán, fájdalmas
görccsé.
– De hát hogyan?
– Hát csak úgy.
– Mit jelent, hogy „meghaltak”? Mitől haltak meg? De… de nem
viccelsz?
– Bárcsak viccelnék, bazmeg! Tényleg meghaltak, a picsába!
– De hogyan?
– A rosseb tudja, hogyan. Kolcov szobájában voltak… ott találták meg
őket.
 Antoncsik valamiért lesüti a szemét. Feszeng. Keresi a szavakat. Jegor
próbálja elhinni, hogy Kolcov, akivel nemrég még verekedett, s akivel
mintha aztán kibékült volna a Sanghajban, egyszer csak fogta magát, és
meghalt.
– Várj csak… És… a temetés mikor lesz? Vagy csak hülyítesz?
– Már megvolt a temetés. Minden megvolt. A gyászszertartás, a temetés.
– Aha…
– Hát igen… Danyiil atya azt mondta, minél gyorsabban kell. Nem
szabad húzni. Így is ki tudja, mennyi ideig feküdtek ott… Amint
megtalálták, el is temették őket, még aznap.
– De mégis… mennyi ideig feküdtek ott?
– Hát, ki tudja. Kolcov szabadnapos volt, Cigal meg, te is tudod, nem egy
közösségi ember. Eltelt egy nap, talán kettő, hogy senki sem kereste őket.
Ők különben is főleg kettesben voltak. Na, egyszóval… Se az egyik, se a
másik nincs sehol. Aztán valaki be akart menni Kolcovhoz a műhelyébe…
De be volt zárva. Belülről. Aztán kiemelték az ajtót…. És ott bent…
szóval… minden csupa vér. A gyászszertartáson mindkettőnek be volt
kötözve a feje. Beton azt mondja, az arcuk helyén csak valami fasírt volt…
Szóval a fene tudja… Ha nem belülről lett volna bezárva, már mind
paranoiásak lennénk… De épp az, hogy belülről…
Jegor megrázza elnehezedett fejét, és bámulja Antoncsikot – biztos, hogy
nem hülyíti? De nem, ugyan ki viccelne ezzel?
– Picsába!
– Na ja!
Antoncsik elővesz egy újságpapírdarabkát, és kikotor a zsebeiből annyi
dohányt, amennyi épp csak néhány slukkra elég.
– Szóval…. akkor egymást ölték meg? Vagy az egyik megölte a másikat,
aztán végzett magával? Vagy hogyan? És senki nem hallott semmit?
Antoncsik csak vonogatja a vállát.
– Hát olyanról, hogy két ember halálra püfölte egymást – biztosan senki
sem hallott még.
– Akkor lehet, hogy… Lehet, hogy valaki mégis… Mindkettőt?
 – De akkor ki, bassza meg? Ki lenne képes erre minálunk? Na meg a
zár…
Jegor sehogy sem tudja megemészteni ezt az egészet.
– De hiszen a legjobb barátok voltak! Hogy ők… egymást? Ne már!
– Hát igen. Danyiil atya azt mondja, megbuz… megbuherálta őket a
Sátán. Hogy a Sátán szolgálatába álltak, és teljesítették az akaratát… Hogy
az egész a halálos szenvedélyeik miatt van. Valahogy így.
– Bazmeg… ez komoly? És ti ezt mind beszoptátok?
Antoncsik szúrós pillantást vet rá.
– De nagyon okos vagy! Na és szerinted?
 6.

Emberek, akik sietség nélkül gázolnak bele a mérgezett vízbe, lépésről

lépésre merülnek el benne, nem érezve fájdalmat, és nem is próbálva úszni
– egyszerűen csak mennek előre, míg a zöld mocsok bele nem ömlik a
tüdejükbe; emberek, akik kényszer és ellenállás, kínok és görcsök nélkül
csak úgy elmerülnek és megfulladnak – valóban látta őket?
Jegor most megint úgy érzi: igen, látta!
Amit látott, az képtelenség. De akkor is látta! És csak azért volt
megdöbbenve, és azért nem hitt a saját szemének. mert nem értette, amit lát.
Ez meg, ez a kibaszott szentatya – ő biztos nem csodálkozott volna. A Sátán
megbuzizta őket, és annyi.
Megmentettél az imáiddal, bakker. Kösz szépen.
De nincs, akit kérdezzen.
Mielőtt bemenne a lépcsőházba, amelynek a második emeletén van a
fogda, Jegor minden erejét összeszedve próbálja kitalálni, mit mondjon az
őröknek, hogy beengedjék a paphoz. Száz változatot is végigpróbál
magában, de végül egyszerűen csak felmegy a lakásukba, és ellop egy
konzervdobozt Griff tartalékából – még jó, hogy tudja, hol rejtette el.
Kitalálja, hogyan magyarázza majd ki magát. Fejlődő szervezet, egy hét
kómában, annyira megkívánta, hogy azt egyszerűen nem lehetett kibírni,
csak úgy a dobozból felfalta az egészet. Az anyja ki fog állni mellette.
Megy le a lépcsőn a másodikra, a konzervdobozzal a hátizsákjában, és
minden lépés nehezebb, mint az előző volt. Jegor egy szót sem hisz el
abból, amit ez az átkozott pap összezagyvál, megvet mindenkit, akinek
sikerült összezavarnia a fejét – de fél, akkor is fél beszélgetni vele.
A fogda ajtaja előtt csak egy őr van: Ványa Voroncov. Egy szöggel
ügyködik: szárnyas bránert karcol a falra. Jegor láttán abbahagyja a munkát,
és lezserül zsebre dugja a kezét.
 – Ó! Gratulálok a felgyógyulásodhoz. Mi kéne?
A fogdának szokásos vasajtaja van, csak fordítva feltéve, hogy kívül
legyen a tolózár, és kívülről lehessen bekukucskálni, ne bentről ki a
lépcsőházra.
– Ide hallgass, Ványa… Nagyon fontos dolog. Be kell mennem ehhez
a… az atyához. Danyiilhoz.
Voroncov grimaszol.
– Aha. Na persze. Beeresztelek az atyához, aztán kapok érte a pofámra a
főnöktől. Lehet elsétálni.
– Ne már, Ványa. Hülye vagy? Egy szót sem szólok neki erről, hisz
akkor elsőnek én kapnék a pofámra! Na, eressz be! Gyors leszek, tíz perc,
és suttogva megdumálom vele, amit kell.
– Suttogj a pöcsöddel.
Van itt fegyelem, bakker. Vasfegyelem. Jegor felsóhajt, benyúl a
hátizsákjába. Előveszi a konzervdobozt. Voroncovnak elkerekedik a szeme,
le kell nyelnie a nyálát.
– Ez mi?
– Mi lenne? Marhahús.
– De… minek?
– Neked, baszki, neked! Meglepi.
Voroncov nemet akar mondani, de nem tudja levenni a szemét a
konzervdobozról. Ő is ugyanolyan szerencsétlen és elcsigázott, mint
mindenki a Poszton. Megnyúlt az arca, kiállnak a pofacsontjai.
– Hát jó.
– Szuper. Tíz perc.
– De hogy akarsz beszélgetni vele, amikor süket?
– Hát… majd csak valahogy. Csak meghallgatom, hogy mit mond.
– Miről mit mond?
Jegor habozik. Kételkedést imitál. Aztán határozottságot.
– Hát Kolcovról meg a másikról – Cigalról. Hogy mit gondol róluk.
Mert, ugye, azt mondja, a Sátán műve. Meg az egész hóbelevanc. Meg
akarom hallgatni. Mert mindenről lemaradtam…
Voroncov egyre csak nézi a konzervdobozt – azzal beszélget.
 – És ha nem akar veled beszélni? Ha botrányt rendez?
– Ugyan már, miféle botrányt? Csak megkérdezem…
– Nem is tudom…
Ványa a száját rágja, kitép egy szálat rövid szakállából. Majd megkérdezi
– most már nem a konzervtől, hanem Jegortól:
– Te különben mit gondolsz róla? Mellette vagy, vagy ellene?
– Ki mellett?
Voroncov fáradtan grimaszol – jaj már, Jegor, ne játszd a hülyét!
– Hát, a bátyuska mellett.
– Mellette.
Jegor nevetni akar, de habozik. Mellette vagy ellene? És ha mellette,
akkor ki ellen?
– Bár én inkább csak magamban bízom.
– Okos. Én is csak magamban.
Ványa int neki, hogy ne beszéljen, hangokat hall az udvarról – nem ebbe
a lépcsőházba jönnek-e? Nyújtja a kezét a konzervért. Gyorsan magához
veszi, majd suttogva figyelmezteti Jegort:
– Figyelj, ha nem akar veled beszélgetni, nekem ahhoz semmi közöm.
– Akkor is megtarthatod.
– Hát jó. Csak aztán halkan, mert az alsó szomszédok mindent hallanak.
Halkan elhúzza a reteszt, elfordítja a kulcsot a zárban, és kinyitja az ajtót,
kicsit megemelve, hogy ne csikorogjon.
– Na és, Jegor… a konzerv honnan van? Mert, ugye, elfogyott…
– Elfogyott, de nem teljesen…
Jegor már csak mondja, ami az eszébe jut – ezt a szintet teljesítette, azzal
van elfoglalva a feje, hogy mi jön utána.
A nyitott ajtóból félhomályos előszobára látni.
A szoba ajtajában egy ember áll. Jegor felé fordulva. Keze összefonva a
mellén. Vár.
 7.

Voroncov olyan halkan csukja be az ajtót mögötte, hogy Jegor nem is fogja
fel azonnal, hogy kettesben maradt ezzel az emberrel. És amikor felfogja
végre, megint visszatér belé az az idióta rettegés.
– Megjött az én megmentett gyermekem.
Danyiil atya biztatóan mosolyog rá, és Jegor érzi, ahogy a gyűlölet
valahonnan a gyomra mélyéről perzselő csomóként felgördül a torkába, és
kiszorítja a rettegést.
– Gyermeked ám a tudod, kicsoda!
– Nem hallak téged, de értem, mit mondasz.
– Aha, nem hallod! Hallasz te mindent, bazmeg…
A pap arcán egyre csak ugyanaz a kifejezés ül – egyszerre jámborság és
szigor. Lehet, hogy tényleg mindent remekül hallana, csak épp semmit sem
akar hallani.
– Hogy ne lennél a gyermekem, amikor imádkoztam érted? Imádkoztam
és tessék, beengedtek ide. Hogy bevégezzük a dolgainkat.
– Ugyan kihez imádkoztál? Hisz magad mondod, hogy az istenke
elpályázott innen!
Danyiil atya az arcát nézi.
– Látom, haragszol rám valamiért. Itt sötét van, nehezen tudok olvasni az
ajkadról. Ismételd meg, légy olyan kedves.
Jegor kiválaszt egy olyan helyet, ahol az ablakon beszűrődő kevés fény
az arcára esik. Danyiil atya helyeslően bólogat: igen, így jobb lesz.
– Mi volt ez, ott, a másik parton? Kik azok az emberek a hídon?! Miért
nem beszélsz erről senkinek? Miért áldottad meg azokat a nyavalyás
kozákokat?!
Danyiil atya megrázza a fejét.
– Tán átmentél a másik oldalra? Láttál ott valamit?
 – Igen! Igen, bazmeg, láttam! Láttam, ahogy azok az emberek csak úgy
belemásznak a vízbe és meghalnak! Nem is beszélve a többiről a hídon!
– Láttad, és visszatértél. Tudom, azt mondtam, hogy Isten magunkra
hagyott minket – és most téged mégis megmentett. Most akkor ketten
vagyunk itt ilyenek – akik voltak azon a parton, és látták, mi van ott. Csak
te nem érted, amit láttál, én pedig értem.
Jegor kínlódik: nagyon bántja a fülét, ahogy Danyiil atya beszél –
normális emberi intonáció nélkül. Mintha purhab csikorogna üvegen –
Jegornak már felsértette a fülét. És csak karcolja, karcolja tovább.
– Úgy van a felnőttekkel is, mint a gyerekekkel: hogyan lehet a
gyerekeknek életről és halálról beszélni, a földi élet értelméről és
értelmetlenségéről, ha nem mesével? Ahogy tudom, úgy magyarázom. És
neked is elmagyarázom még, lesz rá idő. Mert mi most össze vagyunk
kötve, akár tetszik neked, akár nem. Kiválasztott vagy, nagy dolgokra
hivatott, mert visszatértél. Ezért is imádkoztam érted. Még minden előttünk
áll, Jegor, Isten rabja.
– Elmész te a…! Hazudsz! Az első pillanattól kezdve, ahogy megláttalak,
tudtam, hogy hazudsz! Hazudsz, és hülyíted a népet! Az anyámnak teljesen
összezavartad a fejét! Még hogy kiválasztott, bakker… Na ja! És kurvára
nem vagy süket, igaz?
Jegor szeretné beverni ennek a szélhámosnak a pofáját, de valami miatt
nem tudja rendesen ökölbe szorítani a kezét.
Danyiil atya felsóhajt.
– A fülem nem hall. A szívemmel hallom az embereket.
Az utcán kiabálnak valamit. Jegor felszegi az állát, összerezzen – az
ablakra pillant. Danyiil atya, látva a mozdulatát, szintén az ablak felé
fordul.
– Hívnak, gondolom. A prédikáció ideje. Menj, Jegor! Még látjuk
egymást, még beszélgetünk. Anyád pedig… Hadd döntse el ő maga, kinek
hisz, és kiben. Csak hát persze ő döntött már.
Ellépdel Jegor mellett, és ujjával kopogtat a bejárati ajtó vasborításán,
jelezve az őrnek. Az ajtó azonnal kinyílik – a csupa ideg Voroncov áll ott
készenlétben.
 Korai még elmenni, hisz semmit sem tudott meg, de Voroncov
kipenderíti Jegort a fogdából, és azonnal bezárja mögötte az ajtót. Elfordítja
a kulcsot, ráhúzza a láncos reteszt, és már lökdösi is Jegort lefelé a lépcsőn.
– Erről senkinek egy szót se, világos? Húzás!
Jegor zavarodottan támolyog ki az udvarra – és onnan újból látja Danyiil
atyát, most fekete sziluettként a sötét ablakban.
Az ablak alatt tömeg, a helyőrségnek jó fele összegyűlt, nyitott szájjal
kapdossák a fentről hulló szavakat. Danyiil atya az erős rács mögül prédikál
nekik – súlyosan, magabiztosan:
– És most eljövend az, amiről beszélek. És ki a testét megzabolázza, az a
lelkét megerősíti. Éhezzetek s óvakodjatok a test hitványságától.
Önmegtartóztatással védjétek magatokat a kísértésektől, és őrizzétek meg
elmétek józanságát. Szerénységgel bírjátok le nagyravágyásotokat. De
vannak más bűnös szenvedélyek is, és azokról fogok ma beszélni nektek. A
harag. A bánat. A csüggedés…
Jegor nézi a rácsos ablakban lévő fekete alakot – és úgy érzi, hogy az
most éppen őrá tekint fentről, és éppen őneki beszél.
– Az, aki haragos, megszűnik a Teremtőjére hasonlítani, hiszen Isten nem
más, mint szeretet. Az ilyen ember a Sátánhoz válik hasonlatossá! A bánat
azért bűn, mert aki megadja magát neki, az kételkedni fog a Teremtő nagy
tervében. Akinek szívét betölti a bánat, az meggyűlöli az Úr által teremtett
világunkat, és nem hisz többé a gondviselésben. Ki hagyta, hogy a bánat
elborítsa, már megtette a fele utat a csüggedés felé. És a csüggedés nem
más, mint vereség a háborúban, melyben most mi mindannyian harcolunk:
a Sátánnal vívott küzdelemben. És ha magunkra hagyott minket az Úr, hát
baj az? Én akkor is őt szolgálom továbbra is. Én az Úr által elfeledett őr
vagyok a strázsán; de bánkódom-e amiatt, hogy a parancsnokom elhagyott
engem? Nem! Mert nemcsak a parancsnokomhoz vagyok hű, hanem az
eskümhöz is. És az esküm – a hitem. Könnyű meleg laktanyában, jó
zsolddal szolgálni, de hősiesség nincsen abban. Nehéz azoknak, akiket a
lövészárokban hagytak ellenséges tűz alatt, de az ő hősiességük semmihez
sem fogható… Tán a kitüntetésért, az előléptetésért harcolunk-e?
Jegor konokul a sárba sercint.
 8.

A pisztolyt Misell legfelülre teszi – az esőköpenyre, amibe bele vannak

tekerve a konzervek. Nejlonszatyorban van – úgy, hogy ne szúrjon szemet,
de azonnal előkaphassa a szatyorral együtt, és azon keresztül tudjon lőni
vele. Hogy kire? Azt nem tudja. Akire kell.
A hátizsák tehát készen van.
Misell az ablakhoz megy. Az udvaron tömeg, a kapu bezárva. Azóta,
hogy Jegort félholtan cipelték be a hídról, aztán meghalt Kolcov és Cigal,
Griff betiltotta a kerítésen kívüli szabad mászkálást.
Tehát valahogy máshogy kell.
Lentről, az udvarról valaki keresi a tekintetét. Misell hunyorogva néz
arrafelé.
Jegor.
Érdekes, vajon ő hogyan jutott ki a Posztról? És aztán észrevétlenül jutott
fel a hídra is. Kell hogy legyen rá valamilyen magyarázat. Lehet, hogy
megdumálta az őröket, és azok engedtek neki, mert a parancsnok nevelt fia
és a boszorkány gyereke. De akkor alaposan megmosták volna a fejüket,
amikor az egész történet kitudódott… Valami mást találhatott ki.
Misell közelebb lép az ablaküveghez. Jegor nem veszi le róla a tekintetét.
Ő pedig a bőrével és mindennel, ami a bőre alatt van, érzi az áttetsző
horogzsinegeket, melyek Jegortól nyúlnak felé.
Misell felemeli a kezét, és a mutatóujjával hívja a fiút. És Jegor feje
önkéntelenül az ujja ritmusára kezd ringani. Furcsa, de Misellt egyáltalán
nem zavarja, hogy ő Tamara fia. Épp ellenkezőleg, jó érzés, hatalma van a
fiú fölött, mint valamikor az anyjának volt hatalma őfölötte. Jegorral ő is
majdnem boszorkánynak érzi magát.
A lépcsőházban fogadja a fiút.
– Szia.
 – Szia.
Jegor várja, hogy Misell kezdjen el elsőnek beszélni, hogy megmondja,
miért hívta; a lány viszont húzza az időt, gyűjti a bátorságot. Így aztán
mégiscsak Jegor kezdi:
– Hallottam, mi történt Kolcovval…
– Aha. Szörnyű. Képzeld, nem sokkal előtte találkoztam vele az
udvaron… Aztán meg ez… És persze veled is volt ez a történet… Amikor
becipeltek a hídról… Hogy kerültél oda, Jegor?
A fiú feszeng. Az udvarról behallatszik a pap orrhangú kántálása. A
szomszédban sírnak a gyerekek.
– Hát… Én csak… Elindultam… Felderíteni. Gondoltam, régóta nem
jönnek vissza ezek az izé… kozákok. És… Hát, én ilyen vagyok, muszáj
megnéznem, hogy mi a helyzet. Hát nekiindultam…
– Nem semmi… És… Mi a helyzet?… Megértettél valamit?
– Hát… Szóval… Megértettem, hogy elmentek… mármint a kozákok.
Biztos, hogy továbbmentek a másik oldalra. De… De ami ott van, vagyis
nem ott, hanem itt… az nagyon durva… Úgyhogy… Szóval… Kurvára
érthetetlen az egész.
– Aha.
– Hát ez van.
Misell tűnődik – megalázkodjon, és kérdezze meg még egyszer ugyanazt,
a biztonság kedvéért, vagy játssza meg magát a végsőkig? Gondolkodik.
Gondolkodik.
– Mit gondolsz… Visszatérnek? Van rá esély?
Jegor a korlátot kapargatja a körmével.
– Én… Hát én azt… Hát, lehet, hogy nem. Vagy igen. Nagyon durva, ami
ott van, Misell. Kurvára durva. És… Teljesen érthetetlen. Akár ennek is
hihetsz… ennek a Danyiil atyának. Én őszintén szólva nem nagyon vágom,
hogy ha ott ez a helyzet, akkor mit fognak visszacsatolni.
Jegor újra kinyitja a száját, aztán be is csukja. Borzalmasan néz ki, mint
aki a túlvilágról tért vissza. De Misellre mégis lopva-reménykedve néz,
mint a gazdátlan kutya, akinek csak úgy poénból füttyentett az ember, és
most ott kuporog a csizmája mellett.
 – Na és… hogy kerültél oda?
– A hídra?
– Igen. Hogy jutottál ki a Posztról? Csak kíváncsi vagyok.
– Hát, hogy hogyan… Megvan az útvonalam… Titkos…
– Az őrséget elkerülve?
– Úgy valahogy.
Jegor próbál titokzatos és méltóságteljes arcot vágni, de hiába, amikor
reszket a térde.
Misell mégiscsak elszánja magát.
– Ki tudnál vinni? Ma éjjel? Úgy, hogy senki ne vegye észre?
Jegor töpreng.
– Téged? Hova? Mi az, tán te is fel akarsz menni a hídra?! Oda nem
szabad menned, az egyszer biztos! És senkinek sem szabad. Anyám
helyesen mondta, jobb, ha senki nem dugja oda az orrát…
Most tényleg ijedt a hangja – most, hogy nem magát félti, hanem Misellt.
A lány felemeli a tenyerét.
– Nem a hídra. A másik irányba.
– Vagyis?
– Moszkvába.
Jegor nekidől a falnak. Fél lépést hátralép. Elnéz a lány mellett.
– Hogy… el akarsz utazni?
– Elmenni.
– Várj… Várj csak, várj csak… Még ma? Kihez?
– Nem mindegy, Jegor? Vannak ott rokonaim.
– De én… Na jó. Persze, mindegy. Biztos igazad van.
Az arcáról mindent le lehet olvasni: a reménykedést felváltja a
kétségbeesés – a felismerés, hogy miért hívta Misell. Hogy miért hízelgett
neki.
– Na, kiviszel?
Jegor nem válaszol. Lent csapódik egy ajtó – az emberek mennek haza,
véget ért a prédikáció.
– És a nagypapád tudja?
Misell az ajkát harapdálja. Hazudni késő: már cinkosává tette a fiút.
 – Nem.
– Aha. Értem. Hát…
– Akkor segítesz vagy nem?
Jegor megrántja a vállát. Csoszogó léptek hallatszanak. Misell hevesen
suttog:
– Úgyis elmegyek, Jegor. Kész, döntöttem. Nem maradok itt.
– Értem.
Próbál elmosolyodni.
– Én meg itt maradok.
– Hát… Ha akarod, mehetünk együtt.
Jegor elszakítja magát a korláttól, amiről próbálta lekaparni az összes
festéket.
– Komolyan?
– Hát… igen. Csak nem tudom, mit fogsz csinálni ott. Moszkvában. Én
ismerek ott embereket, de te…
Jegor megint elcsügged. Misell ekkor próbál az érzékeny pontjára hatni:
– Jól van, értem. Akkor legalább ígérd meg, hogy nem árulsz be a
nagyszüleimnek… Meg a te Griffednek. De itt már tényleg félek. Azután,
ami Kolcovval történt… Hogy volt, nincs.
– Hát igen.
– Előtte találkoztunk, és azt mondja: képzeld, találtam neked valamit.
Este elviszem. És ennyi.
Polja Szviridova megy el mellettük, ajkán mosoly bujkál, szeme befelé, a
lelkébe kancsalít. Jegor megvárja, hogy följebb érjen egy emelettel, és csak
akkor suttogja felindultan:
– Mit mondtál?!
– Mi van?
– Mit talált? Mit talált Kolcov?
– Azt nem tudom.
– Telefont?! Nem telefont?!
Jegor mintha lázrohamban vergődne. Hirtelen elmúlt a sápadtsága, arcát
elönti a vér. Misell visszahőköl – nehogy megperzselődjön.
– Gondolod… Miből gondolod? Milyen telefon?
– Biztos, hogy nem adta oda neked? Egy telefont? Egy iPhone-t? Nem?
– Mondom, hogy nem adott semmit.
– Jól van… jól van.
Jegor megfordul, és elkezd lefelé botorkálni a lépcsőm. Misell utánakiált:
– Jegor! Hallasz? Akkor kiviszel vagy nem?! Úgyis lelépek innen!
Jegor megáll a lépcsőház ajtajában, felnéz a lányra, és köp egyet.
– Menj a picsába!
 9.

Telefon mégis volt: ugyan mi mást ígérhetett Kolcov Misellnek? Volt

telefon, és valahogy Koljához került.
Jegor betámolyog az őrházikóba. Antoncsik elbóbiskolt a könyve fölött.
Jegor fölé hajol: a Szentírás az. Megböki Antoncsik vállát.
– Anton! Anton!
Az olyan gyorsan nyitja ki a szemét, mintha nem is aludt volna.
– Mi van?
– Nézd meg, ki volt őrségben, amikor behoztak a hídról.
– Aztán miért?
– Nézd csak meg, jó? Tudni szeretném, kinek kell köszönetet mondanom.
Antoncsik elégedetlenül morog, de azért kinyitja a fiókot, előveszi a
kockás füzetet, és nézi a neveket a megfelelő oszlopban.
– Hát… Van, akinek már késő lenne köszönetet mondani.
Az őrház hullámozni kezd, ráomlik Jegorra, ledönti a lábáról.
– Hogy mi? Kolcov?
– Nem. Kolcov pihent aznap. Cigal és Beton Szerjozsa. Meg még Koc.
– Ott volt Cigal? Ő cipelt?
– A rosseb se tudja, hogy ki cipelt be. Én csak azt tudom megmondani,
kik voltak őrségben azon az éjszakán.
– Cigal…
Tehát Cigal vette el tőle a telefont? Vagy csak kiesett a zsebéből, Cigal
meg felvette, és odaadta a cimborájának… Vagy nem adta oda, csak
megmutatta neki… Aztán az ördög tudja, mi történt velük… Közöttük.
– Lehet, hogy most is ott hever a garázsban, Kolja többi elektromos
kütyüje között.
– Micsoda?
– A telefon, bazmeg! A telefon!
 – Különben jól vagy, Jegorka? Nem kaptál napszúrást?
De Jegor már ugrik is ki az őrházikóból, és biceg tovább – Kolja
garázsműhelyéhez, amiben megölték őt.
A garázs ajtaján lánc és hatalmas lakat. A közelben a tízéves ikrek
zajonganak – Vovka és Zsenyka Rongyik. Mesélik, mi történt ott,
ijesztgetik egymást a részletekkel, amiket most találnak ki.
– Hé, srácok! Tudjátok, mi történt itt?
– Jóhogy.
– Na és mi?
– Hát a lidérc szétmarcangolta őket.
– Miféle lidérc?
– Amelyik a lelkeket zabálja. Az üres városból jött. Ő védi ott az
elhagyott lakásokat. Ha idegen lakásokban mászkál valaki, akkor ez a lidérc
kilesi őt, és beléereszti a lárváját. Aztán csiribú-csiribá, és kész. Szóval így.
Jegor bambán nézi a két kisfiút. Nagyon komoly a képük, ők maguk
jobban megrémültek a történetüktől, mint amennyire őt akarták
megijeszteni. Jegor ráncolja, ráncolja a homlokát, aztán nem bírja ki, és
felfortyan.
– Micsoda baromság! Na, sipirc innen!
Próbál lekeverni egy taslit a két egyforma Rongyik közül valamelyiknek,
de az elugrik előle, és mindketten elinalnak, mint a szél.
A garázst lepecsételték.
Meg kell szerezni a kulcsot. De kitől? Csak Grifftől lehet.
Ha volt telefon…
Jegor az idegenné vált lábain bicegve megy, hogy megkeresse Griffet. Az
udvaron nincs – a prédikációnak vége, a tömeg szétoszlott –, csak az anyja
ül a padon, nézi az ablakot. Jegor szeretne odamenni hozzá. De nagyon
nincs kedve odamenni hozzá.
Mint a Mount Everestre, úgy mászik fel Griff irodájához – de be van
zárva. Végül otthon találja meg a nevelőapját – már beszlopált rendesen,
arcán dühös pír, csak úgy dől belőle a pálinkabűz.
– Te meg hová szöktél a kórházból?! Talán téged is zárjunk be a
fogdába?!
 – Tök jól vagyok! Figyelj csak! Kellene nekem a garázs kulcsa!
– Milyen kulcs?!
Griff megragadja a nyakát a karmaival, belöki a lépcsőházból a lakásba,
rácsapja az ajtót.
– Kolcov garázsához!
– Aztán mi a rossebnek? Tudod egyáltalán, miért van bezárva?
– Mindent tudok! Kinél van a kulcs? Nálad?
– Na szóval!…
Griff berángatja a nappaliba, a díványra löki. Az asztalon egy félig teli
üveg és egy nyitott konzervdoboz, meg kifröcsögött szósz. Amíg az anyja a
papnál kuncsorog, ez itt egymagában zabál és piál. Szép kis család, a kurva
életbe. Ideje lenne lelépni tőlük egyszer és mindenkorra. Misell el is szökik
– ő meg talán itt öregedjen meg és itt forduljon föl? Nem… Csak legyen
vége ennek az egész őrületnek – és elhúzza a csíkot. Egyúttal megnézi, van-
e ott Jekatyerinburgban valami, vagy nincsen.
– Te csórtad el a húst?!
– Én… Igen, én. Megéheztem napközben… Nem bírtam ki.
– Majd adok én neked más dolgához hozzányúlni!
Meglendíti hatalmas kezét, Jegor pedig egészen összehúzza magát, mert
nem egyszer kapott már ilyen lengőfrászt. De olyan szánalmasan nézhet ki,
hogy Griff nem szánja rá magát, hogy megüsse.
– Még mindig nem mondtad el, hogy miért szöktél fel a hídra, tökfej!
– Jó, elmondom! De megint nem fogsz hinni nekem, ha nincs meg a
telefon!
– Miféle telefon, a kurva életbe?!
Jegor feláll, hogy ne lentről felfelé kelljen megint elmagyaráznia ezt az
egészet Griffnek.
– Még egyszer mondom: egy csomó hulla van a hídon. Érted? Becsszóra!
Esküszöm, bazmeg! Láttam őket! Ide akartak átjönni. Hozzánk! Onnan…
És valami nagyon durva dolog történt velük. És aztán még azt is láttam,
ahogy az emberek a túlsó parton… Belemennek a vízbe és elsüllyednek.
Egy csomó ember. És az egyik nőnek a hídon, az egyik hullának… volt
mobiltelefonja. És lehet, hogy arra mindent felvett. Sikerült feloldanom, és
ide akartam hozni. De elcsórták tőlem… Valószínűleg Cigal. És odaadta
Kolcovnak! Úgyhogy most ott kell lennie! Kolcovnál! A műhelyben! A
kacatjai között!
Griff hunyorog zavaros szemével.
– Micsoda baromság!
– Ha nem hiszed, küldj embereket a hídra! Egy ugrás az egész. Egy
kilométer sincs! Te is megnézheted a saját szemeddel!
– És mi a faszt fogok látni?
Jegor döbbenten néz rá.
– Onnan szivárog át valami, felfogod végre, vagy kurvára nem értesz
semmit?! Ki kell derítenünk, hogy mi az!
– Menj, előbb azt derítsd ki, hogy abban a kibaszott garázsban mi történt,
ha olyan okos vagy! Láttad volna, micsoda trancsír volt ott.
Griff felhajtja a pálinkát, és bizonytalan kézzel újratölti a poharát.
– Jól van, hullák… Ha ott hevernek egy hete, még egy kicsit
heverhetnek… Nem fognak elmászni… Megmondta neked az anyád: ne
dugd oda az orrod! Itt hamarosan ölni kezdik egymást az emberek az
éhségtől! Lehet, hogy ezek ketten is egymást… Te meg csak ezzel jössz: a
hídra, a hídra!
– Te vagy ennek a posztnak a parancsnoka, vagy kicsoda? Neked tök
mindegy?! És nem egy hete hevernek ott, hanem három! Már a kozákok
előtt ott voltak!
– Nem értem. Ezt meg honnan veszed?
Jegor rájön, hogy elszólta magát – de már késő.
– Azelőtt is voltam már ott. Még a kozákok előtt.
– És miért nem mondtad akkor?!
– Hát, akkor…. Akkor nem volt… Szóval beszartam! Be voltam szarva!
Arra számít, hogy Griff most ki fogja nevetni. Vagy kineveti, vagy
lekever neki egyet. De Griff szó nélkül felhajtja a szeszt, és nagy
ügygonddal nekiáll bökdösni a villájával a konzervdobozban.
– Szóval beszart. Be volt szarva a kölyök.
A marhahúsdarab elcsúszkál: Griffnek bizonytalan a keze. Ahogy
küszködik, feldönti a dobozt, rá az ingére. Káromkodik, rázza le magáról a
trutymót. Lehajol, felveszi a padlóról a leesett marhahúsdarabot, és a
szájába dugja. Jegor csak most érti meg.
– Te is beszartál, vagy mi?
– Mi?! Azt hiszed, beszari vagyok, kölyök?! Na, gyerünk! Gyerünk, most
azonnal!
Griff fogja a kabátját, és kitámolyog az előszobába, feldöntve a székeket
és a cserepes növényeket. Egy perc múlva már az udvaron vannak, és Griff
ráordít a döbbent őrökre:
– Kaput kinyitni, bazmeg! A hídra megyünk!
 10.

