Professional Documents
Culture Documents
Sarah J Maas Crescent City Eg Es Lelegzet Haza Crescent City 2 1 1
Sarah J Maas Crescent City Eg Es Lelegzet Haza Crescent City 2 1 1
AZ ÜVEGTRÓN-SOROZAT
CRESCENT CITY-SOROZAT
CRESCENT CITY
Föld és vér háza
Írta: Sarah J. Maas
A mű eredeti címe: House of Sky and Breath
(Crescent City Book 2)
Text copyright © by Sarah J. Maas 2022. All rights reserved.
Map copyright © Virginia Allyn
ISSN 2559-8295
EPUB ISBN 978-963-597-228-9
MOBI ISBN 978-963-597-229-6
ÉG ÉS LÉLEGZET HÁZA
Malákhim (angyalok), tündérek, elementálok,
természetszellemek* és azok, akiket Solas megáldott, továbbá
Luna néhány kegyeltje
Bryce nagyjából fogta csak fel, hogy a buli véget ért: a vendégek
kisétáltak a bejárati ajtón, számtalan szempár fordult felé,
miközben ő az előszobában pötyögött a telefonján.
– Holnap reggel hétkor indul egy vonat – mondta Huntnak,
aki nem tágított mellőle, mintha attól félt volna, hogy az
avalleni férfi visszatér és elrabolja. Persze nem egy átlagos
avalleni férfiról volt szó, hanem Cormac hercegről. Bryce…
vőlegényéről.
– Nem fogod tudni rávenni anyukádat – felelte Hunt. – Ha
valamilyen csoda folytán ő maga nem fogna gyanút, hogy öt
órával korábbi vonatra teszed fel őket, Randallnek biztosan
feltűnik majd.
A Bryce másik oldalán álló Juniper is a telefonján görgetett
valamit.
– Most még nincs semmi a közösségi oldalakon, de…
– Elég, ha egyetlen ember kiírja – fejezte be helyette Fury, aki
éppolyan éberen figyelte a bejáratot, mint Hunt. – Pedig elég
egyértelműen kifejtettem, mi lesz a következménye.
Az istenek áldják meg, tényleg így történt. Ha bármelyikőtök
posztolni, beszélni vagy akár csak gondolkozni merészel a ma
este történtekről, fordult halkan, ám véresen komolyan a
döbbent bulizókhoz, azt levadászom, és nagyon megbánja. Senki
sem szólt egy szót sem, de Bryce-nak feltűnt, hogy jó néhány
kifelé siető bulizó képeket törölget a telefonjáról.
Hunt tovább vitatkozott:
– Maradjunk annyiban, hogy nehéz lesz úgy kijuttatni a
szüleidet a városból, hogy ne fogjanak gyanút, vagy ne jöjjenek
rá, mi történt. – Oldalra döntötte a fejét. – Biztos vagy benne,
hogy nem lenne egyszerűbb elmesélni nekik?
– És kockáztassam meg, hogy anyám kiakad? Hogy valami
őrültséget csinál? – És ki tudja, mit művelne Randall, ha úgy
véli, hogy az Őszkirály Bryce boldogságát és önrendelkezési
jogát fenyegeti. Bármi maradjon is az Őszkirályból, mire az
anyja végez vele, Randall biztos, hogy golyót ereszt bele. – Nem
fogom őket ilyen veszélynek kitenni.
– Felnőttek – szólt közbe Fury. – Nyilván képesek racionális
döntéseket hozni.
– Ismered te anyámat? – bukott ki Bryce-ból. – Eszedbe jutott
valaha a racionális szó, amikor rá gondoltál? A rohadt életbe,
hát salátaágyon kínált babaszobrokat árul!
– Szerintem idővel úgyis rájönnek – vette át a szót June –, és
talán mégis jobb lenne, ha tőled tudnák meg. Még mielőtt valaki
mástól hallják.
Bryce a fejét rázta.
– Nem. A lehető legtávolabb akarok lenni tőlük, amikor
rájönnek. És jó lenne, ha az Őszkirály is pár száz kilométerrel
odébb lenne.
Hunt egyetértően felmordult, mire Bryce hálásan bólintott.
Declan becsukta a bejárati ajtót, és nekidőlt, a hang pedig
elvonta Bryce figyelmét az angyalról.
– Hát, totál szétcseszték a hangulatomat.
Flynn egy üveg whiskey-vel a kezében leroskadt a legalsó
lépcsőfokra.
– Akkor jobb, ha máris orvosoljuk ezt a problémát.
Jó alaposan meghúzta az üveget, aztán átadta Ruhnnak, aki
addig összefont karral a korlátnak dőlt, kék szeme már-már
ibolyaszínnel izzott. Az elmúlt néhány percben hallgatott.
Bryce-nak fogalma sem volt, hol kezdjék. Ott volt a Cormac-
téma, az, hogy Bryce ilyen erődemonstrációt tartott Ruhn
otthonában, hogy a csillag felragyogott az avalleni hercegnek…
Úgyhogy annyit mondott:
– Gondolom, ő lenne az unokatestvéred a Próbatételedről.
Ruhn, Dec és Flynn komoran bólintott. Bryce bátyja meghúzta
a whiskey-s üveget.
– Mennyin múlott, hogy Cormac megöljön a Próbatételed
során? – kérdezte Hunt.
Ruhn nyilván mesélt neki a nyáron arról, ami történt.
– Nem sokon – felelte Flynn, kiérdemelve Ruhn haragos
pillantását.
De aztán Ruhn is elismerte:
– Elég kemény menet volt. – Bryce esküdni mert volna rá,
hogy a bátyja szándékosan nem néz rá, miközben hozzátette: –
Cormac egész életében úgy hitte, hogy egy nap ő kapja majd a
Csillagkardot. Hogy bemegy a Hercegek Barlangjába, és
méltónak találtatik. Rengeteget tanulmányozta a legendákat,
bemagolta a felmenőket, rongyosra olvasott minden beszámolót
a mágia különböző megjelenési formáival kapcsolatban. És
hát… nem fogadta túl jól, amikor végül én kaptam a kardot.
– Amire most a menyasszonya is igényt tarthat – jegyezte meg
Flynn, úgyhogy most Bryce volt a soros, hogy szúrós pillantást
lövelljen a lordra.
Nem bánta volna, ha soha többé senki nem hozza fel ezt a
dolgot.
Ruhn mintha kényszeredetten nézett volna Bryce-ra, amikor
így szólt:
– Így igaz. – Tehát látta, hogyan nézett Bryce Flynnre. – A kard
éppúgy a tiéd, mint az enyém.
Bryce legyintett.
– Majd nálam lesz a hétvégéken meg az ünnepeken, emiatt
igazán ne aggódj!
Hunt hozzáfűzte:
– Ami azt jelenti, hogy kétszer lesz neki téli napforduló,
ezért… kétszer kap ajándékot.
Ruhn és a többiek úgy meredtek rájuk, mintha tíz fejük nőtt
volna, de Bryce csak rávigyorgott Huntra, aki viszonozta a
gesztust. Hunt megértette őt – a humorát, a félelmeit, azt, hogy
miért üti el így a dolgot. Bármiről volt is szó, Athalar megértette
őt.
– Tényleg így igaz? – Juniper belekarolt Bryce-ba, és közelebb
húzódott hozzá. – Mármint jogilag tényleg eljegyezhetik Bryce-t
a beleegyezése nélkül?
Hunt arcáról azonnal lehervadt a mosoly ennek hallatán.
Ahogy Bryce-éról is. Versenyt futottak egymással a gondolatai,
mindegyik éppolyan sebes és szédítő volt, akár egy hullócsillag.
– Mondd, hogy van valami kiút, Ruhn!
A bátyjához sétált, és kikapta a kezéből a whiskey-s üveget.
Halvány fény ragyogott fel Ruhn háta mögött – a Csillagkard.
Felzúgott, egyfajta éles hangot hallatott, mint amikor valaki
végighúzza a kezét egy pohár peremén.
Ruhn kérdő, óvatos pillantással nézett a szemébe, de Bryce
elhátrált. A kard felhagyott a dalolással.
Nem harap ám!
Bryce kis híján összerezzent, ahogy a bátyja hangja
megtöltötte az elméjét. Olyan ritkán használta a gondolatátviteli
képességét, hogy Bryce gyakran el is felejtkezett róla.
A te kardod. Nem az enyém. Pont ugyanannyira csillagfényű
herceg vagy, mint én hercegnő.
Ruhn szemében csillagok ragyogtak, ahogy azt felelte:
Nem az a fajta férfi vagyok, aki a törékeny egója miatt foggal-
körömmel ragaszkodik egy csillogó fegyverhez. Ha szeretnéd
használni, a tiéd.
Bryce a fejét rázta.
Te szerezted meg a kardot, és a jelek szerint Cormackel is meg
kellett küzdened érte. Már önmagában ez felhatalmaz rá, hogy
megtartsd.
Ruhn nevetése megtöltötte Bryce fejét, tele volt derűvel és
megkönnyebbüléssel. De az arckifejezése továbbra is komoly
maradt, ahogy a többiekre nézett.
– Nem figyeltem oda órán, amikor a tündértörvényekről volt
szó. Bocsi.
– Hát, én odafigyeltem – szólt közbe Marc. – És már
ráállítottam a cég jogászait a témára, hogy nézzenek utána. Át
fogják fésülni az összes jogi ügyletet és precedenst, amit
bármilyen adatbázisba feltöltöttek, gyakorlatilag csak az
Aszterek levéltárában található dolgokhoz nem férnek hozzá.
– Én is utánanézek – tette hozzá Declan.
De az Aszterek privát, ősi iratait védő biztonsági rendszert
még a zseniális hackerképességekkel bíró Dec sem törhette fel.
– Köszönöm – hálálkodott Bryce, de nem hagyta, hogy a
mellkasába gyűlő remény megduzzadjon. – Szóljatok, ha
megtudtok valamit!
Ruhn ismét megszólalt, de Bryce már nem figyelt rá, átadta
Junipernek a whiskey-t, aztán a műanyag poharakat és a
sörösdobozokat kerülgetve kislisszolt a roskatag verandára.
Hunt viharos szélként követte a kis, füves előkertbe, ahol Bryce
gyönyörködni kezdett az előtte feltáruló óvárosi forgatagban.
– Hogyhogy ilyen nyugodtan tűröd ezt az egészet? – kérdezte
Hunt összefont karral. A száraz, meleg éjszakai szellő
felborzolta a haját, a szürke szárnytollait.
– Ez csak egy lépés az Őszkirály játszmájában – válaszolta
Bryce. – Azt várja, hogy most odarohanok hozzá, és veszekedni
kezdek. Próbálok rájönni, hogyan lenne az előnyös számára.
Hogy mire játszik.
És hogy Bryce-nak mire kellene játszania.
– Elég egyértelmű célnak tűnik összekötni a két
leghatalmasabb tündér vérvonalat – morogta Hunt. – Ráadásul
csillagfényű vagy, azt mondtad, olyan erős, mint az első
csillagfényűek. És nálad van a kürt is. Elég komoly aduász vagy,
ha még több hatalomra vágyik.
– Ez túl egyszerű magyarázat lenne, ha az Őszkirályról van
szó. Az ő játszmái mindig éveken át tartanak, sőt, évszázadokon
át. Ez a jegyesség csak az első lépés. De az is lehet, hogy már jó
néhány lépésnyit előrehaladtunk.
Ki kell találnia, hogyan kerüljön ő lépéselőnybe ebben a
helyzetben anélkül, hogy közben felfedné a lapjait. A
jegyességet nem söpörheti le az asztalról. Egyelőre.
– Mekkora kibaszás! – kiáltott fel Hunt.
Bryce megacélozta a gerincét.
– Tudod, őszintén élveztem ezt a nyarat. De úgy tűnik, a mai
nap mindkettőnk nyarát tönkre akarja tenni.
Hunt behúzta a nyakát.
– Felmerül a kérdés, hogy vajon az istenek tervezték-e ezt így.
Valószínűleg van egy különleges, „Hogyan basszunk ki Bryce-
szal és Hunttal is egyetlen nap leforgása alatt?” nevű
alakulatuk.
Bryce kuncogott egy sort.
– Lehet, hogy Celestina végül áldás lesz. De… Gondolod, hogy
az Őszkirály szándékosan időzítette ezt a dolgot pont akkorra,
amikor megtudtad, hogy Celestina idejön? – kérdezte Hunttól.
– Mégis mi értelme lenne ilyesmit tennie?
– Hogy felzaklasson minket. Hogy cselekvésre késztessen,
nem tudom. – Nagy merészen szavakba öntötte azt, ami
felmerült benne: – Talán azt feltételezte, hogy rátámadsz, és
ezzel besározod magadat az új arkangyal előtt.
Hunt megdermedt, mire Bryce-t hirtelen erősen
foglalkoztatni kezdte a kettejük közötti távolság.
– Ez ismét felveti a kérdést – felelte Hunt rekedtesen –, hogy
annak mégis mi értelme lenne.
– Ha valami törvénybe ütközőt tennél – gondolkozott Bryce
hangosan, és a szíve hirtelen mennydörögni kezdett, ahogy
közelebb lépett –, mint például…
– Megölném a tündérek koronahercegét?
Bryce az ajkába harapott.
– Celestinának példát kell statuálnia, meg kell mutatnia,
hogyan akarja irányítani a területet. És ha megbüntet egy erős
angyalt, egy olyat, aki rendszeresen a saját kezébe veszi az
irányítást… Tökéletes erődemonstráció lenne. Így az Őszkirály
kiiktathatna téged a képből. Tudja, hogy egy csapatot alkotunk.
– Egy csapatot – ismételte Hunt lassan. Mintha mindabból,
amit Bryce mondott, ez lett volna a legfontosabb, amin el akart
időzni.
– Tudod, hogy értem – vágta rá Bryce.
– Nem vagyok benne teljesen biztos.
Tényleg elmélyült volna a hangja?
– Lakótársak vagyunk – felelte Bryce már-már levegőért
kapkodva.
– Lakótársak.
– Időszakos sörpongbajnokok?
Hunt lekapta a sapkát Bryce fejéről, és visszatette a sajátjára,
fordítva, ahogyan szokta.
– Igen, az Őszkirály határozottan retteg a mi félelmetes
sörpongszövetségünktől.
Bryce hagyta, hogy a mosolya szétkergesse a lelkében
ólálkodó sötétséget. De ekkor Hunt hozzátette:
– Azt se felejtsük el, hogy Avallennek is megvan a maga oka
erre. Miért egyeztek bele ebbe a szövetségbe?
– Tudod, mit? – kérdezte Bryce. – Kit érdekelnek? Apám, az
avalleni tündérek… Basszák meg! – Csak Hunt társaságában
tudott így legyinteni erre az egészre. Ő úgyis kiáll mellette,
bármi történjék is. – Legalábbis, amíg fel nem tesszük a
szüleimet arra a vonatra.
– Még mindig nem rukkoltál elő egyetlen meggyőző tervvel
sem arra nézve, hogy egész pontosan hogyan fogjuk ezt véghez
vinni. Az is lehet, hogy most hallják épp a hírekben.
– Á, folyamatosan szólna a telefonom, ha anyám megtudta
volna. – Bryce a hajába túrt. – Talán megkérhetném Furyt, hogy
lopózzon be a hotelszobájukba, és tegye tönkre a telefonjukat.
– Gonosz vagyok, amiért azt gondolom, ennél egy lépéssel
tovább is menne, megkötözné és bedobná őket egy kocsi
csomagtartójába, hogy hazavigye őket, mielőtt napvilágot lát a
dolog? Mert Fury valószínűleg ezt tenné, ha elküldenéd abba a
hotelba.
