A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Max Monroe: The Pact (Winslow Brothers #2), 2021

Fordította
CSIK ESZTER

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Vonzó ajánlat (Winslow fivérek 1.), 2022

Copyright © 2021. The Pact by Max Monroe.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
Hungarian translation © Csik Eszter, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

Borítófotó © Wander Aguair Photography

Modell: Gil Soares

Borítóterv: Peter Alderweireld, Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Fegyveresi Anikó
Korrektúra: Drabon Zoltánné, Csémi Judit
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-5704-59-0
 A SZERZŐ JEGYZETE

A Szexi alku egy teljes terjedelmében romantikus,

szórakoztató, önálló regény a Winslow fivérek-sorozatban. Ez
a könyv kendőzetlenül humoros, ahogy azt az olvasó elvárhatja,
ugyanakkor Flynn az a típusú hős, aki egy kis extrát nyújt:
szexi, titokzatos, csúnyán beszél; ez a férfi lángra lobbantja a
petefészkeket. Nagy a kísértés, hogy mellékeljünk egy
nyilatkozatot az olvasás közbeni védekezésről, de a trójai
program nyilvánvalóan nem kínál óvszert elektronikus
eszközökhöz. Kérjük, tekintsd ezt figyelmeztetésnek. Komoly
figyelmeztetésnek. A Szexi alku olvasása közben meg fog
fájdulni a hasad a nevetéstől, de az EROTIKUS SZINT annyira
MAGAS, hogy megtörténhet az ozmózison keresztüli teherbe
esés.
Továbbá a könyv tartalmának humoros és addiktív
természetéből adódóan a következők nem javasoltak:
olvasás a kocsiban a gyermeked iskolájánál várakozás közben,
olvasás az ágyban az éberen alvó házastársad és/vagy
háziállatod és/vagy gyermeked mellett, olvasás az első randin, ezt
a könyvet olvasni az anyósod hálaadásnapi vacsoráján, ahelyett,
hogy a brokkolis raguját dicsérgetnéd, olvasás a gyermeked
sportversenye/szavalata/iskolai eseménye közben, ezt a könyvet
ajándékozni az anyósodnak karácsonyra (hacsak az anyósod
nem egy tüzes szexgép, aki imádja a romantikus, szórakoztató
irodalmat), olvasás evés és/vagy ivás közben, olvasás a
munkahelyen, ezt a könyvet felolvasni a főnöködnek, és/vagy
olvasás nehézgépek használata közben. Illetve abban az esetben,
ha húgyhólyag-inkontinenciában szenvedsz
életkor/terhesség/szülés/stb. miatt, javasoljuk, hogy viselj
egészségügyi termékeket és/vagy közvetlenül a vécén ülve olvasd.

Jó olvasást!

Szeretettel:

Max & Monroe

 AJÁNLÁS

A csúnyán beszélő, titokzatos férfiaknak: baszki, imádjuk a

stílusotokat.
A szónak, ami F-fel kezdődik és ASZ-szal végződik: csak így
tovább a fasza munkával.
 BEVEZETÉS

Április 6., szombat, Las Vegas

Flynn

A négy Winslow fivér Vegasban. Mi baj történhet?

Nos. Nagyjából minden kibaszott dolog tönkremehet, ha mind
a három fiútestvérem úgy dönt, hogy piás villásreggelivel
kezdeni a napot nagyszerű ötlet.
Bár egészen idáig a részeg bűneik közé csak a botladozás és a
hangoskodás tartozik a kora délutáni kaszinó tömegében,
ismerve őket, amióta csak az eszemet tudom, valami azt súgja,
hogy ez a nap pokoli kaotikus menet lesz.
Mondja az a fickó, aki mindig a felelősségteljes, józan testvér
marad a csapatból.
– Hány óra? – kérdezi Ty, de gyorsan meg is válaszolja a saját
kérdését, miután rápillant az időre a telefonján. – Szent szar,
még csak dél van?
Jude horkant egyet az arcára kötött szemmaszk mögül. –
Srácok, atomrészegnek érzem magam délhez képest. Hogy
történt ez?
Majdnem hangosan felröhögök. Hogy történt ez? Valószínűleg
az a rengeteg Margarita lesz az oka, amit ez a három idióta
megivott a reggelihez. Nem is beszélve a tequila rövidekről,
amiket Ty rendelt… háromszor, baszki.
– A számbó’ vetted ki a szavakat, tesó – ért egyet Ty, majd
átkarolja Jude-ot, és elázva megkísérli átvezetni Mr.
Szemmaszkot a kaszinón.
Ezeknek a bohócoknak akkora szükségük van kísérőre, hogy az
szinte már fájdalmas.
Sajnos az én vagyok, és ezért egyetlen embert lehet
hibáztatni, Jude öcsémet. Ő az a seggfej, aki úgy döntött,
kurvára szerelmes lesz, és a következő hónap végén ő fogja
kimondani azt a gyalázatos szót, azt, ami az én számból soha
nem hangzik majd el, az holtbiztos, és feleségül veszi a
menyasszonyát, Sophie-t.
– Csa’ annyit akarok tudni – hablatyol Jude –, hogy hová
megyünk, és mikor vehetem le ezt a maszkot?
Egyre részegebb lesz, ahogy telik az idő? Bassza meg.
A legidősebb és jelenleg a legkevésbé részeg bátyám, Remy
elereszt egy hosszú, mély sóhajtást, ami tökéletesen példázza,
hogy érzem magam.
– Jude, te vetted fel azt a maszkot.
– Micsoda? – kérdezi Jude, fejét egyik oldalról a másikra
fordítva, pedig szart sem lát. – Nem, nem én.
– Igazából de, ember, te vetted fel – állítja Remy, hangjában
több mint érezhető a bosszankodás.
– Én vakítottam el magam? – gúnyolódik Jude. – Ennek
kurvára semmi értelme, gyerekek.
Nem mondod, Sherlock.
 Gőzöm sincs, Jude miért ragaszkodik ahhoz a maszkhoz. Mi
csak egyszeri használatra gondoltunk, amikor megleptük a
vegasi kiruccanással, hogy megünnepeljük a közelgő esküvőjét,
de felvette ezt az átkozott cuccot mintegy a menyasszonyához,
Sophie-hoz való „hűsége” nevében, mintha valamilyen erényöv
lenne az arcán. Nem tudom, hogy a Wynn kaszinón átsétálni
milyen veszéllyel járhatna, de soha nem tettem úgy, mintha
megpróbálnám megérteni a legkisebb öcsém gondolatait.
Különös fordulat, hogy mivé vált az egykori nőfaló, egyesek
úgy mondanák, hogy „betörték”, más szóval teljesen és
tagadhatatlanul szerelmes lett a leendő feleségébe. Lehet, hogy
én nem az a típusú pasi vagyok, aki beveszi a kapcsolatokat, a
házasságot és ezeket a baromságokat, de el kell ismernem, hogy
a kisöcsém százszázalékosan elkötelezte magát Sophie mellett.
Olyannyira, hogy négyszer kérte meg a kezét, mielőtt igent
mondott.
Négy kicseszett lánykérés. Ha ez nem bizonyítja az
elköteleződést, akkor vágjanak tökön, és hívjanak a
legbolondabb Winslow testvérnek.
Jude csak nevet Remen, továbbra is magán hagyja a maszkot,
és mormog valamit, amit láthatóan csak Ty hall.
– Kéhérlek – jegyzi meg Ty egy szarkasztikus horkantással a
hátam mögül, és karöltve botladozik Jude-dal. – Remy nyilván a
legtöbb idejét fantáziálással tölti, ahogy a cukormázával
beborítja a nőket.
Jude vihog, Remy pedig megfordul, és belebokszol Ty vállába.
– Áu – üvölt fel Ty idegesítően. – Ezt meg miért kaptam?
– Azért, mert szarságokat beszéltél rólam, amit nem is értek,
és valószínűleg nem is akarom tudni.
Felhúzom a szemöldökömet, és egy apró, önelégült mosoly
jelenik meg a szám sarkában. Pontosan tudom, miről beszél Ty,
bár azt kívánom, bárcsak ne tudnám, baszki. És jobb lenne, ha
írna egy személyes levelet Istennek, megköszönve benne Remy
váratlan ártatlanságát amellett, hogy megbocsátásért könyörög
a múltbeli és jövőbeli bűneiért. Biztos vagyok benne, hogy ha
Remy tudná, valójában miről beszél Ty, lenne egy be nem
tervezett utam a kórházba. Fogalmam sincs, mi ez Tyjal és az
alkohollal, de ha ez a kettő összekeveredik, az eredmény a világ
egyik legalkalmatlanabb embere. Olyan, mint egy betegség.
Jelenleg a legfiatalabb öcsém nagyszabású legénybúcsújának
harmadik napján vagyunk, és egészen máig elviseltem több
mint negyvennyolc óra részeg dorbézolást, pokoli zűrzavaros
éjszakai klubokat és túlságosan is barátságos
sztriptíztáncosokat.
Félreértés ne essék, nagyon örülök, hogy Jude-ot ünnepeljük;
csak ne ebben az idegesítő vegasi partijelenetben zajlana az
egész.
Személy szerint én jobban preferálom a csendes környékeket.
A nyugodt hangulatot. A józan embereket. És valószínűleg
kisebbségben vagyok a legtöbb férfihez képest, de a
sztriptízbárok soha nem tartoztak a kedvenceim közé.
Természetesen értékelem a női alak szépségét. Csupán jobban
élvezem, amikor az ilyesmi közös megegyezéssel, és pénz,
borravalók, rohadt öltáncok és a Magic Mike sikerzenéje nélkül
zajlik.
Éppen ezért nem Tynak kellett volna megszerveznie ezt a
hétvégét.
Mocsok egy dolog az utólagos okoskodás, nem?
Azt gondolná az ember, hogy mivel mind a négy Winslow
fivér kibaszottul elmúlt már harmincöt éves, egy vegasi
kiruccanás nem fordulhat át szarlavinába, de ennek a
jelenségnek ez a szótári definíciója.
Miután két napig bedőltem a testvéreim trükkjeinek,
őszintén, nem is hiszem el, hogy a harmadik napon is velük
vagyok. Ha okosabb lettem volna, felpattantam volna a
motoromra, és itt hagytam volna őket a saját szarukban, vissza
se néztem volna.
A francba is! Lehet, hogy New Yorkban élek én is, mint a fiúk
és a kishúgom, Winnie, de van egy házam nagyjából húsz
percre a Vegas Striptől. Simán kivonhattam volna magam a
hülyeségeikből néhány órára, hogy megőrizzem az ép elmémet.
De hát nem, itt vagyok, és benne vagyok a buliban. Néha a
mentális károsodásom az ára annak, hogy szeretem ezeket a
mókamestereket.
Részeg, csatakos, vihogó testvérek egy kupacban, én pedig
inkább a legígéretesebbnek tűnő kaszinóasztal felé megyek,
ahol zsong az izgatottság, és villogó fények vibrálnak
körülöttünk. Valószínűleg a kelleténél több pénzt csúsztatok oda
a filcen az osztónak, aztán leülök. Tynak néhányszor neki kell
futnia, hogy le tudjon ülni a székre, és a dülöngélő mozgásától
Jude elveszti az egyensúlyát. Annyira szédeleg, hogy végül
leveszi a szemmaszkot, és a nadrágja hátsó zsebébe gyömöszöli.
Felhorkanok, aztán a fejem rázom, miközben mellém ülnek,
és elkezdenek pénz után kotorászni a zsebükben, hogy
megtegyék a saját tétjüket. Pechjükre én már kiürítettem a
zsebüket rögtön azután, hogy lehúzták a harmadik tequilájukat
délelőtt tizenegykor, előre látva, hogy a nap előrehaladtával
milyen sebességgel veszítik majd el a döntésképességüket.
– A fenébe – káromkodik Ty, kifordítva a zsebeit, és rángatja a
vékony, fehér anyagot. – Megesküttem vóna, hogy van még
valamennyi beton – haaa – zseton itt.
Az osztóra vetett pillantásom azt sugallja: „Ne is törődjön
velük!”, így az ő szemöldöke csak enyhén emelkedik meg,
miközben elveszi a pénzem, és felhalmozza a zsetonjaimat. Jude
azonnal a zsetontornyaim felé nyúl, de rácsapok a kezére, mint
egy anya, aki épp most vette ki a pulykát a sütőből hálaadáskor.
Remy nevet ezen.
– Óóó, kam-pó!
Megköszörülöm a torkom, ők hárman pedig gúnyolódva
felegyenesednek a székükön.
– Szerintem Flynn azt szeretné, ha jól viselkednénk, gyerekek
– mondja Jude normális, derűs hangon. A csipkelődésük
ellenére a szám sarka azért mosolyra húzódik, ahogy látom,
mindannyian igyekeznek.
Komótosan átgurítok nekik egy-egy ötszáz dolláros zsetont.
Jude és Remy gyakorlatilag ráesnek az asztalra, miközben
megszerzik a sajátjukat, és megkopogtatják a filcet, hogy az
osztó őket is vegye be a játékba, Ty viszont elveszi az övét, és
gondosan, szinte módszeresen beledugja a zsebébe.
– Te nem játszol, Ty? – kérdezem lassan, mint egy szülő a
totyogóst. Igazából csak így lehet bánni az ennyire ittas
emberekkel.
 – Nem. Elteszem egy különleges alkalomra.
Bólintok. Nekem aztán jó. Amint végül megvan a csapat, az
osztó elkezdi kiadni a lapokat.
Nem vagyok oda a szerencsejátékért, sem a szükségtelen
kockázatvállalásért olyan dolog miatt, ami nem az én javamat
szolgálja, de mivel ezen a hétvégén a közül választhatok, hogy
klubokban lógjak vagy kártyázzak, minden egyes alkalommal a
blackjacket fogom választani. Ismerem a játékot, ismerem a
stratégiát, és itt kilencvenkilenc százalékkal kisebb az esélyem
arra, hogy egy ismeretlen, mocskos női nemi szerv hozzám
érjen. És ez azt is jelenti, hogy a testvéreim legalább
megpróbálnak a lehető legjobban viselkedni, nehogy kidobják
őket a kaszinóból.
Ha őszinte akarnék lenni, azt is beismerném, hogy képes
vagyok úgy megszámolni a lapokat, hogy legyen egy jó tippem,
mi maradt az osztó paklijában, és óriásit kaszálnék, de
Vegasban vagyok, és ahogy azt mindannyian jól tudjuk, a
lapszámlálás kifejezetten illegális.
Te is hangosan beismered, hogy meg tudod számolni a
kártyákat? Akkor talán arra is felkészülhetsz, hogy egy
ablaktalan szobába hurcolnak, és néhány izomagyú,
szteroidfogyasztó kaszinós biztonsági őrrel Harcosok klubját
játszol.
Az osztó mutat egy kőr nyolcast, én két tízest, egy pikket és
egy kárót.
A blackjack-esélyeim szerint egy erős húszasnál tartok.
Egyesek azt gondolhatják, hogy jó ötlet kettéosztani a
tízeseket, de azért vagyok itt, hogy elmondjam, a tízesek
kettéosztása csak rossz blackjacket eredményez, és szinte
mindig megszabadít a pénzedtől. Sok pénztől, ha megduplázod.
Az asztaltársaságom többi tagja, beleértve a két részt vevő
fivéremet, a kezükben lévő lapokból játszik. Remynek és Jude-
nak tizennyolca és tizenkilence van, egy aranygyűrűt viselő
fickó bajban van, mert hetest kapott puha tizenhatosra. Az
utolsónak, egy idősebb úriembernek Yankees
baseballsapkában, aki úgy néz ki, mintha három napja megállás
nélkül játszana, sikerül kihúznia egy blackjacket, miután egy
pikk hetest ad a kőr bubihoz és a treff négyeshez.
Az osztó felfordítja a lapjait, és felmutat egy tízest, ami azt
jelenti, hogy játékban vagyok a hard húszasommal, Remy és
Jude pedig egálban vannak. Mindent összevetve ez jó az
asztalnak, de nem jó a háznak.
Aztán a játék hasonló ütemben zajlik. Az a fickó, aki az első
kézzel bukott, továbbra is bukik hármat a következő öt kézből.
A baseballsapkás fazon kockázatos döntéseket hoz a tipikus
esélyekkel szemben, amelyek végül kifizetődőek. Én pedig az
összes döntésemet valódi statisztikákra alapozom, hogy a
zsetonjaim folyamatosan megsokszorozódjanak.
Amikor új vendégek csatlakoznak a játékba, az osztó szünetet
tart, hogy beváltsa az új játékosok zsetonjait, én hátradőlök a
helyemen, míg mások az asztalnál véletlenszerű témákról
csevegnek, mint például arról, honnan érkeztek, milyen terveik
vannak az estére, és melyik kaszinóban van a legjobb büfé.
Tulajdonképpen az egész csak hasztalan locsogás, amiben
nekem nincs kedvem részt venni.
Egyáltalán nem vagyok az a csevegős fajta.
 A szemem sarkából megpillantok egy vad, világosbarna,
göndör hajkoronát az egyik hosszú, szőnyeggel borított
kaszinófolyosón, és kíváncsi leszek. A göndör fürtök
tulajdonosa egy alacsony nő farmerban, fehér edzőcipőben és
fehér pólóban, ami egy falatnyi bőrt mutat lapos hasából. A
húszas évei végén járhat, és a teljes öltözéke, egészen a két
kezében lévő fehér, gurulós bőröndig, tökéletesen passzol
egymáshoz.
Az ösztöneim nem sok jót súgnak. Ez a túlzott összhang
rögeszmés hajlamokról árulkodik, és arról, hogy minden férfi
elé, akivel találkozik, lehetetlen követelményeket állít.
Nyilvánvalóan drága ajándékokat és ékes szavakat vár, és nem
lehet enni a kanapén, még rágcsálnivalót sem.
– Ó, az istenit! – kiáltja Jude, és levágja a lapjait a filcre, ezzel
eltereli a figyelmemet a nőről. – Ez a kéz olyan jó, mint egy
marék aszott dió.
Ty felhorkant, és hátrabillenti a székét, véletlenül két lábon
himbálózik, amíg Remy egy biztos kézmozdulattal vissza nem
állítja a helyére, mire Ty megfejeli az asztalt. Az osztó orrlyuka
erre ki is tágul.
– Sajnálom – kérek elnézést, bár kétlem, hogy a részeg
bolondok bármi újdonságot jelentenének egy kaszinó
dolgozójának a Las Vegas Stripen. – Hiányoztak a
viselkedésóráról kölyökkorukban.
Az osztót sikerül annyira kiengesztelni, hogy ne hívja a
biztonságiakat, de nagyot sóhajt, majd visszatér a munkájához,
a tekintetem pedig újra a nőre szegeződik a vad göndör
fürtökkel. Mókásan ütnek el a megjelenésétől.
 Ahogy húzza maga mögött a két kis bőröndjét, a szeme
örömében felcsillan, amikor megpillant egy játékautomatát.
Rögtön lendületesebben lépdel, ahogy az üres helyhez siet,
majd lehuppan, és nem is tart sokáig, hogy pénzt dobjon a
gépbe, ami arany fényekkel van megvilágítva és bölényképek
díszítik az elejét. Amikor a nagy képernyő felvillan,
könnyűszerrel megérinti ujjával az egyik gombot, hogy pénzt
tegyen fel az első pörgetésre.
Összeráncolt homlokkal nézem, és szinte megijedek, amikor
összecsapja a kezét, és magának kiáltja: „Gyerünk!”, amint a
nyerőgép elkezdi tenni a dolgát. Teljesen egyedül van, nincs
vele senki, mégis úgy viselkedik, mintha egy tömeg
középpontjában lenne. Tökéletesen ellentmond annak, amit
vártam, egyáltalán nem kifinomult vagy feszült, még a látszat
fenntartása miatt sem aggódik.
Nem olyannak tűnik, mint akinek gondoskodnia kell
valakiről, ő magányos farkas a birkák tengerében, amik azon
aggodalmaskodnak, mit gondolnak mások.
Olyan, mint egy leheletnyi friss levegő.
Újra megérinti a gombot, aztán mindkét kezét a magasba
emeli egy rövid éljenzésre: „Ez az, bölény! Csak így tovább!
Mozgassátok a nagy, szőrös seggeteket, és virítsátok a lóvét!”
Rohadtul utálom a játékautomatákat. Ezek a legnagyobb
pénznyelők, amivel ember csak találkozhat egy kaszinóban, és
ha olyan lennék, akinek ami a szívén, az a száján, akkor
valószínűleg a fejem ráznám, hogy milyen vak lelkesedéssel
játssza ezt a hülye játékot.
Mégis, ettől a lelkesedéstől jól látható mosolyra húzódik a
szád…
– Igen! Igen! Igeeen! – Hosszú, vad fürtjei a hátán pattognak,
miközben a székében táncol. A nagy képernyő felvillan, és a
hangszóró a „bölény” szót harsogja, miközben tülekedés zaja
tölti be a levegőt.
Amikor meghallom a tőlem néhány székkel arrébb ülő férfit,
hogy azt mondja, „Új lapot”, gyorsan a filcre terelem a
figyelmemet. Számolom az osztó lapjait, a saját lapjaimat, és az
asztaltársaságom lapjait, de a koncentrációm szélsebesen
visszavált arra az átkozott játékautomatára, amikor a nő
felkiált, felpattan a helyéről, és belebokszol a levegőbe.
Az előtte lévő nagy képernyőn valamilyen bónuszkör felirata
villog, és a gyorsan felfigyelők megállnak körülötte, hogy
kövessék az eseményeket.
Az eseményeket, amik teljesen magukkal ragadnak…
Szokatlanul lelkes, de nem tagadhatom, hogy a folyamatos
izgatott reakciói nem okoznak csalódást. Egészen biztos vagyok
benne, hogy nevetek, belül legalábbis.
A nő göndör hajkoronája ugrál a hátán, ahogy forog és
ünnepel, még pacsikat is ad az ismeretlen arra járóknak és a
kaszinó dolgozóinak.
– Uram! – szólít meg a blackjack osztója, én pedig
visszafordulok az asztalhoz, ahol ő a következő lépésemre vár.
Gyorsan felmérem a lapjaimat, egy kőr király és egy másik tízes,
aztán látom, hogy egy kilencese van a háznak.
– Megállok – döntök, és a kör Remyvel folytatódik.
A tekintetem azonban visszakanyarodik ahhoz a nyavalyás
játékautomatához, ahol Vegas legboldogabb nője még mindig
táncikál örömében. A perifériámban látom, hogy Ty rám néz,
tekintetünk találkozik, majd megfordul, hogy megnézze, mit
bámulok.
Alig fogom fel a többi nálam lévő blackjack lapot, sem a
testvéreim huhogását és kiabálását, csak akkor veszem észre,
hogy megnyerem a játékot, amikor az osztó még több zsetont tol
felém.
Nagyon jól tudom, hacsak nem az a cél, hogy pénzt veszítsek,
akkor az elkalandozó figyelem és a blackjack nem illik össze,
most pedig fel kell állnom az asztaltól.
– A mindenit, csinos hölgy – dünnyögi Ty hangosan.
Feltételezem, ezt a kommentet csak magának akarta
megjegyezni, de az elfogyasztott italok mennyisége egyáltalán
nem segít a hangerő szabályozásában. Lassan Remy feje is
arrafelé fordul, amerre néz, Jude pedig drámaian, dudorászva
eltakarja a szemét. – Jaj, nem, nem, nem… Én nem nézni az nőci.
Mindenféle figyelmeztetés nélkül Ty felpattan, esetlenül
nekimegy az asztalnak, és gyakorlatilag a farkát csóválva rohan
át a kaszinón a nőhöz a bölényes játékautomatánál.
Na, hát helyben is vagyunk…
Remy ostoba vigyorral néz rám, én pedig sóhajtva bólintok,
letessékelem Jude-ot a székről, miközben én is leszállok az
enyémről, és követem Virgonc Vilit a vad fürtök felé.
Istenem, segíts meg, mert csak halvány elképzelésem van
arról, hogy ez hova vezet.
 Daisy

Azt hiszem, szerelmes vagyok Vegasba.

Persze még csak most értem a bűn városába, még be sem
jelentkeztem a szobámba, de a szerencse istennője már le is
mosolygott rám. Felvillantotta gyöngyfehér fogsorát, megrázta a
cickóját, és azt mondta nekem, hogy én vagyok a legjobb kis
játékautomatás lány az egész világon.
– Bölény! Bónuszkör! – énekli a gépem, én pedig figyelem,
ahogy izgatottan villódzik a képernyő, miközben a nagy kerék
körbeforog, és egyre több pénz adódik hozzá a
nyereményemhez.
Tulajdonképpen dolgozni jöttem, nem szórakozni, de szent
Isten, ez fantasztikus!
Nem is kedvelem a szerencsejátékot, és gőzöm sincs, mi ütött
belém, hogy megálltam ennél a játékautomatánál, mielőtt
felmentem volna a szobámba, de egye fene, örülök, hogy így
lett.
Miközben összejön egy bizonyos tripla bónusz a bölényekkel
teli képernyőn, hallom, hogy valaki futva közeledik felém. Az
igazat megvallva, semmit sem tudok erről a játékról. Nem
tudom, mit jelentenek a kiírások, vagy hogy miért én nyerek, de
amikor lepillantok a nyereménymutatóra, látom, hogy a szám
csak nő és nő és nő.
– Ju-huu! – örömködök, és kétlépéses táncot járok a helyemen.
Aztán hátranézek a vállam fölött, és arra kényszerítem az egyik
kaszinói dolgozót, aki a kukákat üríti, hogy csapjon bele a
tenyerembe.
 Biztos azt hiszi, hogy egy őrült nő vagyok, aki úgy ugrándozik,
mint egy sikítószellem, leginkább össze van zavarodva, de végül
apró vigyor jelenik meg az arcán.
– Sok szerencsét, asszonyom – mondja, és elmegy, lehetőleg
minél messzebb tőlem és a szerencsés játékautomatámtól.
– Szent ég, ezt el sem hiszem – suttogom magamnak, és
visszakényszerítem magam a székbe, hogy lássam a
bónuszpörgetés végét és a nyereményemet.
135,13 dollár elképesztő nyeremény! Ez a felirat jelenik meg
a képernyő közepén.
Valami csoda folytán egy húszdolcsist dobtam a gépbe, és
több mint száz dollárt nyertem.
Éljen Las Vegas, bébi!
Adrenalinlöket söpör át az ereimben, és megértem, miért
szeretik annyira az emberek Vegast. Hiszen még csak épphogy
leszálltam a Los Angeles-i repülőről, és már hivatalosan is
nyertes vagyok.
Na már most, jön a nagy kérdés. Maradjak vagy menjek?
Folytassam a játékot? Vagy vegyem ki a nyereményem, és
menjek a szobámba, zuhanyozzak le, és pihenjek egy kicsit,
mielőtt készülődnöm kell a céges bulira?
Mármint most szálltál le egy kora reggeli járatról Los
Angelesből, nyilván izzadság- és szárazperec-szagot árasztasz…
– Ne bízd el magad túlságosan – mondja egy férfi a hátam
mögül, mire hátrafordítom a fejem. Igazán nyilvánvaló módon
aranyos a bohókás, világosbarnás-szőkés hajával és széles
mosolyával, de a szemén lévő fátyol ugyanilyen nyilvánvalóan
mutatja, mennyire részeg. – Hidd el, a szerencse istennője
szereti seggbe rúgni az elbizakodottakat. Azért tudom, mert én
is közéjük tartozom.
Rekedtes nevetés formájában jelenik meg mögötte két, szinte
még kínzóbban vonzó férfi, az egyikük érdekes módon elfedi a
szemét a kezével.
– Ty – mondja a sötét hajú –, ne zaklasd már az embereket!
– Kit zaklat? – kérdezi a szemeltakarós másik, mire kap egy
taslit a tarkójára a sötét hajútól.
– Ne takard már el a szemed, Jude! Száz százalék, hogy Sophie
tudta, lesz szemed, amikor idejöttél. Ez nem megcsalás, bassza
meg.
– Sophie egy istennő – jelenti ki a férfi, én meg nagyon
mosolygok először ez alatt a kis közjáték alatt. Mind részegek,
ami ijesztő lehet egy nőnek, ha egyedül van, de szórakoztatóak
is, és ezt jó jelnek veszem.
Talán a nyugodt lelkiállapotom miatt ér annyira váratlanul,
amikor egy negyedik férfi is közelít, de talán csak azért, mert
rögtön lerí róla, hogy ő másmilyen.
Erős állkapcsa van, örvénylő óceánkék szeme, tökéletesen
kócos, sötét haja, a teste pedig izmosnak és csupasznak tűnik a
farmerja és a fehér pólója alatt. Egyetlen porcikám sem fél a
jelenlétében.
Lenyűgözve bámulok rá, és megszólítom az első férfit, a
mókásat, akiről már tudom, hogy Tynak hívják. – Tehát… azt
mondod, hogy ki kellene vennem a pénzemet, mielőtt ez a
játékautomata felzabálja az összes nyereményemet?
Mr. Tartózkodó meg sem szólal, de esküdni mernék, hogy a
szája sarka majdnem felfelé mozdul el.
 – Jaja – válaszolja Ty kissé túl hangosan a kialakult kis
társaságunkban. – De nem számít, hogy döntesz – folytatja,
majd egy fekete zsetont ad a kezembe. – Az én lovagias
kötelességem, hogy győztesként távozz.
– Lovagias kötelesség? – vonom kérdőre, mire csak kacsint
egyet. A másik két részeg kísérő röhögésben tör ki, de én inkább
a negyedik férfit figyelem, aki még mindig nem szólt semmit.
Lepillantok a tenyeremben lévő zsetonra. Szent Isten. Ötszáz
dollár? Tényleg úgy néz ki, hogy a szerencse istennője bírja a
képemet.
– Hűha. Köszi! Ez több mint nagylelkű tőled, és nem hiszem,
hogy elfo…
– De, elfogadhatod – szakít félbe a férfi egy bólintással és egy
mosollyal. – Nem fizetek neked a szexért vagy ilyesmi. Csak a
lovagi kötelességemet teljesítem. – Ezt a kijelentését azzal
nyomatékosítja, hogy tiszteleg nekem, mintha egyenruhás
katona lennék, és ettől kacagnom kell.
– Jézusom – dorgálja meg a sötét hajú, majd a vállánál fogva
megfogja Tyt, és tőlem távolabb húzza. Bocsánatkérően
mosolyog vissza, amikor elkapja a tekintetemet. – Bárcsak azt
mondhatnám, hogy soha nem viselkedik így, de akkor
hazudnék.
– Igaza van Remynek – ért egyet Ty egy unott grimasszal. –
Valójában én mindig ilyen elbűvölő és ellenálló vagyok.
– Ellenálló? – tör ki nevetésbe Jude, aki még mindig takarja a
szemét. – Lehet, hogy kissé el vagyok ázva, de szerintem nem ez
a helyes szó, öregem.
– Na, szerintem ez a tökéletes szó – jegyzi meg Remy, a
legmagasabb és nem annyira részeg fickó, széles vigyorral.
Ebből az őrült beszélgetésből, amiben csak félig veszek részt,
eddig a négy férfiból háromnak a nevét tudtam meg: Tyét, Jude-
ét és Remyét.
Emiatt pedig csak még jobban érdekel a legtartózkodóbb
csapattagjuk neve. Meg sem mukkant eddig, mégis az ő jelenléte
a legjobban érzékelhető. Magabiztos anélkül, hogy bármit is
mondana, vagy bármilyen nyilvánvaló megjegyzést tenne.
Engem pedig ez valamiért csak még kíváncsibbá tesz.
Már majdnem nyitom a számat, hogy megkérdezzem a nevét,
de a rekedtes bandavezér és a zsetonom ajándékozója mélyen
meghajol, és megszólal.
– Hölgyem, búcsúzom, adieu.
A másik kettő erre nevetni kezd, de a negyedik, rendíthetetlen
társuk néma intésére megfordulnak, és enyhén botladozva
távoznak.
Minden egyéb szó vagy magyarázat nélkül Mr. Titokzatos és a
bandája egyszerűen… eltűnik.
Fogalmam sincs, mi a fene történt. De így, hogy ez az egész
azzal végződött, hogy ötszáz dollárral lettem gazdagabb, talán
gyakrabban kellene Vegasba jönnöm.
 EGY

Daisy

– Daisy csajszi – üdvözöl Damien, a főnököm, hatalmas

mosollyal azon a jóképű arcán, és egyenesen odajön hozzám,
hogy két európai stílusú levegőpuszit adjon az arcom két
oldalára. – Milyen volt a repülőút?
– Rendben volt – jegyzem meg, miközben gyengéd
mozdulattal végigsimítok a szaténblúzomon. Komolyan
mondom, öt perce vettem fel, de ez a hülye anyag már most
kezd összegyűrődni.
– Rendben volt? – ismétel meg gúnyos éllel a hangjában. –
Kisanyám, fapados járattal jöttél Los Angelesből. Hacsak nem
mondod a pokol bugyraira is, hogy rendben vannak, akkor
tudom, hogy nagyon távol volt attól.
Damien Ellis gazdag, kifinomult és száz százalékig el van
kényeztetve ahhoz, hogy megértse az átlagember életét. Azt
gondolom, hogy ha az ember egyszer elér egy bizonyos szintet
sikerben és bevételben, elfelejti, milyen a mindennapi élet azok
számára, akiknek nincs nyolc számjegyű összeg a
bankszámlájukon és nincs befektetési portfóliójuk.
– Úgy csinálsz, mintha a fapados járat valami szörnyűség
lenne. – A szememet forgatom. – Tudod, nem mindenki
engedheti meg a luxust magának. Ráadásul te írod alá a
bérlapomat, és fizeted a repülőjegyemet és a szállásomat…
Tagadhatatlan, hogy a fapados járat nem olyan, mint régen
volt. Minden légitársaság a legkisebb szükséges helyet
biztosítja, és egy vagyont kell fizetned a csomagjaidért, még
akkor is, ha annyira túlfoglalják a járatokat, hogy a
kézipoggyászokat a rakományhoz kell tenni.
Arról nem is beszélve, hogy a rágcsálnivalók és italok már a
múlté. Innál egy Coca-Colát repülés közben? Készülj fel, hogy tíz
dolcsit kell kipengetni érte.
Viszont a repülés megkímélt jó néhány óra vezetéstől, szóval
nem panaszkodom.
– Na mindegy, csajszi. – Kényeskedően mosolyog, és hanyagul
megvonja a vállát. – Hogy ment a munka Malibuban?
– Arra a tízmillió dolláros tengerparti házra gondolsz, ahol a
gardróbszekrény nagyobb volt, mint az egész lakásom? –
csipkelődöm. – Ja, az remek volt, és pompás. De nem akarok
beköltözni, vagy ilyesmi.
Damien kuncog.
– Alig várom, hogy lássam, mit csináltál vele.
– Frederick már ott volt képeket csinálni, mielőtt elindultam a
reptérre, úgyhogy hétfő reggelre már biztos készen lesznek.
– Nagyszerű – feleli. – Életem legjobb döntése volt, hogy
ideemigráltattalak Kanadából, és felvettelek a csapatomba. Sose
hagyom, hogy elmenj.
Ideemigráltatott? Hah. Damien Ellis csapatában dolgozni a
karrierálmok megvalósulása. Eladtam volna a vesémet a
feketepiacon és felajánlottam volna az elsőszülöttemet, hogy
része lehessek az USA egyik legsikeresebb ingatlankereskedelmi
cégének.
– Ennek örülök, mert nem is szabadulsz meg tőlem.
Los Angelesben, New Yorkban, Las Vegasban, Miamiban az
EllisGrey a legnagyobb név az ingatlanpiacon. Ha nem vagy
tagja Damien Ellis vagy Thomas Grey csapatának, akkor az
akarsz lenni. Ha pedig hozzám hasonlóan egy kicsit odavagy
Patrick Dempsey-ért, még inkább arról álmodozol, hogy a cég
neve legyen a névjegykártyádon. De komolyra fordítva a szót,
egy hozzám hasonló lánynak, aki belsőépítészetre és eladásra
szánt ingatlanok felkészítésére szakosodott, nincs is ennél
nagyobb eredmény, hacsak el nem indítom a saját cégemet, és
azzal válok sikeressé.
Ez az oka annak, hogy Vancouverből L. A.-be költöztem, és
ezzel a céllal kezdtem el a Daisy Designs szerepeltetését a
közösségi médiában.
Bár azt soha nem gondoltam volna, hogy az Instagram-
követésem és a népszerűségem miatt egy Damien-féle fickó
felfigyel rám. Még a mai napig is olyan érzés, mintha lenne
ebben valami hiba.
– Mikorra értél ide?
– Kicsivel dél előtt.
– Jaj, babám, hát akkor gyakorlatilag már egész nap itt vagy.
Mi a fenét csináltál eddig? Felhívhattál volna.
– Ó, ne aggódj, el tudom foglalni magam. – A szemöldökömet
emelgetem. – Zuhanyoztam, lepihentem, játékautomatáztam, és
ettem egy finom ebédet a szobámban, hogy egészen pontos
legyek. Mondjuk nem ebben a sorrendben.
– Játékautomatáztál? Komolyan? – kérdezi nevetve. – És mit
művelt veled a gép?
– Nyertem ötszázat.
Hátraveti a fejét. – Ötszázat kaszáltál egy kibaszott
játékgépen?
– Hát, gyakorlatilag kijöttem nullára abban a függőséget
okozó bölényes játékban, de biztosan nagyon szórakoztató
voltam játék közben, mert egy idegen férfi adott egy ötszáz
dolláros zsetont.
– Egy idegen férfi? – kérdez vissza. – Mondd, hogy magas,
sötét hajú, jóképű, nagy a szerszáma és megvan a száma.
– Valójában magas, középbarna és jóképű. A haja inkább
kicsit világosabb volt.
– És a szerszáma?
– Basszus. – Csettintek egyet az ujjaimmal. – Tudtam, hogy
valamit elfelejtettem. Teljesen kiment a fejemből, hogy
megkérjem, dobja le a nadrágját, hadd nézzem meg.
Damien vigyorog.
– Legalább a száma megvan? Bárkiben, aki hajlandó azért
pénzt kicsengetni, mert szórakoztatónak talál, határozottan
megvan a lehetőség, hogy sugar daddy legyen.
– Te jó ég! – kiáltok fel. – Nem akarok sugar daddyt.
– De én igen.
– Damien, sajnálom, hogy én közlöm ezt veled, de te vagy a
sugar daddy.
– Gondolod, Mateo csak kihasznál a pénzemért?
– Ne érts félre, Dame, jól nézel ki. De a barátod egy huszonöt
éves brazil modell, és neki van a legaranyosabb arca és a
legfeszesebb feneke, amit valaha láttam.
Kacsint egyet.
– És nagy a farka is.
– Ez már túl sok infó! – köhintek. – Túl sok infó!
– Ne legyél már ilyen prűd, Dais! – nevet Damien, és gyengéd
puszit nyom az arcomra. – Menj, és szerezz magadnak egy italt,
aztán élvezd a partit!
Ezután elmegy, és folytatja a szokásos Damien-féle smúzolást
és mindenki lenyűgözését a teremben. Sosem találkoztam hozzá
hasonló emberrel. Sikeres, vicces, őrületesen divatos és
kifinomult, mégis ellentmondást nem tűrő módon önmaga.
Ez az a fajta magabiztosság és megelégedettség, ami csak a
korral, bölcsességgel és tapasztalattal jár. Bárcsak beszedhető
lenne, és akkor hozzá tudnám adni a napi vitaminadagomhoz.
Látom a bárpultot, odamegyek, és elveszek egyet az ingyen
pezsgőből, ami minden vendégnek ki van készítve. Odaemelem
a poharat az ajkamhoz, belekortyolok, és élvezem a buborékok
különös pezsgését, ahogy csiklandozzák a nyelőcsövemet,
miközben lecsúsznak a gyomromba.
– Daisy Diaz. – Egy ismerős férfihang üti meg a fülemet, és
megfordulva Duncan Jonest látom, amint hosszú lépésekkel
felém közelít, arcán azzal a jellegzetes mosollyal.
– Épp azon tűnődtem, mikor érsz ide.
A levegőbe emelem a poharamat, és közömbös mosoly
kíséretében felelek.
– Nos, itt vagyok.
– Én pedig örülök. – Odahúz magához egy baráti ölelésre, ami
öt másodperccel tovább tart, mint amit helyénvalónak érzek.
– Remélem, ezen a hétvégén végre megengeded, hogy
elvigyelek vacsorázni.
– Tekintve, hogy már szombat este van, és Damiennek és
Thomasnak rengeteg programja van még erre az estére és
holnap egész napra, attól tartok, el kell napolnunk.
Amióta Damien felvett, az egyik legsikeresebb ügynöke,
Duncan Jones folyamatosan flörtöl velem, és megpróbál
elbűvölni, hogy elvigyen randizni.
Nem arról van szó, hogy rosszul néz ki. Szőke hajával, kék
szemével és vonzó arcával Duncan hihetetlenül kívánatos facér
férfi, de jelenleg nem a randizásra koncentrálok.
Nem zárkózom el az ötlettől, de nem csak egy akármilyen
pasit keresek, akivel el tudom tölteni az időt. Arra várok, aki
miatt időt kell találnom rá.
Egyesek azt mondják, túl válogatós vagyok, de szerintem ez
inkább az időzítésről szól. És ez nem a megfelelő alkalom. Még
csak huszonkilenc éves vagyok, és a karrierem sokkal
fontosabb most nekem, mint találni valakit, akivel leélhetem az
életem.
Arról nem is beszélve, hogy számos nő kollégám már az első
nap szólt, hogy Duncan Jones minden nővel ilyen a cégnél.
Emiatt pedig előttem leng a piros zászló, és inkább távol tartom
magam tőle.
– Igen? Elnapoljuk? – Ajka magabiztos mosolyra húzódik. – És
mikorra napoljuk el?
Pimaszul megvonom a vállamat.
– Nem tudom.
 Erre vigyorog, és felém nyúl, hogy egy elszökött hajtincset a
fülem mögé tűrjön.
– Hamarosan megengeded majd, hogy elvigyelek vacsorázni.
Én pedig megígérem, nem fogsz csa… – Megáll a mondat
közepén, amikor megszólal a telefonja, és azonnal elő kell
vennie a dzsekije zsebéből. Egyik ujját felemeli, és azt mondja:
– Szavad ne feledd! Ezt fel kell vennem gyorsan.
Legszívesebben a szememet forgatnám ezen a dühítően
flegma ellentmondáson a vad rámenőssége és aközött, hogy
még egy mondatot sem tud befejezni úgy, hogy engem előrébb
tartana a hívásnál. De inkább csak egy apró mosoly és egy
bólintás a válaszom, amint Duncan elmegy egy csendesebb
helyet keresni a tömegben. Igazából megkönnyebbülés
megszabadulni tőle, akár csak egy kis időre is.
Megpróbálok észrevétlenül arrébb menni, miközben azzal
van elfoglalva, hogy Los Angeles-i ingatlanokról beszél
valakivel a vonal másik végén, de csak néhány lépést teszek az
előételekkel teli asztal felé, amikor rezeg a telefonom a
táskámban, és eltereli a figyelmemet.

Gwen: Édesem, milyen Vegasban?

Gwendolyn Rosst akkor ismertem meg, amikor tizenöt éves

reménytelen gyerek voltam a nevelőszülői rendszerben, ő pedig
befogadott. Többé-kevésbé ő az egyetlen családtagom, de
inkább olyan, mint egy legjobb barát, mintsem anyuka.
Mindenesetre fogalmam sincs, hol lennék nélküle.
 Én: Mesés. Milyen a szombatod?

Gwen: Szintén mesés. És a vasárnap is hasonló lesz.

Lesz egy művészetórám reggel a lányokkal, aztán egy
késői reggelizős randi Daviddel dél körül.

Én: Daviddel? Ezt vehetem úgy, hogy megtaláltad az

új havi kedvencedet?

Vigyorgok azon, hogy neki mindig tele van a naptára

találkozókkal. Őszintén szólva, ezt szeretem a legjobban benne.
Nem hagyja, hogy az élet vezesse őt; ő vezeti az életét.

Gwen: Ő egy borsszürke csődör, aki mindig fizeti a

számlát. Ki tudja? Még az is lehet, hogy egy hónap
helyett hagyom, hogy két hónapig szórakoztasson. ;)

Nevetve a fejem rázom erre az üzenetre.

Gwen soha nem volt férjnél, és azon kívül, hogy tizenöt éves
koromban a nevelőszülőm lett, sosem volt gyereke. Ellenben a
szerelmi élete mindig virágzik, és egyértelműen élvezetesebb,
mint az enyém.
Noha már a hatvanas éveiben jár, ennek a nőnek sosincs
problémája, hogyan találjon új partnert a randizáshoz. Csak
sosem tartja meg őket túl sokáig.

Én: Oké, anyuci. Vissza kell mennem a céges buliba.

 Videózunk hamarosan?

Gwen: Persze. Hívj, amint biztonságban visszaértél L.

A.-be. Csók, édesem.

Mielőtt visszatenném a telefonomat a táskámba, megnyitom

az e-mail-fiókomat, hogy megnézzem, elküldte-e már Frederick
a malibui tengerparti házban készült képeket. Végtelenül
büszke vagyok a művemre, amit a hihetetlenül fényűző ház
belsejében alkottam. Buzgón nézem végig a beérkezett
leveleimet a fényképes bizonyíték után a parti kellős közepén,
csak hogy elkerülhessem a tereferét mindenféle idegennel, és
ezért most hálás vagyok.
Az utóbbi hónapban szívem-lelkem beletettem abba a házba.
Minden egyes részletet aprólékosan választottam ki, hogy a
légtér tágas és nyugodt legyen, ami miatt a tehetős házvásárlók
majd szinte megőrülnek, hogy itt lakhassanak.
Még frissítem is az e-maileket, de sajnos az öt újonnan
megjelenő levél között sincs egy sem Fredericktől.
Jaaj. Olyan, mintha valamiért nem dolgozna a hétvégén.
A levelek többsége szokásos spam, amit mindenki kap a
különböző üzletektől, ahol megadjuk az adatainkat a hülye
törzsvásárlói kártyáért, melyek szart sem érnek. Azonban egy
levél különösen kitűnik, mint szűk nadrágból az erekció.

Feladó: USA Állampolgársági és Bevándorlási Hivatal

Tárgy: Sürgős értesítés a munkavállalói vízum lejártával
kapcsolatban
 Dühömben hevesebben kezd verni a szívem a mellkasomban,
ahogy rákoppintok a képernyőre a levél megnyitásához, és
azonnal bosszús, émelygő érzés jelenik meg a torkomban. Nem,
nem. Biztosan félreolvastam a tárgyat.
Mérgesen nyomok rá, és nagyot nyelek, miközben várom,
hogy az e-mail tartalma betöltsön a Wynn lassú közösségi
internetén keresztül. Összegörnyedek, és durván megnyalom a
számat. Amikor végre betölt a levél, egyáltalán nem nyugtatnak
meg a benne olvasott szavak.

Tisztelt Daisy Diaz!

Ezúton tájékoztatjuk Önt, hogy a munkavállalói vízuma

negyvenöt nappal ezelőtt lejárt, és az USCIS Los
Angeles-i területi hivatala nem kapta meg Öntől az I–
765-ös számú formanyomtatványt a
meghosszabbításhoz.

Szentséges szar! Lejárt a munkavállalói vízumom?! Ez… Nem.

Ez nem lehetséges. Nem lehet, hogy már több mint egy éve L. A.-
ben vagyok…
Milyen hónap van? Tudom, hogy elmúlt Valentin-nap, mert
egyedül ettem kínai kaját, miközben azt néztem, hogy Jennifer
Garner hogyan veri szét Jessica Biel pinátáját. Aztán a
szomszédom, Szaros Sam végighányta az egész folyosót Szent
Patrik napján, szóval már legalább március vége van.
Basszus. Nem. Vegasban vagyok a vegasi bulin, és az áprilisban
van…, ami azt jelenti, hogy… Te jóságos ég, már április van?
 Jaj, istenem, jaj, istenem, ne.

Ön a továbbiakban nem dolgozhat és élhet az Egyesült

Államokban. Ha meg szeretné hosszabbítani a
munkavállalási vízumát, akkor az I–765-ös számú
formanyomtatványt kell benyújtania. Az átlagos
feldolgozási idő tizenkét-tizennégy hónap.

Te jó ég. Szentséges isten.

A levél többi részét végig sem bírom olvasni, mert a szívem
olyan hevesen kalapál a mellkasomban, hogy elhomályosodik a
látásom, és az olyan egyszerű dolog, mint a levegővétel is,
lehetetlennek tűnik.
Ezt jól elbasztad, Daisy.
Úgy érzem, mintha a terem falai közelítenének felém, a
légzésem nehéz, szánalmas, szorongató zihálás.
Lejárt a rohadt munkavállalói vízumom, és holtbiztos, hogy
ezért csak én vagyok a hibás.
Tekintve, hogy neked kellett volna elküldeni az éves
meghosszabbítási kérelmet, hogy aktív maradjon, és már tavaly
február óta L. A.-ben vagy, biztos, hogy csak te vagy a hibás.
Hogy a pokolba lehettem ilyen idióta? Biztos küldtek
értesítést, amivel nem törődtem.
Spamnek jelöltem volna? Nem, az nagy hülyeség lenne. Nem
lehet, hogy a vízum lejárásáról csak e-mailben értesítenek,
ugye? Biztos a többi postával érkezett. Amit, természetesen, nem
nézek, hát persze.
Ahh. Miért vagyok ilyen notórius, hogy a kukába dobom a
szórólapokat? Minden egyes vacak papírdarabot meg kellett
volna őriznem, amit arra terveztek, hogy bedobják a
postaládámba. Le kéne fűznöm őket, dátum szerint egy óriási
irattartó szekrénybe, és emlékeztetőt kellene beállítanom a
telefonomon, hogy havonta ellenőrizzem ezeket a mappákat.
Oda kellene figyelnem ezekre az átkozott fontos papírokra, és
nem is tudom, szerezni egy széfet, mint egy igazi felnőtt.
De ez most már mindegy, Dais. Túl késő. Fél kézzel elbasztad a
karrieredet.
– Szóval, Daisy, hol is tartottunk? – Duncan visszatér, és teljes
testtel az intim szférámban áll, mosolyog, vigyorog, és minden
olyan érzelem feltűnik az arcán, amit én most nem érzek.
Felém nyúl, hogy újra elsimítsa a hajamat a fülem mögé, és a
vágy, hogy elfussak, annyira rohadtul erős, hogy pontosan ezt is
teszem.
Kurvára elszaladok.
Távol Duncantől.
Távol ettől a nagy partitól, amit Damien és Thomas szervezett
a csapatuknak, és ahol a jelenlétem igencsak elvárt.
– Daisy! – Hallom Duncan hangját hátulról, de nem állok meg.
Kiérek a kaszinó előtti területre, és olyan gyorsan szaladok,
ahogy csak bírja a lábam. Meg sem állok addig, amíg el nem
fogy a levegőm, vagy át nem hatolok a téridő-kontinuumon, és
vissza nem repülök néhány hónapot az időben, amelyik előbb
bekövetkezik.
 KETTŐ

Flynn

Kicsivel nyolc után jobbra fordulok a Wynn bejáratánál, és a fő

inas felé indulok.
Természetesen nem hagyom, hogy valami huszonakárhány
éves kiscsávó felpattanjon az egyik kedvenc tulajdonomra, és
leparkoljon nekem. Csak adják ide a kártyát, és majd én
leparkolom a motoromat, nagyon szépen köszönöm, bassza
meg.
Az inasok elég elfoglaltak, így leállítom a motort, jobb lábam
leteszem a járdára, és türelmesen várakozom a kocsisor mögött.
Előveszem a mobilomat a hátsó zsebemből, látom a
képernyőn, hogy van néhány olvasatlan üzenetértesítésem a
testvéreimtől, akik végre-valahára felébredtek a délutáni részeg
szundikálásból, és nyilván afelől érdeklődnek, mikor megyek
vissza, hogy megkezdhessük a késő éjszakai dorbézolást. Mivel
már itt vagyok, és hamarosan beérek, nem bajlódom a
válasszal.
Miután befejeztük a villásreggelit és a blackjacket, és
visszamentünk a tetőtéri lakosztályba, amit a hétvégére
béreltünk ki, ezek a rohadékok kidőltek a picsába, amikor
próbáltuk eldönteni, hogy megyünk-e medencézni.
Én pedig, mint egy anya, aki abban a pillanatban kiviharzik a
házból, amint a férje megérkezik, hogy legyen egy kis csend és
nyugalom a gyerekektől távol, ezt jelnek veszem, hogy friss
levegőt szívhassak, és motorozzak néhány órát.
Talán erős lehet a felnőtt testvéreimet gyerekekhez
hasonlítani, de aki szemtanúja volt Ty óriási öltánc
debütálásának a Las Vegas-i sztriptízklubban egy félmeztelen,
Sapphire nevű sztriptíztáncossal, mialatt Jude és Remy
bankjegyeket dobált felé, az mélyen egyetért a véleményemmel.
Bár azt hozzá kell tenni, Jude szeme az éjszaka azon pontjára
már be volt kötve, és a pénze egyetemista fiúk asztalán landolt,
akik örömmel vágták zsebre az adományt.
A kocsisor halad előre, úgyhogy visszacsúsztatom a
mobilomat a nadrágom zsebébe, és felemelkedem a motoron.
– Jaj, Istenem! Bocsánat! – Egy női hangra leszek figyelmes, és
a Wynn bejárata felé nézek, ahol vad fürtök szaladnak
elmosódva, mint egy szellem. Jó pár embernek nekimegy, ahogy
törtet kifelé, és további bocsánatkérések hagyják el az ajkát,
mivel egy idősebb, cowboykalapot viselő férfit majdnem ledönt
a lábáról.
A férfi egyáltalán nincs elragadtatva, de a bosszankodása
nem állítja meg a nőt. A járdára kiérve kicsit billeg az óriás
sarkú cipőjében, aztán folytatja a sprintet ki tudja hová.
Ekkor jövök rá, ki ez a nő. A gyönyörű, játékautomatás nő,
akit láttunk. Akinek Ty szalutált, és adott neki egy ötszáz
dolláros zsetont.
Hirtelen megáll az út közepén, az autók között, csak néhány
méterre a motoromtól, és eszelősen tekint körül nagy zöld
szemével.
Mit művel?
Külsőre még mindig elképesztően gyönyörű, az öltözékéből
pedig árad a szexualitás.
De mentálisan? Úgy fest, mintha egy lépésre lenne az
idegösszeomlástól, baszki. Légzése inkább nehéz fújtatásra
hasonlít, vad, göndör fürtjeit pedig őrült módjára söpri ki az
arcából.
– Jól vagy? – kérdezem ösztönösen, mire rám villantja a
szemét.
Úgy bámul rám, mintha egy emelt szintű matematikafeladat
megoldására kértem volna, és felcsapom a bukósisakom, hogy
megismételjem a kérdést.
– Jól vagy?
Megrázza a fejét, és fogait belemélyeszti telt, vörösre
rúzsozott ajkába. De mikor már válaszra nyitná a száját, egy jól
szabott öltönyös férfi rohan ki a bejárati ajtón kiabálva.
– Daisy!
A gyönyörű, de feltehetőleg bolond nő nagyot sóhajtva
lehunyja a szemét, és a válla lesüllyedéséből meg a mogorva
arckifejezéséből arra következtetek, ő az a Daisy, akinek
szólnak.
– Daisy! Édesem! Várj meg!
– Picsába – mormogja, és nem kell zseninek lennem, hogy
kitaláljam, Dilis Daisy semmit sem akar ettől a fickótól.
Talán ő az oka a hirtelen távozásnak és a vakmerő
futóversenynek kifelé a kaszinóból?
 Ez a pasas lehet a barátja. Vőlegénye. Férje. Tököm tudja, mije.
De akárki is ő, a nő nem akar a közelében lenni. Ez nyilvánvaló.
És bár nagyjából tíz perc múlva a testvéreimmel kellene
találkoznom a Wynn bárjában, a vágy, hogy segítsek ennek a
nőnek, annyira erős, hogy nem tudom semmibe venni.
Ez igen ritka egy olyan srác esetében, mint amilyen én
vagyok, valljuk be. Nem szoktam belefolyni mások szarságaiba,
de a pánik az arcán arra késztet, hogy megadjam neki a kívánt
menekülőutat.
De még mielőtt ez tudatosodna, mielőtt felajánlhatnám neki a
segítségemet, megoldja magának.
Egyik lábát átveti a motorom ülésén, karja rákulcsolódik a
derekamra, durván nekidől a hátamnak, és azon nyomban közli
a szándékát.
– Szükségem van egy fuvarra.
 HÁROM

Daisy

Úgy kapaszkodom ennek az idegennek a hátába, mint egy

hívatlan majom, és reszketve várok. Ő meg olyan, mintha
lefagyott volna, a bakancsa a földön, így tartja a motort, és
viharos kék szeme engem vizslat a válla fölött.
Ahh. Jobban kell ez most nekem, mint levegő a tüdőmnek, és a
gondolatra, hogy nemet mond, késszúrást érzek a gyomromban.
Igazából ennél a fuvarnál sokkal többre van szükségem, hogy
helyrehozzam ezt a sok szart, de nem tudok mindenre gondolni
egyszerre; ebben a pillanatban csak az jár a fejemben, milyen
remek érzés lesz, ahogy a hűvös szél a kipirult arcomhoz ér.
Nagyon is meglep, tulajdonképpen mennyire tetszik ez az ötlet,
hogy felpattanok egy teljesen idegen férfi mögé a motorjára.
– Kérlek – teszem aztán hozzá, remegő hangon.
Az egyetlen dolog, amit látok, az a mély – és kísértetiesen
ismerős – kék szem a fekete sisakjának felhajtott sötét ellenzője
alatt. De ennek az igéző szemnek és a láthatóan izmos testének a
kombinációja, ami jelenleg sötét farmerba, fekete bakancsba és
James Dean-es Haragban a világgal stílusú fekete bőrdzsekibe
van öltöztetve, igencsak… marhára csábító. Ha a világ összes
nője elegyítené a tipikus rosszfiús fantáziáját, akivel mindenféle
szexi és vad dolgot lehet csinálni, ez a pasi lenne a poszteren.
– Daisy, mit művelsz? Gyere vissza a terembe! – A vállam
fölött hátranézve látom, ahogy Duncan a Wynn bejáratánál áll,
és sóhajtok egyet.
Nincs semmi kifogásom Duncan Jones ellen, viszont nem is
akarok tőle semmit. Főleg most nem. Nincs konkrét okom erre a
reakcióra, de tagadhatatlan, hogy így érzek. Ő az utolsó ember,
akivel bármit is szeretnék csinálni.
Visszafordulok Titokzatos Pasihoz, aki leveszi a bukósisakját,
és nem kerüli el a figyelmemet, hogy az arca többi része is
hasonló kaliberű, mint a szeme. Erős állkapocs, szexi, telt ajak,
ez a fickó aztán tényleg még jobban megérte volna a pénzét,
mint James Dean akkoriban. És ha még hozzávesszük a
tökéletesen kócos sötét haját is a feje tetején, az szinte már túl
sok a feldolgozáshoz.
Atyaég, ő meg honnan került ide? Csak egy rohadt álom?
Aztán eszembe jut. Ő az a fickó. A néma, titokzatos férfi, aki
szó nélkül irányította a részeg, ötszáz dolláros zsetont adó
társát.
– Ismerlek téged – jelentem ki. – A barátaiddal csevegtem
délután a játékautomatánál. Az egyikük még egy ötszáz dolláros
zsetont is adott.
– Igazából a testvéreim – javít ki.
A testvérei? Nem csoda, hisz mind a négyen vadítóan vonzók
voltak. Ez csak a jó genetika műve lehet.
– Ezt vedd fel! – Annyira fordul felém, hogy átadja a sisakját,
aztán sarkával berúgja a motort. – És kapaszkodj erősen! – teszi
hozzá halkan, én pedig nem habozok, ráhúzom a sisakot a
fejemre, és újra átfogom erős derekát a karommal. Alkaromon
a fekete bőrdzseki durva anyagát érzem, de valamilyen oknál
fogva, nem utálom ezt az érzést.
Amint a motor felpörög, még egyszer a bejárat irányába
pillantok, és látom, ahogy Duncan tágra nyílt szemmel áll ott. És
még mielőtt szóra nyithatná a száját, Titokzatos Pasi kiengedi a
féket, elfordítja a gázkart, és egy enyhe lökéssel már el is
indulunk.
Szorosabbra fonom a kezem a hasán, miközben
átszlalomozunk a Wynn parkolásra váró autói között, és
nemsokára már jobbra is fordulunk a Las Vegas főútjára,
egyenesen az ismeretlenbe.
Szent Isten. Mire vállalkoztam?
 NÉGY

Flynn

Nem tudom, hogy a váratlan utasom hova szeretne menni vagy

mi készítette ki annyira, hogy felpattanjon mögém, de
lehúzódom egy benzinkúthoz, ami bő másfél kilométerre van a
Striptől. Amint leállítom a Harley-mat, kicsit lazít a tartásán.
Pár pillanat múlva már le is veszi a sisakomat, én pedig meg
sem próbálom leplezni, hogy a vad fürtjeit nézem, ahogy
leomlanak a vállára, és zöld szeme megcsillan a benzinkút
tolakodó neonfényei alatt.
Daisy. Némán ízlelgetem a nevét a fejemben. Furcsamódon
tökéletesen illik hozzá ez a név. Gyönyörű, de egy kicsit
zabolátlan is. Úgy érzem, ő az a típusú nő, aki tele van
meglepetésekkel.
Őszintén örülök, hogy én ültem a bejárat közelében, és nem
valami elmebeteg pszichopata, aki az ártatlan áldozatára vár.
Őrületes az energiája, miközben a motorom mellett járkál a
járdán, fogai újra és újra belesüllyednek puha, vörös ajka
húsába. Gyorsan másfelé nézek, a motorom leállítására és a
támasztó kinyitására koncentrálok, és csak ezután, mikor már
megszabadult vizslató tekintetemtől, akkor hajlandó beszélni.
 – Én… ööö… Daisy vagyok. – Szavai megragadják a
figyelmemet, és felnézve látom, hogy apró kezét felém nyújtja.
– Daisy Diaz.
Alaposan felmérem, mielőtt megfogom a kezét. Az enyém
könnyen beborítja az övét, és arra gondolok, hogy az érzés
biztos nyugtalanítja, mert elkezd fecsegni, mielőtt
megmondhatnám neki a nevem.
– Szóval… csak szeretném tisztázni, hogy én nem vagyok
olyan nő, aki csak úgy felugrál mindenféle idegen fickó
motorjára. Általában, legalábbis. Gondolom, látszik, hogy most
egy kis probléma kellős közepén vagyok, és kiborultam, te pedig
ott ültél, mint egy menekülési lehetőség, aminek nem tudtam
ellenállni. – Felnéz az esti égboltra, és sóhajt.
– Istenem, mi baj van velem?
Magától értetődően nekem kurvára gőzöm sincs, mi történik
vele.
– Hibbantnak nézek ki, igaz? – Zöld szeme találkozik az
enyémmel.
– Mint egy teljesen holdkóros. Mármint ki tesz ilyet? Ki rohan
el egy céges buliról, és ugrik fel egy tök idegen motorjára? Jézus
Mária, totál szétestem.
Sarkon fordul, és elsiet tőlem. Pár morgás és még több
sóhajtás után végül megáll, és megfordul, hogy szemben legyen
velem megint.
– Nem beszélsz túl sokat, ugye?
A kérdése helyénvaló, de amilyen hangsúllyal mondja, az már
kevésbé. A legtöbben félnek tőlem, valamiért a némaság miatt
azt hiszik, hogy rossz vagyok. Felhúzom a szemöldököm, mire
rövid sóhaja nevetéssé válik.
– Ez… ez jó. Te nem dumálsz feleslegesen, mint én, ami,
lássuk be, nem mindig jó.
Szavai nyíltak és őszinték, és látva a hatalmas mosolyt az
arcán, nyilvánvaló, hogy leginkább csak magától van
lenyűgözve, mintsem mástól.
– Igazi slamasztikába is kerülhetsz ám, én pedig tudok
mondani példákat bizonyítékként. Nagyon kellemetlen
helyzetekről.
Mosolygok. Nem tehetek róla. Van ebben a nőben valami
tiszta őszinteség. Ez hízelgő.
– Lefogadom.
Lelkesen bólint, mintha épp most mondtam volna megindító
beszédet a nemzetnek.
– Pontosan! Érted te. Tehát te nem vagy odáig azért, hogy
hallasd a hangod – állítja, mire válaszul bólintok. – Ez roppant
aranyos. Az összes férfi, akivel valaha találkoztam, mind nagy
dumás volt.
– A fickó ott a kaszinóban?
Zavartan ráncolja a szemöldökét.
– Milyen fickó?
– Aki elől elfutottál.
– Nem futottam el… – A mondat közepén megáll, aztán a
szeme a pillanat töredéke alatt kitágul, majd zavarodott nevetés
tör ki belőle.
– Ó, te jó ég, nem. Nem Duncan elől futottam. Meglehet, hogy
egyik pillanatról a másikra sprinteltem el tőle, miközben a
szokásos flörtölési köreit rótta, de határozottan nem miatta
futottam el. Ő csak egy munkatárs. Semmi több.
Szemem összeszűkül, mire újra elindul, a korábbi
nyugtalansága dühvel keveredve tér vissza.
– Sokkal nagyobb, egész életre kiható dolog miatt futottam el,
nem egy munkahelyi flört az oka. Valami, ami elől igazából nem
is tudok elszaladni… Úgyhogy, azt hiszem, bizonyos értelemben
megpróbáltam elfutni a saját hülyeségem elől, de amint látod,
nem igazán sikerül. Csak… csak azt gondoltam, talán
elfuthatnék az estétől, érted?
Kurvára nem értem. Ez a nő érdekes, de egyszerre pokolian
összezavaró is, nekem pedig sem időm, sem energiám nincs,
hogy megfejtsem.
De nem is kell feltörnöm a legbensőbb világának kódját, hogy
egy kicsit az legyek, amire ma este szüksége van. Menekülésre a
valóság elől. A testvéreim csak életben tudják tartani magukat
egy este nélkülem. Mindannyian felnőttek.
Döntöttem, előveszem a mobilomat a zsebemből, és dobok
nekik egy üzenetet.

Én: Valami közbejött. Menjetek előre, és vágjatok bele

a mai ünneplésbe nélkülem. Később csatlakozom.

Remy azonnal válaszol: Miről beszélsz, tesó?, de gyorsan

lezárom a képernyőt, és figyelmemet Daisyre fordítom, aki még
mindig lohol.
Újra felé nyújtom a sisakomat, és az állammal a mögöttem
lévő helyre bökök.
– Szállj fel!
 – Szálljak fel? – kérdez vissza a szavaimmal, meglepettséggel
a hangjában. – Miért? Hova megyünk?
– Távol a Striptől, és távol a ma estétől. Benne vagy?
Gondolkozik egy hosszú pillanatig, szeme ide-oda ugrál a
végtelen lehetőségektől való félelmében. Akármi is vezérli
belülről, felülemelkedik rajta.
Elveszi a sisakot a kezemből, bólint egyet, és újra átveti egyik
lábát a motoron, nekidőlve a hátamnak. Még várok, és mielőtt
indítanék, két szó tör fel keze alól a mellkasomból.
– Flynn vagyok.
 ÖT

Daisy

Éles fények táncolnak a sötét ablakon keresztül, és egy kocsi

fényszórója villan el az utcán. Követem az ösztönöket, mint egy
rovar, keresve a helyet a leszállásra, még ha az egy téglalap
alakú bárpult is, mögötte néhány asztallal, ami köztem és a
külvilág között áll.
Az az igazság, hogy nem tudom, mit mondhatnék, amióta az
új barátom, Flynn megállt ez előtt a pici bár előtt egy csendes
utcán, távol a nyüzsgő Vegas Striptől. A giccset, a csillogást mind
hátrahagytuk egy életre a buborékon kívül, és tekintve, hogy
Flynn milyen, egyikőnk sem szólt egy mukkot se, több mint
húsz perce.
Kínos, mint ahogy arra lehetett is számítani egy teljesen
idegennel, de valahogy ugyanakkor kellemes is. Nincs
egyértelmű nyomás, nincs kíváncsiskodás. Igazából
elégedettnek tűnik, ül itt és hagyja, hogy kieresszem a gőzt.
A pultos letesz elém egy friss pohár jeges vizet. A
legmegfelelőbb választásom, tekintve, hogy egy hatalmas
összeomlás szélén vagyok, illetve olyasvalakivel vagyok, akiről
jóformán semmit sem tudok. Sóhajtok egyet, miközben Flynn
kifejezéstelenül bámulja a felettünk lévő tévét. Valamilyen játék
megy benne, de az életem árán sem tudnám megmondani, mi
az igazából. Valami európai.
Durván összedörzsölöm az ajkamat, nyelek egyet, aztán végül
megköszörülöm a torkomat, enyhén elfordulok a székemen,
hogy szemben legyek a partneremmel, és megtalálom a
hangomat.
– Feltételezem, azon töröd a fejed, mi üthetett valakibe, hogy
üvöltve távozzon egy hotelből az éjszaka közepén, és
felpattanjon valami idegen motorjára, igaz?
Felhúzza a szemöldökét, elfordul a tévétől, hogy egyenesen
rám nézzen, én pedig csak elképzelni tudom, mit gondolhat.
Biztos azt, hogy nem törődöm a saját jóllétemmel, és talán, hogy
fölösleges őrültségeket követek el. Talán azt hiszi, egyéjszakás
vagyok, vagy prostituált, ilyesmi. Ezen a ponton már ki tudja?
Nem hibáztatnám érte.
Kék szeme nyugalmat sugároz, még kedvességet is, de hogy
mi kavaroghat a fejében, azt nem árulja el.
Bólintok magamnak, és válaszolok helyette.
– Hát, persze hogy ezt gondolod. Én ezt gondolnám –
gúnyolódom magamon. – Már-már kihívnám magamra a
rendőrséget, őszintén megmondom.
Önelégülten vigyorog, mire az aggasztó gondolattól megfájdul
a mellkasom. Jóságos ég, remélem, nem hívta a rendőrséget.
Bejelentenek a bevándorlási hivatalnak, és ha elítélnek valami
bűncselekmény miatt, akkor soha nem kapok új vízumot.
Aztán gyorsan lenyugszom, emlékeztetve magamat, hogy ő
egy nagy, kemény fickó, és nyilván neki magasabb az
ingerküszöbe, mint egy olyan kicsi nőnek, mint nekem, így
eszébe sem jut a rendőrséget hívni. Ezzel a gondolattal be is
fejezem, és hagyom, hadd eméssze. Az pedig mindig jó, ha a
férfi kap egy kis ízelítőt, milyen a női élet.
– Nem mintha annyit kellene aggódnod, mint egy átlagos
nőnek. A statisztika szerint majdnem minden ötödik nő erőszak
áldozata lesz az életében, és a nem szexuális erőszak nincs is
ebbe beleszámolva. Mármint ha a rablótámadást, gyilkosságot
és hasonlókat beleszámítjuk, akkor körülbelül minden
harmadik lehet, nem igaz?
– Nem fogom hívni a rendőrséget – mondja könnyedén, és
szinte meglepődöm, hogy a hangja nem rekedtes a sok
hallgatástól.
– Ó. Na, az jó. Persze. Semmi kedvem nincs most a Wynnben
lenni, de azért börtönben sem lennék szívesen, vágod?
Ezen majdnem mosolyog, hátradől a székén, és kicsit
elfordítja a testét, hogy szemben legyen velem. Fizikailag ez
csak egy kicsi változás, de lelkileg úgy érzem, mintha nagy,
meleg kezével megfogta és megszorította volna a combom. Az
extra figyelem miatt zavaromban mozgolódom. Annyira
intenzív érzés, hogy szinte már vizslatásnak érződik.
– A börtön valóban nagyon rossz lenne – jelentem ki a fejemet
rázva. – Tuti, hogy attól minden még rosszabb lenne.
– Általában igen.
– Ha! – nevetek fel. – Igazad van. Igen. De esetemben egészen
biztos vagyok benne, hogy teljesen és végérvényesen
megszívnám, és nem lenne visszaút. Most pedig még csak a
meglehetősen elcseszett részben vagyok.
 Homloka enyhén összeráncolódik, de ha ezt nem látnám, a
fejemet tenném rá, hogy egyáltalán nem érdekli, mi történik
velem. Nem értem. Ha engem valami idegen így elrabolna,
millió kérdést szegeznék neki.
A lecsapódó páracseppeket törölgetem a poharamon, és
sóhajtok. Talán akarja is tudni, csak udvariasságból nem
kérdez. Lehet, hogy nekem kell megtörnöm a jeget,
magyarázattal szolgálni, így nem kell megtudakolnia.
Felbátorodva a töprengésem végeredményén, bólintok, kicsit
arrébb tolom a poharamat, és addig mozgok, hogy szembe
kerüljek vele, míg a térdünk leheletnyit összeér.
– Na jó, elmondom. Nem mintha ettől megváltozna a helyzet,
de talán jó lesz kibeszélni magamból.
Megvonja a vállát, és felszegi az állát, mintegy azt mondva,
hogy folytassam.
Úgyhogy folytatom. Olyan sebességgel folytatom, mint egy
rohadt búgócsiga, ami nem tud lassítani, miután felhúzták.
– Én, nos… kanadai vagyok… Kanadából. Illetve most nem ott
lakom. Most L. A.-ben lakom. De Kanadában születtem, és egy
éve jöttem ide, amikor megkaptam az álommunkámat. Egy éve
és két hónapja, hogy pontos legyek.
– Kanada, mi?
– Hű – jegyzem meg. – Azt hiszem, ez a vicc minden amerikait
felülmúl. Még azokat is, akik egyébként alig beszélnek.
Nevet, de nem mond többet, ehelyett inkább kortyol a saját
vizéből. Ahhoz képest, hogy egy bárban ülünk, elég unalmas
pár vagyunk.
– Szóval kiderült, hogy igen rossz vagyok az e-mailjeim
figyelésében, a fontos dokumentumokkal, meg ilyenek, és pont
ma este kaptam egy értesítést, hogy lejárt a vízumom. Tudod, az
a nagyon lényeges vízum, aminek köszönhetően legálisan
tartózkodhattam az országban.
Szemöldöke magasabbra emelkedik, mint eddig, ebből tudom,
hogy felismerte a helyzet komolyságát, én pedig vigyorogva
biccentek.
– Ja, ez rossz. Vagyis vége a karrieremnek az álomcégemnél,
és mehetek vissza a szomorú életembe Kanadába, anélkül, hogy
lenne valami célom a jövőmmel kapcsolatban. Fogalmam sincs,
mit fogok csinálni, vagy hogy fogom ezt rendbe hozni. Nincs
protekcióm a bevándorlási hivatal vezetőinél, és az új
vízumkérelem feldolgozási ideje több mint egy év. Nincs semmi
lehetőségem. A fenébe, soha nem is randiztam, így még egy
amerikai pasi sincs képben, aki hajlandó lenne valami olyan
alkut kötni, hogy elveszlek-hogy-megmentsem-a-seggedet-a-
kitoloncolástól. Gyakorlatilag arra várok, hogy jöjjön a
bevándorlási végrehajtó, elvigyen bilincsben, és feltegyen egy
repülőre, vissza Vancouverbe.
Nagyot kortyolok a vizemből, aztán lecsapom a poharat a
pultra, mielőtt újra a szemébe néznék, aztán összeomlok.
– Hát, igen. Itt ragadtál velem életem egyik legszörnyűbb
éjszakáján, és ha lenne bennem fikarcnyi belső béke, elnézést is
kérnék tőled. De most ez van, csak ülök itt és panaszkodok. És
vizet iszom, pedig már gondolkozom, hogy vodkára váltok. És
menekülök a törvény elől.
Előredől a pultra, rákönyököl, halkan kifújja a levegőt, és
meglep, hogy hallom a saját összeomlásomon felül.
 Könnyed a légzése, egyáltalán nem olyan zaklatott, mint az
enyém, és azt hiszem, emiatt is vagyok annyira meglepődve,
amikor megszólal.
– Bassza meg. Kössünk alkut!
– Hmm?
– Feleségül veszlek.
Olyan vehemensen kapom fel a fejemet, hogy az inak úgy
megrándulnak a nyakamban, hogy csillagokat látok. Viszont az
aneurizma, vagy az agyvérzés, vagy akármi más még várhat.
– Bocsi, micsoda?
Fürkészően néz rám, tekintete érdeklődve kutatja az
enyémet. A testtartása nyugodt, háta egyenes, de nem ismétli
meg magát. Tudom, hogy mindig szűkszavú, így tehát csak
feltételezem, hogy nem ismétli meg szóról szóra, ha nem
szükséges.
– Azt mondtad, hogy elveszel feleségül.
Erre csak bámul rám. Higgadt, halál nyugodt, és egyáltalán
nincs kiborulva az ajánlatán.
– Azt mondtad, hogy elveszel feleségül, pedig nem is ismersz.
Mi értelme van ennek?
Megvonja a vállát.
– Szükséged van egy férjre. Szükséged van egy zöldkártyára.
Én meg nem tervezem, hogy igazából feleségem legyen.
– Te igazából nem is nagyon beszélsz.
Megint vállat von.
– Beszélsz te kettőnk helyett is épp eleget.
Ez… hát, ez igaz. Főleg most, a kiborulásom közepén. De
tényleg meg kellene hoznom azt a teljes mértékben őrült,
meggondolatlan, egész életet megváltoztató döntést, hogy
megházasodjak, miközben mentálisan ennyire labilis vagyok?
Semmit sem tudok erről a fickóról. Semmit. Nuku. Zéró.
– A vezetéknevedet sem tudom.
– És aztán? – vigyorog. – Azon aggódsz, hogy nem fog illeni a
Daisyhez, vagy mi?
– Házassági alkut akarsz kötni velem, egy nővel, akiről
semmit sem tudsz? Kezdem azt gondolni, hogy agyvérzésem
van, vagy valami súlyos baleset történt velem, és igazából
kómában vagyok. – Nevetek. Szinte hisztérikusan. Én vagyok az
egyik hiéna Az oroszlánkirályból, és nem tudom abbahagyni.
– Mi ezt… mi ezt nem…
Felhúzza a szemöldökét, és kortyol egyet a vízből, mielőtt
feláll, és kinyújtja a kezét.
– Flynn. Ez őrültség.
De csak annyira őrültség, hogy megkapd miatta a
zöldkártyát…
Belenézek abba a gyönyörű szemébe, és a kételynek vagy
aggodalomnak egy töredékét keresem magamban, ami illene
most a lelkivilágomban érzett záptojás-állapothoz, de
bármennyire is próbálkozom, nem látok mást a
határozottságon kívül.
Ami mélyen meglep, hogy nem is remeg a kezem, amikor az
övébe csúsztatom. Ahogy ujjai rákulcsolódnak az enyémekre,
úgy közelít a dominóeffektus is, amelyet a lejárt munkavállalási
vízumom idéz elő.
Remek munka? Vége is.
Az összes célom, reményem és álmom? Puff. Ennyi.
 Veszek egy mély lélegzetet.
– És mik ennek a házassági… inkább kamuházassági alkunak
a feltételei? Feleségül veszel, hogy meglegyen a zöldkártyám? És
ennyi, semmi kikötés?
Bólint.
– Nagyjából.
– Ez totál őrültség. – Kínosan nevetek egy bizonytalan mosoly
kíséretében. Azonban nem jut eszembe semmi más, mint hogy
elfogadjam ezt a mentőövet, amit Flynn a káoszóceánba dobott
nekem. – Oké, jó, benne vagyok.
– Winslow – mondja, és felhúzza a szemöldökét. – A
vezetéknevem.
Winslow. Flynn Winslow, ismétlem némán a nevét. Nos, ez
tényleg illik a Daisyhez, és nem lesz belőle olyan kínos helyzet,
mint a Julia Guliából…
– Remek. A következő állomás… Mr. és Mrs. Winslow.
 HAT