Bősz nyikorgással nyílik a kapu, és felgyulladnak a reflektorok. Üvöltözés,

őrjöngő kutyák. Misell kinéz az ablakon: ott a borzas Griff, mellette az
őrök, ott van Jegor is, neki mintha ijedt lenne az arca – mi ez a felfordulás?
Griff a kíséretével kimegy a kapun, amely úgy marad, kitárva.
Na!
Most!
Lopva fogja a dzsekijét az előszobában, a hátára veti az előkészített
hátizsákot, és lábujjhegyen kimegy a lépcsőházba. Becsukja maga mögött a
nyikorgó ajtót. Áll, számolja a másodperceket. A kapu még mindig tárva,
látja a félemeleti ablakon át. Kibotorkálnak rajta az udvaron őgyelgő
szájtátiak, Griff idióta adjutánsai mennek a főnökük után a mezőre, a töltés
felé.
Misell megtesz egy lépést lefelé, és visszanéz az ajtóra.
Elszámol még néhány nyúlós másodpercig. Aztán káromkodik egyet
magában, és visszamegy a lakásba. Határozottan lép be a szobába, ahol a
nagypapa keresztrejtvényt fejt.
– Papi! Beszélnünk kell!
Az öreg félreteszi a múltból megmaradt újságot, csodálkozva pillant
Misellre, és krákogva feltápászkodik a fotelból. A nagyi azonnal felriad:
– Te meg hová mész, Misell?
– Sétálni!
A nagypapa a homlokát ráncolja, de egyelőre nem vitatkozik.
Kimennek a lépcsőházba. Misell azonnal figyelmezteti:
– Semmit sem tehetsz. Döntöttem. Ma indulok. Meg se akartam
mondani.
– Hova?
– Moszkvába.
 – Miselka… Istenem, de hát éjszaka… Menjünk be, beszéljük meg
legalább! Aztán legfeljebb holnap reggel…
Misell szeretne engedelmeskedni, de megrázza a fejét.
– Nem! Most!
– Megint Misa bácsihoz?
– Nem.
– Hát hová? Akkor hová? A nagyi meg fog bolondulni, te küldöd a
túlvilágra!
– Az ő szüleihez. A nagyinak meg majd te elmagyarázod. Hisz nem
marad egyedül.
– Ő? Ki az az ő, nyuszikám?
– Szása. Szása Krigov. Az atamán. Elmondta, hol laknak. Nem fognak
elkergetni.
Nyikita apó ráncolja a homlokát, motyog, próbálja felfogni, mi történik.
– De hát… Várjunk csak!… Csak… csak nem… A jó mindenit…
Misell keresztbe teszi a kezét a mellén.
– Hát ez van. Bocsássatok meg.
– Akkor meg… Akkor meg főleg ne éjszaka! Ne most!
– Nem! Most! Viszlát, nagypapi!
Misell megcsókolja az öreg borostás arcát, amely mintha sóval lenne
behintve, és leszalad a lépcsőn.
 11.

Griff lendületesen lépked, Jegor alig tud lépést tartani vele.

– De hát hova mész gázálarc nélkül?! Oda úgy nem lehet!
– Szarok a gázálarcodra! Hallod, kölyök? Jekatyerinburg, bazmeg!
Igazolványok, bazmeg! Telefonok! Lópikula sincs ott, majd meglátod!
Az őrhelyen fogadják őket – kimásznak a döbbent őrök a zsákok mögül,
egymásra pillantgatnak, nevetgélnek, előre élvezik az előadást. De a
parancsnok teljes komolysággal ordít rájuk:
– Hé! Sorakozó! Reflektorokkal!
– Hová?
– Harci felderítésre megyünk, bazmeg! Át a másik oldalra! Gázálarcok
rendben? Adjatok egyet a srácnak, mert nagyon majrézik! Fegyvereket
ellenőrizni!
Koc és Szviridov értetlenül néznek össze – engedelmeskedjenek-e vagy
sem? Mindenki látja, hogy Griff csontrészeg; csak úgy dől a
konzervmarhahús bűze az úgy-ahogy letisztogatott ingéről! De Jegor most
már ugyanúgy beindult, mint Griff: most vagy soha, és az ördöggel is
birokra kelne.
Minden, amit gyűjtögetett, minden, amit titkolt, egyszeriben kifröccsent,
és ettől a kifakadástól forró és fájdalmasan édes érzés tölti el, mint a
gyónástól. Igen, ilyen lenne a gyónás, ha lenne, aki meggyóntassa.
De nem kell átmenni a túlsó partra, elég a híd közepéig, elég lesz, ha
Griff a saját szemével látja a meztelen hullákat, amiket a kozákok szép
sorba fektettek. Ennyi elég, hogy higgyenek neki.
Kimennek a sínekre – egy csapat pufajkás ember. Reflektoraik
fénysugarai belefúródnak a sötétségbe, amely néhány száz lépésnyire
érzékelhető fallá sűrűsödik.
– Grisa! Jegor!
 Egy nő rohan a Poszt felől, hadonászva. Az anyja.
– Álljatok meg! Vissza!
Griff felmordul:
– Aha, mindjárt.
Az anyja megbotlik, elesik, feláll, fut tovább.
Griff vissza sem pillant rá, megy, mint a tank, Jegorral az oldalán.
A többiek mögöttük – ők is sietnek, mintha félnének, hogy meggondolják
magukat, ha csak egy pillanatra is lassítanak.
Felhúzzák a gázálarcokat – az egyiké zöld, a másiké fekete, a harmadiké
ipari védőmaszk üveg arcvérttel. Leveszik a hátukról a gépkarabélyt.
Felmennek a hídra. Tapogatják a ködöt.
Fékeznek. Griff, aki már behatolt a kásába, érzi ezt a hátával.
– Minek álltatok meg, faszkalapok? Gyerünk a parancsnok után!
– Grisa! Jegooor!
És ekkor Jegor elsőnek érzi meg – az éles hallásával.
– Van ott valami… Jön onnan valami.
Térdre ereszkedik, lehajol a sínhez, és hozzáérinti a fülét. A sín zúg, a
föld nyög.
Köröttük mintha rezegne a levegő. De nem a levegő rezeg, hanem a híd,
a végtelen híd megfeszíti a rozsda alatt megmaradt minden acélját, amely
halkan zúgni kezd, összhangban valami erővel, amely errefelé száguld a
túlsó partról.
– Fény van ott! Fény!
A fényoszlop áthatol az agyagszerűen sűrű sötétségen, hatalmas
sebességgel fúródik belé, közeledik, egyre közeledik. A köd próbálja
tompítani, szétfoszlatni – de még neki sincs hozzá ereje.
És ekkor hihetetlen erejű üvöltés hallatszik.
Nem hallottak itt ilyet azóta, hogy utoljára szólaltak meg a légiriadó
szirénái. Az üvöltés valahonnan a hídról jön, a túlsó oldalról, de azonnal
betölti az egész látható és láthatatlan világot.
Koc mondja ki elsőként:
– Vonat! Vonat, a hétszentségit neki! Vonat jön onnan!
Nem is jön, hanem egyenesen repül.
 Most már az egész híd vadul remeg és üvölt a vonattal együtt, az
acélszerkezet a zakatoló kerekek ritmusára nyikorog. A köd belülről
felizzik, és tisztán látni, hogy nemcsak egy magányos mozdony az, hanem
hosszú, ki tudja, mivel megrakott szerelvény.
Most vakon suhan a zöld ködön át; lehet, hogy a mozdonyvezető látta a
ködöt, amikor felszáguldott a hídra, de lehet, hogy semmit sem fogott fel
ilyen sebességnél.
Jegor szeretne hátrálni, visszamenni, visszatérni az égről a szilárd földre.
A híd inog, a sok száz tonnás szerelvény úgy fúródik belé, mintha sietne
átjutni ezen a rozsdás óriáson még azelőtt, hogy megrogynak a lábai, és egy
halálsikollyal beleomlik a szakadékba.
A többi őr is ugyanazt érezheti, mint Jegor – hátralépnek, meg oldalra, le
a sínekről.
Griff viszont csak áll egy helyben, nem mozdul.
Széttárja hatalmas kezeit, és beledöf velük a levegőbe, amely már kezd
mozgásba jönni – a hatalmas dugattyú forgószéllé kavarja fel.
Griff nem mozdul.
Kinyitja a száját, és beleüvölt a lebegőbe, a felé száguldó mozdonynak:
– Megállni! Megállni a picsába, mocskok! Nem eresztelek át!!
 1.

Griffen kívül természetesen senki nem áll a száguldó szerelvény útjába.

Látva, hogy néhány másodperc múlva odaér, az emberek szanaszét
rohannak, és csak Griff marad mozdulatlan. Lövésre emeli gépkarabélyát,
és egy egész sorozatot beleereszt a fényoszlopba, amely már nyalogatja az
arcát. A gépfegyversorozat ropogása belevész a vonatfütty bömbölésébe.
Jegor rángatja Griffet, a kabátja ujjánál fogva próbálja lehúzni a sínről,
de az ezredes megmakacsolta magát: mozdítani sem lehet. Kiürült a tár,
gyorsan nekiáll újat betenni. Aztán hirtelen odaugrik mellé Kac, és
villogtatni kezdi a vonatnak a reflektorát.
A többiek futnak vissza az őrhelyre.
Jegornak még van ideje végiggondolni, hogy ha a vonat nem áll meg,
egyenesen a Posztba rohan bele – a váltó rendszerint úgy van állítva, hogy a
hídról ne lehessen Moszkva felé továbbhaladni: ezen a váltón kívül nem is
nagyon van a Poszton semmi különösebb védelem a támadókkal szemben.
A mozdony reflektora kialszik, aztán megint felgyullad – jeleznek nekik,
észrevették őket, követelik, hogy azonnal hagyják el a síneket. De Griff
csak áll, Koc is csak áll, és Jegor is áll mellettük, pedig a lábán érzi már a
csorgó melegséget. És ekkor a vonatfütty bömböléséhez hozzáadódik még
egy hang – egy pokoli sivítás: a vonat fékez. De több száz tonna vasnak
nem könnyű megállnia. Nem, nem fog megállni a mellékvágány vége előtt.
Őket pedig elsöpri mindjárt. Jegor kétségbeesetten üvölt Griff fülébe:
– Fékez! Megáll! Győztél! Győztél!
Griff részegen elmosolyodik.
Már látni a mozdony körvonalait; a fényoszlop már szétvált négy
ragyogó tűre – a négy mozdonylámpa fényeire. Úgy bömböl, hogy meg
lehet süketülni. És embertelenül visítanak a kerekek a fékezéstől. Már csak
húsz méterre van. Nem tud megállni!
 Nem tudnak elugrani előle!
Jegor rémülten int Kocnak – és együttes erővel elrántják a sínekről
Griffet, akinek az utolsó pillanatban mégiscsak megrendült az elszántsága.
Vízhez hasonló, sűrű, forró levegő csapja meg őket, a mozdony heve, égő
olaj, megperzselődött hús és még valami édes mocsok bűze. A mozdony
vagy tíz métert halad még mellettük, aztán megáll.
Csönd.
Jegor elszakítja fejét a földtől, és körülnéz. Úgy hasogat a feje, mintha
lövészárokból mászna ki az ellenséges bombázás után.
Griff feláll, leporolja magát. Áll már a köpcös, kopasz Koc is, az
egyetlen, aki nem hagyta cserben őket. Egyiken sincs gázálarc. Döbbenten
nézik a vonatot, amit sikerült megállítaniuk.
Igazi vonatot nem láttak itt a Széthullás óta; Moszkvából már régóta nem
jött ide semmiféle vonat, a másik oldalról pedig – azt elképzelni sem tudták
volna. De ez valahogy mégsem igazi vonat… Valahogy olyan furcsa.
Közvetlenül felettük tornyosul a hatalmas, emeletesnek látszó mozdony,
a legtetején apró ablakokkal. A magas, csillogó kerekek alól száll a füst, a
gigász vasteste lüktet a forróságtól. Jegor látja: az első mozdonyhoz egy
másik van hozzákapcsolva. Az első már a parton áll, a második még a
hídon. Mögötte pedig nem tudni, milyen hosszan nyúlik el a zöld, szegecses
szerelvény a szakadék fölött: a sötétségben és a ködben.
Az összekapcsolt mozdonyok magasabbak a vagonoknál, és ettől gigászi
kígyó fejének tűnnek – összehúzott csuklyás kígyófejnek. Mögötte mintha
személyszállító vagonok lennének, de az ablakokban nincs fény. Az első
mozdony ablakai fénylenek, a másik viszont mintha üres lenne.
De ez nem minden.
Elsőre nem volt látható, de amikor Jegor és Koc felveszik a földről a
fényszóróikat, és a mozdony oldalára világítanak velük, azonnal
szembeötlik: a zöld, szegecselt vas tele van rajzolva vörös keresztekkel. A
méretükből ítélve mintha egyszerű orvosi keresztek lennének,
ugyanolyanok, amilyenek a rozsdás mentőautókon vannak az elhagyott
jaroszlavli kórházakban. De nem, ezek nem egyszerű keresztek –
mindegyiknek valamilyen különös mintázata van, apró betűkből állnak,
végtelen, szóközök nélküli szavakból, és keresztecskékből, és ezekben a
keresztecskékben még kisebb keresztecskék vannak.
És a mozdony egész oldalán végigfut a sémával festett, régies betűkből
álló felirat: „Ments meg és őrizz meg.”
Griff körbejárja a mozdonyt, felmászik a lépcsőn az emeletre, az ajtóhoz,
de az zárva van, az ablak pedig elfüggönyözve. Rángatja a kilincset,
tenyerével veri az üveget.
– Nyisd ki! Hallod?! Itt a Moszkvai Birodalom határa!
Jegor egyre csak próbálja befogni tekintetével az egész gigászi gépezetet
– és közben arra gondol, hogy a folyón túl mégiscsak van élet is, civilizáció
is, úgyhogy Griff most már nem üvöltözhet vele: hogy miféle igazolvány,
miféle telefon?
De hogy mit gondol Griff, azt nem lehet tudni. Egyre csak dörömböl a
mozdony páncélján, és üvöltözik:
– A Moszkvai Birodalom határa! Iratellenőrzés! Nyisd ki, az anyád
úristenit, gyerünk! Kimászni!
A mozdonynak égnek a reflektorai, és a fényükben jól látni a kétszáz
méterre lévő őrposztot: emberkék lesnek ki a homokzsákok mögül, és apró
kis vackokkal céloznak a mozdonyra; mini gépkarabélyokkal vagy
géppuskákkal.
A vonat egy helyben áll, pedig el tudná söpörni ezt az egész őrposztot.
Aztán pedig robogna tovább a Poszt felé, mert úgy van állítva a váltó, és
annak is elsöpörné a felét. De a vonatban lévő emberek nem tudhatnak a
váltóról; úgyhogy azért álltak meg, mert ezt követelték tőlük.
A vonatban lévő emberek…
De hát hol vannak? Senki sem siet kiszállni; a homályosan megvilágított
ablakok mögött mintha mozognának valami sziluettek, de nem mennek
közel az üveghez. A mozdony szegecselt oldalán lévő ajtók szorosan zárva
maradnak. És a motor tompán zúg, mintha a személyzet még nem döntötte
volna el végleg, hogy mitévő legyen.
Griff lehajol a töltésre, kavicsokat markol fel, és dobálni kezdi velük a
mozdony szélvédő ablakát. A kavicsok lepattannak az üvegről: katt, katt,
katt. Bent tűrik mindezt, nem nyitják ki az ajtót. Griff a géppisztolya tusával
veri a mozdony oldalát: semmi válasz.
– Nyisd ki, te szemét!
Griff teleszívja magát levegővel, és a második mozdonyhoz megy. Jegor
mögötte lépked, menet közbe húzza fel a gázálarcot: a csípős párától már
könnyezik a szeme, és nem akar újból a kórházba kerülni.
Tamara odafut hozzájuk.
Megragadja Griff gallérját. Rimánkodik:
– Grisa! Menjünk innen! Hagyd békén a vonatot! Ne csináld!
Griff ellöki magától.
Tamara sírva nézi – egyelőre ezt csak Jegor látja. Aztán köhögni kezd a
zöld bűzben, kezével eltakarja a száját, és búcsúzásul még azt kiabálja:
– Akkor pusztulj el! Jegor, gyere velem! Gyorsan!
– Hagyj békén, anyu! Szállj le rólam!
Tamara köhécselve elindul visszafelé.
Jegor és Griff végigmegy a mozdonyok mentén, valami nyílást keresnek
rajtuk. Előttük – a folyó kipárolgásába merülő, utasok nélküli
személyvagonok. Csak állnak ott vigyázzban, senki sem mászik ki belőlük,
senki sem kíváncsi, miért álltak meg, senki sem reklamál, senki sem
követeli, hogy engedjék tovább a vonatot. És az ördög tudja, mivel vannak
megpakolva.
És ekkor Jegor az éles hallásával elsőként érzékel valami… zajt.
Nyögéseket. Méhkas zúgását. Nem lehet kivenni, mi ez. Furcsa hang. De a
vonatból jön. Megrángatja Griff karját.
– Várj…. Állj meg…
De a hangja belevész a bömbölésbe. Mindkét mozdony egyszerre kezd el
üvölteni, fülsiketítő hangon, hogy légnyomást lehet kapni tőlük – úgy, hogy
az ember nem akar mást, csak menekülni. Griff káromkodva abbahagyja a
felderítést, és fut, a nyomában Jegorral.
És ebben a pillanatban az első mozdonyon kinyílik az ajtó.
 2.

A kommuna udvara zsúfolásig megtelt: kijött mindenki, aki meg tud állni a
lábán. Az emberek kimásznak a tetőkre, lökdösik a Griff által felállított
lövészeket, bámulják a hidat. Narancssárga kőhold függ az égen, fényt alig
ad, de ahhoz épp elég, hogy az emberek lássák a vonatot, amely a semmiből
érkezett hozzájuk. Elég ahhoz, hogy lássák, a szerelvény nagy része még ott
rekedt abban a semmiben. A kapuőrök megbénultak, a tömeg kizúdul a
kerítésen kívülre, önkényesen nyomul az őrposzt felé.
Misell akadálytalanul kimegy a kapun a hátizsákjával, furakodva a gyáva
szájtátiak között, akik csak messziről bámulják a vonatot. Ott áll,
Szonyecska Belouszova kezét fogva, Arkasa, Szonya puffadt képű, koszos
apja. Szonyecska Misellt nézi, integet neki. Nevetve kiáltja:
– Hojnap jeggej aztán ott jegyéj az iszkojába!
Misell visszainteget. Holnap reggel… Ki tudja, hol lesz ő holnap reggel.
Arkasa visszarángatja magához Szonyát, mint ugatni kezdő kutyát a
pórázon – aztán folytatja a vitát:
– Mondom én, személyvonat!
– Még hogy személy! Tehervonat ez. Nézd, milyen hosszú! Egy
személyvonat hány vagonból áll? Mondjuk, tizenötből. Ez meg?
– Mintha látnád, hány vagon van ott. Hisz a hídon semmit sem látni!
– Dehogy személyvonat! Ugyan már! Honnan szednének ennyi utast a
túlsó oldalon? Hisz ott mindent szétbombáztak!
– Ja, bazmeg, de akkor azt mondd meg, miféle áruval van megrakva. Mit
termelnek ott?
– Lehet, hogy… hogy helyreállítják a kapcsolatot? Hogy úgy legyen,
mint azelőtt…
– Miféle kapcsolatot? Ugyan kivel? Olyan hülye vagy, hogy felfelé esel a
lépcsőn. Inkább hallgass, akkor nem kell szégyenkezned utána!
 – Akárhogy nézem, ez egy vonat, bazmeg! És akkor odaát van minden!
Moszkvában nincsenek vonatok, náluk meg, a folyón túl, tessék, van
minden. Lehet, hogy Permből jött, lehet, hogy Jekatyerinburgból… Vagy
akár Vlagyivosztokból utaztak idáig! Mi meg egyre csak azt hajtogatjuk:
csak vademberek élnek ott, senki más… Erre kiderül, hogy egyáltalán nem
vadak, hanem tökre normálisak, bazmeg. Nem vadabbak, mint mi!
– Aha, idáig utaztak. De mi a frászkarikát akarnak?
– Mit, mit… Tőlünk semmit… Nem miattunk utaztak olyan sokat, annyi
szent…
Misell hallgatja őket, és közben Szonyecskát nézi. Nem akarta, de az egy
hét alatt az iskolában csak megszerette őt. Őt és Alinkát. Meg Ványa
Vinogradovot. De ez mind az itteni élet. Ő pedig nem ide való.
Itt az ideje, hogy hátat fordítson a tömegnek, belevesszen az árnyékba, és
elinduljon a síneken a sötétségbe. Fényszórója van, pisztolya van, a
hátizsákjában ott a sok ajándékba kapott konzerv – húzza is le a vállát a
táska, de ezzel a púppal egy hétre elég az ennivalója; Misell bemesélte
magának, hogy Szása nem csak úgy a semmiért adta neki ezt a megalázó
ajándékot. Most így el tud jutni a családjához, és bekéretőzhet hozzájuk –
hiszen bármi történjék is ővele, most benne él tovább egy aprócska része.
De hisznek majd neki?
Biztosan hisznek. Szása apja orvos, tehát jó ember, és türelmes. Egy vagy
két hét múlva a hasa persze még nem fog látszani; ha elkergetik, valahol
majdcsak meghúzza magát, és aztán visszamegy hozzájuk, már gyerekkel a
karján. Egy gyerekkel, aki annyira hasonlítani fog Szására, hogy senkinek
semmiféle kételye nem lesz.
De nem túl korán döntött-e úgy, hogy elmegy hozzájuk?
Nem túl korán vetett-e keresztet Szására? És miért – csak azért, mert a
boszorkány megtiltotta neki, hogy visszavárja? Még egy hónap sem telt el a
találkozásuk óta. Az expedíció még hosszú hetekre elnyúlhat. Ugyan van-e
joga Misellnek ilyen hamar kétségbe esni? Hát nem árulás ez?
Misell a töltéshez ér. Nem látja, nem nézi senki – minden szempár a
vonatra mered. Menj, fuss – senki sem veszi észre. De a lábai nem
engedelmeskednek tovább.
 Lehet, hogy azok, akik a vonattal jöttek, tudnak valamit a kozák
osztagról? Találkoztak velük útközben – hisz vasútvonal csak egy van –, és
kicserélték a híreiket? Lehet, hogy a boszorkány tévedett – vagy
szándékosan ijesztette meg Misellt, érezve, hogy az gyűlöli őt?
Igen, túl korán döntött.
Adni kell Szásának még egy esélyt – még egy esélyt, hogy életben
maradjon. Meg kell tudni, mi van vele. És csak akkor, ha az emberek ezen a
vonaton semmit sem tudnak az eltűnt expedícióról… vagy azt mondják,
hogy odaveszett… csak akkor indul el Moszkvába.
Holnap.
 3.

A lépcsőn lemászik egy ember. Vászonköpeny van rajta, az arcán

légzőmaszk, a lábán mocsárcsizma. Az arcába világítanak, fegyvercsöveket
irányítanak rá – Griffhez végre visszatért megfutamodott csapata –, de a
férfi nyugodtan emeli üdvözlésre fekete gumikesztyűs kezét.
– Ne lőjenek – kéri.
Griff egészen közel megy hozzá, Jegor az ő zömök válla mögül lesi az
érkezettet. Az ezredes örül. Leereszti a gépfegyverét, nekiáll cigarettát
sodorni.
– Ó! A mi nyelvünkön beszélsz! Rágyújtasz?
A gumikesztyűs ember hunyorog a reflektorok fényében, és megrázza a
fejét.
– Tilos.
– Na ja. De mit lehet tenni? Nekünk is tilos, ugye, de mi azért csak
füstölgetünk. Honnan jönnek, hová tartanak?
– Engedjen át! Tovább kell mennünk.
És Jegor érez a hangjában valami nem helyénvalót – nem a szavaiban,
nem a kiejtésében, valami másban. Mintha ismerős lenne valahogy. Ő
hallja, de Griff nem. Az ezredes dürrög tovább:
– Tehát engedjem át! Mert tovább kell mennie! Nekünk meg itt rendet
kell tartanunk! Ez itten, drága barátom, államhatár. Egyelőre még itt
húzódik, úgy bizony. És hajszál híján határsértést követtél el: épp csak egy
lépésnyire tőle állítottad meg a vonatodat. Add az irataidat, ha vannak, és
mesélj: mi célból, hová, milyen szállítmánnyal…
Úgy kérdezgeti a mozdonyvezetőt, mintha nem egy távoli csillagból
érkezett galaxisközi űrhajó szállt volna le a kolhoz földjén, hanem a kínaiak
hoztak volna szekéren valami hamisított árut, és szénkupacba rejtve
próbálnák eljuttatni a fővárosba, hogy ne kelljen vámot fizetniük.
 – Nem állhatunk itt sokáig. Moszkvába kell eljutnunk.
Nem stimmel az intonációja. Meg-megbicsaklik a dallam. Valami hamis
benne. Nem akcentusa van, hanem egészen rosszul énekel.
– Azt a kaporszakállú úristenit neki, hát nem érted, amit mondok, drága
egyetlenem? Vagy megsüketültél?
Griff a vastag ujjával megkopogtatja a fülét, és barátságosnak szánt
arckifejezéssel elmosolyodik. De az ember erre bólogatni kezd:
– Süket.
Tessék. Nem hallja saját magát, ezért hamis a dallama. Jegort kiveri a
hideg verejték. Megérinti Griff karját, de a maga részeg módján már ő is
rájött, kire hasonlít ez az ember.
– Mi a fene, a folyón túl mindenki süket, vagy mi?
Az ember megrázza a fejét: nem értem.
– De írni… írni tudsz? Ismered a betűket? Vagy vadember vagy? Hé!
Őrség! Van valakinek papírja, ceruzája?
Hozzák a szolgálati naplót ceruzával, és Griff, hitetlenkedőn pillantgatva
a vendégre, egy üres oldalra azt írja: „HONNAN?” Az ember bólogat: érti a
kérdést. Griff mosolyog:
– Na végre, csak elbeszélgetünk.
– Kirovból. Kirovból jövünk.
Griff azt írja neki: „SZOMSZÉDOK!”
Az ember mintha mosolyogna a szájkosara alatt, és bólogat. Griff
megkérdezi: „MIÉRT MOSZKVÁBA?”
– Segítségért.
Griff engedetlen, az írástól elszokott kezével kanyarítja a betűket:
„MILYEN SEGÍTSÉGÉRT?”
Az ember elolvassa, és Griffre emeli a tekintetét. Nem fiatal, idősebb az
ezredesnél, lehet vagy hatvanéves. Ragya marta arcán mély ráncok. Mélyen
ülő szemei olyan színtelenek, mint a folyóvíz koptatta üvegszilánk.
Fürkészve nézi az ezredest, meg Jegort is Griff háta mögött. Megrázza a
fejét. Hallgat.
Griff mogorván mosolyog rá, és azt írja, ajkával is formálva a szavakat:
 – Tehát, drágaságom. Először is megvizsgáljuk a vonatodat, hogy mit
szállítasz. Aztán telefonálunk Moszkvába, és megkérdezzük – várnak-e ott
téged, szépségem, vagy nem.
Az ember elolvassa a parancsnok ákombákomját.
– Nem tudunk várni. Rögtön indulnunk kell. A vonatban emberek
vannak.
– Ezt meg miért nem mondtad rögtön, egyem a zúzádat?! Mert nem
olyan egészséges ám ott a folyó fölött ácsorogni… Tudod, ott mérgező
gázok vannak… Gurulj csak vissza a vonatoddal, barátocskám, és gyere át
gyalog a hídon, hogy szépen mindent megbeszéljünk!
De az ember ezt már nem hallgatja meg, el sem olvassa, amit írnak neki,
csak mondja a magáét:
– Nem lehet. Minden le van pecsételve. Tébécések mind. Ez mozgó
kórház.
Griff ösztönösen hátrább lép.
– Szóval azt akarod, hogy csak úgy engedjelek tovább Moszkvába
titeket, miközben ilyen pestises emberekkel van megrakva a vonatotok? A
fővárosba? Na, gyerünk, gurulj csak vissza, egy-kettő!
– Nem. Más reményünk nincsen. Csak az, hogy ott meggyógyítják őket.
Azt mondták nekem, hogy Moszkvában ezt most gyógyítják.
Griff most már olyan dühösen vési a betűket a füzetbe, hogy eltöri a
ceruzát: „KI MONDTA?”
– Moszkvaiak. Kozákok.
– Na és aztán? Gyerünk vissza, ne kelljen még egyszer mondanom!
Moszkva engedélye nélkül egy centiméterrel sem engedlek tovább,
megértetted, nyavalyás felcser?
Az ember bólogat. Aztán fura hanglejtéssel azt mondja:
– Amennyire lehet, szigeteltük a vagonokat. De ha a betegeim maga
miatt beszívják a mérges gázokat, és meghalnak, az a maga lelkiismeretén
fog száradni. Vissza pedig nem megyek. Ha visszamennék, akkor már az én
lelkiismeretem nem lenne tiszta.
Megfordul, és nehézkesen visszamászik a lépcsőn a mozdony kabinjába.
Griff utánaüvölt:
 – Hé! Most meg hová?
De az nem hallja.
Griff ekkor nagyot csap öklével a mozdony oldalára – a rohadt anyját! És
megparancsolja Kocnak és Szviridovnak:
– Szétszedni a síneket, a picsába! Innen ugyan egy méterrel sem mennek
tovább! És senki sem mehet a vagonok közelébe! Hallod? Ki tudja, hátha
tényleg…
Nagyot köp a mozdonykerék alá, és elindul visszafelé. Jegor szalad
utána:
– Hé! És a híd? A hídra nem megyünk?
Griff félig visszafordul, és úgy hessegeti el, mint egy szúnyogot:
– Mi van? Nem látsz a szemedtől? Moszkvának kell jelenteni! Majd
utána!
Az ezredes megy tovább, Szviridov szalad a szerszámokért, Koc pedig
ott marad, és csak bámulja az irdatlan mozdonyt; csend van odabent, de a
mélyén, a vastag, poros ablakok mögött lidércfények mozognak. Nem
egyedül van ott ez az ember, aki lejött hozzájuk.
Jegor bizonytalan lépést tesz a tiltott irányba – a vagonok felé. De
szédülni kezd: a szelep, amely tartotta benne a megfelelő nyomást, átengedi
a levegőt, és Jegor kezd leereszteni. Ma nincs több ereje. Majd holnap.
Meg különben is, ezzel az egésszel már a felnőttek foglalkoznak.
 4.