Bryce felnevetett, és a hang ezüstcsengettyűk csilingeléseként
szaladt végig Hunton.
– Jól van, akkor nem vonjuk be Furyt. – Belekarolt Huntba,
élvezettel tapogatta az izmait, miközben az alacsony kapuhoz,
majd a mögötte nyíló járdára terelte az angyalt. – Nézzünk meg
pár régi Tengerparti kalandok-részt, és találjuk ki, hogyan
verhetjük át a szüleimet!
Hunt egyik szárnyával a lehető leggyengédebben
végigsimított rajta. Ahol csak hozzáért, Bryce bőre elsőfényként
ragyogott.
– Teljesen átlagos kedd estének hangzik.
Hazasétáltak, és bár Bryce elviccelte a helyzetet, érezte, hogy
magával ragadja a kavargó sötétség és a hullócsillagszerű
gondolatok. Ostoba volt, hogy azt hitte, örökre meghúzhatja
magát. Ő hajlandó volt engedelmeskedni az Asztereknek,
unalmas, átlagos életet élni, de a világ más terveket szőtt
számára. És Hunt számára is.
Bryce már épp a füléhez emelte a telefonját, hogy felhívja a
szüleit, és azt mondja: Ó, borzalom, de Jesiba arra kért, hogy
menjek el a raktárába holnap, és lehet, hogy mégiscsak adna
valami munkát, nem bánnátok, ha egy korábbi vonattal kellene
hazamennetek? Ám amikor kiléptek Hunttal a liftből,
rádöbbentek, hogy a lakásuk bejárati ajtaja tárva-nyitva áll.
Ha az anyja és Randall váratlanul átjött hozzájuk…
Syrinx csaholt odabent, és ahogy Bryce az ajtó felé ugrott, egy
másik éjszaka emléke vörösre festette az érzékeit. Most,
ahogyan akkor is, a vér fémes szaga ülte meg a levegőt a
folyosón, a lakása ajtajánál…
Még egyszer ne! Csak a szüleit ne…
Hunt Bryce-t hátralökve az ajtó felé indult, az egyik kezében
az előkapott fegyvert szorongatta, a másikkal villámokat szórt,
testének minden egyes megfeszülő izma veszélyt sugárzott, a
szárnyát magasra húzta.
Sötét szeme meglepetten villant, aztán leeresztette a fegyvert.
Bryce benézett a nagyszoba közepére, és Huntnak dőlt a
megkönnyebbüléstől és a sokktól.
Igen, az istenek határozottan megalapították a „Hogyan
basszunk ki Hunttal és Bryce-szal?” különleges alakulatot.
Odabent Ithan Holstrom feküdt, a vére Bryce világos
parkettájára csorgott.
5.
– Történt valami?
– Az égvilágon semmi, de igazad volt, tényleg mindent
feldíszítettek. Hat különböző zászlónak és koszorúnak repültem
neki majdnem idefelé jövet ma reggel. De nem érkezett
semmilyen jelentés a kormányzóról, nem is látták még. Hogy
őszinte legyek, idáig teljesen átlagos napunk van. – Hunt halk
hangja láthatatlan kézként simított végig Bryce karján, aki épp
a levéltár munkatársainak fenntartott kajáldából szerzett gyros
utolsó falatjaival küzdött. Hunt ismét megszólalt: – Leszámítva
persze azt, hogy márvány hasizmokról kaptam fényképet,
miközben egy bűntény helyszínén készített fotókat mutogattam
Naominak.
– Gondoltam, tetszene.
Hunt nevetése végigdübörgött a vonalon. Csillagfényként
hasított végig Bryce-on. Ha Hunt tud ma nevetni, akkor minden
rendben. Bármit megtenne, hogy megőrizze a mosolyt Hunt
arcán. Az angyal megköszörülte a torkát.
– Thurr eléggé kigyúrta magát, mi?
– Kérvényezem, hogy áruljanak másolatokat az
ajándékboltban. Az öreglányok meg fognak vadulni tőle. – Ezzel
Bryce kiérdemelt egy újabb csodás nevetést. Az ajkába harapva
fojtotta el széles mosolyát. – Szóval Celestina hatkor érkezik?
A jelek szerint egyórás késésben volt.
– Aha. – Hunt hangjából teljességgel elpárolgott a derű.
Bryce felébresztette a számítógépét. A hírportálokon eddig
csak az a szalagcím jelent meg, hogy Lunathion – és egész
Valbara – új vezetőt kap.
Bryce kérdés esetén beismerte volna, hogy jó egy órát töltött a
gyönyörű arkangyal fotóinak tanulmányozásával, azon
merengett, miféle főnöke lesz Huntnak. A szerelmi életéről egy
szót sem ejtettek sehol, de persze Micah-nak sem volt szokása
szétkürtölni, hogy épp kit dugott meg. Nem is az, hogy Bryce
aggódott volna – bár határozottan érzett valamit, amikor
meglátta, milyen lenyűgöző látványt nyújt Celestina –, csak…
szerette volna pontosan elképzelni, kivel kell majd
szembenéznie Huntnak mindennap.
Bryce az asztala melletti szemetesbe hajította az ebédje
maradékát.
– Odamehetek munka után, hogy veled legyek a nagy
belépőnél.
– Ne fáraszd magad! Később mindent elmesélek. De lehet,
hogy maradnom kell majd, szóval nyugodtan egyél nélkülem.
– De hát ma este pizzát rendelünk!
Hunt elnevette magát.
– Örülök, hogy így a helyén kezeled a dolgokat. – Zizegni
kezdtek a szárnyai a háttérben. – Érkezett valami hír Pöcsfej
hercegről?
– Sem a hírekben nem bukkant fel, sem anyám nem hívott.
– Legalább ennyi megadatott.
– Tartozol öt aranymárkával.
– Írd a többihez, Quinlan!
– Ne feledd, hogy anyám valószínűleg rád is haragudni fog,
amiért nem árultad el neki!
– Már összepakoltam a túlélőcsomagot, készen állok rá, hogy
egy másik tartományba repüljek.
Bryce kuncogásban tört ki.
– Szerintem kénytelen lennél Nenáig menni, hogy lerázd. –
Hunt vele együtt nevetett. – Szerinted nem…?
Fény tört elő Bryce mellkasából. A sebhelyből.
– Bryce? – Hunt hangja élesen csendült.
– Ööö…
Bryce homlokráncolva a melle közt ragyogó csillagra
pillantott, jól látszott a mély dekoltázsú ruhájában. Már megint!
Mostanában olyan ritkán fénylett, de a tegnap esti…
Felpillantott.
– Itt a főnököm. Visszahívlak – hazudta, aztán letette, még
mielőtt Hunt válaszolhatott volna.
Bryce felszegte az állát, és odavetette az ajtóban álló Cormac
Donnallnek:
– Ha a Hogyan ne legyek seggfej? című kötetet keresed, akkor
a Pá, lúzer! és a Húzz a picsába! között találod.
Avallen koronahercege a helyi klímának megfelelő, igencsak
dagadó karizmait kevéssé leplező, szürke pólóra cserélte a
korábbi öltözékét. A bal bicepszét különös szimbólumok alkotta
tetoválás fonta körbe, a fekete tinta csillogott az éles fényben.
Szokásos tündérarroganciával és rosszallással nézett végig a
szertár méretű irodán.
– A csillagod azért ragyog a jelenlétemben, mert a
házasságunk eleve elrendeltetett. Már ha felmerült benned a
kérdés.
Bryce ugatásszerű nevetést hallatott.
– Ki szerint?
– Az Orákulum szerint.
– Melyikre gondolsz?
Tizenkét szfinx élt a világ különböző pontjain, egyik
undokabb a másiknál. A legszemetebb állítólag az
Óceánkirálynő udvarában élt, Alant.
– Mit számít?
Cormac megfordult, megnézte Bryce kagylófehér ruháját, az
arany karkötőket, és igen, a mély dekoltázsát is. Vagy a csillagot
bámulta? Végül is lényegtelen.
– Csak szeretném tudni, kinek a seggét rúgjam szét.
Cormac szájszéle felfelé görbült.
– Nem tudom, miért vártam, hogy egy félvér olyan
simulékony lesz, mint egy tiszta vérű tündér.
– Az ilyen megjegyzésekkel nem javítasz a helyzeteden.
– Nem mondtam, hogy vonzóbbnak tartok egy szelídebb nőt.
– Fúj! Egész pontosan mit is mondott neked az Orákulum?
– Neked mit mondott, mielőtt ki akarta vájni a megvakult
szemét?
Bryce-nak fogalma sem volt róla, honnan tudja ezt Cormac.
Talán az Őszkirály mesélte el neki, figyelmeztette a férfit a
jövendőbelijével kapcsolatban.
– Az már lejárt lemez. És én kérdeztem először.
Cormac mogorván rámeredt.
– Az avalleni Orákulum azt mondta, hogy egy olyan
hercegnőhöz vezet az utam, aki csillagot őriz a szívében. Hogy
az egyesülésünk nagy jólétet eredményez majd a népünk
számára.
Bryce az üvegasztalon dobolt az ujjaival.
– Azért ezt elég sokféleképpen lehet értelmezni.
Jellemző, hogy egy Orákulum egyesülésnek nevezi a szexet.
– Szerintem nem.
Bryce felsóhajtott.
– Mondd el, miért jöttél ide, aztán menj innen, kérlek! Dolgom
van.
Cormac a kis Thurr-torzót tanulmányozta az asztalon.
– Kíváncsi voltam, hol dolgozik a jegyesem. Hogy bepillantást
nyerjek az… életedbe.
– Ezt úgy mondod, mintha furcsa lenne, hogy egy nő is
dolgozik.
– Avallenben az is. – Az ajtófélfának dőlt. – Az én népem
megőrizte a régi hagyományokat. Hozzá kell majd szoknod.
– Kösz, de nem. Szeretem a tévémet és a mobilomat. És hogy
önálló akarattal bíró személynek tartanak, nem pedig
tenyészkancának.
– Ahogy azt már tegnap este is mondtam, nincs választási
lehetőséged.
Cormac hangja üresen csengett, a szemében nem csillant
érzelem.
Bryce összefonta a karját, de rájött, hogy ezzel csak még
jobban közszemlére teszi a dekoltázsát és a csillagot, úgyhogy
inkább visszaeresztette a teste mellé.
– Esetleg… fizethetek neked annyit, hogy elfelejtkezz erről az
egész jegyességről?
Cormac felnevetett.
– Több aranyam van, mintsem hogy el tudjam költeni. A
pénzzel nem sokra mész nálam. – Ő is összefonta a karját. –
Segíthetsz a népeden és ezen a világon. Amint szültél nekem
néhány örököst, olyan szeretőt tartasz, amilyet csak szeretnél.
Én is így teszek majd. Nem kell, hogy bármelyikünk számára
terhet jelentsen ez a házasság.
– Leszámítva azt a részt, hogy le kell feküdnöm veled. És az
elmaradott országodban kell élnem.
Cormac elmosolyodott.
– Szerintem az elsőt kifejezetten élvezetesnek találnád.
– Látom, benned is túlteng a férfiúi arrogancia.
Cormac vállat vont, szemlátomást biztosra vette, hogy Bryce
számára tényleg élvezetes lenne a dolog.
– Még senki sem panaszkodott. És ha a házasságunk segít a
népünkön, és megerősíti a királyi vérvonalakat, akkor
megteszem.
– A tündérek nem az én népem. – Sosem voltak azok, most
pedig, azok után, hogy a tavaszi támadás során kizárták a város
ártatlan lakosait, és nem voltak hajlandóak segíteni, főleg nem
érezte őket annak. Az ajtóra mutatott. – Viszlát!
Cormac undorodva fortyogott a dühtől.
– Apád túl sokáig hagyta, hogy azt csinálj, amit akarsz.
– Apámat Randall Silagónak hívják. Az Őszkirály az a férfi,
akinek a genetikai állományom egy részét köszönhetem. Sosem
lesz az életem része. Ahogy te sem.
Cormac elhátrált az ajtótól, árnyékok kavarogtak körülötte.
Arany haja olvadt fémként ragyogott.
– Most már halhatatlan vagy, ráadásul csillagfényű is. Ideje,
hogy a viselkedésed is ezt tükrözze.
Bryce rávágta az ajtót.
Bryce alig aludt. Próbált úgy csinálni, mintha nem maga Hunt
Athalar feküdne mellette. Csakhogy az illúzióit folyamatosan
szétrombolta, amikor fordulásnál szürke szárnnyal találta
szemben magát, és ilyenkor eszébe jutott, hogy maga Hunt
Athalar fekszik mellette.
Nem beszéltek Tharion látogatásáról. Sem arról, hogy úgy
döntött, megkeresi Emile-t. Ami azt jelentette, hogy az ezzel
kapcsolatos vita ott lebegett a közeljövőben.
Bryce természetesen bedagadt szemmel, csatakosan ébredt,
és még a feje is iszonyatosan lüktetett. Hunt már ébren volt, épp
kávét főzött, legalábbis a másik szobából érkező hangok
alapján.
Bryce kimászott az ágyból, mire a megzavart Syrinx
morcosan felnyüszített. A megcsörrenő telefonja tovább rontott
Bryce fejfájásán, és az sem segített, amikor meglátta, ki keresi.
A lehető legvidámabban szólt bele:
– Szia, anya!
– Szia, Bryce! – Ember hangja nyugodtan csendült. Túlságosan
is nyugodtan.
Ithan rávigyorgott a kanapéról, ahogy Bryce elsétált mellette,
vakon követte a kávé csábító illatát. Az istenekre, szüksége is
volt rá!
– Mi a helyzet? – kérdezte Bryce. – Rendben hazaértetek?
Az egész falat elfoglaló ablakokon túl napfény játszott,
boszorkányok és angyalok röppentek el a lakás előtt. A reggeli
fényben Bryce rádöbbent, hogy a Nidarosi Művelődési Ház
15023-as nyári tábor feliratú, elnyűtt pólóját viseli… de azon
kívül nem sok mindent.
Hoppá!
Nem csoda, hogy Ithan úgy vigyorgott. Bryce orgonalila,
csipkés féltangája nem sokat hagyott a képzeletre. Bryce
elfojtotta a késztetést, hogy a pólójával eltakarja félig csupasz
fenekét.
Hunt szeme elsötétedett, de nem tett semmit, csak a pultnak
dőlve némán átnyújtott neki egy bögre kávét.
– Ó, igen! – felelte Ember. – Hazaértünk, aztán volt egy csomó
időnk elmenni vásárolni, és elintézni pár dolgot.
Bryce kihangosította a telefont, a pultra tette, majd hátrált pár
lépést. Mintha a készülék egy robbanásra kész, sűrített
elsőfénnyel teli bomba lett volna.
– Szuper! – felelte Bryce, és esküdni mert volna, hogy
Huntnak igen nehezére esik visszafojtania a nevetését.
– Arra is rengeteg időnk maradt – folytatta az anyja –, hogy
válaszolgassunk a telefonhívásokra, amikor az ismerősök
aziránt érdeklődtek, hogy mikor lesz az esküvő.
Hunt nagyot kortyolt a kávéjából. Ithan zavarodott
arckifejezéssel figyelte a helyzetet. Igaz is: neki még nem
mondta el.
Bryce a fogát csikorgatva mosollyal próbálkozott.
– Randall-lel megújítjátok a fogadalmatokat?
