BORÍTÓSZÖVEG

A népszerű fantasyregény befejező részében Ophelie, Thorn és

segítőik nem kisebb feladatot vállalnak magukra, mint hogy
megvédjék világukat a végső pusztulástól. A szilánkok aprózódása
ugyanis tovább folytatódik, és Bábelen kívül már Sarkot és Animát
sem kíméli. Ahhoz, hogy megállítsák az eróziót, meg kell találniuk a
Másikat. A szilánkokon átívelő hajszában a visszaverődések, múlt és
jelen összejátszásai segítik őket a rejtvény megoldásában.

Bár történetünk a képzelet világában játszódik, a könyvsorozat által

felvetett problémák az összes létező világban és minden időben
megoldásra várnak. A másság elfogadása, az egyéni
felelősségvállalás és az általános nyitottság a változásra olyan
szuperképességek, amelyek minden közösséget jobbá tesznek.

2
3
 Fordította
Molnár Zsófia

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Christelle Dabos: La Passe-Miroir 4. La Tempête des échos
Gallimard Jeunesse, 2019

La Tempête des échos, La Passe-Miroir Vol. 4

© Gallimard Jeunesse, 2019
Front cover illustration by Laurent Gapaillard
© Gallimard Jeunesse, 2019

Hungarian translation © Molnár Zsófia, 2020

ISBN 978-963-437-745-0

Kiadja a Kolibri Kiadó

Megjelent Budapesten, 2020-ban
Felelős kiadó a Kolibri Kiadó ügyvezető igazgatója
Szerkesztő Horváth Annamária
Olvasószerkesztő Kovács Judit
A borítót az eredeti illusztráció felhasználásával
Oláh Gábor készítette
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

4
 AMI EDDIG TÖRTÉNT
HARMADIK KÖNYV:

BÁBEL EMLÉKEZETE

Ophélie lassan három éve van házi őrizetben Animán, de ez idő alatt
sem maradt tétlen. Addig kutakodott, amíg végre Thorn nyomára
akadt: a szálak Bábelre, egy híresen befogadó és sokszínű, a
technikai fejlődést igen nagyra tartó szilánkra vezetnek. Már csak el
kell jutnia oda valahogy. Ebben Gaëlle, Róka és Archibald segítenek
neki, akik hónapok óta járják a családközi szélrózsákat, hátha
valamelyik elirányítja őket Árkádiára.
Bábelen nem egy, hanem két családfő van, egy ikerpár, Pollux és
Heléna. Az érkezése után nem sokkal Ophélie álnéven felvételt nyer
a helyi elitképző tanintézménybe, a Jó Családba, ahol Isten valódi
kiléte után nyomoz. De hamar szembesül LUX Lordjainak korlátozó
hatalmával, illetve az ebből fakadó furcsa ellentmondással, miszerint
a tudás és a tájékozottság társadalmában mégiscsak a hallgatás tűnik
a legfőbb törvénynek. Vizsgálódásai során időről időre különös
halálesetekbe botlik: a környezetében többen szó szerint halálra
rémülnek…
Ophélie kitartó erőfeszítései végül eredményre vezetnek,
megtalálja Thornt, aki a „világ emlékezetét” őrizni hivatott hatalmas
könyvtárban, a bábeli Emlékműben húzta meg magát, és folytatta a

5
saját különnyomozását szintén Isten után. A rejtély megfejtése a
könyvtárnak abban a részlegében lapul, ahol a legkevésbé
számítanak rá: a gyerekkönyvek között. És kiderül, hogy Istennek
neve is van: Eulalie Itschen. Az egykor népszerű regényes történetek
szerzője minden bizonnyal annyiszor hallotta tévesen kiejteni a
nevét, hogy a végén egészen beleélte magát Isten szerepébe.
De ha Isten Eulalie, akkor ki a Másik, akit Ophélie gyerekkorában
érzékelt a tükörben, és aki arra készül, hogy lerombolja a
szilánkokat? És pontosan mik azok a visszaverődések, amelyekről
Lazarus, Isten egyik szövetségese úgy tartja, hogy „azokban van
mindennek a kulcsa”?

6
SZEREPLŐK

7
 OPHÉLIE

Ophélie Animán született, és miután már két házassági ajánlatot is

visszautasított, a Matrónák, azaz a helyi elöljárók megelégelték a
húzódozását, és elígérték a kezét a távoli Sarkról származó
Thornnak. Ophélie az animizmuson túl kétféle adottságot örökölt a
családfőtől: a tárgyakból képes kiolvasni a múltat, és tükrökön át
közlekedik. Gyerekkorában az első tükörátkelése szerencsétlenül
végződött, aminek utóhatásaként rettentő ügyetlen, meglehetősen
félénk, ellenben különös tehetsége van ahhoz, hogy bárhol és
bármikor felfordulást okozzon. Termetre alacsony, és hogy a
félénkségét leplezze, előszeretettel bújik szögletes keretű szemüvege
– amely minden hangulatváltására elszíneződik –, valamint tőle
szinte elválaszthatatlan, háromszínű sálja mögé, amely nem kevésbé
csökönyös, mint a gazdája. A rokonsága női tagjai gyakran
megszólják divatjamúlt öltözködése miatt, meg mert úgy vezeti le az
idegességét, hogy kirágcsálja az olvasókesztyűje varrásait. Vagyis
Ophélie-t alapvetően nem foglalkoztatja a megjelenése, Bábel
szilánkján viszont nem célszerű kitűnni a tömegből, ezért hajlandó
komoly áldozatokat hozni: levágja sűrű, barna fürjeit, amelyek a
kurtítástól csak még jobban begöndörödnek, a sálját pedig elrejti arra
az időre, amíg magára ölti az előfutárok éjkék egyenruháját.
Ophélie szolid külseje azonban nagyon is szilárd belsőt takar, egy
olyan emberét, aki minden körülmények között megállja a helyét: bár
a Sark farkastörvényeit eleinte gyámoltalanul szemléli, a kíváncsiság
és az igazságérzet töretlenül hajtja előre, és bizony nem hajlik meg
senki akarata előtt, ha az ellenkezik az övével. Amilyen kitartó és

8
makacs, több mint két, sőt, majdnem három éven át mást sem csinált,
csak próbált rájönni, hová tűnt a férje a kézfogó után a börtönből, és
nagy utat tett meg azért, hogy végre megvallhassa Thornnak az
érzéseit, és meggyőzze arról, hogy együtt többre mennek. Az
események előrehaladtával pedig egyre elszántabban és
rendíthetetlenebbül keresi a választ a két legfontosabb kérdésre: arra,
hogy ki „Isten”, valamint hogy mi vezetett a régi világ szilánkokra
szakadásához.

9
 THORN

Thorn, a Sark főkincstárnoka látszólag csak egy érdes modorú,

mogorva könyvelő, aki szinte mindenben Ophélie szöges ellentéte:
ez egyik nyurga és undok, a másik apró és szeretetre méltó.
A Sárkányok klánjának balkézről született fattya, akit apai
nagynénje, Berenilde vett a szárnyai alá, bámulatos
emlékezőtehetségéből fakadóan le sem tagadhatná, hogy anyai ágon
a kegyvesztett Krónikásoktól származik. Thorn külseje híven tükrözi
a személyiségét: a viselkedése távolságtartó és hideg, mint a
szilánkja földjét borító jégpáncél, a számokat sokkal többre becsüli
az embereknél, akiket inkább kerül, és képtelen elviselni a legkisebb
rendetlenséget és rendellenességet. A zsebóráját mindig magánál
hordja, amelynek mutatói mintha nem is a perceket mérnék, hanem
megszabnák a rendelkezésére álló időkeretet, mindig lefelé görbülő
szája pedig valami súlyos gyerekkori sérelemről árulkodik.
Lassanként azonban kiderül róla, hogy a látszat ellenére gyűlöli az
erőszakot, vérmesen védelmezi a hozzá közel állókat, a
kötelességtudata pedig hajlíthatatlan. Megszállottan küzd azért, hogy
visszaszerezze az anyja klánjának a jogait, amit Ophélie
olvasótehetsége révén remél elérni: mert ha Ophélie megfejti, mi áll
Faruk könyvében, a Sark családfője elégedettségében talán
kegyelmet gyakorol. Csakhogy a dolgok kicsúsznak az irányítása
alól: a világméretű összeesküvés, amely miatta már a menyasszonyát
és a nagynénjét is érinti, mindannyiuk életét nemegyszer veszélybe
sodorja.

10
 Thorn végül arra az elhatározásra jut, hogy nincs joga Ophélie-t
még ennél is jobban belekeverni a saját ügyeibe, ezért inkább eltűnik,
hogy egymaga járjon utána „Isten” ki-, illetve annak a
háttérhatalomnak a mibenlétének, amely szigorúan felvigyázza a
szilánkok életét. Ámde mindketten akkor hozzák ki a legjobbat
önmagukból, amikor végre mégiscsak összefognak. Jó hatással
vannak egymásra: mintha a másik tekintete helyrebillentené bennük
mindazt, amit magukban eddig hibának vagy bizonytalanságnak éltek
meg. Thorn sebhelyek szabdalta és immáron megnyomorított teste
nincs összhangban éles elméjével, ellenben arról tanúskodik, hogy ez
a férfi bármit hajlandó megtenni a szeretteiért és a világ jobbításáért.

11
 ARCHIBALD

A Sark nagykövete hagyományosan a Hálóból kerül ki, abból a

klánból, amelynek egymáshoz rokoni szálakkal kötődő tagjai örökölt
adottságaikat tekintve az akaratátvitel egy sajátos válfajában
jeleskednek. A tisztséget jelenleg Archibald tölti be, de nemigen
tudni, miért pont rá esett a választás, mivel ha egy nagykövettől
valami elvárható, az bizonyos fokú diplomáciai érzék. És ebben
Archibald finoman szólva sincs a helyzet magaslatán: ápolatlan,
fesztelen és csélcsap, emellett van néhány kényelmetlen szokása,
például hogy soha nem hazudik, és nem mindig van tekintettel a
tárgyalópartnere érzéseire. Kicsapongó életmódja miatt a megítélése
elég szélsőséges, a Sark lakói egyszerre tisztelik és megvetik a
nagykövetüket. Angyali szépsége ugyanakkor lefegyverző, talán
ezért is nézik el neki könnyebben a kilengéseit, bár a tekintélyében
minden bizonnyal az udvarnál betöltött fontos szerepe és okkal félt
képessége is közrejátszik, még ha Archibald mindent elkövet is azért,
hogy mind az udvarhoz, mind a klánjához méltatlanná váljon.
Pimaszsága mögött valójában éles elme és érzékeny, búskomor lélek
lakozik. Kívülről felelőtlennek tűnik, de nincs nála ügyesebb
politikus. Mesterien keveri a lapokat, és bárkivel könnyedén elhiteti,
hogy egyedül a saját érdekeit tartja szem előtt, miközben a
legtöbbször azon munkálkodik, hogy Ophélie, Berenilde, sőt még
Thorn is túlélje az ellenlábasait. Amióta a Holdvilágból, a Légvár
legbiztonságosabbnak tartott birtokáról, azon belül is a saját
hálószobájából elrabolták, a Háló elvágott vele minden kapcsolatot.

12
Attól kezdve Archibald a saját szakállára dolgozik: felfedezi a
családközi szélrózsákat, és tünékeny átjárókat létesít, amelyeken
keresztül pillanatok alatt eljuthat a világnak akár a legtávolabbi
végébe…

13
 ROSELINE

Amikor a Matrónák kijelölték, hogy ő kísérje el házasulandó

unokahúgát a Sarkra, Roseline néni nem tett fel kérdéseket, szó
nélkül engedelmeskedett. Szigorú, első pillantásra szemellenzős,
folyton zsörtölődő asszony, akinek ugyanakkor az egyik legnagyobb
erénye, hogy mindig, még a legmostohább körülmények között is két
lábbal áll a földön.
Szorosan feltűzött kontya alatt szilárd és megvesztegethetetlen
erkölcsök, valamint csalhatatlan ösztönök rejlenek, amelyekre
támaszkodva úgy védelmezi a szeretteit, mint egy anyatigris.
Öröklött adottságai a papírneműre teszik különösen érzékennyé, így
unalmában vagy idegességében rendszerint könyvek, újságok,
térképek, esetlegesen faliszőnyegek javításával foglalja le a kezét.
A Sark zord időjárása cseppet sincs ínyére, de hőn szeretett
unokahúgáért képes áldozatot hozni, akárcsak az imádott Berenilde-
ért, akihez idővel egyre erősebb és őszintébb barátság fűzi. Amikor a
küldetése lejártával Ophélie-val együtt őt is visszarendelik Animára,
egyhamar azon kapja magát, hogy a Sark és főleg Berenilde
rettenetesen hiányzik neki, de ezt persze a világ legértékesebb,
foldozásra és forrasztásra szoruló könyvlapjaiért és legszebb
díszcsomagoló papírjaiért sem vallaná be. Viszont a legelső
kínálkozó alkalommal habozás nélkül felszedelőzködik, és a szél
szárnyán visszatér fogadott családja mellé, hogy a nehéz időkben
támogassa a szeretteit.

14
 BERENILDE ÉS VICTOIRE

Gyönyörű és könyörtelen – elsőre ez a két jelző tűnik a leginkább

megfelelőnek a ragyogó szépségű Berenilde, a Sárkányok klánjának
egyetlen megmaradt tagja, Thorn nagynénje leírására. Faruk kedvenc
udvarhölgyének szépségét a Légvárban csodálat övezi, a nemesek
mindamellett tartanak a fondorlatos asszonytól. A családfa ezen
ágának gyakori viszálykodása és az udvari intrikák nemcsak a férjét,
Nicolas-t ragadták el Berenilde-től, de három gyermekét is, név
szerint Thomas-t, Mariont és Pierre-t. A fájdalomtól és
bosszúvágytól hajtva az özvegy nem riad vissza semmitől, hogy
megszilárdítsa a helyét az udvarnál, és hogy újra anya lehessen.
Szeszélyes természete, váratlan hangulatváltásai nemegyszer kínos
helyzetbe hozzák Ophélie-t, de – ahogy az a Sarkon egyáltalán nem
szokatlan – a látszat csal, Berenilde valójában nagyon is ragaszkodik
a menyasszonyjelölthöz, akit ő maga szemelt ki az unokaöccsének.
Várandóssága az udvarnál merőben új helyzetet teremt, ugyanis
évszázadok óta egyetlen családfőnek sem született közvetlen utódja.
Márpedig Berenilde Faruk leánygyermekét várja. Keresztapának
Archibaldot kéri fel, akit látszólag nem vesz komolyan, ugyanakkor
vakon bízik a jó szívében és az iránta való hűségében. A Sarkon az a
pletyka járja, hogy a családfő átnéz a leszármazottain, hanyagolja
őket, ami alól csupán Berenilde és a lánya kivétel. Szerencsére, mert
nagyon úgy tűnik, hogy a kis Victoire olyan képességet fejlesztett ki
magában, amelynek segítségével időnként kilép a testéből, hogy
felfedező útra induljon, és légies lényét, amely ilyenkor leválik földi

15
porhüvelyéről, egyedül „Isten” és Faruk látja… Ezt a gyermekét
Berenilde a szeme világánál is jobban félti, ezért állandó
készenlétben tartja a karmait.

16
 GAËLLE ÉS RÓKA

Róka, becsületes nevén Rókus inasként szolgál a Holdvilágban

Archibald nagyanyja, Klotild méltóságos asszony mellett. Akkora,
mint egy kétajtós szekrény, emellett igen lobbanékony természetű
férfiember, amit a külseje is híven tükröz: a koponyáját lángvörös
sörény borítja. Amikor Ophélie Mimus álcája alatt, Berenilde
inasaként bekerül a Holdvilágba, Róka kicsit a hóna alá nyúl, hogy
ne legyen annyira elveszett, és az első tíz zöld homokórájáért cserébe
bevezeti őt a csízióba. A gazdája halála után Róka egy csúfos
összeesküvés folytán tömlöcbe kerül, ahonnan Ophélie kihozatja, és
maga mellé veszi titkárnak. Róka hűséges barát és jó tanácsadó,
széles vállára Ophélie szükség esetén mindig támaszkodhat. És
szerelmes férfi, aki évek óta rajongással koslat a Holdvilág
főkarbantartója, Gaëlle után.
Gaëlle, Hildegarde anyó védence a Nihilisták utolsó élő
képviselője. A klán nem véletlenül halt ki: tagjai olyan adottsággal
rendelkeztek, amely kioltotta mások képességeit. A származását
leplezendő Gaëlle koromfeketére festette rövid, szőke haját, és fekete
monoklit visel – ahogy ő mondja – a „rossz szeme” előtt. Neki sem
közömbös Róka, de az érzelmeit nemigen mutatja ki, nemhogy
beszéljen róluk. Gaëlle a végletekig tisztességes, egyenes jelleménél
fogva gyűlöli az udvar álságosságát, és a maga eszközeivel
mindenben támogatja Ophélie-t, aki ezért nem tud neki elég hálás
lenni.

17
 ELIZABETH ÉS OCTAVIO

Elizabeth virtuózjelöltként egyben osztagvezető is, az

előfutártanoncok előmeneteléért felel, akik közé Ophélie Bábelen
bekerül. Sudár növésű, szeplős lány, akinek a humorérzékén még
lenne mit csiszolni, de aki az információkezelésben ettől függetlenül
verhetetlen. Szakterülete az adatkezelés és -tárolás. A nép egyszerű
gyermekeként Heléna Árváinak táborát gyarapítja, és a Jó Családban
Ophélie kevés szövetségese közé tartozik.
Vele szemben Octavio Pollux leszármazottja. Vizionárius,
akárcsak az anyja, Lady Septima, a Jó Család egyik oktatója, vagyis
mindketten a látnoki képességekhez közelítő éleslátással vannak
megáldva. Szépreményű előfutártanonc. Az anyja kivételezik vele,
de Octavio inkább a saját erejéből szeretne feljebb jutni, és meg is
dolgozik az eredményeiért. És noha Lady Septima igyekszik távol
tartani őt Ophélie-tól, csak azért is összebarátkozik vele, és
bebizonyítja neki, hogy „jó ember”, még ha miatta bajba is
keveredik.

18
 AMBROSIUS ÉS LAZARUS

Lazarus szilánkról szilánkra járja a világot, ahogy az egy vérbeli,

messze földön híres felfedezőhöz illik. Azt meséli magáról, hogy
egyszer – természetesen megfelelő védőfelszerelésben – alámerült a
szilánkok közötti űrben, de nem bírta a légköri viszonyokat, és még
mielőtt kideríthette volna, mi van a felhők alatt, kénytelen volt
feljönni a felszínre. Amikor épp nem utazgat, a találmányaival
foglalkozik: egész Bábelt ellátja különféle automatákkal, hogy az
emberek ne zsákmányolják ki egymást. Sajnálatos módon azonban ez
a megnyerő modorú, szívélyes idős úr „Isten” szövetségese.
Következésképpen a szándékai talán nem is olyan tiszták és
önzetlenek, mint azt állítja.
A fia, Ambrosius ellenben maga a megtestesült ártatlanság és
nagylelkűség. Az ifjú komoly testi rendellenességgel született: a bal
és a jobb karja felcserélődött, akárcsak a két lába. Éppen ezért
görszékhez van kötve, azzal közlekedik, és a személyszállításban,
buszsofőrként szeretne kiteljesedni. Bábelen Ophélie elsőként vele
köt ismeretséget. Ambrosius tud „Isten” létezéséről, és azt is sejti,
hogy az apja valamilyen módon részt vesz a világuralomra törő
összeesküvésben. Amikor Ophélie felvételt nyer a Jó Családba,
rendszeresen érdeklődik az ifjú hogyléte felől, aki viszont csak
szűkszavú sürgönyökben válaszolgat neki. Ophélie azt hiszi,
Ambrosius magára hagyta, holott csak annyi történt, hogy az ifjú az
apja hatására a fejébe vette, hogy Ophélie a rejtélyes „Másik”, akit a
szilánkokat fenyegető összeomlásért hibáztat.

19
 A CSALÁDFŐK

Hogy kik ők, honnan jöttek, hogy születtek, azt senki sem tudja
pontosan, ahogyan az sem kisebb talány, mikor és hogyan sérült meg
a memóriájuk. Évszázadok óta jelen vannak a világban,
halhatatlanok, legyőzhetetlennek tűnnek, és csupán egyetlen közös
van bennük: mindegyiknek van egy Könyve, amelynek a lapjai
mintha nem papírból, hanem bőrből készültek volna. Ezek a
titokzatos, nyugtalanító, szemmel láthatóan régi kötetek ráadásul
olyan szöveget tartalmaznak, amelyet mindeddig senki, még a
legképzettebb animai olvasók sem tudtak megfejteni. A családfők,
akik a különleges képességeiket átörökítették az utódaikra, soha nem
hagyják el a szilánkjaikat, amelyeken meglehetősen gyenge kézzel
uralkodnak.

Artemisz, akinek ékessége hosszú, vörös hajkoronája, azzal tölti az

idejét Animán, hogy a csillagokat tanulmányozza. Noha nincs túl sok
kapcsolata a leszármazottaival, szeretettel viseltetik irántuk. Minden,
ami a múlthoz kötődik, látszólag teljességgel hidegen hagyja.

Faruk, a Sark családfője faksznis és hirtelen haragú, akár egy

akaratos gyerek. Minden azonnal kiesik a fejéből – ezért mindig tart
maga mellett egy emlékeztetőt, aki a gondolatait és a határozatait
feljegyzi egy füzetbe –, ugyanakkor rettentő erős a kisugárzása.
Faruk nincs tisztában és nem is tud bánni a hatalmával, amivel sok
gyötrő fejfájást okoz a környezetének. A többi családfőhöz

20
hasonlóan éteri szépségű teremtmény, de a szépségéből, mint egy
márványszoboréból, hidegség árad. A járása lomha, a tartása
petyhüdt, a viselkedése közönyös. Csupán egyetlen rögeszme hajtja:
tudni akarja, mi áll a Könyvében, mit rejt a múltja.

Bábel családfői tökéletesen kiegészítik egymást. Pollux és Heléna

ikrek. Pollux szép, sőt gyönyörű, Heléna okos. Az utóbbi előnytelen
külsejével kilóg a többi családfő közül, még járni is alig tud,
aránytalan testét kerekekre szerelt abroncsos ruha tartja össze, a
mozgását gépkarok segítik. Mivel saját utódai nincsenek, a nép
egyszerű gyermekeinek védelmezőjeként lép fel, akiket a köznyelv
Heléna Árváinak nevez. Pollux atyai gondoskodással veszi körül
saját, egyenes ági leszármazottait, akiket Pollux Fiaiként emlegetnek.
Ők ketten a tudás mellett kötelezték el magukat, együtt vezetik a Jó
Családot, ahol a városállam leendő elitjét képzik, valamint felügyelik
az Emlékműben berendezett, hatalmas bábeli könyvtárat, ahol a
Nagy Szakadás óta felgyülemlett szépirodalmi munkákat és tudós
értekezéseket tárolják. Az általuk vezetett szilánk a leginkább
sokszínű és befogadó, ugyanakkor a legkatonásabb mind közül,
amelyeken Ophélie valaha járt.
Ahhoz képest, amilyen kellemes mederben csörgedezik Animán
az élet, a Sarkon félelmetesen gyakori a cselszövés és az acsarkodás,
Bábelen pedig minden szigorúan a tudásnak rendelődik alá. Minden
jel arra mutat, hogy ezen a szilánkon a szálakat LUX Lordjai
mozgatják, akikhez nem ajánlatos túlságosan közelről odadörgölőzni.

21
 ISTEN

Isten bárki emberfia küllemét képes magára ölteni, és attól, akivel

közelebbi kapcsolatba kerül, az adottságait is átveszi.
És Isten már be is gyűjtött minden létező tehetséget, egy
kivétellel: a térrel egyelőre nem tud bánni, mert ahhoz az kellene,
hogy egy tősgyökeres árkádiai közel engedje magához.
Isten eredetileg nem volt más, csak egy fiatal, bábeli nő, aki
regényes történeteket írt.
Isten igazi neve Eulalie Itschen.
Istennek nincs tükörképe.
Isten égen-földön a Másikat keresi.

22
 A MÁSIK

Senki, Istenen kívül az égvilágon senki sem tudja, igazából kicsoda,

és hogy néz ki.
Ophélie engedte szabadjára élete első tükörátkelésénél.
Annak idején a régi világot majdnem teljesen lerombolta.
És most megint kezdi.

23
 Neked ajánlom, anya.
A bátorságod ad bátorságot nekem.

C. D.

24
 – Lehetetlen vagy.
– Lehetetlen?
– Valószerűtlen, ha úgy jobban tetszik.
–…
– Még itt vagy?
– Még itt.
– Akkor jó. Kicsit egyedül érzem magam.
– Kicsit?
– Hát, nem is olyan kicsit. A fejben alvóim… feljebbvalóim nem
gyakran ereszkednek le ide hozzám. Még nem beszéltem nekik rólad.
– Rólad?
– Nem, nem rólam. Rólad.
– Rólam.
– Igen. Nem tudom, nem méregetnének… megértenének-e téged.
Még én sem biztos, hogy értelek. Magamat sem mindig értem.
–…
– Még nem árultad el a neved.
– Még nem.
– Pedig azt hiszem, merjük egészen jól kikezdeni… kezdjük
egészen jól megismerni egymást. Én Eulalie vagyok.
– Én én vagyok.
– Hm, érdekes válasz. Honnan próbálsz kapcsolatba lépni velem?

25
–…
– Azt hiszem, kicsit bonyolultan tettem fel a kérdést. Hol vagy?
– Itt.
– Hol az az itt?
– Mögötte.
– Mögötte? De mi mögött?
– A mögöttes mögött.

26
SZÍNE

27
 A HÁTTÉRBEN

Nézi a tükröt; nem látszik benne. De ez nem lényeges, csak maga a

tükör a fontos. Egyszerű, nem túl nagy, és nem is egészen egyenesen
lóg a falon. Kicsit csálé, olyan, mint Ophélie.
Végighúzza az ujját a fényes felületen, de nyomot nem hagy rajta.
Minden itt kezdődött – vagy végződött. Nézőpont kérdése. A dolgok
mindenesetre itt vettek igazán érdekes fordulatot. Tisztán emlékszik
Ophélie első tükörátkelésére azon a bizonyos éjszakán, mintha csak
tegnap történt volna.
Körbejár a szobában, végignézi a polcokon micergő, jól ismert
régi játékokat, majd megáll az emeletes ágy előtt. Ophélie eleinte a
nővérével osztozott rajta, később pedig, akkortájt, amikor váratlanul
és sietve el kellett hagynia Animát, az öccsével. Ő aztán csak tudja;
hosszú évek óta minden lépését figyeli a háttérből. Ophélie mindig az
alsó részen aludt. Az ágyát úgy hagyták, ahogy utoljára kikászálódott
belőle, a lepedő gyűrött, a párnán még ott a feje nyoma, mintha a
családja arra számítana, hogy bármelyik pillanatban hazatérhet.
Behajol, és kedvtelve nézegeti a felső ágy rácsára rajzszöggel
odatűzött térképeket, a huszonegy főszilánkét. A Matrónák miatt
Ophélie hosszú ideig mást nem nagyon tehetett, mint hogy
heverészés közben próbált rájönni, melyiken bujkálhat a férje.
Lemegy a lépcsőn, be az ebédlőbe. A terített asztalon a
tányérokban már kihűlt az étel. Sehol senki. A háznép szemmel
láthatóan félbehagyta a vacsorát – nyilván kiszaladtak, hogy
megnézzék a lyukat. Ahogy járja az üres szobákat, már-már olyan
érzése támad, mintha ténylegesen, teljes jelenvalójában ott lenne a

28
házban. És illetéktelen betolakodása a berendezésre is hatással van: a
csillárok csörömpölnek, a bútorok nyikorognak, az ingaóra
figyelmeztetőn megkondul, amint a közelébe ér. Animán ez tetszik
neki a legjobban. Kimondottan szórakoztatja, hogy egy idő után
képtelenség eligazodni a tulajdonviszonyokban, és eldönteni, a kettő
közül melyik a gazda, a tárgy vagy jogos birtokosa.
Kilép a házból, és komótosan elindul az utcán. Ráér, nem siet
sehová. Kíváncsi, persze, de sürgetni nem sürgeti semmi. Pedig a
napjai már meg vannak számlálva; nem egyedül neki, az egész
világegyetemnek.
Odakint a szomszédság összesereglett valami körül, mindenki
riadtan pillantgat a másikra; beáll a körbe. „A lyuk” – a lakók így
nevezik egymás között – olyan, mint egy csatornanyílás, csakhogy ez
a csatornanyílás a járda kellős közepén tátong, és hiába világítanak
bele, elnyeli a fényt. Valakinek a zsebéből előkerül egy spulni cérna,
leeresztik az orsót, hogy kiderítsék, vajon milyen mély lehet az üreg,
de a szál hamarabb elfogy róla, mint hogy elérné a lyuk fenekét.
Reggel még nyoma sem volt semminek. Az egyik Matróna vette
észre a lyukat, és miután majdnem beleesett, riasztotta a környéket.
Nem állhatja meg: elmosolyodik. Ó, asszonyom, ez csupán a
kezdet!
A tömegben meglátja Ophélie szüleit, akik szokás szerint most
sem veszik észre. Arcukon ugyanaz a néma tanácstalanság ül, mint a
többiekén. Fogalmuk sincs, merre lehet a lányuk – arról meg aztán
még kevésbé, hogy az a lyuk a járdán részben az ő hibája –, de nem
nehéz kitalálni, hogy ezen az estén a gondolataik többet forognak
körülötte, mint valaha. Ahogy a karjuk is szorosabban fonódik a

29
mellettük maradt gyerekeik köré. Szép, nagyra nőtt, egészséges
gyerekek. Az utcai lámpák fényében aranyló hajkoronával.
Ismételten megállapítja magában, hogy Ophélie mennyire kilóg
közülük – ami persze nem véletlen.
Lassan ideje továbbállni. Két lépéssel máris a világ másik végén
terem, a Sarkon, a Légvárban, annak is valahol a középső fertályán,
Berenilde portája előtt. A birtokon, amelyen állandósult az őszi
hangulat, ugyanolyan otthonosan mozog, mint Animán. Bármerre járt
Ophélie, ő mindenüvé követte. Ott volt vele, amikor inasként szolgált
Berenilde mellett. Akkor is ott volt, amikor Faruk kinevezte
másodmesélőnek. És akkor is, amikor a Holdvilágban nyomozott az
eltűnt személyek után. Növekvő érdeklődéssel figyelte minden
ballépését, de végig a háttérben maradt, észrevétlenül.
Előszeretettel látogatja végig újra és újra a történet, a közös
történetük, sőt az emberiség közös történetének legfontosabb
helyszíneit. Hogyan alakult volna Ophélie sorsa, ha Anima összes
olvasója közül Berenilde nem éppen őt választja, hogy
összeboronálja az unokaöccsével? Lehetséges, hogy soha nem is
találkozott volna azzal, akit Istennek hisznek? Ó, dehogynem! Csak a
történet más fordulatokon keresztül jutott volna el pontosan
ugyanoda, ahol most tart. Mindenkinek megvan benne a maga
szerepe, ahogy neki is, és most ő következik.
A vörös szalonból egy női hang szűrődik ki az előszobába. Az ajtó
nincs bezárva, az utolsó, aki bement, csak behajtotta maga után;
bekukucskál rajta. A két ajtószárny közötti keskeny résben
megpillantja Ophélie nénikéjét, ahogy fel-alá járkál a szőnyegekkel
borított padlón, amelyek indás mintázata éppoly kevéssé igazi, mint a

30
falikárpitba szőtt vadászjelenet vagy a vázák porcelánja. Az asszony
nem sokáig bírja karba font kézzel, egy sürgönyt húz elő, maga előtt
lobogtatja az érintésétől kikeményedett papírt, és közben hangosan
szitkozódik, hogy a csatornázási művek jobban megválogathatná,
kikkel dolgoztat, hogy Faruk igazán összekaphatná már magát, hogy
Archibaldra ráférne egy alapos fejmosás, Ophélie megkergült, mint
egy kakukkos óra, az orvosi testület pedig akár le is húzhatná magát
a budin. Berenilde nem figyel rá. Békésen ücsörög egy füles
fotelben, és halkan dudorászik, miközben a lánya hófehér hajacskáját
fésülgeti, akinek kis teste ernyedten hever az ölében. Mintha a gyerek
egyenletes szuszogásán kívül más nem is jutna el a füléhez.
Elfordítja a fejét. Mindig így tesz, valahányszor az elé táruló
jelenet kezd túl személyessé válni. Kíváncsi természet volt
világéletében, de a leskelődés nem kenyere.
Csak ekkor veszi észre, hogy az előszoba félhomályában egy férfi
kuksol mellette a földön, hátát a falnak támasztja, és morcos képpel
tisztogatja a puskája csövét. Úgy tűnik, a hölgyek találtak maguknak
egy önkéntes testőrt.
Megint továbbáll. Elég egyetlen láblendítés, hogy maga mögött
hagyja az előszobát, a birtokot, a Légvárat, a Sarkot, és a talpa a
világnak megint csak egy egészen távoli szegletében érjen földet.
A következő állomás Bábel. Ó, Bábel! Megfigyeléseinek kedvenc
terepe. A szilánk, ahol a történet hamarosan kifut az időből, és véget
ér, ahol minden összesűrűsödik.
Míg Animán az előbb este volt, itt már virrad. A tetőkön eső
kopog.

31
 Beveszi magát a Jó Család közlekedőibe, amelyek kövezetét
Ophélie is annyit koptatta, amíg előfutárnak készült. Csak egy
hajszál választotta el attól, hogy megtarthassa az ezüstszárnyacskáit,
és Bábel teljes jogú polgára legyen, ami számtalan ajtót megnyitott
volna előtte, és megkönnyítette volna a dolgát. De Ophélie elbukott –
és ő a maga részéről ezért nem győzi áldani a szerencséjét. Így
legalább a továbbiak neki is tartogatnak még némi izgalmat.
A csigalépcsőn felkaptat az egyik őrtoronyba. Odafentről az eső
ellenére is tisztán kivehetőek a közeli mellékszilánkok. Átellenben az
Emlékmű, mögötte az elhajlásgondozó. Mindkettő fontos helyszíne
lesz még a történetnek.
A napnak ebben az órájában a virtuóztanoncok rendszerint már
egyenruhában ülnek a padokban, és fülhallgatókon keresztül követik
a tananyagot; Pollux Fiai az egyik oldalon, Heléna Árvái a másikon.
Most viszont ehelyett odakint vegyülnek egymással a Jó Család
páros szilánkjának erődített falán. Eső áztatta pizsamájuk a bőrükre
tapad. Rémülten hüledeznek, és a felhőtenger mögött halványan
körvonalazódó belváros felé mutogatnak. Egy jókora esernyő alatt
maga az igazgató, a családfők közül az egyetlen, aki saját
leszármazottak nélkül maradt, Heléna is csatlakozott hozzájuk, és
átható figyelemmel fürkészi a szokatlan jelenséget.
Magaslati megfigyelőállásából végignéz a seregleten.
Helyesebben próbálja beleélni magát a helyzetükbe, és az ő
ijedségtől elkerekedett szemükkel nézni az előttük egyre nagyobbodó
űrt.
És megint csak nem állhatja meg, hogy el ne mosolyodjon. Eleget
rejtőzködött a háttérben, elérkezett az idő, hogy előlépjen.

32
 A MÉLYSÉG

Pollux botanikus kertjének burjánzó növényzete még elevenen élt

Ophélie emlékezetében. Az volt a legelső hely, ahol megfordult
Bábelen. Szinte látta maga előtt a teraszos ültetvényt és a
megszámlálhatatlanul sok lépcsőfokot, amelyet meg kellett másznia,
hogy kikeveredjen a fák, bokrok és virágok rengetegéből.
Emlékezett az illatokra. A színekre. A hangokra.
És az egészből nem maradt semmi.
Egy földcsuszamlás az utolsó fűszálat is magával sodorta a
mélybe. Eltűnt a fél piactér és az oda átvezető széles híd is, akárcsak
több kisebb mellékszilánk. És velük együtt az éppen ott tartózkodó
összes élőlény.
A látványtól Ophélie-nak pánikba kellett volna esnie. De ehelyett
csak döbbenetet érzett. Dermedten bámulta az eget a földtől
elválasztó friss határvonalon hirtelenjében felhúzott kerítés túloldalán
tátongó szakadékot. Legalábbis úgy tett, mintha azt bámulná. Az eső
időközben elállt, de a felhők továbbra is ott kavarogtak Bábel
városállama fölött. A sötét gomolyag eleve nem kedvezett a látási
viszonyoknak, a nyirkos levegőtől pedig még a szemüvege is
bepárásodott.
– A Másik tényleg létezik – szólalt meg. – Eddig inkább afféle
elvont fogalomként tekintettem rá. Hiába kaptam annyiszor a
fejemhez, hogy mekkora butaságot követtem el, amikor szabadon
eresztettem, és így közvetve én vagyok a felelős a szilánkok közelgő
összeomlásáért, meg hogy ha akarom, ha nem, a sorsom

33
összefonódik az övével, őszintén szólva mostanáig mindezeket nem
igazán vettem magamra. Hogy lettem volna képes kiengedni egy
ilyen világrombolót a saját gyerekszobámban álló tükörből anélkül,
hogy egyáltalán emlékeznék rá? Még csak azt sem tudom, hogy néz
ki, miért és hogyan csinálja ezt az egészet…
A sűrű ködben Ophélie az orra hegyéig sem látott, úgy érezte,
mintha magában szónokolna a semmi közepén. Amikor az
északnyugati külváros irányában a felhőzet kissé felszakadozott,
kénytelen volt két kézzel megkapaszkodni a kerítésben.
– Arra már kő kövön nem maradt. És ha Animát… meg talán a
Sarkot is…
Képtelen volt befejezni a mondatot. Mereven nézett maga elé,
bele a végtelen mélységbe, amely annyi férfit, nőt és gyereket
elnyelt, de mindenekelőtt az övéiért aggódott.
Az égen egy csapatnyi madár körözött tanácstalanul: nem találták
a fákat. Vajon mekkora lehetett a pusztítás hatósugara? A fő- és
mellékszilánkok egy végeláthatatlan felhőtenger körül lebegtek,
amelynek méretét eddig még senki sem tudta felbecsülni, és
amelynek a belsejében az élet semmilyen formája sem maradt fenn.
Azt beszélték, hogy az a köztes tér csupa örvény. És bár a híres
világutazó és felfedező, Lazarus egyszer nekiveselkedett, a világ
középpontjáig még ő sem jutott el.
Ophélie csak remélni tudta, hogy az áldozatok közül senki sem
szenvedett.
Előző este még olyan nyugodt volt, úgy érezte, végre révbe ért.
Végre kiteljesedett. Megfejtette Isten kilétét, azét az Ezerarcú
Alakváltóét, aki rátelepedett az életükre. Eulalie Itschen. És attól,

34
hogy nevet társított hozzá, ismerte a múltját, hogy eredetileg csak
egy középszerű, de annál nagyobb eszméket hajhászó, regényes
történeteket papírra vető fiatal nő volt, aki alaptalanul azt hitte
magáról, mások helyett is eldöntheti, hogy mi a jó és mi a rossz,
Ophélie hatalmas nyomás alól szabadult fel. Csakhogy az is kiderült
számára, hogy az igazi ellenséget nagy valószínűséggel másban kell
keresnie.
„Előbb vagy utóbb a nyomára vezetsz.”
– A Másik felhasznált, hogy kikerüljön Eulalie Itschen ellenőrzése
alól, most viszont megfordult a helyzet: Eulalie Itschen használ arra,
hogy megtalálja a Másikat. De mivel ezek ketten ilyen szépen
belekevertek a gonoszságaikba, ez az ügy már engem személyesen is
érint.
– Minket.
Ophélie Thorn felé fordult, bár látni nem látta. A ködben belőle is
csak egy tompa, testetlen hangot érzékelt, ez a távoli morgás mégis
nagyobb biztonságot adott neki, mint a lába alatt a talaj. Egyetlen
szavától máris jobban érezte magát.
– Ha igaz, hogy a Másik áll a Nagy Szakadás és a szilánkok
összeomlása mögött, illetve miatta válhatott egy egyszerű halandó
mindenhatóvá – vonta meg Thorn józanul a mérleget –, az azt jelenti,
hogy lényegi összetevője annak az egyenletnek, amelyet évek óta
próbálok megoldani.
Fémes kattanás hallatszott. Thorn zsebórájának jellegzetes zöreje,
ahogy a fedele ki- és visszapattant, hogy emlékeztessen az idő
múlására. Amióta Ophélie átmeneti felügyelete alatt önálló életre

35
kelt, nemigen tudta levetkőzni magáról a tulajdonosa kényszeres
szokásait.
– A visszaszámlálás folytatódik – fűzte tovább a gondolatmenetét
Thorn. – Az emberiség természeti katasztrófaként tekint ezekre a
földcsuszamlásokra. De mi már nemcsak azzal vagyunk tisztában,
hogy ez nem így van, hanem azzal is, hogy itt még nincs vége. És
erről mindaddig nem beszélhetünk senkinek, amíg nem tudjuk, kiben
bízhatunk, és milyen bizonyítékokkal támaszthatjuk alá az
állításunkat. Vagyis tényekre alapozva pontosan meg kell
határoznunk, milyen természetű Eulalie Itschen és a Másik
kapcsolata, meg kell értenünk, mit akarnak, kik ők, hol vannak,
hogyan és miért teszik, amit tesznek, hogy aztán ezekkel az
ismeretekkel felvértezve a saját fegyverüket fordíthassuk ellenük. És
mindennek a lehető leggyorsabban kell utánajárnunk.
Ophélie hunyorgott. A szélnek köszönhetően körülöttük a felhőzet
felszakadozott, és a nap minden átmenet nélkül vakító fényárba
borította a környéket.
Örült, hogy végre láthatja is Thornt, aki kezében a zsebórájával,
tekintetét az égboltra függesztve ott magasodott mellette peckesen,
szintén szemben a kerítéssel. És bár az egyenruhája aranydíszítésén
megcsillanó napsugaraktól káprázott a szeme, Ophélie csak azért sem
fordította el tőle az arcát. Sőt, próbálta minél nagyobbra nyitni a
szemét, hogy magába szívja a belőle áradó ragyogást. Thornból úgy
sütött az elszántság, mint aki fel van villanyozva.
Ophélie minden porcikáját jóleső érzés járta át annak biztos
tudatától, hogy milyen sokat jelent neki ez a férfi, és viszont, ő

36
mennyit jelent neki, és ebben a bizonyosságban a világon semmi sem
ingathatta meg.
De uralkodott az érzésein, és nem lépett oda hozzá. Bár közel s
távol nem tartózkodott egyetlen teremtett lélek sem – a hatóságok az
egész körzetet kiüríttették –, ők azért ügyeltek, hogy megtartsák a
tisztes távolságot, mint nyilvános helyeken mindig. Elvégre a
hivatalos besorolás szerint a társadalmi rangsor két, egymástól a
legtávolabb eső szélén helyezkedtek el. Amióta kikerült a Jó
Családból, Ophélie személye Bábel városállamának szempontjából
teljességgel jelentőségét vesztette. Thorn viszont megmaradt Sir
Henrynek, LUX köztiszteletben álló Lordjának.
– Eulalie Itschen annak látszik, akinek akar, a Másikról pedig még
ennyit sem tudunk – elmélkedett tovább Thorn. – Azaz nem is
sejthetjük, hogy amikor az útjaink legközelebb keresztezik egymást,
melyiknél milyen ábrázatra számítsunk. Készen kell állnunk, hogy
szembeszálljunk velük, mire rájuk találunk. Vagy ők találnak ránk.
Thornnak csak ekkor tűnt fel, hogy Ophélie őt nézi, csügg minden
szaván. Megköszörülte a torkát.
– Téged nem tudlak kivonni a hatalmuk alól, de őket
levakarhatom rólad.
Ugyanezt a mondatot az Emlékműben, odafent a Secretariumban
Ophélie egyszer már hallotta tőle – a többes számot és a tegeződést
leszámítva. Inkább az aggasztotta, hogy tudta, ha Thorn valamit ígér,
azt be is tartja. A nevét és a szabad mozgását máris feláldozta érte,
csak hogy végérvényesen megszabadítsa őt attól a folyamatos
felügyelettől, amelyet egymaga olyan nehezen tudott kijátszani, és
amely a legelső óvatlan lépésére ismét a nyakába szakadhatott. Igen,

37
tudta, hogy Thorn ezért, és csakis ezért kész bármiről lemondani.
Onnantól, hogy ez a saját döntése volt, még abba is hajlandó volt
beletörődni, hogy mellette Ophélie veszélyben lehet.
– Nem vagyunk egyedül, Thorn. Mármint velük szemben.
Miközben mi itt beszélgetünk, Archibald, Gaëlle és Róka Árkádia
után kutat. Talán már meg is találták. Ha sikerülne meggyőzniük az
árkádiaiakat, hogy álljanak mellénk, az alaposan átrendezné az
erőviszonyokat.
Gyanakvását jelezvén Thorn összevonta a szemöldökét. Előző
éjjel, még mielőtt a sziréna kiparancsolta volna őket az ágyból,
érintőlegesen már szóba került ez a téma, de Archibald nevének
puszta említése akkor is hasonló hatást váltott ki belőle.
– Archibald az utolsó ember ezen a földön, akiben megbízom.
A napsütés elhalványodott, az égen ismét sötét fellegek
gyülekeztek.
– Mennem kell – jelentette be Thorn, miután az órája
türelmetlenül csapkodni kezdett a fedelével. – Újabb megbeszélésem
lesz a Genealógusokkal. És ahogy őket ismerem, a következő
megbízatásom már nyilván szorosabban fogja érinteni az ügyünket.
Este találkozunk.
A fémes csikorgásból Ophélie arra következtetett, hogy már el is
indult. Nem bicegett, a járógép ezt megoldotta, de ezen az egy
jótéteményen kívül a Genealógusok éppenséggel nem könnyítették
meg Thorn életét. Thorn azt remélte, hogy rajtuk keresztül közelebb
kerülhet Eulalie Itschen titkaihoz, elvégre ők is ugyanazt akarták
elérni, amiért ő dolgozott: véget vetni Isten hatalmaskodásának. De
attól a perctől kezdve, hogy a szolgálatukba állt, mintha egy időzített

38
bomba ketyegett volna a kezében. A Genealógusok ellátták hamis
személyazonossággal, de ahogy adták, úgy bármelyik pillanatban el
is vehették tőle, és Sir Henry álcája nélkül Thorn nem lett volna más,
csak egy üldözött szökevény.
– Légy óvatos!
Thorn megtorpant. Ophélie a ködben halványan még látni vélte
nyúlánk alakjának darabos körvonalait.
– Te is. Nagyon. Sőt, még annál is jobban.
Azzal sietve útnak indult, és egyhamar beleolvadt a szürkeségbe.
Ophélie értette a célzást. Turkálni kezdett a tógája zsebében. Először
Lazarus házának kulcsa akadt a kezébe, azt Ambrosiustól kapta,
aztán a levélke, amelyet Heléna juttatott el hozzá: Adandó
alkalommal keressen fel. Szükségem lenne a kezére.
Végül csak megtalálta, amit keresett: egy apró alumíniumlemezt
tele ugyanolyan vésett krikszkrakszokkal, mint amilyeneket a
családfők Könyveiben látott, Eulalie Itschen rejtjelezésével, amelyet
egyelőre a világon senki sem tudott megfejteni. Mindössze ennyi
maradt az idős takarító után, ez a kis fémtábla a közepén egy
puskagolyó ütötte lyukkal. Ophélie már abba is beleszédült, ha az
öreg csak eszébe jutott. Mint kiderült, ő is egy volt a családfők közül,
de rá más szerepet osztottak, nevezetesen, hogy Eulalie Itschen
múltját őrizze. És munkaköréből adódóan kis híján halálra rémítette
Ophélie-t, aki talán ott helyben szörnyet is halt volna, ha a
Majdnemmakulátlan Merész fia nem lép közbe. A bosszúvágy –
Ophélie szerencséjére – annyira nem vakította el a legénykét, hogy
elvétse a lövést, az öreg fejére célzott, és egyenesen az
alumíniumlemezt találta el. Amint az írás megsérült, a takarító teste

39
semmivé foszlott és elillant, akár egy rossz álom. Az a pár sor tartotta
életben… Thorn finoman szólva nem igazán értékelte a történetet,
amikor Ophélie elmesélte neki.
Ophélie átdugta a kezét a kerítés rácsán, és a mélybe hajította az
alumíniumlemezt. A fém még egy utolsót villant, mielőtt végleg
beleveszett a felhőtengerbe, akárcsak az a sok-sok ember, aki a
földcsuszamlások martalékául esett.
Hirtelen eszébe jutottak a személyazonosságát igazoló hamis
okmányok. Eulalie. Bár nem tudatosan, de ugyanazt a nevet
választotta magának, amelyet az ellenfele viselt. És nem ez volt az
egyetlen furcsaság: időnként számára ismeretlen emlékképek
rohamozták meg. Melyek voltak Eulalie emlékei, és melyek még a
sajátjai? Hol húzódott a kettő között a határ? Honnan tudhatta volna,
mi a helyes a jelenben, ha a múltja olyan volt, mint egy bonyolult
kirakós játék? Mi értelme volt a jövőn gondolkodni, ha a világ úgyis
összeomlik? És hogyan érezhette volna magát szabadnak, ha előbb-
utóbb mindenképpen összeakad a Másikkal? Ő szabadította rá a
Másikat a világra, rendben, ezért kész volt vállalni a felelősséget,
ugyanakkor borzasztóan haragudott mindkettőre – Eulalie Itschenre
és a Másikra egyaránt –, amiért miattuk soha nem tudhatja meg, hogy
e nélkül a kalamajka nélkül milyen ember vált volna belőle.
Ophélie belefújt a ködbe, hátha úgy könnyebben levegőhöz jut.
Rajta ne múljon, ő aztán utánajár minden újonnan előbukkanó
emlékképnek, és megtalálja bennük a gyenge pontokat! Az egész
történet, Eulalie-é, a Másiké, a családfőké és az új világé Bábelen
kezdődött. És összeomlás ide vagy oda, ő addig erről a szilánkról el

40
nem megy, amíg töviről hegyire végig nem járja a lehetőségeket, és
ezt a rejtélyt meg nem fejti!
Sarkon fordult, hogy bámészkodás helyett azonnal munkához is
lásson.
Valaki állt mellette. A sűrű ködben nem tudta kivenni, kicsoda.
Az utcákon kijárási tilalmat rendeltek el. Mikor csapódhatott
mellé az az árnyalak? Vajon azt is kihallgatta, amiről Thornnal
beszélgettek? Vagy maga is csak azért zarándokolt ide a szakadék
szélére, hogy némán lerója az áldozatok előtt a kegyeletét?
– Jó napot!
Az árnyalak nem válaszolt, csak lassú léptekkel elindult a piactér
felé. Ophélie adott neki egy kis előnyt, majd úgy döntött, a nyomába
ered az elhagyatott árusbódék között. Lehet, hogy csak az üldözési
mánia hatalmasodott el rajta, de azt gondolta, hogy ha az a kotnyeles
alak utánuk leselkedett, akkor nem ártana legalább tudnia, kivel van
dolga.
A felére csökkent, párálló piactéren világvégi hangulat uralkodott.
Középen egy lejárt, és így szoborrá merevedett újságárus automata a
magasba tartotta a Hivatalos Hírmondó előző napi lapszámát,
amelybe a szél bele-belekapott. A szokásos zsongást csend váltotta
fel, amiben Ophélie számára az volt a legzavaróbb, hogy minden
apró zaj, amelyre egy rendes hétköznapon ügyet sem vetett volna,
aránytalanul felerősödött. Hallotta az elvezető csatornákban
összegyűlt szennyvíz csörgedezését. A pultokon hagyott eleségek
fölött köröző legyek zümmögését. A saját légzését. Az árnyalak
viszont olyan nesztelenül közlekedett, hogy Ophélie már majdnem el
is vesztette szem elől.

41
 Megszaporázta a lépteit.
Amikor egy erősebb széllökés valamelyest szétoszlatta a ködöt,
Ophélie a saját tükörképével találta szembe magát. Összerezzent.
Nem sok kellett volna hozzá, hogy felkenődjön egy bolt kirakatára.

ÜVEGEZÉS – TÜKÖRFÉNYEZÉS

Hiába forgolódott, körös-körül nem látott senkit. Az árnyalak

ügyesen lerázta, de annyi baj legyen!
Az üzlet bejáratához ment. A mester igencsak megijedhetett a
földcsuszamlástól, mivel tárva-nyitva hagyta az ajtaját. Odabent még
halkan duruzsolt a rádió:
– …velünk van élő adásban. Ön azon kevés polgártársaink közé
tartozik, akik tanúi voltak a tragédiának… tragédiának, amely tegnap
reggelre gyászba borította egész Bábelt. Hallgatjuk.
– Még most sem akarom elhinni, pedig ott voltam, a saját
szememmel láttam, really. Vagyis nem, nem láttam. Ez ennél
bonyolultabb.
– Csak mondja el nyugodtan a saját szavaival, mi történt,
polgártárs.
– A szokásos helyemen voltam. Felhúztam a sátorponyvát.
Iszonyúan szakadt az eső. Az ég akkorákat dörrent… dörrent, hogy
többen azon kezdünk el gondolkodni, nem kellene-e inkább
összepakolni. És akkor megrázott valami.
– Megrázta?
– Olyan volt, mint egy csuklás. Nem láttam, nem hallottam
semmit, de éreztem, belül nagyon is éreztem.

42
 – És azután mi történt, polgártárs?
– Egyhamar rájöttem, hogy azt a csuklást nemcsak én, de a
többiek is érezték. Kimentünk a bódéink elé… a bódéink elé.
Micsoda csapás! A szomszédom nem volt sehol, eltűnt mindenestül.
Csak felhők kavarogtak a hűlt helyén. Akár én is lehettem volna.
– Köszönjük, polgártárs. Kedves hallgatóink… hallgatóink, önök
a Hivatalos Hírmondó közszolgálati magazinműsorát hallgatják.
LUX Lordjai az önök biztonsága érdekében elrendelték az
északnyugati elővárosok teljes lezárását. És nyomatékosan kérik a
lakosságot, hogy ne adjon hitelt semmilyen, a közrend megzavarását
célzó felforgató kiáltvány koholt állításainak. Emellett felhívjuk a
figyelmüket, hogy az Emlékműben megkezdődött a népszámlálás…
népszámlálás.
Ophélie-nak ennyi elég is volt; idegesítette, hogy a
visszaverődések állandóan megakasztják az élő közvetítést. Ez a
különös jelenség korábban csak ritkán fordult elő, de az elmúlt
napokban egyre sűrűsödött, és mostanra olyan gyakorivá vált, hogy
az szinte élvezhetetlenné tett minden rádióadást. Lazarus, még
mielőtt újfent nekivágott volna a nagyvilágnak, azzal búcsúzott tőle,
hogy a visszaverődésekben van „mindennek a kulcsa”. Nem
mellesleg azt is közölte vele, hogy akárcsak ő, Ophélie is inverz,
valamint hogy a szilánkokat nem a saját örömére, hanem Isten
megbízásából látogatja sorra, meg hogy az automatákat is azért
tervezte, hogy valamivel ő is hozzájáruljon Isten birodalmának jobbá
tételéhez. Vagyis Lazarus hetet-havat összehordott, viszont nem
kicsinyeskedett, rendelkezésre bocsátotta a belvárosi villáját, hogy
Thorn és Ophélie ott rendezhesse be a főhadiszállást.