Egész éjjel égnek a tüzek az őrhelyen: azok fényében serénykednek az

őrök, szedik szét a síneket, ahogy Griff parancsolta. Az ezredes fél, hogy a
vonat megpróbál áttörni, és nincs más eszközük, hogy feltartóztassák.
Időről időre Griff kimászik a tetőre, hogy ellenőrizze: ugyanott áll-e még
a vonat, vagy mégis visszagurult a túloldalra? A szerelvény dermedten áll,
és az, hogy már nincs út előre, úgy tűnik, ott senkit sem aggaszt.
Mikor Griff, ki tudja, hányadszor visszamegy az irodájába, fogja a
telefonkagylót, és rádörren a telefonügyeletesre:
– Kapcsold Moszkvát! Pokrovszkijt!
De Moszkvában éjszaka van, Pokrovszkij alszik, és az ügyeletes nem
akarja felébreszteni ilyen semmiségek miatt. A most már nem részeg,
hanem másnapos Griff mogorván vázolja a helyzetet valami moszkvai
tisztecskének:
– Sürgős a dolog!… Igen! Egy vonat érkezett! Kirovból!… Én csak azt
mondom neked, amit nekem mondtak!… Na még szép… Tán nem veled
beszéltem az előbb?… Pfüh, a francba! Most még egyszer magyarázzak el
mindent?!… Igen! Személyvonat. Azt mondja, mozgó kórház… Nagyon
erősködik… Természetesen csak a holttestemen keresztül!… Na, akkor
jelentsed! Jelentsd neki! És hívjon vissza, amint lehet. Mert különben…
Moszkvában leteszik a telefont; amikor egy pap érkezett a Posztra,
mindenki teljesen odavolt, most meg itt van egy egész vonat – és fütyülnek
rá! Griff dobol ujjaival az asztalon, aztán nekiáll megsodorni egy
ezerrubeles cigarettát. Gondolkodik, töltsön-e vagy sem – és tölt.
Felhajtja, és indul haza. Végül is ezeket szorítja az idő – ezeket a
tüdőbajosokat. Őt nem hajtja a tatár. Hát csak hadd párolódjanak.
Griff belép a lakásba, és azonnal megbánja, hogy visszajött.
Tamara nem alszik. Ül, várja őt.
 – Mi van?
– Emberek vannak ott, Tamarocska. A vonatban. Mi az, megint beszélsz
velem?
– Nem szabad átengedned őket.
– Majd valahogy elintézem ezt a dolgot a te intuíciód nélkül is,
köszönöm.
– Hallod, amit mondok? Nem szabad átengedned őket.
– Egyelőre nem is áll szándékomban. Mit ismételgeted ugyanazt?
– Ígérd meg!
– No, azt nem tehetem. Én, Tamarocska, ha nem tudnád, katonatiszt
vagyok. Ó, az anyja keservit, hogy hányszor elmagyaráztam ezt már neked!
Szóval: amit Moszkvából parancsolnak, azt fogom tenni.
Tamara hallgat. Szemei, mint lőrések a fedezéken – keskenyek, jobb nem
közel menni hozzájuk. Fázósan összehúzza magát.
– Miféle emberek?
– Tébécések. Moszkvába mennek, hogy meggyógyítsák őket. Kirovból.
– Ugyan miféle tébécések? Hisz nekünk azt mondták, hogy ott nincs
semmi és senki…
– Mondták. És nem is volt senki. Most meg teli van egy egész szerelvény
tébécésekkel!
– Hiszel nekik?
– Tamara, még egyszer mondom: ez nem az én dolgom. Az én dolgom
az, hogy jelentsek Moszkvának. Aztán ők majd ott…
– De hiszen ott lázadók voltak azelőtt, a Széthullás idején. Voltak vagy
nem? Hogyan akarhatsz átengedni onnan egy egész vonatot?
– Száz éve véget ért minden! Ha háborúskodni akarnának, páncélvonatot
küldtek volna, vagy mit tudom én. Megrohamoznának minket. Nem kell
sok ész hozzá. De nem, ők megálltak, emberi módon kérik, hogy
áthaladhassanak. Nem emlékeznek ott már semmire. Hisz már százszor
megváltozott minden ott náluk azóta.
Tamara feláll, az ablakhoz megy.
– Tölts nekem! – kéri.
– Ó! Ez már döfi!
 Griff kocogva megy ki a konyhába a feneketlen üvegéért, és hoz két
poharat is. Tölt Tamarának, magának, nyújtja a poharát koccintásra, de a
felesége egyedül iszik – a homlokát ráncolva, kortyonként, fenékig.
– Na, ide hallgass! Elárultál egyszer, és nehogy azt hidd, hogy
elfelejtettem. Amikor megengedted azoknak az idiótáknak, hogy
kigúnyoljanak. Amikor felhánytorgatták a nemzetiségemet és az őseim
kultúráját. Ne hidd, hogy ezt el lehet intézni egy kis fecsegéssel, vihogással
és azzal, hogy együtt esszük a kurva konzervjeidet és isszuk ezt a mocskot.
Undorodva teszi le az asztalra az üres poharat.
– Mi az, tán azt gondolod, hogy ez valami szeszély a részemről?! Azt
hiszed, így ellenőrzöm, elég erősen van-e a nyakadon a póráz? Nem
akartam látni mindazt, amit láttam, és nem akarok hinni benne. Tudom,
hogy te csak abban hiszel, amit meg tudsz fogdosni és be tudsz söpörni a
nagy mancsaiddal. Ezért arra kérlek: ha csak egy kicsit is szeretsz engem,
akkor most egyszerűen hallgass rám. Egyszer hibáztál, és az, amire
figyelmeztettelek, már bekövetkezett. Legalább most hallgass rám, és
kérlek, ne vitatkozz. Értsd meg, lehet, hogy azért helyezett ide a sors
parancsnoknak, hogy ezt az egy döntést meghozd. Hogy semmiképp se
engedd át ezt a vonatot.
– Tamara…
– Hagyd, hogy befejezzem. Megbocsátottam neked egy árulást, Grisa.
Mert nagyon szeretlek. Mert félek, hogy elveszítelek. Mert bárhogyan
próbáltam, nem tudtam elképzelni az életet nélküled. De még egy árulást
nem tudnék megbocsátani.
 5.

– Azért, mert az Úr elhagyta a Földet, talán megszeghetjük a parancsait? Ő

a nagy szeretetében teremtett minket, és azt várja tőlünk, hogy úgy
szeressük embertársainkat, mint önmagunkat, és minden embert tekintsünk
a társunknak. Védelmezzük az árvákat és a gyengéket, és legyünk
nagylelkűek az elesettekhez. Hogy utolsó falatunkat osszuk meg az ínséget
szenvedőkkel. És attól, aki kezét nyújtja felénk segítségért könyörögve, ne
tagadjuk meg ezt a segítséget.
Jegor a tömegben áll, és a többiekkel együtt hallgatja a reggeli
prédikációt. Danyiil atya, mint mindig, képmutató módon beszél; de az
embereknek nem számítanak az indítékai, nekik csak a szavak fontosak.
Éhségtől elgyötörve, az álmatlan éjszakától elcsigázva reszketnek a rongyos
dzsekikben és zsákszerű köpenyekben – de az arcuk olyan, mintha édes
vizet kortyolgatnának.
– Rossz nektek most, tudom. Amikor az ember maga is szenved, hogyan
kérhetjük őt arra, hogy hajoljon le a másik szenvedőhöz? Amikor az ember
éhezik, kockázatos dolog kenyeret koldulni tőle. Hiszen azt hallhatja
válaszul: én is éhezem, miért kellene odaadnom neked azt, amit magamnak
tettem félre? De én azt mondom nektek: nem fogtok kevésbé nélkülözni, ha
másoktól megtagadjátok a segítséget. Ha megosztjátok másokkal az utolsó
falatotokat, azzal fölemelkedtek. Az irgalom gyakorlásával csökkentitek
saját szenvedéseteket. Mi az abszolút rossz? Amikor mindent csak magának
akar az ember, mások kárára, mások szenvedése árán. És mi az abszolút jó?
Amikor mindent másokért teszünk, a magunk kárára, a saját szenvedésünk
árán. Ha másnak adjátok az utolsó falatot, akkor kevesebb lesz bennetek az
állat, és több az ember. Az állat nem üdvözülhet, de az embernek van még
rá reménye.
 Jegor megborzong – Misell áll mellette; ő is hallgatja a papot. Hátulról
lépett oda a fiúhoz, és azok után, amit Jegor tegnap mondott neki, most nem
tudja, hogyan szólítsa meg.
– Szia.
Jegor idiótán rámosolyog.
– Szia. Nem haragszol?
– Haragszom. De meg kell kérdeznem valamit.
– Mit?
– Beton azt mondta, te beszéltél velük… Akik a vonaton jöttek, azokkal.
– Hát… ühüm, az egyikkel.
– És ők… Ők látták ott… a mi kozákjainkat? Útközben?
Jegor a fogda ablaka felé fordul, de a szeme sarkával továbbra is Misellt
nézi. Látja, hogy a lány nem tágít, várja a választ. Látja, ahogy rágja a szája
szélét. Várja, hogy Jegor azt mondja neki: él, egészséges az ő nyavalyás
atamánja. A büszkeségét földugta a seggén. Azt hiszi, hogy Jegor
egyszerűen féltékeny. Nem tudja, hogy Szása miatta ment át oda, a
semmibe…
Bár…
– Azt mondta, látták őket. Találkoztak velük.
– Komolyan?!
Van valami bicsaklás Misell hangjában. Jegor érzi benne a disszonanciát.
És ő maga is megérti: lehet, hogy az atamán valóban él. Hiszen azt az
embert a vonatról senki sem nógatta, magától említette a moszkvai kozákok
expedícióját. És ha így van… Ha Krigov épen, egészségesen eljutott
Kirovig, akkor… akkor Jegor semmi rosszat nem követett el Misellel
szemben?
És most neki visszaadja a reményt, önmagát pedig megfosztja tőle?
Tessék, én is éhezem. Miért kellene odaadnom neked, amit magamnak
tettem félre?
Köhint.
– Igen. Komolyan. Tényleg… Mást nem mondott. Bezárkózott a
mozdonyába.
Misell nagyot sóhajt.
 – És továbbengedik őket? Moszkvába?
– Griff várja az engedélyt. Szórakoznak vele ott Moszkvában, az egyik
embertől a másikhoz irányítják, sehogy sem tudnak dönteni.
– Értem. Köszönöm, Jegor.
– Ühüm. Máskor is szívesen.
Egymás mellett állnak még egy darabig szótlanul. Danyiil atya folytatja a
prédikálást, okítja a gyülekezetét, de Jegor már nem hallja őt: túl hangosan
lélegzik mellette Misell. Mintha még szeretne kérdezni vagy kérni tőle
valamit. Folyton próbálja használni őt valamire, folyton szüksége van rá hol
ezért, hol azért… Őrá van szüksége!
– Na és… Kolcovval végül is mi a helyzet? Volt nála telefon?
Jegor megdörzsöli a halántékát. A telefon. Túl sok minden történik
egyszerre. Egyszerre történik túl sok minden.
– Hát… még nem voltam ott. Jött ez a vonat és… Szóval…
– Világos. Nem értettem, az enyémet akarja-e megjavítani, vagy valami
új telefonról beszél.
– Nem tudom. Tényleg nem tudom. Komolyan.
Hirtelen mozgolódni kezdenek körülöttük az emberek, úgy beszélgetnek,
mintha most ocsúdtak volna. Tán vége a prédikációnak? Nem, dehogy.
– És amikor kopogtatnak az ajtótokon, és könyörületet kérnek,
elutasíthatjátok őket? Íme, eljött ez az óra is, a próbatétel: beteg
nyomorultak állnak a kapuitok előtt, és alázatosan kérik, hogy engedjétek át
őket, és nincs más útjuk a meneküléshez, csak a ti erődötökön át.
Elfordíthatjátok-e a tekinteteket? Eltaszíthatjátok-e őket? Én süket vagyok,
de én is hallom a könyörgésüket, a szívemmel hallom, mint ahogy titeket is.
Az úr elfeledkezett róluk, ahogyan rólatok is. Ti itt mindannyian testvérek
vagytok. De befejeződik-e a csata, amikor a tábornok elhagyja a csatateret?
Őérte csatáztok-e, vagy egymásért? Azért-e, hogy a végsőkig önmagatok
maradjatok, vagy a medálokért? Azért-e, hogy a parancsot végrehajtsátok,
vagy azért, hogy teljesítsétek a kötelességeteket?! A zsoldért vagy az
örökkévalóságért?!
Misell megérinti Jegort.
– Honnan tud ő már mindent róluk?
 Jegor megrántja a vállát.
– A szívével hallja.
És Danyiil atya már nem okít, hanem mennydörög:
– Kérjétek hát a parancsnokaitoktól, ahogyan a saját fivéreitekért
szólanátok: kérjétek őket, hogy legyenek irgalmasak! Én is arról az oldalról
jöttem, tudom: ott ugyanolyan emberek vannak, mint ti, ugyanolyan
gondokkal és örömökkel. Ahogy nektek szükségetek van irgalomra, úgy
nekik is! Ami köztetek történt, az rég véget ért. Kérjétek, hogy engedjék át
őket! Mentsétek meg a fivéreiteket!
 6.

Ciripel a telefon.
Griff fölkapja a kagylót: Moszkva?! Pokrovszkij csak nem hívta vissza, a
telefonba csak azt böffentik bele, hogy tanulmányozzák a kérdést, de a
tábornok el van foglalva valamilyen fontos államügyekkel. Miféle fontos
államügyekkel, hörög Griff az elfojtott dühtől rekedt hangon, mire
megígérik neki, hogy visszahívják, és leteszik.
Nem, nem Moszkvából. Az őrhelyről – és riadtan.
– Magához mennek, Grigorij Petrovics. Magához!
Griff kinéz az ablakon: a vonat irányából egy menet tart a Poszt felé. Az
őrök körülveszik őket, de csak biztonságos távolságról, mintha a
jövevényeket mágneses mező venné körül, amitől nem lehet egészen közel
menni hozzájuk. Hárman vannak – mindhárman csuklyás köpenyben és
légzőmaszkban, mint az az ősz hajú, akivel Griff beszélgetett az éjjel. Egy
megpakolt taligát tolnak, amely ugrándozik a kátyús ösvényen. Vászonnal
le van takarva.
Griff biztosan nem akarja fogadni ezeket az embereket itt az irodájában.
Magára kapja a köpenyét, bezárja a pálinkásüveget a szekrénybe, és lemegy
az udvarra. Az őröknek megparancsolja, hogy ne engedjék be a
jövevényeket a kapun.
A kapu előtt fogadja őket. Pestisesek-e vagy sem, a falak között semmi
keresnivalójuk.
– Mi kéne? Eh, a picsába! Konovalov! Szaladj papírért!
De ezeknél van minden. Nem papír, hanem olyan elektromos izé.
Tabletnek hívták régen. Nesze, írjál!
Griff az ujjával rajzolja fel nekik a kérdését a képernyőre, s közben arra
gondol, Jegor mégsem zagyvaságokat beszélt, amikor igazolványokat és
telefonokat emlegetett. De nem ám.
 A küldöttség vezetője felhajtja a vásznat, mutatja, mi van a taligán:
szíjakkal összekötött faládák. A másik kettő a tömeg felé fordul, néznek
minden irányba egyszerre, mintha félnének, hogy hátulról rájuk vetik
magukat. Gumírozott köpenyük hátán nagy, vörös kereszt, az arcukat nem
látni a légzőmaszk alatt. A vezetőjük, ugyanaz az ősz hajú, aki éjszaka
lemászott a mozdonyból Griffhez, beszélni kezd:
– Étel van a ládákban. Konzervek. Minden steril, gyári.
– Na és?
– Ez a fizetség. Az áthaladásért. Vám. Vegye át.
– Nem értem!
Griff mutatja, hogy mit írt a képernyőre, nemcsak a jövevények
parancsnokának, hanem mindenkinek, és vicsorog hozzá: „Ez meg mi a
csuda, elvtársak, itt a becsületes nép szeme láttára le akarnak fizetni?”
– Nem állhatunk itt a végtelenségig. A folyó kipárolgása valóban
mérgező, már érezzük. A betegek egyre rosszabb állapotban vannak.
Amúgy is beteg a tüdejük, a légzőrendszerük. Ez szenvedés számukra.
Átadjuk önöknek az élelmiszer-készletünk egy részét, cserébe
haladéktalanul engedjenek át bennünket.
Griff csípőre teszi a kezét. Erőltetetten kacag.
– Ez nem így megy minálunk, drágaságom. Akármivel akarnak lefizetni,
amíg meg nem kapom a zöld jelzést Moszkvából, innen egy tapodtat sem
mehetnek tovább. Úgyhogy kotródjanak csak vissza a konzervjeikkel
együtt!
Azok hárman nem mozdulnak; az ősz hajú szemtől szemben áll Griffel, a
másik kettő oldalvást. Az emberek susmorognak, és nem világos, kinek az
oldalán állnak. A ládák kikukucskálnak a vászon alól, hipnotizálják a népet.
Griff ekkor előrántja a pisztolyát a tokjából, az ég felé fordítja, és meghúzza
a ravaszt.
BUMM!
Azok hárman nem mozdulnak, még csak meg sem rezzennek. Griff
lejjebb engedi a füstölő pisztolycsövet, és tesz egy lépést az ősz hajú felé.
Aztán még egyet. És egyenesen a fülébe ordítja:
– A következőt te kapod, világos?!
 Az pedig halkan válaszol, ő is egyenesen Griff fülébe – hogy csak ő
hallja, más ne:
– Nem tarthatom tovább ott a betegeket. Még várok egy keveset, aztán
kinyitom a vagonokat. Jöjjenek csak gyalog magukhoz!
Int a társainak, mire azok újból ráborítják a vásznat a ládákra.
Háromszögbe állnak, ahogy jöttek, és indulnak vissza a vonathoz.
 7.

Amikor a garázsok fölött felhangzik a lövés, Jegor épp elkeseredetten

kapirgál egy gemkapoccsal Kolcov műhelyének zárjában. Ügyesen tud
zárakat nyitni ilyen gemkapcsos módszerrel, de ez valahogy ravaszabb,
sehogy sem adja meg magát. Még jó, hogy nincs a közelben senki – az
emberek az udvaron és a kapu előtt nyüzsögnek, itt, a házak mögött egy
lélek sincsen.
A gemkapocs elakad a zárban és eltörik.
A picsába!
Most még ha visszajön is ide Griffel és a kulcscsomójával, akkor is meg
lennének lőve – ráadásul Griffet még újból meg kellene győznie. De akkor
sem hagyhatja annyiban.
A garázsból valami zsongás hallatszik. Általában így zsonganak az utcai
vécék.
Jegor körbenéz. A szomszéd garázs nyitva van – a falán mindenféle
szerszámok. Vasfűrésszel túl sokáig tartana. Csípőfogók – azokkal ugyan
nem sokra megy. Jegor mélyebben bemegy a garázsba… Nagykalapács.
Töprengésre nincs idő. Fogja a baszomnagy kalapácsot, becélozza a
zárat, és mintha csak fát hasogatna, egy lendülettel lesuhintja a lakatot a
láncról. A kalapács nekicsapódik a garázsajtó vaslemezének, és olyan
csengés-bongás hallatszik, mintha félrevernének egy harangot – de senki
sem siet oda, mindenkinek érdekesebb az, ami a kapun kívül történik.
De így sincs túl sok idő.
Jegor elkezdi kitárni az ajtót – az elrozsdásodott zsanérok csikorognak,
kelletlenül adják meg magukat. Jegor besiklik a résen, és becsukja maga
mögött az ajtót, nehogy valami szájtáti mégiscsak meglássa.
Bent olyan édeskés bűz terjeng, hogy Jegor szeretné azonnal újból kitárni
az ajtót. Vagy két tucat kövér légy cikázik a sötét garázsban; amint Jegor
bekapcsolja a reflektorját, azonnal megrohanják – a kezére, a nyakára
telepednek, próbálnak bemászni a szeme sarkába. Jegor elhessegeti őket,
rájuk mordul, egyet megöl, de a többi ezzel mit sem törődik – a
bezártságban töltött néhány nap alatt teljesen megőrültek.
Jegor lengeti a reflektort, a fényfolt ugrál a falakon. Valami régi
folyóiratok, faszék, kampók a falakon, fiókok… Minden felborogatva.
Minden barnás színű és tapintásra ragacsos. Helyenként a vért nem lehet
megkülönböztetni a rozsdás vastól; Jegor győzködi is magát, hogy nem más
az, csak rozsdás vas. Az egyik szerszámos kampón valami odaszáradt
trutymó, a padlón heverő feszítővason barna kóccá összeragadt vörös
hajcsomó. Jegornak majd’ kiugrik a szíve. És a fullasztó szagon kívül, ami
vélhetően soha nem fog kiszellőzni innen, van még valami a levegőben…
Tapinthatóan, ahogyan tapinthatóvá válik a levegő, ha gyorsan összefogjuk
a markunkkal: az érzés, hogy itt valami természetellenes történt.
Jegornak eszébe jut a verekedése a langaléta Kolcovval – a telefonért.
Akkor Kolcov az utolsó pillanatban fékezte meg magát, amikor egy nagy
kővel akarta megdobni; de egy dolog a kő, és más a… Jegornak eszébe
jutnak Antoncsik szavai: hogy mindkettőnek letakarták az arcát a
gyászszertartásra, olyan borzalmasan néztek ki. Lehetséges, hogy ezt
művelték egymással a telefon miatt? Misell miatt? Hisz Cigalt a lányok
sohasem érdekelték… Ő aligha kezdett volna…
Lehet, hogy nem maga a telefon miatt, hanem valami miatt, ami benne
volt a telefonban: a telefon memóriájában? De hogyan oldhatták fel, ha
egyszer nem ismerték a jelszót?
Jegor igyekszik nesztelenül kotorászni a fiókokban, feltép valami
gyékénydarabokat, amik a padlóhoz ragadtak, felemeli a kis szőnyegeket.
Sehol sincs a telefon. Kibírhatatlanul zümmögnek a legyek, mintha csak
Jegor fejében röpdösnének.
Lehet, hogy az egészet csak kitalálta?
Kitalálta, hogy Cigal ellopta a telefont, hogy elvitte a barátjának, és hogy
épp az iPhone miatt verekedtek? Lehet, hogy egészen hétköznapi bűneset
volt? Mondjuk, Cigal zaklatni kezdte Kolját, az meg erre… Danyiil atya
épp erről beszélt – hogy mindkettőt a Sátán kerítette hatalmába. Bujaság – a
kettes számú halálos bűn. És harag.
Misell pedig… Hát, Kolja épp csak mondott neki valamit, azért, hogy…
Ki akart találni valami titokzatosat, hát kitalált valamit. Kolcov mindig is
béna volt, egy igazi kockafejű… És most meghalt… Valahogy…
Fölöslegesen tört be Jegor a garázsába. Kész, mehet vezekelni Griffhez.
Hogy beismerje: nincs semmiféle telefon Kolcovnál.
Jegor leporolja magát, kinyitja az ajtót – és az ék alakú fényben meglát
valami kicsit, fehéret, gyűröttet… és ismerőset.
Lehajol… Óvatosan hántja le egy kis szőnyeg gumis aljáról. Kiveri a víz.
Egy darabka papír. Valakinek az igazolványából kitépett lapocska. A
„Gyerekek” rovat. És benne a név: Kosztrov, Nyikolaj Sztanyiszlavovics,
sz. 2019. január 15.
Minden elhomályosodik Jegor szeme előtt. „Kolenyka. A nagyapa nevét
adtam neki. A drágaságom…”
Minden olvadni kezd. A garázs, a polcok, a zümmögés. Minden
verejtékké olvad.
„Mármint az ő nagyapja, az én apám nevét. Kolja. Szép gyerek, és olyan
vicces! Csuda okos!” Jegor a hídon van. Zöld köd burkolja be. Remeg a
térde. Rugdossa a halott nőt. „Tudod te, hogy szereti egy anya a későn
született gyerekét? Azt az egyet! És tudod, hogy szereti egy anya a
gyerekét, amikor az előbb hal meg, mint ő?”
De hiszen kidobta az igazolványát! Pontosan emlékszik, hogyan repült a
mérgezett vízbe, hogyan lebegett, szétterjesztve lepkeszárnyait. Hogy lehet
ez? Jegor a szeme elé emeli a barna foltos lapocskát.
A születés dátum kék tollal be van karikázva. Ő nem karikázta be!
Mi ez?
Becsukja a szemét, és megkeres ott bent még egy emlékdarabkát, amely
korábban elveszett, összekeveredve a képzelt stadionokban adott képzelt
koncertekkel.
Jegor nem bírja nézni az eleven és mosolygó nőt, akit az előbb még
rugdosott, amikor élettelen kaucsukbábu volt. A könnyeitől nem tudja nézni
őt, és úgy érzi, széthasad a feje. Ezért kitépi azt a lapocskát – azt, amelyről
kitalálta a telefon jelszavát, amelyen a Kolja nevű kisfiú volt –, a zsebébe
dugja, a többit pedig bedobja a folyóba.
A telefon mellé dugja a zsebébe.
Aztán megy előre – a túlsó partra, ahol azok az emberek, mint akiket
felhúztak, belegázolnak a vízbe, csak hogy közömbösen meghaljanak.
 8.

Amikor a gumikesztyűs, lábzsákos emberek elhúznak, Griff várja a

sajátjaitól a helyeslést, de az emberek farkastekintettel néznek rá. A tömeg
nem kezd el magától szétszéledni, jóllehet már nincs már bámulni. Valaki, a
többiek háta mögött rejtőzve, felmordul:
– Te aztán kurva becsületes vagy, Grigorij Petrovics!
– Ez meg ki volt? Te voltál, Voroncov? De nagyon bátor lettél hirtelen!
De azonnal valami öregasszony is megszólal:
– Miért nem engeded át az embereket?
– Hogy miért nem engedem át őket? Felfogod azzal a tyúkeszeddel, hogy
mit beszélsz? Mi az, hogy engedjem át csak úgy ezeket az embereket? Hát
nem bűnös hanyagság, nem a szolgálati beosztásommal való visszaélés
lenne ez, Polecska? És akkor még enyhén fogalmaztam!
– Azok ott szenvednek! Beteg emberek vannak a vonaton! Tébécések! Te
meg a folyó gázaival mérgezed őket!
– Honnan tudod te azt, hogy tébécések vannak ott, nem pedig száz tonna
dinamit? Ez a süketfajd nem engedi, hogy megvizsgáljuk a vonatot!
– Azért, mert tébécések vannak ott! Ha dinamit lenne, egyszerűen
áttörtek volna, a picsába! De ők csak állnak, kérnek bennünket, ennivalót
hoztak!
– Na, te is kezded, Leonyid? Csinálod a ricsajt? Hiszen böjtölsz! Vagy
másnapos vagy, attól ilyen harapós a kedved?
– Te vagy másnapos! Bagoly mondja verébnek… Az embereknek nincs
mit enniük, ez meg itt játssza a nagy becsületest!
– Na, húzzatok mind a picsába! Én vagyok itt a parancsnok, én hozom
meg a döntést! Ez itt nem valami termelőszövetkezet, hanem határőrposzt!
A kurva életbe, kellett nekem demokrácia, hogy így a fejemre nőjetek!
 Vissza akar menni az irodájába, de valaki megfogja a karját. Megfordul –
az asztalos Rinat az.
– Aztán mit törődünk mi azzal a Moszkvával, he? Hisz látod – nem
kellünk mi nekik. Zabálnivalót nem küldenek, fütyülnek ránk. Telefonáltál
nekik egyáltalán erről a vonatról? Mit mondanak?
– Ide hallgass, Rinat, légy olyan kedves, vedd le rólam a kezed, amíg szét
nem verem a képedet! Kurvára elegem van a véleményeitekből!
De Rinat nem tágít:
– Szóval telefonáltak neked vagy sem, Grigorij Petrovics? Mit
mondanak: engedjük vagy ne engedjük át őket?
– Nem telefonáltak! Különben mi közöd hozzá, disznóképű?
Rinat vicsorog, ropogtatja az öklét.
– Eh, te… Na de ha nem kellünk mi nekik, akkor fogjuk magunkat, és
tűzzünk ki fekete zászlót! Szabad vámszedők lehetnénk, és faszán
eléldegélnénk… Ez a vonat is kifizetné szépen a vámot, és hadd menjen
isten hírével. Aztán ha Moszkvában mégis a fejükhöz kapnak, akkor
megbeszélnénk velük, hogy s mint!
Griff meggondolja magát, és nem teszi vissza a Sztyecskinjét a tokba,
hanem a kezében tartja.
– Az olyanokról, mint te vagy, tudod, mit mondtak nekem a kozákok?
Hogy őnáluk az ilyeneket, akik a haza elárulására buzdítanak, egykettőre
felakasztják. Nem szórakoznak velük, ahogy én itt tiveletek diskurálok!
Az emberek kicsit visszahőkölnek. Csak Rinat áll ott, és gúnyosan
mosolyog.
– Jobb is, hogy azok az idióták elhúztak a picsába, Grigorij Petrovics!
– Na, elmész te a…
Rinat lába elé sercint, és elindul – menet közben figyeli az emberek
szemét: van, aki tisztelettel biccent neki, mások elfordítják a fejüket.
Felmegy az irodájába, bezárkózik. Felveszi a kagylót, nyomogatja a
gombokat, Moszkvát kéri. A telefonügyletes megkérdezi:
– Várna egy kicsit?
Griff mintha gúnyt hallana ki a hangjából, ebből az ártatlannak tetsző
kérdésből.
 – Az anyádat várakoztasd, te szemét! Gyerünk, kapcsold, egy-kettő!
Jó egy percen át csak szaggatott búgást hallani, míg végre valaki felveszi:
– Halló! Itt a jaroszlavli poszt, Pirogov! A tébécések vonatának
átengedése kapcsán! Pokrovszkij tábornokot kérem!
A vonal túlsó végén tipródnak, köhécselnek, gondolkodnak, majd azt
mondják:
– Pokrovszkij tábornokot letartóztatták. Az ön kérdését tanulmányozzák,
de az új felelős döntéshozó személy kinevezéséig aligha tudunk bármit is
mondani önnek. Értesíteni fogják, amint…
– Na elmentek ti a picsába! A jó büdösbe!
Griff nekivágja a kagylót a falnak, aztán felveszi, és még egyszer
nekivágja. Repülnek szanaszét a műanyag szilánkok. Még egyszer felveszi
– még mindig hallani a szaggatott búgást, de valahogy orrhangon, mintha
valaki a törött orrán át nyögdécselne.
– Az őrházat add! Jamscsikovot kéretem az irodába. Meg Nyikitát is. Ja,
és jöjjön Koc is, ha megtalálod!
Fél órán belül mindenki, akit hívatott, ott van az irodájában. Griff
ellenőrzi, jól be van-e zárva az ajtó, mint mindig, kiles a kukucskálón –
nincs-e ott valaki a lépcsőházban. Aztán Nyikitához fordul.
– Na szóval, Nyikita Artyemjics. Nem gondoltuk, nem láttuk előre, de
megint eljött a te időd.
Misell nagyapja pislog, krákog, de nem ellenkezik.
– Most elviszed az elvtársakat a fegyvertárba, megmutatod, mid van.
Éjszaka elkezdjük aláaknázni a hidat. Ha ezek a gazemberek nem akarnak
hátragurulni, kénytelenek lesznek a levegőbe repülni.
 9.