Az anyja elhallgatott. Olyan volt, akár egy egyre növekvő
hullám, ami lassan eléri a csúcspontját, és lezúdul.
– Ez az eljegyzés valami fondorlat, hogy rávedd Huntot,
valljon szerelmet végre?
Hunt félrenyelte a kávéját.
Ó, az istenekre! Bryce szívesen ráöntötte volna a tűzforró
kávét a saját fejére, hogy semmivé olvadjon.
– A kurva életbe már! – sziszegte, majd felkapta a telefont, és
kikapcsolta a kihangosítást. Még akkor is, ha Hunt és Ithan az
éles hallásával úgyis érteni fogja Ember minden egyes szavát. –
Nem igazi eljegyzésről van szó…
– Pedig nekem nagyon úgy tűnik, Bryce Adelaide Quinlan! –
Az anyja minden egyes szót egyre hangosabban ejtett ki. –
Ráadásul Avallen koronahercege a jegyesed! Tudod te, ki az
apja?
– Anya, nem fogok hozzámenni.
– Akkor miért tud róla ilyen sok régi iskolai barátom? És
miért készültek kettőtökről képek, amikor tegnap négyszemközt
beszéltetek az irodádban?
Hunt kitárta a szárnyát a hír hallatán, de Bryce csak a fejét
rázta. Később! – próbálta a tudtára adni.
– Cormac váratlanul letámadott.
– Hogy mit tett?
– Nem fizikai értelemben. Semmi olyasmi nem történt, amivel
ne bírtam volna el. És – tette hozzá, amikor az anyja ismét
tiltakozni kezdett – a legkevésbé sem szándékozom hozzámenni
Bizarr herceghez. Bízd rám ezt az egészet!
Biccentett Huntnak, mintha csak azt akarná mondani, hogy:
Ez rád is vonatkozik.
Hunt bólintott, ő megértette. Tovább iszogatta a kávéját.
Mintha szüksége lett volna rá, hogy erőt merítsen belőle.
Az anyja viszont azt sziszegte:
– Randall bepánikolt.
– Randall vagy te? Mert amennyire én látom, apa felfogja,
hogy tudok vigyázni magamra. – Bryce hangja élesen csendült,
képtelen volt visszafogni magát.
– Tündérnemesekkel játszod ezt a játékot, akik minden egyes
lépésednél okosabbak lesznek nálad, akik valószínűleg
számítottak rá, hogy hallgatni fogsz…
Bryce telefonja megrezzent. Átfutotta a beérkező üzenetet.
Hála Urdnak!
– Értékelem, hogy így bízol bennem, anya. Mennem kell.
Fontos találkozóm van.
– Ne próbálj meg…!
– Anya! – Bryce képtelen volt uralkodni magán, a forrongó,
kitörni készülő erején, amitől az egész teste ragyogni kezdett,
mintha egy folyékony csillagfényt forraló edénnyé változott
volna. – Nem te mondod meg, hogy mit tehetek és mit nem, és
ha van egy kis eszed, akkor távol tartod magad ettől az egésztől.
Az anyja döbbenten elhallgatott. Hunt és Ithan hasonlóképp
szótlanul meredt rá.
Bryce képtelen volt megálljt parancsolni a szavaknak.
– Kibaszottul fogalmad sincs, min mentem keresztül, mivel
néztem szembe, hogy mivel kell most megbirkóznom. – Az
anyja és Randall sosem tudhatja meg, hogy mit tett Micah-val.
Ezt nem kockáztathatja meg. – De annyit elárulhatok, hogy ez a
látszólagos eljegyzés semmi ahhoz képest. Úgyhogy hagyjuk ezt
az egészet!
Az anyja némi hallgatás után így szólt:
– Tudom, hogy szándékosan küldtél el minket korán reggel.
Segíteni szeretnék neked, Bryce…
– Kösz, hogy most még bűntudatot is keltesz bennem – vágta
rá Bryce.
Gyakorlatilag látta maga előtt, ahogy az anyja megfeszül.
– Jól van. Ha szüksége van ránk, állunk rendelkezésére,
felség!
Válaszolni akart, de az anyja letette. Bryce lassan, nagyon
lassan lehunyta a szemét. Hunt törte meg a hirtelen beálló,
súlyos csendet:
– Cormac elment hozzád a levéltárba?
Bryce kinyitotta a szemét.
– Csak farokméregetés céljából. – Hunt megfeszült, mire
Bryce hozzátette: – Nem szó szerint.
Hunt arckifejezése bizalmatlanná vált.
– Miért nem mesélted el?
– Mert felhívott Celestina, hogy a cellában vagy. – Bryce
kivillantotta a fogát. – Ne játszd már a védelmező férfit, jó?
– A szüleid elől nyugodtan eltitkolhatsz bármit, de előlem ne!
Egy csapatot alkotunk.
– Csak elfelejtkeztem róla! Nem olyan nagy ügy.
Hunt habozott.
– Jól van. – Felemelte a kezét. – Oké. Bocsánat.
Ismét csend telepedett rájuk, mire Bryce magán érezte Ithan
kíváncsi tekintetét.
– Hunt majd elmeséli az örömteli híreket – mondta az órára
pillantva. – De tényleg találkozóm van, és készülnöm kell.
Hunt felvonta a szemöldökét, azonban Bryce nem
magyarázkodott, megindult a hálószobája felé.
Egy órával később lezuhanyozva és felöltözve tért vissza a
nagyszobába. Addigra már Hunt is a 33. egyenruháját viselte.
Bryce a tévé előtt játszi könnyedséggel fekvőtámaszozó
Ithanhez fordult:
– Visszajövök ebédidőben, amikor Tharion is beugrik.
Nyugodtan egyél meg bármit, amit a hűtőben találsz, és hívj, ha
szükséged van valamire!
– Köszi, anyu! – felelte Ithan két sorozat között, mire Bryce
kiöltötte rá a nyelvét.
Kinyitotta az ajtót, felcsatolta Syrinx pórázát, és kilépett a
folyosóra. Magányos volt a kiméra nélkül előző nap a
levéltárban. És talán egy kicsit féltékeny is volt, amiért Syrinx
Ithannel töltötte a napot. Szívesen végignézte volna, ahogy
kiharap egy darabot Cormac herceg hátsójából.
Épp megérkezett a lift, amikor Hunt megjelent Bryce mögött,
akinek ettől minden egyes izma felvillanyozódott. Mindig ilyen
kicsi volt ez a lift? Vagy Hunt szárnya megnőtt volna az éjszaka
folyamán?
– Miért lett ilyen fura a viszonyunk? – kérdezte Hunt. Azonnal
a lényegre tért.
– Fura a viszonyunk?
– Ne add a hülyét! Ne már…! Az éjszaka is fura volt. Most is
kibaszott fura minden.
Bryce a falnak dőlt.
– Sajnálom. Sajnálom.
Ennél többre nem futotta.
Hunt óvatosan azt kérdezte:
– Mikor akartad elmondani, hogy Cormac elment a
levéltárba? Mi a francot mondott egyáltalán?
– Hogy mi ketten lúzerek vagyunk, és éretlen, elkényeztetett
kölyöknek tart.
– Hozzád ért?
Villámok cikáztak Hunt szárnyán. A felvonó fényei kihunytak.
A lift még azelőtt leért a földszintre, hogy Bryce válaszolhatott
volna, és néma csendben haladtak el a portás Marrin mellett. A
medve alakváltó búcsúzóul integetett nekik.
Bryce csak akkor szólalt meg, amikor már kiléptek a tűzforró
járdára:
– Nem. Cormac bizarr alak, de ennyi. Tele van a város
mostanság hozzá hasonlókkal. – Bryce az égboltra mutatott, a
KÜN, azon belül is a Comitium óriási épületkomplexuma felé
repülő angyalok irányába. A Celestina tiszteletére kitett
dekorációk mintha megsokszorozódtak volna az éjszaka
folyamán. – Ma ne verekedj, jó?
– Igyekszem majd.
Elérték a sarkot, ahol Bryce-nak jobbra, Huntnak pedig balra
kellett fordulnia.
– Komolyan mondom, Hunt. Ne verekedj többé! Meg kell
lapulnunk.
Főleg most. Az Ophion túl közel járt ahhoz, hogy
elengedhessék magukat.
– Jól van. De csak akkor, ha azonnal felhívsz, amint Seggfej
herceg megint kapcsolatba lép veled.
– Úgy lesz. Szólj, ha Tharion jelentkezik! Vagy ha hallasz
valamit…
A feldíszített lámpaoszlopokra és épületekre erősített
kamerák felé pillantott. Itt nem ejthette ki Emile nevét.
Hunt megfeszült, behúzta a szárnyát.
– Beszélnünk kell erről. Tudom, hogy… – Árnyékok
sötétítették a tekintetét, és Bryce szíve elszorult, pontosan
tisztában volt vele, miféle emlékek okozták ezt a változást. De
tessék, most szóba került. Itt a beszélgetés, amire számított. –
Tudom, hogy segíteni akarsz, és nagyra becsüllek érte, Bryce. De
tényleg alaposan végig kell gondolnunk mindent, mielőtt fejest
ugrunk ebbe az egészbe.
Bryce képtelen volt ellenállni a késztetésnek, megszorította
Hunt kezét.
– Oké. – Az angyal bőrkeményedései a bőrét karistolták. –
Igazad van.
– Tharion eléggé kiborított tegnap este – folytatta Hunt. –
Rengeteg régi dolgot felidézett bennem, és aggódom is érted. De
ha ezt szeretnéd… akkor beszéljük át előtte!
– Oké – ismételte Bryce. – De azért most megyek, és
találkozom Furyvel.
Túl sok kérdése volt ahhoz, hogy lemondja ezt a találkozót.
– Rendben – felelte Hunt, még ha a pillantásában aggodalom
csillogott is. – Mesélj el mindent! – Elhúzta a kezét. – És ne hidd,
hogy ennyivel lerendeztük a kettőnk közötti fura viszonyt!
Mire Bryce válaszra nyitotta a száját, Hunt már kilőtt az ég
felé.
– Érzi még úgy rajtam kívül bárki, hogy épp egy rossz álomból
ébredt?
Ithan kérdése visszhangot vert a lakás súlyos csendjében.
Bryce megnézte az időt a telefonján. Tényleg kevesebb mint
egy órája sétált végig az ebédidő miatt zsúfolt utcákon
Ruhnnal? Elgondolkozva megdörgölte a továbbra is halványan
fénylő csillagát, majd így szólt:
– Vissza kell mennem a levéltárba.
– Ezek után képes vagy visszamenni dolgozni? – hüledezett
Ruhn.
Bryce átvágott a szobán, a Huntra vetett pillantására az
angyal azonnal követni kezdte. Mindig is megértette Bryce-t,
nem kellett Ruhn flancos gondolatátvitele ahhoz, hogy némán
kommunikáljanak.
Bryce megtorpant a bejárati ajtónál. Cormac erejéből semmi
sem maradt hátra, egyetlen árnyfoszlány, egyetlen parázs sem.
Egy pillanatra Bryce azt kívánta, bár ismét átélhetné a Lehabah
társaságában, a galériában és annak csendes könyvtárában
megismert békét. De mindezek végérvényesen odavesztek.
Úgyhogy Bryce az arcizmait megregulázva, a tőle telhető
legnagyobb nyugalommal fordult az őt figyelő férfiak felé.
– Lehajítottak nekünk ide egy bombát, és most ketyeg az óra.
Gondolkoznom kell. És szerződés kötelez, hogy megjelenjek a
munkahelyemen.
Ahol behúzhatja maga mögött az irodája ajtaját, és
kitalálhatja, hogy pokoli gyorsan menekülőre fogja-e, vagy
inkább szembenéz azzal a bombával.
Hunt megérintette a vállát, de nem szólt semmit. Hónapokkal
ezelőtt odaugrott egy bomba elé, a testével védte Bryce-t a
kénköves lövedéktől. Ettől viszont sehogyan sem óvhatja meg.
Bryce képtelen lett volna elviselni Hunt arcának látványát,
tudta, hogy csakis aggodalom és félelem ülhet rajta. Az angyal
tudta, hová vezet ez az út. Hogy miféle ellenséggel kell
szembeszállniuk, és mennyi esélyük van a győzelemre.
Inkább Tharion felé pördült.
– Te mit akarsz, Tharion? Azt értem, hogy esetedben a
Folyókirálynő mozgatja a szálakat a háttérből, de te mit akarsz?
– Kezdetnek ezt a lakást – felelte Tharion a hátpárnára hajtva
a fejét. Nagy levegőt vett, izmos mellkasa kitágult. – Válaszokat
akarok. Bármilyen parancsot kaptam is, ki akarom deríteni az
igazat a velem szemben és a mögöttem felsorakozó
ellenségekről. De hajlok rá, hogy higgyek Cormacnek, nem úgy
tűnt, mintha hazudott volna.
– Sokkal gyakorlottabb benne, mint hinnéd – morogta Ruhn.
– Szerintem sem hazudott – hagyta helyben Hunt.
Bryce megdörgölte a nyakát, de aztán hirtelen kihúzta magát.
– Van bármiféle esély arra, hogy az Alkony titkának köze lehet
az Esthajnal egységhez?
Tharion felvonta a szemöldökét.
– Miért?
Hunt azonnal értette, mire gondol.
– Esthajnal. Azaz alkonyat.
– És a Thurr-projekt… a viharok istene… Lehet, hogy annak
meg a viharmadarakhoz van köze? – folytatta Bryce.
– Gondolod, hogy Pippa Esthajnal egységéről derült ki
valami? – kérdezte Ruhn.
– Valami meghatározó információnak tűnt – mondta Tharion.
– És Thurr… Lehet, hogy van köze a viharmadár dologhoz. A
Danikának küldött válasza alapján Sofie félt az Aszterek
haragjától… Talán, mert félt attól, hogy megtudják, milyen
képességekkel rendelkezik.
– Ez mind találgatás – vette vissza a szót Hunt. – És nem elég
egyértelmű következtetések. De lehet, hogy elvezetnek
valahova. Sofie és Danika nyilván tisztában volt mind az
Esthajnal, mind pedig az Aszterek jelentette veszéllyel.
– Visszatérhetnénk ahhoz a tényhez, hogy a Katlan hercege az
ölemben ült? – kérdezte Ithan.
– Van mit bepótolnod – mondta Hunt, és sötéten felnevetett. –
Örülj neki, hogy a megidézésénél nem voltál jelen!
Bryce belekönyökölt.
– Tényleg vissza kell mennem dolgozni.
– Ugye nem kell elmennünk a Csontnegyedbe, hogy
megkeressük Emile-t és Sofie-t? – kérdezte Ruhn.
Bryce arca megrándult.
– Senkit nem vagyok hajlandó a Csontnegyedben keresni,
hacsak nem vagyunk benne teljesen biztosak, hogy ott van.
– Ebben egyetértünk – vágta rá Tharion. – Túl veszélyes csak
úgy odamenni. Nyomozzunk tovább! Talán Danika valami mást
értett a megfáradt lelkek alatt.
Bryce bólintott.
– Egyikünk se beszéljen erről senki mással! Azt gondolom,
mind tisztában vagyunk vele, hogy karóba húzva végezzük, ha
ennek híre megy.
– Cormac egyetlen szavára végünk – jegyezte meg Ruhn
komoran.
– A mi egyetlen szavunkra pedig neki van vége – vágta rá
Hunt. Állal Bryce felé intett, aki végre a szemébe nézett, és
egyedül metsző, számító pillantást talált benne. – Vigyél
magaddal fegyvert!
Bryce a homlokát ráncolta.
