NEMZETKÖZI BŰNCSELEKMÉNNYÉ

NYILVÁNÍTÁS FEJLŐDÉSE

A KRIMINALIZÁCIÓ FOLYAMATÁRÓL
ÁLTALÁBAN
bevezetés
• A nemzetközi védelemben részesítendő jogtárgyakat sértő
• vagy veszélyeztető cselekmények
• intenzív kriminalizációjára és
• kodifikációjára irányuló univerzális törekvések
• ad hoc,
• illetve ötletszerű jogalkotási eredményeket produkáltak.
• Nem kristályosodott ki a nemzetközi bűncselekmények kriminalizációs
politikájának univerzálisán tekintetbe veendő kritériumrendszere sem,
• amihez az is hozzájárult,
• hogy a nemzetközi bűncselekménnyé nyilvánítás nemcsak nemzetközi jogi
eszközök,
• illetve források révén fejlődött,
• hanem az eredeti nemzeti jogi kriminalizáció is alapjául szolgált
Szokásjog / nemzeti jog / nemzetközi
szerződés
• Míg a 19. századig tartó időszakban
• a nemzetközi bűncselekménnyé nyilvánítás folyamatára
elsősorban a nemzetközi szokásjog,
• illetve a nemzeti jog részeként tekinthetünk,

• addig az 1815-ben rendezett bécsi kongresszust követően a

nemzetközi szerződési jog vállalt vezető szerepet a vonatkozó
normák pozitizálásában.
erénye
• Mindehhez képest a nemzetközi bűncselekménnyé nyilvánítás
folyamatának elsődleges erénye
• hanem a jogalkotás mennyiségi mutatójában található.
• Ehhez képest az 1815 és 2000 közötti időszakban 281 egyezmény
született,
• amely a nemzetközi bűncselekmények kriminalizációját tekintette
feladatának.
• Ezek közül például 59-et a háborús bűncselekmények,
• 16-ot a terrorizmussal összefüggő deliktumok.
• mai napig nem szembesülhetünk
• az emberiesség elleni bűncselekmények kategóriáját átfogóan
kriminalizáló nemzetközi egyezménnyel.
Ókori, középkori
előzmények
 Ókori, Középkori előképek

• nemzetközileg védett értékeket támadó cselekmények kriminalizációjának történetét taglaló

munkák jelentős része a kalózkodást tekinti az első nemzetközi bűncselekménynek.
• Az ókori Rómában a kalózokat az emberi nem ellenségeiként (hostis humani generis) említették
ugyan,
• Sundberg azonban rámutat, hogy a helyes értelmezés szerint e jelző nem egy vonatkozó
bűncselekményi tényállás elemeként volt értékelhető;
• a római jog a kalózkodást nem tekintette bűncselekménynek,
• s az ilyen magatartást tanúsító személyeket „mindössze” törvényen kívülinek nyilvánította.
• az államok közötti fegyveres összeütközés
• a nemzeti politika eszközeként
• az államok közötti kapcsolatok egyik lehetséges s
• gyakran alkalmazott formájának minősült,
• először nem maga a háborúindításhoz való jog (ius ad bellum),
• hanem e jog gyakorlásának szükségképpeni
következményeként a háborúban alkalmazandó jogszabályok
(ius in bello) fejlesztése került az érdeklődés középpontjába.
középkor

• A középkori Európa világi

jogában
• elsősorban a lovagiasság
szabályainak előtérbe
kerülése járult hozzá a
• humanitárius értékrend
érvényesülését célzó
előírások rögzítéséhez.
• Ezt jelentősen erősítette
• az „arab lovagi becsület” eszméjének olyan és
ahhoz hasonló megnyilvánulása,
• mint amikor az előírásoknak eleget téve
• Jeruzsálem 1187 szeptemberében történt
felszabadításakor
• Szaladin váltságdíj fejében bár,
• de szabad elvonulást biztosított minden
keresztény lakosnak
14. század

• A 14. századra fejlődött ki a lovagiasság szabályain alapuló

• ius militare,
• melyre az államok a ius gentium részeként tekintettek.
• E normák legteljesebb összefoglalásának
• Christine de Pisán Livre des Faits d'Armes et de Cbivalerie
című, 1407-ben született, a joggyakorlatban is hivatkozott
munkája tekinthető.
 • Az 1095-ben rendezett
clermonti zsinat határozata
értelmében jogellenesnek
minősült,
• s kiközösítéssel vagy
kiátkozással volt büntetendő
• az év meghatározott
időszakaiban,
• így különösen ün-
nepnapokon tanúsított
erőszakos magatartás.