A telefont Jegor csak nem találja meg, pedig mindent felforgat Kolcov
garázsában. Amikor elmegy végre, a foltos papírlapot gyűrögeti a zsebében.
A fejében meg mindenféle gondolatokat arról, hogy mi történhetett
Kolcovval.
Ha feloldotta a telefont… Bekapcsolták és beléptek… Mi történhetett
utána? Mi miatt kezdhettek el verekedni? Aligha egyszerűen csak a
készülékért – azt képtelenség elképzelni. Akkor amiatt, ami benne volt?
Megtudtak valamit? Megértettek valamit? Üzenetet kaptak? Hívást? Le
volt fényképezve benne egy kincs lelőhelye, a kurva életbe? Mi olyan
lehetett benne, ami miatt így szétverték egymás fejét?
Vagy ez az egész valami trükk? Mindketten megtudtak valamit, amit tilos
lett volna tudniuk, és ezért kinyírták őket… És hogy az ajtó belülről… Hát,
valahogy azt is megbuherálták. De ki? A pap be van zárva, más meg nem
tehette…
Megszólal az ebédre hívó csengő, és Jegor befordul az étkezőbe.
Nincs ott se az anyja, se Griff. A helyőrségi szakács bűntudatos képpel, a
saját kezével adagol a tányérokra valami satnya gyökereket, megesküszik,
hogy kifőzte őket, amennyire lehetett, kipróbált eledel, veszélytelen.
Az emberek dühösen morognak.
– Az a szemét meg nem fogadja el a konzerveket. Ő aztán biztosan nem
gyökereket zabál, hanem jó kis konzervhúst…
– Büdös neki a mi asztalunk! Az övé biztos gazdagabb!
Lev Szergejevics próbálja kedvesen csitítani ezeket a disszidenseket:
– Ugyan már, mit beszéltek? Biztosan Moszkvával beszélget, aztán jön ő
is. Mi itt, kedveském, mind egy csónakban evezünk.
– Lófaszt, Szergejevics! Külön csónakunk van nekünk, és külön őneki! A
mienk már süllyed, az övé még a víz tetején evickél! Te nem láttad őt
tegnap, de mi láttuk. Az inge csupa konzervszaft, csak úgy dőlt belőle a
marhahús szaga! Meg persze a pálinkáé!
Jegor összehúzza magát. Most fel kellene állnia, megvédeni Griffet, de ő
csak a válla közé húzza a fejét. Hisz látják őt az emberek, látják, és őelőtte
beszélnek így; sőt lehet, hogy direkt őneki.
– Jaj, hagyd már abba! Ő nem tenne ilyet! Jegor! Te meg mit hallgatsz,
védd meg az apádat!
Az apádat. Meg kell mondani nekik, hogy Griff nem az apja, soha nem
volt az, és soha nem is lesz. De nem szabad – mert hiszen akárhogy nézzük
is, Jegor ugyanabban a csónakban evickél, amelyikben Griff egyre jobban
eltávolodik a vízbe fúló emberkéktől. Ő is zabálta a konzervet vele együtt?
Zabálta! És mindenért fizetni kell.
Jegor elszakítja tekintetét a tányérról, amiben az undorító gyökerek
dermedeznek, és azt mondja:
– Persze, hogy nem. Meghibbantatok mind, vagy mi van?
És egyenesen a gúnyosan mosolygó Ványa Voroncovba akad a pillantása.
Ványába, akinek tegnap maga dugott a kezébe egy Grifftől lopott
húslövedéket. Ványa mosolyog:
– Na gyerünk, dalolj még!
– Te dalolj, bazmeg!
Jegor gyorsan, hunyorogva megeszi az undorító gyökerek maradékát,
aztán görnyedten kisurran az étkezőből. Az emberek éhesen mordulnak
utána.
Megvan, mit kell tennie: még egyszer utoljára muszáj elbeszélgetnie
Danyiil atyával. Hogy megkérdezze Kolcovról és Cigalról, az ördögi
vonatról és a saját kiválasztottságáról. És aztán az arcába nevessen, mert
legutóbb nem volt érkezése kinevetni, miután meghallgatta a zagyvaságait.
Jegor nagy rössel nyit be az ajtón.
– Anyuuu! Itthon vagy?
Senki sem felel. Azért benéz az anyja szobájába. Ott fekszik az ágyon, a
plafont bámulja.
– Anyu! Minden rendben?
Az anyja ránéz, de nem szól semmit.
 – Anyu! Mi van veled?
– Nagyon fáj a fejem.
– Aha… Hát akkor… Tarts ki. Szólj, ha rosszabbodik.
– Rosszul vagyok, Jegor.
– Hát, úgy értem… Ha jön…
Csak tipródik ott a küszöbön, pedig egy perc alatt el akarta intézni ezt a
dolgot.
– Tudok… tudok valahogy segíteni?
Az anyja megrázza a fejét. Jegor, mint egy idióta, újból megkérdezi:
– Minden rendben?
– Te képes vagy megbocsátani az embereknek, Jegor?
– Én… Már megint miről beszélsz, anyu?
– Hát… én nem nagyon.
Jegor cicceg türelmetlenségében.
– Arról beszélsz, ami… Amit mondtam neked? A vonatnál? Ne haragudj,
de tényleg. Fel voltam pörögve. Meg olyan feszült helyzet volt.
– Értem.
– Anyu! Muszáj most ilyen jelenetet rendezni?
– Miféle jelenetet, Jegor?
– Hát ezt a haldoklóbeteges jelenetet.
Az anyja megint ránéz – sértetten és csodálkozva.
– Azt hiszed, szimulálok?
– Nem hiszek semmit.
Jegor indul kifelé a szobából.
– Megtennéd, hogy ma sehová se mész el, Jegor? Hogy egyszerűen csak
velem leszel?
– Nem. Nem, anyu. El kell mennem. Tényleg. Muszáj.
– Nagyon kérlek.
– Nem, anyu. Valamit elintézek, aztán rögtön jövök vissza.
Azzal gyorsan, hogy az anyja semmit se tudjon már mondani, átmegy a
nappaliba, és kinyitja a kredencet, ahol a mostohaapja tartaléka van, jól
eldugva. És megkönnyebbülten fosztja ki: már csak egy konzerv maradt, az
utolsó, ami megkülönbözteti Jegort a többiektől, a kommuna egyszerű
tagjaitól. Oda kell adni azt is valakinek, lefizetni vele Voroncovot vagy
akárkit, aki ma őrzi a prédikátort, megszabadulni tőle, és egyenlővé válni a
többiekkel.
– Jegor! Jegor! Mit csinálsz ott?
– Semmit! Feküdj nyugodtan! Pihenj!
– Jegor!
Rohan lefelé, kettesével véve a lépcsőfokokat, mintha félne, hogy az
anyja felugrik az ágyról és utánaszalad.
 10.

Nyikita apó a konyhában dohányzik. Misell nézi őt. A nagypapa készen áll
– halkan készülődött, döbbenetesen halkan. És ezért Misell is suttogva, mint
egy összeesküvő, kérdezte meg tőle: hová?
Kukutyinba zabot hegyezni.
Az öreg vár valamire, hallgatja, ahogy a nagyi a szobában motyorog,
aztán megint elkezdi az imádkozós hangján szavalni a búbánatos
Jeszenyinjét:

Ringó juharfákon rezgő levelecskék,

Aranyló ágakról szállva száll a por…

Nyögdécsel az erdő, sivítva jő a szél,

Száraz árvalányhaj visszhangot susmorog…

Sír az ablakon túl a morcos fergeteg,

A rívó üveghez… A rívó üveghez…

A nagypapa hunyorog a füsttől. Megsimogatja Misell kezét a göcsörtös,

dohánytól sárga ujjaival.
– Jó, hogy nem mentél el Moszkvába. Maradj mellette ma éjjel. Mert én
lehet, hogy az éjszaka…
– Hova mész éjszaka? Na?
– Feladat van.
Pajkosan kacsint Misellre – szeme körül meggyűlnek a ráncok. És az
egyik cigarettáról gyújt rá a másikra.
A nagyinak a szobában végre eszébe jut az elfelejtett szó, visszazökken a
kerékvágásba, és megy tovább:
 A rívó üveghez fűzek hajladoznak,
Ringatják ágaik fejüket leszegve,
Búsan be-belesnek: talán álmodoznak…

Fekete fellegek gyorsan hömpölyödnek,

A megriadt folyó dühében fölbömböl,
Habzik a partja is, hullámok görögnek:
Lecsapott a földre egy irdatlan ököl.

A nagypapa az órájára pillant.

– Na, mindegy. Nem alszik el.
Feláll. Bemegy a nagyi szobájába, és Misell hallja, hogyan mozdítja el a
hokedlit, aztán krákogva föláll rá. Mi az, tán a szekrény tetején akar keresni
valamit?
– Nyikita! Mit keresel ott?
– Én csak… Meg akartam nézni… Semmi különös… Ne izgulj,
Maruszenyka. Csak a fényképezőgépet… Megígértem valakinek, hogy
megmutatom.
– Hova készülsz?
– A srácokkal, tudod… Ügyeletbe. Ez meg… De hát hol van…
– Reggelig maradsz?
– Reggelig, Maruszenyka.
– Hadd vessek keresztet rád.
– Na jó, vessél. Az megvéd, tudom.
A nagypapa visszajön a konyhába – zavart és dühös arccal.
– Na, ide hallgass… A szekrény tetején volt… Nem vettél el onnan
semmit?
Misell érzi, hogy elvörösödik: égni kezd a füle. Nem tud hazudni a
nagyapjának.
– Elvettem.
– Add vissza!
 Az öreg elégedetlenül néz rá; gyerekkorában Misell rettegett, amikor
ilyen volt a nagypapa tekintete, de akkor a nagypapa hatalmas volt, ő meg
kicsi – és bár soha egy ujjal se bántotta, az összehúzott szemöldök, ez a
bokor a szeme fölött azt jelentette, hogy Misell kegyvesztetté válhat. Most –
Misell ezt hirtelen nagyon élesen érzi – nem fél a nagypapájára nézni,
hanem szégyelli magát. Mert most ő a nagy és erős, és a nagypapa kicsi,
bármennyire is heveskedik. Misell nem vitatkozik, szó nélkül feláll, megy a
szobájába, fogja a Makarovot, és viszi a konyhába.
– Tessék. Bocsi.
Az öreg kihúzza a pisztolyt a nejlonzacskóból, megforgatja a kezében,
kiveszi belőle a tárat, ellenőrzi a töltényeket. Felsóhajt.
– Legalább tudod, hogy kell kibiztosítani?
– Megmutattad.
– Ó, tényleg?
Az öreg méregeti a pisztolyt a tenyerén, és hirtelen, a markolatával előre
odanyújtja Misellnek.
– Neked adom.
– Komolyan?
– Komolyan.
Misell óvakodva néz rá.
– De miért?
– Ilyen időkben… jobb, ha nálad van.
Az udvarról kiáltanak neki:
– Nyikita Artyemjics! Jössz?
Megcsókolja Misell feje búbját, és megy felvenni a cipőjét. Misell
kikíséri az előszobába.
– Hova?
Az öreg megrázza a fejét – megmondaná, de meghallhatja a nagyi. Küld
még egy puszit az unokájának, azzal becsukja maga mögött az ajtót.
 11.

Többé nem hagyja hülyíteni magát.

Azokkal a szavaival, hogy Jegor, úgymond, kiválasztott, a pap alaposan
összezavarta a fejét. Na persze, mondja magában Jegor – bármelyik fiú
begőzöl, ha ilyet mondanak neki. Az összes fantasztikus könyvében a hősök
ki voltak választva valamilyen varázslatos hülyeségre, és feltétlenül
beteljesítették a sors rendelését. A műfaj törvénye. Tudja az atyus, basszus,
mit akar hallani az emberi szív, és pontosan azt a dumát löki neki.
Pedig ő nem a rendeltetéséről akarta kérdezni, hanem csak arról, hogy mi
történt Kolcovval és Cigallal. Mit jelent az, hogy megszállta őket a Sátán?
Ugyanazt, ami azokkal az emberekkel történt, akik elsüllyedtek a folyóban?
De most nem tágít tőle, amíg meg nem mondja az igazat. Addig nem fogja
békén hagyni. Talán ez az egyetlen esélye a végére járni annak, hogy mit
jelent ez az egész. Most vagy soha.
Tegnap működött a megvesztegetés. Jegor nem kételkedik benne, hogy
ma is működni fog – ilyen éhes és dühös szemeket még sohasem látott a
Poszton.
Felmegy a fogda ajtajához. Ma Zsivány Zsora van ügyeletben.
– Te meg mit akarsz?
Jegor kapásból előveszi a konzervet.
– Beszélnem kell vele. Fél órácskát. Ha beengedsz, ez a tied. Marhahús.
Zsora elmosolyodik. De olyan a mosolya, hogy Jegor megszédül tőle.
– Nekem ugyan nem kell ez.
– De… ez mit jelent?
– Mit jelentene? Böjtölök.
– De…
Jegor döbbenten nézi Zsorát, és lázasan találgatja magában, hogy akkor
most mit mondjon. De Zsora kacsint neki, és megnyugtatja:
– Minden fasza. Menj be, már vár. Menj csak, menj, nincs bezárva.
 12.

Misell megmutatja Antoncsiknak, az ügyeletes kapuőrnek a zöld

vászontáskát.
– A nagypapa elfelejtette a gázálarcot! A vonathoz ment, ugye? Már nem
olyan az agya, mint régen! Odaadom neki, és jövök is vissza!
– Hát jó… Ott van valahol… De aztán rögtön gyere vissza!
– Köszönöm, Csik!
Misell épp csak megérinti a férfi vállát, de az már ennyitől is boldog.
Kinyílik a kapu – Misell kisurran. Hogy a nagypapa a vonathoz ment, arról
egy kihallgatott beszélgetésből tud – és persze nem maradt otthon a
fenekén. A hülyének is világos, hogy nem ügyeletbe ment, márpedig Misell
nem hülye.
Egyedül menni a vonathoz kockázatos lett volna, meg hát az őrök nem is
engednék: Griff megtiltotta, hogy bárki a szerelvény közelébe menjen. De a
nagypapa ürügyén meg lehetett próbálni.
És így megpróbálhatja kideríteni a vonaton lévő emberektől, hogy mit
tudnak a kozák expedícióról. És csak utána fogja végleg eldönteni, higgyen-
e Tamarának vagy sem; hogy elmenjen, vagy továbbra is várja vissza
Szását.
Az öreggel még ketten mennek bele a sötétségbe. Mindannyian nehéz
hátizsákot cipelnek. A reflektoruk ki van kapcsolva. Bottal tapogatják ki az
utat. Lassan lépkednek, úgyhogy Misell gond nélkül tudja követni őket. A
fő, hogy ne vegyék észre idő előtt. Csak magánál a vonatnál láthatja meg a
nagypapája, amikor már késő lesz, hogy visszakergesse.
Nem az őrhely felé mennek, amelyet megvilágítanak a veszteglő vonat
fényszórói, hanem srégen átvágva, egyenesen a hídhoz. Hogy mit akarnak
ott csinálni, azt Misell nem hallotta – de az mindegy is, ilyen esélyt nem
szabad elszalasztani.
 Misell még sohasem volt a hídon – és soha még csak nem is gondolt rá,
hogy odamenjen. Hiszen a híd nem Moszkva felé, hanem épp ellentétes
irányba vezet. Mikor Misell kiment a sínekre, és nyugat felé nézett, mindig
úgy érezte, hogy a napsugaraknak tárja ki az arcát. Ha meg keletre nézett,
mintha csak egy árokba bámult volna bele.
És most tessék – jött egy vonat onnan.
Hasonlít azokra a vonatokra, amikre a gyerekkorából emlékszik.
Ugyanilyennel érkezett ő is Jaroszlavlba. Moszkvában akkor zavargások
voltak, és a szülei úgy döntöttek, biztonságosabb lesz, ha őt elküldik a
nagymamájához. Az apja vitte kocsival a vonathoz, feltette a vagonba, és
sokáig puszilgatta búcsúzásul – a szemét, a homlokát. És azt mondta, csak
vakációra utazik. Misell emlékezetében annak a búcsúzásnak minden
pillanata megmaradt. Az apjának, aki rendszerint finom kölnitől illatozott,
aznap kellemetlen, savanyú szaga volt.
Miután ő meg a nagyi leszálltak, a vonat ment tovább keletre, és aztán
soha többé nem is jött vonat Moszkvából Jaroszlavlba.
És most mintha az a vonat ért volna vissza.
Tébécéseket szállít, Misell ezt hallotta. És ha elmehetne velük a
mozdonyban? Hisz onnan kijönnek az emberekhez, beszélgetnek velük…
Vagyis nem fertőznek. Nem félnek, hogy megfertőznek másokat.
Felkéretőzhetne hozzájuk, hogy elvigyék Moszkvába? Ha Griff átengedi
őket?
De minél közelebb ér a vonathoz, annál kevésbé hisz benne, hogy
beleegyeznek.
A partra csak a mozdony jutott le, a szerelvény többi része a hídon áll –
és bár beburkolja a köd, annyit azért látni, hogy a vagonokban nem égnek a
fények.
A nagypapa és a két másik megállnak – felhúzzák a gázálarcot. Még
vagy száz méter maradt a folyóig, de a köd már kezdi csípni a szemüket.
Misell előhúzza a szatyrából a nagy üveges, divatos 3M-es gázálarcát.
A nagypapa és a két másik nem a mozdonyban lévő emberekhez megy –
épp ellenkezőleg, mintha rejtőznének előlük. A partról azonnal a hídhoz
indulnak, a bokrokon át – és sietnek, futnak a szerelvény mentén, az
acélpillérek között, mintha össze akarnának olvadni velük.
Misell ugyanott megy ki a vonathoz, mint ők, és nézi – vajon mire
készülnek?
A férfiak szétválnak: a nagypapa, úgy látszik, a vonatnál marad, az egyik
társa kötélen leereszkedik a híd alá, a másik bebújik a vagonok alá. De
lehet, hogy csak képzeli az egészet: a sziluettek már félig szétolvadtak a
ködben, és a hold ma egészen halvány a vastag felhők között.
Misell egyre közelebb megy a vonathoz.
Az ablakokban nincs fény, de a vagonok nem üresek. Vannak bennük
emberek, az biztos: valami fura zaj hallatszik belőlük. És… Amikor Misell
már egészen közel van, hirtelen úgy érzi, hogy a vagonok rezegnek. Mintha
a vonat haladna, és ringana a síneken.
Az ablakokat nézi.
Nem egyszerűen nincs fény bennük. Belülről gondosan le vannak
függönyözve, hogy semmit se lehessen látni abból, ami odabent történik.
De a függönyök mögött valami mozgás van, az biztos.
Misell bódultan lábujjhegyre áll, és bekopogtat az egyik ablakon. Lehet,
hogy kinyitják?
Megrándul a függöny, mintha belülről el akarnák húzni. Misell újból
kopog, és a függöny még erősebben megrázkódik. A mozdony irányába
néz… Úgy tűnik, még senki sem vette észre. Úgy tervezte, hogy odamegy
hozzájuk, és kihívja őket, hogy beszélni tudjon velük, de a nagypapa
láthatóan rejtőzik előlük, úgyhogy ő sem akarja magára vonni a
figyelmüket. Csak megnézi…
A vagon mentén a lépcsőhöz fut, amely az ajtóhoz vezet. Felmászik
rajta… Az ablakot kívülről – láthatóan sietve, hanyagul – lemázolták.
Misell előveszi a zsebéből a kulcsát, elkezdi lekaparni a festéket, s
közben folyton les körbe. Lassan növekszik a tiszta folt.
Belülről fény csapja meg a szemét. Misell az érményi kukucskálóhoz
tapasztja a szemét.
Belül rács van az ablakon. A falak vérfoltosak.
 Misell iszonyatosan fél. Mégis úgy helyezkedik, hogy kicsit oldalra is
lásson.
A peronon egy meztelen, lógó karú, nyúzott arcú ember guggol. A vállán
ugyanolyan pózban ül egy másik meztelen, lógó karú, nyúzott arcú ember.
És az ő vállán még egy meztelen, nyúzott arcú ember. Annak vállán még
egy: az is meztelen, nyúzott arcú. Ez az utolsó felfelé néz, a mennyezeten
pislákoló lámpára. És aztán, mintha megérezte volna magán Misell
tekintetét, rángatózni kezd, és vakon tapogatózva keresi ennek a bizsergető
érzésnek a forrását – amíg szeme össze nem találkozik Misell szemével.
Szása Krigov az.
 1.

Valóban, az ajtó nincs bezárva.

Zsora kinyitja Jegornak – és még mielőtt Jegor felfogná, mit jelenthet ez,
belöki, és bezárja az ajtót mögötte.
A fogdában félhomály van. Senki nem fogadja Jegort, ahogy legutóbb,
neki magának kell beljebb mennie, hogy megtalálja Danyiil atyát.
A szerzetes a kis konyhában ül, néz ki az ablakon. Mikor észreveszi
Jegort, rámutat a másik hokedlire. De Jegor állva marad.
– Mi folyik itt?
– Na, tessék. Tudtam én, hogy eljössz. Tudtam, hogy maradtak kérdéseid.
– Mit jelent ez? Miért nincs bezárva az ajtó?
– A kérdéseidet tedd fel, ne pocsékold az időt! Kevés idő maradt.
– Ennek az őrnek is összezavartad az agyát, mi? Mint az anyámét? He?
Jegor visszarohan az ajtóhoz, és kiabálni kezd:
– Zsorka, te szemét! Meghülyültél? Katonai törvényszék elé állítanak
ezért, világos?!
Senki sem válaszol. Mintha Zsora, miután bezárta az ajtót, el is ment
volna. Jegornak zakatol a szíve, úgy megy vissza a paphoz. Aztán látja:
nyitva az ablak. Ha baj van, hívhat segítséget. De egyelőre… Egyelőre hadd
gondolja azt ez a szélhámos, hogy mindenkit zsebre tett.
– Jól van. A kérdések. Azt mondtad, hogy Kolcovot és Cigalt megszállta
a Sátán?
– Lassabban beszélj, így nem értem.
– Te azt mondtad… hogy Kolcovot és Cigalt!… Azokat a garázsban…
Akiket megöltek a garázsban! Mi van velük? Mi történt? A te embereid
csinálták?! Te küldted őket?!
Danyiil atya hunyorogva olvassa Jegor szavait. Megérti a „megöltek” és
a „garázs” szavakat. Megrázza a fejét.
 – Nem küldtem senkit. Megszállták őket az ördögök. Behatolt ide a Sátán
imája. Nem tudom, hogyan, de biztosan tudom.
– Micsoda?!
– A Sátán imája. Az, ami a Volgán túl mindent elpusztított. Valaki
áthozta ide hozzátok. Valamilyen megszállott. Elhozta, és elmondta annak a
kettőnek.
– Mit? Kicsoda?
– Nem hazudok neked, fiú. Most már nincs értelme hazudni. Hamarosan
mindent látni fogsz magad is. Nagyon hamar.
 2.

Misell úgy hőköl vissza az ablaktól, mint akit leforráztak. Kapkodja a

levegőt. Képzelődött? Hogy lehet ez? És mi ez az egész… Muszáj keresztet
vetnie magára, mintha ez most bármiben is segíthetne.
Újból a kukucskálóra tapasztja a szemét, ahol lekaparta a festéket. Most
senki sincs az előtérben. Egyetlenegy sem a négy borzalmas ember közül,
akik ott ültek… Mintha piramist formáztak volna, úgy ültek egymáson….
Nincs ott Szása.
Misell újból nekiáll kaparni a festéket, kétségbeesve, egyre gyorsabban
növeszti a holdacskát; nem, nem képzelődött – valóban látta őt ott bent. És
az, amilyen állapotban látta, először megijesztette, de most… Most azt érzi:
nagyon rosszul van, nagyon beteg – nem számít, mi történik most vele,
szenved, és segíteni kell rajta.
Amikor a festéken kikapart holdacska akkora lesz, mint az ökle, újból
benéz rajta. Nézi a vérrel összefröcskölt, mocskos előteret… Az ablakokon
rácsok. Ezeket az embereket, akiket látott, biztosan koncentrációs táborba
viszik, vagy kivégzésre, ezért meztelenek, ezért vannak agyongyötörve,
megkínozva, ezért ülnek ebben az őrült, elképesztően kényelmetlen pózban
– valaki kényszerítette őket rá, valami felügyelő! Nem tébécések ezek, a
mozdonyban lévő emberek hazudnak, itt valami iszonyatos dolog történik,
valami borzalom…
Kopogtatni kezd ezen az ablakocskában lévő apró ablakocskán – a
tenyerével csapkodja, remélve, hogy Szása meghallja, hogy visszajön
hozzá, hogy megismeri a gázálarc üvegén át is…
És Szása visszajön.
Egyetlen ugrással ott terem az előtérben. Szemei cikáznak, egy pillanatra
sem tudnak megállni, a szája habzik. Beszél, ismételget valamit – nem
Misellnek, mert őt újból elvesztette, hanem saját magának. Hirtelen
ugyanolyan ugrással ott terem az előtérben még egy ember, képtelenül
sovány, két karja úgy lóg, mint a kacsok. És rögtön utána – a harmadik.
Ezek hárman egyszerre, mintha valaki úgy irányítaná egyszerre
mindhármat, mint a marionettbábukat, az ablak felé fordulnak – és most
meglátják Misellt.
Szása lehajol, hogy szeme egy magasságban legyen a holdacskával,
amelyen keresztül Misell próbálta elkapni, kurtán lendít, és öklével
egyenesen az arcába csap, a szemébe – a kis ablakra, amit a lány kapart,
hogy láthassa őt. Misell meglepetésében felsikít, kis híján hanyatt esik, le a
sínek mellé a lépcső tetejéről, épp csak meg tudja tartani magát. Az üvegen
repedések támadnak; és a véres ököl azonnal megint odacsap, a repedések
nőnek – az ököl próbál kibújni az üvegburokból.
Még mielőtt Misell megértené, hogy le kell ugrania, az üveg fröcskölve
széttörik, még jó, hogy a szemébe nem fúródik szilánk, ujjak ragadják meg
a haját, és embertelen erővel húzzák befelé az éles üvegdarabokon át.
Misell visít, mint akit nyúznak, szabad kezével kitámasztja magát, de
csak húzzák és húzzák; szeme előtt felvillan, hogy már az egész előtér tele
van nyúzott, véresre vakart testű, meztelen emberekkel, és mind csapdossa
az ablakokat az öklével, pontosan utánozva Szása mozdulatait.
Némelyiknek el van törve a keze, ezért lóg olyan élettelenül, és ők, mint
valami ostorral, úgy csapdossák a rácsos üvegeket a bőrcafatokon és
szakadt izmokon lógó alkarjukkal.
És beszélnek, beszélnek, zagyva, vad szavakat morognak, undorító és
érthetetlen szavakat, úgy buknak ki belőlük, hogy szinte fulladoznak tőlük –
némelyiktől hányni kell, némelyik nem jelent semmit, némelyiktől
önkéntelenül ökölbe szorul a kéz.
Misell sikít, ahogy csak bír, hogy túlüvöltse ezt a morgást, de érzi, ahogy
a keze lába mint sigaon látja ahogy abadon fröcsköl a vér ahogy tomrob a
beleik ahogy a szilánkok a szemekben mint halott gyerekek fejük
szétloccsan mint legyek a szemben kiszakítva a hasából mavet uzal guhim a
csecsemő mint a szar mint a halál fogjál vigyél sigaon…
AH!
 Közvetlenül a füle fölött, a füle fölött robajlás hallatszik – mintha bomba
zuhant volna a házára és zúgás zúgás, szétrobban a feje a fájdalomtól,
belülről jön éles átható fájdalom, Misell a hídon fekszik, felfelé néz, a zöld
égre, ott a vagon fala, és rajta a nagypapa, a korlátba kapaszkodik, bedugja
a géppisztolya csövét, és újból lő. És újból!
– Nagypapa… Nagypapa…
Szaladnak az emberek, akik vele voltak. Misell próbál felállni, de szédül,
kezével betapasztja a fülét, hogy ne csengjen annyira, csupa vér a keze, a
nagypapa újból meghúzza a ravaszt, a géppisztoly ugrál, és a nagypapa
hirtelen elhajítja, az üvegből már semmi sem maradt, csak a rács van előtte,
Misell újból próbál próbál felállni, a nagypapa két kézzel megfogja a rácsot,
a másik oldalról egy véres ember úgyszintén, a nagypapa sugdos, sugdos
valamit, és azok, akik a segítségére siettek, szintén zihálva felmásznak a
lépcsőn, egymást taposva, beszélnek valamit, próbálják túlüvölteni
egymást, de Misellnek úgy cseng a füle, hogy nem hallja, mit kiabálnak,
csak azt kívánja, úgy kívánja, mint a mézet, szenvedélyesen, édesen,
hogy…
A papi, a nagypapa, Nyikita apó lerántja fejéről a gázálarcot, és ringatni
kezdi a fejét – és Misell látja, hogy a rács másik oldalán egy ember, egy
borzalmas, szörnyűséges, meztelen ember, a szája habos, az arcáról mintha
lenyúzták volna a bőrt, csak a szeme fehérje villog, mintha csak a nagypapa
tükörképe volna, ugyanolyan ritmusra ring, és így csapdossák a
homlokukkal egymást a rácson át, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer,
ötször, aztán mindketten lezuhannak, ellenkező irányba… Misell a
nagypapához kúszik – már nincs arca, minden összetört rajta, fehér
szilánkok meredeznek, meghalt, és helyette már Koc furakodott az
ablakhoz, a gázálarcot már lehúzta, és mintha csak irigyelné a nagypapát,
aki már megszabadult, ő pedig még nem, talál magának egy párt az ablak
másik oldaláról, és ők is ugyanazt csinálják egymással, bumm, bumm,
bumm – olyan erővel, olyan gyűlölettel, olyan szenvedéllyel és sietséggel,
mintha csak ezért éltek volna egészen idáig, mintha felszakadna belőlük
valami, aminek szűkös a koponyában, a bőrben, amit ki kell ereszteni,
mintha maga a lélek, mint a gőz a lábasban, szakítaná szét az idióta,
fölösleges húst, bőrt, csontot – és aztán Koc is lezuhan, mint a pióca,
amelyik teleszívta magát, most már lusta, mert halott…
Misell rángatja a halott nagypapát, állj fel, állj fel, ébredj, de az öregből
bíbor zselé csorog, csak fél szem néz Misellre, és csak ring a feje, nem akar
felébredni, édesen alszol, nagypapa, nagypapa, hallasz engem?!
Valaki megragadja a gallérját, és elrángatja a nagypapától, cseng a füle,
és aztán – a csengést túlharsogja egy üvöltés, a mozdony üvölt, angyal
trombitál, a meztelen emberek a vonatban morognak, egyszerre,
összevissza, megint egyszerre, de az angyal hangosabb náluk… Eresszetek,
tudok menni, eresszetek, de nem, szorosan fogják, Misell rázza a fejét – két
sátorköpenyes férfi a hátán kereszttel, az arcán maszkkal, elrángatja a
nagypapától, a haláltól, a mozdonyok üvöltenek, megfeszülnek, az ég
összehajlik, a föld megremeg, és bíbor eső esik és sáskahad és pestis és
ördögök és ördögök és ördögök…
 3.