43
 Ophélie a kirakatba állított tükörben farkasszemet nézett saját
magával. Legutóbb, amikor közelebbi kapcsolatba került egy
tükörrel, egy hatalmas bakugrással gyakorlatilag a tér és az idő egy
másik dimenziójában termett – mintha az ő belső fejlődésével együtt
az örökölt tehetsége is kiérlelődött volna. A tükörjárás képessége
nem egyszer mentette ki szorult helyzetéből, de a világ talán jobban
járt volna, ha ezt az adottságát soha nem teszi próbára. Ha legalább
azt fel tudta volna idézni, pontosan mi történt aznap a
gyerekszobában! De a Másikkal való találkozásáról csupán homályos
emléktöredékei voltak. Valami eleven jelenlét a tükörképe mögött.
Egy hang, amely az éjszaka közepén felébresztette.
Szabadíts ki!
És ő minden valószínűség szerint meg is tette. De hol bukkant elő,
és hogy nézett ki az, akit szabadjára engedett? Tudomása szerint sem
Animáról, sem sehonnan máshonnan nem jelezték, hogy egy
ismeretlen vandál tombolásba kezdett volna.
Ophélie szeme elkerekedett. A kirakati tükörrel valami nem volt
rendben. A tükörképe nyakában ott tekergett a sál, miközben tudta,
hogy azt szándékosan nem hozta magával, Lazarus házában hagyta.
A bábeli viseletkódex köztereken tiltotta a tarka ruhadarabok
viselését, és Ophélie még véletlenül sem szerette volna felhívni
magára a figyelmet. És a tükör nem csak ebben az egy részletben
torzította el a valóságot. Ophélie tükörképén a tóga csuromvér volt,
orrán a szemüveg berepedezett. A képmása haldoklott. Eulalie
Itschen és a Másik is ott volt, láthatatlanul, de a jelenlétük érződött,
körülöttük pedig nem volt más, csak a nagy semmi.
– Az iratait, please!

44
 Ophélie hátat fordított a látomásnak, a szíve vadul zakatolt. Egy
járőr nyújtotta felé követelőzőn a kezét.
– Ebben a körzetben polgári személyek nem tartózkodhatnak.
Mialatt a tisztviselő alaposan átnézte a papírjait, Ophélie a válla
fölött lopva hátrapillantott a kirakatra. A tükörképe olyan volt,
amilyennek lennie kellett. Sem sál, sem vér, sem űr. Annak idején,
amikor még a Sarkon élt, előfordult, hogy egyik-másik jól sikerült
káprázat becsapta. Előbb egy árnyalak, aztán meg ez a látomás: csak
képzelődött volna? Vagy ami még rosszabb: valaki rá akart ijeszteni?
– Szóval nyolcadfokon Animista – jegyezte meg a járőr, amikor
visszaadta neki az iratait. – Vagyis születését tekintve ön nem
tősgyökeres bábeli, Miss Eulalie.
A férfinak szemmel láthatóan nem volt ínyére, hogy a
földcsuszamlás helyszínéhez ilyen közelre osztották be szolgálatra.
Nagyra nőtt fülével radarként pásztázta a környéket, mint egy riadt
macska. Pollux, Bábel egyik családfőjének leszármazottai azzal
tűntek ki a többiek közül, hogy valamelyik érzékszervük átlagon
felül kifejlődött. A járőr Akusztikus volt.
– De van hol laknom – felelte Ophélie. – Elmehetek?
A járőr tekintete egy pillanatra megállapodott a homlokán, mintha
valamit keresett volna rajta.
– Nem. Az ön helyzete a dolgok jelen állása mellett nem
rendezett. Nem hallotta a felhívást? Köteles az Emlékműben
megjelenni népszámlálásra. Now.

45
 AZ ALÁÍRÁS

A szárnyhajtány dugig volt utasokkal. De még mielőtt az ajtók

bezáródtak, a járőr csak feltuszkolta Ophélie-t a fedélzetre, ahol
mozdulni sem lehetett anélkül, hogy bárki ne taposott volna rá valaki
másnak a lábára. Odabent fullasztó volt a levegő, amihez a tetőre
befogott óriás kimérák eleve orrfacsaró istállóbűze mellett ezúttal a
tömény izzadságszag is hozzájárult. Valahol a kocsi belsejében egy
csecsemő úgy üvöltött, mint akit éppen nyúznak. Amerre Ophélie
csak nézett, az arcokon ugyanazt a zavart kifejezést látta. Miért
viszik őket az Emlékműbe? Mire föl találták ki ezt a hirtelen
népszámlálást? Van ennek valami köze a földcsuszamlásokhoz? Az
általános nyugtalanság ellenére a hangját senki sem merte felemelni.
A viseletkódexben foglaltak alapján az utazóközönségben a legtöbb
szilánk képviseltette magát: voltak köztük Totemisták, flórai
Botanikusok, Jósok, Héliopoliták, korpoliszi Anyagmódosítók,
Szellemidézők és Fantomok, férfiak és nők vegyesen, akik a világ
négy égtájáról érkeztek a köztudottan befogadó Bábelre.
A városállam az ő találékonyságuknak és mesterségbeli tudásuknak
köszönhette a technikai vívmányok javát, kezdve a szárnyhajtánnyal,
amelybe ilyen méltatlanul beterelték őket, és amely csak nem akart
velük elindulni.
Mindenki feszült volt, hát még Ophélie! A háta közepére kívánta
ezt a népszámlálást. A zsebében lapuló hamis iratokkal eleve sokat
kockáztatott, ráadásul jobb dolga is lett volna ennél: meg kellett
akadályoznia a világvégét. És az a különös kép sem akart kimenni a

46
fejéből, amelyet a kirakati tükörben látott, ha a képzelete játszott csak
vele, ha nem.
Homlokát az ajtó üvegéhez tapasztotta, és figyelte a szabadban
tolongó csődületet. Egy kereskedő talicskára pakolta a szőnyegeit, és
szíjjal rögzítette őket, nehogy szétguruljanak, egy öregasszony egy
kordényi gyerekkel próbált kikeveredni a tömegből, egy eltévedt
zebu pedig csökönyösen elállta a járókelők útját. Aki tudott,
menekült, hogy lehetőleg minél messzebb kerüljön a katasztrófa
sújtotta övezettől, a szilánk beljebb húzódott peremétől, a fenyegető
mélységtől. Az emberek féltek. És Ophélie ezért cseppet sem ítélte el
őket, elvégre a Másik bárhol lehetett, talán éppen ott lődörgött
közöttük… Hiába állt vele valamilyen rejtélyes okból kifolyólag
összeköttetésben, ha szembejött volna az utcán, Ophélie biztosan
nem ismerte volna fel.
Az egyik sarkon kifordult egy kerékpár – a nyeregben egy
automatával. Nem mindennapi látványt nyújtott, ahogy az arctalan
bábu egyenletes tempóban pedálozva keresztülszelte a tömeget, és
közben a hasából egy recsegő géphang folyamatosan ugyanazt
ismételgette:
– KIGYOMLÁLOM A VIRÁGÁGYÁSAIT, KIFÉNYEZEM AZ EDÉNYEIT,

MEGSTOPPOLOM A LÁBTYŰIT… LÁBTYŰIT… NEM FÁRASZT A MUNKA.

VEGYEN ALKALMAZÁSBA, NE ZSÁKMÁNYOLJA KI EMBERTÁRSAIT!

Az üvegen keresztül Ophélie tekintete keresztezte egy idős férfiét,
aki csüggedten ült a peronon egy túlméretezett bőröndön, mint aki
azt sem tudja, hol fogja tölteni a következő éjszakát. Az öreg Ophélie
szemébe nézett, és odakiáltotta neki, meg persze az összes
bezsuppolt utasnak:

47
 – Keressetek magatoknak másik szilánkot! Hagyjátok meg Bábelt
az igazi honpolgároknak!
A szárnyhajtány végre nekilódult. Ophélie-nak felkavarodott a
gyomra. Nyilvánvalóan nem csak a rázkódástól. Egész úton
igyekezett nem kinézni az ablakon, nem fürkészni a felhők alatt ásító
űrt. Csak akkor lélegzett fel, amikor megérkeztek, és kiléphetett az
Emlékmű előtti térre.
Amennyire csak tudta, hátrahajtotta a fejét, és ráemelte a
szemüvegét erre a tobzódó építészeti remekre, amely szinte az egész
szilánkdarabot elfoglalta, csupán néhány mimózának maradt mellette
hely, és amely az avatatlan szemlélőnek nem is annyira a kultúra
fellegvárának, mint inkább világítótoronynak tűnhetett. Ophélie
hosszú napokat és néha teljes éjszakákat töltött a falai között
osztályozással, feldolgozással és lyukasztással.
Itt legalább otthonosabban mozgott.
Pollux családi gárdája szép számmal kivonult, és parancsokat
osztogatott. „Szálljanak ki, please! Haladjanak, please!
Várakozzanak, please!” Amint a szerelvény kiürült, máris kezdték
újra feltölteni a kocsikat azokkal a polgárokkal, akik már túl voltak
az összeíráson, hogy visszaszállítsák őket a belvárosba. De csak
olyanokat engedtek fel a fedélzetre, akiknek valami folt volt a
homlokán.
Ophélie egy irdatlan hosszú sor vége felé kint rekedt a tűző napon.
Elmondhatatlanul irigyelte a közvetlenül mögötte toporgó
Vízfakasztót, akinek a kopasz koponyája fölött egy kisebb esőfelhő
fodrozódott.

48
 A sor lassan haladt, Ophélie sokáig rostokolt a katona fej nélküli
szobra mellett. A köztéri alkotás egy időben készült az Emlékmű
alapjaival. Vagyis még a régi világból maradt fenn, abból a
korszakból, amikor az eredeti épületet felhúzták. Ezen a szent helyen
tanította Eulalie Itschen a családfőket. Vajon a Másikkal is itt
találkozott? Innen idézték elő közösen a Nagy Szakadást? Az
Emlékmű mindenesetre magán viselte a nyomait. Az egyik felét,
amelyet a Nagy Szakadás porig rombolt, később gondosan
újjáépítették. Valahányszor felnézett a roppant méreteivel hivalkodó
építményre, Ophélie mindig elgondolkodott, hogy bír ez a kőtömeg
egyenesen megállni anélkül, hogy egyik vagy másik irányba
kilengene.
Hirtelen valami elzárta előle a kilátást. A szélben egy
narancssárga papírlap tapadt a szemüvegére.

CSAPRA VERJÜK A HORDÓKAT. ELFÜSTÖLJÜK

A DOHÁNYKÉSZLETEKET.
NEKÜNK NE MONDJA MEG SENKI, MIT SZABAD!
ÉS TI, TI HOGYAN KÖSZÖNTITEK A VILÁGVÉGÉT?

Ophélie megfordította a röplapot. A hátoldalán egyetlen sor állt

csupa nyomtatott nagybetűvel:

CSATLAKOZZATOK BÁBEL ROSSZCSONTJAIHOZ!

A Majdnemmakulátlan Merész meghalt, de a hívei mozgolódtak

és mozgósítottak.

49
 Egy gárdista kitépte a kiáltványt Ophélie kezéből.
– Fáradjon be, please!
Ophélie végre bebocsáttatott az épületbe. Mint eddig minden
alkalommal, amikor belépett a tágas előcsarnokba, az első
pillanatban hangyányinak érezte magát, amint meglátta a felfelé
körkörösen gyűrűző szinteket, a transzcendiumok függőleges
folyosóit, a mennyezeten fejjel lefelé berendezett olvasótermeket, a
kupolában a Secretarium lebegő gömbjét és főleg az itt felhalmozott
tudástól rogyadozó könyvespolcokat. De Ophélie már megtanulta
kezelni ezt a nyomasztó érzést, és kihúzta magát; a lapok egyenletes
surrogása megnyugtatta, a suttogó hangok pedig mintha mind arra
bátorították volna, hogy neki is joga van hallatni a saját hangját.
A kapu után a sor több ágban kígyózott tovább az előcsarnok
másik végébe. Az emeleteken óvatos léptekkel és lesütött szemmel
közlekedő emléktárosok igyekeztek minél csendesebben végezni a
dolgukat; láthatóan még ők érezték zavarban magukat attól, hogy a
népszámlálást beköltöztették hozzájuk. Ophélie örült volna egy
ismerős arcnak, Blasiust kereste közöttük, de egyhamar rájött, hogy
nincs ott: a raktárost olyan szinten üldözte a balszerencse, hogy
semmilyen környezetben sem tudott sokáig észrevétlen maradni.
Voltak viszont helyette automaták, nem is kevesen, amelyek
hordozható írógépekkel járkáltak ide-oda.
A várakozás egy örökkévalóságnak tetszett, de amikor a végéhez
közeledvén Ophélie megpillantotta a pultot, amelyhez beosztották, a
száján félhangosan kicsusszant egy „Jaj, ne!”. Az asztal mögött egy
magas és vékony lány ült laza copfban összefogott, vöröses hajjal.
Elizabeth.

50
 Az egykori osztagvezetője. Ophélie kedvelte különc stílusát és
csodálta az eszét, csak a tekintélytiszteletét nem értette soha, hogy
vakon engedelmeskedett a helyi felsőosztálynak. És ebből
következően tudta, hogy ha valamit nem talál rendben a papírjaival,
Elizabeth bizony nem fog kivételezni vele.
– Már megint te? – vetette oda neki az előfutár köszönés gyanánt,
amikor Ophélie végre sorra került. – Üdv a külhonban születettek
adatfelvételi részlegén!
Nem mosolygott, az nem volt szokása. A szemét is csak résnyire
tartotta nyitva, szinte áttetsző szemhéjával lomhán pislogott a
külvilágra. És hiába volt teleszórva az arca vidám szeplőkkel,
beteges sápadtságát azok sem tudták ellensúlyozni. Várakozás
közben Ophélie-t odakint úgy megkapta a nap, hogy ha választani
kellett volna kettejük közül, bárki hamarabb mondta volna őt
bábelinek, mint Elizabethet.
– Megviseltnek tűnsz – mutatott a pennája végével a lány az
Ophélie orra hegyén gyöngyöző verejtékcseppre.
– Te sem vagy túl jó bőrben – viszonozta a megjegyzést Ophélie.
Ezzel persze nem mondott semmi újat, Elizabeth soha nem volt jó
bőrben. Ennek ellenére az előfutár enyhén felvonta a szemöldökét,
mint akit meglepett a tegeződő hangnem, aztán nyilván rájött, hogy
nincs min fennakadnia, elvégre Ophélie már nem tartozik a
felügyelete alá, így ismét kisimult az arca.
– Ebben a munkakörben az arcápolás nem megengedett. Ez
biztosítja a teljes átláthatóságot munkavégzés közben. Na, add csak
ide az irataidat, Eulalie, hogy téged is átvilágítsalak!
– Mi ez az egész? Miért rendeltek ide minket?

51
 – Hmm? – kérdezett vissza foghegyről Elizabeth, miközben
Ophélie személyazonossági okmányait bújta. – LUX Lordjai nemrég
határozatot fogadtak el arról, hogy mindenki, aki az elmúlt tíz évben
telepedett le Bábelen, köteles összeírásra jelentkezni. Biztosíthatlak,
nem kevés emberről van szó – legyintett fél kézzel közönyösen a
csarnokban tömött sorokban várakozó sokaság felé. – Gondoltam,
besegítek, jelentkeztem önkéntesnek. Természetesen ez csak
ideiglenes elfoglaltság, amíg nem kapom meg a kinevezésemet, és ki
nem jelölik a szolgálati helyemet. Több ajánlattal is megkerestek
már.
Jelen helyzetben Ophélie nem annyira Elizabeth, mint inkább a
saját jövőjéért aggódott. Az iratait Archibald saját kezűleg töltötte ki,
és ha az egykori nagykövet csak egyetlen pecsétet is nem a megfelelő
rubrikába nyomott, az ő álcájának egyszer s mindenkorra annyi.
– De hát miért? – színlelt értetlenséget Ophélie. – LUX Lordjai
miért akarnak minket lajstromba venni?
– Miért ne tehetnék?
Ophélie rosszat sejtett. Noha Elizabeth sikeresen felkapaszkodott
a ranglétrán, úgy tűnt, a részletekbe őt sem avatták be. A bábeliek
többségéhez hasonlóan ő sem tudott arról, hogy LUX Lordjai nem a
saját szakállukra, hanem titkon Eulalie Itschennek dolgoznak. Nehéz
volt nem összefüggést látni e között a hirtelenjében megszervezett
hatalmas felhajtás és az előző éjszaka bekövetkezett
földcsuszamlások között. Valami komoly dolognak kellett lennie a
háttérben.
– Elizabeth – halkította le Ophélie a hangját, és ráhajolt az
asztalra –, nem tudod, más szilánkokon is észleltek földmozgást?

52
 – Hmm? Honnan tudhatnám én azt?
A lány rezzenéstelen vonásai alapján Ophélie-nak szomorúan bár,
de be kellett látnia, hogy belőle nem húz ki semmit. Ha tájékozódni
akar, jobb forrást kell keresnie. Végignézett a szomszédos
asztalokon.
– Octavio is itt van?
Octavio nemcsak azért jutott az eszébe, mert történetesen LUX
egyik legbefolyásosabb Lordja, Lady Septima fiaként közelebb volt a
tűzhöz, hanem azért is, mert azon kevesek közé tartozott, akikben
Ophélie megbízott. Ami kívülről elég furcsán vehette ki magát azok
után, hogy a Jó Családban eltöltött tanulmányi idejük alatt ők ketten
nyíltan ki nem állhatták egymást.
– Félállásba felvették gyakornoknak a Hivatalos Hírmondóhoz, a
napokban kezdett – felelte Elizabeth. – Amúgy meg nem azért
vagyok itt, hogy tájékoztassalak. Hogy teljes legyen a személyi
anyagod, felteszek neked egy sor kérdést, te pedig próbálj meg a
lehető legrövidebben válaszolni.
Azzal kész kihallgatásnak vetette alá Ophélie-t. Mikor érkezett
Bábelre? Miért döntött úgy, hogy itt marad? Melyik szilánkról
telepedett át? Milyen örökölt képességekkel rendelkezik? Van-e
érvényes munkaszerződése? Büntetett előéletű-e? A rokonai közül
szenved-e bárki krónikus testi vagy lelki betegségben? Tízes skálán
hogyan értékelné a városállam iránti hűségét? Mi a kedvenc
édessége?
Ophélie sokat készült, hogy ha a hamis gyökereiről kérdezgetnék,
ne lehessen megfogni, de ezzel a pergő kérdésáradattal szemben
szüksége volt minden hidegvérére. Csak akkor veszítette el majdnem,

53
amikor meglátta, ki közeledik az asztalukhoz: egy férfi és egy nő,
akiknek már a puszta megjelenése is tiszteletteljes csendet
parancsolt. Az előcsarnokban szó bennszakadt, hang fennakadt,
hirtelen mindenki elfelejtett türelmetlenkedni, senki még ásítani vagy
köhögni sem mert. Ophélie eddig mindössze egyszer látta a
Genealógusokat, akkor is csak távolról: az avatási ceremónián,
amelyet pontosan ugyanitt, az Emlékműben rendeztek meg. De aki
egyszer látta, az aztán bárhol és bármikor felismerte őket: a pár
tetőtől talpig aranyban járt, még a hajukat és az arcukat is bemázolták
aranyra. Váll váll mellett, kéz a kézben, arcukon széles mosollyal,
kényelmes tempóban lépdeltek, mintha csak egy parkban sétálnának,
nem a tömeges hivatali ügyintézés rögtönzött terepén.
Thorn elvileg hozzájuk indult, de nem volt velük, amitől Ophélie
rögtön aggódni kezdett. De talán már otthon várta, ahogy
megbeszélték, Lazarus házában. Talán vele a Genealógusok nem
kekeckedtek annyit, mint vele Elizabeth. A pár egyszemélyes
kíséretét egy meglehetősen félénk, süldő Fáraó leányka alkotta, aki
állandóan összerezzent, valahányszor a férfi vagy a nő hozzáért a
karjához, vagy súgott valamit a fülébe.
Ophélie-nak földbe gyökerezett a lába. A Genealógusok
egyenesen feléjük tartottak. Az Emlékműben felállított számtalan
pult közül miért pont az érdekelte őket, amelyiknél épp neki volt
dolga?
Amikor megérkeztek, közrevették Elizabethet, és két oldalról
odahajoltak a füléhez.
– Mit keres Bábel kitüntetéssel végzett virtuóza egy hozzá ilyen
méltatlan beosztásban? – sajnálkozott a férfi.

54
 – Ön egymaga forradalmasította az Emlékmű adatbázisát! –
kontrázott rá a nő. – A tehetsége ennél jóval többre érdemesíti,
polgártársnő.
Elizabethnek arcizma sem rándult, de szemmel láthatóan
feszengett attól, hogy így a figyelem középpontjába került. Fel akart
pattanni, hogy vigyázzba vágja magát, és méltóképpen üdvözölje
őket – „A tudás a békét szolgálja!” –, de azok ketten puhán a vállára
tették a kezüket, hogy ne fáradjon.
– Miattunk ne zavartassa magát, ifjú lady! Csak árulja el,
gondolkozott-e az ajánlatunkon.
– Az van, hogy még nem volt időm…
– Egy szimpla igen is megtenné – duruzsolta a nő.
– Azt az állást szinte önre szabták – mondta a férfi.
– És hatalmas szolgálatot tenne vele a hazájának – győzködték
egy szólamban mindketten.
Ophélie-nak elképzelése sem volt, miről beszélhetnek, csak azt
tudta, hogy nem szívesen lenne Elizabeth helyében, akinek egy
pillanat alatt lángba borult az arca. Emellett azt is megfigyelte, ami
eddig távolról nem tűnhetett fel, hogy a Genealógusok testét az
aranybevonat alatt apró szemcsés kiütésszerűség borítja, mintha
állandóan lúdbőröznének: Taktilisok. Pollux leszármazottainak erről
a képességéről, illetve ennek a működéséről nem sokat tudott.
– In fact, elsőre arra gondoltam, elfogadom a személyi
asszisztensi állást Lady Heléna mellett – vezette elő tisztelettudóan
Elizabeth. – Nélküle még ma is az utcán lennék, neki köszönhetem
az előmenetelemet.
A Genealógusok sokatmondóan összenéztek.

55
 – A története felettébb megható, polgártársnő, really, de a
gondozóból ugyanúgy támogathatná a munkájával Lady Helénát.
Annál hasznosabb nem is lehetne neki, mint ha azt a pályát választja.
Elizabeth szenvtelen vonásai szétcsúsztak, a közöny védőburka
megrepedezett. Ophélie a szemüvege mögül oldalvást a Fáraó
leánykára pillantott, aki mintha ki akarta volna vonni magát a
társalgásból, lehajtott fejjel a papucsa orrát bámulta. Nem volt nehéz
rájönnie, a Genealógusok miért cipelték magukkal erre a
rajtaütésszerű látogatásra. A Fáraók bizalmat ébresztettek másokban,
aki közel engedte őket magához, mire észbe kapott, átértékelte az
érzéseit. Bűverejüket elsősorban az egészségügyi ellátásban
hasznosították a betegek kedélyének javítására, de ennek
a leánykának nyilvánvalóan nem ez volt a szerepe.
– Nem kell itt helyben eldöntened.
Elizabeth tépelődését látva Ophélie nem bírta magában tartani a
megjegyzést, de amint kimondta, már meg is bánta. A Genealógusok,
akik addig pillantásra sem méltatták, egy emberként felé fordultak, és
rá rebegtették arany szempillájukat.
– Netán van valami mondanivalója, miss? – pillantott az asztalon
heverő hamis okmányaira a férfi.
– Esetleg szeretne módosítani a válaszain? – érdeklődött a nő, és
finoman ráfektette a tenyerét a kitöltött kérdőívre.
A viselkedésük olyan zsigeri ellenszenvet keltett Ophélie-ban,
hogy azonmód hátrahőkölt. Amióta megtartották a kézfogót
Thornnal, és megosztották egymással az örökölt képességeiket, volt
alkalma megtapasztalni a hozományát, amelyet a Sárkányoknak
köszönhetett. Noha Ophélie karmai mások testi épségére nem voltak

56
veszélyesek, uralni nem tudta őket, és csak elő-előbújtak, ha valaki
felbőszítette. A Genealógusok nem tudtak róla semmit, de ő épp
eleget tudott róluk. Abban az egyben mindenesetre biztos volt, hogy
nem a városállam javáért munkálkodnak, hanem olyan hatalomra
pályáznak, amilyet Eulalie Itschen is szerzett magának. Vagyis
Ophélie személyes érdeke úgy kívánta, hogy a szemükben lehetőleg
megmaradjon jelentéktelen kis idegennek, már ha nem akarta bajba
sodorni sem Thornt, sem önmagát.
Nyelt hát egy nagyot, lecsitította a büszkeségét, és igyekezett
megzabolázni a karmait.
– Nem.
– Szóval? – fordultak újra érdeklődőn Elizabethhez
a Genealógusok. – Elfogadja az ajánlatunkat, miss?
– Milady, milord, meg… megtisztelnének vele.
Testhez simuló ruhája alól a nő előhúzott egy papírtekercset, és
kisimítva letette Elizabeth elé a szerződést. A férfi pedig egy
színarany töltőtollat nyomott a kezébe.
És Elizabeth aláírta.
– Good girl – suttogták két oldalról mézesmázosan a lány fülébe.
Dolguk végeztével ismét kézen fogták egymást, és a távozás
hímes mezejére léptek. A Fáraó leányka pár méter távolságból
követte lebegő aranyköpenyüket. Ophélie-nak csak ekkor tűnt fel,
hogy az alatt a pár perc alatt, amíg élvezhették a társaságukat,
teljesen kiszáradt a szája.
Elizabeth a homlokát törölgette, a verejtéktől összetapadt frufruját
igazgatta.
– Azt hiszem… elsiettem ezt az aláírást.

57
 – Miféle ajánlat volt az? – érdeklődött Ophélie.
Az előcsarnokban kitört a hangzavar. Amint a Genealógusok
eltűntek szem elől, a mögötte várakozók türelme menten elpárolgott.
Az öreg Vízfakasztó azzal fenyegetőzött, hogy ha nem halad tovább
a sor, nem fél használni a viharfelhőjét. Elizabeth viszont még nem
nyerte maradéktalanul vissza a lélekjelenlétét.
– Bizalmas, nem beszélhetek róla. De tényleg elhamarkodtam.
A lány olyan zavartan pislogott, hogy Ophélie-nak megesett rajta
a szíve.
– Nem rajtad múlott, az a Fáraó gondoskodott róla, hogy
megfelelő döntést hozz.
– Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy bunda van a
dologban! – váltott figyelmeztető hangnemre Elizabeth, és szigorú
képpel visszaadta neki az iratait. – Ne feledd, hogy LUX Lordjairól
beszélsz! Egy ilyen vád igen súlyosan hangzik olyasvalaki szájából,
akinek nem éppen rendezett a háttere. Erről hamarosan bíróság előtt
kell számot adnod.
Azzal időt sem hagyva Ophélie-nak a tiltakozásra, áthajolt az
asztal fölött, és a homloka közepére nyomott egy bélyegzőt.
– Viccelek. Végeztünk, egyelőre minden a legnagyobb rendben.
Már csak az orvosi vizsgálat van hátra, és hazamehetsz.

58
 AZ OTTHON

Maga, maga legalább nem mindennapi eset.

Ophélie egy támlátlan kisszéken ült, és hunyorgó szemmel
fürkészte az orvos elmosódó arcát. A vizsgálathoz le kellett vennie a
szemüvegét, így a férfiból csupán egy parázsló szempárt látott a
félhomályban. Rendelőkké az Emlékmű első emeleti
másolóhelyiségeit nevezték ki. Ennek megfelelően Ophélie dobos és
hengeres stencilgépek társaságában vetkőzött fehérneműre. Az
olvasókesztyűje nélkül, amely a többi holmijával együtt az egyik
sokszorosítógépen hevert, védtelennek érezte magát.
Elizabeth azt mondta, egyelőre minden rendben vele. Csakhogy ez
az „egyelőre” sehogyan sem hagyta nyugodni. Mert mi lesz akkor, ha
egy hivatalnok egyszer csak úgy dönt, hogy mégsem felel meg a
bábeli hatóságok kívánalmainak? Odakint a nap már lemenőben volt;
Ophélie kezdte feladni a reményt, hogy még sötétedés előtt
elengedik. Szeretett volna végre Thornnal lenni, hogy megvitassák,
merre kutakodjanak tovább. Közösen.
– Elmehetek? Máshol is lenne még dolgom.
Az orvos közelebb lépett hozzá. Vizionárius lévén ahhoz, hogy
pontos képet alkosson a páciens egészségi állapotáról, bonyolult
műszerek helyett fényesen sugárzó szeme is megtette. Amióta
Ophélie belépett a hevenyészett vizsgálóba, a férfi egy ujjal sem ért
hozzá, még a pulzusát sem tapintotta ki, vizslató tekintetében viszont
végig volt valami zavaró.

59
 – Szenvedett valaha balesetet, Miss Eulalie? – lapozott bele
Ophélie személyi anyagába.
A „baleset” szónál a hanghordozása furcsán elváltozott, ami
ezúttal nem a bábeli nyelvjárás jellegzetességéből fakadt.
Ophélie felvonta a szemöldökét. Vajon miből jutott erre a
következtetésre? Azokból a kisebb-nagyobb forradásokból, amelyek
azóta csúfították a testét, amióta a Jósok a zuhanyzóban a nyakába
zúdítottak egy vödör üvegcserepet? Vagy az arcán húzódó halvány
sebhelyből, amelyet még korábban Thorn nővérétől, helyesebben a
féltestvérétől szerzett? Vagy a csontozatából? Tény, ami tény, az
utóbbi pár évben itt-ott repedt is, tört is. Ophélie tudta, hogy ha jót
akar magának, nem tűnhet puhánynak. A bélyeget a homlokára
Elizabeth már ráütötte, de addig nem igazán lélegezhetett fel, amíg
kívül nem került az ajtón.
– Ez-az előfordult – próbált kitérni a kérdés elől. – De egyik sem
volt olyan súlyos, hogy akadályozott volna a hétköznapi
tevékenységemben.
Az orvos a fejét ingatta, miközben Ophélie szeméremérzetével mit
sem törődve röntgenszemével épp a medencekörnyékét pásztázta.
– Nem, nem ilyesmire gondoltam, hanem, hogy is mondjam…
valami komolyabb balesetre – tapogatózott tovább a doktor. –
A kartonja szerint, Miss Eulalie, családi állapotát tekintve maga nem
házas. Megerősíti?
– Ez csakis rám tartozik.
A társalgás kezdett olyan irányt venni, ami egyáltalán nem tetszett
Ophélie-nak. Voltaképpen az egész eljárással baja volt, kezdve
onnan, hogy akarata ellenére idehurcolták az Emlékműbe. A bábeli

60
hatóságok egyre szabadabban értelmezték a hatáskörüket, és úgy
érezte, azt már végképp nem köteles eltűrni, hogy még az orvos is a
magánéletében vájkáljon.
– Felöltözöm.
– A testfelépítése igen sajátos rendellenességet mutat, miss.
Ophélie, aki az imént felállt, hogy magához vegye a ruháit, lassan
visszaereszkedett a székre. Felhúzta a kesztyűjét, aztán a szemüvegét
is feltette, mintha attól jobban hallana.
A doktor, mint aki a felfedezéstől egészen lázba jött, égő szemmel
még egyszer tetőtől talpig végigmustrálta.
– Láttam már különös dolgokat, de ehhez foghatóval még
sohasem találkoztam a praxisomban. Olyan, mintha a
szervezetében… I don’t know… minden átfordult volna. El sem
tudom képzelni, miféle baleset válthat ki ilyen elváltozást.
„Egy tükörbaleset”, vágta rá Ophélie gondolatban. A legelső
tükörbalesete. Amikor is nem mellesleg szabadjára engedte a
Másikat.
– Ahogyan azt sem tudom elképzelni, hogy képes egyáltalán
összehangolni a mozgását – folytatta a doktor, akinek a szemében az
átvilágítás végeztével kialudt a sugárzó fény. – Még nagyon fiatal
lehetett, amikor történt, a szervezete majdnem completely
regenerálódott. De sajnálatos módon csak majdnem – hangsúlyozta
atyáskodó jóindulattal. – Ugye tisztában van vele, hogy ez mit jelent,
kedvesem?
– Inverz vagyok, tudom. Valaki már felvi…
– Soha nem lehet gyermeke – vágott a szavába az orvos. –
A fizikuma nem teszi lehetővé.

61
 Ophélie mereven bámulta, ahogy a férfi a megfelelő helyeken
kitölti a kartonját. A szavakat értette ugyan, de a jelentésüket
egyelőre képtelen volt felfogni. És csak ennyit tudott válaszolni:
– Elmehetek?
– Érdemes lenne felkeresnie az elhajlásgondozót. Segíteni nem
tudnak magán, de biztosra veszem, hogy szívesen megvizsgálnák
közelebbről. A maga esete pontosan a szakterületükbe vág.
Felöltözhet – tette hozzá egy fokkal személytelenebbül. – Végeztünk.
Ophélie többször is nekifutott, mire végre be tudta csatolni a
saruját, a két keze állandóan összeakadt. Kimasírozott a
másolóhelyiségből, és beküldte a következőt. Az Emlékmű első
emeletén tolongtak az emberek, akik mind a sorukra vártak.
A homlokukon billogot viselő férfiak és nők tömegében nyomasztó
érzés fogta el: mintha vágóhídon lenne. A gárdisták egy csoportba
gyűjtötték azokat, akik már túl voltak az orvosi vizsgálaton, és a
kijárat felé irányították őket. Ophélie-nak viszont semmi kedve sem
volt sokadmagával megint bepréselődni egy szárnyhajtány szűk
terébe.
Egyedül akart lenni. Haladéktalanul magányra volt szüksége.
Az Emlékműben nem voltak lépcsők és felvonók, de már nem
esett nehezére belépni a transzcendiumok mesterséges gravitációs
mezőibe, volt ideje megszokni őket. Az egyik függőleges folyosón
észrevétlenül leereszkedett a földszintre, ahol azonnal bemenekült a
mosdóba. Az egyik csap alatt egy majom lefetyelte a vizet, de rajta
kívül más nem lábatlankodott körülötte.

62
 Eltökélten felemelte a fejét, és belenézett a tükörbe. Már nem félt,
hogy valami olyasmit lát benne, ami a valóságban nem létezik, mint
reggel az üvegesnél. Attól félt, amit nem látott, de nagyon is létezett.
A hasára tette a kezét, óvatosan, mintha attól tartana, hogy ha túl
erősen megnyomja, azzal tovább ronthat a helyzeten. A Másik nem
érte be annyival, hogy a világot darabokra szaggatta. Az ő testét is
szétcincálta. De akkor miért nem érzett semmit? Nem lázadozott,
nem háborgott magában; békés volt.
– Soha nem foglalkoztatott az anyaság, és Thorn amúgy sincs oda
a gyerekekért – suttogta szemtől szemben önmagával. – Vagyis gond
egy szál sem.
Ügyetlenül felkapaszkodott a mosdókagylóra, az elérni vágyott
helyszínre összpontosított: „otthon”, és belépett a tükörbe.
De a lába megbicsaklott. És Ophélie elvétette az irányt. Úgy
készült, hogy az Emlékműből egyenesen Lazarus házába jut. Ehelyett
érthetetlen módon előrebukott, szédülés fogta el, majd zuhanni
kezdett.
Hirtelen minden eltompult.
A képek.
A hangok.
A gondolatai.
Először csak annyit fogott fel, hogy valaki szorosan markolja a
kezét. Érezte, ahogy az a valaki lépésről lépésre vonszolja maga után,
de hogy hol van, azt még nem tudta kivenni. Próbálta kihegyezni az
érzékszerveit, hátha az el-elkapott részletekből össze tud rakni
valamit. Volt ott egy szobor. Egy katonáé. Igen, ugyanaz a szobor
volt, csak még megvolt a feje. Vagyis Ophélie nem került messzire,

63
csak az Emlékmű bejáratához, viszont időben visszaugrott oda,
amikor az Emlékmű még nem az Emlékmű volt.
A katonai iskola.
A dolgok attól, hogy meg tudta nevezni őket, egyből élesebben
kirajzolódtak. Az épület, amely felé tartott, még nem volt olyan
hivalkodóan tekintélyt parancsoló, mint amilyennek Bábel híres-
neves építészei később, jóval később, az újratervezéskor
megálmodták, de a méretei így is lenyűgözték. Körülötte minden
csupa kékség, minden csupa arany volt – a tengertől és a fürtös
mimózáktól. Egy sziget. Ophélie szinte az orrában érezte a víz sós és
a virágok édeskés illatát. De csak szinte, mert az orra annyira be volt
dugulva, hogy levegőt is alig kapott.
Lépcső. A nő, aki a kezét szorongatta, felráncigálta magával a
kapuhoz. Egy nő? Igen, határozottan női hangot hallott, ahogy halkan
nógatta, hogy csipkedje magát jobban. Nem az anyanyelvén szólt
hozzá, de Ophélie értette, amit mond, legalábbis értette volna, ha
nem lengi be a jelenetet vattaszerű köd.
A nő leültette egy padra, valószínűleg az előcsarnokban, de a
díszlet annyira elmosódott, hogy Ophélie ebben sem lehetett egészen
biztos. Olyan érzése volt, mintha egy vízfestménybe csöppent volna,
amelyet valaki véletlenül eláztatott. Nem kis meghökkenéssel vette
észre, hogy az ülőkéről nem ér le a lába. Összement volna? És hová
tűnt az a nő? A kezét már nem érezte a csuklóján, de a hangok
alapján még ott volt, csak távolabb ment a padtól. Beszélt valakihez,
de nem hozzá. Ophélie nem akart lemaradni a társalgásról, így erőt
vett magán, és próbálta fejben értelmezni, ami azon az ismeretlen
nyelven elhangzott:

64
 – De hát nekem ott vannak a magam kölkei is, azokra is gondot
kell viselnem, nem bírok én etetni még egy éhes szájat. A férjem meg
háborúzik, elvitték a frontra, hogy boldogulnák pénz nélkül? Baj
nincsen vele, higgye meg, dolgos, illemtudó, ráadásnak még eszes is.
Olyan esze van nekie, hogy csak néz az ember! Igen, igen,
tökéletesen beszéli a nyelvet. És nem is csak eztet, mert ez több
nyelvet is tud ám! A legszívesebben azzal veri el az idejét, hogy
mindenféle történeteket talál ki. Na, erre varrjon gombot! És amit
kifundál, azt az írógépbe be is pötyögi, amúgy fölnőttesen. A kedve,
hát az eléggé változó, nem mondom, hogy mindég könnyű vele, de
hát meg lehet érteni, szerencsétlen pára… Nincs se apja, se anyja, a
testvérei is odalettek, és se egy nagybátyja, se egy nagynénje,
unokatestvérei se nincsenek: elhurcolták mindet. Nyomdász család
volt, azt beszélik. Biztosan kinyomtattak valamit, amit nem kelletett
volna, és hát arrafelé sem minden fenékig tejfel, aki ilyet csinál, azt
bezony előveszik. Kész csoda, hogy ez kislányka megmaradt! Hogy
hogy híják? Itschen. Nem, nem Isten! Itschen, a közepin sch-val.
Igen, arra feléjük így írják, de nálunk eztet nemigen szokták tudni.
Szóval hallottam, hogy olyan gyerekeket keresnek, akikben…
hogyan is mondják itt maguknál? Ja, igen, akikben van potenciál!
Persze én nem konyítok hozzá, ez a maguk dolga, de ez a kicsike,
instálom alássan, ezzel tudnának mit kezdeni, és arra es
megesküszöm, hogy mit nem adna, ha kivehetné a részét a
háborúskodásbul.
Ophélie felkapta a fejét. Valaki odajött hozzá. Nem a nő volt az,
hanem egy férfi. Látni nem látta rendesen, valahogy mégis ismerős
volt neki. Az ösztöne azt súgta, hogy vele kell mennie, és ő

65
engedelmesen követte is homályos lépcsőfordulóról homályos
lépcsőfordulóra. A férfi katonás léptekkel járt, a fején turbánt viselt,
és egész úton furcsán dünnyögött magában. Ophélie teljes
bizonyossággal érezte, hogy tudja, ki ez az ember. Összeszedte a
gondolatait, egyedül rá összpontosított, saját magát háttérbe
szorította, mint amikor olvasott, és a férfi vonásai fokozatosan
kitisztultak. A turbán lelógó végét ráhúzta a szájára, azzal próbálta
hasztalan elrejteni egy viszonylag friss és nehezen gyógyuló sérülés
nyomát: a fél állkapcsa csúnyán összeroncsolódott. A gondnok volt
az. Még egészen fiatalon.
Felértek a legfelső emeletre, ahol Ophélie-t felemás érzések
fogták el. Tudta, hogy nem egy, nem is kettő, hanem sok, nagyon sok
éjszakát kell még itt eltöltenie.
Otthon.
Különféle korú fiúk és lányok szaladtak oda hozzá, és körülvették.
A szemükben kíváncsiság és gyanakvás csillogott. Árvák voltak,
akárcsak ő. Az arcukat nem látta, de a kérdéseik eljutottak a füléhez:
– Hogy hívnak?
– Honnan jössz?
– Kém vagy?
– Milyen a háború, láttad?
Ophélie hallotta, ahogy válaszol nekik, a saját hangján, amely
valahogy mégsem volt az övé:
– A nevem Eulalie, és meg fogom menteni a világot.

Az árvák hirtelen belevesztek egy sűrű porfelhőbe. Ophélie levegőt

akart venni, de egyre csak köhögött és prüszkölt, pókhálók finom

66
fonalai csiklandozták a torkát. A gyalulatlan parkettából, amelyre
összegömbölyödve zuhant, szálkák fúródtak a bőrébe.
Kábán pislogott a tükörre, amely kivetette magából. A jelenet
szertefoszlott, az asszony, a gondnok, az összes árva gyerek a
másodperc törtrésze alatt eltűnt. Az egész az átkelés ideje alatt
játszódott le Ophélie előtt.
Ezúttal nem képzelődött. Olyan eseményekbe pottyant bele,
amelyek több évszázaddal korábban valóban megtörténtek.
Feltápászkodott a földről. Egy szoba közepén állt, amelyben az
egyetlen berendezési tárgy a levegőben lógó tükör volt. Sehol egy
ajtó, sem ablak. A mennyezet felől vékony fénypászma szelte át a
teret. Ophélie felismerte a helyet: a titkos kamrában kötött ki, annak
a glóbusznak a belsejében, amely a Secretariumban lebegett,
amelynek aranyos földgömbje pedig az Emlékmű kupolás csarnokát
díszítette.
Odalépett a tükör elé. A felszínét vastag porréteg borította.
Akárcsak az első látogatásakor, Ophélie látni vélte mögötte az
áttetsző falat, amely annak idején tartotta. Olvasott már ebből a
tükörből, így tudta, hogy a szobában Eulalie Itschen lakott még
azelőtt, hogy bárki Istennek tartotta volna. Felidézte magában annak
a fiatal nőnek az alakját, aki minden hasonlósága ellenére nagyon is
más volt, mint ő, ahogy ül az íróasztalnál, és gyerekeknek szóló
mesés történeteket gépel. És végre megértette, hogy ez a szoba
sokkal többet jelentett Eulalie Itschennek egyszerű dolgozószobánál.
A jelenlegi Emlékmű helyén a Nagy Szakadás előtt a béke iskolája
működött, Eulalie ott tanítgatta és készítette fel a leendő családfőket.
Az az iskola viszont egy korábban hadiárváknak fenntartott

67
nevelőotthon épületében rendezkedett be, ahol Eulalie a gyerekkora
nagy részét töltötte.
Otthon.
Ez a szó járt Ophélie agyában, amikor a mosdóban belépett a
tükörbe. És a tükör ide hozta – az átkeléstől azok az idegen emlékek
éledtek fel benne, amelyek valami rejtélyes módon ott szunnyadtak a
fejében.
– Ez nem az én otthonom – magyarázta Ophélie saját porszemcsés
tükörképének, mintha egy nem várt félreértést kellene tisztáznia vele.
– Én nem ő vagyok.
Amint kimondta ezeket a szavakat, hirtelen belehasított a
felismerés. Amikor először járt itt, Eulalie szemben ült a tükörrel; és
nemcsak szembenézett a saját képmásával, hanem beszélt is hozzá;
ahhoz a tükörképhez, amely azóta levált róla.
Mit is mondott neki?
– „Hamarosan. Nem ma, de hamarosan” – ismételte el
félhangosan Ophélie.
És ekkor megértett valamit, valami végtelenül egyszerű dolgot,
ami egyszerűségénél fogva annál nagyobb őrültségnek hatott; muszáj
volt beszélnie erről Thornnal.
Rátette a kezét a tükörre, és elmerült benne. A lehető
legóvatosabban és a lehető legcéltalanabbul. Próbált nyitott maradni,
vigye a tükör, ahová akarja, ezúttal nem választott magának útirányt.
Érezte, ahogy egyre mélyebbre süpped egy olyan térben, amelyet
szavakkal nehezen tudott volna leírni; színes formák szikráztak
körülötte, valahogy úgy, mint azután, amikor gyerekkorában hosszan
és erősen dörzsölte a szemhéját.

68
 A határmezsgye. A tükröket egymástól elválasztó és egymással
összekötő köztes tér. Ide szorult be a Másik, ez volt a börtöne,
ahonnan Ophélie azon az éjszakán kiengedte. Már értette.
Amikor a Jó Családban büntetésből bezárták az elkülönítőbe, csak
véletlenül keveredett át ebbe a mögöttes „dimenzióba”. De ezúttal
már ösztönösen tudta, hogyan csusszanhat be ide. Talán csak
bebeszélte magának, de az volt a benyomása, hogy a világ összes
tükrének rezgéseit képes észlelni, legyenek azok bármekkora
távolságban tőle.
Egy pillanatig sem habozott, tudta, hogy melyiket válassza: az a
tükör kellett neki, amelyik Lazarus házának előszobájában lógott.
Ennek ellenére amikor kibucskázott belőle, és egy tálaló tetején
találta magát egy halom füstölővel, amelyek között lábujjhegyen
próbált egyensúlyozni, azért megfordult a fejében, nem rontott-e el
megint valamit.
Ugyanis Thornt négyszemközt találta egy babával.

69
 A KÜLDÖNC

Csakhogy itt van, miss! – rikkantott fel Ambrosius, aki sietve

odagördült, amint meghallotta a nagy csörömpölést a tálalónál.
Hosszú pillás antilopszeme vidáman csillogott arca éjfekete bőrén.
Ophélie sálja is nála volt, összegömbölyödve pihent az ölében.
– Hallottunk a népszámlálásról. Remélem, nem okoztak önnek túl
sok kellemetlenséget.
Hogy lesegítse Ophélie-t a bútorról, Ambrosius a kezét nyújtotta
neki, mind a kettőt, a balt, amely a jobb vállából nőtt ki, és a jobbot,
amely a balból. Az ifjú szintén a situs inversus súlyos tüneteit
mutatta, amelyeket nála lehetetlen volt nem észrevenni.
Ophélie testi hibái azonban láthatatlanok voltak, nem
külsődlegesek. Alattomosak.
– A hamis papírjaim szerencsére beváltak – felelte. – Csak arra
nem jöttem még rá, mi haszna ennek a rengeteg formaságnak.
– Haszontalannak semmi esetre sem mondanám az intézkedést –
dörmögte maga elé Thorn.
Kicsit távolabb ült, a bejárat előtt, az elmúlt napok csapadékos
időjárásának köszönhetően csurig telt vízgyűjtő medence szélén, és
szúrós szemmel méregette a vele szemközti padkán a babát.
– Úgy értem – tette hozzá –, valamire nyilván használni fogják az
így szerzett adatokat. A Lordoknak kész tervük van.
– Miféle tervük?
– Azt nem tudhatom. Csak színleg van bármi közöm LUX-hoz.

70
 Ophélie a sálja után nyúlt, hogy végre magához vegye, de az
elhúzódott tőle, és addig tekergett Ambrosius törzse körül, amíg
turbánszerűen fel nem csavarodott az ifjú fejére. Ophélie hiába is
tagadta volna, attól, hogy háromszínű társa így elpártolt tőle,
összefacsarodott a szíve. A külön töltött hosszú időt a kapcsolatuk
erősen megsínylette.
Ambrosius bűntudatos ábrázattal a kezébe nyomott egy tálka főtt
rizst.
– Biztosan éhes. Megkértem a háztartási automatánkat, hogy
készítsen önnek valami meleg ételt. Sorry – mentegetőzött, miután
látta, hogy Ophélie szeme az első falat után könnybe lábad –, azt
hiszem, kicsit nagyvonalúan adagolja a fűszereket. Mi történt a
homlokával?
– Az Emlékműben kifogyott a papír – jegyezte meg némi gúnyos
éllel Ophélie.
A tükör felé fordult, amelyen keresztül érkezett, és dörzsölni
kezdte a pecsétet. De nemhogy eltüntetni nem tudta, még jól össze is
kente az ujjaira tapadt sárga curryvel.
– Alkimista tinta, miss – világosította fel Ambrosius. – Addig nem
szívódik fel, amíg a bábeli hatóságok úgy nem akarják, és napra és
órára pontosan ki nem jelölik az időpontját. Törődjön bele!
Az ifjú maga volt a megtestesült kedvesség. Semmiben sem
hasonlított csapodár, minden lében kanál apjára, Lazarusra, aki egy
szem kamasz fia nevelése helyett inkább egy nagyobb úr szolgálatát
választotta. Ophélie képtelen volt haragudni Ambrosiusra, elvégre
nem tehetett sem a származásáról, sem arról, hogy a sál annyira
ragaszkodik hozzá. Mosollyal viszonozta hát félénk mosolyát.

71
 A fiú az állával Thorn felé bökött, aki acélos tekintetét töretlenül
az üveg szempárba mélyesztette, mintha szuggerálni akarná a babát.
– Az új vendégünket a férje hozta magával. Extremely kíváncsi
vagyok, mi végre, de az indokait nem kívánta megosztani velem.
Hogy könnyebben teljen a várakozás, eddig harmincnégy lehetséges
elméletet állítottam fel annak magyarázatára, mit szüksége lehet egy
magafajta komoly férfiembernek egy ilyen játékszerre.
Thorn nyűgösen felmordult:
– És természetesen egyik elméletét sem tartotta magában.
Ophélie úgy behabzsolta a rizst, mint aki napok óta nem evett.
Eddig fel sem tűnt neki, mennyire éhes. De a gyomra nem csak az
ételtől kezdett kicsit megnyugodni. Itt volt az ő otthona.
– Szabad?
A kedvéért Thorn egy pillanatra elszakadt a babától, és felnézett.
Biccentett, noha tökéletesen tudatában volt annak, hogy Ophélie nem
az engedélyét kéri, hogy odaülhessen mellé.
Afféle szükséges óvintézkedés volt ez kettejük között. Annak
kivédésére, hogy Ophélie bármi olyasmit tegyen, amivel meglepheti.
Ophélie letelepedett a medence szélére, és maga is szemügyre
vette a babát. Elöl egyenesre nyírt fekete hajával, porcelánfényű
arcával, mandulavágású szemével Zenre, a Jó Családban az egyik
tanulótársára emlékeztette.
– Mi ez? A Genealógusok ajándéka?
– A küldöncük – felelte Thorn. – Az utasításaikat soha nem
személyesen közlik velem. És amint a mellékelt ábra mutatja, a
humorérzékük meglehetősen sajátos.

72
 – Ezek szerint a tizenkilences számú elméletem nem járt messze
az igazságtól – kapcsolódott be a társalgásba Ambrosius, aki térdén
egy tálcát egyensúlyozott, rajta gőzölgő teáscsészékkel.
Bábelen minél melegebb volt az idő, annál több forró italt
fogyasztottak. Ophélie elvett egy csészét, és megfújta a teáját. De
nem sokáig élvezhette a borsmenta finom aromáját, mivel Thornból
olyan tömény kámforos fertőtlenítőszag áradt, hogy az nemcsak a
tea, de a medencében összegyűlt friss esővíz és a felszínén úszkáló
tavirózsák erős illatát is elnyomta. Ophélie jól ismerte Thorn
rigolyáit, de ezt az egyet sehogyan sem tudta megszokni, főleg azért,
mert amióta Thorn Sir Henry bőrébe bújt, a túlzott tisztaságmánia
kezdett nála betegessé válni.
– És milyen üzenetet hozott?
Thorn kinyújtotta a karját, és a padkáról magához vette a babát.
Felhajtotta a kimonót, és a hátán megkocogtatta a porcelánba
beültetett apró ketyerét.
– Nem tudom. A hangfelvételt csak egyszer lehet lejátszani. Nem
indítottam el, meg akartalak várni vele.
Kettecskén hallgatni egy beszélő porcelánbabát éppenséggel nem
tartozott azon elfoglaltságok közé, amelyeket Ophélie a házastársi
élet velejáróinak gondolt. Röviden elmélázott, de nem a tárgy
vonzotta magára a figyelmét, hanem a kéz, amelynek hosszú, csontos
ujjai köré fonódtak. A felhajtott ingujj alól kikandikált néhány a
közül az ötvenhat forradás közül, amely Thorn testét borította.
Ophélie mindegyiket látta, mindegyikről tudta, hol van, Thorn hol
szerezte. És ettől csak még jobban felnézett Thornra. És kivételesnek
érezte magát.

73
 Thorn rajtakapta a bámészkodáson, és miután ettől némiképp
zavarba esett, megköszörülte a torkát. Gondosan hátrafésült hajából
egy tincs a homlokába lógott, egy határozott simítással megigazította,
majd még a szokásosnál is fegyelmezettebb hangon bejelentette:
– Együtt.
Ophélie bólintott.
– Együtt.
Ambrosius hol az egyikre, hol a másikra nézett, végül úgy döntött,
az lesz a legjobb, ha hátramenetbe kapcsolja a görszéket.
– Well… azt hiszem, most kettesben hagyom önöket. Ha
segítségükre lehetek bármiben, csak kiáltsanak.
– Fő az elővigyázatosság! – figyelmeztetett Thorn, miután a
kerekek zaja az oszlopok között elcsendesedett. – Attól még, hogy a
kölyök ismeri a titkaink nagy részét, és befogadott a házába, nem
feltétlenül tekinthetünk rá szövetségesként. Nem csodálkoznék, ha
kiderülne, hogy az apja megkérte, hogy a távollétében tartsa rajtunk a
szemét.
Amint magukra maradtak, Thorn visszanyerte kemény, ropogós
északi kiejtését. Nem mintha Ambrosius nem lett volna tisztában a
valódi kilétével, de ha Ophélie-n kívül más is jelen volt, Thorn
teljességgel sosem vetette le az álcáját. Ophélie oldalra pillantott.
A sarokban levedlett bőrként, de azért élére hajtogatva pihent Sir
Henry egyenkabátja. Fehér szövetén a lámpák fényében meg-
megcsillant LUX napkorongot formázó arany kitűzője.
Hirtelen sötétedett rájuk, mint ahogy egy színpadi előadás végén
legördül a függöny. Ophélie hátrahajtotta a fejét, és felnézett a

74
csillagtalan égboltra. A belváros fölött ismét sűrű fellegek
gyülekeztek, a belső kertre köd ereszkedett.
– Halljuk, mit üzennek! – javasolta Ophélie, és letette maga mellé
a kőre a teáscsészét.
Thorn rendesen felhúzta a szerkezetet, addig tekerte a baba hátán
a pöcköt, amíg az meg nem akadt. Alighogy elengedte, a
porcelántestben egy sipító hang azonnal rákezdte:
„Üdv, dear friend!”
Ophélie feltolta az orrán a szemüvegét. Ha a szöveget az egyik
Genealógus mondta fel, akkor a felvétel a hangját a
felismerhetetlenségig eltorzította.
„Örömmel értesítjük családi főinspektorrá való kinevezéséről –
vágott rögtön a közepébe a baba. – Holnap kora reggel várják az
elhajlásgondozóban, az elkövetkező hetekben… hetekben az lesz a
székhelye. A kinevezése hivatalosan arra szól, hogy felülvizsgálja és
ellenőrizze a LUX támogatói által nagyvonalúan rendelkezésre
bocsátott anyagi források megfelelő elosztását és felhasználását.
A számvitel területén szerzett jelentős szakmai tapasztalata alapján
önnél alkalmasabb embert nem is találhatnánk erre a feladatra. Egy
ilyen procedúra very hosszúra nyúlhat, így azzal párhuzamosan
bőven lesz ideje egy kis magánnyomozásra… nyomozásra.
Az elhajlásgondozó eredeti küldetése szerint bizonyos patologikus
elváltozások és tünetegyüttesek tanulmányozására és orvoslására jött
létre, ugyanakkor mindketten tudjuk, hogy ez csupán a látszat, egy
igen ügyesen felépített kirakat, amely mögé szinte lehetetlen belesni.
Hiába vetettük latba minden befolyásunkat… befolyásunkat, az
intézmény működésébe többszöri kérésünk ellenére sem kaptunk

75
betekintést, amit a munkatársak az orvosi titoktartás
kötelezettségével indokoltak. Röviden, már régóta azt feltételezzük,
hogy a gondozóban földalatti tevékenység zajlik. Mindazonáltal
sikerült bejuttatnunk az egyik informátorunkat, aki az utolsó
jelentésében arról számolt be, hogy odabent egy titkos kutatási
program van folyamatban.
A program elnevezése CORNU COPIAE HADMŰVELET.
Ennél többet az informátornak nem volt alkalma kideríteni, az
illetőnek a jelentés leadása óta nyoma veszett. Okunk van azt
gondolni… gondolni, hogy az általunk és természetesen az ön által
személyesen felvetett kérdésekre a válaszok azzal a kutatási
programmal vannak összefüggésben.
A felénk vállalt első küldetését sikerrel teljesítette, dear friend,
hozott nekünk egy nevet. A jelenlegi megbízatását megkönnyítendő a
nagyközönség elől elzárt, még az ősidőkből fennmaradt levéltári
anyagokra támaszkodva végeztünk egy kis forráselemzést. Az
elhajlásgondozó épülete egykoron katonai bázisnak adott helyet, még
jóval azelőtt, hogy a kifejezés bekerült volna a tiltott szavak
Indexébe. És a bázis legénysége úgyszintén egy szigorúan…
szigorúan bizalmas kutatási programon dolgozott.
Tippeljen, milyen elnevezés szerepelt a nyilvántartásokban!
Úgy bizony. Szó szerint ugyanaz.
Kezdi már érteni, dear friend? A titok, amely lehetővé tette, hogy
az a fiatal nő azzá váljon, aminek ma ismerjük – a képességek
egyesítésének képessége, a legfőbb hatalom, amely többek között
halhatatlanná… halhatatlanná tesz egy halandó embert, nem

76
mellesleg megmentheti a világot a végső összeomlástól, nos, annak a
titka egészen konkrétan az elhajlásgondozóban keresendő.
Azok, akik az intézményt ténylegesen irányítják, előnyben vannak
velünk szemben. Az ön feladata, dear friend, behozni ezt a
lemaradást. A felszerelését már átszállíttattuk a gondozóba, mindent
előkészítettünk. És hadd ne sértsük meg azzal, hogy részletezzük,
milyen sors vár… sors vár a jó öreg Sir Henryre, amennyiben
kudarcot vall.”
Egy utolsó hördülés jelezte, hogy a lejátszásnak vége,
a szerkezetben valami elpattant, és a baba elhallgatott.
Bár a szemüvege lencséje elsötétült, Ophélie azért próbált
uralkodni magán, hogy lehetőleg ne látsszon rajta, mennyire feldúlta
az üzenet tartalma. Érezte, ahogy percről percre egyre jobban elönti a
gyűlölet a Genealógusok iránt. Lehet, hogy sok mindenbe
bepillantást engedtek Thornnak, aminek amúgy a közelébe sem
mehetett volna, de cserébe piszkosul kihasználták, olyan élvezettel
játszadoztak vele, mint ezzel a játék babával, ami Ophélie-t
mélységesen felháborította.
Úgy tűnt, Thorn nem tulajdonít különösebb jelentőséget ennek a
bánásmódnak. Épp ellenkezőleg: a nagy összpontosítástól résnyire
összehúzott szemének csillanása bizonyos fokú elégedettségről
árulkodott. Visszaültette a babát a szemközti padkára, majd előkapott
a zsebéből egy kisebb flaskát, és alaposan bedörzsölte a kezét az
alkoholos fertőtlenítő folyadékkal.
– Szóval az elhajlásgondozó – ismételte mintegy magának. – Ha a
Genealógusoknak igazuk van, ha Eulalie Itschenből valóban ott lett
Isten, akkor hatalmas lépést tettünk előre.