– Szó sem lehet róla! – A szűk ruhájára mutatott. – Mégis hova
rejtsem el?
– Akkor vidd el a kardot! – A Bryce hálószobájába vezető
folyosóra mutatott. – Használd kiegészítőként. Ha valaki, te
divatossá tudod tenni.
Bryce akaratlanul is Ithanre pillantott. Mindent elárult vele.
– Nem adtad vissza Danika kardját a tavaszi támadás után? –
kérdezte a farkas halkan.
– Sabine megküzdhet velem érte – felelte Bryce. Nem törődött
azzal, hogy Hunt ráparancsolt, vegye magához a pengét a
szekrényből. Elfordította a kilincset. – Hagyjuk ezt az egészet
mára! Egyezzünk meg abban, hogy nem cseszegetjük egymást,
imádkozzunk, hogy Cormac ne legyen egy nyomorult hazudozó,
aztán holnap este összeülünk megint.
– Legyen! – egyezett bele Tharion.
Bryce Hunttal a sarkában kilépett a folyosóra. Még hallotta,
hogy Ithan megszólal.
– Nem így terveztem ezt a napot – motyogta a farkas
Tharionnak, majd felhangosította a tévét.
Nem vagy vele egyedül, gondolta Bryce, aztán becsukta az
ajtót.
Ruhn lebegett.
Az egyik pillanatban még az istenekről, a sorsról meg efféle
baromságokról beszélgetett Bryce-szal. A következőben pedig
valami hideg, rothadó szuszogott a fülébe, aztán itt találta
magát ebben a fekete űrben, ahol nem volt sem lefelé, sem
felfelé.
Mi a franc történt? Valami rávetette magát, és bassza meg,
Bryce…
Éj!
A női hang egyszerre érkezett mindenhonnan és sehonnan.
Éj, nyisd ki a szemed!
A hang felé fordult.
Napfény?
Nyisd ki a szemed! Térj magadhoz!
Mi történt? Hogy találtad meg az elmémet? Nincs nálam a
kristály.
Fogalmam sincs, mi történt veled. Nem tudom, hogy találtam
meg az elmédet. Egyszer csak azt éreztem, hogy… Nem is tudom,
mit éreztem, de hirtelen itt termett a híd. Bárhol legyél is,
szerintem nagy veszélyben vagy.
A nő hangja fentről, lentről, Ruhn csontjaiból érkezett.
Nem tudom, hogyan térjek magamhoz.
Nyisd ki a szemed!
Nem mondod!
Térj magadhoz! – vakkantotta Napfény. Most azonnal!
Ismerősen csengett a hangja, de Ruhn nem tudta volna
megmondani, honnan.
Aztán megjelent Napfény, a lángok, mintha kitisztult volna a
kapcsolat az elméjük között. Olyan fényesen izzott, akár egy
örömtűz, a haja lebegett a feje körül.
Mintha mindketten víz alatt lettek volna.
Kelj fel! – üvöltötte ropogó lángokkal.
Honnan ismerem a hangodat?
Hidd el nekem, hogy nem ismered. És meg fogsz halni, ha nem
térsz magadhoz!
Az illatod…
Nem érezheted az illatomat.
De érzem. És ismerem.
Még sosem találkoztam veled, ahogy te sem velem…
Honnan tudhatod, ha azt sem tudod, ki vagyok?
NYISD KI A SZEMED!
Két évszázad alatt még soha senki nem mondta ezt neki.
Shahar sosem tette. Egyetlenegyszer sem, pedig Hunt a maga
részéről ostobán felajánlotta neki ezt a szót. Utoljára az anyja
mondta ezt pár héttel a halála előtt. De az, hogy most Quinlantől
hallotta…
Fél órával később Hunt az ágyban feküdt mellette, a
fogkrémjük mentolos és a samponjuk levendulaillata
keveredett a levegőben. Már az is épp elég fura volt, hogy
egymás után lezuhanyoztak, aztán egyszerre megmosták a
fogukat, és a kimondott szavak ott visszhangoztak körülöttük.
Hogy keresztülsétáltak a lakáson, el Ruhn, Declan és Ithan
mellett, akik az esti meccsről vitázó elemzőket nézték, és Hunt
közben azon merengett, mennyi minden megváltozott pár perc
leforgása alatt, ugyanakkor mégis ugyanolyan maradt minden.
A holnapi látogatásuk a Csontnegyedben messzi viharnak
tűnt. Távoli mennydörgésnek. A Húspiacon való ma esti
kutakodásuk gondolata hóként olvadt el.
Még mindig ment a tévé a másik szobában, és Hunt Bryce-ra
meredt a sötétben. A lány némán nézte őt.
– Egyikünknek mondania kell valamit – szólalt meg Hunt
rekedten.
– Mi egyebet lehet még elmondani? – kérdezte Bryce, és ahogy
az öklére támasztotta a fejét, a haja vörös függönyként hullott a
vállára.
– Azt mondtad, szeretsz.
– És? – Bryce felvonta a szemöldökét.
Hunt szája felfelé görbült.
– Kényszer hatására mondtad.
Bryce az ajkába harapott. Hunt legszívesebben a saját fogával
érintette volna.
– Azt kérdezed, hogy komolyan mondtam-e, vagy úgy
gondolod, annyira jól használod a szádat, hogy teljesen
elvesztettem tőle az eszemet?
Hunt megpöckölte Bryce orrát.
– Okostojás!
Bryce visszahanyatlott a matracra.
– Mindkettő igaz.
Hunt vére felhevült.
– Tényleg?
– Jaj, ne már! – Bryce a feje mögé dugta a karját. – Tudod,
hogy jó vagy. Az a villám…
Hunt felemelte az egyik ujját, a végén villámlás szikrája
táncolt.
– Gondoltam, élveznéd.
– Ha tudom előre, lehet, hogy attól féltem volna, kisütöd a
kedvenc testrészemet.
Hunt gyöngyöző nevetést hallatott.
– Nem merném. Az a testrészed az én kedvencem is.
Bryce felkönyökölt, képtelen volt nyugton maradni.
– Zavar, amit mondtam?
– Miért zavarna? Visszamondtam, nem?
– Talán megsajnáltál, és azt akartad, hogy ne legyen annyira
kínos.
– Nem az a típus vagyok, aki csak úgy ilyesmit mond.
– Én sem. – Kinyújtotta a kezét, Hunt pedig odahajolt hozzá,
hagyta, hogy a lány a hajába fúrja az ujjait. – Még sosem
mondtam senkinek. Mármint… romantikus értelemben.
– Tényleg? – Hunt szíve csordultig telt.
Bryce pislogott egyet, a szeme aranyló parázsként izzott a
sötétben.
– Miért olyan meglepő ez?
– Azt hittem, te és Connor…
Nem volt benne biztos, miért kíváncsi erre ennyire.
A Bryce szemében izzó tűz elhalványodott kissé.
– Nem. Egy nap talán megtörtént volna, de nem jutottunk el
odáig. Barátként szerettem, de… időre volt még szükségem. –
Féloldalas mosolyt villantott rá. – Ki tudja? Talán rád vártam.
Hunt megragadta a kezét, csókot nyomott rá.
– Már jó ideje szerelmes vagyok beléd. Ugye tudod? –
Hangosan kalapált a szíve, de azért folytatta: – Nagyon…
hozzám nőttél a nyomozásunk során, de amikor Sandriel bezárt
a Comitium alatti cellába, egy kibaszott képsort vetített nekem
újra meg újra a telefonomon lévő fényképekből. Rólad meg
rólam. És ahogy néztem, rájöttem az igazságra. Láttam, miféle
fotók készültek rólunk a vége felé, hogyan néztem rád, és te is
hogyan néztél rám, és onnantól nem volt menekvés.
– És megpecsételted az érzést azzal, hogy rám vetetted magad,
amikor bomba robbant a közelemben.
– Elég aggasztó, hogy ezzel viccelődsz, Quinlan.
Bryce kuncogni kezdett, csókot lehelt Hunt arcélére. Hunt
megfeszült, készen állt a következő érintésre. Könyörgött érte.
– Érted csináltam meg a Zuhanást – magyarázta Bryce. – És
felajánlottam, hogy leszek én rabszolga helyetted. Szerintem
annyi kijár, hogy viccelődjek vele. – Hunt gyengéden
beleharapott Bryce orrába, de a lány elhúzódott, a szemébe
nézett. Hunt hagyta, hogy kiolvasson belőle mindent. – Abban a
pillanatban tudtam, mit érzek, amikor feltúrtad a lakást a
vibrátoraimért.
Hunt nevetésben tört ki.
– Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszélsz-e.
– Olyan óvatosan vetted a kezedbe Zselémámort! Ki ne
szeretett volna beléd ezek után?
Hunt ismét felnevetett, lehajtotta a fejét, hogy csókot nyomjon
Bryce meleg nyakára.
– Legyen, elfogadom. – Végighúzta az ujjait Bryce csípőjén, a
régi póló puha, kopott anyaga fennakadt a bőrkeményedésein.
Megcsókolta Bryce kulcscsontját, mélyen beszívta az illatát, és a
farka máris életre kelt. – És most?
– Szex?
Hunt elvigyorodott.
– Nem. Mármint, bassza meg, persze, de nem akarom, hogy
közönségünk is legyen hozzá. – A mögötte lévő fal felé intett a
válla és a szárnya felett. – Kivegyünk egy szobát valamelyik
hotelben?
– Lehetőleg egy másik kontinensen.
– Ah, Quinlan! – Megcsókolta a lány arcélét, az orcáját, a
halántékát. Majd a fülébe súgta: – Nagyon szeretnélek
megdugni.
Bryce megborzongott, nekifeszült.
– Én is szeretném.
Hunt keze lecsúszott Bryce derekáról, a tenyerébe vette a lány
fenekét.
– Ez kész kínzás!
Becsúsztatta a kezét a hatalmas póló alá, Bryce csupasz bőre
meleg volt, puha. Végigsimított a csipkés tanga szélén, le, Bryce
combjai felé. Hőség csábította, és Bryce nagy levegőt vett, ahogy
Hunt megtorpant, milliméterekre attól a ponttól, ahová igazán
vágyott.
De ekkor Bryce a mellkasára fektette a tenyerét.
– Minek hívjalak ezentúl?
Beletelt egy pillanatba, mire Hunt felfogta a szavak értelmét.
– Mi?
– Mármint, minek számít ez közöttünk mostantól? Járunk? A
pasim vagy?
Hunt felhorkant.
– Tényleg közhírré akarod tenni, hogy az Umbra Mortisszal
jársz?
– Nem fogom eltitkolni. – Bryce hangjában cseppnyi
bizonytalanság sem csendült. Végigsimított Hunt homlokán.
Mintha tudta volna, mit jelent ez számára.
– Mi lesz a Cormac-féle színjátékkal? – kérdezte Hunt nagy
nehezen.
– Hát, majd azután tesszük közhírré. – Már ha túlélik. Bryce
fújt egyet. – Furán hangzana, hogy a pasim vagy. Az olyan…
fiatalos. De mi egyebet mondhatnék?
Ha Hunt mellkasán is lett volna egy csillag, most biztos, hogy
felragyogott volna. Azt kérdezte:
– A társad?
– Az nem túl szexi.
– A szeretőd?
– Nyakfodor és lant is jár hozzá?
Hunt végigsimított Bryce csupasz combján a szárnyával.
– Mondták már, hogy milyen idegesítő vagy?
– Csak ön, agg szeretőm.
Hunt bedugta az ujját Bryce tangájának a pántja alá,
meghúzta és eleresztette. Bryce felsikkantott, elhessegette a
kezét.
De Hunt elkapta Bryce ujjait, visszahúzta őket a szíve fölé.
– Mit szólsz ahhoz, hogy a párod vagyok? – Bryce
megdermedt, és Hunt visszafojtott lélegzettel azon
morfondírozott, hogy talán valami rosszat mondott. Amikor a
lány nem felelt, azt kérdezte: – A tündéreknek párja van, nem?
Ezt a szót szokták használni.
– A pár… egy elég durva dolog a tündéreknél. – Bryce jól
hallhatóan nyelt egyet. – Élethosszig tartó elköteleződést jelent.
Olyasmi, ami összeköt testet, szívet, lelket. Kapocs két lény
között. Ha azt mondod egy tündérnek, hogy a párod vagyok, az
valami nagyon nagy dolgot jelent majd a számára.
– És nem jelentünk egymásnak ekkora dolgot? – kérdezte
Hunt óvatosan, még levegőt is alig mert venni.
Bryce kezében volt a szíve. Már az első naptól kezdve.
– Te jelented számomra a világmindenséget – lehelte Bryce,
mire Hunt hosszan kifújta a bennrekedt levegőt. – De ha azt
mondjuk Ruhnnak, hogy a párom vagy, az olyan, mintha
házasok lennénk. A tündérek számára ez azt jelenti, hogy
fizikai, molekuláris szinten kötődünk egymáshoz. Nem lehet
visszacsinálni.
– Tényleg fizikai dolog?
– Akár az is lehet. Vannak olyan tündérek, akik azt állítják,
hogy az első pillanatban felismerték a párjukat. Hogy van
köztük valami láthatatlan kötelék. Egy illat vagy lélekkapocs.
– Szokott ilyen különböző fajok között is történni?
– Nem tudom – vallotta be Bryce, és szédítő, izgató köröket
rajzolt Hunt mellkasára. – De ha te nem vagy az én igazi párom,
Athalar, akkor senki.
– Micsoda szerelmi vallomás!
Bryce Hunt arcát fürkészte, olyan őszinte, nyitott
arckifejezéssel, amit mások nagyon ritkán láthattak tőle.
– Szeretném, ha megértenéd, mit jelent az, ha azt mondod
másoknak, a tündéreknek, hogy a párod vagyok.
– Az angyaloknak is párja van. Nem olyan… lélekmágikus izé,
mint a tündéreknél, de mi is párnak nevezzük a társunkat férj
és feleség helyett.
Shahar sosem nevezte őt így. Még a szerető szót sem igazán
használták egymásra.
– A tündérek nem fognak különbséget tenni. Ők arra a
nagyon durva értelemre gondolnak majd.
Hunt szemügyre vette Bryce töprengő arckifejezését.
– Szerintem illik ránk. Úgy érzem, fizikai értelemben is
kötődünk egymáshoz.
– Én is. És ki tudja? Talán tényleg egy párt alkotunk.
Az rengeteg mindent megmagyarázna. Például, hogy miért
ilyen tüzes közöttük a viszony már a kezdetektől fogva. És
amint átlépik azt az utolsó fizikai határvonalat is, talán még
kézzelfoghatóbbá válik a kötelékük.
Úgyhogy… talán tényleg egy párt alkotnak, tündérdefiníció
szerint is. Talán Urd már réges-régen összekötötte a lelküket,
csak ennyi idő kellett, hogy ők is rájöjjenek. De számít ez
egyáltalán? Hogy a sors vagy a saját döntésük miatt vannak-e
együtt?
– Megijeszt? – kérdezte Hunt. – Hogy a párodnak nevezz?
Bryce a kettejük közötti üres térre meredt, és halkan azt
felelte:
– Te vagy az, akit mások szavai határoztak meg évszázadokon
keresztül. – Bukott. Rabszolga. Umbra Mortis. – Csak szeretném,
ha örömödre lenne ez a megnevezés. Az idők végezetéig.
Hunt csókot lehelt Bryce halántékára, belélegezte az illatát.
– Sok mindennek hívtak már, Quinlan, de a te párod lesz az a
megnevezés, amit valóban nagyra értékelek majd.
Bryce szája felfelé görbült.