Jegor az ablakhoz fut – a híd felől lövések dördülnek, a vonat szünet nélkül
dudál, villogtatja millió gyertya fényével világító fényszóróit. Danyiil atya
is feláll, az ablakhoz megy. Az udvarra kiözönlenek az emberek, kiabálnak,
hadonásznak. Valaki felnéz az ablakra, amiben ott áll a szerzetes. Ő pedig
felemeli a kezét, és hangosan parancsol az udvaron nyüzsgő embereknek:
– Testvérek! Minden készen áll! Engedjük, hogy a nyomorultak
átjussanak ezen a határon! Menjetek, állítsátok helyre a síneket, amiket
felszedtetek! Hadd menjen tovább a vonat! Hadd menjen azokhoz, akik
segíteni tudnak a szerencsétleneken, hadd menjen a fővárosba! Menjetek!
És tiétek lesz a jutalom!
– Mit csinálsz? Miért jó ez neked?!
Lent nagy a zavarodottság – nem mindenki engedelmeskedik Danyiil
atyának, de ők csak zavartan tipródnak, míg azok, akik parancsként
fogadják a szavait, serényen munkához látnak. Kinyílik a kapu, valaki már
önti is a gázolajat egy kaniszterből az udvaron álló traktorba, amelynek az
utánfutója síndarabokkal van megpakolva, beindítja, és indul vele az őrhely
felé.
Jegor megragadja a rácsot.
– Hé! Mit csináltok?! Meghülyültetek?! Grigorij Petrovics! Anyaaaa!
Meghallják őt is.
Kiugrik az udvarra Griff – fehér trikója fölött zsaruköpeny, a papucsa
fölött lovaglónadrág.
– Hé, őrség! Ki van a kapunál?! Mi az, megvakultatok?! Megállni,
szarevők! Halljátok, amit mondok?! Mi akar ez lenni, a jó kurva
mindenségit neki?!
Néhányan a fölbuzdult emberek közül valóban megdermednek, néhányan
nyomulnak tovább ki a kapun, néhányan körbeveszik Griffet – mintha
őmellé állnának.
– Mit csináltok? Kire hallgattok?! He?!
Danyiil atya felemeli a hangját – elnyomva vele Griff dörgő basszusát:
– Ti, akik szenvedtetek. Ti, akik tűrtétek az ínséget. Ti tudjátok, hogy
becstelen ember parancsol nektek! Az, aki zabált, amíg ti éheztetek! Az, aki
hazudott nektek, amikor kérdeztétek, és elfordította a fejét, amikor
könyörögtetek neki! Ti böjtöltetek, ő növesztette a háját! Ti megfékeztétek
a testeteket, hogy lélekben felemelkedjetek, míg ő kényeztette a testét, mert
hitvány a lelke! Most én arra kérlek benneteket, hogy legyetek irgalmasak,
ő pedig arra, hogy legyetek gyilkosok! Kire hallgattok?!
Griff a rácsos ablak felé fordul.
– Fogd már be! Fogjátok be a száját!
Jegor hátulról megragadja Danyiil atyát, és egy ugrással elrántja az
ablaktól, de ő már megtette a magáét. Az emberek, akik körbevették Griffet,
nem engedik oda a füstöt eregető traktorhoz, visszalökdösik az udvarra, a
lépcsőház ajtajához, és már nem is csak lökdösik, hanem ököllel ütik.
– Elég volt, Petrovics! Nincs több parancsolgatás! Húzz a picsába!
– Menj a cigányocskádhoz! Kész, vége!
– Azoknak van ételük a vonatban! Megosztják velünk! Te mikor
osztottad meg velünk az ételedet?
– Hé, srácok, gyerünk, nézzünk be hozzá! Hátha maradt még neki ott
valami!
– Benézel ám a…! Hallod, te mocsok?! Vedd le rólam a kezed! Vedd le a
kezed rólam, barom, különben lelőlek a picsába, mint egy kutyát!
Danyiil atya próbál kiszabadulni a szorításból; sovány ugyan, de inas – és
majdnem kétszer annyi idős, mint Jegor. A félhomályban beleakadnak
valamibe, és a padlóra zuhannak. Danyiil atya nevet.
– Már úgyis itt van, ezen az oldalon! Már mindegy! Már bevégeztetett!
 4.

A férfi egyenesen Misell szembogarába világít – mintha kötőtűvel

szúrnának bele a gyulladt idegbe, a meztelen agyba. Kinyitja a száját,
mozgatja az ajkát, mint hal az akváriumban – de nem beszél, csak tátog,
mintha gúnyolódna a lányon.
– Mi van?! Mi van?!
Misell semmit sem hall. Felültetik, megitatják, nagy kortyokban issza a
meleg, büdös, műanyagszagú vizet, aztán valamivel dörzsölni kezdik a
fülét, Misell nem érti, miért – és félredobnak egy vérvörössé vált
gézlapocskát. Megint csak mozgatják az ajkukat, Misell pedig üvölt:
– Nem hallom! Nem hallom!
A világ abbahagyja a forgást, megáll, mint a ringlispíl, aminek lejárt az
ideje, és Misell próbál egyenesen ülni. Hátát a mozdonykeréknek támasztva
ül, két sátorköpenyes férfi áll előtte, egy ősz hajú és egy böhöm testű.
Mindkettőnek géppisztoly van a kezében, a köpenyükön vörös kereszt.
– Kik maguk? Mi történt?!
És akkor eszébe jut, hogy mi történt. Minden. Szaggatott, szétfolyó
képekben repül-pörög el előtte minden, ő pedig a térde közé dugja a fejét,
és sikít. Sikít, de nem hallja a saját sikítását, pedig majd kiszakad a torka.
Megsüketült!
Miért? Miért?
– Miért nem hallok semmit?
Mutatják neki a véres gézt. Aztán a fülére mutatnak. Majd megint a
gézre. Aztán a gépfegyverre. Valamit mondanak, gondosan, lassan formálva
a szavakat, hogy megértse, de ő semmit sem ért.
Újból felvillan a szeme előtt Szása arca – az a szörnyű, őrjöngő, nem is
állati, inkább valahogy… elembertelenedett arc. Eltakarja a szemét a
kezével, de legszívesebben kikaparná a szemét, amely mindezt látta: Szását
is, a nagypapát is, azt, ami velük történt.
– Mi történt velük?! Mi volt ez?! Miért?!
Veregetik a vállát – nyugalom, nyugalom. De Misell nem tud
megnyugodni. A híd felé néz – ott a harmadik sátorköpenyes ember,
felmászva a lépcsőre, hangtalanul tüzel a vagon ablakába a géppisztolyával:
Misell látja a torkolattűz fellobbanásait, a szikrákat.
– Mi történt ezekkel az emberekkel?! Mi történt Szásával?!
Misell mereven elfordítja a fejét, az őrhely felé néz – ott, hunyorogva a
mozdonyreflektorok fényében, emberek állnak, eltakarva arcukat a
kezükkel. Az őrök és… Egy egész tömeg. Sokan befogják a fülüket. Félnek
közelebb jönni, vagy nem tudnak, mintha láthatatlan fal választaná el őket a
mozdonytól.
Misell – a nyakával, az ujjai hegyével – kezdi érezni a remegést, amely a
háta mögött lévő mozdonyból jön. A mozdony bizonyára egyfolytában
dudál, teljes hangerővel.
Misell ül, hátát a keréknek vetve. A vöröskeresztes férfi a hüvelykujját
mutatja neki: minden rendben van veled. A lány megrázza a fejét, arcán
könnyek csorognak. Nem, nem, semmi sincs rendben.
Próbálják talpra állítani, de ő egyelőre még képtelen rá. Nem tartóztatják,
el akarják engedni, mutatják neki – menj, menj vissza a tieidhez. De nincs
ereje hozzá.
– Mi volt ez?! Mi történik itt?!
A mozdonyból újabb emberek bújnak elő, kinyitnak valami
búvónyílásokat, faládákat húznak ki rajtuk, ketten megfogják az egyiket, és
viszik a vakító fényben összegyűlt rongyos embereknek. Azok
visszahőkölnek, mire némán, hadonászva, gesztikulálva magyarázni
kezdenek nekik. Aztán az őrhely körül csoportosuló emberek bólogatnak, és
elveszik a ládát, mire a sátorköpenyesek mennek vissza a mozdonyhoz a
következőért.
Az ősz hajú ember, aki Misell fölé hajolt, egy kézmozdulattal megállítja
és magához inti őket, rámutat egy ládára, a mutató- és a középső ujjával
„kettőt” mutat, mire az emberei leemelik a láda fedelét, kivesznek valamit
belőle, átadják a főnöknek, ő pedig továbbadja az értetlenül bámuló
Misellnek.
Misell bambán nézi a nehéz, csillogó tárgyakat a térdén.
Konzervdobozok, két vazelinnel bekent, hosszúkás bádoghenger.
Mindkettőn gyári felirat: „Marhahúskonzerv. 1 KG.”
Az ősz hajú megveregeti a vállát: na, indulás!
 5.

– Miért csinálod ezt?! Minek lázítod fel őket?! Minek?

– Minek? Azt kérdezed, hogy minek?
Danyiil atya ellöki, elrúgja magától Jegort. Egymással szemben ülnek a
padlón, erősen zihálva.
– Minek neked ez az idióta vonat?!
– A vonat? A vonatnak, fiacskám, el kell jutnia Moszkvába.
– Miért?! Mi van benne?!
– Olyanok vannak benne, mint azok ketten. Olyanok, akiket a túlsó
parton láttál. Megszállottak.
– Miért?!
Jegor felpattan, és Danyiil atya is feláll. Jegor közelebb lép hozzá – ő
egyet hátralép. Aztán ráveti magát a fiúra, és a vállával félrelöki. Jegor
megcsúszik a parkettán – ugyanolyan fenyőfa parketta, amilyen a kommuna
összes lakásában van –, az ajtóhoz ugrik, hogy elállja az utat Danyiil atya
előtt, de ő ehelyett egy mozdulattal beszökken a szobába – abba, ahol az
ágya van.
Jegor dörömböl a bejárati ajtón.
– Zsorka! Nyisd ki, te szemét!
A lépcsőről kiáltások hallatszanak, futkosás, de senki sem jön az ajtóhoz.
Jegor ekkor bemegy a szobába a pap után. Danyiil az ablaknál áll, a válla,
mint a dugattyú – sehogy sem tudja kifújni magát.
– Minek akarod, hogy átengedjük a vonatot?! Mi az, tán ott Moszkvában
meggyógyítják őket?!
– Hogy meggyógyítják-e? Ne-e-em.
Danyiil atya ingatja az ujját.
– Ott sem fogják gyógyítani őket. Mi próbáltuk. A kolostorunkban.
Próbáltuk lenyugtatni a megszállottakat. Megfékezni a testüket. A lelkükre
beszéltünk. Ki akartuk űzni belőlük az ördögöket. Elszigetelni őket a
bűnöktől. Hogy egyszerűen… A csendben, a nyugalomban. Nem. Semmi.
Elcsendesednek, egy ideig elvannak, aztán újrakezdik. Ha az ördögök
egyszer megszállták az embert, ott nincs menekvés. Csak halál.
Jegor reszketni kezd. Feláll a szőr a tarkóján. Ha nem látta volna ő maga
azokat az embereket a folyóban… Azokat az embereket a hídon… Akkor
hát nem valamitől menekültek, érti meg hirtelen. Hanem valamihez. Nem
valahonnan, hanem valahová. Ide. Erre a partra. A Posztra. Férfiak. Nők.
Gyerekek. Csak a folyó nem engedte át őket. A gyilkos folyó.
Úgy áll, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
– És akkor? Minek?! Miért kell őket… oda?
A pap fürkészve nézi Jegort. Bólint. És beszélni kezd, egyenletes hangon
– egyetlen szót, egyetlen szótagot sem hangsúlyozva:
– Miért? Azért, hogy felfalják ezt a ti Moszkvátokat. Hogy többé ne
legyen semmiféle Moszkva. Mint a tüzes kéneső, amely Szodomára és
Gomorrára hullott a bűneikért. Büntetés az átkozott városnak mindazért a
gonoszért, amit elvetett a világban. Büntetés.
 6.

Maruszja kelletlenül ébred a mozdony szűnni nem akaró dudálására. Nem

azonnal ébred fel – a dudálás hívja a süppedékes feledésből, de előbb az
álma részének tetteti magát. Az álmában egyetemista, és a vasútállomásra
szalad, hogy fogadja a Permből érkező Nyikitát. A vonat már megérkezett –
tessék, hallani, ahogy dudál, és hamarosan indul tovább, Jaroszlavlban húsz
percig áll, de sehogy sem tud ez alatt a húsz perc alatt odaérni az állomásra:
minden jeges, csúszósak a járdák és az utak, nagyon lassan, óvatosan kell
lépkedni. Még jó, hogy legalább mozog a lába, hála istennek, gondolja
Maruszja.
De a vonat csak dudál és dudál – mintha épp neki dudálna, őt várná,
mindenki más már fogadta a férjét, feleségét, te pedig, Maruszja, csak nem
viszed el innen a te Nyikitádat, feltartóztatsz minket, ide figyelj, nem
fogunk várni rád, hanem elvisszük őt tőled, örökre, Moszkvába.
Az átkozott jég az oka, a jég, sír Maruszja a vonatnak, várjatok, futok,
ahogy csak bírok, ne vigyétek el őt! Rossz álom, ragacsos, ijesztő. Aztán
már minden túlságosan valóságossá válik ahhoz, hogy tovább tudjon aludni,
és kinyitja a szemét.
– Nyikita! Nyikita! Kapcsold fel a villanyt!
Aztán eszébe jut, hogy Nyikita elment ügyeletbe, úgyhogy Misellnek
kellett vele maradnia.
– Misell! Alszol, kislányom? Hallasz?
A vonat egyre csak dudál. Az udvaron zajonganak, futkosnak az
emberek. Kiabálnak egymással. Maruszja semmit sem tud tenni. Misell
nem ébred fel, és Maruszja kiabál, kiabál neki, aztán megérti, hogy az
unokája nincs itthon.
Idegen láb, idegen test hever a flaneltakaró alatt. Szörnyű egyedül lenni.
Maruszja, hogy megnyugtassa magát, rákezdi:
 – Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön
el a te országod…
De ehelyett megint Jeszenyin furakszik az agyába, a bemagolt versek, baj
esetére, a pióca Jeszenyin:

Est sűrű korma

házba beszáll,
a guzsalyomba’
zúg a fonál.

Táncol az alkony,
szökken a fény,
koppan az ajtón
az agg sövény.

Ág simogatja
kint a tetőt,
ringat az anyja
csöpp csecsemőt.

Bölcsője bömböl:
zsolozsma-dal.
„Aludj el, gyöngyöm,
aludj hamar!”2

Maruszja végigmondja a verset, majd rögtön kezdi újból az elejéről, mert

sehogy sem tud elszakadni tőle.
 7.

A telefonügyeletes nem jelentkezik azonnal. Griffnek van ideje, hogy

átfusson az agyán: ez vajon kivel van? Velem vagy ellenem? De az
mégiscsak beleszól a telefonba:
– Igen, Grigorij Petrovics?
– Ki az? Cipin? Szervusz, Szányecska. Kapcsold nekem Moszkvát, egy-
kettő!
Benne van az ideg: vajon kapcsolja-e neki Moszkvát ez a Cipin, vagy
elküldi az anyjába, és leteszi a kagylót? Most már csak Moszkvában
reménykedhet: az édes, egyetlen, nyavalyás Moszkvában, amely ebbe az
elcseszett helyzetbe juttatta.
– Igenis, Grigorij Petrovics. Kapcsolom.
Griff kinéz az ablakon – az udvaron jóformán senki sem maradt. Van, aki
elbújt a lakásában, hogy kivárja a zendülés végét, mások szaladnak ki a
mezőre. A mozdonynál valami mozgolódást lát: úgy tűnik, azok a
köpenyesek átadnak valamiket az őröknek, csak úgy, a reflektorok
fényében, nem szégyellik magukat. Griff megnézi a katonai látcsövén át, mi
folyik ott. Ládák. Ugyanazok a konzervesládák.
– A kurva anyjukat!
Lusta, szaggatott búgás. Moszkvában éjszaka van, ott az emberek éjjel
szeretnek aludni, nappal meg finomakat enni, ott édesen zúgnak a
templomharangok, basszus, ott vannak éttermek énekesnőcskékkel, ott van
a Pirogov-kórház, hogy a rosseb enné meg, kozák járőrök, a kurva anyjukat,
ott minden frissen van festve, vegye már fel valaki azt a kurva telefont, a
picsába!
– Moszkva-Kelet. Rubcsik. Hallgatom.
– Na ide hallgass, Rubcsik! Itt Jaroszlavl! Pirogov! Nappal is
telefonáltam már! Vészhelyzet van! Hallod?!
 – Hallgatom. Mondja csak!
– Kérdeztem a vonat végett. Várom a döntést: átengedjem, vagy ne?
Tébécéseket szállít. Kirovból jött. Egész nap vártam, de nem értesítettek a
döntésről. És most itt az emberek csinálják nekem a fesztivált.
– Nyugodtabban. Pontosabban. Mi történt?
– Mi a rangod, Rubcsik? Ki vagy?!
– Hadnagy.
– Van ott valaki magasabb rangban? Legalább egy őrnagyot keríts
nekem, az anyád úristenit!
– Most nincs senki.
– Nekem most egy tábornok kell. Nem is őrnagy, hanem tábornok, érted?
Fellázadt a nép. Követelik, hogy engedjem át ezt a vonatot, hadd menjen
magukhoz, Moszkvába!
– Most senki sincs. Átadom a reggeli váltásnak.
– Ki lett Pokrovszkij utóda?
– Nincs felhatalmazásom…
– Azonnal telefonálj neki! Most, amíg vonalban vagyok, hívd fel a másik
telefonodon azt, aki Pokrovszkij helyére lépett, és mondd meg neki, hogy
Jaroszlavlban lázadás tör ki, ha nem hoznak azonnal döntést!
– Pokrovszkij helyére senkit sem neveztek ki. Vagyis kineveztek, de
aztán le is váltották.
Griff letörli a homlokáról a verejtéket. Istentelenül hasogat a tarkója. A
telefonba, amit már többször a falhoz csapott, csak hálni jár a lélek. A
hangszóró vékony kék és piros vezetéken himbálódzik.
– Rubcsik! Hívj oda valakit, hogy baszom a zúzád! Hallasz engem?!
– Nyugodjon meg. Hallom. Megpróbálom.
Átkapcsol. Búgás. Búgás. Búgás. Búgás. Búgás.
Griff az ablakhoz lép. A telefon továbbra is törötten csiripel az asztalon.
Kinyitja az ablakot: Tamara hangját hallja meg.
– Jegooooor! Hol vagy? Jegooooor?
Búgás. Búgás. Búgás.
Végre beleszólnak.
– Hallgatom.
 Griff azonnal újból harci készültségben van.
– Jaroszlavl, Pirogov. A vonattal kapcsolatban…
– Milyen Pirogov? Milyen vonat?
– Hé, mi van ott?! Gúnyolódnak velem, vagy mi?! A vonattal
kapcsolatban, amely át akar haladni, tébécéseket szállít, és mindjárt áttöri a
kordont! Átengedjem Moszkva felé, vagy ne?!
– Melyik poszt?
– Jaroszlavli! Jaroszlavli poszt, a picsába!
– Tébécések?
– Igen!
– Nem nagyon értem, miért ide telefonál. Az egészségügyi felügyeletet
kell hívnia. De jobb lenne, ha írásban küldené el a jelentést. Ott most aligha
van bárki is… Tudja egyáltalán, hány óra van?
– Tudom, bazmeg! Azonnali döntést kérek! Most rögtön, bazmeg,
szükségem van arra a szájbabaszott döntésre, világos?
– Ne beszéljen velem ilyen hangon!
– Most még ki is akarsz oktatni?
– Hogy merészel… Mindent elmagyaráztak magának! Várjon…
– Nem fogok várni! Maguk ott semmit sem tudnak eldönteni! Kurvára
semmit nem képesek eldönteni!
– Akkor hozza meg a döntést maga, a saját felelősségére!
Griff eltartja magától a telefont. Zihál, ötig számol. Visszateszi a füléhez.
– Jól van, döntök. Már döntöttem is. Menjenek maguk a picsába, ez a
döntésem. És adják át annak, aki most annak a helyén ül, akit Pokrovszkij
helyére neveztek ki. És remélem, hogy a sok tetű a végén mind a börtönbe
kerül maguknál! És aztán zabáljátok fel a szarotokat, barmok! Rohadt
köcsögök!
Úgy szorítja a kagylót, hogy az ropog a kezében. Aztán akkurátusan
visszateszi a bézs színű műanyag fészkébe.
 8.

Misell nem veszi le a szemét a konzervdobozokról, amiket kapott.

A mozdony előtt a reflektorok fényében emberek sürgölődnek. Sietnek,
pakolják le a traktorról a síndarabokat, százlábúként cipelik őket a
talpbetonokkal szabdalt murvás töltéshez – és szépen, egyenként
visszateszik őket a helyükre.
Gyorsan dolgoznak, nem néznek a vakító sugarakba, nem tesznek fel
kérdéseket. A köpenyes emberek a mozdony előtt állnak, elkerítve a
dolgozó hangyákat a vagonoktól. Mindenki azt akarja, hogy minél
hamarabb elinduljon a vonat, hogy végre vége legyen ennek az egésznek.
Az ősz hajú elment, hogy néma utasításokat adjon az embereinek.
Misellt egy másik ember emeli fel a kezénél fogva, és vezeti az övéihez –
fiatalabb és magasabb az elsőnél. Az a tablet van a kezében, aminek a
segítségével a helyiekkel alkudoztak. Misell nem akar elmenni, szemét a
ködbe burkolózó szerelvényre akasztja.
– Ott volt Szása! Hová viszik? Hová viszik Szását?!
Az ember a tableten válaszol neki: „Menj haza.” Misell kikapja kezéből
az üveg téglalapot, és reszkető ujjal azt írja a képernyőre: „Hová viszik
Szását?”
A férfi megrázza a fejét, és odafirkantja: „Moszkvába.” Misell pislog,
letörli a betűket, és azt kérdezi: „Miért?”
A válasz: „Menj el! Nem szabad itt maradnod.” Majd utána: „Gyorsan.
Amíg nem leszel te is olyan.” És még: „Megszállott.” A férfi letörli a
szavakat, sietve írja a következőt: „Fertőző!”
Misell nézi a férfit – úgy látja, fiatal. Ujjait az arcához emeli, megérinti –
nem tudja, hogyan máshogy kérje meg. És azt írja a tableten: „Ez betegség?
Ott meggyógyítják őket?”
A férfi oldalra húzza a tabletet – hogy megvilágítsa Misellt a
képernyőjével: a lány félelmében egészen összehúzta magát –, és a kékes
fényben szemléli az arcát. Majd válaszol: „Nem. Ez nem betegség.”
Misell megkérdezi: „Akkor miért mennek Moszkvába?”
 „Moszkva küldte ezt ránk. Mi csak visszavisszük Moszkvának.”
Misell lassan felfogja: nem azért viszik Moszkvába az olyanokat,
amilyenné Szása változott, amilyenné a nagyapja változott, hogy ott
meggyógyítsák őket. Meg akarják fertőzni Moszkvát ezzel a borzalommal.
Az ő Moszkváját. Ellöki magától a tabletet, amin ott vannak a szörnyű
szavak, és hangtalanul üvölt:
– Nem! Nem, nem, nem, nem!
Úgy néz ki, már az összes síndarabot lefektették, az emberek négykézláb
állnak, nesztelenül csapdossák pörölyeikkel az acélpeckeket, a
betontalpakhoz rögzítik a síneket; az ősz hajú újból elhalad mellettük,
megparancsolja az övéinek, hogy szálljanak vissza a mozdonyba – kezével
söpri el őket a sínekről. Csak a fiatal marad Misell mellett – talán azért,
mert nem tudja abbahagyni a nézését.
– Nem! Ne merészeljék! Nem szabad!
Nem szabad Moszkvát – a Patriarsije Prudival, a téli korcsolyapályákkal
és a nyári parkokkal, a zsongó éttermekkel és a hajnalig tartó tánccal, Szása
szüleivel, az okos és jó emberekkel, akik várják, mégiscsak várják őt Szása
gyerekével a hasában, Moszkvát, ahol ott él még Misa bácsi a feleségével,
ahol talán még az ő apja és anyja is ott rejtőzik valahol, Moszkvát,
amelyből neki csak fényképei maradtak a kipurcant telefonjában, Moszkvát,
ahová épp tegnap el akart indulni, és ahová egy hét alatt el is juthatna –,
nem szabad az ő Moszkváját tönkretenni: nem szabad, hogy ezt elvigyék
oda!
– Nem!
Misell elhajítja a vazelinnel bekent konzervdobozokat – pontosan
ugyanolyanok, amilyeneket Szása ajándékozott neki. Elhajítja őket, mint
undorító százlábúakat, mintha égetné őt a vazelin.
A férfi felrántja – erőszakkal talpra állítja.
„Nem akarunk rosszat nektek! Csak tovább akarunk menni!”
– Nagypapa! Szása! Nem! Ne merészeljétek!
De a férfi, türelmét veszítve, lökdösni kezdi Misellt az őrhely felé.
 9.