77
 Ophélie elmerült a baba zavarba ejtően élethű kidolgozású
porcelánarcában, belenézett a mandulavágású szempárba, és
eltűnődött. A szálak megint csak az elhajlásgondozóba vezettek.
Eszébe jutott, mit mondott neki délután az Emlékműben az orvos a
testi rendellenességéről: „Segíteni nem tudnak magán, de biztosra
veszem, hogy szívesen megvizsgálnák közelebbről.” Már maga a
gondolat is elég volt ahhoz, hogy újból összeszoruljon a gyomra.
Erről a megjegyzésről mindenképpen be kellett számolnia Thornnak.
– Én már jártam az elhajlásgondozóban – vallotta be egyelőre az
orvosi vizsgálat taglalása helyett.
A látogatókat a télikertnél beljebb persze nem engedték. Ophélie
azért ment oda, mert ki akarta kérdezni Medianát, a legnagyobb
versenytársát, aki előfutártanonc korukban rendesen megkeserítette
az életét, és aki azután, hogy az Emlékműben a vén takarító
ráijesztett, ápolásra szorult. De a lányból gyakorlatilag semmit sem
tudott kihúzni, mivel a történtek súlyosan kikezdték az
idegrendszerét.
– Nagyszabású létesítmény, az épületegyüttes egy egész
mellékszilánkot kitölt. És meg kell hagyni, én is tapasztaltam, hogy
titokzatoskodnak. Azt mondták, rólam is vezetnek kartont, de hiába
érdeklődtem, egyetlen kérdésemre sem válaszoltak. Ó! – csapott a
homlokára, mint akinek a fejében egy hirtelen felismeréstől kezd
összeállni a kép. – Hát oda akarják küldeni Elizabethet!
A Genealógusok valami gondozót emlegettek, de elsőre nem
kapcsoltam, hogy arról van szó.
– A Genealógusok?

78
 Thorn gyakran ráncolta a szemöldökét, de homlokán a barázdák
formája és mélysége mindig elárulta, milyen jellegű és mértékű a
kedélyváltozása.
– Az Emlékműben összefutottam velük.
– Amíg nem állnak szóba az emberrel, addig nincs baj.
Ophélie nem válaszolt azonnal. A hallgatása gyanakvásra
késztette Thornt, aki olyan szorosan összehúzta a szemét, hogy a
szemöldökét keresztülszelő sebhely két vége szinte összeforrni
látszott.
– Nem csináltam semmilyen felfordulást – biztosította Ophélie. –
Igazából kizárólag Elizabeth érdekelte őket. Még csak fel sem
ajánlották, hogy kineveznének másodmesélőnek.
– És miért érdekelte őket az a lány?
– Rá akarták beszélni valami állásra a gondozóban. Azzal
győzködték, hogy ha elfogadja, nemcsak a köznek, hanem
személyesen Lady Helénának is nagy szolgálatot tesz. Egy hangot
sem értettem az egészből.
Thorn előrehajolt, rákönyökölt a térdére, összefonta az ujjait, és
megtámasztotta az állát a kezén. Tekintetét sorról sorra végigjártatta
a padlóburkolat sakktáblaszerű rácsozatának szabályos vonalain.
– Felkészülnek a játékra, felállítják a bábuikat.
– Egyet már elveszítettek – emlékeztette Ophélie. – Az
informátoruk mégiscsak eltűnt, miközben az után a program után
kutakodott. Hogy is hívták? Korpu… Kopur…
– Cornu copiae hadművelet – javította ki Thorn. – Nyilvánvalóan
a bőségszarura utal.

79
 Ophélie fennakadt a magyarázaton. Hogy jön ide a bőségszaru?
Múzeumvezetőként nem annyira a mitológia, mint inkább a
történelem tartozott az érdeklődési körébe, de természetesen hallott
már erről a legendás tárgyról, amely kifogyhatatlanul ontotta
magából az eleséget. A róla szóló monda szilánkonként más és más
változatban került be a családi legendáriumba. Animán például,
amelynek lakói híresek voltak a gyakorlati érzékükről, egy
feneketlen elemózsiás tarisznyaként ábrázolták a bőségszarut. De mi
köze volt hozzá Eulalie Itschennek és a Másiknak? Egyikük sem
árasztotta el jótéteményeivel a világot. Ők másban jeleskedtek,
tengereket és földeket tüntettek el, emberéleteket oltottak ki.
Ophélie szerette volna még egyszer meghallgatni a Genealógusok
üzenetét. A visszaverődések állandóan kizökkentették, Thorn
kivételes emlékezőtehetségéből pedig sajnos a kézfogó után sem
jutott neki.
– „A képességek egyesítésének képessége, a legfőbb hatalom” –
idézte vissza magában, miközben óvatosan forgatta a kezében a
babát, hátha talál rajta egy másik pöcköt, amellyel újból felhúzhatná.
Ha valóban olyan fontos kutatás folyt a nagy múltú intézmény falai
között, hogyhogy annak még a híre sem szivárgott ki onnan?
Ophélie már előre megijedt, amikor észrevette, hogy egy szúnyog
éppen Thorn kezét nézte ki magának. És okkal: amint a rovar
letelepedett a csuklójára, egy láthatatlan penge középen sebészi
pontossággal kettéhasította. És Thornnak az egész még csak fel sem
tűnt, annyira belemélyedt a padló mintázatának tanulmányozásába és
a gondolataiba. A karmai válogatás nélkül mindenre és mindenkire
támadtak, aminek vagy akinek a közelsége nem tudatosult benne, ha

80
veszélyt jelentett rá, ha nem. Az utóbbi időben így jelentkezett nála
az ősi vadászösztön, amelyet Thorn világéletében szégyellt, pláne
azóta, hogy képtelen volt megfékezni. Ophélie a maga részéről
valahogy úgy értelmezte ezt a jelenséget, mintha Thornban elromlott
volna a szabályozó, csak azt nem tudta, mitől.
– Eulalie Itschen huszonegy halhatatlan családfőt teremtett –
kezdett az ismert tények összegzésébe Thorn. – És mindegyikhez
használati utasítást is adott egy-egy Könyv formájában, amely
Könyveken nem fog az idő. Közvetve vagy közvetlenül ez a személy
idézte elő a Nagy Szakadást. És az örökölhető képességeket
elosztotta a világból megmaradt szilánkok között. Végezetül pedig –
zárta le a felsorolást olyan mély megvetéssel, amitől a hanghordozása
jócskán veszített hivatalosságából – afféle istenséggé nőtte ki magát,
aki a nagy család minden egyes ágát a befolyása alatt tartja. Tette
mindezt úgy, hogy manapság a nevét szinte senki sem ismeri. Az
utókor számára ez a személy csupán egy nevenincs írónő, aki,
megjegyzem, igen közepes színvonalú történetekkel tömte az ifjúság
fejét. Amennyiben egy ilyen jelentéktelen emberi lény képes volt az
imént említett rendkívüli tetteket véghez vinni, nem megalapozatlan
a feltételezés, hogy erre a mai ismereteink birtokában más is képes
lehet.
Thorn álla alatt a két keze görcsbe szorult, az ujjai egészen
elfehéredtek. Ophélie először nem értette, mi zaklathatta fel ennyire,
de aztán észrevette, hogy a pepita kövezetből egy helyütt hiányzik
egy darab, ami megbontotta a fekete-fehér négyzetek váltakozásának
rendjét. Thorn már-már betegesen nem bírta elviselni az efféle
szabálytalanságokat. A foghíjas részre meredt, mintha abban

81
reménykedne, hogy a puszta akaraterejével képes kipótolni azt a
bosszantó hézagot.
– A Genealógusok az üzenetben arra céloztak, hogy a válaszok a
kérdéseimre a gondozóban vannak – folytatta lassan, miután
valamelyest összeszedte a gondolatait. – Márpedig kérdésem akad
bőven. Hogyan lett Eulalie Itschenből Isten? Pontosan mekkora az ő
felelőssége a Nagy Szakadásban? Miért ruházta fel szabad akarattal a
családfőket, ha később az emlékeikkel együtt attól is megfosztotta
őket? Miért van az, hogy mára a család minden ágának adottságait
magába szívta, egyedül Árkádia népétől nem tudja megszerezni, amit
akar? És ha ténylegesen maga teremtette a családfőket, miért nincs
meg benne eleve a saját teremtményei összes képessége? Egyáltalán
mi jogon tekinti magát Istennek? Milyen alapon meri azt állítani,
hogy az emberiség javáért munkálkodik, ha az emberségnek már
írmagja sincs benne?
Egyre mélyebben zengő hangja remegett az elfojtott dühtől, a
karmai bizseregtek. Ophélie apró, áramütésszerű csípéseket érzett a
bőrén, és csendben remélte, hogy nem kell úgy végeznie, mint annak
a szerencsétlen szúnyognak. Valahányszor az „Isten” szót kiejtette,
Thorn mindig suttogóra fogta, de Ophélie azért körbe-körbepillantott,
hogy biztosan egyedül vannak-e. Lazarus ugyanis úgy tervezte a
gépkomornyikjait, hogy azok a szó említésére kieresszék a testükbe
rejtett pengéket, és ketrecet vonjanak a meggondolatlan fecsegő köré.
Az építészetileg egyébként kifejezetten a letűnt hagyományok előtt
tisztelgő ház tele volt különös, modern masinákkal, amelyek
bármelyike tartogathatott további meglepetéseket. Az írásvetítő az
asztal márványlapján vajon tényleg olyan ártalmatlan volt, mint

82
amilyennek látszott? És az időmérős teafőző? Vagy a medence
közepére állított vízköpő szobor, amely minden egész órakor
harangozott?
Thorn lehunyta a szemét, hogy kizárja a gondolataiból a hibádzó
kőkocka jelentette zavaró tényezőt.
– Irtózom az ellentmondásoktól. Amióta anyám belém oltotta
Faruk emlékeit, mégis együtt kell élnem velük. Azokban az
emléktöredékekben a Másik soha nem jelent meg, viszont
meggyőződésem szerint… Faruk meggyőződése szerint –
helyesbített – Eulalie Itschen a Nagy Szakadás napján büntetésbe
került. Néha úgy tetszik, tudom, mi történt valójában azon a napon,
de sehogyan sem tudok rá visszaemlékezni. Faruk ott volt,
végignézte, ebben az egyben biztos vagyok. Eulalie ezért nem akarta,
hogy elolvassuk a Könyvét.
Ophélie figyelmesen hallgatta, nem akarta megakasztani. Thorn
általában takarékosan bánt a szavakkal, ezért időnként nem is volt
egyszerű megérteni, mi hajtja előre, de ezen az estén végre hajlandó
volt vele is megosztani a gondolatait. A szemhéját csukva tartotta,
mintha egy régvolt jelenetet próbálna fejben visszajátszani.
– Amikor a Nagy Szakadás bekövetkezett, Eulalie egy lezárt
szobában tartózkodott. Faruknak megtiltotta, hogy belépjen oda, de
Faruk végül benyitott az ajtón.
Thorn annyira erőlködött, hogy a szántszándékkal eltemetett
emlékfoszlányok közül legalább néhányat felszínre hozzon, hogy
magasan ívelt homlokát kiverte a verejték, a bőre mély redőkbe
rendeződött.

83
 – Az egyik oldalon parketta, a másikon a kék ég. A szoba középen
kettéhasadt. Nem maradt meg belőle semmi. Semmi, kivéve Eulalie-t
és… volt ott még valami. De nem látom, mi az.
A hangjában bosszúság érződött, miután az emlékkép csak nem
akarta megadni magát.
– Egy tükör.
Thorn kinyitotta a szemét, és ültében felegyenesedett.
– Valóban – biccentett elismerően. – A semmiben ott lógott egy
tükör.
– Az a tükör még mindig megvan – jegyezte meg Ophélie. –
Jártam is benne. Véletlenül. Az Emlékműben van, egészen pontosan
a Secretariumban lebegő díszglóbusz belsejében.
– Az épület mértani középpontjában – egészítette ki Thorn a
mondatot szemében a felismerés szikrájával. – Azon a helyen, ahol a
Nagy Szakadás elvitte az intézmény felét. Nem lepne meg, ha az
újjáépítéskor maga Eulalie Itschen rendelkezett volna úgy, hogy az
építőmunkások hagyják érintetlenül és falazzák be a helyiséget. Csak
annyit kell tennünk, hogy pontról pontra felgöngyölítjük az
eseményeket, amelyek egyrészt az elhajlásgondozóhoz, másrészt
ahhoz a rejtekszobához köthetők, és már meg is kaptuk az egyenlet
minden elemét.
Ophélie fejébe hirtelen bevillant a kora délutáni látomás az
üvegesműhely kirakatából: a vér, a szörnyű nagy üresség, Eulalie és
a Másik, a világvégi hangulat. Nem lehetséges, hogy csupán a saját
félelmeit vetítette rá a tükörképére? Tűnődve figyelte a földön a saját
és Thorn árnyékát. A hátulról rájuk eső lámpafénytől mindkettejüké
jócskán megnagyobbodott, és szépen átfedték egymást.

84
 – Bennem is rengeteg kérdés érlelődik. Gyakran elgondolkozom
azon, miért hasonlítok rá annyira. Mármint Eulalie-ra – érezte
szükségesnek pontosítani, amikor elkapta Thorn értetlen tekintetét. –
Vele sokkal több közös vonást vélek felfedezni magamban, mint a
tulajdon testvéreimmel. Még bizonyos emlékein is osztozom, holott
azokat senki sem oltotta belém, nem úgy kaptam őket, mint te a
tieidet.
Szünetet tartott. Lazarus birtokán körös-körül béke honolt, a
csendet időnként csupán az zavarta meg, ha a szellő finoman bele-
belekapott az ablakokra rögzített szúnyoghálókba, vagy valamelyik
belső szobában halk berregéssel munkához látott egy automata.
A környékről sem szüremkedett be semmilyen zaj. Bábelen az
éjszakák nyugalmasan teltek, az utcán nem bömbölt a zene, a
szomszédok nem zsivajogtak, estére a forgalom is elcsitult.
– De azt hiszem, végre megértettem, mi lehet a háttérben –
folytatta Ophélie. – Az a Másik, akit gyerekkoromban kiengedtem a
tükörből, akivel akkor összeakadtam – nyomta meg
jelentőségteljesen az utolsó szót. – Szerintem Eulalie Itschen
tükörképe az.
A kijelentés elég nevetségesen hangozhatott, de Thornnak eszébe
sem jutott nevetni rajta – már ha egyáltalán képes volt rá –, sőt az
arcából ítélve komolyan fontolóra vette az elmondottakat.
Ophélie lassan felemelte a bal karját, és nézte, ahogy az árnyéka
ugyanazt csinálja a jobbal.
– A tükörképe akkor válhatott le róla, amikor Eulalie feladta az
emberségét – motyogta alig hallhatóan és kissé zavarosan. – Az
egyik felem sehogyan sem akarja elengedni ezt az elméletet, amely

85
valószínűleg már sokkal régebben befészkelte magát a fejembe, mint
hogy tudatosult volna bennem, a másik felem badarságnak tartja.
Tudom, hogy olyan világban élünk, ahol a csodás jelenségeken már
meg sem ütközünk, de… az azért mégiscsak túlzásnak tűnik, hogy
egy tükörkép önállósítsa magát, nem? Képes lenne önálló tettekre és
gondolatokra? Képes lenne teljes szilánkokat szétporlasztani? És ha
így van, akkor ez azt jelenti, hogy a felfogható valóság tényleg
tetszőlegesen tágítható, nincs határ? És emellett az is kérdés, hogy mi
köze ennek az egésznek a gondozóban folyó kutatási programhoz.
Eulalie Itschen arra használta volna a bőségszarut, hogy kedvére
váltogathassa az alakját, és megkaparintson egy csomó képességet?
És emiatt vitatkozott össze a tükörben a saját képmásával? És emiatt
jelent meg a Másik, és következett be a Nagy Szakadás is?
Thorn a láncnál fogva előhúzta az ingzsebéből az óráját, amely
türelmetlenül csattogtatta a fedelét, és megnézte rajta, mennyi az idő.
– A válaszokat nekünk magunknak kell megkeresnünk – közölte
céltudatosan. – Ha Eulalie Itschen kidolgozott egy olyan eljárást,
amely nála és a Másiknál ekkora horderejű változást idézett elő,
akkor az az egyetlen megoldás, ha lépésről lépésre megpróbáljuk
megérteni az egész műveletet. Ami történt, megtörtént, de talán még
helyrehozható, csak rá kell jönnünk, hogyan. Holnap kora reggel
megkezdem a nyomozást az elhajlásgondozóban.
Ophélie idegesen gyűrögette a tógáját. Nem halogathatta tovább,
elő kellett jönnie a farbával. Thornnak joga volt tudni annak a régi
tükörbalesetnek az összes folyományát. „Nem lehet gyerekem.” Csak
néhány szó, ami a lényegen tulajdonképpen mit sem változtatna. De
akkor miért nem akart kijönni a száján ez az egyszerű mondat?

86
 – Veled megyek.
Thorn minden arcizma megfeszült, de a hangján nem érződött,
hogy rosszallná Ophélie felvetését.
– Nem vihetlek magammal.
– Tudom. Sir Henry nem mutatkozhat együtt egy idegennel, aki
ráadásul ilyen plecsnit visel a homlokán – dörzsölte meg Ophélie a
népszámláláson kapott billogot, és mosolynak szánt kesernyés
arckifejezéssel elhúzta a száját. – Azzal csak gyanút keltenénk
mindenkiben. De bejutok én oda a magam módján. Lazarus is
megmondta, hogy mint inverz biztosan érdekelném a gondozót.
Bevonulok önként.
Azt a részletet jobbnak látta kihagyni, hogy pár órával korábban
az Emlékműben az orvos szintén tett erre utalást.
– Egy ilyen intézménybe senki sem vonul be önként, hacsak nincs
rá alapos oka – intette óva Thorn. – Talán a Genealógusok beépített
emberének is azért veszett nyoma, mert nem vigyázott magára
eléggé. És ha egy kémet sikerült leleplezniük, azóta nyilván további
óvintézkedéseket vezettek be, és nem engednek be minden
jöttmentet.
– Holnap utánajárok, mi lenne a legmegfelelőbb taktika. Nekem is
vannak ám informátoraim.
Thorn önmagához híven nem viszonozta Ophélie mosolyát.
Borongós tekintettel vizsgálta homlokán a kócos fürtök mögül
előtűnő körpecsétet.
– Hiába öltöttem magamra LUX Lordjainak egyenruháját,
fogalmam sincs, miért rendelték el a népszámlálást. Az északnyugati

87
rész leválásának lesznek következményei. Talán nem ártana legalább
egy rövid időre meghúznod magadat.
– Több kell ahhoz egy mondvacsinált hivatali eljárásnál, hogy ne
menjek veled.
Thorn arcizmai elernyedtek, a szemöldöke visszaereszkedett a
helyére. Értetlenül bámult Ophélie-ra, enyhén zavarban, mintha
képtelen lenne elhinni, hogy ez a lány még mindig nem hagyta
faképnél, itt ül vele a medence szélén, noha senki és semmi sem
kényszeríti arra, hogy vele maradjon. A vonásai gyors
egymásutánban többször átrendeződtek, az arckifejezése a benne
lejátszódó érzelmek széles skálájáról árulkodott, amelyeket szinte
lehetetlen volt egymástól különválasztani. Megkönnyebbülés.
Tehetetlenség. Hála. Várakozás.
Elfordította az arcát, hogy ne kelljen Ophélie szemébe néznie,
majd addig krákogott, amíg végre meg tudott szólalni:
– Várni foglak.
Aztán hirtelen fészkelődni kezdett a kőpadkán, mint aki nem fér a
bőrébe, mint akinek fogalma sincs, mihez kezdjen két lapátkezével,
hová tegye túl hosszú lábát, amelyet ráadásul az abroncs súlya is csak
lehúz.
Ahogy figyelte, Ophélie megértette, hogy hiába töltötték olyan
bensőségesen együtt az éjszakát, Thorn még nem mindenestül az
övé, egy részéhez nem engedte őt közel. Nem ültek távol egymástól,
de hirtelen az a pár centi is kilométereknek tűnt. Nem akarta, hogy ez
így maradjon, szeretett volna odahúzódni hozzá, de eszébe jutott,
hogy még nem mosta le magáról a nap porát. Ami egy olyan embert,

88
aki a tisztaságot mindennél előbbre helyezi, nagy valószínűséggel
kellemetlenül érinthet.
– Fertőtlenítsek?
Ophélie körül minden elsötétült, a lélegzete elakadt. Amikor pár
másodperccel később ismét levegőhöz jutott, észlelte, hogy csupán
annyi történt, hogy Thorn szorosan magához rántotta. Thorntól az
ilyesmi rendszerint úgy érkezett, mint derült égből villámcsapás, nem
volt semmi előjele. Egy darabig tartotta a távolságot, aztán nem bírta
tovább, és minden átmenet nélkül megölelte.
– Nem, nem kell – felelte Thorn.
Ophélie hozzásimult, és teljes lényével belefeledkezett. Hallgatta
a szíve heves és szapora dobbanásait. Szerette, hogy Thorn olyan
nagy, és ő mellette olyan kicsi. Hagyta, hogy tetőtől talpig beborítsa,
akár egy hatalmas hullám.
Amikor észrevette, hogy csálé szemüvege mögül Ophélie tágra
nyílt szemmel őt nézi, Thorn kibontakozott az ölelésből. Elhúzódott
tőle, és az orrnyergét masszírozta. A füle szinte lángolt.
– Ehhez nem vagyok hozzászokva – dünnyögte maga elé. – Hogy
így nézzenek rám.
– Hogyan?
Thorn a torkát köszörülte; ilyen zavarban Ophélie még sosem
látta. Ha bármilyen okfejtést észérvekkel kellett alátámasztani, nem
volt nála ékesebb beszédű szónok, de ebben a helyzetben valahogy
nem találta a szavakat.
– Úgy, mintha hibátlan lennék. Pedig hibázom. Sőt, többet is a
kelleténél.

89
 Thorn lehajtotta a fejét, Ophélie-ra szegezte tekintélyes orrát,
amelyen még ott vöröslött az ujjai nyoma, és elővette a lehető
legkomolyabb hangját.
– Ha valaha bármilyen kifogásod lenne velem szemben… egy
rosszul irányzott mozdulat, egy ki nem mondott szó miatt… szólnod
kell nekem. Nem akarok azon vívódni, miért nem tudom boldoggá
tenni a feleségem.
Ophélie a nyelvébe harapott. Igazság szerint mindketten sötétben
tapogatóztak, ez a terep nem volt ismerős egyiküknek sem.
– De én boldog vagyok. Sőt, boldogabb is a kelleténél.
Thorn összezárt ajkának szigorú vonala megremegett. Le akart
hajolni Ophélie-hoz, ezúttal igen határozott szándékkal, de a hirtelen
mozdulattól a járógépe beakadt, ami megtörte a lendületét. Olyan
kétségbeesett képpel meredt maga elé, hogy Ophélie-ból kipukkadt a
nevetés.
Hát igen, körülötte a világ épp készült darabjaira hullani, de az ő
boldogságát nem vehette el senki. Egy pillanatra elgondolkodott,
hogy Eulalie Itschennek vajon volt-e része hasonló érzésben, és hogy
ebben a pillanatban vajon épp mit csinálhat, és hol lehet.

90
 MAGÁNY

A vörös bozontos, mackós bácsi, vagyis az a valaki, aki a

megtévesztésig hasonlított rá, ökölbe szorította a kezét. Kicsit
hajlítgatta, aztán a feje fölé lendítette a karját, hatalmasra nyitotta a
száját, és hangosan ásított egyet.
Victoire ijedten hátrált. De nem távolodott el nagyon. Nem akarta
szem elől veszíteni keresztapát, aki öles léptekkel rótta az utcát. Az
utca nagyon furcsa volt. Az egyik teraszon egy sor napernyő magától
összecsukódott, aztán a terasz mindenestül belesimult a homlokzatba.
Valamivel messzebb ugyanez történt egy gyümölcsárus színpompás
ládáival. És mellette egy csinos újságosbódéval is. Keresztapa
közeledtére az emberek hanyatt-homlok menekültek, bezárkóztak a
házaikba, amelyek, mintha csak papírból hajtogatták volna őket,
hirtelen összelapultak, valahogy úgy, mint azokban a
mesekönyvekben, amelyek lapjai közül egyszer csak előugrik a kép,
aztán továbblapozáskor összelappad. A végén az utcából nem maradt
semmi, csak egy sima, fehér, égig érő fal, rajta sem ajtó, sem ablak.
Az utca rövid idő alatt teljesen kiürült. Eltűnt mindenki, kivéve
keresztapát, a fura szemű nénit, a vörös bozontos, mackós bácsi
hasonmását és Victoire-t, bár ő nem igazán számított, elvégre senki
sem látta. Ahány utcára eddig ráfordultak, minddel ugyanígy jártak,
az előzővel és az az előttivel is.
A magasban a sátortetők sűrű csipkéi között egy napsugár utat tört
magának; keresztapa zsebre dugott kézzel megállt a napsütötte
sávban. A nadrágja szakadt volt, egy ujja kikandikált a lyukon, a

91
nadrágtartója a combján fityegett. Becsukta a szemét, és nagyot
szippantott a langy levegőből, mintha az orrán keresztül akarna
feltöltődni fénnyel. A bőre és a szakálla csillámlott.
Mosolyogva a vörös bozontos, mackós bácsi hasonmásához és a
fura szemű nénihez fordult.
– Nos, úgy tűnik, a mondás igaz. Ha egy árkádiai nem akarja,
hogy megtalálják, az ember hiába is kergeti.
Victoire nem hallotta jól keresztapát. Utazás közben olyan volt,
mintha a világot egy fürdőkád fenekéről szemlélné, csakhogy kezdett
olyan érzése lenni, hogy elfelejtették elzárni a csapot, és fölötte a víz
egyre csak gyűlt és gyűlt. Ilyen hosszú utazásra még sohasem szánta
rá magát. A hangok akadoztak, a szokásosnál tompábban jutottak el a
füléhez, viszont a szavak gyakran ismétlődtek. Egyedül keresztapa
széles mosolya adott valamelyest biztonságérzetet neki.
A fura szemű néni beletúrt az övére csatolt szerszámos táskába.
Előhúzott belőle egy kalapácsot, előrehajolt, és a füléhez egészen
közel megkocogtatta vele a falat.
– Nem vastag. Elbújtak, de hallgatóznak.
A fura szemű néni csak fél szájjal beszélt. Ha füstölt, ha nem, a
szája egyik sarkában mindig cigaretta lógott, amitől csak még
nehezebben lehetett érteni, amit mond.
– Maga van rájuk ilyen hatással. Volt nagykövet létére, nem
mondom, serényen halmozza a diplomáciai bonyodalmakat. Talán mi
is jobban tennénk, ha messziről elkerülnénk. Nem gondolod, Rókus?
A fura szemű néni a furán felemás szemével – az egyik nagyon
kék volt, a másik nagyon fekete – a vörös bozontos, mackós bácsi
hasonmására nézett. A bácsi nem válaszolt, csak az álla rándult

92
egyet, ami ugyanúgy jelenthetett igent, mint nemet. A déli
napsütésben a haja máglyaként lobogott a feje búbján, de a közelében
Victoire mégsem érzett semmilyen melegséget.
Keresztapa ott, ahol volt, az utca közepén leheveredett a földre,
kifeküdt a napra, egyik kezét a feje alá tette, a másikkal fogta tátogó
cilinderét, és komótosan legyezgette magát vele.
– Félek, megkerülhetetlen vagyok. Ha valaki félre akar állítani,
csak tessék, de ez eddig nemhogy másnak, nekem magamnak sem
sikerült.
Victoire borzasztóan szeretett volna odaszaladni hozzá. Még
akkor is, ha keresztapa nem láthatta, nem hallhatta, nem érinthette
meg. Még akkor is, ha ő csupán halvány körvonalakat és halk búgást
érzékelt belőle. De nem mert közelebb menni. A vörös bozontos,
mackós bácsi hasonmása soha egy lépést sem tágított keresztapa
mellől. Keveset beszélt, de állandóan figyelt. Victoire félt tőle.
A fura szemű néni feldobta a kalapácsát, majd miután az
megpördült a levegőben, és visszahullott, a nyelénél fogva elkapta.
És a műveletet többször megismételte.
– Ez lenne a nagy terv? Keresztbe fekszünk az úton, és várunk?
– Pontosan – közölte keresztapa.
A fura szemű néni erre olyan csúnyát mondott, ami a mamának
biztosan nem tetszett volna. Mamlasz a vádlijához dörgölőzött, és
miatta egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát.
– Vidd már innen a macskádat, Rókus!
A vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása csettintett egyet a
nyelvével, de Mamlasz nem engedelmeskedett a hívásnak, meg sem
mozdult, csak tisztes távolból fürkészte az állítólagos gazdáját.

93
Victoire tudta, miért. Ő is látta a lába körül kavargó sötét árnyakat.
Ez a vörös bozontos, mackós bácsi nem az volt, aki újszülött korában
a kertben tologatta a babakocsiban. És nem is az, aki a zeneszobában
elkapta, amikor egyszer majdnem leesett a hárfa melletti székről.
Nem, ez a vörös bozontos, mackós bácsi valaki más volt. Victoire
nem tudta, kicsoda, csak annyit tudott, hogy veszélyes, egy belső
hang figyelmeztette rá, de úgy tűnt, az a hang csak az ő fejében szól,
sem keresztapa, sem a fura szemű néni nem hallja.
Victoire borzasztóan szerette volna, ha a papa ott van vele. Mert a
papa utazás közben is látta. És a vörös bozontos, mackós bácsi
hasonmását ugyanúgy elkergette volna, ahogy a másik aranydámát
elzavarta.
Victoire mozdulatlanná dermedt.
A vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása a válla fölött
hátrasandított, mintha a szeme sarkából őt nézné. A cipőtalpa alatt az
árnyak egyszeriben felélénkültek, és vadul hadonásztak.
A következő pillanatban dörgedelmes szózat rengette meg a fehér
falakat.
– Mihez kezdjek most veled?
Ehhez a hanghoz foghatót Victoire még sohasem hallott. Azt sem
tudta eldönteni, hogy férfié vagy nőé, és mintha egyenesen az égből
zengett volna. Odafent a magasban, jó magasan, az egyik tető szélén
ült valaki. Victoire erőltette a szemét, hátha ki tudja venni, ki az, de
utazáskor távolra csak nagyon homályosan látott.
– Don Janus! – rikkantotta keresztapa, és könnyedén talpra
szökkent. – Épp önt kerestem.

94
 Az a valaki eltűnt a tetőről. De nem, nem leesett, hanem egyszer
csak már nem volt ott. Egy szemvillanásnyi idő alatt az utcán termett,
pont keresztapa orra előtt. Az alkata ugyanolyan volt, mint a hangja:
nem igazán férfias, de nőies sem, vagyis egyszerre volt mindkettő.
– Engem nem szokás felkeresni. Ha úgy akarom, megtalálok én
bárkit. Különösen azokat, akik nem tartják tiszteletben a határaimat.
A jelenés Victoire-t annyira kíváncsivá tette, hogy egy pillanatra
még a vörös bozontos bácsi félelmetes hasonmásáról is
megfeledkezett. A férfinő ugyanolyan terebélyes, ugyanolyan
elegáns, ugyanolyan rejtélyes volt, mint a papa, de ezeken kívül
semmi másban nem hasonlított rá. A bőre aranybarna volt, mint a
karamell, a bajusza csigavonalban kunkorodott, a nyaka köré
kanyarított vastag gallértól pedig úgy festett, mintha a feje egy
habcsók tetején csücsülne.
És abban is különbözött a papától, hogy nem látta Victoire-t.
Igazság szerint nem is nézett semerre, egyedül keresztapa érdekelte.
– Árkádián nem tehetsz semmit, amiről én azonnal ne tudnék,
niño. Tudom, hogy átjárót létesítettél a szilánkom és a Sark között;
tudom, hogy meglátogattad a fivérem, Faruk első udvarhölgyét;
tudom, hogy ide akartad hozni, hozzám, mert arra számítottál, hogy
az unszolására meggondolom magam.
A férfinő lassan beszélt, de közben egyszer sem vett levegőt.
– Az álláspontom változatlan. A korábbi rendelkezéseim továbbra
is érvényesek. Árkádián határzár van, sem portéka, sem teremtett
lélek se ki, se be. És ez alól te sem vagy kivétel, niño. Komolyan azt
gondoltad, hogy nem veszem észre a mesterkedésedet?

95
 – Legalábbis reméltem – vonta meg a vállát keresztapa. – Alig
egy órácskát voltam távol, ráadásul fel is sültem. Felesleges ennek
ekkora feneket keríteni.
– Szilánkszerte nyolc szélrózsám felszívódott!
Victoire esküdni mert volna, hogy a férfinő nincs túl vidám
kedvében, a mondatot nem viccnek szánta, keresztapa mégis
elnevette magát.
– Na nem, ezt ne akarja rám kenni, nekem azokhoz semmi közöm!
Az én lelkiismeretemet csak egy silány kis átjárócska terheli, és
miután visszajöttem a Sarkról, azt azon nyomban meg is szüntettem.
A fal egy szakaszon mocorogni kezdett, mintha a fehér téglák
meglazultak volna, és a sík felületből kihajtogatódott egy erkély.
A korlátjára emberek támaszkodtak, akik feszülten figyelték, vajon
mi kerekedik ki az utcai szóváltásból.
– Nyolc szélrózsám felszívódott! – fogott bele újra a mondókájába
a férfinő. – Mindenestül elnyelte őket a föld. Los señores, a
mestereim ellenőrizték is, és a jelentésük egyértelmű.
Idepofátlankodsz, aztán egy időre meglépsz, niño, és mire újra
birtokon belülre kerülsz, a szilánkok szétmorzsolódnak. Hajlamos
vagyok ebben ok-okozati összefüggést felfedezni.
Azzal előrehajolt, de olyan hirtelen és olyan mélyen, hogy
Victoire először azt hitte, le akar csapni keresztapára. Victoire csak
akkor vette észre, hogy a férfinőt afféle köpenyként füstszerű árny
veszi körül, de úgy tűnt, rajta kívül senki sem látja. Az a köpeny
vagy talán bunda nem egészen ugyanolyan volt, mint a mamáé vagy
a papáé, hiányoztak róla a tüskék, Victoire-t mindenesetre azokra
emlékeztette.

96
 – Nincs választásom, családtagnak tekintelek: a képességem
hígítva neked is ott csörgedezik az ereidben. Mindazonáltal meg kell
büntesselek, amiért visszaéltél vele. Itt helyben elvégzem rajtad a
csonkítást.
Victoire megrémült, amikor látta, hogy a férfinő széttárt ujjú,
hatalmas kezével keresztapához közelít, mintha meg akarná markolni
a fejét.
És akkor történt valami. Egyszerre nagyon lassan és nagyon
gyorsan. Az árny Victoire szeme láttára levált a férfinőről,
felemelkedett a levegőbe, örvényleni kezdett, majd keresztapa háta
mögött ért újra földet. A következő pillanatban a férfinő is hipp-hopp
ott termett, ahogy az imént a tetőről. Egyetlen mozdulatot sem kellett
tennie, és ismét egyesült a füsttölcsérrel.
Barátságosan megpaskolta keresztapa hátát, de tőle egy legyintés
is elég volt, hogy keresztapa fejéről a cilinder lerepüljön.
– Ha jobban meggondolom, nem hiszem, hogy elég tehetséges
lennél ahhoz, hogy a beavatkozásoddal a térben ilyen súlyos károkat
okozz.
Victoire figyelmét a vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása
vonta magára. Rezzenéstelen arccal állt egy helyben, látszólag
nyugodt volt, az árnyai ellenben egyre kevésbé bírtak magukkal.
Kapálóztak, csápként nyújtogatták a karjukat a férfinő felé, mintha
bele akarnának kapaszkodni a füstköpenyébe, hogy lerángassák róla,
de persze nem érték el.
Keresztapa felszedte a földről a cilinderét, és egy laza
csuklócsavarintással elegánsan visszaügyeskedte kócos kobakjára.

97
 – Azokat a károkat, don Janus, minden valószínűség szerint Isten
okozta. Ahelyett, hogy az én leckéztetésemre fecséreli az értékes
időt, inkább azon lenne érdemes elgondolkodnia, őt hogyan
csalogassa elő a búvóhelyéről. Árkádián az egyenes ági
leszármazottai között szép számmal akadnak olyanok, akik előtt a
térben nincs akadály, különös tekintettel a Tájolóira, akik bárkit
képesek előkeríteni, legyen az illető a világ bármelyik pontján. Egy
ilyen páratlan adottságot hagyni parlagon heverni… ez már szinte
bűn!
Victoire nem igazán értette, mi olyat mondhatott keresztapa,
amitől a vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása körül az árnyak
egyenesen háborogtak.
A férfinő belemélyesztette a kezét a gallérja ráncaiba, és addig
kaparászott a nyakánál, amíg elő nem húzott egy könyvet, amely
méretre majdnem akkora volt, mint Victoire. A papának is volt egy
hasonló könyve, amelyet mindig magánál hordott.
– Hiába erősködsz, a véleményem ezzel kapcsolatban sem
változott – mondta szigorúan a férfinő, és konokul feltartotta maga
előtt a könyvet. – Én nem vagyok olyan, mint a testvéreim, az én
emlékezetem nem hagy ki, ép és sértetlen. Los Agujas meg, amíg
másként nem rendelkezem, maradnak, ahol vannak, senkit sem
engedek a közelükbe. Annak a személynek pedig, akit te Istennek
hívsz, van rendes neve is, azt sem felejtettem ám el.
– Van rendes neve? – csillant fel érdeklődőn keresztapa szeme.
– Van bizony, de azt a nevet nem árulom el neked, hacsak nem
kapok érte valamit cserébe. A bizalmamat újból ki kell érdemelned,
niño. De jó, ha tudod, hogy az a személy és én sohasem voltunk

98
egymáshoz igazán közel. Mármint földrajzi értelemben. Attól a
naptól kezdve, amikor rájöttem, hogyan működik a képességem, nem
bírtam egy helyben maradni. Nem voltam annak a személynek a
közelében, amikor a világ darabjaira szakadt. És akkor sem voltam
jelen, amikor az a személy fogta a fivéreim és nővéreim Könyveit,
mindegyikből kitépett egy lapot, és ezzel örökre megfosztotta őket az
emlékeiktől. És be kell valljam, ez a kis epizód nem igazán hozta
meg a kedvemet, hogy keressem a társaságát a későbbiekben. Úgy
döntöttem, mindenkinek jobb, ha inkább távol maradok tőle, így hát
szépen elrejtettem Árkádiát, amit akkoriban még Ynávrávisznak
hívtak, a tér egy hajlatába, ahol azóta is igyekszünk békésen
meghúzni magunkat. Én nem ártom bele magam annak a személynek
az ügyeibe, ő sem avatkozik az enyéimbe, és ez így van jól, ez a
felállás évszázadok óta mindkét félnek megfelel.
A fura szemű néni, aki eddig megállta szó nélkül, kiejtette a
szájából a füstölgő cigarettát, hogy eloltsa, a sarkával rátaposott,
aztán határozottan odaállt a férfinő elé, és a fura szemével a szeme
közé nézett.
– Gyáva!
Az emberek, akik a jelenetet az erkélyről követték figyelemmel,
hangos hurrogásban és szitkozódásban törtek ki, és naranccsal
dobálóztak. Keresztapa röptében elkapott egyet, és ráérősen
meghámozta.
– Még hogy én halmozom a diplomáciai bonyodalmakat!
Ha keresztapa arcán nem ült volna széles mosoly, Victoire
igencsak aggódott volna. A fura szemű néni viszont egyáltalán nem
mosolygott.

99
 – A békeidőknek vége, don Janus, és ezt maga is tudja. Annak a
személynek az ön képességére fáj a foga, ezért kellett Hildegarde
anyónak…
– …teljesítenie a kötelességét.
A férfinő egy ujjal újrabodorította a bajuszát.
– Az én ivadékom volt, ez igaz – ismerte el –, de attól még elárult:
megváltoztatta a nevét, és megtagadta a családi politikát. Nálunk a
legalapvetőbb törvény a semlegesség. Doña Mercedes Imelda viszont
előszeretettel ütötte bele az orrát más nemzetségek belügyeibe,
különösképpen tifelétek. A tettével csak a hibáit próbálta
helyrehozni, törlesztett. Ami pedig azt a személyt illeti, mostantól
mindannyian szépen itt maradunk a fenekünkön, magunkra zárjuk a
teret, és kivárjuk, amíg jobb belátásra nem tér.
A fura szemű néni szorosan megmarkolta a kalapács nyelét, amit
szerencsére nemcsak Victoire vett észre, hanem minden jel szerint
keresztapa is, aki remek időzítéssel véget vetett a vitának, és kettejük
közé állt.
– Üzletet ajánlok, don Janus. Amennyiben sikerül
bebizonyítanunk, hogy Árkádia máris nyakig benne van a pácban,
összefogunk az ellen a személy ellen, és közös erővel gatyába rázzuk.
A beszélgetésből Victoire nem sokat értett, leginkább csak annyit,
hogy valami nagyon komoly dologról lehet szó, de az kifejezetten
tetszett neki, amikor keresztapa, ahogy mondta, gatyába rázta magát:
belebújt a nadrágtartójába, majd kétoldalt mindenre elszántan
beakasztotta a hüvelykujját a gumipántba. Úgy festett, mint egy igazi
hős. Az ő hőse, Victoire mindig is így gondolt rá. De ha akkora hős
volt, akkor őt miért nem látta?

100
 A férfinő visszacsúsztatta a gallérjába a könyvet.
– Megegyeztünk. De addig is, niño, Árkádián tilalmat rendelek el,
a lakosság nem vegyülhet sem veled, sem a pereputtyoddal.
Túlságosan rossz hatással lennétek rájuk.
Az erkélyről az emberek azonnal visszahúzódtak, a kitüremkedés
halk papírzörgéssel ismét belesimult a fehér falba.
Victoire csodálattal nézte, ahogy a férfinő árnya felrebben, akár
egy óriás füstmadár. A következő pillanatban maga a családfő is
köddé vált.
A fura szemű néni hosszan méregette keresztapát. Az arcára volt
írva, hogy ha tehetné, a legszívesebben arra használná a kalapácsát,
hogy letörölje vele a képéről azt a széles vigyort.
– Na, ezt jól elintézte! A helyiekkel nem kvaterkázhatunk,
bizonyítékunk nuku. Téged meg mintha ez az egész nem is
érdekelne! – ripakodott rá ezúttal a vörös bozontos, mackós bácsi
hasonmására. – A világ ripityára törik, az anyó a semmiért halt meg,
de te csak állsz itt, mint egy faszent, és egy árva szót sem vagy
hajlandó kinyögni. Ideje lenne felfogni, hogy nem vagy már szolga,
szóval esetleg ennek megfelelően is viselkedhetnél.
Victoire érezte, hogy a fura szemű nénit majd szétfeszíti a
fájdalom és a harag. Mintha várt volna valamit a vörös bozontos,
mackós bácsi hasonmásától, valamit, ami neki nagyon fontos.
De a vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása rá sem nézett.
– Kár érte – csupán ennyit mondott.
A járdát bámulta, a férfinő hűlt helyét. Az árnyai nem nyughattak,
mintha még mindig nem adták volna fel, fáradhatatlanul kapkodtak
valami után, amit nem érhettek el.

101
 Amikor Victoire meglátta, hogy az egyik árny felé kúszik,
kétségbeesésében fogalma sem volt, mitévő legyen: menekülni
vágyott, de tudta, hogy maradnia kell.
Azután fény és árnyék hirtelen összekeveredett. A fürdőkádban,
amelynek aljáról Victoire a világot szemlélte, a víz zavarossá vált.
A formák és a színek egyetlen hatalmas örvénybe sűrűsödtek össze,
amely magával ragadta a vörös bozontos, mackós bácsi hasonmását,
a fura szemű nénit, a napot, az utcát. És keresztapát is elsodorta.
Victoire még egyik utazáskor sem tapasztalt ilyet. Nem értette, mi
történik vele. Érezte, ahogy az örvény beszippantja, mintha fel
akarná oldani őt a mindenségben.
De akkor megmakacsolta magát, azt gondolta, „nem!”, mire az
áramlás ellentétes irányba fordult, majd lassan lecsillapodott.
A formák és a színek fokozatosan kitisztultak, és végül minden
visszakerült a helyére. Az utca is nagyjából visszanyerte korábbi
arculatát. Csak üres volt. És sötét. A tetők csipkéi között kialudt a
napfény.
Victoire körülnézett. Keresztapa elment. De hová? Victoire
elindult az orra után, egyenesen előre, aztán jobbra fordult,
felballagott egy lépcsőn, és amikor felért a tetejére, balra vette az
irányt. A magasban az ég időközben kékből szürkébe, majd feketébe
váltott. Ahogy közeledett egy parkosított részhez, Victoire végre
megpillantott egy alakot, akiről először azt hitte, keresztapa, de csak
egy lámpagyújtogató volt. A férfi hosszú botot cipelt a vállán.
A sima, fehér homlokzatban helyenként kitárult egy ajtó, az utcán
ismeretlen emberek jelentek meg, akik kicsit kijöttek levegőzni,

102
suttogva üdvözölték egymást, megsétáltatták a kutyáikat, aztán
egymásnak jó éjszakát kívánva ismét fedezékbe vonultak.
Egy híd közepén, ahonnan az egész várost belátta, Victoire
megállt, szemét végigfuttatta a völgyben messze kígyózó
lámpasorokon. A pontszerű fények girbegurba utcák egész hálózatát
rajzolták ki a sötétben.
Végleg elveszítette keresztapát.
Felnézett az égre, az igazi égre, amelyről odahaza annyit
álmodozott. A kékség tovatűnt. Victoire magára maradt. Eltévedt, és
egyedül volt. Összeszedte minden erejét, és a másik Victoire-ra
gondolt – ha teheti, a szemét is becsukta volna, jó szorosan, de az
utazós teste ilyesmikre nem volt képes –, hogy ismét egyesülhessen
vele. Összekucorodott. Születése óta nem beszélt, de a fejében
egyetlen szót harsogva dübörgött a csend.
Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama.
Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama.
Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama.
Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama.
Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama.
Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama.
Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama.
Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama. Mama.
– Nem hánytam magyalra virágot.
A vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása mellette állt.
Ahogy lehajolt Victoire-hoz, eltakarta előle a csillagos eget.
A tekintete áthatolt rajta, mintha igazából nem is látta volna, de azért
szorosan összevonta sűrű szemöldökét, hátha attól valamelyest javul

103
a látása. Victoire sem tudta élesen kivenni az alakját, elvégre sötét
éjszaka volt, és persze az utazás sem könnyítette meg a dolgát.
A lábánál az árnyakat ellenben tökéletesen látta. Mind felé
nyújtogatták az ujjaikat.
– Hagytam magára a világot – helyesbített a vörös bozontos,
mackós bácsi hasonmása. – Nem hagytam magára a világot.
És ahogy ezt kimondta, izmos teste összetöpörödött, a haja viszont
nyúlni kezdett, egyre hosszabbra és hosszabbra. A vörös bozontos,
mackós bácsi hasonmása átalakult, és a helyén egy alacsony,
szemüveges kishölgy jelent meg. Victoire csak egyszer találkozott
keresztanyával, de ez a kishölgy rá emlékeztette. És a mamára.
A tekintete. Az a sötétben tapogatózó, üres tekintet, amely mohón
kereste az övét, hogy betöltse vele a benne tátongó hiányt.
– A nevem Eulalie. És téged sem hagylak magadra, kicsi lány.
Azzal a szemüveges kishölgy visszaváltozott a vörös bozontos,
mackós bácsi hasonmásává, sarkon fordult, bár mozdulat közben
enyhén megingott, mintha nehezen tudná összehangolni és
engedelmességre bírni a végtagjait, és várt.
Hosszas vívódás után Victoire végül úgy döntött, velük tart, a
szemüveges kishölggyel – a vörös bozontos, mackós bácsi
hasonmásával – és az árnyaival.

104
 A TAPOGATÓZÁS

Ön szerint mit érezhettek? – kérdezte Ambrosius. – Azok, akik

belezuhantak a mélybe.
A görszék hátsó fellépőjéről Ophélie nem látta az arcát. Igazság
szerint mást sem nagyon látott. A napszúrást elkerülendő az ifjú
buszsofőr ugyanis megkérte, hogy nyissa ki a járgányra szerelt
napernyőt, amely úgy cseklett-nyaklott, hogy állandóan nekiverődött
a szemüvegének, és amikor végre sikerült egyenesbe állítania, akkor
meg egy jókora turbán zárta el előle a kilátást. A sál egy pillanatra
sem volt hajlandó elszakadni Ambrosiustól, szó szerint
rácsimpaszkodott, és olyan szorosan összehurkolódott a hajával,
mintha eggyé akarna válni vele. A viseletkódex előírásai miatt az
utcán a helyiek nem hordhattak sem színes, sem mintás öltözéket, így
az ifjú kénytelen volt körbetekerni a fejét egy fehér kendővel.
Ophélie hiába próbált jobb belátásra térni, valahogy kifosztottnak
érezte magát, mintha egy darabkát kiszakítottak volna belőle.
– Nem tudom.
– Ugye már meséltem, hogy apám egyszer nekivágott a szilánkok
közötti űrnek? Le akarta fényképezni a világ közepét, de nem jutott
odáig. Soha senki sem jutott még olyan mélyre. Talán azok, akik
lezuhantak, really meg sem haltak. Talán egy légörvény elkapta és
örökre rabul ejtette őket. Ön szerint lehetséges? Vagy az is lehet –
szőtte tovább az elméleteit Ambrosius, miközben az utolsó
pillanatban ügyesen kikerülte az úton pont előttük átkelni készülő
dodót –, hogy simán átpottyantak a túloldalra, és átellenben épp a

105
legközelebbi szilánk felé sodródnak. Bár ez ellentmondana a
planetáris emlékezet feltevésének, tudja, amelyik azt állítja, hogy a
szilánkok egymástól állandó távolságban, együtt mozognak, mintha
még mindig egy égitestet formálnának. Mindezek dacára ez a
gondolat mégiscsak megnyugtatóbb, mint… well… szóval érti.
Ha valamiben, Ambrosius abban az egyben mindenképpen
hasonlított Lazarusra, hogy kettejük helyett is eleget fecsegett. Jól
elbeszélgetett magában.
– Apám a legrosszabbkor utazott el – sóhajtott az ifjú, és az eget
kémlelte. – Remélem, nem esik baja. Gyakran van távol, és noha
általában nemigen tudom követni, mivel foglalatoskodik, abban
biztos vagyok, hogy szeret – szögezte le, mintha szükségét érezné,
hogy eloszlassa ezzel kapcsolatban Ophélie kétségeit. – Soha nem
mulasztja el hangsúlyozni, mennyire very fontos vagyok neki, a
felemásságom nem számít.
– Járt már az elhajlásgondozóban?
– Nem, miss, én még soha. De amikor rövidebb időszakokra
Bábelen tartózkodik, apám rendszeresen szállít nekik automatákat.
A gondozó vezetői a legnagyobb megrendelői közé tartoznak. Apám
tréfásan szokta is mondogatni, hogy nem is annyira az automatái
érdeklik őket, annak örülnének igazán, ha őt felszabdalhatnák. Tudja,
hogy tanulmányozzák a situs inversusát, de arra még várniuk kell, a
halála előtt nem kívánja felajánlani a fordítva bekötött szerveit a
tudománynak, és egyelőre nem szándékozik alulról szagolni az
ibolyát.