– Hallottad azt is, hogy az idők végezetéig?
– Én is így állok a kettőnk közötti dologhoz.
– De hát csak olyan öt hónapja ismerjük egymást!
– És?
– Anyám ki fog borulni. Azt fogja mondani, hogy legalább két
évig kell járnunk ahhoz, hogy a párunknak nevezzük a másikat.
– Kit érdekel, mit gondolnak mások? A többi szabályuk sem
vonatkozott ránk eddig sem. És ha tényleg előre elrendelt
értelemben vagyunk egy pár, akkor úgysem számít.
Bryce ismét elmosolyodott, és ezúttal nemcsak az arca, az
egész mellkasa felvillanyozódott. Nem, nem is, a melle közti
csillag miatt történt. Hunt a ragyogó sebhelyre fektette a kezét,
a fény átvilágított az ujjai között.
– Miért csinálja ezt?
– Talán kedvel téged.
– Cormacnek és Ruhnnak is felragyogott.
– Azt nem mondtam, hogy okos is.
Hunt felnevetett, és lehajolt, hogy csókot nyomjon a hegre.
– Jól van, drága párom. Ma este nincs szex.
A párja. Az övé.
Ahogy ő is Bryce-é. Nem lepte volna meg, ha a neve ott
szerepel a szívén. Elmerengett, vajon az övé is ott szerepel-e a
lány mellkasán ragyogó csillagon.
– Akkor holnap este. Kiveszünk egy szobát.
Hunt újabb csókot nyomott a sebhelyre.
– Megbeszéltük.
28.
Ruhn Crescent Cityben nőtt fel. Tudta, hogy van olyan része,
amit érdemesebb elkerülni, mégis az otthonának érezte. A
sajátjának.
Egészen mostanáig.
– Gondolom, megérkezett Ephraim – mormolta Ithan,
miközben egy poros, félhomályos sikátorban várták, hogy
Cormac átadja az információt a kapcsolattartójának. – És
magával hozta az Ünőt is.
– Ő meg az egész falkányi rémfarkasát? Mégis minek?
Ruhn az alsó ajkában lévő karikapiercinggel szórakozott. Két
elit birodalmi kihallgatót is láttak az Óváros közelében idefelé
jövet.
Ruhn árnyékai elrejtették őt és Holstromot, míg Cormac a
sikátor másik végében egy magát köpennyel, kámzsával takaró
koldussal beszélt. A vékony köntös alól kilátszott az illető
combjára erősített fegyver körvonala.
Ithan szemügyre vette.
– Szerinted az Ünő a nyomunkban van?
A nyomunkban. Bassza meg, mennyire kiborító ez a
megfogalmazás, ha a lázadókkal történő együttműködésről van
szó! Ruhn a sikátoron túli, világos utcát figyelte, az árnyékaival
elrejtette magukat a járdán vonulók elől.
A turisták és a városiak egyaránt tisztes távolságot tartottak a
rémfarkasoktól. A farkas alakváltók pontosan olyannak
bizonyultak, mint amilyenre Ruhn számított: hűvös pillantású,
marcona, makulátlan szürke egyenruhát viselő alakoknak. Az
egyenruha bal karját fekete-fehér, farkaskoponyát és egymást
keresztező csontokat ábrázoló felvarró díszítette. A szívük
feletti vörös felvarrón az Aszterek hét aranycsillaga csillogott.
Kikeményített, magas gallérjukon pedig ezüststráfok
sorakoztak. Mindenkin más mennyiségben. Minden egyes
levadászott és megtört lázadóért egy. Az a kettő, akik mellett
Ruhn korábban elhaladt, nyolc és tizenöt stráfot viselt.
– Mintha elhallgatott volna a város – jegyezte meg Ithan
oldalra billentett fejjel. – Nem ez a legkevésbé biztonságos hely
erre a találkozóra?
– Ne legyél már paranoiás! – vágta rá Ruhn, pedig ő maga is
ugyanezt gondolta.
Cormac ekkor végzett a sikátor másik végében, és megindult
feléjük. A görnyedt alak egy szempillantás alatt eltűnt, elnyelte
a sugárúton hemzsegő tömeg. Mindenki a közöttük járó
rémfarkasokat tartotta szemmel, senki sem figyelt egy bicegő
koldusra.
Cormac arcát eddig árnyékok rejtették, de most visszahúzta
őket, hogy Ruhn szemébe nézhessen.
– Az ügynök azt mondta, az Aszterek jó eséllyel sejtik, hogy
Emile ide jött, miután elmenekült az Ophiontól. Lehet, hogy az
Ünő vadászni fog rá a rémfarkasaival.
– Szégyen, hogy azok a farkasok betették a lábukat ebbe a
városba – vicsorgott Ithan. – Senki sem fogja eltűrni.
– Meglepő, mi mindent eltűrnek az emberek, amikor
veszélyben forog a családjuk épsége – felelte Cormac. – Egész
városok némultak el, amikor megérkezett egy rémfarkasfalka.
Egykor ugyanolyan élettel teli helyek voltak, mint ez, mostanra
viszont megteltek félelemmel és bizalmatlansággal. Ők is azt
hitték, hogy senki sem nyelné le ezt. Hogy valaki tenni fog
ellene. Túl későn döbbentek rá, hogy nekik maguknak kellett
volna cselekedniük.
Ruhn karján végigfutott a hideg.
– Telefonálnom kell. Az Aux és a 33. irányítja ezt a várost.
Nem az Ünő.
Bassza meg, az apjával is találkoznia kell! Hiába egy rohadék
az Őszkirály, az neki sem tetszene, ha az Ünő a területén
portyázna.
Ithan állkapcsa megrándult.
– Kíváncsi vagyok, mit tesz majd Sabine és a Falkavezér.
– A farkasok közt nincs összetartás? – kérdezte Cormac.
– Mi vagyunk a farkasok – szállt vele vitába Ithan. – A
rémfarkasok… ők farkasbőrbe bújt démonok. Csak a nevükben
farkasok.
– És mi lesz, ha a rémfarkasok az Odúban akarnak
megszállni? – kérdezte Cormac. – Kitart az elvei mellett akár
Sabine, akár a Falkavezér?
Ithan nem válaszolt.
Cormac így folytatta:
– Ezt csinálják az Aszterek. Ez a midgardi rögvalóság. Azt
hisszük, szabadok vagyunk, erősek, közel halhatatlanok. De
valójában mind az Aszterek rabigáját nyögjük. És az illúzió igen
könnyen darabokra törik.
– Akkor mégis mi a francért próbálod ide is átterjeszteni ezt a
szart? – fakadt ki Ithan.
– Mert egyszer véget kell vetni neki – mormolta Ruhn.
Lélekben megborzongott.
Cormac szólásra nyitotta a száját, az arcán meglepettség
játszott, ám hirtelen megpördült. Egy tagbaszakadt, makulátlan
rémfarkas-egyenruhás izomkolosszus jelent meg a sikátor
másik végében. Annyi ezüststráf díszítette a gallérját, hogy a
távolból olybá tűnt, mintha egy pengeéles fogakkal teli száj
nyílna a nyaka körül.
– Mordoc – lehelte Ithan. Valódi félelem illata áradt felőle.
Cormac intett a farkasnak, hogy maradjon csendben.
Mordoc…
Ruhn próbálta felidézni, mit tud róla. Az Ünő
másodparancsnoka. A legfőbb mészárosa és verőlegénye. A
rémfarkas aranyként ragyogó szemmel fürkészte a sikátort. Az
ujjhegyein sötét karmok csillantak. Mintha valamiféle félig
ember, félig farkas alakban élt volna.
Cormac felhúzta az orrát. A herceg megremegett, harag és
erőszak ígérete szivárgott belőle. Ruhn megragadta az
unokatestvére vállát, az ujjai kemény izomba mélyedtek.
Mordoc lassan megindult a sikátorban. Megnézte a
téglafalakat, a poros talajt…
Bassza meg! Hiszen tele a sikátor a nyomukkal. A falhoz
préselődtek, levegőt alig mertek venni.
Mordoc felemelte a fejét, rövidre nyírt haja alól kilátszott
fénylő fejbőre. Leguggolt, izmai megfeszültek a szürke
egyenruhában, ahogy végighúzta vaskos ujját az egyik
lábnyomon. Az orrához emelte a port, és megszimatolta. A
szokásosnál valamivel hosszabb fogai megcsillantak a sikátor
sötétjében.
Ruhn telepátiával azt kérdezte Cormactől: Ismeri Mordoc az
illatodat?
Nem hiszem. A tiédet?
Nem. Még sosem találkoztam vele.
Ruhn Ithant is megkérdezte, aki összerezzent, amikor
meghallotta a hangját a fejében: Ismered Mordocot? Találkoztál
már vele?
Ithan az erőtől duzzadó férfit figyelte, aki most felállt, hogy
beleszagoljon a levegőbe. Igen. Nagyon régen. Eljött látogatóba
az Odúba.
Minek?
Ithan nagy sokára válaszolt, tágra nyílt szemében fájdalom
ült. Mert ő Danika apja.
– Két hét nem olyan sok idő – vigasztalta Isaiah Huntot a 33.
privát kantinjában a Comitiumban, az üvegasztal túlfeléről. A
triariinak fenntartott helyen ültek, a városra néző, plafonig érő
ablakok sora mellett.
Hunt máskor nem jött volna ide, de Isaiah meghívta egy korai
ebédre, és beszélnie kellett valakivel. Szinte még le sem ültek,
máris ömlött belőle a szó, elmesélte, mi történt Celestinával.
Hunt beleharapott a pulykás, brie sajtos szendvicsébe.
– Tudom, hogy nem olyan sok – mondta tele szájjal –, de… –
Lenyelte a falatot, aztán könyörgő pillantást vetett a barátjára. –
Bryce-szal eldöntöttük, hogy mégsem várunk a téli
napfordulóig.
Isaiah nevetésben tört ki, dallamosan, bársonyosan szállt a
hangja. Pár katona feléjük nézett, majd gyorsan folytatta az
evést. Bármelyik másik napon zavarta volna Huntot, de ma…
– Örülök, hogy így szórakoztat a kínlódásom – sziszegte a
barátjának.
Isaiah ismét felnevetett, pokolian jóképű volt az öltönyében.
Tekintve, hogy hány találkozón kellett részt vennie Celestinával
– és most már Ephraimmal is –, Urd csodája lehetett, hogy
egyáltalán volt ideje együtt ebédelni vele.
– Sosem fogom elfelejteni a napot, amikor az Umbra Mortis
panaszkodni kezdett nekem egy kisebb büntetés miatt, mert az
bezavart a szexuális életébe.
Hunt felhajtotta a vizét. Isaiah szavaiban volt némi igazság. A
sok eddigi büntetés közül tényleg ez volt a legkisebb.
Isaiah elkomorodott, halkabban folytatta:
– Szóval mi történt tegnap este? Minden rendben?
– Most már igen. Sabine odajött a lakásra, Ithan Holstromot
kereste. Bryce megijedt. Épp időben érkeztem, hogy
meggyőzzem Sabine-t, fogja vissza magát.
– Ó! – felelte Isaiah. Aztán azt kérdezte: – És Baxian?
– Úgynevezett társamként kötelességének érezte, hogy
támogasson. Hiába nem kérte rá senki.
Isaiah felhorkant.
– Azért jár neki a piros pont, hogy megpróbálta?
Hunt felnevetett.
– Persze.
Isaiah az ebédjére fordította a figyelmét, és Hunt mellkasa
megfeszült, alig tudta magában tartani az igazságot. Isaiah
mellette volt a Bukottak lázadása során. Átlátta az Ophion-féle
helyzetet. Még akkor is, ha biztosan azt javasolná, hogy tartsa
távol magát az egésztől.
– Mi a baj? – kérdezte Isaiah.
Hunt megrázta a fejét. A barátja túl jól olvasott benne.
– Semmi. – Újabb igazságot keresett. – Különös gondolat, hogy
két hét Bryce nélkül büntetés. Ha ferdén néztem Sandrielre,
egyesével kihúzatta a tollaimat.
Isaiah megborzongott.
– Emlékszem.
Hiszen a barátjának kellett újra meg újra bekötöznie a
szárnyát.
– Szeretsz neki dolgozni? Mármint Celestinának?
Isaiah habozás nélkül azt felelte:
– Igen. Nagyon is.
Hunt hosszan kifújta a levegőt. Nem mondhatja el Isaiah-nak.
Sem Naominak. Mert ha tudnák, még ha meg is ígérnék, hogy
titokban tartják ezt az egész lázadós dolgot, és nem folynak
bele… akkor is az életükkel fizetnének. Így talán megkínoznák
őket egy kicsit, de rövid időn belül egyértelművé válna, hogy
fogalmuk sincs az egészről, és talán életben maradnának.
– Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem? – kérdezte
Isaiah. Sötét szeme kedvesen ragyogott. – Még a Celestinával
kapcsolatos dolgokat is. Tudom, hogy fura így, ilyen
hierarchiában, de… Én vagyok a kapcsolattartó a 33. és közte.
Bármire van is szükséged, itt vagyok.
Hunt nem érdemelt meg egy Isaiah-féle barátot.
– Nem fura a hierarchia – felelte. – Te vagy a 33. vezetője.
Örömmel dolgozom neked.
Isaiah végigmérte.
– Nem nekem vannak villámaim. Meg menő becenevem.
Hunt legyintett, elhessegette a barátja szavait.
– Hidd el, jobb, hogy te irányítasz!
Isaiah bólintott, de még mielőtt válaszolhatott volna, csend
hullámzott végig a kantinon. Hunt önkéntelenül felnézett, el a
szárnyak és a harci ruhák mellett.
– Remek – motyogta.
Baxian sétált feléjük tálcával a kezében. Rá sem hederített a
katonákra, akik jó messziről elkerülték, vagy teljességgel
elhallgattak, amint odaért melléjük.
– Viselkedj normálisan! – mormolta Isaiah, aztán integetni
kezdett.
Nem Baxian, hanem a nézőközönségük miatt csinálta. Meg
kellett mutatnia a katonáknak, hogy a tisztek összetartanak.
Hunt épp addigra tüntette el a szendvicse maradékát, mire az
alakváltó angyal leült Isaiah mellé. Hunt a szemébe nézett.
– Mi volt az Ünővel?
Tudta, hogy Baxian képes olvasni a szavak között. Eljárt a
szád, te rohadék?
– Semmi. Tudom, hogyan kell bánni Lidiával.
Nem, nem járt el, te seggfej!
Hunt rájött, hogy Isaiah felvont szemöldökkel figyeli őket.
– Mi volt Lidiával?
A Pokolfajzat könnyedén azt felelte:
– Faggatni próbált azzal kapcsolatban, hogy miért mentem el
tegnap este. Nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy Athalar
továbbképzésben részesít, és mindenhová követem.
Isaiah szeme elsötétedett.
– Sandriel alatt még nem voltál ennyire ellenséges vele.
Baxian nekilátott a fűszeres rizzsel tálalt bárányköftének.
– Régóta Lunathionban vagy már, Tiberian. Sok minden
megváltozott azután, hogy eljöttél.
– Például? – kérdezte Isaiah.
Baxian a rekkenő déli hőségben csillogó városra pillantott.
– Sok minden.
– Szerintem ezt úgy érti, hogy ne ártsuk bele magunkat a
dolgába – mondta Hunt.
Isaiah felröhögött.
– Tőled tanulta, Hunt.
Hunt elvigyorodott.
– Összekeversz Naomival. Én legalább a képedbe mondom,
hogy ne ártsd bele magad a dolgomba. Ő csak utal rá.