Flynn

A Boldogság kápolna felirat neonfényei villognak előttünk

fenyegetően, én pedig leállítom a motoromat egy kicsi
parkolóhelyen, közvetlenül a Strip főútja mellett. Amint a
kitámasztónak nyomom a lábam, és lekapcsolom a motort,
hamis csend vesz minket körül. Nincs néma csend, a közeli
vegasi éjszaka nyüzsgése miatt nem is lehet, viszont a
motorbőgés dübörgése nélkül a mellkasomban szinte csend
van.
Daisy karja nem ernyed el, ahogy azt vártam, ezért egy
kedves szóval tájékoztatom, amivel máskor nem bajlódnék.
– Megérkeztünk.
Érzem az állának a vonalát a hátamon, ahogy belebólint, de
kapaszkodásának ereje továbbra sem enyhül.
Ahelyett, hogy siettetném, kitámasztom a motort, és várok.
Vörös neonfények körvonalazzák a kápolna hatalmas tábláját,
és egy csókolózó galambpár festményt látok a fehér téglaépület
oldalán.
Mivel elég közel vagyunk a sivataghoz, a tavaszi este inkább
nyugtató, mint hűvös, de komolyan mondom, hogy érzem,
ahogy borzongás fut végig a rajtam csüngő partnerem gerincén.
Csak ezután lágyul el acélerős szorítása, majd az egyik lábát
megmozdítja, hogy rálépjen az óriás sarkú cipőjére.
Nem mozdulok, szilárd támaszként szolgálok neki, miközben
leveszi a lábát a döntött motorról, és csak akkor mászom le én
is, amikor néhány lépést hátrál, és maga köré fonja a karját.
A fürtjei kilógnak a sisakom alól, nekem pedig bele kell
harapnom a számba, nehogy vigyorogjak, de közben teszek pár
lépést felé, hogy segítsek neki levenni.
– Ó – mondja nevetve, miközben a sisak bélése megdörzsöli a
fülét. – Igaz. Ezt nyilván le kellene vennem.
Ideges, magától értetődően, viszont miután sok évig éltem
együtt a húgommal, Winnie-vel, nem is tudom, hogy lenne-e nő,
aki ilyen helyzetben nem lenne az.
És hát a legtöbb férfi is.
Ráteszem a sisakot a motorra, lezárom a gyújtáskapcsolót,
aztán elindulok a bejárat felé, kezemet ráteszem kicsi hátára, és
gyengéden vezetem magam mellett.
Szabadon és könnyedén mozog, de szeme annyira
összeszűkült, hogy szinte csak egy csík maradt belőle.
Előttünk az ajtón egy boldog, nevetgélő, szemmel láthatóan
részeg pár botorkál ki, én félreállok, és Daisyt is magammal
húzom, hogy ne állják el az utunkat.
Daisy vágyakozó érdeklődéssel figyeli őket. Megszorítom a
derekát, hogy előttem menjen be, miközben nyitva tartom az
ajtót.
Óvatosan lép be a kápolnába, ahol vörös szőnyeg,
diszkófények, meztelen nők mellszobrai és tucatnyi virágcsokor
fogad. Ez a hely tökéletesen megfelel annak a vegasi esküvői
helyszínnek, amit a legtöbben elképzelnek. A recepciónál nem
várakozik egyetlen másik pár sem, így már mehetünk is oda, és
a mögötte várakozó férfihez.
– Isten hozott benneteket a Boldogság kápolnában! – üdvözöl
minket vidáman, könyökét nekitámasztva a plexiüveg felső
részének. – Miben segíthetünk ma este?
Daisy lefagy, izmai kővé dermednek, szeme pedig olyanná
válik, mint egy rajzfilmfigurának. Úgy néz ki, mint egy Disney-
film főszereplője, vad fürtjei a légkondicionáló szellőjében
táncolnak, és csiklandozzák az arcát.
– Ha! – A recepciós fickó nevet, teljesen figyelmen kívül
hagyja a partnerem jelentkezését a Jégvarázsba. – Persze csak
viccelek! Világos, hogy azért jöttetek, hogy összekössétek az
életeteket, szóval jó helyen jártok. Lépjetek előrébb, és
tekintsétek meg a különböző csomagjainkat. Nálunk a menetek
gyorsak, síkosak, vagy a kedvencem, lomposak. – Vihogása
egyre erősödik, mire Daisy rám szegezi eszelős tekintetét.
Tudom, hogy kedves szavakat és megnyugtatást vár, de csak
egy lágy, megerősítő mosolyra telik. Érdekes módon az egész
arckifejezése megváltozik ettől, és minden feszültség elillan –
legalábbis amennyire érzem – a testéből.
Gyorsan bólint, a pulthoz lép, és lenéz az üveg alá, miközben
a recepciós mókamiki részletesebben sorolja a lehetőségeket.
– A gyors, az csak a ceremónia mindenféle csicsa nélkül. Se
virág, se dekoráció, csak a gyors és piszkos papírmunka. Benne
van egy tanú, persze csak ha nincs saját. A síkosban több a
cicoma és a pompa, két arany jegygyűrű, és választhatsz egy
csokrot és egy szelet tortát. Kétszer annyiba kerül, de édesem,
lehet árat szabni a szerelemnek?
A válla felett Daisy hátrapillant rám, én pedig válaszul
csodálkozóan emelem fel a szemöldökömet. Ez a pasas aztán
tud valamit. Amikor visszafordul a pulthoz, nem kerüli el a
figyelmemet, milyen vágyakozó tekintettel néz fel a torták és
virágcsokrok fényképeire a férfi feje fölött. Végül azt feleli:
– Azt hiszem, elég lesz a gyors.
Ez a pillantás ugyanaz, mint amit láttam az arcán, amikor
elhagytuk a Clark megyei házassági engedélyekkel foglalkozó
irodát, és észrevett egy kis boltot szmokingokkal és csinos
ruhákkal.
Emiatt van az is, hogy a ma esti öltözékem farmerről és
pólóról fekete szmokingra változott.
– A lompos nem is érdekel titeket? – kérdezi a férfi a pult
mögül felhúzott szemöldökkel.
– Hát, nem – feleli Daisy kuncogva, aztán rám pillant.
– Biztos? – kérdezi újra, és tetőtől talpig végigmér. – Nagyon
érzéki, és Mr. Magas, Sötét és Néma meg közted csak úgy
szikrázik a levegő.
Nekem is nevethetnékem támad ezen a képtelenségen, de
inkább beleszólok a csevejbe, és finoman Daisy hátára teszem a
kezem, amitől megrándul a teste, de igyekszik ezt leplezni.
– A virágos és tortás lehetőséget szeretnénk választani.
Daisy hatalmas, zöld szeme az enyémbe fúródik.
– Tessék?
– Egy esküvőn, akármilyen is – magyarázom –, van virág és
torta. – Mivel nem válaszol, nyomatékosan megérintem fekete
szmokingom hajtókáit, majd rámosolygok a testhezálló,
krémszínű selyemruhára, amelyet azóta visel, hogy felpróbálta
a kölcsönzőben.
Kiöltöztünk, Daisy. Nem lenne az igazi torta és virág nélkül.
Erre bólint, alaposan szemügyre vesz, majd egy aprócska,
lélegzetelállító mosoly kíséretében a szeme is felragyog.
– Rendben van – csicsergi a recepciós, megfordul a tengelye
körül, és felkap néhány nyomtatványt egy tálcáról. – Töltsétek
ki ezeket a drágákat a fontos adatokkal, én begépelem, és már
készen is vagyunk. – Előredől, és rábök a papírokra. – Látjátok
ezt? Itt lehet kiválasztani a virágokat és a torta ízét. Ott fent
pedig fel vannak címkézve.
– Nagyszerű – feleli Daisy, elveszi a férfitől a papírokat,
felhelyezi az egyik pulton lévő csíptetős irattartóra, és fog egy
tollat a kitöltéshez. Követem a terem másik felébe, ahol leül egy
székre, és írni kezd. Én pedig szemtelenül kukucskálok a válla
fölött.
Daisy Marie Diaz. Huszonkilenc éves. Születésnap: december
25.
– Karácsonyi gyerek vagy?
Kurtán nevet ezen.
– Vancouver városa azt mondja.
Vancouver városa azt mondja? Nem a szülei? Érdekes.
Amikor végez a kitöltéssel, átadja nekem a táblát, amire
gyorsan lefirkantom az adataimat. Semmi mélyenszántó, a
legalapvetőbb információk és a lakcím.
Amint én is kész vagyok, felállok, és a csíptetős irattartót
visszaviszem a pulthoz, közben alaposan megnézve, melyik
virágcsokrot választotta.
A 2.A számút.
Nagy, színes gerberák egy túlzsúfolt csokorba kötve. Roppant
érdekes. Fogadni mertem volna, hogy az egyik ízlésesebb, szép
fehér és rózsaszín virágokból állót választja, de ez a nő
továbbra is képes meglepetést szerezni.
Leteszem az irattartót a pultra, megfordulok, és visszanézek
Daisyre, de már nem ül ott a székben, ahol hagytam. Fel-alá
mászkál.
Vadul legyezi magát, a pánik bíborvörösre festi az arcát és a
nyakát, én pedig hátralépek, nehogy a lendülő ujjaival, amelyek
szintén pirosak, arcon vágjon.
– Jól van, jól van – nyugtatja magát, a világ legkisebb körét
róva. – Minden rendben lesz. Nem nagy dolog. Az emberek
állandóan hasonló őrültségeket tesznek az enyémnél sokkal
valótlanabb okokból, én pedig csak… a karrieremet védem.
Rendbe hozom a szarságaimat. A kezembe veszem az életemet.
Meg tudom csinálni.
Hátralépek, és félreállok az útból, miközben valami egylábas
ugrásféleséget csinál, amiből a lábujjaira érkezik. A homlokom
enyhén összeráncolódik, de egy szót sem szólok. Nem is tudom,
hogy ebben a helyzetben lehetne-e valami megnyugtatót
mondani neki.
Ez nem teljesen igaz. Mondhatnád neki azt, hogy nem kell ezt
tennie. Hogy minden okkal történik, és talán valami jó is kisül
abból, hogy lejárt a vízuma. A gyomrom összeugrik az
ellenállástól, és enyhén megrázom a fejem, hogy kitöröljem ezt
a gondolatot. Nem, helyesen cselekszünk. Megmentjük a
karrierjét. A jövőjét. Nem nagy dolog.
Én gyakorlatias ember vagyok, mindig racionálisan és
logikusan döntök. A magamfajta pasik nem cselekszenek
impulzívan, kivéve, ha valós célt szolgálnak. Ez pedig
természetesen egy nagyon fontos cél.
Igazából nem cselekszel impulzívan, és kész.
Tagadhatatlan, hogy ez a legimpulzívabb dolog, amit valaha
tettem. A fivéreim kurvára eldobnák az agyukat, ha itt lennének
és látnák ezt.
De nincsenek itt, és Ty legutóbbi üzenete szerint a
sörpongasztalnál vannak valami bárban, koktélkészítő
pincérekkel, akik a Hooters munkaruhát csinossá és szexivé
teszik. Ezt onnan tudom, hogy küldött nekem egy fényképet,
amelyen egy önfeledt és bekötött szemű Jude a kamera felé
mosolyog, miközben két hiányos öltözékű koktélpincérnő állt
mellette.
Jude kurvára agyvérzést fog kapni, ha megtudja, hogy előbb
megházasodtál, mint ő…
Majdnem belemerülök ebbe a gondolatba, és hagyom, hogy a
valóság beszippantson, de a kápolna ajtaja olyan drámaian
nyílik ki, hogy óriási csattanással nekiütközik a falnak. Azonnal
egy marha széles vállú férfi lép be, aki fehér nyakpántos ruhát
visel, és teljes sminket.
– Te jó ég – suttogja Daisy, hangja a végén már annyira
megemelkedik, hogy majdnem csendes sikoly lesz belőle. – Ez…
ööö… Marilyn Monroe?
Majdnem felhorkantok, de Daisy nyilvánvaló
pánikreakciójával ellentétben nem teszem. Azonban egy dolog
biztos, ez határozottan nem Marilyn Monroe. Viszont egy
férfihoz képest ez elég jó hasonmásöltözet, meg kell mondjam.
– Daisy Diaz és Flynn Winslow? – szólít ál-Marilyn filmsztáros
mosollyal és szempilla-rebegtetéssel, Daisy keze pedig
szélsebesen az alkaromon landol, körmei belemélyednek a
bőrömbe, még az öltönyömön keresztül is.
– Máris mi jövünk? – Szemöldöke szinte összeolvad a hajával,
annyira felhúzza. – De még csak most adtad be a kitöltött papírt
egy pillanattal ezelőtt. Milyen adminisztráció van itt?
Muszáj ezen nevetnem.
– Úgy tűnik, gyors.
Daisy pillantása szúrós és égető és, egek, annyira igéző.
– Készen állsz? – kérdezem egyszerűen, pedig mindketten
tudjuk, hogy ebben semmi egyszerű nincs.
Egy pillanatra elgondolkodik, de néhány másodperc múlva
már bólogat, és vezet mindkettőnket Marilyn felé. – Mi vagyunk.
– Remek – búgja Marilyn, és ránk kacsint, mielőtt felénk
intene, és bekísérne az ajtón a kápolnába. – Vágjunk bele!
Az ajtó kicsapódik, majd visszapattan, én pedig kiteszem a
kezem, hogy megállítsam. De nem lököm be, hanem Daisyhez
fordulok felvont szemöldökkel. Biztos vagy benne?
Válasza a nyilatkozat, és életünk vadonatúj szakaszának első
lépése.
– Csináljuk!
Jóban-rosszban, míg Daisy nem kap zöldkártyát, Mr. és Mrs.
Winslow, már jövünk is.
 HÉT

Daisy

Flynn az ajtó melletti tálba dobja a motorja kulcsát, és elindul

az előtér felé. Figyelem, ahogy leveszi az edzőtáskáját a
motorról, aztán meglazítja a nyakkendőjét. Erős válláról
lehúzza a zakót, én pedig beleharapok a számba, nehogy
idegesen megremegjen, miközben hosszú, napbarnított ujjaival
hátranyúl a hajához, és felborzolja.
Én meg még azt gondoltam, milyen jól áll neki a bőr. Ez az
elegáns szmokingos kinézet Flynn Winslow szexiségét még
újabb szintre emeli. Szinte kár érte, hogy ez egy kölcsön darab,
amit vissza kell vinni.
Ugye tisztában vagy vele, hogy ez egy kamuházasság? Nem
fogsz összeköltözni vele, és két és fél gyereket szülni neki…
A házában sötétség honol, de a mozgásérzékelős lámpák
megvilágítanak minden helyiséget, ahogy haladunk. Először
végigmegyünk egy hosszú, hatalmas, magas mennyezetű
folyosón, aztán át a nappalin, amiben ott áll egy modern,
sötétzöld bársonykanapé, és végül beérünk egy tágas konyhába,
ahol földig érő ablakok vannak, kijárattal a hátsó udvaron lévő
teraszra. Ahogy Flynn az ablakok előtt sétál, kint is felvillannak
a domboldalt szegélyező lámpák.
Azta. Ez a hely… Hát, nem olyan, mint az én picurka Los
Angeles-i lakásom, az egyszer biztos. Itt olyasvalaki lakik, akinek
van pénze.
A csend, ami egész este alatt most áll be először, ránk
nehezedik. Tele van kimondatlan dolgokkal, amiket félek
bevallani, és még ha a képzeletbeli jégcsákányommal vágom is
át a gátat, hihetetlenül nehezen találom a szavakat, mit
mondhatnék.
Mármint… mit lehet mondani egy ilyen helyzetben? Amikor
az újdonsült férjed külvárosi házában találod magad, akiről
gyakorlatilag semmit sem tudsz?
– Esetleg… esetleg kaphatok egy pólót, amiben alhatok?
Szent ég. Hát, biztos nem ezt.
Rendes körülmények között a múltbéli pasijaimmal talán
emiatt zavarba jönnék. Eltöprengenék, vajon mire gondol,
miközben hitetlenkedve bámul rám. De nem Flynn-nel. Nem. Ő
szó nélkül megfordul, és elsétál a folyosón. És igen, az ilyen
dolgok döbbentenek mindig rá, mennyire nincs igazam, amikor
próbálom meggyőzni magam, hogy amit teszek, az normális.
Ő a férjem. És marhára fogalmam sincs, mit fog csinálni a
következő pillanatban. Az Isten szerelmére, még nincs is egy
órája, hogy megcsókoltam ezt a férfit, miután megígértük
egymásnak, hogy míg a halál el nem választ.
Férfi Marilyn legyezte magát, és kért valakitől egy pohár
vizet, én pedig csak bámultam a mély óceánkék szemébe, és
vártam, hogy egy szökőár elsodorjon ebből a nyomorúságos
helyzetből.
 A csók… az elemi erejű volt. Megváltoztatta a gravitációt.
Annyira kurvára rendkívüli volt, hogy az ajkam még mindig
bizsereg.
Csak le kell feküdnöd. Lecsillapítani az agyad. Lenyugodni, az
ég szerelmére.
Viszont jelenleg, miközben várom, hogy visszajöjjön egy
pólóval vagy valamilyen fegyverrel, itt hintázom egyik
lábamról a másikra, és feltérképezem sivatagi otthonának
modern belsejét. Hideg beton borítja a padlót és a pultokat, a
fekete szekrények pedig jól illenek a helyükre. Személy szerint
nekem nem ez a stílusom, de belsőépítészként értékelem a
szándékot, és elismerem, milyen jól néz ki a meleg homok- és
természetszín mellett.
Halkan lépdel, ezért nem hallom, hogy közeledik, csak amikor
már ott van. Átjön a folyosón, kezében egy szépen
összehajtogatott pólóval, rajta pedig már nincsen felső. Hálásan
elfogadom, hagyom, hogy a hajtogatás szétbomoljon előttem, és
magamhoz húzom, közben pedig nagyot nyelek a tónusos izmai
láttán.
A kölcsönkapott póló óriási a kicsi testemre, és azóta, hogy
átkaroltam a motoron, mikor eljöttünk a Wynnből, most jövök
rá,hogy mennyire magas.
– Köszönöm! – motyogom.
– Szívesen. – Mély hangja, ahogy kiejti ezt az egyszerű szót,
meleg szellőként érinti a bőrömet. Nem is tudtam, mennyire
hozzá vagyok szokva az olyan emberek hangjához, akik úgy
csacsognak, mint én. Viszont már csak ez az aprócska
párbeszéd is olyan, mintha levenné a nyakam körüli béklyót, és
végül kismonológban török ki.
– Sajnálom, ha keresztülhúztam a terveidet. Biztosan voltak
teendőid, amiket meg akartál csinálni, mielőtt megkértelek,
hogy vigyél el egy vad furikázásra. Ha menned kell, teljesen
megértem. Én… én majd elleszek, és most, hogy házasok
vagyunk, ha-ha, gondolom meg kell tudjam, mi az ügyintézés
módja a bevándorlási hivatalnál.
– Jó ez így.
– Oké, jól van. Vagyis nincs jól. Ez az egész nem jó. Ez… na, hát
ez őrület. Hozzád mentem, egy teljesen idegenhez, és Marilyn
Monroe adott össze minket. Ha ez nem ér fel egy kisebb
idegbajjal, akkor nem tudom, mi. Liberace, persze, az oké. Na de
Marilyn Monroe, mint az egyház tagja? Ez már túl soknak tűnik,
nem?
Összeráncolja a homlokát, de ezen kívül csak annyit csinál,
hogy kivesz egy poharat a mosogató melletti szekrényből, és a
csapból félig megtölti vízzel.
Nagyot nyelek, amikor meztelen hátát nekiveti a pultnak, és
kortyol a vízből. Amikor újra előrebiccenti a fejét, felém nyújtja
a poharat.
Szinte zihálok.
– Ó, nem. Köszönöm, de nem kérek. Nem akarom meginni a
vized.
Erre elvigyorodik, megfordul, és elővesz még egy poharat a
szekrényből. Ó, persze. Úgy értette, hogy kérek-e sajátot, nem
pedig a tészta közepénél találkozunk, mint Susi és Tekergő.
A csap alá tartja a poharat, megtölti addig, hogy nagyjából
egyujjnyi hely maradjon a peremtől, és felém nyújtja.
Beszorítom a pólót a hónom alá, és elveszem a poharat.
– Köszi! Tényleg. Mindent. Hihetetlenül türelmes voltál velem
ma este, és tudom, hogy ez nem a legegyszerűbb az adott
körülmények között. – Megint majdnem hisztérikusan nevetek.
– Ööö, azt hiszem, ezt magammal viszem. Megpróbálok aludni
kicsit, ha nem baj.
Felemeli az állát, én pedig bólintok.
– Ööö. Bocsi, de melyik a hálószoba?
– A második ajtó balra, fürdő a folyosón.
– Nagyszerű. Ez… nagyszerű. Oké, hát akkor, még egyszer
köszi. És jó éjszakát.
– Jó éjszakát – válaszolja lágyan, olyan lágyan, hogy szinte
meg sem hallom.
Veszek egy nagyon mély lélegzetet, miközben megfordulok, és
csak akkor fújom ki újra a levegőt, amikor biztonságban
becsukom magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és el is fordítom
a kulcsot. Leteszem a poharamat a pultra, megnézem magam a
tükörben, és egy rövid pillanatig nem ismerek rá a vonásaimra.
A szemem tág és élénk, a hajam olyan kócos, ahogy soha nem
hagyom. Mondjuk gondolom, ilyen rendezetlen hajra lehet
számítani egy váratlan motoros menet után.
Lenézek az arany jegygyűrűre a bal gyűrűsujjamon, és
néhányszor megforgatom a nagyujjammal.
Házas vagyok. Kurvára legálisan egy olyan férfihoz kötődtem,
akinek a középső neve lehet Herbert is, gőzöm sincs. Jesszus, mi
van, ha Muriel, mint Chandlernek a Jóbarátokból?
Atyaég, Daisy, mintha ezen a szinten ez még számítana. Férjhez
mentél. Egészen biztos, hogy nem az számít, mi a középső neve.
 – Jól van, nyugi. Ez… jó. Jól megoldottuk ezt a
vízumproblémát, holnap reggel pedig visszatérek a valóságba
és a munkába, és kitalálom a részleteket. Ez egy vicces este lesz,
amire majd visszagondolok, és elmesélem az unokáimnak, de
csak miután a nagyapjuk meghalt. Abban az esetben, ha esetleg
emiatt eszébe jutna elválni ettől a hibbant nőtől. Igaz? Igaz.
Úgyhogy csak… mosd meg az arcod, Daisy – mondom
magamnak a tükörben, mint egy eszelős. – Mosd meg az arcod,
és feküdj le! Aludd ki magad!
Hátrébb lépek a pulttól, és lerázom a kezemet. Azt remélem,
ez segít majd oldani a szorongást.
Gyorsan és hatékonyan, mint egy jól képzett katona, követem
a saját parancsaimat. Sebesen leöblítem az arcom, ujjammal
megmosom a fogam, rövid mosdószünet, gyors átöltözés –
nyelek – Flynn hatalmas, laza pólójába, majd átfuttatom az
ujjaimat a hajamon, és már készen is állok a lefekvésre.
Lekapcsolom a lámpát, mielőtt résnyire kinyitnám az ajtót, és
kikukucskálok a folyosóra, a saját, kölcsönzött ruhámat a
mellkasomhoz szorítva. Sötét és csendes, és miután gyorsan
feltérképezem, hogy ez nem is fog megváltozni, kitárom az
ajtót, és nindzsalépésekkel elmegyek a hálószobáig. Őszintén
szólva azt képzelem, hogy kicsit inkább Grincsre hasonlítok,
amikor készül ellopni a karácsonyt, de a fenébe is, így érzem jól
magam, szóval így megyek.
Amikor biztonságban bent vagyok a szobában, halk
kattanással becsukom magam mögött az ajtót, és hátralépve
meg is nézem. A ruhámat oldalra dobom egy magas támlájú
székre. Le se veszem a szemem az ajtóról. Teljesen mozdulatlan,
mégis mintha rengeteg dologról árulkodna.
Gyorsan előreugrom, szigorúan ráfordítom a zárat, és
odaszaladok az ágyhoz. Minél előbb lefekszem és bebugyolálom
magam a takaróba, annál előbb elalszom, ami végre azt jelenti,
hogy ezt az egészet egy kis időre elengedhetem és csak…
pihenhetek.
Újratöltődöm. Újraindulok. Újrakalibrálok.
Addig izgek-mozgok, amíg csak az állam lóg ki a vastag, fehér
takaró alól, aprókat pislogok a néma sötétségben.
Nincs város az ablakon kívül, nincs a főút zaja és nyüzsgése a
lakótömböm kapuja előtt, csak az óriási, terjengő semmi a
sivatagban.
Az oldalamra gurulok, és fejemet a párnába fúrom, remélve,
hogy így majd lenyugszanak a makacs gondolataim.
Házasság, Daisy. Házas vagy.
Megrázom a fejem, nem is tudom, azt remélve, hogy ettől
majd keletkezik valami kisebb agyi problémám, és a kis
agymanók leállítják a munkát az éjszakára. De minden egyes
alkalommal, amikor lehunyom a szemem, újra kipattan, mintha
rugóra járna.
Halottnak tettetem magam, miután addig forgolódok, hogy a
lepedők összegabalyodnak körülöttem, és nem tudom,
kiszabadulok-e valaha.
– Na, így már jó – motyogom halkan magamnak, addig
kapálózva a tagjaimmal, amíg végül kiszabadítom a két
karomat, és a takaró tetejére ejtem.
Jesszus. Most meg melegem van. Vagyis, jobban mondva,
rohadtul megizzadtam. Miért, miért, miért nem hoztam
magammal a vizet az ágyba? Miééért hagytam ott a fürdőben?
– Uhh – fújtatok, és teljesen lehúzom a takarót magamról,
miközben a belső sütőmben felmegy a hőmérséklet 500 fokra.
Az ég szerelmére, a szerveim nem élik túl ezt a perzselő hőséget.
Sóhajtok. Felülök. Bámulom az ajtót.
Most már Flynn is biztos elment aludni, ugye? Csak
visszaosonok a fürdőbe, megfogom a poharat, megtöltöm
egyszer vagy ötször, és jó lesz. Beviszek némi H2O-t, és vissza az
ágyba.
Kerülöd a férjedet a nászéjszakán, ez aztán a fordulat…
Nagyot sóhajtva ledobom a takarót az ágy végére, és felülök, a
lábamat lógatom az ágy széléről. Kinyújtom a nyakam, és
hegyezem a fülemet, hogy hallok-e valamit a hálószobán
kívülről, bármilyen életjelet, de akármennyire is próbálkozom,
nem hallok semmit.
Menj már, te idióta! Ez az éjszaka ennél furcsább már nem is
lehet.
Bátran mozdulok, leugrom az ágyról, és bemutatok egy újabb
Jim Carrey-féle zöld öltönyös futást az ajtóig. Kinyitom,
kikukucskálok, aztán fürgén a fürdőszobához lopakodom.
Becsukom az ajtót, be is zárom magam mögött, aztán
felkapcsolom a villanyt, de a poharam hűlt helyét találom csak.
Neee! Jézusom, hova tűnt? Ne mondd nekem azt, hogy ez a
hely olyan, mint a Szörnyeteg kastélya, és a gyertyatartók az éj
leple alatt rendet raknak!
Basszus. Így vissza kell mennem a konyhába. Mindent egy
lapra feltéve kimegyek a fürdőből ugyanabban a lopakodó
módban és sebességgel, mint ahogy bejöttem, és elindulok a
folyosón a beton és a fekete szekrények világa felé.
Egy lámpa sem ég, a mozgásérzékelőkön pedig biztos időzítő
van, vagy ilyesmi, mert ugyanúgy marad a sötétség biztonsága,
miközben belépek a konyhába, kiveszek egy poharat a
szekrényből, ahonnan korábban Flynn is kivett, és megtöltöm a
csapnál.
A számhoz emelem, nagyot kortyolok, aztán bizsergő
csípőmet a pulthoz nyomom egy nagy sóhaj kíséretében.
– Nem tudsz aludni? – szólít meg egy érdes, mély hang a sötét
reggelizősarokból a konyha egyik oldalán. Az ugrásom, amit ez
kivált, magát Earvin „Magic” Johnsont, a kosárlabdázót is
lepipálta volna.
– Szent isten – förmedek rá kezemet a mellkasomhoz kapva és
levegőért kapkodva. Tulajdonképpen rohadt nagy mázli, hogy
most nem borít mindent üvegszilánk. – Még ébren vagy.
Flynn nem válaszol, helyette kicsit arrébb húzódik a székén,
ezzel megváltozik az árnyéka a falon.
– Bocsánat. Nem akartam megzavarni a… csendedet vagy mit.
Csak szükségem volt még egy pohár vízre. K-i-sz-á-r-a-d-t, ez
vagyok én.
Biztosan ez a legfurcsább, legkínosabb nászéjszaka, ami valaha
létezett.
A szemem magától lecsukódik, mindenféle okból zavarban
vagyok. Bár legfőképpen amiatt, hogy egy őrült testébe
ragadtam be.
– Az agyam csak rója a köröket, mint Usain Bolt – csacsogom,
mert hát, miért ne? Nem mintha Flynn-nek nem tűnt volna fel a
hibbant viselkedésem. Úgy értem, már az előtt is ilyen voltam,
hogy feleségül vett. Már amikor felugrottam a motorjára
anélkül, hogy tudtam volna a vezetéknevét.
– Nagy nap, mi? – kérdezem, bár tudom, hogy nulla annak az
esélye, hogy válaszol. – Sok nagy változás, nemde? – Felemelem
az öklömet, és csinálok néhány kellemetlen éljenző
kézmozdulatot, és ekkor megmoccan. Feláll a székéről, elindul
felém. Inkább lopakodik, járása egy ragadozóé.
A hátam nekiütközik a pultnak, ahogy próbálok átfúródni a
betonon, de nem sikerül. Két levegővétel között tizenöt centire
csökken a köztünk lévő távolság, én pedig nem tudok tovább
lélegezni.
– Feszült vagy – mondja, és nagy keze gyengéden végigfut a
karomon. Ez a mozdulat felforralja a vérem.
Nem tudok mást tenni, mint bólintani.
– Túl feszült.
Megint bólintok.
– Tudod, szerintem mire lenne szükséged?
– Egy nyugtatóinjekcióra a nyakamba?
Vigyorog, megrázza a fejét, keze pedig a csípőmhöz ér. Az
ajkam szétnyílik, és mielőtt felfognám, mi történik, hatvan
centivel balra vagyok, csupasz fenekem a pult hideg kövén van,
és az elfojtott frusztráció árad belőlem a lábam közül.
Mennyei atyám, miért vagyok éppen most ennyire beindulva?
– Úgy tűnik, nem tudsz megnyugodni, márpedig ahhoz, hogy
aludni tudj, amit én már két rohadt este óta nem tudok, mert a
részeg testvéreimre kell vigyáznom, az kell. – Hangja a
legfinomabb módon dübörög és reszelős, mintha a saját ASMR-
lejátszási listám lenne, csak a vágyaim beizzítására van
finomhangolva. – Ezért úgy gondolom, hogy csak egy módon
érhetjük ezt el, ha szexszel oldjuk a benned lévő feszültséget.
Megáll az idő, és úgy érzem, a lelkem épp most hagyja el a
testemet.
Jó ég. Ez most tényleg megtörténik?
Légyszi, légyszi, légyszi mondd azt, hogy ez most megtörténik.
 NYOLC

Flynn

– Szerinted igazam van, Daisy? – kérdezem. – Szerinted arra

van szükséged, hogy szexszel oldjuk a benned lévő feszültséget?
Biccent, és látva a tüzet zöld szemében, a péniszem
megmerevedik a cipzáram alatt.
Bassza meg!
Daisy zihálva veszi a levegőt, ahogy csupasz fenekét a
kezembe veszem, és közelebb húzom a pult széléhez.
Összeszorított térdét széttárom addig a pontig, amikor már
tudom, hogy a fájdalom határán van, és markomba fogom
azokat az istenverte szexi fürtöket, hogy hátrahúzzam a fejét, és
szabaddá tegyem a nyakát.
– Ezt akarod? Igen vagy nem?
– Igen.
Hosszú, doromboló nyögés hagyja el a száját, szemében pedig
meglepettség és vágy villog.
Rátapasztom a számat a bőrére a nyakán, és szívni kezdem,
testének édes illata csiklandozza az orrom hegyét. Hónapok óta
nem szexeltem, de nem azért, mert nem volt rá lehetőségem.
Igazából untam, nem izgatott. És ha egy dolog biztos velem
kapcsolatban, az az, hogy semmit sem csinálok csak azért, hogy
meglegyen. A szex élvezet nélkül olyan, mint a szó jelentés
nélkül, a barátság az élet gazdagítása nélkül. Mind haszontalan.
Nincs szükségem jelentéktelen dugásra, és jelentéktelen
emberekre sem. Pont.
És ha már itt tartunk, a szerelemre sincs szükségem, épp
ellenkezőleg. Csupán olyan partner izgatottsága kell, aki
hajlandó feszegetni a határokat velem. Valaki, aki többet akar
annál, mint hogy kifekszik és szétteszi a lábát. Valaki, aki nyitott
arra, hogy kielégítsem, és engem is kielégít cserébe.
És ha egyvalamit sejtettem Daisy Diazról az elmúlt négy
órában, az az, hogy elképesztően szeretne kielégíteni.
Térdét felhúzza, az oldalamat súrolja, és belenyomja a
húsomba közvetlenül a csípőcsontom fölött. A teste felém
tekeredik, és egyre nő a feszültség benne. Minden egyes
levegővételnél ívbe hajlik a teste, ezzel jelezve, mennyire
készen áll arra, hogy finom kis puncija befogadja a farkamat.
Újra szétnyitom a térdét, leereszkedem a padlóra, és a
közvetlen feltáruló kilátás a csupasz puncijára elegendő, hogy a
farkam ugorjon egyet a farmeremben. Édes illata van, és a
megérintése nélkül is tudom, hogy nedves lesz alatta a pultom.
– Olyan mélyen foglak kinyalni, hogy emlékezni fogok az
ízedre mindig, amikor ebben a konyhában eszem.
Körmeit a vállizmomba mélyeszti a vékony pólómon
keresztül, és a hímvesszőm még nagyobbra duzzad. Ha ezen így
beindul, akkor jó lesz.
– Feküdj le! – kérem, és kinyújtott kézzel a mellkasa közepére
nyomom a tenyerem. Azonnal így tesz, és az új pozíció még
jobban engedi, hogy lábát olyan szélesre tárjam, amennyire
lehet, sarkát pedig a hűvös betonpultra fogjam.
Légzése nehézkes, egész teste remeg, de a délutáni
találkozásunk óta először csendben van. És nem azért, mert fél,
ezt meg tudom mondani az ujjamon fénylő nyálkából, miután
körbesimogattam a punciját, hanem azért, mert felizgult.
Ujjammal végigsimítok a csiklóján, nyögést és csípőrándulást
váltva ki, majd felszívom a nedvet a puncija felszínéről. Olyan
az íze, mint egy cseresznyés nyalókának egy forró nyári napon.
Bassza meg!
Ellazítva kinyitom, benyomom az egyik ujjamat, és a szorítása
elég ahhoz, hogy a fogaimat az alsó ajkam húsába mélyesszem.
Feszül, ezért finoman haladok tovább, de a második ujj
hozzáadása az elsőhöz pont olyan édes, mint képzelem.
– Nem is tudod, mibe keverted magad és a szűk kis puncidat,
Daisy. De nyakamat rá, hogy megmutatom.
– Ó, te jó ég! – mondja levegővétel közben, és lába olyan
erősen remeg, mintha Vegasban földrengés lenne. Határozottan
végigfuttatom a kezem felfelé a combján, újra megigazítva azt.
Az erekcióm lüktet a nadrágomban, és tudom, hogy képtelen
vagyok tovább várni arra, hogy újra érezzem az ízét, mielőtt
belehalnék a várakozásba. Biztos kézzel széttárva tartom a
lábát, és a puncijához nyomom a számat. Összerándul az ajkam
érintésétől, és arra ösztönzi a nyelvemet, hogy hegyessé
formálódjon a bejáratnál, mielőtt belemélyeszteném, hogy
kiszívjam. Puha és rugalmas, és pont olyan nő, amilyennek
elképzeltem, amikor először leírtam.
Makulátlan, rendezett, és hozzá van szokva egy bizonyos fokú
önuralomhoz. A háta meghajlik, kezével pedig megkarmolja a
fejemet, mintha kétségbeesetten szakítani akarna sötét
hajtincseimből. Tudom, hogy azért csinálja ezt, mert az, ahogy
rágcsálom, nyelvem rendetlen, mohó simogatásával, jobb, mint
bármi, amit valaha is érzett.
Türelmesen szívom, simogatom és nyalom, amíg ki nem ittam
minden cseppjét, amit a csinos kis lyuka nyújtani tud, és
ösztönöz, hogy még többet adjak. Összerándul, és rázkódó
orgazmusban tör ki, ordításának hangja pedig bumerángként
csapódik vissza a konyhám falán. Olyan csúszós, mint a selyem,
péniszem pedig imádni fogja őt magam körül.
Lassan felállok, kiengedem az övemet, és kigombolom a
nadrágomat. Daisy mozdulatlan. Az egyetlen jele annak, hogy
még mindig velem van, a visszatérő légzésének hulláma.
Ekkor rájövök, hogy nincs nálam óvszer. Ironikus módon
előre kellett volna gondolkodnom, és betenni egyet a zsebembe,
hogy távol tartsam a részeg Tyt a zűröktől ezen a hétvégén, de
úgy tűnik, erről lecsúsztam, baszki.
A farkam pulzál, rohadtul lilul a vágytól, Daisy pedig itt
fekszik széttárt combokkal és nedves, epekedő puncival.
Bassza meg.
– Nincs nálam óvszer.
– Nem baj – leheli érdes, kívánatos hangon, de a szeme még
mindig félig csukva van. – Hormoninjekción vagyok. Nem
vagyok beteg. És tizenegymilliárd éve nem szexeltem.
Megjegyzésétől majdnem elnevetem magam, de a péniszem
annyira kemény, hogy kalapácsként is használhatnám.
Egy magamfajta racionális srác nem szexel védekezés nélkül,
de ma este kurvára mindegy. Nem tudom levenni róla a
szemem, csak bámulok, hogy milyen nagyszerűen, sőt,
egyenesen csábítóan néz ki a nekem széttárt lábával.
És baromi biztos, hogy nem lesz erőd ellenállni annak, ami itt
történik.
– Én sem vagyok beteg – biztosítom, és mint egy kibaszott
mazochista pszichopata, belecsúsztatom az ujjam, hogy
emlékeztessem magam, milyen átkozottul jó érzés benne lenni.
– Akkor minden rendben. – Apró nyögés csúszik ki a száján,
és csípőjével a kezem felé mocorog. – Miiiiiinden rendben.
Minden tökéletes – duruzsolja, és csak ezután gyűjt össze annyi
erőt, hogy felemelje a fejét a pultról. Mámoros tekintete
egyenesen a kitüremkedésemen landol. – Ó… hűha… –
Megnyalja a száját. – Ööö… ez…
– Nagy – fejezem be helyette. Ez nem kérkedés vagy hencegés,
vagy valami hülye ego baromság. Ez csak egy tény. Őszintén
szólva azt tapasztaltam, hogy több nőt ijeszt meg, mint
amennyit felizgat.
– Hogy… Ez be fog… Be fog ez férni?
– Ó, persze. Gondoskodom róla, hogy az édes kis puncid
készen álljon rám.
És most csak képzeld el, milyen érzés lehet, amikor a farkad
körül lesz…
Basszus!
Látom, hogy nagyot nyel.
– Biztos, hogy minden rendben?
Feje meginog, de végül bólint. Az ötödik vagy hatodik
bólintásnál már sokkal határozottabb. – Igen. T-téged akarlak,
Flynn. Tudnom kell, milyen érzés veled.
Picsába! Nem tudok tovább ellenállni. Muszáj benne lennem.
Szavai jelzésként hatnak, és az agyamat szemtelen, igazán
kibaszott mocskos gondolatokkal töltik meg. Ha tudni akarja,
milyen érzés, gondoskodni fogok róla, hogy a puncija fala
minden nyamvadt lökésre emlékezzen.
 KILENC

Április 7., vasárnap

Daisy

Kinyitom a hálószoba ajtaját, Flynn hálószobájának ajtaját, ami

a folyosóra nyílik. A ruháim a helyükön vannak a titkos, hajnali
akciónak köszönhetően, Flynn összehajtogatott pólója pedig a
kezemben van, és kimegyek a konyhába. Nem tudom, meddig
bámultam az ajtót, összeszedve a bátorságomat, hogy kijöjjek,
és szembenézzek nappal mindazzal, amit a múlt éjjel csináltam,
de elég sokáig.
Az ágya. A falai. A fekete szék a sarokban a szekrény előtt.
Ezek mind tudnak dolgokat. Olyan dolgokat, amikről még én
sem tudtam, hogy képes vagyok rá, mielőtt Flynn erotikus
portált nyitott egy olyan helyre, ahol még soha nem jártam.
Édes hely, ahol a férfi… jól informált a női testről. Ismeri az
összes pontot, minden gombot, amit meg kell nyomni.
Esküszöm, ha nem lennék teljesen biztos, hogy totál őrültségnek
hangzana, megkérdezném, hogy fele-fele arányban nem ő
találta-e ki Istennel a csikló minden részletét.
Mélyen beszívom a levegőt és aztán kifújom, többször
megismételve, aztán kihúzom a hátam, és a konyha felé
kényszerítem magam magasra emelt fejjel. Erős, független nő
vagyok. Mi van, ha őrülten érzéki, óvszer nélküli szexben volt
részem tegnap éjjel a férjemmel, aki igazából nem is a férjem,
hanem egy lehetőség a zöldkártyám felé. Nem nagy ügy.
Nem nagy ügy? Ha! Ez aranyos.
Meglepetésemre a helyiség tökéletesen csendes, ahogy
belépek, és Flynnt sehol sem látom. A figyelmem rögtön a pultra
téved, és egy apró píráradat indul felfelé a nyakamon.
A pult… részletesen ismeri a szeméremajkamat.
A saját gondolataimtól megijedve felsikoltok, aztán
tenyeremet a szám elé kapva határozott léptekkel
keresztülmegyek a konyhán, kiveszek egy poharat a
szekrényből, és bepillantok a hűtőbe. Nagy örömömre találok
benne narancslét. C-vitaminra ma határozottan szükségem van,
olyanra, aminek még nem járt le a szavatossági ideje, és töltök
belőle a kikészített pohárba.
– Minden megvan? – kérdezi Flynn, amitől a szívem átüti a
mennyezetet. A fenébe! Talán idegesebb vagyok, mint gondoltam.
De, ahh, milyen is lehetnék? Férjhez mentem tegnap este.
Nem igazából persze, de papíron, és uramatyám, az az
észveszejtő szex csak még inkább megpecsételte azt a
dokumentumot.
Legalábbis számomra. Mint ahogy általában, most sincs
halványlila gőzöm sem, ő mit gondolhat.
Lezser és nyugodt, mint mindig. Elmegy mellettem az egyre
népszerűbb konyhaszekrényhez, szerez magának egy poharat,
és megint a csapból tölti meg.
 A vízen kívül iszik valaha mást?
Lezuhanyzott, nedves haja lágyan göndörödik a füle mögött,
és a tegnap esti öltözékéhez hasonló, mégis kicsit másmilyen
ruhában van. Most fekete farmert visel világoskék pólóval, ami
a szemét túlvilágivá teszi.
Egek, csodásan néz ki.
Én pedig nem tudom levenni róla a szemem. Erről az
őrületesen szexi látványról, amiről tudat alatt leltárt készítek az
agyamban. Egy pici részletét sem akarom elfelejteni az előttem
lévőknek, amikor újra otthon leszek L. A.-ben, csak a kezemmel
és a vibrátorommal, hogy kielégítsem magam.
Széles, férfias váll? Pipa.
Szembetűnő bicepsz? Pipa.
Feszes has pólón keresztül? Pipa.
Valamint egy tökéletesen felszerelt, élvezetet sejtető
domborulat, ami titkos ígéreteket suttog arról, ami a farmere
alatt rejlik? Pipa! Pipa! Pipa!
A legszebb az, hogy a teste csak itt áll, nekem felkínálkozva,
mint a legízletesebb étel egy ezüsttányéron. Ha valamihez
hasonlítanom kellene a fizikumát, azt mondanám, hogy a teste
azokra a szexi olimpiai úszókra emlékeztet, akikről teljesen
nyilvánvaló, hogy órákat töltenek a medencében.
Gondolkodás nélkül kibukik belőlem egy kérdés.
– Úsztál valaha… versenyszerűen?
– Nem… – pillant fel Flynn a telefonjából, amit nem is vettem
észre, hogy maga előtt tart, és oldalra dönti a fejét. – Miért?
Mert a tested kurvára úgy néz ki, mintha kőből lenne kifaragva,
és csak azon tűnődöm, vajon amit az éjjel csináltam, az a legjobb
dolog-e.
Tudom, hogy a Flynn-nel kötött házassági megállapodásomat
nem a szerelem első látásra és a pillangók ihlették. Hiába,
mindenféle érzelmek nélküli üzleti szerződést kötöttünk. Már
így is lovagias volt tőle, hogy felajánlja ál-elkötelezettségét.
Viszont ő már a férjem. Ideiglenesen persze, de akkor is a
férjem. És egyértelmű, hogy szexelned kell a férjeddel a válás
előtt.
Igaz? Igen.
Jól cselekedtem az éjjel.
Bevillan egy emlék Flynn csípőjéről a combom között, a
kezéről a pulton mögöttem, miközben olyan intenzitással hatol
belém, hogy összecsattannak a fogaim. Filmszerűen pörög a
szemem előtt, de nincs más választásom, mint leállítani, és
összeszedni magamat. Ó, igen, ANNYIRA jól cselekedtél tegnap.
– Ööö… s-semmi – dadogom végre, és sikerül annyira
visszarázódnom, hogy kicsi mosoly kíséretében letegyem a
pólóját mellé a pultra, aztán megkerülve leülök az egyik székre
a másik oldalon.
De hamarosan újra elszabadul az elmém, vissza a tegnap
éjjelhez meg a rossz és szexi dolgokhoz, amik kissé kevésbé
sterillé teszik ezt a helyet.
Elképzelem, ahogy hátradöntöttem a fejem, és sebesen vert a
szívem, Flynn meleg leheletét, ahogy lágyan a nyakamba
duruzsolt. Atyaég, annyira szexi. Uram, bocsáss meg, annyira
nagyon szexi, hogy az már bűn.
Mocskos, nyers, gátlásoktól mentes…, sosem fogom elfelejteni
a hangját, ahogy a fülembe suttogott, és azt mondta, úgy akar
megdugni, ahogy én szeretném.
Csípője lelassult, a mellkasa síkos volt az erőfeszítéstől, hogy
visszafogja magát, én pedig átkaroltam a vállát, és megkértem,
hogy vigyen az ágyba, ő pedig megtette. A saját ágyába vitt,
óvatos, kimért léptekkel, miközben a péniszét továbbra is belém
nyomva tartotta.
Nyelek egyet, a kezem a szeméremcsontom fölé siklik, ahol a
legfinomabb fájdalom jár át, amióta ma reggel egyedül
felébredtem az ágyában.
Jesszus, Daisy, szedd már össze magad. Lesz még rengeteg idő
emlékezni a közösen töltött éjszaka minden egyes részletére,
amikor visszamész L. A.-be, egyedül, felizgultan és elszántan,
hogy kielégítsd magad.
Flynn csendes és koncentrált, szeme a mobiljára mered,
miközben görget valamit, én pedig leveszem a tekintetemet
erős, karakteres arcáról, és a mikró kijelzőjén lévő órára nézek
mögötte.
Basszus!
– Már kilenc óra?
Flynn felpillant rám, méreget egy kicsit, aztán bólint.
– Igen.
Felpattanok a székről, és a bejárati ajtó felé száguldok, mert
emlékszem, hogy ott dobtam le a táskámat tegnap éjjel.
Flynn lépései puhák, de nem annyira, hogy ne halljam a
közeledését a folyosón, kissé lassúbb tempóban. Viszont
amilyen hosszú lába van, biztos, hogy beér.
Előkapom a mobilomat a táskámból, rövidke imát mormolok,
hogy ne legyen még lemerülve, és átpörgetem az Uber-
alkalmazást, hogy kocsit hívjak magamnak.
– Sietsz valahová? – kérdezi ekkor Flynn, mire felkapom a
fejem, és beszívom az ajkamat.
– Ööö, igen. Sajnálom, de már fél órája egy másik helyen
kellene lennem munkaügyben.
Közömbösen felhúzza a vállát.
– Persze. Szeretnéd, hogy visszavigyelek a Wynnbe? Úgyis
arra megyek.
Ez egy kedves ajánlat, olyan, aminek nem biztos, hogy ellen
tudnék állni, ha nem lenne meg rá a jó okom.
– Köszi, de nem. Ez egy villásreggeli az egyik régi ügyfelem
házában, nem a hotelben. Nem nagyon ismerem Vegas térképét,
de biztos teljesen a másik irányban van.
Nem látok csalódottságot a szemében, bár egy pillanatra
mintha mégis megcsillanna. Igazából valószínűleg csak
kivetítem.
Megnyalom a számat, még szorosabban markolom a
mobilomat, hogy bátorságot merítsek, amely a kérésemhez
szükséges.
– Szeretném elkérni a számodat, ha ez nem probléma. Illetve
megadni az enyémet. Szerintem valamikor el kell majd
küldenem neked néhány bevándorlásos papírt, és valószínűleg
ez a legegyszerűbb módja a kapcsolattartásnak. – Elnevetem
magam, a jelenlegi helyzetem bizonyíték lehet a
lelkiállapotomra. – Egyértelmű, hogy nem lehet rám bízni a
postát.
Ezen Flynn tényleg elmosolyodik, a térdkalácsom pedig
azonnal olvasztott vajjá változik.
 Egyik kezét kinyújtja, és megtámaszt, míg a másikkal kiveszi a
telefonomat a kezemből. A gombok nyomkodásával beírja a
számát a névjegyeim közé, aztán megnyomja a hívás gombot,
hogy az ő telefonjában is meglegyen az én számom.
És ilyen egyszerűen már meg is van az elérhetősége a
legérdekesebb férfinak, akivel valaha találkoztam az életemben
– aki történetesen a férjem.
Lenézek az elmentett számára. A mindenit. Tényleg nem
álmodtam. Tegnap este férjhez mentem.
Kölcsönzött esküvői ruhában, Marilyn Monroe vezetésével,
nem kevesebb, mint…
– Ó, basszus! – Ránézek Flynnre. – A ruhám… a kölcsönzőből.
Még mindig a szobában van, a széken, és…
– Majd én elintézem – mondja lágy mosollyal, így azonnal
megakadályozza, hogy szükségtelen fecsegésbe kezdjek a
visszaviteli szabályokról.
– Köszönöm, Flynn! – bököm ki, miközben a szemem le sem
tudom venni az arcáról.
– Nem is tudom, hogy mondtam-e a tegnap esti őrületben, a
kiborulásommal, és azzal, hogy hagytam, hogy meggyőzz arról,
jó döntés összeházasodni veled… alkut kötni veled. – Nevetek, ő
pedig vigyorog.
– De köszönöm! Egészen biztosan megmentetted az életemet,
és mindezt úgy, hogy nem is kértél érte cserébe semmit. Ha
kitalálod, hogy hálálhatom ezt meg neked, kérlek, ne fogd vissza
magad. Oké?
– Oké, Daisy.
Bólintok. Oké. Hát, akkor… ez megvan. Kiégett agyam szinte
gúnyolódik rajtam. Ó, igen, Dais, te aztán nagyon befogtad a
szádat.
Fénycsík jelenik meg az ablakon keresztül, tökéletes
fénysugár, amely az Uberemről verődik vissza, ahogy ráhajt
Flynn felhajtójára, és megáll.
Hátrapillantok a leszerződött férjemre, és előveszem a lehető
legszélesebb mosolyomat.
– Nos, azt hiszem, ideje mennem.
Flynn bólint, aztán meglepődve látom, hogy előrefelé mozdul,
erős, határozott kezével megfogja az államat, hátrakényszeríti a
fejem, és ajkát az enyémre nyomja.
Finom, furcsamód ártatlan csók, figyelembe véve azt a
bensőséges ismeretet, amit az éjjel szereztünk egymásról. De az
a lökés, ami a zakatoló mellkasomon keresztül eltalál, majdnem
elég ahhoz, hogy kórházba küldjön.
– Szia, Daisy Winslow.
A gyomrom bukfencet vet, ahogy elnyúl mellettem, és kinyitja
az ajtót, gálánsan tartva nekem.
Először ránézek, aztán a házra, majd a kinti kocsira.
Azt hiszem ez… tényleg az.
– Szia, Flynn.
 TÍZ

Flynn

Egy drága Las Vegas-i tetőtéri lakásban áll egy férfi egy csésze
gagyi szállodai kávéval, és a logikusan felépített élete egy
éjszaka alatt drámaian megváltozott.
Én, Flynn Winslow vagyok az a férfi, és micsoda éjszaka volt
az.
Hivatalosan én vagyok az első Winslow fivér, aki megnősült,
és erről soha senki nem fog tudni. A rohadt életbe. Ez annyira
mulatságos, hogy szinte elnevetem magam.
Megint kortyolok egyet a kávémból, és kitekintek a tetőtéri
lakosztály hatalmas ablakain, amit Remyvel és Tyjal foglaltunk
le Jude legénybúcsús hétvégéjére. Most az egyszer a Strip
nyugodtnak és csendesnek tűnik, és nagyon kevés turista
mászkál a járdákon. A mindenit, még a sivatagi város
neonfényei is szinte visszafogottnak néznek ki a nevadai nap
alatt.
Na már most, ez az a Vegas, amit kedvelek.
– Anyám, Flynn, nagyon korai vagy.
Hátrapillantok a vállam fölött, és Remyt, a legidősebb
bátyámat látom a konyha felé evickélni, nyilvánvalóan kávéért,
majd a falon lógó óra irányába nézek. Követi a tekintetem,
aztán összegörnyed.
– Baszki. Már tizenegy van?
Eltakarom a mosolyomat egy korttyal a kávéspoharamból, és
visszafordulok az ablak felé. Az az érzésem, hogy a kinti
csendes légkör annak a sok-sok embernek köszönhető, akik
olyan állapotban vannak, mint Remington bátyám.
A három fiútestvéremhez képest mindig én vagyok a korán
kelő, aki aranyat lel, de ezen a hétvégén inkább azért, mert én
nem vedelek úgy, mint a gödény. Egy vagy két sör a maximum.
És mivel nem voltam ott tegnap este, hogy szemmel tartsam
őket, el tudom képzelni, mennyire rossz állapotban lehetnek.
Viszont ez a reggel, természetesen, egy teljesen más történet.
Remy elindítja a Keurigot, és morogva a fejére teszi a kezét.
– Nem kellett volna beleegyeznem a tequila shotokba az éjjel.
Ty és Jude rohadt seggfejek.
Azt, hogy miért gondolta bármikor is, hogy a legfiatalabb
testvéreink jó irányba terelik, ha alkoholról van szó, nem
tudom. Legtöbbször elég öreg és bölcs, hogy ne lépje át a határt,
de ki tudja, milyen okokból, ezen a hétvégén felült az
ivászatvonatra a többiekkel.
Ránézek, és felemelem a szemöldökömet.
– Fogd be! – csattan fel Remy, mire a szám sarka felfelé ível
egy aprócska vigyorba.
– Meg se szólaltam – vágok vissza.
– Hidd el, az arcod mindent elárult. Vajon a rövidek voltak,
vagy a whisky a rövidek mellé? – viccelődik szarkasztikus
hangon, ami azt hiszem, az enyémet akarja utánozni. Ami még
ironikusabb, hiszen én nem voltam ott, elképzelésem sincs,
miket ittak össze.
Felnevetek. Nyilvánvaló, a lelkiismerete pokoli módon az én
hangomon szólal meg.
– Nem ez a legmegfelelőbb alkalom a francos észjárásodra –
zsörtölődik, majd továbbra is a fejét fogva a fürdőszoba felé
botorkál.
Megszólal a telefonom a nadrágzsebemben, kihúzom, és
Winnie-től, a húgomtól kapott üzenet fogad. Ő sikeres fizikus a
New York Mavericksnél, házas és egy nyolcéves kislány
anyukája. Ő a legfiatalabb Winslow testvér, de határozottan
nem ő már a kisgyerek. Winifred copfos, bütykös térdű
változata, akivel mindannyian együtt nőttünk fel, életünk ezen
szakaszában már távoli emlék.

Winnie: Bárki börtönben?

Apró vigyor jelenik meg a szám sarkában, miközben gyors

választ pötyögök.

Én: Senki.

Winnie: Mindenki életben van?

Én: Igen. Bár amilyen másnapos lesz ma Rem, Ty és

Jude, inkább azt kívánják majd, bár meghalnának.

Bizonyos mennyiségű alkoholra van szükség ahhoz, hogy

három felnőtt férfi még csak észre se vegye, hogy hiányzik a
csoport negyedik tagja.

Winnie: Hadd találjam ki… Ty elkezdte azokkal az

istenverte tequila shotokkal, aztán Jude gyorsan
engedett a testvéri nyomásnak.

Nem ismerem a tegnap esti dorbézolás pontos részleteit, de

miután negyvenegy évet eltöltöttem ezen a földön, és
tanulmányoztam ezeket az idiótákat, van egy sejtésem.

Én: Valami olyasmi.

Winnie: Örülök, hogy legalább az egyik bátyám józan.

Szűkszavú, de józan.

Megvonom a vállam, csak úgy magamnak. Mit mondhatnék?

Az vagyok, aki vagyok. Mégis kíváncsi vagyok, mit gondolna
Winnie az egyetlen józan bátyjáról, ha mindent tudna rólam,
amit nem mondok el neki.

Winnie: Hát, jó. Csak örülök, hogy a te feladatod velük

együtt hazautazni, és nem az enyém. Soha nem
voltam jóban a hányózacskóval. Szeretlek, Flynn!

Mosolyogva a fejem rázom.

Én: Én is szeretlek, okoska.

 – Annak a tegnap esti szőkének írogatsz?
Tekintetemet felemelem a telefonomról, és meglátom Tyt,
ahogy engem néz a szoba közepén lévő hatalmas bőrkanapéról.
Jude mellette ül, feje egy nagy, puha párnán nyugszik, szeme
pedig csukva.
A sötét karikákból mindkettőjük szeme alatt és a mereven
tartott állukból arra következtetek, hogy a jóslatom beteljesült.
A másnapos osztag hivatalosan is itt van.
– Amúgy mi volt a neve? – kérdezi Ty.
– Kinek?
– A csini szőkének, aki le akart veled feküdni – válaszolja
bosszús sóhajjal. – Tudod, a nő a szűk, piros ruhában a
karaokebárban, a Stripnél.
Jude az egyik szemhéját felemelve Tyra néz.
– Karaokebárban voltunk tegnap este?
Ty arca szenvedőből vidámmá változik, és reszelős kuncogás
hagyja el a tüdejét.
Remynek azonban szüksége van némi gondolkodásra, hogy
válaszoljon Jude kérdésére.
– Igen, tesó. És ez a te kibaszott hülye kérésed volt.
Jude értetlenül pillant mindhármunkra.
– Te aztán elég jó Journey-feldolgozást tudsz, haver – szól
közbe Ty, és ököllel belebokszol Jude vállába. – Az pedig
egyértelmű, hogy Flynnek meg kell nézetnie a szemét, mert
nem emlékszik arra, amikor egy nő, aki úgy nézett ki, mint
Farrah Fawcett fénykorában, rávillantotta a „dugj-meg” nézését.
Nem tudom, hogy mondjam meg ezeknek a nyomorultaknak,
hogy ott sem voltam, ahol a piros ruhás Farrah Fawcett, de azt
hiszem, az lesz a legjobb, ha sehogy. Így sokkal szórakoztatóbb
lesz.
– Nem is ő volt a legszexibb nő, akit tegnap láttunk – feleli
Remy, mire Ty arca látványos egyet nem értést fejez ki.
– Baszki, nem ő volt a legszexibb nő Vegasban? Mégis ki a
fene előzheti meg szerinted?
– Nem adtál valami nőnek egy ötszáz dolláros zsetont a
kaszinóban, Casanova? Azt akarod mondani, hogy azt a szart a
semmiért tetted?
Felkapom a fejemet. Azonnal letelepedem a kanapé karfájára,
hogy még közelebbről hallhassam a beszélgetésüket.
– Micsoda? Én nem adtam szart se senkinek. Vagy de? –
kérdezi Ty, viccesen meghökkenve a saját memóriakiesésén.
– Azt hittem, hogy előhúzod a Jude-lapot, és feleségül veszed
Vegasban, haver – jegyzi meg Remy. A mellkasom önkéntelenül
is összeszorul attól, milyen közel van az igazsághoz, csak a rossz
testvérrel. Kivéve persze a szerelem dolgot. Flynn Winslow nem
lesz szerelmes.
– Gyakorlatilag nem Vegasban találtam meg a szerelmemet,
tesó – javítja ki Jude. – Életem szerelmét New Yorkban ismertem
meg, miközben ő a leendő menyasszonynak adta ki magát egy
lánybúcsún, én pedig egy egzotikus táncosnak adtam ki
magamat, és szexi öltáncot lejtettem neki.
Remy csak bámul rá.
– Ugye tudod, hogy ez milyen hülyén hangzik?
Jude önelégülten vigyorog.
– Ó, igen, tudom.
– Hagyjuk Jude-ot – vág közbe Ty. – Mi a terv mára? Egy kis
medencézés, mielőtt indulnunk kell a reptérre?
– Hagyjuk Jude-ot? – replikázik Jude. – Ez az én
legénybúcsúm, te pöcs.
– Nem tudom, hogy lesz-e idő medencézni. Már elmúlt
tizenegy – mondja Remy Jude-ot teljesen figyelmen kívül
hagyva.
– Micsoda? – kiáltja Ty, felháborodva az idő múlásán. – Ne
bassz, hogy már elmúlt tizenegy!
Míg a két öcsém azon civakodik, hogy ki a nagyobb
figyelemfelkeltő, kihasználom ezt a tökéletesen időzített zavart,
hogy a hátsó zsebembe csúsztassam a telefonomat, betegyem az
üres kávéscsészémet a mosogatóba, és felkapjam a kulcsomat, a
pénztárcámat és a már bepakolt táskámat.
– Hé, hát te meg hova mész? – kérdezi Remy, amikor kinyitom
a lakosztály ajtaját. – Még össze kell pakolnunk a cuccunkat, és
elkészülni.
Két ujjal a táskám felé bökök, és szemöldökfelhúzással
nyomatékosítom.
– Csak a magatok nevében beszélj! Én már bepakoltam. Lent
találkozunk, seggfejek.
Remy morcosan néz, miközben hagyom, hogy az ajtó
becsapódjon mögöttem, de épp mielőtt rácsukódna a tokjára,
ismét kinyitom.
– Ó. És el ne felejtsetek borravalót hagyni!
Az ajtó becsapódik, én pedig a liftek felé megyek. Van egy
órám igazi kávét szerezni, keresni egy helyet a hotelben,
ahonnan tudom figyelni az embereket, és bízom benne, hogy
újra megpillanthatom azokat a vad fürtöket, mielőtt indulnunk
kell a reptérre, és örökre elhagyom Vegast.
 TIZENEGY

Flynn

Vegas hangja még a McCarran nemzetközi reptérre is követ.

Még amikor a kapunál ülünk és várunk, hogy felszállhassunk a
New Yorkba tartó járatra, a fülemben akkor is a játékautomata
zenéje cseng, ami a város összes rohadt kaszinójában szól, hogy
odacsalogassa a turistákat, akik azt gondolják, muszáj
benevezniük a szerencsejáték mókába.
Tudom, hogy nem New York a leghalkabb város ebben az
országban, de inkább választom a taxik dudálását és az utcai
forgalom zaját a vegasi csing-csing-csing hanggal és a kurva
táncikálással szemben a hét bármelyik napján.
Véleményem szerint, ha a családom és a munkám miatt nem
kellene New Yorkban élnem, mindig a sivatagi házamban
laknék, ahol a csend és a szél suhogása az egyetlen hang, ami
betölti a fülemet. A vegasi rezidenciám talán közel van a
Striphez, de azt bebiztosítottam, amikor a telket vettem és
építkeztem, hogy a kaszinó forgatagától elég távol legyen.
Nem zavart ez a csing-csing-csing, amikor egy fürtös hajkorona
és egy pár hatalmas, zöld szem is jelen volt…
Hazudnék, ha letagadnám ezt az érzést. Úgy tűnik, az
egyetlen dolog, ami izgalmassá tette Vegast, az Daisy Diaz volt.
Igazából Daisy Winslow, a nő, a feleséged, akit látni reméltél,
mielőtt elhagyod a Wynnt, de hoppon maradtál.
– Esküszöm, kisgyereket szartam. Kis angyalpofák és nagy
kövér karok, még csak vissza sem néztem, miután lehúztam a
vécét, mert nem hiszem, hogy az a szar lement – jelenti be Ty,
visszatérve a mosdóból, aztán átmászik a bőröndök és táskák
fölött, majd összeesik a műbőr kanapén.
– Rohadt undorító vagy, haver – jegyzi meg Remy, miközben
lehúzza a napszemüvegét a fejéről a szemére, és még inkább
belesüpped a reptéri székbe.
– Mi van? Egész héten nem sikerült lefektetni a kábelt. Az
utazás meg az ivás miatt iszonyú szorulásom volt már.
– Ty, távolról sem vagyok elég részeg most ehhez a
beszélgetéshez, és érzem, ahogy a pia kiszivárog a pórusaimon.
– Rem két ujját az orrnyergére teszi. – Szóval a fenébe ezzel a
szaros beszéddel, szó szerint.
– Csak mondom – suttogja Ty a monológját Jude felé intézve,
aki hajlandó meghallgatni. – Durva helyzet volt a
bélrendszeremben. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy
ennyit bír az öreglány. Azt hittem, ott halok meg a vécén.
Tekintse meg Ty Winslow-t az örök nyughelyén, erre
gondoltam.
A fejemet rázva elsétálok a társaságtól, és keresek valami
elfoglaltságot, hogy ne akarjam rögtön kiszúrni a
dobhártyámat, vagy beismerni, hogy sokkal viccesebbek, mint
amilyennek szeretném őket. A kapuktól arrébb megpillantok
néhány játékautomatát a reptér középső folyosóján, amiket
többnyire figyelmen kívül hagynak az utasok, miközben arra
várnak, hogy felszálljanak a közelgő járataikra.
Daisy vidám fürtjei villannak át az agyamon, mint egy film
előzetese, és megbabonázva elindulok. A játékgépek felé
megyek, a kamerák kereszttüzében, aztán leülök a kifejezetten
emlékezetes bölényes játékhoz középen.
Még mindig kurvára utálom ezeket, de a három testvéremmel
töltött vegasi hétvége fáradtságán szinte áttör a mosoly az
arcomon, és azon kapom magam, hogy húszdolláros
bankjeggyel etetem a gépet.
Azonnal bekerülök a játékba, és ahogy minden tökös srác
tenné, megnyomom a maximum tét gombot, és szerencsét
próbálok a tárcsák megpörgetésével.
Elindulnak a tárcsák, zúgnak, számolnak, és a világ
legvéletlenszerűbb rohadt sormintájába töltik be a bölényeket,
a napfelkeltét, a farkasokat és mindenféle szart, amiknek nem
kellene benne lenniük az igazi szerencsejátékban. Nincs benne
semmi tudomány. Nem lehet kitalálni. Nincs hozzáértés. Az
egész vakszerencse, amely egy digitális gép pörgésén alapul.
Ennek ellenére valami nyilvánvalóan jó dolog történik, a
fények és a hangszórók vadul tüzelnek a Las Vegas-i repülőtér
zsibongásába. Gyakorlatilag érzem a másnapos utasok gúnyos
arckifejezését, vérben forgó szemüket, amint nagy kalapjuk és
sötét szemüvegük nyugalma mögül rám találnak, hogy
megajándékozzanak egy pillantással.
Ez a rész, beismerem, egy kis örömmel tölt el. Olyannyira,
hogy szinte vigyorgok, amikor a testvéreim, Ty és Jude
odanyargalnak hozzám, mint egy elveszett kölyökkutyapár a
kalandos felfedezőútjukon.
– Mi a fene? A szar játékgéppel játszol? – értetlenkedik Jude,
arckifejezése éppoly látványos, mint ujjongó szavai. A
szememet forgatom ezen a nyilvánvaló észrevételen, és újra
megnyomom a tét gombot.
– Jézusom, igen! – foglalja össze a történéseket Ty, tisztán
látszik, hogy a PhD-jét maximálisan megérdemli.
– Sosem hittem, hogy ezt láthatom. Ez olyan, mint egy
unikornis. Egy kobold a szivárvány végén. Csillogó tündér egy
neonerdőben – fokozza Jude, miközben előveszi a mobilját,
hogy lefényképezzen.
Nem is törődöm vele, újra megnyomom a gombot, a bölény
futásnak ered, miközben ellenszenves hangot ad ki, amikor a
bónuszjáték megnyeréséhez szükséges helyes kombinációt
ütöm meg.
– Ezt beleteszem az esküvői emlékkönyvembe – folytatja Jude,
mobilját a mellkasához szorítva, és ölelgetve, mint egy idióta. Ty
röhög, ami csak még jobban biztatja.
– Jobban belegondolva, elküldöm most Sophie-nak, hogy bele
tudja venni a próbavacsora vetítésébe.
Talán elvárható lenne tőlem egy szellemes visszavágás, de túl
jól ismerem a testvéreimet. Mindig ilyenek voltak, az Isten
szerelmére, már amikor gyerekek voltunk, akkor is. Lókötők és
nagyhangúak, és ha nem lenne ennyire határozott az
állkapcsunk vonala, esküdni mernék, hogy én más ágyékból
születtem. Vagy legalábbis a postás gyereke vagyok.
De egyértelműen vérrokonok vagyunk. Csak az sározza be az
összképet, hogy a biológiai apánk kicsekkolt a családból még
gyerekkorunkban.
Újra pörgetek, és egy újabb bónuszkör ugrik fel. Ismét sikerül
megdupláznom a pénzemet. Kicsit elmosolyodom arra a
gondolatra, hogy Daisy milyen izgatott lenne ettől, és
elképzelem az arckifejezését, amikor rájön, hogy még ennél is
izgalmasabb, amikor a nyelvem az ő tárcsáit pörgeti.
Baszki, szép az arca, amikor elélvez. Aranyos és emlékezetes,
de nem olyan elkeserítően, mint néhány nő, akivel együtt
voltam. Ő fesztelen, anélkül, hogy dramatizálná a reakcióit,
mint valami színdarabot. Nincs szükségem arra, hogy a
partnereim pornósztárként nyögjenek, csak a tagadhatatlan
elismerésre, hogy jól érzik magukat miattam.
Daisy pedig tudta, hogyan mutassa ezt ki. Rögtön megbánom,
hogy lezuhanyoztam reggel, lemostam magamról az illatát, és
most csak a sajátomat érzem.
– Sophie már hozzá is adta a listához, Flynnbot – jelenti be
Jude fülig érő szájjal. – Aggodalomra semmi ok.
Szórakozottan rázom meg a fejem.
– Látod, Flynn, ezért tapad az összes csaj ránk – veti közbe Ty.
– Pont, mint tegnap este, ragaszkodsz ahhoz, hogy te vagy a
világ legnagyobb pantomimese, vagy ilyesmi. Szerintem nem is
hallottalak beszélni tegnap este.
Erre Jude gúnyosan nevet.
– Mintha bármire is emlékeznél a tegnap estéből, tesó.
– Na, csak téged ünnepeltelek. A kisöcsém megnősül! Ez
nagyszerű.
– Gyertek! – szólal meg Remy, arca bosszús, mert az összes
testvérem táskája a vállán lóg. – Megkezdődött a beszállás a
gépünkre, seggfejek. Ideje hazamenni és nem inni egy
örökkévalóságig.
Kicsit elmosolyodom Remy fájdalmán. Két évvel idősebb
nálam, ezért tudom, hogy az ő korában ezt már biztosan
megérzi.
– Marhaság – tiltakozik Jude. – Az esküvőmön inni fogsz, mert
minden esküvőn ezt teszed. Táncolsz, ünnepelsz, és iszol, mint a
gödény, a boldog feleség és férj egészségére.
Nem minden esküvő végződik boldog feleséggel és férjjel,
gondolom magamban, aztán amikor Remre nézek, látom, hogy
az arckifejezése eltorzult. Kétségtelen, hogy sötét helyen van,
szinte egy rohadt morbid helyen, miközben visszaemlékszik a
saját majdnem-esküvőjére közel másfél évtizede, ezt pedig
mindhárman látjuk. Mint egy gombostű a sivító lufiban,
egyszerűen csak puff, és minden szar dumának vége.
Jude és Ty előrelép, és elveszi a táskáját, Remy pedig szó
nélkül a másik irányba indul, egyenesen a repülőnk felé.
– Minden esküvőn? Miért kellett ezt mondanod? – suttogja
durván Ty Jude-nak, miközben mindannyian Remy mögött
tolakodunk a kapu felé.
Rácsapok Ty tarkójára, és megelőzöm őket.
– Csak ejtsük a témát!
Az utolsó dolog, amire ezen a hosszú hazaúton szükségünk
van, hogy az egész időt azzal töltsük, hogy újra átéljük a pokol
tüzét, amikor Remyt faképnél hagyták az oltárnál.
Azóta már eltelt több mint egy évtized, de az emléke még
mindig erős érzelmeket vált ki bennünk.
Most csak arra van szükségünk, hogy hazamenjünk,
kialudjuk ezt a hétvégét, és visszatérjünk a normális
kerékvágásba.
És ez a többes szám… Nos, egy bizonyos smaragdzöld szemű
és vad hajkoronájú nőnek köszönhetően, ez engem is érint.
 TIZENKETTŐ

Daisy

Micsoda nap!
Attól a pillanattól fogva, hogy Uberrel eljöttem Flynn házából,
találkoztam Damiennel és a munkatársaimmal a villásreggelin,
a napom tömve volt mindenféle munkával. Kezdve a potenciális
bútor- és szövetforgalmazókkal való találkozóktól a jövőbeli
ingatlanfelkészítési projektekkel, egészen egy nagy
konferenciáig a Wynnben, ahol Damien és Thomas tájékoztatott
minket a cég céljairól és terveiről a következő két évre
vonatkozóan. Alig sikerült visszamennem a szobámba,
összepakolnom a cuccaimat, és elérnem az esti járatot vissza
Los Angelesbe.
Annyira elfoglalt voltál, hogy majdnem elfelejtkeztél a tegnap
esti esküvői harangok őrületéről.
Felsóhajtok, és kinézek a repülőgép ablakán, figyelem, ahogy
a lenti világ elsuhan alattam. A nap megvilágítja az esti égboltot,
felhők és a sivatag jelennek meg a szemem előtt, na meg persze
az eseménydús hétvége, amire nem is számítottam.
Nagynak és megállíthatatlannak tűnik, én pedig olyan
kicsinek érzem magam, amilyennek ez a perspektíva sugallja.
Az életnek csak egy apró szemcséje vagyok, és az összes
rendkívüli következményekkel járó dolog, amelyek miatt most
hiperventillálok, alig csak egy felvillanás az univerzumban.
Szerencsére azonban bármennyire is szorongok ettől az
egésztől, az eredmény mégis a béke egyébként elérhetetlen
szintje. Biztonságban lesz az életem itt, az Egyesült Államokban.
Az állásom biztos. Az álmaimnak van tere lélegezni, repülni,
folytatódni.
Biztosan belefeledkezem a gondolataim kusza hálójába, mert
a mellettem ülő úriember megütögeti a könyökömet, hogy
felhívja magára a figyelmet, és mosolyog, amikor odafordulok.
Kedvesnek kinéző idősebb férfi, valószínűleg a nyolcvanas
éveiben, ahogy a megfáradt bőrből, az okos szempárból és a
kócos ősz hajból gondolom, és várakozóan nézek rá.
Erre a mosolya még szélesebb lesz, és feje fölött a közelgő
légiutas-kísérőre és az italoskocsira mutat, amit egyáltalán nem
vettem észre.
– Ó! – mondom kicsit ijedten. Nem tudom, mióta próbálják
felhívni magukra a figyelmemet. – Csak egy vizet szeretnék.
A légikísérő mosolyog, fehér fogai csak úgy ragyognak
rózsaszínű ajkai között, és nem tudom, mi van a
kiegyensúlyozott, nyugodt arckifejezésében, de olyan hatással
van rám, mint szikra a petárdára.
– Tudja mit, inkább legyen vodka áfonyával. És… és a víz is.
Jobbomon az öreg röviden rám néz, mielőtt visszafordulna a
könyvéhez. A légikísérő elkészíti az italomat, miután előremegy
az alkoholért, majd visszajön, én pedig annyira fészkelődök az
ülésemen, hogy a férfi kissé elhajol tőlem.
 A térdem ugrál, a kezem pedig ütemesen dobol az újonnan
felszabadult kartámaszon.
Jól van. Jól van. Minden rendben van. Teljesen és
maximálisan rendben, sőt, még annál is jobban. Hiszen a
problémáim megoldódtak, hivatalosan is eltűnt a pókháló a
vaginámról, és van egy jó történetem, amit egy nap majd
elmesélhetek a jövőbeli unokáimnak, amitől hivatalosan is én
leszek a kedvenc nagymama. Minden szuper.
Mosolyogni próbálok, miközben a légikísérő átad nekem két
műanyag poharat, az egyikben az italommal, a másikban vízzel.
Egész biztos, hogy ez egy kicsit elmebetegnek tűnik, mert
gyorsan kiengedi a féket a kocsi alján, és továbbmegy, egészen a
gép hátuljáig, miután kijelölte a mögötte lévő másik kísérőt,
hogy ott folytassa, ahol ő abbahagyta.
– Nagyszerű – dörmögöm magamnak, mielőtt odafordulnék a
mellettem ülő idős férfihoz. – Elkergetem az embereket.
Fogadok, hogy maga is elmenekülne, ha lenne üres hely ezen a
gépen.
– Hogy mondta, kedvesem? – kérdez vissza, könyvjelzőjét
belehelyezi a puha kötésű könyvébe, és felém néz.
Megrázom a fejem, ahogy elpirulok zavaromban. Jesszus,
Daisy! Mit művelsz? Már idegenekkel elegyedsz szóba?
– Sehogy, uram. Bocsánat a zavarásért – kérek elnézést. – Ne
is törődjön velem.
– Jaj, kedvesem. Támadás érte? – kérdezi, és rémült megértés
tükröződik a szemében, miközben együttérző pillantást vet az
erős italomra.
Támadás? Micsoda?
 – Nem, nem – hangsúlyozom fejcsóválva, és rájövök, hogy
biztosan félrehallotta, amit mondtam. Bizton állíthatom, az
arcom ezen a ponton állandó lángra lobbant. – Nem támadás.
Csak… hát… csak egy kis probléma a munkával, ami oda
vezetett, hogy egy idegen feleségül vett.
– Vert? – kérdezi megdöbbenve.
– Nem! Nem vert! – magyarázkodom gyorsan. – Szerencsére
nem vert meg egy idegen. Bár amilyen lelkiállapotban voltam
tegnap este, még ez is megtörténhetett volna, gondolom. De
Flynn nem olyan. Ő igazából jó ember. Legalábbis… azt hiszem.
Vagyis meglehetősen rosszfiú az ágyban, mint kiderült, de az
nem számít. Velem mindig kedves volt a találkozásunk
pillanatától kezdve. Csak ő… idegen.
Mr. Idős Bácsi zavarodottnak tűnik, és rohadtul el tudom
képzelni, mihez kezd ezzel a túlzott információmegosztással.
Uram, mi baj van velem? Még ennek a kis önreflexiónak a
tudatában is valamiért folytatom. Nem tudom, miért. Talán
azért, mert a szégyen, a megaláztatás és a törvényesség miatt
nem érzem úgy, hogy elmondhatnám bárkinek, akit ismerek.
– Kicsit furcsa, hogy egy nőimitátor Marilyn Monroe adott
minket össze, de megvan a házassági anyakönyvi kivonat, és
teljesen biztos, hogy legális. És csak ez számít, nem?
– Nem mondhatnám, hogy sokat tudok Justin Trudeau-ról.
Sose volt szerencsém Kanadában járni.
Ezen felnevetek.
– Onnan származom.
– Igen, voltam azon Delaware-ben. A feleségemmel, June-nal
ott nyaraltunk egyszer 1970-ben. A Bride Swallow Resortban –
jegyzi meg, arca pedig ellágyul a kellemes emlékre. – Nem
tudom, hogy megvan-e még, de meg kéne néznie. De ne a
verekedőssel, kedvesem, könyörögve kérem. Keressen egy
kedves fiút!
Egek, két különböző beszélgetést folytatunk!
Inkább kinézek az ablakon, hogy lenyeljem a nevetést, és
elkerülhetetlenül Flynnre gondolok. A gondolat, hogy ő valami
pszichopata sorozatgyilkos… hát, elég mulatságos. Mondjuk,
nem tudom, miért, hiszen igencsak korlátozott
információmennyiséggel rendelkezem róla, de távolról sem
tűnik olyan típusnak.
Csendes. Nyugodt. Stabil. A karaktere valójában arról a fajta
belső békéről tanúskodik, amit soha nem ismertem.
Megállapodott. Magabiztos. Nincs szüksége minden kirívó
elismerésre, mint egy közszereplőnek. Nincs szüksége a
reflektorfényre. Megelégszik azzal, ahogy van.
Még soha nem találkoztam olyan férfival, aki ennyire engedte
volna, hogy órákon át dőljön belőlem a szó anélkül, hogy
elveszítené a hidegvérét, könyörögne vagy félbeszakítana, hogy
átvegye a beszélgetés irányítását. Flynn meghallgatott, és nem
csak olyan felszínesen, kedvességet erőltetve magára. Minden
egyes szavamra figyelt, ezt biztosan állíthatom.
Visszafordulok a bácsi felé, és nagyon igyekszem tisztán
artikulálva elmondani a történet többi részét. Egyrészt, mert
szeretném, hogy hallja, amit mondok, de még inkább amiatt,
hogy én halljam magamat.
– Ne aggódjon! A mi kapcsolatunknak már hivatalosan vége.
Ez csak egy őrült vegasi történet, ami örökre bekerült életem
történelemkönyvébe. – Határozottan bólintok. – Egy este volt,
én pedig sokkal jobb helyzetben vagyok, mint előtte. És kész.
Ennyi. Itt a vége.
Gyakorlatilag még mindig vannak papírok, amiket be kell
adnom a bevándorlási hivatalnak, de ezen a ponton az már
sima ügy. Egész biztos vagyok benne, hogy a nehezén már túl
vagyok: találni egy olyan férfit, aki hajlandó feleségül venni,
azért hogy megmentse az életemet.
A bácsi megfontoltan bólogat, szemében csillog a bölcsesség,
az egyetértés és a tökéletes mennyiségű kedvesség, így pedig
megengedek magamnak egy nagy, felszabadult lélegzetvételt.
– Tökéletesen igaza van, kedvesem – mondja, mire a szám
sarka mosolyra húzódik. – Bizonyos történetek arra jók, hogy
tanuljunk belőlük, különben sosem lesz béke a szívünkben.
Micsoda? Nem, én nem ezt…
– Ne hátráljon meg! Ha tényleg szereti őt, végül ez a férfi a
magáé lesz.
Nem tudok mást tenni, mint mosolyogni könnyeimen
keresztül, amint azok ömleni kezdenek a szememből.
Ne már, Daisy! A bácsi ostobaságokat beszél. Nem is
ugyanarról beszéltek. Nem gondolhatsz semmit igaznak, amit
mond…, ugye?
Egyenesen előrenézek, felemelem a vodka-áfonyámat a
számhoz, és kortyolok belőle. Most, hogy a tudatalattim kemény
kérdéseket tesz fel, nem az utastársam az egyetlen, akit
nehezen viselek el.
Kitartom magam elé a bal kezemet, és tüzetesen
megvizsgálom az aranykarikát. Csillog az ülésem feletti lámpa
fényében, és csendben azon tűnődöm, miért hordom még
mindig.
Hiszen ez nem olyan, mint egy igazi házasság.
Végül leveszem a gyűrűt az ujjamról, és belecsúsztatom a
zsebembe, majd hátradőlök az ülésemen.
Otthon, mondom magamnak. Csak térj vissza a megszokott
életedbe. A normálisba. A mindennapi életbe. Flynn Winslow-t
pedig oda tedd, ahol a helye van, előre és középre a bevándorlási
papírokon.
És ez, kérem szépen, ennyi.
 TIZENHÁROM

Április 9., kedd, Los Angeles

Daisy

Visszatértem Hollywood földjére, ahol a kilátás gyönyörű, a

szmog állandó, a nap mindig süt, a hírességek pedig a
Starbucksban vásárolnak.
Már eltelt több mint egy év, amióta Damien Ellis felkínált
nekem egy munkát, én pedig minden ingóságomat
összepakoltam, és átutaztam a határon, hogy beköltözzek az új
otthontól-távol-otthonomba, Los Angelesben. Kanadában,
pontosabban Vancouverben felnőve, sosem gondoltam, hogy
egy olyan hatalmas amerikai várost, mint L. A., majd az
otthonomnak fogok hívni, de itt vagyok, élek, dolgozom és
boldogulok.
Nos, hát, boldogultam, amíg nem sikerült egy markáns foltot
ejtenem az amerikai álom-ruhámon, és befoltozni egy
házassági alku-felvarróval. Mégis milyen világban élek? Lehet,
hogy ezt a Hallmark csatorna finanszírozza?
Ha-ha. Nem éppen. A Hallmark csatorna nem mutat be olyan
filmeket, amelyek bevándorlási csalás körül forognak, és biztosan
nem szerepelnek bennük olyan csúnyán beszélő férfiak, mint
Flynn.
Kevesebb, mint negyvennyolc órája jöttem vissza Vegasból, és
azt állítani, hogy még nem foglalkoztam a bűn városában
történtekkel, hazugság lenne. Olyan vagyok, mint az Energizer-
nyuszi, csak fel-alá mászkálok, miközben újra és újra ugyanazt
az istenverte tényt ismételgetem.
Már házas vagyok. Valakinek a felesége vagyok. Férjezett
vagyok. Frigyre léptem, búcsút mondtam a lányságomnak,
annyira meg vagyok kötve, mint Gwen előző havi kedvencének
az ötkerekű lakókocsija.
Összeházasodtam. Valakivel, akit alig ismerek, és aki éppen
hajlandó volt alkut kötni velem, amelyből kifolyólag kimondtuk
az igent egy nőimitátor Marilyn Monroe előtt.
És mindehhez még hozzájön, hogy életem legforróbb szexét
éltük meg, mielőtt elváltak útjaink.
Sóhajtok egyet. Nem, ebbe nem gondolok bele. Nincs az az
isten, hogy rálépjek a szexuális megsemmisülés aknamezejére.
Hiszen, tulajdonképpen még mindig illegálisan élek és
dolgozom az Egyesült Államokban, és helyrehozni egy olyan
hibát, amiben szerepel Sam bácsi, határozottan prioritást élvez
a hüvelyemben lévő Flynn-ihlette görccsel szemben.
Nincs idő a kifogásokra vagy a halogatásra. Meg kell tennem a
szükséges lépéseket, hogy orvosoljam a vízumhelyzetemet, és
most kell megtennem, még akkor is, ha ennek semmi köze
ahhoz, amit kedden a munkanapom közepén kellene
csinálnom.
Rögtönöznöm kell, és valahogy a nap végén beépíteni a
munkanapom teendői közé, amelyek listája kilométeres. Nem
lesz egyszerű, de rémesen néznék ki narancssárga
kezeslábasban, és biztosan nem vagyok elég fotogén ahhoz,
hogy jól nézzek ki a bűnügyi nyilvántartási fotókon, szóval
nincs más lehetőség.
Jóságos ég, hogy jutott el az életed odáig, hogy esélyes lehet a
börtön?
Már a puszta gondolat, hogy a valóságban megtörténik egy
Narancs az új fekete-szituáció, arra készteti a tüdőmet, hogy
pánikszerűen kapkodja a levegőt. Lelkileg úgy érzem magam,
mintha egyetlen, már foszló fonal tartana össze.
Tudom, hogy beszélnem kell valakivel, mielőtt teljesen
elszakad. Valakivel, aki talán képes lesz arra, hogy racionálisan
visszarángasson a szakadék széléről. Fogom a mobilom, és
felhívom az egyetlen személyt, aki betöltheti ezt a szerepet:
Gwent.
Négyszer kicseng, mielőtt felveszi.
– Daisy!
– Ó, hála az égnek! – Átjár a megkönnyebbülés, de ennek
gyorsan vége, amikor szakadozva hallom a többi szavát.
– Édesem! Úgy… hogy… végre…
Hunyorogva a lehető legközelebb tartom a telefont a
fülemhez.
– Hol vagy? Alig hallak.
– … vagyok… most… kiránduláson… nincs…
– Tessék?
– Azt mondtam…
Aztán csend.
 Néhány másodperccel később a vonal megszakad. Azonnal
megpróbálom újra hívni, de rögtön a hangposta jelentkezik.
Hát, ez szar. Ez határozottan nem segít megbirkóznom az
egzisztenciális, megházasodtam-a-zöldkártyáért
problémámmal. Még háromszor próbálom meg hívni, míg végül
feladom, és ekkor üzenet érkezik egy ismeretlen számról.