106
 Ophélie maga elé képzelte a híres-neves világutazót ábrázoló
egész alakos festményt, amely Lazarus házának falát díszítette. Igen,
ez a nyilatkozat teljességgel rá vallott.
– Kérdezhetek öntől még valamit? Valami személyeset.
– Of course, miss.
– Mi történt az édesanyjával?
Ambrosius meglepetten hátrafordult, ebből kifolyólag kis híján
nekiment az előttük hirtelen fékező riksának. A forgalom bedugult.
Azóta, hogy Bábel lakossága az elővárosokból és a szomszédos
mellékszilánkokról betódult a belvárosba, mert egyedül ott érezte
biztonságban magát, napközben a torlódás állandósult. A ló vontatta
kocsik és szekerek között Ambrosius a görszékével ügyesen
ellavírozgatott, azokat könnyedén ki tudta kerülni, de a
közúthálózatot tömegesen ellepő kerékpáros futárokkal, talicskás
teherhordókkal, állatokkal, automatákkal és gyalogosokkal már neki
is nehezebb dolga volt. Egyesek kérdezés nélkül felpattantak
bármilyen veszteglő járműre, és tulajnak, utasnak egyaránt
könyörögtek, hogy fogadja be őket pár napra, amíg nem találnak
maguknak más szállást.
Körös-körül mást sem lehetett hallani, csak hangos fohászkodást:
Please! Please! Please!
Ophélie elhessegette a bűntudatot, a földcsuszamlások miatt nem
volt hajlandó vádolni magát, de a rengeteg földönfutóvá vált ember
látványa attól még igencsak megviselte. Többjüknek ugyanolyan
körpecsét virított a homlokán, mint az övén. A tinta ellen nem
használt a szappan, Ophélie ezt már tapasztalatból tudta: hiába sikálta

107
órákig, a billogot nem tudta magáról lemosni, és a dörzsöléssel
csupán annyit ért el, hogy egészen kipirosodott tőle a bőre.
Ambrosius megelégelte a várakozást, kivált a sorból, és hogy
levágja az utat, oldalt behajtott a bokrok közé, ahol a füvön egész
családok táboroztak.
– Az engem is érdekelne – felelte némi habozás után. – Anyámat
nem ismertem, és valahányszor otthon szóba kerül, apámnak
hirtelenjében oda az ékesszólása. Azt sem tudnám megmondani,
melyik szilánkról származott el, és hogy van-e bennem bármi,
amiben rá ütöttem.
A hangja elkomorult. Ophélie kicsinyesnek érezte magát, amiért
egy pillanatig is féltékenykedett erre a fiúra a sálja miatt.
Ambrosius begördült egy pompás, csupa márvány épület elé,
amelynek homlokzatán vésett betűkkel a következő felirat állt:

HIVATALOS HÍRMONDÓ

– Megérkeztünk a célállomásra, miss. Ami történt – tette hozzá

kedves, vigasztaló hangon –, nem az ön hibája. Ugye tudja?
Ophélie leszállt a fellépőről, és megkerülte a görszéket, hogy az
ifjú szemébe nézhessen.
– Szeretnék egyszer s mindenkorra tisztázni valamit: nem azért
akarom megtalálni a Másikat, mert felelősnek érzem magam, vagy
mert ígéretet tettem az apjának.
– Azért teszi, mert szabad akaratából így döntött – fejezte be
helyette Ambrosius a mondatot. – Igen, tudom, perfectly
megértettem.

108
 Ophélie rámosolygott a fiúra és a fején ficánkoló turbánra. És arra
gondolt, ha ő járhatja a maga útját, akkor a sáljának miért ne lenne
joga eldönteni, kinek a feje után megy.
– Hamarosan kitalálom, Ambrosius, hogyan hálálhatnám meg a
szolgálatait. Sok jó tulajdonsága van, de az üzleti érzékén lenne még
mit csiszolni.
Azzal Ophélie belépett a sajtópalotába. Oda egyedül kellett
mennie. Az irodaházban rémes hangzavar uralkodott: az asztalokon
csörögtek a telefonok, a háttérben kattogva dolgoztak a stencilgépek,
ennek megfelelően mindenki fennhangon kurjongatott, ezek voltak a
magas szólamok, amelyek alá a szellőztetőrendszer mély búgása
szolgáltatta a basszust.
– Sorry, miss, nem adunk felvilágosítást.
A férfi a fogadópultnál azt a szívességet sem tette meg, hogy
megvárja, amíg Ophélie kinyitja a száját. A kérdés elébe vágott, és
mivel mindkét kezében egy-egy telefonkagylót tartott, a könyökével
ajtót mutatott neki.
– Csak azt szeretném tudni…
– Olvassa a lapot! – taszított egyet a lábával a férfi a pult mellett
felállított újságtartón, amely tele volt a legfrissebb szám
példányaival. – Abban minden benne van.
– …hol találom Octavio gyakornokot – mondta végig csak azért is
Ophélie.
– Eulalie?
Egy magasra tornyozott iratkupac a nevén szólította. A kupacnak
lába is volt, a csizmáján szárnyat formázó ezüstsarkantyúkkal.
A csizma megtorpant, aztán pördült egyet, és a papírhalom mögül

109
egy vöröslő szempár nézett Ophélie-val szembe. Octavio nem várt
látogatót, tekintetében a meglepetéstől felizzott a parázs, szabályos
ívű szemöldöke kérdőn felszaladt a homlokára, majd amikor első
döbbenetéből magához tért, a pultoshoz fordult, aki azonnal kiejtette
a kezéből mind a két telefonkagylót.
– Kérek engedélyt, hogy ez az illető a felügyeletem alatt
beléphessen. Ismerem.
– Parancsoljon, milord. Sorry, milord!
– Ez a hivatalnok úgy beszél veled, mintha te lennél a
főszerkesztő – jegyezte meg Ophélie, és Octavio nyomába szegődött,
aki máris továbbindult, hogy végezze a feladatát.
Octavio végigjárta az irodákat, ahány asztal mellett elhaladt, a
szélére letett egy-két aktát, foghegyről válaszolgatott az újságírók
feltűnően nyájas hálálkodására – „Köszönöm, milord! Kérem, adja át
tiszteletteljes üdvözletem Lady Septimának!” –, és csak akkor állt
meg, miután a kupacból az utolsó mappát is kiosztotta. Dolga
végeztével bevezette Ophélie-t egy tárgyalószerű helyiségbe, amely a
szerkesztőség többi részlegéhez képest kifejezetten csendes volt. Az
ajtóra szegecselt tábla alapján itt készült a művészeti rovat. Az egyik
sarokban egy rádiókészülékből épp egy zongoradarab szólt. Az
érzékeny előadásmód elsőre magával is ragadta Ophélie-t, de a
gyakori visszaverődések sokat levontak a zene élvezeti értékéből.
A készülék mellett egy Akusztikus átszellemült arccal hallgatta a
közvetítést, minden egyes akkordnál hegyezte a fülét, akár egy
macska, és időnként hangosan sóhajtozott.
Az ablak mellett volt egy szabad asztal; Octavio hellyel kínálta
Ophélie-t. Amint leültek, a zongoraszó és az azt kísérő sok „ah!” és

110
„ó!” egyszeriben elnémult. Mintha egy hangszigetelt buborékba
kerültek volna. Itt nyugodtan beszélgethettek, a láthatatlan burok
kiszűrte a külvilág zajait, és őket sem hallhatta senki.
– Nagy megkönnyebbülés, hogy látlak – közölte Octavio minden
felvezetés nélkül. – Amikor az északnyugati városrész leomlott,
rájöttem, hogy azt sem tudom, hol húzod meg magad, amióta
kikerültél a Jó Családból.
Az ablakok előtt függöny lógott, de így is volt elég fény ahhoz,
hogy Ophélie az asztallap lakkozott felületén ellenőrizhesse, látszik-e
mindkettejük tükörképe. Reggelinél Ambrosiust hasonló vizsgálatnak
vetette alá, csak vele az ezüst teáskészletet használta. Nem szívesen
folyamodott ehhez az alamuszi megoldáshoz, az óvintézkedést
mindazonáltal szükségesnek látta. Jelen helyzetben nem
hagyatkozhatott az érzelmeire, soha nem vehette biztosra, hogy
akivel kapcsolatba lép, valóban az, akinek mondja magát. Nem
tudhatta, mire számítson, legközelebb milyen alakban méltóztatik
megjelenni előtte a Másik vagy Eulalie Itschen, de ha az előbbi
tényleg az utóbbi elveszett tükörképe volt, akkor egyedül a tükrökre
támaszkodhatott, hogy azok elárulják, ő pedig végre leleplezze őket.
Miután megbizonyosodott arról, hogy a vele szemben ülő Octavio
az igazi Octavio, beismerte magának, hogy a fiú szavai nagyon
meghatották. Feltűnt neki, hogy az aranyláncot, amelyet a
Majdemmakulátlan Merész a szemöldöke és az orra egy-egy
cafatával együtt kitépett az arcából, Octavio nem pótolta, és tudta,
hogy soha nem is fogja pótolni. Az az ékszer hivalkodóan hirdette,
hogy LUX Lordjainak leszármazottja. Ophélie egyenrangú félként
tekintett Octavióra, és nem csak azért, mert nagyjából egykorúak és

111
egyforma magasak voltak. Mások viszont nem így bántak vele,
jellemzően inkább tartottak tőle.
– Sajnálom – bukott ki belőle az őszinteség. – Annyira sajnálom,
hogy mindenki elsősorban csupán Lady Septima fiát látja benned!
Még itt is…
Hosszú, fekete frufruja mögött, amely a fél arcát eltakarta,
Octavio afféle se nem vidám, se nem szomorú fancsali mosolyra
húzta a száját.
– Egyedül a barátaim véleménye számít.
A fiú fogta az asztalon álló kancsót, egy pohárba kitöltötte belőle
a maradék vizet, és a poharat Ophélie elé tolta, bele a függönyön
áthatoló napsugarakba, amelyek az üvegen és a folyadékon megtörve
remegő fénnyel vetültek az asztalra.
– In fact, te vagy az egyetlen barátom. Mit tehetek érted? Ha az
érdekel – mutatott Ophélie homlokán a billogra –, a Családi Tanács
sajtónyilatkozatai egyelőre még nem tértek ki arra, hogy pontosan mi
a jelentősége. A hírlaphoz százával futnak be az érdeklődő
telefonhívások. Csak annyit mondhatok, hogy az intézkedés
majdnem kizárólag Heléna Árváit érinti, közülük is azokat, akik
kevesebb mint tíz éve tartózkodnak Bábel területén.
– Igen, tudom, ezt Elizabeth már elmagyarázta.
Octavio szeme élénkvörösen felizzott, az örökölt képessége
bekapcsolt.
– Mintha kicsit csalódott lennél – állapította meg. – Az arcodból
látom, ahogy az izmaid enyhén elernyedtek.
Ophélie védekezőn összekulcsolta a karját a hasán. Tudta, hogy
Octaviónak nincs röntgenszeme, mint annak az orvosnak, de a

112
kivizsgálás óta nehezen viselte magán a fürkésző tekinteteket.
A zavara minden bizonnyal a fiúnak is feltűnt, aki tapintatosan
elfordította a fejét.
– Attól még, hogy virtuózjelöltként felvettek a Hivatalos
Hírmondóhoz gyakornoknak, nem vonnak be mindenbe. És csak
félállásban vagyok itt, az időm másik felében továbbképzem magam,
ráadásul a Jó Családban kineveztek osztagvezetőnek, egy egész
csapatnyi előfutártanonc előmeneteléért felelek. A szerkesztőségben
only annyi a dolgom, hogy utána kell járnom a lakossági bejelentések
valóságtartalmának, mivel tízből kilenc alkalommal a forrás nem
megbízható. Ezen a téren Bábel Rosszcsontjai sem könnyítik meg a
dolgunkat, mivel a lakosság körében nagy erőkkel terjesztik a
világvégét jósoló kiáltványaikat, tele ál- és rémhírekkel.
Ezúttal Ophélie-n volt a sor, hogy alaposabban is szemügyre
vegye Octaviót. Az ablakon már nem sütött be a nap, az eget hirtelen
sűrű felhőgomolyok lepték el, és a kinti szürkeség komor árnyat
vetett Octavio eleve borongós arcára.
– Én nem vagyok olyan jó megfigyelő, mint te, de elég jól
ismerlek. És látom, hogy téged valami nyomaszt.
Ez nem csak Octavióra volt igaz. Ophélie érezte, hogy a
beszélgetés közben az ő vállán is valahogy szorosabb lett a tóga.
Próbált nem gondolni rá, de szinte rettegett attól, hogy bármelyik
pillanatban bejelenthetik, hogy Anima mindenestül eltűnt a föld
színéről. Amikor eljött, egyetlen szó, minden magyarázat nélkül
hagyta el a rokonait, és még ha magában arra jutott is, hogy ilyen
szülők – egy akarnok anya és egy beletörődő, a felelősség minden
formáját hárító apa – mellett nem igazán volt más választása, nem

113
telt el úgy nap, hogy ne bánta volna, hogy nem mondta meg nekik,
mennyire szereti őket.
Octavio vetett egy pillantást a tárgyaló másik végébe, ahol a
műítész türelmetlenül csapkodta a rádiókészüléket, mintha azzal
megszüntethetné a visszaverődéseket. Az Akusztikus ügyet sem
vetett rájuk, de hiába is hallgatózott volna, a hallása még neki sem
volt elég éles ahhoz, hogy a hangszigetelt burkon áthatoljon.
– Nem is tudom – felelte némi kivárás után. – Ahogy már
mondtam, Eulalie, folyamatosan kapjuk a bejelentéseket. A Bábelhez
legközelebbi szilánkról, Totemről például több is érkezett. Azok
alapján úgy sejtjük, arrafelé is hasonló nehézségekkel néznek
szembe, de jelen körülmények között a tanúbizonyságok hitelességét
szinte lehetetlen igazolni.
Ophélie a szájához emelte a poharat, de a víz olyan meleg volt
benne, hogy épp csak belenyalt. A hőséget a mennyezetre szerelt
forgó lapátok sem enyhítették.
– A szerkesztőség nem küldhetne oda valakit? Egy tudósítót?
– A szilánkközi légi járatok határozatlan időre szünetelnek.
A visszaverődések zavarják az irányító központokat, és egyelőre
senki sem tudja megmondani, az utóbbi időben miért szaporodtak el
annyira. Kisebb távolságokon ez nem okoz gondot, ma reggel én is
szárnyhajtánnyal jöttem munkába, de nincs az a pilóta, aki vállalná,
hogy ebbe a mindent beborító felhőtengerbe vakon, minden támpont
nélkül belerepül.
– Már megint a visszaverődések… Pontosan mik ezek, és honnan
jönnek?

114
 A kérdést Ophélie nem igazán Octaviónak szánta, inkább csak
hangosan gondolkozott, így kellőképpen meg is lepődött, amikor a
fiú válaszolt:
– Éppen az a lényeg, hogy nem kellene itt lenniük. Technikailag
olyanok, mint a visszhang. Visszhang akkor keletkezik, amikor egy
kiáltás vagy zörej falnak ütközik, és visszapattan róla. A hang
egyenes irányú hullámként terjed, és amikor a hullám az adott
felületen megtörik, irányt vált, és visszatér a kiindulópontba. De ezek
a visszaverődések nem így viselkednek, egészen más természetűek.
Szabad füllel és szabad szemmel nem érzékelhetőek. Egyedül a
műszereink képesek észlelni őket. Nem – komolyodott el még az
eddiginél is jobban Octavio –, ezek a visszaverődések nem a
természetben megszokott módon közvetítik a rezgéseket. It’s not
normal. Eltérnek az átlagostól, és rengeteg kárt okoznak.
Márpedig, jutottak Ophélie eszébe Lazarus szavai, „azokban van
mindennek a kulcsa”.
– Mindazonáltal itt, az újságnál valakinek sikerült kiszagolni –
folytatta Octavio –, hogy múlt éjjel egy egész fellengérrajt készítettek
elő felszállásra. LUX Lordjainak közvetlen parancsára. Úgy tűnik, a
Lordok készülnek elhagyni Bábelt. Lehet, hogy sikerült megoldaniuk
a fennakadást, és az irányító rendszerek ismét működnek. De ennél
többet mi sem tudunk, várjuk a hivatalos közleményt.
Valahányszor LUX Lordjait említette, érződött a hangján, hogy az
anyját képzeli maga elé. Ilyenkor a szemhéja leereszkedett, pár
pillanatra semlegesítette tüzes tekintetét, de Octavio mintha még
csukott szemhéján is átlátott volna.

115
 – Beosztásom szerint nekem minden egyes bejelentés hitelességét
ellenőriznem kell – tért vissza a munkaköre ecsetelésére. – Kivéve
azokét, amelyeket LUX, illetve a majdnem kivétel nélkül az ő
irányításuk alá tartozó központi hivatalok valamelyike ad ki.
A Lordok szavát soha senki sem vonhatja kétségbe. De egyre
kevésbé vagyok képes eldönteni, hogy az államvezetés átláthatósága
kezd teljességgel megszűnni, vagy csak az én látásmódom változott.
Az asztali ingaóra kongatott egyet, ami Ophélie-t azonmód
visszarántotta a valóságba. Ez idő szerint Thorn már biztosan
bejelentkezett a gondozóba, és felvette a munkát.
– Tanácsot kérnék tőled. Olyasvalamiben, ami téged érzékenyen
érint, de nekem nagyon fontos.
Nem szívesen hozakodott elő a témával, de próbált a lehető
legkíméletesebben fogalmazni. Octavio a barátjának tartotta, és az
érzés kölcsönös volt, Ophélie is hasonlóképpen viseltetett a fiú iránt.
Szerette volna beavatni, de azt anélkül nem tehette, hogy ne
beszéljen a Genealógusokról, következésképpen ne sodorja
veszélybe Thornt. Vagyis a teljes igazságot nem tárhatta fel előtte, de
hazudni sem akart neki. Áthidaló megoldásként felidézte magában,
mit mondott neki az Emlékműben az az orvos – ez nem esett
nehezére, az ítélet azóta is folyamatosan ott kavargott a fejében –,
arra hivatkozhatott.
– Egy illető nemrégiben azt javasolta, vonuljak be az
elhajlásgondozóba. Ajánljam fel magamat mint kísérleti alanyt.
Egyszer meséltél nekem a húgodról. Secundának hívják, ugye? Azt
mondtad, minden vasárnap meglátogatod. Ezek szerint jól ismered a

116
létesítményt, nálam mindenesetre jobban. Szóval örülnék, ha ellátnál
néhány hasznos tanáccsal.
Octavio szeme kipattant, szinte hallani lehetett, ahogy sistereg
benne a parázs, mintha Ophélie a pohár tartalmát az arcába
loccsantotta volna.
– Az időnk lejárt, a pihenőmnek vége – közölte végtelenül
kiábrándultan.
Amint felálltak az asztaltól, a csendburok meghasadt. A műítész
az írógépe ütemes kopogásával kísérte a rádiókészülékből szóló
fátyolos hangot, amely mély hozzáértéssel elemezte az iménti
zongorakoncertet: „…valóságos zenei csemege, ilyen teljesítményre
egyedül… teljesítményre egyedül Romulus képes: puha billentésével
Bábel legkifinomultabb… finomultabb Taktilisai sem kelhetnek
versenyre.” Octavio csattogó léptekkel a kijárat felé vette az irányt.
Ophélie szorosan a sarkában loholt, nem tágított mellőle, noha tartott
attól, hogy a fiú végleg lezártnak tekinti a társalgást. Útközben
beleütközött egy újságíróba, aki épp idegesen bevágott egy köteg
fényképet a papírkosárba, miközben hangosan azt üvöltözte, hogy
így lehetetlen dolgozni, az egész mehet a kukába, amíg ezekkel a
visszaverődésekkel nem sikerül kezdeni valamit, addig tőle ne
várjanak értékelhető munkát. Néhány kép a papírkosár mellé esett;
Ophélie lehajolt, és felszedett egyet: a felvétel valóban szellemképes
volt, gyakorlatilag azt sem lehetett kivenni rajta, mit ábrázol.
– Hugó, indulunk!
Az utasítást Octavio egy automatának címezte a tágas ruhatárban,
ahol több tucat bábu várakozott, hogy valaki végre szólítsa. A sorból
kilépő automata, bár az arckifejezéséből nem sok mindent lehetett

117
kiolvasni annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem volt arca, nem
tűnt túl lelkesnek, de azért engedelmesen követte a gyakornokot,
miközben a hasában a géphang azt gurgulázta: „HA NINCS ROSSZ HÍR,

AZ JÓ HÍR.” A vállán átalvetőként tömött postazsákot cipelt, a feje

búbjából antenna meredt az ég felé, a mellkasába pedig egy miniatűr
távírógép volt beépítve.
– Hugó iktatja és osztályozza a bejelentéseket, amelyeket ki kell
vizsgálnom – magyarázta Octavio, mialatt tartotta az ajtót, hogy
Ophélie-t előreengedje. – Hasonló elven működik, mint a köztéri
irányjelzők: a legrövidebb úton elvezet a megadott címre. Ha ráérsz,
elkísérhetsz.
A hangja kimért volt, de az ismert előzmények után Ophélie
rosszabbra is fel volt készülve.
Odakint mindent hófehér tejköd borított. A lavinaként az utcára
zúduló felhők beszorultak a márványépületek közé. Ophélie alig
észrevehetően jelzett Ambrosiusnak, aki a görszékével még mindig a
bejárat előtt parkolt, majd Octavio és az automata nyomában bevette
magát egy sűrű felhőpamacsba. A szemüvege rögtön bepárásodott.
Mivel nem látott semmit, lépten-nyomon nekiment valaminek, hol
egy tűzcsapnak, hol egy járókelőnek. Alig tettek meg pár métert,
érezte, hogy a tógája máris nyirkos, és a haja tincsről tincsre
begöndörödik.
– Nem láttam felnőni a húgomat – szólalt meg valahol bal kéz felé
a ködben a keserűségtől elfojtott hangon Octavio. A csizmáján
fityegő ezüstszárnyak pengéséből ítélve apró, sietős léptekkel haladt.
– Akkor sem voltam ott, amikor megszületett – hadarta, mint aki
szeretne minél gyorsabban túl lenni a vallomáson. – Akkoriban

118
bentlakásos iskolába jártam, Pollux Csemetéihez. A szüleim sosem
látogattak meg. Hogy őszinte legyek, arról is elmulasztottak
tájékoztatni, hogy anyám gyermeket vár. Egy nap anyám megjelent,
és bejelentette, hogy van egy kishúgom. Aznap tudtam meg azt is,
hogy apánk elhagyott minket. Érthető, hogy nem voltam kíváncsi
Secundára. Az sem érdekelt, hogy minden rendben van-e vele.
Haragudtam rá, amiért szétszakította a családunkat. Amikor anyám a
következő látogatásakor közölte, hogy a húgomat beadta az
elhajlásgondozóba, az volt az egyetlen gondolatom: „All right, végül
csak megszabadult tőle.”
Ophélie nem sokat látott Octavióból, leginkább csak az
egyenruháját, amely éjkék színének köszönhetően időnként
valamelyest kivált a nagy fehérségből. A fiú feszített tempót diktált,
ennélfogva Hugó, aki nehezen tudott lépést tartani vele, a biztonság
kedvéért recsegve egyre csak azt ismételgette: „LEGYENEK SZÍVESEK

KÖVETNI AZ IRÁNYJELZŐT!” A menettől Ambrosius sem maradt el, a

görszék kattogása jelezte, hogy távolról követi őket.
– Nem kevés időbe tellett, hogy végül mégiscsak meg akarjam
ismerni – folytatta az elbeszélését Octavio. – Anyám tudta nélkül
elmentem hát hozzá az elhajlásgondozóba. És rá kellett jönnöm,
hogy én, aki annyira el voltam telve a tájékozottságomtól, arról a
lányról, a saját testvéremről semmit sem tudok. Később rendszeresen
látogattam, de számomra Secunda mind a mai napig maga a két
lábon járó rejtély. És mióta bekerült a gondozóba, az utolsó esély is
elszállt, hogy valaha része legyen az életemnek.
Ophélie előtt a homályban hirtelen fáklyaként fellobbant Octavio
tekintete.

119
 – Ne menj oda!
– Nem szándékozom huzamosabb ide…
– Nem, nem érted! – vágott a szavába Octavio. – Bejutni könnyű,
de kijutni már nem olyan egyszerű. Ha bevesznek a kutatási
programba, hivatalosan is gondnokság alá kerülsz.
A beleegyezéseddel lemondasz a szabad mozgásodról, és a szigorú
keretek közé szorított látogatásokat leszámítva nem tarthatsz fenn
semmilyen kapcsolatot a külvilággal. Onnantól az övék vagy, a
tulajdonuk.
Ophélie minden izma összerándult. Szóval ha beépül az
elhajlásgondozóba, nem lesz a maga ura, azt a kevéske szabadságot
is kénytelen lesz feladni, amit az elmúlt években kínkeservvel
kivívott magának.
– Az utóbbi időben az államszervezet átláthatóságával
kapcsolatban is sok kétely merült fel bennem, de ami ott folyik –
vetett be mindent Octavio, hogy lebeszélje Ophélie-t –, az végképp
átláthatatlan.
Mintegy szavai cáfolatául az ég egy foltban kiderült, és
világossággal árasztotta el a hidat, amelyen épp átkeltek. A városnak
ezen a részén mérsékeltebb volt a forgalom, mint a belső
sugárutakon. A két felhőátvonulás között váratlanul lezúduló napfény
megcsillant a macskakövek között zöldellő harmatos fűcsomókon, de
Octavio arcáról, sötét hajáról és egyenruhájáról nem tudta elűzni
a borút.
Ophélie nem akarta még jobban felzaklatni Octaviót, de nem bírta
megállni, folytatta a kérdezősködést:
– Hallottál már a bőségszaruról?

120
 Octavio, aki erre a kérdésre láthatóan nem számított, felvonta a
szemöldökét.
– Of course! Mitológiai történetekben olvastam róla. A hozzá
kapcsolódó képzet szilánkonként eltér, hol tányér, hol serleg, hol
kagyló formájában ábrázolják, de a lényeg mindenütt ugyanaz: a
bőségszaru gazdaggá teszi a birtokosát. De hogy jön ez ahhoz, amiről
eddig beszélgettünk?
– Azt mondod, minden szilánkon máshogyan ábrázolják. Engem
az érdekelne, hogy itt, Bábelen milyennek képzelik el.
Octavio a híd kellős közepén megtorpant, de olyan hirtelen, hogy
Hugónak már nem volt ideje megállni, így „A BARÁT ÚT, AZ ELLENSÉG
FAL” bölcsesség kíséretében kis híján fellökte a fiút. Ophélie némán
tűrte a szemüvegébe meredő fürkésző tekintetet. Tudta, hogy a
Vizionárius a szempillarebbenései sűrűségéből, a szivárványhártyája
rovátkáiból és a pupillája tágulatából próbál rájönni, mire megy ki a
játék.
– Nálunk a bőségszaru legelsősorban a tilalom szimbóluma.
A legendának kering egy olyan, még a Nagy Szakadás előtti
változata, amely szerint az emberek annyira szerették volna
megkaparintani, hogy miatta szó szerint… egymásnak estek, és
bántották egymást.
Bábelen a lakosság nem használhatott az erőszak bármilyen
formájára még csak halványan is utaló kifejezéseket. Már az is
kihágásnak számított, ha valaki a „kihágás” szót nyilvánosság előtt a
szájára vette.
– A bőségszaru végül megelégelte az acsarkodást, arra jutott, hogy
az emberek nem érdemlik meg, ezért eltemetkezett egy olyan helyre,

121
ahol senki sem találhatja meg – tárta elő Octavio a részleteket, ha
már egyszer belekezdett az elmesélésbe. – És azóta is ott várja, hogy
az emberiség ismét méltónak mutatkozzon a jótéteményeire.
Legutóbb, amikor ilyen különös kérdéseket tettél fel nekem, az a kis
kaland majdnem rosszul végződött. Tudnom kellene valamiről?
A szája az igazságot követelte, de a tekintete elárulta, hogy tart
attól, amit hallhat.
– Nem, nincs semmi különös – nyugtatta meg Ophélie, miközben
továbbindultak.
Maga sem tudta, a szálak pontosan hová vezetnek, de nem volt
joga a kétes ügyeibe Octaviót is belerángatni, és ismét veszélyes
helyzetbe hozni.
Azt mindenesetre még mindig nem látta át, mi köze lehet a
bőségszarunak ahhoz az egészhez, amiben máris nyakig benne volt.
Viszont ha Eulalie Itschen egy olyan terven dolgozott, amelyet a
bőségszaruról nevezett el, ha annak a tervnek a Másik is része volt,
és ha az elhajlásgondozóban jelen pillanatban is hasonló kísérletek
folytak, akkor a lehető leghamarabb be kellett jutnia abba az
intézménybe, még akkor is, ha ezzel a lépéssel egy időre képletesen
önként rabigába hajtja a fejét.
– Az első naptól kezdve éreztem, hogy van benned valami, amivel
nem tudtam mihez kezdeni – hunyorgott Octavio. – De ma már
értem, miért. Bármilyen célt tűzöl ki magad elé, te csak eltökéled
magad, és addig küzdesz, amíg azt a célt el nem éred. Nekem soha
semmiért nem kellett megküzdenem, csak mentem egyenesen előre
azon az úton, amelyet anyám jelölt ki nekem, és útközben nem is
gondolkoztam azon, valójában én mit szeretnék. Irigyellek. And now,

122
ha megbocsátasz, itt van egy kis dolgom, a munka nem maradhat
elvégezetlenül.
Hugó a híd túloldalán egy régi szélmalomhoz vezette őket, a
kapuban megállt, és türelmetlenül topogott egy helyben. Az
automatákat nem áldotta meg személyiséggel a tervezőjük, de ez a
példány határozott jeleit mutatta annak, hogy nem tartozik a könnyen
kezelhetőek közé. Ophélie feltűnés nélkül intett Ambrosiusnak, aki
mintha nem tudta volna eldönteni, közelebb merészkedjen-e, vagy
jobban teszi, ha elővigyázatosságból változatlanul tartja a távolságot.
Hasonlóképpen volt ezzel Ophélie is, mivel Octavio a továbbiakban
mit sem törődött vele, és hivatalos képpel bekopogott.
– Üdvözlöm, milady! Emiatt jöttem – köszöntötte a küszöbön
megjelenő öregasszonyt, és felmutatta a sürgönyt, amelyet Hugó
fémes kattanással köpött ki a mellkasából.
– Köszönöm, nem érdekel – közölte elutasítóan a molnárné, és
Octavio orrára csapta az ajtót.
Octavio vörösen izzó szemmel, morcosan Ophélie-ra pillantott,
akinek igencsak erőlködnie kellett, nehogy kipukkadjon belőle a
nevetés, majd ismét nekidurálta magát, és addig kopogtatott, amíg az
öregasszony újból ajtót nem nyitott.
– Sajnálom, milady, nem hagyhatom annyiban a dolgot.
A Hivatalos Hírmondótól küldtek. A tegnapi bejelentése ügyében.
A molnárné összevonta a szemöldökét, amitől mélyen barázdált
homlokán átrendeződtek a redők. Feltette a csíptetőjét, és átfutotta a
sürgönyt.
– Sorry, azt hittem, maga is azok közé a hogyishívjákok,
Rosszcsontok közé tartozik. Ma reggel már kétszer zaklattak az

123
ostoba kiáltványaikkal. Nézzen csak rám, fiatalember! Maga szerint
úgy festek, mint aki tort akar ülni a világvége fölött? Az én
koromban?
– Arról értesített minket, hogy szemtanúja volt a
földcsuszamlásnak – darálta Octavio. – Pontosítaná a nyilatkozatát?
– Nem földcsuszamlás volt az.
Az öregasszony olyan határozottsággal tiltakozott, amivel azonnal
felkeltette Ophélie érdeklődését. A nyelve feltűnően hosszú volt,
vagyis örökölt képességét tekintve a Gusztátorok nemzetségéhez
tartozott. Octavio a maga részéről a vonásai apró rezdüléseiből
igyekezett kikövetkeztetni, mennyire megbízható.
– Ezt úgy értsem, hogy a bejelentése nem arra a földcsuszamlásra
vonatkozott, amelynek következtében az északnyugati városrész
eltűnt?
– Nem, fiatalember, arról beszélek, bizony arról. Épp kint voltam
a piacon, fűszert akartam venni a currys fasírtomhoz. Pedig csúnyán
zuhogott az eső. Csakhogy az nem földcsuszamlás volt.
– Akkor ön szerint mi volt?
– Na, arról fogalmam sincs. Az a maguk dolga, hogy kiderítsék, és
tájékoztassanak róla, nem?
– Sokat segítene nekünk, milady, ha az eseményről részletesebb
leírást adna.
– Mit akar, mit mondjak? Az egyik pillanatban még ott volt a
piac, a következőben meg már nem volt ott. És a föld még csak meg
sem remegett a lábam alatt. Nem úgy volt ám, hogy a járda
megrepedezett, aztán a tér egyik fele leszakadt. Inkább olyan volt,
mintha… egy láthatatlan száj egyetlen harapással elnyelte volna –

124
csattintotta össze az állkapcsát a molnárné, hogy ne csak mondja,
mutassa is, szerinte hogyan történt. – Anyway, a természetben ilyesmi
magától nem fordul elő.
Octavio kételkedni látszott, nem úgy Ophélie, akit a hőség
ellenére tetőtől talpig kirázott a hideg. Egy láthatatlan száj. De kinek
a szája? A Másiké? És hogyan tudta volna nemhogy ekkorára, de úgy
egyáltalán kitátani a száját egy tükörkép?
– Látott a környéken valami szokatlant? Vagy valakit? – kotyogott
közbe önkéntelenül Ophélie. – Bármit, ami valamiért feltűnt önnek?
– Nothing – rázta meg a fejét a molnárné. – Nem hisz nekem, mi?
Emiatt? – kocogtatta meg sértődötten a pápaszeme lencséjét. – Lehet,
hogy nem vagyok egy Vizionárius, de attól még tudom, mit láttam,
ahogy azt is tökéletesen látom, hogy világít a homloka, here.
Azzal felemelte a mutatóujját, és egyenesen Ophélie-ra szegezte.
Ophélie csak állt és pislogott, mint aki végleg elvesztette a fonalat.
Octavio oldalra fordult, és a nagy fényességtől a szembogara
gombostűfejnyire szűkült.
– Eulalie, a pecséted… kifehéredett.

125
 A KIVÁLASZTOTTAK

Ophélie odaszaladt a legközelebbi ablakhoz, és az üveg

tükröződésében szemügyre vette az arcát. Nem elég, hogy az
alkimista tinta feketéből fehérbe váltott, ráadásként úgy ragyogott,
akár a telihold. Ophélie hiába próbálta meg a kezével eltakarni, a
kesztyűben az ujjait nem tudta olyan szorosan összezárni, hogy a
fény ne hatoljon át köztük.
– Ez meg…?
A kérdést trombitaszó fojtotta belé.
– Lakossági felhívás! Tájékoztatjuk honpolgárainkat, hogy azok
az idegen származású egyének… gyének, akik a homlokukon fehér
jelet viselnek, kötelesek haladéktalanul… talanul megjelenni a
családi amfiteátrumban. Lakossági felhívás!
A folyamatosan ismétlődő hirdetmény hallatán, amely a
visszaverődéseivel együtt az egész környéket teleharsogta, Ophélie
riadtan forgatta a fejét. Az emberek kitódultak a házaikból,
leállították a járműveiket, és mind a póznákra szerelt hangszórók alá
gyűltek. Az értetlen helyiek kisebb-nagyobb csoportosulásokat
képeztek a ködben. Az egyik bolyban Ophélie kiszúrt egy férfit,
akinek keze-lába remegett, és a homloka ugyanúgy világított, mint az
övé.
Octavio félrevonta Ophélie-t, és keresett egy helyet a
hangtölcsérektől lehetőleg minél távolabb, ahol hallhatták egymás
hangját.
– Pánikra semmi okod. Ez puszta formaság.

126
 – Nem akarok odamenni.
– De muszáj. A polgári engedetlenséget mifelénk nem értékelik,
aki ellenáll, az törvényen kívül kerül. Biztos vagyok benne, hogy
nem lesz semmi komoly, really. Mi bajod eshetne? Nem olyan rég
még virtuóztanonc voltál. Mindenesetre veled megyek.
Octavio, mint egy függönyt, elhúzta arcába lógó fekete haját.
Ophélie a fiúra nézett, és elgondolkozott, vajon mitől olyan lila a
szeme, mígnem sikerült rájönnie, hogy az ő szemüvege lencséje
váltott kékbe. Octavio higgadtnak tűnt, de csak a felszínen volt az,
ugyanis a hirtelen támadt zsibongás közepette a molnárnéról
teljességgel megfeledkezett: az öregasszony még mindig az ajtóban
állt, és egyre türelmetlenebbül érdeklődött, hogy mehet-e végre a
dolgára, végeztek-e. Hugónak sem szentelt több figyelmet, noha a
felhívás közzététele óta az automata mellkasa folyamatosan ciripelt,
és a beépített távíró ontotta magából az újabb és újabb bejelentéseket.
Ophélie bebotorkált a tömegbe, hogy megkeresse Ambrosiust, de
sehol sem látta a görszéket. Az ifjú helyett viszont úton-útfélen
járőrökbe botlott, akik közül a homlokán ragyogó folt láttán egy sem
mulasztotta el erélyes hangon emlékeztetni arra, hogy eleget kell
tennie a felszólításnak. A városvezetés mindent bevetett annak
érdekében, hogy az esetleges ellenszegülők ne húzhassák meg
magukat észrevétlen egyik-másik sötét kapualjban, még Zefíreket is
alkalmazott, hogy szelet kavarjanak, és kiűzzék a házsorok közé
beszorult felhőpamacsokat.
Octavio hiába csillapítgatta, Ophélie képtelen volt megnyugodni.
Megígérte Thornnak, hogy utánamegy az elhajlásgondozóba, talál rá
módot, hogy bejusson, esze ágában sem volt hát vesztegetni az idejét

127
mindenféle hivatalos intéznivalókkal. Meg is fogadta magában, hogy
ha menet közben szembejön vele egy tükör, ő bizony nem fog
habozni, olajra lép. De persze egyet sem látott.
Pár sarokkal később a házak közül előtűnt a családi amfiteátrum
roppant épülete. Az egymás fölött több sorban körbefutó boltívekből
álló vázszerkezet kő-, fém- és üvegburkolatait buja növényzet
tarkította. Az ágak és levelek között színpompás tollazatú madarak
százai fészkeltek, amitől hatásában az egész olyan volt, mint egy
zsibongó kaptár. A hangszórókból szakadatlanul ismétlődő
felhívástól a téren szinte vibrált a levegő, miközben a kapukon
hosszú, tömött sorokban özönlöttek be a Bábel minden szegletéből
kötelességszerűen megjelenő érintettek. Az előírtak szerint a
különféle nemzetségek fiai és lányai a származásuknak megfelelő
hagyományos viseletben érkeztek: ki vállon csattal összefogott
lebernyegben, ki szalagdíszes harisnyában, ki széles karimájú
kalapban, ki tollkoronával, ki lefátyolozottan, ki kockás szoknyában,
ki buggyos ujjú kabátkában, ki kimonóban… Külsőre nem volt
bennük semmi közös – a rájuk sütött fehér pecsétet és az
izgatottságot leszámítva.
Amikor a kapunál maga is sorra került, Ophélie rossz érzése csak
fokozódott. A beléptetést széles, lapos orrú gárdisták végezték, akik
tetőtől talpig végigszimatolták. Miért pont ezeket az oroszlánképű
Nazálisokat állították oda?
– Tömegrendezvényeknél bevett biztonsági ellenőrzés – motyogta
a fülébe halkan Octavio.
A szemöldöke felfelé ívelő görbületéből ítélve azonban ez a szigor
őt is váratlanul érte, holott neki csak be kellett mondania, hogy a

128
Hivatalos Hírmondó munkatársa, mire LUX Lordjainak kijáró
tisztelettel, gond nélkül beengedték. Az őrök még az automatájával is
finomabban bántak, mint Ophélie-val, akivel a tógája zsebeit is
kiüríttették.
Miután az ellenőrzésen szerencsésen túljutottak, egy lépcsős
folyosószerűség felé terelték őket, amelynek sötétjében úgy
világítottak a megpecsételt homlokok, mint a szentjánosbogarak
rajzás idején. Lépcsőmászás közben Ophélie-nak eszébe jutott
Ambrosius, hogy még ha az ifjúnak sikerült is idáig követnie őket,
ezt az akadályt a görszéke nem venné.
Amikor rátette a lábát az utolsó lépcsőfokra, Ophélie hunyorgott.
A szemébe sütött a nap. A lépcső a lelátó tetejére, a szabad ég alá
vezetett. Az amfiteátrum méretei kívülről is lenyűgözőek voltak, hát
még belülről! A nézőtéren jóval többen is elfértek volna, mint ahány
embert a hatóságok az alkalomra összetrombitáltak, pedig az sem
volt kevés.
– Foglaljanak helyet, ladies and gentlemen, csak szépen,
nyugodtan! – hangzott fel időről időre az utasítás a hangszórókból.
Ophélie-nak semmi kedve sem volt engedelmeskedni. Feltűnt
neki, hogy a széksorok körülölelte középső részen a levegőben, de
egészen alacsonyan léghajók vesztegelnek, mint megannyi partra
vetett bálna. Távolsági utakra alkalmas járművek, amilyenekkel
egyedül Bábel rendelkezett, a szilánkközi tudományos és műszaki
együttműködési megállapodásoknak köszönhetően ott helyben
fejlesztették őket. Oldalukon kivétel nélkül LUX aranysárga
napkorongot formázó címere tündökölt.

129
 – Az éjjel felkészített fellengérraj – súgta oda neki Octavio. – Why
here? Én már semmit sem értek.
– Miss Eulalie?
Ophélie napellenzőként a homlokához tartotta a kezét. Alighogy
lehuppant a lelátó átforrósodott kövére, egy fej hajolt át a válla fölött.
Az ellenfényben csak egy apró, vizenyős, fekete szempárt, egy
hosszú, hegyes orrot és egy enyhén kócos, égnek álló loboncot tudott
kivenni. És még annyit, hogy a férfi emléktáros egyenzubbonyt visel,
amelynek mellső zsebén hirtelen megcsillant a kitűző, rajta
a „raktáros” felirat.
– Blasius!
– Ezek szerint nem csalt az orrom, megéreztem a tömegben az
illatát.
Bábel összes Nazálisa közül talán Blasius volt az egyetlen, akinek
a szaglása nem hozta zavarba Ophélie-t.
– Mit keres itt? – kérdezte meglepetten, miután a raktáros
homlokán, akárhogy kereste, még halvány tintafoltot sem látott. –
Hiszen ön Pollux Fia. Ne mondja, hogy önt is iderendelték!
Blasius szégyenlősen elmosolyodott.
– In fact, csak elkísértem valakit… ööö, tudja… a barátomat.
Ophélie álmában sem gondolta volna, hogy pont Blasiusszal fut
össze az amfiteátrumban, de arra a férfira, akire a raktáros maga
mögött rámutatott, még nála is kevésbé számított. Fekete kabát,
fekete kesztyű, sötét szemüveg, fekete kecskeszakáll: Wolf
professzor. Még a kalapja is fekete volt, amelyet mélyen a szemébe
húzott, hogy a világító pecsétet elfedje vele. A professzor volt az
egyetlen Animista, akit Ophélie Bábelen megismert, de vele

130
ellentétben ő itt is született. Orrán a sötét szemüveg magától
előrecsúszott, hogy a gazdája jobban szemügyre vehesse Ophélie-t és
Octaviót.
– A nemjóját! – mordult fel. – Azt reméltem, nem lesz már több
dolgunk egymással.
Zsörtölődő megjegyzése ellenére azért egy sorral előrébb mászott,
és letelepedett Hugó mellé, aki erre hasból megeresztett egy újabb
bölcsességet: „A JÓ SZOMSZÉDSÁG ZÁLOGA A JÓ KERÍTÉS.” Ahogy a
nyakmerevítőjében ott ült feszesen az automata mellett, nehéz lett
volna eldönteni, hogy kettejük közül melyik a hajlíthatatlanabb.
– Önt bizonyára csak tévedésből kérették ide, professzor – fordult
felé Octavio. – Bár nem Pollux leszármazottja, születése óta itt él,
Bábelen. A Hivatalos Hírmondó értesülései szerint az intézkedés
kizárólag a közelmúltban letelepedett egyénekre vonatkozik.
– Házkutatást tartottak nálam, és elkobozták a gyűjteményemet.
Oda az összes fegyv…
– Tiltott tárgya – fojtotta belé a szót a raktáros, és riadtan
körbepillantott.
Wolf professzor gúnyosan megemelte a kalapját, és sugárzó
homlokával egyenesen Blasius arcába világított.
– Most mi van, mitől félsz? Hogy valaki feljelent? Emlékeztetlek,
hogy azt a szállásadónőm már elintézte. Mondanom sem kell, ez, ami
itt folyik, nagyon nem tetszik nekem.
Már épp befejezte a mondatot, amikor az égen a feje fölött
átsuhanó madár a pecsétje kellős közepébe pottyantott. A balesetért
Blasius persze magát és az örökös balszerencséjét okolta, azonnal
előkapta a zsebkendőjét, és sűrű bocsánatkérések közepette segített a

131
professzornak letakarítani a madárürüléket, miközben egy ügyetlen
könyökmozdulattal majdnem a szemüvegét is összetörte. Amikor
Wolf visszavette a kalapját, Ophélie a tudós vonásaiban felfigyelt
arra, hogy a fásultsága valamelyest mintha enyhült volna.
Amikor utoljára beszélt vele, a professzor a nép egyszerű sarjai
között bujkált. Helyesebben nem is köztük, csak az ő negyedükben,
ahol még tőlük is elvonultan, a háztetők rejtekében húzta meg magát.
Menekült. Az elől, amitől a világon a legjobban félt. De az a valami
nem egyetlen személy volt, értette meg végre Ophélie. Nem csak
azért élt űzött vadként, mert a vén takarító az Emlékműből az
otthonába is utánament, hogy halálra rémítse. Itt, ebben a tömegben,
amely percről percre dagadt körülötte, és lassan a lelátó összes üres
helyét feltöltötte, Wolf professzor szemmel láthatóan kemény tusát
vívott önmagával, nehogy kirobbanjon belőle az olthatatlan
embergyűlölet, amelyet egyedül Blasius gondoskodó jelenléte
csillapított benne.
Ophélie azon kapta magát, hogy irigyli ezt a két férfit. Osztotta a
professzor rossz előérzetét, de azzal is tisztában volt, hogy bármi
készülődik, azzal neki egyedül kell szembenéznie, mert Thorn nem
lehet mellette. Talán még annak a híre sem ért el hozzá Bábel másik
végébe, hogy a bevándorlókat hatóságilag egybeterelték az
amfiteátrumba.
– Figyelem, csendet kérünk, please!
A körben elhelyezett hangtölcsérekből rájuk zúduló, tekintélyt
parancsoló hang kellemetlen emlékeket ébresztett Ophélie-ban.
Octavio keze az ölében ökölbe szorult. A nézőtéren az ideges
sutyorgás lassan elcsendesült, míg végül pisszenés sem hallatszott a

132
sorok között. Az arénában ringatózó fellengérek oldalán egy női arc
kivetített képe jelent meg nagyban. Egy kíméletlen tekintetű szempár
sok példányban, amely mintha még így is, hogy élőben nem volt
testközelben, a lelkek mélyére látott volna.
Lady Septima. Octavio szülőanyja, egyben a Vizionáriusok
különlegesen éles látnoki adottsággal rendelkező képviselője,
valamint LUX testületének nagyra becsült tagja. Mindezeken felül
Ophélie a tanárt is látta benne, aki az oktatásban meglehetősen
vitatható eszközöket vetett be vele szemben: ha szüksége volt az
olvasótehetségére, kihasználta, de amikor csak tehette, megalázta.
– Köszönettel tartozunk mindannyiuknak, amiért eleget tettek a
hívásunknak – kezdett bele fülsértő hangerővel a szónoklatába. – És
köszönet illeti az itt jelenlévő Sir Polluxot és Lady Helénát is a
felhatalmazásért, amelyet bizalmuk jeleként… zalmuk jeleként
helyeztek a kezünkbe, nekünk, LUX Lordjainak, városállamunk
alázatos szolgáinak.
Az arcok mind egy irányba fordultak. A két családfőt odalent az
arénában állították közszemlére, egy bíborszínű sátorponyvával
lefedett emelvényen. Ophélie nem látta jól őket, ahhoz túl messze
voltak, inkább csak sejteni lehetett, hogy valóban ők azok,
mindenesetre Heléna látóberendezésének lencséi fel-felszikráztak a
napsütésben. Ophélie le merte volna fogadni, hogy az ikerpár sem
egészen önszántából jelent meg az eseményen.
– Mint köztudott – folytatta a fellengérek oldalán Lady Septima
megannyi hatalmas, tátogó szája –, Bábelen súlyos válsághelyzet
alakult ki. Az északnyugati városrészt sújtó földcsuszamlások,
amelyek következtében hat mellékszilánkról is le kellett mondanunk,

133
bizton állíthatom, kivétel nélkül mindannyiunkat mélységesen
felkavartak… ségesen felkavartak. Semmi sem utal arra, hogy ezt a
szörnyű tragédiát a közeljövőben további csapások követik,
mindazonáltal a belvárostól kijjebb eső lakóterületeket szükségesnek
láttuk kiüríteni. Kérem, tisztelegjünk egy perc néma csönddel… ma
csönddel azok emléke előtt, akik odavesztek, illetve fejezzük ki ezzel
együttérzésünket azok felé is, akik az otthonaik elhagyására
kényszerültek.
Ez alatt az egy perc alatt nyilván sok minden más is megfordult az
egybegyűltek fejében, nevezetesen elsősorban az, hogy rájuk
személy szerint vajon milyen sors várhat. Ophélie a maga részéről
arra használta ki az időt, hogy a szemüvege mögül óvatosan felmérje
a terepet. Hátrapillantott a lépcső felé, amelyen feljöttek. A torkolatot
biztonsági rács zárta el. Ahogy jobban körülnézett, megállapította,
hogy az őrök időközben minden kijáratot lezártak.
A lelátón bárki is hiába gondolta volna meg magát, innen már
nem volt visszaút.
– Bábelnek ma szüksége van önökre – lendült bele ismét a
beszédbe Lady Septima ünnepélyes arckifejezéssel. –
Honfitársainknak rendezniük kell soraikat. A jel, amelyet a
homlokukon viselnek, arról tanúskodik, hogy önök kiválasztottak.
Igen, kiválasztottak. Mégpedig az teszi méltóvá önöket erre a
megbecsülésre, hogy önök, szemben oly sokakkal,
találékonyságuknál fogva kiválóan elboldogulnak az élet
viszontagságai közepette.
Ophélie egyre feszültebb lett. A homlokát dörzsölgette. A pecsét
árasztotta fénytől becsillant a szemüvege. A közelükben többen is

134
ültek, akik hozzá és Wolf professzorhoz hasonlóan nem egyedül
érkeztek, hanem olyasvalakikkel, akik nem estek a népszámlálás
hatálya alá, vagyis nem kaptak bélyegzőt.
– Indeed, jelen pillanatban egyiküket sem fűzi semmilyen vállalt
kötelék városállamunkhoz – taglalta lassan, jól érthetően Lady
Septima –, nem terheli önöket sem szakmai, sem házastársi, sem
szülői felelősség. Bábel befogadta és eltartotta önöket, de a fennálló
körülmények mellett nincs már elég hely ennyi embernek. Ezért
fordulunk most önökhöz azzal a kéréssel, hogy még a mai napon
hagyják el szilánkunkat… kunkat. Ingó és ingatlan vagyonukat a
hatóságok lefoglalták és leltárba vették, javaik igazságos módon
kerülnek újraelosztásra rászoruló honfitársaink között. Bizton
reméljük, hogy családfőik tárt karokkal várják önöket vissza
szülőföldjükre. Bízunk benne, hogy hazatérésük után rég nem látott
rokonaik gondoskodni fognak arról, hogy semmiben se szenvedjenek
hiányt. Külön-külön mindannyiuknak hálásak vagyunk azért a
rengeteg munkáért, amit szilánkunk felvirágoztatása érdekében
közöttünk végeztek. Most pedig… st pedig, kérjük, fáradjanak le az
arénába, és az utasításokat fegyelmezetten betartva vegyék birtokba a
léghajókat. Amint felérnek a fedélzetre, a bőrükön a bélyegző tintája
magától felszívódik. LUX Lordjai, valamint Sir Pollux és Lady
Heléna nevében: menjenek békével!
Lady Septima megsokszorozott arca eltűnt a fellengérek oldaláról.
A végszavát olyan néma csend fogadta, hogy még a napon sülő
kiutasítottak halántékán kiütköző verejtékcseppek súrlódását is
hallani lehetett, ahogy a bőrükön legördültek. Amikor pár
másodperccel később kitört a tiltakozás, a hangszórókból először éles

135
sípolás süvöltött, mire mindenki a füléhez kapta a kezét, majd
felhangzottak az utasítások:
– Ladies and gentlemen, készülődjenek a beszállásra. Az első
sorok indulhatnak. Azokat a kísérő személyeket, akik nem utaznak…
nem utaznak, megkérjük, hogy az amfiteátrum teljes kiürítéséig
szíveskedjenek a helyükön maradni.
A szöveget kellemesnek szánt aláfestő zene váltotta fel, de olyan
hangerővel és visszhangosan, hogy senki még a saját hangját sem
hallhatta. Felesleges is lett volna beszélgetéssel próbálkozni.
A családi gárdisták alulról elkezdték végigjárni a sorokat, egymás
után talpra állították az embereket, és a fellengérek felé terelgették
őket. Erre is megvolt a kidolgozott rendszer: az utazókat
módszeresen csoportokra osztották, az egyes csoportokat egy adott
ponton szétválasztották, majd mindegyik alcsoportot a megfelelő
irányba vezényelték. Egyesek ellenállást tanúsítottak, hevesen rázták
a fejüket, a mellüket döngették, kifelé mutogattak, az amfiteátrum
falain túlra, beszédes mozdulataik mintha azt kiáltozták volna:
„otthon!”, „barátok!”, „munka!”, de a fényes páncélba öltözött
gárdistákat nem hatották meg. Mások megrohamozták a kijáratokat,
hátha sikerül felemelniük a rácsot, és átpréselni magukat alatta, és
olyanok is voltak, akik kendőt tekertek a fejük köré, és megpróbálták
kísérőnek kiadni magukat. Ezeket a menekülni vágyókat az őrök
kiemelt figyelemmel kezelték, és egyenként lekísérték az arénába.
Egy idő után a tömeg lecsillapodott, már senki sem ugrált, ki-ki
beletörődni látszott a sorsába. A szervezés felettébb hatékonynak
bizonyult: az első léghajó hamar megtelt, és miután a légcsavarok
beindultak, berregve máris a levegőbe emelkedett.

136
 Ophélie későn érkezett, így az egyik legfelső sorból követte az
eseményeket, miközben az agya teljes gőzzel kattogott.
Végignézett a mellette összeverődött kis társaságon: Octavio
mélységesen fel volt dúlva, Blasius nem akart hinni a szemének, és
bűntudatos képpel az ajkát harapdálta, Wolf professzor pedig a
világért sem mutatta volna ki az érzelmeit, de úgy elsápadt, hogy
szinte már nem is látszott a pecsét a homlokán.
– Nem! – állt oda hármuk elé Ophélie.
Szavakra nem is volt szüksége, az arca mindent elmondott
helyette. Nem, ő aztán nem fog engedelmeskedni! Egyszer már
hazatoloncolták Animára, még egyszer nem hagyja magát
kényszeríteni. Talán még soha nem tudta ilyen bizonyossággal, hol a
helye: az elhajlásgondozóban, Thorn mellett, oda kellett mennie,
hogy megkapja a várva várt válaszokat.
A gárdisták már a közelben gyűjtötték csoportba az embereket, de
Ophélie nem törődött velük, csak elindult szemben az árral.
Elszántan kerülgette a készülődőket, figyelte, mikor hol támad
valamicske rés a menetoszlopban, és mivel kis helyen is elfért,
ügyesen átsiklott rajta. Tisztában volt azzal, hogy nem sokáig
maradhat észrevétlen. Egyébként meg hiába is szólt volna utána
bárki, úgysem hallotta volna meg; az időről időre újra lejátszott
utasítások és a visszhangos zenei betétek minden más hangot
elnyomtak.
Fokról fokra ereszkedett, és közben a szemét egy pillanatra sem
vette le a széltől vitorlaként dagadó, bíborszín ponyváról. Heléna és
Pollux takarásban volt, Ophélie nem látta őket, de bennük volt

137
minden reménye, mert ennek a meghurcolásnak egyedül ők ketten
vethettek véget.
Már majdnem elérte a díszemelvényt, amikor valami
megakasztotta a lendületben. Egy markos kéz megragadta a karját.
Egy gárdista. A férfi az álla egy rándulásával oldalra bökött, majd
némán behúzta Ophélie-t a legközelebbi csoportba. Fegyver nem volt
nála – a szónak még az említése is törvénysértés lett volna –, de a
szorítása kellőképpen határozott volt ahhoz, hogy elérje, amit akar.
Ophélie a szemébe nézett, és legnagyobb megrökönyödésére
fájdalmat látott benne. A férfi Akusztikus volt, fülét, mint valami
ragadozó nagymacska, laposan hátrasunyta: a környező hangorkán
nyilvánvalóan szenvedést okozott neki. Mégis úgy tűnt, a fájdalma
nem ebből fakad. Inkább a parancsot teljesíteni esett nehezére.
Ophélie-t úgy érte a felismerés, mintha gyomorszájon vágták volna:
LUX Lordjai a családi gárda végrehajtóit is komoly veszélynek tették
ki azzal, hogy felküldték őket a fedélzetre.
Ophélie megmakacsolta magát, megkeményítette a vonásait, úgy
igyekezett az őrszem értésére adni, mit gondol erről az eljárásról:
– Nem!
Minden erejét összeszedte, próbálta kitépni a karját az acélos ujjak
szorításából, és egyik saruját a másik elé téve ismét megindult a
díszemelvény felé. Bábelen az erőszak nem volt megengedett, még a
hatalom embereinek sem. A gárdistának döntenie kellett: elengedi
Ophélie-t, vagy kificamítja a vállát.
A férfi engedett.