Clermonti zsinat
Igazságos háború teóriája

• bellum iustum augustinusi tanán,

• illetve annak grotiusi továbbgondolásán alapulva
• a ius ad bellum kritériumai az alábbiak szerint összegezhetők:
• jogos (igazságos) háborús ok (retribúció, kollektív önvédelem, idegen
állam érdekének képviselete);
• a helyes szándék (a béke mint végső cél);
• a háború szabályszerű, a szuverén általi megindítása;
• az erőszak ultima ratioként való alkalmazása;
• a siker ésszerű esélye;
• a proporcionalitás (arányosság).
• A gyakorlatban azonban
• az igazságos háború doktrínája nehezen volt alkalmazható,
• mivel minden uralkodó maga állapította meg az őt ért vélt
• vagy valós jogsérelem súlyát,
• ráadásul nem lehetett előre látni,
• hogy az indítandó háború milyen mértékű károkozással,
pusztítással jár majd.
Rousseau-Portalis-
doktrína

• 18. század második felében e doktrína elvetette a háború

idején elkövetett erőszak korlátlanságát,
• s csak annyiban tekintette az erőszak kifejtését jogosnak,
• amennyiben az a háború céljának eléréséhez szükséges.
• Jean- Jacques Rousseau
megfogalmazásában
• „...a háború nem ember és ember, hanem
állam és állam közötti viszony, amelyben
az egyének csak véletlenszerűen válnak
ellenséggé, nem mint ember, sőt nem is
mint állampolgár, hanem mint katona, és
nem is mint az állam alattvalói, hanem
annak védelmezői. [...] A háború célja az
ellenséges állam elpusztítása,
Hágai jog

• Az 1899. évi első hágai

békekonferencián elfogadott II.
egyezmény, s
• az 1907. évi második hágai
békekonferencián elfogadott IV.
egyezmény a szárazföldi háború
törvényeiről és szokásairól
kialakította az úgynevezett hágai
jogot.
Genfi Egyezmény

• Az 1899. évben rendezett békekonferencia az 1864-ben

született, fentebb említett Genfi Egyezmény elveit a
• tengeri háborúban is alkalmazni rendelte.
• Lényeges, hogy a hágai békekonferenciákon kidolgozott
egyezmények csak akkor voltak alkalmazandók,
• ha a fegyveres összeütközésben részt vevő összes felet
kötötték (si omnes klauzula)
• 1906-ban újabb Genfi Egyezmény született a szárazföldi
haderők sebesültjei s betegei sorsának megjavításáról.
• Az 1925-ben elfogadott genfi jegyzőkönyv megerősítette az
1899-ben rendezett hágai békekonferencián kelt nyilatkozatot
gázfegyverek alkalmazásának tilalmáról, valamint kiterjesztette
e prohibíciót a ktériumfegyverek alkalmazására is.
• Az 1929-ben született Genfi Egyezmény hadifoglyokkal való
bánásmóddal kapcsolatban rögzítette a jogellenes
magatartások körét.
Drago-Porter Egyezmény

• 1. cikke úgy rendelkezett,

• hogy a nemzetközi szerződésen alapuló
• követelések fegyveres erőszakkal történő behajtása
• ellentétes a nemzetközi joggal.
Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya

• A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának 10. cikke ennél

azonban jelentősebb korlátot támasztott,
• mely szerint az állam területi épsége
• és politikai függetlensége elleni ún.
• hódító, agressziós háborúk jogellenesnek minősültek.
• Az Egyezségokmány alapján hasonló megítélés alá esett
továbbá az a háborúindítás is,
• amelyet megelőzően a felek nem kísérelték meg a vita békés
rendezését.
ENSZ