Ismeretlen: Daisy, édesem, Gwen vagyok. A mobilom

nem működik a hajón. Azt hiszem, túl messze
vagyunk a parttól, hogy legyen térerőm.

Túl messze a parttól? Mi a fenéről beszél?

Én: Hm? Hol vagy?

Ismeretlen: A lányokkal találtunk egy féláras

Groupon-ajánlatot egy alaszkai utazásra.

Én: Most éppen egy akciós tengeri utazáson vagy?

Ismeretlen: Ne aggódj, édesem. Norvég hajó.

Ettől most jobban kéne éreznem magam?

Ismeretlen: Két hét múlva otthon leszek.

Ó, az Isten szerelmére!
 Ismeretlen: Minden rendben van?

Ööö, nem. Semmi sincs rendben, de kizárt, hogy rázúdítsam

az egész drámámat, miközben éppen egy hajóutat kellene
élveznie a barátnőivel. És az is biztos, hogy nem írásban fogom
ezt megtenni.
Tulajdonképpen ez az egész akkora őrület, hogy nem is
tudom, hogyan fog reagálni, de úgy tűnik, erre még várnom
kell.

Én: Minden rendben. Érezd jól magad, és vigyázz

magadra! Szeretlek.

Ismeretlen: Én is szeretlek, Daisy.

Sóhajtva visszateszem a telefonomat az asztalomra, és

megpróbálom befejezni azt, amivel a munkanapom nagy részét
töltöttem, megszerzem azt a rohadt zöldkártyát.
Azt elárulhatom, hogy a zöldkártya-kérelmezési procedúrája
az Egyesült Államok állampolgárával való összeházasodás
révén minden, csak nem az általam elképzelt leegyszerűsített
eljárás. Számos formanyomtatvány, több mint ötvenoldalnyi
információ, amit el kell olvasni, és egy csomó egyéb szarság,
aminek befogadásával küzd az agyam, és amiket azóta
válogatok, amióta leültem az íróasztalomhoz az EllisGrey Los
Angeles-i belvárosi épületében lévő kicsi irodámban.
Csak… felejts el minden mást, és koncentrálj! Minél hamarabb
végzel ezzel, annál hamarabb fogod kevésbé elbaszottnak érezni
az életedet.
Miközben átgörgetem a nagyrészt kitöltött kérelmet, amit
letöltöttem a laptopomra, próbálom pontosan meghatározni a
gyenge pontokat. Úgy tűnik, amikor zöldkártyát szeretnél
szerezni, minden lehetséges dolgot meg akarnak tudni rólad. Ez
érthető, és nem is lenne baj, kivéve, ha a házasság egy
bevándorlási csalás.
Kalapáló szív. Remegő kéz. Szabálytalan légzés. Ezt érzik a
bűnözők?
Az biztos, hogy jogilag, ha ezt a kérelmet beadod, bűnöző
leszel…
Ó, a rohadt életbe! Ezért van, hogy a bűnözőknek ki kell
iktatniuk a lelkiismeretüket. Figyelmen kívül hagyom az összes
intő jelet, amit a még el nem menekülő belső hangom állít az
utamba, és újra a kérelemre összpontosítok.

1. rész: Az Ön adatai

Alaposan átnézem a hosszú részt, és megbizonyosodom arról,

hogy minden i-mre tettem pontot, és minden t-met áthúztam.
Elég sztenderd kérdések, és meg is nyugszom, hogy ide még
egyetlen hazugságot sem kellett írnom.
Jöhet a következő.

2. rész: Kérelem típusa vagy bejelentési kategória

Jó kérdés. Hozzámentem egy amerikai állampolgárhoz a

zöldkártyáért.
Összerezzenek a valóságtól, de az ajkamba harapok, és
megjelölöm a megfelelő négyzetet: egy amerikai állampolgár
közvetlen rokona. Tudniillik, néhány napja van férjem. Arra is
emlékeztetem magam, hogy ő ajánlotta fel, hogy feleségül vesz.
Nem fordítva, szóval, ha valami, akkor ez a férjem hibája.
A férjemé, aki valószínűleg a legvisszahúzódóbb férfi, akivel
valaha találkoztam, és aki olyan szexuális élményt nyújtott,
amitől a lábujjaim annyira hátragörbültek, hogy csodálkozom,
hogy nem ragadtak örökre a sarkamhoz.
Édes istenem, az a szex! Flynn Wisnlow-val. A férjemmel. Az
este emlékei filmelőzetesként peregnek a szemem előtt.
Hogy milyen volt érezni a nagy kezét a testemen.
Az a rengeteg rossz és mocskos dolog, amit a fülembe súgott.
Hogy milyen jó érzés volt, amikor a pénisze bennem volt.
Hogy milyen mélyen volt bennem.
Szentséges forró szexi fagyikehely, cseresznyével a tetején.
Amikor már egy állandó lüktetést érzek a combjaim között,
megmozdulok a székemen, és keresztbe teszem a csupasz
lábamat a fekete ceruzaszoknyám alatt. Ez nem csillapítja a
zavaró kényelmetlenséget, és határozottan nem akadályozza
meg az arcomon szétáramló meleget, vagy azt, hogy olyan
erősen fúrom bele a fogaimat az alsó ajkamba, hogy szinte vér
szivárog belőle.
Szent ég, mit művelek?
Ó, tudod te, arról fantáziálsz, hogy a férjeddel szeretkezel, akit
alig ismersz, és egy csettintésre hozzámentél, mert az Egyesült
Államok törvénye szemében kétségbeesett, illegális bevándorló
vagy…
– Áhh. Ne vessz el a gondolataidban, Dais! Most nincs itt az
ideje – adok magamnak halkan tanácsot, és elkeseredetten
végigsimítok a kezemmel az arcomon. – Csak fejezd be az
átkozott kérelem kitöltését.
Nem számít, mennyire kényelmetlen ez az egész
megpróbáltatás, be kell fejeznem ezt a kérelmet. A karrierem,
az életem, minden ettől függ.
Az agyam erre az utolsó szóra akar koncentrálni, erre az
ijesztő T betűs szóra, aminek nem vagyok hajlandó jelentőséget
tulajdonítani, és a szemem újra a képernyőre tapasztom.

3. rész: Egyéb adatok Önről

Egy kis karrierelőzmény. Oktatási előzmény. Jelenlegi és

múltbeli lakhelyek. Ez mind könnyű, mint az egyszeregy, és
néhány perc alatt kész is vagyok vele.

4. rész: Adatok a szüleiről

Na, basszus! Bárcsak tudnám, kik a biológiai szüleim…

De mivel a kanadai nevelőszülői rendszerben nőttem fel, és
egészen tizenöt éves koromig nem találtam állandó lakhelyet és
gyámot, lehetetlen ezeket a kérdéseket megválaszolnom.
Semmit sem tudok a szüleimről, kik voltak, élnek-e még, hol
élnek, miért mondtak le rólam.
Csak annyit tudok, hogy születésem után a nevelőszülői
rendszerben kezdtem, és bár életem első két évében egy
családnál voltam, többnyire nevelőotthonról nevelőotthonra
jártam, amíg Gwen a szárnyai alá nem vett tinédzserkoromban.
És hogy őszinte legyek, nem is vágyom arra, hogy
megtaláljam a vér szerinti szüleimet. Tudom, hogy sokan ezt
erősnek érezhetik, de számomra ez nem olyan dolog, amit meg
akarok tenni, vagy úgy érzem, hogy meg kell tennem.
Magam miatt vagyok olyan, amilyen vagyok, és ezt
semmilyen, a távollévő biológiai szüleimről szóló információ
nem változtatja meg.
– O-ó, valaki nagyon komoly arcot vág.
Szememet leveszem a laptopom képernyőjéről, és
megpillantom Damient, ahogy az íróasztalom előtt ál. Tüzetesen
vizslatja az arcomat, oldalra dönti a fejét, és újra szóra nyitja a
száját, mielőtt elmondhatnám, mi az oka az elmélyült
arckifejezésemnek, ami nem a szomorú igazság, hogy hagytam
a munkavállalói vízumomat lejárni, és ezzel kockáztatom a
karrieremet.
– Mi a baj? – kérdezi, és elindul megkerülni az asztalomat,
hogy meglesse, mitől nézek ilyen „komolyan”.
Basszus, basszus, basszus!
Villámgyorsan rákoppintok az érintőpadra, hogy letegyem a
tálcára a kérelmet. Az utolsó dolog, amire jelenleg szükségem
van, az az, hogy a főnököm megtudja, nemcsak a vízumomat
csesztem el, hanem meggondolatlanul hozzámentem egy
amerikaihoz Vegasban, hogy ezt helyrehozzam.
– S-semmi – felelem, miközben a székem mellé áll, és kezét
megnyugtatóan a vállamra helyezi. – Minden egyszerűen szép
és jó.
Egyszerűen szép és jó? Atyaég!
– Ez mi? – húzza fel Damien a szemöldökét, és szeme
megakad a számítógépemen.
 – Ööö… – A szavak botorkálnak a nyelvemen, miközben ő
még közelebb hajol, a szívem pedig most úgy verdes, mint egy
kolibri szárnya, ahogy a laptopom képernyőjére meresztem a
szemem.
– Ezek a Laurel Canyon bungaló felkészítési tervei?
Valóban a Laurel Canyon bungaló felkészítési tervei vannak a
képernyőn, ami hamarosan megjelenik az EllisGreynél. Ó, hála
a magasságosnak!
– Ööö… á, igen – válaszolok, és lenyelem azt a kellemetlen
gombócot, amit a verdeső szívem tolt fel a torkomon. – Épp…
ööö… épp ma reggel fejeztem ezeket be.
Gyakorlatilag még azelőtt befejeztem ezeket, hogy Vegasba
mentem, de ezt neki nem kell tudnia. Mindenkinek jobb, ha azt
hiszi, a munkanapomat, nos hát, munkával töltöttem.
– Daisy?
– Hmm?
– Jól vagy? Úgy festesz, mint azok az épületek a tévében,
amelyeket robbantással bontanak le. Szomorúan és fáradtan,
mert mindenki várja a közelgő csattanást. – Most újra rám néz,
én pedig titkon igencsak szükséges oxigént szívok a tüdőmbe.
Damien Ellis a világ egyik legjobb főnöke. Kedves, vicces,
megértő, és együttérez a munkavállalóival, ő az a fajta férfi,
akinek szívesen dolgozol. Az a fajta, aki inspirál és motivál, hogy
a lehető legjobb legyél. Az a fajta, aki bátorít, kihívásokat ad, és
segít kiteljesedni a karrieredben.
Egyszerűen… fantasztikus.
De mondjam el neki, hogy kockáztattam az állásomat?
Ráadásul azt, amit, el ne felejtsük, tőle kaptam. És mindezt
azért, mert nem figyeltem a vízumom lejárati dátumát? Nem. Ez
olyan szakmai hanyagság, amelyet a legtöbb főnök képtelen
lenne megérteni, legyenek bármennyire átkozottul csodálatosak
is.
– Daisy! – Újra kimondja a nevemet, de ezúttal oly módon,
hogy rájövök, sok idő eltelhetett azóta, hogy feltette a kérdést.
– Igen?
– Babám, nem tegnap jöttem le a falvédőről! – Tökéletesen
hidratált ajkán nevetés bukkan elő. – Mindenkinél jobban
tudom, amikor valamilyen érzelmi dráma készülődik. Szóval,
édes nyuszikám, itt az ideje, hogy lerántsd a leplet arról, ami
miatt ilyen furcsán viselkedsz.
– Mi? – Zavarodottságot tettetek. – Nem viselkedem furcsán.
Kizárt. Nincs semmi különös, és nem viselkedem furcsán. –
Amikor rájövök, mennyire fura, felesleges választ adtam, még
hozzáteszem: – Talán csak kicsit fáradt vagyok.
– Ideges és nyugtalan vagy, és ha nem ismernélek jobban, azt
hinném, éppen pornót néztél a céges gépeden.
Majdnem félrenyelek.
– Ööö, nem. Nem néztem pornót.
– Akkor szexi lábképeket készítettél az OnlyFans-oldaladra?
– Damien! – csattanok fel nevetve. – Istenem, te
meghibbantál. Nincs OnlyFans-oldalam.
– Én személy szerint támogatom a pornót és az OnlyFanst is.
Láttad már, mennyi pénzt lehet azzal keresni?
– Nem, nem láttam.
– Rengeteget, babám. Rengeteget. Viszont… vissza a furcsa
viselkedésedhez… – Újra rám vigyorog, de mindentudóan fel is
húzza a szemöldökét. A kifejezése azt mondja, „Tudom, hogy
titkolsz valamit, én pedig addig nem megyek el, amíg el nem
mondod.”
Mint forró víz a habfürdőben, úgy éget a nyomás. Mit
mondjak neki?
Kínlódva kutatok valami értelmes választ.Abból nem jönnék
ki jól, ha véletlenül azt mondanám, hogy gyilkossági körútra
indultam, tekintve, hogy sok valódi krimivel szoktam elaltatni
magam.
Azonban Damien nyugodt és kitartó. Tekintetét továbbra is az
arcomra szegezi, keres, kutat, próbálja dekódolni, ami az
elmémben van, de mindezt úgy, hogy nem fog gyanút és
egyáltalán nem vallat. Ettől még őrületesebben ideges leszek, és
biztos vagyok benne, hogy ha az FBI, CIA és a helyi rendőrségek
csak meleg férfiakat alkalmaznának a gyanúsítottak
kihallgatásánál, többé nem lenne olyan, hogy megoldatlan
bűncselekmény.
Egy izzadságcsepp csorog le a hátam közepén, a kezem
nyirkos lesz, a szívem pedig kalapál, és a nyomás egyre csak nő
és nő…
– Férjhez mentem Vegasban! – A szavak megállíthatatlanul
szaladnak ki a számon. Pedig én próbáltam megállítani őket, de
a kezem csak a kimondott „Vegas” szó után csapódott a számra.
– Micsoda? – Damien szeme olyan nagyra nyílik, mint az
egyre növekvő hazugságom, és többször pislog. – Bocsánat, de
most azt mondtad, hogy férjhez mentél?
Jó ég. Összerándulok. Bólintok. Megvonom a vállam. Idegesen
kuncogok.
 – Vegasban?
Erre nem válaszolok, leginkább azért, mert a válasz
kétségtelenül kiül a bűntudatos arcomra. Felhúzza az orrát,
mintha éppen egy édes-savanyú cukorkát evett volna. – Szóval
lássuk csak… Daisy Diaz férjhez ment, amikor Vegasban volt egy
EllisGrey üzleti úton?
– De… ööö… de ezt a munkahelyi kötelezettségeken kívül
tettem…? – válaszolom, mintha azt kérdezném tőle, hogy így
történt-e. – És sajnálom… – teszem hozzá, bár nem tudom, miért
kérek tőle bocsánatot azért, mert férjhez mentem.
Természetesen a vízumügyem miatt kéne bocsánatot kérnem,
de ezt az orbitális hibát inkább magammal vinném a sírba.
Ez nem megy túl jól…
Damien csak áll, és körülbelül harminc másodperccel tovább
bámul rám, mint kellene. Ez az a fajta néma megfigyelés, amitől
hihetetlenül kényelmetlenül érzed magad, és arra késztet, hogy
valami magyarázatfélét kezdj el darálni, ami nagy
valószínűséggel az igazsághoz vezet, úgy tekeredve, mint egy
borostyánág a fára.
Egy szóval se merészelj többet mondani. Csak… azt… ne…
tedd…
– Damien, valamit el kell…
– Esküszöm, ha ez Mateo, és a masszőr miatt problémázik,
akit felvettem neki, kitépem a hajam – morogja, miközben
előkapja a telefonját szép, szürke öltönyének belső zsebéből.
Lebámul a képernyőre, én pedig legszívesebben belesüllyednék
az iroda díszes fapadlójába, amikor rájövök, hogy mindössze
néhány másodperc választott el attól, hogy életem legnagyobb
igazságbombáját dobjam le.
– Basszus, erről megfeledkeztem. – Damien sóhajt, visszateszi
a mobilját az öltönyzsebébe, és rám mutat tökéletesen
manikűrözött körmű mutatóujjával. – Szerencséd van, babám,
mert most azonnal egy találkozóra kell mennem, de megígérem,
hogy visszajövök, és lerántom azt a leplet a titkodról.
– Nincs semmilyen lepel – mondom neki, de a blöffömre
összeráncolt homlokkal válaszol.
– Mielőtt Vegasba mentünk, te voltál az egyetlen hetero lány
az irodában, aki nem hagyta, hogy a bugyija a földre hulljon
Duncan Jones miatt – mondja, és nevetve a fejét rázza. – Most
pedig házas vagy. Hidd el, van ott lepel… – Elhallgat, majd
elkerekedik a szeme. – Ó, a fenébe, nehogy azt mondd, hogy
hozzámentél Duncan Joneshoz…
– Jézusom, nem – felelem őszintén. – Nem, nem, nem.
– Oké, akkor jó. – Megkönnyebbülve kifújja a levegőt. –
Később dumálunk. Puszi!
Aztán kimegy. Ki az irodám ajtaján és vissza a folyosóra,
mintha a beszélgetés alatt nem öregedtem volna tíz évet.
Picsába!
Lefejelem az íróasztalomat, hagyom, hogy a homlokom egy
puffanással nekiütődjön a kemény felületnek.
Istenem, akkora idióta vagyok.
De olyan idióta, akinek most nincs ideje a saját nyomorában
fetrengeni…
Mély lélegzetet véve összegyűjtöm az erőmet, hogy
felemeljem a fejem. Végighúzom a kezemet az arcomon, és
kellően összeszedem magam, hogy újra szembenézzek a
kérelemmel. Szerencsére már nem tart sokáig, mire
nyomtatásra készen áll, aláírom és elpostázom a félelmetes
bevándorlási vezetőknek a bevándorlási hivatalba.
De ezzel még nincs vége. Jaj, ne! További lépések vannak.
Nemcsak nekem kell kitöltenem a kérelmet, hanem az amerikai
férjemnek is.
Előveszem a mobilomat, átpörgetem a névjegyeimet, és
megállok Flynn Winslow nevénél, megnyitok egy új üzenetet, és
írni kezdek neki.

Szia! Én vagyok. Daisy. Daisy Diaz.

Ahh. Ez elég bénán hangzik. Törlés.

Szia! Remélem, szuperül vagy!

Szent ég. Nem kell lekiabálni a fejét. Törlés.

Ne bonyolítsd ezt túl, csak légy önmagad! Nem arról van szó,
hogy a pasi azért vett feleségül, mert szerelmes beléd. Azért vett
el, mert próbál segíteni rajtad. Nem kell ebből nagy ügyet
csinálni.
Beletörődve, hogy úgy kezelem ezt a szart is, mint általában
szoktam, folytatom az üzenetírást, amelyekre már
rányomhatom a küldést.

Én: Szia, amcsi férjem. Én vagyok, Daisy, a

fantasztikus kanadai feleséged. Letöltöttem az összes
szükséges dokumentumot és kérelmet a vízumomhoz.
 Mindent a jó öreg postai úton kell elküldenünk. Az
első kérvény, amit el kell küldeni, az enyém, amelyet
már kitöltöttem, és hamarosan fel is adom. A
következő a te kérelmed a többi vonatkozó
dokumentummal együtt, amit be kell adnod a
bevándorlási hivatalnak.

Én: Csak mondom: RENGETEG információt kell

elolvasni. Több mint ötven oldal nagyon unalmas,
földi tudnivaló. És tudom, hogy ez neked csak
vesződség, de szeretném megköszönni, hogy
megteszed. Vagyis ha még mindig segíteni szeretnél
megszereznem a vízumot, ami remélem így van, mert
a fenébe is, nagyon kell a segítség…

Én: Tehát… Amit mondani próbálok, hogy ha még

mindig benne vagy a játékban, akkor vagy elküldöm
neked, melyik formanyomtatványokat kell kitöltened,
és egy példányt a kérvényből, amit holnap reggel
elpostázok, VAGY megpróbálhatom én is kitölteni
helyetted, és odafirkantani az aláírásodat. Személy
szerint az elsőt tartom a legjobb lehetőségnek, mert
bár elég jó vagyok aláírás-hamisításban, kevésbé
vagyok jó hivatalos papírok meghamisításában.

Hirtelen pániktól vezérelve, hogy a Nemzetbiztonsági

Ügynökség elolvassa ezeket az üzeneteket, érvénytelenítek
mindent, hogy elfedjem a nyomokat.

Én: Csak viccelek. LOL. Sosem hamisítottam semmit.

És természetesen a vízummal is viccelek, hiszen ha-
ha-ha, szeretjük egymást. Vad, csodálatos
szerelemmel.

Kényelmetlen ez a sok hazugság, ezért fecsegek összevissza.

Én: Oké, rendben, egyszer. EGYSZER hamisítottam

valamit, de az nem volt nagy dolog. Csak egy aprócska
dátummódosítás egy utazásiköltség-visszatérítési
papíron tizennyolc éves koromban. Egyébként
megérdemeltem a visszatérítést. Az a kirándulás a
tavaszi szünetben olyan volt, amiből rémálmok
születnek, és a dátumhiba igazi elírás volt. Csak
kijavítottam.

Miután megnyomom a küldés gombot az utolsó üzenetre,

leteszem a telefonomat az asztalra, és ujjaimmal az asztallapon
dobolok, amíg a válaszát várom. Közben magamban azon
gondolkozom, miért zúdítok mindig szólavinát erre a fickóra.
Amikor felvillan a telefonom két bejövő szöveges üzenettel a
bevándorlási kérelmes emberemtől, olyan gyorsan kapom fel a
mobilomat, hogy majdnem leejtem.
Az első üzenet csak három szó: Postázd el nekem.
 És a második egy New York-i cím.
Anyám, Flynn Winslow aztán tényleg a rövid válaszok
embere, nem igaz?
Igen, Mrs. Winslow. Határozottan az.
Szóval… igazából New Yorkban él? Nem Vegasban? Mivel
voltam az elegáns vegasi házában, ez nekem új információ.
Arra a házra gondolsz, ahol életed legvadabb szexét élted át?
Megrázom a fejem, nem törődök a zsémbes belső
hangommal, és várok még egy kicsit, azt gondolva, hátha ír még
valamit. De aztán, amikor semmi nem jön, eszembe jut, hogy
amellett, hogy van számtalan dolog, amit nem tudok az
amerikai férjemről, nyilvánvalóan van, amit tudok: Nem beszél
csak azért, hogy mondjon valamit. Ha beszél, az azért van, mert
szükséges vagy jelentősége van, és ennyi. Ha a világ úgy bánna
az étellel és az újrahasznosítással, mint Flynn Winslow a
szavakkal, sose lenne élelmiszerhiány, és az óceánokban nem
lenne szemét.
Miközben lefelé bámulok a New York-i címére, kezd
kicsírázni bennem a kíváncsiság magja. Persze, láttam a Las
Vegas-i házát, de nem tudom lebeszélni magam arról, hogy ne
keressek rá Google-on erre az új morzsára, amivel
bepillanthatok Flynn életébe.
A technológia és az internet szánalmasan megkönnyíti a
kíváncsiságom kielégítését, és pár beírt szóval és
billentyűnyomkodással később már meg is jelenik a képernyőn
egy légi felvétel egy Midtownban található elegáns épületről.
Hiteles bizonyíték arra, hogy Flynn Winslow kibaszottul
felépítette magát.
 És ettől még kíváncsibb vagyok rá. Arra, hol él, és hogy
milyen az élete…

Én: Oké… akkor… két kérdésem van… Az állandó

lakcímed a New York-i? És mivel foglalkozol?

Flynn: Igen. Villamosmérnök vagyok.

Én: Az jó. Nekem tuti sok lenne, de szuper. LOL. Én

belsőépítész és ingatlanfelkészítő vagyok az
EllisGreynél. Ez egy nagy ingatlancég Los Angeles-i
székhellyel.

Nem lepődök meg, amikor nem válaszol, de a kérdésekkel

sem végeztem még.

Én: Ez az egyetlen dolog, amivel pénzt keresel?

Tisztában vagyok vele, hogy a villamosmérnökök, igazából

bármilyen mérnökök, nagyon jól élnek. De abból, amit Flynn
életéből eddig láttam, úgy tűnik, hogy a pénzügyi hátterében
több is van.

Flynn: Befektetések.

Rövid és lényegre törő. Mint mindig.

Én: Nem akarok kukkolónak tűnni, de rákerestem a

 New York-i címedre, és a házad igen impozáns. A
tervező énem ŐRÜLT kíváncsi, milyen belülről…
Ugyanazokat a színpalettákat használtad a New York-
i lakásodban is, mint amit a vegasiban?

Félreértés ne essék, a vegasi otthona lenyűgöző. De minden

bizonnyal használhatna itt-ott apró, szemet gyönyörködtető
színeket, hogy megtörje a szelíd, semleges tónusok állandó
használatát. Komolyan, Flynn, egy kis szín nem öl meg.

Flynn: Daisy?

Én: Igen?

Flynn: Ne beszélj nekem színpalettákról!

A válaszától vigyorognom kell. És ad is egy remek ötletet…

 TIZENNÉGY

Április 12., péntek, New York

Flynn

Kicsivel este nyolc után lépek az otthonom épülete előtti

ponyvatető alá, kurtán rámosolygok Carlra, az esti portásra, és
belépek az ajtón. Gyorsan megállok a kis fülkénél, ahol a
postaládák vannak. Találok egy köteg levelet a fémdobozomban
és egy nagy csomagot közvetlenül alatta a földön.
Rajta a címke nagyon finom, női kézírással, és a feladó neve
mellett, Daisy Winslow, van egy mosolygós fej is.
Nem tudom, ettől miért mosolyodom el, de ez történik.
Viszont meg is rázom a fejem. A nő nagyon bohókás.
A hónom alá csapom a dobozt, és ahelyett, hogy lustaságból a
liftet választanám, felkocogok tizenöt emeletet a lakásomhoz.
Lehet, hogy épp most fejeztem be egy kimerítő edzést az
öcsémmel, Jude-dal, de mindig vevő vagyok a még több
kardióra. Fiatalon, fitten és koncentráltan tart.
Amikor beérek, ledobom a kulcsomat és a pénztárcámat a
konyhapultra, felkapcsolok néhány lámpát, és megnyomom a
lejátszás gombot a Bluetooth-hangszórómon, hogy az egyik
mentett lejátszási listámról egy kis zene hangulatot teremtsen.
Claude Debussy lágy, megnyugtató hangja betölti a lakásomat,
de az általa nyújtott ellazulás csak addig tart, amíg az
edzőnadrágom zsebében vibráló mobilom el nem tereli a
figyelmemet.

Jude: Figyu, srácok, utálok rossz híreket közölni, de

úgy gondolom, közbe kell avatkoznunk Flynn
érdekében.

A csoportbeszélgetés. A hülye, dilis testvéreimmel.

Ty: Te mi a faszomról beszélsz?

Jude: Flynn szteroidokat szed.

A szememet forgatom ezen az abszurd vádon, de olvasom

tovább.

Ty: Hülyeség.

Remy: Ja, ez hülyeség.

Jude: Hát, talán nektek seggfejeknek is el kéne kezdeni

velünk edzeni. Ez a szarházi nem adja fel. De soha. És
amennyi súlyt fel tud emelni, az abszurd. Nincs más
magyarázat, mint a szteroid.
 Ty: Szóval hadd foglaljam össze, tesó. Azt hiszed, hogy
Flynn szteroidozik, mert szétrúgta a segged az
edzőteremben? HAHAHAHAHAHAHAHAHAHA!

Jude: Azta, Ty! Fogod a nagyon komoly

aggodalmamat, és viccet csinálsz belőle.

Remy: Komoly aggodalom? HAHA! Ez egyre jobb lesz.

Jude: Baszd meg, Rem.

Remy: Jude, édesem, szeretném, ha tudnád, nincs

miért szégyenkezned. Szerintem te nagyon, NAGYON
erős vagy, én pedig büszke vagyok rád. Még akkor is,
ha a menyasszonyod is többet tud emelni nálad.

Röviden kuncogva leteszem a telefonom a konyhapultra, és

kinyitom a hűtőt, hogy kivegyek mindent, ami a vacsorához
kell. A ma esti intenzív edzés után, amelytől Jude nyafog, mint
egy kis kurva, olyan ételt kell ennem, ami tele van fehérjével és
vassal, hogy segítse az izomgyógyulást és -növekedést.
Steak, spárga és krumpli a mai vacsoraválaszték, és
hamarosan minden a tűzhelyen sül-fő. Addig is fogom a
csomagot, amit Daisy küldött, és kinyitom.
Benne vannak a papírok, amikre számítottam, viszont valami
más is, két halványsárga díszpárna.
Rohadt díszpárnákat küldött nekem? Ráadásul sárgát?
 Egy cetli lóg az egyik párnán, és a következő áll rajta: Ha a
New York-i otthonod is olyan, mint a vegasi házad, akkor
nem bántásból, de szükséged van egy kis színre.
Nevetek és a szememet forgatom egyszerre. Őszintén
megmondva ötletem sincs, miből gondolja egy Daisy-féle lány,
hogy egy magamfajta férfi nyamvadt sárga díszpárnákat akar
az istenverte kanapéjára. De nem tagadhatom, bejön az a
magabiztosság, amelyre szüksége volt, hogy így megítéljen
engem.
Érdekes ez a Daisy.
Megnézem a vacsorámat, megfordítom a steaket és a spárgát,
és mielőtt visszafoghatnám magam, elhagyom a konyhát ezzel a
két nevetséges párnával a kezemben, hogy teszteljem az
elméletét. Miután rádobom őket a konyakszínű bőrkanapémra,
hátralépek, felkészülve arra, hogy megcáfolom azt.
De ahelyett, hogy letaglózott volna a diszharmónia, ez a két
párna valahogy… hangulatosabbá tette a nappalimat?
Kellemesebbé? Nem tudom, de nem rossz.
– Baszki, rohadt dilis a csaj – mondom ki hangosan, majd
meglepetten beletúrok a hajamba.
Azonban igaza is van, te drappmániás marha.
Aztán megfogom a meglehetősen súlyos papírköteget, amit
küldött, befejezem a főzést, és felkészülök egy kis, vagy inkább
sok olvasásra, amíg eszem. Ha az amerikai bevándorlási hivatal
kicsit is olyan, mint az adóhatóság, legjobb elolvasni az összes
kisbetűt, mielőtt bármit is kitöltök.
 TIZENÖT

Los Angeles, Kalifornia

Daisy

Mire hazaérek az utolsó felkészítési napomról a Lauren Canyon

bungalóból, már délután öt óra is elmúlik. Ez a legtöbb ember
számára egyáltalán nem hangozna nagy ügynek, de ha
figyelembe vesszük, hogy már hajnali fél öt óta fent vagyok,
érthető, hogy anyucinak le kell vennie ezt a magas sarkú cipőt,
és le kell ülnie a kanapéra.
Lehet, hogy péntek este van, de meghalnék, ha mást is kellene
csinálnom, mint a lusta seggemet a kanapén pihentetni és
ledarálni valamit a Netflixen.
Miután belépek a Los Angeles-i belvárosi lakásom ajtaján,
lerúgom a cipőmet, átöltözöm a kedvenc melegítőruhámba, és
lehuppanok a tévé elé. Még ötletem sincs, mit egyek vacsorára,
de ha végül elfogyasztom a Ben & Jerry’s dobozos fagyit a
fagyasztóból, és azt főétkezésnek hívom, azzal is tökéletesen
meg leszek elégedve.
Mielőtt kijelölöm, mi lesz a következő ledarálandó sorozat,
átpörgetem az olvasatlan e-mailjeimet és üzeneteimet a
telefonomon. Isten a tanúm, hogy még ebédelni sem volt időm,
nemhogy a mobilomat ellenőrizni.
A legtöbb e-mail munkaügy, és várhat hétfő reggelig. Van egy
idegesítő üzenet Duncan Jonestól a vacsora „elnapolása” miatt,
amit reflexből ignorálok, archiválom az üzenetet a postaládám
aljára.
Van néhány levél Damientől, aki annak ellenére, hogy nem
ért már rá visszajönni és kifaggatni, emlékeztet, vissza fog jönni
a lepelért – akár vászon, akár selyem, neki mindegy. A tavasz a
legsűrűbb időszak az ingatlanpiacon, és most hálás vagyok,
hogy emiatt nem tudott tovább foglalkozni velem, és nem
akarta megtudakolni a titkomat. Viszont be kell ismernem, elég
vicces.
Az összes olvasatlan üzenet és e-mail között van egy, ami
jobban kitűnik a többi közül.

Flynn: Megkaptam a csomagot.

Oké… szóval megkapta a csomagot, de… ki is nyitotta? Kitölti

a bevándorlási nyomtatványokat, amikre szükségem van? Vagy
úgy döntött, hogy bedobja a kandallóba, és hagyja, hogy az izzó,
perzselő lángok megsemmisítsék?
Olyan sok a megválaszolatlan kérdés.

Én: Remélem, ezt az üzenetet vehetem úgy, hogy

beleegyezel, és kitöltöd a nyomtatványokat, majd
elpostázod…
 A válasza néhány pillanattal később megérkezik. Egyelőre
nem mond sem igent, sem nemet.

Flynn: Elolvastad mind az ötvenhat oldalt?

Én: Persze hogy elolvastam.

Illetve a nagy részét elolvastam. Jó, rendben, érintettem

azokat a részeket, hogy a lényeges dolgok meglegyenek.

Flynn: Akkor tisztában vagy azzal a záradékkal is,

hogy bizonyítanunk kell a kapcsolatunkat.
Bizonyítani, hogy együtt élünk, és kábé három
hónapon belül be fognak rendelni minket egy közös
interjúra a New York-i hivatalba, mivel én itt lakom?

Ez a leghosszabb üzenet, a leghosszabb szófolyam, amit Flynn

valaha is hozzám intézett, nekem pedig az az egyetlen
reakcióm, hogy nagyjából hétszázszor pislogok.
Bizonyítani, hogy együtt élünk? Bizonyítani a kapcsolatunkat?
Interjú?! Ahh, személyesen nem tudok jól hazudni!
Biztos téved, csak valamit félreolvasott, bár egyértelműen
nem az a típus, aki félreolvas dolgokat.
A pánik beékelődik a mellkasomba, felizgatja a szívemet, és
arra késztet, hogy felpattanjak a kanapéról, és felvegyem a
laptopomat az étkezőasztalról. Kapkodó ujjakkal a billentyűkön,
megnyitom a bevándorlási hivatal hivatalos weboldalát, és
végigolvasok mindent, amit találok a vízumkérelemről, egy
amerikai állampolgárral történő házasság esetén.
Minden egyes dokumentumot átkutatok, ami a kezem ügyébe
kerül, és jó ég tudja, mennyi idő eltelte után, két dologgal
vagyok tisztában: Flynn-nek igaza van, és sokkal jobban
elcsesztem, mint azt eredetileg gondoltam.
Te jó ég!
 TIZENHAT

New York

Flynn

Felfrissülve a vacsora utáni zuhanyzástól, víz csurog le a

nyakamon és a mellkasomon, kilépek a grafitszínű
fürdőszobaszőnyegemre a telefoncsörgés koncertjére, ami
ismeretlen hangnak tűnik. Összehúzott szemöldökkel lerántok
egy törölközőt a mellettem lévő fogasról, és sietve a derekam
köré tekerem.
Gyors, hosszú léptekkel teszem meg a távolságot a fürdőszoba
és a hálószobám éjjeliszekrénye között, aminek a tetején a
telefonom úgy táncol, mint az America’s Got Talent egyik
előadója. A Bejövő FaceTime-hívás Daisy felirat fenyegetően
villog a képernyőn.
Ahelyett, hogy fogadnám vagy elutasítanám, csak bámulom a
képernyőt, amíg el nem alszik. Nem FaceTime-olok. Soha. Még a
testvéreimmel sem. Még az imádni való unokahúgommal,
Lexivel sem.

Daisy: Próbállak elérni FaceTime-on.

 Eléggé nyilvánvaló, hogy a kanadai feleségem nem ismeri a
FaceTime-hoz való viszonyomat.

Flynn: Tudom.

Daisy: Hogy érted, hogy tudod? Miért nem veszed fel?

Mielőtt válaszolhatnék, megint hív, egy újabb nyomorult

FaceTime-hívást indított.
Baszki! Annak ellenére, hogy amikor ezelőtt valaki
megpróbált rávenni egy kibaszott hülye videóhívásra, én
egyenesen visszautasítottam, most azon kapom magam, hogy
megérintem a képernyőn a zöld telefon ikont, és fogadom a
hívást. Már a kevéske együtt töltött időből is tudom, hogy ez a
nő nem adja fel.
Egy pillanat múlva megjelenik Daisy teljes pompájában. Az
arca kipirult, ajka telt, de határozott vonalat alkotnak,
felejthetetlen vad fürtjei pedig szaténként omlanak a vállára.
Még csak egy hét telt el a vegasi vad éjszakánk óta, a látványától
mégis összeszorul a mellkasom.
A büdös francba! Tényleg gyönyörű, pedig már majdnem
sikerült elfelejtenem.
Viszont jelenleg komolyan tébolyodott a tekintete. A zöld
mélysége olyan, mint egy éjféli erdő, és a pupillája tágra nyílt az
aggodalomtól.
– Mit fogunk csinálni, Flynn?! – kiált fel Daisy, és kezét a
levegőbe emeli. – Úgy értem, hogy fogjuk megmutatni, hogy
együtt élünk, amikor nem élünk együtt? Ez nem olyan dolognak
tűnik, amit meg tudunk hamisítani, ráadásul én L. A.-ben
vagyok, te meg New Yorkban, és jelen pillanatban fogalmam
sincs, mit tegyünk!
Kapkodó kézzel beletúr hosszú hajába, tincseket dob hátra a
vállán, amint ujjai elérik a hajvégeket. Amikor befejezi a
babrálást a frizurájával, feláll, miközben a telefont továbbra is
az arca előtt tartja, és járkálni kezd, feltételezem, hogy a
nappalijában és a konyhájában.
– Ez teljesen el van baszva – motyogja. – És mivel én már
beküldtem a kérelmemet, nem mehetek vissza az időben és
mondhatom, hogy „Ó, csak vicceltem! Ne is törődjenek azzal a
kérvénnyel! Az csak egy vicc volt!” Akkor biztos börtönben
végezném vagy kitoloncolnának, vagy a kettő szörnyű
kombinációja.
– Nem fognak kitoloncolni – mondom neki elszánt
határozottsággal a zsigereimben.
Szemünk összetalálkozik, határozottan néz.
– Ezt nem tudhatod.
Igaz, nem tudom, de lélegzetelállító a késztetés, hogy segítsek
neki megnyugodni. Ami egyértelműen nem jött be. Illetve nem
tudom… Valamilyen oknál fogva eltökélt szándékom, hogy
biztosítsam, sértetlenül át fogja vészelni ezt a folyamatot. És ha
valamire rászánom magam, nem vallok kudarcot.
– Jó, rendben. Nem tudom – ismerem be. – De azt tudom, hogy
ha egy helyzetet aggodalommal és félelemmel közelítesz meg,
az megnehezíti a logikus gondolkodást.
– Tehát… azt mondod, hogy le kéne nyugodnom a picsába?
Megvonom az egyik vállamat, és vigyorgok.
 – Tudod, elég nehéz lenyugodni, amikor az állásom elvesztése
és a kitoloncolás a legvalószínűbb következmény.
– Érthető. – Talán nem vagyok az az érzelmeimet kurvára
kipakolós fickó, de azért képes vagyok az empátiára.
– És szörnyen érzem magam – mondja halkan, mire az álla
remegni kezd. – Úgy érzem, hogy téged terhellek a saját
problémáimmal, és ez nem helyes. Egyáltalán nem kérted ezt.
Alig ismersz. És nyilvánvalóan nem is tartozol nekem semmivel.
– Néhány könnycsepp szalad le az arca két oldalán, és ez nem
tetszik. Egyáltalán nem.
Az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy ezt a nőt sírni lássam.
Az élénksége és lelkesedése azok, amik elsőként rá vonzották a
tekintetemet. Ezek ragadták meg a figyelmemet a zsúfolt
kaszinó kellős közepén, és ezek vezettek odáig, hogy életem
legnagyobb őrültségét megtegyem: hogy feleségül vegyek egy
teljesen idegen nőt.
– Daisy. – Kimondom a nevét, mert próbálom megragadni a
figyelmét, de elnéz a kamerától, az alsó ajkát beszívja, és
közben elveszti a könnyei ellen vívott csatát, amelyek továbbra
is potyognak a most már kipirult és foltos arcára.
– Daisy – ismétlem meg, és ezúttal valószínűleg azért, mert ez
azon ritka alkalmak egyike, amikor a magam megismétlésével
vesződök, belenéz a szemembe. – Először is, én hoztam magam
ebbe a helyzetbe. Én kínáltam fel. Szóval ne legyen bűntudatod
emiatt. Minden rendben lesz.
Sóhajt egyet.
– Ne sértődj meg, de most nincs itt az ideje, hogy olyan
szarságokat mondj, amiket nem gondolsz komolyan.
 Jelentőségteljes pillantást vetek rá, és úgy tűnik, azonnal
megérti. Soha nem mondok olyan szarságokat, amiket nem
gondolok komolyan.
– Honnan tudhatnád, hogy minden rendben lesz? Mert
onnan, ahol én vagyok, apokaliptikusan gyászosnak tűnik a
helyzet.
A vállam fölött színpadiasan hátranézek.
– Nem lehet olyan rossz. Még nem látom sehol Bruce Willist.
Ezen felhorkan, a mellkasom pedig megkönnyebbül. Ahogy a
könnyáradat lassulni kezd, megpróbálom logikával irányítani a
beszélgetést.
– Azt mondtad, hogy egy nagy ingatlancégnél dolgozol, igaz?
Bólint.
– Csak L. A.-ben árulnak házakat, vagy más városban is, mint
például New Yorkban?
– L. A., New York, Miami, Vegas az EllisGrey fő piaca, de van
még néhány másik város is a listán.
Bingó. Egyszerűen vállat vonok, ő pedig hosszasan vizslatja az
arcom, mielőtt felteszi a kérdést.
– Várj…, mit akarsz ezzel mondani?
Bár a válasz számomra kurvára egyértelmű, megértem, hogy
most éppen felfokozott érzelmi állapotban van.
– Ha a céged New Yorkban is árul ingatlanokat, akkor talán
egy kis időre áttelepülhetnél ide.
A szeme kikerekedik.
– Települjek át New Yorkba? Miért tenném?
Majdnem elnevetem magam, de lenyelem a késztetést.
– Hát, bébi, be kell bizonyítanunk, hogy együtt élünk. És
ennek az az egyetlen módja, ha valóban együtt élünk.
– Ó… Te jó ég – motyogja, és tenyerébe rejti az arcát. – Persze.
Ahh. Most nyilván a legnagyobb idiótának tartasz.
– Nem tartalak idiótának.
Ideges és érzelmes? Igen. De idióta? Egyáltalán nem.
– Költözzek New Yorkba. Hogy veled éljek – mondja inkább
magának, mint nekem. Mintha ízlelgetné a szavakat a nyelvén,
hogy hangzanak kimondva. – Nem tudom, a főnököm
belemenne-e ilyesmibe. – Fogait belemélyeszti az alsó ajkába. –
De nem mintha korábban nem segítettem volna a keleti parton
lévő ingatlanok felkészítésében…
Daisy elfordul a mobilja kamerájától, felsóhajt, és amikor
szeme újra összetalálkozik az enyémmel, a zöld mélysége már
enyhébb, jobban hasonlít egy jade drágakőhöz, mint az erdő
mélyzöldjéhez.
– Biztos, hogy neked ez oké? – kérdezi, és a válaszom sokkal
egyszerűbb, mint amit valaha gondoltam.
– Igen.
Tekintete hosszú pillanatokig kutatja az enyémet, aztán a
csupasz mellkasomra vándorol. – Szent isten, te pucér vagy?
Mármint végig úgy beszélgettünk, hogy közben nincs rajtad
semmi?
Majdnem elnevetem magam azon, milyen gyorsan vált témát.
– Most léptem ki a zuhanyzóból.
Leesik az álla.
– Szóval tényleg pucér vagy?
– Nem teljesen – felelem, és enyhén megdöntöm a képernyőt,
hogy megmutassam a törölközőmet.
 – Ó, remek – dünnyögi, majd tekintete még néhányszor fel-alá
ugrál az arcom és a mellkasom között. – Remek. Világos! – kiált
fel kissé túl hangosan, arcát pedig elönti a pír. – Az emberek
állandóan zuhanyoznak, nem? Vagyis én igen. Zuhanyzom.
Sokat. És te is zuhanyzol, és New Yorkban majd nekünk is
zuhanyozni kell, mert hát ezt teszik az emberek, ugye? Ha-ha!
Zuhanyoznak. Tudod mit, nekem is pontosan ezt kell tennem
most. Bizony! Itt az ideje zuhanyozni! Rendben, később
beszélünk. Szia!
Egy pillanat múlva el is tűnik, de hátramarad utána egy
mosoly az arcomon, ami az egyik fülemtől egészen a másikig ér.
Ha ennyire felizgatja magát, hogy törölközőben lát a rohadt
telefonon keresztül, milyen lesz, amikor valójában a
lakásomban lakik majd velem?
Úgy tűnik, csak idő kérdése, és kiderül.
 TIZENHÉT

Április 15., hétfő, Los Angeles

Daisy

Kisimítom a nem létező ráncokat a selyemblúzomon, és pár

percen belül negyedszerre is megnézem az időt a telefonomon.
8:55.
Már csak ötpercnyi szorongás a rossz érzés miatt, amikor is
megpróbálom elmagyarázni Damiennek ezt a katyvaszt. Röhögök
magamon, de csak röviden, aztán újra a légzésemre
koncentrálok, hogy ne hiperventilláljak. Előszorongásom van a
szorongásom miatt. Ez az utolsó pillanat, amikor még
elkerülhetem a pánikot.
Hátrapillantok a vállam felett a konferenciaterembe, ahol
Damien vezetésével zajlik a reggeli megbeszélés az
ügynökökkel, mint minden hét elején. Látom, hogy már
mindenki áll fel és szedi össze a holmiját.
Azonnal visszairányítom a tekintetemet az irodája ajtajára, és
annyi oxigént erőltetek a tüdőmbe, amennyit csak tudok. Szent
szar. Mindjárt megtörténik.
Mivel egy kis kutatómunkát végeztem Damien fő
asszisztensén, Carrie-n keresztül, tudom, hogy a következő egy
órában nincs programja. Ami azt jelenti, hogy hatvan percem
van meggyőzni arról, hogy egészen elképesztően fantasztikus
ötlet engem áthelyezni New Yorkba, a keleti parti ingatlanok
felkészítésére a következő nagyjából három hónapra. Beválik
majd, mint a csaló spamje, aki pénzt kér, hogy a saját számláját
hizlalja. És mindezt úgy kell előadnom, hogy ne kotyogjak a
vízumfiaskómról.
Sima ügy, nem?
Bár olyan érzés, mintha háborúba készülődnék, ez
nyilvánvalóan egy teljesen irracionális reakció. Remélem.
– Nocsak, nocsak, nocsak, csak nem a kedvenc kis titkolózóm?
A főnököm hangja mögöttem arra késztet, hogy erősen
összeránduljak, és az alsó ajkamba kell harapnom, hogy az
arckifejezésem félig normális maradjon.
Lassan megfordulok a kedvenc, használt, fekete Prada magas
sarkúmon, és felkészítem magam, mialatt Damien a jóképű
arcán aggasztó vigyorral felém lépdel.
– Jó reggelt, Dame – köszöntöm, és pokolian igyekszem
kivonni a hangomból az ideges kuncogást. Minden a legnagyobb
rendben.
– Jó reggelt, babám. – Mosolyog, kinyitja az irodája ajtaját, és
int nekem, hogy menjek be. – Végre beavatsz a vegasi kalandod
részleteibe? Mert én már tűkön ülök, hogy megtudjam, mi van a
lepel… vagy pongyola alatt. – A saját pajzán poénján kuncog, én
pedig vele nevetek, de szinte fájdalmas eltitkolni, hogy tudom,
egyáltalán nem az anyagokról vagy ruhákról beszél. De
mindegy. A titkolózás most szükséges, hogy érzelmileg a
felszínen tartsam magam.
Felemelem a bal kezemben szorongatott elviteles starbucksos
poharat, és a csuklóm mozgatásával hangsúlyozom a
mozdulatot.
– Lepel nincs, de mit szólnál egy jó reggelt karamellás
macchiatóhoz?
Lenyűgözve nevet, és megkerüli a tömör, csupa üveg
íróasztalát, hogy leüljön a fekete bőrszékébe. Abba az irodai
székbe, ami egy tízezer dolláros Arne Jacobsen-tojásszék,
pontosan hatvanéves, és olyan tökéletes patinával rendelkezik a
bőrön, amelytől egy belsőépítész vagy vintage bútor-rajongó
örömkönnyekben törne ki.
Hibátlan az ízlése. Pokoli drága, de hibátlan, az biztos.
– Ünneprontó.
Újra megrázom a puccos kávéitalt, mire felsóhajt.
Játékosan megfenyeget a mutatóujjával.
– Add át a macchiatót, és senkinek nem esik bántódása.
Leteszem a még meleg italt az asztalára, és helyet foglalok az
egyik széken vele szemben.
– Amúgy szívesen – teszem hozzá, miközben kiélvezi az első
kortyot.
– Köszönöm! – kacsint. – De ha nem azért jöttél, hogy
pletyizzünk, miért kapom a kedvenc italomat, és miért járkáltál
fel-alá az ajtóm előtt fél óráig ezen a csodás hétfő reggelen?
– Nem járkáltam.
– Nem? Dais, valószínűleg hívnom kell valakit, hogy javítsa
meg a brazil fapadlót az ajtóm előtt.
A szememet forgatom, mire felnevet.
 – Jó. Talán járkáltam… egy kicsit.
– Ki vele! Nem lehet olyan rossz. Vagy mégis? Azt akarod
mondani, hogy felmondasz? – Először nevet, kérdésének
feltételezett abszurditása viccesen cseng. Aztán, amikor nem
mondok semmit, a szája tátva marad.
– Jézusom! Daisy Diaz, te nem felmondani próbálsz, ugye?
Mert mindenre esküszöm, hogy én…
– Nem, nem, nem – válaszolom gyorsan. – Nem akarok
elmenni. Én… én csak… én… – szünetet tartok, rohadtul
próbálom kitalálni, hogy fogalmazzam meg, amit valójában
szeretnék.
– Daisy csajszi, ideges leszek tőled. Erőltesd meg magad egy
kicsit, és ki vele, mi a szar van már?
– Nem szeretnélek megijeszteni – mondom, de ez inkább
hangzik panaszkodásnak, mint bármi másnak. – Csak… nekem
New Yorkba kell költöznöm. – A szavak sokkal közvetlenebbül
és durvábban hagyják el a számat, mint szerettem volna, és
nem kell sok idő, hogy visszatáncoljak. – Egy kis időre. Nem
állandóra. Csak… nagyjából három hónapra. Ennyi. Ez minden,
amit kérni szeretnék tőled.
– Tessék? – Összevonja a szemöldökét. – New Yorkba akarsz
költözni három hónapra?
– Igen – felelem, és amikor rájövök, milyen bizonytalannak
hangzom, nyelek egyet, és határozottabban megismétlem. –
Igen. Ezt kell tennem.
– És mégis miért kell ezt tenned? Kaptál egy pozíciót a New
York-i Városi Tanácsban? Statisztának jelentkeztél Mary Kate és
Ashley Olsen New York-i bújócska remake-jébe? Mi ütött beléd?
 – Remake készül a New York-i bújócskából? – kérdezem
hirtelen elkalandozva.
– Daisy!
Mindkét kezem védekezőállásba emelem. Bocsi. De ami igaz,
az igaz, a Mary Kate- és Ashley-generációhoz tartozom.
– Azért kell New Yorkba mennem, mert… – Az egész
karrierem, az egész életem ettől függ. – Hát, tudod, férjhez
mentem. És… én… szeretnék… több időt tölteni a férjemmel.
Még nem tudjuk, hogy a keleti vagy a nyugati parton akarunk-e
élni, és arra gondoltam, ez egy remek lehetőség, hogy kitaláljuk.
És tudod, friss házasok vagyunk, és együtt kellene lennünk…
Igen, hát emiatt.
– Tehát New Yorkba akarsz költözni, hogy időt tölts a rejtélyes
férjeddel, akivel Vegasban házasodtál össze, és akiről egyáltalán
nem tudok semmit? Jól értem?
– Ühüm. – Az alsó ajkamat beszívom, aztán gyorsan
hozzáteszem: – Természetesen dolgoznék, amíg ott vagyok.
Nektek szeretnék dolgozni. Ez nem változott.
– Okkéé… – Szünetet tart, és magabiztosan végighúzza az
állán az ujjait. – Mi is ennek a te férjednek a neve?
– Flynn. Flynn Winslow.
– És mióta ismered Flynnt?
Úgy… egy hete?
– Ööö… nem olyan régóta.
– Ő nem tud L. A.-be költözni?
Hát, nem. Ő New York-i lakos, és küldtem neki egy bevándorlási
kérvényt, amiben ez tényként áll. Azonban ezt nyilván nem
mondhatom a főnökömnek.
 – Nem megfelelő az időpont… – hallgatok el, aztán gyorsan
folytatom –, a munkája miatt. Igen. A munkája megköveteli,
hogy ott maradjon most. Ezért.
– És pontosan mivel foglalkozik?
Hála az égnek, ez olyasmi, amit tényleg tudok róla!
Már szinte fel akarom pofozni magam, hogy az életem milyen
őrült lett, hogy annak örülök, hogy tudom a választ egy ilyen
egyszerű kérdésre. A francos férjemmel kapcsolatban.
– Villamosmérnök. – És valami befektetésfélét is csinál, amiről
nem hallottad az egész történetet, szóval ezt nem tudod…
– Érdekes. – Damien önelégülten vigyorog. – És először is mi
vitt rá, hogy feleségül menj ehhez a titokzatos
villamosmérnökhöz?
Kétségtelen, hogy információkat akar megtudni. És fogadni
merek, hogy ennek kilencven százalékban semmi köze a
munkához; pusztán azért, mert Damien egy kíváncsi kis ribi.
Bár én aztán nem hibáztathatom. Én is ugyanezeket a
kérdéseket tenném fel neki fordított esetben. Mármint a
kapcsolatunk alapja a főnök-alkalmazott viszony, de amióta
levadászott, hogy a cégénél dolgozzak, meglehetősen közeli
barátok lettünk.
– Nem tudom. Csak mert ez tűnt… helyesnek? – Tudod, milyen
érzés egy jó lánykérés, ha azt azért teszik, hogy
megakadályozzák a kitoloncolásodat.
Damien szája határozott vonallá keskenyedik, én pedig
tudom, hogy ennél sokkal jobban kell teljesítenem, hogy
meggyőzzem, a Flynn-nel való házasságom nem egy orbitális
hazugság a lejárt vízumom kedvéért.
 Gyerünk, Daisy. Itt az idő, hogy felerősítsd az instaszerelem, a
szerelem első látásra és az ő a legcsodálatosabb férfi, akivel
találkoztál-faktort. Mert jelenleg inkább úgy hangzik, mintha egy
gyökérkezelésre kértél volna időpontot, nem pedig férjhez mentél
volna életed szerelméhez.
– Tudom, hogy meggondolatlan hozzámenni valakihez, akivel
nemrég találkoztam, de… – Elhallgatok, és a megfelelő szavak
után kutatok, hogy Damiennel elhitessem, ez a házasság nagyon
is valódi. – Ő az igazi, Dame. – Aki meg fogja menteni a seggem a
kitoloncolástól. – Az én… egyetlenem. Nem tudom
megmagyarázni, honnan tudom, csak tudom. Minden jó,
amikor vele vagyok. És képzeld, soha nem gondoltam, hogy
hiszek az első látásra szerelemben, de… igen… Azért mentem
hozzá Flynnhez, mert ő a lelki társam. Ő az én „örökkém”.
– A lelki társad?
Buzgón bólogatok.
– Mintha egész életemben ismertem volna. Mintha az lenne a
sorsom, hogy vele legyek.
– És ezért akarsz New Yorkba menni? Hogy vele legyél?
– Igen.
Damien hosszú percekig gondolkodik még, kezét végighúzza a
haján, és tüzetesen vizslatja az arcomat.
– Meg kell értened, hogy ez sokkoló. Biztosan tudom, hogy
nem randizgattál, nem is keresgéltél. Basszus, őszintén szólva,
gyakran eltűnődtem rajta, vajon leszbikus vagy-e, vagy ilyesmi.
Felhorkanok.
– Nem vagyok leszbikus. Bár beismerem, egyszer
elgondolkodtam rajta, amikor itt kezdtem és találkoztam
Nikkivel.
– Megértelek, csajszi. – Felnevet. – Valakinek rá kell vennie,
hogy árulja el a bőrápolási rutinját, mert esküszöm, úgy néz ki,
mint aki Airbrush-festéket használ.
Nikki Fellows egy negyvenvalahány éves istennő, aki az
EllisGrey egyik legjobb ügynöke. Huszonötnél egy nappal sem
néz ki idősebbnek, a bőrének pedig mindig olyan harmatos,
élénk fénye van, mint amilyet csak a sminkreklámokban lévő
divatmodelleken látni. Szinte már zavaró, hogy milyen
tökéletes.
Őszintén nem tudom, hogy a botox, vagy a jó genetika, vagy
valami szupertitkos fiatalságforrás áll a háttérben, de ő az egyik
leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Ráadásul még okos és
kedves is.
– Talán a következő szerződésmegújításkor meg kellene
fontolnod, hogy ezt beírd Nikki követelményei közé.
– Gonosz vagy. Imádom. – Vigyorog, és kortyol egyet a
kávéjából.
– Most, ha nem bánod, el kell olvasnom néhány e-mailt,
különben Thomas begőzöl.
Thomas a Grey az EllisGreyből. És míg Damien többnyire
laza, nyugodt és békés, addig Thomas egy A típusú rémálom.
Nagyon kedves, de igen nagyok az elvárásai. Őszintén szólva, ha
ő lenne a főnököm, nem vagyok benne biztos, hogy a karrierem
kibírta volna.
Nem mintha most éppen stabil lenne a karriered, mivel…
Damien szemét már a számítógépe képernyőjére is szegezte,
ujjai pedig gyorsan mozognak a billentyűkön, de én továbbra is
itt ülök. Még mindig bizonytalan vagyok az egész dologgal
kapcsolatban, amiért eredetileg bejöttem az irodájába.
– Szóval… ööö… New York? – kérdezem finoman, mire
Damien tekintete rám emelkedik.
– Babám, meleg vagyok, akinek a kedvenc filmje A szerelem
hálójában – válaszolja pimasz vigyorral. – Mintha én valamikor
is a lelki társak útjába állnék.
A vállam megereszkedik, és az összes, kéttüdőnyi mérgező
levegő, amiről nem is tudtam, hogy visszatartom, szélvészként
söpör végig a szobán.
– De szeretném, hogy befejezd a Santa Monica-i, West
Hollywood-i és Beverly Hills-i ingatlanok felkészítését. Azt
hiszem, ez eltart legalább még a héten, utána mehetsz.
Az inkább még két hét munka, de jobb egy hét múlva menni.
Még ez is egy örökkévalóságnak tűnik a „hét szűk esztendőben”.
Csak valahogy össze kell egyeztetnem az egészet.
– Természetesen.
– És a feladatok nagy részét tőlem fogod kapni. Nem
Thomastól. Úgyhogy ne hagyd, hogy az az akaratos gazfickó túl
sok munkát sózzon rád.
Bólintok, ennek a feltételnek még örülök is.
– Szólj Carrie-nek az ideiglenes keleti parti áttelepülésedről –
teszi hozzá, és tudom, hogy ez a jel, hogy a beszélgetés
befejeződött.
De ahogy elhagyom az irodát, tagadhatatlan, hogy nem a
megkönnyebbülés az egyetlen érzésem. Még egy hét is pokolian
sok elvesztegetett idő, amikor azt kellene megmutatnom, hogy
Flynn-nel szerelmes házaspár vagyunk.
 A legtöbb friss házas nem él az ország két különböző
részében.
Együtt élnek. Ugyanabban az államban, ugyanabban a
városban, ugyanabban a házban. Szóval hogy a viharba fogjuk
bebizonyítani a kapcsolatunkat, ha több ezer kilométerre
vagyunk egymástól?
Nem telik el sok idő, amíg előhúzom a mobilomat a dzsekim
zsebéből, és sebesen bepötyögök egy üzenetet.

Én: Beszélnünk kell. Hívj fel, amint tudsz, légyszi, és

köszi.

És aztán, amikor arra gondolok, mennyire kínosan ért véget a

legutóbbi beszélgetésünk, amikor rájöttem, hogy a szexi testét
csak egy rohadt törölköző takarja, és őrült módjára elkezdtem
csacsogni, beírok egy második üzenetet is, és elküldöm.

Én: Ja, és légyszi ne FaceTime-olj velem, miközben egy

szál törölközőben vagy, mert ez egy komoly, törölközőt
nem tűrő beszélgetés.

Amint a szavaim megtöltik a szövegbuborékunkat, és

visszaolvasom, mit írtam, instant önostorozás kezdődik.
Te jó ég! Miért küldted ezt el?! Hozd helyre!

Én: Haha! Csak viccelek, nyilván. Hívj, amiben

szeretnél! Teljesen felöltözve, golyókat kiengedve,
 meghintáztatva a szerszámodat. Mindegy.

Hahaha, elmeroggyant vagyok!

Én: Jaj, anyám. Lehetne, hogy figyelmen kívül hagyod

mindezt?

Én: Upsz. Kivéve a hívj fel részt. Azt csináld. Oké.

Szia!
 TIZENNYOLC

Daisy

Miután eltöltök tíz percet az önutálattal és az élettel kapcsolatos

elméleti kérdésekkel, amelyeket a Flynn-nel közös
szélhámosságom idézett elő, végül belevetem magam az egyik
ingatlan felkészítési terveinek befejezésébe, amit Damien
szeretne készen látni, mielőtt New Yorkba költözöm, és a
munkanapom csak úgy elrepül.
Nincs időm ülni és bosszankodni, amiért hálás vagyok. Mert
most, hogy kész vagyok a napi teendőimmel, minden egyes
gondolatom azokról az üzenetekről szól.
Az utólagos gondolkodás mocsok egy dolog, én pedig most
jövök rá, hogy az üzeneteim olyanok lehetnek, mint az
elképesztően fura és különösen komoly zavaros kombinációja.
Nem éppen az a benyomás, amit szerettem volna elérni, és emiatt
természetesen szeretném rendbe hozni. Úgy tűnik, hogy csábító
megoldás a még több üzenetírás. De szerencsére részben a
korom miatt, részben pedig mivel örökös tagja vagyok a
kínosan megnyilvánulók klubjának, tudom, hogy ez valójában
nem igaz. És semmiképpen sem szeretnék dilis, kötekedő
hárpiának tűnni annak az embernek a szemében, aki mást sem
csinál, csak segíteni próbál rajtam.
Sóhajtva visszateszem a telefonomat a konyhapultra, aztán
joghurt és granola előszedésével foglalom el magam. Kicsivel
múlt este kilenc óra, és ez egy pocsék vacsora, de a gondolat,
hogy most főzzek vagy rendeljek valamit, akkora erőfeszítés,
mintha elkezdenék egy öt kilométeres futást, tudva, hogy a
vércukorszintem már alacsony.
Viszont csak egy falat joghurtot sikerül leerőltetni, amikor a
telefonom megcsörren a magányos helyén, a pulton, én pedig
zokniban csúszom-mászom át a konyhán, mint egy újszülött
csikó a jégpályán, hogy felvegyem. Botladozom és bénázom,
ahogy megpróbálom letenni a joghurtot, benne a kanállal, aztán
végül felveszem, anélkül, hogy a képernyőre néznék.
– Halló?
– Szia, Daisy – mondja a hívó. Mély, dörmögő hangja azonnal
felismerhető. Teljes testen átfutó borzongás indul a
lábujjaimtól, és felhullámzik egészen a zúgó fejemig. Furcsa, de
azt gondolom, hogy az új férjem szavainak ritkasága növeli az
erejüket.
– Flynn. – Ösztönösen kuncogok. – Telefonálsz. Beszélsz.
– Kérted, hogy hívjalak fel.
– Igen. Így van. Csak… te telefonálsz, ahol szó szerint nincs
más lehetőséged, mint beszélni azért, hogy megbeszéljünk
valamit. Ez szinte képtelenség.
Mintha a pasinak lenne egy napi szóadagja, amit nem léphet
át. A közösségi média modern korában, ahol mindenki a saját
legjobb változatának tetteti magát a hülyeségek okádásával a
billentyűzetről, ez finoman szólva igen üdítő.
 Eltűnődöm, az egész élete összes szavának vajon hány
százalékát használta a hálószobában.
Elpirulok, amikor annak az egyszeri és megismételhetetlen
Flynn-nel töltött éjszakának az emlékei megtöltik a fejemet,
mint hélium a lufit. A csudába, azon az estén bezzeg nem
fukarkodott a szavakkal. Akkor teljesen gátlástalan volt, és a
szóhasználata csak tovább növelte az örömömet.
Az egy forró éjszaka volt. Olyan, ami beleillik a rohadt
rekordok könyvébe.
– Daisy?
– Igen?
– Beszélni akartál?
– Ó, igaz – felelem, és kínos mosoly kíséretében összehúzom
magam. Megköszörülöm a torkomat, kirángatom az agyamat a
rózsaszín ködből, és a valódi prioritásra koncentrálok. – Szóval,
van egy jó hírem, és valamennyire rossz hírem, azt hiszem. A
főnököm rábólintott a New Yorkba költözésemre, de mivel még
van néhány lakásprojektem, amiket be kell fejeznem,
valószínűleg még egy hétig nem tudok menni. Esetleg tíz napig,
ha a tervem, hogy úgy dolgozom, mint a güzü, elhúzódik.
A bekövetkező csend mintha örökké tartana.
– Flynn?
– Úgy dolgozol, mint a güzü?
Arcomon melegséget érzek, miközben az ajkamba harapok. –
Mindabból, amit mondtam, ezt hallottad meg?
– A többit is hallottam. Csak ez a rész keltette fel az
érdeklődésemet.
– Az, hogy még legalább egy hétig nem tudok odaköltözni,
nem is érdekel?
– Azt feltételezem a hanglejtésedből, hogy nem erre a
válaszra számítasz, de nem, az nem – válaszolja úgy
mellékesen. – Mindketten beküldtünk a bevándorlási hivatalba
mindent, ami a kérelemhez szükséges. Ahogy én látom, minden
tőlünk telhetőt megtettünk, és nem tartom problémának, ha
majd csak egy hét múlva költözöl ide.
– Okéé… de nem gondolod, hogy az egy kis problémát
jelenthet, hogy be kell bizonyítanunk, házasok vagyunk?
– Szerintem meg fogják érteni, hogy van egy átmeneti állapot,
bébi. Idő kell, hogy megváltozzanak az életek.
– És akkor mi lesz? Nem beszélünk egymással egész idő alatt,
hogy erősebbé tegyük a várakozást? – vágok vissza. – Ez marha
jó terv, Flynn. Ettől minden piros lámpa villog majd a
bevándorlási vezetőknél, és gyanakodni fognak ránk. Rám. Ki
kell találnunk valami mást, hogy megmutassuk, együtt vagyunk
és együtt is akarunk lenni.
– Én racionális vagyok, Daisy, és alkut kötöttem veled. Neked
kell megmondanod, mit tegyünk, és megteszem.
Amikor elképzelem, ahogy ott áll a New York-i lakásában, a
telefonját a füléhez tartja és velem beszélget, pedig valószínűleg
nem ezt szeretné a legjobban, meg a törölközős FaceTime-hívás
és minden más, amit eddig értem tett, tudom, hogy ez igaz.
Flynn Winslow kétségtelenül megtartja a nekem adott szavát.
– Szerintem… – Szünetet tartok, és valami oknál fogva
keresem a szavakat. Ennek semmi értelme, de belegondolva
máris úgy érzem, túl sokat kérek tőle. – Nekünk… ööö… más
módon kell bizonyítanunk a kapcsolatunkat. Például…
üzeneteken keresztül… telefonhívásokkal… tudod, ilyesmikkel.
És persze ki kell törölni minden átkozott bizonyítékot, amikor
korábban érzelemmentesen beszélgettünk a szerződésről…
– Rendben.
Egy szó. Csak ennyi, és már bele is egyezett. Lehet szadista
vagyok, de ez túl könnyűnek tűnik.
– De… biztos… vagy benne?
– Daisy.
Igaz. Ez jó. Sőt, nagyszerű.
Túlságosan azt akarom, hogy a lehető leghamarabb elkezdjük
ezt az egészet, ezt nem tagadhatom. A hívást beszélgetésre
váltom át, felhúzom a szöveges csevegésünket, és beírok egy
üzenetet.

Milyen volt a napod, férjecském?

Miután megnyomom a küldés gombot, szólok neki.