– Gyilkos pillantással.
– Talán még a fegyverét is kiteszi az asztalra nyomatékosítás
gyanánt.
Elnevették magukat, de amint Hunt észrevette, hogy Baxian
egyfajta irigységgel figyeli őket, azonnal kijózanodott. Isaiah-
nak is feltűnhetett, mert így szólt a Pokolfajzathoz:
– Ugye tudod, hogy te is nevethetsz? Errefelé bevett dolog.
Baxian vékony vonallá préselte az ajkát.
– Ti több mint tíz éve vagytok itt. Bocs, hogy időbe telik, mire
elfelejtem a Sandriel tartományában érvényes szabályokat.
– Csak azt ne felejtsd el, hogy most már Lunathionban vagy! –
Isaiah minden egyes szavában fenyegetés morajlott, ami
ellentétben állt makulátlan öltönyével. – Az Athalartól szerzett
sebhely a nyakadon semmi lesz ahhoz képest, amit tőlem kapsz,
ha ártasz valakinek a városban.
Baxian szeme felcsillant.
– Ne fenyegess már ilyen idiótán csak azért, mert nem voltál
elég érdekes ahhoz, hogy bekerülj Sandriel triariijába!
Isaiah fogán megcsillant a fény.
– Nem volt kedvem olyan közel kerülni egy szörnyeteghez.
Hunt igyekezett nem eltátani a száját. Számtalanszor látta
már, hogy Isaiah megreguláz másokat. Nem juthatott volna el a
jelenlegi pozíciójába, ha nem képes meghúzni a határvonalakat,
aztán tartani őket. De manapság ritkán bújt elő belőle a vad
harcos. A katonák kezdtek feléjük fordulni, úgyhogy Hunt
közbevágott:
– Sandriel odáig lenne a boldogságtól, ha tudná, hogy még
ennyi évvel később is képes egymás ellen fordítani minket.
Isaiah pislogott egyet, mintha meglepte volna, hogy Hunt
megpróbál közbeavatkozni. Baxian gyanakodva figyelte.
Hunt mély levegőt vett.
– Bassza meg, mit prédikálok itt?
Baxian felhorkant, és a feszültség feloldódott.
Isaiah hálásan Huntra mosolygott, majd felállt.
– Mennem kell. Találkozóm van az Aux-vezetőkkel.
Hunt rákacsintott.
– Add át üdvözletemet Ruhnnak!
Isaiah felnevetett.
– Rendben.
Azzal a barátja elsétált a kukához. Az angyalok felkapták a
fejüket, ahogy elhaladt mellettük, páran integettek is neki. A
fehér szárnyú angyal visszaintett, jó néhány asztalnál
megtorpant, hogy csevegjen egy kicsit. Széles, őszinte mosoly ült
az arcán.
– A barátod erre született – mondta Baxian halkan.
Hunt egyetértően morgott.
– Nem akarsz már vezető lenni? – kérdezte a Pokolfajzat.
– Túl sok papírmunkával jár.
Baxian gúnyosan elvigyorodott.
– Hogyne.
– Ez meg mégis mit jelentsen?
– Egyszer már vezettél másokat, és nem sült el jól a dolog.
Nem csodálom, ha nem akarod még egyszer vállalni.
Hunt megfeszítette ugyan az állkapcsát, de nem szólt semmit,
megvárta, amíg Baxian megeszi az ebédjét. Kifelé menet együtt
ürítették ki a tányérjukat, rakták le a tálcájukat. Hunt nem mert
megfordulni, hogy szóljon az őt szorosan követő Pokolfajzatnak,
tartsa már meg a tisztes távolságot. Túl sokan nézték őket. A
katonák, akik mellett elhaladtak, suttogtak.
Hunt nem barátkozott úgy, mint Isaiah. Képtelen volt a
többiekre nézni. Azokra, akiket az Ophion ellen bevetnének.
Őket kellene megölnie, ha Bryce-t fenyegetnék. Bassza meg, ha
képes lenne megint végrehajtani ugyanazt, amit a
Csontnegyedben, egyetlen pillanat alatt szénné égetné őket!
Nem csoda, hogy az Aszterek fenyegetésnek ítélték a
viharmadarakat, az ilyesfajta erő veszedelmes. Ha az Ophion
ráteszi a kezét Emile-re… Igen, egy ilyen fegyverért megéri
gyilkolni.
Amint Hunt elérte az ajtón túli liftek sorát, az ott
összezsúfolódó öt angyal gyorsan megindult a lépcső felé.
– Nem egyszerű az itteniekkel, mi? – kérdezte Baxian, ahogy
Hunt belépett a liftbe.
Nagyon nem tetszett neki, hogy a Pokolfajzat is beszállt
mögötte. Elég tágas volt a hely ahhoz, hogy jó néhány szárnyas
személy elférjen, Hunt mégis behúzta a sajátját.
– Hozzá lehet szokni – felelte, majd megnyomta a triarii
kaszárnyájának a gombját.
Akár meg is nézheti a szobáját, ellenőrizheti, miféle
fegyvereket hagyott itt, pontosan milyen ruhákra lesz szüksége.
Bryce-t ismerve egy bugyiját is elküldi majd a szükséges
holmikkal.
– Azt hittem, népszerű vagy – jegyezte meg Baxian, és a
növekvő számot figyelte felettük.
– Mégis miért feltételeztél ilyesmit?
Hunt nem várta meg a választ, ahogy a liftajtó kinyílt, már ki
is lépett a csendes folyosóra.
– Odakint mindenkivel jóban vagy.
Hunt felvont szemöldökkel torpant meg a régi szobája előtt.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Baxian nekidőlt a saját ajtajának, épp szemközt Huntéval.
– Azt hallottam, Ruhn herceggel és a barátaival szoktál
bulizni, van barátnőd, jóban vagy a farkasokkal… Csak az
angyalokkal nem?
– Isaiah-val jóban vagyok.
Meg Naomival.
– Mármint a többiekkel. Az egyszerű katonákkal. Köztük
nincsenek barátaid?
– Mégis mit érdekel ez téged?
Baxian teljes lelki nyugalommal behúzta a szárnyát.
– Csak tudni akarom, mi vár rám. Hogy miféle életre
számíthatok.
– Olyanra, amilyet megteremtesz magadnak – felelte Hunt.
Kinyitotta az ajtót. Állott, poros levegő fogadta. A közelébe
sem érhetett a Bryce lakásában terjengő kávéillatnak.
Hátranézett a válla felett, látta, hogy Baxian az ő szobáját
nézi. Azt, hogy milyen üres. Amikor ő is bepillantott a férfi
szobájába, kiderült, hogy az is éppolyan üres.
– Én is ilyen életet éltem – mondta Hunt.
– Milyet?
– Üreset.
– Aztán mi történt?
– Bryce történt.
Baxian haloványan elmosolyodott. Szomorúan. Lehetséges…
lehetséges lenne, hogy a Pokolfajzat magányos?
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig távol kell lenned tőle.
Úgy tűnt, Baxian komolyan gondolja.
Hunt összehúzta a szemét.
– Celestina téged is megbüntetett?
– Nem. Azt mondta, a te rossz hatásod, úgyhogy te viseled a
következményeket.
Hunt felnevetett.
– Érthető.
Belépett a szobájába, és gyorsan megnézte, milyen fegyverek
és ruhák maradtak itt.
Amikor visszament a folyosóra, Baxian a fenyő íróasztalnál
ült a szobájában, jelentéseket olvasott. Hunt ösztönei azt súgták,
hogy menjen tovább, ne szóljon semmit, a pokolba ezzel a
férfival, aki az elmúlt években leginkább az ellensége volt, de…
Megkapaszkodott az ajtófélfában.
– Milyen munkát adtak?
– Az újoncok előrehaladásáról szóló jelentéseket kell
átnéznem. Hátha van olyan angyal, akit érdemes kiemelni
közülük.
– És van?
– Nincs.
– Gondolom, ritka a hozzánk hasonló.
– Úgy tűnik.
Baxian visszafordult a papírokhoz.
A folyosó, a szoba csendje Huntra ereszkedett. Nyomasztotta.
Lelki füleivel hallotta, hogy Bryce nyaggatja: Gyerünk már!
Próbáld meg! Nem fogsz belehalni! Még a gondolataiban is
dirigált. Úgyhogy Hunt így szólt:
– Még van húsz perc az ebédidőből. Van kedved ENL
Naplabdát játszani?
Baxian odafordult hozzá.
– Az meg mi?
– Tényleg semmit sem tudsz a modern életről, mi?
Baxian lesújtó pillantást vetett rá.
– ENL – magyarázta Hunt. – Egyesült Naplabda Liga. A
videójátékukról beszéltem. Bármelyik csapat bármelyik
játékosának a szemszögéből játszhatod. Jópofa.
– Még sosem játszottam semmilyen videójátékkal.
– Ó, tudom én! – vigyorodott el Hunt.
Baxian végigmérte, és Hunt már várta, hogy visszautasítja, de
a férfi azt felelte:
– Jól van. Miért ne?
Hunt a közös helyiség felé indult.
– Pár perc múlva majd megbánod.
És valóban, tíz perc múlva Baxian a kontrollert ügyetlenül
nyomogatva káromkodott. Hunt könnyedén kikerülte a Baxian
irányította játékost.
– Szánalmas! – mondta Hunt. – Bénább vagy, mint gondoltam.
– Ezt a szart! – mordult fel Baxian.
– Mégis játszod tovább! – vágott vissza Hunt.
Baxian felnevetett.
– Igen. Tényleg.
Hunt pontot szerzett.
– Ilyen kezdő ellen nem is jó játszani.
– Egy nap, és feltörlöm veled a padlót, Athalar.
Baxian hüvelykujjal megpöccintette a kontrollert. A játékosa
nekifutott a kapufának, visszapattant, majd elterült a füvön.
Hunt felröhögött.
– Talán legyen inkább kettő.
Baxian odapillantott rá a szeme sarkából.
– Talán. – Tovább játszottak, és amikor az ajtó feletti óra
elütötte a tizenkettőt, Baxian azt kérdezte: – Megyünk vissza
dolgozni?
Hunt fülelni kezdett, történik-e valami körülöttük a csendes
kaszárnyában.
– Tartom a számat, ha te is.
– Pont ma reggel bizonyítottam, hogy magam vagyok a
megtestesült diszkréció!
– Azóta sem jöttem rá, mi motivált.
– Nem azért jöttem ide, hogy keresztbe tegyek neked.
– Akkor sem értem.
Baxian megint nekifutott a kapunak, a játékosa visszapattant
a pályára.
– Túl rövid az élet ahhoz, hogy haragban legyünk.
– Ez nem elég jó indok.
– Ennél jobbal nem szolgálhatok. – Baxiannek sikerült tíz
teljes másodpercre megszerezni a labdát, aztán Hunt elvette
tőle. A Pokolfajzat elkáromkodta magát. – Solasra! Hagyjál már
érvényesülni!
Hunt nem erőltette a korábbi témát. Istenek látják a lelkét, ő
is nagyon sok mindenről nem akart beszélni, amikor
megérkezett ide. És ő is rengeteg szörnyűséget művelt Sandriel
parancsára. Talán meg kellene fogadnia a saját korábbi
tanácsát. Talán ideje megálljt parancsolni Sandriel szellemének,
ami még mindig kísérti őket.
Úgyhogy elvigyorodott.
– Az úgy nem lenne túl izgalmas.
– Mi történt?
Ruhn a kanapén ülő Flynn és Dec előtt állt, akik túlságosan is
ártatlanul mosolyogtak. Ithan Dec másik oldalán foglalt helyet,
és az ő aggodalmas arckifejezése azonnal gyanút keltett
Ruhnban.
– Szerintem nekem is ugyanezt kellene kérdeznem tőletek –
felelte Ruhn felvont szemöldökkel.
– Tekintve, hogy életben vagy, és nem fogtak el – dőlt hátra
Dec a kanapén, két kezét a feje mögé téve –, úgy sejtem, hogy…
minden jól alakult.
– Maradjunk ennyiben – felelte Ruhn.
Majd később mindenről beszámol nekik. Amikor már nem
lesz ilyen kimerült, és nem aggódik annyira az ártatlan képük
láttán.
– Remek, szuper, fantasztikus! – vágta rá Flynn, majd talpra
ugrott. – Na szóval, mindig mondogatod, milyen szexista, hogy
nincs egyetlen női lakótársunk sem…
– Sosem mondtam ilye…
Flynn a mögötte nyíló folyosóra mutatott.
– Hát, most már van.
Ruhn pislogott egyet a három beröppenő tűzszellem láttán,
akik megállapodtak Flynn vállán. A teltkarcsú mosolyogva
egészen a nyakához húzódott.
– Bemutatom a hármas ikreket – mondta Flynn. – Rithit, Sasát
és Malanát.
A két karcsú közül a magasabbik – Sasa – a szempilláját
rebegtetve nézett Ruhnra.
– Hercegem!
– Az egekbe szökik majd a biztosításunk – fordult Ruhn a
hajszálnyival kevésbé őrült lakótársához, Declanhez.
– Mióta viselkedsz érett felnőttként? – torkolta le Flynn.
Ithan állal az ajtó felé bökött.
– Előbb ismerkedj meg a negyedik új lakótársunkkal, csak
utána akadj ki!
Egy alacsony, formás nő lépett be a szobába, hullámos, fekete
haja majdnem a derekáig ért. Napbarnított bőrének a nagyját
elfedte a meztelen teste köré csavart, kockás takaró. De a
szeme… Solas tüzére! Vérvörös volt. Parázsként izzott.
– Ariadne, bemutatom Ruhnt – szólalt meg Flynn. – Ruhn, ő itt
Ariadne.
Egymás szemébe néztek, és Ruhn megdermedt, ahogy valami
olvadt mozdult a nő alkarjának a bőre alatt, úgy nézett ki,
mintha… pikkelyek lennének.
Ruhn Dechez és Flynnhez pördült.
– Egyetlen napra mentem el! Napkeltétől napkeltéig voltam
távol! És arra jövök haza, hogy itt egy sárkány? Hogy került ide?
Dec, Flynn és a három tűzszellem Ithanre mutatott.
A farkas arca megrándult.
Ruhn visszanézett a sárkányra, a takarót szorongató kezére. A
halvány billogra a csuklóján. Végigmérte a tűzszellemeket is.
– Nyugtassatok meg, hogy legalább legálisan tartózkodnak itt!
– kérte Ruhn halkan.
– Nem éppen – vágta rá Flynn vidáman.
Hunt úgy festett, mint akire rázúdítottak egy vödör jeges vizet.
– Micsoda? – kérdezte halkan. Nem várta meg Bryce válaszát,
tovább kérdezett: – Te honnan tudod ezt, Bryce?
– Nem tudtam biztosra – felelte. A kis termetű, ijedt fiú
riadtan elhúzódott az angyaltól. Bryce így folytatta: – De úgy
sejtettem, elég nagy rá az esély. A vanírokat csak a hatalom
érdekli. Egyedül úgy lehet rávenni őket, hogy törődjenek egy
emberfiúval, ha elhiteted velük, neki is olyan ereje van, mint
Sofie-nak volt. Csak úgy lehet biztonságba juttatni, ha azt
hazudod, hogy értékes. Úgy sejtettem, ezzel Sofie is tökéletesen
tisztában van. – Kedves mosollyal Emile felé fordulva
hozzátette: – Emile valóban értékes volt, sőt, még most is az.
Sofie számára. A családja számára. Hiszen mindenki értékes,
akit szeretnek.