138
 Ophélie hanyatt-homlok rohant fel az emelvényre. A két családfő
egymás mellett állt mereven, akár a ponyva tartóoszlopai, és tétlenül
bámulta a csapatok mozgatását.
– Állítsák le a kitelepítést!
Ophélie teljes tüdejéből üvöltött, de a hangszórókat így sem
sikerült túlkiabálnia.
Pollux levette a szemét a küzdőtérről, és felé fordította az arcát.
Meghallotta. Kiélezett érzékszervek, szoborszerűen kidolgozott,
tökéletes alkat, atyai jóindulat – megvolt benne minden, ami egy
dicsőséges uralkodó képéhez illett. De aranyfényű tekintetében,
amelyet lomhán Ophélie-ra szegezett, nem látszott más, csupán méla
tehetetlenség. Magától arra sem volt képes, hogy a kisujját
megmozdítsa.
Miután felfogta, hogy vele nem jut egyről a kettőre, Ophélie
Helénára összpontosított, és egyedül hozzá intézte a szavait:
– Állítsa le a kitelepítést! – ismételte nyomatékosításul már-már
szótagolva. – A visszaverődések veszélyesek. Megzavarják a
műszereket, és a léghajók irányíthatatlanná válnak.
Heléna a szoknyája abroncsára szerelt görgők segítségével lassan,
gépiesen tett egy negyed fordulatot, hogy megnézze, ki szólítja.
Elefántkóros orrán a látóberendezés működésbe lépett, a lencsék
cserélődtek, egy ki, egy be, és ez így ment egészen addig, amíg a
lábánál ágáló alak körvonalai ki nem tisztultak előtte. A fejedelmi
termetű asszony ezt leszámítva is elég zavarba ejtő látványt nyújtott.
Széles csípőjét és dús keblét karcsú darázsderék tartotta egyben,
amely a rá nehezedő tehertől látszólag bármelyik pillanatban
megroppanhatott.

139
 Az ikerpár tagjai nem sok közös vonással büszkélkedhettek,
kivéve egyetlen apró részletet: mindketten az övükre fűzve viselték a
Könyv egy-egy példányát, amelyekben a lapok sötét árnyalata
megegyezett a bőrük színével.
A gárdista, aki üldözőbe vette Ophélie-t, az emelvény lábánál
meghátrált, szemmel láthatóan nem tudta, mitévő legyen,
közbeavatkozzon-e, vagy sem. Heléna póklábszerű ujjaival intett
neki, hogy visszavonulhat. Talán a családfő maga is megértette
végre, mennyire súlyos a helyzet. Ha másból nem, a zajártalomból
biztosan, amelynek az arénában ki volt téve. Kifinomult hallása miatt
ugyanis attól is fejfájást kapott, ha tőle több kilométer távolságban
becsapódott egy ajtó, vagy valaki szipogott.
Ophélie a fellengérek felé mutogatott, amelyek közül már egy
második is megtelt, és épp felszálláshoz készülődött.
– Tényleg egyetért ezzel? Miért nem emeli fel értünk a hangját?
Miért nem szól egy szót az érdekünkben? Hiszen ön a mi
gyámolítónk! A Jó Családban én is a növendéke voltam.
Heléna hatalmas szája ugyan mozgott, de a mondanivalója a
ricsajban kivehetetlen volt, Ophélie leginkább az ajka ráncolódásából
következtetett arra, hogy válasz helyett visszakérdezett. Nem
emlékezett rá. Akárcsak a többi családfő, akinek a Könyvéből Eulalie
Itschen kitépte azt a lapot, Heléna is mindig mindent elfelejtett. Miért
is kellene nagyobb hitelt adnia egy ismeretlen csitrinek, mint LUX
Lordjainak?
Ophélie előhúzta és széthajtogatta a papírfecnit, amelyet féltve
őrzött a hamis iratai között: Adandó alkalommal keressen fel.
Szükségem lenne a kezére. Heléna.

140
 – Volt idő, amikor bízott bennem.
Lábujjhegyre állt, két kézzel a magasba tartotta az üzenetet, mire
Heléna látóberendezésében a lencsék az olvasáshoz ismét
átrendeződtek. A saját kézírását csak meg kellett ismernie. A sok
réteg vastag üveg a szemét talán eltakarta, de a testtartása
egyértelműen arra utalt, hogy nem figyel másra, egyedül Ophélie-ra.
– Segítsen rajtunk!
A hosszú, inas ujjak előrenyúltak, és satuba fogták Ophélie
csuklóját. A papír elszakadt.
– A visszaverődések nem veszélyesek, ifjú hölgy.
Ophélie érezte, ahogy a hanghullámok végigfutnak az arcán,
szétterjednek a teljes bőrfelületén, majd elérik a dobhártyáját, és
minden mást kiszorítanak onnan. Elhallgattak a hangszórók,
elhallgatott az amfiteátrum összes zaja.
– A visszaverődések beszélnek hozzánk. Akinek van rá füle,
hallja. De ti mindnyájan vakok és süketek vagytok. A fivérem is az.
Heléna hatalmasra tátotta a száját, amelynek sötét üregét
hiánytalan fogsor szegélyezte. A családfő olyan közel hajolt hozzá,
hogy ha nem lett volna belőlük annyi, Ophélie akár meg is
számolhatta volna a fogait.
– A visszaverődések már mindenütt jelen vannak. Itt rezegnek a
levegőben, amelyet belélegzel.
Heléna eleresztette Ophélie csuklóját, de a körmeit úgy
belemélyesztette a bőrébe, hogy a nyoma még sokáig rajta maradt.
Óvatosan leemelte az orráról a látóberendezést, noha még soha senki
sem látta, hogy megvált volna tőle, mivel nélküle a tárgyi világot
csupán mikroszkopikus részecskék formátlan halmazaként érzékelte.

141
A pupillája kitágult, és a feketeség majdnem az egész szemrését
kitöltötte. A szeme, akárcsak a szája, olyan volt, mint egy feneketlen
kút, amely a fénnyel együtt Ophélie-t is el akarta nyelni.
– Mindenütt jelen vannak, ifjú hölgy, és körülötted még be is
sűrűsödnek. Vonzod őket, akár a mágnes. Várnak valamit tőled.
Ophélie döbbenetében csak állt, és pislogott.
– De a felleng…
– Hallgass, és figyelj!
A Heléna szembogarának mélyén feltáruló dolgok túlmutattak a
halandó ember, így Ophélie számára is látható, hallható, tapintható
valóságon.
– Át kell menned a kalitkán, át a túloldalra. Fordulj át. Egész
lényeddel, fordulj ki önmagadból. És onnan, de csakis onnan végre
megérted. Ki tudja, talán még hasznossá is teheted magad. Azt
állítod, egyszer már bizalmat szavaztam neked, neked és a kezednek,
de amikor az idő lejár, meglesznek-e még az ujjaid?
Ophélie előtt nagyjából annyi volt világos ebből a zagyva
beszédből, hogy Heléna nem szándékozik leállítani a kitoloncolást.
Elbeszéltek egymás mellett. A családfő úgy viselkedett, mint egy
elhangolt rádióadó készülék, amely nem a megfelelő hullámhosszon
próbálja közvetíteni a vevő felé a közölnivalóját. Vagy talán a
visszaverődések zavarták meg az adást? Amint Heléna elhallgatott, a
csendbuborék, amelyet a képességével kettejük köré vont,
egyszeriben kipukkadt.
Ophélie körül kitört a hangzavar, de ezért a borzalmas ricsajért
már nem csak a hangszórók voltak felelősek. Ami az emelvény körül

142
zajlott, arra utalt, hogy az iménti magánkezdeményezésével nemhogy
javított volna, inkább tovább rontott a helyzeten.

143
 A GYÁR

Egy idő után a családi gárda nem bírta kordában tartani a tömeget.
A dobogót férfiak és nők rohamozták meg, és lentről könyörgően
nyújtogatták a karjukat a családfők felé. Ujjal mutogattak Ophélie-ra,
hogy ha neki, akkor nekik is joguk van kiállni magukért. A ponyva
árnyékot vetett az arcukra, amitől a homlokukon a festék még
feltűnőbben világított. Ki kétségbeesésének, ki méltatlankodásának
adott torkát nem kímélve hangot, aminek az lett az eredménye, hogy
a rikoltozás elnyomta a hangszórókba időközben beadott szirénaszót.
Mindannyian ugyanazt skandálták:
– Dolgozni akarunk, adjanak nekünk munkát!
Heléna lenézett a hőzöngőkre, de látni nem látta őket, mivel a
látóberendezését még mindig a kezében tartotta; Pollux tanácstalan
mosollyal nyugtázta a tülekedést. Mindez csak olaj volt a tűzre: a
kiáltozásba azok is beszálltak, akik eddig csendben maradtak.
Bábel közterein Ophélie egyszer sem tapasztalt ehhez hasonló
rendzavarást. A hatóságok csupa olyan személyt készültek
hazaküldeni, akik annak idején felégették maguk mögött a hidakat, és
itt új életet kezdtek. Vajon hányan lehettek köztük, akiket kiforgattak
mindenükből? Hányuknak nem volt hová visszamenniük? És egy füst
alatt hány olyan zavaró egyéntől próbáltak LUX Lordjai
megszabadulni, akik, mint például Wolf professzor, csípték a
szemüket? Abba pedig Ophélie bele sem mert gondolni, mit
éreznének ezek a már így is eléggé reményvesztett szerencsétlenek,

144
ha megtudnák, hogy az egyirányú jegyük nem is haza, hanem jó
eséllyel a biztos pusztulásba szól.
Épp ezen morfondírozott, amikor a kiáltozó fejek erdejében
megpillantott egyet, amelyiknek nem volt arca. A sokaságban egy
automata, Hugó csörtetett szögletes mozdulatokkal az emelvény felé,
és útközben tucatjával potyogtatta magából a sürgönyöket. Octavio a
nyakában ült. A következő pillanatban Ophélie azt is megértette,
miért: a dobogó mellé érve a fiú felkapaszkodott a hozzá
legközelebbi póznára, és kitépte a hangszóró vezetékét. A sziréna
elhallgatott. A tettén felbuzdulva mások is összefogtak, és a lelátón is
elbántak a többi hangtölcsérrel.
– Pollux fiaként szólok hozzátok.
Az automata nyakában ülve Octavio kimagaslott a tömegből. És
még csak fel sem kellett emelnie a hangját, úgy is felhívta magára
azok figyelmét, akik az emelvény körül tolakodtak. Termetre nem
volt délceg, de nem csak a virtuóz-egyenruha tette, hogy minden
tekintet azonnal rátapadt. Volt valami a fellépésében, aminek a hatása
alól Ophélie sem tudta kivonni magát.
– In fact, Lady Septima fiaként annak a testületnek a jövőbeli
tagjaként állok előttetek, amely elrendelte, hogy távoznotok kell
Bábelről. Mégis szeretném kifejezni felétek – folytatta
megingathatatlanul, noha a hallgatóságból helyenként máris fel-
felröppent néhány zúgolódó megjegyzés –, hogy osztozom a
felháborodásotokban. Az a bánásmód, amelyet itt ma láttam,
egyszerűen elfogadhatatlan. Nincs rá mentség. A Hivatalos
Hírmondó képviseletében ígérem, magam fogok gondoskodni arról,
hogy ennek a szilánk teljes lakossága hírét vegye. Ugyanakkor

145
könyörögve kérem, mindenki őrizze meg a hidegvérét. Biztos vagyok
benne, hogy találunk megoldást, ha együtt gondolkodunk, Lady
Helénával és Sir Polluxszal közösen.
Ophélie-t teljességgel megbabonázta Octavio izzó tekintete. És a
szavait követő csendben pár másodperc erejéig komolyan hitt abban,
hogy hála neki minden elrendeződhet.
De a két családfő meg sem rezzent. Heléna még mindig befelé
figyelt, mint akit rabul ejtettek a visszaverődések, Pollux pedig
önnön tehetetlensége szobrává merevedett.
– Nekem lenne egy megoldási javaslatom, milord! – kiabálta be
valaki. – Vegyél föl engem az automatád helyett!
– Emberséges munkát a hús-vér embereknek! – bátorodott neki
egy másik.
A férfiak és nők taszigálni kezdték Hugót, és egy emberként
szórták a fejére az átkot: „Elvetted a munkánkat! Tolvaj!”, miközben
Octavio, akiről egyszeriben mind megfeledkeztek, az antennájába
kapaszkodva próbálta nyeregben tartani magát. Amikor az automata
haspáncélja mögül válaszul recsegve megszólalt a géphang:
„A LUSTASÁG MINDEN BŰN MELEGÁGYA”, a népharag tombolásba
fordult, és aki csak érte, hurrogva ütötte-verte Hugót. Az évek óta
elfojtott erőszak utat tört magának. Octavio is szorult helyzetbe
került. Többen a lába után kaptak, hogy leszaggassák a csizmájáról
az ezüstszárnyakat, és lerángassák őt az automatáról.
A fiú a földre zuhant.
Ophélie gondolkodás nélkül belevetette magát a tömegbe, hogy a
segítségére siessen. És akkor megremegett a talpa alatt a föld. Mint
egy vulkánkitörésnél, sűrű, fullasztó füstoszlop szállt az ég felé.

146
Azok, akik az imént még agyon akarták csapni Hugót, kormos
arcukon a döbbenettől elkerekedett szemmel bámulták a jelenséget.
Az automatából nem maradt több, csupán egy maréknyi hamu.
Tényleg felrobbant volna?
Miután a verekedők első meglepetésükből valamelyest
felocsúdtak, az arénában kitört a pánik. Teljes volt a fejetlenség. Ki
gyilkost kiáltott, ki merényletet – törődtek is ők már azzal, hogy ezek
a szavak a tilalmi lista élén szerepeltek! A megállíthatatlan
emberáradat tekintélyes termetük ellenére kis híján Helénát és
Polluxot is magával sodorta. A családi gárda kezéből végleg
kicsúszott az irányítás.
Az utolsó működőképes hangszórókból Lady Septima
ellentmondást nem tűrő hangja zengte be a teret:
– Az itt felsorakozottak közül azok, akik a mai napon nem
léghajón hagyják el az amfiteátrumot, súlyosan megsértik a törvényt.
Ismétlem… smétlem: az itt felsorakozottak közül azok, akik a mai
napon nem léghajón hagyják el az amfiteátrumot, súlyosan megsértik
a törvényt.
De már senki sem figyelt rá. A veszélyt immáron nem ő jelentette,
hanem a megvadult csőcselékként hullámzó tömeg. A legnagyobb
lökdösődés közepén, Hugó hamvadó porai mellett Ophélie
megpillantott egy összegömbölyödött testet.
– Octavio!
Nem számolta, hányan könyököltek bele az oldalába, mire sikerült
végre utat törnie a fiúhoz, akit a békétlenkedők csúnyán
megtapostak.

147
 Ophélie szólongatta, próbálta talpra állítani, de őt is egyhamar
ellökték. Összehúzta magát, amilyen kicsire csak tudta, hogy
lehetőleg minél kevesebben rúgjanak bele. Fogalma sem volt, hogy
fognak ebből a felfordulásból épségben kikerülni.
Segítség kellett.
Ophélie-t bizsergés járta át. Néma segélykiáltására a képesség,
amely a kézfogó óta ott kushadt benne, éledezni kezdett. Olyan
tisztán érzékelte a karmait, a hatósugarukat, a lüktetésüket, ahogy
rákapcsolódnak az idegnyúlványaira, mint eddig még egyszer sem
soha. Három éve, amióta rá is átszállt a Sárkányok öröksége,
hasztalan kísérletezett azzal, hogyan fegyelmezhetné ezt a cseppet
sem vágyott adottságot. De most hirtelen tudta, hogyan használhatja.
És ettől annyira meglepődött, hogy egy pillanatra még a nagy
sokadalomról is majdnem megfeledkezett. Érezte, ahogy bekapcsol
benne valami mélyen nyugvó, ősi ösztön, a tudata kitágul, és a
testéből kilépve idegen idegsejtek bonyolult hálózatainak
tömkelegére tapad. A karmai annyi ingert közvetítettek felé,
amennyit az összes érzékszervével sem lett volna képes egyszerre
befogadni.
Csak meg ne sérüljön senki!
Erre az egyre összpontosított, miközben védelmezőn ráborult
Octavióra, majd ráeresztette a karmait a mellettük szemmagasságban
rohanó lábakra. A térdek egyre-másra megrogytak, és az emberek
nagy szentségelés közepette halomba hulltak.
Az így nyert szusszanásnyi idő épp elegendő volt arra, hogy
mindketten felkászálódjanak, és még a következő roham előtt
kimeneküljenek a csatatérről. Szutykos arcát leszámítva úgy tűnt,

148
Octaviónak nem esett semmi baja. Legalábbis semmi komoly. A fiú
hevesen pislogott, rémülten hunyorgatta a szemét, amelyben a parázs
teljesen kialudni látszott, és közben ugyanazt a három szót hajtogatta:
– Nem látok semmit.
Ophélie megfogta a kezét. Octaviónak nem kellett volna itt lennie
az amfiteátrumban, egyedül miatta jött ide; szóval magában
megfogadta, hogy a fiú nélkül nem megy sehová, ha addig él is,
kiviszi őt innen. A tülekedők nyomában az egyik lezárt lépcsőfeljáró
felé vonszolta. Többen máris nekifeszültek a rácsnak, de meg sem
bírták mozdítani. Ophélie ezúttal az animista tehetségét vetette latba,
hátha át tudja ragasztani a rostélyra az elszántságát, de az acél neki
sem engedett. A karmaival pedig itt nem sokra ment volna, mivel
azok kizárólag az idegrendszerrel rendelkező élőlényekkel szemben
voltak hatásosak.
– Oda nézzenek! – mutatott valaki a túloldalra.
A rácsot egy fogaskerekekből álló szerkezettel lehetett fel- és
leengedni, amely mellett egy kurbli állt ki a falból. Elérhetetlen
távolságban. Ennek ellenére egyszerre legalább tíz kar préselődött át
az acélrudak között, persze mindhiába. Egy Vesperásról elszármazott
Fantomnak némi halmazállapot-változtatással végül mégiscsak
sikerült elég hosszúra nyújtani a karját, de hiába érte el a forgattyút,
ahhoz, hogy el is tekerje, gázneműsített izmaiban már nem volt elég
erő. Támogatásul néhányan megmarkolták a rácsot, megemelték, és
így, közös erőfeszítéssel szabaddá tették az utat.
A menekülők egymás lábára lépve tódultak befelé a lépcsős
folyosóra.

149
 A nagy nyomakodásban Ophélie ügyetlenül bukdácsolt lefelé.
Szorosan kapaszkodott Octavióba, nehogy véletlenül elveszítsék
egymást. Az erős sodrás minden lépcsőfordulónál a falhoz lapította
őket.
Lady Septima fenyegető szózata egyre távolabbról, egyre
halkabban visszhangzott:
– Megsértik a törvényt… vényt… vényt.
Az utolsó kanyar utáni szakaszon gomolygó ködfelhő jelezte,
hogy célegyenesben vannak. Ophélie megszaporázta a lépteit, már
szinte rohant a kijárat felé. A saruja talpa csúszkált a nedves
macskaköveken. A lencsére lerakódott párától a szemüvegénél nem
látott tovább, de arra ügyelt, hogy Octavio kezét ne engedje el.
Hátulról valaki megragadta a vállát, és visszarántotta őket. Blasius
és Wolf volt az. Ujjukat az ajkukra szorítva csendre intették őket, és
a ködben mozgolódó alakokra mutogattak. A családi gárda a kapunál
feltartóztatta a menekülőket. Még néhány lépés, és Ophélie is
fennakadt volna az eleven sorfalon.
Ophélie ide-oda forgatta a fejét. Merre tovább? Octavio még
mindig gyámoltalanul meregette fénytelen szemét. Az ő vizionárius
képességeire egyelőre nem számíthattak, miközben a körülöttük
sokasodó árnyak kezdték sarokba szorítani őket. De melyikek
lehettek közülük a gárdistáké? És melyikek a sorstársaiké?
Egy árnyalak egészen közel állt Ophélie-hoz. Túlságosan közel.
Mozdulatlanul és némán, a névtelenség homályában.
Ophélie az arcát ugyan nem látta, mégis azonnal felismerte: az
idegen, akivel előző este a frissen leomlott rész peremén találkozott.

150
Ugyanaz a termet, ugyanaz a már-már nyegle tartás. És ugyanúgy
figyelt. Mintha várt volna valamire.
Aztán a ködbe burkolózó idegen egyszer csak lassan megindult,
majd néhány nesztelen lépés után megállt. Mint aki még mindig vár.
Miattuk volt ott.
Barát vagy ellenség? Ophélie érezte, hogy nincs abban a
helyzetben, hogy hosszan mérlegeljen. Ha maradnak, a gárdisták
előbb-utóbb felfigyelnek rájuk. Szorosabbra fogta hát Octavio kezét,
és intett Blasiusnak és Wolf professzornak, hogy kövessék.
Az árnyalak látható elégedettséggel ismét nekilódult. Ők pedig
vakon mentek utána egyik vatta sűrűségű felhőpamacsból a másikba.
A szűrt szürkületi fényben a világból csupán foltokat érzékeltek.
Mindenki kiáltozott, összevissza szaladgált, az emberek egymásnak
ütköztek, majd fejvesztve továbbrohantak. Bábelen évszázadok óta
nem volt ekkora zűrzavar, amit sokan ki is használtak: kitódultak az
utcára, szórólapokat osztogattak és macskaköveket hajigáltak,
amelyek sötét röppályája a tejködben is jól látszott. A gárdisták
sípjainak füttyögésére harsány nevetés volt a válasz.
– Köszöntsétek emelt fővel a világvégét! Csatlakozzatok Bábel
Rosszcsontjaihoz!
Ophélie, Octavio, Blasius és Wolf gond nélkül kijutottak a
zavargás sűrűjéből, a gárdistákat és az uszítókat is sikerült ügyesen
elkerülniük. A menet élén az idegen az ipari negyed felé vezette őket.
Épp annyi távolságot hagyott maga mögött, hogy ne tűnjön el szem
elől, de a kilétét továbbra se fedje fel. És egész úton semmilyen
hangot nem adott ki magából.

151
 „Ki vagy te? – ismételgette magában egyre Ophélie. – Hová viszel
minket?”
Minél inkább próbálkozott, hogy valamilyen apró részletből
azonosítsa az idegent, annál jobban szorongott. A testalkata alapján
nem nő volt, de ez persze nem jelentett semmit. Eulalie Itschen
folyamatosan változtatta a külsejét, és ebben nagy valószínűséggel a
tükörképe sem maradt le tőle. Ez utóbbiról igazából azt sem lehetett
tudni, eredetileg hogy nézett ki, amikor a tükörből kilépve testet
öltött. Ezzel az idegennel Ophélie ráadásul már másodszor
találkozott a földcsuszamlás óta, ami nyilvánvalóan nem lehetett
véletlen, ugyanakkor az sem feltétlenül következett belőle, hogy a
Másik csapódott mellé… Mert hát miért támadt volna hirtelenjében
ekkora érdeklődés néhány halandó emberi lény sorsa iránt valakiben,
aki csak úgy, kedvtelésből szilánkokat rombol?
Ophélie visszatartotta a lélegzetét. Az idegen megtorpant. Nem
szólalt meg, de akárcsak egy vásári pantomimes, furcsa táncba
kezdett: a bal kezével felmutatott az égre, a jobbal le a földre, majd
váltott, és a jobbat szegezte az égre, a balt pedig a földre.
– Ennek nincs ki mind a négy kereke – dörmögte Wolf professzor.
Időközben sötétedni kezdett, és az idegen egyik pillanatról a
másikra felszívódott a környék árnyai között. Ophélie odament, ahol
a különös alak az imént mutogatott. Egy hatalmas, tömör vaskapu
előtt állt, fölötte a téglafalon nagybetűs felirat hirdette:

AUTOMATAGYÁRTÁS
LAZARUS & FIA

152
 Ez sem lehetett véletlen.
– És most? – kérdezte egy aggódó hang a háta mögül.
A ködben halvány fényfoltok rajzolódtak ki. Megannyi
megpecsételt homlok, a törvényszegőké, akik a felfordulásban nem
tudták, mitévők legyenek, és ösztönösen a nyomukba szegődtek.
Nem ismerték egymást, de az események következtében
mindannyian bujdosókká váltak.
Ophélie taszított egyet a kapun. A fémlemez engedett, a bejárat
nem volt bezárva.
Az immáron jelentősen felduzzadt csapat csendben bevonult az
üzem területére. Közeledésükre egy többfejű robotkutya fektéből
csörömpölve feltápászkodott. De nem ugatott, nem riasztotta a
személyzetet. Egy roppant méretű, rosszul megvilágított
szerelőcsarnok tárult eléjük, amelyben arctalan bábuk egész serege
dolgozott a futószalagok mellett. Kizárólag automaták. Szabták,
reszelték, lyukasztották, illesztették, csavarozták a különféle
alkatrészeket, ahhoz hasonlókat, amilyeneket az óraszerkezetekben
látni. Az egyhangú munka minden figyelmüket lekötötte, így az
érkezőkre ügyet sem vetettek. Ophélie várta, hogy mindjárt feltűnik
közöttük Lazarus, csak pár pillanat elteltével jutott eszébe, hogy a
feltaláló elutazott. Ezeket az automatákat láthatóan egyetlen,
pontosan meghatározott célra tervezte, nevezetesen arra, hogy újabb
automatákat gyártsanak. És az üzem a tulajdonos távollétében is
zavartalanul működött.
Ophélie sehol sem látta az idegent, aki megmentette őket a
letartóztatástól. Egy oldalsó raktárépületben azonban megpillantott
valamit, ami igencsak felkeltette az érdeklődését. Egy üres görszéket.

153
 – Ambrosius? – szólongatta az ifjút.
A kurjantásra a szék melletti légcsavaros kisteherautó ajtaja
kicsapódott. Ambrosius hajolt ki rajta sután, és némiképp zavartan
végignézett az Ophélie mögött összeverődött gyülekezeten. Úgy
elcsodálkozott azon, hogy Ophélie nincs egyedül, hogy a sál kérdőn
égnek állt a fején.
– Miss! Épp készültem, hogy a segítségükre sietek. Well, hogy
egészen pontos legyek, inkább csak siettem volna, már ha sikerült
volna beindítani ezt a furgont. Egy ilyen járgányt kicsivel
bonyolultabb kezelni, mint a buszomat. Honnan tudta, hol talál meg?
– Nem tudtam. Valaki idevezetett minket, de még mielőtt
bemutatkozhattunk volna egymásnak, már el is tűnt. Van
elsősegélydoboz a gyárban? A barátomnak szüksége lenne egy kis
kezelésre.
Ophélie végig sem mondhatta a kérését, Octavio kiszabadította a
kezét, és dörzsölni kezdte kormos szemhéját.
– Víz is elég lesz.
– Of course! – felelte készségesen Ambrosius, miközben
kikászálódott a vezetőfülkéből. – Ott, a lépcső mellett, a karbantartó
helyiségben van csap.
Aztán csálé lábait nagy nehezen egymás elé téve elsántikált a
görszékéig. A mozgása olyan torz volt, hogy a megbélyegzett
számkivetettek nem is bírták nézni, és tapintatosan elfordították a
fejüket.
– Maga Lazarus fia? – mordult fel Wolf professzor. – Az egyik
automatájuk szép kis galibát csinált. Felrobbant.

154
 Ambrosius, aki épp beigazgatta a végtagjait a gurulós
ülőalkalmatosságába, nem tűnt meglepettnek. Inkább mintha
mentegetőzött volna.
– Elporlasztotta magát, nagy különbség – helyesbített. –
Gondolom, valaki megpiszkálta.
– Egyszerre többen is nekiestek.
– Damned! Apám minden egyes találmányába beépített egy
önmegsemmisítőt, hogy az ipari kémkedésnek ily módon is gátat
vessen. Látványos, de ártalmatlan megoldás.
– Ártalmatlan?! – kacagta el magát gúnyosan Wolf. – Ehhez
képest akkorát pukkant, hogy fél Bábel begyulladt tőle. De persze
Lazarus nem képes olyan hétköznapi szabadalmakat benyújtani, mint
mindenki más. Már akkor is folyton különcködött, amikor tanított az
iskolában.
Ophélie figyelme elkalandozott. Észrevette, hogy a bujdosók
csiszolópapír-darabokat osztogatnak egymás között, és ki-ki hevesen
súrolja a homlokát. De hiába nyomták rá a smirglit, a világító tinta
csak nem akart lekopni. Az elszontyolodott arcokra kiült a
tanácstalanság. És most? Mihez kezdjenek? Merre tovább? Hová
mehetnének?
Ophélie őszintén megsajnálta őket. Kesztyűs kezét végighúzta a
kisteherautó oldalán virító „AUTOMATA-KISZÁLLÍTÁS” feliraton. Ő a
maga részéről tökéletesen tisztában volt azzal, mi a dolga, ahogyan
azzal is, hol a helye, és most már azt is tudta, hogyan jut el oda.
Bárki volt is a ködbe burkolózó idegen, nem kis szolgálatot tett neki.

155
 – Gyere! – fogta karon Octaviót, akinek a szembogarában
továbbra is alig éledezett a parázs, épp csak pislákolt, szakadozottan,
mint egy érintkezési hibás villanykörte.
Bekísérte a fiút a karbantartó helyiségbe, és teleeresztette neki a
mosdókagylót. Octavio belemerítette a kezét a vízbe, belemártotta az
arcát, és ezt a mozdulatsort egymás után többször elvégezte.
A sokadik lötybölés után hirtelen abbahagyta, és csak állt ott némán,
ujjait szorosan rányomta a két szemére, mintha soha többé nem
akarná kinyitni őket.
– Még mindig az a terved, hogy bevonulsz az elhajlásgondozóba?
– Igen.
– Korábban le akartalak beszélni róla. De felejtsd el! Mindenkinek
meg kellene hagyni a jogot arra, hogy oda menjen, ahová akar.
– Octavio…
– Anyám olyasmiket mondott ma az amfiteátrumban… – vágott
fátyolos hangon a szavába a fiú. – Én annyira, de annyira szégyellem
magam…
Ophélie nézte az ujjai közül lomhán lecsorduló, szürke
vízcseppeket. A füstös ízt még ő is ott érezte a szájában.
– Szeretnél…
– …egyedül maradni. Igen. Please.
Octavio behajlította az ujjait, és immáron ökölbe szorított kezével
takarta el a szemét. A hangja megkeményedett:
– Holnap visszamegyek a szerkesztőségbe. És a Jó Családba is
visszamegyek. És azon leszek, hogy belülről változtassam meg a
rendszert. Megígérem. De ma este képtelen lennék bárki szemébe
nézni.

156
 Ophélie lassan kihátrált a helyiségből.
– Te viszont olyasmiket mondtál ma az amfiteátrumban… – szólt
még vissza az ajtóból, mielőtt behúzta volna maga után. – Büszke
vagyok, hogy a barátod lehetek.
Oldalt megpillantotta a lépcsőt. Fogalma sem volt, hová vezet, de
gondolkodás nélkül elindult rajta felfelé. Pár perccel később két
óriási téglakémény között bukkant elő a szabadban, a lapos tetőn
kialakított kilátóteraszon. Az üzem úgy festett a bodrozódó
felhődagályban, mint egy eltévedt gőzhajó.
Ophélie odasétált az öntöttvas korláthoz, és megkapaszkodott
benne, hogy csillapodjon a remegése. A gárdisták sípjainak hangja
ide is felhallatszott. A belvárosban a letartóztatások folytatódtak.
„Nem miattam történik ez az egész, nem én vagyok az oka”,
ismételgette magában, hátha sikerül meggyőznie magát.
Nem miatta omlott le a föld. Nem miatta utasítottak ki Bábelről
annyi embert.
A távolba nézett, túl a ködfelhőkön. A csillagok között a Bábel
mellékszilánkjain égő mesterséges fényforrásokat fürkészte. Az
Emlékművet hamar kiszúrta: a kupolája olyan erős fénnyel
ragyogott, mint egy világítótorony. A Jó Családot sem volt nehéz
betájolni, a közlekedők lámpasorai valamivel halványabban, de
szintén pontos útmutatást adtak. A látványtól feltörtek benne az
emlékek. Élete fontos helyszínei voltak ezek, és kár lett volna
tagadnia, fájdalmasan érintette, hogy egyik napról a másikra
kitiltották mindenhonnan.

157
 Vajon hány embernek kötöttek ma útilaput a talpára akarata
ellenére? És hányan lesznek, akik a visszaverődések ellenére
szerencsésen ismét révbe érnek?
„Mindenütt jelen vannak, és körülötted még be is sűrűsödnek”, ezt
mondta neki Heléna.
„Kövesse a visszaverődéseket! Azokban van mindennek a
kulcsa”, tanácsolta Lazarus.
Ophélie próbálta értelmezni a hallottakat, tényleg nagyon
próbálta, minden irányból körüljárta. Minden jel arra mutatott, hogy
Eulalie Itschen, a Másik, a földcsuszamlások és a visszaverődések
valami láthatatlan szálon kapcsolódnak egymáshoz, csakhogy az a
szál tele volt gubanccal.
A teraszon az egyik lámpa kiégett, pontosan abban a pillanatban,
amikor Ophélie balján Blasius lekönyökölt a korlátra. A raktáros
hosszú, hegyes orra még a sötétben is összetéveszthetetlen volt.
– Bármit forgasson is a fejében, Miss Eulalie, arra kérem, legyen
very óvatos. A gárdisták megjegyezték a szagát, ahogy mindenkiét,
aki átesett a biztonsági ellenőrzésen. Nem véletlenül állítottak első
osztályú Nazálisokat a kapuba. Nem fogják feladni a keresést.
– Nem maradok sokáig a belvárosban. De mi lesz a többiekkel?
A másik oldalon, Ophélie jobbján Wolf professzor is csatlakozott
a társasághoz. Homlokán a pecsét remekül pótolta a kiégett lámpát.
Sötét szemüvege és a kalapja nem volt rajta. Abból ítélve, amilyen
görcsösen szorongatta a nyakmerevítőjét, a menekülés a foghíjas
macskaköves úton rendesen igénybe vette a csigolyáit.

158
 – A kölyök, Lazarus fia elszállásol minket, amíg a kedélyek
valamelyest le nem nyugszanak. Van benne spiritusz. Ha lebukunk, ő
is velünk bukik.
Blasius beletúrt a hajába, amivel csak még jobban felborzolta.
– Nagyon úgy tűnik, hogy a magunkfajtáknak mostantól még az
eddiginél is körülményesebb lesz Bábelen az élet.
Ahogy ott könyökölt e között a két férfi között, akik a világ előtt
még véletlenül sem érhettek egymáshoz, Ophélie kötelességének
érezte, hogy megvédje őket. Mert ha egyetlen földomlás így
szétválaszthatott egy egész városállamot, a továbbiakban, ha a csapás
esetleg megismétlődne, nem sok jót lehetett várni. A Másik egyelőre
rejtőzködött, nem mutatta magát, és a szándékai sem voltak egészen
egyértelműek, de Ophélie egyvalamit biztosan tudott: magától nem
fog leállni, meg kell állítania.
Tekintetével megkereste a legtávolabbi fénypontot. Ott, a
messzeségben valakik zárt ajtók mögött ebben a szent pillanatban is a
Cornu copiae hadműveleten ügyködnek, ahogyan Eulalie Itschen is
tette annak idején, még mielőtt elhitte volna magáról, hogy ő Isten.
Vajon igaza volt Thornnak, amikor azt állította, hogy ami történt,
megtörtént, de talán még helyrehozható? A folyamat tényleg
visszafordítható? Eulalie Itschen lehet újra ember, és a Másik
visszazárható a tükörbe? És ha a teljes pusztulás ellen csakis a
túlcsorduló bőség jelenthet megoldást? De hogy jönnek ide a
visszaverődések?
Ophélie tartozott magának annyival, hogy ezekre a kérdésekre
mihamarabb kideríti a választ. Az elhajlásgondozóban. Thornnal.

159
 „Egy ilyen intézménybe senki sem vonul be önként, hacsak nincs
rá alapos oka.” Thorn előre figyelmeztette, hogy talán gyanakodni
fognak.
Csakhogy az egészben az volt a legmulatságosabb, hogy a sors
még azt is elintézte neki, hogy erre már ne legyen gondja. Mert annál
az oknál, amelyet maguk LUX Lordjai szolgáltattak neki, keresve
sem találhatott volna nyomósabbat.

160
 A HÁTTÉRBEN

Kényelmesen andalog Bábel utcáin. Kiáltozás, sípszó. Pollux családi

gárdája befog mindenkit, aki csak él és mozog. Mindenkit, kivéve
természetesen őt. Akár táncra is perdülhetne az orruk előtt, akkor
sem nyúlhatnának hozzá.
Őt senki sem tudja megállítani.
Két lépéssel fent terem a legmagasabb piramis csúcsán.
Letelepszik, és nézi, ahogy Bábel egyre jobban belesüpped a
gomolygó ködbe. A kivénhedt Bábel. Túl öreg ez a városállam az
emberiség csökött emlékezetéhez.
A történelem hamarosan megismétli önmagát. Erről
gondoskodott.
Korai lett volna Ophélie-t elengedni Bábelről. Még nem érkezett
el a napja. Még van itt dolga, az egyik mellékszilánkon, az
elhajlásgondozóban.
Ó, igen, a történelem hamarosan megismétli önmagát. És ezzel a
történet le is zárul.

161
 A CSAPDA

Az élettelen bábutestek kampókra akasztva himbálóztak a

légcsavaros kisteherautó rakterében. A végtagjaik minden
zökkenőnél egymáshoz koppantak. Ophélie-nak olyan érzése volt,
mintha egy sötét csontkamrába zárták volna be. A válla
nekinyomódott az egyik csontváznak. A furgon ereszkedni kezdett.
Már megint egy légi ellenőrzés? A hátsó ajtó kipattant. Egy
zseblámpa végigpásztázta az arctalan fejeket, majd az ajtó
becsapódott, a légcsavarok pedig megnyugtató berregéssel ismét
beindultak.
– Sir Octavio és Sir Ambrosius azt mondják, hogy több őrjáratra
már nem kell számítanunk.
A vezetőfülkéből egy borzas fejű alak mászott hátra, aki a
könyökével igyekezett minél távolabb tartani magától az
automatákat. Ophélie feltolta a homlokán a turbánt. A pecsétből
áradó fehér fény egyenesen Blasius gondterhelt, mélyen redőzött
arcára esett. A ráncok között reszkető komor árnyak láttán Ophélie
igencsak bánta, hogy megosztotta a raktárossal a tervét, miszerint
bekéredzkedik az elhajlásgondozóba. Blasius ugyanis, amint
meghallotta, mire készül, ragaszkodott ahhoz, hogy legalább a
kapuig elkísérje.
– A gyárban kellett volna maradnia a többi bujdosóval – sóhajtott
Ophélie. – Ha elkapnak…
– Engem is kitoloncolnak? Köztünk legyen mondva, Miss Eulalie,
amúgy sem szívesen maradnék egy olyan szilánkon, amelyik

162
kitaszítja a hozzám közel állókat. És szerettem volna megbeszélni
önnel valamit, csak… well… lehetőleg nem Wolf előtt.
Blasius szégyenlősen feltűrte az emléktáros egyenzubbony ujját,
és előrenyújtotta a karját. Ophélie lehajtotta a fejét, és az alkimista
tinta fényében megvizsgálta a tetoválást: két egymásba kunkorodó
betű, egy A és egy P.
– AP, mint alternatív program – magyarázta Blasius.
Beletelt néhány másodpercbe, mire Ophélie felfogta, a raktáros
tulajdonképpen mit is akar mondani ezzel.
– Kezelték a gondozóban?!
– Nem tudom, miért olyan fontos önnek, miss, hogy bejusson oda.
Azt viszont saját tapasztalatból tudom, mennyire nem egyszerű
onnan kijutni. A szüleim utaltattak be, hogy… szóval érti… well…
visszatereljenek az egyenes útra – mosolyodott el kínjában Blasius. –
Még csak kamasz voltam, de ők már sejtették, merre húz a szívem.
A nagykorúságomig bent tartottak a gondozóban, sőt a programból
egy darabig még utána sem engedtek kiszállni.
Ophélie a kanyarokban dülöngélő automaták szorításában bámulta
a két cirádás jelet, amelyek egy életre beleégtek Blasius bőrébe.
– Mi az az alternatív program?
– A kirakat másik oldala. Az elhajlásgondozó messze földön híres
arról, hogy kiváló eredményeket ér el az… az enyémhez hasonló
esetekben. De amikor annak idején megvizsgáltak, közölték a
szüleimmel, hogy az állapotom túlmutat a klasszikus kezelési
program lehetőségein, mivel magam is inverz volnék, és a tüneteim
very sajátosak, ezért készek teljes ellátást biztosítani nekem,
amennyiben tanulmányozhatnak. Kaptam kosztot és kvártélyt,

163
cserébe hosszú évekig ki sem tehettem onnan a lábam. Minden
hónapban kérvényeztem, hogy hadd mehessek haza, amire minden
hónapban azt válaszolták, hogy ezt nem én döntöm el. Aztán egyik
napról a másikra indoklás nélkül kitették a szűrömet, és visszavittek
a szüleimhez. Mintha már egyáltalán nem érdekelném őket. Nem
nagyon emlékszem, pontosan mi történt ott velem, mit csináltam, mit
láttam. De azt az egyet bizton állíthatom, miss, hogy nem is annyira a
vonzalmaim izgatták őket, mint inkább a balszerencsém.
Az utolsó mondatnál Blasius a karjánál fogva finoman oldalra
rántotta Ophélie-t. Az egyik automata felfüggesztése elengedett, és
nem szerette volna, ha a többkilós fémtömeg pont Ophélie nyakába
zuhan.
– A balszerencséje? – kérdezett vissza Ophélie. – De hát miért?
– Arról nem tájékoztattak. Soha nem mondanak semmit. Csak
megfigyelnek.
– De ön – okvetetlenkedett Ophélie –, ön nem vett észre semmi
különöset?
– Ott minden különös, miss. Csupa inverzzel voltam összezárva.
Voltak ott önmagukból kifordult lelkek, felemás testek, visszájára
fordult képességek.
Ophélie nem akart tolakodóan viselkedni, de ez volt az egyetlen
esélye, hogy a bevonulása előtt olyasvalakivel beszéljen, aki már
látta belülről az elhajlásgondozót, még ha sok idő is telt el az ott-
tartózkodása óta.
– Odabent nem hallott véletlenül a Cornu copiae hadműveletről?
Blasius felvonta a szemöldökét, amitől a ráncok még jobban
elmélyültek a homlokán.

164
 – Soha.
– És a bőségszarut esetleg nem emlegették?
A raktáros megrázta a fejét.
– A fülem hallatára biztosan nem került szóba, de ismétlem: a
személyzet soha nem mond semmit.
Ophélie a lába előtt élettelenül heverő bádogtestre meredt. Az
automaták, amíg valaki nem húzta fel és hozta működésbe őket,
valóban leginkább cseklő-nyakló csontvázakra hasonlítottak. Eszébe
jutott, amiről akkor beszélgettek Blasiusszal, amikor leereszkedtek a
város alatt húzódó katakombarendszerbe. „Bizonyos emberi lényeket
életükben is ugyanúgy használnak, mint bármelyik tárgyat.”
– Amin keresztül kellett mennie… Amin hamarosan én is
keresztülmegyek… – szólalt meg, és a félelmei ellenére igyekezett
lehetőleg minél bátrabbnak tűnni. – Fájni fog?
Blasius arca megnyúlt, mintha gumiból lenne. Aztán a raktáros
felemelte a karját, és a maga kedvesen bumfordi módján
szembefordította magával Ophélie-t.
– Nem úgy… úgy nem, ahogy gondolja. Épp csak… épp csak…
Blast!
Blasius általában nehezen fejezte ki magát, de az
elhajlásgondozóban töltött időszak felemlegetése csak rontott a
dadogásán, mintha a visszaverődések hirtelen körülötte, benne is
besűrűsödtek volna. Egyre görcsösebben kapaszkodott Ophélie
vállába, és elkerekedett, sötét, vizenyős gombszemével a szemébe
nézett.
– Mindannyiunknak megvannak a magunk korlátai, Miss Eulalie.
Van bennünk valami… valami, ami… ami szükségszerűen

165
összefogja, egyben tartja az embert. Odabent azon… azon lesznek,
hogy elérjék, hogy átlépje a saját határait. De bármivel
próbálkozzanak, bármit mondjanak is önnek, miss, a döntés egyedül
önön áll.
Abból, ahogy a lába elemelkedett a padlótól, Ophélie érezte, hogy
a teherjárgány földet ért. Megérkeztek. Megérkezett. Thorn pedig
várta. Nem érdekelte, mit tartogat számára az a gondozó, csakis az
számított, hogy nem egyedül kell majd végigcsinálnia. Ahogy az ide
vezető utat sem egyedül kellett megtennie.
– Köszönöm, Blasius. Vigyázzon magára! És Wolf professzorra.
Blasius elengedte Ophélie vállát, és felszabadult két kezével
közrefogta az arcát. Előrehajolt, és a homlokát odanyomta az övéhez.
A pecsét fénye egyszeriben kialudt.
– Tizenöt évig került engem – suttogta olyan halkan, hogy a
mondanivalóját, még ha akarta volna, sem hallhatta volna Ophélie-n
kívül senki más. – Tizenöt hosszú éven át azt hittem, hogy magát
védi tőlem, miközben végig engem védelmezett magától. Egészen az
északnyugati városrész leomlásáig. És csakis azért törte meg a
hallgatást, mert ön, miss, azt tanácsolta neki, hogy beszéljen velem.
El sem tudja képzelni – kereste Blasius Ophélie tekintetét a
szemüveg homályos lencséje mögött –, milyen kilátástalan
magányból rántott ki engem azon a napon, amikor a szárnyhajtányon
először szóba állt velem.
A kisteherautó egy erős rántással megállt, és a homlokuk
összekoccant. Alig fél perccel később a hátsó ajtó kinyílt. Octavio
szólt be rajta.
– Sehol senki. Igyekezz!

166
 Mielőtt kiszállt, Ophélie ráhúzta a turbánt a homlokára.
A rózsaszínes hajnali derengésben lágy szellő zörgette a pálmafák
leveleit. Egy rakodóteraszon landoltak, egy toronyház tetején.
Octavio nem tévedett, körös-körül minden teljesen kihalt volt.
Ophélie kiment a terasz szélére. Szerette volna felülről felmérni a
helyet, ahová épp készült beépülni. Többszintes pagodák és vasúti
sínpályák, kertek és üzemi jellegű csarnokok, kőből felhúzott patinás
tömbök és vasvázas szerkezetek bonyolult együttese terült el a lába
előtt. Az egész egyfelől valami elfeledett, ősi uralkodói székhelyre,
másfelől ipari telepre emlékeztetett. Noha az elrendezés elsőre nem
tűnt következetesnek, Ophélie egyhamar meglátta benne a logikát: a
gondozó területét magas, erődített falakkal több, egymástól
elkülönülő negyedre tagolták, amelyek között hatalmas, vörösre
festett kapuk biztosítottak átjárást. Egy átgondolt zsiliprendszer.
A létesítmény kellős közepén egy szobor emelkedett ki az
épületek közül. A néma, sokarcú óriás azt hirdette: „Látok mindent,
tudok mindent!”
– Ez esetben van mit megbeszélnünk – suttogta maga elé Ophélie.
– Elvégre ezért vagyok itt.
Visszaballagott a kisteherautóhoz. A vezetőfülkéből Ambrosius
nyújtotta felé kifordított kezét.
– Good luck, miss! Bevallom, kicsit irigykedem. Régóta fúrja az
oldalamat a kíváncsiság, vajon mi folyik idebent. Apám szerint az
ügyfelei közül az elhajlásgondozó adja le a legszokatlanabb
rendeléseket. Nem lepne meg, ha a folyosókon egészen rendkívüli
modellekkel találkozna.

167
 Ophélie nem igazán osztotta az ifjú lelkesedését. Meg akarta
simogatni a sálját, hogy elbúcsúzzon tőle, de az duzzogva
szorosabbra tekeredett Ambrosius fején. Az újbóli elválás nem
könnyítette meg a kibékülést.
– Sorry – sajnálkozott Ambrosius, aki a helyzettől igencsak
kínosan érezte magát.
Ophélie, amennyire kettejük ügyetlenségéből tellett, megrázta az
ifjú kezét.
– Egy animista szólásmondás szerint: „Madarat tolláról, tárgyat
gazdájáról.” Úgy tűnik, a sálamban is hasonló érzéseket keltett, mint
bennem, amikor megismerkedtünk. Oltalmat nyújt neki, akárcsak
annyi mindenki másnak.
Octavio a frufruja mögül követte a beszélgetést. Fáradt szemével,
amely még mindig nem nyerte vissza régi csillogását, Ambrosiust
fürkészte. A rakodóterasz másik végében egy csupa üveg
raktárféleség felé mutatott.
– Ott biztosan kell lennie egy szolgálati bejáratnak. Elkísérem
odáig, és visszajövök – szólt vissza menet közben Ambrosiusnak és
Blasiusnak.
A csarnok belsejében ládapiramisok várták, hogy a mellettük
veszteglő üres csillékbe pakolják, és a rendeltetési helyükre szállítsák
őket. Korán volt még, de a belvárosban kialakult felfordulás után ez a
nyugalom mindenképpen gyanakvásra adott okot.
Beszálltak egy teherliftbe, hogy leereszkedjenek.
– Ez az Ambrosius tényleg Lazarus fia? – bukott ki Octavióból a
kérdés. – Mert nem hasonlít rá. In fact – tette hozzá, még mielőtt
Ophélie felelhetett volna –, nem hasonlít senkire, akit ismerek. Egész

168
úton mellette ültem. És meg kell mondjam, nagyon furcsa a
testfelépítése.
Ophélie-nak semmi kedve sem volt belemenni a témába, mert
akkor azt is el kellett volna mondania, hogy az ő testi adottságai sem
különbek, és hogy épp ezt szándékozik felhasználni arra, hogy
felvegyék a kezelési programba. De attól még, hogy nem beszélt
róla, összeszorult tőle a gyomra.
– Innen a szerkesztőségbe mész?
– Előbb benézek a Jó Családba. Osztagvezető vagyok, én felelek
Pollux előfutártanoncaiért. Mindennap meg kell jelennem, nem
hanyagolhatom el a feladataimat, különben leváltanak.
Ophélie felvonta a szemöldökét.
– Mindazok után, ami történt? Azok után, hogy az északnyugati
városrész eltűnt? Hogy fél Bábel fenekestül felfordult?
– Főleg azok után. Mostantól még jobban ügyelni kell a rendre.
A földszinten a teherlift ajtaja egy folyosóra nyílt, amely egy
másik folyosóba torkollt, amely pedig egy váróterembe vezetett. Ott
sem találtak senkit, csak egy pultot tele formanyomtatványokkal.
Ophélie ismerte a menetrendet, egyszer már végigcsinálta, amikor
Medianához jött látogatóba. Elvett egy papírt, kitöltötte, összetekerte,
behelyezte a csőposta nyílásába, rácsukta a fedelet, és meghúzta a
kart. Annyi volt a különbség, hogy az adatlapon a jövetele célját
firtató kérdésnél ez alkalommal nem a „LÁTOGATÁS”, hanem a
„FELVÉTEL” mellé tette az ikszet.
Még le sem tudott ülni a padra, hogy kivárja a sorát, egy hang
máris szólította:
– Miss Eulalie?

169
 Határozott léptekkel egy fiatal nő tartott egyenesen felé. Nem
ugyanaz a lány volt, aki a legutóbb elkalauzolta, de ő is ugyanolyan
sárga selyemszárit, ugyanolyan sötétített üvegű csíptetőt és
ugyanolyan hosszú szárú bőrkesztyűt viselt. A vállán viszont nem
egy gépmajom, hanem egy gépskarabeusz billegett. A kezében egy
írótáblát tartott, rajta a frissen kitöltött nyomtatvánnyal, mintha
napok óta csakis arra várt volna, mikor toppan be végre Ophélie.
– Erre parancsoljon, please – mondta, és kitárt egy csinos,
üvegezett oldalajtót. – Ön nem, milord.
A bakfis lefegyverző mosollyal állta Octavio útját, aki kénytelen-
kelletlen megtorpant a küszöbön. Ebben a házban nem sokra ment a
virtuóz-egyenruhájával, a nevét pedig meg sem kérdezték tőle. Mert
mint mindenkiről, itt róla is pontosan tudták, kicsoda.
Ophélie váltott vele még egy utolsó, hosszú és sokatmondó
pillantást.
– Megváltoztatjuk a világot – súgta oda neki.
Octavio szája széle alig észrevehetően rándult egyet. Aztán a fiú
felszegte a fejét, sűrű frufruja mögül kivillantotta kevély arcát és
rajta az aranylánca elvesztésekor szerzett harci sérüléseket.
– Belülről – felelte.
Azzal összecsapta a bokáját, sarkon fordult, és pengő
sarkantyúkkal elmasírozott. Az elszántsága Ophélie-t is felbátorította.
Követte a bakfist a szomszédos helyiségbe, amely a berendezése
alapján akár orvosi rendelő is lehetett volna, csakhogy a polcokon
műszerek helyett skarabeuszok sorakoztak egymás mellett. Az
ablakon beáramló kora reggeli fényben úgy ragyogtak, mint a
csiszolt drágakövek.

170
 – A felvételét kérte az intézményünkbe – tette le maga elé az
írótáblát a lány, miközben kényelmesen elhelyezkedett egy
karosszékben. – Hallgatom.
Miután maga is helyet foglalt, Ophélie legelőször is ellenőrizte, a
tároló üvegajtaján látszik-e mindkettejük tükörképe. Ennek alapján,
már amennyiben ez a kis próba megbízható volt, a bakfis nem
lehetett sem Eulalie Itschen, sem a Másik. Rendben. Letekerte a
turbánját, és felfedte a homlokán világító hivatali pecsétet.
– Nem eresztem bő lére. Egy orvos azt tanácsolta nekem, hogy
jelentkezzem a programba. Tudom, hogy van már önöknél kartonom.
Azt nem igazán értem, miért, de abban biztos vagyok, hogy ez a
gondozó az utolsó mentsváram, hogy ne toloncoljanak ki Bábelről.
Ophélie-nak nem kellett eljátszania, hogy kétségbe van esve,
valóban félt. Egyedül abban bízhatott, hogy itt és most, a jelenben
szilárd talajt érez a talpa alatt. A világ tengelye kibillent a helyéből,
és senki sem tudhatta, mi következik még ezután.
A lány fogta az írótáblát, és belelapozott a papírjaiba. Ophélie sok
mindent megadott volna azért, ha a skarabeusz helyében lehetett
volna, hogy a leányzó válla fölött belepillanthasson azokba az
iratokba, csak hogy a miheztartás végett tudja, mégis mit szedtek róla
össze az elhajlásgondozóban.
– Másként fogalmazva, Miss Eulalie, vegyük úgy, hogy
menedékért folyamodik hozzánk?
– Önként jelentkezem bármire, amiben a megítélésük szerint a
hasznukra lehetek.