– Oké. Nézd meg az üzenetedet!
– Remek volt a napom – válaszolja, mire kitör belőlem a
nevetés.
– Flynn! – kuncogok. – Írásban kell elküldened nekem a
válaszodat. Tudod…, hogy legyen bizonyíték.
– Igen. De van egy kérdésem.
– Persze. Mondd csak! – biztatom, és már szinte izgatott
leszek, hogy végre egyszer hasznosnak érzem magam.
– Bruiser Woods is részt fog venni ezeken a beszélgetéseken,
vagy Elle lesz az egyetlen meghasadt személyiséged, akire
figyelnem kell?
 – Flynn! – visítom, és bizsergek attól, hogy ismeri a Doktor
Szöszi című filmet, de zavarban is vagyok a piszkálódása miatt.
– Nem gondolod, hogy fontos lenne bizonyítékot szolgáltatni
az üzenetváltásokon keresztül is? – kérdezem, miután a
nevetésem csillapodik. – Jók a telefonhívások, mármint így látja
a bevándorlási hivatal, hogy állandó kapcsolatban vagyunk, de
azt nem látják, mit beszélünk telefonon. És annak érdekében,
hogy tényleg el tudjuk adni a kapcsolatunkat, úgy gondolom,
hogy látniuk kell a szöveges üzeneteket is. Te nem?
– Látniuk kell szöveges üzeneteket vagy hamis szöveges
üzeneteket, melyek azt mutatják, hogy szerelmesek vagyunk
meg ilyen szarságok?
– Öhm, az utóbbi.
– De azt is szeretnéd, hogy telefonon beszéljünk?
– Igen – felelem.
Erre Flynn nem mond többet. Sem írásban, sem szóban, és a
csend felgyorsítja a szívverésem, a bizonytalanság adja az
ütemet.
Jesszus, biztos azt gondolja, teljesen agyalágyult vagyok, és
bármelyik percben kitörölheti a számomat. Vagy még rosszabb, ő
maga jelent be a bevándorlási hivatalnak.
– Figyelj, tudom, hogy fura és kellemetlen írogatni is
egymásnak, miközben beszélünk, de… szükségem van erre a
bebiztosításra, érted? – Próbálom elmagyarázni a
szándékaimat, bár magam sem értem, mit is akarok itt elérni
velük. – Ez az egész dolog kicsit kiborít… – Jó, nagyon. –
Egyszerűen csak nem tudom, mit mondjak vagy mit csináljak,
hogy mutassam meg, hogy szerelmesek vagyunk, holott alig
ismerjük egymást…
– Nézd meg az üzeneteidet!
– Tessék? – kérdezek vissza, de pár pillanattal később egy új
üzenet jelenik meg a csevegésünkben.

Flynn: Egész jó volt a napom, bébi. Milyen volt a tiéd?

– Ó! – Jó, talán nem gondolja azt, hogy teljesen agyalágyult

vagyok. Inkább csak részben agyalágyult. Nem olyan zárd-a-
gumiszobába agyalágyult, inkább csak őrült, de elviselhető.
Nem habozok a válasz begépelésével. Igazság szerint az
utóbbi huszonnégy órából hétben már ezen gondolkodtam,
szóval elég összeszedett volt.

Én: Jó volt, de hiányzol. Utálom, hogy ilyen távol

vagyunk egymástól. Utálom, hogy arra kelek fel, hogy
nem vagy itt. És lefeküdni úgy, hogy nem vagy
mellettem? Teljességgel szörnyű. Hány nap múlva
leszek New Yorkban újra veled? Mert nekem ezernek
tűnik!

Flynn: Te is hiányzol nekem.

Az utolsó üzenetét olvasva felsóhajtok.

– Már nem azért, Flynn, de ennél a néhány szónál többet kell
mondanod ahhoz, hogy ez működjön. Mármint mi most egy pár
vagyunk, akik megőrülnek egymásért, és hiányoznak
egymásnak meg ilyenek, érted? Az üzeneteinkben ott kell
lennie a szerelemnek és izgatottságnak, de ugyanakkor a
szenvedélyt is meg kell mutatniuk. Egy pár vagyunk, akik
kétségbeesetten együtt akarnak lenni, de több ezer kilométerre
sodródtak egymástól. Furának fog tűnni, ha én írok egy
kisregénynyi imádatot, te pedig egy ja-val válaszolsz.
Szívből jövő kuncogása megtölti a fülem, mire összeráncolom
a homlokomat.
– Várj…, te most kinevetsz engem?
– Már nem azért, de úgy beszélsz, mint egy színész coach.
Most rajtam a sor, hogy nevessek, de az idegesség miatt igen
gyorsan hisztériába vált át.
Soha nem voltam olyan, aki azzal töltötte az idejét, hogy a
jövőbeli férjéről fantáziál, de azt tudom, hogy ha ezt tettem
volna, határozottan nem ilyen lenne, hogy a férjem nem is a
férjem igazából, hanem egy férfi, aki szánalomból arra
kötelezte magát, hogy segít megtartani a munkámat. Ez az egész
annyira szánalmas, ha belegondolok.
– Sajnálom. Tudom, hogy egy fecsegő elmebetegnek hangzom,
és nyilván értelmetlen is, amit mondok, de ennek az egésznek a
fontossága, a vízumom megszerzése és a munkám megtartása,
megnehezíti, hogy racionális tudjak maradni.
Lehunyom a szemem, és egyik kezemet végigfuttatom a
hajamon, de amikor Flynn azt mondja még egyszer a fülembe,
hogy nézzem meg az üzeneteimet, a figyelmem visszaterelődik
a telefonképernyőre.

Flynn: Tegyél egy szívességet, és írd le, mit viselsz

éppen, bébi. Tökéletes pontossággal, hogy el tudjalak
 képzelni.

A levegő beszorul a tüdőmbe, kinyitom, majd összezárom az

ajkamat néhányszor, megkísérelve, hogy mondjak valamit. Mi a
fene? Ő most… szextingel velem?
– Nem vagyok benne biztos…, de… te most szextingelsz
velem?
– Valószerűvé akarod tenni, nem?
Zsibbadtan bólintok, a szavak a képernyőn még mindig égetik
a szemem.
– Várom ám a választ – teszi hozzá.
Jól van, Daisy, te mondtad, hogy ezt akarod. Hát, a labda most
hivatalosan is a te térfeleden pattog…
Soha senkivel sem szextingeltem. Szinte szomorú, az biztos,
de igaz, szűz vagyok a szextingelésben.
Talán én vagyok az utolsó szexting szűz ezen a bolygón, a
modern technológia korának ezen szakaszában.
Ne keríts neki nagy feneket, Daisy. Csak… írj neki vissza
pajkosan.
Lepillantok a ruháimra, és amikor látom, hogy még mindig
azt a szoknyát és blúzt viselem, amit ma reggel felvettem a
munkába, úgy döntök, hogy ez közel sem elég szexi ehhez a
beszélgetéshez. Aztán azon kapom magam, hogy vetkőzök,
egészen addig, amikor már úgy érzem, megfelelő az öltözékem
a szextinghez.
Egy képzeletbeli értesítés drámaian megszólal a fejemben:
Libidó belépett a beszélgetésbe.
 TIZENKILENC

New York

Flynn

Daisy: A te kedvenc fehér csipkebugyidat és egy pántos

felsőt.

Ha ez a beszélgetés nem kamu célokkal jönne létre, ezektől a

szavaktól valószínűleg megkeményednék.

Flynn: Baszki! Érezni akarom az ízedet. Tíz

másodperc választ el attól, hogy felpattanjak egy gépre
L. A.-be…

– Atya-gatya, ez nagyon jó volt – suttogja Daisy, szinte mintha

a bevándorlási hivatal bepoloskázta volna a lakásunkat, nekem
pedig koncentrálnom kell, hogy ne nevessek hallhatóan a
vonalba. – Mármint nagyon jó. Nem is tudom, mit válaszoljak
erre.
– Egyszerű. Amiről azt gondolod, hogy az a Daisy mondaná,
aki szerelmes a férjébe.
 – Oké… – suttogja, és amikor hallom, hogy ujjai a
telefonképernyőn pötyögnek, türelmesen várok a válaszra.
Éppen készülök elvenni a mobilt a fülemtől, hogy megnézzem,
amikor felordít.
– Jaj, ne! Jaj, Istenem! Nem akartam ezt elküldeni! Ezt ne
olvasd el! Rá se nézz!
De már túl késő; az üzenet már a telefonom képernyőjén van,
mielőtt megakadályozhatná.

Daisy: Szeretném látni a hatalmas péniszedet.

Amint elolvasom a válaszát, bele kell harapnom az ajkamba,

hogy ez mennyire kicseszettül imádnivaló és kínos. Szinte
annyira jó, mint amikor azt mondta, hogy hívhatom, miközben
meghintáztatom a szerszámomat.
De ettől az üzenettől furcsa módon meg is keményedtem.

Én: Ha most veled lennék, hol szeretnéd a hatalmas

farkamat? A csinos ajkaid között vagy a nedves
puncidban?

A légzése akadozik. De kellemes meglepetés, hogy egy újabb

hisztérikus kitörés helyett új üzenetet küld.

Daisy: Mindkét helyen.

Én: Most azonnal meg kell tenned nekem valamit,

bébi.
 Daisy: Mit?

Én: Csúsztasd le a kezedet a hasadon, be a bugyid alá,

és dugd be az egyik ujjadat a puncidba, hogy
elmondhasd, mennyire vagy már nedves.

Aprót nyög a telefonba, mire a farkam megrándul.

Daisy: Nedvesebb, mint az első éjszaka, amikor belém

hatoltál a konyhapulton.

Azt a rohadt. Azonnali a hatás. Ha akarnám, sem tudnám

elfelejteni azt az éjszakát. Minden egyes pillanat, minden
emlék, hogy mennyire szűknek és tökéletesnek éreztem Daisyt a
farkam körül, és mennyire őrülten elbűvölően nézett, amikor
elélvezett, mind-mind előtör a hívásra.

Én: Húzogasd ki és be az ujjadat a tökéletes

puncidban. És mindig, amikor kihúzod és
visszadugod, azt szeretném, hogy úgy csinálj, mintha
az erekcióm töltené be a helyet.

Halk nyögése átjön a hangszórón, a farkam pedig megrándul

a bokszeralsóm alatt.
Elképzelem, ahogy a csípője megmozdul, hogy
alkalmazkodjon hozzám, miközben magát kényezteti, és lüktető
fájdalom kezd kialakulni a hasam alatt.
 Ó, igen, a katona hivatalosan is tiszteleg.
És a hamis üzeneteink már egyáltalán nem tűnnek
tettetettnek. A vágy, hogy elélvezzen, intenzív és elsöprő.
Annak érdekében, hogy mindkét kezemet felszabadítsam,
megnyomom a kihangosítás gombot, és magam mellé teszem a
telefont az ágyon.
– A vesszőm tökéletesen illik a lyukadba, Daisy – mondom, és
a bokszeralsómba nyúlok, hogy lustán simogassam magam.
Elakad a lélegzete a szavaimtól, és esküszöm, csak egy szóra
van szükségem, hogy mindent tudjak, mire gondol.
Gyönyörűség, izgatottság… pánik, hogy felborítom a tökéletesen
kidolgozott tervét azzal, hogy csetelésből egy csapásra
telefonszexbe megyek át.
– Elég nedves vagy ahhoz, hogy a farkam megolvadjon, bébi?
– kérdezem durván, rohadtul azt kívánva, hogy a kezem
szárazsága helyett inkább a tökéletes puncijának nedvét
érezzem.
– Ó, igen – dúdolja, szavai nyögésből szaggatott
nyögdécseléssé válnak. – Ühüm.
– Mondd el, én milyen érzés vagyok, Daisy.
– Te… jó érzés vagy. Istenem, Flynn, nagyon el akarok menni.
– Akkor menj el! Ne tartsd vissza! Ne állj meg! Dörzsöld a
csiklódat, miközben megtöltöm a puncidat az ondómmal!
– Ó, Istenem! Ó, igen! Basszus, annyira el fogok élvezni, Flynn.
A hímvesszőmből gyöngyszínű folyadék lövell a kezemre, és
beleharapok az alsó ajkamba, hogy tompítsam a nyögésemet. A
torkomból jön, és ha teljes erőből hagyom feltörni, biztosan
kirángatja Daisyt az orgazmus utáni köd tökéletes
boldogságából.
Ez az utolsó dolog, amit szeretnék, mivel a feleségem végre
megnyugodott, megszabadult a szorongástól, és meglehetősen
elégedett, hogy pihenjen. És szeretném, ha pontosan így
maradna.
– Jó éjszakát, Daisy – mondom gyengéden a telefonba.
A kuncogása lágy és kielégített.
– Ööö… Jó éjszakát, Flynn.
Igen, ez egy kurva jó éjszaka, az biztos.
 HÚSZ

Április 17., szerda, New York

Flynn

– Fiúk, hozhatok még valamit? – kérdezi a pincér, mire Rem

barátságosan rákacsint, én pedig a szememet forgatom. Elég jól
játssza a nőcsábász szerepét, de valójában tudom, hogy Rem
bátyám szinte cölibátusban él. Oké, nem nevezhető
cölibátusnak, de sokkal kevésbé aktív, mint ahogy el akarja
hitetni, és tudom, hogy ez azért van, mert a múltja még mindig
mélyebben érinti, mint szeretné.
Még akkor is, ha már felnőtt azóta, hogy Charlotte faképnél
hagyta az oltár előtt, még akkor is, ha már tudja, hogy nem ő
volt a hozzá illő, egy ilyen esemény megváltoztatja az embert.
Megváltoztatja a nézeteket, hogy mennyire éri meg erőfeszítést
fektetni a szerelembe.
És ami Remyt illeti, ő a szintet közel tartja a nullához.
Tulajdonképpen nagyjából az utóbbi évtizedben ez a dolog
közös bennünk, óvatos, módszeres, kereskedelmi jellegű
kapcsolatok.
Kicsit furcsa érzés most vele szemben ülni, hiszen a Daisyvel
kötött megállapodásom megváltoztatta szinte az egész
univerzumomat.
– Azt hiszem, megvagyunk. Kösz, Carol.
– Rendben, szívem. Sikítsatok, ha kell valami!
Carol visszaindul a konyha felé, én pedig vigyorogva
megrázom a fejem. Egyértelmű, hogy a legidősebb testvérem
törzsvendég lett Don éttermében, amióta elhoztam ide néhány
évvel ezelőtt, és erről nekem fogalmam sem volt.
– Mi az?
– Elég kedves vagy a pincérekkel, mi? – vágom oda neki, és
apró vigyort villant rám.
– Donnál vannak a legjobb burgerek Brooklynban.
Jelentőségteljesen felhúzom a szemöldökömet. Pontosan ezt
mondtam neki az első alkalommal, amikor itt jártunk, ő pedig
gyakorlatilag elhajtott a búsba.
Lám-lám, hogy változnak az idők, amikor a szarháziak
megtanulják, hogy ne legyenek akkora sznobok.
Brooklyn néhány évvel ezelőtt még nemkívánatos környék
volt Remynek, amikor azt gondolta, hogy itt csak hippik és
huszonéves fiatalok vannak, most meg az egyik kedvenc helye a
városban. Az is teljesen véletlen, hogy nekem éppen ezen a
környéken van sok bérbe adott ingatlanom. Körülbelül tizenöt
éve vetettem bele magam az üzletbe, amikor minden a
fellendülés küszöbén állt, de még viszonylag alacsony áron
lehetett ingatlant vásárolni. Ennek köszönhetően megvetettem
a lábamat a piacon, és az ingatlanjaim jelentik bevételem
jelentős részét.
– Egyébként is, mi van veled? – kérdezi. – Úgy érzem, mintha
Vegas óta nem is beszéltünk volna. Baszki, úgy érzem, mintha
Vegasban sem beszéltünk volna olyan sokat.
Ó, hát tudod, csak bevándorlási kérvényeket küldözgetek a
feleségem miatt, akiről te nem is tudsz, és azon dolgozom, hogy
költözzön hozzám New Yorkba, hogy fenntarthassuk a
látszatkapcsolatunkat a nagy interjúig néhány hónap múlva…
– Mind túl részegek voltatok ahhoz Vegasban, hogy tisztán
tudtatok volna beszélni bárkivel is. – Megvonom a vállam, és
igyekszem témát váltani, valami olyanra, ami nem kényszerít
arra, hogy hazudjak a testvéremnek. – Hogy megy a piac
mostanában?
– A piac? – Rem felpillant a friss burgeréből és sült
krumplijából, amit a pincér éppen csak most hozott ki az
asztalunkhoz, és szórakozott arcot vág. – Ó, tehát ennek az
ebédnek vannak feltételei.
– Nem feltételei – helyesbítek. – Többféle motivációja.
Rem felnevet.
– Tudhattam volna, amikor pont te javasoltad az ebédet, hogy
többről van itt szó, mint testvéri csevejről.
Nem téved nagyot. Az összes testvérem közül nálam a
legkevésbé valószínű, hogy puszta érdeklődésből ebédeljek
együtt valakivel. De ez nem azért van, mert nem szeretek időt
tölteni a fivéreimmel és a húgommal – mert hát szeretek.
Valójában ők a legkedvesebb emberek számomra. Csak
rühellem a bájcsevejt.
– Úgy értsem, hogy van némi nyereséged, amitől meg akarsz
szabadulni? – kérdezi egy falat sült krumplit rágcsálva.
– Lehetséges.
 – Mennyiről beszélünk?
Előveszem a mobilomat a zsebemből, és dobok egy gyors
üzenetet a könyvelőmnek.

Én: Mennyi a többletünk a második negyedévben?

Elég gyorsan megérkezik a válasz.

Allen: 500 000 dollár.

Belenézek Rem szemébe.

– Tisztességes összegről.
Felsóhajt.
– Bármennyi lehet tisztességes összeg, te hülye. Hány
számjegyről beszélünk? Négy, öt, hat?
– Hat.
– Az anyját, tesó! Ingatlanba kellett volna fektetnem, amikor
mondtad.
Vigyorgok, mire ő megrázza a fejét.
– Nem hiszem, hogy most mindet bedobnám a piacra –
mondja, és a heccelő testvérből bölcs befektetőre vált. Ha
valaki, akkor Rem ismeri a tőzsdét. – Mekkora kockázatot
szeretnél vállalni vele?
Megvonom a vállam.
– Mérsékeltet.
– Rendben, utánanézek pár dolognak, és e-mailben elküldöm
a lehetőségeket, amik a legtöbb hasznot hozhatják a pénzedből
– tájékoztat, aztán elhallgat, mélyen a szemembe néz, majd
nevet. – Jobban belegondolva, kijártad azt az egyetemet, hogy
mérnök legyél, és láss csodát…, engem kérdezel a kibaszott
részvényekről.
– Még mindig dolgozom mérnökként is.
– Egészen pontosan mikor?
– Amikor bemegyek az irodámba.
Nevet.
– Tehát szinte soha.
Csak vállat vonok, és harapok egyet a burgeremből. Azt
gondol a munkámról, amit csak akar. Magasról leszarom.
Az igazat megvallva, a legutóbbi hat évben az ingatlanokból
és a befektetésekből akkora passzív jövedelmem származott,
hogy nem szükséges nyolc órában mérnökként dolgoznom, de
annyi időt töltöttem a cég felépítésével, hogy mérges leszek, ha
arra gondolok, hogy kisétáljak belőle. Csinálom mindkettőt,
amíg tudom.
A zsebemben rezeg a telefonom, és három új üzenetet találok
rajta Daisytől. Az első kettő egy-egy kép egy lámpáról és egy
kanapéról, amelyeket a következő üzenet követ:

Mit szólsz ezekhez? Hozzam ezeket?

Az utóbbi negyvennyolc órában ezt a játékot játsszuk. És

tudom, hogy az egész abból indult ki, hogy folytassuk a
szöveges üzeneteket, amióta legutóbb abbahagytuk. Amikor azt
mondtam neki, hogy használja az ujjait, mintha a farkam lenne,
hogy magát simogassa.
Azáltal, hogy véletlenszerűen képeket küld a lakásában lévő
dolgokról, én pedig mondom neki, hogy nem kell hoznia,
fenntartjuk a nyílt és állandó kommunikációs folyamot, és
valódi bizonyítékot biztosítunk a bevándorlási hivatalnak
anélkül, hogy megszólítanánk a csöpögő, nedves puncit a
szobában.

Flynn: Ne.

Daisy: Biztos? Mert könnyen tudok költöztetőket

bérelni, hogy áttelepítsenek L. A.-ből New Yorkba…

Sóhajtás és nevetés különös kombinációja hagyja el a számat.

– Ki az? – kérdezi Rem, és felnézve azt látom, hogy kíváncsian
bámul rám, de csak megrázom a fejem, és bepötyögöm a
választ.

Flynn: Vannak bútorok a lakásomban, bébi.

– Haver, most komolyan. Kivel csetelsz? – von kérdőre. –

Kurva biztos vagyok benne, hogy a könyvelőd nem
mosolyogtatna így meg.
– Ha ilyen magas bevételi számokat írogat? Kurva biztos,
hogy igen.
– Na, mindegy – vág vissza Rem. – Ez másmilyen mosoly, és
ezt te is tudod. Ki a csaj?
– A feleségem – válaszolom könnyedén, pislogással megtörve
a szemkontaktust.
– Azta. Az igen, Flynn. Csak itt ülsz, és kurvára a feleségeddel
csetelsz – mondja, a szemét forgatja, és nevet, mintha az, amit
mondtam, a világ legabszurdabb dolga lenne. Aztán egyszerűen
visszafordul a burgeréhez, mintha nem is mondtam volna neki
azt, hogy van feleségem.
Hát persze, hiszen nyilván azt hiszi, hogy viccelek, de rólam
van szó, nem a mocsok Tyról vagy Jude-ról.
Nem süketelek. Soha.
A telefonom újra rezeg, és a képernyőt ellenőrizve újabb
üzenetet találok Daisytől.

Daisy: A ruhákon és cipőkön kívül úgy érzem, hogy

alig viszek valamit, Flynn. Mi van az edényekkel? Van
elég edényed? Vagy poharad? És evőeszközöd? Soha
senkinek sincs elég evőeszköze.

Mostanra már elég jól ismerem, hogy tudjam, fog még küldeni
hat vagy hét további csacsogó üzenetet, mielőtt abbahagyja.
Úgyhogy adok neki időt, hogy feltegyen minden kérdést, amit
a kicsi szíve fel kíván tenni, aztán visszatérek az ebédem
elfogyasztásához a testvéremmel. Az első emberrel, akinek
igazából elmondtam, hogy megnősültem, és aki nem hisz
nekem.
Hamarosan biztosan hinni fog neked, ha már Daisy a
lakásodban lakik…
A csendet csak a rágásunk zavarja meg, amikor a telefonom
őrjöngve rezegni kezd az asztalon, Remy szeme pedig kissé
szűkebbre húzódik, ahogy ránéz. Amikor a vibrálástól már
majdnem leesik a földre, felkapom, és átpörgetem, miket írt
nekem.

Daisy: Oké, akkor a lelkes beleegyezésed hiánya miatt

ezt nemnek veszem az evőeszközökre.

Daisy: Mi van a fürdőszobai törölközőkkel? Nagyon jó

minőségű törölközőim vannak a Pottery Barnból, és
esküszöm, hogy ezek a legpuhább törölközők, amik
valaha a bőrödhöz érhetnek. Tudom, hogy a férfiak
úgy csinálnak, mintha az ilyen szarságok egyáltalán
nem érdekelnék őket, de legyünk őszinték, senki sem
akar smirglibe törölközni.

Daisy: Jó. Semmi törölköző. De ha a tieid nagyon

vacakok, újakat fogok venni, és ott fogom hagyni
neked, ha eljövök. A bőröd hálás lesz ezért.

Daisy: Hozzam a saját párnáimat? Paplanomat?

Lepedőimet?

Daisy: Ahhh. Idióta vagyok és ezt az összes üzenetet ki

kell törölnünk, mert hihetetlenül gyanúsak, és pont az
ellenkezőjét mutatják, mint hogy szerelmesek
vagyunk. Azt ordítják, hogy „Ez a csaj becsapja a
rendszert, és azonnal ki kell toloncolni”.
 Daisy: Ó, anyám! Töröld ki ezt is!

Daisy: Ui.: Mondta már valaki, hogy veled lehetetlen

csetelni? Sose tudom, mit olvastál el, és mit nem, mivel
nem válaszolsz.

Daisy: Ezt is töröld ki!

Mosolygok, amikor befejezem az olvasást, és gondolkodás

nélkül leírom az első üzenetet, ami eszembe jut.

Én: Szeretlek, Daisy.

A szavak olyan természetesen jönnek, hogy fel sem fogom,

csak amikor visszateszem a mobilt az asztalra, felnézek, és a
testvérem lesújtó tekintetével találom szembe magam.
Azt hiszem, mindketten ugyanarra gondolunk. Mi történik itt
valójában?
 HUSZONEGY

Április 22., hétfő, New York

Daisy

Ha békére és nyugalomra vágysz, ne a JFK repülőtérre menj. Ne

menj hozzá egy férfihez azért, hogy az USA-ban maradhass, ne
költözz az ország másik felébe, és mindezt ne egy hét leforgása
alatt tedd.
A kézipoggyászommal és a hátizsákommal zsonglőrködöm a
keskeny folyosón, ami a poggyászkiadó pulthoz vezet, azt
remélve, hogy találok egy helyet távol a járataikra rohanó és túl
korán sorba álló utasok nyüzsgésétől, de nem válnak valóra a
reményeim.
Tiszta bolondokháza. Minden poggyászkiadó pult körül
türelmetlen utasok állnak, akik most érkeztek meg. Azok, akik
pedig éppen megkapták a bőröndjüket, oldalazva próbálnak
meg ellavírozni a tömegben a csomagjukkal, mintha az Indy
500-on lennének.
Őszintén szólva, meglep, hogy egy hétfő este ennyien vannak,
de én csak egy naiv kanadai vagyok, aki az utóbbi héten
kimerítő életet élt, New York pedig ilyeneket eszik reggelire.
Igazán remélem, hogy túl fogom élni.
Nagyot nyelek, leteszem a hátizsákomat a padlóra, és
megpihenve elfújom a vad fürtjeimet az arcomból. Az
aggódástól egy izzadságcsepp csorog le a hátamon, és marhára
le kell nyugodnom.
Jól van, Daisy. Meg tudod csinálni. Független nő vagy, az ég
szerelmére. Életed nagy részében egyedül voltál, és most sincs ez
másképp.
Összeszedem magam, ellenőrzöm a táblán a csomagszállító
szalagom számát, aztán a táskáimat újra átvetve a vállamon,
elindulok a szalag körül álló tömeg irányába. Ki kell kerülnöm
egy huligán, huszonéves, golftáskás srácokból álló csoportot, és
majdnem elgázol egy nő, akinek az ordító totyogósa a
kézipoggyászán ül, de sikerül elérnem a fényes, ezüst, ovális
pályát, amikor a tetején lévő piros sziréna-fény berregni kezd.
Felkészülök: a csomagjaimat a padlóra dobom a lábam mellé,
a hajamat összegumizom egy laza lófarokba, és megigazítom a
kedvenc, rojtos farmersortomat. Néhány rugózás és szökkenés a
lábujjaimon, és már lehetnék is a bokszoló, aki a ring egyik
sarkában készül a menetére.
Elfoglalom a pozíciómat a futószalag oldalánál, amely a
csomagokat körbeviszi, és várok. Megdöbbentő fordulat, amikor
a fehér táskáim elsőként bukkannak elő, aztán ráborulnak a
fényes, ezüst fémre.
Ju-huu! Ilyen szinte sose történik!
Átszaladok a tömegen, finoman használva a könyökömet,
hogy a testem nagyobbnak tűnjön, mint amekkora, és áthajolok
a korláton, miközben várom, hogy hozzám érjen a csomagom.
Sorban megkapni ezeket igazi kihívás, de hála a sok
szurkolásnak, felvettem a kesztyűt és felkészültem.
Előrelépek, megragadom az első csomag fogantyúját, majd a
másodikét. A fogaimat összeszorítom a súlyukat megérezve,
miközben mindkét karommal meghúzom a két bőröndömet, és
felemelem.
Sajnos a súly és a rosszul kiválasztott szandálom talpának
instabilitása miatt, a táskák és a futószalag emelnek fel engem,
nem pedig fordítva.
Basszus, ó, basszus! Magamban kiabálok, miközben a pánik
egyre nő bennem, hogy elhúznak a táskák az emberek szeme
láttára, akik a bőröndjükre várnak. Daisy, csinálj valamit!
Egy pillanat múlva már teljes testtel a szalagon vagyok, még
mindig fogom a táskáim fogantyúját, miközben az ovális pályán
úgy lovagolok, mint egy reptéri cowboy. Az emberek a
biztonságiakért kiáltanak, én pedig annyira bele vagyok
feledkezve a helyzetembe és a pánikomba, hogy nem találok
kiutat.
Mielőtt feleszmélnék, a futószalag vége fenyegetően közeledik
felém, a terjedelmes táskák súlya, amelyeket kiköp, veszélyesen
nyilvánvalóvá válik abból a hangból, amelyet az aljára csúszva
hallatnak.
Jaj, istenem. Jaj, istenem! Össze fog zúzni!
Kicsit szégyellem magam, hogy az első és egyetlen védekezés,
amit ki tudok találni, hogy becsukom a szemem, de bizonyosan
emiatt annyira ijesztő, amikor hatalmas kéz nyúl a térdem alá
és a hátam köré, és felemelve kiszabadít a káoszból.
Pánikszerű kiáltás duzzad a torkomban, de amikor a
szememet a magas, jóképű kamuférjem látványára nyitom ki,
minden rémületem elvonul, mint egy hullám.
Szent Habakuk, Flynn?!
A lábamra állít, én pedig lehúzom a pólómat addig, hogy a
hasamból csak az a kis csík látszódjon ki, aminek kell.
Úgy érzem, mintha a szemem olyan nagy lenne, hogy minden
mást kitúr az arcomról, a mellkasom pedig felfújódik a
bukásom terhétől.
– Ez elég közel volt, nem? – kérdezi, mintha nem egyedül
hoztam volna szégyent New York városára éppen most.
– M-mit csinálsz te itt?
– Eljöttem érted a reptérre, hogy hazavigyelek – feleli kertelés
nélkül, és csak ezután engedi el a derekamat, amit eddig
megtámasztott.
– Eljöttél értem? – kérdezek vissza meghökkenve. Én… Hát,
nem is tudom, mit gondoltam. De ezt biztosan nem.
– Nem beszéltünk meg semmit, és azt hittem, hogy a
lakásodnál fogunk találkozni.
Rosszallóan néz.
– Daisy, olyan a világon nincs, hogy egy hosszú repülőút után
hagyom, hogy egyedül navigálj át a New York-i őrületen. Az
kegyetlen lenne.
Élénk, kék szemében kutakodom egy hosszú pillanatig,
valamit, bármit keresve, ami lenyugtatja a heves szívverésemet
és az összegubancolódott, szinte fájdalmas melegséget a
mellkasomban. Azt hiszem, soha nem tudtam, milyen az, ha
saját magamon kívül más is van, aki törődik a jóllétemmel.
– Szóval… ööö… mivel itt vagy, segítenél levenni a táskáimat a
futószalagról?
Még mindig lüktet bennem az adrenalin a néhány perccel
ezelőtti halálközeli élmény miatt, és nem vagyok benne biztos,
hogy máris megpróbálkoznék vele még egyszer.
Vigyorog. Bólint. Aztán előrelép, hogy megkaparintsa a
hatalmas, fehér bőröndöt, ami az egész rohadt kalamajkát
elindította. Amint leemeli a szalagról, már mutatok is a mellette
lévőre. Meg még egyre.
És még egyre.
– Ennyi – jelentem ki végül, amikor a négy óriási és nehéz
bőrönd lekerül a szalagról mellém. – Megfogadtam a
tanácsodat, és nem hoztam sok mindent – mondom kínomban.
A szarkazmusom megnevetteti Flynnt, a mellkasom pedig
büszkén kidomborodik. Ahh, talán ez a valaha létező legjobb
hang.
Azonnali és szinte túltengő vágyat érzek, hogy miattam
megismétlődjön.
Flynn könnyedén kezeli a bőröndfelvonulásomat, így nekem
csak a hátizsákommal és a kézipoggyászommal kell foglalkozni.
Erősnek, magabiztosnak, nyugodtnak, és, ki merem jelenteni,
elégedettnek tűnik.
Miközben elhagyjuk a repteret, és Flynn kocsija felé sétálunk,
nem tudok nem arra gondolni, hogy ha most én csak egy
ártatlan járókelő lennék, aki látja az eseményeket, talán
igazából elhinném, hogy férj és feleség vagyunk. Vagy
legalábbis komoly kapcsolatban vagyunk.
Ami, gondolom, jó dolog, nem?
Hogy megkapd a zöldkártyát? De. A jövőbeli épelméjűségedet
tekintve? Valószínűleg nem.
 HUSZONKETTŐ

Flynn

A lift csilingelve jelzi az érkezésünket az emeletemre, én pedig

az állammal mutatom Daisynek, hogy menjen előttem és a négy
bőröndje előtt. Meglehetősen csendes, amióta elhagytuk a
repteret, beszéd helyett inkább a kocsiból figyelte a körülötte
feltáruló várost, és csak egy „azta” hagyta el a száját, amikor a
Range Roveremmel behajtottunk a ház alatti mélygarázsba.
Tudom, hogy ez sok, ideköltözni, az ország másik felébe, egy
olyan férfi lakásába, akit alig ismer, így hát nem is erőltetem.
Majd a maga idejében bőven lesz mit mondania, erről meg
vagyok győződve.
Odaadom neki a kulcsot, hogy nyissa ki a zárat, majd miután
kitárja az ajtót, elsőként a konyhába megy, ami rögtön jobbra
található a bejárati folyosón. Megszabadul a hátizsákjától és a
kézipoggyászától, aztán lassan átsétál a nappaliba. A padlótól a
plafonig érő ablakok miatt a fények olyan élénkek, hogy látszik
az ártalmatlan por, ahogy lebeg a levegőben, és a konyakszínű
bőrkanapé szinte csillog.
Sárga párnái ott fekszenek a kanapé két sarkában, és amikor
meglátja ezeket, mosolyog. Elmegy a kanapé háta mögött, hogy
kitekintsen újra az ablakon, és talán szemügyre vegye egyszerre
az egész szobát, aztán a hátsó folyosón lévő mozgásérzékelős
lámpa felvillan.
– Mm – búgja. – Úgy látom, ez a hely is ugyanolyan jól
felszerelt technikailag, mint a vegasi.
Megvonom a vállam. Praktikus, hogy látod, merre mész.
– Szuperek a párnák – folytatja. – Igazán feldobják a
helyiséget.
A vállam újra felemelkedik, és lesüllyed.
– Elhiszem neked.
Ezen kuncog, majd megfordul, hogy újra körülnézzen a
szobában, bármilyen részletért, amit talán még nem vett észre.
A tekintete megáll a kandallón, illetve pontosabban a fölötte
lévő festményen.
Egy nevető nőt ábrázol, akinek göndör a haja és sugárzó a
szeme. Az ecsetvonások olyan lágyak és selymesek, hogy
teljesen meghazudtolják az otthonom többi részén uralkodó
férfias felhangokat.
Most, hogy közelebbről megnézem, jelentős hasonlóságokat
vélek felfedezni közte és Daisy között mind fizikailag, mind
személyiségben.
– A festmény… Ez… Ez nem illik a karakteredhez.
Bólintok.
– Így van. De a nagy-nagy-nénikém festette sok évvel ezelőtt,
és halálakor nekem ajándékozta. Azóta lóg itt. Igazság szerint
eléggé kedvelem.
Talán ezért bolondultam bele Daisybe olyan hamar. Általában
senki élete nem hoz lázba, csak a sajátom.
 Daisy biccent, tekintetével tüzetesen vizslat egy hosszú
pillanatig, mielőtt meglepő hirtelenséggel továbbmegy.
– Erre mi van? – kérdezi fejével a folyosó irányába bökve.
Felvonom az egyik szemöldökömet, ő nevet, majd hozzáteszi:
– Jól van. Csak egy módon deríthetem ki, Mr. Titokzatos.
Elsétál a folyosó végéig, röviden bekukkant egy útközben lévő
ágyneműs szekrénybe és fél fürdőszobába, majd a bólintásos
engedélyem után kinyitja a hálószobám ajtaját.
A szemközti fal szürke téglája kiemelkedik az ablakon
beszűrődő fényben, és az egyik oldalon lévő ipari polcok az
ürességükkel büszkélkednek.
– Azokon a polcokon nincs semmi – szúrja ki azonnal Daisy,
én pedig nevetek.
– Tudom.
A fejét rázza, aztán meglepődik, fejét hirtelen felém kapja.
– Ennyi?
– Hogy érted? A lakás?
– Igen. A lakás. Ez minden?
Vállat vonok. – Aha.
– Csak… csak egy szoba van ebben a lakásban?
Összevonom a szemöldökömet, ő pedig azonnal a fejét rázza.
Egy nagy lélegzetvételű csacsogás közeledik, érzem.
– Ez meg hogy lehet? H-hogy? Rágugliztam az épületre, és ez
az épület nem úgy néz ki, mint ahol csak egy hálószobás
lakások vannak!
– Nem tudtam, hogy ez kívülről megállapítható.
– Hát, nem is! Szemmel láthatóan. Ugyanis itt vagyok egy
egyszobás lakásban egy olyan épületben, amiben egyetlen
egyszobás lakásnak sem kéne lennie. A vegasi házadban több
hálószoba volt, Flynn! Itt miért nincs több hálószoba?
– Mert ez nem Vegas. Ez New York. És amúgy is egyszerre
csak egy ágyban tudok aludni.
– Most nem vagy vicces. Ez nem vicces. Mégis, hol fogok
aludni?
Odanézek az ágyra, aztán vissza Daisyre, de a szeme úgy
kering, mint egy repülő csészealj.
– Veled az ágyban? Minden este?
– Csak amikor ágyban szeretnél lenni.
– Ez nem vicces, Flynn!
– Figyelj, Dais, ez van. Nem nagy dolog. Nem mintha nem
aludtunk volna korábban közösen egy ágyban.
– Nem sokat aludtunk abban az ágyban, Flynn.
Nem, határozottan nem aludtunk, és elképesztően gyönyörű
volt.
Vigyorogva nézem, Daisy pedig gyakorlatilag félrenyel.
– Gyere! – mondom neki kifelé menet a szobából. – Menjünk!
Később aggódhatsz az ágy miatt.
– Mi? Menjünk? Hova megyünk?
Nem felelek. Nem. Nem merek felelni.
 HUSZONHÁROM

Daisy

Flynn megáll egy lenyűgöző, külvárosi, barna homokkő épület

előtt, amitől hinni kezdek New York filmváltozatában. A fák
hatalmasak és bölcsek, az utca pedig nyugodt. Gyakorlatilag el
tudom képzelni Tom Hankst, amikor megkérdezi Meg Ryant, mi
történt volna velük, ha nem lennének ellenségek a kezdetek óta.
Viszont nem tudom, miért vagyunk itt, és a várakozástól már
tűkön ülök. Van Flynnek egy másik háza itt? Esetleg több mint
egy hálószobával?
Majdnem hangosan nevetek magamon, de Flynn kinyitja az
ajtót, és felém nyújtja a kezét, hogy segítsen kimászni a Range
Roveréből, és ez úgy tűnik, kizökkent a gondolataimból.
– Hol vagyunk?
Nem válaszol, inkább átkísér az utca túloldalára, fel a
lépcsőkön, és becsenget. Nem csengetsz be a saját házadba.
– Ööö… – Összezavarodottan nézek körbe. – Valaki házánál
vagyunk?
– Igen – válaszol csak úgy mellékesen. – A húgoménál,
Winnie-énél.
– Tessék?! – kérdezem, de már a kopogást is beveszi a
„Megérkeztem, nyiss ajtót!” ceremóniájába, láthatóan
elégedetlenül a csengőre adott reakció sebességével.
– Flynn. Ez a családod háza?
Bólint, teljesen nyugodtan ebben az őrült helyzetben.
– Ma családi vacsora van.
– Te most szórakozol velem? – vágok vissza, amilyen gyorsan
csak tudok, de nehéz kontrollálni a hangerőmet, amikor a
szívem rohadtul a fülemben zakatol.
– Nem gondoltad, hogy időre lenne szükségem, hogy
felkészüljek? Alig ismerlek. Te is alig ismersz! Úgy értem, mi a
francot fogunk nekik mondani? Mi van, ha megkérdezik, hogy…
– Basszus! – kiált fel Flynn hirtelen, megérinti a hátam, és
sarkon fordul. – A kocsiban felejtettem a sütit. Mindjárt jövök.
Erősen meglendítem a csípőmet, és a csuklója után vetem
magam, miközben távolodik, de már késő. A lépcső alján van,
elmegy néhány parkolóhely mellett, és pillanatokon belül a
csomagtartóhoz ér.
A bejárati ajtó kinyílik, állkapcsom pedig idegesen
összezáródik, mint a Vénusz légycsapója.
– Á, szia! – mondja egy vonzó, sötét hajú férfi, akit én még
sosem láttam, és kíváncsian nézelődik mellettem. – Segíthetek?
Minden egyes porcikám beszélni próbál, de én
tulajdonképpen megnémultam a közeljövőre nézve. A torkom
nehéz, a hangszalagjaim megbénultak. Fogalmam sincs, mit
mondjak, így azt remélem, hogy Flynn kurvára siet vissza.
Az ajtó enyhe puffanással kitárul a most már szűkre húzott
szemű férfi mögött a tavaszi szellő lökésétől, láthatóvá téve egy
másik férfit, akit viszont ismerek. Éppen felénk tart a folyosón.
 A férfi, aki nekem ajándékozta az ötszáz dolláros
kaszinózsetont. Flynn testvére, Ty.
Amikor a tekintetem rátapad, nyilvánvalóan a felismeréstől,
az ajtóban álló férfi felé fordul, és hangosan felnyög.
– Ó! Szóval ő veled van! Kurvára tudhattam volna.
Anélkül, hogy bármi mást mondana vagy köszönne, a férfi
visszavonul a folyosón, menet közben pedig megveregeti Ty
vállát. Ty egyre közelebb ér az ajtóhoz és hozzám, homlokát
érdeklődve ráncolja.
Hosszan végigmér tetőtől talpig, végül pedig megvonja a
vállát.
– Hát, határozottan az én típusom vagy. Megkértelek, hogy
gyere ide ma este?
– Nem – sikerül kinyögnöm a fejemet rázva. Istenem,
egyértelmű, hogy annyira részeg volt aznap, hogy nem is
emlékszik rám. – Én…
De már meg is fogja a könyökömet, és befelé húz. – Gyere be!
Menjünk a konyhába, és igyunk valamit! Hamarosan
vacsorázunk.
Kétségbeesetten kicsavarodok, és hátranézek a vállam fölött,
őrjöngő szememmel Flynnt keresem, amint az ajtó becsukódik
mögöttem.
Ó, istenem! Ezt hogy sikerült összehoznod, Daisy? Nemcsak,
hogy bepaliztad az egyik Winslow testvért, hogy vegyen el a
zöldkártya miatt, most egy másik testvér azt hiszi, hogy veled
randizik?!
Mielőtt feleszmélnék, már a nyüzsgő konyha közepén állunk,
és gyakorlatilag mindenhol emberek vannak. A hangos
csevegés, a nevetés és a készülő vacsora hangja és illata
túlstimulálják az érzékeimet.
– Na, a fene! – Egy újabb vonzó, világosbarna hajú, és izzó,
kék szemű pasit ismerek fel, amint Flynn újabb tesója
torkaszakadtából kiabál.
– Azt hittem, Flynn érkezett meg. Végre egyszer részt tudok
venni a családi vacsorán, mert nem Winnie időbeosztását
nézzük, és nem olyankor tartjuk, amikor én dolgozom. Már
most élvezem ezt az estét!
– Hagyd a rinyát, Jude – mondja neki egy gyönyörű, tényleg
szinte éterien csinos, parázsló, zöld szemű, vörösesbarna hajú
nő. – Tudod, hogy Flynn bármelyik pillanatban itt lehet.
Megbízható.
Ty nevet mellettem, és egy újabb pánikhullám tör rám,
amikor a karját átveti a vállamon.
– Nem úgy, mint mi, igaz, Sophie?
Sophie vállat von.
– Te mondtad. Nem én.
Egy pillanat alatt olyan, mintha minden fej felénk fordulna,
én pedig majdnem félrenyelek a torkomban lévő nyomás miatt.
Mit fognak kérdezni tőlem? Mégis mit mondok, ki vagyok?
Hogy a picsába fogom kimagyarázni ezt az aprócska pillanatot,
ha Flynn végre beállít?
Kurvának fognak gondolni, a fenébe is.
De a pillantások csak alkalmi jellegűek, és legnagyobb
meglepetésemre mindenki visszafordul a saját beszélgetéséhez
és feladatához. Semmi kérdés. Semmi sértés. Semmi felismerés,
tényleg semmi.
 A családja konstatálja a jelenlétemet, aztán… kurvára
mindenki megy a dolgára.
Mi a fene?
– Jöjjön mindenki! Kész a vacsora! – szól egy idősebb nő, aki
talán Flynn anyukája lehet.
– Ideje enni.
Figyelem, ahogy néhány nő ételekkel megrakott tálcákat kezd
el kihordani az étkezőbe, vidáman beszélgetve menet közben,
én pedig nem tudom eldönteni, hogy megkérdezzem, szükségük
van-e segítségre, vagy belesüllyedjek a ház szép parkettájába.
Jelenleg összességében úgy érzem magam, mintha
láthatatlanná váltam volna, csak nem tudok róla, vagy
legkevésbé sem érdekli őket, ki vagyok.
Ty kezét a derekamra helyezi, szerencsére nem kellemetlen
módon, és az étkezőbe vezet. Flynn továbbra sincs sehol, én
pedig egyre közelebb kerülök a meneküléshez. Hiszen nem
vagyok igazi feleség. Ha égő guminyomot hagyok a padlójukon
kifelé menet az ajtón, az is csak körülbelül három hónapig lesz
igazán furcsa, igaz?
Ty kihúz nekem egy széket, és mivel a lóhalálában való
elmenekülésen kívül nem sok választásom van, helyet foglalok.
Hála Istennek, végre Flynn hangja töri át a kavalkádot, én pedig
a nyakamat nyújtogatom, mint egy emu, és pipiskedve
próbálom megpillantani, hol van.
Személyenként áll meg üdvözölni mindenkit a folyosón befelé
jövet. Öleléseket, hátlapogatásokat és hatalmas nagy
mosolyokat kap, amiket én a legkevésbé sem. Betolakodó vagyok
az életükben, és szörnyen érzem magam, amiért bejelentés
nélkül toppantam be.
Amikor Flynn végre eljut az étkező bejáratához, kétségbeesett
pánikommal megragadom a tekintetét, és várom, hogy kitalálja,
mit tegyünk. Kedvesen rám mosolyog, miközben Ty leül
mellém, és ezért legszívesebben megölném.
Flynn Winslow, ez nem vicces. A szakadék szélén
egyensúlyozok.
Nyilvánvalóan felismerve az idegességem komolyságát, Flynn
belép az étkezőbe, elindul az asztalnál ülő Ty felé, és kellő
erősséggel megütögeti a vállát. Ty kíváncsian pillant fel rá.
– Arrébb mennél, hogy a feleségem mellett ülhessek? –
kérdezi Flynn felvezetés nélkül, én pedig majdnem lenyelem a
nyelvem. De nem én vagyok az egyetlen, aki ledöbben ettől a
kérdéstől; az egész, emberekkel teli helyiségben azonnal
megfagy a levegő.
Ő most… Ő most a feleségeként mutatott be?
Érzem, hogy a szoba figyelme most újra rám szegeződik, de
ezúttal máshogy. Nincsenek érzelemmentes pillantások. Nem
ám.
Szent isten! Ez vagy tényleg ennyire heves, vagy az arcom
valóban lángra lobbant.
– Bocsi – szólal meg egy szőke, kék szemű, barátságos arcú
lány, az első, aki képes megszólalni. – Azt mondtad, hogy
feleség?
Csak néhány pillanattal ezután fordul felém Ty.
– Te Flynn-nel jöttél?
Bólintok.
– É-én… Hát, én próbáltam… ööö… mondani valamit, de… –
Remeg a hangom, és minden csontom összevissza rázkódik a
testemben. Flynn ezt észreveszi, és megnyugtató, határozott
kezét a vállamra helyezi, így nem is folytatom tovább.
– Ty, ez a te hibád, hogy az egész család, téged is beleértve,
automatikusan azt hiszi, hogy egy új nő a családi vacsorán
veled van.
– Azért, mert ő egy hímringyó.
– Jude! – tör ki a nő, akiről most már egyértelműen tudom,
hogy Flynn anyja. – Hogy beszélsz? Gyerek is van az asztalnál.
Az a gyerek egy aranyos, szőke hajú lány, aki egyszerűen
megvonja a vállát és kuncog.
– Jude bácsi mindig ilyeneket mond, nagymama.
– Mert egy zseni vagyok, igaz, Lex? A kutatások szerint csak a
zsenik káromkodnak. – Jude rákacsint a kicsi lányra, teljesen
figyelmen kívül hagyja az anyja dorgálását, de a hatalmas asztal
másik oldalán lévő idősebb férfi és női kísérője kacagni
kezdenek.
– Vannak problémáid, ha azt sem tudod, melyik nő van veled
a családi vacsorán. Figyelj, Ty, kérlek, jegyezd meg, hogy ez a nő
mellettem a nagynénéd, Paula. A feleségem.
– Ez nem vicces, Brad bácsi. – Ty felsóhajt, és az egész étkező
nevetésben tör ki.
– Ó, dehogynem. Ez vicces – mondja a férfi, aki korábban ajtót
nyitott. – Ez pedig az én házam, de még ha nem is az lenne,
akkor is nevethetnék, amikor csak akarok.
A szobában azonnal kitör a teljes káosz. Az emberek
óbégatnak, kiabálnak és egymást lökdösik, Flynn pedig ide-oda
kapkodja a fejét a különböző irányokból érkező millió kérdés
hallatán.
Alaposan szemügyre veszem, amikor megrázza a fejét és
ujjait a szájába veszi, majd füttyent egyet, amitől valószínűleg
az összes kutya felébred Brooklynban.
– Mindenki maradjon csendben, hogy el tudjam mondani.
Igen, megnősültem. És ez a fantasztikus nő mellettem a
feleségem, Daisy – jelenti be Flynn, a szám pedig tátva marad.
Tényleg… tényleg azt hiszi, hogy ettől majd megnyugszanak?
Annyiszor pislogok, hogy már majdnem rosszul leszek, de
azonnal visszazökkenek a valóságba, amikor a szoba ismét
káoszban tör ki, és az egész szobányi ember egyszerre kezd el
kiabálni.
Flynn felteszi a kezét a levegőbe, és ellöki Tyt a mellettem
lévő székről, hogy ő üljön oda, miközben próbálok valamit
megérteni a tébolyból.
– Anya, agyvérzésem van?
– A feleséged?!
– Megnősültél?! Hogy? Ez hogy lehetséges?!
– Mi a picsa, Flynn?
Igen, ezek pontosan az én gondolataim: Mi a picsa?!
Flynn szemében az agykárosodás vagy valami olyan jeleit
keresem, ami megmagyarázná a teljes mentális összeomlását,
de megdöbbentő módon nem találok ilyet. Átlagosan néz ki.
Visszafordulok az asztalhoz, és nagyot nyelek. Alábbhagyott a
kiabálás, és úgy tűnik, a nőknek talán sikerült rendbe szedniük
a családot, mert mindenki elcsendesedett. Sajnos, akárcsak
korábban, megint minden szem rám szegeződik.
– Winnie – figyelmezteti Flynn halkan, miközben a
barátságosan kinéző szőke ismét kinyitja a száját, majd Flynnre
nézve megrázza a fejét, és az ujjával mutat.
– Maradj csendben, Flynn!
Nagyot nyelek, amikor tekintete újra felém fordul, és
tüzetesen vizslat. Fészkelődök kicsit, de többé-kevésbé örülök,
hogy nem hányok az étellel telerakott asztalra.
Az arca ellágyul a mosolyától, és a lélegzetem, amiről nem is
tudtam, hogy visszatartom, elárasztja az étkezőt. Kinyújtja a
kezét, én pedig felállok, hogy megrázzam.
– Winnie vagyok. Flynn húga – mutatkozik be, és mindenkire
rámutat az asztalnál. – Ő az anyukám, Wendy, Brad bácsi és
Paula néni, a legidősebb bátyánk, Remy, Jude és a
menyasszonya, Sophie, a férjem, Wes és a lányom, Lexi.
– Engem nem is mutatsz be? – morog Ty, mire Winnie
lehurrogja. Mindenki más integet. Kellemetlenül mosolygok, és
visszaintek nekik.
– Annyira örülök, hogy megismerhetünk. Nagyon sajnálom a
korábbi faragatlanságunkat, de az egész Ty hibája – folytatja
Winnie.
– Persze, persze, fikázzuk Tyt egész este.
Remy belebokszol Ty vállába, ezzel sikeresen elhallgattatja, és
így esélyem nyílik válaszolni.
– Köszönöm! Én is örülök, hogy megismerhetlek titeket. És
nem hibáztatok senkit a kavarodásért…, várható volt.
Hahaha! Istenem! Valaki segítsen!
– Nos – feleli Winnie körbenézve az étkezőben, és mindenkire
jelentőségteljesen pillant. – Később megtudjuk a részleteket.
Most csak annyit szeretnék mondani, hogy üdv a családban. És
biztos vagyok benne – teszi hozzá megint mindenkire alaposan
ránézve –, hogy mindenki így érez az asztalnál.
– Így van, így van – mondja Brad bácsi egy bólintás
kíséretében, majd felemeli a poharát. – Üdv a családban, Daisy!
Az egész család csatlakozik, és a váratlan kedvességük
megmelengeti a szívemet.
Flynn kezét az asztal alatt a combomra teszi, hogy
megszorítsa, és amikor a szemébe nézek, biztatóan mosolyog.
Hova a csudába keveredtem?
 HUSZONNÉGY

Flynn

Daisy egész hazaúton a nővérem házától csendben volt, és

amint beértünk a lakásba, azonnal bezárkózott a fürdőszobába,
lefekvéshez készülődés címszó alatt. Elég nyilvánvaló, hogy úgy
érzi, hátba támadtam, mert elvittem a családi vacsorára
anélkül, hogy szóltam volna, de bár kívülről kicsit kegyetlennek
tűnhetek, továbbra is azt gondolom, helyesen cselekedtem.
Daisy már számtalanszor bebizonyította, hogy ha egyszer
belekerül a fejében lévő spirálba, szinte lehetetlen kirángatni
onnan. A pánik pedig a döntésképtelenség végtelen
körforgásához vezet, és nem volt időm arra, mielőtt el kellett
indulni a húgomhoz, hogy elújságoljam neki a ma esti családi
vacsorát, és megdugjam, hogy ne aggódjon. Már így is késésben
voltunk.
Tisztában vagyok vele, hogy számolnom kell a döntésem
következményeivel, és készen is állok rá.
Hogy elüssem az időt, amíg Daisy összeszedi magát annyira,
hogy beszéljen velem, megnyitom a csoportbeszélgetést a
testvéreimmel, és a rohadt életbe, nagyon aktívak voltak. Ha
nem lett volna ne zavarj állapotra állítva, a telefonom
epilepsziás rohamot kapott volna.

Remy: Ezt kurvára meg kell beszélnünk később, Flynn

Winslow. Már értem, hogy az ebédünkkor kicsit
másról is kellett volna beszélgetnünk.

Jude: Haver, nem hiszem el, hogy előbb megnősültél,

mint én, te szemét. Nem tudtam, hogy versenyzünk,
különben jobban igyekeztem volna.

Winnie: Hogy találkoztatok? Milyen volt az első

randi? Első látásra szerelem volt?

Ty: Azt mindenki leszarja, hogy Flynn kurvára

lecsapott egy nőt a kezemről?

Remy: Valójában soha nem is volt veled. Már a

vacsora előtt Flynn felesége volt, te pöcs. Ja, és ez a
gazember a múlt heti ebédünkön elmondta nekem,
hogy házas!

Winnie: MICSODA? TE TUDTAD?

Remy: Nyugi. Nagyjából tudtam. Igazából nem hittem

el neki.

Jude: Nem hittél Flynn-nek, haver? Ő az egyetlen

 közülünk, aki nem hazudik!

Remy: Már emlékszem. Persze.

Ty: Viszont tényleg olyan nőnek tűnik, aki az én

esetem lehetne. Olyan, mintha ismerném.

Jude: TESÓ. Fogd be! Ez most nem rólad szól.

Winnie: Komolyan, Ty. Válaszokat akarok Flynntől.

Nem a te rinyálásodat hallgatni.

Ty: Hű. Kegyetlen, hugi. Kegyetlen.

A fürdőszoba ajtaja végre kinyílik, én pedig habozás nélkül

megnyomom a képernyő lezárása gombot, és leteszem a
mobilomat a konyhapultra.
Mintha tojáshéjon lépkedne, de nem attól tart, hogy engem
felzaklat. Nem. Az idegösszeomlás szélén van, és igyekszik nem
felrobbantani mindent.
Viszont, amennyire tudom, minél korábban következik be a
nagy robbanás, annál előbb kezdhetem el összerakni a
darabkákat.
– Mondd csak! – ösztönzöm. – Hadd szóljon! Tudom, hogy ezt
szeretnéd.
– Anyám, Flynn! – felkapja a kezét, és végigtrappol a
konyhába vezető úton. – Csak ez túl sok, érted? Először is
megérkezem ide, miután átutaztam az egész országon egy
héttel azután, hogy a főnökömnek gyakorlatilag ultimátumot
adtam, majdnem meghaltam a csomagszállító szalagon, és
aztán kiderül, hogy csak egy hálószoba van! Majd egyenesen a
húgod házába megyünk, anélkül, hogy egy szót is szólnál róla,
ahol mindenki azt hiszi, hogy a bátyád kísérője vagyok, mivel te
ott hagytál, hogy gondoskodjak magamról! És mindenki engem
bámult, meg néztek rám kérdőn, nekem pedig nem voltak
válaszaim! Mivel ez a házasság egy szerződéses házasság, és
valójában nem is tudok rólad olyan sok mindent!
Bólintok, vesz egy mély lélegzetet, és tovább fokozza.
– A húgod meg! Annyira rohadtul kedves és aranyos, és
miután megtudta, hogy veled vagyok és nem a bátyáddal, Tyjal,
nagyon melegszívűen fogadott, és érdeklődött irántam, és
azonnal ugrott, hogy a társaság része legyek. Vele ebédelek!
Vele és Sophie-val! Jövő héten! Ezt tudtad?
A fejemet rázom, mert nem, ezt nem tudtam.
– Hát, igen! Mert annyira édesek voltak, és nem tudtam nemet
mondani, és ezért most a húgoddal ebédelgetek, mintha ez egy
nagy dolog lenne! Mintha ez igazi lenne köztünk! Jaj! És Sophie!
Olyan izgatott volt, hogy megkért, legyek a koszorúslánya az ő
és a bátyád esküvőjén! Koszorúslány, Flynn, a bátyád
esküvőjén, a fenébe is!
Felvonom a szemöldökömet.
– Én pedig ezekre nem voltam felkészülve! Mert nem
tartottad fontosnak, hogy elmondd, hogy együtt megyünk a
családi vacsorádra ma este! Ezzel nem tudok mit kezdeni. –
Mélyen beszívja a levegőt, és nem lep meg, hogy folytatja. –
Nyilván viselnünk kellett volna a jegygyűrűnket legalább! A
húgod folyamatosan kérdezgette, és rögtönöznöm kellett valami
kifogást, hogy az ékszerésznél vannak igazításon! Amikor
megkérdezte, melyik ékszerésznél, úgy csináltam, mintha
köhögőroham jött volna rám, és azt mondtam neki, hogy
asztmás vagyok, ami persze nem igaz! Egy egyre növekvő
hazugsághálót szövök a családod előtt!
– Mi lett volna más, ha tudtad volna időben? – vágok közbe,
mire felszegi az állát.
– Tessék?
– Akkor nem mennél együtt ebédelni Winnie-vel és Sophie-
val?
Szeme összeszűkül.
– Vagy Sophie és Jude esküvőjére? Nemet mondtál volna, ha
lett volna időd felkészülni?
– Nem, Flynn, az sértő lett volna. De nem ez a lényeg…
– De, ez a lényeg, Dais. A végeredményen nem változtatott
volna, de a stressz-szinted, amit az odáig vezető úton éreztél
volna, magasabb lett volna. Hajlamos vagy kicsit kiborulni.
– Nem borulok ki olyan sokszor.
– Daisy.
Ezen fortyog.
– Oké. Igen, kiborulok. De a döntésnek, hogy kiborulok vagy
nem, az enyémnek és csak az enyémnek kell lennie. Én vagyok
Julia Roberts, az istenit, és én mondom meg ki, mikor, mennyit!
Közelebb lopózom hozzá, gyors és megfontolt lépésekkel, ő
pedig drámaian hátrahajtja a fejét, hogy rajtam tartsa a szemét,
miközben közelítek felé.
A légzése felgyorsul, ahogy az állkapcsára teszem a kezem, és
még hátrébb hajtom a fejét, a nagyujjam begyét végigfuttatom a
telt, rózsaszín alsó ajkán.
– Igazad van. Sajnálom.
– Igen? Tényleg?
Bólintok.
– Annak ellenére, hogy próbáltalak megkímélni az aggódástól,
amit szerintem nem kellett volna átélned, szólnom kellett volna.
– Rendben – suttogja, kifújva a levegőt.
– Rendben, elfogadod a bocsánatkérésemet?
– Igen, elfogadom.
– Jó. – Megemelem a szemöldökömet. – Akkor itt az ideje a
kikapcsolódásnak.
– Ideje a kikapcsolódásnak?
Röviden intek a fejemmel, aztán csókot nyomok az ajkára.
Erre zihál, én pedig azonnal a szájába csúsztatom a nyelvemet.
Friss, mentás íze van a fogkrémtől, és ilyen közelről a haja
illata beborít, mint egy ködfelhő. A vágy, hogy újraalkossam az
első együtt töltött éjszakánkat, és a konyhapultra emeljem, hogy
megkóstoljam, igen erős, de az első közös ágyban töltött
éjszakánk vágya még erősebb.
Kezemet a fenekére téve addig emelem, amíg a lábát a
derekamra nem kulcsolja, a kezét pedig a vállamra, aztán
elindulok vele a karomban a folyosón, a hálószoba irányába.
Nem nehéz, és könnyű cipelni, de az, amit a nyelvével a
számban csinál, kissé eltereli a figyelmemet. Nekiütközünk a
falnak egyszer vagy kétszer, de végül bejutunk a szobámba.
Háta hozzáér a fekete takaróm puha anyagához. Az ablakon
beszűrődő holdfény megvilágítja az arcvonásait és a feje fölött
szétterülő fürtjei pompáját.
Bassza meg, tényleg gyönyörű!
Egy nap hamarosan ezeket az ajkakat a farkam körül kell
látnom. De nem ma. Ma nekem kell benne lennem. Éreznie kell
engem magában, olyan átkozottul mélyen, hogy miután
végeztünk, azt sem fogja tudni, hogy egy ágyban van, nemhogy
az enyémben.
Lehúzom a pizsamanadrágját, végig a lábán, az aranyos kis
rózsaszín bugyijával együtt, aztán felhúzom az ágyra, amíg a
válla hozzá nem ér a párnákhoz.
– Kapaszkodj a fejtámlába! – utasítom, megfogva a kezét, és az
általam kívánt helyre vezetem, ahelyett, hogy megvárnám, míg
teljesíti a kérést, és ő maga teszi oda. – Ma este keményen
megbaszlak.
Erre van szüksége, tudom, és ha őszinte akarok lenni, nekem
is. Ty kezét olyan hanyagul Daisyn látni… Nem volt jó érzés.
Nem tetszett, és amennyire nem tudom megmagyarázni, miért,
annyira készen állok és hajlandó vagyok megtenni, amit kell,
hogy jobban érezzem magam miatta.
És Daisyt addig kefélni, amíg egyikünk sem kap levegőt,
nagyon úgy tűnik, hogy segíteni fog jobban érezni magam.
Két ujjamat bedugva a nyílásába, nedvesnek és eléggé
felkészültnek találom ahhoz, hogy ne kelljen tovább várnom.
– Tartsd szétnyitva a lábad – kérem. – Olyan mélyre szeretnék
menni, amennyire tudok.
Elkerekedett szemmel bólint, és engedelmeskedik, széttárja a
combját, hogy helyet csináljon köztük a csípőmnek. Olyan ő
nekem, mint a mennyország, és az amúgy is kemény farkam
megrándul a várakozástól.
Egyetlen apró manőverrel könnyedén belecsusszanok, lassan
haladok, hogy időt adjak neki az alkalmazkodáshoz. Már
teljesen a bejáratánál vagyok, ő pedig válaszul hátracsapja a
fejét. Szeme csukva, ujjvégei belemélyednek az alattunk lévő
paplanba, szája pedig kikerekedik a gyönyörtől.
Ez az!
– Jó kislány.
Újra ki és be, utat török a lökéseimmel, miközben növelem a
tempót mindegyiknél. Enyhén zihál, a döfések a folytonos
rohammal együtt a legérzékenyebb idegvégződésein zihálásra
késztetik.
– Te… jó… ég – tör fel belőle, szavai a csípőm ritmusára
szakadozottak.
– Igen – értek egyet vele, és kezemet az övére teszem a
fejtámlán. – A puncid emlékezni fog rám holnap.
– A-ha – helyesel.
– A farkam is emlékezni fog rád – teszem hozzá.
Igazából azon kezdek gondolkozni, hogy bizonyos testrészeim
talán sosem felejtik el Daisyt.
 HUSZONÖT

Daisy

Miután kifakadtam Flynnre, amiért nem szólt a családi

vacsoráról, bocsánatot kért, majd igyekezett kifacsarni a
testemet olyan őrült, forró szexszel és intenzív orgazmussal,
amitől még mindig gyengének érzem a lábam.
Nekem személy szerint több mint oké ez az eseménysor. Még
akkor is, ha a fele majdnem az őrületbe kergetett.
Viszont ez egy kicsit veszélyes játék. Mármint ha minden
alkalommal, amikor mérges leszek Flynnre, megajándékoz egy
valódi bocsánatkéréssel és egy orgazmussal, lehet, nagy lesz a
kísértés, hogy mondvacsinált okokkal haragudjak rá.
Arról nem is beszélve, hogy rájöttem, szex közben és után
Flynn sokkal beszédesebb és szabadabban bánik a szavaival.
Így sikerült rávennem, hogy intim beszélgetésbe kezdjen velem
a hálószobája sötétjében.
– Szóval Ty ilyen? – kérdezem a homlokomat ráncolva. –
Véletlenszerűen hoz nőket a családi eseményekre?
– Nagyjából. – Flynn vigyorog. – És sosincs kétszer ugyanaz a
nő.
Az öccse, Ty érdekes egy figura. Beleállt abba a lehetőségbe,
hogy az ő partnereként vagyok ott, miközben fel sem ismert.
– És mi van az apukáddal? Ő miért nem volt ott a családi
vacsorán?
– Apám elhagyott minket, amikor gyerekek voltunk – suttogja
Flynn a választ a kérdésemre. Ujjait lágyan belenyomja a
hátamba, miközben meztelenül fekszem a hasamon, arccal felé
fordulva a párnámon.
– Sajnálom – motyogom.
– Én nem – jelenti ki Flynn könnyedén, testhelyzete az
enyémet utánozza, a hangja pedig halk. – Hátrahagyott öt
csirkefogó gyereket, hogy egy tündéri nő egyedül nevelje fel
őket, aki nem érdemelte meg, hogy elhagyják. Nincs szükségem
egy seggfej apára, csak hogy azt mondhassam, van. Itt van
nekem Brad bácsi és Paula néni, anya, a testvéreim. Ez minden,
amire szükségem van.
Hihetetlenül szeretném hozzátenni, hogy én is itt vagyok
neki, mellette állok, és ez mindig így lesz, de az igazság az, hogy
valójában nem tudom. Elrendezett házasságban vagyunk, ami
pusztán azért szerveződött és ment végbe, hogy itt
maradhassak az országban. De a Vegasban töltött este és a ma
este, na meg a telefonszex, mind átléptek egy bizonyos határt,
amit nem is tudok igazán megmagyarázni.
Itt van szenvedély, intimitás, izgalom, érzem magunk között,
de amennyire meg tudom ítélni, Flynn szándéka szerint ez
ennyi. Nem számít a fesztelen kapcsolat vagy a felrobbanó
kémia a hálószobában, amikor az óra éjfélt üt a bevándorlási
ügyemnek, Hamupipőke visszamegy Los Angelesbe, és a herceg
folytatja a saját életét.
 – Nekem sincs apukám. Sőt, anyukám sem. A kanadai
nevelőszülői rendszerben nőttem fel. – Flynn nem hagyja abba
a simogatást, de valahogy olyan, mintha az érintésének a súlya
megváltozott volna. – Ott van nekem Gwen, tinikoromban
befogadott, de ő nem igazán egy anyafigura. Inkább egy
némiképp érett barátnő. – Megvonom a vállam a puha
ágyneműben Flynn ágyán, vagyis a mi ágyunkon. – De mindent
összevetve hálás vagyok neki. Nem tudom, hol lennék, ha nem
gondoskodott volna arról, hogy a saját lábamon kezdjem a
felnőttkort.
Kicsit kuncogok, amikor rájövök, hogy Gwen és Flynn
mennyire hasonlítanak.
– És neked köszönhetően pedig nincs sebhelyes arcom a
díjnyertes felnőttkori botlásomtól.
Flynn, szokásához híven, nem szól semmit, azonban ma este
rá nem jellemző módon nyitott volt, és eltűr egy elszabadult
tincset a fülem mögé.
A szemhéjamat hirtelen nehéznek érzem. A költözés, a
vacsora és az egyetlen ágy esetének súlyát hatalmas sóhajjal
engedem el. Pislogok az álomvágy ellen, nagyon szeretnék még
több édes titkot hallani a kamuférjemtől, de túl erős a csábítás.
Nem vagyok a vigasztaló alvás híve, de a következő
pillanatban már ájultan alszom.
 HUSZONHAT

Április 23., kedd

Daisy

A lábujjaim begörbülnek és a vádlim megfeszül, ahogy

kinyújtom a karom a plafon felé, és a lágy reggeli napfényben
pislogok, ami betör a szobába az ablakon keresztül, és
nekiütődik a paplanba burkolózó testemnek. Azonnal
átfordulok, hogy cicahátpózban is nyújtózhassak, és csak
miután végeztem, akkor veszem észre, hogy nem a Los Angeles-
i lakásomban vagyok.
Dagadt szemem gyorsan éberré változik, felülök az ágyban, és
a csupasz mellkasomon teljesen felhúzom a takarót, miközben
elindulok. A szoba a maga ürességével eléggé ismerős, és a
falakat vizslatom, hátha Flynn bármelyik pillanatban
előbukkanna egy valamelyik mögött lévő titkos
denevérbarlangból.
Üres polcai úgy lógnak ki, mint egy csúnya hüvelykujj, és
azon tűnődöm, vajon egyáltalán gondolt-e arra, hogy megtöltse
őket valami nagyon férfias dekorációval. Semmi divatos, csak
egy-két növény és néhány nehéz fekete kőedény és talán egy
arany dísz.
A mutatóujjammal és a hüvelykujjammal az ajkamat
dörzsölöm, miközben a New York-i beszállítók rolodexét
lapozgatom a fejemben, akikről tudom, hogy ilyen cuccokat
árulnak. Már csak másfél polcnyi tervezésnél vagyok, amikor
felrázom magam az álommezőkről egy arcdörzsöléssel és egy
simítással.
– Állj le, Dasiy! A fickónak nincs szüksége rád és a te
designelemeidre, hogy feldobd a lakását.
Belső gúnyolódás közben egy lökéssel ledobom magamról a
takarót, és kissé megtorpanok, amikor a durva mozdulatomat
kísérő széláramlat egy apró jegyzetfüzetpapírt repít az ágyról a
padlóra.
Gyorsan lehajolok és felveszem, aztán elolvasom a rövid,
férfias kézírást.