Hunt pislogott egyet. Majd még egyet. Düh és félelem
kavargott a szemében.
– A Viperakirálynő tud erről? – suttogta.
Bryce meg sem próbálta palástolni az undorát.
– Sosem kérdezte.
Bryce ügyelt rá, hogy a lehető legrafináltabban fogalmazzon,
amikor alkut kötöttek, biztosítva, hogy Emile bármikor
kisétálhasson innen.
Hunt villámai végigcikáztak a homlokán.
– Ha rájön az igazságra, semmiféle védelmet nem nyújt majd
Emile-nek. – A fiúra siklott a pillantása, aki nem riadtan, hanem
bánatosan nézte a villámokat. Hunt ereje azonnal kihunyt.
Megdörgölte az arcát, majd ismét Bryce-hoz fordult: – Mindent
egy megérzésre alapoztál?
– Sofie részben ember volt. Ahogy én is. – Cormac maga is azt
mondta, hogy hasonlítanak egymásra. Bryce a lehető
legmegértőbben magyarázta el: – Te soha egyetlen pillanatot
sem töltöttél emberként, Hunt. Te mindig értékes voltál a
vanírok számára. Te magad mondtad.
Hunt szárnya zizegett.
– És mit kért a Vipera mindezért cserébe?
– Megígérte, hogy megkeresi, idehozza Emile-t, kényelembe és
biztonságba helyezi, amíg el nem jövök érte. Cserébe jövök neki
egy szívességgel.
– Ez elég meggondolatlan ígéret volt – sziszegte Hunt.
– Nem mintha lenne egy csomó aranyam, amivel fizethettem
volna neki. – Nem ez volt a megfelelő időpont és hely ennek a
vitának a lefolytatására. Mérgesen hozzátette: – Majd később
kiadhatod magadból a kis alfalágyult hisztidet!
– Jól van! – vágta rá Hunt. Előrehajolt, hogy a fiúhoz
beszélhessen, viharos arckifejezése ellágyult. – Bocsi, Emile!
Örülök, hogy biztonságban vagy, bármilyen őrültséget művelt is
ezért Bryce. Van kedved válaszolni pár kérdésre?
Emile biccentett. Bryce megacélozta magát.
Hunt újabb szúrós pillantást vetett Bryce-ra, majd azt
kérdezte:
– Hogy titkoltad el a Viperakirálynő elől, hogy nincs
semmiféle erőd?
Emile vállat vont.
– Amikor harcról meg ilyesmiről beszélt, nem válaszoltam.
Szerintem azt hitte, félek.
– Ügyes! – dicsérte Bryce.
Hunt ekkor ismét visszavette a szót:
– Eredetileg is ide tartottál, a városba, hogy felkeress egy
találkozóhelyet, amiben a nővéreddel korábban
megegyeztetek?
Emile ismét bólintott.
– Pont itt kellett volna találkoznunk.
– Azon a helyen, ahol a megfáradt lelkek megszabadulhatnak a
kínjaiktól – mormolta Hunt.
– A Húspiac drogtanya – magyarázta Bryce. – Gondoltam, ha
Danika ezt javasolta búvóhelynek, akkor úgy gondolhatta, hogy
a Viperakirálynő… hajlandó lenne segíteni nekik. A jelek szerint
igaza volt.
– A Vipera ügynöke még azelőtt összeszedett, hogy
bejöhettem volna a városba – tette hozzá Emile. – Azt mondta,
csak velük vagyok biztonságban, máshol nem.
– Ez igaz – értett egyet Bryce kedves mosollyal az ajkán –, de
velünk is biztonságban vagy.
Ebben nyilván mind egyetértettek.
– Beszélt a nővéred valamiféle titokról az Aszterekkel
kapcsolatban? – kérdezte Hunt. – Bármiről, ami nagyon értékes
lehet a lázadók számára?
Emile összevont szemöldökkel elgondolkozott.
– Nem.
Bryce nagyot fújt. Egyébként sem volt sok esélye, hogy a srác
tud bármiről.
Emile a kezét tördelte.
– De… azt a nevet ismerem. Danikáét. Ő volt a farkas, ugye?
Bryce megdermedt.
– Ismerted Danikát?
Emile a fejét rázta.
– Nem, de Sofie beszélt róla aznap, amikor szét kellett
válnunk. A szőke farkasról, aki pár éve halt meg. Lila és
rózsaszín csíkok voltak a hajában.
50.
Hunt tudta, hogy ostobaság volt azt hinnie, ez az egész véget ér,
amint megtalálják Emile-t, amint a fiú biztonságba kerül. Bryce
szemlátomást nem akarta elengedni a témát. Persze hogy nem,
hiszen Danika is érintett volt.
De Hunt mindezt félresöpörte. Most más feladatok álltak
előtte.
Először is, találkoznia kell Celestinával. Megjelenni, eljátszani,
hogy minden a legnagyobb rendben. Kideríteni, szólt-e akár
egyetlen szót is az Ünő az arkangyalnak. Isaiah-val egy óra
múlva találkozik, úgyhogy bőven lesz rá ideje.
Ahogy arra is, hogy Bryce miatt fortyogjon, amiatt, hogy az
orruknál fogva vezette őket. Bár segített Emile-en, eltitkolta
Hunt elől a terveit. A terveit, amelyek megvalósítása életekbe
került. És igen, Bryce tud vigyázni magára, de…
Hunt azt hitte, egy csapatot alkotnak.
Ezt is ostobaság volt elhinnie.
Csillapította vadul keringő vérét, és amikor már biztos volt
benne, hogy a villámai nem fognak kitörni, bekopogott a
kormányzó ajtaján.
Celestina mosolyogva fogadta, ami jó jelnek tűnt. Sem
Ephraim, sem a többiek nem voltak vele. Az arkangyal mosolya
kiszélesedett, ahogy Hunt belépett.
– Gratulálok! – mondta kedvesen.
Hunt oldalra billentette a fejét.
– Mégis mihez?
Celestina Hunt felé intett.
– Az illatod alapján úgy sejtem, hogy Bryce-szal immár egy
párt alkottok.
Huntnak fogalma sem volt, hogy ennyire egyértelmű lesz,
lefeküdtek egymással. A jelek szerint a kettejük közötti kötelék
tényleg jelentkezett biológiai szinten is.
– Hát… ööö… Igen. Azóta, hogy a szüleinél töltöttük az
éjszakát.
Aztán egymás torkának estek. És nem a jó értelemben.
– Szóval jól alakult a szülők meglátogatása.
– Volt egy pillanat, amikor azt hittem, az anyja kiherél, de ha
sikerül a naplabdára terelni a szót, kebelbarátnak tekintheted
Embert.
Így igaz, de ezt hónapokkal ezelőtt tanulta meg. Egy része
teljesen elszörnyedt, hogy ilyen pofátlanul hazudnia kell
Celestina kérdésére.
Az arkangyal vidáman felnevetett. A hangjában nem csendült
sem óvatosság, sem elégedetlenség, semmi sem jelezte, hogy
tisztában lenne az igazsággal.
– Helyes. Örülök a boldogságodnak. Mindkettőtökének.
– Köszönjük – felelte Hunt. Hogy elejét vegye a gyanakvásnak,
hozzátette: – Ruhn és Cormac herceg is velünk jött. Egy kicsit…
kínossá tette a helyzetet.
– Mert Cormac elméletileg Bryce jegyese? – kérdezte Celestina
savanyúan.
Hunt felhorkant.
– Azért is, de főleg az volt a gond, hogy Ember… nincs odáig a
tündérekért. Ruhnt ő maga hívta, mert már évek óta nem látta,
de azért néha elég sok volt a feszültség.
– Hallottam, mi történt közte és az Őszkirály között. Sajnálom,
hogy még mindig kísérti.
– Én is – felelte Hunt. – Történt bármi, amíg odavoltam?
– Csak a nap-éj egyenlőségi ünnepség előkészületei zajlottak.
Hunt felnevetett.
– Izgalmas volt, mi?
– Elképesztően – felelte Celestina, aztán észbe kaphatott, mert
hozzátette: – Természetesen ez egy örömteli esemény, úgyhogy
nem teljesen teher.
– Nyilván.
Az ablakon át beömlő napfény ragyogóvá varázsolta az
arkangyal fehér szárnyát.
– Baxian talán be tud számolni valami érdekesebbről. Szinte
egész tegnap odavolt.
Hunt csak a kiképzésének köszönhette, hogy képes volt
fapofával azt felelni:
– Nemsokára találkozom Isaiah-val, de utána ránézek
Baxianre is.
Egyik hazugság követte a másikat.
És az Ünőnek egyetlen szavába kerül, hogy… Hunt elfojtotta
felsistergő erejét.
Baxian azt állította ugyan, hogy szimpatizál a lázadókkal, és
segített is nekik valamennyit, amivel elnyerte valamelyest a
bizalmukat, de… ostobaság lenne rábízniuk magukat.
– Mi a baj? – kérdezte Celestina, aggodalmasan összevonva a
szemöldökét.
Hunt megrázta a fejét.
– Semmi. – Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és mintha mi
sem történt volna, azt kérdezte: – Van valami feladatom a mai
napra?
Éj!
Ruhn kinyitotta a szemét. A hídbéli kanapén találta magát,
Napfény ott ült vele szemben.
Szia! – köszöntötte a nőt.
Kidőlt a kanapén, miközben Declan és Ithan valami
naplabdás hülyeségen vitatkozott. Flynn épp egy nimfát dugott
odafent.
Ariadne és a tűzszellemek beköltöztek Declan szobájába, aki
Marcnál akarta tölteni az éjszakát, és a fájdalmasan kínos
vacsora után nem sokkal nyugovóra is tértek. A sárkány úgy
tologatta ide-oda a vacsoráját, mintha most látna először ételt. A
tűzszellemek hárman egy egész üveg bort megittak, és végig
szikrákat böfögtek.
Ruhn nem értette, hogy képesek aludni, miközben Flynn a
folyosó végén dorbézol.
Nap a díványa karfáján dobolt lángoló ujjaival.
Információm van a számodra, amit tovább kellene adnod.
Ruhn kihúzta magát.
Jó vagy rossz dologról van szó?
Azt majd ti eldöntitek.
Napfény feszülten figyelte őt. Ruhn nem volt benne biztos,
hogy a múltkori, igencsak kínos eset után látják még egymást.
De Nap nem tett megjegyzést, helyette így szólt:
Biztos forrásból tudom, hogy Pippa Spetsos valami nagy
dologra készül, hogy megtorolja annak a rengeteg lőszernek és a
birodalmi mechaprototípusnak az elvesztését. Az Ophion teljes
támogatását élvezi. Úgy gondolják, hogy a szállítmányt szabotáló
egység kicsúszott az irányításuk alól, és Spetsost bízták meg
azzal, hogy egyértelmű üzenetet közvetítsen ezzel kapcsolatban
mind a lázadók, mind a birodalom felé.
Ruhn nem hagyta, hogy bármi kiüljön az arcára.
Mire készül? Hol?
Nem tudom biztosan. De tekintve, hogy legutóbb Ídrán volt,
gondoltam, átadhatnád a Crescent Cityben lévő társaidnak ezt az
információt, hátha ott akar lesújtani.
Az Aszterek hallottak a terveiről?
Nem. Csak én tudok róluk.
Honnan?
Ahhoz semmi közöd.
Ruhn szemügyre vette a nőt.
Szóval megint tartózkodó lettél. Nem lesz több esti mese?
Nap ismét dobolni kezdett az ujjaival.
Fogalmazzunk úgy, hogy egy pillanatra elvesztettem a fejem.
Semmit sem láttam.
De szerettél volna.
Nincs rá szükségem. Leszarom, hogy nézel ki. Szeretek
beszélgetni veled.
Miért?
Mert úgy érzem, ez itt, veled valódi.
Valódi.
Igen. Őszinte lehetek. Olyanokat mondtam el neked, amiket
senki más nem tud rólam.
Nem értem az okát.
Ruhn felállt a kanapéjáról, és odasétált Nap díványához. A
karfának dőlve lenézett a nő izzó arcára.
Az a helyzet, hogy szerintem te is kedvelsz engem.
Nap felpattant, mire Ruhn elhátrált egy lépést. Csakhogy Nap
közelebb lépett. Elég közel ahhoz, hogy összeérjen a mellkasuk.
A lángok és a sötétség összefonódtak, a csillagok parazsakká
váltak közöttük.
Ez nem valami játszma, amit flörtöléssel és csábítással meg
lehet nyerni, sziszegte Nap. Háborúban állunk, ami számos
további életet követel majd, még mielőtt észbe kapsz.
Ruhn torkából morgás tört fel.
Ne beszélj velem ilyen lekezelően! Pontosan tudom, milyen árat
kell megfizetni egy háborúban.
Nem tudsz te semmit arról, hogy milyen árat kell megfizetni,
sem arról, hogy milyen áldozatot hozni.
Nem tudok? Lehet, hogy nem játszottam lázadót egész
életemben, de hidd el, sosem volt könnyű dolgom. Nem
tagadhatta, hogy Nap szavai az elevenjébe találtak.
Apád nem szeret, világos. De ezzel nem vagy egyedül. Apád
megvert, megégetett. Velem is ugyanezt tette a sajátom.
Ruhn elvicsorodott, odahajolt Naphoz.
Mi a francot akarsz ezzel mondani?
Nap visszavicsorgott.
Azt, hogy ha nem vigyázol, ha nem vagy elég ravasz, akkor a
lelked darabkáit kell majd feladnod, és akkor már túl késő lesz. És
végül holtan végzed.
És?
Nap megdermedt.
Hogy kérdezheted ezt ilyen nemtörődöm hangsúllyal?
Ruhn vállat vont.
Egy senki vagyok, felelte.
Ez volt az igazság. Minden, ami valakivé tette őt, mindaz, ami
alapján a világ értékesnek találta… csak úgy az ölébe hullott. A
szerencsének köszönhette, annak, hogy a „megfelelő” családba
született. Ha tett is bármi értékeset, azt az Auxon keresztül tette.
De hercegként… egész életében menekült a rangjától. Tudta,
hogy teljességgel jelentéktelen az egész.
És Bryce titokban tartotta az erejét, hogy Ruhn
belekapaszkodhasson a különlegesség foszlányába.
Elfordult Naptól, undorodott magától.
Bryce sokkal jobban szereti őt, mint amennyire az apjukat
utálja. Feladta érte a kiváltságait, az erejét. Ő hozott valaha
bárkiért ekkora áldozatot? Az életét adná a barátaiért, ezért a
városért, igen. De… mégis ki a franc ő a lelke legmélyén?
Nem egy király. Az apja sem egy kibaszott király. Úgy, ahogy
számít, semmiképpen.
Vettem az üzenetet, mondta Napnak.
Éj…
Ruhn kinyitotta a szemét.
Sötétség honolt a nappaliban, a tévét kikapcsolták. Ithan
valószínűleg réges-rég lefeküdt már.
Ruhn megfordult a kanapén, a feje alá dugta két karját, úgy
meredt a plafonra, figyelte, ahogy az elhaladó autók fényei
mozgó sávokat rajzolnak rá.
Mégis ki a franc ő?
A semmi hercege.
54.
Ithan egy holderdei park padján ült, pár sarokra az Odútól, még
mindig nem tért magához attól a döbbenetes ténytől, amit a
Falkavezér elé tárt.
A farkas misztikus Fendyr. Egy alfa Fendyr.
Ennél többet nem sikerült kiszednie a Falkavezérből, mert a
férfi tekintete ködössé vált, és le kellett ülnie. Hypaxia
gyógyítómágiával enyhítette a kínjait, és nem sokkal később a
Falkavezér már az asztalánál aludt.