• Az ENSZ 1945 júniusában San Franciscóban elfogadott

Alapokmányának 2. cikke alapelvi szinten fogalmazta meg az
agresszió tilalmát.
• Az 1945 augusztusában kelt Londoni Egyezmény alapján a
• Nürnbergben létesített
• Nemzetközi Katonai Törvényszék Statútumának 6. cikkében
• a béke elleni,
• háborús és
• emberiesség elleni bűncselekmények köre először került együttesen
rögzítésre ugyanazon dokumentumban (szerződésben).
Londoni Egyezmény NKT Statútum

• Az 1945 augusztusában kelt Londoni Egyezmény alapján a

• Nürnbergben létesített
• Nemzetközi Katonai Törvényszék Statútumának 6. cikkében
• a béke elleni,
• háborús és
• emberiesség elleni bűncselekmények köre először került együttesen
rögzítésre ugyanazon dokumentumban (szerződésben).
• A Statútum értelmében béke elleni bűncselekménynek az
agressziós háború tervezése, előkészítése,
• kezdeményezése vagy indítása,
• illetve a nemzetközi szerződések, megállapodások vagy adott
biztosítékok megsértésével indított háború, valamint az említett
cselekmények bűnöző szervezetben,
• illetve kidolgozott tervben való részvétellel történő
megvalósítása minősült.
• Háborús bűncselekményként
• a hadviselés törvényeinek és szokásainak megsértése
értékelendő,
• különösen pedig a megszállt területek polgári lakosságának
tagjai ellen elkövetett szándékos emberölés vagy
• embertelen bánásmód,
• illetve rabszolgamunkára vagy
• más célra történő elhurcolásuk,
• valamint hadifoglyok, illetve hajótöröttek ellen elkövetett
szándékos emberölés stb.
NJKB

• 1947-ben az ENSZ Közgyűlése a Nemzetközi Jogi Bizottság

(International Law Commission - ILC) elődjét,ű
• a Nemzetközi Jogi Kodifikációs Bizottságot (Committee on the
Codification of International Law - CCIL) megbízta,
• hogy a Nürnbergi Törvényszék Statútumában rögzített
bűncselekmények tényállási elemeit részleteiben is munkálja
ki,
• s ennek eredményeként dolgozza ki az Emberiség békéje és
biztonsága elleni bűncselekmények (Draft Code of Ojfences
against the Peace and Security ofMankind) kódextervezetét.
Bassouni-féle kódex

• A Bassouni-féle kódextervezet mintegy száz

nemzetközi egyezmény feldolgozásán alapult.
• Kiemelendő sajátossága,
• hogy nem csupán a nemzetközi jog elleni
bűncselekményeket (72.), hanem - hasonlóan az
1991-es kódextervezethez - a
• transznacionális deliktumok tényállási elemeit is
taglalja (71.), s a 2 kategóriát nem különíti el
szervesen egymástól.
Európa Tanács

• Európában 1971-ben először az Európa Tanács vetette fel egy

ún. Európai modell büntető törvénykönyv (European Model
Penal Code) megalkotásának gondolatát.
• Az idea hosszasabb fontolgatását követően a szervezet 1996-
ban Ulrich Sieber professzort kérte fel az erre vonatkozó
memorandum kidolgozására
EU

elsődlegesen a horizontális együttműködés keretében bontakozott ki,

azonban az Európai Parlament felkérésére Mireille Delmas-Marty
professzor asszony vezetésével 1997-ben elkészült, majd 2000-ben
átdolgozott Corpus Juris Európae nevet viselő dokumentumtervezet
a nemzetközi bűncselekmények kodifikációját, harmonizációját és a
vonatkozó normák kikényszerítésének közegét a vertikális kooperáció
terrénumába helyezte.
A szóban forgó instrumentum ugyanakkor mindezt szűk tárgyi
hatállyal teszi: kizárólag az Európai Unió nemzetek feletti pénzügyi,
gazdasági érdekeit sértő, illetve veszélyeztető cselekményeket rendeli
büntetni.
A NEMZETKÖZI
BÜNTETŐBÍRÁSKODÁS
IDEÁJÁNAK FEJLŐDÉSE
NBB gyökerei
• A nemzetközi bűncselekményt elkövetők felelősségre
vonásának intézményesülése
• és hatékonysága
• az ókorban és a középkorban messze állt attól,
• hogy a nemzetközi büntetőjog meghatározó összetevője
legyen.
• A nemzetközi bűncselekményeket illetően először
• a béke elleni,
• illetve a háborús bűncselekményekkel kapcsolatban merült fel
a felelősségre vonás elkerülhetetlenségének igénye.
Nemzetközi szokásjog
E törekvés hamar a nemzetközi szokásjog részéve vált,
s bár a hadviselő felek számos esetben a háborút lezáró
békeszerződésekbe
amnesztiaklauzulát építettek be,
amely büntetlenséget biztosított a háborús bűncselekményt
elkövetőnek,
az általánosan követett gyakorlat szerint amennyiben a háború
törvényeinek és szokásainak megsértésével vádolt személy az
ellenséges haderő fogságába esett, vele szemben e hadsereg
állama eljárást indított.
Hohenstauf Konrád