Daisy! Dolgozom. Flynn

Ó! Nahát! Így már világos. Hát persze hogy dolgozik. Nem állt
meg az élete attól, hogy idejöttem.
Még akkor is, ha kissé csalódott vagy, amiért nem ez történt…
Az ágytól elsétálok a szekrényig, ahol az egyik bőröndöm
kipakolásra várva, nyitva fekszik. Óvatoskodás nélkül
beletúrok, és kidobom az első melegítőnadrágot és pólót, ami a
kezembe kerül. Ma rendeznem kell az életem nagy részét, hogy
a munkára tudjak koncentrálni holnap, de először kávéra van
szükségem.
 Óvatos léptekkel haladok végig a folyosón, hátha Flynn a
munkával kapcsolatos üzenetét csak nemrég tette oda, és
valójában nem volt még ideje elmenni. Bekukucskálok a lakás
fő életterébe, úgy megnyújtva a nyakamat, hogy számos állatot
lepipálnék vele bármelyik szafarin.
Egyetlen pillanat alatt megbizonyosodom róla, hogy ez a
helyiség is üres. Ajkamat összehúzom, a vállam elernyed,
miközben a testem megnyugodva alkalmazkodik. Ezután már
normálisan megyek, elmegyek a kanapé mögött és mellett a
konyhába, a sarokban lévő kávéfőzőig. A kávé, a cukor és a
bögrék mind a közvetlen fölötte lévő szekrényben vannak, így
gyorsan és fájdalommentesen készítem oda az edényt és
indítom a főzést. Ezért hálás vagyok.
A főző pöfékel és kotyog, miközben az értékes nektáromat
készíti, én pedig kihasználom az időt, hogy még egy kicsit
szaglásszak a konyhában. Az edények a tűzhelytől a második
szekrényben vannak, a fűszerek a bal oldalon lévőben. A
pultokon nem sok minden van, sem dekoráció, sem használati
tárgy, és bevésem az agyamba, hogy megnézzem, van-e valahol
kenyérpirítója.
Nincsenek nagy igényeim, de egy kis mogyoróvajas pirítós
reggelente, amikor dolgozni megyek, nem lenne rossz.
A kutakodásom közben észreveszem, hogy a táskám a
középső pult sarkán fekszik, és azonnal odamegyek, hogy
átnézzem a tartalmát és kiválogassam. A mobilomat, amelyről
tudom, hogy benne van, tölteni kell, és a fényes kulcsot,
amelyről feltételezem, hogy Flynn hagyta itt nekem a táskám
mellett, biztonságba kell helyeznem a kulcstartómon.
 Ó, egek, milyen furcsa érzés ez az általában hatalmas
mérföldkő.
A beköltözés. A következő lépés. A szándékok
megfogalmazása. Normális esetben ezt jelentené a kulcsok vagy
kódok cseréje, vagy bármely általános módszer, amellyel otthon
érezheted magadat valaki más lakhelyén, de nem nekünk.
Nekünk ez követelmény a bevándorlási színjátékunkban, Flynn
számára pedig, biztos vagyok benne, hogy ez egy szükséges
lépés, hogy ne kelljen a nap huszonnégy órájában felügyelnie.
Áthúzom a kulcsot a rés utolsó milliméterén, a helyére
teszem a sajátjaim mellé, amikor vad csörgésbe kezd a
telefonom a pulton. Elég nyilvánvaló, hogy a hangereje a
maximumra van állítva.
– Jézusom – nyögök fel, majd gyorsan elhúzom anélkül, hogy
a képernyőre néznék, hogy megállítsam Gwen Stefani Don’t
Speak című számának már-már erőszakos lejátszását.
Nyilvánvalóan néhány hónappal ezelőtt ironikusnak találtam
az ötletet, hogy egy ilyen dal legyen a csengőhangom. Jelenleg,
az érzelmi zűrzavarom közepette, egyszerűen idegesítő.
– Halló?
– Dasiy, kicsim! Hivatalosan is újra szárazföldön vagyok! –
jelenti be Gwen izgatottan. – Már hallgatom is, mi újság a
kedvenc lányommal és az izgalmas életével az Államokban.
Ó, basszus! Mit mondok Gwennek erről az egészről?
Mivel az utóbbi két hétben hajókázni volt, nem is gondoltam
rá, hogyan fogom elmondani azt a tényt, hogy férjhez mentem
egy férfihoz, akit alig ismerek, azért, hogy megőrizzem az
izgalmas életemet az Államokban.
 Gwen nyitott, rugalmas ember, de biztos vagyok benne, hogy
ha a fogadott lánya azt mondaná neki, hogy felpattant egy
ismeretlen férfi háta mögé a motorjára, és arra számított, hogy
élve megússza, akkor kifogásolná az esetet. Ha ez a fogadott
lánya ezután azt mondaná neki, hogy hozzá is ment ehhez a
férfihez, odaköltözött hozzá az ország másik felébe, és
mindenkinek hazudik, aki szembe jön vele, egészen biztos, hogy
a rendőrséget hívná.
Ahh!
– Daisy? Ott vagy? Ezeknek a hülye mobilcuccoknak soha
nincs térerejük.
Beszélj, az isten szerelmére! Mondj valamit!
– Bocsi, Gwen. Itt vagyok. Én csak… Ja, igen, bontottad a
vonalat. Milyen volt az akciós hajóút? Alaszka dolláros boltos
változata volt, vagy az igazi?
Gwen nevet.
– Azt hiszem, ezt nem tudom biztosan megmondani, mert
Kammie nem akart leszállni a hajóról, de a képek, amiket
csináltam, igazinak néznek ki.
Ez nem lep meg. Kammie az egyetlen a lánycsapatukban,
akinek mindig sikerül áthúzni a terveket.
– Oké, de látnom kell a bizonyítékokat, hogy higgyek neked.
– Hát persze, édesem, nem is lehet másképp.
– Kammie miért nem szállt le a hajóról?
– Volt valami az arcplasztikai hegeivel, hogy a hó
tükröződésében látszanak.
– Persze. Nyilván. Mi más lehetne, nem igaz?
Gwen nevetése lágy melódiának hallatszik, és a szokásos
beszélgetéseink könnyedsége szerencsére egyértelműen
kihallatszik a vonalból. Ami engem illet, én annyira ideges
vagyok, hogy eláztatnám magam, ha nem lenne keresztben a
lábam.
– Mi újság veled, kicsi virágom? Milyen a munka? És Damien?
Elsőre kicsit furcsa lehet, hogy Gwen Damienről
kérdezősködik, de az igazság az, hogy egy ideje már elkezdtem
összemosni a főnök, beosztott, gyermekkori gyám határvonalát.
Beavattam őket egymás életének részleteibe, és már jó
néhányszor kényszerítettem őket össze. Még egy hónap sem telt
el azóta, hogy Damient rávettem, hogy FaceTime-oljon velem és
Gwennel, miközben ő tanította nekem – és Damiennek, mivel
belerángattam –, hogy kell liliomot festeni. És az egész olyan
volt, mintha valami virtuális beszélgetés lett volna Bob Ross-
szal.
– A munka jó. Damien még mindig Damien. Egy Pradát viselő
erőgép, akinek nincs ideje a másik szarságaira. – Mély levegőt
veszek, és tartok egy kis szünetet, hogy összeszedjem magam a
tőlem telhető legtökéletesebb igazságra, a féligazságra. –
Igazából New Yorkban vagyok.
– New Yorkban? Ó, az izgi! Csak ma, vagy egész héten?
– Három hónapig igazából.
– Tessék? Három hónapig?
– Ühüm, Dame-nek van valami különleges projektje itt, és
szerette volna, hogy benne legyek – hazudom, és becsukom a
szemem az erősödő bűntudat hányingerhulláma ellen.
Hazugság, hazugság, hazugság!
– Nahát! Ez hihetetlen, de három hónap az elég hosszú idő
egy hotelban. Még az olyan reménytelen vándoroknak is, mint
én, szükségük van időnként egy kis otthonlétre. Fizeti a
hazautadat valamelyik hétvégén?
Majdnem kiszívom a vért a nyelvemből, miközben azon
igyekszem, hogy ne boruljak ki, és ne zúdítsam rá az egész
történetet a telefonon keresztül.
– Nem, nem utazom haza. Viszont nem… Szóval egy lakásban
vagyok, nem hotelben, így nem olyan rossz.
– Damiennek van egy céges lakása akkor? Nem hiszem, hogy
három hónapra kibéreltél valamit.
– Ühüm. Valami ilyesmi. Nem igazán tudom a részleteket.
A szememet forgatom, és beszívom az ajkamat. Ahh. Le kell
tennem a telefont. Nem bírom ezt tovább.
– Hát, ez nagyszerű, szívem. Remélem, nagyon jól érzed
magad. Ó, és ne felejts el szabadidőt is hagyni magadnak a
munka mellett. Ilyen megbízással élni valahol olyan egyszerűvé
teszi, hogy felőröld magad a nap huszonnégy órájában.
Kényeztesd is magad néha, jó?
– Jól van, Gwen. Megpróbálom.
– Puszi, édesem. Itt a taxim, hogy kivigyen a seattle-i reptérre.
Hamarosan beszélünk.
– Oké. Jó utat!
– Köszi, kedvesem. Szia!
– Szia! – teszem le zihálva a telefont az önkontrollom utolsó
morzsájával, és ledobom a pultra. Azonnal összegörnyedek, és
megszorítom a hasam, a megtévesztés okozta kényelmetlenség
görcsös pusztítást végez.
Ez nehéz volt, tanakodom, de így volt a legjobb. Végül is ez az
egész színjáték Flynn-nel rövid távú. Egyszer vége lesz, és ha
most elmondtam volna Gwennek, azt is el kellett volna
magyarázzam neki, miért szakítunk. Mivel véget fog érni, még
akkor is, ha tegnap este egyáltalán nem így nézett ki, és ez csak
egy pillanat lesz az életemből.
Nem kell Gwennek tudnia. Most viszont… gondolatelterelésre
van szükségem. Odapillantok a sárga díszpárnákra Flynn
gyönyörű bőrkanapéján, és eszembe jut valami.
Nem csinálok sok mindent, esküszöm. Csak annyit, hogy
lenyugtassam az idegeimet.
Igen, erre van most szükség.
Kissé megremeg a kezem, ahogy levágom az utolsó
virágszárat a csokron, melyet az utcai árustól szereztem.
Világos gerberák, Marilyn esketésére emlékeztetnek, és csak
most, Flynn majdnem felújított lakásának – szép munka, Daisy –
fényében jut eszembe, mennyire rossz választás lehet ez a
virág.
Juj, vajon mi a francot fog gondolni erről az egészről Flynn?
A kanapéját és a székeit máshogy rendeztem el az új
szőnyegen, kapott új, szigorú fekete, bársony bárszékeket,
éppen az egyiken ülök, és krémszínű, kemencében égetett
kőedényeket a konyhasziget közepére, illetve a rendes, nem
denevérbarlang-bejárat polcok sem üresek már a
hálószobájában. Lehetséges, hogy kicseréltem a fém dolgokat a
konyhai és a fürdőszobai szekrényekben puha, csiszolt rézre,
ami meglehetősen feldobja az egész férfias berendezést, és
lazán elhelyeztem egy plédet a bőrkanapé támláján, hogy le
lehessen ülni úgy rövidnadrágban, hogy nem fagysz meg.
 Még sosem láttam Flynnt kiakadni, de egészen biztos, hogy ha
van ilyen alkalom, akkor amiatt lenne, hogy hazaér az
ideiglenes, nem igazi felesége által teljesen átalakított lakásba.
Mégis mit gondoltam?!
Flynn kulcszörgése a zárban kibillent, felpattanok a
helyemről, a kezemmel összelapátolom az újságdarabkát a
levágott virágszárakkal, és gyorsan odaviszem a szemeteshez. A
gerberákat a mattfekete vázában a pult közepére tolom, és őrült
módjára az ablakhoz hátrálok. Csak akkor állok meg, amikor a
tenyerem az üveghez ér.
Így, ha a dolgok rosszul alakulnak, csak hátravetem magam,
és remélem, hogy a testem ereje elég ahhoz, hogy a dupla
üvegtáblák összetörjenek.
Talán a tizenötödik emeletről lezuhanni a halálba kissé
drámai, de az agyam ezt tudja kitalálni egy ilyen érzelmi
vészhelyzetben.
Olyan, mintha jó pár év eltelne, mire végre kinyílik az ajtó, és
ahogy arra számítani lehetett, Flynn egy rövid pillantást vet a
lakásra, majd menet közben ledermed.
Ó, basszus! Jaj, Istenem!
– Mindent vissza tudok tenni! – bököm ki hirtelen, az izmaim
megfeszülnek és kis vasrudakká húzódnak össze.
Flynn újra a lakást nézi, alaposan átvizsgálja a teret, és
aztán… vállat von.
A felrobbanás szélén állok.
– Mondj már valamit, az ég szerelmére!
Rám nézve a fejét rázza, sóhajt egyet, és előrelép, hogy a
konyhaszigetnek támaszkodjon. Nem fogok hazudni, ez egy igen
szexi póz.
– A nagy-nagy-nénikém festménye a helyén maradt. – Megint
megvonja a vállát. – A többi nem érdekel.
– N-nem?
Röviden megrázza a fejét.
– Jól néz ki. És a bőr a kanapén hideg. A pléd jó ötlet.
– Berendeztem a hálószobai polcokat is – teszem hozzá
gyorsan. – Talán egy kicsit elszaladt velem a ló a növényeknél.
Egyik kezét felemeli, és lágyan megpöccinti a legélénkebb
narancssárga gerberát az előtte lévő vázában.
– Még több olyan virág, mint ami az esküvőn volt?
A torkomon akad a levegő, és alig tudok nyelni. Emlékszik.
– Nem. Csak zöldek.
Még egyszer utoljára megemeli a vállát, és ha nem tévedek,
még vigyorog is egy kicsit. A szívem szaltózik egyet a
mellkasomban.
– Biztos vagyok benne, hogy jól néz ki. – A mögötte lévő fiók
felé fordul, és egy halom étlapos papírral tér vissza, melyeket
maga elé dob a pulton. – Mi lenne, ha rendelnék valamit?
Nyilván mindketten elég elfoglaltak voltunk ma.
– Igen – értek egyet. – A rendelés jól hangzik.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, az élet Flynn-nel kezd egy
kicsit túlságosan vonzó lenni.
 HUSZONHÉT

Április 30., kedd

Daisy

– Hogy állunk a Santa Monica-i ingatlannal? – kérdezi Thomas

Grey a tárgyalóasztal közepén lévő gépen a megszólítottat.
Követelőző hangja a cégünk hétkezdő telefonhívásainak alapja.
Igen, ez időnként kedden történik, ha túl zsúfolt a hétfő, és nem,
az irónia nem veszett ki belőlem, de én általában a másik végén
vagyok, súlyos, drámai pillantást vetve Damienre, miközben
elmutogatja a vicceit.
Bevallom, a komoly Thomas mellett ülni, miközben az új
keleti parti munkatársam, Tara Insley lézerszemmel néz rám az
asztal túloldaláról, nem éppen ugyanolyan jó muri.
– Daisy, mi a határideje Fredericknek a fényképek
elkészítésére az ingatlanlistázáshoz? – kérdezi tőlem Thomas,
mivel én vagyok az, aki megtervezte az ingatlan előkészítését,
mielőtt eljöttem L. A.-ből.
– Kábé három nap – felelem, bár tudom, hogy Thomas nem
szereti az olyan válaszokat, amelyekben nincs pontos
időmegjelölés. – Minden elő van készítve, de Frederick nem ér
rá előbb – magyarázom nagyot nyelve.
Thomas fenyegetően néz rám, én pedig visszatartom a
lélegzetemet a vizslatása alatt. Tisztában vagyok vele, hogy
hamarosan friss levegőre lesz szükségem, ha nem akarok
elájulni, de ha ilyen sokáig tart elmondania, hogy a három nap
belefér-e, vagy sem, akkor már inkább eszméletlen leszek.
Viszont szerencsére nem kérdőjelezi meg a határidőt, hanem
rideg bólintással beleegyezik, mielőtt folytatná és átadná a
pulpitust Damiennek, hogy elvégezze az ellenőrzéseit. Tara
megrúg az asztal alatt, biztosan véletlenül, majd hamis
bocsánatkérés közepette vigyorog.
Remélem, rohadtul megvágod a bokád a következő
borotválkozásnál, átkozom a fejemben. Kicsit túlzásnak tűnhet,
hogy mentálisan szórok átkokat a munkatársamra, de Tara
Insley New Yorkba érkezésem óta nem más, mint egy passzív-
agresszív, gonosz dög.
– Tom, mi a becsült határideje a csapatodnak a miami és
vegasi ingatlanokra, melyekre most szerződtetek le? – kérdezi
Damien, ezzel áttéve a fókuszt az EllisGrey Grey-csapatára.
– Szeretném, ha sikeresek lennénk a tavaszi piacon, és
megkötnénk azokat az ingatlanszerződéseket egy hónapon
belül.
Thomas csapatából néhány ügynök megszólal, és tájékoztat,
hol tartanak a folyamatban, az agyam pedig kikapcsol, amikor
az ingatlanpiac jogi oldaláról kezdenek beszélni.
Nem arról van szó, hogy nem akarom megérteni a dolgok jogi
oldalát; csak arról, hogy képtelen vagyok rá. Kizárt. Csak legyen
egy ingatlan, ahol kamatoztathatom a belsőépítész
képességeimet, és én már boldog is vagyok.
Ez egy tökéletes példa arra, hogy ha valaha is kiválok, és saját
márkát alapítok Daisy Designs néven, az miért csak a dolgok
tervezési oldala körül fog forogni. Nem lesznek szerződések,
nem lesz ingatlanközvetítés, csak belsőépítészeti tervezés
lakástulajdonosok számára és ingatlanfelkészítési munka
ingatlancégek számára.
Végső soron ez az én nagy álmom. Saját céget vezetni.
Ez pedig megmagyarázza, hogy a büszkeségem miért van a
béka segge alatt ezzel az egész bevándorlási helyzettel. Ez a
nagy álom sokkal könnyebben elérhető az Államokban, mint
Kanadában. Félreértés ne essék, szeretem Kanadát. Mindig is
szerettem és mindig szeretni fogom. De az amerikai piac sokkal
több lehetőséget tartogat.
Kell nekem az a zöldkártya, mint éhezőnek a kenyér.
– Daisy – szólít meg Thomas, arra kényszerítve, hogy rá
figyeljek és felegyenesedjek.
– Igen?
– Tarával fogsz dolgozni Damien új Greenwich Village-i
ingatlanán. Az idő nagyon fontos a megvalósításban, ezért
szükségem van arra, hogy ketten egyesítsétek az összes
kapcsolatotokat, hogy ez létrejöjjön.
Persze. Miért ne egyenesen Szörnyella ivadékával kellene
dolgoznom?
– Meglesz, Tom.
– Remek. Akkor most tűnés. Nektek kettőtöknek nem kell
részt venni a hívás további részén. Csak lássatok munkához!
Tarával mindketten kötelességtudóan bólogatunk,
visszatoljuk a székünket, és elhagyjuk a konferenciatermet.
Tara megkerüli az asztalt, én pedig nyitva tartom az üvegajtót,
mintha az elmúlt munkahetet nem úgy töltöttük volna együtt,
hogy megszilárdítsuk ellentétes pozícióinkat a Mortal Kombat
élethű játékában.
Piszkos pillantások, aljas, trükkös kérdések Thomas előtt,
rossz időpontokat és címeket adott meg az ingatlanokhoz és a
találkozókhoz az eladókkal, „véletlenül” odanyomta az ételemet
a pihenőszoba hűtőszekrényének hátuljához, és azt mondta az
egész irodának, hogy látta, ahogy a blúzomat szárítom a
mosdóban lévő kézszárítóval, egy szerencsétlen
kávékiömlésnek köszönhetően, mert nyilvánvalóan valamilyen
mirigyproblémám van. És ez csak a jéghegy csúcsa a teljes
szemtől szembeni támadásának, holott ez még csak az ötödik
hivatalos napom.
Most, hogy együtt kell dolgoznunk, lehet fogadnom kell egy
testőrt. Természetesen Kevin Costnerre szavazok, de nem
vagyok benne biztos, hogy előreveszi az olyanokat, akik
megpróbálják átvágni a kormányt.
Tara mögött lépek ki az ajtón, majd követem a ringó csípőjét a
folyosón át az irodájába. Eddig észre sem vette a jelenlétemet.
Bemegy, megkerüli az asztalát, és helyet foglal a székében. Az
ajtófélfának támaszkodom úgy, hogy védőpajzsként még
előttem legyen.
– Ööö, figyelj, Tara? – szólítom meg, mire a fejét majdnem
erőszakosan kapja fel.
– Mi az?
– Arra gondoltam, talán együtt kéne elkészítenünk a tervet…
 – Most nincs időm. Ebéddel összekötött találkozóm van.
Gyakorlatilag nekem is, Winnie-vel és Sophie-val, de azt
gondoltam, mivel Thomas annyira sürgette, áttehetném
máskorra.
– E-mailben elküldöm a részleteket, amit megtudok az
eladóimtól, és onnan mehetünk.
Persze. Akkor jó. Én meg Winnie-vel és Sophie-val ebédelek
végül.
Megfordulok, hogy menjek, de Tara visszatart.
– Ja, és Daisy?
– Igen?
– Van valami a fogad között… Itt.
Micsoda ribi, a megbeszélésünk végéig várt vele, miközben csak
ketten voltunk a konferenciateremben öt perccel kezdés előtt.
Remélem, gyorsvonat helyett személyvonattal megy haza, amely
minden tetves megállónál megáll.
Remélem, az ebéd barátságosabb lefolyású lesz. Nem tudom,
mennyit bírok ki ma még anélkül, hogy őrült Daisy Mae-vé
változnék.
A Bilbow Gardens egy imádnivaló étterem. A mennyezetet és
a falakat zuhatagszerűen virágok díszítik, minden fülke mögött
neonfelirat van, és rózsaszín steppelt bőrülések. Winnie azt
mondja, hogy a férje, Wes ismeri a tulajdonost. Én pedig arra
gondolok, hogy akkor biztosan ezért sikerült ebbe a kényelmes
fülkébe ülnünk az étterem hátsó részében, távol a konyha és az
ebédidő rohamának zajától.
– Szóval, Daisy, el kell mondanod nekünk, milyen férj Flynn –
kezdi Sophie egy hatalmas mosoly kíséretében. – Megőrülök,
hogy megtudjam. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy
elképzeljem Jude-ot férjként, a férjemként, de egyáltalán nem
olyan lehet, mint Flynn. Mindig komoly? Zoknit visel az
ágyban? Muszáj megtudnom!
Winnie hevesen bólogat.
– Ó, Istenem, igen. Nekem is muszáj megtudnom. Azt sem
tudom, milyen Flynn testvérként, annyira titokzatos. Kérlek,
áruld el az összes titkát!
Fészkelődöm a helyemen, próbálom nem kimutatni,
mennyire ideges vagyok. Minden újdonsült feleség nyugtalan
lenne, amikor leül a sógornőjével és a leendő sógornőjével, és
megpróbál bekerülni a klubba, de mint minden másban, az én
helyzetem most is bonyolultabb. Hiszen én nem vagyok egy
szívecskés szemű, szerelmes, friss házas, és nem tudok annyi
titkot Flynnről. Szinte biztosan nem többet, mint amennyit a
saját húga megtudott róla egy élet alatt.
A pénisze hosszán és körméretén kívül, amire azt hiszem,
Winnie nem igazán kíváncsi, valójában nem sok hasznos dolgot
tudok hozzáadni ehhez a beszélgetéshez.
De megnyalva a számat és mélyen beszívva a levegőt a
tüdőmbe, megpróbálkozom vele. Beleegyeztem ebbe a közös
ebédbe, és tényleg szórakoztatóak és kedvesek. Nem akarok
csalódást okozni nekik, majdnem annyira, mint ahogy Flynn-
nek sem. Illetve jól jön majd a pletykázástól felszabadult
endorfin, amikor ezután visszamegyek Tara felségterületére.
– Flynn… – Mocskos, tüzes, szexi, ügyesen bánik a nyelvével… –
Meglepően laza. Soha nincs rossz kedve, és nem mérges, amikor
átrendezem a cuccait. Nagyon nyugodt fickó, és valahogy
mindig tudja, hogyan csillapítsa a szorongásra és kiborulásra
való hajlamomat… – …addig dug, amíg már nem látok tisztán.
Winnie szeme csillog, Sophie pedig előrehajol a könyökére.
– És?
– És… Igazából még nem láttam, hogy elment volna vécére.
Nem tudom, használja-e – mondom csábító vigyorral, Winnie és
Sophie mosolya pedig nevetéssé alakul át.
– Mármint az étkezése nagyon tiszta és egészséges. A reggelije
általában úgy néz ki, mintha tökéletes mennyiségű fehérjét,
szénhidrátot és zsírt tartalmazna, és mintha valaki
lefényképezné a tányérját, hogy beletegye egy rohadt
táplálkozási könyvbe. Eközben pedig én bekanalazok egy egész
tál Lucky Charms reggelizőpelyhet. Őszintén, ő az egyetlen
ember, akit ismerek, aki tényleg ezt a „mindent mértékkel”
dolgot csinálja, szóval lehet, hogy a teste nem is termel
felesleget. Már azt fontolgatom, hogy részvényt vásárolok a
Febreze cégnél, mert annyi légfrissítőt használok, hogy úgy
csináljak, mintha nekem sem kellene. Éppen tegnap majdnem
túladagoltam a vegyszereket. Komolyan, a benti illatfelhő
vetekedett a Los Angeles-i szmoggal.
Winnie felhorkan, a mosolyom pedig az önbizalmammal
együtt növekszik, hogy folytassam ezt a kis friss házas stand-
upolást.
– Ami a zoknit illeti, szerintem minden ruhadarab elpárolog
róla, különösen az ágyban. Az egyik pillanatban még fel van
öltözve, a következőben pedig már nincs. – Megvonom a vállam,
és Winnie nyögve a kezébe temeti az arcát.
– Jó ég. Nem tudom, hogy izgatott legyek-e, amiért egy
szuperhős rokona vagyok, vagy megbotránkozzak a képen,
hogy a testvérem ruhái elpárolognak.
– Inkább legyél lenyűgözve – mondom könnyeden. – A bátyád
nagyon lenyűgöző.
Sophie hisztérikusan kifakad, Winnie pedig felsikít. Vörös az
arcom, és zavaromban felforrósodott, de ez a jó fajta zavar. Az a
fajta, amitől kicsit fáj a mellkasom, mert nem fog sokáig tartani.
– Ez biztos genetika – mondja Sophie a szemöldökét
billegtetve, és ezzel annyira fokozza Winnie szenvedését, hogy a
füléhez emeli a kezét, és úgy tesz, mintha eldőlne.
– Mi a baj, Winnie? Wes nem lenyűgöző? – cukkolja Sophie
könyörtelenül.
– Ó, anyám, szörnyű vagy. Mindketten szörnyűek vagytok.
Én is felnevetek, de Sophie helyettünk is folytatja.
– Buja, Winnie. A szó, amit keresel, a buja. Jude azt az
őrültséget vette a fejébe, hogy az esküvőig csak minden
második nap szexelhetünk. Azt mondja, ez valami áldozat a
jósnők istenének. Megőrülök.
Beszívom az ajkamat, és mocorgok a helyemen. Flynn-nel
nem feküdtünk le az első itteni éjszakám óta, és Sophie-nak
igaza van: ez őrjítő. Baszki, azt hiszem, hetvenöt százalékban ez
az oka, hogy hagyom annak a ribanc Tara Insleynek, hogy
szívasson. Folyamatosan arra várok, hogy átvegye az irányítást,
és kiűzze belőlem a szorongást szexszel, de akármennyi kacér
pillantást vetek is rá, akkor is csak bemászunk az ágyba, és
alszunk.
– Ó, édes Jézus. A jósnő? – motyogja Winnie, tenyerét a
mellkasára téve.
 – Mi? Te tudsz róla valamit?
Winnie bólint, aztán megrázza a fejét.
– Már vagy… hát… tizenöt éve lehet? Remy esküvője előtt
mind elmentek egy jósnőhöz, és ő mondott ezt-azt
mindegyikőjük szerelmi életpályájáról.
– Remy házas? – kérdezem összezavarodva.
Winnie a fejét csóválja.
– Nem. Nem került sor az esküvőre. Charlotte… – Itt megáll, és
megnyalja a száját.
– Régen történt, és rossz volt. Otthagyta Remyt az oltárnál.
Nyilván ezért kerüli minden bátyám az elköteleződést, mint a
pestist.
A torkom erre összeszorul.
– Mit mondott a jósnő Flynnről?
Winnie csak legyint.
– Ó, én nem tudom. Elég szűkszavúak ezzel kapcsolatban, de
Jude úgy érzi, hogy igaza volt vele és Remmel kapcsolatban. –
Winnie felnéz rám, az arcom pedig szinte biztos, hogy olyan
fehér, mint a fal, és együttérzően mosolyog. – Ó, édesem, ne
aggódj! Te és Flynn együtt vagytok, és boldogok vagytok. Bármit
is mondott az a jósnő, nyilvánvalóan kitaláljátok majd az
életeteket.
Mosolyt erőltetek magamra, de belül rosszul vagyok. Flynn és
én… mi semmit sem fogunk kitalálni. És amikor majd erre
Winnie és Sophie rájön két és fél hónap múlva, utálni fogják a
hülye, hazudozó seggemet.
 HUSZONNYOLC

Flynn

Lapozok a filozófiai könyvemben, a lepedő és a paplan

kényelmesen támasztja a derekamat, és figyelem, ahogy Daisy a
szoba egyik pontjától a másikig táncol, közben kicsit
megtámasztja a lábujjait, hogy bele tudja dörzsölni a testápolót
a csinos, hosszú lábába. Egy hosszú, fekete, virágmintás,
szaténköntöst visel, amely minden lehajlásnál éri a padlót, és
akadályozza a kilátásom nagy részét, kivéve a vádlijától a
lábujjáig tartó lebarnult bőrszakaszt.
– Az ebéd a húgoddal és Sophie-val nagyon jó volt.
Mindketten nagyon mókásak és szórakoztatóak – mondja,
hátrapillantva rám a válla fölött.
– Ühüm – hümmögöm a könyvemet bámulva, de amikor
ledobja magáról a köntöst, és újra előrehajol, a tekintetem
visszavándorol rá. Most semmi sem gátolja a rálátásomat az
átlátszó bugyijára és a vékony, fehér topjára. A farkam
megrándul a takaró alatt, és azonnal elkezd keményedni.
Amióta itt van, nem jött még ágyba ilyen öltözékben, és úgy
tűnik, nem tudja visszafogni magát a folyamatos csacsogástól,
szóval nem titok, hogy valami megváltozott.
 – Annyira szükségem volt erre egy ilyen hét után a munkában
– folytatja, és a keze csak fel és le mozog a lábán, ahogy
szétoszlatja a rohadt krémet, az ujjai olykor-olykor elméláznak,
és folyamatosan felém néz, mintha meg akarna győződni arról,
hogy nézem a műsort. – Ez… jó, érted? De ez átmeneti.
Egyáltalán nem olyan, mint a főnökömmel, Damiennel dolgozni
L. A.-ben. Ő dilis és lendületes, az itteni emberek meg elég
komolyak, azt hiszem.
Hümmögök. – Ühüm. New York ilyen.
Ezen nevet, aztán végre-valahára befejezi a kenekedést, és
igencsak tüzes szemmel az ágy felé veszi az irányt.
– Ugye? Elég klisés, ha engem kérdezel, de kihozom belőle a
maximumot. Úgy értem, mindenért nagyon hálás vagyok, amit
teszel, és álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a
legnagyszerűbb lehetőség, amit valaha kaptam. Nem kell
sajnálj. Nagyon jól fogadtál itt. Jobban, mint amire számítottam,
hogy őszinte legyek, és csak szeretném, hogy tudd…
– Daisy – szakítom félbe, így muszáj levegőt vennie. Még több
szó másodpercenként, és egészen biztos vagyok benne, hogy
rajzfilmes rakétaként fog kilőni az űrbe.
– Igen?
– Mi folyik itt?
– Hogy érted?
Felhúzom a szemöldökömet, és kinyújtom a kezem, hogy
végigsimítsam a bugyiba burkolt csípőjét az egyikkel, a
másikkal pedig megcsípjem a nagyon is jól látható mellbimbóját
a felsője anyagán keresztül.
– Ez nekem szól?
 – Mi szól…
– Daisy – mondom még csírájában elfojtva a mentségeket.
– Neked szól. Én csak… na, nem szexeltünk az első itt töltött
éjszakám óta, és arra gondoltam, talán…
– Tetszik.
– Igen?
– Nehéz nem kedvelni valamit, ami ilyen sokat mutat a
testedből, bébi.
Az arca kipirul, de a mellbimbója is érezhetően
megkeményedik. Szereti, amikor közvetlen vagyok, még akkor
is, ha egyszerre zavarba is hozza.
– Azt szeretnéd, hogy megdugjalak?
Szaggatottan bólint.
– Igen.
– Oké – egyezem bele könnyedén. A könyvemet az
éjjeliszekrényre dobom, megragadom Daisyt a csípője két
oldalán, és úgy fordítom meg az ágyban, hogy alattam legyen. A
tenyerembe veszem a mellét, és szopni kezdem a bimbóját a
felsője pamutanyagán keresztül. Válaszul a feje azonnal
hátrabicsaklik. Ekkor megállok, várom, hogy a köd eloszoljon,
és zavarodott szeme újra az enyémbe nézzen.
– Csodás a ruha, Dais, de ha bármikor is azt szeretnéd, hogy
megdugjalak, csak kérned kell.
– Flynn.
– Ez nem házimunka. Nem kötelesség. Téged dugni
szórakozás – fejezem be mosolyogva.
– Tényleg?
Hirtelen leszállok róla, felrántom a felsője szélét, hogy
felfedjem a melle csupasz bőrét, és a vigyorom még szélesebb
lesz.
– Ó, igen. Sőt, azt hiszem, ma este megdugom a cicidet.
Szinte csalódottan néz, és nem tudom visszafojtania nevetést.
– Ne aggódj! A tökéletes kis puncidat is megdugom.
Fel és le, a mellkasa az izgalma intenzitásával együtt
emelkedik. Lemászom róla és az ágyról, ledobom a
bokszeralsómat a padlóra, és lovaglóülésben visszamászom
Daisyre, kemény, dühös farkam a mellei által körülzárt,
várakozó otthon fölött ágaskodik.
Addig nyomkodom ujjammal a mellbimbóját, amíg nem
nyögdécsel, aztán az erekciómat becsúsztatom az ajkai közé,
hogy benedvesítse. Mohón szopogatja, siet, hogy minél jobban
benyálazza, mielőtt elveszem tőle.
Egek, soha nem okoz csalódást.
– Látom, a szád nem csak beszédre jó.
A farkam körül hümmög, és a dicséretre duplán belead
mindent. Visszahúzom, amikor a bizsergés a gerincemben a
csúcspontom közelségével fenyeget, hátrébb helyezkedem a
testén, és utasítom:
– Tedd a farkamat a cicid közé!
Engedelmeskedik, tenyerébe fogja a mellét, és a síkos
hímtagom köré zárja. A megvalósuló kép kurvára csodás.
– Baszki, minden testrészed jól néz ki az enyém körül!
Lassan és egyenletesen lökést indítok a telt mellei között,
miközben a mellbimbójával játszik, nyelve pedig kinyúlik, hogy
megnyalja kétségbeesett ajkait.
– Szeretnéd újra a szádban érezni a farkam, igaz, te rossz
kislány?
– Igen – egyezik bele felkiáltva, gyönyörű, nagy cickója
minden lökésemnél pattog.
– Ki is akarod szívni belőlem, igaz?
– Igen – bólintás közben vesz levegőt, önkívületi állapotban
van.
Ez az, én is ezt akarom. Be akarom teríteni a torkát a
váladékommal, és látni akarom, ahogy lenyeli, de kár a szájába
töltenem magam, amikor ennyi erőfeszítést tett azért, hogy a
lábai közé csábítson.
– Következő alkalommal, bébi.
– Ne, Flynn, most – reklamál, mire a fejemet rázom.
– Nem. Most én foglak megbaszni, miközben a feneked a
levegőben van, hogy elfenekeljelek az önbizalomhiány miatt.
– Flynn.
– Szexet akarsz, Daisy, te kérted, megértetted?
– Igen, uram.
Ahogy az uram szó legördül a nyelvéről, olyan erővel bír,
hogy piszkos gondolatok tolulnak az elmémbe. Olyan dolgok,
amelyekre még nincs készen, de egy nap készen áll, ha rajtam
múlik.
– Jól van – suttogom, és előrehajolok, hogy mély csókkal
betapasszam a száját. Belenyög a számba, ami csak fokozza a
zihálását, amikor megragadom a csípőjénél, megfordítom, és
letépem a testéről az édes kis átlátszó bugyiját. – Most pedig told
fel a feneked!
Azt teszi, amit kértem, besüllyeszti a mellkasát a matracba, és
addig húzza fel a térdét terpeszben, amíg csak a fenekét és a
punciját látom. Annyira kibaszottul tökéletes, hogy nem tehetek
róla, de végighúzom a nyelvem mindenen, amit látok.
Ez a Daisy, az én Daisym, finomabb, mint minden rohadt
illatos virág.
Hála az égnek, készen áll rám. Addig helyezkedem, míg
egyetlen agresszív mozdulattal bele nem hatolok, amitől
belekiált a feje alatti párnába. Egyre mélyebbre és mélyebbre
nyomom magam minden döféssel, mintha véglegesen hozzá
tudnám kötni magam, ha elég keményen igyekszem.
Csípője az enyémnek ütődik, a hátsóját buzgón és gátlás
nélkül felém emeli, én pedig valahol belül szúró fájdalmat
érzek.
Soha egy nő sem adta oda magát nekem ennyire, vetette alá
magát annak a hitnek, hogy minden szükségletéről
gondoskodni fogok, mint ahogy Daisy.
Ez felizgat, és egyszerre bekapcsol minden vészlámpát.
Hiszen minél többet kapok meg Daisyből, annál inkább kezdek
el azon filózni, hogyan fogom kitölteni a bennem maradó űrt,
ha elmegy.
 HUSZONKILENC

Május 6., hétfő, New York

Daisy

Befejezem a fésülködést, egy utolsó pillantást vetek magamra a

tükörben, aztán lekapcsolom a fürdőszobalámpát, és a konyha
felé veszem az irányt. Flynn még mindig ott van, munkába
készülődik. Hallom őt, és a gondolat, hogy látni fogom
mindazok után, amiket tegnap este csináltunk, egyszerre
izgalmas és rémisztő.
A múlt keddi elcsábításom óta Flynn úgy bánik a testemmel,
ahogy soha nem gondoltam, hogy lehetséges. Hátulról, oldalról,
perecben – hivatalosan is voltam már minden ismert pózban.
És minden alkalommal, amikor azt gondolom, hogy mindent
csináltuk már, még szexibb lesz az egész.
Tegnap este Flynn kinyalt, és a pénisze a fenekemben vibrált.
A fenekemben! Erről az ajtóról mindig azt hittem, csak egy
irányba nyílik. A helyzet az, hogy nem is tudom, mivel vett rá,
mivel nem is kellett volna. Egyszerűen csak természetesnek
tűnt. Minden, amit Flynn csinál, jólesik. Minden, amit Flynn
csinál, olyan felszabadító helyre repít, amiről nem is tudtam,
hogy létezik. Ráadásul úgy csinálja, hogy meg sem
kérdőjelezem.
Viszont minél több éjszakát töltök azzal, hogy nem
kérdőjelezem meg, mit tesz a testemmel, annál több napot
töltök azzal a kérdéssel, hogy mi a fenét csinálunk mi itt.
Néhány hónap múlva ez az egész színjáték véget ér, és akkor
mi lesz? Életem végéig senki más nem lesz már nekem jó?
Nem tudom. Nem tudom, mit gondol Flynn vagy mik a tervei,
miután lejár az időnk, de azt sem tudom, mit csinál, amikor
dolgozni megy mindennap, és ez a teljes, rejtélyes szarkupac
kezd kikészíteni.
Baszki, még mindig a jósnős dolgon morfondírozom, amit
Winnie mondott az ebédnél múlt héten. Bár egészen biztos
vagyok benne, hogy az egyetlen ok, amiért nem kérdeztem meg,
inkább a félelemhez köthető, hogy kiderül, egy száznyolcvan
centi magas, szőke, Greta nevű svéd szupermodellt kellene
feleségül vennie.
Eddig annyit tudok, hogy a testvérével heti néhány este
edzőterembe jár, és hogy munkatelefonokat fogad a kilenctől
ötig tartó munkáján kívül. És a húga, Winnie szerint nem csak
én tapogatózom a sötétben. Amennyire meg tudom ítélni, Flynn
életében mindenki.
Azt is tudod, hogy szereti a perverz szexet, ami megtanította
neked, hogy te is szereted ugyanazt.
Igaz, hogy őrült érzelmeim lehetnek, de Flynn meg őrült az
ágyban. Amíg nem voltam vele, nem is tudtam, hogy a szex
ilyen jó is tud lenni. Persze ennek egy része összefügg azzal a
fantasztikus pénisszel, amivel rendelkezik, de sok minden azon
múlik, hogy tudja, hogy vegye át az irányítást, tudja, hogyan
dolgozza meg a testemet, és hogy intuitív módon mindig tudja,
meddig mehet el nálam, amíg még biztonságban érzem magam.
Kiveszek egy almát a hűtő egyik polcáról, és a mogyoróvajat a
szekrényből, és egy tányérra teszem, hogy felvágjam, míg Flynn
a telefonját görgeti és a kávéscsészéjét szótlanul a szájához
emeli.
Nem tudom, mi törik meg bennem, miközben őt nézem, a
tökéletesen formás állkapcsát és a sötét, nedves haját a homloka
köré kunkorodva, de amikor megtörténik, nem tudom leállítani
magam.
– Hol dolgozol? – kérdezem mindenféle bevezető nélkül,
miközben ledobom a kést a pultra, és nekidőlve várom, hogy
felnézzen rám.
Élénk, kék szeme megtalálja az enyémet, majd kutakodik,
aztán leteszi a kávéscsészéjét a pultra.
– Manhattanben, Hatodik sugárút 1350. A tizenkettedik
emeleten.
Félig meglep, hogy ennyire nyíltan pontos, újra felveszem a
késemet, és bólintok.
– Na, hát jól van.
Flynn önelégülten vigyorog; még akkor is érzem a súlyát,
amikor mániákusan szelem a Golden Delicious almát, és amikor
végzek, önkéntelenül újra a szemébe nézek. Felvonja a
szemöldökét, ahogy mindig teszi, amikor lenne még mit
mondani, csak kerülöm.
– Én csak… Nem tudom… Gondoltam, nem árt, ha tudom, hol
dolgozol. Tudod, ha vészhelyzet lenne.
 – Persze.
Összehúzom a szememet erre az egyszerű válaszra, ami túl
könnyen jön, és már emelem is a tétet.
– Egyik nap talán ebédelhetnénk együtt. Hogy fenntartsuk a
látszatot. Találkozhatnánk az irodádnál, kicsit beleshetnék,
mivel foglalkozol, és mehetünk onnan.
– Remek – egyezik bele Flynn, beleteszi a csészéjét a
mosogatótálcába, kacsint, én pedig letaglózva érzem magam.
Kacsint. Flynn Winslow, a bolygó legrendíthetetlenebb
embere… rám kacsint.
– Mit szólsz a holnaphoz? Lehetne ma is, de ma a
könyvelőmmel ebédelek.
– H-holnap jó – dadogom meghatottan.
– Nagyszerű – dörmögi, majd előrelép, és váratlanul puszit
nyom az arcomra, amibe az egész testem beleborzong. – Akkor
este találkozunk. Talán ehetnénk tacót.
– Tacót? Hétfőn?
– Kockáztass velem, Daisy! – Nevetés közben néhány
hajtincset a fülem mögé tűr. A bőrömön érzem az arany
jegygyűrűje hideg felületét.
Viseli a jegygyűrűjét? Ezt meg mikor kezdte el?
Titkon megtapogatom a saját gyűrűmet a bal kezemen a
hüvelykujjammal, még egy kicsit fordítok is rajta. A mindenit,
nyilván akkor kezdte el hordani, amikor te is a tiédet…
De biztos, hogy ez nem jelent semmit. Csak a látszat
fenntartása.
Csak bólintani tudok, amikor Flynn kilép az ajtón, mivel azon
töprengek, mennyire leszek érzelmileg szétzuhanva, ha ez az a
Flynn, aki a hallgatag függöny mögött él. Azt már tudtam, hogy
a csendes Mr. Titokzatos lehengerlő. De hogy egy érzelmileg
elérhető, szellemes fickó, aki most már nyilvánosan viseli a
jegygyűrűjét? Na, ez egy teljesen más oldala.
Istenem, Daisy. Ne szeress bele az alkuval hozzád kötött,
házassági szerződéses férjedbe! Csak egy bolond tenne ilyet.
A mobilom zizeg mellettem a pulton, felriasztva az ajtóra
vetett hideg, kemény pillantásomból.

Damien: Hogy mennek a dolgok New Yorkban,

babám?

Felsóhajtok. Nem jól. Nemcsak a Tarával vívott háborúm

fajult el elképesztő mértékben, gondoljunk csak arra, hogy egy
ledöbbent irodába léptem be, mert azt mondta nekik, hogy
meghaltam, de veszélyesen közel kerülök ahhoz is, hogy
kötődjek a kamuférjemhez. Ó, igen, remekül elvagyok. Azonban
Damien megadta nekem ezt a lehetőséget, annak ellenére, hogy
ez mekkora teher az irodájára nézve, és nem akarom azt
éreztetni vele, hogy nem vagyok hálás.

Én: Hát, nem annyira szuper, mint közvetlenül veled

dolgozni mindennap, de a Greenwich Village-i
luxuslakás elképesztően néz ki.

Tarával együtt dolgozni egyfajta vicc. Szó szerint mindent

elvet, amit én javasolok, de szerencsére Thomas Grey
megjelent, amikor ott voltunk a minap, és egyetértett az ajánlott
változtatásaimmal, úgyhogy bele kellett törődnie.
Nyilvánvalóan ez nem tett semmit a Tarával való
munkakapcsolatomért, csak tovább rombolta azt, de Thomas
legalább nem hiszi azt, hogy komplett hülye vagyok.

Damien: Tara csak féltékeny, amiért Thomas jobban

kedvelte a te javaslataidat, mint az övét. Plusz
pokolian fölényeskedő, és néha azon tűnődöm, vajon
van-e köztük valami Thomasszal.

A szemem azonnal rátapad a telefonom képernyőjére.

Damien egyből kitalálta a kitérő válaszom okát, és a pletyka
lehetősége beindította a fantáziámat.

Én: Szerinted Tara és Thomas kavarnak??? Azt

hittem, Thomas házas!

Damien: Tara is, de ez nem jelenti azt, hogy nem tette

szét a lábát egy buja kis tánc közben a karácsonyi
bulin két évvel ezelőtt, miközben a szemével
szeretkezett a keleti társammal.

Én: Ó, szent ég!

Damien: Ezennel el is jutottunk a következő

feladatodhoz. Tartsd rajtuk a szemed, és azonnal
jelentsd nekem, ha bármi gyanúsat tapasztalsz!
 Majdnem felröhögök.

Én: A pletykákat szállítani neked nem munkafeladat,

Dame.

Az utolsó dolog, amit teszek, hogy lerántom a leplet egy titkos

viszonyról. Holtbiztos, hogy nem. Ez a szar nem az én dolgom.
Meg hát a majdnem kitoloncolt bevándorlóknak, akik az
utolsó esélyükbe kapaszkodnak, hogy az országban
dolgozhassanak, nem kellene köveket dobálniuk az üvegházból.
 HARMINC

Május 7., kedd

Flynn

A kaputelefon jelzője azonnal megszólal az asztali telefonon,

amint a Tuff Co., az ország vezető vinilpadló-gyártója
vezérigazgatójával folytatott telefonbeszélgetésem után a
kagylót a helyére teszem. Gyorsan lefirkantom a jegyzetemet a
füzetembe a berendezésük beállításáról az új texasi
üzemükben, hogy ne veszítsem el a gondolatmenetemet.

Beszélj Jimmel a szellőzőrendszer

termodinamikai hatásairól!

Az utóbbi húsz évben a Tuff Co. a vinilüzemeit Észak-Kínában

működtette, de bizonyos logisztikai és politikai változások miatt
úgy döntöttek, hogy mindent áttelepítenek Amerikába, az
adóbarát Texas államba. Én lettem a tanácsadójuk, hogy
átsegítsem őket a mindenféle problémán, ami az
interkontinentális költözéssel jár, beleértve a legmodernebb
gépezetük klimatológiai felülvizsgálatát.
Őszintén szólva, annyira unalmas, hogy szinte már fáj, de ez
azzal is jár, hogy ők fedezik a texasi szállásomat. Mivel az az
egyik következő piac, ahol szeretném kiterjeszteni az
ingatlanbefektetéseimet, elvállaltam a munkát.
– Mr. Winslow, a… felesége szeretné látni.
Majdnem elnevetem magam, ahogy Valerie nyelve a
„felesége” szón botladozik, de nem hiszem, hogy jól venné ki
magát, ha egy idősebbet kiröhögnék, az asszisztensem pedig
már akkor harminc volt, amikor megszülettem. Isten tudja,
miért ragaszkodik ahhoz, hogy egy magamfajta, szótlan
fickónak dolgozzon, amikor nyugdíjba is mehetne a tehetős
férje mellett, és beutazhatná a világot, de valamilyen oknál
fogva, talán a tizenöt év hűség miatt, beéri velem minden egyes
nap.
Nem is vesződöm azzal, hogy mondjam Valerie-nek, engedje
be Daisyt; ezután a rengeteg együtt töltött év után tudja, mire
számítson.
Néhány pillanattal később félénken nyílik az ajtó, és Daisy
dugja be rajta a fejét, a fürtjei érkeznek meg elsőként az
irodába.
– Szia! Zavarok?
Megrázom a fejem, és intek neki, mire visszahúzza a fejét, és
az ajtót kitárva belép.
– Túl korán jöttem? Vagy készen állsz az ebédre?
– Nem, megvagyok – felelem, és felállva kikapcsolom a
monitort, majd megnyomom a gombot, hogy az összes
közvetlen hívásomat Valerie-hez irányítsam addig.
 Megkerülöm az asztalomat, előrehajolok, hogy puszit
nyomjak az arcára, ő pedig zavarában lábujjhegyre emelkedik,
és így véletlenül beleüti az állát a fogamba.
– Jaj! Upsz! Bocsi. – Furcsamód ideges, mire a farkam úgy
reagál, mint Pavlov kutyái. Rohadtul kifordított helyzet, de
Daisy szorongása a nagyon kielégítő orgazmus
megkülönböztethető előfutárává vált.
Ha Valerie-nek nem lenne olyan a hallása, mint egy
vadászkutyának, feldobnám Daisyt az asztalomra, és
orgazmussal kiűzném belőle, ami zavarja. De így a legtöbb, amit
ma estig tehetek az az, hogy étellel terelem el a figyelmét. Ez a
második legjobb nyugtató fegyver a Daisy-arzenálomban.
– Gyere! Együnk valamit!
Válaszul bólint, élénkzöld szeme táncol az irodám
napfényében.
– Tudod, hova szeretnél menni?
Bólintok.
– Menj, és hívd a liftet! Néha egy örökkévalóság, mire ideér.
Hozom a mobilomat meg a kulcsomat, és ott találkozunk.
– Oké – egyezik bele kedvesen, majd az ajtó felé fordul, és
egyet előrelép.
Majdnem elérhető távolságon kívül kerül, amikor a vágy már
tarthatatlan, hogy akár csak egy icipici részét is megfogjam.
Gyors karmozdulattal megragadom a csípője fölött és
visszahúzom, a lábai összegabalyodnak a hirtelen
megfordítástól, és lágyan az ölelésembe esik.
Tágra nyitott szemmel néz rám, mielőtt a szánk összeér. Nyílt
és könnyed, a nyelvünk a legszexibb rohadt táncban találkozik.
Olyan az íze, mint a meggyes rágónak, és a farkam a nadrágom
anyagához rándul. A kezem elmerül a tarkójánál lévő göndör
fürtökben, és megbillentem a szája szögét, hogy még mélyebbre
menjek.
Egy pillanatból kettő lesz, és mielőtt észbe kapnék, már
harminc lesz. Amikor végre visszatér az eszem, elhúzódom, és
az egész arca olyan kisimult és nyugodt, amiről tudom, hogy
csak egyféleképpen lehetne még jobb, ha a péniszem a
vaginájában lenne.
– Most már készen állsz az ebédre? – viccelődöm, mire
aranyosan kuncog, aztán homlokát a mellkasomnak döntve
bólogat.
– Ööö, igen. Azt hiszem, már készen állok.
– Akkor jó – dicsérem meg a feneke egyik oldalát megszorítva.
– Találkozunk a liftnél.
Újra bólint egyet, és most kisiet az irodámból anélkül, hogy
megállítanám. Visszamegyek az asztalom mögé, az ablakos
oldalra, kihúzom a jobb felső fiókot, hogy kivegyem a kulcsomat
és a mobilomat. Közvetlenül ezek mellett meglátom a levelet,
melyet ma reggel vettem ki a postaládából, a bevándorlási
hivatal küldte.
Megfogom mind a hármat, és zsebre vágom, aztán követem
Daisyt a lifthez. Kötelességtudóan várakozik, bár látom rajta,
hogy stresszel amiatt, hogy mi történik, ha a lift előbb ideér,
mint én, és ez már kezdi lerombolni a csókunk kemény
munkáját.
Sétából kocogásra váltok, hogy jobban érezze magát, Valerie
pedig eközben gyanakvóan méreget. Felé nézve forgatom a
szemem, mire ő válaszul összehúzza a sajátját.
Régóta ismer, és őszintén szólva, olyan dolgokat is tud, amiket
mások nem. Például a Daisyvel kötött házasságomnak az okát,
mivel ő tette azt a francos bevándorlási hivatalos csomagot a
postáim közé. Viszont most a saját dolgával törődjön inkább.
Amint a lift megérkezését jelző csengő megszólal, Daisy
hátára teszem a kezem, és bevezetem. Valerie-vel még egyszer
összenézünk, mielőtt becsukódik előttünk az ajtó, de figyelmen
kívül hagyom, inkább a feleségemre koncentrálok, mivel
fecsegni kezd.
– Nagyon szép ez az épület, de kicsit zavaros is.
– Igen?
– Aha, amikor bejöttem lent, azt vártam, hogy az előtér
egyenesen a lifthez vezet, de inkább hasonlít egy mátrixra.
Őszintén szólva, kicsit hülyének éreztem magam. Az összes
folyosó visszavezet az elejére, de olyanok, mint egy hatszög, és
az elvarázsolt kastélyokban lévő tükörlabirintusra
emlékeztetnek, tudod?
Mosolygok, de nem mondok semmit, mert már tudom, hogy
nem kell. Daisy simán elvisz egyedül egy beszélgetést.
– Igazából azt az épületet juttatja eszembe, ahol az a hatalmas
tűz volt a film végén…, tudod, amiben Gerard Butler szerepel…
Támadás a Fehér Ház ellen!
Mivel láttam már néhányszor a filmet, azonnal tudom, hogy
igaza van. Megdöbbentően hasonlít ahhoz az épülethez. Ezen
kuncogok.
– Végül nem tudtam, mit találok meg előbb, a te irodádat,
vagy azt, ahol Morgan Freeman elnököt rejtegették.
 A lift megáll a földszinten, és kinyílik az ajtaja. Újra Daisy
hátára teszem a kezem, hogy megmutassam a kiutat az
épületből. Néhányszor elfordulunk, de ha a legegyszerűbb utat
vesszük, akkor könnyű az odajutás. Amikor gyorsan elérünk a
bejárathoz, gúnyosan nevet.
– Persze. Dolgozzon csak a voodoovarázslatod, miután
túldramatizáltam az egészet.
Vigyorgok.
– Ebben az épületben dolgozom tizenöt éve, szóval azt
hiszem, van egy kis előnyöm.
– Tizenöt éve? Tényleg? – hüledezik.
Erre bólintok.
– Így már érthető, azt hiszem. Én még sosem voltam sehol
tizenöt évig. Ez olyan… hosszúnak tűnik.
Nevetek.
– Ha ettől jobban érzed magad, sokszor változtatom a székem
helyét.
Daisy mosolya válasz gyanánt annyira megbabonáz, hogy fel
sem nézek, mielőtt kinyomom a bejárati ajtót a járdára, és
majdnem fellökök egy srácot egy óriási felfújható nyalókával.
Oldalra tántorodik, és kardként lengeti azt a dolgot, Daisy
szeme pedig felcsillan.
– New York őrült, ember.
Vigyorgok. Ez így van.
Szerencsére a kis kifőzde, ahol szeretek ebédelni, éppen az
utca túloldalán van, és miután szabálytalanul átvágunk az úton,
már bent is vagyunk.
Daisyt egyenesen egy hátul lévő asztalhoz vezetem, ahol a
foglalási tábla mellett az én nevem szerepel. Hangosan
felolvassa, miközben bemászunk a fülke ellentétes oldalára.
– Foglalás Flynn Winslow számára. – Hangosan fúj egyet. –
Gyakran jársz ide?
Megvonom a vállam.
– Csak nagyjából minden nap tizenöt éve.
– Azta! Jézus Mária, te aztán a szokások híve vagy! Nem
hiszem el. A fickó, akiről senki semmit sem tud, ugyanazt a
dolgot csinálja mindennap.
– Úgy állítod be, mintha valami fantom lennék – mondom
nevetve. – Soha senki nem kérdezte, hol ebédelek, ezért nem is
mondtam. Ennyi.
– Senki nem kérdezte?
A fejemet rázom, és Barbara, a kedvenc, csendes pincérnőm
két tányért rak le elénk hamburgerrel és két pohár vizet, aztán
visszamegy a konyhába. Rápillantok az ételre, aztán Daisyre.
– Ez jó lesz? Nyilván azt feltételezte, te is azt kérsz, amit én.
Daisy legyint az ebédre, és egy sült krumplit nyom a szájába,
majd az asztalra könyökölve, elszántan suttogva visszatereli a
szót a beszélgetésre, amelyet még azelőtt folytattunk, hogy Barb
kihozta az ebédünket.
– A húgod úgy beszél, mintha ex-CIA-s lennél, és azt mondod,
hogy mindez azért van, mert az emberek nem kérdeznek meg?
Felhúzom a vállam. Hát, igen. Ha megkérdeznének,
válaszolnék. De nem fogok feleslegesen dumálni. Felveszem a
burgeremet, és beleharapok.
– Atyaég. Ez… mennyei, de tényleg.
A szememet forgatom, és száraz nevetéssel a fejemet rázom,
Daisy átnyúl az asztalon, és a kezemet megfogva megállít.
– Mi a kedvenc színed?
– A fekete.
– Mi a kedvenc ünneped?
– Az összes, amikor együtt van a család.
– Mit csinálsz a szabadidődben?
– Edzek. Ingatlanbefektetéseket keresek. Önkénteskedem a
külvárosi hajléktalanszállón.
Ekkor a folyamatos röhögcsélését komoly arckifejezés váltja
fel.
– Önkénteskedsz a hajléktalanszállón?
Vállat vonok.
– Nagyjából havi egyszer.
– Úristen, Flynn. – Megrázza a fejét, mintha ki akarná
tisztítani. – Te… nos, te férjnek való vagy, tudsz róla?
– Ó – mormogom, a megjegyzése eszembe juttatja a
zsebemben lapuló borítékot.
– Majdnem elfelejtettem. – Kihúzom, bedobom az asztal
közepére, Daisy szeme pedig követi a mozdulataimat, és a
feladó címét próbálja értelmezni a bal felső sarokban.
Előrehajolok, és harapok még a hamburgeremből.
Daisy azonnal abbahagyja az evést, és amint rájön, mi az, az
egész viselkedése megváltozik.
– Jézusom, ez a bevándorlási hivataltól jött!
Felhúzom a szemöldököm.
– Ez a bevándorlási hivataltól jött, Flynn! – ismétli meg, de
most sokkal hisztérikusabban.
– Igen, tudom. Láttam a feladót – válaszolom nyugodtan.
 – Mi van benne?
– Nem tudom. Nem nyitottam ki.
– Nem nyitottad ki? – Daisy kis híján felsikít, mire felénk
fordul pár törzsvendég. Viszont engem nem érdekel, kik
néznek, ezért nem veszek róluk tudomást.
– Daisy.
– Oké, mondtad, de miért? Miért nem nyitottad ki?
– Miért nem nyitod ki most? – javaslom válasz helyett.
Ekkor biccent, elveszi a borítékot, és mindenféle finomkodás
nélkül feltépi. A boríték gyakorlatilag cafatokban lóg, én pedig
lehajolok egy kósza darabkájáért, ami lerepült a földre.
Mire felegyenesedem a helyemen, Daisy teljesen elmerül a
levélben, és folyamatosan ismételgeti az „Ó, istenem” kifejezést
az orra alatt.
Kérdőn összevonom a szemöldökömet, aztán újra kimondja,
elhúzva a második szót, mint egy imát.
– Ó, isteneeeeem, Flynn! Kevesebb, mint egy hónap múlva
van az interjú! Szent szar, május 31-én akarják megtartani az
interjút!
Május 31. Jude és Sophie esküvőjének napja.
Daisy szeme megvadul, ahogy őrjöngve néz rám és a kezében
lévő levélre.
– A büdös francba, mit fogunk csinálni?
– Elmegyünk az interjúra?
– Flynn, három hónapot mondtak, ez pedig csak másfél! Biztos
tudják!
A homlokomat ráncolom.
– Miről tudnak?
 – Rólunk! A színlelésről! Hogy egy jó nagy csaló vagyok, akit
ki kell toloncolni!
– Daisy, nyugi. – Előrenyúlok, hogy a kezére tegyem a
sajátomat. – Nem tudnak semmit. Kanadai vagy. Te vagy a
legkisebb veszélyt jelentő bevándorlótípus. Valószínűleg csak
meggyorsítják az ügyedet.
– Nem hiszem el, hogy ilyen hamar – feleli, a hangja levert, de
nem teljesen értem, miért. Ez jó hír. Minél hamarabb meglesz
az interjú, annál hamarabb tudjuk meg, hogy Daisyt nem fogják
kitoloncolni.
– Amikor ma hazaérsz, megígérem, hogy addig duglak, amíg
az összes szorongás el nem tűnik belőled – válaszolom
pimaszul, és megszorítom az ujjait.
A mosolya őszinte, de nem tükrözi azt, amit a szemében látok.
– Ma este Winnie-vel és Sophie-val megyek megigazíttatni a
koszorúslányruhát.
– Akkor utána – ígérem neki. Kétségbeesetten szeretném látni
azt az izgalmat a gyönyörű arcán, amit a kis kérdezősködése
keltett még a bevándorlási hivatali levél okozta kiborulás előtt.
Bólint, és mosolya beragyogja az egész arcát.
– Utána.
Lehet, hogy a szokások híve vagyok, de az biztos, hogy sok
minden megváltozott az elmúlt hónapban. Leginkább az, hogy
kezdem azt hinni, nincs olyan határ, ameddig ne mennék el,
hogy Daisyt mosolyogni lássam.
 HARMINCEGY

Daisy

Bevetődöm a városi forgatagból a butikba, és amint elül a zaj,

rögtön mély levegőt veszek. Nem mintha L. A. nem lenne tele
emberekkel, mert de, viszont hozzá vagyok szokva, hogy van
kocsim. Nem akarsz beszélni senkivel? Tekerd fel az ablakot, és
halandzsázz! Itt New Yorkban egy kicsit úgy érzem, hogy önként
jelentkezem Az éhezők viadalára, valahányszor kilépek a
járdára.
Azonnal megpillantom Winnie-t, éppen egy ruhaállványt
lapozgat át az üzlet közepén, és odamegyek hozzá. Amint
odaérek, egy fiatal szőke lép ki az állvány mögül, és csatlakozik
hozzánk.
– Szia, Daisy! – üdvözöl Winnie izgatottan, és magához húz
egy hatalmas ölelésre, aztán hátralép.
– Szia, szia! – köszöntöm én is egy szánalmasan esetlen
integetéssel. Kicsit letaglózott, hogy megtudtam, a bevándorlási
interjúmat Sophie esküvőjének reggelére időzítették, de az isten
szerelmére, most ki kell ezt vernem a fejemből. A
ruhapróbálgatás állítólag szórakoztató, és nem vagyok hajlandó
ünneprontó lenni.
 – Emlékszel a lányomra, Lexire? – kérdezi Winnie, és kezét a
szóban forgó, valóban gyönyörű lány felé nyújtja.
– Ó, természetesen, Lexi. Örülök, hogy megismerhetlek.
Sajnálom, hogy a családi vacsorán nem volt időnk beszélgetni.
– Semmi baj. Nem könnyű beszélgetni, amikor mindenki más
ordibál körülötted.
Amikor Winnie nevet, biztonságosnak ítélem meg, hogy én is
elmosolyodjak.
– Sokan kiabáltak, ugye?
– Igen. Mindenki azt hitte, hogy Flynn bácsi egyedül fog
megöregedni és meghalni. Ezért egy feleség meglepő volt.
Nem tehetek róla, ezen nevetnem kell. Meglepő módon úgy
tűnik, ez egy tökéletes alkalom arra, hogy elhintsek egy kis
igazságmorzsát.
– Az igazat megvallva, nekem is nagy változás volt.
Ezen Winnie és Lexi nevet, én pedig kihasználom a pillanatot,
hogy körbepillantsak a menyasszonyi ruhabolton a harmadik
csapattagunk után kutatva.
– Hol van Sophie? Még nem ért ide?
Winnie forgatja a szemét, és jóízűen nevet.
– Ó, dehogynem, itt van már. Hátul van. Nem számít, mi miatt
jövünk ide, nem tud anélkül elmenni, hogy a saját ruháját ne
próbálná fel.
– Ó, nagyszerű! Tényleg, nagyon szeretném látni.
Lexi felhorkan.
– Ő is pontosan azt mondta, hogy ezt fogod mondani.
– Hát, igaza volt – erősítem meg. Ráadásul minden, ami
késlelteti az elkerülhetetlent, hogy rám igazítsanak egy olyan
ruhát, melyet még nem is biztos, hogy lesz alkalmam viselni,
felőlem mehet.
Flynn egyáltalán felfogta, hogy az interjú a testvére
esküvőjének napján van?
Amikor megtudtuk az időpontot ma ebédnél, biztató volt, a
szokásos nyugtató erejét alkalmazta az érzelmi túltengésem
ellen, de nem vagyok benne biztos, hogy megértette a dátumot.
Igazából amint az interjúnak vége, megszabadul a
kötelezettségeitől. Nekem biztos kell majd ügyintézni az
állampolgárság megszerzésével kapcsolatban a bevándorlási
hivatallal, de amint a hivatal szabályszerűnek nyilvánít minket,
még akkor is lesz időm az országban, hogy rendezzem a
státuszomat, ha Flynn-nel szakítunk. Tudom, mert egy
fájdalmasan szánalmas napon, amikor az asztalomnál
ebédeltem, hogy elkerüljem Tarát és a többieket az irodában,
utánanéztem.
Szerencsére, úgy tűnik, Winnie-t nem érdekli a gondolataim
vándorlása, mivel közben Lexivel az esküvői cipők különböző
lehetőségeiről beszélgetnek. Lexi ragaszkodik hozzá, hogy a
lapos sarok a legpraktikusabb az összes lehetőség közül, de
Winnie érvel, hogy akkor a feneke nem fog olyan jól kinézni.
Lexi a szemét forgatja.
– Na? – Sophie jelenik meg hirtelen, előugorva a hátsó fal
mögül egy lélegzetelállító, felül gyöngyökkel díszített
szaténruhában, amelynek fantasztikus az esése a lába körül. A
világon nem sok ember tudná viselni ezt a ruhát, de Sophie-n
mesésen áll.
– A mindenit, Sophie. Káprázatosan nézel ki.
 – Igen. Megjegyezném, statisztikailag valószínű, hogy Jude
bácsinak erekciója lesz, amikor meglát.
– Lexi! – csattan fel Winnie, miközben én a saját nyálamban
fuldoklom, Sophie pedig nevetésben tör ki. – Te jó ég, mi ütött
beléd?
Lexi vállrándítással felel.
– A férfiaknak általában napi tizenegy erekciójuk van. Sophie
menyasszonyi ruhájának szexuális vonzereje miatt felettébb
valószínű, hogy az egyik akkor fog megtörténni, amikor
meglátja őt.
Winnie két ujját a homlokára nyomja, és felsóhajt.
– Emlékeztess, hogy ellenőrizzem az internetvédelmet
megint, amikor hazaérünk.
– Miért? Az erekció nem része a férfibiológiának?
– Hát, de, viszont…
– És a szexuális vonzerőnek jelentős oka és hatása van, amit a
hirdetésekben megjelenő gyakoriságára vonatkozó statisztikák
is bizonyítanak.
– Igen.
Lexi szeme kikerekedik, mintha azt mondaná „Hát… akkor mi
van?”, Sophie pedig közbelép, hogy előnyére fordítsa Winnie
szemmel látható szótlanságát.
– Remek. Most, hogy tudjuk, annyira gyönyörű vagyok, hogy
Jude nem fog tudni ellenállni – kezdi, leszáll az emelvényről, és
hozzám lép, kezét a vállamra teszi, és megforgat.
– Adjuk rá Daisyre a ruháját, hogy Liza el tudja végezni a
szükséges átalakításokat.
Winnie bólint, én pedig ellenkezés nélkül követem Sophie-t.
 Miután befordulunk a hátsó fal mögé, Sophie pozíciót vált, és
ellépve belém karol úgy, hogy a könyökünk összezár.
– Úgy örülök, hogy itt vagy, Daisy. Kicsit ijesztő újnak lenni
egy csoportban, bár nyilván mindenki kedves, és jó, hogy van
erősítés.
A torkom összeszorul, az orrom pedig facsar a visszafojtott
könnyektől, melyek azonnal fenyegetnek. Gyávának és
hárpiának érzem magam, de tudva, hogy mindez mennyire
fontos az egész életemre nézve, ismét befogom a számat.
Jobb híján csak bólintok, és Sophie összetéveszti a majdnem
könnyeimet azzal, amivel szeretném: a hálás felismeréssel,
hogy ez a család és a kötelék az, amit egész életemben kerestem.
Összetartozás, támogatás és bátorítás olyan emberektől, akik
bármit megtennének érted, és nevetnek minden viccen, amit
mondasz. Istenem, leírhatatlan kétségbeeséssel azt kívánom,
bárcsak mindez a valóság lenne.
– Ó, Dais. Most nem sírhatsz. A könnyek és a sifon nem illenek
össze.
Igaza van. De sem a hazugságok, sem az ilyen nagyszerű
emberek nem könnyítik meg a helyzetet, én pedig olyan mélyen
benne vagyok ebben a trutyiban, hogy nem tudom, kikerülök-e
belőle valaha.
 HARMINCKETTŐ

Május 10., péntek

Flynn

Kirángatom az edzőtáskámat a szekrényből, Jude pedig hosszan

kifújja a levegőt mögöttem. A vállam felett hátrapillantva látom,
hogy az öltöző közepén lévő padról emelkedik fel, a mozdulatai
inkább hasonlítanak egy idős nagymamáéra egy kemény
ostábla játék után, mint egy sportos, harmincnyolc éves
férfiéra, aki most fejezte be a napi edzését.
– Jól vagy?
– Jól vagyok-e? Ha! – grimaszol. – Nem, nem vagyok jól. Olyan
a lábam, mint a zselé. Rohadt Bambinak érzem magam, haver.
A következő lábnapon nem hagyom, hogy te irányítsd az edzést.
Ezen elnevetem magam, és felkapom a táskámat a vállamra,
majd becsukom az öltözőszekrény ajtaját.
– Nem volt olyan rossz.
Jude gúnyolódik.
– A testem mást mond.
– Tudod, hogy nem kényszerítelek, hogy velem eddz –
jegyzem meg, és szemöldökfelvonással támasztom alá az
érvemet. Igaz, ami igaz, sosem kértem Jude-ot, hogy eddzen
velem. Néhány évvel ezelőtt csak megjelent, és azóta jön.
Beismerem azonban, hogy a közösen töltött idő kellemes.
Mindenhol dumál, de az edzőteremben túlságosan elfoglalt a
levegő után kapkodással.
– Hanem mit csináljak? – vág vissza. – Találkozzak Tyjal
abban a rohadt Planet Fitnessben és jógázzak?
Azt hihetném, hogy viccel, de Ty tényleg jógaórákra, meg
isten tudja hova máshova jár még, mindezt azért, hogy a nők
előtt nyitva tartsa az ajtaját.
Az elmúlt tíz évben nem vettem részt családi eseményen
anélkül, hogy az öcsém ne hozott volna el valami alkalmi nőt.
És tekintve, hogy Ty soha nem hozta el kétszer ugyanazt a nőt a
családi összejövetelre, és mivel a Winslow család havi két-
három alkalommal összegyűl, ez rohadt sok nőt jelent.
– És Rem a napi munkabeosztása miatt hajnali kettőkor edz,
mint valami átkozott vámpír. Te vagy az egyetlen életképes
lehetőségem – mondja, felkapja hátizsákját a padról, és
összevont szemöldökkel lábra áll. – Most pedig utállak.
– Megkérdezzem, hogy van-e tolókocsijuk, amit
kölcsönvehetsz?
– Fogd be!
– Robogójuk? Mankójuk? – trillázom. Szarkazmus és
szórakozottság jelenik meg a szám sarkában, Jude pedig
felemeli a középső ujját.
– Jobban bírlak, amikor mogorva vagy és nem dumálsz
hülyeségeket.
Nem kell kétszer mondania.
 Vállat vonok, sarkon fordulok, és határozottan készen állok,
hogy elhagyjam az öltözőt, mielőtt a hét utáni tömeg átveszi az
uralmat. De csak néhány lépést sikerül az ajtó felé tenni, amikor
Jude felkiált.
– Várj… Hová mész, ember?
Megfordulok, hogy a szemébe nézzek.
– Haza.
– Nem akarsz harapni valamit velem? – kérdezi. – Ez lenne a
legkevesebb, hogy kárpótolj a pokoli lábnap után.
– Nem tudok. Vacsorát főzök Daisynek.
Tegnap este látott egy Olive Garden-reklámot, és elkezdett
csacsogni a fettuccine alfredóról. Mondtam neki, hogy
valamikor elkészítem neki, mire úgy nézett rám, mintha azt
állítottam volna, hogy egy idegen vagyok a Marsról. Aztán nem
tartott sokáig, hogy megígértesse velem, hogy mihamarabb
teljesítsem a házi készítésű tészta ajánlatomat, rögvest ma este,
miután mindketten hazaértünk a munkából.
– Ja, igen, Daisy. – Nagy, bűbájos vigyor terül el az arcán. – A
feleséged, akiről senki sem tudott, amíg el nem vetted.
Tulajdonképpen Jude találkozott vele. Vegasban. De Tyhoz és
Remyhez hasonlóan Jude is nyilván túl részeg volt, hogy
emlékezzen, és nem én leszek az, aki közli vele.
– Mindenki közül, aki előttem házasodhatott volna meg, a te
hülye fejed lett volna az utolsó, akitől vártam volna, hogy ezt a
trükköt előhúzza a titokzatos kalapból. Mármint te voltál az a
„nem nekem való a párkapcsolatosdi és házasságosdi”, de
nézzenek oda. Férj lettél.
– Nem kedveled Daisyt?
 – Térj észhez! – A szemét forgatja. – Koszorúslány lesz az
esküvőmön, tesó. Persze hogy kedvelem. Sophie imádja Daisyt.
Csak továbbra is próbálom kitalálni, honnan a fenéből jött ez.
Komolyan, Flynn, hogy lettél abból a csávóból, aki nemigen
randizik, egy szempillantás alatt házas?
– Kamuházasság – válaszolom, elmondva a teljes igazságot, de
ez még nekem is furcsán hangzik. Mintha nem ez lenne az
igazság.
Jude reakciója pedig? Röhögés.
– Ja, persze, jó. Kamuházasság – ismétli el, amit mondtam, és
ujjaival idézőjeleket rajzol a levegőbe.
– Hogyne, Flynn. – Újra a szemét forgatja, és nevet, mintha az
évszázad legnagyobb poénját mondtam volna. – Mióta ismerted
a házasság előtt?
– Nem régóta.
– Nem régóta? – Jude felsóhajt. Gyanakvóan méreget, a
tekintete összeszűkül, mintha telepatikus úton próbálná meg
kiszedni belőlem a válaszokat.
– Baszki, nehéz téged megfejteni. A testvérem vagy, mégis egy
rohadt rejtély számomra. Esküszöm, ha egyszer eltűnnél, a saját
családod sem tudná, mit mondjon a rendőrségnek.
Ez elég vicces, de valószínűleg nem téved, azonban ennek
inkább ahhoz van köze, hogy a családom tulajdonképpen sose
kérdez tőlem semmit, hogy betekintést nyerhessenek az
életembe. Nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy nem
akarnak. Csak ijesztő nekik, vagy ilyesmi. Daisy nem fél
kérdezni. Baszki, ő jobban ismer, mint bárki más!
Rezeg a telefonom a zsebemben, és mivel Jude éppen a
gondolataim olvasásával van elfoglalva, kihúzom, hogy
megnézzem az üzeneteket.

Daisy: Kicsit tovább tart, mint gondoltam, de 20:30-ra

otthon leszek. Áll még, hogy mennyei vacsorát főzöl
nekem?

Vigyorogva egy gyors Igennel válaszolok neki.

De amikor felnézek a telefonomról, Jude még mindig engem
bámul, mintha én lennék a legérdekesebb dolog az öltözőben.
Ironikus, hogy elmondtam neki és Remynek az igazat
magamról és Daisyről, de ezek a seggfejek nem hisznek nekem –
még azután sem, hogy igaznak bizonyult, amit Remynek
mondtam.
Nem érdekel. Ez az ő baja, nem az enyém.
Most végül kimegyek az öltözőből, de Jude rögtön a
nyomomban van a remegő Bambi lábával.
– Ez az egész annyira elcseszett, tesó – mondja a hátamnak,
miközben elhaladok a recepció mellett, ki az edzőterem
előterének ajtaján. – Mármint, hogy előbb vagy házas, mint én,
aki francos négy alkalommal kértem meg Sophie kezét, mire
igent mondott.
Az igazat megvallva fogalmam sincs, hova próbál kilyukadni,
és nem is érdekel. Ő és Sophie egybekelnek, Daisy és én már
egybekeltünk. Vége a történetnek – majdnem.
Jude kinéz az utcára, aztán vissza rám. Kutakodva néz ismét a
szemembe, aztán felteszi a kérdést.
– Miért nősültél meg? Mi a fene változott? Te vagy a
legracionálisabb ember, akit ismerek, és ez a házasság nagyon
légből kapottnak tűnik. Mint derült égből a villámcsapás.
Kedvelem Daisyt, tényleg, de ez annyira nem vall rád. – Szeme
tüzes és könyörgő. – Ó, baszki, nincs idegösszeomlásod, ugye?
Egészen biztos, hogy akinek idegösszeomlása van, nem veszi
észre, hogy az van neki, de, hogy ebbe ne tudjon belemenni, ezt
megtartom magamnak.
– Jól vagyok, tesó.
– Tuti?
Felsóhajtok. Bólintok. És ennyivel majdnem le is zárom a
beszélgetést, de mélyen belül meg akarom nyugtatni Jude-ot.
– Daisy… jobb, mint ahogy valaha is képzeltem – mondom
neki. – Vicces. Rohadt aranyos. Kettőnk helyett is eleget beszél.
Vele mókás az élet.
Ráadásul tényleg veszettül kedveled őt.
Tagadhatatlan, hogy amióta Daisy belépett az életembe,
megszűnt az unalom. Egész életemben nem nevettem annyit,
mint ebben az utóbbi hónapban, az biztos.
Illetve ő az első nő, akivel időt akarsz tölteni. Rohadt sok időt,
igazából…
– Benne vagy a maffiában? Erről van szó? – Jude kérdése a
semmiből érkezik. – Vagy CIA-s vagy? Beépített ügynök vagy, aki
kettős életet él, és nem beszélhetsz róla senkinek?
– Ki tudja – felelem a vállamat megvonva, és magasabbra
húzom az edzőtáskát rajta. – Talán nem is vagyok a testvéred
igazából. Talán anya is beépített.
Egy pillanatra Jude szeme akkorára nő, hogy majd’ kiugrik a
koponyájából, de aztán belebokszol a vállamba.
 – Akkora seggfej vagy.
Kuncogva megrázom a fejem, és ekkor veszem csak észre a
pólóját, melyet az edzésünk után felvett, ami miatt úgy
nyüszített, mint egy baba. Fehér pamut, sokféle kitűzővel a
mellkasán, hasán, hátán és karján, és a „The Secret Club”
feliratot hímezték rá.
– Én vagyok a seggfej? – vágok vissza, és az öltözéke felé
biccentek. – Mondja a férfi, aki olyan pólóban ácsorog itt,
mintha a női cserkészcsapathoz csatlakozott volna.
Jude lepillant a mellkasára, aztán vigyorog.
– Sophie-tól kaptam. Nos, igazából először én adtam neki
ilyet, aztán ő is adott nekem. Ez egy titkos klub póló.
– Elképzelésem sincs, ez mit jelent.
– A jelvényeket ki kell érdemelni. – A szemöldökét mozgatja. –
Szeretnéd tudni, mivel érdemeltem ki a jelvényeimet?
Megrázom a fejem.
– Nem.
– Micsoda? – kérdezi. – Miért nem?
– Mert marhára nyilvánvaló, hogy valami szexuális
baromsághoz van köze, és inkább nem szeretnék tudni a
szexuális életedről.
– Mintha elmondtam volna. Ami a titkos klubban történik, az
ott is marad.
– Fantasztikus – felelem, és úgy döntök, éppen ideje menni.
Nemcsak vacsorát kell főznöd, de még meg kell állnom a
boltban is vásárolni néhány dolgot.
Jude utánam kiált, valami olyasmit, hogy barom vagyok, de
én csak intek neki, és a metró felé igyekszem. Bár amikor
találok egy üres helyet a szerelvény vége felé, nem tudok nem a
legkisebb öcsém drámáján gondolkodni.
A telefonomat a kezembe véve bedobok egy üzenetet a
folyamatban lévő beszélgetésbe a testvéreimmel közös
csoportba.

Én: Jude már a női cserkészcsapat tagja. És személy

szerint nagyon büszke vagyok rá, miután láttam a
pólóját tele jelvényekkel, amiket szerzett.

Ismerve a testvéreimet, ez az egy üzenet elég lesz, hogy erről

csevegjenek.

Ty: Ah, gratula, tesó! Szólj, hogy mikor árulsz sütit,

mert akkor veszek tőled egy rakattal. Főleg mentolos
csokit. Azok a szarok olyanok, mint a cukormázas
kokó.

Remy: Ez marha jó, ember! Mi a csapatszámod?

Pont erre gondoltam.

Jude: Nem vagyok a hülye női cserkészcsapatban,

idióták.

Ty: De vannak jelvényeid?

Jude: Sophie-val közösen vannak jelvényeink.

Remy: Tehát Sophie-val a női cserkészcsapatban

vagytok?

Jude: Baszki, harmincnyolc éves vagyok, és férfi,

ember. Nem vagyok a női cserkészcsapatban.

Ty: De vannak jelvényeid?

Jude: Igen. Ez egy közös dolog Sophie-val, Flynn meg

egy hazug pöcs.

Remy: Biztos nem vagy a női cserkészcsapatban?

Ty: Ugye? Úgy hangzik, mint egy női cserkészcsapatos.

Jude: Menjetek a picsába! Nem vagyok az átkozott női

cserkészcsapatban, az orgazmusokhoz van köze,
barmok.

Ty: Haver, erről tud a csapatvezetőd? Azt hiszem, ki

lesztek rúgva.

Jude: MENJETEK A PICSÁBA!

Ty: Oké, de ne felejts el szólni, hogy mikor árulsz

 sütiket.

Jude: UTÁLLAK TITEKET. FŐLEG TÉGED, FLYNN.

TUDOM, HOGY OLVASOD, CSAK NEM VÁLASZOLSZ,
TE REJTŐZKÖDŐ SEGGFEJ!