Jegor a szeme sarkából látja, hogy Griff újból megjelenik az udvaron. A fiú
az ablakhoz ugrik, és teli torokból üvölteni kezd, hogy túlkiabálja a szünet
nélkül dudáló mozdonyt:
– Nem szabad átengedni! Nem szabad!
Griff összerezzen.
– Jegor? Te vagy az?! Hol vagy?!
– Ne engedd át a vonatot! Azok ott mind olyanok, mint Kolcov!
Megszállottak! A vonatban! Nem szabad átengedni őket!
– Hallgass!
Jegor hátrafordul a szerzetes felé – és fennakad a szava. Danyiil három
lépésnyire áll tőle, kezében őrá szegezett pisztoly.
– El az ablaktól! El onnan!
Jegor engedelmeskedik. Jól van, jól van. Griffet már úgyis
figyelmeztette.
De amint ellép a rácsos szószékről, a pap foglalja el a helyét. Továbbra is
Jegorra szegezve a pisztoly csövét, beszélni kezd a lent álló Griffhez:
– Ha nem engeded át a vonatot, lelövöm Jegort. Amint a vonat áthalad,
elengedem. Menj vissza az irodádba! Hallod?! Ne kényszeríts! Ne
kényszeríts rá, hogy levágjam ezt a báránykát! Menj! Vissza!
Griff válaszul felbődül, mint a sebzett vad:
– Ne bántsd a fiút! Megöllek, bazmeg! Hallod? Távirányító van a
zsebemben! A hidat aláaknáztuk! Amint valami ostobaságot csinálsz,
megnyomom a gombot! És elbúcsúzhatsz a tébécéseidtől!
Danyiil atya ezt nem hallja, nem akarja hallani.
Jegor rárontana a papra – mire az meghúzza a ravaszt. Tűzlobbanás,
dördülés, fröcsögő vakolat, csengés a fülben; a szív kis ponttá zsugorodik.
Danyiil atya egyenletes hangon beszél:
 – Ne kényszeríts. Nem haragszom rád, de ha még egyszer… Ülj
csendben!
És leüvölti Griffnek az udvarra:
– Életben van! De ha még egyszer… Ha csak mégy egyszer!… Akkor
vége! Hallod?
Jegor rázza a fejét – kirázza belőle a csengést. Hallja Griffet:
– Értettem! Jegor! Élsz?!
– Élek! Igen! Nem robban fel a híd?
– Nem értem! Nem működik! A frász tudja, mit csesztek el! Oda kell
mennem, hogy megnézzem!
– A francba!
A szerzetes megint kiabálni kezd, le az udvarra, Griffnek:
– Engedd át! Nem mindegy neked?! Hadd pusztuljon el! Megérdemli!
Hadd pusztuljon el, mint ahogy az összes többi város elpusztult! Ahogy
egész Oroszország elpusztult ettől a pestistől! Azt hittétek, vége
mindennek? Akkor most mi titeket – ugyanazzal az ördögi fegyverrel!
Jegor próbálja megérteni:
– De miért?!
Ám a szerzetes nem válaszol neki – egyre csak a hidat nézi, és rajta a
szerelvényt. És a vonat hirtelen elhallgat. Aztán két rövidet dudál. Valaki
lentről azt kiabálja:
– Elindul!
Danyiil atya is látja:
– Elindul!
Jegor feláll – még rávetheti magát erre az őrültre. És elfordítva a fejét a
paptól, lekiabál Griffnek:
– Griff, hallasz?! Hallasz, Griff?! Menj! Menj, ahova kell! Menj,
robbantsd fel őket a picsába! Én ezt itt valahogy elintézem!
Danyiil atya felé lép – de az észleli az árnyék változását, gyorsan
megfordul, és vicsorogva ráparancsol:
– Leülni! Mindjárt vége! Miért kellene miattuk meghalnod?! Mi csak
igazságot szolgáltatunk! Mindazért, amit Moszkva küldött ránk. Minden
keserűségért, minden szenvedésért! Hisz a saját szemeddel láttad! Láttad,
mi van ott, a másik oldalon! Hogy mi lett az emberekből! És ez
Moszkvából jött, a háborúban! Moszkva sátáni imát küldött ránk! Az ördög
szavát! Hogy az embereket kipusztítsa, és a földet megtartsa magának!
Hogy egymást faljuk fel!
– Miket hazudsz össze? Hisz ott nálatok városok vannak! Kirov,
Jekatyerinburg! Te magad mondtad!
Danyiil atya a reflektorok beszűrődő fényében leolvassa a városneveket
Jegor szájáról, és eltorzul az arca.
– Nincsenek ott semmiféle városok! Minden kipusztult! Csak a
megszállottak kóborolnak, de hamarosan kipusztulnak azok is! Azt hittük,
túléltük a borzalmakat, azt hittük, meg lehet őket menteni! Imádkoztunk
értük – de hiába! Mind visszasátánosodnak. Aki egyszer végighallgatta az
imát, annak vége! Ha csak egyetlenegyszer! És mi bocsássunk meg ezért a
moszkvaiaknak?! Hogy ilyen gonosz erőt eresztettek ki a világba? És mi
végre? Hogy mi felfaljuk egymást, ők meg ott üldögélhessenek továbbra is,
melengessék a trónjukat az átkozott seggükkel? Felejtsük el?! Nem! Azt
hittük, ott is fölfordult mindenki, a ti háromszor átkozott, rothadt, förtelmes
Moszkvátokban! Azt hittük, az egész világnak vége, mindenütt a Sátán
uralkodik, ahogyan minálunk. Ti meg, lám, szép nyugodtan elvagytok itt a
folyó mögött. Istenhez imádkoztok! Keresztet hánytok! És még katonákat
küldtök hozzánk, hogy leigázzanak minket. Megint újabb földekre, újabb
hatalomra éheztek! Hát tessék, zabáljatok! Akkor sehol se legyen többé
béke. Ha pestis kellett – legyen mindenütt pestis!
Jegor úgy érzi, mindjárt széthasad a feje. Mintha az anyja hangját hallaná
– valahonnan messziről, a kerítésen túlról. Hívja őt, követel valamit.
Jegor a papot nézi.
Miket beszél ez össze?! Pislog, látja a vízbe fúló embereket. Megint
pislog, látja a hullákat a hídon. Összeszorítja szétpattanni készülő fejét –
hallja a legyeket a ragacsos, sötét garázsban.
– Milyen istenhez imádkoztok ti abban a Moszkvában? Milyen isten adja
áldását nektek erre?! Nekünk már nincs istenünk!
Jegor még egy makacs lépést tesz a pap felé.
 – Na és te akkor kinek szolgálsz?! Te?! Kinek?! Szolgálsz?! Hiszen ez
bűn. Te magad mondtad. A harag – bűn!
Danyiil atya csak legyint erre, s közben egyenesen Jegor szeme közé
céloz a pisztollyal.
– Harag? Bűn? A legszörnyűbb a halálos bűnök közül a kevélység! És
ezért, ezért kell Moszkvát megbüntetni! A kevélységéért! Hadd égjen!
Visszamegy az ablakhoz, és ekkor…
– Ez meg hova tűnt?! Hova tűnt az apád?!
Elment. Mégiscsak elment. Teszi, amit tennie kell.
– Ő nem az apám!
 10.

Tamara egy szál köntösben, mezítláb szalad ki az őrhelyre – úgy, ahogy

volt. Égeti a szemét a vonat mind a négy reflektorával, mindkét mozdony
dudál, az emberek komor képpel sürgölődnek, szeretnék mielőbb befejezni
a munkát, hadd menjen tovább a vonat Moszkvába. Tamara integet,
próbálja túlkiabálni a mozdony bőgését, de senki sem hallja őt – ellökik,
odébb taszajtják, ugyanolyan hangtalanul üvöltenek rá, ahogy ő üvölt
őrájuk. Minden szót elnyel a két mozdony velőtrázó bömbölése.
Tamara már látta mindezt. Látta a kártyákban, amikor annak a lánynak
jósolt, aztán újra és újra látta, amikor már magától kérdezgette a kártyát, és
próbálta máshogy feltenni a kérdést, remélve, hogy akkor más választ kap.
De mindig ugyanaz jött ki.
A fejjel lefelé lógó képek mindig katasztrófát, mindig pusztulást jósoltak.
Felfordított hintó, felfordított főpap, felfordított ördög. És a torony, melybe
villám csap – az elkerülhetetlen, végső összeomlás előjele. Ugyanazt látta
bennük, amit most látott – a folyó túloldaláról idekúszott, hatalmas, mérges,
csukott csuklyás kígyót. Kígyót, amely ezen az oldalon akadályba ütközött,
de átmászott rajta, és kúszott tovább, hogy felfalja az egész világot.
Csak a fejjel lefelé lévő főpapot, a hamis prófétát nem értette.
Azt hitte, ez a kártya róla magáról beszél. Remélte, azt mondja neki:
fejezd be, elég a károgásból! Butaságokat beszélsz, összezavarod az
embereket, fölöslegesen ijedezel magad is – hagyd abba!
Gondolni sem mert volna arra, hogy a kártya őróla, Danyiil atyáról
beszélhet neki, hogy az ő prédikációit mondja hazugságnak, és az ő hitét
hamisnak.
És ha a kártya oktalanul rágalmazza a papot – akkor igaza volt
Danyiilnak, akkor a kártyán keresztül az ördögök beszélgetnek Tamarával,
az ördögök sugdossák a fülébe, hogy lázadjon fel Danyiil atya, az istenes
ember ellen, és vele együtt maga az Isten ellen?
– Bocsásd meg, Istenem, az én nagy bűnömet… Bocsásd meg, Istenem,
az én nagy bűnömet…
Tamara nézi, hogyan sürgölődnek az emberek: az utolsó síndarabokat
fektetik le, az utolsó peckeket kalapálják be a földbe. Zsivány Zsora, Beton
Szerjozsa, a két Szviridov, Kacnelszon, Ljonyka; cipelik a vonattól az
átkozott konzerveket, ahogyan Tamara látta a rohamában – a húst, amit az
ördög ajándékoz az embereknek a szolgálataikért.
– Bocsáss meg nekem, Istenem!
Hiszen ő csak meg akarja menteni őket – az otthonát, a fiát, ezeket a
buta, szerencsétlen, éhes embereket… Lehetséges volna, hogy téved? Hol
itt a bűn?!
Nem, nem téved.
Tamara nem tudja, milyen gonoszság van fölpakolva erre a vonatra, de
úgy érzi a hevét, mintha kohó mellett állna, csak úgy gomolyog mindenfelé,
mint a tintahal festéke a sűrű tengervízben; nem szabad, hogy itt maradjon,
mert megmérgezi a földet is, az embereket is, és semmiképpen sem szabad
tovább engedni nyugat felé – oda, ahol eleven, nagy városok vannak.
A mozdony elhallgat egy pillanatra, és ekkor hallani lehet a vonat másik
hangját: valami borzalmas suttogást, értelmetlen zsongást, ami valahonnan
a mélyéről jön, a zsigereiből – a vagonokból; de ez a zsongás legalább nem
olyan hangos, és Tamara túl tudja kiabálni:
– Ne csináljátok! Nem szabad! Nem szabad! Én láttam! Láttam, hogy mi
lesz! Nagy baj lesz! Nem szabad! Ljonyka! Polecska!
– Takarodj innen, boszorkány!
– Nem szabad! Grisa! Grisa! Állítsd le őket! Hol vagy?!
De a mozdony ekkor újra elfojtja ezt a suttogást a dudálásával, aztán
megremeg a szerelvény, mintha görcsben rángana, vagy mintha épp
felébredt volna – mint áram a vezetékben, úgy iramlik tovább a remegés a
síneken –, és elindul.
Tamara látja, hogy az őrhelyhez közel még nem végeztek teljesen a
munkával, de a kígyó türelmetlen, fel akar falni még egy darabka földet,
amit az ostoba emberek a pofája elé dugnak. De hogy lehetne megállítani?
Nem, nincs idő, Tamara már semmit sem tehet!
Mellette ott a traktor, de Tamara nem tudja vezetni, nem tud felmenni
vele a sínekre, meg hát ugyan mit számítana egy ilyen traktor ennek a
szörnyetegnek, egy szemvillanás alatt elsöpörné az útjából.
Már csak a fémfogantyúval, a váltóval vesződnek, hogy elengedjék a
vonatot isten hírével.
És ekkor Tamara megpillantja Misellt.
Köpenyes emberek vonszolják. Misell ellenáll, próbálja ütni őket az
öklöcskéivel – és hirtelen kitépi magát, rohan előre, és leveti magát a
sínekre a feléje kúszó mozdony előtt.
A betontalpat öleli, fejét a kerek, irgalmatlan kések alá helyezi.
Köpenyesek rohannak hozzá, a vonat fékez, Misell halálos öleléssel szorítja
a betontalpat – ő kész igazából meghalni, ez nem színjáték, mint Tamaráé
volt, amikor kiállt a sínekre a kozákok hajtányai elé.
Tamara az éles murván mezítláb rohan a traktorhoz – az utánfutón ott egy
kaniszter, amiből feltankolták. Másra már nincs idő. A kaniszterben még
lötyög egy kevés gázolaj. A zsebében van öngyújtó. Ennyi, másra már nincs
idő.
A kaniszterrel és az öngyújtóval megy az emberekhez, akik most rögzítik
az utolsó, a legutolsó síndarabokat.
– El innen! Menjetek el!
Az emberek hátrahőkölnek. Nem hallják őt, de értik.
Látja Tamara, hogy szalad felé Grisa, össze van kenve valamivel, mint
egy hal, úgy ordít a megdermedt emberekre. Aztán őrá.
És ekkor Alkesz Ljonyka lerántja válláról a gépfegyverét, és rájuk
szegezi. Aztán Szviridov is.
Griff megfogja Tamara kezét.
– Eressz!
– Hadd menjen a picsába! Szarok Moszkvára! Érdekel is engem, ha
kinyiffan! Nem fogunk megdögölni a moszkvai disznók miatt!
– Nem! Nem!
– Tamara! Ne őrülj meg!
 – Nem! Ne merészeld! Megígérted! Megígérted nekem! Megígérted,
hogy bízol bennem!
Ljonyka a puska tusát lendíti felé, Tamara pedig meggyújtja az öngyújtót
– mert a puszta szavak már nem érnek semmit. Mindenki elugrik tőle –
Griffet kivéve.
– Tamara!
– Meggyújtom!
Misellt végre elkábítják egy ütéssel, lerángatják a sínekről – és arrébb
hajítják. A vonat közelebb araszol egy méterrel, aztán még egy méterrel.
– Tamara!
– Nem!
– Bokszos boszorkány!
Ljonyka megint maga elé kapja a gépfegyverét, és meghúzza a ravaszt –
a golyók Tamara hasába fúródnak; és ekkor ő egyszerűen a kaniszter
csövéhez tartja az öngyújtót; még van ideje annyit mondani, hogy „Bocsáss
meg, Istenem” – és kész.
Utána: megnyílik a mély.
 11.

Griff a fejét dörzsöli – perzselt szőr és égett hús szaga terjeng; a sikítás még
az emberek fülében cseng, de ez már csak visszhang. Négykézlábra áll –
látja a fáklyát. A fáklya mozdulatlan, a földön hever. Kék lángnyelvecskék
táncolnak a köpenyén. Griff bambán csapdossa őket. Elfordítja a fejét –
valami fényt lát. A vonat őfelé tart, őfelé gurul és dudál, kergeti le a
sínekről, követeli, hogy eressze át.
Griff támolyogva feláll, kiegyenesedik.
Eszébe jut, mi ez a vonat.
Eszébe jut, mi ez a fáklya.
És engedetlen, ferde lábain, a kék lángnyelvecskék örömére, szalad előre
– szalad a gyorsuló vonat előtt. Már az utolsó síneket is lefektették, a
vonatnak már nincs mire várnia.
A mozdonyt kivéve senki sem fut Griff után – az embereket szanaszét
söpörte a robbanás, azok, akiket nem talált el valami vasszilánk, csak ülnek
a földön, tapogatóznak maguk körül, keresik, miben kapaszkodhatnának
meg ezen a földön.
Griff lassan fut, a lába merev, a feje üres – egy vashordó, amiben csak
egyvalami lötyög a rozsdás, sötét vízben: Tamara szavai. Hogy megígérte,
hogy hisz neki. És hogy nem árulhatja el még egyszer.
Az emberek lenéznek rá a vonatból, a lőrés-ablakaikból, és nem értik,
hova akar elfutni előlük – és hogy miért nem megy le a sínekről. Követik
őt, bömbölő dudálással kergetik lefelé, reflektoraik fénye a hátát hasogatja.
Griff tudja, hova fut, és hogy miért.
A síneken – hogy épp csak egy kicsit feltartóztassa őket.
Összeszedi minden erejét, és rohanni kezd, ahogy csak bír.
Hogy a váltóhoz érjen néhány másodperccel azelőtt, hogy odaérne a már
gyorsulni kezdő vonat. Néhány másodperccel azelőtt, hogy a lőrésekben ülő
emberek meggondolnák magukat, és nem kímélnék tovább, hanem
egyszerűen lesöpörnék a sínekről.
Sikerül!
 Odaér a váltóhoz, és megrántja a nehéz vasfogantyút. Átállítani a váltót
nem könnyű: mintha a földet fordítaná ki a pályájáról, de sikerül!
A vonat elsuhan mellette; a kabinban ülő emberek még nem fogták fel,
hogy mit csinált Griff, és ahelyett, hogy fékeznének, gázt adnak.
Zakatoló kerekekkel suhan el Griff mellett egyik vagon a másik után.
Fekete, szörnyű vagonok, az ablakok lemázolva, az oldaluk telirajzolva
keresztekkel, teliaggatva valami talizmánokkal, telifirkálva mindenféle
ráolvasásokkal, kidíszítve szakadozott templomi zászlókkal. Bőgnek a
mozdonyok, a vagonok pedig ringva, dúdolva, el-eltévesztve az ütemet
gurulnak mögöttük.
A vonat eltéveszti az utat – nem Moszkva felé robog teljes gőzzel, hanem
a rövid mellékvágányon a Poszt kapujához: az ütközőbakokhoz. Griff
részeg tekintettel követi, és utánaüvölti:
– Na… Na? Most elégedett vagy? Most elégedett vagy, az anyád
úristenit?
 1.

A kapuhoz vezető utat eltakarják a kommuna hruscsovkái, ezért úgy tűnik,

hogy a vonat – a hatalmas, négy egybeolvadó reflektorral lángoló,
csikorogva fékező és fülsiketítően dudáló vonat – a semmiből bukkan elő a
Poszton.
A kapu még mindig ki van tárva, és csak úgy berepül rajta, pillanatok
alatt, és azonnal betölti az egész udvart, aztán suhan a gyár felé, a fejét
törve törtet tovább – és ott lesiklik a sínekről, mert sínből nem jut elég az
egész irdatlan hosszára.
Betölti az egész Posztot ez az idegen, émelyítően szörnyűséges vonat,
mint egy vastag, fekete gasztroszkóp az emberi torkot, épp csak elfér benne,
fájdalmasan feszíti szét. Dübörgés, üvöltés, csörömpölés, visítás hangzik fel
azonnal az ablakok alatt és Jegor fejében.
Az első mozdony az oldalára dől, mögötte spirálisan kezdenek
elcsavarodni a vagonok. És néhány pillanat múlva robbanás hangzik fel –
az elöl lévő egyik, megdőlt vagon lángolni kezd.
És mindeközben a fölbukott mozdony folytatja a velőtrázó dudálást.
Danyiil atya az ablaknál áll, bénultan nézi a vonatot, a vonat pusztulását.
Jegor, kihasználva a pillanatot, odaugrik, megragadja a pap elernyedt kezét,
és kicsavarja belőle a pisztolyt. A szerzetes felüvölt, elkapja Jegor haját,
próbálja kikaparni a szemét – de már késő. Jegor ellöki, kiszabadul, elugrik
onnan – és a papra szegezi a rángatózó csövet.
– Maradj ott! Megöllek!
A pap vonaglik, mintha a csőből perzselő csomóba fonódó sugarak
csapdosnák, próbál elfordulni tőle, de aztán megdermed. Zihál, beesett
melle úgy dagadozik, mintha nem lenne benne váz. Jegor felé lendíti a
kezét – vagy azért, hogy megüsse, vagy hogy elátkozza –, de aztán erőtlenül
leereszti.
 Visszamegy az ablakhoz, megfogja a rácsot.
– Most már mindegy. Már itt vannak, úgyhogy mindegy. Csinálj, amit
akarsz.
– Mondd meg az embereidnek, hogy eresszenek ki!
De Danyiil atya nem néz rá – vagyis nem hallja őt. Jegor fél közelebb
menni hozzá – lehet, hogy ez az egész csak kelepce, és nem hagyhatja,
hogy a pap újból megkaparintsa a pisztolyt. A bezárt bejárati ajtóhoz megy,
és dörömbölni kezd rajta.
– Hé! Van ott valaki? Nyissátok ki! Halljátok? Halló!
A lépcsőn valaki kiabál, csapódik a lépcsőházajtó – de a fogdával senki
sem törődik; és persze még kulcs is kell hozzá!
– Kimásznak!
Danyiil atya, arcán bíbor fényekkel, az ujjával mutat valamit az udvaron,
és nevet.
– Kimásznak. Most learatjátok, amit vetettetek. Elpusztul a városotok. A
vihar… Eljött a vihar.
Jegor is az ablakhoz megy, egyfolytában a papra szegezve a pisztoly
csövét – és ő is látja. Az egyik vagon szétesett, egyenetlen hasadás van az
oldalán, mint a késsel kinyitott konzervdobozon, a résből tűz csap ki, és
valami ott bent mozgolódik, valami fekete és eleven – és igen, mozgolódik,
némán és szenvtelenül, pedig rángatóznia kellene a fájdalomtól az
ezerfokos pokolban.
– Ezek ők ott? Ők azok?! A te megszállottjaid?!
Ott vannak, és mindjárt kiszabadulnak.
– Állítsd meg őket! Állítsd meg őket, hallod?!
Jegor megragadja a pap gallérját, megrázza, nevető pofájába üvölt:
– Meg kell állítani őket! Parancsold meg nekik! Gyerünk, te szemét!
Na!?
A pap megrázza a fejét.
– Megállítani? Épp az a baj, hogy nem lehet őket megállítani. Ezt nem
lehet megállítani. Gondolod, hogy hallgatnak valakire? Csak magukra, csak
egymásra! Nézd csak, nézd! Ne fordulj el! Nézd, mit eresztettetek a világra!
Ti! Ti eresztettétek rá! És most fölfal titeket!
 A lángok közül kimászik egy megperzselődött ember – a keze
koromfekete, az arca mintha szurokkal lenne bemázolva. De ahelyett, hogy
visítana, nyugodtan beszélni kezd – épp csak hallani a szavait a feldőlt
mozdony dudálásától. Jegor ellöki Danyiil atyát, a rácshoz megy,
hallgatja…
– Mit beszél?
A pap megint nevet, aztán hirtelen fulladozni kezd. Jegort nézi, a
pisztolyt a kezében. A kintről bezárt ajtót. És megint Jegort.
– Csukd be az ablakot! Ne hallgasd!
– Mi van?
– Az ablakot! Csukd be! Gyorsan! Amíg nem hallottad végig! Csukd be!
– Mi van?! Miért…
– Ez egy ima! A Sátán imája! Ha meghallod…
Az elszenesedett élőhalott a fekete csonkjain áll, forgatja a fejét, keresi,
kinek beszélhet, ki hallgatja meg – és mondja a maga összefüggéstelen,
értelmetlen szavait. A mozdony üvöltésén át Jegorhoz csak foszlányok
jutnak el, de érzi, hogy ez nem valami hibbant locsogás. A bőrével érzi,
hogy ezekben a szaggatott szavakban van valami erő, valami saját akarat,
hogy olyanok, mint a pestis bacilusai, melyek azt követelik a hordozójától,
hogy menjen, hogy végső erejével is fusson, keressen más embereket, hogy
beléjük dörgölődzhessen, hogy beléjük fúrhassa magát, hogy beszélhessen
velük – hogy átadja nekik ezeket a bacilusokat; és a hordozónak csak
ezután szabad meghalnia.
Jegor sejti mindezt – és mégsem tudja levenni a szemét a megégett
emberről.
– Ne hallgasd! Ne hallgasd!
Jegor a papra fordítja a tekintetét – Danyiil atya mintha víz alól kiabálna,
Jegor nehezen tudja kivenni a hangok értelmét, mintha azt is egy tó zavaros
tükrén át érzékelné.
A baj az, hogy Danyiil atyát Jegor nem is akarja hallgatni, hanem az
udvaron álló, megégett ember szavai vonzzák, a szavak, amelyeknek akkora
erejük van: mi lehet ez az ima, mi lehet ez a ráolvasás?
Ellöki az őrült papot, és megint csak bámul ki a nyitott ablakon.
 – Mi van? Mit mondasz?
De ekkor a megégett ember elfordul tőle – hogy valaki máshoz kezdjen
beszélni, és Jegort szinte féltékenység tölti el. Ki vonta ott el a figyelmét?
Griff.
Tántorogva jön be az udvarra; a kezében valakitől elvett Kalasnyikov, a
tekintete eszelős, az arca megperzselődött és csupa korom – mintha ő is
tűzből mászott volna ki. Azonnal megpillantja a széthasadt vagont – és a
lángok közül előbújt szörnyű embert. Odamegy hozzá, kérdez valamit, int a
kezével.
Jegor azt szeretné, hogy az égett ember csak neki beszéljen, hogy végig
tudja mondani neki az igazságát, mielőtt meghal – hisz látni, hogy csak
percei maradtak hátra, ha nem másodpercei, Griff pedig, az önző rohadék,
magára húzza a takarót! De nem, nem engedi neki, ő is akarja…
Belekapaszkodik a rácsba, és üvölt:
– Hé! Hééééé! Hagyd békén! Ő az enyém! Az enyéééém! Hé!
Griff az ablakra emeli nehéz, kopaszodó fejét, hunyorog, nem ismeri fel
azonnal Jegort, és nem érti, mit akar.
Aztán megfeledkezik Jegorról, és bambán megy tovább az égett ember
felé, majd megáll olyan tízlépésnyire tőle, és beléfúrja a tekintetét.
Megrázza a fejét.
Danyiil atya is őt nézi, és közben könyörög Jegornak:
– Őneki vége! Vége! Gyere el az ablaktól! Gyere onnan! Te is megőrülsz,
engem is elpusztítasz! Gyere onnan!
De Griff felemeli a gépkarabélyát – úgy, mintha az vagy húszkilós lenne,
és ferde sorozatot ereszt az égett ember testébe. Az elhallgat, és azonnal
eldől, mint egy varázsafosztott madárijesztő, amely soha nem is volt eleven
igazából.
Griff integet Jegornak engedetlen kezével. Megfordul, és a lépcsőház
ajtajához megy. Jegorból egyszerre kiszáll a féltékenység, a gyűlölet, a
mohó hallani akarás. Ellöki Danyiil atyát, és felnevet:
– Hű, láttad?! Hogy elintézte! Kezdődik a tánc!
A pap a szakállkáját csóválja: nem, nem, nem.
– Semmi sem segít!
 – De hát te is itt vagy! Semmi bajod! Meg a többieknek sincsen, a
vonaton!
Jegor a hüvelykujját mutatja Danyiilnak: ilyen vagy, ilyen egészséges!
Megböki a pisztollyal, mintha egy bottal piszkálná meg egy sarokba
szorított vadat, csak hogy hergelje, feldühítse a hazug mocskot. Az megint
gúnyosan mosolyog:
– Én süket vagyok! Ők is süketek! Süketek, érted, te fafejű? Azt hiszed,
süketnek születtek? He? Azt hiszed, jószántukból süketültek meg? Csak
azért tették, hogy ez meg ne fertőzze őket! Csak azért, hogy ne hallhassák!
Más megoldás nincsen!
– Hazudsz!
– Tűvel! Izzó dróttal! Át a dobhártyán! Átdöfni! Így ni! Megsüketülni!
Örökre! Önmagad akarsz maradni? Hát csak így lehetséges! Akarod?
Jegor a pap kinyújtott kezét csapdossa, hátrál előle, rémülten hátrál,
pedig nem az őrült pap, hanem az ő kezében van a megtöltött pisztoly.
 2.

Amikor a vonat felgyorsul, Misell feláll az éles murváról, és fut mellette,

nyúzott öklével veri a fekete, összefirkált, szem nélküli vagonokat, és
semmit sem hall: se a saját ütéseit, se a kerekek kattogását, se a mozdony
dudálását. A vattás csöndtől semmi sem tűnik valóságosnak: mindent
mintha álmodna. És így, az álomban könnyebb elhinni mindazt, amit látott.
Ami a nagypapával történt, ami Szásával történt, és hogy most majd valakik
el fogják pusztítani Moszkvát.
Könyörög a vonatnak, hogy álljon meg, fenyegeti – de egyre jobban
lemarad. A vagonok nesztelen siklanak el mellette, egyik a másik után, s
végül az utolsó is. És akkor, amikor már azt gondolja, hogy minden
reménytelen – történik valami. Ahelyett, hogy robogna tovább Moszkva
felé, a szerelvény teljes sebességgel a Poszt felé kanyarodik el.
Misell nem hisz a szemének. Éppen csak megállt, és most megint futni
kezd – megint a szerelvény után, megint Szása után. Már nem fogja fel,
hogy mit csinál ebben az álomban, csak azt tudja, hogy mindenáron meg
kell akadályozni a vonaton lévő embereket valamiben. Ha nem lehet
megállítani, legalább valamennyire fel kell tartóztatni őket – akár csak kis
időre is.
A kígyó félkörbe tekeredik, és a nyitott kapu felé suhan, kerekei szikrákat
hánynak, már megértette, hogy kelepcébe csalták, és fékezni akar, de későn
– és csak repül, repül, rossz irányba, nem oda, ahová menni akart.
Inkább falja fel a Posztot, a nyavalyás, gyűlölt Posztot, mint hogy észbe
kapjon, és visszakanyarodjon Moszkva felé! Ha ezeknek a süketeknek
jóvátétel kell, hát törjék össze, tiporják el az átkozott Posztot és mindent,
ami maradt rajta.
A térde sebes, a bokája minden lépésre hasogat, de Misell makacsabb a
lábainál, kényszeríti őket, hogy mozogjanak, ahogy azok a borzalmas
emberek a vonatban kényszerítették a törött kezüket, hogy üssék a rácsos
ablakokat.
De már nincs ereje, fut, ám mintha csak vánszorogna; mire beér a kapun,
addigra a fekete vonat már rég bezúdult a Posztra. Addigra már fellobbant
ott a kapun túl valami, és egy pillanatra fénybe borította az eget a fal fölött.
Misell akkor ér be az udvarra, amikor Griff egy ólomsorozattal épp leteríti a
felhasadt vagonból kimászott megégett embert.
Griffhez támolyog, el akarja mondani neki, hogy mi van ott, hogy kik
vannak a vagonokban – de látta, hogy az az égett ember miképp mondta a
magáét az ezredesnek, mielőtt az lelőtte. És Misellnek ekkor bevillan, hogy
volt ez a nagypapájával – és hogyan lesz most is.
Rohan vissza a kapuhoz. Antoncsik áll ott döbbenten, a posztján felejtett
őr, akinek csak nem ért véget a váltása. Becsukni a kaput a vonat előtt nem
volt ideje, hogy most mit tegyen, fogalma sincsen. Halként tátogva kérdez
valamit Miselltől, de ő semmit sem tud megmagyarázni neki.
Egyszerűen csak két kézzel megragadja a vaskapu egyik szárnyát, és az
összes hangyaerejével tolja el magától, aztán máshogy fogja meg, és húzza
– letörnek a körmei, véresre horzsolja a tenyerét, de nem érzi a fájdalmat,
mint ahogy egyáltalán nem érez semmit. Teljesen becsukja az egyik
szárnyat, aztán nekiveselkedik a másiknak – ekkor már Anton is segít neki,
bár nem kapott választ a tátogó kérdéseire, de érzi, hogy ez most Misellnek
az életénél is fontosabb.
Beakasztják a reteszeket, és amikor végeztek, Misell megcsókolja Anton
gépolajtól bűzlő kezét – s csak utána néz hátra.
A hasadt, égő vagon felől Griff támolyogva elindul a lépcsőház felé.
Nem látja, hogy a háta mögött a hasadás a vagonon megint megduzzad.
A mozdonyok kisiklottak és az oldalukra dőltek, mögöttük néhány vagon
is feldőlt. A mozdonyoknál emberek sürgölődnek, próbálnak kimászni. És
amikor kimásznak, mi lesz?
Misell nem félti magát, nem félelmetes az sem, hogy bezárta magát
azokkal együtt: még nem végzett a feladatával. Utána meg majd… A
hangtalan világban bizonyára a halál is észrevétlenebb.
 A kommuna házainak ablakaiból néma emberek bámulnak, mutogatják
egymásnak a vonatot. Voroncov, Beton, Harcsa Dunya, a két Morozov. A
lépcsőházból gyerekek lesnek ki, Misell hunyorog, hogy jobban lássa őket:
Manukjan lánya, Alinka és Arkasa Belouszov a kis Szonyával – Arkasa
eleve elcsavarva fogja a kislány kezét, hogy azonnal fájdalmasan
ránthasson rajta egyet, ha Szonya csak egy lépést is tenne rossz irányba.
Szonyecska úgy néz Misellre, ahogy mindig – csendes elragadtatással és
cinkosan. Valamit formál az ajkaival – de nem hallani. A vonatra mutat,
aztán a hüvelykujjával felfelé.
Misell görcsösen gondolkodik: mit jelent ez? Azt jelenti, hogy
Szonyecskát is bezárta ide? Ezekkel együtt? Akik a vonaton vannak? Hogy
ő maga, az nem számít, de a gyerekek… Hogy nem gondolt erre… És
most… Most őket is… Őket is?
– Vigyétek el őket! Vigyétek el a gyerekeket!
Arkasához rohan, aki alig áll a lábán, felszegi a fejét, Manukjanék
ablakát keresi – hol van Karine, Alinka anyja? –, neki kiabál, meg
mindenkinek, teli torokból:
– Rejtsétek el a gyerekeket! Vigyétek el őket! Halljátok?!
De ő maga sem hallja. Úgy üvölt, hogy feldagad a feje, mindjárt
szétpattan, hasogat, de a füle halott: a fájdalmat érzi, de hangot nem hall.
Arkasához fut, kérleli, könyörög neki, megfogja Szonyecska kezét;
Arkasa úgy bámul rá, mint egy eszelősre, ellöki a lányától, még bele is
rúgna, grabancon ragadja Szonyát – nem adom! –, és húzza maga után,
hogy közelebbről is megnézzék a vonatot. Szonya visszanéz Misellre a
válla fölött, de az apja nagyot ránt rajta: nyughass!
A tanítónőhöz kell menni! Neki hinni fognak.
Misell felrohan a lépcsőn, az öklével dörömböl Tatyjana Nyikolajevna
ajtaján. Dörömböl, aztán megragadja a kilincset, rángatja, és kiabál:
– Tatyjana Nyikolajevna! Nyissa ki! Misell vagyok! Misell!
Valamilyen emberek állnak a háta mögött a lépcsőházban – az alacsony
Nyikisinék. A férfi strandpapucsban és trikóban, Surka a férje pólójában,
kérdezgetik Misellt – mi történt? De neki nem ők kellenek, hanem a
tanítónő.
 – Tatyjana Nyikolajevna!
Végre kinyitja. Kérdez valamit – de Misell nem érti.
– Gyűjtse össze a gyerekeket! El kell rejteni a gyerekeket! El kell vinni
őket a vonattól! Ott fertőző betegek vannak!
Megragadja a tanítónő karját, húzza maga után, az megsimogatja az
arcát, ujjaival megérinti a fülcimpáját – és az ujjai nedvesek és pirosak
lesznek.
Misellnek ég a szeme, elhomályosodik előtte a világ, haszontalanná vált
füléből forróság csorog.
– Maga a tanítójuk! Magának hisznek! Magára hallgatnak! Kérem! Most
azonnal!
Hogyan győzze meg? Hogyan?
– Segítsen!
 3.