171
 A bakfis felnézett, és a sötétített lencsén keresztül egy darabig
figyelmesen méregette Ophélie-t. Majd átnyújtott neki egy üres lapot
és egy töltőtollat.
– Hol írjam alá?
– Sehol, Miss Eulalie. Csak annyit kérek, hogy a következő
mondatot írja le erre a papírra: „De az a kút sem volt igazibb, mint
Odin hófehér nyula.”
– Tessék?
Ophélie teljesen összezavarodott. Miféle kút? Milyen nyúl? És
főleg: hogy jött ide Odin? Az nem Faruk régi neve?
– „De az a kút sem volt igazibb, mint Odin hófehér nyula” –
ismételte a lány töretlen mosollyal. – Vesse papírra, please.
Ophélie engedelmeskedett. A bakfis elvette előle a lapot, és adott
neki egy másikat.
– Perfect. Most pedig írja le ugyanezt a másik kezével!
– Nem tudok a másik kezemmel írni.
– Ó, dehogynem! – biztatta a lány. – Nem kell hogy szép legyen,
csak egyszerűen írja le.
Ophélie ismét engedelmeskedett. A toll hegyével majdnem
átlyukasztotta a papírt. Bármennyire próbált odafigyelni, a legtöbb
betűt fordítva kanyarította. Az eredmény rémesre sikeredett, de a
lányt nem a külalak érdekelte. Egyedül Ophélie-t, csakis őt vizslatta a
csíptetője mögül szakértő szemmel. Az egyértelmű volt, hogy nem
Vizionárius. De akkor mi lehetett az a különleges képesség, amely
miatt pont őt jelölték ki a felmérésre? Mire ment ki ez az egész?
– Perfect.

172
 A lány fogta a papírokat, és hozzátűzte őket a többihez, miközben
a bőrkesztyű hangosan csikorgott a kezén. Úgy tűnt, ennek az
eljárásnak is megvannak a maga szabályai, ugyanis a mozdulatai
olyan megfontoltak és elővigyázatosak voltak, mintha a lapok
méreggel lennének átitatva. Amikor ezzel kész volt, visszatekerte a
turbánt Ophélie fejére, már-már kényelmetlenül szorosan, és addig
igazgatta a szövetet, amíg a pecsét fénye még halványan sem
szivárgott át rajta. Majd átvezette Ophélie-t egy keskeny, koromsötét
kamrába, és rázárta az ajtót. A szűk, levegőtlen térben Ophélie úgy
érezte, menten megfullad, és nemhogy az orráig, de még a
szemüvegéig sem látott. Szóval ezért kellett visszavennie a turbánt: a
következő kísérlethez nyilván teljes sötétségre volt szükség.
– Ne mozogjon, please.
Hirtelen éles villanás vakította el. Aztán még egy. És még egy. Mi
történt? A lány lefényképezte? Az erős fényhatástól még jó darabig
káprázott a szeme, így csak egy idő után vette észre, hogy szabad az
út, az ajtó ismét nyitva állt előtte.
A bakfis rámosolygott, és egy asztalhoz irányította, amelyen egy
lakkozott fadobozka várta.
– Ha minden igaz, ön Animista, Miss Eulalie – mondta kijelentő
hanghordozással.
– Csak nyolcadfokon – tartotta magát korábbi füllentéséhez
Ophélie.
– És az olvasás a szakterülete.
Úgy hangzott, számára ez sem kérdéses. Ha az elhajlásgondozó
hozzáfért a Jó Családba felvett tanoncok, így Ophélie személyi

173
anyagához, a személyzet gyakorlatilag mindent tudott róla. A lány
mégis mintha megerősítést várt volna tőle.
– Igen, valóban olvasó vagyok.
– Ez esetben remélem, nincs kifogása egy rögtönzött bemutató
ellen.
Az iménti villanófénytől Ophélie szeme előtt még mindig színes
karikák ugráltak, de valahogy elbotorkált az asztalig.
– A dobozban található mintadarabot kellene megvizsgálnia –
ismertette a lány a feladatot.
Ophélie kinyitotta a skatulyát, amelyben vörös bársonypárnán egy
apró ólomgolyó hevert. Amint megpillantotta, a vér a fejébe tódult,
az arca kipirult, a dobhártyája lüktetni kezdett.
– Nekiláthatunk az olvasásnak, Miss Eulalie? – nógatta
udvariasan a lány.
Ophélie kigombolta a kesztyűjét. Egészen eddig a pillanatig úgy
érezte, kézben tartja helyzetet. Elvégre önszántából jött ide. Kész volt
alávetni magát bármilyen vizsgálatnak. És nem szándékozott többet
elárulni magáról, csak amennyit jónak látott.
Legalábbis így tervezte.
– Még mielőtt belefognék, fel kell tennem egy kérdést – erőltetett
nyugalmat magára. – A vizsgálandó tárgy a gondozó tulajdona?
– Teljes mértékben, Miss Eulalie.
„Hazugság.”
Ophélie vett egy nagy levegőt. Nem lett volna szerencsés, ha a
dühe kiütközik a szemüvegén. Ha megremeg a keze. Ha máris
lelepleződik. Minden idegszálával az ólomgolyóra összpontosított.
A lövedékre. Hinni akarta, hogy az a tárgy nem az, ami, mert hát

174
hogy is kerülhetett volna ide, de hiába próbálta magát meggyőzni az
ellenkezőjéről, a saját csalhatatlanságát mégsem vonhatta kétségbe.
Mert ha valamit, az animai Őstörténeti Múzeum gyűjteményének
minden egyes darabját betéve ismerte. Különösképpen ezt.
Két ujjal felemelte az ólomgolyót, és a csupasz tenyerére helyezte.
Hányinger fogta el. De nem az ő gyomra fordult fel, hanem azé a
személyé, aki utoljára óvatlanul, védőfelszerelés nélkül hozzáért
ehhez a kis fémdarabhoz. Egy kotnyeles, keménykalapos suhancé,
aki szeretett volna bepillantást nyerni a régi világ háborúiba, és akit
Ophélie a tiszteletlenségéért keményen megleckéztetett. Négy év telt
el az eset óta, bár neki legalább negyvennek tűnt. Miközben a múlt
rohamos tempóban pörgött a fejében visszafelé, próbált felkészülni
az elkerülhetetlenre. Ahogy az olvasók kézről kézre adták a golyót,
az émelygés fokozódott, mígnem a hasába belehasított a fájdalom.
Tudta, hogy ez a fájdalom nem valóságos, mégis testestül-lelkestül
átélte annak a pórul járt gyalogsági katonának a haláltusáját, akinek
ez a lövedék évszázadokkal korábban átfúrta a belső szerveit. És ettől
már ő is öklendezni kezdett, de olyan hevesen, hogy kis híján csorba
esett a méltóságán.
Visszatette a golyót a bársonypárnára, rácsukta a doboz fedelét, és
remegő szájára szorította az öklét. A szeméből kibuggyant egy
könnycsepp, és lassan végiggördült az arcán. Hogy tehette ki ennek
azt a szerencsétlen gyereket?
„Nem”, rázta meg magát, miután a felkavaró élmény valamelyest
lecsillapodott benne. Nem is ez volt itt a kérdés, hanem az, hogy őt
miért tették ki ennek. És a körülmények miféle rejtélyes és
teljességgel valószerűtlen összjátéka folytán került ez a tárgy az ő,

175
Ophélie, nem pedig Eulalie egykori múzeumából az elhajlásgondozó
birtokába?
– Töltsek önnek esetleg egy pohár vizet, miss?
A bakfis az olvasás közben és után végig szemmel tartotta.
A tekintetében a sötétített lencse mögött feltűnően élénk kíváncsiság
csillogott.
– Igényt tart a szakvéleményemre? – kérdezett vissza hidegen
Ophélie.
– Nem, Miss Eulalie, a feladatnak nem ez volt a célja.
– De ha nem ez, akkor micsoda?
A lány az asztal fiókjából előhúzott egy ujjnyi vastag iratköteget.
Mielőtt elvette volna, Ophélie visszabújt a kesztyűjébe, és gondosan
begombolta. Együttműködési megállapodás a vizsgálati alany és az
elhajlásgondozó között: beleegyező nyilatkozat az alternatív program
I–III. szintjének kísérleti protokolljában való részvételre
vonatkozólag, illetve a titoktartási kötelezettségek ismertetése.
Ophélie-nak már magától a címtől megfájdult a feje.
– A törvényeket LUX Lordjai hozzák – tájékoztatta a lány vállán a
skarabeusszal –, de az orvosi titoktartást, amelyet intézményünk
nemzedékek óta szigorúan betart, egyetlen törvény sem írhatja felül.
Amíg ezek között a falak között tartózkodik, nem tartozik
elszámolással a külvilágnak.
Ophélie a forma kedvéért végigolvasta a tízoldalas megállapodást,
de egyetlen árva sort sem fogott fel belőle. A megfogalmazás tele
volt olyan szakkifejezésekkel, amelyek értelmezése alaposabb jogi
felkészültséget igényelt volna.

176
 De az adott helyzetben ennek már nem volt semmi jelentősége.
Gondolkodás nélkül aláírta.
Amikor Ophélie végre átnyújtotta neki a kézjegyével hitelesített
iratot, a bakfis mosolya szélesebbre húzódott. A döntő lépés
megtörtént, de hogy ezzel ki esett kinek a csapdájába, az már a
jövőre tartozott.

177
 A SZEMÜVEG

Ophélie felszisszent. A szeme elkerekedett az arcába lógó, csapzott

hajtincsek mögött. A fejére zúduló víz, amely az imént még tűzforró
volt, minden átmenet nélkül jéghidegbe váltott, majd hirtelen elapadt,
ő pedig a karját maga köré kulcsolva didergett a zuhanytálcában.
A durva, szélsőséges hőkezeléstől az egész teste paprikavörös lett.
A szellőztetőrendszer beindult, a gőz szertefoszlott, és karnyújtásnyi
távolságra ismét feltűnt a sárga selyemszáris lány, aki épphogy
elengedte a zsinórt, amellyel a vízsugarat szabályozta. Azt Ophélie
még szemüveg nélkül is látta, hogy mosolyog. A bakfist cseppet sem
érdekelte, hogy az alany szégyenlős-e, vagy sem, minden mozdulatát
árgus szemmel figyelte, miközben az a síkos kövezeten ügyetlenül
csúszkálva kikászálódott a zuhanytálcából, és megtörölközött.
– Hol a holmim?
A lócáról, ahol hagyta, Ophélie összes cókmókja eltűnt.
A helyükön egy kupac élére hajtogatott hacuka várta: egy buggyos,
zseb nélküli, térd alá érő nadrág és egy ujjatlan zsákruha.
A gondozóban valóban ügyeltek arra, hogy ne legyen és ne is
lehessen rejtegetnivalója. Még a saruját is elkobozták.
– A kesztyűm? – kérdezte némiképp morcosan.
A bakfis elutasítóan, ugyanakkor udvariasan megrázta a fejét.
Amióta Ophélie aláírta az együttműködési megállapodást, a lány
egyetlen szót sem szólt hozzá.
– Tudja jól, hogy szükségem van rá.

178
 Újabb fejrázás. Ophélie nem értette. Mármint hogy a fejcsóválás
azt jelenti-e, hogy nem kapja vissza a kesztyűjét, vagy azt, hogy nem,
itt nem lesz szüksége rá.
Elhúzta a száját, és jobb híján felöltözött abba, amit kapott, bár
nem szívesen nyúlt hozzá az anyaghoz, amelynek minden érintésére
óhatatlanul újabb és újabb jelenetek elevenedtek meg a szeme előtt.
Látta a sötét pincében berendezett varróműhelyt, az akadozó
varrógépet, hallotta, ahogy vasalás közben a mosodai alkalmazott
szórakozottan fütyörészik. Mindebből annyi legalább kiderült
számára, hogy ezeket a ruhadarabokat előtte senki sem viselte.
– A szemüvegem?
A válasz ismét egy néma fejrázás volt. Ophélie érezte, hogy megy
fel benne a pumpa, de próbált mihamarabb lehiggadni. Tudta, hogy
ha felveszik, nem lesz könnyű dolga, de mindenekelőtt arra kellett
ügyelnie, hogy ne hagyja magát irányítani.
A bakfis vállán a skarabeusz páncéljából halk kattanással kipattant
egy tükör. De az olyan kicsi volt, hogy Ophélie csupán apró
töredékeket látott benne az arcából. Azt mindenesetre elégedetten
nyugtázta, hogy a pecsét eltűnt a homlokáról. A zuhany lemosta róla
az alkimista tintát; a vízbe nyilván belekevertek valamit, ami
semlegesítette.
– És most?
A lány előzékenyen intett neki, hogy kövesse. Amint elindult, és a
távolság pár lépésnyire növekedett közöttük, az alakja elmosódott, és
beleolvadt a környezetbe. Ha boldogulni akart, Ophélie-nak a lehető
leghamarabb hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy egyrészt homályosan
lát, másrészt kesztyű nélkül nem nagyon tapogatózhat, harmadrészt

179
nincs rajta cipő. A kémkedés máris nehezebb feladatnak bizonyult,
mint ahogy azt eredetileg eltervezte, de ha az elhajlásgondozó
személyzete mindenáron meg akarta nehezíteni a dolgát, hát csak
tessék, ő nem adja meg magát egykönnyen, benne emberükre
találtak.
Miközben egyik folyosóról a másikra kanyarodtak, Ophélie
felfigyelt valamire: a villanykörték kivétel nélkül mind percegtek és
pislákoltak. Egy sem égett rendesen.
Hosszú menetelés után végre kiléptek a szabad levegőre, ahol a
reggeli ragyogó napsütésben Ophélie haja egy pillanat alatt
megszáradt. Az átforrósodott kövezet égette a talpát. Az út harsányan
illatozó növények között, árnyas árkádsorokon és
megszámlálhatatlan kapun és ajtón keresztül vezetett tovább.
Míg a világ látható részéből Ophélie színes foltokon túl nem sokat
érzékelt, a hallása tökéletesen működött. Erre egy bogár döngicsélt,
arra valami gép berregett, egy ablak előtt elhaladtukban pedig
recsegő trombitaszó ütötte meg a fülét. Egy szakaszon gyerekek
vidám nevetését hallotta, aztán aggódó szülők nyugtalan kérdéseit –
„Fejlődik?”, „Itt biztonságban van?” –, amelyekre kiegyensúlyozott
hangok adtak tárgyilagos válaszokat, miszerint a fejlődés üteme
felettébb biztató, a biztonsági intézkedések kikezdhetetlenek, az
intézményben kicsik és nagyok egyaránt nagyszerűen érzik magukat,
jobb helyen nem is lehetnének, a klasszikus program már számtalan
esetben kiváló eredményeket mutatott, de akarata ellenére
természetesen senkit sem marasztalnak, bárki bármikor hazamehet.

180
 Mindeközben Ophélie másra sem tudott gondolni, mint hogy
Eulalie Itschen titkai is talán itt vannak valahol hallótávolságon
belül…
Rövidlátó szemét mindenesetre végig a vezetőjén tartotta, akinek
sárga selyemszárija lágyan hullámzott előtte. Az émelygése az
olvasás óta sem múlt el teljesen. Mikor és hogyan juthatott hozzá az
a lány ahhoz a fémgolyóhoz, amelynek egykor az animai
múzeumban volt a helye? A Genealógusoknak abban igazuk volt,
hogy az elhajlásgondozó személyzete jócskán előtte járt. De vajon
mennyi előnyük volt vele szemben? Pontosan mit tudtak róla?
A múltjáról? A képességeiről? A szándékairól?
„És Thorn?”, jutott hirtelen Ophélie eszébe, és a gondolatra úgy
összeszorította az öklét, hogy a körmei belemélyedtek a tenyerébe.
Harmincegy hónap. Harmincegy hónapig élt a Matrónák szigorú
felügyelete alatt, miközben ki sem léphetett a szülei házából anélkül,
hogy a Hírszerző ne loholt volna állandóan a sarkában. Harmincegy
hónapig egyedül miattuk türtőztette magát, és nem indult Thorn
keresésére, nehogy még nagyobb bajba sodorja. Ha Archibald nem
találja meg a rést a védőpajzson, és nem hozza ki onnan, Ophélie
még mindig Animán rostokolna. És mi van, ha tévedett? Ha azok
után, hogy azt hitte, lerázta, a bábeli tartózkodása ideje alatt Eulalie
Itschen végig szemmel tartotta, ő pedig naivan Thorn nyomára
vezette?
Egyik gondolat követte a másikat, de mindezzel Ophélie semmire
sem ment, mert azt továbbra sem tudta, ki áll az elhajlásgondozó
élén. A kutatást talán nem is Eulalie Itschen irányította, hanem valaki
más. Valaki, aki túlságosan is jól ismerte őt.

181
 Ettől persze az még mindig kérdés maradt, hogy az a bizonyos
személy vajon azt is tudja-e, hogy Sir Henry valójában egy szökött
börtöntöltelék. Mennyiben érezhette magát Thorn biztonságban ezek
között a falak között? Vagy ő is veszélyben volt, akárcsak a
Genealógusok előző besúgója? És ha Ophélie túl későn érkezett? Ha
Thornt máris kiiktatták?
Ophélie hunyorított. Egy boltíves kapubejáróhoz értek, amely
fölött akkora vésett betűkkel, hogy azt még ő is el tudta olvasni, ez
állt:

MEGFIGYELÉS

A kapu egy magas és széles csarnokszerűségbe nyílt, amelyben

minden olyan makulátlanul fehér volt, hogy az már bántotta a
szemet. Az építészeti kidolgozást Ophélie nem tudta kivenni, de ha
hihetett a talpának, a sima és jéghideg padlóburkolat alapján valami
márványteremben lehettek. Az oszlopok között minden irányból
zúdult befelé a napfény.
A lány a vállán a skarabeusszal besorolt mások mellé, akikről
Ophélie számára csak akkor derült ki, hogy nincsenek is kevesen,
amikor egészen közel ért hozzájuk. A több sorba rendeződött
gyülekezet minden egyes tagja sárga selyemszárit és sötét lencséjű
csíptetőt viselt, és a kezében vaskos jegyzetfüzettel, írásra készen őt
méregette. Szóval ők voltak a megfigyelők. Ophélie nem szeretett a
középpontban lenni, így a fényárban rá szegeződő kíváncsi tekintetek
kereszttüzében meglehetősen feszengett. És a külseje miatt kicsit

182
szégyellte is magát: fedetlen lábikrával és karral, mezítláb és kócosan
úgy festhetett, mint akit ki tudja, honnan szalajtottak.
Oldalról suttogást hallott, egy fiatal női hangot:
– Úgy rendelkezett, szeretne jelen lenni a páciensek felvételénél
és elbocsátásánál. Az itt megjelent inverz esete igen sajátos, sir.
A nála diagnosztizált elhajlás típusa külön bánásmódot igényel, az
alternatív programba utaltuk be.
Az illető nem válaszolt, csupán két tompa csattanás hallatszott
abból az irányból. Mint amikor felpattan és visszacsukódik egy
zsebóra fedele. Az izmai egyszeriben elernyedtek, de Ophélie azért
derekasan tartotta magát, nehogy bárki észrevegye rajta, mennyire
megkönnyebbült. Csak az öklét nyitotta ki, még mielőtt a körmei
nyomása alatta kiserkedne a vér a kezéből. Thorn ott volt. És jól volt.
Ophélie-nak pedig igencsak uralkodnia kellett magán, hogy ne
kezdje el forgatni a fejét, és az elmosódó arcok tömegében ne akarja
mindenáron felfedezni az ő ismerős vonásait.
Azt valamiért senki sem tartotta fontosnak, hogy a jelenlévőket
bemutassa egymásnak.
Egy férfi leültette Ophélie-t egy zongoraszékre – amely
valószínűleg szintén márványból lehetett, mert ugyanolyan fehér
volt, és hideg, mint a padló –, és beállította az ülőke magasságát úgy,
hogy Ophélie lába teli talppal érje a földet. Aztán megragadta a
kezét, és az alkarja belső felére rápecsételt egy egymásba kunkorodó
A és P betűt. Na tessék, ez nem tartott sokáig: az egyik billog eltűnt,
de máris kapott helyette egy másikat.
Ezután a férfi levette a méreteit: egy körzőszerű eszközzel
megmérte a koponyája körfogatát, aztán mérőszalaggal a jobb

183
középső ujjának és a bal lábfejének a hosszát. A szemét neki is
sötétített üvegű csíptető takarta, és bár nem mosolygott, a szája
sarkánál mindkét oldalon mélyülő gödröcskék kicsit idegesítették
Ophélie-t.
A következő lépésben a férfi, akinek a vállán egy gépgyík
csücsült, talpra segítette, majd – mintha csak bonyolítani akarná a
műveletet – kicsavart helyzetben visszanyomta a székre, szemtől
szemben Thornnal, aki hórihorgas termeténél fogva jócskán
kimagaslott a gyülekezetből. Ophélie-nak tulajdonképpen kapóra is
jött, hogy nincs rajta szemüveg: így legalább nem kellett azzal
foglalkoznia, hogyan viselkedjen, inkább állja vagy kerülje a magas
rangú hivatalnok tekintetét. Csupán annyit látott belőle, hogy a
többiekkel ellentétben ő árnyékban van. Az első sor szélére külön
neki beállítottak egy karosszéket, hogy valamelyest félreeső, mégis
elsőrangú helyről követhesse a bemutatót. A tartása merev volt, a
kezét karba fonta, ahogy az egy frissen kinevezett családi
főinspektorhoz illett. Elvégre azért küldték, hogy szemmel tartsa a
megfigyelőket.
A mellette ácsorgó fiatal nőben a vállán billegő gépmajomról
Ophélie azt a leányzót vélte felismerni, aki a gondozóban tett első
látogatása alkalmával fogadta. A leányzó, akinek mozdulatai
mélységes tiszteletről árulkodtak, egy tálcáról frissítőkkel kínálta
Thornt.
Ezek szerint Thorn nemcsak hogy jól volt, hanem egyenesen
remekül.
A méricskélés végeztével a gépgyíkos férfi némán tovább
macerálta Ophélie-t. Jelezte neki, hogy csukja be az egyik szemét, és

184
közben emelje fel az ellentétes karját, majd csinálja meg ugyanezt
fordítva. Ezek után még egy sor hasonló gyakorlatot végeztetett vele,
amelyek elsőre ártalmatlannak tűntek, Ophélie-t mégis keményen
igénybe vették. A feje egyre jobban nyilallt, bár talán csak amiatt,
hogy szemüveg hiányában folyamatosan erőltette a szemét. Attól
pedig, hogy minden gyakorlatnál össze kellett hangolnia a két
oldalát, a végén már azt sem tudta, merre van a jobb, és merre a bal.
Mindeközben a megfigyelők szorgosan lapoztak és jegyzeteltek, és
egymás között időről időre összesúgtak, mintha valami különleges
díszelőadáson vennének részt, amelynek minden egyes részletét
érdemes megvitatni.
Ophélie kezdte egyre kínosabban érezni magát a helyzetben.
Remélte, hogy ennél nevetségesebbé már nem válhat, amikor is a
gyíkos férfi lekevert neki egy pofont.
Az ütés olyan váratlanul érte, hogy először fel sem fogta, mi
történt. A feje oldalra billent, az arca égett, és a másodperc
törtrészéig képtelen volt gondolkozni.
Az viszont a fémes csikorgásból egyhamar tudatosult benne, hogy
a teremben zavar támadt. Thorn felállt a székéből.
– Don’t worry, Sir Henry! – súgta oda neki a lány. – A külső
szemlélőnek a módszer meglepőnek tűnhet, de az első szint kísérleti
protokolljának ez is része. Az itt megjelent inverz előzetesen a
beleegyezését adta, az intézmény szabályait minden körülmények
között betartjuk.
Ophélie agytekervényei ismét beindultak. Elképzelni sem tudta, az
ilyen esetekre vajon mit írhat elő neki az a bizonyos, sokat emlegetett

185
kísérleti protokoll, de nem hagyhatta, hogy Thorn miatta gyanúba
keverje magát.
Viszonozta a pofont.
– Nem kaptam semmilyen utasítást – magyarázta a férfinak
rezzenéstelen arccal. – Gondoltam, valamiféle visszajelzést vár
tőlem, és számomra ez tűnt logikusnak.
A felsorakozottak kezében ropogott a papír és sercegtek a tollak.
A gyíkos férfi felvette a földről a csíptetőjét, amely a csapástól
lerepült az orráról; a pápaszemet visszaillesztette a helyére, de a szája
sarkából a gödröcskék eltűntek. Miután a férfi így rendbe szedte
magát, a tekintetéből Ophélie arra következtetett, hogy mögötte vagy
inkább körülötte mintha meglátott volna valamit. Valamit, amit
szabad szemmel addig nem láthatott.
A gyakorlatok véget értek. A férfi szó nélkül sarkon fordult, és
beállt a többiek közé.
„Hm, ez a lencse hasonlóképpen működhet, mint Gaëlle
monoklija”, jutott magában felismerésre Ophélie. Már csak arra
kellett rájönnie, pontosan mi olyasmit látnak ezen a szűrőn keresztül
a megfigyelők, amiről neki magának nincs tudomása.
Thorn kimért lassúsággal visszaereszkedett a karosszékbe, de
ezúttal nem dőlt hátra, és nem tette karba a kezét. Igen, ő is
megértette. Ophélie-nak nem kellett sem szót, de még csak egy
pillantást sem váltania vele ahhoz, hogy tudja, mindketten ugyanarra
gondolnak: szerezniük kell egy ilyen csíptetőt.
A bakfis a skarabeusszal kilépett a sorból, és túlzó, már-már
alázatos tisztelettel meghajolt Ophélie előtt, majd a mozdulataival
egyértelművé tette, hogy azt szeretné, ha Ophélie utána menne.

186
 – Az inverzet most átvezetik a zárt osztályra, sir – tájékoztatta
Thornt a majmos leányzó a karosszék támlája mögül. – A kísérlet
sikere érdekében elsődleges fontosságú, hogy az alternatív program
alanyait elkülönítsük a klasszikus programban részt vevő
páciensektől.
– A zárt osztályt is át kell világítanom.
Amint meghallotta Thorn dörmögő hangját, Ophélie-nak rándult
egyet a gyomra.
– Of course, sir! Ahogy kívánja. Mindenben állunk a
rendelkezésére, amennyiben a vizsgálódása nem sérti az orvosi
titoktartást.
Ophélie a gyülekezetet maga mögött hagyva a bakfis nyomában
keresztülvágott a termen. Nyirkos talpa cuppogott a márványon.
Amennyiben nem sérti az orvosi titoktartást…
A lány a terem átellenes végében egy ugyanolyan kapuhoz
vezette, mint amilyenen az úgynevezett megfigyelőbe beléptek,
ennek a boltíve fölé azonban azt vésték a falba:

FELTÁRÁS

Amint Ophélie kívül került a márványcsarnokon, a több méter

magas, vörösre mázolt kapu két táblája hangos robajjal becsapódott
mögötte. Ezen a részen már nem voltak zsivajgó gyerekek, sem
aggódó szülők. Még három hasonló méretű kapun haladtak át,
amelyeket szellős, de minden oldalról zárt, kövezett terek
választottak el egymástól.

187
 Eszébe jutott a ködbe burkolózó idegen, akibe jártában-keltében
már kétszer is belebotlott. Meglepte volna, ha harmadszor is feltűnik
előtte, erre a helyre talán még ő sem juthatott be, de azt sehogyan
sem tudta eldönteni, hogy ennek inkább örüljön, vagy keseregjen
rajta. Viszontlátja-e még valaha?
Célhoz értek. A bakfis annak a szobornak a lábánál állt meg,
amelyet Ophélie a rakodóteraszról korábban már szemrevételezett.
Alulnézetből az óriás tekintélyes méretei még lehengerlőbben
hatottak rá, noha szemüveg nélkül, ha nem tudja, mivel van dolga,
inkább egy hatalmas sziklának nézte volna. A gondozó másik
körletébe, abba, amelynek a szobor a hátát mutatta, csupán egyetlen
út vezetett: a talapzatába vájt vasúti alagút.
A fejfájás percről percre egyre kínzóbban gyötörte Ophélie-t; úgy
érezte, mintha egy egész sereg menetelne dübörgő léptekkel a
koponyájában. Fogalma sem volt, mit műveltek vele, de a
legszívesebben bezárkózott volna egy elsötétített szobába, és
belefúrta volna a fejét egy fekete kispárnába.
A skarabeuszos lány betessékelte egy komolytalan, afféle vásári
játékszernek látszó sínautóba, de ő maga nem szállt be mellé.
Megragadta az indítókart. És mielőtt lenyomta volna, egy utolsó
mosoly kíséretében végre megtörte az órák óta nyomasztó
hallgatását.
– Ha tényleg meg akarja érteni a másikat, előbb fedezze fel a saját
másik felét!
– Hogy mondja?
A kérdést Ophélie-val együtt elnyelte az alagút. Miközben a
sínautó robogott vele előre, Ophélie egy darabig bámulta, ahogy

188
mögötte a járat szájának fényköre fokozatosan szűkül. Amikor
irányba fordult, épp az ellenkezőjét figyelhette meg: az alagút másik
végének szikrányi fénypontja nőttön-nőtt. A kezét ökölbe szorította,
hogy lehetőleg ne érjen hozzá semmihez, ezúttal nem is annyira
szakmai becsületből, mint inkább attól való félelmében, hogy ha
akaratlanul olvasni kezd, még a végén lemarad valamiről. Mit akart
mondani neki az a lány? Csak valami általános érvényű bölcsességet
osztott meg vele, vagy jól értette, és valóban a Másikról beszélt?
Ophélie szerette volna alaposabban átgondolni a dolgot, de a
fejfájása pillanatnyi nyugtot sem hagyott neki. A tornagyakorlatok
teljesen kizökkentették és kimerítették.
Ahogy a sínautó közeledett a kijárathoz, az alagútba beáradó,
egyre erősebb napfényben különös jelenség alakult ki. A falakon
ezernyi tarka mértani alakzat villódzott. Ophélie csak egy idő után
jött rá, hogy egy túlméretezett kaleidoszkóp belsejébe került.
Töredékekből összeálló, folyamatosan változó, színpompás képek
ugráltak a szeme előtt. A feje begörcsölt, mintha abroncsba fogták
volna. Lecsukta a szemét. Ennél még az is jobb volt, ha inkább nem
lát semmit.
A sínautó lassított, majd megállt. És a fejfájás egyszeriben elillant.
Ophélie résnyire felnyitotta a szemhéját. A sínpálya egy roppant
kiterjedésű, feltúrt területbe torkollt, amelynek minden közeli és
távoli részletét tökéletesen ki tudta venni. Mintha visszakapta volna a
szemüvegét.
És vissza is kapta.
Csakhogy nem a sajátját.
Hanem valaki másét. Eulalie Itschenét.

189
 A VIDÁMPARK

A tábori koszt förtelmes, de majd hozzászokik. Legalább van mit

enni, nem úgy, mint a városban. Arrafelé jó, ha tudja az ember, hová
érdemes bekopogtatni. Járt már igazi étteremben, Isten kadét?
Az őrmester oldalvást Eulalie-ra pillant, mintha cimborálni akarna
vele, bár a közvetlenség érezhetően nehezére esik. Az apró anyajegy
a szemzugában finoman megremeg, amit Eulalie rögtön kiszúr.
Sokkal fiatalabb és törékenyebb a férfinál, de látja rajta, hogy ennek
ellenére az őrmester tart tőle. Általában ilyen hatással van az
emberekre – már a tanárait is mindig zavarba hozta.
Biztatóan visszamosolyog rá.
– Csak egyenetlen szerte… Csak egyetlen egyszer. És ha nem
veszi zokon, hogy kijavítom, a nevem Itschen. És sch-val írom.
Az őrmester elhallgat, némán menetel mellette tovább. A csizmája
talpa alatt csikorog a törmelék. Eulalie tudja, hogy ezt nem kellett
volna. Úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel, nem mint egy érett
férfival, pláne nem mint egy hadviselt katonával.
A kezében a bőröndjét szorongatja. A szemüvegére lerakódó
homokszemcséken keresztül végigjártatja a tekintetét az építési
területen. A hadsereg munkagépei nagyban dolgoznak azon, hogy
lerombolják az erődített palota maradványait, Bábel utolsó
uralkodójának egykori székhelyét, és a helyén felhúzhassanak egy, a
maga nemében egyedülálló kutatási központot.
Eulalie szeme egy pillanatra megállapodik a földön élettelenül
heverő, több ezer éves fákon: a történelem megannyi szemtanúja a

190
földből gyökerestül kiforgatva. A látvány cseppet sem hatja meg.
A múlt számára nem jelent semmit: csak a jövő számít, amely ezeken
a romokon hamarosan felépül. Az új világ, amelyet a képzeletében
máris megalkotott. Úgy hordozza magában, akár egy magzatot,
akinek a szíve egyszerre dobban a lépteivel, és akinek a születését
alig bírja kivárni. Ezért jelentkezett önként, hogy részt vegyen a
Hadműveletben. A nagy tervben, amelyre egész ifjúsága alatt
készült.
Ezért van a világon.
Egy omladozó lépcsőhöz érnek. Ahogy elindulnak rajta lefelé, az
építkezés zaja fokról fokra halkul, mígnem teljesen elcsendesedik.
Hosszan ereszkednek. Az őrmester a válla fölött időnként
hátrapillant, hogy ellenőrizze, nem maradt-e le túlságosan.
A szemzugában az anyajegy egyre sűrűbben rángatózik.
– Szóval a családjából egyedül maga élte túl? Részvétem.
– A háborúban mindenkit érnek veszteségek.
– De hogy valaki mindenkijét elveszítse, olyan azért nem akad
minden utcasarkon. Ezért jelölték ki pont magát?
Az „olyan” szónál az ajkát enyhén elbiggyeszti. A fiatal nő
megjelenése kíváncsivá teszi, valamiért mégis nyugtalanítja. De
Eulalie már ezt is megszokta. Azon gondolkozik, vajon az őrmester
mennyit tud a Hadműveletről. Nagy valószínűséggel nem sokkal
többet nála, sőt inkább kevesebbet.
– Részben, őrmester.
Eulalie nem tartja indokoltnak, hogy ennél mélyebben, a dolgok
lényegébe beavassa. Őt nem kijelölték. Maga intézte úgy, hogy a
több száz hadiárva közül éppenséggel rá essen a választás. Amióta

191
csak az eszét tudja, érzi magában az elhivatottságot. Hogy neki kell
megmenteni a világot.
Itt, egy letűnt kor romjai alatt a hadsereg talált valamit, ami a
küldetésében a segítségére lehet. Valamit, ami egyszer s mindenkorra
véget vethet a háborúskodásnak. És bár a felfedezést hadititokként
kezelték, a városban terjedni kezdtek a mendemondák. De Eulalie
tudta, hogy a szóbeszéd nem alaptalan. Világéletében úgy gondolta,
hogy az emberek között az ellenségeskedést nem az egymás iránti
gyűlölet szítja, nem az táplálja a viszályokat, hanem a félelem, a
rettegés a saját mulandóságuktól. De ha az emberiség minden egyes
tagja képes lenne csodákat véghez vinni, senkinek sem lenne a vele
egyívásúaktól félnivalója.
Erre van szükségük: csodákra.
– Abban meg mit cipel? Remélem, engedélyeztette.
Az őrmester a bőröndre mutat. A szemzugában az anyajegy úgy
reszket, akár egy riadt kismadár. Eulalie elképzeli – a képzelőereje
kimeríthetetlen –, milyen lehetett fiatalabban, és meglátja benne a
gyereket, amitől egészen elérzékenyül. Ha az őrmester rangban nem
állna felette, most megcsipkedné az arcát, ahogyan azt alig egy napja
tette az árvaházba újonnan érkezett gyerekekkel.
– A pórigézőmet… Akarom mondani az írógépemet. És igen,
kaptam engedélyt, hogy magammal hozzam.
– A jelentésekhez?
– A regényeimhez. Olyan regényeket írok, amelyekben nincsen
háború.
– Na, az aztán biztos, hogy egy pince eléggé békés hely az
ilyesmihez.

192
 Az utolsó lépcsőfokon Eulalie megáll, és végignéz a föld alatt
húzódó bunkeren, ahol – ezzel jó előre tisztában van – sok időt fog
eltölteni. De megilletődöttség helyett inkább zavar lesz rajta úrrá. Az
elmúlt hetekben a hadsereg legfejlettebb eszközein képezte magát,
hogy kitanulja a kódfejtés minden csínját-bínját.
Ehhez képest a pincében nincs más, csupán egy teljesen
hétköznapi telefonkészülék.
És aztán jön a zuhanás. De nem lefelé, hanem felfelé. Szédítő
érzés, szinte felfoghatatlan. A telefon eltávolodik, a lépcső fokai
emelkednek, a látószög egyre tágul, a magasból kirajzolódik az
építkezés, aztán a város, a földrész, az egész földgolyóbis. Egy
egybefüggő felületű, gömbölyű bolygó. Sehol egy szilánk, és nincs
semmiféle űr, amely elválasztaná őket egymástól.
A régi világ.

Ophélie felült az ágyon. A szíve zakatolt, a pizsamáját csatakosra

izzadta, a torka összeszorult. Amióta a vén takarítóval szembenézett,
szinte félt elaludni, mert minden egyes alkalommal így ébredt. És ez
azzal is járt, hogy beletelt pár percbe, mire a gondolatait valamelyest
összeszedte.
Eulalie Itschen emlékei megint betolakodtak a fejébe.
Helyesebben ezúttal valahogy másként, fordítva történt. Mintha
Ophélie bújt volna az ő bőrébe, mindent az ő szemével látott,
belülről, és olyan tisztán és világosan, mint eddig még soha.
Épp a miérten és a hogyanon morfondírozott, amikor feltűnt neki,
hogy alatta az ágy egyáltalán nem ismerős. Oldalra valahogy furcsán
lejtett, és valahányszor megmozdult benne, még billegett is. És tele

193
volt pakolva mindenféle formájú, színes párnákkal. És a rajta lévő
pizsamára sem emlékezett.
Fogalma sem volt, hogy került ide, ebbe az ágyba. Mikor feküdt le
egyáltalán? Az is kiesett.
A szemüvege után tapogatózott, de persze csak addig, amíg
eszébe nem jutott, hogy azt a felvételekor a személyzet elvette tőle.
Ahogy a kesztyűjét is. Viszont az sem rémlett neki, hogy álmában a
lepedőből vagy a párnákból olvasott volna. Borzongva végigsimított
a selymes ágyneműhuzaton. Hiába erőlködött, csupán távoli,
ennélfogva értelmezhetetlen benyomásokat sikerült előcsalogatnia
belőle. Ilyesmi gyerekkora óta nem fordult elő vele. Amióta az
örökölt képessége éledezni kezdett, egyetlen tárgyhoz sem érhetett
hozzá anélkül, hogy a látomások ne rohanják meg. Beletartotta a
kezét az ablaktáblák résein beszüremkedő fénybe. Milyen fehér volt
a kézfeje a bábeli napsütésben lebarnult karjához képest… Úgy
érezte, mintha csak lecserélte volna a kesztyűjét.
Félredobálta a párnákat, hogy kiszálljon az ágyból. Amint a
padlóra tette a lábát, azonnal felrúgott egy kupac könyvet. Miközben
összeszedte őket, mindegyikbe belelapozott: egytől egyig üresek
voltak, sem cím, sem szöveg. És a berendezés minden darabja
hasonló képet mutatott. A falakon üres keretek és mutató nélküli órák
lógtak. A villanykapcsoló leginkább dísznek szolgált: hiába
kattintgatta, a mennyezeti világítás ugyanolyan idegesítően pislákolt,
mint a létesítmény többi részében. A rádiókészülék pedig, amelyre
sietve szinte rávetette magát, hogy meghallgassa a híreket, még
recsegni sem recsegett.
Ami az ajtót illette, azt valaki kívülről gondosan kulcsra zárta.

194
 Ophélie akármihez nyúlt a szobában, semmiből gyakorlatilag
semmit sem olvasott ki. Az elhajlásgondozónak egyetlen éjszaka
alatt sikerült volna semlegesítenie a képességét? Ebbe még
belegondolni is ijesztő volt.
– Ilyen könnyen nem állítanak meg!
Márpedig ő csak azért is kiszedi ebből a helyből az összes titkát,
ha tudja használni a kezét, ha nem!
Az ablakon nem volt kilincs. Ophélie homlokát a fatábla
lemezeinek támasztva kikukucskált a rések között, de odakint úgy
tűzött a nap, hogy nem sokig bírta. A mosdóhelyiségben felcsillant
előtte egy halvány reménysugár, de az is egyhamar szertefoszlott:
tükör volt ugyan benne, nem is egy, de kivétel nélkül mindegyik
torzított, olyannyira, hogy Ophélie alig ismert bennük magára.
Márpedig a tükörjáráshoz tisztán kellett látnia a saját tükörképét,
anélkül neki sem vághatott.
Csupa hasznavehetetlen tárgy vette körül, ami egy idő után
feszélyezni kezdte.
Megnyitotta a csapot, amely persze szintén nem működött, de
addig csapkodta és tekergette, amíg sikerült belőle végre vizet
fakasztania. Megmosakodott. Az álma – az a különös emlék –
továbbra is ott motoszkált benne. Az érzést, amely belülről feszítette,
nehezen tudta volna pontosan meghatározni, de valahol félúton
lehetett az öröm és a bánat között.
Elgondolkodva bámulta magát a mosdókagylóban felgyülemlett
víz tükrében. Abban a múltban nyoma sem volt a Másiknak, utalás
sem esett az önálló életre kelt tükörképre, a képmás lázadásának még

195
az eshetősége sem merült fel, mintha akkoriban az még nem is
szerepelt volna a történetben.
Ophélie-nak a vécétartály zsinórját is többször meg kellett
rántania, mire az öblítővíz lezúdult. Az eddigiek alapján az
mindenesetre beigazolódott, hogy Eulalie Itschen járt az
elhajlásgondozóban, még ha az intézetet annak idején nem is így
hívták, és a hadiárváknak fenntartott nevelőotthonból került ide.
A nagybetűs Hadművelet pedig, amelyre önként jelentkezett, minden
bizonnyal ugyanaz a Cornu copiae hadművelet volt, amelyről a
Genealógusok beszéltek, bár az emlékben semmi olyasmivel nem
találkozott, ami úgy nézett volna ki, mint egy bőségszaru.
Csak egy pincét és egy telefonkészüléket látott.
A zárban megzördült a kulcs. Ophélie az ajtóra szegezte rövidlátó
szemét. A keretben egy terebélyes asszonyság jelent meg, aki a feje
búbján magasra tornyozott konttyal úgy festett, mint egy habos torta.
– Mama? – csúszott ki Ophélie száján a megdöbbenéstől.
De a következő pillanatban máris tudatosult benne, hogy ez
lehetetlen. Ez az asszonyság nem lehetett az anyja. Sőt, még csak
nem is volt ember. Egy automata.
Hímzett „dada” felirattal díszített köténye alól géphang üdvözölte:
– JÓ REGGELT, DARLING! KELLEMESEN CSICSIKÁLTUNK…

CSIKÁLTUNK?

Ophélie-nak még sosem volt dolga ehhez fogható példánnyal,

tudniillik ennek a modellnek arca is volt két nagy, kerek szemmel,
fitos orral és a száján széles, nyájas mosollyal. Olyan volt, mint egy
ember nagyságú járó baba, amelyet fodros ruhába bújtattak, és
amelyre a hitelesség kedvéért vörösesszőke vendéghajat adtak. Az

196
élethű részletek zavarba ejtették Ophélie-t. Azok után, hogy az az
ólomgolyó, amelyet megvizsgáltattak vele, az animai múzeum
gyűjteményéből származott, ez nem lehetett a véletlen műve: a
gondozóban egyértelműen tisztában voltak a kilétével, tudták,
kicsoda és honnan jött. És ezt a tudást nem átallottak felhasználni
annak érdekében, hogy mihamarabb megtörjék.
– Hány óra? Mi történt velem azután, hogy kiértem az alagútból?
Mennyit aludtam?
Az automata kigombolta rajta a pizsamát, amire előzetesen nem
kért engedélyt tőle, a kérdéseit pedig mintha meg sem hallotta volna.
– ÉN LESZEK A DADÁJA AZ IDŐ ALATT… DŐ ALATT, AMÍG NÁLUNK

TARTÓZKODIK, DARLING. RENDESEN GONDJÁT VISELEM. ÖLTÖZKÖDJÜNK

FEL GYORSAN, NAGY NAP VÁR RÁNK!

– Egyedül is fel tudok öltözni.

Már csak ez kellett, hogy egy automata folyamatosan pesztrálja!
Ahogy egymás után magára húzta a ruhadarabjait, a bosszúságát
újabb bosszúság követte. A szövet előző nap még beszédes volt az
ujjai alatt, az érintésére visszarepítette a múltba, de ez alkalommal az
is néma maradt.
Amíg Ophélie azzal volt elfoglalva, hogy a megfelelő lábát a
buggyos nadrág megfelelő szárába dugja, a robotdada egy hajkefével
nekiesett a loboncának, és olyan lendületesen bogozgatta, hogy a
végén minden szála feltöltődött elektromossággal, és szanaszét állt.
Arra persze az automata nem gondolt, hogy cipőre is szüksége lenne.
Így hát Ophélie mezítláb vágott neki a széles folyosónak, amelyet a
szobájához hasonlóan szintén telezsúfoltak mindenféle tárggyal,
vázákkal, kisebb bútorokkal, edényekkel, amelyek a nyilvánvaló

197
gyártási hibákból kifolyólag hétköznapi használatra alkalmatlanok
voltak, ezért inkább csak dísznek tartották őket.
A folyosó két oldalán az övén kívül egy sor másik ajtó is nyílt,
amelyek mögül az álomtól még kótyagos alakok botorkáltak elő.
Változatos bőrszínű férfiak és nők minden korosztályból vegyesen,
már amennyire Ophélie ki tudta venni őket. És mindegyiknek volt
saját kísérője, a robotdadák csak alkatra és felszerelésükben
különböztek egymástól. A vizsgálati alanyok egyforma öltözéket
viseltek, amely szabadon hagyta a karjukat és a vádlijukat, és látni
engedte a kétbetűs billogot, amelyet kinek az alkarjára, kinek a
vállára sütöttek rá.
Ők mind inverzek lettek volna? Egyesek egyértelmű testi
elváltozásokat mutattak, másokon viszont nem látszott semmi
rendkívüli. Legfeljebb úgy tizenöten lehettek, nem többen. Ophélie
ide-oda köszöngetett, de az udvariasságát egyikük sem viszonozta.
Igazság szerint senki sem szólt a másikhoz.
Ophélie beállt a menetbe, és a többiek nyomában csendben
leballagott egy lépcsőn, amelyen a felhalmozott kartondobozoktól
alig fért el. Az egész körlet olyan volt, mint egy raktár. Legnagyobb
sajnálatára a robotdada egy pillanatra sem tágított mellőle. Ilyen
szoros felügyelet mellett nem ígérkezett könnyűnek a Cornu copiae
hadművelet mibenlétének felgöngyölítése.
A lépcső aljára érve Ophélie az álmából ismerős díszletre
számított. De a sötét pince és a telefonkészülék helyett egy ebédlő
tárult elé, középen egy afféle terülj-terülj asztalkával. Volt azon
minden, mi szem-szájnak ingere, egyenesen roskadozott a rengeteg

198
süteménytől, fűszertől, kenceficétől, lepénytől, kétszersülttől, édes és
sós palacsintától, zselétől, lekvártól és egyéb földi jótól.
Az étel mennyisége már-már szégyenletesen sok volt ennyi
embernek.
Ophélie szíve egyre hevesebben vert, mintha felhúzták volna, akár
egy búgócsigát. Ez a pazarlással határos bőség visszamenőleg más
megvilágításba helyezte a szobájában és a folyosókon tapasztalt
felhalmozást. A bőségszaru létezése, amit mindeddig csupán ősi
legendának, afféle példázatnak tartott, hirtelen már nem is tűnt olyan
valószerűtlennek. Talán most is itt volt valahol, egyenesen az orra
előtt. De melyik tálka vagy esetleg bögre lehetett az?
Ezt a gondolatot hamar elvetette. Ha náluk volt is, a gondozó
biztosan nem tette közszemlére. Ophélie-nak mindenesetre kétsége
sem volt afelől, hogy jó helyen jár, a célhoz egészen közel.
Jó étvággyal beleharapott egy péksüteménybe. De szinte azonnal
ki is köpte, ugyanis ehetetlen volt. És így járt minden más étellel,
amelyikbe csak belekóstolt. Az ínycsiklandó falatoknak a tetszetős
látszat ellenére egytől egyig förtelmes volt az íze. A konyhán még a
teát is sikerült elrontani.
A reggeli kínálata ugyanolyan silány volt, mint a körletben
minden. De Ophélie-t ez cseppet sem kedvetlenítette el, az izgalom
felülkerekedett a csalódottságán, hogy éhkoppon maradt. A híres-
neves bőségszaru csupán ennyire lett volna képes? Hogy ontsa
magából a selejtet? De akkor ők ketten Thornnal vajon mi hasznát
veszik, ha szembe akarnak szállni Eulalie-val és a Másikkal, hogy
megállítsák a fölcsuszamlásokat?

199
 Az ebédlőben az inverzek csendben kérődztek, ki-ki a maga
sarkába félrevonultan. De Ophélie-nak egyetlen falat sem ment le a
torkán.
Az abroszon egy kövér briós gurult elé. Ophélie felvonta a
szemöldökét. A nem várt ajándék az asztal szemközti oldaláról
érkezett egy fiatalembertől, aki elég közel ült hozzá ahhoz, hogy
Ophélie lássa mandulavágású szemét, széles arccsontját és
pirospozsgás orcáit. A fiú alig észrevehető mosollyal rávillantotta
hófehér fogsorát. A vállán neki is ott díszelgett árulkodón az
alternatív program jele. Ophélie tekintete ezen a helyen rajta kívül
eddig még senki másét nem keresztezte. Ahogy elnézte,
elgondolkodott, vele vajon mi nincs rendben, ugyanis a fiú teljesen
átlagosnak tűnt. Persze első pillantásra az ő baja sem látszott az
avatatlan szemlélőnek. Ugyanakkor Blasius is megmondta, hogy az
inverzek igen sokfélék lehetnek: kinek valamelyik testrésze, kinek a
szelleme, és olyan is akad, akinek a képessége van fordítva bekötve.
Thorn óva intette volna attól, hogy egy idegentől bármilyen
ajándékot elfogadjon, de ezen az asztalon őszintén szólva nem volt
egyetlen olyan eledel sem, amelyből nyugodt szívvel fogyaszthatott
volna. Beleharapott hát a briósba, amely meglepő módon nem is volt
olyan ehetetlen.
– Köszönöm.
A fiatalember lassan a szája elé emelte az ujját, jelezvén Ophélie-
nak, hogy jobban teszi, ha hallgat, majd állával a robotdadáik felé
intett, és elmutogatta, hogy gyomormagasságban valami forog
bennük. Rendben. Az automaták páncélja mögött felvevőkészülék
van. Vagyis ha Ophélie-nak netalántán tudakolózni támad kedve,

200
minden kérdését rögzítik. Ilyen feltételek mellett nem lesz egyszerű
végigvinni a nyomozást…
Valahol megszólalt egy gong.
– ITT AZ IDŐ, DARLINGS! – jelentették be kórusban a robotdadák.
Mindenki felállt, és a csapatot kiterelték egy kerengőbe. Ott is
mindenféle vacakokkal dugig megpakolt kartondobozok torlaszolták
el az utat. Az évszázadok nyomait magukon viselő homokszín
oszlopok minden bizonnyal még az uralkodói székhely idejéből
maradtak fenn. Egyiken-másikon Ophélie végighúzta az ujját, de
nem érzett, nem látott semmit, nem tudott beleolvasni a történetükbe.
Szemüveg nélkül azt sem igazán tudta felmérni, mekkora lehet az
udvar, amelyet a fedett, csipkézett folyosó körülölel. Az elmosódó
vonalakból csupán annyi sejlett előtte, hogy a központi tér nem
bokrokkal és virágokkal van tele, hanem inkább ipari
fémszerkezetekkel. Szóval ez volt az úgynevezett zárt osztály.
Az inverzek engedelmesen, néma csendben lépdeltek előre.
A robotdadák ügyeltek arra, hogy az alanyok a libasorban megtartsák
egymás között az előírt távolságot. Szemből csuhások menete haladt
el mellettük. A fejükre húzott szürke csuklyától az arcukból semmi
sem látszott, de határozott járásuk arra utalt, hogy nem automaták, és
nem is inverzek. Miután elhagyta Ophélie-t, az egyikük egy
pillanatra hátrakapta a fejét, de szólni nem szólt hozzá, és megállás
nélkül ment tovább.
Számtalan kanyarral és kartondobozzal később az inverzek egy
lépcsőhöz értek, amelyen végre leereszkedtek a belső udvarra, ahol a
reggeli óra ellenére máris erősen perzselt a nap. Ahogy közelebb ért
hozzájuk, Ophélie már tisztán látta, mik is azok a vasszerkezetek:

201
kimustrált, rozsdás körhinták, üres mutatványos bódék, egy
mozdulatlanságra ítélt óriáskerék, közöttük pedig minden maradék
talpalatnyi helyen hegyekben állt a rengeteg ócska kacat. Mi volt ez?
Egy elhagyatott vidámpark? Ezt jelentette volna az alternatív
program?
Ophélie lelombozódott. Azt remélte, lejut a pincébe, amelyben az
álmában járt, de ez a hely egyáltalán nem hasonlított arra.
A dadák bevezették őket egy sötét, levegőtlen sátorba. A térben
foghíjas, rozoga széksorok álltak. Hátulról egy masinából
porszemektől csillogó, erős fénypászma vetült az elöl kifeszített
vászonra, amelyen szaggatott egymásutánban váltakoztak a képek.
A sátor közepén egy lemezjátszóból fülsértő zene harsogott.
Az inverzeket egymástól elválasztva leültették egy-egy székre.
Ophélie az első sorba került. A fiatalember, akitől a brióst kapta, két
székkel mellette foglalt helyet.
A robotdadák lecövekeltek a bejárat előtt, odakint várták a vetítés
végét. Ophélie bízott benne, hogy a műsor nem tart sokáig.
A vásznon kirajzolódó mértani alakzatok hol összeálltak, hol
szétestek, amitől egyrészt megfájdult a feje, másrészt hányinger
kerülgette.
– Ne nagyon bámuld! – suttogta valaki a sötétben.
Kettővel mellette a fiatalember kényelmesen, keresztbe tett karral
és lábbal eldobta magát az ülésén, arcát a vászonra emelte, de
mandulavágású szemével oldalvást Ophélie-t fürkészte a sötétben.
– Engem se bámulj! Csinálj úgy, mint én! Tettesd, hogy figyelsz!

202
 Ophélie előre fordította a fejét, de nem igazán a vásznat nézte.
Felismerte a lehetőséget, hogy ebben a hangzavarban, a dadáktól
némileg eltávolodva végre beszédbe elegyedjenek egymással.
– Egyébként Cosmosnak hívnak – mutatkozott be a fiatalember.
Ophélie-nak tetszett a hangja, dallamos, keleties kiejtése, az enyhe
gúny, amely a szavai mögött bujkált. Ahogy hallgatta, megint
egészen kicsinek, szinte gyereknek érezte magát. Hasonló hatással
volt rá, mint az az őrmester és a szemzugában remegő anyajegy
Eulalie Itschenre. De miért?
– Régóta vagy a programban, Cosmos?
– Elég ideje ahhoz, hogy hasznos tanácsokkal láthassalak el. Ne
bámuld a képernyőt! A napirend mindig a vetítéssel indul. Ezzel azt
az állapotot akarják kiváltani nálunk, amilyenbe ki-ki az evező
betongúlában… akarom mondani a bevezető alagútban került. Rólad
az a hír járja, hogy elájultál. Nem te vagy az első, aki elvesztette az
eszméletét. Én a magam részéről hánytam.
Ophélie mind a tíz lábujját görcsösen belemélyesztette a
padlószőnyegbe. Riadtan körbenézett, hátha lát valahol a közelben
egy tükröződő felületet, de hasztalan keresgélt.
– És ha a vetítésnek vége? – kérdezte. – Utána mi következik?
– Vizsgálatok. Egyéni kezelések. Csoportos foglalkozások.
Hamarosan megérted. Vagyis nem, az egészből úgysem fogsz érteni
semmit. Itt mindenki hibbant. De te, te úgy tűnsz, mint akinek még
megvan a józan esze. Épelméjű vagy, akárcsak én.
A sátor mélyén valaki elköhintette magát. Ophélie lopva
hátrapillantott: a széksorok és a vetítőgép mögött szürke csuhás
alakok ácsorogtak.