Magamban elégedetten mosolygok, aztán a zsebembe

csúsztatom a mobilomat. Tudom, hogy keverem a szart, de nem
tagadhatom, hogy ezt a beszélgetést rohadtul élveztem.
A mobilom még néhányszor rezeg a zsebemben, leginkább Ty
és Remy piszkálják Jude-ot, de amikor a metró megáll, felkapom
az edzőtáskámat, és a bolt irányába indulok.
Vacsorát kell főznöm és meg kell etetnem a feleségemet.
 HARMINCHÁROM

Daisy

– Kicsim, megjöttem! – kiáltom, miközben belépek az ajtón. A

kulcsot leteszem az ajtó mellett álló aranyos asztalkára,
lerúgom a magas sarkúmat, és egyenesen a konyhába megyek a
kétzacskónyi bevásárlással, ahol sajt, tészta és fokhagyma
ínycsiklandó elegyének illata tölti meg az orrom.
– Hűha, jó illat van itt.
Flynn hátrakukkant a válla fölött, miközben leszűri a forró
vizet a tésztáról.
– A vacsora hamarosan kész.
– Egy olyan délután után, amikor Tarával és a drámájával
kellett megküzdenem, ez a legjobb hír, amit egész nap
hallottam.
– Vegyem úgy, hogy a keleti part ingatlanpiacának őrült
boszorkája még mindig él és virul?
A megjegyzése megmosolyogtat, de egyben kellemes
meglepetés is. Az elmúlt hetekben Flynn többször is hallott
meglepő megjegyzéseket az én imádnivaló – vagy inkább
borzasztó – munkatársamról, és láthatóan tényleg mindenre
figyelt, amit mondtam.
 – Ja, igen, él és virul, és valószínűleg éppen új söprűt vesz,
amíg mi beszélgetünk.
Nekilátok elpakolni a bevásárlást, amely néhány
gyümölcsből, joghurtból és fagyasztott ételekből áll, melyeket
nagyon gyorsan meg lehet főzni.
Amikor mindent elteszek a helyére, újra a tűzhely mellett álló
férfira koncentrálok. Így, csak farmerban és egy fehér pólóban
Flynn… bizony szexi. Feszes fenekével, az anyag alatt dudorodó
izmos hátával és bicepszével, azonnal lefényképezhetném,
posztolhatnám az Instagramomra, és férfiak meg nők ezrei
őrülnének meg perceken belül.
Pedig a szexi fotók nem is az én ízlésem, de tudom, hogy
Flynn heves reakciót váltana ki.
Biztosan azért, mert pontosan ezt teszi most veled is…
Bátorkodom áthelyezni a figyelmemet, és megnézni a
serpenyőben bugyborékoló krémes fehér szószt. Elvigyorodom,
és a tűzhelyhez lépek, hogy diszkréten belemártsam az ujjamat
egy gyors ízteszthez, de megtorpanok, amikor Flynn karja a
derekam köré fonódik.
– Eszedbe se jusson – suttogja a fülembe, és mielőtt
ráeszmélnék, csupasz lábam már nincs többé a padlón, hanem
a konyhaasztalhoz cipelnek. A fenekem néhány másodperccel
később már a széken van.
Ekkor veszem észre, hogy az asztal már meg van terítve
tányérokkal, szalvétákkal és evőeszközökkel. Vázában egy
csokor virág és két, már meggyújtott gyertya áll középen.
Azt a mindenit, ez menő. Mint egy romantikus vacsorarandi.
Nos, még ha ez csak átmeneti is, Flynn a férjed.
 Idegesítő fájdalom költözik a mellkasomba, de nincs időm
megkérdőjelezni az okát, mert Flynn lehajol, és lágy csókot lehel
az ajkamra.
– Maradj pontosan itt!
– Pontosan itt? – viccelődöm vele, rámosolyogva. – Ezen a
széken?
Elvigyorodik.
– Igen.
– Mi van, ha tűz lesz?
– Elbánok vele.
– Mi van, ha pisilnem kell?
– Tartsd vissza!
– Mi van, ha…
Félbeszakít egy újabb csókkal, aztán magabiztosan az
ajkamba suttog.
– Hagyd a kis fenekedet ezen a széken, amíg tálalom a
vacsoránkat – különben…
– Különben mi? – billegtetem a szemöldökömet. – Elfenekelsz?
– Ó, bébi, ne csábíts! – Mély, szívből jövő kuncogás rázza a
mellkasát, sarkon fordul, és visszamegy a tűzhelyhez, hogy
kiszedje a vacsoránkat.
Felejtsd el a hülye tűzhelyet, és fenekelj el a péniszeddel!
Na, jó… ez furcsa volt.
A vacsora illata ínycsiklandó, de az elfenekelő beszéd miatt az
étvágyam valami másra összpontosul. Számtalan pokolian
piszkos gondolat tölti meg a fejemet, és kicsit fészkelődöm a
helyemen.
Biztos van rá mód, hogy elhalasszuk ezt a vacsorát, és később
folytassuk… mármint, erre találták ki a mikrót, nem?
– Felejtsd el, amire most gondolsz, és készülj fel a megrendelt
lakoma elfogyasztására!
Felnézek Flynn mulatságos pillantására, amint két tányér
fettuccine alfredót tesz az asztalra fokhagymás kenyérrel.
– Honnan tudod, mire gondoltam?
– Mert úgy nézel – feleli titokzatosan, és leül velem szemben.
– Hogy nézek?
Csak önelégülten vigyorog, nem válaszol a kérdésemre, csak
megfogja a villáját, hogy beletúrjon az ételbe.
– Nem is nézek úgy – állítom, de egyáltalán nem zavartatja
magát. – Nem is nézek úgy – ismétlem meg, mire Flynn
egyszerűen tésztát teker a villája köré, hogy megkóstolja.
– Egyél, bébi – utasít, miután abbahagyja a rágást. – Vacsora
után, ha rá akarsz venni, hogy elnáspángoljam a pimasz
popsidat, akkor csak rajta.
Baszki, ennyire átlát rajtam?
Eljátszom az ártatlant, és rebegtetem a szempillámat,
miközben ránézek.
– Nem arra gondoltam.
– Akkor mire gondoltál? – veszi fel a kesztyűt, és száll be a
játszmába.
– Ööö… – Elhallgatok. Basszus! – Ööö… kanapé… kra…
Kanapékra gondoltam. Egy új projekthez.
Átható tekintettel azt mondja:
– Ez baromság.
– Fogd be – vágok vissza egy horkantással, és eszem még egy
falatot Flynn fettuccine alfredójából. Abban a pillanatban,
ahogy a krémes tészta eléri az ízlelőbimbóimat, gyakorlatilag
olyan, mintha hanyatt vágódnék a székről, attól, hogy milyen
baromi jó.
– Szent ég, tényleg tudsz főzni.
Flynn felnéz a tányérjából, és látom a meglepettséget, ami
átvillan a szemén.
– Valami ehetetlenre számítottál?
– Nem… Hát, talán? Nem tudom, de ez őrületesen jó – felelem,
és bocsánatkérő mosolyra húzom a számat. – Nem vontam
kétségbe a főzőtudományodat. Csak nem tudtam, mire
számítsak.
– Valami borzasztóra számítottál, ezért hoztál haza két zacskó
kaját – támad le huncut vigyorral.
– Nem is.
Csak bámul rám.
– Jó, rendben. De. Úgy értem, reméltem, hogy megugrod az
elvárásaimat, de arra az esetre, ha nem sikerülne a vacsora,
hoztam néhány könnyen elkészíthető lehetőséget B tervnek.
– Mikrohullámú sütőben elkészíthető, fagyasztott ételeket
hoztál, bébi! Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy
kibaszott katasztrófára számítottál.
– Nem! – Tiltakozom kuncogások közepette. – Bár lehetséges,
hogy gyorshívóba tettem a tűzoltók számát, de…
Halk, reszelős kuncogás tör fel belőle.
– Szóval… ez az étel egy egyszeri csoda? Vagy tudsz még főzni
mást is? – kérdezem, és bekapok még egy falatot a tésztámból. –
Mert komolyan, Flynn, ez mennyei.
– Dais, tudok főzni. Sok mindent – teszi hozzá. – Vannak
emlékeim, hogy korábban már főztem neked. Steaket. Tojást.
Grillcsirkét.
Jó, igaza van. Tényleg főzött már nekem egyszer vagy kétszer,
de ez ínyencség. Az a fajta főzés, amihez olyan fűszerek
kellenek, amelyekről én még valószínűleg nem is hallottam.
– És hogy sajátítottad el ezt a remek készséget?
– Nem tudom. – Vállat von. – Anyától, Paula nénitől, és itt-ott
néhány főzőtanfolyamon.
– Várj… Flynn Winslow főzőtanfolyamra járt?
Összehúzza a szemöldökét.
– Ezt furcsának találod?
– Nem is tudom… – felnézek a plafonra, aztán vissza rá. –
Talán? Hiszen te vagy a nagy, rossz, szexi, bőrkabátos pasi egy
Harley-n, de úgy főzöl, mint a francos Julia Child? Ez meglepő.
Önelégülten vigyorog, és beletúr az ételébe.
Én meg, mivel farkaséhes vagyok, és ez a legjobb fettuccine
alfredo, amit valaha ettem, ugyanezt teszem. De azért
megjegyzem Mr. Titokzatos életének ezt az újabb mozzanatát.
Tud főzni. Tényleg tud főzni.
Még főzőleckéket is vett!
Nem tudom, miért, de már a puszta gondolata annak, hogy
Flynn főzőtanfolyamon vesz részt, megmosolyogtat.
– Min mosolyogsz? – kérdezi, amivel meglep, és felnézek a
tányéromból újra, hogy a tekintetem találkozzon mély,
óceánkék szemével.
– Mert olyan nő vagyok, aki szereti a finom ételeket, és aki
most jött rá, hogy Wolfgang Puckhoz ment feleségül. Várj, nem
is, Emeril Lagasse-hoz. Nem! Curtis Stone-hoz. Igen, ő a
legcukibb mind közül.{1} – Rákacsintok. – Ráadásul nagyon jól el
tudlak képzelni egy séfsapkában egy főzőtanfolyamon.
Nevetve a fejét rázza.
– Sosem viseltem séfsapkát.
– Ó, ne próbáld meg lerombolni ezt a képet, Flynn. A
képzeletemben nagyon is van rajtad séfsapka.
– A képzeletedben? – kérdi az egyik szemöldökét kíváncsian
felvonva. – Ha azt szeretnéd, hogy séfsapkában dugjalak meg,
akkor csak szólnod kell.
– Nem is tennéd meg, hazudós!
Csak bámul rám, és azonnal tudom, hogy valóban megtenné.
Flynn Winslow állja a szavát. És ő az a férfi, akiről mindig
őrületesen többet akarok megtudni. Olyan dolgokat, melyeket
senki más nem tud. Csak én.
Persze, persze, persze, de mi van azzal a séfsapkás szexszel,
Daisy? Vagy az elfenekeléssel? Ezek jónak ígérkeznek…
– Flynn! – kiáltok a nappaliba, ahol Flynn éppen a vacsora
után pihen a kanapén, és valami unalmas sportot néz az ESPN-
en. – Szükség van a jelenlétedre a konyhában!
Egy perccel később az ajtónyílásban áll, és szeme a pultra
kihelyezett összeállításomat fürkészi.
– Ezek meg mik?
– Itt az ideje a tortasütésnek – felelem, és felemelem a papír
séfsapkát, melyet most készítettem neki. – Tessék. Ezt vedd fel!
Amikor nem veszi el, lábujjhegyre emelkedem, és ráhelyezem
a fejére. Széles, izmos mellkasára csapok, és vigyorgok rá.
– Így ni. Tökéletes.
– Mi a terv, Daisy?
 Kacsintok egyet, és felmutatok egy Betty Crocker sütimixes
dobozt.
– Az a terv, hogy megnézem Flynn séfet akció közben.
Meglehetősen biztos, hogy a valódi terv Flynn séf elcsábítása,
hogy megdugjon…
– Bárki tud tortát készíteni egy dobozból, bébi.
– Igen, nos, csak ez van a szekrényedben – válaszolom vállat
vonva. Meg nekem személy szerint gőzöm sincs, hogy kell sütit
sütni a nulláról. Az túl sok guglizást igényelne ahhoz képest,
amit itt el szeretnék érni.
A torta szuper. Sőt, fantasztikus. De rábírni Flynnt, hogy
piszkos, szexi dolgokat csináljon velem? Hát, az a hét minden
napján legyőzi a tortát. Pedig hatalmas tortarajongó vagyok.
Húszbekezdéses esszét tudnék írni, APA formátumban,{2}
könyvjegyzékkel együtt, mennyire szeretem, de semmi sem
győzi le a meztelen Flynnt, aki rávesz, hogy rossz kislány
legyek.
– És ne aggódj, mindkettőnknek csináltam séfsapkát a
sütéshez – teszem hozzá, majd felkapom a fehér papírsapkámat
a pultról, és a fejemre teszem.
Mosoly bujkál a szája szélén.
– Szóval… Winslow séf, készen állsz?
– Van választásom?
Megrázom a fejem, mire a mosolya egyre szélesebb lesz.
– Süssünk valami bénaságot! – kiáltom, belebokszolva a
levegőbe, aztán elkapom Flynn kezét, és közelebb húzom a
pulthoz, ahova már kikészítettem a Kitchen Aid keverőt. –
Először is mindig akartam ilyen keverőt, és szinte biztos, hogy
még sosem randiztam olyannal, akinek volt.
– Házasodtál össze – javít ki játékosan megpaskolva a
fenekemet, én pedig kuncogok.
Meglepetésemre Flynn tényleg munkához lát, megfogja a
sütimixes dobozt. De nem azt teszi vele, amire számítok.
Ahelyett, hogy megnézné az elkészítés menetét a hátulján és
kinyitná a csomagot, visszateszi a szekrénybe, és előveszi a liszt-
és cukortartót.
– Mit művelsz?
– Ha már sütünk, csináljuk rendesen!
– Várj…, te tudod, hogy kell sütni? Mármint Betty Crocker
segítsége nélkül?
Nem válaszol. Inkább előveszi a tejet, a vajat és a tojásokat a
hűtőből, és elkezdi ezeket a keverőtálba adagolni.
Egyetlen csuklómozdulattal már be is kapcsolja a keverőt, az
pedig forog a nedves hozzávalók körül.
– Te jó ég, ez jobb, mint amit elképzeltem – mormogom
inkább magamnak, mint Flynn-nek, és felkapom a telefonomat
a pultról. – Fényképes bizonyítékot kell készítenem erről,
különben a húgod nem fog hinni nekem.
Flynn rötyög ezen, aztán megpróbálja játékosan elvenni a
mobilom, de kicselezem a mozdulatait néhány elhajlással és
karlendítéssel.
– Áruló.
Vigyorgok, és gyorsan lövök egy akció közbeni képet.
És csak hogy biztosra menjek, készítek még három fotót a
nagy, rossz Flynnről, amint a Kitchen Aid keverő előtt áll, papír
séfsapkával a fején.
 Őszintén szólva, az egész jelenet sokkal szexibb, mint
gondoltam. Mint a saját személyes kajapornóm, csak kaja
nélkül.
Helló, petefészek! Légyszi ne robbanj fel!
De még mielőtt elküldhetnék egy üzenetet Winnie-nek, a
telefonom rezeg a kezemben, hogy új üzenetem érkezett.

Duncan Jones: Daisy, bébi, hogy vagy? Damien

mondta, hogy New Yorkban vagy a következő pár
hónapban, és mivel jövő héten én is a Nagy Almában
leszek, arra gondoltam, bepótolhatnánk az elnapolt
találkozót. Tartozol nekem egy randival. ;)

– Jaj, ne! Ne, ne, ne, ne! – Aztán újabb hülye üzenet hangja
hallatszik.

Duncan Jones: Nem fogadok el nemet válaszként, és

ígérem, hogy jól fogod érezni magad.

– Ööö… mi van? – teszem fel a kérdést hangosan, ingerülten

bámulva a telefonképernyőt. – Ez nem így működik, paraszt!
– Minden rendben?
Felpillantva látom, hogy Flynn aggódva néz rám, és a keverő
hangját elnémította a kikapcsológombbal.
– Igen – felelem egy sóhaj kíséretében. – Csak nemkívánatos
érdeklődés egy fickótól, akivel a Los Angeles-i irodában
dolgoztam együtt.
– Nemkívánatos érdeklődés? – kérdez vissza, mire én elé
tartom a mobilom, hogy el tudja olvasni az üzeneteket.
– Hát, tényleg egy rohadt pöcsnek hangzik – kommenteli
Flynn, én pedig megvonom a vállam.
– Ő… kissé túlbuzgó.
– Nem fogad el nemet válaszként – ismétli el Duncan szavait
Flynn. – Ez nem túlbuzgóság, bébi. Ez zaklatás.
– Nem hiszem, hogy ezt felfogja.
– Ki ez a fasz?
– Csak egy ügynök a cég… – Megállok egy pillanatra, amikor a
kirakós darabkái a helyükre kerülnek. – Igazából láttad őt.
Tudod, ki Duncan.
Flynn szemöldöke a homlokára szalad.
– Ő az a pasas, akiről azt hitted, hogy előle menekülök a
Wynnből. Pont mielőtt arra kértelek, hogy vigyél el a
motoroddal, és szent házasságra add a fejedet.
Mosoly jelenik meg a szája sarkában, és pillanatokkal később
az ujjai a képernyőn pötyögnek.
– Mit csinálsz?
Egy utolsó pöttyintéssel visszaadja a mobilomat, és
megnézem a képernyőt.

Én: Flynn Winslow vagyok, Daisy férje. Ideje

elfelejtened a számát. Hacsak nem szeretnéd, hogy
mindketten ott legyünk ezen a kényszerű eseményen.
Ha ez a helyzet, akkor nevezd meg az időt és a helyet,
és ott leszünk.

Ó, szent makaróni! Ettől biztos bedobja a törölközőt.

 Nem tudom, hogy hálás legyek-e, vagy megijedjek. A
telefonomról Flynn arcára pillantok, aztán ismét a telefonomra.
El tudom képzelni, ahogy Duncan fejében kering a hír, hogy
megházasodtam, de nem vagyok éppen mérges.
Csak… nem tudom? Megijedtem? Összezavarodtam? De
furcsamód boldog is vagyok.
Az a Flynn, akivel Vegasban találkoztam, csendes volt, még
egy kicsit goromba is, de az a Flynn, aki most előttem áll, aki az
imént csillogó páncélos, csetelő lovagot játszott, másnak tűnik.
Ő még mindig Flynn, de szórakoztatóbb, nyitottabb, és másként
bánik a szavaival. Valahogy csak… több.
És ez a több komolyan kezdi befészkelni magát a szívedbe…
– Dais, mire jó egy férj, ha nem arra használod, hogy
seggfejeket pattintson le? – Költői a kérdése, és hangjában
szórakozott reszelősséggel támasztja alá.
Újra felnézek rá, hogy lássam a határozott tekintetét, és
szólásra nyitom a számat, de gyorsan becsukom, amikor
rájövök, nem tudom, mit válaszoljak.
Ezután valószínűleg nulla az esélye annak, hogy Duncan rám
írna, és ez a tény nem zaklat fel. Amikor először találkoztam
vele, azt gondoltam, csak egy munkahelyi flört, de minél inkább
megismertem, annál több vészvillogó jelent meg. Ahogy
mondják, az a férfi, aki úgy érzi, hogy egy nő tartozik neki
valamivel, egy erős tökön rúgást érdemel.
– Ígérd meg – teszi hozzá Flynn. – Ha L. A.-ben kötsz ki végül,
nem hagyod, hogy ez a farok azt éreztesse veled, hogy rá kell
szánnod az idődet.
Szavai villámcsapásszerűen érnek, és csak bólintani tudok.
 Ha L. A.-ben kötök ki végül? Nem amikor L. A.-ben kötök ki
végül? Mármint esetleg New Yorkban kötök ki? Vele?
Ne legyenek nagy reményeid, Daisy. Egyáltalán nem így értette.
Úgy értette, hogy szabadon dönthetsz majd, hol leszel az
országban, mert nem kell majd a kormánynak megfelelned. Vagy
neki. Vagy bárkinek. Egyedül leszel. Újra.
– Mi lesz azzal a finom tortával? – locsogok, valószínűleg kissé
hangosabban, mint amit a testhelyzetünk megkíván, de pont
megfelelő hangerővel ahhoz, hogy elfojtsam az őrült
gondolataimat.
Flynn vigyorog, és egy csuklómozdulattal újra bekapcsolja a
keverőt. Nemsokára az összes hozzávaló belekerül, és a tészta
olyan sima, selymes állagú lesz, amitől a Sütimester versenyzői
megőrülnének.
– Megkóstoljuk? – kérdezem a tál felé biccentve. – Tuti, hogy
minden jó cukrász megkóstolja a tésztát, mielőtt végérvényesen
beteszi a süteményt a sütőbe.
– Ó, naná – feleli.
Az egyik hosszú mutatóujját belemártja az edénybe, felemeli
a masszával borított testrészét felém, és gyengéden a nyakamra
keni. A hideg tésztától meglepetésemben felsikítok, de Flynn
nem zavartatja magát. Ajkát a bőrömhöz nyomva szopja és
nyalja a nyakamat, amíg a tészta teljesen el nem tűnik, a
gerincem mentén pedig bizsergés fut végig egészen a combom
közötti területig.
– Hmm, ez jó – suttogja a nyakamba. – Viszont még egy dolgot
meg kell néznem.
Nagy kezét a csípőm köré teszi, felemel a konyhapult tetejére,
és olyan szélesre nyitja a lábamat, hogy a szoknyám felgyűrődik
a combomon. Ujját még egyszer belemártja a tésztába, aztán azt
elkeni a belső combom bőrén, centiméterekre a fekete bugyim
korcától.
– Igen – mondja halkan, majd felnéz rám, miközben huncutul
felemeli a szája egyik szélét. – Mindenképpen szükségem van
még egy kóstolóra. Csak a biztonság kedvéért.
– H-hogyne – motyogom.
– Örülök, hogy egyetértesz – mondja Flynn, és meleg lehelete
végigfut a combom belső felén. Furcsa így, a hideg tészta és a
meleg szája, de ó, te jó ég, jó érzés!
Aztán egyenesen eufórikus lesz, amikor ajkát ténylegesen a
bőrömre tapasztja, és szívja az érzékeny húst. A szája ott
elidőzik, szopogat és csókol, sőt időnként felfelé is elkalandozik,
és a bugyim szegélyét súrolja.
Egyszerre menny és pokol. Ízletes és fájdalmas. És a két
combom közé betelepedett lüktető érzés olyan intenzív, hogy
kissé megmozdítom a csípőm, hátha enyhül a nyomás.
De nem válik be. Rohadtul begerjedtem. Őrületesen
beindultam. Azt akarom, hogy Flynn csókoljon, érintsen,
nyalogasson, de azt akarom, hogy mindenhol tegye ezeket.
Mindenhol egyszerre.
– Finom – szólal meg, és elemeli száját a bőrömtől. – De
tudom, hogy fel sem ér az édes punciddal.
Ó, egek!
Kezét felcsúsztatja a combomon, a felgyűrt szoknyámon
keresztül a selyemblúzom anyagára. Ujjai elidőznek a
mellbimbómon, és elfojtok egy hangos nyögést.
 Végül gyengéden két kezébe fogja az arcomat, és a
tekintetünk egymásba kulcsolódik.
– Mit fogsz velem csinálni, Flynn? – kérdezem, remélve, hogy
ez az egész tésztakóstolás valójában az előjáték, ami egy kicsit
kézimunkásabb dologhoz vezet… rajtam.
– Először is megcsókollak – mondja, aztán néhány gyengéden
a számra nyomott puszi után meg is teszi.
A csókja édes, mint a torta, mégis pikáns, mint a szex.
Gyengéd, de követelőző, én pedig azt akarom, hogy örökké
tartson. De nem tart. Abban a pillanatban, ahogy elhúzódik, a
szám sarka lekonyul. Flynn észleli ezt, de a tűz a szemében azt
sugallja, vannak tervei.
– Aztán elviszlek az ágyba, Daisy – magyarázza, és kezével
végigsimít a hajamon. – Leveszem a ruháidat, és minden egyes
francos milliméteredet megcsókolom. Főleg azt az anyajegyet,
ami a derekadon van, pont a feneked görbülete fölött.
Mellbe vág a tény, hogy tudja, hol van anyajegyem.
– Megcsókolom a melledet, és benyálazom a bimbódat –
folytatja. – És valószínűleg ott is fogok maradni egy ideig. Egy
óráig, talán kettőig, mert megszállottan eszembe akarom vésni
minden egyes testrészedet.
A keze a hajamról átvándorol a karomra, amíg gyengéden
meg nem markolja a combom legfelső részét.
– Amikor végeztem a melleddel, ugyanazt fogom tenni a
punciddal is. Benyálazom, megízlelem, felfalom. És addig nem
hagyom abba, amíg a farkamért nem könyörögsz.
– És mire szétteszem a lábad és beléd csusszanok, letáborozok
oda egész éjszakára. Amíg már nem tudom visszatartani, hogy
meg ne töltselek az ondómmal. Megtehetem, Daisy? – kér
engedélyt, és ajkát az enyémhez érinti. – Ágyba vihetlek?
Nem kell gondolkodnom a válaszon.
– Igen. – Lábamat a derekára kulcsolom, karomat pedig a
nyakára. – Kérlek!
Szánk újra összeér, lassan, már-már lustán csókol, és a
sületlen tészta elfeledett emlék, miközben Flynn kivisz a
konyhából, be a hálószobába. Aztán, amint a hátam eléri a
matracot, máris vetkőztetni kezd.
Minden ruhadarab, ami elhagyja a bőrömet, csábító
emlékeztető Flynn szavaira, melyek vég nélkül ismétlődnek a
fejemben. Testem minden porcikája felkészül arra, ami
következni fog.
Ki vagyok szolgáltatva a kegyeinek, teljesen meztelenül, és
tagadhatatlanul vágyakozom mindenre, amit adni tud. Kék
szeme lángol, ahogy lenéz rám, én pedig elragadtatva nézem,
ahogy leveszi a ruháit. Figyelem, ahogy minden egyes precíz
mozdulatnál megfeszülnek az izmai, vagy azt, hogy a farka már
kemény, és készen áll arra, hogy bennem legyen.
– Olyan gyönyörű vagy, Daisy – suttogja Flynn, miközben az
ágyra mászik, amíg a teste be nem fedi az egész testemet.
Te is.
Aztán ahogy mindig, betartja a szavát. Flynn mindent
megtesz, amit felsorolt.
Először a szám. A nyakam és a vállam. A hátam íve.
Aztán a bőröm minden millimétere.
És mire belém hatol, annyira túlcsordul bennem a vágy, hogy
nem látok tisztán. Csak annyit tudok tenni, hogy kétségbeesett,
mohó kézzel a bőrén mutatom meg neki, hogy többet akarok.
Hogy mindent akarok, amit adni tud.
Édes és lassú, de szenvedélyes és mély. Minden, amit akarok,
és minden, amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá.
És veszélyesen függőséget okoz.
Annyira, hogy nem is akarod, hogy vége legyen.
 HARMINCNÉGY

Május 11., szombat

Daisy

Arra ébredek, hogy Flynn fele az ágyban üres, zuhany hangját

hallom a fürdőszobából, és a testem minden izma a piszkos,
őrült, el-ké-pesz-tő dolgokra emlékeztet, amiket Flynn csinált
velem csupán néhány órával ezelőtt.
Esküszöm, sosem fogom többé ugyanúgy hallgatni az „All
Night Long” című számot.
Az elmúlt éjszaka történései elárasztják az agyamat.
Ahogy Flynn a nyakamat, vállamat és mellemet csókolja. A
nyelve szürcsöli és szopogatja a mellbimbómat. Az arca a lábam
között. Nagy, erős teste, ahogy az enyém fölé tornyosul, és
belém hatol. Minden, amit a fülembe sugdosott.
Ahogy a kék szeme lángra lobbant mindig, amikor
nyögdécselés hagyta el a számat.
Ahogy egyszerre volt gyengéd, mégis elképesztően durva.
A fenébe, az az ember egy csődör, pajkos szájjal és nagy
pénisszel. Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy ő legyen az
igazi férjed?
 A szememet forgatom, és a felkelésre koncentrálok.
Kezemmel a fejem fölött, lábujjaimmal lefelé kinyújtóztatom
a tagjaimat a paplan alatt. Fájnak az izmaim, de ez kellemes
fájdalom. Olyan, ami finoman emlékeztet a tegnap éjszakára.
Amint kikelek az ágyból, kiveszem a kedvenc, puha
köntösömet a szekrényből, aztán lefagyok a tükör előtt, ahogy
meglátom magam.
Azok szívásnyomok a cicimen? És a fenébe, a combomon is?
Megtapogatom a sérült bőrt, és megállapítom, hogy ezek
valóban szívásnyomok. De hogy miért mosolygok ezen a tényen,
azt nem tudom. Normális esetben kicsit mérges lennék arra a
férfira, aki ilyen nyomot hagy rajtam, de hogy Flynn jelölt meg
ilyen sok folttal? Nem tudom, milyen vagyok, de nem dühös.
Mivel sze-re-ted ezt, te kis butus.
Oké, rendben. Mi van abban, ha tetszik, hogy Flynn nyomot
hagyott rajtam? Biztos minden nő imádná, ha egy olyan férfi
szentelne ennyi figyelmet a testének, mint Flynn.
Aprócska kényelmetlenség költözik a mellkasomba, de ezt is a
szexuális másnaposságom jeleként fogom fel. Valószínűleg egy
kicsit dehidratált vagyok. Talán még a vércukorszintem is
alacsony.
Ah-ha. Persze, erről van szó…
Ahelyett, hogy kora reggel abszurd dolgokon törném a fejem,
a köntösömet a meztelen testemre kötöm, és kibattyogok a
konyhába. Miután felteszek egy adag kávét – először koffein,
majd víz és étel –, ott találom a telefonomat, ahol a pulton
hagytam, pillanatokkal azelőtt, hogy a Flynn-nel való
tortasütésem őrülten forró szexbe fordult volna.
 Azonban még mielőtt nekiállnék az értesítéseim átfutásának,
feltűnik, hogy Flynn már eltakarította a tegnap esti
rendetlenséget. Újra konstatálom, hogy minél több időt élek
együtt vele, annál inkább rájövök, hogy Flynn Winslow az a
fajta férfi, aki eltakarít maga után.
Olyan, mintha a férfiak egyszarvúja lenne. Csak nincs szarva
és nem csillog.
Ó, dehogy nincs szarva! Mocsok nagy, és pontosan a két lába
között található.
Nem tudom, mi van Flynnben, de mindenre esküszöm, az
agyam sosem volt ennyire szexuálisan felizgult, amíg ő nem
jött.
A telefonom a kezemben, áthúzom az ujjam a képernyőn, és
elkezdem pörgetni az üzeneteket, hívásokat vagy e-maileket,
amikről lemaradtam.
Egy e-mail Damientől, ami tulajdonképpen munkaügy, és ráér
hétfőn foglalkozni vele.
Egy passzív-agresszív e-mail Tarától a SoHóban lévő
ingatlannal kapcsolatban, amelyet két napja rendeztem be.
Körülbelül öt bekezdésen keresztül firtatja, de a szavainak a
lényege az, hogy gondoljak át mindent még egyszer, amit a
hellyel csináltam.
Pechjére már elküldtem Damiennek és Thomasnak egypár
előnézeti képet, és mindketten elfogadták a tervezői
javaslataimat.
Kapd be, Tara!
Miután elküldök Tarának egy barátságos, de hasonlóan
passzív-agresszív választ, amelyben közlöm a rideg, kemény
tényeket, ellenőrzöm az üzeneteimet, és találok egyet Gwentől,
mely néhány órája érkezett. A fene. Biztos korán kelt.

Gwen: Édesem, hiányzol. Milyen New York?

Én: Te is hiányzol nekem. New York jó. Csak nagyon

lefoglal a munka.

Meg amúgy, a férjemmel élek, akiről nem is tudsz.

Ahh. Összerándulok, és végighúzom a kezemet az arcomon.
Gwen az egyetlen ember, akinek nem hazudok. Soha. És mégis,
ez van, hazudok neki.

Gwen: Na, remélem nem dolgozol olyan sokat, hogy ne

élvezd ezt a mesés szombatot. Mi is az a híres
mondás? Csak a munka és semmi szórakozás unalmas
csajjá tesz?

Nevetés tör fel belőlem, amint a választ írom.

Én: Helyesen csak a munka és semmi szórakozás

Jacket unalmas fiúvá teszi. És ez egy idézet A
ragyogásból. Ez az a jelenet, amikor Jack Nicholson
mélypontra jut. Mielőtt megpróbálja megölni a
családját.

Gwen: Akkor nem jó idézet egy boldog szombathoz?

 Én: Nem. LOL.

Gwen: Rossz idézeteket félretéve, nagy terveid vannak

a hétvégére? Valami szórakozás remélhetőleg?

Még mielőtt válaszolni tudnék, a Bejövő FaceTime-hívás Gwen

felirat ugrik fel a mobilom képernyőjén.
Ó, anyám. Idegesség csiklandozza a torkom, az ujjam pedig a
fogadás gomb fölött időzik. Nem tudom, mit tegyek. Írásban
hazudni neki egy dolog, de teljesen más játék, amikor szemtől
szemben kell csinálni.
Aztán végül győz a bűntudat, és megnyomom a fogadást a
harmadik csörgésre.
– Édesem! Olyan jó látni téged! – kiáltja, és hatalmas vigyor
terül el az arcán. A lelkesedése ragadós, és egy pillanatra
elfelejtek mindent, és csak boldog vagyok, hogy látom. Néha
elfelejtem, milyen magányos volt az életem Gwen előtt.
– Hiányoztál. Mi újság Vancouverben, a lányokkal és
Daviddel?
– Vancouver ugyanolyan. A lányok remekül vannak. David
pedig kezd az idegeimre menni, szóval… – Felhúzza a vállát, de
nem mond mást.
– Szóval…?
– Nem tudom, meddig fogom még magam mellett tartani.
Tudod, hogy nem szeretem túlterhelni a
koncentrálóképességemet.
Felhorkantok.
– Szegény David.
 – Nem – mond nekem ellent egy apró mosoly és egy ujjrázás
kíséretében, mindig annak híve, hogy a nőknek jogukban áll
önmagukat előtérbe helyezni, ahogy általában a férfiak. – Nem
szegény David. Tapadógép lett, olyannyira, hogy el kellett
magyaráznom neki, hogy tegnap este nem tud velem részt
venni a hölgyek estéjén, annak ellenére, hogy a szabály már
benne van a nevében – szóval azt kellene mondanod, hogy
szegény Gwen.
Számomra rejtély, honnan ismeri a tapadógép szót, de ez az
egyik ok a sok közül, amiért szeretem.
– Amúgy – habozik, de a szemével kicsit bandzsít, amikor
felfedezi a hátteret – Flynn lakását – mögöttem. – Hol vagy?
– Ööö… a New York-i lakásomban.
– Ó, szóval ez a New York-i helyed. – Szeme ármánykodva
felcsillan, ahogy próbál átlátni a kamerán. – Nagyon szép.
– Á… köszi. Én… – kezdeném a válaszomat, amikor Flynn
belép a konyhába, frissen a zuhany alól, a derekára tekert
törölközővel, és a kávéfőző felé megy. Tudom, mert látom a
telefonom képernyőjén.
Ó, basszus! Gyorsan az ellenkező irányba fordulok, így a
kamera a konyhaszekrénnyel van szemben, nem pedig a szexi,
egy szál törölközőben parádézó pasival.
– Éhes vagy, bébi? – kérdezi Flynn, miközben egy csésze kávét
tölt magának, és teljesen hidegen hagyja, hogy a törölközővel
takart feneke megjelent a FaceTime-hívásomban.
– Valószínűleg kimegyek, és hozok néhány bagelt. – Őszintén
szólva egészen biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem tudja,
hogy telefonálok. Gondolom, ez van, ha arról vagy híres, hogy
állandóan magadban beszélsz.
Hátrapillantva rám néz a válla fölött, mire Gwen szemöldöke
az égbe szökik. A kezemmel integetek a kamerán kívül, mintha
egy vadászgépet vezetnék, hogy egy haditengerészeti hajóra
szálljon, de már túl késő. A törölközőbe tekert pénisz és az én
kamu New York-i férjem mély, összetéveszthetetlen férfihangja
már bemutatkoztak.
– Daisy? – kérdezi Gwen, és a hangja suttogássá halkul az
elméletgyártásokban. – Van egy férfi a lakásodban?
Flynn szeme úgy kikerekedik, ahogy még sosem láttam. A
kíváncsiság, hogy pontosan milyen zűrzavarba kevertem
magunkat, most nyilvánvalóan eléggé elsöprő ahhoz, hogy
leplezze az érzelmeit, nekem pedig fogalmam sincs, mit
mondjak, vagy hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Gwen tud a
friss költözésemről, de Flynnről vagy arról, hogy feleség vagyok,
nem tud semmit.
Baszki. Baszki. Baszki!
– Daisy? – sürget Gwen, és amikor látom a szemében az
aggodalmat, valami megváltozik bennem. Tudom, hogy
kijátszhatnám az egyéjszakás kaland kártyát, vagy hogy ez egy
rövid románc egy New York-i férfival, és Gwen megértene, de
nem tűnik… helyesnek.
Itt az ideje elmondani az igazat – vagy legalább is a hozzá
legközelebb álló verziót, amit hajlandó vagyok elmondani,
mielőtt az állampolgárságom rendeződik.
– Gyakorlatilag az ő lakásában vagyok. A mi lakásunkban.
Vagyis az átmeneti lakásunkban.
Gwen csak bámul rám a kamerán keresztül. Szemmel
láthatóan annyira összezavartam, hogy azt sem tudja, mit
kérdezzen.
– Azt hiszem, itt az ideje bejelenteni neked néhány hírt –
mondom, és ideges nevetés tör fel belőlem.
– Én is.
– Szóval… ööö… azt már tudod, hogy… én… ööö… New
Yorkban élek most.
– Igen. Ezt már megbeszéltük. – A szemöldöke úgy ráncolódik
össze, hogy tudom, inkább vádló, mint zavart. – Mesélted a
költözést, amikor visszajöttem a hajóútról – konkrétan
emlékszem a beszélgetésre. Amire nem emlékszem, az az, hogy
említettél volna egy férfit, akármilyen férfit, de különösen nem
azt, akivel együtt élsz New Yorkban.
– Hát, ez egy kalandos történet… – Megállok, próbálok úgy
magyarázkodni, hogy Gwen szemében ne tűnjek büdös nagy
hazugnak.
– Epekedve várom, édesem.
– Tehát… ő Flynn… és Flynn… – Újra szünetet tartok, lenyelem
a Szahara sivatagot, amely a torkomba költözött. – Flynn… a
férjem.
A kétségtelen sokktól leesik az álla, mint azoknak a
bohócoknak a minigolfpályán.
– Bocs… azt mondtad, hogy férj? Mint amíg a halál el nem
választ, megöregszünk és meghalunk, egyetlen férfi életed
végéig férj?
– Tisztán hallhatóan férjet mondott.
Ezek nem az én szavaim, és határozottan nem is Gwené.
Elkerekedett szemmel felnézek a telefonom képernyőjéből.
Flynn engem bámul laza mosollyal, mintha nem lenne nagy
dolog, hogy ledobtunk egy atombombányi igazságot a
konyhában.
– Az én Daisym… az én erős, csupa szív, független, nincs
szükségem férfira Daisym házas?
Tekintetem Gwen és Flynn között cikázik, és erre csak
bólintani tudok.
– Daisy! Micsoda?! Hogy? Tudnom kell a részleteket, és most
azonnal. Hosszú évekig jöttek-mentek a férfiak az életemben, és
eggyel sem tudtam elképzelni, hogy elkötelezzem magam! És
most mi van? Találsz valakit az Arany Oldalakban, akivel ezt
megteheted? Fejtsd ki nekem!
Két levegővétel között a telefonom kikerül a kezemből, és
Flynn arca tölti be Gwen képernyőképét.
– Szia, Gwen – üdvözli még mindig marhára pucéran,
törölközőbe tekerve. – Sokat hallottam már rólad. Biztos tudod,
hogy a mi Daisynk elég szószátyár.
A mi Daisynk?
– Így van. – Gwen riadt nevetése mosollyá változik. – Bár most
nem úgy tűnik, hogy ezt gyakorolja. – Ég az arcom, és távolabb
lépek a hívás kameraképéből. Jó ég! – Talán akkor
elmondhatnád te, hogy kerültél a képbe – a valóságos férj, akiről
nem is tudtam.
– Flynn Winslow vagyok – mondja mindenféle idegesség
nélkül a hangjában. – Nagy öröm számomra, hogy
megismerhetlek, Gwen. Tudom, hogy ez zavaros és aggasztó
lehet számodra, de azt hiszem, akkor fogod a legjobban
megérteni, ha egyszerűen mondom – soha életemben nem
találkoztam Daisyhez fogható nővel, és kétlem, hogy valaha is
fogok. Ő olyan személy, akit nem lehet elfelejteni, olyan, akire
ha egyszer rátalálsz, nem lehet elengedni. Érted?
– Hát, ez nagyon meglepő – jegyzi meg Gwen oly módon, ami
számomra teljesen értelmetlen. Apró könnycseppek csillognak a
szemében, Flynn pedig elmosolyodik.
– Az volt a családomnak is.
– Nem tudom eldönteni, hogy haragszom-e Daisyre, amiért
nem mondott egy szót sem, vagy örülök neki. Vagy talán
mindkettő.
Mi a fene? Vagyis, ennyi? Össz-vissz ennyit kérdez?
– Szerintem biztosan örülsz nekem! – bököm ki elég hangosan
ahhoz, hogy meghallja, érezhető megkönnyebbüléssel.
– Én is azt hiszem, de szerintem még sok mindent kell
elmesélned – válaszolja Gwen, de megnyugtat, hogy derűs a
hangja.
– Mielőtt megkérlek, hogy add vissza a telefont Daisynek,
lenne néhány kérdésem hozzád, Flynn.
Biccent.
– Nagyon vigyázol a lányomra?
– Mindig.
– Pénzügyileg stabil vagy?
Mosolyog.
– Igen.
– Büntetett előéletű vagy?
Megrázza a fejét.
– Nem, asszonyom.
– Mit szólnál, ha felbérelnék egy magánnyomozót, hogy
titokban ellenőrizze a hátteredet?
– Azt mondanám, hogy add oda neki a telefonszámomat és a
címemet, és nagy örömmel adok át neki minden információt,
amire csak szüksége van.
– Azt hiszem, kedvellek, Flynn Winslow – válaszolja végül
Gwen. – Nem repesek éppen, hogy te és az én Daisym a tudtom
nélkül összeházasodtatok, de talán el tudom ezt felejteni.
Flynn mosolyog.
– Remélem, így lesz, Gwen.
– Daisy? – hallom Gwen hangját, és tudom, hogy eljött az idő,
hogy felkössem a gatyámat, és előbújjak a sarokból.
– Igen? – felelem, és elveszem a telefonomat Flynn kinyújtott
kezéből.
Kezét gyengéden a vállamra teszi, és azt tátogja:
– Jól vagy?
Bólintok.
Előrehajol, hogy puszit nyomjon a homlokomra, mielőtt
kimegy a konyhából, vissza a hálószobába.
– Hát, azt hiszem, gratulálnom kéne, mi? – kérdezi Gwen, én
pedig látom a képernyőn, hogy célzatosan felemeli az egyik
szemöldökét.
– Ne légy mérges – kérlelem. – Sajnálom. El akartam mondani
neked, de minden olyan gyorsan történt, és soha nem tűnt
megfelelőnek az alkalom, és igen, leginkább azt sajnálom, hogy
így derült ki.
– Azt sem tudtam, hogy randizgatsz.
Ez azért volt, mert nem is.
– Francba. – Sóhajtva megrázza a fejét, dudaszó hallatszik a
háttérben. – Szerencséd, hogy el kell mennem egy művészeti
órára, de ne feledd, sokkal több kérdésem van hozzád,
kisasszony.
– Értettem.
– Egy kérdésem van, mielőtt megyek.
– Kérdezz bármit! – Csak azt ne, hogy miért házasodtunk
össze. Azt ne kérdezd meg!
– Boldog vagy? – A kérdése annyira egyszerű, hogy a
válaszom sem lesz olyan bonyolult, mint amire gondoltam.
– Igen – felelem, és nem érzem hazugságnak egyáltalán. Úgy
érzem… Nem is tudom… Mintha igaz lenne.
– Jó. Akkor jó, édesem. Ha boldog vagy, akkor én is az vagyok.
– Gwen elmosolyodik. – Hát, mindenképpen beszélünk
hamarosan.
– Mindenképpen.
– És még valami… – Itt szünetet tart, és suttogva folytatja. – A
közeledben van Flynn?
A fejemet csóválom.
– A hálóban van. Öltözik.
– Miután láttam ezt az embert törölközőben, nem hibáztatlak
érte, hogy hozzámentél. Én is ezt tettem volna.
– Gwen!
Kacsint.
– Puszi, édesem!
Aztán leteszi, eltűnik a képernyőről, én pedig állok a
konyhában, és próbálom felfogni, mi is történt itt.
Sikerült elmondani Gwennek, hogy férjhez mentél… De azt nem
mondtad el neki, miért. Ergo, gyakorlatilag még mindig hazudsz
neki…
Hátrahajtom a fejem, és kifújom a levegőt.
– Jól vagy, bébi? – Flynn hangja ragadja meg a figyelmemet,
újra a konyhában van, de most már fel van öltözve.
– Az leszek, amint hozol nekem egy hatalmas, kiadós
palacsintareggelit mindenféle feltéttel.
Összeráncolja a homlokát.
– Miért tűnnek ezek a palacsinták vezeklésnek?
– Mert azok is. Először is azért, mert bűnrészes vagy a nagy
házasságbeismerésemben Gwennek. Másodszor pedig –
mondom, és határozottan lehúzom a köntösöm gallérját, hogy
megmutassam neki mindazt a dicsőséges nyomot, amelyet
tegnap este hagyott rajtam. – Ezekért.
Elmosolyodik, amikor meglátja a mellem felső részét, majd
megrázza a fejét.
– Valamikor el kellett mondanod Gwennek, és még csak nem
is tehetsz úgy, mintha nem szeretnéd azokat a szívásnyomokat.
A mosolyod még az űrből is látszik.
– Jó, talán kedvelem ezeket a nyomokat.
– Akkor miért próbálsz vitát kezdeményezni?
– Figyelj, Flynn, bocsi, hogy ezt mondom, de te vettél feleségül
egy alkalomadtán őrült nőszemélyt, aki néha irracionális. És
mivel te voltál, aki segített Gwennek bejelenteni a hírt, és
megajándékoztál ezekkel a szívásnyomokkal és orgazmussal
tegnap éjjel, kényszerítelek rá, hogy készíts nekem reggelit.
– Rendben – feleli, és megvonja a vállát. – Akkor palacsinta.
Nincs kérdés. Nincs ellenkezés. Még bosszús sóhaj sincs.
Csak… Rendben.
 Néha ez a férfi annyira tökéletes, Daisy, mintha te találtad
volna ki.
Néhány háztömbnyit sétálunk egy étterem felé, amiről Flynn
állítja, hogy enyhíteni fogja a palacsintareggeli iránti vágyamat,
én pedig nem érzek mást, mint beleegyezést. Rengeteg ember
hömpölyög a járdákon, boltba mennek vagy kávét vesznek,
vagy akármit is terveznek, amivel kitöltik a hétvégéjüket, én
pedig azon kapom magam, hogy újragondolom a Los Angeles-i
életemet.
Miután már egy kis ideje New Yorkban vagyok, azon kezdek
tűnődni, vajon milyen lenne az életem, ha itt kezdtem volna el
az amerikai álom kalandomat. Boldogabb lennék? Jobban
otthonomnak érezném?
Erre a kérdésre már tudod is a választ.
Nem tudom megcáfolni egy New York-i szombat reggel
vonzerejét. Még a rettegett hétfők is mások itt. Ennek a
városnak van egy lendülete, egy tagadhatatlan vonzása, amitől
az ember szeretne a részese lenni. Ezért utaznak ide az
emberek a világ minden tájáról, hogy saját maguk is
megtapasztalják ezt. Egyszerűen van valami ebben a városban,
amitől úgy érzi az ember, hogy él, és hogy bármi lehetséges.
Hűvös, tavaszi szellő súrolja az arcomat, és borzongás fut
végig a gerincemen. Kicsit szorosabban átkarolom a
mellkasomat, közelebb húzom a pulóverem a testemhez.
– Tessék – mondja Flynn, és odanézve azt látom, hogy leveszi
fekete bőrdzsekijét, és a vállamra teríti.
– Nem. Biztos, hogy nem – tagadom meg, és megpróbálom
visszaadni neki a kabátját, de egyik erős karját a vállam köré
fonja és ellehetetleníti.
– Nem viselhetem a „dögös, rosszfiú vagyok” kabátodat.
– Micsoda? – Elképedt vigyorral bámul rám.
– Ez olyan, mint a ruhatárad alapdarabja, Flynn.
Szentségtörés, hogy máshol van, és nem a testeden.
– Hagyd ezt abba, bébi. Gondoskodom róla, hogy más nők ne
érezzék meg ezeket a dögös, rosszfiús rezgéseket, amiket
kétségtelenül kiadok.
– Na, azért ne bízd el magad! – Hörgök, mire csak vigyorog.
A szememet forgatom, de magamon hagyom a dzsekijét.
Lehet, hogy ő nem éli át a varázst, de én biztos, hogy igen.
Abban a pillanatban, amikor titokzatosnak láttam őt a motorján
ebben a szexi kabátban, kútba dobtam az elővigyázatosságot, és
felpattantam mögé. Persze egy ál-idegösszeomlás kellős
közepén voltam, de ez semmit nem vont le az ellenállhatatlan
vonzerőből.
Hirtelen azon kapom magam, hogy tüzetesen figyelem az
összes női gyalogost a járdán, és méregetem a reakciójukat,
amikor Flynn elsétál mellettük.
Melegítőruhás hölgy babakocsis gyerekkel? Dupla fogás.
Negyvenakárhány éves nő magas sarkúban? Megnyalja a
francos száját.
Ősz hajú nagymama fekete uszkárral? Biztos a nyálát
csorgatja.
Jóságos ég, ha az igazi férjem lenne, fontolóra kellene vennem
a nyomkövetőt, vagy valamit.
Ha az igazi férjed lenne, tudnád, hogy nem kellene emiatt
aggódnod, mert Flynn Winslow nem az a fajta férfi, aki mással
kefél.
Tekintetem Flynnre vándorol, és nem tudom nem
megfigyelni, ő hogy reagál más emberekre… Különösen más
nőkre.
Előrefelé néz, nem csinál semmi mást, csak… átvezet minket a
reggeli gyalogos forgalmon. Tekintete ugyanazokra az
emberekre száll, akikre az enyém is – egy nagyon vonzó
barnára magas sarkúban, egy lelkes férfire, aki teli torokból
énekli a „YMCA”-t kocogás közben, egy csoport beszélgető
tinédzserre, akik nevetnek és egymásnak ütköznek –, de soha
nem csinál olyat, ami intő jel lenne, ha ő lenne az igazi
házastársam.
Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy egy egészséges
kapcsolat azt jelenti, hogy nem nézhetsz meg másokat.
Mindannyian emberek vagyunk, és ha esztétikailag vonzó
személlyel találkozunk, a természetünkkel ellenkezik, ha nem
nézzük meg. Ez természetes. Még normális is.
De soha nem szabad azt érezni, hogy a házastársad
valamiféle szándékkal nézelődik. Soha nem szabad azt érezni,
hogy a másik fél nyitva tartja a választási lehetőséget, vagy
hogy a szeme jobban érdeklődik valaki más iránt, mint irántad.
De Flynn még az álházasságban sem ilyen.
Flynn hű önmagához, és olyan tartással rendelkezik, amiről a
legtöbb férfi csak álmodozik. Ha nem lenne ennyire
párkapcsolat-ellenes, valódi házasságellenes, nincs kétségem
afelől, hogy egy szerencsés nő valószínűleg már hozzákötötte
volna az életét.
Hála a magasságosnak, hogy nem ez a helyzet. Bár
hamarosan, amint ennek a bevándorlási szarságnak vége, Flynn
újra szabad ember lesz, és talán majd akar egy esélyt adni a
kapcsolatoknak és randizásnak…
Nehezen nyelek a torkomban lévő gombóc miatt, és újra arra
koncentrálok, merre vezet Flynn, miközben átkelünk az úton, és
elmegyünk a Central Park egyik bejárata mellett.
A kerítésen belül a tavasz már határozottan készíti elő a
terepet a nyárnak. Nyílnak a virágok, mesések a lombok, és a
parkon belüli élet zsibong. Fehér-piros sátoros bódékat látok,
melyek egy kis karneválhoz hasonlítanak, és olyan vonzerővé
válnak, amelynek nem tudok ellenállni.
Flynn ingét megmarkolom, megrángatom az anyagot, és
mindkettőnket megállítom.
Kíváncsian néz le rám, én pedig a park felé bökök. Tekintete
követi az enyémet, amíg meg nem látja a sátrakat és a kis
embertömeget, aztán a szemünk újra találkozik.
– Bemehetünk?
– Egy karneválra?
Bólintok.
– Legalább egy tölcsérfánkot ennem kell.
– Mi az a tölcsérfánk?
Hármat pislogok.
– Bocsi, azt kérdezted, hogy mi az a tölcsérfánk? Még sosem
ettél?
– Nem.
– Még sosem ettél tölcsérfánkot? – teszem fel újra a kérdést, és
lágy kuncogás közben a fejét rázza.
Szeme összeszűkül, és már jól ismerem, hogy tudjam, azt
üzeni: Hányszor kell még ezt megválaszolnom?
– Szent isten, Flynn! – kiáltom. – Ezen sürgősen változtatnunk
kell!
– De mi lesz a palacsintával, amiért odáig voltál?
Vállat vonok.
– Ehetünk utána is.
Az egészségtudatos agya meg van rökönyödve. Látom, hogy a
kérdés kering mindenhol a fejében. Palacsinta tölcsérfánk után?
– Szombat van, Flynn. Azt csinálunk és eszünk, amit csak
akarunk szombatonként, mert a kalóriák nem számítanak
hétvégén.
Ezen nevet, én pedig kapok az alkalmon, megfogom a kezét,
és a Tölcsérfánk feliratú sátor felé húzom.
Csak néhány percet kell sorban állnunk, mielőtt fizetünk a
kedves, gömbölyödő pocakú férfinak tíz dolcsit a két
tölcsérfánkért. Aztán, amint az olajos tésztával megtöltött és
porcukorral borított papírtányérok a kezünkben vannak, Flynn
úgy néz rám, mintha elvesztettem volna a maradék eszemet is.
– Megeszed ezt az édességet, és imádni fogod – győzködöm. –
Nem érdekel, hogy Mr. Szeretek Egészségesen Étkezni a neved.
Ma bizony piszkosul csalónap van, és megkóstolod velem ezt az
olajosan finom tölcsérfánkot!
Megfigyeltem, hogy Flynn rutinszerűen szinte soha nem hagy
ki egy edzést sem az edzőteremben, és gondosan megválogatja
az ételeit és a harapnivalóit. Alapvetően a legtöbb, amit a
szervezetébe bevisz, feldolgozás nélküli, és tele van olyan
tápanyagokkal, amelyektől a vancouveri háziorvosom zokogna
a boldogságtól.
 És ha mégis feldolgozott élelmiszert választ? Nos, az biztos,
hogy a következő néhány étkezése tiszta lesz, nagy T-vel.
Flynn megrázza a fejét, de nem kerüli el a figyelmemet a
leheletnyi mosoly a száján.
Bizony, megeszi ezt a fánkot és imádni fogja. Nem érdekel, ha
szét is kell feszítenem a száját és falatonként etetni. Nincs olyan
élő ember, aki egy tölcsérfánkra húzná a száját.
– Te tudod, bébi – mondja, és megfogja a szabad kezemet,
hogy egy üres padhoz vezessen. – Ha kajáról van szó, nagyon
főnökösködő vagy.
– Mert a kaja fontos, Flynn – jelentem ki, és leülök a mellette
lévő üres helyre. – Enni mindenkinek kell. Ezen alapszik a
testünk növekedése.
Okoskodó szemmel néz rá.
– Ez az édesség a szívinfarktus alapja.
– Ha túl sokat eszel. Mindent csak mértékkel.
Felnevet, felsikítok a meglepetéstől, amikor az ölébe húz. Ajka
a fülemhez közel van, és azt suttogja:
– Szereted, ha tiéd az utolsó szó. Sőt, imádod.
– Micsoda? – Az orromat az övének nyomom, és belenézek a
szemébe. – Nem, nem is.
Elégedetten vigyorog, és csókot nyom a számra.
– Nem baj. Nem bánom.
– Persze hogy nem bánod. Alig mondasz valamit.
Kacsint egyet.
– De te eleget beszélsz kettőnk helyett is.
– Csak fogd be, és kóstold meg. – És ezzel letépek egy darabot
az édességéből, és belegyömöszölöm a szájába. Meglepett
nevetése porcukrot repít az arcomba, ami elindítja a rötyögés
dominóeffektusát.
– Ízlik? – kérdezem, miután levegőhöz jutok, de tovább
nevetek, amikor meglátom, mennyi porcukor került Flynn
arcára.
– Imádom. Olajos, cukros, tele zsírral. A tápanyagok valóságos
alapja, ahogy mondtad – válaszol pimaszul, és letép a
tányérjáról egy darab tésztát. De nem teszi a szájába. Nem ám.
Utánoz, és végighúzza az arcomon, mielőtt az ajkamhoz
nyomja.
– Tessék, bébi. Harapj bele!
Felhorkantok.
– Mi a fene?
– Ja, nem így kell tölcsérfánkot enni? Nem egymás szájába
kell tömni? Csak azt tettem, amit te is.
– Te észkombájn – vágok vissza, de bele is harapok, hiszen ez
a kedvencem.
Te pedig nagyon imádod a tölcsérfánkot, amikor Flynn-nel
együtt eszed. Gondolj csak bele, egyre több dolog van, amit
imádsz vele csinálni…
 HARMINCÖT

Május 12., vasárnap

Flynn

Daisy ágyfoglaló. Huzatokat, lepedőket, paplanokat, párnákat,

mindent ellop. Ezt azért tudom, mert amióta hozzám költözött,
úgy ébredek, hogy a fejem a matracon van, és a testemet pedig
nem takarja semmi.
Egy csésze friss kávéval a kezemben belépek a hálószobába,
és mulatságosan konstatálom, hogy a feleségem emberi
burritóként van becsavarodva a paplanba, és hogy apró
testének sikerült elfoglalnia a matrac nagy részét.
Mosolygok a jeleneten, miközben közelebb lépek az ágyhoz,
és figyelem őt. Vad fürtjei szétterülnek a három párnán a feje
alatt, és a szempillái olyan enyhén rebbennek, mintha még
aludna, de már közel van az ébredéshez.
Ez a nő hihetetlenül aranyos.
Az egyik kedvenc operám zenéjének halk hangja szólal meg a
lakásom Bluetooth-hangszóróin keresztül, én pedig óvatosan
leülök Daisy mellé az ágyra. A kávét közelebb tartom az
arcához, és várom, hogy az agya megérezze az ismerős illatot.
 Nem tart sokáig. Daisy imádja a kávét. Ez a reggeli ébresztője.
Zöld szeme lassan kinyílik, és találkozik az enyémmel. Szinte
smaragdnak tűnik a napfényben, drágakőként csillog az
ablakon beszűrődő napsugaraktól.
– Jó reggelt, bébi!
– Jó reggelt – reszeli még mindig álmos hangon, és
megköszörüli a torkát. Csipetnyi mosoly jelenik meg a száján,
amikor a kezemben lévő csészére pillant. – Ez kávé?
– Igen.
– Nekem?
– Nem.
– Mi? – kérdezi, és felül az ágyban.
– Viccelek – mondom vigyorogva, és óvatosan átadom neki a
frissen főzött kávét.
Mohón elveszi két kézzel, és belekortyol.
– Ó, ez finom. Ez nagyon finom. És tökéletesen készítetted el.
Köszönöm.
Tudom, hogy tökéletesen készítettem el. Két cukor kevés
tejporral, Daisy így szereti a kávét. Miután egy ideje együtt
élünk, többet tudok Daisyről, mint valaha bárkiről. A kis
furcsaságait, a kedvenc ételeit, meg hogy amikor azt mondja, tíz
perc múlva kész lesz, az valójában harmincat jelent.
– Mit hallgatsz?
– Un bel dì, vedremo.
Oldalra dönti a fejét, és fanyar vigyor terül el az arcán.
– Bocsi… mit?
– A Pillangókisasszony című operából van.
– Szereted az operát?
 – Igen. Te nem?
– Nem tudom. – Megvonja a vállát. – Sosem hallgattam igazán.
– Voltál már operában?
Megrázza a fejét.
– Ez… szomorú, Daisy. Mindenkinek meg kell nézni egy operát
legalább egyszer az életben.
– Flynn Winslow szereti az operát. Hűha. Ez ám a…
felfedezés.
– Ez meglep?
– Ööö… igen – feleli kuncogva. – De megint csak rájövök, hogy
tele vagy meglepetésekkel. Például sosem gondoltalak volna
olyan fickónak, aki főzőiskolába megy.
A túlzástól röhögnöm kell.
– Csak pár alkalmas főzőtanfolyam volt, bébi. Nem iskola.
Vigyorog.
– Egy motoros, bőrdzsekis séf, aki szereti az operát. Tiszta
rejtély vagy.
– Akárcsak te, Daisy – mondom neki, és odanyúlok, hogy
néhány hajtincset a föle mögé tűrjek.
– Ó, én nem vagyok annyira érdekes.
Határozottan nem értek egyet. Ő a legérdekesebb nő, akivel
valaha találkoztam.
A kezem végigfut a csupasz karján, csupasz hasán, és nem
kerüli el a figyelmem, ahogy libabőr borítja be a karját, amikor
a zene eléri a csúcspontját, ami szinte mindig mindenkiből
ugyanazt a reakciót váltja ki.
– Ez a zene… hatásos – mondja, hangja csendes, ahogy
odaadóan figyel.
 – Ilyen az opera.
Kérdőn néz rám, és amikor a tekintetem a meztelen mellére
és hasára kóborol, támad egy ötletem. Egy kibaszott zseniális
ötlet, ami száz százalékban önző a részemről.
– Lenne kedved egy játékhoz, Daisy?
– Milyen játékhoz?
– Olyan játékhoz, ami megmutatja, mennyire hatásos tud
lenni az opera.
A homlokát ráncolja, de aztán megvonja a vállát.
– Oké, persze.
Kurva jó!
Óvatosan kiveszem a kávéscsészét a kezéből, és az
éjjeliszekrényre teszem. Természetesen duzzog, de én csak
megrázom a fejem, és finoman hátranyomom az ágyra.
– Nem tart sokáig! És maradj itt. Mindjárt jövök.
Kimegyek a hálószobából, felkapok a nappaliban egy
zajszűrős fejhallgatót és a hangszóróim távirányítóját.
Amint visszatérek a hálószobába, felmászom az ágyra, és
huncut kezemnek köszönhetően a már széttárt combja közé
helyezkedem.
A szája egy kis meglepett „O”-t formáz, amikor felfedezi az
intim pozíciónkat.
– Ez egy szexi játék lesz?
Bólintok. A szeme felcsillan.
– Megmutatom neked, hogy az opera annyira hatásos, hogy
életed legintenzívebb orgazmusát fogod átélni. És mindez csak
körülbelül három percig fog tartani.
Nevet. Egyenesen megkérdezi.
 – Három percig?
Megint bólintok.
– Igen, bébi. Három percig, és a kibaszott csillagokat fogod
látni.
Nem várok a reakciójára. Inkább finoman a fülére helyezem
a fejhallgatót, és segítek neki kényelmesen feküdni a matracon.
Továbbra is szkeptikusan néz rám, de ettől csak
elmosolyodom. Mert tudom, hogy néhány percen belül olyan
gyönyört fog érezni, amitől azt hiszi, hogy testen kívüli
élményben van része.
A telefonomon kiválasztom az egyetlen zenét, amely
megpecsételi majd az élvezete sorsát: a Nessun Dormát.
Luciano Pavarotti énekli, az egyetlen ember, aki tökéletesen
tudja énekelni.
Úgy ismerem ezt a darabot, mint a tenyeremet, és amint
rányomok a lejátszásra, a zene Daisy fülébe árad, és
belemerülök önző vágyaimba, hogy a számmal kényeztessem.
Bevezető vagy habozás nélkül arcomat két combja közé
temetem, és a nyelvemmel ütögetem és nyalogatom. Édes, mint
a méz, és valahányszor a csípője előrerándul, egy centivel
mindig nagyobb lesz az erekcióm.
Baszki, ez a mennyország!
Bárcsak egész nap itt maradhatnék, nyalhatnám, szophatnám
és lakmározhatnék belőle. De korlátoz az idő, és tudom, hogy
hamarosan a zenekar és Pavarotti elkezdik megszólaltatni
azokat a hangokat, amelyek a legerősebb orgazmust váltják ki
Daisyből, amit valaha is átélt, majd kibaszottul kifacsarják.
A szám a csiklója köré fonódik, szopom, csapkodom a
nyelvemmel, és addig szívom, szívom és szívom, amíg a teste
remegni nem kezd alattam. Nyögései másodpercről
másodpercre hangosabbak lesznek, és amikor kezével a
hajamhoz nyúl, és olyan szorosan markolja a tincseket, hogy
rohadtul megfájdul a koponyám, tudom, hogy milyen közel van.
Kurva jó!
Érthetetlen kiáltások hagyják el nyitott ajkát, ahogy a tetőpont
felemészti.
Könnyek csorognak végig az arcán, teste remeg és reszket
alattam, én pedig nem hagyom abba a falást és a szívást. Vele
együtt lovaglom meg az orgazmusát, és nem hagyom abba,
amíg nem érzem, hogy elernyed a teste.
Az állam most a hasán pihen, felfelé meredek rá, ahogy a
melle lihegő lélegzetvétellel fel-le mozog.
– Azta – motyogja. – Azt a kurva!
Remegő kézzel veszi le a fejhallgatót, és ijedten lenéz rám.
– Ez meg mi volt? Mi történt velem?
– Ez az opera, bébi.
Felhorkan. Kuncog. Megrázza a fejét.
– Ez őrület volt. Úgy éreztem… mintha a testemben lennék, de
mégsem ott. Francba, nem hiszem, hogy egyhamar képes leszek
járni.
Vigyorgok.
– De tudod, mi az, amire képes vagyok?
– Mi?
Nem válaszol, de egy huncut mosoly jelenik meg a száján,
ahogy felül és lekúszik felém. Ujjai a bokszeremen vannak,
lehúzza, mielőtt felfoghatnám, és a farkam kipattan a pamut
korlátaiból, még mindig megmerevedve Daisy orgazmusától.
– Mit csinálsz, bébi?
– Segítenem kell, hogy te is jól érezd magad, Flynn.
Kell. Kurvára kell neki.
Daisy előrehajol, és hozzám ér a szájával. Lassú és gyötrő
kezdetben, aztán ajkait a farkam köré fonja, és teljes hosszában
szopni kezdi.
A kurva életbe! Ez jó érzés. Túl jó. És figyelni, ahogy mohón a
szájába vesz, még jobbá teszi.
Nézem, ahogy lecsukódik a szeme, mintha valóságos örömöt
szerezne neki, hogy ezt teszi velem. Érzem magamon a meleg
leheletét, miközben apró nyögések szöknek ki a torkából. És
látom azt a sóvárgást is, ahogy kezével megragadja a
combomat, a hasamat és a mellkasomat.
Daisy egy kicseszett istennő. Olyan nő, aki minden egyes
fordulattal meglep. Olyan nő, aki olyan élvezetet nyújt
számomra, amilyet még sosem tapasztaltam.
Örökké el tudnád így tölteni a hétvégéket vele, és még az sem
lenne elég.
 HARMINCHAT

Május 17., péntek

Daisy

– Jó reggelt, Daisy – üdvözöl egy mosolygós, boldog nő orvosi

ruhában, aranyos kiscicákkal az anyagon, amikor belépek egy
vizsgálóba. – Susan vagyok. Én leszek az ápolónő, aki segít dr.
Fieldsnek elvégezni a vizsgálatot ma.
A csíptetős táblájára pillant.
– Van itt egy megjegyzés, miszerint ez a vizsgálat
bevándorlásügyi követelmény, igaz?
Bólintok.
– Igen.
– Oké, nagyszerű. Gondoskodom róla, hogy dr. Fieldsnél
legyenek azok a nyomtatványok, amelyekre szüksége van a
bevándorlási hivatalnak.
Egyik karjával a magányos, fehér papírral borított
vizsgálóasztal felé mutat a szobában. – Menjen, és foglaljon
helyet.
Követem az utasításait, a papír susog és összegyűrődik a
szoknyával borított fenekem alatt, ahogy helyezkedem a
csípőmmel és keresztbe teszem a lábam.
Nem tudom, mi van az orvosi rendelőkkel és a kórházakkal,
de mindig ugyanolyan a szaguk. Furcsa, steril szag, aminek nem
lenne szabad arra emlékeztetnie, hogy beteg vagy, de valamiért
mégis ezt teszi. Ez egy valóságos rejtély.
– Felteszek néhány kérdést, aztán dr. Fields elvégzi a
vizsgálatot.
– Jó tervnek hangzik – bököm ki, aztán összerezzenek. –
Vagyis, jól hangzik.
A különös szagon kívül, azok a helyek, ahol orvosi
beavatkozás történik, mindig kényelmetlenséget keltenek
bennem. Van valami abban, hogy egy random, fehér köpenyes
idegen tolakodó kérdéseket tesz fel az életedről és a
mindennapi szokásaidról, ami nekem sosem jött be. Mármint
elvinne vacsorázni, mielőtt megkérdezi, hány szexuális
partnerem volt? Fuuuh. Nem akarok intim kapcsolatot kezdeni
vele; csak azt szeretném, ha elmondaná, normális-e ez az
anyajegy a hátamon.
Igazság szerint ugyanez a problémám a fogorvossal is.
Szerencsére, úgy tűnik, Susan nem veszi észre lányos
zavaromat, és folytatja a műsort.
– Tapasztalt betegséget az elmúlt két hétben? Köhögés,
orrfolyás, láz, fájdalmas testrészek?
– Nem.
– Mivel nincs nálunk az oltási kiskönyve, teljes vérvizsgálatot
kell végeznünk, hogy ellenőrizzük az eshetőséget az összes
olyan betegségre, amelyet a bevándorlási hivatal megkövetel.
Ez rendben van?
 Fúj. Vérvétel. Újabb ok, amiért utálok orvoshoz menni. De
nem mintha lenne választásom ez ügyben. Ha szeretnék
zöldkártyát, legjobb, ha megmutatom a vénáimat.
Belül összegörnyedek, és a fogaimat csikorgatom, de kívül
csak bólintok.
– Rendben.
– Tudnunk kell bármilyen releváns múltbeli kórtörténetről?
– Nem jut eszembe ilyen. Nem szedek naponta gyógyszert,
vagy ilyesmi. És az egyetlen műtétem egy mandulaműtét volt
nyolcéves koromban.
– Mi a helyzet a kábítószer-használattal, a túlzott
alkoholfogyasztással vagy a dohányzással?
A fejemet csóválom.
– Nincs.
Bár ez az egész bevándorlási hókuszpókusz lehet, hogy az
alkoholhoz fog vezetni…
– Volt már valaha terhes? Van gyereke?
– Nem és nincs.
– Van arra esély, hogy most terhes?
Nyitom a számat, hogy nemmel válaszoljak, de aztán mellbe
vág a Flynn-nel való kapcsolatom. Szexeltünk. Sokat. És sosem
használtunk óvszert.
Ez ám a felelősségteljes viselkedés, Daisy.
Susan csak bámul rám, én pedig idegesen felnevetek.
– Azt… ööö… hiszem, nem vagyok terhes. Vagyis nyilván
lefekszem a férjemmel, hiszen ezt csinálják a házaspárok, tudja.
– Jó ég, Daisy, térj a lényegre. Megköszörülöm a torkom. – De
Depo-injekciót kapok. Már vagy öt éve.
 – Értem. – Susan csak bólint, és lefirkant valamit a papírjára.
– A bevándorlási hivatal utasításai szerint terhességi tesztet kell
végeznünk. De mivel vérvétel is lesz, hozzáadom a HCG-szint
ellenőrzését a laborjához.
– Mi az a HCG-szint?
– A terhességi hormon ellenőrzése – magyarázza Susan, és
leteszi a csíptetős táblát, hogy felvegye a vérnyomásmérőt. – Ha
esetleg terhes, a HCG-szintből tudni fogjuk.
Ha esetleg terhes.
Ha esetleg terhes vagyok?!
Nem tudom, ezek a szavak miért érik ütésként a gyomromat,
de ez történik. Ha esetleg terhes vagyok, az minden bizonnyal
elég nagy fejtörést okozna egy amúgy is bonyolult helyzetben.
Őszintén, nem is tudom, mit kezdenék egy ilyen információval.
Te mit kezdenél? Mit kezdene vele Flynn?
– Minden eredményt nagyon gyorsan megkapunk – teszi
hozzá Susan. – Általában huszonnégy órán belül.
– És gondolom, hívnak az eredményekkel.
Vigyorog, és a karom köré csavarja a mandzsettát.
– Igen. Ha bármi kiderül a vérvizsgálat során a titerszintjével
vagy a HCG-szintjével kapcsolatban, vagy bármilyen, a
normálistól eltérő eredményt mutat, telefonon értesítjük.
– Tehát ha nincs hír, az a jó hír?
Susan lágyan elneveti magát.
– Igen.
Kifújom a levegőt, miközben Susan a karomra teszi a
sztetoszkópját, és megméri a vérnyomásomat, de az agyam
nagyjából egymillió kilométerre jár, amíg ő befejezi, amit kell.
 Beleértve a hülye vérvételt is.
Normál esetben frászt kapnék a tűktől, de elég mentális
elterelés, hogy rájöttem, szex közben Flynn-nel óvatlanok
voltunk. Mintha az agyam azzal lenne elfoglalva, hogy
kibaszottul akrobatikázik odafent, és próbálja kitalálni, milyen
következményei lennének egy nem tervezett terhességnek a
kamuférjemre nézve.
Flynn mégis hogy reagálna egy ilyen hírre?
Erre őszintén nem tudom a választ, de nem is számít, mert
használok fogamzásgátlót. Természetesen. Így ezek a mentális
gyakorlatok felesleges erőfeszítések.
Viszont az elég érdekes, hogy nem kaptál sikítófrászt a
gondolattól, hogy terhes lehetsz. Jobban érdekelt, Flynn mit
szólna hozzá…
Megrázom a fejem, hogy megpróbáljam elhessegetni a
nyilvánvalóan őrült gondolataimat. Most nincs itt az ideje a
mentális összeomlásnak. A bevándorlási hivatal bizonyára
rosszallná, ha azt olvasná, hogy dr. Fields orvosilag
elmebetegnek ítélt meg.
A nagy interjúra hamarosan sor kerül, de lefogadnám, hogy
eltörölnék rohadt gyorsan, ha az orvos úgy küldené be a
papírokat, hogy gyagyás vagyok.
Éppen ezért kell megnyugodnod, te lökött. Csak vegyél egy mély
lélegzetet. És addig ne veszítsd el a fejed, amíg ki nem lépsz a
rendelőből.
Magasságos ég!
Amint kilépek dr. Fields rendelőjéből, frissen a vizsgálatról,
vérvételről, a metró felé indulok.
 Nem tudom, ez a terhesség kérdés miért kerített ennyire a
hatalmába, de tagadhatatlan, hogy foglalkoztat.
Dr. Fields és Susan is biztosítottak arról, hogy ha valami a
normál értéken kívül esik – a titerszintek azt mutatják, hogy
szükségem van oltásra, vagy ha kiderül, hogy terhes vagyok –,
akkor hívnak. Ellenkező esetben mindent átküldenek a
bevándorlási hivatalnak, és az interjúmon kapok egy példányt.
De az nem lehet, hogy terhes vagyok…, ugye?
Még ha fogamzásgátlót is használsz, megtörténhet. És te egy
hatalmas péniszű, pokolian szexi férfivel csinálod.
Istenem. Az agyam leállhatna már az értelmetlen dolgok
ismétlésével.
Annyira forgatom a szemem, hogy majdnem beleütközöm az
Ötödik sugárúton előttem sétáló khaki színű viharkabátos
férfiba. Igen, Flynn-nel éppenséggel nem védekeztünk, de én
rohadt fogamzásgátlót használok, már évek óta, és nem érzem
magam terhesnek.
Egyetlen tünetem sincs, hogy őszinte legyek. Se hányinger, se
fájó cicik, vagy akármi, amivel a nők küzdenek, amikor
gyerekük lesz.
Amint elhaladok egy Walgreens gyógyszertár mellett a
sarkon, majdnem bemegyek, és veszek egy terhességi tesztet, de
aztán győz a józan eszem, és elvetem ezt az ötletet. Jézusom!
Talán titokban terhes szeretnél lenni? Mélyen belül talán azt
kívánod, bárcsak Flynntől lenne gyereked?
– Ó, az ég szerelmére! Le kell állnom – dörmögöm magamnak,
és feljebb rántom a táskámat a vállamon. Látom, hogy egy nő,
aki egy padon eszi a szendvicsét, furcsán bámul rám, de
leszegem a fejem, és arra fókuszálok, hogy lejussak a metróba
és ne késsek el a munkából.
A Nolita negyedben kell berendeznem egy lakást, és
elkárhozok, ha még öt percet adok Tarának, hogy elkezdje
módosítgatni a terveimet. A nő rajong a tanyaházas sikkért, és a
három hálószobás, hárommillió dolláros tetőtér, amelyre az
EllisGrey szerződést kötött, a hajópadló és a pajtaajtók ellentéte.
Nem mintha bármi baj lenne egy kis Chip és JoJo behatással.
Láttam a Feljavítókat, és mindent imádok, amit a Magnolia
márka képvisel, de ez a tetőtér nem a megfelelő hely.
Amint felszállok a metróra, találok egy szabad helyet egy
egyetemista forma sráccal szemben, fejhallgatóval a fején és
egy könyvvel az ölében, majd kiveszem a mobilomat a
táskámból, és megnézem, miről maradtam le.
Néhány munkahelyi e-mail.
És egy halom üzenet a csoportos beszélgetésben Winnie-vel
és Sophie-val.

Sophie: Ki vagyok borulva. KI VAGYOK BORULVA.

Hogy lehet kevesebb, mint két hét múlva az esküvőm?!
Még azt sem döntöttem el, milyen lesz a hajam vagy
milyen cipőben leszek, ami illik a ruhámhoz, vagy
hogy a vendéglátósok rákkoktélt szolgáljanak-e fel a
koktélórában vagy…, tulajdonképpen még millió
dolog van, amit nem találtam ki.

Winnie: De már megvan a ruhád. Ami egyszerűen

 káprázatos. És minden mást megbeszéltél a
vendéglátósokkal. Minden szép, ha az ara ép, leendő
sógornőm. Nincs okod aggódni.

Sophie: Esküszöl, hogy minden rendben lesz?

Winnie: Ígérem.

Sophie: Azt is meg tudod ígérni, hogy a leendő férjem

nem csinál semmi őrültséget, például flash mobot
tervez a lakodalom közepén, vagy öltáncot ad,
miközben leveszi a harisnyakötőmet?

Winnie: Ööö…

Sophie: Winnie!

Nevetnem kell, ahogy az üzenetváltásukat olvasom. Világos,

hogy Sophie olyat akar megígértetni Winnie-vel, amit ő nem tud
garantálni.

Winnie: Mi az? Tudod, hogy képtelenség irányítani a

dilis bátyámat. Jude őrült. Annak örülök, hogy ő, és
nem Ty házasodik. Őszintén, az egyetlen esküvő, amit
vártam, az Flynné volt, mert ő annyira rohadtul laza,
de ő fogta magát és elvette Daisyt anélkül, hogy
meghívott volna minket.
 Winnie: Ui.: Szeretlek, Daisy! És bár először dühös
voltam mindkettőtökre, amikor kiderült, már hálás
vagyok, amiért te vagy a sógornőm.