Az európai béketörekvések
idején
úgynevezett igazságtalan
háborút indított
Hohenstauf. Konrád jeruzsálemi
királyt 1268-ban béke ellen
elkövetett bűntett vádjával
halálra ítélték.
Peter von Hagenbach elleni be.

A felelősségre vonás helyének állama e célból bizonyos

esetekben speciális,
• több ország képviseletével megalakított bíróságokat is
létrehozott.
• A nemzetközi felelősségre vonás e formájának első
dokumentált esete
• a felső-rajnai Breisach város burgundi helytartója,
• Peter von Hagenbach ellen 1474-ben lefolytatott büntetőeljárás
volt,
jogeset

Hagenbach vádlott
Merész Károly burgundi herceg hatalmi törekvéseinek
engedelmes kiszolgálójaként terroruralmat létesített
Breisach városában és környékén,
• nem kímélve a városon átutazó idegen kereskedőket sem.
A Merész Károly ellen vezetett egy hadjárat alkalmával azonban a
- Franciaország, Ausztria, Bern és a felső-rajnai városok nemeseinek
részvételével alakult –
koalíciós seregek Breisach várának bevételekor Hagenbachot is
foglyul ejtették.
Bűncselekményeiért,
amelyeket az ostrom ideje előtt és alatt
• „Isten és az ember törvényeit lábbal tiporva” követett el, a koalíciós
országok és városok által felállított, 28 főből álló nemzetközi ad
hoc törvényszék halálra ítélte, és az ítélet azonnali végrehajtását
rendelte el.
Hagenbach és Merész Károly
19.sz.

Ezt követően legközelebb

a 19. században erősödött fel az igény,
hogy a háború törvényeit és szokásait megsértő személyeket
nemzetközi szinten vonják felelősségre.
Porosz-francia háború

Ennek eredője az 1870-71-ben vívott porosz-francia háború volt,

s különösen abban a tényben rejlett,
hogy a fegyveres összeütközések idején mindkét fél számtalan
esetben megsértette az 1864-ben kelt Genfi Egyezmény
szárazföldi haderők sebesültjei és betegei helyzetének
megjavítását célzó rendelkezéseit.
• A háború lezárását követően
• a Nemzetközi Vöröskereszt keretében folyó
vita résztvevőjeként Gustave Moynier
• - a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság egyik
alapító tagja, majd annak későbbi elnöke –
• arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
jövőben a hadviselő feleket leginkább egy
nemzetközi büntetőbíróság felállítása
ösztönözheti az Egyezmény betartására.
Moynier gondolata

• Elképzelése szerint
• a testület a hadviselő államok egy-egy bírájából és
• a semleges államok képviselőiből tevődött volna össze,
• s a büntetés végrehajtása a fogva tartás helye szerinti állam
kötelessége lett volna.
Moynier javaslat
• Moynier javaslata azonban a szükséges nemzetközi támogatás
hiányában nem vált realitássá.
• Az első világháború előestéjén az 1912-ben és 1913-ban
lezajlott balkáni háborúk során a polgári lakosság és a
hadifoglyok sérelmére elkövetett atrocitások kivizsgálása
céljából a Carnegie Endowmentfór International Peace nem
kormányzati szervezetként egy héttagú tényfeltáró nemzetközi
bizottságot hozott létre, mely jelentését 1914 júliusában
készítette el.
• A dokumentumban foglaltaknak azonban az első világháború
kirobbanása miatt már nem lehetett gyakorlati jelentőségük.
2 vh közötti
időszak
Első gondolatok