203
 – Ne nézz rájuk! Azok ott a kollaboránsok. Az elhajlásgondozó
azért alkalmazza őket, hogy tanyákat mintázzanak… minket
tanulmányozzanak.
Ophélie teleszívta a tüdejét, és hosszan visszatartotta a levegőt.
Egy nyelvbotlás még hagyján, az lehetett véletlen is, de kettő már
mindenképpen gyanakvásra adott okot. Ha legalább
megbizonyosodhatott volna arról, hogy a fiatalember valóban az-e,
akinek mondja magát! De semmilyen személyes tárgyat sem
tarthatott magánál, pedig egy zsebtükör nem jött volna rosszul.
Miközben ez a gondolat futott át a fején, Cosmos elhúzódott tőle, és
átült egy székkel odébb.
– Hirtelen óvakodni kezdtél tőlem. Miért?
Bár ilyen távolságból a harsogó zenétől Ophélie már nem hallotta
olyan tisztán a hangját, érződött rajta, hogy ezúttal nincs benne a
korábbi gúnyos él. A fiatalember Empatikus volt. Legalábbis minden
jel arra mutatott, hogy ahhoz van különös tehetsége, hogy bizonyos
fokig átélje a közelében tartózkodók kedélyváltozásait.
Ophélie úgy döntött, őszinte lesz vele.
– Úgy beszélsz, mint egy ismerősöm. Akit éppenséggel nem
neveznék a barátomnak.
Cosmos nem bírta megállni, a meglepetéstől oldalra kapta a fejét,
amire hátulról ismét felhangzott a rosszalló köhécselés.
– Arra gondolsz, hogy időnként őszi kerteket szavalok…
összekeverem a szavakat? Azóta van ez így velem, hogy
idekerültem. Ezek itt nem gyógyítanak. Inkább csak még jobban
összezavarnak minket. Kinek a beszédén, kinek a mozgásán
jelentkeznek a tünetek. Előbb-utóbb veled is így lesz.

204
 Ophélie elengedte a lábujjaival a szőnyeg rojtjait. Vajon Eulalie
Itschen nyelvbotlásai is itt kezdődtek? Amiatt, amit a Cornu copiae
hadművelet érdekében ki kellett állnia? És neki magának is ezért nem
megy az olvasás? Elég volt egyszer átjönnie azon a furmányos
alagúton, és máris odaveszett az öröksége?
Cosmos még halkabbra fogta, úgy folytatta:
– Hacsak nem oldunk kereket. De egyedül nem megy. Viszont ha
összefognánk, sekélyen ülnénk… lenne esélyünk.
– Én önként jelentkeztem a programba. Egyelőre nem tervezem,
hogy megszököm.
– Ha nem szökünk meg, miss, ezek elemésztenek minket.
– Hogyhogy elemésztenek?
– A program háromszintes. Ez itt az első. Akik átkerülnek a
másodikba, nem tudom, hová viszik őket, de néha azért még fel-
feltűnnek az udvar másik végében. Viszont amint beszedik a követ a
hordalékba… beveszik őket a harmadikba, soha többé nem hallani
felőlük, mintha nem is léteztek volna.
Ophélie abba próbált kapaszkodni, amit idefelé jövet Blasius
mesélt neki a teherautóban.
– Lehet, hogy egyszerűen hazaküldik őket.
– Nem mindenki olyan szerencsés, hogy van otthona – felelte
kiábrándultan Cosmos. – Teszem azt, engem odakint senki sem vár
haza. Ami meg téged illet – tette hozzá nem minden rosszmájúság
nélkül –, fogadni mernék, hogy azért vagy itt, mert neked sincs hová
menned.
A távolban ismét megkondult a gong, ami a vetítés, egyben a
társalgás végét jelentette.

205
 – Az elhajlásgondozónak saját temetője van – súgta még oda neki
Cosmos, miközben felszedelőzködött. – Nem tudom, te hogy vagy
vele, de nekem semmi kedvem ott végezni.
Azzal a fiatalember visszatért gépesített felvigyázója szoknyája
mellé. Ophélie-t a saját robotdadája egy, a vetítőnél lényegesen
szerényebb méretű különsátorba vezette, ahol a kollaboránsok megint
egy sor értelmetlen gyakorlatot végeztettek vele: olyanokat kértek
tőle, hogy könyökben hajlítsa be a karját, csukja le az egyik szemét,
ugráljon fél lábon, billegesse ide-oda a fejét, és így tovább egészen
addig, amíg bele nem szédült. A foglalkozás természetesen néma
csendben zajlott, a személyzet egyik tagja sem szólt hozzá, és nem
fedte fel előtte az arcát. Ophélie számára az sem derült ki, a
csuklyájuk alatt ők is viselnek-e olyan, sötétített lencséjű csíptetőt,
mint a személyzet többi tagja.
Majd újabb fényképezkedés következett. A megszámlálhatatlan
villanás után egy darabig színes karikák ugráltak Ophélie szeme
előtt, így hagyta, hogy a dada a vállánál fogva továbbvezesse a
kezelés következő állomására. Ennek a helyszíne egy gőzhajtású
körhinta volt, amilyenhez foghatót Ophélie még soha életében nem
látott. Csakhogy ezen a szokásos ülések helyett körben
festőállványok sorakoztak. Az inverzeket egyenként beállították
eléjük. Amint Ophélie is elfoglalta a helyét, a körhinta megindult.
– BAL!
A parancsszóra mindenki felemelte a bal kezét, és ki betűket, ki
valami vázlatos rajzot vetett az elé tett lapra.
– JOBB!

206
 Az inverzek kezet cseréltek. A körhinta egy pillanatra megállt,
majd nagy csikorogva elindult a másik irányba. Az egyik női alany
kiöklendezte magából a reggelijét.
Cosmos igazat beszélt. Úgy tűnt, ezen a helyen tényleg mindenki
meghibbant.
Ophélie tanácstalanul meredt a fehér lapra, fogalma sem volt,
mihez kellene kezdenie vele. De nem is nagyon érdekelte, mivel a
sátorban folytatott beszélgetés, amely – ezt kénytelen volt beismerni
magának – igencsak felzaklatta, minden gondolatát lefoglalta. Nem
maga miatt aggódott, legalábbis még nem. Thornt féltette.
A Genealógusok hiába voltak Bábel legbefolyásosabb Lordjai, az
előző informátorukat nekik sem sikerült megvédeni. Vajon mikor
tűnhetett el? Már a harmadik szintről? Ophélie tudta, hogy azzal segít
a legtöbbet Thornnak, ha nyitva tartja a szemét és a fülét a gondozó
azon részeiben, ahová őt nem engedik be vizsgálódni, de azért
szerette volna figyelmeztetni.
Arra eszmélt, hogy a robotdada rásózott egyet a hátsójára.
– ADDIG ERRŐL A KÖRHINTÁRÓL NEM SZÁLLUNK LE… LUNK LE, AMÍG
SZÓFOGADÓAN NEM VÉGEZZÜK EL A FELADATUNKAT, DARLING!

Ophélie szemrevételezte a legközelebbi szomszédait. Az egyik,

egy öregember egyetlen szót sem volt képes leírni egyhuzamban,
mert folyamatosan a fejéhez kapkodta a kezét, és miközben a fülét
csapkodta, mindig ugyanazt a félmondatot motyorászta: „lefelé vezet
az út felfelé… lefelé vezet az út felfelé…” Az öreg alaposan
összekente az arcát tintával, de a szeme alatt húzódó sötét karikák
még így is feltűntek Ophélie-nak, noha távolra nemigen látott.
A jelenet egészen elszomorította.

207
 Hát még a másik oldalán az a kislány, aki csak a fél arcát mutatta
felé, és mély átéléssel színezett. A serdülőkor jeleként a bőrén apró
pattanáskezdemények virítottak. A körletben Ophélie eddig még nem
találkozott vele. A körhintán minden inverznek volt robotdadája,
meglepő módon egyedül neki nem. Helyette viszont egy csapatnyi
kollaboráns fogta szorosan körül, és minden rezdülését figyelte.
– VÉGEZZÜK EL A FELADATUNKAT, DARLING! – visszhangozta
Ophélie dadája.
Ophélie megragadott egy göcsörtös ceruzát, amely ugyanúgy nem
adta meg magát az olvasásnak, mint semmi más, amihez reggel óta
hozzáért, és egymás alá többször leírta: „De az a kút sem volt
igazibb, mint Odin hófehér nyula.” A mondat értelméről
változatlanul a leghalványabb elképzelése sem volt, de abban bízott,
hogy így legalább azt a megaláztatást elkerülheti, hogy egy automata
egy gőzhajtású körhintán nyilvánosan elfenekeli. A rázkódó
fémszerkezet hol erre, hol arra forgott alatta, amitől betűk helyett
inkább csak afféle firkálmány kerekedett a papírra.
Mindeközben Ophélie képtelen volt türtőztetni magát, és időről
időre oldalra sandított a kislányra. És minden egyes pillantással egyre
elevenebben bizsergett fel benne az a megfoghatatlan, keserédes,
egyszerre vonzó és taszító érzés, amelyet a hajnali álom hagyott
maga után. Mi lehetett ez? És miből eredt?
A gong távoli hangjára a körhinta megállt. A kislány pördült
egyet, és széles mosollyal, a rajzát a hasához szorítva egyenesen
Ophélie felé vette az irányt. Amint szembefordult vele, és haját a füle
mögé tűrte, Ophélie számára egyszeriben napnál világosabbá vált,
hogy mitől érezte olyan furcsának. A kislányon minden, a két füle, a

208
szemöldöke, az orrlyukai, a fogsora, de még a homloka és az álla íve
is felemás volt. Az arcát mintha középen kettévágták volna, és két
külön ember arcának egyik és másik felét illesztették volna
egymáshoz. Az egyik szemében ráadásul nem volt szivárványhártya,
az egész szemgolyóját ijesztő fehérség töltötte ki.
A szemöldöke széle és az orrnyílása között finom aranyláncocska
himbálózott.
– Secunda… – rebegte maga elé Ophélie.
Octavio húga. Lady Septima lánya. De semelyik oldala nem
hasonlított sem a bátyjára, sem az anyjára. Az aranylánc nélkül ez a
rokoni szál tulajdonképpen fel sem merült volna.
– A csipegetés széttúrja a kazlat.
– Tessék?
Ophélie egyetlen szavát sem értette. Secunda összevonta felemás
szemöldökét, és komoly, meggyőző képpel magyarázott tovább.
– Kapaszkodj vasmarokkal, és aggasd fel a hegyeket!
Ophélie tanácstalanul vonogatta a vállát. Ezzel a halandzsával
végképp nem tudott mit kezdeni. Secunda lemondóan sóhajtott egyet,
majd Ophélie kezébe nyomta a rajzát, és leszökkent a körhintáról.
A rajz igen különös volt, aprólékos kidolgozottságán azonban nem
látszott, hogy a készítőjét munka közben bármi megzavarta volna.
Úgy tűnt, Secunda rajzkészségére a körhinta állandó rázkódása nem
volt befolyással. A kép egy fiút ábrázolt, aki határozottan Octavióra
emlékeztetett: az alak egy szétdúlt papírhalom közepén állt, és
sírdogált.
A kollaboránsok sietve Ophélie köré gyűltek, elvették tőle a
rajzot, kézről kézre adogatták, és serényen jegyzeteltek. De ő ügyet

209
sem vetett rájuk. Mert végre megértette, hogy mi az, ami hajnal óta
ott ült a gyomrában. Az a zsigeri érzés, amely Eulalie Itschenben az
őrmesterrel, az árvákkal és később a leendő családfőkkel szemben
megfogant, és immáron neki is minden porcikáját áthatotta.
Az anyai ösztön.

210
 SZÍNVALLÁS

Az égen a felhők úgy bolyhosodtak, mint az otthoni gyapjútakaró.

Victoire úgy érezte, mintha a teste is ugyanabból a könnyű szövésű
anyagból lenne. Nem simogatta a bőrét a fűcsomókat finoman
rezgető szellő, nem kúszott fel az orrába a narancsfák illata.
Súlytalan volt, és áttetsző. Lebegett a kádban. A másik Victoire
lomha nehézkessége, amelyet korábban inkább teherként élt meg,
egyre jobban hiányzott neki. Ezek a gondolatok persze csak tompa
benyomásokként merültek fel gyermeki agyában, nem tudta volna
őket ilyen szabatosan megfogalmazni.
– Ugye milyen kellemesen békés ez a vidék, kicsi lány?
Victoire a vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása felé fordult,
aki közvetlenül mellette ücsörgött a patakparton, a hangját mégis
csupán valami távoli morajnak érzékelte, akárcsak a lábuk előtt
suhanó víz csörgedezését.
– A békének ára van. Ha a jobb kezed lehúz, vágd le, és hajítsd el
magadtól jó messzire! Én is így tettem, tudod-e? Amikor az ember
változik, kicsi lány, a világ is együtt változik vele. Mert ami belül
van, az előbb-utóbb megüt és kiválik… kívül is meglátszik.
Felszedett a fűből egy követ, kicsavart törzzsel, ügyetlenül
bedobta a patakba, és a becsapódás helyén mutatta Victoire-nak a
víztükrön kirajzolódó karikákat.
– Látod? Ilyen az ember.
A vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása a szemével Victoire
után kutatott a narancsfák tövében, de a tekintete valahogy mindig

211
átsiklott rajta. Victoire-nak szüksége volt rá. Vagyis egészen
pontosan – ahogyan azt Victoire természetesen képtelen lett volna
szavakba önteni – arra volt szüksége, hogy rajta keresztül érezze,
hogy él. Hogy legyen mellette valaki, aki tudatában van a
létezésének, mert addig a fürdőkád nem nyelheti el. A múltkori
örvény borzasztóan megrémítette. Mi lesz vele, ha keletkezik egy
újabb tölcsér, és megint megpróbálja magával ragadni?
– Nyilvánvalóan még túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy
megértsd, amit most mondani fogok neked, de éppen azért kell
elmondanom, mert még túlságosan fiatal vagy. Nem szabad ilyenekre
használnod a képességedet. Ezzel viszolygásba tolod a réved… a
világot sodrod veszélybe. Minden kis szakadás csak ront a helyzeten.
A vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása nagy lapátkezével
megcirógatta a körülötte kavargó árnyakat, amelyek belesimultak a
narancsfák vetette árnyékok közé. Victoire már tudta, hogy nem kell
tőlük tartania, de azért nem ment hozzájuk nagyon közel.
– Nekem is van egy másik énem. Megosztottam vele az
örömeimet, a bánataimat, a tapasztalataimat, a vágyaimat, a
félelmeimet, a lényem minden gyötrő ellentmondását, amely
visszafogott. És minél többet adtam neki magamból, a Másik annál
többet adott nekem cserébe. De aztán még többet akart. És egyre
többet. Nem volt más választásom: lemondtam róla, elengedtem.
A világ érdekében.
A szeme végre megállapodott Victoire-on, mintha csak most vette
volna észre a pillangók rajában. A tekintete üres volt. Victoire
valahol mélyen, belül érezte, hogy a vörös bozontos, mackós bácsi
hasonmásának is szüksége van rá.

212
 – A te másik éned otthon maradt, a Sarkon, a szüleid mellett: ő is
elengedett téged. Az ő kibontakozásának te átlagoltad a javát… te
voltál a gátja. Persze tudom, hogy hiába magyarázom, most még
biztosan nem érted, kicsi lány, pedig ez nagyon fontos. Nem ő a
másik. Te vagy az.
Nem, Victoire valóban nem értette. Valahogy mégis
elszomorodott, csak nem volt hangja, sem könnyei, hogy
a szomorúságát ki is fejezze.
– Nem leckéztetni akarlak, viszont nem is tehetek érted semmit –
folytatta a vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása, és nagy
nehezen feltápászkodott. – Amíg megelégszel az árnyékléttel, addig
ez egyedül a te gondod, csakis rád tartozik. Az igazi bajok akkor
kezdődnek, amikor a képmás megelégeli a függőséget, és kilép a
tükörből. És bár nem fedi fel magát, tönkreteszi mindazt, amit
évszázadokig tartott felépíteni.
Beszéd közben a vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása
viccesen kalimpált a tagjaival, hogy lesöpörje a ruhájáról a rátapadt
gazt. A patak csillogó vizében remegve tükröződött a táj – csak ők
ketten hiányoztak belőle, ő és Victoire.
– Ez a halandó test olyan, mint valami kolonc, de türelem…
A gyermekeim közül mindig is Janus volt a legkiszámíthatatlanabb
természet, és a legkevésbé együttműködő. Muszáj megtalálnom a
Tájolóit, még mielőtt rájönne, hogy sikerült eljutnom ide, a
szilánkjára, különben az egészet kezdhetem elölről. És már nem sok
időm maradt. De nem erőltethetjük túlságosan a dolgokat, kicsi lány.
Ki kell várnunk a megfelelő pillanatot, amelyet kihasználhatunk.
Csak legyen serünk… legyünk résen!

213
 Azzal intett Victoire-nak, aki engedelmesen utánaeredt, át a
narancsligeten. Amikor kettesben voltak, a vörös bozontos, mackós
bácsi hasonmása minden lépésnél furán berogyasztotta a térdét,
mintha úgy lenne neki kényelmes. Ahogy közeledtek a megbeszélt
találkahelyhez, egy játszótérhez, erőt vett magán, és igazított a
járásán. Victoire durcásan nézte a színes forgókat és a fából faragott,
rugós hintalovakat, és duzzogott, amiért egyiket sem próbálhatja ki.
Ezen a játszótéren sosem voltak gyerekek. Victoire egyszer messziről
hallotta a nevetésüket, de amikor a vörös bozontos, mackós bácsi
hasonmása a kerítéshez ért, sietve szétszéledtek.
A fura szemű néni egy hintán ringatózott, és a cipője orrával mély
árkokat fúrt a homokba. A lemenő nap fénye oldalról esett rá, amitől
úgy tűnt, mintha fekete haja kiszőkült volna. Kétoldalt a láncba
kapaszkodott, és le sem vette a szemét Mamlaszról, aki nyávogva a
lábához dörgölőzött. A vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása
letelepedett a szomszédos hintára, mire a macska felborzolta a szőrét,
és odébbállt. Mamlasz velük nem barátkozott, sem vele, sem
Victoire-ral.
A fura szemű néni nem zavartatta magát, az érkezésükre épp csak
felkapta a fejét.
– Jutottál valamire?
– Semmire.
Victoire-nak feltűnt, hogy a vörös bozontos, mackós bácsi
hasonmása társaságban nem sokat beszél. És az is feltűnt neki, hogy
a fura szemű néni állandóan az ajkát harapdálja, amitől a szája már
egészen kirepedezett.

214
 – Én sem. Mindenütt csak csupasz falakba ütköztem, sehol egy
ajtó vagy ablak, a parkok kihaltak. Mintha Árkádián a házakat csak
úgy pikk-pakk össze lehetne csukni. Itt a nihilizmusommal semmire
sem megyek. Most komolyan, miféle adottság az olyan, amelyik
egyedül Faruk leszármazottaival szemben hatásos, csak az ő
káprázataikat képes semlegesíteni?! Nesze semmi, fogd meg jól!
A fura szemű néni feje beszéd közben egyre jobban elvörösödött,
a hangja elfúlt, mintha valami belülről fojtogatná. Victoire sokszor
látta már mérgelődni, de ilyen dühösnek még sohasem. Kifehéredett
ujjakkal markolta a hinta láncát, és ahogy még mélyebben
előrehajolt, látszott, hogy nem, a haja nem csupán a fáradt, esti
napsütés miatt tűnt világosabbnak, a töve tényleg szőke volt. A vörös
bozontos, mackós bácsi hasonmása hallgatott.
Pár másodperccel később Victoire legnagyobb meglepetésére a
fura szemű néniből kipukkadt a nevetés.
– Ez mekkora szívás! Ha nem hagyhatjuk el a szilánkot, viszont
az itteniekkel sem vegyülhetünk, akkor honnan szerválok cigarettát?
A játszótér kapuja megnyikordult. Egy vidám dalocskát
fütyörészve végre keresztapa is megérkezett. Victoire elébe szaladt.
Ha vele lehetett, máris nem érezte magát annyira szomorúnak, hiába
tudta, hogy keresztapa nem látja, és a mosolyát sem feltétlenül neki
szánja. Minden reggel szétszéledtek, és minden este ugyanott adtak
egymásnak találkát, ezen a játszótéren, ahol együtt éjszakáztak. Az
egész olyan volt, mint egy társasjáték, csak ebben nem voltak
nyertesek és vesztesek.
– Na? – vetette oda keresztapának a fura szemű néni. – Milyenek
a kilátásaink, egykori nagykövet úr? Javult a helyzetünk?

215
 Keresztapa a homokban talált egy labdát, felgörgette a lábfejére,
és dekázni kezdett vele.
– Talán.
– Mi az, hogy talán?
Válasz helyett keresztapa csak tovább pattogtatta a labdát. A fura
szemű néni talpra ugrott, de olyan hirtelen, hogy az üres hinta még jó
darabig összevissza himbálózott.
– Na, amíg ez a „talán” ki nem tisztul, én mindenesetre megyek a
dolgomra, hív a természet.
Azzal a fura szemű néni átballagott a játszótér másik végébe, egy
kívül-belül csempézett falú házikóhoz, amelyről Victoire már tudta,
mi van benne: a mosdó. Egyszer kíváncsiságból elkísérte oda
keresztapát. De még egyszer nem kívánkozott vissza.
A következő rúgásnál a labda olyan magasra repült, hogy le sem
esett: fennakadt egy fa ágai között. Keresztapa nézte a
naplementében lefelé szállingózó zöld leveleket. Egyet röptében el is
kapott, és áhítattal forgatta az ujjai között, mintha azon keresztül a
világmindenség összes talányát megérthetné. Victoire imádta, ahogy
keresztapa belemerült a részletekbe, hogy mindent megfigyelt,
mindent, ami csak a keze ügyébe esett, megtapogatott, mindent, ami
ehetőnek tűnt, megkóstolt. Ilyenkor úgy érezte, helyette is csinálja, és
általa ő is kap egy kicsit a világból.
– Nem mondanám magamat éppenséggel a tartós kapcsolatok
szakértőjének – szólalt meg végül keresztapa –, de ha egy nő
magányos, azt messziről felismerem.
A vörös bozontos, mackós bácsi hasonmása nem kelt fel a
hintából, de azért vetett egy lomha pillantást a mosdó felé. Ahogy a

216
napkorong fokozatosan behúzódott a látóhatár alá, a földön az árnyak
megnyúltak, az övéi viszont közelebb húzódtak hozzá, és mint a
bogáncs, ráakaszkodtak a lábára.
– Beszélek vele.
– Előbb talán inkább nekünk kettőnknek kellene beszélnünk
egymással – állt elő a javaslattal keresztapa. – Mint férfi a férfival.
Arcán megszokott mosolyával odalépett a hintához, a vörös
bozontos, mackós bácsi hasonmása fölé hajolt, aki lassan, nagyon
lassan rá emelte bozontos szemöldökét. Keresztapa ugyanazzal a
mindent kifürkészni vágyó tekintettel nézte, mint az imént azt a
lehullott falevelet. Aztán a szeméből sötét árny kígyózott elő –
Victoire még soha nem látta, és egyáltalán hogyan áradhatott ilyen
komor feketeség egy ilyen égszínkék szempárból? –, és bekúszott a
vörös bozontos, mackós bácsi hasonmásának a szemébe.
– Vagy mondjam inkább úgy – suttogta keresztapa –, mint férfi az
istennel?
Victoire meglepett, riadt és zaklatott volt; túl sok mindent érzett
egyszerre ahhoz, hogy nevet tudjon neki adni. A sötét árny egyre
terebélyesedett, míg végül teljesen beborította a vörös bozontos,
mackós bácsi hasonmását, szabályosan foglyul ejtette, pedig a vörös
bozontos, mackós bácsi hasonmása jóval izmosabb és szívósabb volt
keresztapánál. Ennek ellenére nem kapálózott, nem próbált kibújni
keresztapa kérlelhetetlen nézése alól, és lassanként a hinta is megállt
vele. A szája elnyílt, de hang nem jött ki rajta. Mintha minden
megszűnt volna létezni körülötte, egyedül keresztapa nem, aki már
olyan közel hajolt hozzá, hogy aranyszőke haja belegabalyodott az ő
lángvörös sörényébe.

217
 – Milyen érzés? Vajon mit érezhet az, aki a magába szippantott
ezernyi személyiséggel kénytelen mélyen belemerülni egyetlen
halandó ember tudatába?
Keresztapa hangja puha volt, mint a selyem. Victoire mégis azon
kapta magát, hogy az iránta való rajongásába tisztelet és félelem
vegyül, ami egészen új volt neki.
És ekkor valami nagyon fura dolog történt. A vörös bozontos,
mackós bácsi hasonmása pár másodperc leforgása alatt teljességgel
átalakult. A haja kifakult, az arcán a bőr ellágyult, és addig
gyűrődött, akár a gyurma, mígnem egy az egyben felvette keresztapa
finom vonásait. Ugyanolyan szép volt, az álla ugyanolyan borostás, a
fején ugyanolyan tátogó cilindert viselt, még a fekete cseppforma is
kirajzolódott a homlokán. És a szeme is ugyanolyan égszínkékben
játszott. És amint megvillantotta, a lába körül tekergőző árnyak mind
rávetették magukat keresztapára, és körülfonták a csápjaikkal.
– És te, gyermekem, te mosott rézzel… most mit érzel?
Victoire először akkor ijedt meg nagyon, amikor keresztapa
összerogyott, és elterült a földön. Másodszor pedig akkor, amikor a
fura szemű néni lendületből nekirohant keresztapa hasonmásának, és
lelökte a hintáról. Rátérdelt a mellkasára, és egy villáskulccsal ütötte-
verte.
– Komolyan azt hitted, hogy ezt megetetheted velünk, te
tömítőgyűrű, te?! Azt hitted, hogy nem jövünk rá? Mit csináltál
Rókával?
Victoire rémülten meredt a jelenetre, és azt látta, hogy keresztapa
hasonmásának a feje az ütések nyomán csúnyán behorpad, majd a
felületi sérülései azonmód be is forrnak.

218
 – Most jobb, leányom? – kérdezte keresztapa hasonmása
némiképp unottan. – Kitomboltad magad?
– Nem… vagyok… a… lányod! – üvöltötte a fura szemű néni, és
a villáskulcsával minden egyes szónál lecsapott. – Istenuccse…
darabokra… szedlek!
– Arra igazán nem lesz szükség – vetett véget az ütlegelésnek egy
hang.
Victoire arra lett figyelmes, hogy a férfinő áll a játszótér közepén,
a következő pillanatban meg arra, hogy volt játszótér, nincs játszótér.
Mindannyian egy hatalmas terembe kerültek, amely jobban fel volt
cicomázva, mint a mama fogadószobája.
Keresztapa középen feküdt egy puha szőnyegen, és a könyökére
támaszkodva próbált felülni. Első dolga volt, hogy összeszedje a
cilinderét, amely az eséskor leájult a fejéről.
– Végre-valahára, don Janus, alig győztük kivárni! Már kezdtem
aggódni, hogy nem jutott el önhöz az üzenetem.
– Az üzeneted, niño? Arra gondolsz, hogy végigdöngetted az
összes házfalat, és telekürtölted a szilánkot, hogy „Isten itt van
Árkádián”? Van azért ennél kifinomultabb módja is az üzengetésnek.
Mindazonáltal az üzlet rád eső részét teljesítetted. Bebizonyítottad,
hogy a ti kis magánhadjáratotok minket is közelről érint.
Azzal a férfinő intett a fura szemű néninek, hogy lépjen hátrébb,
majd terebélyes testét megdöntve keresztapa hasonmásához fordult.
– Señora Itschen. Rég nem találkoztunk.
Keresztapa hasonmása ismét alakot váltott, ezúttal a szemüveges
kishölgy hasonmásává változott át, akihez Victoire-nak a hídon
futólag – a vörös bozontos, mackós bácsi két utánzata között – már

219
volt szerencséje. A szemüveges kishölgy egészen aprócskának és
törékenynek látszott a férfinővel szemben, ugyanakkor egyáltalán
nem tűnt megilletődöttnek.
– Jobb szerettem, amikor még szánkón méltányoltál… anyámnak
szólítottál.
– Miféle anya az, aki bárki emberfia alakját képes magára ölteni,
de a saját teremtményeiét nem? Ez azért eléggé ironikus.
A szemüveges kishölgy felemelte a karját, de a férfinő elhúzódott
az érintése elől, egy pillanat alatt köddé vált, és a szőnyeg másik
végén tűnt fel újra.
– Nyilván megérti, hogy nem szívesen engedem magamhoz
túlságosan közel, señora Itschen, és a Könyvemhez sem. Eléggé
ragaszkodom az emlékeimhez, megszoktam már őket.
Keresztapa hasztalan próbált lábra állni. A történtek ellenére a
mosoly nem olvadt le az arcáról, de Victoire látta, hogy egész
testében remeg. A szemében kaján érdeklődéssel vizslatta a
szemüveges kishölgyet.
– Mit kezdünk vele, don Janus? – kérdezte csipkelődőn.
A férfinő csavarintott egyet csigavonalban kunkorodó bajuszán.
– Semmit.
– Hogyhogy semmit? – sziszegte a fura szemű néni, és marokra
szorította a villáskulcsát.
– Semmit – ismételte a férfinő. – Ez a hely itt egy moratórium,
magam készítettem. Még a legtehetségesebb árkádiai sem tudna
kikeveredni belőle, ha én úgy nem akarom. Ahogyan señora Itschen
sem, hiába képzeli mindenhatónak magát. Belementem, hogy
közösen… Milyen kifejezést is használtál? „Gatyába rázzuk.”

220
A dolgot vedd elintézettnek. Ahogy mondtam, bebizonyítottad, hogy
a ti kis magánhadjáratotokban a szilánkom is érintett, csakhogy
miattatok kerültem ilyen helyzetbe. Ti vezettétek el hozzám señora
Itschent. Szóval mostantól ti fogtok vigyázni rá, és nektek kell jobb
belátásra bírnotok.
– Janus, engedd hozzám a gyermekeidet!
A szemüveges kishölgy megigazította a haját, lesodorta a válláról
barna fürtjeit, hogy ne zavarják.
– Adj egy Tájolót!
Victoire tudta, mit akar elérni, egyszer a mama is beszélt ilyen
hangon vele. Amikor elszakadt a nyaklánca, és a gyöngyök
szétgurultak a szőnyegen. Milyen gyönyörűen csillogtak! Szinte
kínálták magukat, mint az asztalkán az édességek. Victoire észrevett
egyet a karosszék alatt, bemászott érte, felszedte, és épp készült a
szájába tömni, mert nagyon kíváncsi volt, milyen lehet az íze, amikor
meghallotta a mama ruhájának suhogását. A mama letérdelt vele
szembe, elé nyújtotta nyitott tenyerét, és amikor Victoire felnézett, és
meglátta a szeme kékjében gyülekező viharfelhőket, nagyon
megijedt. „Add szépen azt ide!”
Pont ugyanúgy mondta, mint a szemüveges kishölgy az előbb.
A férfinő elmosolyodott, amitől a bajusza finoman
megemelkedett.
– Volt idő, amikor nem tagadtam volna meg az engedelmességet,
mert nem tehettem másként, señora Itschen. Csak kérnie kellett, és a
fivéreim és a nővéreim vakon meghajoltak minden kívánsága előtt.
De az az idő elmúlt. Mégpedig akkor múlt el, amikor feladta
önmagát.

221
 A szemüveges kishölgy összevonta a szemöldökét.
– Rossz ellenség ellen küzdesz, Janus. Mindannyian tévedtek.
Nem én avatkozom bele a világ menetébe, hanem a Másik. És ha
nem segítetek nekem, hogy minél hamarabb előkerítsem és
megállítsam, nemsokára már szélső út kell… túl késő lesz.
A férfinő mélyről jövő sóhaja meglibbentette a nyaka körül a
gallér fodrait.
– Évszázadok óta ugyanazt a nótát fújja. De a válaszom nem
változik, és nem is fog: nem hagyom, hogy a Tájolóim közelébe
menjen, és átvegye a képességüket. Noha a tehetséget öntől kaptam,
az ön lényét a legkevésbé sem tartom rá érdemesnek. Mert ha az
lenne, nem kellene könyörögnie érte. Ne vegye sértésnek, señora
Itschen, de a Másik mindig is egyedül az ön fejében létezett, a saját
fékezhetetlen képzelőerejének a szüleménye. De vigasztalódjon
azzal, hogy a képzelőereje legalább a moratóriumomban is átsegíti
majd az álmatlan éjszakákon.
Azzal a férfinő elpárolgott. Azon a helyen, ahol eddig állt, a
szőnyeg rojtjai lelapultak, és miután Mamlasz körbeszimatolta a
nyomot, élesíteni kezdte rajta a karmait. Victoire a fura szemű nénire
nézett, aki a szemüveges kishölgyet bámulta meredten, aki pedig
keresztapát figyelte.
– Nos – szólalt meg keresztapa még mindig fektéből. –
Elismerem, ezt nem egészen így terveztem.

222
 AZ ELHAJLÁS

Ophélie képtelen volt kialudni magát. Éjszakánként rendszerint csak

félálomban hánykolódott a régi és az új világ egymásba folyó
látomásai között. És valahányszor nyugtalan álmából felriadt,
legelőször is a pislogó villanykörték sütöttek a szemébe, majd rögtön
utána különös szorongás lett rajta úrrá, mintha a vén takarító még
mindig ott ólálkodna valahol a környéken, ugrásra készen, hogy
Eulalie Itschen titkaitól távol tartsa. Ha meg épp nem rémálmok
gyötörték, akkor a saját gondolataitól nem tudott szabadulni, amelyek
úgy keringtek a fejében folyton körbe-körbe, mint a mosógép
forgódobjában a szennyes ruha. Nem beszélve arról, hogy az ágy is
billegett alatta, ami cseppet sem segített neki abban, hogy
kiegyenesítse ide-oda kanyargó gondolatmenetét.
Ahogy telt-múlt az idő, teljességgel a Másik megszállottja lett.
Azé, aki a háttérből, láthatatlanul emberek ezreit taszította
pusztulásba, de személyesen tőle is elvett valami nagyon fontosat.
A kérdés, hogy szeretnének-e gyereket, vagy sem, egyedül rá és
Thornra tartozott. Legalábbis így lett volna rendjén. A Másik viszont
egy csomó emlékkel pakolta tele a fejét, amelyekből Ophélie
egyáltalán nem kért, és egyidejűleg megfosztotta annak
lehetőségétől, hogy felelősségteljesen meghozza élete első felnőtt
döntését. Ráadásul Ophélie még azt sem látta tisztán, hogy pontosan
mivel kell megbirkóznia: a saját veszteségérzetével vagy azzal, amit
Eulalie Itschen érzett volna az ő helyében?

223
 Amint bement a mosdóhelyiségbe, és az egyenetlen felületű
tükrökben szembesült a saját torz képmásaival, minden egyes
alkalommal eszébe jutott az az éjszaka, amikor öntudatlanul
szabadjára engedte a Másikat. De valóban nem lett volna tudatában
annak, amit csinál? Próbált visszaemlékezni, mi adhatta meg a végső
lökést. Felidézte maga előtt a gyerekkori szobáját Animán. Látta
benne magát, ahogy ott áll a fali tükörrel szemben, pongyolában. És a
saját tükörképe mögött látni vélt valami alig észrevehető
mozgolódást.
Szabadíts ki!
Nem, kellett ott lennie még valaminek. Ophélie soha, még
tapasztalatlan, kezdő tükörjáróként sem engedett volna egy idegen
képmás szeszélyeinek. Csak úgy, magától, egy hirtelen ötlettől
vezérelve biztosan nem szánta volna rá magát arra, hogy belépjen a
tükörbe, és azzal utat nyisson neki. És aztán – kanyarodott vissza
mindig ugyanoda –, mi történt azután? Hová lett a Másik, miközben
ő a szobája és a nagy-nagynénikéje háza között vergődött? Hogyan
és melyik irányba távozott? Milyen alakban? Hol és mivel töltötte az
azóta eltelt éveket?
Ophélie-nak időnként az a pillanat is felrémlett, amikor annak az
üvegesműhelynek a kirakati tükrében megpillantotta magát: véresen,
Eulalie és a Másik társaságában, a semmi közepén. Rettentő módon
bosszantották ezek a ki tudja, honnan egyre-másra feltörő látomások,
miközben a saját gyerekkorára, arra, aminek akkor és ott, a
szobájában tevőlegesen is részese volt, sehogyan sem tudott
visszaemlékezni.

224
 De a gondozóban Ophélie nemcsak a gondolatai kényszeres
körforgásából nem tudott kilépni, a napjai is egyformán teltek, akár a
mókuskerékben. Reggelente a dadája bekísérte a vetítőbe, ahol
órákig kellett bámulnia a vásznon villódzva széteső és újrarendeződő
mértani figurákat, aztán átvezette a különsátorba, ahol nap mint nap
ugyanazokat az értelmetlen gyakorlatokat végeztették vele, majd
következett a fényképezkedés, egy-két ilyen-olyan oktalan
műhelyfoglalkozás valamelyik csikorgó körhintán, orvosi vizsgálat,
étkezés, és estére ismét a szobájában kötött ki, ahonnan másnap
reggelig ki sem eresztették.
A szigorú napirendbe csupán a viszonylag sűrűn jelentkező
áramkimaradások hoztak némi változatosságot, mivel olyankor a
körhinták megakadtak, az ebédlő pedig az étkezés egy adott pontján
teljes sötétségbe borult. A létesítmény területén gyakorlatilag
egyetlen izzó sem működött tökéletesen.
Mindezek következtében Ophélie elég hamar elveszítette az
időérzékét. És az egyetlen beszélgetőtársát is. Cosmost, akinek a
fecsegésre való hajlandósága nem kerülte el a személyzet figyelmét,
a vetítőben elkülönítették tőle. Márpedig az alternatív programban
nem sok olyan hely volt, ahol az alanyok kívül estek a dadák
felvevőgépének hatósugarán, vagy kijátszhatták a kollaboránsok
éberségét. Úgy tűnt, a megfigyelőknek erre a részlegre nincs
bejárása, Ophélie sem a skarabeuszos leányzóval, sem a gyíkos
férfival nem találkozott azóta, hogy, úgymond, megkezdték nála a
kezelést. Az elhajlásgondozó vezetőségével kapcsolatban időnként
elkapott egy-két halkan elejtett szót, de maguk az elöljárók
személyesen soha nem mutatkoztak.

225
 De az összes megvonás és korlátozás közül Ophélie azt viselte a
legnehezebben, hogy az átsorolása óta Thornt sem látta viszont.
Vajon neki sikerült haladnia a nyomozással anélkül, hogy gyanúba
keverte volna magát?
Mindenesetre amíg nem beszélhetett vele, Ophélie igyekezett
kihasználni a zárt osztályon töltött időt: figyelt, hallgatózott,
megtapogatott mindent, amit csak ért. És egyelőre nem akadt rá
semmi olyasmire, ami az elképzelése szerint hasonlított volna a
bőségszarura. Az viszont egyértelműen feltűnt neki, hogy a
folyosókon napról napra sokasodik a haszontalan selejt, és egyre több
étel kerül a szemétbe. Eulalie Itschen régi életére vonatkozóan nem
voltak újabb felismerései, úgyhogy jobb híján az utolsó
emlékfoszlányára támaszkodott, annak a képsorait pörgette végig az
agyában újra és újra, hátha talál valami összefüggést a pincébe rejtett
telefonkészülék, a Cornu copiae hadművelet, Eulalie átalakulása, a
Másik megjelenése, a szilánkok összeomlása és az inverzek állandó
körhintáztatása között.
Mert abban egészen bizonyos volt, hogy ezek a dolgok igenis
mind kapcsolódnak egymáshoz.
Remélte, hogy hamarosan túljut az alternatív program első
szintjén. Hogy talán a második szinten már világosabban fog látni, és
minden értelmet kap. Cosmos szerint csak a harmadik szintről nem
jött vissza senki, de Ophélie ott még nem tartott. Úgyhogy
elhatározta, hogy tesz az ügy érdekében, de amikor közölte a
robotdadájával, hogy úgy érzi, készen áll a következő szintre lépni,
az indítványára csupán egy hátborzongató gépkacaj volt a válasz.

226
 Ophélie időnként felnézett a gondozó közepén kősziklaként
meredő néma óriásra, amely a sok arcával mindent szemmel tartott.
„Látok mindent, tudok mindent!” Mintha csak cukkolni akarta
volna…
Egy szó, mint száz, a napok múltak, de Ophélie még mindig nem
jutott közelebb a megfejtéshez. Képtelen volt rájönni a foglalkozások
logikájára, hogy mit miért csináltatnak vele és a többi inverzzel.
Csupán annyit sikerült minden kétséget kizáróan megállapítania,
hogy Blasius bizony nem tévedett. Az alternatív programban nem a
kezelésen volt a hangsúly, sokkal inkább azon, hogy felszínre hozzák
a tüneteket.
Ophélie minden nappal egyre nehezebben olvasott a körletben
tovább halmozódó tárgyakból. Ellenben mind gyakrabban megesett,
hogy – nyilván nem szándékosan – maga ellen fordította őket.
A párnák álmában ráugrottak. A székek a lábára tapostak, a bútorok
taszigálták. Egyszer vacsora közben egy villa belefúródott a karjába.
És eljött az a reggel is, amikor fordítva vette fel a zsákruháját.
Hiába futott neki többször, képtelen volt a megfelelő karjával a
megfelelő karkivágást eltalálni, így már az öltözéshez is a robotdada
segítségére szorult. Aztán a különféle fogantyúkkal gyűlt meg a baja:
kész kihívást jelentett neki, hogy elfordítsa az ajtó kilincsét, kihúzzon
egy fiókot, megnyissa a csapot. De úgy tűnt, nemcsak az animizmusa
kergült meg, hanem ő maga is. Összekeverte a jobbot és a balt, a
fentet és a lentet. Valahányszor ki kellett mennie a mosdóba, már
előre félt, hogyan fog dolga végeztével a fülkéből kijutni. Szinte
irigyelte Cosmost, akinek csak a nyelve botladozott; azt ő is
könnyebben viselte volna… Fogalma sem volt, mi váltotta ki nála ezt

227
a zavart, a tornagyakorlatok, a vetítés, a körhintázás vagy a három
együtt, csak azt tudta, hogy ez így nincs rendben. Azt követően, hogy
abban a balvégzetű tükörbalesetben, amelyben a Másikat szabadon
eresztette, felborult a szervezete, hosszú évek kemény küzdelmébe
került, hogy az ügyetlenségét valamelyest megzabolázza, ehhez
képest az elhajlásgondozóban néhány nap alatt minden ifjúkori
erőfeszítése kárba veszett.
És az ő esete a programban még nem is számított a súlyosabbak
közé. Az egyik nő a reggeli vetítések alatt heti kétszer biztosan
rángógörcsöt kapott. Egy másik alanynak komoly alvászavarai
voltak: amint elszenderedett, üvölteni kezdett, mint a fába szorult
féreg. Az öreg, aki a fülét csapkodta, egy percre sem hagyta abba a
motyogást, mindig ugyanazt a mondatot ismételte, amelyet mintha
egy láthatatlan kórus skandált volna a hallójárataiban: „lefelé vezet
az út felfelé… lefelé vezet az út felfelé… lefelé vezet az út
felfelé…”. Cosmos nem mutatott nagyobb kilengéseket, legtöbbször
félrehúzódott egy sarokba, és órákon át mozdulatlanul ült.
És ott volt Secunda.
A maga zavarba ejtő módján tüneményes, kétarcú Secunda. Ő
minden tekintetben kilógott a többi inverz közül, nem mellesleg
külön bánásmódban is részesült. Máshol aludt, a közös reggeliken
sem vett részt, egyedül a műhelyfoglalkozásokon jelent meg, és azzal
beszélgetett, akivel csak akart, soha senki sem szólt rá emiatt.
Időnként elbambult, hosszan meresztgette fehér szemgolyóját, majd
mint akire hirtelen rátört a roham, felkapott egy ceruzát, és hevesen
karistolta vele a papírt.

228
 Ha Octavio vagy Lady Septima látogatta is, azt mindenesetre nem
verték nagydobra. Ophélie csak azt észrevételezte, hogy néhanapján
egy megfigyelő leintette a lányt a körhintáról, elvezette, majd egy
órával később visszahozta. De az igazi kérdés az volt, hogy mit keres
Secunda még mindig az első szinten, ami kíváncsiságra, sőt
egyenesen aggodalomra adott okot. Octavio szerint a húga zsenge
gyermekkorában került az intézmény kebelébe, ahol szép lassan
felcseperedett, és serdülővé érett. Kicsit hosszúnak tűnt ez az időszak
a kezelés megalapozására… Secundának robotdadája ugyan nem
volt, de egyetlen ceruzavonást sem ejthetett anélkül, hogy a
csuklyájuk mögé bújó kollaboránsok, akik egy percre sem tágítottak
mellőle, és minden rajzát gondosan begyűjtötték, ne kezdtek volna
jegyzetelni vagy súgtak volna össze. Más körülmények között
Ophélie nyilván nevetségesnek tartotta volna ezt a szoros
megfigyelést, de jelen helyzetben maga sem tudta, mire vélje.
Ahogyan azt sem tudta eldönteni, hogy Secunda kiemelt
érdeklődése személyesen neki vagy csak az újoncságának szól, de
tény, hogy a lány kifejezetten kereste a társaságát, sokkal inkább,
mint másokét. Amint megpillantotta az udvaron, boldogan odaszaladt
hozzá, megragadta a csuklóját, és mindenféle zagyvaságot locsogott
neki. „Nyílnak az ízlelőbimbók!” „Az esernyő mindent szétszaggat.”
„Rendetlenség nélkül kell a lapát?” És nemcsak szóban
halandzsázott, írásban is. Egy alkalommal hosszú fejtegetésbe
bocsátkozott, amelyben kitért az idő tapintatlanságára, és zúzott
remeterákokról, holdszekercékről, eltévedőfélben lévő
röppentyűkről, egy eltűntnek nyilvánított sólyomról és szőrös
fogakról magyarázott neki. Ophélie minden jó szándéka ellenére sem

229
tudott úgy tenni, mintha értene bármit a mondanivalójából, amit
Secunda rendszerint zokon is vett, de azért, bár csalódott képpel,
végül mindig adott neki egy rajzot.
A szóbeli kifejezőkészségével ellentétben Secunda rajztehetsége
nagyon is kiforrott volt. Azok a bámulatosan élethű rajzok,
amelyeket Ophélie-nak szánt, mind a bátyját ábrázolták különféle
beállításokban, de Octavio mindegyiken rettentően zaklatottnak
látszott. A kollaboránsok persze ezeket is egytől egyig elkobozták,
Ophélie épp csak egy pillantást vethetett rájuk. Vajon Octavio tudott
ezekről a képekről? Ophélie remélte, hogy nem. Mert a kidolgozás
alapján nagyon úgy tűnt, mintha a húga mindenáron a szenvedését
akarná.
Ezt az ítéletét Ophélie valamelyest kénytelen volt felülvizsgálni,
amikor is egy délután meglátta, hogy Secunda odamegy a program
egy másik alanyához, és a kezébe nyom egy rajzot. A kép nem volt
semmi különös, egy egyszerű szöget ábrázolt, de Secunda több
változatot is készített belőle, és addig lobogtatta őket ugyanaz előtt
az inverz előtt, amíg az el nem vette. Néhány nappal később a rajzok
címzettjét hordágyon vitték a betegszobára: amikor fellépett a
körhintára, egy rozsdás szög beleállt a lábába. Ophélie pedig azon
kapta Secundát, hogy ugyanolyan csalódott képpel bámul a menet
után, mint amikor hasztalan próbálta másokkal megértetni magát.
Tényleg látta előre a balesetet, és meg akarta előzni? Ilyen pontosan
és több napra előre még egy született Jós sem lett volna képes
megmondani, mi készül – Ophélie már csak tudta, elvégre a Jó
Családban nem is eggyel osztozott hónapokig a közös hálótermen.

230
 Az esetből okulva magában arra jutott, hogy a kérdéseivel talán
éppenséggel Secundánál lenne érdemes tapogatóznia, noha a
válaszokat a lány zavaros beszédéből nem ígérkezett könnyűnek
kihámozni. Csakhogy Ophélie-nak haladéktalanul szüksége volt
azokra a válaszokra. Nem engedhette meg magának, hogy hetekig
vagy akár hónapokig egy helyben toporogjon, és minden egyes nap
ugyanazt a forgatókönyvet játssza újra és újra, miközben a Másik
bármelyik pillanatban újabb csapást mérhetett a világra.
Egy reggel azonban a napi rutin megtörni látszott. A robotdada
ahelyett, hogy szokás szerint a vetítőbe kísérte volna, másfelé
irányította Ophélie-t:
– MA NEM, DARLING.
Azzal kikerülte a sátrat, és megindult a rozoga, színüket vesztett,
nyekergő vasszerkezetek között, amelyeket sűrűn benőtt a gaz. Erre
egy rég használaton kívüli sínpálya futott a magasban. Arra a
naprendszer kicsinyített mása rozsdállt erősen foghíjasan.
A hajdanvolt vidámpark lehangolóan festett, már csupán a nevében
őrizte az egykori mulatságok emlékét. Az átforrósodott, szúrós
kavicsok égették Ophélie talpát.
A robotdada egy olyan körhinta felé tartott, amelyet Ophélie még
egyszer sem látott működésben. Helyesebben eddig nem is nagyon
látta, mert kicsit távolabb volt a többitől, és az udvaron hegyekben
álló selejtes kacatok majdnem teljesen eltakarták. És olyan ásatag
darab volt, hogy amint felkapaszkodtak rá, az egész recsegve-
ropogva inogni kezdett alattuk.
– FOGLALJUNK SZÉPEN HELYET, DARLING.
– Ez… ez már a második szint?

231
 – EZ CSAK EGY KIS JÁTÉK.
Az egész körhintán csupán egyetlen ülés maradt meg, pontosan
középen. Szép kis szórakozás az ilyen! Amint Ophélie elhelyezkedett
benne, a dada beszíjazta, de olyan erélyesen, hogy Ophélie-nak
elakadt tőle a lélegzete.
– Ez így túl szoros. Nagyon nyom.
– MINDEN ÚGY TÖKÉLETES, AHOGY VAN, DARLING.
Ezek után a robotdada a ruhája kivágásából előhúzott egy kulcsot,
és az ülés mellett beillesztette az indító dobozába. A körhinta nem
mozdult, ellenben az ülés ereszkedni kezdett körkörös, gyorsuló
mozgással, és egyre mélyebbre süllyedt, mint a furatban a csavar,
mígnem Ophélie-t szédítő sebességgel elnyelte a föld. A szűk, sötét
járatban a szíve úgy dobogott, hogy majd szétfeszítette a mellkasán
a szíjat, amelyet hiába próbált kétségbeesetten kicsatolni, a
kaparászásba csak a körme törött bele. És az alászállás még mindig
nem ért véget.
Arra ocsúdott fel, hogy csupasz villanykörték hunyorgó fénye
világít a szemébe, amitől egy darabig csak pislogott. De legalább a
forgás abbamaradt, az ülés végre megállt. A hám nem engedett, de
mindegy is volt, mert ebből a mélységes mély kútból másfelé nem
vezetett kiút, egyedül arra, ahonnan jött. Odalent olyan szag volt,
mint egy kőfejtőben. Egy földbe vájt bunker kellős közepén landolt,
egy asztallal szemben.
És az asztalon volt is valami: egy telefonkészülék.
Ophélie-nak egyszeriben minden félelme elszállt. Ezt a pincét
még szemüveg nélkül is azonnal felismerte, mintha már járt volna
benne: ugyanazok a falak, ugyanazok a méretek, ugyanaz a

232
belmagasság, mint Eulalie Itschen emlékeiben. És a telefon is ott volt
mint a régi világ összes titkának és új minden lehetőségének
letéteményese. A bőségszaru? Ez lett volna az?
Ophélie igyekezett józan fejjel mérlegelni a dolgokat. Nos,
rendben, végül csak megtalálta azt a helyet, ahol Eulalie Itschen
évszázadokkal korábban kidolgozta a nagy tervet, de a telefon
egyértelműen nem volt eredeti. A készülék ugyanis a gondozóban
felhalmozódott tárgyak sokaságához hasonlóan szintén súlyos
gyártási hibát mutatott, ami gyakorlatilag használhatatlanná tette: a
tárcsán kivehetetlenek voltak a számok. Nem, kizárt, hogy ez lett
volna a híres bőségszaru, az mégsem lehetett selejtes.
Ennél tovább Ophélie nem jutott a gondolatmenetében, mivel
előtte a telefon megcsörrent. Noha a szíjak eléggé korlátozták a
mozgásában, addig nyújtózkodott, amíg el nem érte a kagylót.
– Halló!
– Halló!
Ophélie fülében cseppet sem meglepő módon a saját hangja
visszhangzott. Volt egyáltalán valaki a vonal másik végén?
Nyilvánvalóan igen.
Ahogyan ahhoz sem fért semmi kétség, hogy bármire is ment ki
ez a kísérlet, valakik a háttérből Ophélie minden szavát lehallgatták.
Ami persze az intézmény rendeltetését figyelembe véve szintén nem
volt meglepő.
Ophélie görcsösen markolta a kagylót. Attól, hogy nem tudott
olvasni belőle, úgy érezte, megsüketült. Pedig a készülék előtte
biztosan mások kezén is átment, csakhogy az ujjai cserben hagyták,
egyetlen gondolat, egyetlen érzés sem fogant meg benne.

233
 Még azzal sem volt tisztában, hogy neki magának mit kellene
éreznie. Mit várnak tőle? Mit tegyen?
A változó erősségű fény a telefon mögött hirtelen egy
kottaállvány-szerűségre esett, amelyre oda volt készítve egy füzet.
A papíron egymáshoz sehogyan sem kapcsolódó szavak és számok
sűrű sorai álltak egymás alatt, amelyekben még annyi értelmet sem
lehetett felfedezni, mint Secunda szózataiban. Az írásjelek elég
nagyok voltak ahhoz, hogy Ophélie szabad szemmel is ki tudja
silabizálni őket.
Vagyis teljesítenie kellett, már ha valaha vissza akart jutni a
felszínre. Vett hát egy nagy levegőt, és fennhangon olvasni kezdett.
A telefonkagylóban dübörögve megszólalt a visszhang, amit a falak
többszörösen visszavertek. Az egész pince az ő hangjától zengett.
Ilyen hangzavarban szinte képtelenség volt a szövegre
összpontosítani. Amikor Ophélie a lap aljára ért a felolvasásban, az
állványra szerelt gépkar lapozott egyet, jelezvén, hogy ne hagyja
abba. Az íráskép a következő oldalakon sem változott, egyre csak
sorjáztak az összefüggéstelen szavak és számok. Csak egy kis játék,
mi?!
Az idő telt, de a gépkar csak fáradhatatlanul lapozott tovább és
tovább. Ophélie viszont már rongyosra beszélte a száját; a torka
megfájdult, és zúgott a füle.
Fel nem tudta fogni, mire mehet ki ez a látszólag oktalan kísérlet.
Ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy a rengeteg parttalan
vetítés, gyakorlatozás és műhelyfoglalkozás, amit a belépése óta
végigcsináltattak vele, ezt készítette elő. A gondozó a Cornu copiae
hadművelethez egy az egyben újrateremtette Eulalie Itschen

234
munkakörülményeit. De egészen pontosan min dolgozott Eulalie
Itschen? És minek kellett itt végbemennie ezzel a telefonnal?
Ophélie sok mindent megadott volna azért, ha a vonal másik
végéről valaki végre magyará…
Hirtelen félbehagyta a felolvasást. A kagylóból hosszú
másodpercekig csak a saját szaggatott levegővételét hallotta. Majd
éles, hasító fájdalmat érzett, amitől sípolni kezdett a füle. De ehhez
semmi köze sem volt a telefonnak. Benne történt valami, bent a
fejében. Olyan érzés volt, mintha a koponyája megrepedezett volna,
akár a tojáshéj, hogy kikelhessen belőle egy újabb emlék. Már
tudta… igen, tisztán fel tudta idézni, mi játszódott le ebben a
pincében.

Ő, Eulalie Itschen ott ül ugyanazon a helyen. Kimerülten.