Egy szempillantás alatt a nevetésem átvált a telefonom

bambulására nehéz szívvel. Kezdem csalónak érezni magam,
amiért hazudok Winnie-nek, hazudok mindenkinek a Flynn-nel
való házasságomról.
Egy házasságról, ami hamarosan véget ér.
Az interjúm Jude és Sophie esküvőjének reggelén lesz. Ami
azt jelenti, hogy ha minden jól megy, nem sokkal az ő valódi
esküvőjük előtt, Flynn-nel már nem kell tovább fenntartanunk
a kamuházasságunkat.
És bár a családja tárt karokkal fogadott, és kezdtem úgy
érezni, hogy ők a saját családom – olyan család, amilyet mindig
is kívántam –, vissza kell költöznöm L. A.-be, vissza az ottani
hétköznapjaimba, Flynn pedig visszatér az itteni életébe.
Egy életbe, amelynek nem vagyok a része.
 HARMINCHÉT

Flynn

Megfordítom a két steaket a serpenyőben, és odafordulok a

fűszerekhez, de akkor a szemem sarkából mozgást észlelek.
Hátrasandítva Daisyt találom, aki éppen a táskáját és a kulcsát
teszi le a pultra. Máskor a hazaérkezését mindig aranyos
üdvözléssel jelenti be, például „Édesem, hazaértem!” vagy
„Flynn, éhen halok! Etess meg!”
De ma este egy kibaszott nindzsaként jött be.
– Szia, bébi – üdvözlöm, de mintha meg sem hallana.
Daisy arcáról hiányzik a szokásos életvidám kifejezés, és a
szeme a távolba bámul, mintha túlságosan elfoglalt lenne a
saját fejében, hogy észlelje a környezetét.
– Bébi – ismétlem meg, mire tekintetét felemeli rám.
– Szia – válaszolja, de csendes, már-már félénk a hangja.
– Jól vagy?
Bólint, de ez minden. Nincs csacsogó magyarázat vagy
imádnivaló kézlendítések, amikkel nyomatékosítja a szavait.
Csak… egy bólintás.
– Hogy ment az orvosnál? – kérdezem, és amikor
zavarodottan összeráncolja a homlokát, tovább magyarázom. –
Az orvosi vizsgálatod…
– Ó – kap észbe, és a szája kicsi „o”-t formáz. – Rendben volt.
Lehet, hogy az a fajta férfi vagyok, aki nem tudja felmutatni a
hosszú távú kapcsolatainak a listáját, de van egy húgom, egy
anyám és egy nagynéném, akik megtanították nekem, hogy a
„rendben” sosem ezt jelenti.
A rendben épp az ellenkezőjét jelenti.
– Biztos jól vagy?
– Persze. – Újra bólint. – Csak fáradt vagyok, azt hiszem.
Hosszú nap volt.
– Egy steak segítene, hogy ne érezd olyan hosszúnak ezt a
napot? – vigyorgok, és a serpenyő felé biccentek.
– Nagyon szeretnék igent mondani, de… – Itt megáll,
előrehajol és folytatja. – Nem vagyok éhes, és még be kell
fejeznem egy lakás felkészítési tervét holnapra.
Daisy nem éhes? Nem beszél? És a munkát választja a
kedvenc péntek esti Netflix-maratonja helyett?
Nem tudom nem észrevenni, hogy kizár. Mintha valami
bántaná, amiről nem akar velem beszélni. Ez pont az
ellenkezője annak, amit megszoktam tőle. Persze, néha kis
időbe telik, amíg megnyílik nekem, csak karattyol mindenről,
mielőtt eléri a végső témáját, de mindig oda lyukad ki a végén.
Viszont ma, úgy tűnik, kitartóan nem beszél sokat. Nem mond
semmit valójában.
És ez nem tetszik neked.
De még mielőtt arra szánnám magam, hogy kérdezősködjek,
és megpróbáljam kitalálni, mitől van ennyire rossz kedve, Daisy
már nincs is a konyhában.
 Basszus, úgy tűnik, térre van szüksége. Távol tőled.
Visszafordulok a serpenyőhöz, és megfordítom a steakeket, de
a frissen elfogyasztásuk nem tűnik már olyan csábítónak, mint
tíz perccel korábban.
Lekapcsolom a tűzhelyet – ami miatt a steak valószínűleg
tönkremegy –, leteszem a spatulát, és bemegyek a nappaliba,
ahol Daisy a kanapén ül, laptopjával az ölében. Ujjai gyors
egymásutánban mozognak a billentyűkön, és azon nyomban
úgy döntök, hogy szüksége van valamire, ami segít elmulasztani
a feszültséget.
Amitől jól érzi magát.
Megragadom a dohányzóasztal szélét, és elhúzom a
kanapétól. Daisy lába a padlóra zuhan, mire zavarodottan
felnéz a laptopja mögül.
– Ne is törődj velem, bébi! Csak folytasd a dolgod!
Felhúzza az orrát, de a szeme elkerekedik, miközben azt nézi,
ahogy térdre ereszkedek előtte.
– Flynn…?
– Mondom, ne is törődj velem!
Mindkét kezemet a combjára helyezem, majd szétnyitom
őket. Izgatott vagyok, mert szoknyát visel, és csak az ujjaimra
van szükség, hogy oldalra csúsztassam a bugyiját, és felfedjem a
gyönyörű punciját.
– Igazából teljesen hagyj figyelmen kívül!
Aztán lebukom. Arcom a két lába között, ajkamat a csiklójára
zárom, és gyengéden szopogatom.
Daisy csípője előrefelé billen.
– Flynn! – kiáltja, de kacag is közben, először, amióta hazaért.
– Bolond vagy!
Nyelvemmel egyetlen hosszas simítás után helyeslően
összecuppantom az ajkamat.
– Igen, bébi, megbolondulok ettől a kurva édes puncidtól.
Aztán folytatom a munkámat. Szürcsölöm és nyálazom és
falom. Belécsúsztatom a nyelvemet, és érzem, ahogy a
hüvelyfala összerándul körülöttem.
Nincs kegyelem. Nem fogom magam vissza. És a nyelvem
minden egyes rohadt másodpercet élvez benne.
Nyögdécsel, a laptopja pedig leesik a mellette fekvő
díszpárnára. Aztán végül megragadja a hajamat.
– Jó kislány – lehelem a bőrére. – Szeretném, hogy jól érezd
magad. Szeretném, hogy elélvezz a nyelvemen. Megtennéd,
kérlek, Daisy? Hagyod, hogy segítsek elélvezni?
– I-igen. Egek, igen!
Amikor a légzése már apró levegőkapkodásra vált, és a lába
remegni kezd, tudom, hogy Daisy pillanatokon belül leesik a
szikláról, és egyenesen a gyönyör szakadékába zuhan, ahol nem
tehet mást, mint jól érzi magát. Akármiért is volt olyan csendes
és visszafogott, amikor ma este hazaért, többé már nem
nehezedik rá.
Nem okoz csalódást. Sosem okoz csalódást.
Nyögései érdessé, pokolian szexivé válnak. Éppen amikor
eléri a csúcspontját, felnézek, és figyelem, ahogy telt ajka
szétválik, arca kipirul, és melle fel-alá hullámzik.
Kurva jó! Ő az én feleségem!
 HARMINCNYOLC

Május 18., szombat

Daisy

Homályos látással és kávéért könyörgő aggyal kikászálódok az

ágyból, és végigmegyek a folyosón.
Miután tegnap este hazaértem, nagyon stresszesen, idegesen
és a gondolataimba zárkózva, arra készültem, hogy belevetem
magam a munkába, ami nem várhat hétfőig, aztán… Nem is
tudom… Ignorálok – vagy inkább kerülök – mindent.
De az este váratlan fordulatot vett.
Egy „Flynn feje a lábam között” fajta fordulatot. És a
következő dolog, amit tudok, hogy meztelenek vagyunk az
ágyban, és rodeókirálynőként a legjobb formámat nyújtom,
miközben Flynn a fenekemet markolássza, és mocskos dolgokat
sugdos a fülembe.
Néha olyan, mintha Flynn ösztönösen tudná, mikor van
szükségem figyelemelterelésre.
Mert tudja is. Amiből következik a kérdés, mit fogsz kezdeni
nélküle?
Ahogy belépek a konyhába, a Bluetooth-hangszórókból lágy
klasszikus zene hangja tölti meg a fülem, és Flynnt az asztalnál
ülve találom egy újsággal a kezében. De nem ám a digitális
újsággal, amit a legtöbben a telefonjukon olvasnak, hanem igazi
újsággal, igazi papíron és tintával.
Nem tudom miért, de van valami nagyon szexi abban, ha egy
férfi újságot olvas. Különösen, ha az Flynn, és ő csak
bokszeralsót visel közben.
Bokszeralsót, ami jól mutatja, milyen szerszámmal dolgozik…
– Minden rendben, bébi?
Pislogással eltüntetem a fantáziafelhőt, aztán rájövök, hogy a
konyha közepén állok, és igen… közönségesen bámulok rá. Jaj,
anyám! Perverznek tűnök.
Flynn kérdőn felvonja a szemöldökét, én pedig kínos bólintás
kíséretében átbotorkálok a konyhán, egyenesen a kávéfőzőhöz,
és közben motyogok.
– Ühüm.
– Kávé, mi? Úgy tűnik, arra vetted az irányt.
Átpillantok a vállam fölött, és úgy mosolyog rám, hogy
elgondolkodom, vajon tudja-e, mennyire vonzó.
Komolyan. Miért kell ilyen mocskosul helyesnek lennie?
Kezemet a csípőmre téve megfordulok, és pimasz vigyorral
nézek szembe vele.
– Talán úgy volt. De most azt gondolom, hogy neked kellene
idejönnöd.
Flynn gondolkodás nélkül leteszi az újságot, leszáll a székről,
és elindul felém. A karjában vagyok egyik pillanatról a másikra,
az ajka az enyémhez simul, és ez lassan fájdalmat vált ki a
combom között.
 Mélyebben csókol, kezét a hajamba fúrja, és én annnnyira
benne vagyok abban, amerre ez vezet, de Flynn lelassítja a
szája mozgását, amíg végül az összeölelkezésünket azzal zárja,
hogy ajkát lágyan az enyémeknek nyomja.
– Jó reggelt, bébi!
Néhány másodperccel később újra az asztalnál van, kezében
az újsággal, a szeme pedig az oldalakat bújja.
Ööö… elnézést? Helló? Kérem, uram, ennél többre vágyom!
Bámulok rá, mintha önmagában a szememnek elég ereje
lenne ahhoz, hogy megragadja a figyelmét, de nem néz fel az
újságból. Abból, ami már nem tűnik olyan szexinek, mint
korábban. Ha más nem, az a világ legnagyobb irodalmi
faroklohasztója, és ez tönkreteszi az önző igényemet, hogy több
figyelmet kapjak Flynntől.
Kicsit mérgesen, és most jobban felizgulva, mint egy nőnek
lennie kellene ébredéskor, valamint a megfelelő koffeinszint
nélkül, töltök magamnak egy csésze kávét, és lelkileg
felkészülök, hogy más eszközökkel csábítsam el a mit sem sejtő
férfit a konyhaasztalnál.
Jól van… Daisy, gondolkodj. Mi szexi? Mi az, aminek egy férfi
sem tud ellenállni?
Jól tudom, hogy jelenleg csak egy egyszerű, selyem hálóinget
viselek, alatta semmit. Amikor elmegyek a kedvenc francia
vaníliás kávétejszínért a hűtőhöz, kihasználom az édes, édes
alkalmat, és lehajolok, hogy elérjem a dobozt a középső polcon.
A legjobb lenne, ha valaki felhívná az Oscar-díj zsűrijét, és
közölné velük, hogy egy új színésznő van a városban, Meryl
Streep bármelyik pillanatban hívhat tippekért, olyan műsort
nyújtok.
Amikor érzem, hogy a hálóingem felcsúszik a combomon,
tudom, kurvára tudom, hogy a vaníliaturmixom, ami az összes
fiút lázba hozza, teljesen Flynn szeme elé tárul.
Biztos vagy benne, hogy a vaníliaturmix erre utal a Kelis-
dalban?
Őszintén szólva nem, nem tudom, de nem számít. Most ezzel
dolgozom.
Úgy teszek, mintha a hűtőben turkálnék – miközben a fenekem
és a micsodám továbbra is szabadon –, aztán gyorsan
hátrapillantok a vállam fölött, hogy ellenőrizzem a célpontot.
Hogy Flynn tekintete vidáman a fenekemen pihen-e? Dehogy.
Negatív, nyomozó.
Nem viccelek, ez a szexi gazember még mindig az újságot
bújja. Olyan finomságokat villantok elé, mintha farsang lenne
és megkapná a főnyereményt, de ő csak olvassa az újságot,
mintha bármelyik szombat reggel lenne, amiben nincs benne a
felesége, aki gyakorlatilag a hűtő előtt terült el.
Miről írnak abban az újságban? Az örök élet titkáról?
Kezdem kicsit gyerekesnek érezni magam, amiért annyira
idegesít, hogy Flynn nem figyel rám, de a fenébe is, ezt akarom.
Azt akarom, hogy Flynn szeme és keze rajtam legyen, a nagy,
tökéletes, gyönyörű farka pedig bennem. Ezt akarom most.
Halk sóhajtással becsukom a hűtőajtót, és valójában csak
ürügyként használom a tejszínt, hogy lehajoljak és rávegyem
Flynnt, hogy mutassa meg a hímtagját. De miután elkészítem a
kávémat, és iszom néhány kortyot, úgy döntök, megpróbálom
még egyszer.
 Nem nyugszol, mert őrülten felizgultál, ugye?
Kis ugrálással fent vagyok a pulton, olyan – remélhetőleg –
csábító pozícióban ülök, hogy a testem Flynn felé néz.
– Valami izgalmasat olvasol ott? – kérdezem, fokozom a hatást
a combjaim széttárásával.
– Csak a szokásos szemét.
Négy szó. Semmi szemkontaktus. Ennyi.
Oké, jó. Elég volt ebből a butaságból…
Lepattanok a pultról, és egyenesen a férfihoz lépek, aki
láthatóan észre sem veszi a „megőrülök érted” jelzéseket,
amelyeket felé küldök. Aztán nem telik el sok idő, hogy az ölébe
vessem magam, és biztosra menjek, hogy közte és a hülye újság
között legyek, ami ellopja az egész show-mat.
Flynn azonban nem reagál. Helyette lapoz egyet, ahol már az
üzleti rész van, és még úgy is fordítja a kezét, hogy mindketten
el tudjuk olvasni a cikket.
– Van valami, amit kifejezetten el szeretnél olvasni, bébi?
A péniszedet. A péniszedet szeretném elolvasni.
– Nincs. – Összeszorítom a számat.
– Meg tudod fogni egy pillanatra? – kérdezi, majd a kezembe
nyomja az újságot.
– Persze. – Diszkréten a szememet forgatom. – Örömmel.
– Nagyszerű.
Majdnem megint forgatom a szememet, de amikor a nagy
kezével megmarkolja a fenekemet és egy rövid pillanat erejéig
felemel az öléből, meglepetten érzem a farka melegségét és
keménységét lassan a lábam közé csusszanni.
Ó, isteneeem!
 A mellbimbóm megfeszül. A puncim összeszorul. Aztán az
életem leghosszabb másodpercei után Flynn bennem könnyít
magán, amíg a hímvesszője teljesen meg nem tölt.
Szó szerint centiről centire tolja belém a farkát. Annyira jó
érzés, olyan intenzív, hogy könnyek szöknek a szemembe, és
bele kell harapnom az alsó ajkamba, nehogy túlkiabáljam a
hangszórókból továbbra is áramló lágy zenét.
Viszont Flynn egy szót sem szól. Csak elélvez bennem, aztán
gyengéden kiveszi a kezemből az újságot, és folytatja az
olvasást. Baszki, már három oldalt átfut, miközben az ölében
ülök és a farka bennem van!
Mi történik éppen?
Akármi is, talán ez a legszexibb, legzavarbejtőbb dolog, amiben
valaha részed volt.
Megmozdítom a csípőm, és az érzés, ami megjelenik bennem,
apró nyögést vált ki belőlem, ami a torkomon keresztül távozik
a testemből. Ez… heves. És őrült. És annyira… mocsok… jó…
érzés.
– Azt akartad, hogy rád figyeljek, ez nagyon is világos volt –
suttogja Flynn a fülembe, és a meleg lehelete borzongást indít el
felfelé a gerincemen. – Szóval elmondom még egyszer – mert
úgy tűnik, nem igazán hallottad első alkalommal… Ha szexelni
szeretnél, Dasiy, akkor csak kérned kell.
Ó, szent ég!
– Most milyen figyelemre vágyik az én csajom? – kérdezi, és
ajkával hozzáér a nyakam oldalához. – Csak érezni szeretné a
péniszemet magában? Vagy ennél többet akar?
– Többet – suttogom neki. – Sokkal többet.
 Lerakja az újságot, és nagy kezét a lábamra teszi. Egy
nyomással széttárja őket, amilyen szélesre csak lehet, így
teljesen lovaglóülésben ülök az ölében, és ujjaival végigsimít a
térdemtől a combom belső feléig.
– Szeretnéd, hogy megdugjalak?
Nyelek egyet.
– Igen, kérlek!
Az újság egy pillanat alatt a levegőbe repül, és Flynn
kávéscsészéje a fapadlóra zuhan. A hátam a konyhaasztalon, a
hálóingem pedig a mellem fölött van, így a testem csupaszon
hever a vágyakozó tekintete előtt.
Lefelé bámul rám, kék szeme tüzes, és hatalmas kezével addig
igazgatja a combomat, amíg tökéletesen körül nem fogják a
derekát.
– Bármikor, amikor a farkamra vágysz, Daisy – ismétli el,
miközben újra belém csúsztatja magát –, csak szólnod kell.
Felnyögök. Flynn nem szokta ismételni magát, soha. Az, hogy
most ezt teszi, annyira beindít, hogy hangos nyögésen kívül
másra nem is vagyok képes.
– Nem kell dolgoznod azon, hogy rád figyeljek – suttogja, és
megmarkolja mindkét mellem. – Ugyanis, bébi, mindig figyelek
rád.
A szavai hatására összerándulok körülötte, de lüktető ritmust
is érzek remegő mellkasomban, és elakad a lélegzetem.
Esküszöm, ez a férfi túl tökéletes hozzám. Ő minden. És nehéz
olyan jövőt elképzelnem, ahol nem akarom a figyelmét.
Azonban a bevándorlási interjúnak megvan az időpontja, be
van tervezve és kőbe vésve, én pedig tudom a szívem rideg,
sötét, félelmetes részén, hogy mi következik utána.
Nem lesz Flynn. Nem lesz szex. Soha többé. Sem az a
figyelem, amire folyamatosan vágyom. Ami azt jelenti, hogy
tizenhárom napod van kitalálni, hogyan írd át a jövőképedet.
 HARMINCKILENC

Május 24., péntek

Daisy

Befejezem a vintage könyvek elpakolását, amelyeket egy

Greenwich Village-i használtkönyves-boltban vásároltam, és
hátralépek, hogy megnézzem a munkámat.
Igen, ez tökéletes, gondolom magamban, miközben
megjegyzem, ahogy a kopott gerincek és a sötétkékek, zöldek és
sötétvörösök árnyalatai igazán kiemelik a polcok sötét
faanyagát a többcélú szobában, amelyet otthoni irodaként és
könyvtárként rendezek be.
Egy hét múlva ez a drága SoHó-i tetőlakás berobban az
ingatlanpiacra, és biztos vagyok benne, hogy az EllisGrey
rengeteg ajánlatot fog kapni erre a gyönyörűségre.
Az üres kartondobozokat összeszedve visszaindulok a nyitott
és tágas nappaliba, ahol Tara úgy forgolódik a magas sarkúján,
mint egy harcra kész nő.
Magamban a szememet forgatom. Esküszöm, a vele töltött
lakberendezős napok egyszerűen mintha horrorfilm-jelenetek
lennének. Mindenkire és mindenre ráförmed, és azt az örömöt,
amit általában a látványterv megvalósítása okoz, súlyosan
veszélyezteti az egész savanyú hozzáállása.
Szereti egyáltalán ezt a munkát? Néha tényleg
elgondolkodom rajta.
Rezeg a mobilom a fekete nadrágom hátsó zsebében, és
előhúzva a következő üzenetet találom.

Flynn: Most kaptam egy csomagot. Az irodámban.

Van ötleted, mi lehet?

Elmosolyodom. Hát igen, határozottan van.

Én: Ha két nagyon szép, de mégis ERŐS és FÉRFIAS

váza van benne, ami egy kis színt visz az asztalod
mögötti polcokra, és egy absztrakt festmény az ajtó
melletti falra, akkor igen, tudok valamit erről a
csomagról…

Őszintén szólva, miután néhány héttel ezelőtt először láttam

Flynn irodáját, nem tudtam megállni, hogy ne adjak hozzá némi
designelemet. Remélem, hogy a férfibarát hívószavakba
fektetett hangsúlyom egy kicsit megkönnyíti a dolgomat.

Flynn: Tudod mi hozna színt az irodámba?

Én: Egy gyönyörű szőnyeg az íróasztalod alá?

 Flynn: A csupasz puncid. Az asztalomon.

Én: Flynn Winslow. Te most szextingelsz velem???? A

munkanap kellős közepén????

Én: Ha VALÓBAN szextingelsz velem, akkor ne csak a

szád járjon, küldj nekem egy farokfotót!

Nincs semmi baj a próbálkozással, nem? Mi a legrosszabb,

amit mondhat? Nemet?
És Flynn gyönyörű hímvesszőjéről egy kép a telefonomon az
elkövetkező időre nem is olyan rossz.
Haha! Lementenéd egy átkozott USB-re, csak, hogy legyen
biztonsági mentés.

Flynn: Jobb ötletem van.

Én: Ó, igen? Csupa fül vagyok.

Flynn: Most azonnal eljövök az irodából. Egy jó

kislány, aki szexelni akar, találkozhat velem otthon
körülbelül húsz perc múlva.

Az üzenetéről a szobára nézek, ahol Tara most az egyik

termetes költöztetővel elégedetlenkedik, akinek a feladata a
tetőlakás bútorzatának kiszállítása és összerakása.
Nem kellene…, ugye?
 Visszatérve Tarára, megfigyelem, ahogy az arca megvetően
összeráncolódik, amikor a férfi nem neki tetsző választ ad.
Már csak hét nap, suttogja az agyam. Már csak hét nap az
interjúig, aztán ez a jelenlegi kényelmes buborék az örömteli
szexszel és a Flynn-nel töltött boldog napokkal kipukkad.
És erre a gondolatra azonnal döntök.
– Tara, el kell szaladnom az irodába nagyon gyorsan –
jelentem be sietve, már az ajtó irányába indulva, hogy vegyem a
táskámat.
– Micsoda? – kérdez vissza, és úgy néz rám, mintha azt
mondtam volna neki, hogy csak úgy poénból felgyújtom ezt a
tetőlakást. – Miért?
Mert szexelnem kell a férjemmel, amíg még a férjem.
– Ööö… – Elhallgatok, és egy okot keresek, bármilyen rohadt
okot. – Ööö… Damien írt, és el kell küldenem neki néhány fájlt
egy Los Angeles-i ingatlanról, amit segítettem berendezni.
Sürgős.
Összeszűkült szeme azt ordítja, blöffölök, de nem törődöm
vele.
Inkább a vállam fölött intek egyet, és kilépek az ajtón, mielőtt
még bármi mást kérdezhetne.
Természetesen abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódik
mögöttem, és belépek a liftbe, előkotrom a mobilomat a
táskámból, és kiküldök egy üzenetet.

Én: Ha bárki kérdezi, megkértél, hogy küldjek el neked

néhány nagyon fontos iratot egy Los Angeles-i
ingatlanról ma.
Damien: És miért kértelek meg ilyenre?

Én: Mert lógok a munkából, és kellett egy olyan

kifogás, ami miatt Tara nem kaparja ki a szemem a
körmével.

Damien: Remélem, ez a lógás legalább valami király

dolgot takar, és kurvára nem azt, hogy fogorvoshoz
mész.

Én: Az csak egyszer volt! És nincs abban semmi rossz,

ha valaki szereti az ép fogakat.

Damien: Daisy.

Én: Nyugi. Ez a lógás… szexi dolgokat takar.

Damien: Vagyis kibújsz a munka alól, hogy hazamenj

és dugj a szexi férjeddel?

Én: Valami olyasmi.

Damien: Mivel gyakorlatilag a főnököd vagyok, azt

hiszem, nekem kell megmondanom, hogy ez
alkalommal elnézem, de ne csinálj szokást ebből!

Damien: De a barátodként azt mondom…, fedezlek,

 babám!

Ne csináljak szokást belőle? Ne aggódj, Damien! Ennek a

szokásomnak hét nap a szavatossági ideje.
 NEGYVEN

Május 28., kedd

Daisy

Fél hatkor lépek ki az EllisGrey New York-i irodája bejárati

ajtaján Manhattanben, és megállok, mielőtt kisétálnék a külső
ponyvatető alól. Az eső zord, szüntelen hullámokban hull az
égből, lepillantok a kedvenc fehér selyemblúzomra, és
felsóhajtok.
Csak ezt nem akarom viselni most.
Az ilyen alkalmakkor kívánom azt, bárcsak az a fajta ember
lennék, aki előre tervez. Az a szervezős típus, aki ellenőrzi az
időjárást, és visz magával esernyőt, esőkabátot és gumicsizmát,
amikor esőt jósolnak.
De én soha nem voltam ilyen. Basszus, még esernyőm sincs!
Megnézem az időt a telefonomon, és realizálom, hogy
pontosan harminc percem van átjutni a városon a
menyasszonyiruha-boltba, ahol a koszorúslányruhám várja,
hogy elhozzam Sophie esküvőjére.
Ami szintén nem ideális ebben a zuhogó esőben.
Elkezdem mérlegelni a taxi és a metró előnyeit és hátrányait,
és úgy tűnik, mindkettőnek a vége az, hogy eszembe juttatják a
tavaszi szünetes vizespóló-versenyt, de a telefonom csörgése a
táskámban félbeszakít, mielőtt eldönthettem volna, melyik a
kisebbik rossz a kettő közül.
A Bejövő hívás Flynn felirat látható a kijelzőn, és második
csörgésre felveszem.
– Szia!
– Hol vagy? – kérdezi, én pedig felnézek a fölöttem lévő
védőponyvára.
– Segítség! Az irodám előtti ponyva alatt állok, és próbálom
eldönteni, hogyan kerüljem el az esőt, miközben átszaladok a
városon a koszorúslányruhámért. Véletlenül nincs hozzáférésed
egy teleportáló eszközhöz, igaz?
Kuncog.
– Mi van az esernyővel?
– Hát, az biztosan segítene, de hogy fogod eljuttatni hozzám?
– Kocsival.
– Szóval… küldesz egy autót, hogy dobjanak el nekem egy
esernyőt? – kérdezem felhorkantva. – Ez energiapocsékolásnak
hangzik.
– Nem, ha én vezetem az autót.
Oldalra billentem a fejem.
– Hmm?
– Egy fél háztömbnyire vagyok tőled – magyarázza.
– Tényleg? – kérdezek vissza. – Akkor el tudsz vinni a boltba a
ruhámért?
– Nincs rá szükség. Már elhoztam neked, miután megvettem
az öltönyömet.
 A meglepő, egyenesen csoda fantasztikus hír hallatán
belebokszolok a levegőbe.
– Úristen, Flynn! Te vagy a hősöm! – kiabálom olyan
hangosan, hogy megriasztja a biztonsági őrként dolgozó férfit a
bejáratnál.
– Maradj ott! Mindjárt ott leszek – mondja, és miközben az út
irányába nézek, látom is, ahogy leparkolja a Range Roverét az
épület előtt. A hangján könnyedséget érzek – olyan
könnyedséget, amire a velem való foglalkozás miatt tett szert, és
ettől váratlanul elakad a lélegzetem.
Tilosban parkol, és a New York-i forgalom emiatt
elégedetlenségét fejezi ki kellemetlen dudálások és középsőujj-
mutogatások közepette, de Flynn hajthatatlan. Kiszáll a
vezetőoldalról, és elindul felém egy igazi esernyővel a kezében.
Eső áztatja sötét haját és fehér pólóját, miközben felém szalad.
Szent ég! Egy igazi hős. A szívem mintha ki akarna törni a
bordáim fogságából, és az égő, szúró fájdalom az
állkapcsomban egyre erősebb lesz. Úgy tűnik, a könnyek most
minden erővel azon vannak, hogy színre lépjenek, de semmi
esetre sem hagyom, hogy ennek az egésznek a végéhez
közeledvén bizonyos csöpögős érzelmeim tönkretegyék a
pillanatot.
– Szia, bébi – köszönt a kedvenc Flynn-mosolyommal.
– Szia, jóképű. – Felmosolygok rá. – Ez egy véletlen beugrás
volt, vagy szándékos?
– Nem akartam, hogy az esővel kelljen bajlódnod. –
Előrehajol, hogy gyengéd csókot nyomjon az ajkamra, aztán
kinyitja az esernyőt, és a biztonságot nyújtó leple alatt a Range
Roverhez kísér.
A szívem összeszorul. Mi lehetne ennél romantikusabb?
Szinte mintha egy valódi házasságban élő férj tenné a
feleségével.
Amint becsatolom magam a kocsiban, és Flynn elhajt az
épület elől, hátrapillantok a vállam fölött, és meglátom az
öltönyét meg a koszorúslányruhámat Jude és Sophie esküvőjére
az egyik hátsó ajtó akasztóján lógni.
Már csak három nap van hátra a nagy napjukig. És még
három nap, amíg a csillogó páncélos lovagom el nem száll a
bevándorlási interjú fantasztikus füstjében.
Hogy a fenébe ment el az idő?
 NEGYVENEGY

Május 30., csütörtök

Daisy

Kisimítom a nem létező gyűrődéseket a ruhámon, és követem

Flynnt át a járdán a The Penrose étterem bejárata felé.
– Készen állsz a családi felfordulásra? – kérdezi Flynn apró
vigyorral az arcán. – Mert, tudod, ha inkább kihagynád a
bolondokházát és visszamennél a lakásunkba egy csendes estét
eltölteni a farkammal benned, nem hinném, hogy bárkinek is
feltűnne.
Felhorkanok.
– Mindkettőnknek feladata van az esküvőn, Flynn. Száz
százalék, hogy észrevennék, ha hiányozna a vőlegény tanúja és
egy koszorúslány a próbavacsoráról.
Egyszerűen csak megvonja a vállát.
– De majd később, amikor Brad bácsi táncra próbál
kényszeríteni, csak emlékezz erre a beszélgetésre.
Játékosan rácsapok a mellkasára, mire kinyitja az ajtót, hogy
bekísérjen.
Nem tudom, hogyan, de egyik pillanatban még épphogy
megérkeztem New Yorkba, most pedig belépek egy Upper East
Side-i gasztrokocsmába, amely Jude és Sophie
próbavacsorájának helyszíne.
És holnap lesz az interjúd a bevándorlási hivatallal.
Nagyot nyelve próbálok megszabadulni a szorongástól, ami a
torkomba akar költözni. Most nem erre kell gondolnom. Azonnal
arra kényszerítem magam, hogy a ma este ünnepelt boldog
párra gondoljak, és mosolyt csalok az arcomra, miközben
követem Flynnt, át a helyszínen.
A The Penrose zsúfolásig megtelt azokkal az emberekkel, akik
kedvelik és szeretik Jude-ot és Sophie-t. A hely stílusa megérinti
tervezői szívemet, tökéletesen illeszkedik a vintage és a kortárs
közé. Meghitt, mindenhol fa és tégla elemek, de a lámpatestek
adják ezt a menő, modern hangulatot.
Ez a hely autentikus és bohókás, egyszerűen tökéletesen illik
hozzájuk.
Flynn megfogja a kezem, és a nekünk szóló asztalhoz vezet,
de útközben megállít jó néhány ismerős családi arc egy-egy
ölelésre és üdvözlésre. Az anyukája, Paula néni és Brad bácsi,
Ty és valami Mindy nevű nő nagy cicikkel és még nagyobb
jádekő színű szemmel. Mintha minden egyes lépésünkkel újabb
és újabb személyek bukkannának fel, hogy üdvözöljenek.
Aztán abban a pillanatban, ahogy Lexi meglát minket,
átrohan a fapadlón, és mindkét kicsi kezét körénk fonja.
– Szia, Flynn bácsi és Daisy néni!
Daisy néni. Ahh! Ez a szívemig hatolt!
– Szia, Lexi Lou. – Flynn mosolyog, és elengedi a kezem, hogy
felemelje Lexit a karjába. – Azta, te megnőttél?
 A kislány a szemét forgatja és kacarászik.
– Persze hogy megnőttem, Flynn bácsi. Ez része a gyerekkori
fejlődésnek.
A reakciója megmosolyogtat, de egyben fájdalmat is ébreszt a
mellkasomban. Dörzsölöm a bosszantó kényelmetlenség helyét,
és megpróbálok a nagy estére koncentrálni – Sophie és Jude
próbavacsorájára. Holnap a boldog menyasszony és vőlegény
boldog feleség és férj lesz.
És holnap talán kiderül, hogy te és Flynn nem játsszátok
tovább ezt a házassági színjátékot.
– Daisy néni?
Mire pislogva elhessegetem a gondolataimat, Lexi újra a
lábán áll, és felnéz rám.
– Igen, kicsim?
– A matlétika verseny döntője két hét múlva lesz.
– Valóban? – kérdezem, és igyekszem olyan piszok lelkes
lenni, amilyennek lennem kellene. – Ez igazán nagy dolognak
hangzik, Lexi.
– Ez az állami bajnokság. Szeretnél eljönni?
Bólintok, és próbálok tudomást sem venni az érzelmi
hullámról, ami elindult a torkomban.
– Hát persze hogy szeretnék. Ki nem hagynám semmiért.
Ja, de azt sem mondhatod igazából, hogy ott leszel. Hiszen
addigra már valószínűleg újra L. A.-ben leszel.
Flynn rám mosolyog, és átkarolja a vállamat. Másik kezével
szeretettel megsimogatja Lex haját.
– Vedd úgy, hogy mindketten ott leszünk, Lexi Lou.
– Szólok anyának, hogy foglaljon le még két helyet – mondja. –
Így eddig összesen tizenöt hely. És ha Ty bácsi hozza az egyik
nőjét, akkor már tizenhat hely lesz.
Az egyik nőjét? Ezen valószínűleg nevetnék, ha nem érezném
úgy, mintha a terem falai rám záródnának.
– Daisy! – hív Winnie a terem másik oldaláról. – Gyere ide,
csajszi! Koszorúslány-megbeszélést tartunk a másik teremben. –
Amikor Ty elindul abba az irányba, gyorsan felé int a
mutatóujjával. – Fiúk nem jöhetnek!
Kezét a mellkasára teszi, és fájdalmat színlel.
– Megsebeztél, hugi!
– Mindenre esküszöm, Ty, ha csak megpróbálsz valamelyik
koszorúslánnyal szórakozni ma vagy holnap, igazából
megsebezlek.
Ördögien vigyorog.
– És mi van, ha a szingli koszorúslányok nem tudnak nekem
ellenállni?
– Ó, dehogynem – teszi hozzá Winnie. – Mert már azt
mondtam nekik, hogy gyógyíthatatlan nemi betegséged van.
– Jézusom, Win!
Winnie felröhög, aztán újra rám néz.
– Gyere, Daisy!
– Úgy tűnik, jelenésed van. Jó szórakozást, bébi – súgja a
fülembe Flynn, és gyengéd puszit nyom a homlokomra. –
Nemsokára találkozunk.
A puszi egyszerű, még ártatlan is, de semmit sem javít az
érzelmeimen. Minden egyes porcikám szereti érezni az ehhez
hasonló kedves gesztust Flynntől, de ez mind csak része a
játéknak, amit játszunk…, igaz?
 Egy játéknak, aminek hamarosan vége.
A megkötött alku beteljesedik.
És ahogy Flynn mondta az elejétől kezdve, nem lesz semmi
megkötés.
A hazugságra, amelyben élünk, többé nem lesz szükség.
Hamarosan mindenki tudni fogja az igazságot. Winnie, Sophie,
Flynn anyukája és fiútestvérei, Brad bácsi és Paula néni, az
imádnivaló Lexi; mindenki tudni fogja, hogy csaló vagyok.
Mindenki, aki a családod lett, amire mindig is vágytál.
Könnyek akarnak a szemembe szökni, de pislogással
eloszlatom őket. Nem vagyok hajlandó olyat tenni, ami elrontja
Jude és Sophie nagy estéjét.
Nem tudod megváltoztatni a helyzetet. Csak annyit tehetsz,
hogy felveszed a boldog arcodat, és széthullás nélkül túléled az
estét.
Igen. Nem tudom megváltoztatni. Csak annyit tehetek, hogy a
legtöbbet kihozom belőle.
És azt a tényt sem tudod megváltoztatni, hogy beleszerettél a
kamuférjedbe.
Frank Sinatra szerenádja betölti a termet, Flynn pedig
szorosan a mellkasához húz. Lebegünk a táncparketten a többi
pár között, akik részt vesznek Jude és Sophie próbavacsoráján.
– Ez csak egy kis ízelítő abból, mi lesz holnap este! – jelenti be
Brad bácsi, majd hátradönti Paulát, és egy jó cuppanós csókot
nyom a szájára.
Paula kuncog. Ty éljenez nekik, Flynn pedig halkan nevetve a
fejét csóválja, és érzem, hogy remeg a mellkasa, ahogy az
enyémhez ér.
 Mindent összevetve ez egy egész jó este.
A vacsora finom volt. Jude és Sophie olyan boldognak tűnnek,
hogy a szívem bukfencet vet a mellkasomban. Nekem pedig
sikerült összeszednem magam annyira, hogy ünnepelni tudjam
a leendő férjet és feleséget.
Flynn puha csókot nyom a homlokomra, és egy rövid
pillanatra le kell hunynom a szemem, hogy ne hasson rám
annyira. De a fenébe is, hatással van rám.
Minden ártatlan érintés, csók, simogatás Flynntől annyira jó
érzés, hogy felfoghatatlan.
Ami azért furcsa, mert ő nem az igazi férjem. Ő nem az a
kapcsolatosdi típusú pasi. Ezt már az elején közölte. Flynn egy
kedves, őszinte férfi, aki segített nekem, amikor szükségem volt
rá. És nagyon valószínű, hogy holnap ez már a múlté lesz.
– Tudod, mire gondolok? – üti meg a fülem Winnie hangja, és
jobbra nézek, ahol a férjével, Wesszel lassúznak. – Szerintem
nektek is kellene egy esküvőt tartani.
Flynn vigyorog.
– Bocs, hogy megint ezt mondom, Win, de nekünk már volt.
– Igen, tudom. De szeretném, ha olyan esküvőt szerveznétek,
ahol én is ott vagyok.
Wes is vigyorog.
– Te beszélsz, bébi? A bahamai tengerparton házasodtunk
össze. És csak te, én és Lexi voltunk ott.
– Fogd be, Wes! – dorgálja Winnie, és Wes szájára tapasztja a
kezét. Ő csak nevet, és játékosan az ujjaiba harap úgy, hogy
Winnie ettől vihogni kezd, és elrántja a kezét az arcától.
Flynnt szórakoztatja az egész jelenet. Ezt azért tudom, mert
őszinte mosolyt látok tökéletes száján. Én viszont? Nos, én ki
vagyok borulva. Összezavarodtam.
Csaló vagyok. Hazug. Hamis. Kamu.
És bár soha nem gondoltam Flynn-nel való házasságom
utóhatásaira, kezdem felfogni, hogy hazugsághálónk hány
embert csalt csapdába.
Nem is beszélve a saját szívedről.
A bűntudat kibomlik a gyomromban, és el kell hagynom a
táncparkettet. Távol kell kerülnöm Flynntől és a családjától, és
csak… távol mindenkitől, aki úgy gondolom, hogy hamarosan
csalódni fog bennem.
Hátralépek egyet, kibújok Flynn karjából, ő pedig a
szemöldökét felhúzva néz le rám.
– Nekem… ööö… azt hiszem, nekem… ööö… – Elhallgatok,
keresem az észszerű okot a távozásra. Persze a vendégek
többsége már elment, de kétlem, hogy észrevétlenül
vágtathatnék ki az étteremből, mintha lángolna a fenekem.
– Elfáradtam – magyarázom bénán. – Azt hiszem, számomra
vége az estének.
– Jól van, bébi. – Flynn nem kérdez semmit. Csak… gyengéden
a hátamra teszi a kezét, és lekísér a táncparkettről az
asztalunkhoz, ahol a táskámat hagytam.
De én nem akarom, hogy ezt csinálja. Minél több időt töltök
vele, annál nehezebb lesz ez az egész. Minél inkább úgy bánik
velem, mint egy rohadt hercegnővel, annál inkább rájövök,
hogy már bőven túl vagyok azon, hogy érzek iránta valamit.
Már mindent érzek iránta.
Térre van szükségem. Távol tőle. Távol a családjától. Távol a
hazugságaimtól.
Nagyon távol a végzetes holnaptól… és a szívem
elkerülhetetlen összetörésétől.
 NEGYVENKETTŐ

Flynn

– Mentek, srácok? – kérdezi Rem rácsapva a vállamra és

megrázva a kezem.
– Igen. – Elnézek jobbra magam mellé, ahol Daisynek kellene
lennie, tarolnia a mosolyával és csacsogásával, de nincs sehol.
Cserébe én is megveregetem Rem vállát, és körbepillantok a
teremben a kedvenc ugrándozó fürtjeimet keresve. Csak amikor
az étterem másik oldalán a dupla ajtóra nézek, ami a kijárat,
akkor veszem észre a hajkoronát, amely váratlanul távozik.
– Minden rendben? – kérdezi Rem, olyan közelről vizslatva,
hogy anélkül is érzem, hogy ránéznék.
Őszintén szólva, nem tudom. Az egyik percben Daisy még
velem volt, aztán azalatt, amíg elővettem a pénzt a
pénztárcámból, hogy borravalót adjak a pincéreknek, eltűnt.
Talán rosszul érzi magát?
Ez a lehetőség nem tetszik nekem, és nem adok magyarázatot
Remnek. Ehelyett egy „Holnap találkozunk!” köszönéssel
kimentem magam, és elindulok a kijárat felé. Azzal sem
foglalkozom, hogy elköszönjek Jude-tól vagy Sophie-tól, amikor
elhaladok mellettük a bárban, annak ellenére, hogy ők a
díszvendégek, és nem keresek senki mást sem a családomból,
hogy közöljem velük, távozunk.
Holnap úgyis találkozunk az esküvőn, és nem most kell
elkezdeni a bejelentést.
Amint kilépek, megcsap a hűvös esti szellő és Daisy
popsijának látványa, aki a lakásunkkal ellenkező irányba siet.
Mi a fene folyik itt?
Futásnak eredek, miközben mögötte haladok. A hosszú
lábamnak és a jó genetikámnak köszönhetően fél háztömb
múlva már utol is érem.
– Dais – szólítom meg csendes hangon, nehogy megijedjen
tőlem.– Mi a baj? Hova mész?
Nem válaszol. Meggyorsítom a lépést és mellé érek, majd
kinyújtom a kezem, hogy megfogjam karjának puha részét,
közvetlenül a könyöke fölött. Nem áll meg, még akkor sem,
amikor fogom, de az utcai lámpák lágy fénye alatt az arcán
megcsillanó nedvességcsíkok összetéveszthetetlenek.
– Daisy, várj egy percet! – mondom, és átkarolom a vállát,
hogy mindketten megálljunk. – Mi történik? Rosszul vagy?
Elfordítja a tekintetét.
– Csak el kellett tűnnöm onnan.
– Ezt megértem, hidd el! Tudom, hogy ez az egész színjáték a
családommal túl sok lehet, de a lakásunkkal ellenkező irányba
mész. Menjünk haza!
Megrázza a fejét, és fogait belenyomja a reszkető alsó ajkába,
a hangja pedig reszelős.
– A te lakásod.
– Tessék?
 – Az a te lakásod. Nem az enyém. Nem a miénk. A tiéd.
Két kezembe fogom az arcát, de amikor elhátrál az
érintésemtől, olyan érzésem van, mintha valaki szögesdrótot
nyomna a mellkasomba. Ez nem az a szorongó, csevegő Daisy,
akit ismerek. Ez a nő rideg. Közönyös. Eltökélt.
– Miről maradtam le, Daisy?
– Nem tudom ezt tovább csinálni.
– Pontosan mit?
– Ezt! – tör ki, és végre a szemembe néz. A könnyek most
végigcsorognak az arcán, és összevissza kézmozdulatokkal oda-
vissza mutogat közöttünk. – Minket! Magamat és téged, és az
összes hazugságot. Nem tudom ezt tovább csinálni, Flynn. Nem
tehetem ezt meg veled vagy a családoddal. Nem fogom
megtenni!
– Miről beszélsz? Nem csinálsz semmit velem vagy a
családommal.
– Azt hiszik, hogy a házasságunk valódi, Flynn! Azt hiszik,
mindig itt leszek! Winnie úgy bánik velem, mintha a testvére
lennék, és az anyukád pedig úgy kezel, mintha a második lánya
lennék. Mindenki tárt karokkal és jószívűen fogadott, én pedig
átvágom őket a palánkon!
– Daisy… – kezdem, de gyorsan félbeszakít.
– Nem, Flynn! – kiáltja olyan hangosan, hogy másfél
kilométeres körzetben mindenki hallja, az biztos. – Nem tudsz
semmi olyat mondani, amitől ez rendben lenne. Sajnálom, hogy
belerángattalak ebbe a felfordulásba. Sajnálom azt is, ami rád
fog zúdulni, miután elmegyek. Csak bocsánat mindenért.
Rám zúdul, miután elmegy?
 Holnap lesz az interjúja. A nap, amikor megtudja, hogy
jóváhagyták-e a kérelmét, és hogy a bevándorlási hivatal
zöldkártyát ad-e neki. Ha minden úgy alakul, ahogy kell, a
házasságunkra többé nem lesz szükség, és visszaköltözhet L. A.-
be.
Visszatérhet az életébe, amelyben te nem vagy benne.
Elválhatunk, és ez nem befolyásolja Daisy bevándorlási
státuszát. Onnan tudom, hogy már utánanéztem. Szabadon
folytathatja a procedúrát, és végül megkaphatja az
állampolgárságot néhány éven belül, ha szeretné.
Nem lesz rád többé szüksége.
A kezem a mellkasomra teszem, amikor éles fájdalom nyilall
a bordáim alatt. Belül minden olyan érzés, mintha
szétszakadnának a varratok.
– Csak engedj el, Flynn! – kéri, és remeg a hangja, ahogy
kimondja a szavakat.
Nem. Nem vagyok kész elengedni!
– Holnap lesz az interjúd. Utána megbeszéljük – nyögöm ki,
de annyira összeszorult a torkom, hogy nehéz lélegezni.
Megfogom a kezét, és megfordulok, hogy hazasétáljunk, de
kirántja magát a kézfogásomból, és erőteljesen visszafordít,
hogy szembenézzek vele. A szemében fájdalmat látok, és a teste
összegörnyed a kiabálás súlyától, ahogy előrehajol és ordít.
– Leszarom az interjút!
– Most csak szívatsz, Daisy. Ez az egész… minden, amin
átmentünk… A semmiért volt?
Remeg az egész állkapcsa, ahogy zokogva előregörnyed, és
nem tehetek mást, mint hogy nem nyúlok felé és nem veszem a
karomba. Felesleges erőfeszítés lenne, tudom, hiszen ahogy
most felrobbant, tudom, hogy nem engedné.
– Akkor ennyi? Végeztél. Mindazok után, amin
keresztülmentél, amin ketten keresztülmentünk, te csak mit
teszel? Elsétálsz? Visszamész Kanadába? Feladsz mindent?
– Sajnálom – feleli, miközben dühösen megtörli könnyáztatta
arcát. Előrelépek, elég reménytelen helyzetben, hogy
megpróbáljak vigaszt nyújtani neki, de nem fogadja el.
Még két lépést hátrál, így még nagyobb a távolság közöttünk.
– Egy szállodában maradok, amíg le nem szervezem, hogy
visszamenjek Kanadába. És küldök valakit, hogy hozza el az
összes cuccomat a lakásodból. Ígérem, ez lesz az utolsó alkalom,
hogy foglalkoznod kell velem és a problémáimmal.
– Mi a fasz? – kérdezem, a nyugalom már eltűnt a hangomból.
– Gőzöm sincs, honnan jött ez, de kurvára irracionális, és ezt te
is tudod. Nem gondolkozol tisztán.
– Nem gondolkozom tisztán? – vág vissza kerek, izzó
szemmel. – Kurva katasztrófát okoztam a családodban. Az
anyukád, Sophie, Winnie, mind le lesznek sújtva, amikor
megtudják, hogy egész végig hazudtunk nekik. Hidd el, tisztán
gondolkozom!
– Akkor hát ennyi? Eldöntötted, és csak elsétálsz minden elől?
– Elsétálsz előlem?
– Remélem, egy nap meg tudsz majd bocsátani, amiért
belerángattalak ebbe. Remélem, egy nap a családod majd
megérti, hogy valóban törődtem velük, és soha nem állt
szándékomban megbántani őket.
Ezt kurvára nem hiszem el! Tényleg búcsúzkodik.
 És ezt mocskosul utálom!
– Dais…
– Sajnálom, Flynn – suttogja, és minden további nélkül hátat
fordít, és elsétál. Végig az utcán, át a zebrán. Figyelem, ahogy
elvonul, amíg azt nem érzem, hogy a szívem majd’ felrobban.
Minden porcikám utána akar menni. Megfogni. De valamiért
csak állok itt, földbe gyökerezett lábbal, és nézem, ahogy elsétál,
amíg már csak egy pont a sötétségben.
Amíg teljesen el nem tűnik, és már nem tehetek mást, mint
hazamenni. Egyedül.
 NEGYVENHÁROM

Daisy

Nem tudom abbahagyni a sírást.

Nem akkor, amikor búcsút mondtam Flynn-nek. Nem akkor,
amikor úgy sétáltam New Yorkban, mint egy csavargó az
éjszakában, és nem tudtam, hová menjek, vagy mit csináljak. És
egyáltalán nem akkor, amikor végül feladtam, és
bejelentkeztem az első hotelbe, amit megláttam.
Szerencsére a Holiday Inn Express recepciósa engedett
kivenni egy szobát.
A kulcskártyát a kilincs elé tartom, és amint a lámpa zöldre
vált és csipog, benyomom az ajtót. A sarkam elakad a küszöbön,
és a testem előrekatapultál. Pánikolva a falnak támasztott
kézzel épphogy elkerülöm, hogy megkóstoljam a szőnyeget.
Csodálatos! Készítsen valaki egy képet rólam, és ragassza az
arcomat a katasztrófa definíciója fölé a Webster-szótárban.
Levetem magam a szállodai ágyra, arcomat az egyik párnába
temetem, és nyüszítek. Nem biztos, de azt hiszem, elbasztam.
Nagyon.
Ó, határozottan elbasztad! Idióta vagy, amiért így elsétáltál
tőle.
 Úgy érzem magam, mint egy jó nagy gyáva alak. Valaki, aki
elfutott a problémái elől, és otthagyta Flynnt egyedül
megbirkózni a következményekkel.
Hmmm… elszaladni a problémák elől? Ez különösen ismerősen
hangzik…
A hátamra fordulok, és a plafont bámulom. Nem kellett volna
ezt tennem.
Nem kellett volna úgy otthagynom. Maradnom kellett volna,
és ott lenni, amikor a családja megtudja az igazságot.
Még nem késő…
Letörlöm a folyamatosan ömlő könnyeket az arcomról,
lepattanok az ágyról a táskámhoz, amely a földre dobva hever
az ajtónál, ahol hagytam. A mobilomon találok egy nem
fogadott hívást egy ismeretlen számról és egy hangüzenetet.
A szívem vadul dobog a mellkasomban, ahogy az üzenet
lejátszására koppintok, de amikor az „Üdvözlöm, Daisy, dr.
Fields vagyok” betölti a fülemet, minden reményem kidurran,
mint egy léggömb, amely tűvel találkozott.
Nem tudom, mit vártam. Hogy Flynn felhív egy ismeretlen
számról? Semmi értelme sincs, de jelenleg nem vagyok éppen a
legbeszámíthatóbb ember.

Sürgősen beszélnem kell magával, ezért kérem, hívjon

vissza, amint tud. Ez a mobilszámom, és bármikor
elérhető leszek, éjjel-nappal.

Sürgősen? Ez meg mi a fenét jelent?

Rákoppintok a telefonszámra, és megnyomom a hívás
gombot.
Négyszer csörög, és már majdnem leteszem, de aztán ötödjére
felveszi.
– Dr. Fields.
– Üdvözlöm, Daisy vagyok. Hagyott nekem egy üzenetet.
– Daisy Winslow, igaz?
Nyelek egyet, és lehunyom a szemem.
– Igen.
– Nos, Daisy, először is elnézést szeretnék kérni, mert a labor,
ahová a vérét küldtük, hatalmas hibát követett el.
– Igen…?
– Amikor mindent beírtak a rendszerbe, valahogy
összekeverték az eredményeket egy másik páciens
eredményeivel, és bár minden laboreredménye továbbra is
normális, a HCG-szintje magas.
– Ez mit jelent?
– A véreredménye azt mutatja, hogy terhes.
Az idő megáll. A fékek csikorognak. A világ abbahagyja a
forgást.
– Bocsánat…, micsoda?
– Daisy, maga terhes. És a HCG-szintje alapján azt becsülöm,
hogy az ötödik vagy hatodik hétben lehetett, amikor a
rendelőmben járt, tehát mostanra már hét- vagy nyolchetes
terhes.
A fejemet rázom.
– A-az nem lehet.
– Megértem, hogy hirtelen jött, főleg, hogy két héttel később
derült ki, mint kellene. Nagyon sajnálom még egyszer.
 – De fogamzásgátlót szedek. A Depo-injekciót. Már évek óta.
– A fogamzásgátlók sem hatásosak százszázalékosan, Daisy.
Emlékszik, mikor kapta meg utoljára az adagot? Vagy hogy
mikor menstruált utoljára?
Az utolsó menstruációm? Basszus, nem tudom! Nem vagyok
az a szervezett típus, aki mindig feljegyzi a naptárába. Inkább
olyan vagyok, aki akkor szembesül a menstruációjával, amikor
egy étterem mosdójában van, és a Mikulás úgy dönt, hogy
tönkreteszi a fehérneműjét.
Az adagom pedig? Hát, rendszeresen megkaptam, minden
harmadik hónapban, amióta L. A.-be költöztem.
Na, igen, te vagy az, aki elfelejtette megújítani a vízumát, ezért
igencsak lehetséges, hogy összekevertél valamit itt…
Ha visszagondolok az utolsó alkalomra, amikor megkaptam a
Depo-adagomat, azt tudom, hogy karácsony környéke volt, mert
dr. Lowe váróterme girlandokkal, karácsonyi zoknikkal és egy
hatalmas fával a sarokban volt díszítve.
Tehát ez decemberben volt. Most pedig május, majdnem június
van.
– Terhes vagyok – suttogom, és a kezemet a számhoz emelem.
– Szent ég, terhes vagyok! Hogy nem vettem észre, hogy terhes
vagyok? Ez nem olyasmi, amit egy nőnek tudnia kell?! – Te jó ég.
Egyike vagyok azoknak a nőknek, akik a vécében szülik meg a
gyereküket, mert ostoba vagyok.
– Minden női test máshogy reagál a terhességre, és amíg
néhányan rengeteg tünetet tapasztalnak az első trimeszterben,
mások nem. Talán azon szerencsés kevesek közé tartozik,
akiknek nem kell reggeli rosszulléttel és székrekedéssel
küzdeniük. – A doktornő nevet, de én nem vagyok nevetős
kedvemben.
Az egzisztenciális képtelenség kellős közepén vagyok, és
olyan érzésem van, mintha én lennék az univerzum legnagyobb
kozmikus tréfájának a célpontja. Ki az, aki azon az éjszakán
tudja meg, hogy terhes a kamuférje babájával, amikor elhagyja
őt, pedig egyáltalán nem akarja, mert valójában annyira szereti,
hogy azt kívánja, bárcsak ő lenne az igazi férje?
Nyilvánvaló, hogy te vagy ez a nő.
Az életem egy lángokban álló szemetes, és ez a hír csak még
több olajat önt a tűzre. Ha hét-nyolc hetes terhes vagyok, az azt
jelenti…, hogy Flynn-nel a szó szoros értelmében elháltátok a
házasságot Vegasban.
– Daisy, ott van még?
– Honnan tudja biztosan? – tör ki belőlem, és fel-alá járkálok
a szállodai ágy előtti kis helyen. – Vagyis, ha a laboreredmények
összekeveredtek, honnan tudja, hogy valóban terhes vagyok?
Talán ez is egy másik páciensének az eredménye. Talán
megkaptam egy terhes nő HCG-eredményét a saját
laboreredményeimmel! Talán nem engem kéne felhívnia!
Vagy talán te vagy a terhes, te nem-tudom-mikor-jön-meg,
kihagytam-a-fogamzásgátló-adagomat idióta.
– Biztosíthatom, hogy ez a maga eredménye – válaszol dr.
Fields, és a hangja meglepően nyugodt ahhoz képest, hogy egy
őrjöngő elmebeteggel van dolga. – És mivel a HCG-szint-teszt
pontos eredményt mutat, Daisy – folytatja, de én már
befejeztem a beszélgetést. – Szeretném, ha elmenne egy szülész-
nőgyógyászhoz a városban. A neve dr. Marissa Summers.
Nagyon…
– Mennem kell! – szakítom félbe, és nem várom meg a
válaszát.
Ehelyett kikapcsolom a mobilomat, az ágyra dobom,
megfogom a táskámat, és már kint is vagyok a hotelszobából,
hogy megkeressem a legközelebbi, ilyen későn is nyitva tartó
gyógyszertárat, hogy terhességi tesztet vegyek.
Kizárt, hogy terhes vagyok. Nyilván hibát követtek el…, ugye?
 NEGYVENNÉGY

Flynn

A béke és csend, ami általában a lakásomba lépve várt, nem

nyugtat meg, ahogy máskor szokott.
A nyugalom helyett, úgy érzem, mintha rohadtul kivetkőznék
a bőrömből.
Nem tagadom, reméltem, hogy Daisy végül majd itt köt ki.
Hogy meggondolja magát, és a kanapén ülve találom.
De nincs itt. Daisy… elment.
És te nem tettél semmit, hogy megállítsd, te átkozott balfácán!
A konyhában kinyitom a hűtőt, és kiveszek egy sört. De
alighogy felpattintom a tetőt és az üveget a számhoz emelem,
néhány ütemes kopogás visszhangzik a lakásom csendjében.
A szívem hevesen dobog a várakozástól, és nem vesztegetem
az időt, azonnal az ajtóhoz lépek, és kinyitom.
De az egyetlen ember, akit látni szeretnék a másik oldalon,
nincs ott.
– Ez nagyon jó volt odakint – mondja Rem köszönésképpen,
én pedig kérdőn összeráncolom a szemöldököm. – Tudod, az
utcán, te és Daisy.
Bámulok rá, ő pedig invitálás nélkül belép a lakásomba, és
egy bakancsrúgással becsukja az ajtót.
– Te szégyentelen, hazudtál nekem! Mindenkinek hazudtál!
Normális esetben feldühítene az agresszív támadása, de most
semmi sem érdekel. Miután láttam Daisyt elsétálni, az egész
testem zsibbadt, és az agyam olyan érzéseket táplál, melyeket a
hozzám hasonló férfiak szándékosan kerülnek.
– Tudtam, hogy nevetséges az egész. Kurvára tudtam, hogy
valami nem kerek a történetben. – Bemegy a konyhába, és kerít
magának egy sört. – Valami ilyesmit vártam Tytól, de nem tőled.
Erre nem tudok mit mondani. Nem is akarok igazából.
Mert most nem Remért vagy a családodért aggódsz. Hanem
Daisyért.
– Hogy a tökömbe vettél el egy ismeretlen nőt, hogy segíts
zöldkártyát szerezni neki?
A fenébe, tényleg hallotta az egész kifakadást az utcán.
– Tudom, hogy a stílusod a nem-mondasz-semmit, de most elő
kell húznod egy magyarázatot. Esküszöm, addig nem megyek el.
– Ismered Daisyt. – Ezek az első szavak, melyek kijöttek a
számon, amióta berontott ide, és otthon érzi magát.
– Tessék?
– Találkoztál Daisyvel. Vegasban.
Úgy bambul rám, mintha két fejem lenne, én pedig
kihasználom ezt az időt, hogy jó sokat kortyoljak a sörből,
amely továbbra is a kezemben van.
– Hogy érted, hogy ismerem… – Megáll a mondat közepén, és
látom, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében. – Várj… nem ő
az a csaj, akinek Ty pénzt adott a játékgépnél, ugye?
Bólintok. Bingó, tesó.
 – Mi a franc? – kérdezi, de inkább magától, mint tőlem. –
Baszki, tudtam, hogy ismerős.
Na, hát már tudod, miért.
– A kurva életbe, Flynn – dörmögi, és a kezét végigfuttatja a
haján. – Hogy rángatott bele egy kamuházasságba?
A tény, hogy azzal vádol, hogy egy olyan nő, mint Daisy,
bármibe belerángatna, ingerülten szurkálja a gerincemet. Egy
olyan nő, mint ő, nem rángatja bele a férfit semmibe.
– Nem rángatott bele – jelentem ki határozottan. – Én
ajánlottam fel.
– Most szopatsz!
Megrázom a fejem.
– Te ajánlottad fel a házasságot egy teljesen idegen nőnek? –
Éles kacaj hagyja el a torkát. – Hát ez egyre jobb, nem?
Az az igazság, hogy azt hiszem, beleszerettem Daisybe már az
első pillantásra. Egy részem, mélyen belül, azért ajánlotta fel,
hogy megmentem, mert tudtam, hogy ő is megmentene.
A felismerés annyira pontos, olyan zsigeri, hogy elengedem a
kezemben lévő sört, mire az a padlóra zuhan, az üvegdarabkák
és a pia bugyborékoló zűrzavarában. De nem tudok mást tenni,
mint állni, és nézni, ahogy a sör folyóként csurog a fapadlómon.
Rem előbb a padlóra, majd rám néz, aztán vissza a padlóra,
amíg végül a tekintete az arcomon állapodik meg.
– Jaj, ne – mondja. – Akkora… idióta vagyok – folytatja halkan,
és leteszi a sörét a dohányzóasztalra. – Ismerem ezt a nézést.
Éreztem már ezt a nézést. Szereted. Szerelmes vagy belé.
Nem tagadom. De nem is maradok csendben, vagy bólintok
egyszerűen. Szembenézek az igazsággal.
 – Igen, Rem. Szeretem.
– Baszki, sajnálom. – Megrázza a fejét, és beletúr a hajába. –
Én meg csak rád rontottam, feldúlva, hogy hazudsz nekem, de
nem kezdtem el azon gondolkodni, mi is történik veled
valójában. Igazi kibaszott barom vagyok!
Bólintok. Erre röhög, de nincs benne élvezet.
– Nem terveztem – vallom be. – Amikor Daisyvel alkut
kötöttünk, nem terveztem, hogy így végződik.
– Ja, hát, így van ez. Amikor megkértem Charlotte kezét, nem
úgy terveztem, hogy a végén otthagy az oltárnál. De a szerelem
egy igazi seggfej.
És emiatt, látva, hogy min ment keresztül Rem, és még mindig
nincs túl rajta, pontosan emiatt próbáltad ostoba módon
elkerülni ezt egész idő alatt.
Az agyam visszarepül a távoli múltba, és Rem
legénybúcsújának éjszakájára gondolok, amikor a négy
Winslow fivér még fiatal volt, és előttük volt az egész élet.
Arra gondolok, hogy Remy milyen izgatott volt, Jude és Ty
pedig nevetséges.
Még az a hülye jósnő is eszembe jut, akihez Jude
mindannyiunkat elhívott, miután egy sztriptíztáncosnő
széttépte Rem bokszerét a tűsarkújával.
Arra a jósnőre gondolsz, aki helyesen megjósolta, hogy Remet
ott fogják hagyni az oltárnál? És ugyanarra, aki megjósolta Jude-
nak, hogy olyan fogadást fog tenni, ami megváltoztatja az életét?
Azonnal hangosan és tisztán csengenek a fejemben azok a
szavak, amelyeket az őrült Cleo nekem mondott.
– Lesz azonban egy este. Egy vad, váratlan este a látszólag
kiszámítható életedben, amikor te, édes fiam, alkut kötsz egy
ismeretlennel, amelynek óriási következménye lesz.
A büdös francba!
Egy vad este. Alku egy ismeretlennel.
Hogy a fenébe nem jöttem erre rá?
Valószínűleg azért, mert Miss Cleót dilisnek könyvelted el.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezi Rem, kirángatva a száguldó
gondolataim közül. Elég hosszan bámulok rá, amíg a végső
következtetésre jutok.
– Biztosra megyek, hogy az a kurva jósnő téved a
következményekről.
– Hmm?
– Mennem kell, Rem – jelentem be, felkapom a kulcsomat, a
telefonomat és a pénztárcámat a konyhapultról, ahol hagytam
őket. Döntöttem, és egy árva dolog sem tud megállítani.
– Menni? Mi a tökömről beszélsz?
– Zárj be, ha elmész!
És ez az utolsó, amit a legidősebb testvéremnek mondok,
mielőtt a lakásom ajtaja becsapódik mögöttem.
 NEGYVENÖT

Daisy

Egyedül vagyok a fürdőkádban, a hotelszobában, és nagyjából

húsz terhességi teszt van szétszórva a kád szélén, a padlón és a
kézmosóban, mintha valami megszállott terhességiteszt-
gyűjtögető lakna itt.
Az összes ugyanazt mondja: terhes.
A rohadt életbe!
Terhes vagyok, a bevándorlási interjúm holnap lesz, és alig
néhány órával ezelőtt vesztettem el örökre a fejemet, és
mondtam a kamuférjemnek, a baba apukájának, hogy elegem
van, és visszaköltözöm Kanadába.
Ha mindez nem velem történne, akár azt is gondolhatnám,
hogy ez csak egy vicc.
De csak sírni tudok.
Nagy, kövér könnycseppek csorognak végig az arcomon, csak
bámulom a csempék fugáját, és azon tűnődöm, hogy a fenébe
sikerült eljutnom idáig.
Végül összeszedem az akaraterőmet, hogy kiszálljak a kádból,
és lábujjhegyen átlépem a terhességem bizonyítékát. Amint a
sík képernyős tévé előtt lépkedek, kikapom a telefonomat a
táskámból, és megérintem a képernyőt, hogy megnézzem az
értesítéseket. De amikor rájövök, hogy biztosan kikapcsoltam,
miután pánikba estem dr. Fields nagy hírétől, bekapcsolom a
rohadt vacakot, és úgy döntök, hogy fel kell hívnom azt a két
embert, akik segíthetnek megoldani ezt az egészet.
A képernyő gyorsan életre kel, de rögtön jön egy értesítés az
akkumulátor alacsony töltöttségi állapotáról. Átkutatom a
táskámat a töltőért, de gyorsan rájövök, hogy nincs nálam;
Flynn lakásában hagytam.
Bassza meg! Semmi sem sikerül ma?
Remélem, kibírja legalább még a hívást, először Gwent, majd
Damient tárcsázom, amíg végül mindhárman megjelenünk a
FaceTime-ban.
Késő van, nagyon késő, még a nyugati parton is, de nem
panaszkodhatok, mert abban a pillanatban, ahogy
megpillantják a maszatos, könnyáztatta arcom, a reakciójuk
alapvetően ugyanaz.
– Daisy? Mi a baj?
– Te jó ég, babám! Jól vagy?
– Valamit el kell mondanom nektek – kezdem, remegő hangon
előkészítve az igazságot. – Hazudtam nektek.
– Miről beszélsz? – kérdezi Damien, Gwen pedig oldalra dönti
a fejét.
– Miről hazudtál, drágám?
Csak bámulok rájuk, a szavak nem jönnek olyan könnyen,
mint szeretném.
– Daisy? – szólít meg Gwen gyengéden. – Tudod, hogy nekem
bármit elmondhatsz, nem leszek mérges.
 Kedves szavai felbátorítanak.
– Nem azért mentem hozzá Flynnhez, mert szerelmesek
voltunk – tör ki belőlem hadarva. – Azért mentem hozzá, mert
lejárt az amerikai munkavállalói vízumom, és felajánlotta, hogy
segít megkapni a zöldkártyát. Most pedig minden elbaszódott.
Elhagytam, mert túl sok lett a hazudozás, és túl sokat éreztem,
és nem kellett volna túl sokat éreznem, mert minden kamu, és
most vissza kell költöznöm Kanadába munka nélkül, és már
nem tudom, mit tegyek az életemmel. Mintha szándékosan
akarnám tönkretenni.
Gwen szeme majd’ kiugrik a fejéből.
– Hogy mit csináltál? – Damiennek leesik az álla. – A
zöldkártyáért mentél hozzá Flynnhez?
Bólintok, és a kezemmel letörlöm az arcomat, hogy
kitisztítsam a homályos látásomat.
– Ezért vagyok New Yorkban. Bizonyítékot kellett
felmutatnunk a bevándorlási hivatalnak, hogy együtt élünk.
– Hát, ez bizony újdonság – motyogja Gwen.
– El kellett volna mondanod, Daisy – mondja Damien, és a
szája széle lefelé görbül. – Segíthettem volna. Biztos lett volna
másik megoldás a lejárt vízumra, amelyhez nem szükséges,
hogy összeházasodj egy idegennel.
Újabb könnyek között grimaszolok.
De még ha vissza is tudnál menni az időben, akkor sem
csinálnád másképp.
A felismerés egyenesen a mellkasomba vág, és vissza kell
nyelnem az újabb könnycseppek rohamát. Bár csak félig
sikerül. Még mindig sírok, csak már nem úgy zokogok, ahogy a
csuklós tüdőm és a remegő torkom szeretné.
– A mindenit, babám, ha te elindulsz egy úton, akkor
végigmész rajta, ugye? – teszi fel a költői kérdést Damien. –
Tehát… hozzámentél Flynnhez, de már nem vagy Flynn-nel? Jól
értem?
Bólintok, és ideges kezemmel végigdörzsölöm az arcom.
– Ma este Flynn testvérének, Jude-nak a próbavacsoráján
elvesztettem a fejem. Kiviharzottam az étteremből, nagyot
veszekedtünk az utcán, és azt mondtam neki, hogy nem bírom
tovább.
Aztán kivettem egy szállodai szobát, megtudtam, hogy terhes
vagyok, és megcsináltam húsz tesztet, hogy meggyőződjek róla.
Belül összegörnyedek. Ott és akkor eldöntöm, hogy bár
leszámoltam a hazugságokkal, nem mondom el nekik a teljes
igazságot. Nem mondhatom el nekik, hogy terhes vagyok,
mielőtt Flynn nem tud róla.
Ezt nem érezném helyesnek.
– Miért tetted ezt? – kérdezi Gwen a mindig megnyugtató
hangján.
Megvonom a vállam. Szipogok.
– Nem tudom, mi ütött belém. De azt hiszem, a bűntudat,
hogy mit csinálunk, és a hazugságok, melyeket mindenkinek
mondtunk, elérték azt a határt, amit már nem tudtam kezelni.
Egyszerűen nem tudtam tovább élni a hazugsággal. Nem
tudtam tovább úgy tenni a családja előtt, mintha egy boldog pár
lennénk, miközben mélyen belül tudtam, hogy hamarosan
szörnyű véget fog érni.
Biztos, hogy ez az egyetlen ok?
 Biztos.
– Biztos, hogy ezért jöttem el – mondom ki hangosan, de ettől
sem hiszem el jobban. A szavak kimondása csak fájdalmasan
világossá teszi, hogy ennek a történetnek két oldala van.
És erről nem kell meggyőzzem Damient és Gwent.
– Babám, ne sértődj meg, de most sem tűnsz olyan biztosnak.
Bár én még mindig próbálom megérteni, hogy kamuházasságba
vetetted bele magad a lejárt munkavállalói vízumod miatt,
ahelyett, hogy elmondtad volna nekem. Egy rohadt káosznak
tűnsz, és van egy olyan érzésem, hogy ezért hívtál fel minket.
Igaza van. Tudom, hogy igaza van. A hazugságaink miatti
bűntudat és szégyen csak az igazság fele. Valószínűleg jóval
kevesebb, mint a fele, ha őszinte vagyok magamhoz.
– Szeretem – bököm ki, és végre a szavak megegyeznek azzal,
amit a szívemben érzek. – Szerelmes vagyok Flynnbe. Lehet,
hogy a zöldkártya miatt házasodtunk össze, de beleszerettem,
és… bárcsak igazi lenne a házasságunk. Bárcsak ne érne véget.
És a családja? Én is megszerettem őket. Ők az a család, amilyet
mindig is szerettem volna, amikor kislány voltam a
nevelőszülői rendszerben. Úgy érzem, közéjük tartozom. Hogy
önmagam lehetek velük.
Gwen tekintete ellágyul, és egyik kezét felemeli, hogy
megtörölje a szeme alatt.
– Ó, édesem. Annyira sajnálom.
– Basszus, babám. – Damien szipog. – Akkor mi a fenéért
sétáltál el tőle?
– Nem tudom – ismerem be sírva, és az arcomra csapok. –
Mert Flynn nem párkapcsolat- vagy házasságpárti. Mert a
kezdetektől fogva világossá tettük, hogy ez egy kötöttségek
nélküli dolog.
– De téged elvett feleségül.
– Igen, de az kamuházasság.
– Kamuházasság, ami azzal járt, hogy beköltöztél hozzá, időt
töltöttél a családjával, és benne voltál a személyes terében.
A könnyeimen keresztül bámulok rá.
– Babám, biztos vagy benne, hogy ő nem ugyanígy érez?
Kamuházasság ide vagy oda, nagyon is úgy tűnik, hogy
elköteleződött melletted.
– Ő csak hűséges típus, Dame. Hidd el, ez nem egy romantikus
film, ahol a csaj és a srác a végén együtt maradnak.
Gwen halkan felsóhajt.
– Drágám, addig nem lehetsz biztos ebben, amíg nem mondod
el neki, mit érzel. Úgy tűnik, ez az egyetlen dolog, amit nem
mondtál el. A férfi, akivel telefonon beszéltem, úgy beszélt
rólad, mint aki téged látott, Daisy. Az igazi éned. Mit gondolsz,
miért léptem túl ilyen gyorsan az egészen? – Felhorkan. – Nem a
kockás hasizmai és a jóképű mosolya miatt, azt megmondom.
Nem? Csak feltételeztem, hogy Gwen megérti, mert ő is szereti
a csábos férfiakat. Soha nem gondoltam volna, hogy valami
többet látott.
– Szerintem el kell mondanod neki, Daisy – ért egyet Damien.
Válasz helyett csak bólintok. De nem azért, mert egyetértek.
Hanem azért, mert mindketten annyira reményteliek, hogy
nincs bátorságom elmondani nekik, holnap lesz a bevándorlási
interjúm, és hála nekem, Flynn nem lesz ott.
Aha, de te ott leszel?
 Lenézek a hasamra, ahol – most már tudom – egy pici baba
fekszik, aki bennem nő. Egy baba, aki megérdemel egy anyát,
egy apát és egy boldog, egészséges otthont.
– Nem csak magamnak csesztem el ezt az egészet –
motyogom, mire Gwen és Damien zavarodottan néznek rám.
De egyiküknek sincs ideje mondani semmit, mert a telefonom
akkumulátora pontosan ezt a pillanatot választja, hogy feladja a
harcot. A képernyő elsötétül, és újra egyedül vagyok.
És nem tudok mást tenni, mint bámulni a bal kezemen lévő
jegygyűrűt. A gyűrűt, melyet soha nem veszek le.
És most mit fogsz csinálni?
 NEGYVENHAT