Ithan mélyen belélegezte az őszi levegőt.
– Azt hiszem, borzasztó veszélynek tettem őt ki.
Hypaxia kiegyenesedett.
– Hogy érted?
– Szerintem Sabine tudja. Vagy legalábbis megsejtette. – Egy
másik alfa ebben az ősi vérvonalban teljesen tönkreteheti. De
mégis hogy a fenébe került abba a kádba? És Nenába? – Sabine
megöli. Még ha csak sejti is, hogy talán Fendyr alfa, ha
rebesgettek ilyesmit korábban… Sabine végez azzal, aki a
hatalmát fenyegeti.
– Szóval a misztikus nem valami nővér vagy elveszett lány?
– Nem hiszem. Sabine-nek volt egy bátyja, de nyílt
küzdelemben legyőzte őt évtizedekkel azelőtt, hogy
megszülettem. Elvette tőle az örökösi címet, és alfa lett belőle.
Azt hittem, a bátyja meghalt, de… talán csak száműzték.
Fogalmam sincs.
Hypaxia elkomorodott.
– Mit tehetünk?
Ithan nyelt egyet.
– Nem szívesen szegem meg az ígéreteimet.
– De szeretnél itt hagyni, hogy utánajárj ennek.
– Igen. Ráadásul – csóválta meg a fejét –, így nem mehetek el
Pangerába a többiekkel. Ha tényleg létezik egy Fendyr örökös,
aki nem Sabine…
Az azt jelenti, hogy beteljesülhet a jövő, amiben Danika
reménykedett. Már ha sikerül valahogy életben tartania a
misztikust. És kiszabadítania a Csillagász kádjából.
– Itt kell maradnom – jelentette ki végül. – Hogy vigyázzak rá.
Az sem érdekelte, ha ki kell költöznie az utcára a Csillagász
ajtaja elé. A farkasok nem hagyják magukra egymást. Persze a
barátok sem, de tudta, hogy Bryce és a többiek megértik majd.
– Ki kell derítenem az igazat – tette hozzá.
Nem csak a népe, a saját jövője miatt is.
– Elmondom a többieknek – ajánlotta Hypaxia. – De hiányozni
fogsz mellőlem.
– Biztos vagyok benne, hogy Flynn meg a kórusa örömmel
megvéd majd. – Hypaxia halkan felnevetett, ám ekkor Ithan így
szólt: – Ne mondd el nekik! Mármint Bryce-nak. Hogy van egy
másik Fendyr örökös. Csak elvonná a figyelmét, és most
koncentrálnia kell.
Ez a feladat… ez a feladat az övé.
Danika halálának az estéjén nem volt ott. De most itt van.
Talán Urd pont ezért hagyta őt életben. Befejezi azt, amit
Danika nem tudott. Megvédi ezt a Fendyr örököst – bármi áron.
– Elég, ha annyit mondasz a többieknek, hogy farkasügyben
kell itt maradnom.
– Miért nem mondod el nekik te magad?
Ithan felpattant. Talán már így is elkésett.
– Nincs veszteni való időnk – mondta a királynőnek, majd
meghajolt. – Köszönök mindent.
Hypaxia szája bánatos mosolyra görbült.
– Vigyázz magadra, Ithan!
– Te is!
Kocogva indult meg, menet közben húzta elő a telefonját.
Gyorsan elküldte Bryce-nak az üzenetet, még mielőtt
meggondolhatta volna magát. Fontos dolgom van. Hypaxia majd
elmeséli a részleteket. De szerettem volna köszönetet mondani.
Amiért nem gyűlölsz. És megvédtél. Mindig megvédtél.
Bryce azonnal válaszolt. Mindig meg foglak. Hozzátett még
pár szívecskét, amitől Ithané repedezni kezdett.
Zsebre tette a telefont, mélyen belélegezte a régi fájdalmat, és
átváltozott.
Hetek óta most először egy kicsit sem fájt az átváltozás. Nem
érezte magát száműzve, falkátlanul. Nem, most… volt mire
koncentrálnia farkasalakban. Volt célja.
Végigrohant az utcákon, a lehető leggyorsabban szaladt a
Csillagászhoz, hogy megkezdje a hosszú őrséget.
Rigelus felnevetett.
– Azt hittem, csak azért jöttél, amiért Sofie Renast és Danika
Fendyr meghalt. De engem is meg akarsz ölni?
Bryce ökölbe szorította remegő kezét.
– Miért? Miért csináljátok ezt az egészet?
– Te miért iszol vizet, és eszel ételt? Felsőbbrendű lények
vagyunk. Istenek. Nem a mi hibánk, hogy kellemetlen számodra
a tápanyagforrásunk. Jól tartunk titeket, egészségesek vagytok,
boldogok, hagyjuk, hogy szabadon bejárjátok a bolygót. Még az
embereket is életben hagytuk, csak hogy ti, vanírok
uralkodhassatok valakin. Csak az erőtök egy részét kérjük ezért
cserébe.
– Élősködők vagytok.
– Hát nem az minden egyes élőlény, ami táplálkozik? Látnod
kellene, mit csináltak más bolygókon az ott élők. A mocskot, a
szennyezést, a megmérgezett tengereket. Nem érdemelték hát
ugyanezt?
– Feleslegesen próbálod eljátszani a megmentőt.
Rigelus kuncogásban tört ki, és a hang kiszakította Bryce-t a
dühéből annyira, hogy eszébe jusson Hunt és Ruhn, és az
istenekre, ha Rigelus tudja, hogy Bryce itt van, akkor megtalálja
őket is…
– Nem ugyanezt csinálod te is?
– Mégis mi a francot jelentsen ez?
– Olyan fennkölt hangüzenetet hagytál a barátnődnek,
Junipernek! Természetesen, amint meghallgattam, tudtam,
hogy csakis egyetlen helyre indulhatsz. Ide. Hozzám. Pontosan
ebben reménykedtem, így terveztem.
Bryce félresöpörte a kérdéseit, helyette így szólt:
– Miért akartál idecsalni?
– Hogy újranyisd a réseket.
Bryce ereiben megfagyott a vér.
– Nem vagyok rá képes.
– Tényleg? – A hűvös hang végigkígyózott a belső
kommunikációs csatornán. – Csillagfényű vagy, a kürt
összekapcsolódott a testeddel, az erőddel. Az őseid a kürt és egy
másik tündértárgy segítségével jöttek át ebbe a világba.
Természetesen lopták a korábbi gazdáiktól, azaz tőlünk.
Félelmetes harcosokat hoztunk létre abban a világban, hogy
hadseregként szolgáljanak bennünket. Mind az itteni angyalok
prototípusai voltak. És egytől egyig elárulták a teremtőiket,
csatlakoztak a tündérekhez, akik letaszították a trónról a
fivéreimet és a nővéreimet ezer évvel azelőtt, hogy
megérkeztünk Midgardra. Lemészárolták a testvéreimet.
Bryce teljesen beleszédült a hallottakba.
– Nem értem.
– Midgard egy támaszpont. Átjárókat nyitottunk más
világokba, hogy idecsaljuk az ottani népeket, rengeteg erős
teremtményt, amik olyan szívesen igáztak volna le más
bolygókat. Fel sem fogták, hogy valójában mi igázzuk le őket. De
azért is nyitottuk meg ezeket az átjárókat, hogy más bolygókat
is elfoglalhassunk. A tündérek, Theia királynő meg a két ostoba
lánya rájött erre, de persze elkéstek vele. A népük addigra már
átkerült ide, de kiderítették, hol rejtették el a testvéreink a
hozzáférési pontokat a világukban.
Düh lüktetett minden egyes szavában.
– A csillagfényű őseid bezárták az átjárókat, nehogy még
egyszer lerohanhassuk a világukat, és emlékeztethessük őket,
hogy kik a valódi gazdáik. Csakhogy közben az összes többi
világba vezető átjárót is lezárták, köztük a Hélbe, a
rendíthetetlen szövetségeseikhez vezetőt is. Így estünk
csapdába itt. Elvágtak bennünket a világmindenségtől,
mindattól, ami a népünkből maradt. Igaz, a palota alatt dolgozó
misztikusok régóta keresik a túlélőket, azokat a bolygókat, ahol
meghúzhatták magukat.
Bryce remegett. A Csillagász igazat mondott, tényleg rengeteg
misztikust tartanak itt fogva.
– Miért mondod el ezt nekem?
– Mit gondolsz, miért hagytunk életben tavasszal? Te vagy az,
aki képes ismét megnyitni a világok közötti átjárókat.
Helyrehozod azt a hibát, amit egy ostoba hercegnő tizenötezer
évvel ezelőtt vétett.
– Szó sem lehet róla!
– A párod és a bátyád is itt van, nem?
– Nem.
Rigelus felnevetett.
– Roppantmód hasonlítasz Danikára, ő is összevissza
hazudozott.
– Ezt bóknak veszem. – Bryce felszegte az állát. – Tudtátok,
hogy rá fog jönni a titkotokra.
– Természetesen. A vérebképessége miatt kezdett el az igazság
után kutatni. Nem fizikai képességet örökölt, hanem mágikusat,
olyasmit, amivel az alakváltóknak nem lenne szabad
rendelkeznie. Kiszagolta a többi, különleges képességgel bíró
alakváltót.
Például Sofie-t. És Baxiant. Danika azért talált rá az angyalra,
mert a vérvonalát kutatta, de ki is szagolta volna, hogy
különleges?
– Elkezdte kutatni a saját vérvonala történetét, visszakövette
egészen addig a pillanatig, amikor az alakváltók megérkeztek
ebbe a világba, hogy kiderítse, honnan származik a képessége.
És végül megsejtette az igazságot.
Bryce nagyot nyelt.
– Micah már előadta a gonosztevők nagymonológját
tavasszal, úgyhogy térjünk rá a lényegre!
Rigelus ismét kuncogni kezdett.
– Egy pillanat, és eljutunk oda. – Így folytatta: – Danika
rádöbbent, hogy az alakváltók tündérek.
Bryce pislogott egyet.
– Micsoda?
– Természetesen nem olyan tündérek, mint ti. A te fajtád egy
gyönyörű, zöldellő, mágiával teli vidéken élt. Ha érdekel, a
csillagfényű vérvonalad egész konkrétan egy kis szigetről
származik, pár kilométerre a kontinenstől. És míg a
kontinensen mindenféle klíma megtalálható, a szigeten
gyönyörű, szinte örök alkony honol. De csupán néhány tündér
volt képes állattá változni abban a világban. A midgardi
alakváltók egy másik bolygóról származó tündérek. Az ő
világukban minden tündérnek volt állatformája. A sellők is
tőlük származnak. Talán egykor a te tündérfajtáddal osztoztak a
világukon, de aztán elég ideig egyedül maradtak ahhoz, hogy
kifejlődjenek a saját képességeik.
– Az ő fülük nem hegyes.
– Ó, arról tenyésztéssel gondoskodtunk. Pár generáción belül
eltűnt.
Egy sziget, ahol szinte folyamatos alkonyat uralkodik, az a
világ, ahonnan az ő tündérfajtája származik… Egy Alkonyvidék.
– Az Alkony titka – lehelte Bryce.
Danika nem csak ennek a teremnek a nevéről beszélt Sofie-
val.
Rigelus nem felelt, amit Bryce nem tudott mire vélni.
– Miért hazudtatok mindenkinek? – kérdezte végül.
– Két tündérfajta. Mindkettő tele mágiával. Ideális
tápláléknak bizonyultak. Nem hagyhattuk, hogy összefogjanak
ellenünk.
– Szóval egymás ellen fordítottátok őket. Viszályt szítottatok
közöttük.
– Igen. Az alakváltók könnyedén, gyorsan elfelejtették, mik
voltak egykor. Örömmel alávetették magukat az akaratunknak,
megtették, amit parancsoltunk. A seregeinket vezették. Még
most is azt teszik.
A Falkavezér is valami hasonlót mondott. A farkasok
elfelejtették, kik voltak régen. Danika tudta ezt. Danika tudta,
hogy az alakváltók egykor tündérek voltak. Még most is
tündérek, csak másfajták.
– És a Thurr-projekt? Miért érdekelte Danikát annyira?
– Az volt az utolsó alkalom, hogy valaki olyan közel jutott az
igazsághoz velünk kapcsolatban, mint Danika. Nem ért jó véget.
Gondolom, Danika szeretett volna tanulni az előtte járók
hibájából, mielőtt bármit tett.
– Mindenkinek elmondta volna, mik vagytok.
– Lehet, de azzal is tisztában volt, hogy lassan kell csinálnia.
Az Ophionnal kezdte. Elég fontosnak bizonyult az alakváltók
vérvonala és múltja utáni kutatás, a hit, hogy egykor ők is
egyfajta tündérek voltak egy másik tündérvilágból, hogy
összekössék az egyik legügyesebb ügynökükkel, Sofie Renasttel.
Amennyire én tudom, Danikát nagyon érdekelte Sofie és a
képessége. De Sofie-nak is megvolt a maga elmélete. Az
energiával kapcsolatban. Az alapján, amit megérzett, amikor
viharmadárként elsőfényt használt. És ami még szerencsésebb
volt Danika számára, az az, hogy Sofie-t senki sem ismerte. Ha
Danika szaglászik, arra sokan felfigyeltek volna, de Sofie-t, aki
akár embernek is kiadhatta magát, senki sem vette észre a
levéltárban. Úgyhogy Danika ideküldte, a ti szavaitokkal élve
azért, hogy beépüljön.
Bryce rádöbbent, milyen óriási hibát követett el azzal, hogy
idejött.
– Az egyik misztikusunk szólt végül, beférkőzött az Ophion
egyik vezetőjének az elméjébe. Úgyhogy megmozgattuk egy
kicsit a szálakat. A szintre irányítottuk Micah figyelmét.
Danikára.
– Nem…
Elsuttogott szó volt csupán.
– Gondolod, hogy Micah saját kútfőből csinált mindent?
Meggondolatlan, arrogáns férfi volt. Csak a megfelelő irányba
kellett terelni, és végzett Danikával helyettünk. Fogalma sem
volt, hogy a mi céljainkat szolgálja, de minden pontosan úgy
alakult, ahogyan azt terveztük. Végül lebukott, és meghalt a
rendbontásért. Ezért téged illet hála.
Bryce felpattant a székéből. Megölték Danikát… hogy mindezt
titokban tarthassák. Darabokra szaggatja őket!
– Megpróbálhatsz menekülni – mondta Rigelus. – Ha attól
jobban éreznéd magad.
Mást már nem mondhatott, mert Bryce ekkor
visszateleportált a beugróba. Hunt ereje kihunyó lángként
halványodott el benne.
Ruhnt sehol sem látta. Hunt pedig…
A kőpadlón térdelt, az Umbra Mortis-sisak mellette hevert. A
kezét gorszi kővel összebilincselték a feje mögött.
Vad, könyörgő pillantással nézett fel, de Bryce nem tehetett
semmit, az ő csuklójára is jeges kő kulcsolódott, és
szembetalálta magát a vigyorgó Hárpiával.
74.
SARAH J. MAAS
az Üvegtrón, a Tüskék és rózsák udvara, valamint az első felnőtt
sorozata, a Crescent City #1 New York Times és nemzetközi
bestsellerszerzője. Könyveit harminchét nyelvre fordították le.
A New York-i születésű Sarah Philadelphia közelében él férjével,
gyermekeivel és kutyájával.
www.sarahjmaas.com
facebook.com/theworldofsarahjmaas