A mintegy 8 millió ember halálát követelő

• első világháború kitörése
• újabb lökést adott a nemzetközi büntetőbíróság
intézményesítésére irányuló törekvéseknek.
• Hugh Bellott angol professzor
• a Grotius Társaságban tartott előadásán
• már a háború folyamán,
• 1916-ban hangsúlyozta a hadviselés szabályait durván
megsértő személyek nemzetközi büntetőbíróság előtti
felelősségre vonásának szükségességét
Kivizsgáló bizottság

A háborúban győztes szövetséges

és társult hatalmak a háborút lezáró,
1919-ben Párizsban rendezett úgynevezett előkészítő
békekonferencián
kormányközi bizottság felállításáról határoztak,
melynek feladata a háború kirobbantásáért felelős személyek
felkutatása, valamint a háború törvényeit és szokásait megsértő
személyek felelősségének kivizsgálása lett.
CRAWEP

• A Bizottság (Commission on the Responsibilities of the Authors

of War and on Enforcement of Penalties) tagjai
• a győztes nagyhatalmak két-két delegáltja,
• valamint szoros érintettségük okán –
• a Belgium, Görögország, Lengyelország, Románia és Szerbia
által megnevezett küldöttek voltak
 • A testület két hónapon keresztül
zártan ülésezett, és intenzív munkát
folytatott,
• majd 1920-ban elkészítette
jelentését, melyben 895 személy
felelősségre vonását indítványozta
• a szövetséges hatalmak által.
• A felelősségre vonás legfőbb alapja
az 1919. június 28-án
Németországgal megkötött
versailles-i békeszerződés 228.
cikke volt.

Versailles-i béke
• Ennek értelmében
• a német kormány elismerte a szövetséges és
• társult hatalmak azon jogát,
• hogy a háború törvényeit és szokásait megsértő német
katonákat a Szövetséges Katonai Törvényszékek vagy bármely
szövetséges hatalom nemzeti katonai bírósága elé állítsák.
• Németország egyben kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy
az ilyen cselekményekkel gyanúsított személyeket kiadja a
szövetséges hatalmaknak.
II. Vilmos
felelősségre vonása
A békeszerződés 227. cikke pedig
II. Vilmos német császár felelősségre
vonása céljából,
speciálisan ennek foganatosítására
ad hoc nemzetközi büntető
törvényszék létrehozását rendelte el,
s a császárt azzal vádolta, hogy
súlyosan megsértette a „nemzetközi
erkölcsöket és a szerződések
szentségének az elvét”.
• A dokumentum 229, cikke szerint
• egyébként a felelősségre vonással érintett egyéb személyek felett
• fő szabályként az érintett hatalom katonai bíróságai ítélkeztek volna,
• s csak akkor került volna sor nemzetközi bírói fórum létrehozására,
• ha a bűncselekmény több hatalom polgárai ellen irányul,
• ez esetben pedig a testület az érintett államok nemzeti katonai
bíráiból tevődött volna Össze.
• Hasonló rendelkezéseket tartalmazott a trianoni szerződés 157.
cikke, a St. Germainben kötött szerződés 173. cikke, valamint a
neulleyi szerződés 118. cikke. Ilyen törvényszék létesítésére azonban
nem került sor.
Örmény népirtás

• A párizsi békekonferencia által életre hívott Bizottság jelentésében -

az úgynevezett Martens-klauzulára alapozva - indítványozta
továbbá azon török személyek vád alá helyezését is,
• akik 1915-ben a törökországi örmény lakosok ellen „a humanitás
törvényeit súlyosan sértő cselekményeket” követtek el
• Az indítványt azonban az USA és Japán különösen arra hivatkozva
ellenezte, hogy a bizottság mandátuma eredetileg a háború
törvényeinek és szokásainak megsértésével járó atrocitások, nem
pedig az emberiesség szabályait sértő cselekmények ko- difikálatlan
szokásjogának vizsgálata volt.
• A szóban forgó bűncselekmények elkövetésével gyanúsított
személyek
• vád alá helyezése egyébként a szövetséges hatalmak és
Törökország között 1920-ban Sévres-ben megkötött
békeszerződésben foglalt,
• az érintett személyek kiadatására irányuló török
kötelezettségvállaláson alapult.
lausanne-i egyezmény