Kitárul az ajtó. A fogda előszobájába befröccsen a fény. Jegor kipillant a

szobából – és közben a szerzetes már szökell is kifelé, megcsúszva a nagy
sietségben. Jegor hátulról elkapja a fekete, rongyos köpenyt, de a szövet
elszakad, csak egy foszlány marad Jegor horzsolt ujjai közt – Danyiil atya
pedig egyetlen ugrással már ott is van az ajtóban.
És hanyatt esik. Mászik a padlón, törölgeti magát: az orra betört, csorog
ki a vér a tenyeréből. Űzötten látja: nincs kiút. Griff áll a küszöbön, az öklét
rázza.
Jegor odarohan hozzá. Griff mosolyog.
– Ó! Élsz! Na, hála istennek!
– Láttad? Hogy történt ez?! A vonattal?
– Hát, valahogy… Muszáj volt. Ha így, hát így. Semmiség. Ezt elintéztük
– itt is elintézzük, amit kell!
– Láttad őket, akik odabent vannak? A megszállottakat? Láttam, hogy…
– Hát igen… Összeismerkedtünk. Na mi az, megyünk? Sok még a
munka. Az embereket előbb… Hová is… Mert most kezdődik a trancsír…
Jegor bólint.
– Lehetne az óvóhelyre, nem? A gyár alá! Tudod, megmutattad nekem…
– Pam-param… Úgy van! Okos fiú!
– És ezzel mi legyen?
Jegor a sarokban összehúzódott szerzetesre mutat.
– Nem tudom. Lőjem le? A háborús idők törvénye szerint. Add csak azt a
pisztolyt!
Jegor habozva nyújtja Griffnek a pisztolyt. Az megfogja, földobja,
elkapja, méregeti, aztán megcélozza a szerzetest. Danyiil atya még jobban
összehúzza magát, de nem fordítja el az arcát. Ül és nevet.
– Te meg mit nevetsz, hékás? He?
– Végetek van. Csak a hídon nem tudtak átjönni. De most, hogy átjöttek,
annyi. Akár lősz, akár nem. Visszakapjátok, amit műveltetek. Amit ránk
küldtetek.
 – Megérdemeltétek! Hogy a pokolban égjetek mindannyian!
Jegor megdermed. Megérinti Griffet:
– Ez… Ez igaz? Hogy ezt… Hogy mi küldtük rájuk? Hogy ezt mi
csináltuk?
Danyiil atya nem akar félni a pisztolytól. Makacsul beszél, bele a csőbe:
– Igaz, igaz.
Griff közelebb lép hozzá.
– Nem hiszed, hogy kinyírlak? Azt hiszed, egy fegyvertelen embert nem
fogok lelőni? Rosszul hiszed!
– Mint egy szadista hóhéré, olyan a pofád. Meghalni meg nem
félelmetes. Mitől félnék? A pokoltól? Hisz már úgyis a pokolban vagyok.
Ott aligha lehet rosszabb. Azok után, amit a túloldalon átéltem, ez
megváltás lesz.
Jegor újból megrángatja Griff karját.
– Azt mondja, át kell szúrni a fülünket, hogy ne bolonduljunk meg, mint
azok az emberek a vonaton… Teljesen meg kell süketülni. Igaz ez?
Jegor most fogja fel: hiszen ha megsüketül, az azt jelenti… Hiszen akkor
nem csak egyszerűen nem fogja hallani a világot. Hiszen akkor soha többé
nem hall zenét sem. És nem tud zenélni többet. Ez azt jelenti…
– Igaz ez?!
Griff lesöpri magáról a kezét.
– Honnan tudjam?!
– De hát te mondtad, hogy a mieink ővelük… A háborúban. Neked
tudnod kell! Hiszen te harcoltál akkor! Parancsnok vagy, bazmeg!
– Hát jó, harcoltam! Csúnyán belemásztunk abba a szarba! Jó,
odabasztak Moszkvából valamivel a régióknak – hát odabasztak! Szarok rá!
Hogy bombákkal, kolerával vagy hipnózissal – nekem aztán tök mindegy.
Kaptak a pofájukra, vérben fürödtek, akkor végre békén hagytak minket –
és annyi. Faszagány! À la guerre comme à la guerre, és húzzanak mind a
picsába!
A szerzetes hunyorog, próbálja megérteni, mitől jött annyira tűzbe Griff.
És károgni kezd:
– Hogy mi? Hogy előbb mi, aztán ti? Talán nem fordítva volt?
 Griff ekkor a szerzeteshez lép, és belerúg a csizmás lábával – a hasába.
Jegor megint belekapaszkodik a karjába.
– Nem! Állj! Akkor… Akkor ki kezdte? Mi kezdtük? Moszkva kezdte?
Ezzel? És egyszerű embereket? Ott, a hídon, nők is voltak… És gyerekek…
Egészen kicsik… Mindenkit? De hát miért?
A szerzetes köhög:
– Először csak a lázadók ellen, aztán már mindenkire… Csak hogy
egymást kezdjük felfalni, csak hogy tirátok ott már ne is figyeljünk, igaz?
De miért? Nem, nem „miért”, hanem „mi végett”?
Griff már ordít:
– Honnan tudjam?! Biztos volt, miért! Nekem, sigaon, megvan a saját
posztom, meg nekik is a sajátjuk! A politikát meg csinálják a politikusok!
Nekem ott nem osztottak lapot! Én magam soha nem kerestem a bajt, és
neked sem ajánlom, megértetted?! Kész! Húzzunk innen! Túl sokat
vacakolunk ezzel a szarevővel! Mint hályog a szemen!
Jegor rángatja vissza Griffet.
– De hát nem tudjuk, mit csináljunk velük! Ez azt mondja, sehogy sem
lehet gyógyítani! Hogy meg kell süketülni! Átszúrni a dobhártyát!
Griff megáll vele szemben, lehajtja hozzá alacsony homlokú fejét, a
vállára teszi súlyos kezét, belenyomja a padlóba.
– Én semmi ilyet nem csinálok. Félrebeszél ez a mocsok. Menni kell,
nem ácsorogni, nem sajnálkozni és sóhajtozni, hanem menni és gyilkolni
őket, nem lyukat fúrni a fülbe, hanem ütni-verni ezeket a korcsokat, ezeket
az állatokat, akik gyerekeket szaggatnak szét, frrjukt, akik embereket
húznak karóba karóba, hát akkor mi most őket húzzuk karóba, nincs más út,
mert olyanok ők, mint fekély a tenyéren, mint hályog a szemen, mint lárvák
a hullán, világos vagy nem?
Egyre jobban belepréseli a padlóba Jegort, a szeme kidülled és egyre
zavarosabbá válik, ajkán hab ütközik ki, vastag ujjai belemélyednek Jegor
vállába – de nem úgy, mintha Griff direkt fájdalmat akarna okozni
Jegornak, hanem mintha rossz helyre lépett volna a mocsárban, és most
süllyedni kezdene, ezért Jegorba kapaszkodik, és próbál a felszínen
maradni.
 – És nekünk most mindet, mindet az utolsó szálig, a szájuktól a fülükig
késsel, meszubah, a szemüket az ujjunkkal, cerstor, vagy mi őket, érted,
vagy ők minket, szépen karóba mindet, hallod, mindet, mord drom, és
akkor…
Jegor vonaglik, próbál kiszabadulni – látja, hogy Danyiil atya elkúszik
onnan, és Griff nem veszi észre a szökését. Kigombolja a dzsekijét, és Griff
csak az ő, Jegor szemébe néz, és a fiú agyában megint kezd valami
összekavarodni, elmozdulni, a pap pedig mosolyogva, mint a kígyó kúszik
el mellette, tessék, itt van, megint ugyanaz, cerstor, sigaon, zümmögnek a
legyek, ragacsos vér, karóba húzni, vörös zselé…
– Figyelmeztetni kell anyát, hallod? Az anyámat! A te Tamarádat! Meg
kell mondani neki, meg kell menteni, érted?! Hol van? Hol van anya?! Hé!
Apa! Apa!
– Mint az égett szőr, mavet, mint a perzselt hús, mint abadon…
Griff szeme elhomályosodik, az egyik lecsúszik, a másik fennakad, és
amikor épp őrségváltás van náluk, Griff szorítása kicsit gyengül, Jegor
pedig leveti a dzsekijét, mint kígyó a bőrét, és megelőzve Danyiil atyát,
megelőzve a ringó Griffet, a nyitott ajtóhoz ugrik, ki az üres lépcsőházba –
és durr!
Danyiil atya épp csak egy pillanattal marad el tőle, de sikerül bedugnia a
kezét – az ujjait – a résbe, amikor Jegor becsapja maga mögött a vasajtót.
– Eressz! Eressz kiiiiiii! Ne hagyj itt!!!
De Jegor csak még erősebben, még dühösebben – minden eszelős
félelmét beleadva – nyomja, préseli ezeket a kiálló ujjakat, mintha Danyiil
atya akarna azért kiszabadulni a fogdából, hogy összezúzza, nem pedig a
vadállattá átváltozó, zagyváló Griff, és egy pillanatra maga felé rántja az
ajtót, hogy a pap behúzhassa a kézcsonkját, majd újra becsapja az ajtót,
amely úgy cseng, úgy bong, mint a harang – BAMM!
Bentről még nyomják az ajtót, még küzdenek, de Jegor gyorsan, gyorsan,
túlkiabálva Griff egyre hevesebbé váló zagyválását, rátolja az egyik reteszt,
aztán a másikat, elforgatja a zárban felejtett kulcsot, miközben bent Danyiil
dörömböl gyenge ökleivel – döbb, döbb, döbb… A kulcs a zsebben, a
pisztoly ördög tudja, hol, Jegor rohan lefelé a lépcsőn.
 4.

Tatyjana Nyikolajevna bólogat, bólogat Misellnek – igen, igen, jól van,

nyugodj meg –, de a lány nem tud megnyugodni. Kiabál: mindenkinek meg
kell mondani, össze kell gyűjteni őket és elrejteni, elvinni őket innen, mert
itt most pokol lesz, a gyerekeket ki kell menteni belőle, de a kaput nem
szabad kinyitni, mert akkor ezek szétszélednek… Ezek olyanok, mint a
nagypapa, mint Szása, az emberek a vonaton, mit tegyünk, mit tegyünk –
mondja meg maga, magának tudnia kell, ezek a maga, a maga gyerekei is!
Az ablakhoz húzza a tanítónőt – ott a vonat, ott vannak a vagonok, nézze!
Nézik: Tatyjana Nyikolajevna, Nyikisinék, még valaki – egy kupacban az
ablaknál, néznek lefelé Misellel együtt.
A széthasadt vagonból épp kibújt egy ember – sebesült, de áll a lábán.
Úgy jön ki a tűzből, mintha csak víz lenne – nem érez fájdalmat. Belouszov
felé lép, aki olyan tíz méterre lehet tőle. A férfi belebök ujjával az égett
levegőbe, részegen csodálkozik, valamit magyaráz a kislányának – aki érzi
a veszélyt, el akar szaladni, de az apja nem ereszti.
Aztán még egy meztelen, nyúzott, vérző ember mászik ki a résen –
ugyanolyan, amilyeneket Misell a vagonban látott a hídon.
És még egy – ez kövér, a haja csomókban, mintha a felét kitépte volna, a
lábán tépőzáras edzőcipő, és semmi más nincs rajta, ferde csíkokban lóg le
a hasa.
Mindegyiknek mozog a szája, valamit kizúdítanak magukból, valami
láthatatlant – valamilyen szavakat; olyanokat, amiket Misell a hídon hallott,
förtelmes-édes szavakat, amiket nem akarsz hallgatni, de nem tudsz
elszakadni tőlük. Olyanokat? Tatyjana Nyikolajevna felé fordul – hallja? Ne
hallgassa!
Arkasa Belouszovon kívül odamegy hozzájuk még Beton, Szerafima,
aztán mások is – van, aki segíteni akar a szerencsétleneken, nyújtja a kezét,
mások csak kíváncsian nézelődnek, senki sem hisz Misellnek, senki sem
érti, mi lesz itt mindjárt. Szerafima keresztet vet, némán imádkozik – de ő is
megy.
– A gyerekeket! Legalább a gyerekeket!
A vonatból kibújt ember egyre közelebb megy Arkasához, mire az is tesz
egy lépést felé – és rángatja magával Szonyát.
Misell kitárja az ablakot, az üveget is szeretné széttörni a puszta öklével
– és kiabál Szonyecskának:
– Szonya! Szonya! Fuss! Menekülj!
Szonya felkapja a fejét – meghallotta! Meglátja Misellt – integet neki.
– Fuss! Menekülj onnan! Azok gonosz emberek!
Arkasát ez nem érdekli. Hátra sem pillant Misellre, az ablakra, csak
megy tovább makacsul az összeroncsolódott emberek felé, az égő rés felé,
mintha ő maga akarna oda bebújni, mintha a fivérei érkeztek volna meg
ezzel a vonattal.
Akik kimásznak, kinyújtóztatják a testüket. Szokásos mozdulat, de ők
egyszerre csinálják, mintha egy test lennének: a nagy-hasú-csomós-hajú, az
égő nő és az, aki közülük elsőnek kimászott. Mintha táncolnának. Aztán
megfordulnak, azok felé, akik összegyűltek, hogy megbámulják őket, vagy
segítsenek rajtuk. És lépegetnek, kicsiket, kicsiket – úgy közelednek
feléjük. Ez is olyan, mint egy tánc, mind pontosan ugyanolyan
mozdulatokat tesznek. Mint azok, akik a törött kezükkel csapdosták a
rácsot. Mint a nagypapa és Szása – ahogy egymást csapdosták a
homlokukkal.
– Ne! Nem szabad! Ereszd el Szonyát!
Arkasa megy tovább, de Szonyecska hirtelen kirántja magát a kezéből –
engedelmeskedik Misellnek, és kicsit hátrább szalad onnan. De csak egy
kicsit – fél tovább futni, fél, hogy mit szól az apja, de még jobban fél attól,
hogy tovább menjen vele a tűz felé. Tehetetlenül néz Misellre.
Misell ekkor – utoljára – vérző hangon kiált Tatyjana Nyikolajevnának:
– Szedje össze a gyerekeket! Rejtse el őket!
És rohanás az udvarra, Szonyához, a kicsi, buta Szonykához, hogy
elvegye az apjától, ne engedje, hogy az elvigye a vonathoz, ne engedje,
hogy elpusztítsák.
Átgázol a tócsákon, rohan a sárban, megelőzi a vánszorgó, megdelejezett
idiótákat – Szviridovát, Zsorát, Ivancovékat –, próbálja lebeszélni őket, de
Szonyát, Szonyecskát jobban sajnálja, őt jobban félti.
Valaki odamegy az egyik állva maradt vagonhoz, felmászik a lépcsőn az
ajtóhoz; az ablakok lemázolva, befüggönyözve, van, akit ez elijeszt, van,
akit nem. Az egyik kölyök, Leonyidovéké talán, már rázza is a kilincset, de
az ajtó, hála istennek, zárva van. A vonat gazdái bezárták az ajtókat, hogy
ne széledjen szét a nyájuk.
De akkor is szétszéled.
A pocakos Szerafimához ér, a sebesült Arkasához, az égő nő megáll
Betonnal szemben – megérintik őket, azok meg nem futnak el, hanem csak
állnak, és várnak valamire. Ők is megérintik a vonatból kimászott
embereket. A pocakos letépi a ruhát az öreg Szerafimáról, a sebesült
Arkasát vetkőzteti, a parázsló ruhás nő széttépi a pulóvert a langaléta Beton
Szerjozsán – és mind beszél, beszél, mindnek mozog a szája, és csak Misell
nem hallja, hogy mit mondanak. Neki most Szonyát, Szonyecskát kell
elkapnia, minél gyorsabban, elvinni innen, megmenteni.
Hívja magához a kislányt, de Szonya fél – Misell biztosan csupa vér,
biztosan eltorzult az arca –, és a kislány húzódozik, egyre jobban elfordul
Miselltől, indulna már vissza az apjához, arrafelé néz…
Misell ekkor egyszerűen odarohan hozzá, elkapja a kezét, és húzza maga
után – csak az apja meg ne hallja, fel ne ocsúdjon, meg ne forduljon… De
nem. Arkasa már nem érzékeli, hogy elrabolják a gyerekét: a kötelék
elszakadt.
Azok hatan most – mint fogaskerék fogai – egyszerre a többiek felé
fordulnak, és ugyanúgy, táncolva, apró lépésekkel, beszélve közben,
közelednek hozzájuk – Zsorához, Ivancovékhoz, Polja Szviridovához.
Azok még nem delejeződtek meg, lehet, hogy dudál még a mozdony,
nem hallani jól a szavakat, húzódoznak; nem ismerik fel a sajátjaikat,
hátrálnak, ijedten néznek egymásra – de vajon meddig tartanak ki?
Azok hatan – hárman a vonatból, meg a meztelen Szerafima az üres,
lelógó mellével, Beton a fején elakadt pulóverrel, meg Arkasa a felálló
farkával – egyszerre mintha felébrednének; nekierednek, futnak a tétova
emberek felé, szökellnek, valami vadállati ugrásokkal egy pillanat alatt ott
teremnek, ledöntik őket, és verik őket a fejükkel, tiszta erőből. Arkasa
megöli Polja Szviridovát, Beton Szerjozsa vakon gyilkolja Natalját,
Szerafima…
Misell elkapja Alinka Manukjant, aki egy helyben áll, és bizonyára sikít.
– Ne nézd! Ne nézz oda! Ne hallgasd! Gyertek velem!
De ő maga hátranéz.
A szeme sarkából látja: Arkasa a karját széttárva rázuhan a mozdulatlan
Poljára. Beton úgy forog és hadonászik, mintha ostorral vernék. Az oldalára
dőlt mozdonyból pedig jönnek már a köpenyesek, fegyverrel.
Misellnek még sikerül a két Rongyik fiút magához vennie a lépcsőről, azt
mondja nekik, hogy a szüleik hívják őket – és hogy a két fiú mit válaszol,
azt nem tudja, de nem is fontos.
El kell rejteni őket. Elvinni mindet valahová, amíg vége nem lesz ennek a
mészárlásnak – mert nekik aztán biztosan semmi közül hozzá, nekik még
élniük kell, élni!
De hová vigye őket?!
 5.

Jegor a lépcsőházban ül, kezével a térdét ölelve. Rázza a hideg. A fülében

még Danyiil atya szörnyű üvöltése, sikongatása cseng – valósággal átfúrta a
vasajtót. Griff megölte, és közben úgy üvöltött, hogy az egész ház, az egész
udvar hallotta – mert a vonatnak torkán akadt a dudálás, és elhallgatott.
Lőnek!
Jegor megremeg, rugóként felpattan, kiles a lépcsőházból. Látja, hogy
Misell épp elbújik a szomszéd házban, vele van az udvari apró népség – a
két Rongyik meg még valaki; kiabál neki, de Misell nem hallja. Kilép az
udvarra – és mintha áramütés érné. A szeme sarkából látja, ahogy hosszú
gorillakezével hadonászva rohan felé Beton Szerjozsa. Meztelen! A szeme
fennakadt, a mellén és a hasán vörös vágások, lassan csorog belőlük a vér.
Szerjozsa meglátja Jegort, nyújtja felé a kezét, és elkezdi mondani neki –
onnan, ahol Griff abbahagyta – ezt a vad, eszelős mondókájukat, muszáj
neki Jegort is megfertőzni, befröcskölni még azelőtt, hogy minden vér
kicsorog belőle.
Jegor rohan előle – a ház mögé, a garázsok mögé, de Beton szökell utána,
és nem veszi észre Misellt, aki a másik házban bújt el a gyerekekkel. Miért
a garázsok mögé? Valamiért épp oda, Jegornak nincs ideje gondolkodni,
tervet készíteni. Csak egyvalami lüktet benne: hogy el kell csalni Betont
minél messzebbre Miselltől és a gyerekektől, akikre biztosan még
gyorsabban hat a ráolvasás, mint Griffre.
A ház mögé száguld – két sorban állnak ott a garázsok, rozsdás
vaslemezekből hegesztették őket, a tetejük csúcsos. Mindegyik be van
zárva; de Jegor tudja, hogy sokra csak úgy ráhajtják a reteszt, de a lakatot
nem zárják be… Vagy azelőtt nem zárták be.
Az egyik ajtóhoz rohan – lóg rajta a lakat. A másikhoz – azon is lóg.
Nehéz léptek dübörögnek a háta mögül, hallani, ahogy lyukas tüdejével
hörög a hatalmas Beton. Hörgés… morgás… Értelmetlen szavak… Jegor
befordul a második garázssorhoz – zsákutca!
De – egy rés! Az egyik ajtó nyitva van! Kinyitja, és besurran, mint egér a
lyukba. Van mivel eltorlaszolja? Van itt valami?!
A retesz olyan vastag, mint egy kisujj. Jegor nekifeszül a résnyire nyitva
maradt ajtónak, nagy nehezen benyomja a reteszt a helyére – vörös
morzsalék szóródik le róla.
És hallja a lépteket. A lépteket és a hörgő zihálást.
Jegor a vasra tapasztja a fülét – itt van? Vagy továbbment?
Hörög. Megállt. Itt van. Utolérte, és megállt. Ő is hallgatózik…
A házak mögül lövések hallatszanak, valaki velőtrázóan sikít, a vonat
próbál újra dudálni – Jegor most már érti, miért: hogy elfojtsa a mormogást
–, de megint elakad a hangja. A lövöldözés is megszűnik… Mintha azok,
akik lőnek, kevesen lennének – és azok, akikre lőnek, rájuk rontottak és
letiporták volna őket.
BUMM!
Pont a fülénél – ütés ököllel, kívülről. Olyan ereje van, hogy érezni, az az
ember, az a valami odakint nem érti, nem érzi az erejét. Úgy üti a vasat,
mintha azt szét lehetne törni puszta kézzel. És a vaslemez behorpad.
Aztán ügyetlenül megragadja az ajtót, és embertelen erővel húzni kezdi
maga felé, hogy a retesz csikorog – és meghajlik. Jegor felzokog, aztán
üvölteni kezd, hogy elfojtsa a rémületét:
– Menj innen! Menj a picsába! Húzz innen a faszba, geci! Hallod?!
Beton erre megdermed egy pillanatra. Aztán válaszol Jegornak a maga
csúnya, éles hangján, amin mindig gúnyolódtak a Poszton:
– Zserb mor rub virvu ahzab migrács sigaon tod kssssk rva szmerr
gnyiiii…
Jegornak felpüffed a feje, a lába mintha vattából lenne, ezek a szavak
vagy micsodák úgy folynak bele a fülébe, mint a higany, mint a
kígyóméreg, mint az olvadt ólom, és nincs hová, nincs hová menekülni
előlük, Jegor maga zárkózott be ide. Próbálja túlkiabálni Betont, de a
hangok összeakadnak benne, beléjük vásik a szája, összerándulnak az
arcizmai.
 – Nahhh… Tűűű…. Tűűűűűnj el… Halllllll….
Ekkor Jegor ringva, rángatózva négykézlábra ereszkedik, a garázs túlsó
végébe mászik, kotorászik a sarokban – kalapács, fűrész, véső –, talál egy
dobozt, amiben valamikor hosszú vihargyufák voltak, de most fényes, új
szögekkel van tele.
Már nem fogja fel, hogy mit csinál, két oldalról a füléhez emel egy-egy
szöget – bedugja őket a fülkagylójába.
– Mor toooood cseeeeeern csuuuuu aabaaaaaadoon zsoooooo hhuuuuum
gnyiiiiiii!!
Megparancsolja a kezének, hogy emelkedjen fel – és amikor a feje mellé
érnek, tenyerével egyszerre rácsap velük a fülére, úgy, hogy a szögek egy
pillanat alatta átszúrják a dobhártyáját.
Villámlás – mennydörgés – robbanás – halál!
 6.

– Mindenki megfogja valakinek a kezét! Zsenya! Fogd meg Alina kezét!

Szonya! Te az enyémet!
A gyerekek nagy szemekkel bámulnak rá, beszélnek is – de Misell nem
hallja őket. Szonya bőg, Alina megállás nélkül beszél, a két Rongyik
hallgat, egymás kezét fogva.
Az alatt az egy hét alatt, amit Misell együtt töltött velük az osztályban, és
segített a tanítónőnek, legalább hozzászoktak valamennyire. Különben most
szaladnának, ki merre lát. De nem, állnak. Várnak. Várják, hogy
megmagyarázza nekik, mi történik, és mit kell tenniük.
– Nem hallom.
Misell Alinához fordul, és a fülére mutat.
– Megsüketültem. A fülem fölött lőttek, és… Semmit sem hallok. Ezért
csak csináljátok azt, amit mondok nektek, jól van? Bólogassatok, ha értitek!
Bólogatnak. Na de mit mondjon nekik?
– El kell bújnunk. Az udvarra tilos kimenni. Ott gonosz emberek vannak.
Értitek?
Bólogatnak. Szonya úgy szorítja a kezét, hogy elfehérednek az ujjai.
Szonya minden látott. Elfelejtette, hogy Misell süket, valamit kérdez tőle.
– Nem hallom. Nem, semmi sem hallok. Menjünk… Az osztályba?
Az osztályteremnek a másik oldalra néznek az ablakai. Hova
mehetnének, ha nem oda? És Misell húzza maga után a gyerekekből álló
láncot. Valaki jön szembe velük – Julija Vinogradova. Misell beszél neki,
nyugalmat erőltet magára – de a saját hangját nem érzi, ezért nem tudja,
milyen lehet:
– Ott lent lövöldöznek. Az udvaron. Elrejtem a gyerekeket az
osztályteremben. Hozza Ványát is! Ott a másik oldalra néznek az ablakok.
Rendben?
 Julija is mozgatja az ajkát, de Misellnek nincs ideje újból elmagyarázni,
hogy nem hall, csak húzza maga után a bőgő, szipogó, nagy szemű
gyerekek füzérét – az idegen gyerekeket, akikkel ő sohasem akart
foglalkozni, akikkel csak úgy véletlenül ragadt össze, és akiktől most nem
tud elválni.
Julija Vinogradova két lépcsőfordulóval feljebb utoléri – odaadja neki a
Ványecskáját, megbízik benne… Ilyen könnyen megy? Misell megfogja a
négyéves, komoly Ványa csuklóját – a kisfiúnak ez kényelmetlen, de Misell
így nyugodtabb –, nehogy kicsússzon az izzadt ujjai közül, ha megijed
valamitől.
Az osztályterem zárva van.
Misell zavartan néz hátra a gyerekekre. Várnak tőle valamit… Mindent.
Istenem, de hiszen van kulcsa!
Tatyjana Pavlovna adta neki. Hogy Misell maga zárhassa be a termet,
amikor végez a takarítással. Megtalálja. Próbálja bedugni az ugrándozó
kulcsot a zárba, egy, kettő, harmadikra sikerül – de ferdén áll, nem fordul.
Szonya türelmetlenül rángatja a kezét.
– Várj! Várj egy kicsit!
Misell nem hallja magát, és úgy tűnik, Szonya se hallja őt, követelőzik,
rángatózik, ki akarja tépni magát. Elég legyen már! És milyen forróság van!
Misell csuromvíz, szeretné elhajítani azt a rohadt kulcsot!
– Most miattad el fogom törni ezt a kulcsot, és akkor sehogy sem jutunk
be a terembe! De hát mi a baj?
Megfordul.
Egy lépcsőfordulóval lejjebb ott áll Tatyjana Nyikolajevna, és az egyik
Rongyikot fogja. Ráng az állkapcsa, mintha valamiért épp leszidná a fiút,
de a szeme üveges, az ajka habzik. Rongyik rángatózik, szabadulni akar, de
valahogy bágyadtan – mintha hirtelen elhervadna, beletörődne.
Misell azonnal felismeri ezt a bamba tekintetet – ha egyszer láttad,
sohasem felejted el. Ott hagyja Szonyát, szalad le a lépcsőn… Megragadja
Tatyjana Nyikolajevna göndör haját – és az ablakpárkány sarkának csapja
az arcát. És még egyszer. Fröccsen a vér belőle, de Rongyikot nem ereszti
el – vagy Rongyik nem ereszti el őt? Misell rántaná magához a kisfiút, de
ezeket nem lehet mozdítani, olyan, mintha egy traktorral gyürkőzne.
A fogságba esett Rongyik szintén mondja a magáét, nézi a testvérét,
Tatyjana Nyikolajevna a felhasadt homlokából ömlő véren keresztül bámul,
nem próbálja letörölni, pedig a szemébe is belecsorog, és mindent vörösre
fest. Ekkor Misell tolni kezdeni felfelé, felfelé a már szinte elvarázsolt
gyerekeket, egyiket a másik után – és szétválasztja egymástól az ikreket.
Belökdösi őket az osztályterembe, mindet, akit egyelőre meg tudott
menteni – Szonyát, Ványa Vinogradovát, Alinát, az egyik Rongyikot, aki
hisztérikusan üvölt a testvére nélkül –, becsukja az ajtót, egy padot húz elé,
aztán még egyet, még egyet. Majd befogja Szonya fülét, és úgy üvölt, hogy
újra ömleni kezd a vér a füléből.
 7.