Május 31., péntek

Daisy

A hatalmas szövetségi épület előtt állok, és újra megnézem az

időt a telefonomon.
8:00 – tekint vissza rám.
Az idő majdnem lejárt, Daisy.
Nem tudom, mióta állok a bevándorlási hivatal épülete előtt,
de tekintve, hogy ma reggel hatkor jelentkeztem ki a
szobámból, tudom, hogy már egy jó ideje.
Tulajdonképpen olyan régóta, hogy a biztonsági őr az ajtónál
valószínűleg azon gondolkodik, hogy az épületet méregeted-e…
– Jó napot! – köszönök neki a járda túloldaláról, és a bátorság,
hogy beszéljek, épphogy felbukkan a lyukból, mint egy kis
prérikutya. – Interjúm lesz. Kilenckor.
Nem válaszol, és nem is változtatja meg az unott
arckifejezését. Üzleties, engem pedig az igazat megvallva egy kis
ugrás választ el attól, hogy felrobbanjak itt az utcán.
– Azt hiszem, mondhatjuk, hogy kicsit ideges vagyok.
Amikor rájövök, hogy semmit sem fogok kihúzni a jéghideg
Steve Austinból az ajtóban, teszek néhány lépést, és
kényszerítem magam, hogy leüljek egy padra, amely az épület
mellett áll. Távol a Komoly Őrtől, de még mindig elég közel
ahhoz, hogy besétáljak az épületbe.
Már ha úgy döntök, hogy bemegyek az interjúra.
Hátrahajtom a fejem, és felnézek a kora délelőtti égboltra. A
felhők a rózsaszín és a kék árnyalataiban pompáznak, és
magamban azon tűnődöm, melyik szín lesz hamarosan
lényeges az életemben.
Rózsaszín vagy kék? Lány vagy fiú?
Kezemet a hasamra teszem, körbetapogatom, a terhesség
jeleit keresve. Szeretném azt hinni, hogy enyhe teltségérzetet
érzek az alhasamban, de az igazat megvallva, a kimerültség
mellett azért is tudom, hogy terhes vagyok, mert dr. Fields
megmondta, tegnap este vagy húsz tesztcsíkot is lepisiltem.
Terhes vagyok! Flynn babájával! És nem tudom, mihez
kezdjek.
Dehogynem tudod! Felelősséget kell vállalnod, el kell menned
az interjúra, és meg kell bizonyosodnod arról, hogy elég sokáig
maradhatsz ebben az országban, hogy elmondd Flynn-nek,
szereted, és gyermeket vársz tőle.
De hogy magyarázom ki azt a nyilvánvaló tényt, hogy a
férjem nem jött el az interjúra?
A kérdés arra kényszerít, hogy talpra álljak, és eljátsszam a
túlságosan is ismerős őrült hölgy szerepét, aki az épületen kívül
járkál fel-alá.
A férjem nagyon szeretett volna itt lenni, de látja, közbejött egy
vészhelyzet. Leesett a…
 Ez nem fog működni.
Flynn nagyon beteg. Taco Bellt ettünk tegnap este, és biztosan
megérti, milyen rosszul tud ez végződni. A legkevésbé sem akarja
ő most itt bebüdösíteni a mosdót. Haha… Idióta vagyok!
A férjem…
A semmiből két kéz átfogja a vállamat, és hátrahúz egy
kemény, szilárd mellkasra. Meglepetten felsikoltok, és elkezdek
kapálózni a támadóm ellen, de ezt gyorsan abbahagyom,
amikor meghallom a hangját.
– Daisy, nyugodj meg. Én vagyok.
Megfordulok a tengelyem körül, és szemtől szemben találom
magam azzal az egy emberrel, az egyetlen emberrel, akit ebben
a pillanatban látni szeretnék: Flynn-nel.
– M-mit keresel itt?
– Nincs sok időnk, bébi – feleli, és egy pillanat múlva már a
lábam sem éri a földet, felemel a karjába, és a mellkasához
szorít. Át az úton és be egy üres sikátorba, Flynn addig nem tesz
le, amíg teljesen egyedül nem vagyunk.
– Beváltom a tartozásom.
Hátradöntöm a fejem.
– Micsoda?
– Azon az estén, amikor összeházasodtunk, azt mondtad,
tartozol nekem, és bármikor, amikor be akarom váltani, csak
szólnom kell. Hát, most akarom beváltani.
Normális helyzetben nem én vagyok a csendes fél a
beszélgetéseinkben, de pillanatnyilag nem jutok szóhoz.
– Nem akarom, hogy elmenj, Daisy! Azt akarom, hogy maradj,
és próbáljuk meg igazából. És teljesen őszintén, szerintem
tartozol nekem az eséllyel, hogy megpróbáljuk.
Azt akarja, hogy maradjak?
– Meg akarod próbálni igazából velem? – ismétlem el, egész
testem remeg az adrenalintól. Nem kell többet egyedül
küszködnöm az életben?
– Jobban, mint bármit akartam valaha – válaszolja, és két
kezébe veszi az enyémet. – Jobb emberré teszel, Daisy.
De vajon akkor is ezt akarja majd, ha megtudja az igazságot?
Hogy az életünk sokkal bonyolultabb lesz, mint egy tomboló,
állandóan begerjedt álházaspáré?
– Nem akarok visszamenni a csendes életembe nélküled. Nem
akarok semmit sem csinálni nélküled. Én…
Túl erős a vágy, hogy mindent elmondjak neki, hogy mindent
kiterítsek az asztalra, és gondolkodás nélkül kibököm a
szavakat a beszéde kellős közepén.
– Terhes vagyok! – kiáltom, miközben Flynn befejezi a
mondatát:
– Szeretlek.
Szent ég, szeret? Szeret engem?!
– Én is szeretlek téged! – ordítom, miközben visszakérdez:
– Terhes vagy?
A sírás kerülget, és váratlan kuncogás tör fel a mellkasom
mélyéről. Egyszer az életben elhallgatok, és hagyom, hogy
valaki más beszéljen. Flynn megérdemli. Flynn mindent
megérdemel.
– Terhes vagy? – ismétli el Flynn még egyszer, ezúttal
áhítatosan suttogva.
Bólintok, és az érzés millió okból könnyekkel önti el a
szememet. Aggódás, boldogság, büszkeség, aggály, félelem, az
érzelmek kavalkádja.
– Terhes vagy – jelenti ki ez alkalommal, mintha hallania
kéne a szavakat magától is.
– Igen – felelem, és a kényszer, hogy magyarázatot adjak neki
– hogy biztosítsam, hogy ezt nem titkoltam –, túl erős ahhoz,
hogy tagadjam. Nem bírok tovább csendben maradni.
– De tegnap estig nem tudtam. Miután eljöttem a The Penrose-
ból. Az orvos, aki elvégezte a kötelező vizsgálatomat, felhívott,
és igen. Bár nem igazán hittem neki. Mindössze kétszáz dolláros
útra volt szükségem a Walgreensbe és öt liter Sunny Delightra,
hogy megértsem, valójában az vagyok, terhes. Úgy tűnik, hét-
nyolc hetes.
– A babám ott van benned – mondja, és bal kezét – ahol még
mindig az arany jegygyűrűjét viseli – gyengéden a hasamra
teszi. – Pontosan itt. Ez a mi babánk.
Biccentek, és a finom érintésétől elindulnak az arcomon lefelé
a megkönnyebbülés könnycseppjei.
– Igen. Ez a mi babánk.
– Egy életen át tartó szerződés, melyet nem tudunk letagadni
– mondja, és felemel a karjába. – Maradsz… velem… örökre.
Mindenemmel foglak szeretni mindkettőtöket. – Ajkát a számra
nyomja, és az összes félelem és szorongás, ami a szememből
folyik lefelé az arcom két oldalán, tiszta boldogsággá alakul.
– A feleségem vagy, Daisy. Az egyetlen nő, akivel az örökké
fennmaradó részét tölteni szeretném – suttogja a számba. –
Basszus, végig a feleségem voltál, még akkor is, amikor
túlságosan ostoba voltam, hogy felismerjem.
 – Még akkor is, amikor azt mondogattam magamnak, hogy ez
az egész csak egy kamuházasság – teszem hozzá halkan, és
hátradőlök, hogy a férjem tekintetét kutassam. – Mélyen
legbelül tudtam, hogy valóságos, Flynn. Nem akarok senki mást.
Csak téged.
Megint megcsókol, de most hevesebb, szenvedélyesebb. Nem
sok kell, hogy a lábam a csípője köré tekeredjen, és az ujjaim
utat találjanak sötét hajának vastag fürtjei között.
– Istenem, úgy hiányzott ez. Hiányoztál – mondja két csók
között. – Tudom, hogy csak rohadt tíz óra volt, de kijelenthetem,
hogy ez volt életem leghosszabb tíz órája. Tegnap egész éjjel
ennek a kurva városnak az utcáit jártam, rengeteg hotelt
megkérdeztem, hogy megtaláljalak.
Hátrahajolok, hogy újra a szemébe nézzek.
– Miért nem hívtál fel?
– Hívtalak, egész este – válaszol, és végigcsókolja az arcom és
a nyakam. – De állandóan hangpostára ment.
– Basszus. – Előregörnyedek. – Hát, én úgy tűnik, talán
kikapcsoltam egy kis időre, aztán lemerült. – De egyszerre fel is
nyögök, mert Flynn szája rajtam van. Nem tudok nem
felnyögni, amikor a szája rajtam van.
– Ha legközelebb ideges leszel valami miatt, vagy haragszol
rám, ígérd meg, hogy nem csinálod ezt. Ígérd meg, hogy nem
szaladsz el előlem anélkül, hogy jelet adnál, merre jársz.
Tényleg baromira aggódtam érted.
– Esküszöm. – Finoman beleharapok az alsó ajkába, és
meghúzom. – Becsszó.
– A picsába – motyogja, és ujjaival a hajamba túr, hogy újra
elmélyítse a csókunkat. – Tudom, hogy mindjárt részt kell
vennünk az interjún, de szükségem van rád, bébi. Nem tudok
tisztán gondolkodni. Benned kell lennem.
– Micsoda? – kérdezem elkerekedett szemmel, de egyszerre
kétségbeesett, lüktető fájdalom jelenik meg a combom között.
– Benned kell lennem, Daisy. Most rögtön.
Ó, atya-gatya! Ez az ember! Az én pasim!
Az univerzum mestere.
A gyermekem apja.
És őrült módra a kamuférjem, aki kétségtelenül az igazi
férjem.
Ő az egyetlen férfi, aki azt a fajta szexuális vágyat és
intenzitást gerjeszti, ami arra késztet, hogy oldalra csúsztassam
a bugyimat, és benne legyek a gyors dugjunk-a-sikátorban
tervében.
– Ez az én csajom. – Önelégülten vigyorog, a mellbimbóm
pedig megfeszül a ruhám alatt – ugyanazt a próbavacsorás
ruhát viselem tegnap este óta, az érzelmi kiborulásnak,
összeomlásnak és elmenekülésnek köszönhetően.
Azonban Flynn nem vesztegeti az időt. Pillanatokon belül
kicipzárazza a nadrágját, és az erekciója már be is tölt, ahogy
csak ő tud.
– Daisy. Én Daisym – mormolja, és mohón a számra nyomja az
övét. – Szükségem volt erre. Szükségem volt rád.
Életem nagy részét azzal töltöttem, még gyerekként is, hogy
azt gondoltam, nincs szükségem senkire. De tévedtem.
Nekem is szükségem volt rá.
 NEGYVENHÉT

Flynn

– Daisy, mióta él együtt Flynn-nel? – kérdezi Fran, a nagyon

hivatalos bevándorlási hivatalnok, szemében egészséges
mennyiségű gyanúval.
Bár miután már negyven perce ülök szemben ezzel a nővel,
nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez a gyanakvó attitűd
nem természetes számára. Fran az a fajta nő, aki komolyan
veszi a munkáját. Együtt él és lélegzik a bevándorlási részlegen
betöltött pozíciójával, és még büszke is a saját amerikai
állampolgárságára.
Ezt onnan tudom, hogy az asztalán minden fényképen
valamilyen hazafias öltözékben szerepel. Amerikai zászlós póló
és kalap, éppen július 4-i tűzijátékot lő ki, Fran képei azt
mutatják, hogy ő száz százalékig amerikai lány, én pedig
értékelem, hogy ezt megmutatja. Minden öreglánynak – még
egy országnak is – megvannak a maga problémái, de
tagadhatatlan, hogy kedves velem. A fenébe is, „nélküle”, és a
hagyománytisztelő gyökerei nélkül, sosem kerültem volna ide
Daisyvel.
– Ööö… Hát… Április 22-én költöztem New Yorkba – válaszolja
Daisy, és a térde szabálytalan mozdulatokkal ugrál az asztal
alatt. – Gyakorlatilag amint a főnököm engedélyezte, hogy
áthelyezzem a munkahelyi kötelezettségeimet a nyugati partról
a keletire, megtettem a nagy lépést.
Fran bólint, lefirkant valamit a jegyzettömbjébe, Daisy pedig
a szeme sarkából rám pillant.
Teljesen kivan e miatt az interjú miatt, de igazság szerint én
élvezem. Daisy így a legszebb, a szája finoman remeg, fürtjei
pedig minden mozdulatnál ugrándoznak. Látni, ahogy az
érzései között lavírozik a szoba közepén, arra késztet, hogy újra
beleszeressek. Így pedig nem is érezhetném magam
nyugodtabbnak. Nincs ezen a világon semmi igazibb Flynn és
Daisy Winslow-nál.
Ő a feleségem, a gyerekem anyja, és az egyetlen személy a
bolygón, akinek a kéretlen FaceTime-hívására válaszolok. Talán
kígyózó tornádóként robbant be a világomba, a hosszúra
nyújtott szavaival és őrült szemével, de basszus, örökké hálás
leszek érte!
Kizárt, hogy Fran tehetne bármi mást, mint hogy jóváhagyja a
zöld kártyát. A feleségem itt fog maradni velem, és ettől kezdve
ez az egyetlen jövőkép, amit elfogadok.
Kinyújtom a kezemet, hogy megnyugtatóan Daisy még mindig
pattogó térdére helyezzem, mire a mozdulatai lassan
megállnak. A teste még egy leheletnyit az enyém felé is hajlik.
Kurvára szeretem ezt.
Szeretem Daisyt. Szeretek mindent vele kapcsolatban.
Imádom, hogy őrülten izgatott lesz az olyan dolgoktól, mint a
tölcsérfánk a Central Parkban, és hogy csacsog, amikor ideges.
Imádom, hogy megengedi, hogy őrült dolgokat csináljak vele,
például megdugjam egy sikátorban, mert nem bírom ki, hogy
ne legyek benne, még ha ez azt is jelenti, hogy ezen az interjún
még mindig kipirult arccal, nedves bugyival ül, és a ruhája
hátulját megszaggatta a sikátor téglafala.
Imádom, hogy amikor reggel felébredek, tudom, hogy ott lesz
mellettem a párnán egy kócos, göndör hajzuhatag, és hogy az
összes takaró Daisyre lesz rácsavarodva, mintha Chipotle
burrito lenne.
Még azt is imádom, hogy a rendetlen nőszemély koszos
edényeket hagy a mosogatóban, hogy én mossam el, és imádom,
hogy amikor nincs kedvem beszélni, nem bánja, hiszen neki
van elég mondanivalója kettőnk helyett is. A nap végén nincs
senki, akit szívesebben látnék a csapatomban.
– New Yorkban tervez maradni? – kérdezi Fran, Daisy pedig
rávágja a választ.
– Igen. – A válasza őszinte és lényegre törő, és bár még nem
került szóba a „hol fogunk lakni” kérdéskör, elég jól ismerem a
feleségemet, hogy tudjam, komolyan beszél.
Úgy tűnik, New Yorkban maradunk.
Bár ha Daisy Los Angelesben szeretne élni, összepakolnám a
cuccomat, eladnám a lakásomat, és vacillálás nélkül költöznék.
Nem érdekel, hol élünk, amíg együtt vagyunk.
– Flynn családja – a családunk – itt van. Sosem volt ilyen
támogató közegem, mint itt, és… – Daisy szava kissé elakad a
beismeréstől, és megszorítom a combját, hogy megnyugtassam.
– El sem tudom képzelni az életemet nélkülük.
Még a robotszívű Fran is elérzékenyül ezen kicsit, megnyalja
a száját, és úgy néz le a jegyzettömbjére, amitől azt érzem, a
könnyeivel küszködik. Azonban amikor újra felnéz, visszatér a
hivatalos magatartás.
– Nagyszerű. Rendben. Nos, úgy tűnik, egyetlen kérdés
maradt, és végeztünk is. Van bármi olyasmi, amit nem írtak
meg a kérelem benyújtásakor, de úgy érzik, most muszáj a
bevándorlási hivatal tudomására hozni? – Fran figyelme
kizárólag a feleségemre szegeződik – gondolom, mivel ő itt a
bevándorló –, Daisy reakciója viszont se nem nyugodt, se nem
higgadt.
Tágra nyílik a szeme, és úgy néz rám, mint akinek
rejtegetnivalója van.
Basszus, bébi, nyugi! Minden rendben. Megint megszorítom a
combját, de a szeme csak még nagyobbra nő.
Próbálom tartani vele a pánikoló szemkontaktust, de a
tekintetét rólam Franre fordítja, aztán újra rám, és ezt a kört
még vagy tízszer megismétli. Mindeközben a csend olyan
intenzitásúvá válik, hogy Fran talán azon töpreng, vajon Daisy
valami titkos kanadai terrorista-e, aki valójában elkövetett egy
gyilkosságot.
Ami az igazat megvallva igen nagy fordulat lenne, tekintve,
hogy a kanadaiak a világ legkedvesebb emberei, de aki a
feleségem pillanatnyilag rohadtul tébolyodott szemének
mélyébe néz, valószínűleg nem érezné magát nyugodtan.
Ember, csinálj már valamit!
– Azt hiszem, amit Daisy mondani akar… – szólalok meg, de
gyorsan közbevág ez a gyönyörű, őrült nő mellettem.
– Gyerekem van! – kiáltja Daisy hangosan, mire Frannek
kiesik a toll a kezéből.
– Van egy gyereke, akit nem említett meg a kérelemben?
– Igen! – sikítja Daisy, de aztán a fejét rázza. – Várjunk… Nem.
Vagyis még nincs gyerekem. A hasamban van. Bennem
növekszik – fecsegi, és még a hasára is mutat bizonyításképp. –
Terhes vagyok. Felcsinált. Bekaptam a legyet. – Itt megáll, aztán
két ujjából pisztolyt formálva felém mutat. – Ettől a férfitól,
természetesen! A férjemtől. Flynn Winslow-tól. Ő tette. Teherbe
ejtett.
Ó, baszki, Dais! Talán tarthattad volna az ujjpisztolyt a
tokjában.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, de aztán úgy mosolygok,
mint egy kibaszott bolond. Bár azt hiszem, ez történik, ha
szerelmes vagy; az istenverte bohóca leszel annak a nőnek, aki
rabul ejtette a szívedet.
Fran előbb rám néz, aztán Daisyre, aztán újra rám.
– Ma tudtuk meg – magyarázom mindentudó mosollyal, és
átkarolom Daisy vállát, közelebb húzva magamhoz. – Nos, hát,
biztosan megérti, miért ilyen… izgatott a feleségem. –
Összeesküvő suttogássá halkítom a hangomat. – Vagy… ideges.
Mindketten a felhők felett járunk.
– Igen… Flynn-nek igaza van… Én… ööö… nagyon izgulékony
ember vagyok, ha nem vette volna észre – szól közbe Daisy. –
Szóval elnézést kérek a sok kiabálásért.
– Értem. – Fran csak bólint, és további jegyzeteket készít a
papírjára.
Semmi gratuláció vagy lágy mosoly. Csak… egy kibaszott
bólintás. Nyilván ennek semmi köze Daisy jelenlegi ideges
állapotához.
Megerősítésképpen újra megszorítom a combját, de mielőtt
elérném, hogy ellazuljon a karomban, Fran ugyanazzal a
nyugtalanító kérdéssel tér vissza.
– Van bármi más, amit úgy éreznek, a bevándorlási hivatal
tudtára kell adniuk most, amit nem közöltek a kérelemben?
Daisy térde újra versenyben van, fel-le pattog gyors
váltásban.
– Azon kívül, hogy terhes vagyok?
– Igen – válaszolja Fran, és ajka ugyanabban az egyenes
vonalban marad, ahogy az interjú teljes egésze alatt volt.
Ó, baszki! Megint itt vagyunk.
– Ööö… – Daisy szünetet tart, és a szeme olyan nagy, hogy
valóban látom a tükörképemet a pupillájában. – Nem hiszem…
Vagyis…
– Még nem változtattuk meg a lakcímet – mondom nyugodtan.
– Daisy továbbra is az EllisGreynél dolgozik, és nekik van
irodájuk Manhattanben.
– Igen. Igen. Igen. – Daisy annyira bólogat, hogy félek, leesik a
feje a nyakáról. – Ugyanaz a cím. Ugyanaz a munka. Ugyanaz a
Daisy és Flynn. Ugyanaz a csodás házasság. Csak egy babával
több a hasamban! – kiáltja újra, és az ujjpisztoly is visszatér,
ráadásul tüzel is.
Istenem, olyan aranyos. Kész katasztrófa, de aranyos.
Diszkréten kinyújtom az egyik kezemet, és visszahelyezem a
pisztolyt Daisy ölébe.
– Amondó vagyok, hogy mivel a baba úton van, minden
bizonnyal új lakást fogunk keresni a városban, mert a jelenlegi
lakásunk csak egy hálószobás. Feltételezem, hogy bármilyen
címváltozás esetén tájékoztatnunk kell a bevándorlási hivatalt.
– Így van – feleli Fran határozottan. – A költözéstől számított
harminc napon belül értesíteniük kell e-mailben vagy az online
nyomtatvány kitöltésével.
Biccentek, ránézek Daisyre, és a szája a legnagyobb mosollyá
alakult át, amit valaha láttam. Komolyan, Joker mosolya
elhalványul ehhez a teliszájas, megawattos arckifejezéshez
képest.
Amíg Fran tovább ír a jegyzettömbjébe, finoman Daisy felé
hajtom a fejem, de ettől csak nő a mosolya. Baszki. Az biztos,
hogy az elmúlt néhány órában átélt összes érzelem, a terhességi
hormonjai és ez az átkozott kőarcú nő mindjárt
összeroppantják a feleségemet.
Ki kell menekítened innen, haver.
Igen, fel kell gyorsítanom ezt az interjút. Minél hamarabb
tudom kivinni Daisyt ebből a szobából, annál hamarabb
vihetem haza, és űzhetem ki belőle a szorongást szexszel, amíg
végre tud pihenni.
– Nos, Fran, ez igazán nagy öröm volt – mondom, és
megsimogatom Daisy térdét. – És nagyra értékelem azt a
professzionális bánásmódot, amellyel ezeket az interjúkat
készíti.
Fran összeszűkült szemmel méreget.
Ennél jobban kell teljesítened. Le kell nyűgöznöd.
Bassza meg! Megfontoltan veszek levegőt, és felkészítem
magam arra, hogy olyan férfi legyek, amilyen biztosan nem
vagyok: csevegő smúzoló, mint Jude öcsém.
 – Fran, biztos vagyok benne, hogy nem mondják magának
elégszer, de az Amerikai Egyesült Államok szerencsés, hogy
maga vezeti a bevándorlási ügyeket.
A szeme már kevésbé összehúzott.
– Szóval köszönjük a munkáját – mondom büszkén. – Tudom,
hogy nem egyszerű.
Összeszorítja az ajkát.
– Valóban nem.
Daisy kicsit fészkelődik a helyén, szinte mintha közbeszólna
valamit, de tudom, hogy ez pont az ellenkezője annak, amire
most szükségünk van. Nem akarom megsérteni a csodálatos,
gyönyörű, elképesztő, intelligens feleségemet, de a józan eszünk
nevében most az kell, hogy nyugton üljön, amíg kiszabadítom
magunkat ebből a helyzetből.
– Csak érdeklődöm, mennyi időbe telik, mire a jelentkezők
megtudják, hogy megkapják-e a zöldkártyát?
– Változó – feleli Fran. – Egyes jelentkezők megtudják már az
interjú alatt. Másoknak végig kell menni egy hosszú
folyamaton.
Érzem, hogy Daisy megfeszül mellettem, de megőrzöm a
hidegvérem.
– Úgy hangzik, igen szigorú protokollt követ.
– Ó, igen – jegyzi meg Fran, és majdnem mosolyt vélek
felfedezni egyenes ajkán. – Nagyon szigorú.
– Ezt jó hallani. – Rámosolygok. – Megnyugtató, őszintén
szólva. Értékelem az önre bízott hatalmas felelősség iránti
elkötelezettségét.
– Hű. Hát, köszönöm, Mr. Winslow.
 – Szeretné, hogy visszajöjjünk még egy interjúra? – kérdezem
közömbösen, és minden erőmet felhasználva folytatom az
utálatos csevegést, miközben figyelmen kívül hagyom a
feszültséget, ami Daisy testéből árad.
Fran lenéz a jegyzettömbjére. Aztán Daisyre. Aztán rám.
Néhányszor megremeg a szemhéja, de végül azt mondja:
– Nem, uram. Nem kell visszajönniük egy újabb interjúra. Úgy
hiszem, minden információt megkaptam, amire szükségem volt
a felesége ügyében, és örömmel jelenthetem, hogy ajánlani
fogom neki a zöldkártyát.
Köszönöm.
– Tényleg? – kérdezi Daisy, és felpattan a székből. –
Maradhatok az országban? Itt élhetek? A férjemmel?
Fran bólint.
– Igen, Mrs. Winslow.
– Te jó ég, Fran! – kiáltja Daisy, és körbe-körbe ugrál. – Most
azonnal megpuszilnám!
– Kérem, azt ne tegye, asszonyom!
– Akkor végeztünk? – kérdezem gyorsan, és Fran biccent.
– Igen. Sok sikert, és gratulálok!
– Köszönjük! – vinnyogja Daisy, és a nyakamba ugrik. –
Köszönjük, Fran! Szeretem magát, Fran! – folytatja a kiabálást,
és azonnal kiviszem a karomban a jó öreg Fran irodájából.
Amint épségben bejutunk a liftbe és zárt ajtók mögé
kerülünk, lábra állítom Daisyt, és agyoncsókolom.
– Bébi, szeretlek – suttogom két csók között. – De baszki, majd’
beszartam, hogy elbukunk az interjú közepén.
– Te jó ég – mondja kuncogva, ajka még mindig az enyémen
csüng. – Ezért kezdtél el annyit beszélni? Volt egy pillanat,
amikor azt hittem, elraboltak az idegenek.
– Mondja az, aki kurva ujjpisztollyal lövöldözött a
bevándorlási hivatalnok előtt.
– Nem tudtam, mit csináljak a kezemmel! – Még mindig
kacag, és ez a legszebb hang, amit valaha hallottam.
– Baszki, bébi, amikor elkezdtél úgy mosolyogni, mintha a
száddal akarnád elérni a hajvonaladat, tudtam, hogy minden
tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy kiszabadítsalak onnan.
– És anyám, hálás vagyok, hogy ezt tetted. – Daisy felhorkant,
és felugrik, hogy a derekam köré fonja a lábát. Szabálytalan
csókokat nyom mindenhol az arcomra, én pedig nem habozom
nagy kezeimmel megszorítani érzéki fenekét.
– Most, hogy megmentettél attól, hogy Fantasztikus Fran
kitoloncoljon, mi következik, férjem? – suttogja a számba.
– Először hazamegyünk, hogy érzelemmentessé dughassalak.
Aztán elkészülünk Jude és Sophie esküvőjére.
Daisy kuncog, de aztán előredől, és mélyen a szemembe néz.
– És azután mit csinálunk?
– Életünk végéig együtt leszünk.
Mosolya felvillanyozza az egész kicseszett életemet.
– Lesz azonban egy este. Egy vad, váratlan este a látszólag
kiszámítható életedben, amikor te, édes fiam, alkut kötsz egy
ismeretlennel, aminek óriási következménye lesz.
Cleo egyetlen dolgot nem említett meg azon az éjszakán a
sötét, bársonnyal bevont szobájában – hogy Daisy olyan
következmény lesz, amiért imádkozom, hogy soha ne változzon
meg.
 EPILÓGUS

Tíz órával később…

Daisy

Eszem egy falatot a mennyei esküvői tortából, és a terem másik

végébe tekintek, ahol kiszúrom Flynnt, ahogy a táncparkett
melletti sarokban áll, és a testvérével, Remyvel beszélget.
Nem ismerem a részleteket, mi történt kettejük között múlt
este a próbavacsora után, de amit megértettem Flynn
korlátozott magyarázatából, az az, hogy Remy kinyitotta a mi
hatalmas Pandora-hazugságszelencénket, és indulatosan
kérdőre vonta Flynnt.
Lesüllyesztem a vállam. Arra gondolok, hogy miközben ő
ezen ment keresztül, én éppen megtudtam a kisbébi létezését a
hasamban. Az elmúlt huszonnégy órát hullámvasútmenetnek
mondani bizony enyhe kifejezés. De le sem tudnám tagadni,
hogy felülnék még egymilliószor ugyanerre az őrült
hullámvasútra, ha a végén ugyanitt kötök ki, Flynn
feleségeként, a drága babánkkal a hasamban.
Ahogy még egy falat tortát bekapok, elismerő nyögés szalad ki
a számon, de ezt gyorsan elnyomja az üzenetértesítés hangja.
 Gyorsan kitapogatom a táskám helyét a székem alatt a
főasztalnál, és kiderül, hogy Damien és Gwen azóta próbálnak
elérni, amióta a lemerült telefonom megszakította a Face-Time-
csevegésünket.
A csoportos csevegés utolsó két üzenete… egyenesen szörnyű.

Damien: Oké, ennyi volt. Most azonnal fogom a

telefont és felhívom minden ismerősömet, amíg valaki
meg nem adja Liam Neeson számát, és amikor vele
beszélek, annyi pénzt fogok neki fizetni, amennyi csak
szükséges, hogy repüljön New Yorkba, nézze meg, mi
történt, és kerítse elő a cuki kis idegenekkel házasodó
fejedet.

Gwen: Michaelnek, aki a barátom már tíz éve, vannak

„kapcsolatai”. Várom, hogy válaszoljon, de tettünk
már elég hajmeresztő dolgot, amivel TUDOM, hogy
megzsarolhatom, ha az kell. Talán ő és ez a Liam
összefoghatnának.

Jó ég. Seggfej vagyok.

Én: Jaj, srácok, nagyon, nagyon, nagyon sajnálom.

Tegnap este lemerült a mobilom, és ez egy hosszú és
őrült történet, de amit tudnotok kell, hogy jól vagyok.
Sőt, fantasztikusan. Mindkettőtöket nagyon szeretlek,
és esküszöm, nagyon, nagyon jó most.
 Megnyomom a küldés gombot, aztán hozzáadok még egy
üzenetet a beszélgetéshez.

Én: Ó, és Damien, véglegesen a keleti parton kell

maradjak.

Damien: Jól vagy? JÓL VAGY?!! Ide figyelj, kisasszony,

nagyon el foglak fenekelni, amikor legközelebb látlak,
és már elképzeltem az egész jelenetet a nyugati parton.
Egy jó okot mondj, amiért New Yorkban maradsz!

Én: Szerelmes vagyok a férjembe, és ő is belém, és igen,

vele fogok élni továbbra is.

Damien: Hű… az anyját! Akkor gondolom,

megmenekültél. Mert ez egy elég jó ok.

Damien: Örülök neked, Daisy. Még ha egy kis ribi is

vagy és megríkatsz.

Gwen: Ideje belenyugodni, édesem.

Én: Belenyugodni? Mibe?

Gwen: A boldogságba.

– Gyere táncolni! – Meleg kéz kulcsolódik a derekamra, és

hátrapillantva Flynnt látom magam mögött, állát a vállamon
pihenteti.
– Minden rendben Remyvel?
– Igen. – Bólint. – Jók vagyunk.
– Most… mérges ránk? Rám? Amiért… hazudtunk
mindenkinek? – kérdezem, miközben lezárom a telefonom
képernyőjét, és leteszem az asztalra.
– Nem, bébi. – Flynn megrázza a fejét. – Megérti. De még
amikor dühös volt, akkor sem érdekelte. Te és én egy csomag
vagyunk.
– Egy csomag. Ez tetszik. – Mosolygok, és megigazítom a
nyakkendőjét. – Elmondtad neki… a…? – kérdezem, mire Flynn
gyengéden a hasamra teszi a kezét.
– Nem, de csak azért nem, mert ez Jude és Sophie napja –
feleli, és elém tartja a kezét. – Hamarosan elmondjuk nekik.
Most viszont mit szólnál egy tánchoz?
Habozás nélkül a tenyerébe teszem a kezem, és hagyom, hogy
kivezessen a zsúfolt táncparkettre. A karjába von, és a zenére
imbolygunk a teremben.
Körülnézek a helyszínen, és befogadom az összes ismerős
arcot, akik életem legkülönlegesebb embereivé váltak. Brad
bácsi és Paula néni tinédzserként kuncognak, miközben
áttáncolnak a termen.
Lexi nevetgél, miközben Wes és Winnie táncolnak vele.
Ty lekéri a lenyűgözött Paula nénit Brad bácsitól.
Jude pedig úgy néz le Sophie-ra, mintha ő lenne az egyetlen
nő az egész világon.
Basszus, milyen boldognak tűnnek.
 – Szeretnél egy ilyen esküvőt? – suttogja Flynn a fülembe, én
pedig a tekintetemet leveszem a boldog aráról és férjről a terem
közepén, hogy Flynn szemébe nézzek.
– Pótesküvőnek?
Bólint.
– És a csodás emlékeinket Marilyn Monroe-val cseréljük le? –
Mosolyogva rázom meg a fejem, miközben lábujjhegyre állok,
hogy csókot nyomjak az ajkaira. – Soha.
Flynn kezét a csípőmre teszi, és a szememet kutatja, de már
tudom, mit kérdez némán.
– Szeretem az esküvőnk emlékét, ahogy van. Nem akarom
megváltoztatni.
– Én ugyanígy érzek. De… el kell mondanom valami
komolyat.
Pánik fenyegeti a légzésemet.
– Mit?
– Sosem vittem vissza a kölcsönruhát és az öltönyt. Szóval
elég valószínű, hogy számíthatunk majd egy bírságra a
következő hitelkártyaszámlánkon.
Megállok a táncparkett közepén.
– Komolyan mondod?
Bólint. Mosolyog. És előredől, hogy puha csókot leheljen az
ajkamra.
– Akkor nem értettem, miért nem vagyok kész visszavinni
őket. Most… most már igen.
Nyugodj meg, zakatoló szívem.
– Hát, egye fene, most nem tudok mérges lenni a számla
miatt! – kiabálom játékosan ütögetve a mellkasát. – Flynn
Winslow titkon szentimentális.
– Csak neked, bébi. – Kacsint, és finoman megfogja a hasam.
– Itt van a babánk – suttogom, és az érzelmek megtöltik a
torkom, a szememet pedig könnyek marják.
Sosem gondoltam volna, hogy Flynn lesz a gyermekem apja,
de most, hogy a pici babánk a hasamban nő, soha életemben
nem éreztem magam áldottabbnak.
Flynn lehajol, hogy ajkát a hasamra helyezze. Lágyan,
diszkréten rányomja a koszorúslányruhámra, majd
felegyenesedik, és szorosan átölel.
– Szerinted mikor kellene elmondanunk mindenkinek? –
kérdezem, amikor látom, hogy az anyukája, Winnie, a fivérei,
Brad bácsi és Paula néni kört formáltak Jude és Sophie körül a
táncparketten.
– Csináljuk úgy, mint az esküvőnknél!
Oldalra biccentem a fejem.
– Hogy érted?
– A családom mocskosul őrült. Majd a baba születése után
mondjuk el nekik.
Nevetés tör ki belőlem.
– Elég biztos, hogy már a baba születése előtt tudni fogják,
tudod, mivel ez az egész hasam sokkal nagyobbra fog nőni.
Valószínűleg ijesztően nagyra.
– Alig várom. – Újra megdörzsöli a hasamat, és mindketten a
táncparkett közepe felé nézünk, ahol a viháncoló Sophie egy
széken ül, Jude pedig felé lépdel hatalmas, szexi mosollyal az
arcán.
Sophie lánytestvérei és néhány másik koszorúslány
egydolláros bankjegyeket dobálnak a boldog feleség és férj felé,
Flynn pedig lemosolyog rám.
– Csak gondolj bele, bébi, ez az egész őrült népség a te
családod most már.
Felmosolygok rá.
– Ez így van.
Egy álom vált valóra.
Két hónappal később…

Flynn

– Ideges vagyok. – Daisy remegő mosolyt villant felém, én pedig

a kezembe veszem a kezét.
– Nincs okod idegesnek lenni, bébi.
– Tudom. – Szabad keze a vizsgálóasztalon lévő papírt
piszkálja. – Csak arról van szó… nem is tudom… remélem,
minden rendben van a babával.
– Így lesz, Dais.
Újra kinyitja a száját, de amikor kinyílik a vizsgáló ajtaja,
gyorsan becsukja, és figyeli, ahogy egy fehér orvosi köpenyes nő
belép.
– Jó reggelt, Daisy! Dr. Summers vagyok. Hogy érzi magát ma?
– Az igazat szeretné hallani?
A doktornő vigyorog.
– Az igazat, mindig.
– Hát, voltam már jobban. – Daisy megvonja a vállát. – A
reggeli rosszullétek megkeserítették az életemet az elmúlt pár
hétben.
Nem viccel. Minden reggel óraműpontossággal arra keltem
fel, hogy Daisy a fürdőben van arccal a vécében.
 – El tudom képzelni, Daisy, de annyit mondhatok, hogy
általában, amint a második trimeszterbe lép, ezek a tünetek
kezdenek elmúlni.
– Mindenemet csuriban tartom, hogy így legyen – válaszolja
Daisy, és rám néz. – Biztos vagyok benne, hogy a férjem is így
érez. A reggeli hányások most az ébresztői.
Dr. Summers nevet, és a tekintetünk találkozik.
– És gondolom, maga a férj?
Mosolyogva bólintok. Büszkeséggel tölt el, hogy Daisy férje
vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy készen állok cseverészni
mindenkivel.
– Mindketten készen állnak, hogy lássák a babájukat? –
kérdezi a doktornő, miközben felveszi a gumikesztyűt.
– Azt hiszem. – Daisy ideges mosolyt villant rám.
– Persze hogy készen állunk – biztosítom, de a vállam fölött
hátrapillantok az ajtóra. – Viszont még két embert várunk, akik
itt szeretnének lenni az ultrahangon. Bármelyik percben
megjöhetnek.
Daisy kérdőn néz rám, de nem adok magyarázatot.
– Mindig azt mondom, minél több, annál jobb – kommenteli
dr. Summers, és elkezdi beüzemelni az ultrahanghoz szükséges
eszközöket. – Egy babát meg kell ünnepelni.
– Flynn, még ki… – kezdi a kérdést Daisy, de három kopogás
hangja az ajtón félbeszakítja a mondatot.
Lassan két fej kukucskál be.
– Időben jöttünk, drágám?
Daisy álla majdnem a mellkasáig esik le.
– Gwen?
 – És Damien! – kiáltja egy vidám férfihang, ahogy belép a
szobába.
– Micsoda? – A feleségem mosolya ragadós, szeme pedig
végigjár Gwenen, Damienen és rajtam. – Ez a te műved?
Vállat vonok.
– Talán volt benne részem.
– Volt benne részed? – ugratja Gwen. – Ő a kitalálója.
– És persze Gwen és én semmiért ki nem hagytuk volna ezt –
szól közbe Damien. – Nem mindennap csinálják fel a legjobb
csajodat.
Daisy felhorkant, de amikor további kopogás hallatszik,
megint rám néz.
– Flynn! Hány embert hívtál meg?
– Technikailag nem hívott meg minket – válaszolja Winnie
húgom, miközben belép a vizsgálóterembe. – De a fenébe is, az
nem lehet, hogy ne legyünk itt.
Közvetlenül mögötte pedig Lexi, Wes, az anyám, Paula néni,
Brad bácsi, Jude, Sophie és Remy tolakodik befelé. Enyhe
kifejezés, hogy egyre szűkül a terem.
Ó, most csak vicceltek velem.
Remy azonban észreveszi a fintoromat, és mellém lép, hogy a
fülembe suttogjon.
– Lexi óta ő az első baba a családban, haver. Kurvára nem
tudtunk mást tenni.
Amikor visszahúzódik, egy fényes könnycsepp csillog a szeme
sarkában. Így hát minden megjegyzésem azonnal tárgytalan.
– Na, mekkora tömeg lett itt – mondja dr. Summers
meglepetten. – Gondolom… hát… mindenki próbáljon helyet
találni.
– Ó, ne aggódjon, meg fogjuk oldani, hiszen semmiképpen
sem hagyhatjuk ezt ki – válaszolja mosolyogva Sophie. –
Szeretlek, Daisy!
– Jól van, akkor kezdjük – jelenti ki a doktornő, és zselét nyom
Daisy pocakjára.
– Várjatok! Ne kezdje el nélkülem! – Egy túlságosan is ismerős
hang üti meg a fülemet, és hátranézek az ajtó irányába, ahol Tyt
látom beslisszanni a vizsgálóba.
Daisy döbbenten néz rám, én pedig mindkét kezemet a
levegőbe emelem.
– Én csak Gwent és Damient hívtam meg. Fogalmam sincs,
mindenki más hogy került ide.
– Minket is meg kellett volna hívjál, lüke – mondja Ty, Remy
pedig rácsap a tarkójára.
– Mi az? Meg kellett volna. Az ott a mi unokahúgunk vagy
unokaöcsénk.
– Ööö… valaki… lekapcsolná a lámpát? – kérdezi dr.
Summers, és Brad bácsi minden egyes kapcsolót lekapcsol, amit
talál, ennek köszönhetően pedig a teremben lévő összes lámpa
szabálytalan ritmusban fel-le kapcsol.
– Várjunk. Nem ez az.
– Ez?
– Nem, az ajtó melletti, uram – irányítja a doktornő, és miután
mindannyian megtapasztaljuk azt a fajta fényjátékot, amelyet
epilepszia kockázatának minősítenek, Brad bácsi megtalálja azt
az átkozott kapcsolót, amelyre az orvos gondolt.
– Rendben, szuper. Köszönöm!
 – Szívesen, doktornő.
– Ne légy olyan büszke magadra, Bradley. Majdnem rohamot
kaptunk – fenyíti anyám, de szerencsére dr. Summers
figyelmen kívül hagyja a cicaharcot, és az ultrahangra
koncentrál.
– Jól van, Daisy, lássuk a babát!
– Igen! Csináljuk! – éljenez Jude. – Ötven dolcsit rá, hogy
kislány.
– Állom a fogadást, tesó. Szerintem fiú – csatlakozik Ty, mire
Jude fúj egyet.
– Kizárt, hogy isten engedi, hogy még egy Winslow fiú
szülessen erre a világra.
– Fiúk, én hoztalak titeket erre a világra, és én is viszlek el
titeket, ha nem hallgattok el.
– Bocs, anya – mondja Ty, de a csirkefogó úgy vigyorog, mint
egy gyerek.
– Jól van akkor – jelenti be dr. Summers. – Daisy, most már
készen áll, hogy lássuk a babát?
Daisy bólint, mély levegőt vesz, és a szeme a képernyőre
szegeződik.
Egyszer az életben a feleségem szótlan, és nem tudom
megállni, hogy közelebb ne lépjek az oldalához, és meg ne
fogjam az ujjait. A számhoz emelem a kezét, és lágy csókot
nyomok a kézfejére.
Még mindig hallom, ahogy a szemét testvéreim az istenverte
fogadásaikról sugdolóznak a hátam mögött, de amikor a nagy
ultrahangképernyőn egy apró, lüktető szív jelenik meg, nem
tudok másra koncentrálni.
 – Nos… Daisy…, ez A baba – közli dr. Summers, és Ty az első,
aki hülye kérdéseket tesz fel.
– A baba? Már el is neveztétek a gyereketeket?
– És ez itt B baba?
– Minek a rövidítése az A-B, Flynn? Ez valami betűszó? –
kérdezi Brad bácsi, de túlságosan lefoglal a vagy ezer pislogás.
– Ööö… hm… – dörmögi Daisy, és rám néz. – M-mit…? – Szeme
újra a doktornőn van. – Bocsánat, azt mondta, hogy A baba és B
baba? Úgy értve, hogy k-két baba van?
– Igen. – Dr. Sumemrs mosolyog. – Ikreket várnak.
Ebben a pillanatban káosz tör ki a vizsgálóban.
– Micsodaaaaa?
– Ikrek! Még két unokám lesz!
– Haver, ez őrület!
Én meg csak állok ott, a mellkasomon tartom a feleségem
kezét, és Daisyre és a gyerekeimre nézek.
Ikrek. A feleségem ikreket vár.
– Flynn… Nem is tudom, mit mondjak – suttogja Daisy, én
pedig lehajolok, és megcsókolom.
– Én sem. – Döbbent nevetés buggyan ki belőlem. De amikor
mélyen a szemébe nézek, az érzés vékony ködként homályosítja
el a látásomat. – Szeretlek!
Megremeg a szája.
– Én is szeretlek!
– Általában a huszadik heti ultrahangon szokott kiderülni a
baba neme, de Daisy, tudom a babák nemét. Szeretné, hogy
elmondjam? – kérdezi dr. Summers, Daisy pedig bólogat.
– Két fia lesz, és mivel egy méhlepényben vannak, egész
biztos, hogy egypetéjűek.
Ennek hallatán a vizsgálóban újra felfordulás lesz.
– Még két Winslow fiú! Szentséges ég! Vigyázz, világ!
– Ezt nem hiszem el!
– Jössz nekem ötven dolcsival, tesó!
De amikor lenézek a feleségemre könnybe lábadt szemmel és
mosollyal az ajkán, esküszöm, még soha nem volt szebb vagy
boldogabb, mint most.
Baszki, ez a nő boldoggá teszi az életemet!
– Hát, akkor azt hiszem, csak egy lehetőségem maradt –
mondja Ty rejtélyesen, és ellopja a show-t.
– És mi lenne az? – kérdezi Winnie szigorúan, szarkasztikus
vigyorral.
Ty pofákat vág.
– Hogy szerelmes legyek, nyilván – feleli flegma fejrázással. –
És hogy nagyobbat és jobbat villantsak, mint ti.
Híres utolsó szavak, tesó. Akár vicces, akár nem, ezek
meglehetősen híres utolsó szavak.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is KÖSZÖNJÜK, hogy elolvastad ezt a könyvet. Ez

mindenkinek szól, aki megvásárolt egy példányt, elolvasta egy
részletét, segített nekünk a bétaverzióban, szerkesztette, vagy
csak időt szánt arra az elfoglaltságai közepette, hogy a jó úton
tartson minket. Köszönjük a bátorítást, hogy a könyveinkről
beszéltek, valamint, hogy ennyire hihetetlenül szeretitek és
támogatjátok a karaktereinket. Ti tettétek ezt nekünk az eddigi
LEGkedvesebb kalandunkká.
KÖSZÖNJÜK egymásnak. Max köszönettel tartozik Monroe-
nak. Monroe köszönettel tartozik Maxnek. Tudjuk, tudjuk!
Minden könyvben ezt tesszük. Minden… egyes… könyvben. De
képzeljétek! Folytatni fogjuk ezt, mert ilyenek vagyunk mi. Ha
nem hiszel nekünk, kihívunk, hogy olvasd el az összeset, és
nézd meg magad. HAHA!
KÖSZÖNJÜK, Lisa, hogy velünk voltál a változó időkben. A te
istennői módszereid nélkül NEM sikerült volna. BORT! BORT!
Bort érdemelsz.
KÖSZÖNJÜK, Stacey, hogy a könyvünk belsejét ilyen
átkozottul széppé és gördülékennyé tetted, tartva azokat az
őrült ütemterveket, melyeket eléd állítottunk. Te vagy a
legeslegjobb!
KÖSZÖNJÜK, Peter (alias Banana), hogy ráncba szedted a
borítóinkat, és Flynn Winslow-t olyan szexinek, elbűvölőnek,
tökéletesen szórakoztató srácnak ábrázoltad, mint amilyen.
KÖSZÖNJÜK, John, hogy olyan Bond-film-szereplőként
csatlakoztál a csapatunkba, aki parkour mozdulatokkal éri el a
mozgó vonatot. A jövőre!
KÖSZÖNJÜK minden bloggernek, aki elolvasta, értékelte,
posztolta, megosztotta a könyvet, és támogatott minket. A
lelkesedésetek, bátorításotok és kemény munkátok nem
felejtődik el. Imádunk titekeeeeeeeeeeeeet!
KÖSZÖNJÜK azoknak az embereknek, akik szeretnek minket:
a családunknak. Ti vagytok a legnagyobb támogatók és
motivációk. Nélkületek nem sikerült volna. Bár azt meg kell
jegyezni, hogy néha nagyon zavaróak vagytok. De azok, akik a
leginkább elvonják a figyelmet, tizenegy éven aluliak, ezért ezt
nem fogjuk felróni. HAHA!
KÖSZÖNJÜK, táborozók. Ti vagytok a legjobbak. A
LEGJOBBAK, ha mondjuk. Ti tettétek a tábort a legmenőbb
hellyé, és az egyik kedvenc helyünkké, ahová elvonultunk. Alig
várjuk azt a sok mókát, amit erre az évre terveztünk!

Mint mindig, szeretettel.

Puszi:

Max & Monroe

 CASSIE

Ma, augusztus 2-án, este fél hat után négy perccel a South
Congress hídnál – amit sokan South Congress parkolóként
ismernek – elfogadtam a sors akaratát. Letekert kocsiablak
mellett, maximális hangerővel hallgattam a Queen-válogatást,
amikor kiderült, hogy többet nem leszek irodai rabszolga,
inkább zenekarvezető, aki torkaszakadtából énekli a refrént
Freddie Mercuryval közösen. Az előttem haladó kocsik
lefékeztek. Követtem a példájukat, de közben az anyósülésen
lévő dobozra tettem a kezem, nehogy leessen. A dobozban volt
egy fénykép, amely ötéves koromban készült rólam, amikor
anya és én Disneylandbe látogattunk. Ezen kívül egy David
Bowie-fényképes bögrét, és három ősrégi granolaszeletet is
sikerült elraktároznom benne. Utóbbit ezer éve találtam a
kesztyűtartóban. Ennyit a személyes holmikról.
Beth, a főnököm fél órája behívott az irodájába. Amikor
előrehajolt a széken, és megfogta a kézfejem, a citromos
testápolója benedvesítette a bőröm. Nem mellesleg azért hívott,
hogy kirúgjon. A sötétkék ruhából kivillanó combomra és az
olcsó balerinacipőmre néztem, és furcsamód ugyanolyan
megkönnyebbülést éreztem, mint minden délután ötkor, az
irodából kifelé menet. Elképzelem, ahogy a nagyfőnök
összecsapja a kezét, aztán Beth irodáját látom a stúdió erős
fényében, majd jön a kiáltás:
– Ennyit a jogi asszisztenciáról! Szép munka, Cassie!
Ez volt ma. Talán kezdetét veszi a valódi életem, ahol nem
csak az autóban énekelhetek. Attól eltekintve, hogy Beth
tettetett szomorúsággal előadott „Jaj, bárcsak ne kéne téged
elküldenünk!” dumája miatt elkéstem a másik – a történtek
után mondhatom, hogy egyetlen – munkahelyemről, rájöttem,
hogy kifejezetten jó megszabadulni a Jimenez, Gustafson és
Moriarty ügyvédi irodától. Nem mondom, hogy öröm az
ürömben, vagy isteni sugallat, de azt gondolom, valahol erre
vágytam: magam mögött tudni a megszámlálhatatlan,
bélyegnyalogatással és korrektúrázással töltött munkaórákat,
arról nem beszélve, hányszor kellett kilépnem a YouTube-ról,
amikor Beth megjelent a hátam mögött.
Sávot váltottam, és haladtam tovább. Ennyi. Lehalkítottam a
Queent, kihangosítottam a telefont, aztán beraktam a
pohártartóba, és tárcsáztam.
– Halló! – Hallottam a forgalom zaját a háttérben. Anya
valószínűleg akkor tartott hazafelé a birtokról, ahol
péntekenként takarít.
– Szia! Kirúgtak – mondtam.
Mély csend. Kicsit előrébb mentem a kocsival.
– Kirúgtak?
Mély levegőt vettem, aztán elmosolyodtam.
– Igen.
– Kirúgtak? – ismételte.
– Igen, anya.
– Miért?
 – Azt mondták, nem megy túl jól az üzlet, ezért összevonják a
feladatköreimet Stephanie-éval, és mivel ő van ott régebben,
blablabla… A lényeg: viszlát, Cassie!
– Sajnálom, kicsim! – Szinte láttam magam előtt az arcát. Ajka
összeszorítva, szemöldöke összevonva. – Nagyon sajnálom.
Most mihez kezdesz?
Eszembe jutott Nora füstös pincéje, Toby, ahogy ül a dobok
mögött, a Craiglisttől kapott régi, fa zongorám, és a tény, hogy
soha többet nem kell este tízkor abbahagyni a zenekari próbát
csak azért, hogy másnap mosolyogva bogarászhassam az Excel-
táblázatokat. Végre megtudom, milyen a valódi zenészélet.
Valahányszor felébredek, mindig tudom, hogy az egész
napomat a The Loyal zenekarnak szentelhetem.
Igyekeztem nyugodt maradni.
– A bár felé tartok, úgyhogy kezdődik a második műszak.
– Majd lesz valahogy.
– Igen – mondtam kicsit szomorúan, mert tudtam, hogy ezt
várja. – Igyekszem.
– Mi lesz az egészségbiztosításoddal?
Dudálni kezdett egy teherautó, ezért kénytelen voltam
hangosabban válaszolni.
– Van állami támogatás.
– Mi lesz az albérlettel? – vágott közbe anyám. – Aggódom
érted!
Valahányszor ezt mondta, biztos voltam benne, hogy litánia
következik. Reméltem, hogy még mindig lassan és óvatosan
vezet, mert ha kiakad, folyton a karjával gesztikulál. Valami
végkielégítésről magyarázott. Mint kiderült, lejárt az államilag
támogatott egészségbiztosítási csomagra jelentkezés határideje,
de anya azt mondta, velem talán kivételt tesznek.
Vártam, hogy elmondhassam, milyen változáson megyek
keresztül, de ő megállás nélkül beszélt. Mély levegőt vettem, és
próbáltam oldani a hasamban keletkezett feszültséget.
Biztosra veszem, hogy sokkal jobban figyelek a bélésem
jelzéseire, mint a legtöbb ember. Muszáj jóban lennünk, mert az
utóbbi néhány hónapban kicsit sok gondot okozott.
Elképzeltem, mint valami bölcs, öreg, ide-oda mocorgó, beszélő
tárgyat, amilyet a filmekben is látni. Leginkább olyan dolgokat
kommunikálhatott volna, mint Nem szeretem a fűszeres
csipszet, vagy: Kösz a bablevest, most egy darabig ücsöröghetünk
miatta.
Most inkább olyasmit akart jelezni, mint anyám, csak
kedvesebben, kevésbé ijesztő módon. Cassie! Nem nézel szembe
a tényekkel! – korgott a gyomrom, mire émelyegni kezdtem.
Anya még mindig beszélt.
– Hagyd már abba a pánikolást! – vágtam közbe olyan
hangerővel, hogy a mellettem lévő volkswagenes nő rám nézett.
– Ez nagyszerű lehetőség!
– Igazad van, Cass – mondta anya.
Egy csodás pillanatra együtt voltunk mi hárman: anya, én és a
bélésem. Épphogy araszoltam a forgalomban, miközben a szél
átjárta az autót a nyitott ablaküvegen keresztül.
Aztán anya ismét megszólalt.
– Szabadidőben majd tanulhatsz a felvételire.
Ismét összerándult a gyomrom. Még szerencse, hogy nem
mentem neki az előttem araszoló Hondának. Legszívesebben
lefejeltem volna a kormánykereket.
Felvételi. A rémes egyetemi felvételi. Nem mintha anya
pisztolyt tartana a fejemhez vagy összetörné a
szintetizátoromat, ha nem megyek felvételizni, de amióta négy
éve megszereztem a jogi asszisztensi szakképesítést, csak a jogi
egyetemről tud beszélni. Minden alkalommal addig forszírozza
a témát, amíg szó szerint az agyamra megy vele. Márpedig én
zenélni akarok. Nemcsak úgy bele a vakvilágba, hanem
komolyan. Norával és Tobyval azt tervezzük, hogy Elton John,
Nina Simone és James Blake-stílusban és színvonalon fogunk
alkotni. Engem tényleg csak ez tesz boldoggá. Csakhogy
boldogsággal nem lehet jóllakni. Anya mindig gondosan
emlékeztet erre, valahányszor beszélünk. Most, hogy
elvesztettem a jogi asszisztensi állásomat, végképp nincs más
témája.
– Egyetemi felvételi. Persze – mondom mély levegőt véve.
– Tudom, hogy nemsokára alig lesz pénzed, úgyhogy fizetem
az előkészítőt.
Már nem csak a gyomrom rándul össze.
– Mennem kell!
– Jó. Addig én megnézem, milyen előkészítők vannak.
Nyeltem egy nagyot.
– Igazán nem szükséges.
– Miért nem?
– Szeretlek, anya. Szia!
Egész testem pattanásig feszült, lüktetett, aztán szédülni
kezdtem. Ez sokszor előfordult. Átlagosan kétszer egy nap. Ezért
kell annyit törődnöm a bélésemmel. Folyamatosan azon
pörögtem, éhes vagyok-e, jóllaktam-e, kell-e pisilnem, és így
tovább. Maradjunk az éhségnél! – mondtam a gyomromnak,
hátha ezzel sikerül lerendeznem a dolgot. Fogtam a
granolaszeletet, beleharaptam a száraz magvakba, és
igyekeztem összeszedni magam.
Rezgett a telefonom. Azt hittem, anya írt, de Tobytól jött az
üzenet.

Van valami terved ma estére?

Mosolyogtam. Aznap ír, amikor nincs próba? Ráadásul ilyen

korán? Ez újdonság. Amikor megállt a forgalom, elkezdtem
válaszolni. Munka után beugrom – végül nem fejeztem be. Úgy
gondoltam, hadd várjon!
Toby magas, hosszú hajú zenész fazon Austinból.
Megszólalásig hasonlít Cat Stevensre. Biztosra veszem, hogy
rajtam kívül jó néhány csajnak elküldte ugyanezt az üzenetet.
Ismét rezgett a telefonom. Nora volt, akivel a bárban
dolgozom.

Hol vagy?

Forgalomban – válaszolom. – Máris odaérek.

Norára visszatérve: én szereztem neki ezt a munkát, ezért

nem tehet úgy, mintha ő lenne a főnök. Ha nem segítettem
volna, most a kanapén ülve cigarettázna, és a Psycho Killer
basszusát próbálná kisilabizálni.
Meg kellett mutatnom anyának, hogy komolyan gondolom.
Talán sikerül kiadnunk egy lemezt. Egyelőre nincs címe. Lehet,
hogy valami szín lesz. Toby javasolta, hogy a macskája után
legyen Lorraine. Először fel is kéne venni a dalokat. A többi –
pénz, egészségbiztosítás – csak ezután jön a fontossági
sorrendben. Gyomrom egyet nem értően megkordult.
– Mit tudsz te? – kérdeztem tőle hangosan, aztán feltekertem
a hangerőt. – Inkább oszd be magadnak a granolát, és csend
legyen!
 LUKE

Fort Hood nem hazudtolta meg önmagát. Minden recsegett-

ropogott. A macskaköves utak kiszáradt pázsithoz, lőtérhez,
hetvenes évekre emlékeztető épületekhez vagy hatalmas vörös
kapuhoz vezettek, ahol a legkülönbözőbb fajtájú és méretű
járművek próbáltak ki-be manőverezni. Ahogy láttam, ezek
locsolták a füvet. A sorunk mögött foglaltak helyet a családtagok
és a barátok. Összecsukható széken ültek, és az ERŐS
HADSEREG – feliratú szórólappal legyezték magukat.
Ma reggel, amikor összecsomagoltunk, nagyon megérintett az
üres laktanya látványa. Mi itt végeztünk. Jönnek az újoncok.
Nem mintha olyan sok mindenünk lenne. A sárga,
hadsereglogóval ellátott, székre terített törülközőm, a Frankie
barátnőjéről, Elenáról készült, bekeretezett fénykép, és a kis
jegyzettömb, ahová a futás részidejét rögzítettem. Ez nem tábor.
Még csak nem is bázis. Hanem gyalogsági kiképzés. Fort
Hoodba azért megy az ember, hogy kikerüljön onnan. És ez így
is történt.
– Élvezzék ki ezt az időt! – mondta Grayson parancsnok. –
Használják okosan! Ne feledjék, hogy önök az Egyesült Államok
harmincnegyedik gyalogsági hadosztályának hatodik
hadseregét képviselik! Ha visszatérnek a szolgálatba, harcolni
mennek.
 – Ez nem vicc – motyogta mellettem állva Frankie.
Két hét múlva Afganisztán egyik ismeretlen, délnyugati
tartományába utazunk. Terrorelhárítás. Legalább nyolc hónap,
de inkább egy év. Határ a csillagos ég. Mielőtt harctérre küldik
az embert, búcsúzóul mindig elhangzik a „Gratulálunk, sok
sikert!”-szöveg. Tapsoltunk.
A mezőn túl emberek ölelkeztek. Clark felemelte és
megpörgette a kislányát. Mintha egy biztosító reklámját láttam
volna. Miután letette a gyereket, odalépett a feleségéhez,
megsimogatta az arcát, és megcsókolta. Gomez a férje karjába
ugrott, és a fickó dereka köré kulcsolta a lábát. Frankie eltűnt.
Davies megjelent mellettem a sapkáját fogva. Armando is. Az
árvák összetartanak.
– Van otthon valakitek? – kérdezte Davies. Ő volt az egyik
legfiatalabb közülünk. Nemrég került ki a középiskolából.
Egyszerű volt, mint a faék, viszont jószívű. Még a betűket is alig
ismerte fel, amikor tesztet írtunk.
– A szerelmem és a húgom. Nem tudtak eljönni a
munkahelyükről – válaszolta Armando, és keresztbe fonta a
karját.
– Nekem nincs senkim – mondta Davies. – Ezért utálom ezt a
részt.
A válluk fölött átnézve észrevettem Frankie-t. Egy sárga nyári
ruhát viselő, formás nővel ölelkezett. Elena. Virágot hozott. Jó
ég, Frankie! A szülei egymás derekát kulcsolva figyelték őket.
Armando végigsimított rövid, fekete haján, mire verejtékes
lett a tenyere.
– Én csak egy hideg sörre vágyom.
 Már a gondolatra is megnyaltam a szám, aztán figyeltem
Gomezt és a férjét. Összeért a homlokuk, és hangosan nevettek.
– Meg tudom érteni.
– Busszal mész, Morrow? – kérdezte Armando.
– Azt hiszem.
Davies átkarolt mindkettőnket.
– Mit csináltok ma este? Akartok egy jó bulit?
– Naná! – válaszolta Armando. – Most viszont vedd le rólam a
kezed, Davies! Ez már sok!
Davies rám nézett.
– Gyere, Morrow! Mit fogsz még csinálni?
Megnéztem a telefonom. Johnno még nem hívott.
– Nem tudom.
Armando fejcsóválva rám nézett.
– Te olyan furán csendes fajta vagy, nem?
– Nem – válaszoltam, bár ezzel pont az ellenkezőjét
bizonyítottam.
Lehet, hogy furcsa voltam. Na és? Nem önszántamból jöttem
elmebeteg hadgyakorlatokat végezni, hogy aztán a közel-keleti
harctéren lövöldözzek, vagy az én hátsómat lőjék rommá. Nem
azért jöttem ide, mert unalmamban nem tudtam mást kitalálni.
– Ott jön Cucciolo! – kiáltotta Davies.
Frankie és Elena közeledett felénk, mögöttük Frankie szülei.
Az édesanyja kifejezetten szép nő volt. Nagy, barna szeme akár
Frankie-é. Fehér lennadrágot viselt. Édesapja tipikus olasznak
látszott fekete, göndör hajával, sűrű szemöldökével és
aranybarna bőrével. Elena megpuszilta Frankie-t, aki tapsolva
lépkedett felénk.
 – Akar valaki Austinba menni? Szívesen kirúgnék a hámból.
– Naná! Benne vagyok – mondta Davies.
– Hová megyünk? – kérdezte Armando.
Frankie felém fordult.
– A díler majd megmondja.
– Ebben ne számítsatok rám!
– Cseszd meg!
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá.
– Budába kell mennem.
– Ma este? – Miután nem válaszoltam rögtön, Frankie
mosolya lehervadt. Kicsit halkabban folytatta. – Valami baj van?
– Semmi különös – válaszoltam, miközben éreztem, hogy
szorít a mellkasom. – Családi ügy. Útközben majd keresek
valami motelt.
– Motelt? – kérdezte Frankie. – Mi van az öcséddel?
Nem válaszoltam, csak arrább léptem. Frankie követett.
– Van még néhány elintéznivalóm. Nem akarom… – Igazság
szerint nem kellett volna kifejtenem, mégis folytattam. – Apa és
én nem jövünk ki egymással. Jake-nek felesége van, és gyereke.
Nem akarom őket terhelni.
Amikor legutoljára találkoztam Jake-kel, írtam egy hosszú,
bocsánatkérő listát a St. Joseph’s papírjára. Tíz napot töltöttem
ebben az intézményben rehabilitáción. Az öcsém bevágta az
orrom előtt az ajtót. Még mindig megvan az összehajtott lap.
Úgy őrizgetem egy éve, mintha nem lennék képes újat írni.
– Ugyan! Nemsokára elutazol. Csak elalhatsz valakinél a
kanapén – mondta Frankie. – De amúgy hozzánk is jöhetsz.
– Jó nekem a motel. De azért köszönöm.
 Vállat vont.
– A szüleim nagy házban élnek. Külön szobád lenne.
Felgyorsult a szívverésem. Nem mindegy, hogy a következő
két hetet egy kényelmes, austini házban vagy a
Negyvenkilences úton egy lepukkant vityillóban töltöm, ahol jó,
ha nem szakad rám a plafon. Kézenfekvő volt, hogy az elsőt
választom. Ugyanakkor kedveltem Frankie-t. Barátok lettünk.
Nem akartam a saját bajaimmal terhelni a családját.
Aztán ismét eszembe jutott a nagy, légkondicionált ház.
– Két hétig is ott lehetek?
Ne tűnj nagyon lelkesnek!
– Ameddig akarsz – válaszolta Frankie, és bólintott.
Luke Morrow nem az a fajta fickó, akit csak úgy hazavisz az
ember. Mielőtt ez az egész szarság véget ért, egyáltalán nem
voltam az a kedves, kézfogós, beszélgetős fazon. Nem volt
anyám, aki úriembert faragott volna belőlem, így például soha
nem ajánlottam fel senkinek, hogy vacsora után elmosogatok.
Inkább kiültem a teraszra bagózni, és vártam, hogy mindenki
elaludjon.
Csakhogy erről itt senki nem tudott. Már elmosogatok, és
megcsinálok ezt-azt, ha kell. Bárkit tudok hölgyemnek vagy
uramnak szólítani, mert időközben megtanultam. Egy
pillanatra hűvösebbnek éreztem a levegőt. Sóhajtottam.
Felemeltem a kezem, Frankie belecsapott.
– Rendben.
– Morrow beleegyezett! – kiáltotta Frankie.
Megcsörrent a telefon a zsebemben. Gyorsan ránéztem a
kijelzőre. Johnno volt. Lenémítottam.
 Nem arról van szó, hogy port szerettem volna szívni egy
koszos pultról. Inkább zenés-táncos estére vágytam, ahol egy
pohár ital mellett a barátaimmal lehetek. Frankie szélesen
vigyorgott. A szülei autója felé vettük az irányt. A többi család is
elindult hazafelé.
 CASSIE

Éjszaka közepére nagyjából kiüresedett a Kilincs. Az esti szél

befújta a bár ablakán az utcán terjengő dohányfüstöt. Néhány
Lana Del Rey hasonmás koktéllal a kezében pózolt és szelfizett a
halvány fényben, egy lófarkas fazon a színültig tele
boroskancsóval egyensúlyozott a szókirakót játszó társaság feje
fölött, de rajtuk kívül nem volt más vendég, így pénzre sem
nagyon számíthattunk. Mindenki ivott, de senki nem kért még
egy pohárral. Kiszáradt a szám, ezért gyorsan kortyoltam a
Gatorade sportitalból, aztán összefogtam a párától kócos, fekete
loboncomat, amit eddig hajnak lehetett nevezni, végül
megnéztem a szalvétára írt teendőim listáját.

Helyet szerezni Petey-nél

Új erősítőt venni

Többet dolgozni a bárban = kell a lóvé

Nora testhezálló farmerban és kopott, Rolling Stones-os

pólóban suhant el mellettem.
– Mik a nagy tervek?
A listára mutattam.
– Soha többet nem vállalunk olyan bulit, ahol
ajándékutalvánnyal fizetnek. Komoly színhely kell. Be kell
társulni más együttesekhez. Csak így kereshetünk pénzt.
Körülnézett, és megakadt a szeme a bárszéken ülő, minket
figyelő társaságon.
– Félre ne érts, de…
– Jól van, tudom – mondtam legyintve. Pontosan tudtam, mit
akar mondani.
– Túlságosan beleélem magam a lemezkészítésbe. Én is
tudom. Csak el kéne kezdeni! Jobb egy egész album, mint
összesen négy, tökéletesre csiszolt zeneszám, nem?
– Ezzel egyetértek. – Nora ismét a társaságra nézett. – És most,
hogy…
Befejeztem helyette a mondatot:
– Most, hogy már nem dolgozom az irodában, többet
próbálhatunk, és napközben is kereshetek magunknak
koncerthelyszínt. Ezt akartad mondani?
– Igen, de… – A pult mögé mutatott.
– Nincs több „de”! De amúgy mi?
– Kéne három gintonik és egy Csillagkoktél.
– Vagy úgy!
Három pohárba jégkockát raktam.
– Kicsattansz az energiától, mi? Ez tetszik. A munka nélküli
Cassie nem vesztegeti az időt.
Na igen. Ez vagyok én.
– Csak úgy gondolom, elég a tötyörgésből.
– Főképp, amíg ott a Fleetwood-péntek.
– Persze – mondtam, és viccből keresztet vetettem. Minden
péntek este felvettünk valami kihívó ruhadarabot, és Fleetwood
Mac Rumours című albumának dalait játszottuk. Tekintve, hogy
Toby, a dobosunk hat hónapja csatlakozott, még nem sűrűn
társult be a buliba, noha időnként hajlandó volt ujjatlanban
játszani.
Hirtelen hangos nevetésre lettünk figyelmesek. Ahogy
közeledtek az ajtóhoz, erősödött a hang, végül arcok is társultak
a ricsajhoz. Amilyen hévvel és lelkesedéssel fogdosták egymást
a pasasok, erős volt a gyanúm, hogy már alapoztak.
– Tűzoltók? – kérdeztem Norát, miközben töltöttem az italt.
– Szerintem katonák.
– Parancsoljon, hölgyem! – mondtam kicsit erőltetett
hangsúllyal, aztán a tálcára tettem az italokat. Kicsit halkabban
hozzátettem: – Intézek magunknak egy kis pénzt.
– Hajrá!
– Hahó, srácok! – kiáltottam, és kitártam a karom. – Mit
hozhatok?
A katonák szögegyenesen álltak a bárszék mögött. Először
rám néztek, aztán elkapták a tekintetüket, és a tévéképernyőre
meredtek. A SportsCenter adása ment.
– Cassie! – kiáltott egy férfi.
Hátranéztem. Két izmos fickó között állt. Annak ellenére,
hogy tüsi haja és beesettebb arca volt, mint amilyenre
emlékeztem, rögtön felismertem a pasast. Ahogy közelített
felém, kitárta a karját.
– Őt ismerem!
Ahogy belenéztem a nagy, barna szemébe, zavaromban
nevetni kezdtem.
Frankie Cucciolo, akivel olyan sokat játszottam annak idején.
Majdnem olyan volt, mintha a testvérem lenne. Anya a
szomszéd házban takarított, miközben mi vízipisztollyal
lövöldöztünk egymásra, és milliószor megnéztük a
Szabadítsátok ki Willyt!
Kiléptem a pult mögül, hogy megöleljem. Ugyanolyan
krumpliszaga volt, mint régen, amikor homokot öntött a
pólómba.
– Hogy vagy? – kérdeztem. Mielőtt főiskolára mentem, nagyon
jóban voltunk. Mondhatni, közel álltunk egymáshoz. Aztán
évekig a színét sem láttam.
– Nagyszerűen! Épp eltávozáson – válaszolta.
Megragadtam a vállát.
– Eltávozáson? A hadseregben vagy?
Frankie mint katona. Legszívesebben megkérdeztem volna,
szórakozik-e. Visszamentem a pult mögé.
– Igen. Két hét múlva irány a harcmező.
Ezzel megveregette a két másik fickó vállát, akik időközben
leültek köré. Ahogy elnéztem, összesen lehettek vagy tizenöten.
Katonák a bárban. Igyekeztem mindegyikükkel szóba elegyedni,
miközben próbáltam nem egy barátságos robot benyomását
kelteni a kérdéseimmel.
– Fort Hood? Hú, az igen! Fogalmam sincs, hol van.
– Mi vagyok? Puerto Ricó-i.
Ugyanolyan ember, mint te. Vagy a vallásom érdekel?
– Köszönöm, igazán kedves!
Igen. Szép a felsőm. Főképp, hogy nem lóg ki belőle a mellem.
A csoportosulás végén volt egy alacsonyabb, fiatal, kissé
domború mellkasú, széles arccsontú fazon. A kezét nyújtotta
felém.
– Soy Armando – mutatkozott be.
– Soy Cassandra. Mit isztok? – kérdeztem hangosan, és a
mellette lévő fickóra néztem.
– Én egy korsó sört kérek – válaszolta, de közben nem rá
figyeltem.
Armando nagyon aranyos volt, és a többiek is, de a mellette
ülő pasas odavonzotta a tekintetem. Széles vállú, sötét, tüsi
hajú, borotvált arcú, hosszú szempillájú, telt ajkú, napbarnított
bőrű férfi volt. Majdnem olyan barna, mint én. Csak ült, mint
aki karót nyelt.
Amikor rájött, hogy őt nézem, gyorsan levette a tekintetét a
Rangers-közvetítésről.
– Szia! – mondtam kicsit flörtölő hangon. – Mit adhatok?
– Hm… Nem sört.
– Akkor mit?
A vállam fölött az italok listájára nézett, aztán a sörcsapra.
– Nem tudom. Sajnálom, de rég voltam már józan.
– Mit szeretsz?
– Hm.
A bárpultot nézte, mintha közben a sötét anyag természetét
akarná megfejteni.
– Tessék! – Ezzel kiraktam három alkoholmentes koktélt. –
Ásványvíz citrommal és gyomorkeserűvel, Shirley Temple
koktél, és fűszeres gyömbér.
Mindegyiket megkóstolta, miközben folyamatosan engem
figyelt. Amikor megitta, végigsimított a poharakon.
– Mindegyik finom.
 – Ismerd meg Luke-ot! – mondta Frankie, aztán odajött. Már
piros volt az arca a piától. – Luke! Ő itt Cassie.
Nora Frankie és Luke közé furakodva beállt a pult mögé.
– Ő a basszusgitárosom, Nora – mondtam Frankie-nek,
miközben Nora felé biccentettem, és felkaptam a három, jéggel
tele poharat.
– Halihó, Nora! – köszönt kissé ittasan Frankie.
– Szia, Nora! – köszönt Armando is, miközben észre sem vette,
hogy leraktam elé a sört. – Armando vagyok.
– Én pedig dolgozom – vágta rá Nora vigyorogva, majd az
egyik könyökével betolta a fiókot. Armando követte őt a
tekintetével, miközben Nora kivitte az italt a többi vendégnek.
Aztán odament a többi katonához, akik elindították a
zenegépet, és énekeltek. Csak a szokásos. 2005-ösnél újabb dalt
biztosan nem találni rajta.
Sok szerencsét! – suttogtam, amikor Nora rám nézett.
Válaszképp a szemét forgatta.
Luke legnagyobb örömömre nem mozdult a helyéről.
Frankie és én folyamatosan iszogattunk, miközben töltöttem
az italt a haverjainak.
Amíg hátat fordítottam, hogy készítsek Frankie-nek valami
koktélt, hallottam, hogy Luke mormol valamit, amire Frankie
hangosan válaszolt.
– Cassie? Nem. Ő olyan, mint egy testvér. Cassie-nek amúgy
sem jönnek be a katonák. Középiskolában legalábbis így volt.
Meggyújtottam a gyufát, és fülig pirultam. Középiskolában az
idióták vonzottak.
– Ebbe most ne menjünk bele!
 – Akkor kik jönnek be? – kérdezte Luke.
Kezemben a lángoló narancshéjjal megfordultam.
– A mitológiai lények.
– Van itt olyan? – kérdezte felvont szemöldökkel, és
körülnézett.
– Nincs – válaszoltam lebiggyedt ajakkal.
– Nora letette a tálcát a pultra.
– Kérhetek még egy kört a csapatnak?
Armando ismét csatlakozott, de ezúttal egy vörös hajú, idétlen
pólós, szemüveges srác is vele tartott.
– Nem jönnek be a katonák – mondta alig érthetően a piától,
aztán a pultra könyökölt. – Védjük a segged, de nem nyúlhatunk
hozzá?
– Davies! Haver! – szólt rá Frankie.
Mély levegőt vettem. Ez a fazon a kétezer-
háromszázhetvenötödik seggfej, akivel kétéves bárpultos
karrierem alatt találkoztam.
Töltöttem egy pohár vizet.
– Inkább vizet igyál!
– Menj már! – ordított a vörös hajú, aztán felborította a
poharat, mire kiömlött a víz.
Fogtam egy rongyot, és gyorsan felitattam a tócsát, miközben
majd felrobbantam dühömben.
– Szerintem már épp eleget piáltál.
– Ugyan már! – Aztán halkabban folytatva így szólt Frankie-
hez: – A barátnőd egy ribanc.
Áthajoltam a pulton, így majdnem összeért az arcunk.
– Kifelé! – mondtam.
 Gonosz vigyor jelent meg a képén. Ajka repedezett, szeme
vörös volt, és könnyes.
– Hűha! – Hátralépett, és vigyorogva feltartotta a kezét. A
szeme kezdett kikerekedni. – Csak… Én csak… Tudod.
Lüktetett az ereimben a vér.
– Takarodj, vagy szólok a biztonsági őrnek, és kidob! –
mondtam rezzenéstelen arccal.
Armando felállt, és az ajtó felé vonszolta a vörös hajú idiótát.
Felkaptam egy másik rongyot, és úgy tettem, mintha a pultot
takarítanám, de leginkább az volt a célom, hogy a szívritmusom
visszatérjen a normál kerékvágásba. A hajamat is
megigazítottam, mert időközben a számhoz került egy tincs.
– Ezt muszáj volt? – kérdezte Luke.
– Tessék?
Luke vállat vont.
– Nem kellett volna kiraknod. Nemsokára harcolni megy. Neki
is ki kell engednie a fáradt gőzt. Akár meg is halhat a
háborúban.
– Jó ég! – mormoltam. – Nem kértem, hogy álljon be a
hadseregbe. Ami pedig a háborút illeti, nem hiszek benne,
úgyhogy részemről nincs mentsége.
Halál komoly arccal végigmért.
– Nem kérted rá, mert önként jelentkezett, hogy védje a hazát.
Amibe te is beletartozol.
– Nemcsak nekünk van szükségünk védelemre, de mindegy.
Megadóan feltettem a kezem, és Norát kerestem a
tekintetemmel. Felőlem szövegelhet a fickó, de én szeretnék
visszamenni, mert nem érek rá bájcsevegni. Pénzt is kéne
keresni.
Áthajolt a pulton, és így szólt:
– Tudod egyáltalán, mi folyik odaát? – Megfordultam, és
ránéztem. – Az Iszlám Állam rémlik?
Tudtam én valaha, mi folyik az Iszlám Államban?
Úgy kérdezte, mintha nem tudnék olvasni. Nem kellett volna
belemennem a párbeszédbe, de kénytelen voltam. Túlságosan
beleélte magát.
– Az ISIS egy válaszreakció mindarra, amit az USA művelt
azzal az egész régióval, mindezt puszta kapzsiságból –
válaszoltam. Tátva maradt a szája, és egy pillanatig szóhoz sem
jutott. – Ti pedig azt hiszitek, jó megoldás visszamenni, és
szórakozni velük. Ez folyik odaát – tettem hozzá.
Luke felháborodott.
– Nem szórakozunk velük, Cassie.
Ahogy a nevemet mondta, összerándult a gyomrom.
– Valóban, Luke?
– A hadsereg utakat, iskolákat és kórházakat épít. Megvédjük
a civil lakosságot. Megvédjük a segélyszervezetek munkatársait.
Feltettem a kezem.
– Akkor csak rajta!
Ingerülten kitette a pénzt a pultra.
– Frankie-vel együtt nőttél fel, ugye? – kérdezte, és a
zenegépnél lézengő Frankie felé biccentett.
– Valahogy úgy.
Felállt, és megitta a maradék vizet.
– Akkor mindent értek.
– Ezt mire mondod?
 Nagyon nem szívesen néztem fel rá, az pedig kifejezetten
bosszantott, hogy ellenszenvesnek találtam, valamilyen szinten
mégis kíváncsivá tett.
Luke lemondóan legyintett.
– Tetoválás, lökhárító-matrica, indie rock, és így tovább. Talán
egy kocsi, amit a szüleid fizettek.
– Na jó. Először is: nem ismersz. Másodszor: nem személy
szerint téged tettelek helyre. A te dolgod, mit csinálsz a
seregben. Azt viszont nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a
haverod ribancnak nevezzen!
Luke a mondat végére felpattant.
– Igazad van. Nem ismerjük egymást. Azt már látom, hogy
esélyt sem adtál ennek a kölyöknek, hogy kijózanodjon,
bocsánatot kérjen, és a haverjaival töltsön egy kellemes estét.
Mindezt miért? Világbékét akarsz? – A bárpultra csapott. – Erről
van szó? Csak, hogy tisztázzuk!
– Nem érdekel, hogy katona! Itt ocsmányul viselkedett, és
nekem csak ez számít! És felőlem utána mehetsz, ha akarsz! –
mondtam majdnem üvöltve. Kezdtem egyre nehezebben venni
a levegőt.
– Rendben! – mondta, aztán hátralépett. – Legyen boldog
életed!
Nemsokára az egész csapat kibotorkált. Frankie szomorúan
integetett, ahogy követte őket. Ugrott a busás jatt. Ahhoz képest,
hogy két kört ittak, nem sok borravalót hagytak.
Frankie bekukucskált az ajtórésen, aztán még egyszer búcsút
intett, és távozott.
A francba!
 Nora odajött egy színes kiadvánnyal a kezében, aztán
ránézett a Luke által hagyott összegre.
– Megtartod?
– Igen. Bár legszívesebben semmit nem fogadnék el attól a
seggfejtől.
Alaposan letöröltem utána mindent.
– Hoznál még egy Gatorade-et?
– Persze. Tudod, hányadikat iszod? Ötnél tartasz?
Vállat vontam. Szomjas voltam, ahogy mindig.
– Ez nekem nem kell. – A kezembe nyomta a kiadványt.
Csatlakozz a sereghez! Sokat nyerhetsz – állt a feliraton. –
Armando adta, miközben megkérte a kezem.
– Feleségül akar venni? Komolyan?
– Olyan komolyan, amilyen egy részeg katona.
Beraktam a kiadványt a kötényembe, és kivettem az
összegyűjtött pénzt.
– Hány kört kell még felszolgálnunk, hogy vehessünk egy új
erősítőt?
– Sokat. – Sóhajtott, aztán kitöltötte az italt mindkettőnknek. –
Egészségedre!
– Dolgozzunk! – Felemeltem a poharam. Koccintottunk, Nora
nevetett. Küldtem egy kis Gatorade-et az alkoholra, és
próbáltam szabadulni a félelemtől, ami nem tudom, miből
eredt. Lehet, hogy a katona miatt, vagy talán akkor esett le,
hogy munkanélkülivé váltam. Eddig elég könnyelműen
kezeltem a helyzetet. Úgy éreztem, végre szabad leszek.
Ahogy összeszedtem az asztalokon hagyott számlát és a
szétázott poháralátétet, hirtelen kirántottam a kezem a
zsebemből, így a benne lévő papír a levegőbe repült. Az
időközben kissé összegyűrődött, szalvétára írt tennivalóim
listája kis híján a szemetesben végezte.
{1}
Osztrák, amerikai és ausztrál sztárszakácsok. (A szerk.)

{2}
Az APA stílus a tudományos dokumentumok, például tudományos
folyóiratcikkek és könyvek formátuma. (A szerk.)