• Ugyanakkor a szerződés ratifikációja elmaradt,

• s így a vonatkozó rendelkezései sem lettek beépítve a belső
jogba.
• 1923-ban a szerződés helyébe a lausanne-i egyezmény lépett,
• amely azonban egyetlen rendelkezést
• sem tartalmazott a felelősségre vonás kérdésével
kapcsolatosan.
• Miután pedig a szövetségesek
• a kommunista törekvések előretörésekor érdekeltek voltak a
Szovjetunió határán fekvő Törökország stabilitásának
fenntartásában,
• a szerződő felek a török gyanúsítottak számára titkos
záradékban amnesztiát biztosítottak.
• Ezzel egyértelművé vált:
• a politikai érdekek,
• megfontolások győzedelmeskedtek az igazságszolgáltat ás
megvalósításának általános társadalmi igényével szemben.
Hangsúlyozandó továbbá,
hogy a versailles-i szerződés nem teremtett intézményi kapcsolatot
a háborús bűnösök felelősségre vonására irányuló –
az 1919- ben e célból létrehozott bizottság tevékenységével
fémjelzett - eljárás felderítési,
nyomozási fázisai, valamint a nemzeti katonai ügyészségek, illetve
bíróságok által realizálandó vádemelési, tárgyalási szakaszok között.
Ehhez képest amennyiben a Bizottság tényfeltáró munkájának
eredménye adott esetben egy idő után politikailag már nem volt
hasznosnak, illetve kényelmesnek tekinthető, az összegyűjtött adatok
megmaradtak jelentés szintjén.
Erre a sorsa jutott a II. Vilmos német császár felelősségre
vonására irányuló törekvés is.
A császár Hollandiába menekült,
s kiadatásának lehetőségét és realitását a szövetségesek
diplomáciai csatornákon keresztül kívánták megteremteni.
Hollandia reakciója negatív volt, melyhez nagyban hozzájárult,
hogy a tárgyalások idején az ország monarchája Vilmos császár
unokatestvére volt.
• Ehhez képest a szövetségesek nem is terjesztettek elő formális kiadatási
kérelmet,
• s így Hollandia nem is folytatott le semmilyen igazságügyi, illetve
adminisztratív eljárást, amelynek eredményeként a császár kiadatására
irányuló kérelmet formálisan elutasította volna.
• A politikai implikáción túl a jogi indok,
• amelyre hivatkozással a szövetségesek egyeztetésre irányuló törekvése
zátonyra futott,
• s a császárt Hollandia végül menedékjogban részesítette,
• abban állt, hogy a vád tárgyát képező bűncselekmény nem volt ismert a
holland jogban,
• és azt túlnyomó részben politikai természetűnek, nem pedig közönséges
jellegűnek találták.
• 1921-re nyilvánvalóvá vált,
• hogy a Párizs környéki békékben előirányzott nemzeti és
nemzetközi katonai törvényszékek felállításának igénye
elerőtlenedett,
• s az újabb európai politikai irányvonal Németország további
megalázását már nem támogatta.
• 1920 februárjában a szövetségesek még átnyújtottak ugyan
egy listát Németországnak a háborús bűncselekményekkel
vádolt személyek kiadatása céljából, annak érdekében azonban,
• hogy ne veszélyeztessék az egyébként is gyenge lábakon álló
weimari köztársaság stabilitását,
• a szövetségesek röviddel később magát Németországot kérték
arra, hogy a német háborús bűnösöket a Lipcsében székelő
Birodalmi Legfelsőbb Bíróság (Reichsgericht) előtt vonják
felelősségre.
Lipcsei perek

• Az 1919-ben felállított tényfeltáró bizottság

• eredetileg 895 nevet tartalmazó listájából a szövetségesek
• mindössze 45 személlyel szemben kezdeményezték eljárás
lefolytatását.
• A német szövetségi legfőbb ügyész diszkrecionális jogkörében
született állásfoglalása alapján
• végül csak 22 vádlottnak kellett a bíróság elé állnia.
• A tárgyalássorozat 1921. május 23-tól 1921. július 16-ig tartott
(„lipcsei perek”)
ítéletek