Stadion.
A reflektorok mind kiégtek – sötét van. Jegor a pálya közepén áll. Úgy
tűnik, tele vannak a lelátók – de senki sem tapsol neki, senki sem kiabálja a
nevét. Az emberek síri csöndben nézik, falják a tekintetükkel, de egy
hangot sem adnak ki.
Jegor a kezébe veszi a gitárt – a kedves, hűséges gitárját. Az egyetlen
örökségét, a búcsúajándékot, amit az apjától kapott, amikor az lelépett az
anyjától. Megérinti a húrokat – s azok énekelni kezdenek. Énekelnek! És ő
még félt, hogy ebben a világban egyáltalán nincsenek hangok.
De akkor miért hallgatnak a lelátók?
Egyáltalán kik vannak ott, miért néznek rá így, mit várnak tőle?
Na mindegy.
Jegornak van dala számukra. Ismétli magában a szavakat:

Minden szétesett. Minden megveszett.

Árvaságosan a világ elveszett,
Szíve fölhasadt, lelke megrepedt,
Színe megkopott, teste vézna lett.

Éljük úttalan, felejtségesen,

Istentelenül, szárnyvesztettségesen
ezt a legvégső épphogycsakéletet –
Apátlanságosan, nemszeretségesen.

Jegor kinyitja a száját – és megérti, mitől lett megfosztva. Kiszedték belőle

a hangot, valami ravasz műtéttel kitépték a hangját, és most csak tátogni tud
– minden erő kiszállt a torkából. Tessék, ezek a baglyok, ezek a keselyűk
csak azért gubbasztanak ott, mert várják, hogy elkezdjen hörögni – és akkor
kinevetik. Nem énekelhetsz, Jegorka, soha többé nem énekelhetsz – de hát
az még nem is olyan nagy baj! Mert hiszen fellépned se lenne már hol, a te
Jekatyerinburgodat eltiportuk és felfaltuk, és Vjatkát is bezabáltuk, meg
Permet is, és mind az összes várost, ami a folyón túl van; ott most csak
árnyak és árnyak vannak, csak csend és csend, a te folyódon túl, kérdezted
– hát felelünk!

Apátlanságosan, nemszeretségesen.

Ki kell, ki kell ezt mondani – ha sikerül, akkor a többi is sikerülni fog!

Jegor erőlködik, de kimondja – és kinyitja a szemét.
Szörnyűségesen fáj a feje. Próbál felemelkedni – de annyira szédül, hogy
neki kell támaszkodnia a földnek. Lassan lélegzik, elszámol tízig, húszig,
százig. Nyugtatgatja magát, felidézi, mi történt vele. Megérinti a füleit –
már megalvadt bennük a vér. Mennyi ideig feküdhetett?
Cseng. Cseng a füle. És még?
Hallgatózik… Semmi. Üres a világ, egészen üres, nincs benne más hang,
csak ez a csengés.
– Apátlanságosan, nemszeretségesen.
Kimondja a szavakat – de csak a torkával érzékeli a hangot, a füle vassal
van betömve, a füle halott. Tessék. Tessék, Jegorka, ez a te zenéd. Csak ez a
csengés mindörökre. Ő nem akarta, hogy gyakorolj, hogy játssz – és túljárt
az eszeden. Mindenkinek megvan a maga posztja… Nem vagyok örökéletű,
Jegor… Valakinek aztán a helyemre kell állni…
– Rohadék! Te rohadt szemét, te mocsok!
Csend. Csak a csend.
Jegor kitapogatja a padlón a kalapácsot, a résen át nézi az árnyékokat: mi
van ott? Az árnyékok nem mozognak. Ekkor megrángatja az ajtót… A túlsó
oldalról senki sem válaszol. A retesz meghajlott és elakadt, amikor Beton
rángatta maga felé az ajtót. Jegor becélozza, rácsap a kalapáccsal – és ha
nem is elsőre, sikerül beütnie a helyére. Óvatosan nyitja az ajtót… Valami
puhába ütközik.
 Beton ott fekszik holtan, a szeme fennakadt, csak a fehérje látszik.
Szörnyűek a sebei – érthetetlen, hogy állt egyáltalán a lábán ezekkel. Ott
állt az utolsó pillanatig, egyre csak várta Jegort, egyre csak végig akarta
suttogni neki a mondókáját.
Jegor kipréseli magát a résen, a kalapáccsal a kezében lopakodik
visszafelé az elnémult világban, megkerülve a házakat, a kommuna
udvarára. Egy fej nélküli ember hever a földön, a kezében gépfegyver. A
levegőben égett szag terjeng. A fej sehol. Jegornak fel kell vennie a
gépfegyvert, de félelmetes megérinteni a hullát. Aztán mégiscsak
kényszeríti magát.
Hova menjen?
Abba a lépcsőházba, ahol Misell volt. Segíteni kell neki.
Folyton hátra kell pillantania – félelmetes a hang nélküli világ. Folyton
gomolyog valami a háta mögött, összesűrűsödik, árnyak villódznak.
Lövések villannak valahol messze. Hat vagy hét ember, egymás nyakába
mászva, ízelt nádszálként mászik fel a második emeleti ablakhoz – a fogda
ablakához. Az emberekből álló nádszál inog, de tartja magát. A legfelső két
kézzel dörömböl az ablakon, ki akarja szabadítani… Kiszabadítani a
fogdában lévő embert. Griffet!
Egy vászonszárnyas ember száguld oda – gépfegyversorozatot ereszt az
embernádszál alsó ízébe, az áll még egy kis ideig, aztán az egész leomlik a
sárba. Jegor besurran a lépcsőházba, szalad fel a lépcsőn, idegen lakásokba
nyit be – hol van Misell? Hol van?
Felvillan valaki, hangtalanul ráveti magát, Jegor azonnal tüzel, a
gépfegyver vonaglik a kezében, az ember elzuhan, aztán egy másik is…
Úgy látja, a tanítónő az, és Julka Vinogradova, mindkettő teli ólommal, és
most, a haláltusájukban valahogy a könnyekig szánalmasak – és Jegor nem
képes még egy golyót beléjük ereszteni, hogy végezzen velük.
Kinéz az udvarra – valaki kiugrik egy ablakon, a harmadik emeletről,
fejjel lefelé, aztán rögtön utána még valaki, és még valaki, és még valaki –
láncban, egy egész család. Lövések szikráznak a vonat körül, de csak két
vagy három helyen.
 Hol nem volt még? Griff irodájában – az legfelül van – és az
osztályteremben. Bekopog az osztályterem ajtaján: kopp-kopp. Némán
kiabál:
– Misell? Ott vagy? Én vagyok az, Jegor!
Nem nyitják ki. Megint kopog – hiába.
Ekkor mégiscsak felmegy a legfelső emeletre, belép Griff üres irodájába.
A telefon összetörve, a papírok szétszórva, az ablakok kitárva. Jegor fogja
Griff kedvenc hamutartóját – aranyszegélyes piros tálcácska –, és
széttiporja. A lábával érzi: reccs, reccs.
– Lám csak, te vagy az? He?! Na és hol vagy, amikor szükség van rád, az
anyád keservit?!
Griff nincsen. S ha van is valahol – az már nem ő.
Elindul lefelé – az osztályterem ajtaja résnyire nyitva van. Szemek
csillognak a résben. Misell?
– Én vagyok az!
Misell, úgy tűnik, nem érti. Csak nézi, nézi, hitetlenkedve. Aztán
mégiscsak kitárja az engedetlen ajtót, int neki – gyere be!
Jegor besurran… Ott vannak a gyerekek. Szonyecska Belouszova,
valamelyik Rongyik, Vinogradovék kis okoskája, meg Alinka Manukjan.
Ég egy zseblámpa, a táblát világítja meg: A táblára valaki azt írta krétával:
„KOPOGNAK!”, mellé pedig: „AZT MONDJÁK, JEGOR”. És még: „NE
NYISD KI!”
Misellnek csupa kosz az arca, a barna koszban könny csíkjaival. Valamit
mond neki. Jegor megrázza a fejét: nem hallom – és a fülére mutat. Misell
összevonja a szemöldökét, mint aki nem hisz neki – és hirtelen nevetni
kezd. Nevet és kiabál, hangtalanul kiabál és hangtalanul nevet. Ő is a fülére
mutat.
Fog egy krétát, és azt írja a táblára: „NEM HALLOK SEMMIT”,
„MEGSÜKETÜLTEM”.
Jegor is fog egy krétát, és válaszol: „ÉN IS”. „MAGAM CSINÁLTAM.”
„CSAK ÍGY LEHET NEM OLYANNÁ VÁLNI.”
Misell kételkedő arcot vág, de bólogat.
A gyerekekre néz. Aztán Jegorra.
 Jegor megrándul. Azt mondja Misellnek a krétával: „EL KELL VINNI
INNEN ŐKET”, „TUDOM, HOL LESZNEK BIZTONSÁGBAN”. „AZ
ÓVÓHELYEN.” „OTT BIZTOSAN NEM HALLANI SEMMIT.”
Misell bólogat.
Összeszedi a tábláról az összes krétát – a beszélgetéshez. Felsorakoztatja
a kisírt arcú gyerekeket. Győzködi Alinát. A karjába veszi Szonyecskát.
Ráparancsol Rongyikra. Mindnek mond valamit – de hogy mit, azt Jegor
nem hallja.
Jegor lép ki elsőként a lépcsőházba. Levilágít. A falra írja Misellnek
krétával: „A TANÍTÓNŐ HALOTT.” Ványa Vinogradovát a szemét
befogva vezetik el az anyja mellett. Jegor azt írja a falra: „MOST EL KELL
FUTNI A GYÁRIG.”
El kell futni a gyárig – a félhomályban, a vákuumban, a csengésben, a tó
süket vizében el kell futni, el kell úszni a sötét gyárépületekig. Ha ők jutnak
oda elsőként… Ott bezárkózhatnak, és a zsilipes öntöttvas ajtók mögött
senki sem kaphatja el őket. Onnan pedig… Onnan már mehetnek bárhová.
És futnak, mindegyikük kezében egy gyerekkéz, lassan futnak,
gyerekléptekkel – futnak a romos gyárépületek felé, a megdőlt falak, a
beomlott tetők felé, futnak, remélve, hogy az – az, ami a megszállottak
táncát irányítja – nem vezényli oda a bábuit, hogy legyilkolják őket.
De a gyárépületek körül sehol senki.
Minden árnyék mozdulatlan. Leereszkednek a pincébe, aztán még egy
szinttel lejjebb, és még eggyel… A gyerekek hozzájuk bújnak, finoman
reszket a kezecskéjük, mint az elhamvadó kanóc – valamit kérnek, valami
miatt sírnak; biztos anyuhoz, apuhoz akarnak menni. De vigasztalni,
biztatni már nincs erő – csak húzzák őket maguk után, lefelé, egyre
mélyebbre, az óvóhelyre.
És ott az ajtó.
Jegor Misell kezébe nyomja a gépfegyverét, megragadja a zsilipkart,
ránehezedik, elforgatja. Jegor lép be elsőnek a sötétségbe, és szétkergeti a
reflektora sugarával. Iszonytatóan félelmetes itt, de nincs mit tenni. A
gyerekek félnek belépni a fekete torokba, úgy kell berángatni őket.
Aztán bezárkóznak.
 Egy kupacban leülnek. A gyerekeknek megtiltják, hogy elmenjenek
onnan.
Nézik egymást. Jegor azt írja az öntöttvasra: „HOLNAP ELSZÖKÜNK
INNEN”, „AMINT KIVILÁGOSODIK”. Misell megkérdezi: „MI VAN A
SZÜLEIDDEL?”
Jegor válaszol: „NEM TUDOM.”
Aztán megint megfogják a gyerekek kezét – csak így érezhetik, ha
valami nincs rendben. Eloltják a fényt, hogy spóroljanak az elemmel. Olyan
sötét lesz, mintha összeszorították volna a szemüket. Ha kinyitják –
ugyanolyan.
 8.

A kis kéz kétségbeesetten összeszorul Jegor markában. Jegor felrezzen – és

fényt lát. Gyenge fehér fényt egy gyerekarcon.
Furcsa az arc. Hideg, bénult. Mozognak az ajkai. Jegor nem érti – mi ez?!
Ványa Vinogradov remegni kezd, Jegor megrázza, elcsitítja, aztán feláll
– és jobban megnézi. Rongyik az.
Motyog valamit… De honnan jön a fény? Hova néz a fiú?
Közelebb megy… Még közelebb.
A fiú egy telefont néz. Azt a telefont, amit Jegor talált a hídon, amit a
táskás nőtől vett el, és amit valaki ellopott Kolcov garázsából. Akkor tehát
ők lopták el, a Rongyik fiúk? Jegor a telefon fölé hajol – egy videó megy
benne. Lakás. Emberek ülnek az asztalnál üveges tekintettel, habzó szájjal –
néznek a kamerába, és egyszerre mondanak valamit, darálnak, darálnak,
darálnak a szájukkal…
És Rongyik ugyanarra a ritmusra ismétli, amit mondanak. Jegor nyújtja a
kezét, hogy elvegye a telefont – de Rongyik ekkor belemarkol a hajába,
belefúrja tekintetét a szemébe, meg akarja harapni a kezét, a telefon a
padlóra esik, ott van már Misell is – próbálja lerángatni Rongyikot Jegorról,
de annyi erő van most a kisfiúban, mint egy felnőttben. Ketten együtt
szorítják le, Jegor látja – a többi gyerek is odagyűlt köréjük, ahelyett, hogy
megijedtek és elszaladtak volna! Oda, a telefonhoz, ami egyre csak mondja
a ráolvasást…
Jegor ekkor felkapja a telefont, és egy kiálló vascöveknek csapja a
képernyőjét – durr, durr! –, hogy ripityára törjön.
Aztán betömi Rongyik szájába a dzsekijét, hogy elhallgattassa, rászorítja
a fiú arcára a vastag szövetet, Misell a lábán ül, Jegor a két kezét fogja le –
és nem eresztik el, miközben a fiú úgy vonaglik, ahogy Jegor anyja, amikor
rohamot kap; a dzseki a fiú arcán felfúvódik és összetöpped, mint a
rágógumibuborék – Rongyik minden erejével szívja be a maradék levegőt, a
semmit. A gyerekek sötét sarkokba bújnak, Jegor és Misell pedig
megvárják, hogy gyengüljön a vonaglás, majd Rongyik teste teljesen
elernyedjen.
Utána elringatják a gyerekeket, vigasztalják őket, megígérik nekik, hogy
minden jó lesz. Rongyikot elcipelik egy távoli sarokba – hogy ott
dermedjen meg. A gyerekek lassan elalszanak. Úgy néz ki, ők nem
változtak át. Jegor az alvó arcokra világít a lámpájával – normális
gyerekarcok.
Akkor fogja a krétát, és azt írja a falra: „MEG KELL SÜKETÍTENI
ŐKET.” „MINDET.” „MOST.” „MÁSHOGY NEM TUDJUK
MEGMENTENI ŐKET.” Misell minden szóra csak rázza a fejét. Nem,
nem, nem. Fogja a krétát, és azt írja: „ÉN NEM.” „KI VAN ZÁRVA.”
MIÉRT NEKEM KELL?”
Jegor válaszol a krétával: „KI MÁS?” „ÉN SEM AKAROM.” „DE
KELL.” „CSINÁLJUK EGYÜTT.” „EGYEDÜL NEM TUDOM.”
Aztán benyúl a zsebébe – valami megszúrja az ujját. Igen, ott vannak.
A szögek.
 9.

Odalent soha nem ér véget az éjszaka, de fent már véget kell, hogy érjen.
Most senki nem hall semmit közülük.
Ez jó, mert nem hallani a gyerekek zokogását. De rossz, mert nem
hallják, ha léptek közelednek.
Jegor azt írja Misellnek: „MEGYEK, MEGNÉZEM.” „MARADJATOK
ITT.” „A FEGYVER NÁLAD MARAD.” „A REFLEKTOR IS.”
Misell kétségbeesetten válaszol: „NEM MARADOK VELÜK
EGYEDÜL.” „HOVA MÉSZ?”
Jegor: „A GYEREKEKET TILOS ODAVINNI.” „DE ÍGY NEM
MEHETÜNK EL.” „TUDNI KELL, HOGY NEM SZABADULNAK KI.”
„ÉRTED?”
Misell izgatottan zihál, valamit írni akar, de széttörik a kréta az ujjai közt
– túl erősen nyomta.
Jegor azt írja: „HA KÉT ÓRÁN BELÜL NEM JÖVÖK VISSZA,
INDULJATOK EL. EGYENESEN A FOLYOSÓN.”
Misell rázza a fejét. Így is rossz, úgy is rossz.
De muszáj. Muszáj ellenőrizni, mi van ott.
Muszáj megtudni, hogyan végződött minden. Megbizonyosodni róla,
hogy a megszállottak nem jutottak ki a falon túlra.
És meg kell találnia az anyját.
Jegor nem törődik Misell ellenkezésével, elfordítja a kart, elhúzza a
reteszt, kimegy a fekete pincefolyosóra, mint egy vak süketnéma, az
ujjaival tapogatja az utat. Százszor járt már itt, de így sem találja meg
elsőre, elesik, újra meg újra elesik, feláll, botorkál tovább. Végül kezd
szürkülni a feketeség, valami körvonalak derengenek benne, fentről
fénysugár hullik ebbe a pokolba, és Jegor abba kapaszkodik, mint hal a
csaliba.
És kiúszik a felszínre.
Ott már tényleg nappal van.
 A nap átsüt a levegőben szállongó kormon. Lebeg a korom, nem hullik le
a földre.
Jegor a kerítés mentén megy, rövid iramodásokkal, ki-kiles a sarkok
mögül, kúszva teszi meg az utat a nyitott térségeken. Elér az udvarhoz.
Mindenütt holttestek hevernek. Meztelen, csupa seb holttestek, szétvert
fejjel, golyókkal átlyuggatva. Itt-ott sátorköpenyesek is. Mintha farkasok
tépték volna szét őket. És helybéliek – némelyik fegyverrel a kezében halt
meg, mások meztelenül, habzó szájjal.
Úgy néz ki, sehol semmi mozgás. Csak varjak keringenek az udvar fölött.
Némán keringenek. Minden néma körös-körül.
Jegor lehajol az egyik hullához, felemeli a gépfegyverét.
Hirtelen az egyik vagon másik oldalán valakinek a lábát látja.
Ott egy ember áll. Vajon meghallotta őt? Vagy ő is süket?
Jegor kibiztosítja a fegyvert, és a földre veti magát. Átnéz a vagon alatt.
Nadrágos láb, lógó köpeny. Jegor átgördül a vagon alatt, aztán felpattan.
Nem, nem megszállott. Sebesült köpenyes, a vonatról. Megy, sántít. A
nyitott kapu felől jön. Nyitva a kapu! Ő nyitotta ki?! Miért?!
A köpenyes észreveszi Jegort. Int neki.
Jegor visszaint.
A köpenyes felmászik egy egyenesen álló vagon lépcsőjén, és elkezdi
kifeszegetni az ajtaját. Kinyitja a vagont, amiben megszállottak vannak!
Jegort hideg verejték lepi el.
– Te meg mit művelsz?
Ám Jegornak már elvették a hangját. És a köpenyes nem hallja őt. Csak
bíbelődik a zárral.
– De hát kijönnek! Hisz ott vannak még! Hisz téged tépnek szét elsőként!
A köpenyes azonban nem tágít az ajtótól. Olyan makacsul feszegeti,
mintha ő is megszállott lenne. De hiszen megszállott, mondja magában
Jegor. Kész meghalni, csak hogy kieressze ezeket.
Lehet, hogy eredetileg csak át akartak itt robogni… A Poszt mellett. És
megkímélték volna az embereket, akiknek semmi közük az egészhez. Ők
Moszkvába akartak eljutni, Moszkvát akarták megmérgezni. Próbálták
meggyőzni Griffet, vártak…
 De most már mindegy nekik. Vagy ennek itt mindegy. Hisz már csak ő
maradt. Egyedül.
Jegor maga elé kapja a kalast, céloz, és lő – egyszer, kétszer, háromszor.
Mellé. A köpenyes is felkapja a gépfegyverét, kék füstfelhők pöffennek ki a
csőből, pih-pih, és porfelhőcskék táncolnak Jegor körül. Minden néma,
minden csak játszásiból történik.
A köpenyes jobban céloz. Egyre közelebb táncolnak a felhőcskék… De
hirtelen összegörnyed, a megszáradt sárba omlik, kiejti kezéből a
gépfegyvert. A hasához kap, két kézzel szorítja. Még mélázik egy kicsit,
aztán vége. Nem mozdul többet.
De nem Jegor volt az.
Körülnéz – honnan lőttek?
Rinat közeledik a lépcsőház felől. A kezében távcsöves puska, jön és
mosolyog. Él a nyavalyás! Valahol elücsörgött!
Jegor is mosolyog. Maguktól húzzák felfelé az inak a szája sarkát.
Rinat kérdez valamit, Jegor a fülére mutat. Betűket rajzol neki a sárba:
„MI VOLT ITT?” Rinat betűkkel válaszol: „ÚGY NÉZ KI, MINDET
KINYÍRTÁK. SENKI SEM MENT EL.” Jegor: „DE A VAGONOKBAN
MÉG VANNAK.” Rinat vigyorog: „VÉGIG KELL MENNI A
VONATON.” Jegornak a puszta gondolatra hányingere támad, és
kétségbeesetten rázza a fejét. „NEM! ÉN NEM CSINÁLOM!”
Rinat megrántja a vállát: „MAJD ÉN.”
Jegor azt akarja írni neki: „KÖSZÖNÖM” – amiért Rinat olyan
könnyedén magára vállalja a feladatot, hogy közvetlen közelről agyonlőjön
ezer embert, vagy akárhányan vannak is ott ezek a megveszett, vagonokba
zárt szerencsétlenek, amiért kész megszabadítani őt, Jegort ennek a terhétől.
Mindenkinek megvan a maga posztja, de ez – a hóhér, a mészáros posztja,
ez nem az övé, nem Jegoré. Hiszen ott még csak küzdelem se lesz, Jegor
nem is hallaná őket, egyszerűen csak agyon kell lőni mindegyiket, közelről,
egyiket a másik után, mindegy, meztelen férfi-e, vagy nő, vagy… Jegor már
annyi mindent megtett, nemrég megfojtott egy fiút a dzsekijével, belelőtt az
arcába a tanítónőnek, most már eresszék el, most már hadd legyen szabad,
hadd menjen vissza Misellhez, hadd keresse meg az anyját, és hadd
menjenek el innen… Őt most már el kell ereszteni.
„KÖSZÖNÖM.”
De Rinat nem olvassa, valami elvonta a figyelmét.
Felszegi a fejét, izgatottan néz valahova, valakit keres az ablakokban.
Jegor rákiált, de Rinat már nem törődik vele. Forgatja az állát, fülel…
Beállítja magát. Beállítja magát a hangra…
Jegor arrafelé néz, amerre ő – ki van ott, kit nézel annyira?
És megérti.
A fogda. Ahonnan Danyiil atya prédikált. És a meghajlított rács mögött,
az éles üvegszilánkok mögött – ott egy alak. Zömök vaddisznótest, sötét
sziluett.
Rinat megremeg, mintha megrázná, amit hall. Aztán kihúzza a vállát.
Jegor óvatosan megkerüli – hogy lássa az arcát. A száját.
Rinat suttog. Előbb csak suttog, aztán beszélni kezd, egyre
magabiztosabban, egyre hevesebben mondja, nem akad el a nyelve… Jegor
egészen közel megy hozzá, és belelő a fejébe. Rinatból vörös kása fröcsög,
Jegor pedig térdre omlik, és hányni kezd – ömlik belőle a maró, savanyú
okádék.
Majd járkálni kezd a hullák között, az anyját keresi.
És… felmegy a lakásba. Iszonyatosan fél. Az anyja nincs ott. Minden
üres.
Lehet, hogy elmenekült? Akkor majd előkerül! A szíve azt súgja:
elmenekült.
Aztán visszamegy az udvarra, és leül a földre.
Ül a fogda ablakai alatt, és néz felfelé.
Ott fent őrjöng a vaddisznó-ember, ott rohangál, próbál kitörni, és beszél,
beszél, beszél egyfolytában, de Jegor ebből semmit sem hall. Nézi Griffet a
rács mögött, aztán a vonatot nézi: huszonegy vagon, nem számolva az
elégettet. Huszonegy vagon. A vagonok közelében remeg a föld. Ott bent is
őrjöngenek és rohangásznak.
Kiengedni nem szabad őket. És így itt hagyni sem szabad. Mert ha
valahogy… Ha mégis kiszabadulnak. Vagy Moszkvából mégiscsak jön
karaván… Ebből a kibaszott, kurva Moszkvájukból.
Miért neki, miért Jegornak kell ezt… Miért?
Ég a szeme. Az öklével törölgeti. Szaggat a torka.
Jegor felüvölt neki:
– Miért én?! Miért nekem kell eltakarítanom, amit ti csináltatok? Miért?
He?
De senki sem törődik vele: mindenki vagy megdöglött, vagy eszelős lett.
Ti, ti eresztettétek ezt ki a világba, ezt a mérget, ti okádtátok belé ezt a
gonoszt, vagy ott voltatok, amikor a főnökeitek, a parancsnokaitok ezt
művelték, és vagy segítettetek, vagy ha épp nem is segítettetek nekik, de
elhúzódtatok, elfordítottátok a fejeteket – úgy gondoltátok, ha nem látjátok,
ha nem halljátok, akkor olyan, mintha csak úgy magától történne, és majd
magától meg is fog szűnni! De semmi, semmi sem szűnik meg magától –
tessék, ez is, ahogy kilöttyent, ott van a levegőben, beszennyezte a földet, és
nem fog eltűnni magától, úgy gondoljátok, úgyis megdögöltök, és annyi,
titeket többé nem izgat, de ez attól még nem tűnik el magától, ez itt marad,
örökre itt marad, és nekem, nekünk kell felfalnunk, felzabálnunk, nekünk, a
ti gyerekeiteknek, és ha nem zabáljuk fel, ha nem nyaljuk ki az utolsó
szemig, akkor nekünk és a gyerekeinkek kell felelnünk azért, amit ti
tettetek, mocskos gazemberek! De miért?! Hát hogy van ez?!
Jegor nem teszi ezt meg, nem és nem, nem fog végigmenni a vagonokon,
nem fogja mindet, egyiket a másik után, a rácson át… nem, nem és nem!
– Nem teszem meg! Hallod?! Nem akarom! Miért rángatsz ebbe bele?!
He?! Miért… engem? Ezt ti műveltétek, ez a ti elbaszott régi világotok!
Nem csinálom, te szemét! Te kurva! Te mocskos állat! Ti mind! Ti mind!
Mert, ugye, nem kerested magadnak a bajt?! Te korcs! Te nyomorék!
De nincs más, aki megtegye: csak eszelősök vannak itt, és hullák.
Jegor legyint Griff felé.
Elindul, összeszedi az udvarról és az őrházból a gépfegyvereket.
Visszamegy a kapuhoz, kinéz – sehol senki. Bezárja. Hátha valahogy nem
sikerül.
Rinat könnyen megbirkózott volna ezzel. Rinat épp a megfelelő ember
volt erre a feladatra. Ahogy a veszett kutyákkal is… A ketrecekben. Ez meg
itt… ez ugyanaz.
Csak jól át kell gondolni. Át kell gondolni, hogyan – hogy csak a rácson
át, hogy mindig egy bizonyos távolságból. Mindig fejre. Vagonról vagonra.
Huszonegy vagon van összesen, vagy mennyi is… Lehet, hogy két óra nem
is elég hozzá. Megvárja vajon Misell?
Megint leül, és sír.
Aztán feláll.
– Bocsásd meg, Istenem, az én nagy bűnömet. És bocsásd meg a mi
vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk
vétkeztek. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…
Nem emlékszik, hogy van tovább.
Az utolsó vagonnál kezdi.
 10.

Szonyecska megrángatja Misell kezét. Az ajtóra mutat.

Ványa Vinogradov krétát fog, azt írja: „KOPOGNAK.”
Misell a zsilipkarhoz ugrik, elfordítja…
Jegor támolyog be. Bűzlik az égett puskaporszagtól; és valami édeskés
bűzt is áraszt, amilyen az állott hús szaga. Keze lelóg. A gerincét mintha
kitépték volna – úgy meggörbült. Szeme kiégett, fénytelen.
Misell azt írja neki: „SOKÁIG ELVOLTÁL!” – aztán nézi Jegor üres
szemeit, és bizonytalanul hozzáteszi: „OTT MINDEN RENDBEN?”
Jegor fog egy krétát, olyan mozdulattal, mintha egy tonnát nyomna.
A falhoz emeli. Alig lehet kivenni a betűket, olyan halványak:
„MINDEN OK. MENJÜNK INNEN.”
 11.

Táncol az alkony… Táncol az alkony… Táncol…

Táncol az alkony,
szökken a fény,
koppan az ajtón
az agg sövény.

Ág simogatja
kint a tetőt,
ringat az anyja
csöpp csecsemőt.

Bölcsője bömböl:
zsolozsma-dal.
„Aludj el, gyöngyöm,
aludj hamar!”
1 Weöres Sándor fordítása
2 Erdődi Gábor fordítása.
Table of Contents

Címoldal
Copyright
1. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
2. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
3. rész
1.
2.
 3.
4.
5.
6.
7.
8.
4. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
5. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
6. rész
1.
 2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
7. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
8. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
 11.
12.
9. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
10. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
 Table of Contents
Címoldal
Copyright
1. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
2. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
3. rész
1.
2.
3.
 4.
5.
6.
7.
8.
4. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
5. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
6. rész
1.
2.
 3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
7. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
8. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
 12.
9. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
10. rész
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.