Összesen 12 marasztaló ítélet született,

s a szövetségesek által kezdeményezett eljárásokban kiszabott
szabadságvesztés-büntetések leghosszabb tartama 4 év volt.
• Ugyanakkor azon ügyekben,
• amelyekben a legfőbb ügyész önmaga,
• a szövetségesek ilyen irányú kezdeményezése nélkül emelt
vádat,
• a bíróság súlyosabb büntetést is kiszabott,
• bár halálra egy vádlottat sem ítéltek
• A tárgyalások során a vádlottakat nyilvánosan hallgatták meg,
• s a hallgatóság szemében nemzeti hősnek,
• a külföldi elnyomás mártírjainak számítottak.
• Ehhez képest a lipcsei perektől a győztesek azt várták, hogy
elrettentő hatásuk lesz a nemzetközi humanitárius jog
jövőbeni megsértését illetően,
• ehelyett azonban nemzeti felháborodást keltettek, amely végül
a szövetségesek elleni a Nemzetiszocialista Párt által felkarolt -
nemzeti összefogásba torkollott.)
• A lipcsei perek kiválóan példázták azt a tényt,
• ahogyan a szövetségesek feláldozták az igazságosság, az
igazságszolgáltatás iránti igényt a nemzetközi és nemzeti politika oltárán.
• Olyan általános amnesztiát hirdetni, mint amilyet a harmincéves háborút
lezáró münsteri és osnabrücki békék meghirdettek,
• már nem volt ugyan magától értetődő,
• s meghaladottá vált az a gondolat is, mely szerint a háború törvényeit és
• szokásait megsértő személyek tetteiért csakis államuk felel, összességében
csupán a töredéke valósult meg annak a büntetőigénynek,
• ami a szövetségesek eredeti terveiben tükröződött.
A szerződéses kötelezettségvállalás,
melynek értelmében a német eljárások eredménytelensége esetén a
szövetségesek feladata lett volna
a háborús bűnösök felelősségre vonása, a gyakorlatban soha nem
teljesült.
A nagyhatalmak vezető politikusai ebben az időszakban sokkal
nagyobb súlyt helyeztek Európa jövőbeni békéjének biztosítására,
mint az igazságtétel megvalósítására.
Általános volt a vélekedés, miszerint az első világháború „minden
háború végét jelentette”,
és a Népszövetség olyan új világrendet teremt, amely
megakadályozza, hogy a jövőben háború törjön ki.
 törekvés keretében a Nemzetközi
Büntetőjogi Társaság (Association
Internationale de DroitPénal -
AIDP) 1926-ban tervezetet
dolgozott ki egy nemzetközi
büntetőbíróság felállításáról;
1937-ben pedig a Népszövetség
égisze alatt - az AIDP akkori
elnöke, Vespasian Pella professzor
hathatós közreműködésével -
egyezményt fogadtak el a
terrorizmus elleni küzdelem
tárgyában, melyhez csatolt
Kiegészítő jegyzőkönyv a
konvenció tárgyát képező
bűncselekmények üldözésére
nemzetközi büntető törvényszék
AIDP létrehozását helyezte kilátásba.
Az említett dokumentumok azonban nem részesültek megfelelő
politikai támogatásban.
A szövetséges és társult hatalmak ugyanis elmulasztottak egy
olyan nemzetközi büntető igazságszolgáltatási rendszert
létrehozni,
amely politikai implikációktól mentesen tudott volna működni.
Egy ilyen szisztéma kialakítására irányuló igyekezet gyengesége
nemcsak hogy nem rettentette el a második világháborút
kirobbantó katonai-politikai vezetőket, de egyben fokozta is
cinizmusukat.
• így Adolf Hitler,
• az erőhatalmi politika jogállamiságot
beárnyékoló természetére
rámutatva,
• egy 1939-ben tartott beszédében
feltette a kérdést: „Ki beszél már
manapság az örmények
megsemmisítéséről?
UNWCC

A második világháború pusztításai elkerülhetetlenül arra

vezettek,
hogy a szövetségesek már a háború folyamán deklarálták a
nemzetközi büntetőjogi felelősségre vonás igényét.
1942. január 13-án a szövetséges hatalmak a londoni St. James-
palotában az Egyesült Nemzetek Háborús Bűnöket Vizsgáló
Bizottságának (United Nations War Crimes Commission -
UNWCC) létrehozására irányuló megállapodást írtak alá.
II. Vh végétől 1954ig