Átszellemülten. Olyan régóta emelgeti és szorongatja azt a
telefonkagylót, hogy már sajog tőle az egész karja. Hónapok óta mást
sem csinál ebben a föld alatti lyukban, mint ugyanazokat a szavakat
ismételgeti oda-vissza, és semmi eredmény.
Egészen mostanáig.
– Lehetetlen vagy.
– Lehetetlen?
A telefonban hallatszó hang ugyanolyan megtört, mint az övé.
Ennek alapján az ő helyében bárki azt gondolta volna, hogy csak egy
sima visszhang. De Eulalie nem bárki. Ő évekig várt erre a pillanatra,
és nemcsak tétlenül várt, tudatosan és kitartóan készült is rá.
Gyerekkorában az árvaházban úgy közlekedett, hogy az egyik kezét
hátrakötötte, az egyik cipője sarkát megemelte, az egyik szemét

235
letakarta, az egyik fülét viasszal, az egyik orrlyukát vattával
bedugaszolta; nem érdekelte, hogy ezzel elcsúfítja magát, egyedül az
a cél lebegett előtte, hogy fejlesztenie kell a bal oldalát. Mert erre
született.
Az iménti visszhang kisiklott, egyértelmű elhajlást mutatott; ez
nem véletlen, ebben egészen biztos.
– Valószerűtlen, ha úgy jobban tetszik.
Semmi válasz. A csönd nyugtalanítja. Előző nap este óta egy
pillanatra sem tette le a kagylót, végig vonalban volt, még annyi
időre sem állt fel a telefon mellől, hogy egyen, és kimenjen a
mosdóba. Nem veszítheti el. Őt nem. Azok után nem, hogy minden
családtagja odaveszett.
– Még itt vagy?
– Még itt.
Megkönnyebbülten felsóhajt.
– Akkor jó. Kicsit egyedül érzem magam.
– Kicsit?
– Hát, nem is olyan kicsit.
Eulalie könnybe lábadt szemmel mosolyog. Igyekszik szakszerű
maradni, és nem elsírni magát, de képtelen visszatartani a könnyeit.
Túlcsordul benne az öröm és a bánat, a remény és a félelem. Úgy
emlékszik rá, mintha tegnap lett volna, amikor először halott a
jelenségről. Nem sokkal azután, hogy megérkezett a hadiárváknak
fenntartott otthonba. Villanyoltás után a hálóterem sötétjében
gyakran szóba került, hogy a hadsereg visszhangokkal kísérletezik.
Azért, terjesztették a közkatonák, „hogy megzavarják az ellenség
rádióadásait”. A kísérletek a legnagyobb titokban folytak, de valami

236
mégis kiszivárgott. Állítólag egy balkezes rádiós eltérítette az egyik
visszhangot. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, a
visszhangot nem sikerült tartósan befogni, de fiatal kora ellenére
Eulalie rögtön tudta, hogy ez az, ez az ő hivatása.
Megszelídíteni, kézhez szoktatni a visszhangot. Véghez vinni a
csodát, amelyből újabb, hatalmas csodák születhetnek.
És miközben odakint szép lassan mindenki megfeledkezett róla, ő
ebben a sötét pincében – számtalan elődje megannyi kudarca után –
végül csak elérte, amit annyira akart.
– A fejben alvóim… feljebbvalóim nem gyakran ereszkednek le
ide hozzám. Még nem beszéltem nekik rólad.
– Rólad?
– Nem, nem rólam. Rólad.
– Rólam.
– Igen. Nem tudom, nem méregetnének… megértenének-e téged.
Még én sem biztos, hogy értelek. Magamat sem mindig értem.
Hogy felszabadítsa a kezét, Eulalie az állával a vállához szorítja a
kagylót, elővesz egy zsebkendőt, széthajtogatja, és belefújja az orrát.
Vet egy pillantást oldalvást az írógépére, amely a pince egyik
eldugott sarkában porosodik. Hetek óta hozzá sem nyúlt. A kézirat
egyelőre hiányos, A csodák ideje befejezésre vár. Mert Eulalie, bár
ezt magának is nehezen vallja be, kezdett kételkedni a történeteiben –
a saját történetében.
De ez a visszhang, ez a… másik, bárki legyen is, visszaadta a
hitét.
– Még nem árultad el a neved.
– Még nem.

237
 – Pedig azt hiszem, merjük egészen jól kikezdeni… kezdjük
egészen jól megismerni egymást. Én Eulalie vagyok.
– Én én vagyok.
Eulalie megtörli az arcát. A szeméből kiapadhatatlanul potyognak
a könnyek. Az elhajlás egyre kivehetőbb, egyre karakteresebb.
A visszhang gyorsan tanul.
– Hm, érdekes válasz. Honnan próbálsz kapcsolatba lépni velem?
A kagylóban megint túl nagy a csönd.
– Azt hiszem, kicsit bonyolultan tettem fel a kérdést. Hol vagy?
– Itt.
Ó, igen, gyorsan tanul, de még milyen gyorsan!
– Hol az az itt?
– Mögötte.
– Mögötte? De mi mögött?
– A mögöttes mögött.

Ophélie úgy bámulta a telefont, mintha csak most vette volna észre,
hogy ott van. Amint az emlék megszakadt, a fejfájása egyszeriben
elmúlt. Egy töredéknyi időre minden, de az égegyadta világon
minden világossá vált előtte. De mire a szíve még egyet dobbant, ez
az érzés már el is illant.
Csupán egyetlen bizonyosság maradt utána, mégpedig az, hogy
sem a pincének, sem a telefonnak nincs különösebb jelentősége. Nem
a díszlet vagy a kellék volt a lényeg, azok csak a szükséges körítést
adták. Maga a találkozás volt kivételes. Ahogyan a Másik belépett
Eulalie Itschen életébe. Visszaverődés volt, ez igaz, de nem

238
tükörkép, hanem valami más, valami sokkal több annál, valami a
maga nemében egészen egyedi.
Egy gondolkodó és tanulékony visszhang.
Heléna legutóbb, az amfiteátrumban jól mondta: mindenért a
visszaverődések a felelősek. A múltban, a jelenben és a jövőben is.
Mert az egyikük annak idején kapcsolatba lépett Eulalie Itschennel,
ami beindított egy folyamatot. Eulalie teljességgel átadta neki magát,
megosztotta vele a legbensőbb vágyait, az emlékeit, az emberi
természetét, és cserébe olyasmit kapott tőle, ami lehetővé tette
számára, hogy életre hívja a családfőket, kedvére változtassa az
alakját, és átültesse a regényes történeteit a valóságba.
A Másik felfedte előtte a bőség titkát.
Szóval ezen ügyködtek az elhajlásgondozóban! Hogy újfent
kapcsolatba lépjenek a Másikkal. Szükségük volt rá. Mert nélküle a
bőségszarujuk nem igazán töltötte be a rendeltetését, amire mi sem
volt jobb bizonyíték, mint a lépten-nyomon dobozokban halmozódó,
hasznavehetetlen limlom.
Hát erről szólt a Cornu copiae hadművelet! Vagy legalábbis ez
volt a kiindulópont, a küszöb egy feltehetően sokkal nagyobb léptékű
kísérlethez.
Ophélie egész testében remegett az izgalomtól. Gyakran
elgondolkozott azon, vajon a Másik miért nem bújt elő a tükörből
azon az éjszakán, amikor kiszabadította, miért nem állt ki Animán a
családja elé. És ha Octaviónak volt igaza, és ezek a visszaverődések
valóban nem átlagosak, és a rezgéseik szinte nem is érzékelhetőek?
És ha a Másik azóta is mindenüvé követte, és ő még csak nem is
tudott, mert természetszerűleg nem tudhatott róla?

239
 A telefonkészülék mögött a gépkar türelmetlenül böködte a füzet
következő lapját, hogy Ophélie-t a felolvasás folytatására ösztökélje.
Ophélie tudta, hogy egyetlen szót sem ejthet ki anélkül, hogy valaki a
személyzetből ne hallaná, de nem bízhatott abban, hogy még egyszer
visszaengedik ebbe a pincébe, így ha ő is kapcsolatba akart lépni a
Másikkal, talán ez volt rá az egyetlen esélye, akárcsak a maga
idejében Eulalie-nak.
– Beszorultál a tükrök közötti térbe, megrekedtél a
határmezsgyén. És kihasználtál, visszaéltél a
tapasztalatlanságommal, hogy kijuthass onnan – hadarta a kagylóba –
, szóval tartozol nekem, az adósom vagy. Nem tudom, eljut-e hozzád
az üzenetem, de ideje, hogy ismét szembenézzünk egymással.
Mutasd magad! Beszélj hozzám! Várl…
A telefonban halk kattanás, majd hosszan kitartott, fütyülő hang
jelezte, hogy a vonal hirtelen megszakadt.
Az ülés emelkedni kezdett, mire Ophélie kénytelen volt elengedni
a kagylót. A felszínen vakító napsütés fogadta. A robotdada ott várta
a körhintán, lehántotta róla a szíjat, majd ismerősre formázott, de az
élő eredetit meg sem közelítő arcán darabos mosollyal bejelentette:
– ENNYI VOLT A JÁTÉK, DARLING.

240
 A TALÁLKA

Eresszen vissza!
Ophélie elkapta a dadája szoknyáját, és húzta, ahogy csak bírta, de
a robotasszonyság nem hagyta feltartóztatni magát, kérlelhetetlenül
elindult visszafelé a vidámpark kevésbé elhagyatott részébe, és
határozott léptekkel távolodott a pincétől és a telefontól.
– Hadd ismételjem meg a kísérletet!
A dada válaszra sem méltatta. Közönyösen folytatta az útját,
miközben a hasából egy idegesítő dalocska recsegett. Nélküle
Ophélie nem ment volna semmire, elvégre nála volt a kulcs, amely
megnyitotta a lejáratot a bunkerba.
Ophélie még a gondolatát sem tudta elviselni annak, hogy mintha
mi sem történt volna, mindent a szokásos menetrend szerint
folytasson onnan, ahol abbahagyta, miközben ahhoz, hogy elérje a
Másikat, talán csak még egyszer fel kellene emelnie azt a telefont.
Mindketten, a gondozó és ő is ugyanazt akarták: kapcsolatba lépni a
Másikkal. De akkor miért nem engedték, hogy meg is tegye?
A falakkal körülzárt udvarba beszorult a meleg. Mintha a forró
levegő sűrű szövésű takaróvá állt volna össze, amelynek nyomasztó
rejtekében minden féltve őrzött igazság csendben meghúzhatta
magát. Az inverzek már túl voltak a délelőtti
műhelyfoglalkozásokon, épp az ebédszünetüket töltötték. Ophélie
ezúttal csak annyit látott meg belőlük, hogy mennyire szánalmasak.
Szétszóródtak a vidámparkban, a tűző nap elől ki-ki behúzódott
valamelyik bódé árnyékába, és magányosan majszolgatta a

241
gusztustalan rizspempőt, amelyet egy kis tálkában a dadája a napnak
mindig ugyanebben az órájában porciózott ki neki.
Egykoron Eulalie Itschen is ugyanolyan volt, mint ők. Közéjük
tartozott, csakhogy ő nem inverznek született, hanem kemény
munkával jutott el odáig, hogy egyáltalán esélyt kapjon párbeszédet
kezdeményezni a Másikkal, aminek, úgy tűnt, a felemásság az egyik
alapfeltétele.
Ophélie-nak elege volt a magányból, az örökös elkülönítésből,
abból, hogy a gondozóban puszta eszközként tekintenek rájuk.
Hunyorogva körülnézett az udvarban. Cosmost kereste.
A fiatalember egy körhinta peremén ült, amelyen lovacskák helyett
fából faragott, zord tigrisek viselték a hátukon a nyerget.
A felvigyázója nem volt mellette, jó pár méter távolságból tartotta
szemmel.
Ophélie nekidurálta magát, és egyenesen a fiú felé tartott. Sietnie
kellett, csak pár másodperce volt, mielőtt a dadájának feltűnne, hogy
leszakadt tőle.
– Beszélnünk kell! Gyorsan!
Cosmos kitért a pillantása elől. A szája épp tele volt valamivel,
ami az illata alapján lencsefasírt lehetett. A konyhások biztosan
nagyon kedvelték, mivel a fiúnak, hogy, hogy nem, mindig sikerült
ehető ételhez jutnia.
– Nyugodj meg – mondta, miután lenyelte a falatot.
– Te már régebb óta vagy itt a gondozóban, és te magad mondtad,
hogy érdemes lenne összefognunk. Tudnom kell mindent, amit tudsz.
Most!
– Nyugodj meg! – ismételte Cosmos nyomatékosabban.

242
 Ez úgy hangzott, mint egy utasítás. A fiú árnyéka volt önmagának,
annak a kedves és sziporkázó fiatalembernek, akit Ophélie az első
napon megismert, és aki a reggelinél a javára lemondott a briósáról.
Ophélie időközben persze megfigyelte, hogy Cosmosnál a situs
inversus szélsőséges hangulatváltások formájában jelentkezik, és
normális esetben békén is hagyta volna, de jelen helyzetben képtelen
volt kivárni, amíg a fiú ismét jobb kedvre derül.
– Veled is elvégeztették a telefonos kísérletet, ugye? – erősködött
tovább. – Csak annyit mondj legalább, hogy hallottál-e a vonalban
valamit! Egy szokatlan visszha…
Cosmos ugrásra lendült, és olyan hevesen vetette rá magát
Ophélie-ra, hogy mindketten a földre zuhantak. A fiú szabályosan két
vállra fektette Ophélie-t, egészen közel hajolt hozzá, és kidülledt
szemmel, a félig megrágott lencsétől maszatos fogait vicsorgatva
lihegett az arcába.
– Nyugodj meg!
Ophélie számára már az sem volt egyértelmű, hogy Cosmos őt
vagy inkább magát nyugtatja. Nem értett semmit. Próbálta lefejteni
magáról a ránehezedő testet, de minél kétségbeesettebben küzdött,
Cosmos annál jobban belemélyesztette a vállába az ujjait, és olyan
indulattal rázta, hogy a koponyája minduntalan nekikoppant a
földnek, amitől egyhamar zúgni kezdett a feje.
– Nyugodj meg! – üvöltötte a fiú. – Nyugodj meg!
Ophélie nagy nehezen kiszabadította az egyik karját, és az állánál
fogva próbálta eltolni magától Cosmost, de hiába. Beszorult alá,
segítség után kellett néznie. A jelenetet szürke csuhás kollaboránsok
állták körül, akik szokásukhoz híven serényen jegyzeteltek. A riadt

243
inverzek is odasereglettek bámészkodni, köztük Secunda, aki
eszeveszett tempóban rajzolt, mintha attól tartana, valaki
szétválasztja a verekedőket, még mielőtt megörökíthetné ezt a remek
beállítást. A robotdadák gondosan távol tartották magukat az
összetűzéstől; az ilyesfajta civakodások elrendezésére szemmel
láthatóan nem volt jogosultságuk. Tényleg nem szándékozott senki
közbeavatkozni?
Ophélie ösztönösen be akarta vetni a karmait, akárcsak az
amfiteátrumban a tömeggel szemben, de ez alkalommal a dolog nem
működött, a szoros testi közelség ellenére elvétette Cosmost. Ezek
szerint a kezelés nemcsak az animista képességeit, de a Sárkányoktól
szerzett örökségét is megviselte. A következő pillanatban Ophélie
felkiáltott a fájdalomtól. Cosmos habzó szájjal, mint akit nem sok
választ el attól, hogy cafatokra tépje, beleharapott a kezébe.
Ophélie-nak elkerekedett a szeme. Hagyni fogják. Hagyni fogják,
hogy a fiú megölje őt.
De az ujjak és a fogak szorítása engedett. Az egyik kollaboráns
kilépett a sorból, és derékon ragadta Cosmost, hogy megfékezze.
– Menj, Eulalie! – szólalt meg egy női hang.
Ophélie-nak sem kellett kétszer mondani. Sérült kezét a hasára
szorítva odébb vonszolta magát a földön.
A kollaboráns, amennyire csak bírta, igyekezett visszatartani
Cosmost, aki hörögve tajtékzott a dühtől, és vergődésében a
könyökével olyan erővel találta arcon a fogvatartóját, hogy a csuklya
lesodródott a fejéről.
Elizabeth volt az.

244
 Ophélie már teljesen meg is feledkezett a szerződéséről, amely az
elhajlásgondozóhoz kötötte. A lánynak vérzett a szája. A csapástól
felrepedt az ajka, talán egy foga is kitörött, de ő rezzenéstelen arccal
tűrt. Két karjával szorosan körülfogta Cosmos derekát, aki lassacskán
abbahagyta a kapálózást, a tagjai elernyedtek, a vonásai kisimultak.
Empatikus volt, ennek köszönhetően fokozatosan magába szívta
Elizabeth nyugalmát, akár a szivacs. A haragja elpárolgott, és csak
üres tekintettel meredt maga elé. Végül tehetetlenül, arccal előre a
földre borult.
– Bocsánat – rebegte halkan. – Bocsánat… Bocsánat…
Tócsában… Bocsánat…
Elizabeth pedig elengedte, óvatosan, nehogy a fiú megüsse magát.
Majd ügyet sem vetve a háta mögött elítélően krákogó többi
kollaboránsra, lomha szemhéja alól kimerülten Ophélie-ra pillantott.
– Nem vagy valami jó bőrben.
Ophélie felnézett a lányra, akinek összetéveszthetetlen szeplőit
szabad szemmel is tökéletesen látta. Elizabeth ajkából még mindig
szivárgott a vér.
– Te sem festesz túl jól.
Egy tizedmásodperc erejéig egy-egy alig észrevehető
szájrándítással összemosolyogtak. Aztán megjelent a robotdada, és
fülön csípte Ophélie-t. Egy géppel, még ha azt női ruhába öltöztették
is, felesleges erőpocsékolás lett volna szembeszállni. Így Ophélie
nem tehetett mást, botladozva feltápászkodott, és hagyta, hogy az
asszonyság kicibálja az udvarról, be a lépcsőházba, és végigrángassa
a folyosókon egészen a szobájáig, amelynek gondosan rázárta az
ajtaját.

245
 – AKI ENGEDETLENKEDIK, DARLING, AZ HOLNAPIG NEM JÁTSZHAT, ÉS

NE IS EGYÉK… IS EGYÉK.

Miután Ophélie így egyedül maradt, hosszú órákon keresztül

lázasan fel-alá járkált a szobában, miközben összevissza zúzta magát
a billegő bútorok sarkában, és minden irányból újra és újra
megvizsgálta ugyanazokat a kérdéseket. Csupán abból tudta, hogy
eltelt a délután, hogy megszabott időközönként valahol a távolban
megszólalt a gong. Estére teljesen kimerült, és készített magának egy
jó habos fürdővizet. A válla tele volt karmolásokkal, a keze a harapás
körül csúnyán feldagadt, és amennyire a torzító tükrökben látta, a
dada robotujjai is nyomot hagytak a fülén. De leginkább a fejét
fájlalta: ahogy egyenként kiszedegette az udvaron a tincsei közé
ragadt apró, fehér köveket, érezte, hogy jókora púp éktelenkedik
rajta.
Rendben.
Eddig ennél unalmasabban nem is telhettek volna a napjai, és
tessék, alig egy röpke félóra kellett hozzá, hogy rájöjjön a Másik
valódi természetére, magára vonja Cosmos haragját és az egész
elhajlásgondozó rosszallását.
Ahogy utólag visszapörgette a fejében az eseményeket, arra jutott,
hogy a legnagyobb ostobaságot azzal követte el, hogy beleszólt a
telefonkagylóba. Nem lett volna szabad azt mondania, amit mondott:
gyakorlatilag felszólította a Másikat, hogy látogassa meg. És mi van,
ha a Másik vette és szó szerint értelmezi az üzenetét? Ha úgy
gondolja, hogy eleget tesz a meghívásnak, és miután útközben a fél
világot felforgatta, egyszer csak betoppan a szobájába? Ophélie az
eddigieknél valamivel már mindenképpen többet tudott róla, de arról

246
még halvány fogalma sem volt, hogyan álljon egyáltalán neki a
felkészülésnek, ha le akar győzni egy féktelen, pusztító erejű
visszaverődést.
Ophélie éppen ötödször bújt bele fordítva a pizsamájába, mivel a
bal és a jobb oldala között továbbra sem tudott különbséget tenni,
amikor is neszezést hallott. Majd a folyosóról sietve távolodó léptek
zaja szűrődött be.
Az ajtó alatt valaki becsúsztatott egy összehajtogatott papírt.
Ophélie felvette, és kibontotta a helyenként dudorodó csomagot:
aszalt gyümölcsök hullottak ki belőle. A papíron írás is volt, de olyan
apró betűkkel, hogy Ophélie csak egész közelről tudta kivenni őket.
Sajnálom.
Most már legalább tudod, engem miért nem vár odakint senki.
De neked ma este légyottod lesz.
Az illető az üzenet mellé gyakorlatlan kézzel egy rajzot is
odafirkantott, amely minden bizonnyal az óriás szobrot ábrázolta, bár
nem nagyon hasonlított az eredetire. Ophélie-nak egyszeriben
gyorsabban kezdett verni a szíve. Thorn! Cosmost használta
közvetítőnek? Hogy oldotta meg? Hiszen a személyzet az elejétől
fogva nem engedte az inverzek közelébe.
Ophélie gombócba gyűrte a papírt, és hogy minél hamarabb
megszabaduljon tőle, lehúzta a vécén. Az ablaktáblák réseit vörösre
festette a lemenő nap fénye. És ő? Ő hogy fogja megoldani, hogy
kijusson a szobájából, és ott lehessen a találkán? Thorn
nyilvánvalóan abban bízott, hogy ki tudja nyitni a zárat, elvégre
Animista, ahogyan annak idején Berenilde birtokáról is sikerült
kiszöknie. Csak azt nem vette számításba, hogy Ophélie képessége

247
pillanatnyilag finoman szólva sem működött rendeltetésszerűen.
Valahányszor elhaladt a mutató nélküli faliórák előtt, mindegyik
potyogtatni kezdte magából a fogaskerekeket, az ágyát meg már meg
sem próbálta könyvekkel kitámasztani, amióta azok azzal
szórakoztak, hogy az éjszaka közepén, amikor megunták a rájuk
nehezedő nyomást, kicsusszantak a faragott lábak alól.
– Eulalie?
Ophélie odaszaladt az ajtóhoz, és rátapasztotta a fülét. Ez a
hang…
– Elizabeth?
– Halkabban!
Elizabeth olyan fojtott hangon beszélt, hogy az a fán nem is hatolt
át, a suttogását csak a kulcslyukon keresztül lehetett hallani.
– Nem szabadna itt lennem. Ahogyan közbeavatkoznom sem lett
volna szabad. Az alanyokkal semmilyen érintkezés nem
megengedett. Az utasítás egyértelmű, és kivétel nélkül minden
kollaboránsra vonatkozik.
A szavai kimértek voltak, mégis érződött belőlük, hogy a lány
nem véletlenül tévedt erre a folyosóra. Ophélie elég jól ismerte
Elizabethet ahhoz, hogy tudja, mennyire tiszteli a szabályokat. És
egy nap alatt kétszer is áthágta őket, először azért, hogy a segítségére
siessen, most meg valamiért itt állt az ajtaja előtt. Ez egyáltalán nem
volt jellemző rá.
Ophélie kétrét görnyedve fülelt, és közben a földre szóródott
aszalt gyümölcsöket nézte, amelyeket az imént elmulasztott
felszedni.
– Hogy van Cosmos? – érdeklődött.

248
 – Jobban. Éppen az ebédlőben eszik a többiekkel. Ritka elhajlás
az övé. Az empátiájával nemcsak érzékeli mások hangulatait, hanem
át is veszi és magában felerősíti azokat. Olyan ez nála, mint egy
láncreakció. Legközelebb, ha rossz kedved van, inkább próbáld meg
elkerülni.
Ophélie az ajtónak támasztotta a homlokát. Délelőtt
megfeledkezett magáról, és ami még rosszabb, miatta Cosmos is
elvesztette az önuralmát. Pontosan úgy viselkedett, ahogyan azt az
elhajlásgondozóban remélték és tulajdonképpen elvárták tőle:
kiskorúsították, elkülönítették egymástól, szétzilálták az alanyokat,
csak hogy kedvük szerint átformálhassák őket.
Hagyta, hogy ez a hely felülkerekedjen rajta. És gyűlölte ezt a
gondolatot.
– Elizabeth, nem tudnál kiengedni innen?
– Dehogynem.
De Ophélie megkönnyebbülése nem tartott tovább egy sóhajnyi
pillanatnál.
– Viccelek. Már így is túl messzire mentem miattad, Eulalie.
Egyébként tudtad, hogy Sir Henry átvilágítja az elhajlásgondozót? –
váltott témát Elizabeth, nehogy Ophélie könyörgőre fogja. –
A közted és Cosmos között kialakult ellentét híre hozzá is felért. Az
orvosi titoktartás alá tartozó eseteket általában nincs felhatalmazása
kivizsgálni, de a helyzet súlyosságára való tekintettel a vezetőség
beleegyezett, hogy kivételt tegyen, és Sir Henry személyesen
kérdezze ki Cosmost azok után, hogy ti ketten…
Elizabeth megállt, hosszan mélázva keresgélte a megfelelő
kifejezést, amely biztosan nem szerepel az Indexben.

249
 – Egymásnak estünk – sürgette Ophélie.
– Összekülönböztetek – helyesbített némi korholó felhanggal
Elizabeth.
Szóval így talált postást Thorn. Ophélie ettől rögtön átértékelte
magában a történteket, és úgy ítélte meg, hogy ha másért nem, hát
ezért mindenképpen megérte begyűjteni néhány horzsolást.
Belenézett a kulcslyukba, hátha meglátja benne Elizabeth szemét, de
a nyílásban koromsötét volt. És ő? Ő kihez fordulhatna, ha el akarja
érni Thornt? Próbálja meggyőzni Elizabethet, hogy menjen szembe a
gondozó házirendjével? Bízhat benne? És Elizabeth, ő bízik benne?
Azon kívül, hogy egy időben jártak a Jó Családba, nem sok minden
kötötte össze őket.
– Miért vagy itt, Elizabeth?
– De hát tudod, nem? Láttad, amikor aláírtam a szerződést,
amelyet a Genealógusok felkínáltak. Inkább nekem kellene
feltennem ezt a kérdést. Te mit keresel ezen a helyen? Eléggé
meglepődtem, amikor megláttalak az inverzek között.
Ophélie-nak eszébe jutott, amikor az első napján
szembetalálkozott a kollaboránsok menetével: az egyik csuhás
hátrafordult, miután elhaladt mellette.
– Úgy értem, itt mit keresel? Miért jöttél a szobámhoz?
– Ja?
Halk döndülés jelezte, hogy Elizabeth nekidőlt az ajtótáblának.
– Egy nap tanácsot kértél tőlem, Eulalie. Emlékszel, mit
válaszoltam?
– Persze.

250
 „Minden körülmények között őrizd meg a semlegességed! Figyelj,
és közben ne ítélkezz! Engedelmeskedj, és ne vitatkozz! Tanulj, de
ne légy elfogult! Érdeklődj, de ne kötelezd el magad! Végezd a
dolgod, és ne várj cserébe semmit! Ez az egyetlen módja, hogy ne
szenvedj. Minél kevésbé szenved az ember, annál jobban teljesít. És
minél jobban teljesítünk, annál hatékonyabban szolgáljuk Bábelt.”
Ophélie annyiszor elismételte magában, hogy minden szavát
betéve tudta. Ennél rosszabb tanácsot még életében nem kapott.
Elizabeth visszatartotta a lélegzetét, mint aki nem tudja eldönteni,
kinyissa-e a száját, vagy sem, de végül csak rászánta magát a
beszédre, és halkan motyogva sorolni kezdte a kulcslyukba a
kételyeit:
– Nem bírom tovább, nem megy. Arról nem beszélhetek neked,
milyen jellegű munkát végzek. Még a többi kollaboránsnak sem
árulhatom el, mivel foglalkozom. A zárt osztályon nemcsak ti
vagytok ám elkülönítve másoktól, mi is. Mindannyian elköteleztük
magunkat a gondozó mellett. De engem egy másik eskü is köt,
amelyet a Genealógusoknak tettem. Ők… ők azt várják tőlem, hogy
amint megfejtem, amit meg kell fejtenem, tájékoztassam őket. Azt
mondják, ez előfutári kötelességem. A társadalmi ranglétrát tekintve
mindenképpen felettem állnak, de szakmai szempontból nem ők a
feletteseim, a kutatásommal a munkáltatóm rendelkezik. Kinek
tartozom engedelmességgel, Eulalie?
Ophélie mélységesen átérezte a vívódását, és egészen megsajnálta
a lányt. Látni nem látta, de könnyedén el tudta képzelni, ahogy
magába roskadtan kucorog az ajtaja előtt, akár egy nagyra nőtt, riadt
kisgyerek. Elizabeth egykorú volt vele, és noha a szellemi képességei

251
messze felülmúlták az övéit, attól, hogy önálló, felelős döntéseket
hozzon, oly mértékben szorongott, hogy inkább fordult útmutatásért
egy majdhogynem ismeretlenhez, mint hogy neki magának kelljen
kimondania az utolsó szót.
– Ez csakis a saját belátásodon múlik. Az a kérdés, hogy te, te mit
akarsz, Elizabeth. Téged mi hajt?
– Hogy méltó legyek arra a segítő kézre, amelyet Lady Heléna
felém nyújtott, amikor kiemelt az utcáról. És úgy érzem, ha
viszonozni szeretném a támogatását, arra sehol máshol nem lehetnék
ennél alkalmasabb helyen.
Ezt szemernyi kétely nélkül ki merte jelenteni. Ophélie viszont
némiképp zavarba jött ettől a hirtelen támadt határozottságtól. Vajon
mi olyasmihez értett Elizabeth, amivel úgy gondolta, hogy leróhatja a
háláját a családfő felé?
Rövid szünet után Elizabeth immár a tőle megszokott tárgyilagos
hangon folytatta a fejtegetést:
– A Genealógusok LUX Lordjai, és LUX Lordjai mindenkinél
jobban tudják, mi szolgálja leginkább a köz érdekeit. Úgyhogy az ő
utasításaikra hagyatkozom, ahogyan mindig is tettem. Nem is értem,
hogy süllyedhettem odáig, hogy kételkedjem bennük. Bűnös vagyok,
amit a legközelebbi találkozónkon töredelmesen meg is fogok vallani
nekik. A gondozónak sem szabadna semmit elrejtenie előlük. Hálás
vagyok a tanácsodért. Akkor én megyek is.
Ophélie összevonta a szemöldökét. Hálás a tanácsáért? Úgy tűnt,
Elizabethtel szemben ennél egyenesebben kellett volna fogalmaznia,
ha azt akarta, hogy a mondanivalója ne süket fülekre találjon nála.
Megint csak elbeszéltek egymás mellett.

252
 – Én vagyok hálás neked, amiért az előírások ellenére
közbeavatkoztál – sóhajtotta lemondóan. – Tőled ezt különösen
nagyra értékelem.
– Bábelen tilos az erőszak, és kezelési protokoll ide vagy oda, úgy
tűnt, nem önszántadból keveredtél bele abba az összetűzésbe.
Az ajtó túloldaláról szövetsuhogás hallatszott. Elizabeth a fejére
húzta csuklyát. Indulni készült. Ophélie vett egy nagy levegőt, meg
kellett ragadnia a lehetőséget, hogy szóba hozza a témát, mert még
egy talán nem lesz.
– Elizabeth?
– Hm?
– Tudok a Cornu copiae hadműveletről. Te már láttad a
bőségszarut, odaengedtek a közelébe?
A folyosón olyan csönd támadt, hogy Ophélie azt hitte, Elizabeth
már nincs is ott a kulcslyuk mögött. De nem sokat kellett várnia a
válaszra, amely nem is volt ingerült, inkább tehetetlen beletörődés
érződött benne.
– Most sem mondhatok mást: a munkámról nem beszélhetek. És
nemcsak azért, mert nem akarok, hanem azért sem, mert nekünk,
kollaboránsoknak nincs rálátásunk a kísérlet egészére. Én csak a
legjobb tudásom szerint igyekszem elvégezni a rám osztott feladatot,
és ennyi. És neked is ezt a hozzáállást javaslom. Ja, igen, ezt
majdnem elfelejtettem.
A zörgés alapján valami papírt vett elő, és becsúsztatta az ajtó
alatt. Ophélie lenézett a lába elé. Azonnal felismerte Secunda
kézjegyét, aki a mellékelt ábra szerint nem a verekedést rajzolta le, és
nem is Octaviót egy újabb példányban. Egy önarcképet vetett papírra

253
bárminemű szépítés nélkül, felemás arca minden aránytalanságával,
egyenetlen szemöldökével, féloldalasan csapott orrával, bőrén az első
pattanásokkal, csálé szájával, két, egymástól mind formájában, mind
méretében eltérő fülével, tekintet nélküli, fehér szemgolyójával.
Csakhogy az összhatást még egy aprócska részlettel is fokozta, amire
nem volt magyarázat: az arca egyik felét áthúzta egy vastag, vörös
vonallal.
Ophélie megfordította a lapot, és nem kis megdöbbenésére a
hátoldalán is talált egy vázlatot. Alig akart hinni a szemének.
Secunda eddig még soha egyetlen képet sem készített róla, de a papír
kellős közepén ezúttal ő állt egészen kicsiben, két másik alak
társaságában: a jobbján egy ősöreg asszony, a balján egy
felismerhetetlen, ijesztő teremtmény. És ha ez még nem lett volna
elég, Secunda itt is bevetette a piros ceruzáját, mégpedig Ophélie
miniatűr figuráján, amelyet majdnem teljesen vörösre satírozott.
Vérvörösre.
– Secunda addig tukmálta, amíg el nem vettem – suttogta
Elizabeth az ajtó mögül. – Azt hiszem, azt akarta, hogy jutassam el
neked. Természetesen számítok az együttműködésedre, hogy holnap
reggel átadod a kollaboránsoknak. Ne kérdezd, miért, de a gondozó
Secunda minden egyes rajzát iktatja és megőrzi az irattárban. Most
már tényleg mennem kell. A tudás a békét szolgálja!
És miután így elköszönt, a régi meggyőződéssel, neki is vágott a
folyosónak; a léptei zaja fokozatosan elhalt. Ophélie nem bírta
legyőzni magában a csalódottságát. Octavio is keresztülment hasonló
lelkiismereti válságon, de Elizabeth vele ellentétben csak azt tudta
eldönteni, hogy nem áll semelyik oldalra.

254
 Viszont a munkájáról többet árult el Ophélie-nak, mint amennyit
feltehetően szeretett volna. Már magából a szóhasználatából sok
minden kiderült: valaminek a „megfejtésén” ügyködött. Elizabeth
már előfutárjelöltként forradalmasította az Emlékmű adatfeldolgozási
módszereit azzal, hogy kifejlesztette a lyukkártyarendszert. Az is
egyfajta rejtjelezés volt, szóval ha azt ki tudta dolgozni, akkor
nyilván másfajta titkosítási eljárások feltörése sem haladta meg a
képességeit.
Egyébiránt úgy tűnt, hiszi, hogy a kutatásaival hatalmas
szolgálatot tesz Helénának. Márpedig mi másra áhítozhatott egy
családfő, ha nem arra, hogy végre megértse, mi áll a Könyvében?
Vagyis az elhajlásgondozó minden bizonnyal ugyanazt várta
Elizabethtől, mint amit a Sarkon Faruk is várt Ophélie-tól, és ami
mindezidáig senkinek sem sikerült: annak a nyelvnek a megfejtését,
amellyel Eulalie Itschen életre hívta a családfőket.
Ophélie egészen biztos volt abban, hogy mindez közvetlenül
kapcsolódik a Cornu copiae hadművelethez, csak a miértre és a
hogyanra nem tudott válaszolni – egyelőre. Olyan jó lett volna
töviről hegyire átbeszélni ezt az egészet Thornnal…
Miközben ezeken gondolkozott, a lemenő nap fénye lassacskán
kihunyt az ablaktáblák rései között. Odakint teljesen besötétedett, és
neki még mindig elképzelése sem volt arról, milyen úton-módon
juthatna el a találkához megjelölt helyre. Nem bánta, hogy végül nem
használta ki Elizabethet, hogy rajta keresztül üzenjen Thornnak.
A lányban oly mértékben túltengett a tekintélytisztelet, hogy még ha
segít is neki, rögtön utána engedelmes honleányként biztosan
beárulta volna.

255
 Ophélie-nak egyedül kellett boldogulnia.
Secunda ajándékát még mindig a kezében tartotta, de semmi
kedve sem volt a pislákoló lámpafényben még egyszer megnézni,
hogy ismét szembesüljön vér áztatta önmagával. Nem akart arra
gondolni, hogy is volt azzal a rozsdás szöggel. Nem, ennek a rajznak
semmi köze sem volt ahhoz a látomáshoz, amely az üvegesműhely
kirakatába tett tükörben sejlett fel előtte. Nem, az az öregasszony
nem Eulalie Itschen, a rémalak pedig nem a Másik, és nem, a lap
többi része nem arra való utalásképpen maradt üresen, hogy a sorsát
senki sem kerülheti el, és végül őket is elnyeli majd a nagy semmi.
Nem, ez a történet még távolról sem jutott el a befejezéshez, és
így nem is végződhet.
Ophélie darabokra tépte a rajzot, és azt is belehajította a vécébe.
Érdekelte is őt az irattár! Aztán visszabotorkált az ajtóhoz, a
kulcslyukra tapasztotta a fülét, és próbálta beazonosítani a zajokat.
Először tompa cuppogást és dobogást hallott: a mezítlábas inverzek
visszatértek a szobáikba. Aztán kulcscsörgést és egy sor kattanást: a
robotdadák rázárták az ajtót a védenceikre, majd elhagyták a
folyosót.
Miután minden elcsendesedett, Ophélie az ablakhoz ment.
Bedugta az ujjait az ablaktábla lécei közé. Amikor megtalálta a
megfelelő fogást, elkezdte feszegetni a keretet, és csak húzta és
húzta. A gondozóban nem volt olyan tárgy, aminek ne lett volna
valami hibája. Az ajtó gyengéjére Ophélie-nak nem sikerült rájönnie,
de az ablak nem foghatott ki rajta. Az egyik zsanér kilazult, aztán egy
másik is elengedett. Ophélie teljes erejéből rántott egyet a kereten, és

256
a következő pillanatban hanyatt zuhant az ágyra, a kezében a fél
ablaktáblával.
Kihajolt az éjszakába. A langy szellő belekapott a hajába. Az
épületnek ezt az oldalát eddig még egyszer sem látta. Lefelé sima,
meredek falfelület. Oldalt, tőle pár méterre a szomszédos szobák
ablaktáblái domborodtak. Elérhetetlen távolságban. A felsőbb
szintekre szintén reménytelennek tűnt felkapaszkodni. Lenézett, hogy
felmérje, milyen magasan lehet. Akárhogy meregette a szemét, nem
tudta kivenni a földet. Csak a csillagokat, amelyek fénye egyetlen
formátlan, fehér pacává folyt össze előtte. Hunyorított, hátha az
valamelyest javít a rövidlátásán. Odalent nem látszott sehol egy út,
sehol egy bokor, sehol egy háztető.
Nem volt alatta semmi.
Az ablaka a végtelenre nyílt. A feneketlen mélységre.
Ophélie visszahőkölt, és lassan, óvatosan behátrált a szoba
átellenes sarkába, lehetőleg minél távolabb az ablaktól, mintha attól
félne, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, szőnyegestül, padlólécestül,
téglástul, mindenestül, és az éjszaka sötétje beszippantja. Forgott
vele a szoba, amitől úgy érezte, hogy minden belső szerve tótágast áll
benne.
Képtelenségnek tartotta, hogy neki merjen vágni ennek a falnak.
Hiszen ügyetlenebb volt, mint valaha, és tudatában volt annak, hogy
mászás közben elég egyetlen rossz mozdulat, és a mélység szőröstül-
bőröstül elnyeli. Hát, ennyit a találkáról Thornnal, egyszer s
mindenkorra.
Ez a hely kifogott rajta. Rajtuk.

257
 Ophélie megcsípte a kezén Cosmos harapásának nyomát.
A fájdalom azonnal észhez térítette. Csak nem adhatja fel ilyen
könnyen, amikor Thorn annyit fáradozott, hogy összehozza ezt a
találkát! Össze kellett szednie a gondolatait. Bábelen volt, szóval úgy
kellett okoskodnia, mint egy született bábelinek. A városállamot
számtalan mellékszilánk alkotta, és a helyi lakosoknak már fel sem
tűnt, hogy folyamatosan a mélység fölött táncolnak, nyilvánvalóan
azért, mert ennek áthidalására megvoltak a megfelelő építészeti
megoldásaik. Az elhajlásgondozó soha nem tette volna ki halálos
veszélynek a kísérleti alanyait.
Ophélie egy pillanatra félretette a rettegését és a fenntartásait,
felkapott az ágyról egy párnát, és kihajította a szabadba. A párna nem
esett le, hanem a tömegvonzás törvényére fittyet hányva közvetlenül
az ablak alatt rátapadt a falra.
„Egy transzcendium.”
Ophélie vett egy nagy levegőt, és felült a párkányra. Érezte, ahogy
a vér hevesen zubog az ereiben, de amennyire csak bírt, próbált nem
tudomást venni róla. Az ösztönei azt súgták neki, sőt, nem is súgták,
üvöltötték, hogy le fog zuhanni, bele a sűrű éjszakába, de innen már
csak azért sem fordulhatott vissza. Kinyújtotta az egyik lábát.
„Egy transzendium. Egy transzcendium. Egy transzcendium.”
A fél térdét megtámasztotta a falon. Minden figyelmét a párnára
összpontosította, amely ott lapult a kövön, tőle karnyújtásnyira. Neki
csupán annyi volt a dolga, hogy az agyában átállítja, hol van a lent,
és hol a fent. És elfogadja, hogy a fizika törvényei jelen helyzetben
nem érvényesek, kivéve azt az egyet, amelyik nem engedi azt a
párnát lepottyanni.

258
 Nem kevés körülményeskedés és verejtékezés árán Ophélie
négykézláb kimerészkedett a falra.
„Nem, ez nem az épület fala – győzködte magát. – Ez maga a
föld.”
Eltökélten hátat fordított a mélységnek – síkot váltott –, és elindult
felfelé – előre – a meredek falon. Az Emlékműben és a Jó Családban
naponta több tucat alkalommal közlekedett fel-le ugyanilyen elven
működő transzcendiumokban, de egyikben sem remegett a lába. Mert
mi van, ha a gondozóban nemcsak a tárgyak selejtesek, hanem maga
az épület is az, és egy véletlen botlás semlegesíti a mesterségesen
kialakított gravitációs mezőt?
Csupasz talpával Ophélie érezte minden egyes tégla minden egyes
dudorát és egyenetlenségét. Végül szerencsésen elérte a tető szélét.
Már csak az utolsó akadályon kellett átlendülnie: függőlegesből
visszatérni vízszintesbe. Amikor ez is megvolt, leheveredett a tetőre,
és reszkető tagokkal egy darabig a csillagos eget nézte, hogy
legalább a pizsamája, amelyet útközben csatakosra izzadt, kicsit
megszáradjon. A leomlott szilánkdarabokra gondolt, és a veszély
ellenére szélnek eresztett fellengérekre. Csakhogy mindez, amihez
eddig pusztán elvont elméletek kapcsolódtak a fejében, mostantól
személyes, zsigeri tapasztalattá értékelődött át benne.
A tető lépcsőzetesen ereszkedett a kerengő körülölelte udvar felé.
A bokája többször megbicsaklott, de Ophélie addig nem pihent, amíg
le nem ért a földszintre. Eszébe jutott, hogy dolga végeztével nem
lesz egyszerű visszajutnia a szobájába, de ezzel ráért később is
foglalkozni.

259
 Toronyiránt nekivágott a körletnek, futólépésben. Itt-ott
belebotlott egy éles kőbe, a szúnyogok csipkedték a karját, de nem
érdekelte, a szobor talapzatát keresztülszelő alagút torkolatáig meg
sem állt.
Amint lelassított, meghallotta a zsebóra fedelének ismerős
csattanását, és a sötétből kivált egy komor, nyúlánk árnyalak.
– Hat óránk és negyvenhét percünk maradt a reggeli gongütésig.
Az utolsó métereket Ophélie elővigyázatosságból már sétálva tette
meg. És amint Thorn a karjába zárta, egyszeriben minden, a jobb és a
bal, a fent és a lent ismét a helyére került. Mert számára ő volt a
viszonyítási alap.

260
 AZ ÁRNYÉK

Az alagút belsejében teljes sötétség uralkodott. A falait borító

tükörmozaik ilyen fényviszonyok mellett nem igazán töltötte be a
rendeltetését. De Ophélie még mindig szívesebben botladozott a
sínek között vakon, de tiszta fejjel, mint hogy a színek és formák
szemkápráztató játékától elveszítse az eszméletét, ahogy az egyszer
már megesett vele. A haladásban a járógép csikorgására
hagyatkozott. Thorn a lába miatt nemigen tudott észrevétlen maradni.
Ha másként nem sikerül tető alá hozni ezt a találkát, csak úgy, hogy
ő látogatja meg Ophélie-t a szobájában, arról nemcsak a zárt osztály,
de az egész gondozó azon nyomban tudomást szerzett volna.
Ugyanakkor meg kellett hagyni, az akadályoztatása ellenére
Thorn elég feszes tempót diktált. Ophélie tartotta tőle a szükséges
távolságot, nehogy magára vonja a karmait, és zokszó nélkül követte,
bár szívesen szusszant volna egyet, mielőtt továbbindulnak. De
Thorn öt másodperc után kibontakozott az ölelésből, az órájára
nézett, és sietve bevette magát az alagútba.
Nagyjából a felénél járhattak, amikor a csikorgás hirtelen
abbamaradt. A környező tükördarabokról lámpafény verődött vissza.
A világosság egy ajtó mögül jött, amely olyan alacsony volt, hogy
Thorn csak úgy fért be rajta, ha mélyen lehajolt. Az érkezése napján
Ophélie-nak fel sem tűnt, hogy van ott egy nyílás, amikor elrobogott
mellette a sínautóval. Thorn nyomában ő is belépett a falba vágott
ferde folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót.

261
 Várta, hogy a szeme hozzászokjon az eleve zavaró, pislákoló
lámpafényhez, amikor is valami megnyomta az orrnyergét.
Összerezzent, és felnézett. Thorn hajolt fölé. Ophélie rég nem látta a
legapróbb részletekig ilyen tisztán a vonásait. Az acélos tekintetet.
A forradásait. A homloka szigorú ráncait. Az arca rideg volt, de
valami szavakkal megragadhatatlan, nyers erő áradt belőle, amely
Ophélie minden porcikáját átjárta. A szemüvegével együtt Thorn az
éleslátását adta vissza, sőt, egy kicsivel talán még többet is annál.
De nemcsak a szemüveg volt nála, hanem Ophélie
olvasókesztyűje is, amelyet szintén visszaszolgáltatott neki.
– Próbáld meg a szobádban minél jobban elrejteni! A felvételi
irodán találtam meg őket egy felcímkézett fiókban. Mindkettő helyett
betettem egy-egy látszólag ugyanolyat, szóval egy darabig nem
fognak rájönni a cserére. És ha már a megtévesztésről beszélünk…
Thorn nyitott fedéllel feltartotta a zsebóráját. Ophélie először azt
hitte, a számlapot kell néznie, csak valamivel később esett le neki,
hogy Thorn az üveg tükröződésére akarja felhívni a figyelmét.
– Soha ne mulaszd el ellenőrizni, hogy annak, akivel tárgyalsz,
van-e tükörképe! Még akkor is, ha én állok veled szemben. Nem
tudhatjuk, milyen alakot ölt magára Eulalie Itschen és a Másik, hogy
félrevezessen.
Az intelmek elsorolása után sarkon fordult, és lendületes léptekkel
nekiiramodott. Mindezt persze behúzott nyakkal, mert a járatot nem
éppen az ő magasságához méretezték.
– Ne vesztegessük az időt! Mutatnom kell neked valamit.
Ophélie még életében nem vacakolt ennyit a kesztyűjével, de csak
beleerőltette az ujjait. Mindenképp fel akarta venni, ha másért nem,

262
azért, hogy a harapásnyomot eltakarja; Thornnak nem kellett látnia a
sérüléseit, anélkül is tudta, mi történt Cosmosszal. Hasznát veszi még
valaha ennek a kesztyűnek? Mert azóta, hogy a kezébe kapta azt a
puskagolyót, amely az animai Őstörténeti Múzeumból származott,
akármihez ért, semmiből sem volt képes olvasni.
– Van itt egy dolog, amit muszáj elmondanom. Tudják, ki vagyok.
Illetve hogy ki voltam. Lehet, hogy rólad is mindent tudnak.
A hírtől Thorn nem tűnt meglepettnek, sem különösebben
idegesnek. Figyelmeztetőn feltartotta a mutatóujját, majd oldalra
intett, hogy jelezze Ophélie-nak, vigyázzon, hová teszi a lábát. Ezen
a szakaszon a folyosó kiszélesedett, és az út egy zölden habzó
víztározó medence mentén vezetett tovább. Thorn épp jókor szólt,
mert a következő lépésnél Ophélie egyenesen belegyalogolt volna a
vízbe.
– Ha így lenne is – felelte –, egyelőre nem használták fel ellenem
az értesüléseiket. Nagyban megy a porhintés körülöttem, minden
szolgálati helyiségbe beengednek, de a lényegtől az orvosi
titoktartásra hivatkozva gondosan távol tartanak.
Thorn jól ismerte a terepet, tudta, merre lehet biztonságosan
megkerülni a medencét: a peremét annak idején, a kopás alapján
évszázadokkal korábban faragott kövekkel rakták végig, amelyek
egyenetlenségein abroncsba fogott lába meg-megingott.
– Megjegyzem, a személyzet tagjai azért annyira nem jól
tájékozottak, mint ahogy azt kifelé el akarják hitetni. Nincs tényleges
döntési hatáskörük. Egyértelmű, hogy a beosztottak egyike sem látja
át egészében az itt zajló munkafolyamatokat. Többnyire még azzal
sincsenek tisztában, hogy a közvetlen íróasztalszomszédjuknak mi a

263
feladata. Az a fiatal megfigyelő, akit összekötőnek kirendeltek
mellém, vagy a legostobább mind közül, vagy tehetségesebb
színésznő, mint a tulajdon nagynéném. Tisztelettel hajbókol előttem,
ami nyilván az egyenruhámnak szól, ki sem fogy a testület
magasztalásából, de egyetlen kérdésemre sem felel. Igazából –
folytatta rezzenéstelen arccal, miközben elkapta Ophélie-t, akinek a
lába megcsúszott a nyirkos köveken – nem sok újdonságot tudtam
meg az átvilágítás első napja óta. Ráadásul a külvilág híreiből sem jut
el hozzám semmi. A rádióadók nem működnek, a Hivatalos
Hírmondót több nap késéssel kézbesítik.
– Velem elég sok minden történt, rengeteg a mesélnivalóm.
Azzal Ophélie bele is fogott a mondókájába, miközben
rákanyarodtak egy menekülőjáratnak tűnő, rendesen kiépített
folyosóra, amelyet súlyos vasajtók osztottak szakaszokra.
Onnan kezdte, hogyan terelték össze a népeket az amfiteátrumban.
Mesélt a kényszerkitelepítésekről. Az önmegsemmisítő automatáról.
A helyszínen kitört általános felzúdulásról. Arról, hogyan
menekültek Octavióval, Blasiussal és Wolffal. A ködben
többedszerre feltűnt idegenről. Lazarus gyáráról, ahol meghúzták
magukat. Ambrosius közreműködéséről, aki egy légcsavaros
teherautóval elhozta a gondozóba. A felvételi eljárásról.
A létesítményben halmozódó selejtes tárgyakról. Cosmos
barátkozásáról. Secundáról és a különös rajzairól. A pincéről és a
telefonról. Elizabeth kódfejtő munkájáról.
A beszámoló nem volt túl összeszedett, de nagyjából minden
benne volt, bár Ophélie olyan gyorsan hadarta végig az eseményeket,
hogy szinte levegőt venni is elfelejtett. Thorn egyszer sem állt meg

264
menet közben – csak akkor lassította le a lépteit, amikor Ophélie az
Eulalie Itschen múltjából felszínre törő látomásokhoz ért –, de
Ophélie tudta, hogy minden egyes mondatát bevési az emlékezetébe;
ennél csalhatatlanabb rögzítési módszer nem létezett, hacsak nem a
robotdadák felvevőgépe.
A zsilipes járat egy karzatszerűségben folytatódott, amely alatt,
egy szinttel lejjebb tekintélyes méretű masinák pöfékeltek, mint
megannyi veszteglő gőzmozdony, és ontották magukból a meleget.
Ophélie még csak-csak elviselte valahogy a hőséget, elvégre egy szál
pizsamában volt, de Thornért aggódott egy kicsit, nehogy még a
végén megfőjön ott neki az egyenruhájára aggatott súlyos
aranydíszek alatt.
– Ez az, amit mutatni akartál?
– Nem. Gondoltam, egy rövid kitérő belefér, hogy ellenőrizzek
valamit.
Thorn odalépett a karzat korlátjára szerelt kapcsolószekrényhez,
és felnyitotta a fedelét. Az orrát eltakarta egy zsebkendővel, hogy
lehetőleg minél kevesebb olajgőzt és port szippantson be, ráhajolt a
számlálóra, majd egy elégedett biccentéssel nyugtázta, hogy minden
rendben. Ezek után előhúzott a zsebéből egy üveg fertőtlenítőt, és a
folyadékkal alaposan átdörzsölte a kezét.
– Itt végeztem – mondta. – Mehetünk.
A karzat másik végéből durván vésett kőlépcső indult felfelé,
amelyet csupasz villanykörték világítottak meg ugyanolyan erőtlenül
pislákoló fénnyel, mint a gondozó egyéb részein. A falból mindenütt
csövek és vezetékek álltak ki.

265
 Ophélie lehajtott fejjel lépkedett, de nem a fokokat nézte, hanem a
két lábát tartotta szemmel, nehogy összeakadjanak. Ráadásul ez
csigalépcső volt, ami különösen nehéz feladat elé állította. Nem
beszélve arról, hogy amikor meglátta a lábujjait, milyen szutykosak,
még el is szégyellte magát.
– Még mindig a szobor belsejében vagyunk?
– Igen. A gondozó egy ősi városnegyed romjaira épült. Néhány
titkos járat még megmaradt, de már senki sem használja őket.
A fejemben van az egész létesítmény alaprajza.
A hangja még a szokásosnál is mogorvábban dörgött a járat kongó
falai között. Thorn végig szorosan markolta a korlátot, és csak akkor
engedte el, amikor a járógépében valamelyik alkatrész beakadt, és ki
kellett pöccintenie. Ophélie eddig még bele sem gondolt, hogy a
lépcsőmászás neki sem lehet könnyű. Érezte rajta, hogy feszült. Már
akkor érezte, amikor megölelte. Vibrált körülötte a levegő: a karmai
úgy duruzsoltak, szinte hallhatóan, akár egy felbolydult méhkas.
Ophélie nagyon megkönnyebbült, amikor az utolsó kanyarból
felpillantva meglátott egy ajtónyílást, amelyen keresztül egy olyan
fényesre suvickolt előtérbe kerültek, amelynek a padlóján még a légy
is hasra esett volna. Oldalt a díszes felvonórács arra utalt, hogy erre a
szintre más, kényelmesebb módon is fel lehet jutni, nem csak azon a
dohos csigalépcsőn – már ha valaki megengedhette magának, hogy a
hivatalos útvonalat vegye igénybe. A felvonóval szemközt egy
magas, kétszárnyú ébenfa ajtón aranytábla lógott a következő
felirattal:

IGAZGATÓI LAKOSZTÁLY

266
 ILLETÉKTELEN SZEMÉLYEKNEK TILOS A BELÉPÉS!

A tiltás túlzott elővigyázatosságnak tűnt, mivel az ajtón nem volt

kilincs. Ophélie sok mindenre fel volt készülve, de arra nem, hogy az
elhajlásgondozó legfelsőbb köreinél tesznek látogatást. Nem volt ez
túl kockázatos? És ha véletlenül összeakadnak a vezetőséggel?
Ophélie még sohasem látta őket, de nem is feltétlenül szeretett volna
megismerkedni velük, legalábbis nem ezen az éjszakán.
Thorn egyenesen az ajtó melletti fali tükörhöz ment.
– Várj meg itt!
Ophélie döbbenten figyelte, ahogy kérlelhetetlen elszánással,
minden férfiúi büszkeségét félretéve szembenéz a saját tükörképével,
majd egyesül vele. Ez volt az első alkalom, hogy Thorn a
jelenlétében gyakorolta a tőle szerzett tudományát. A tükörjárás
képessége egyetlen dolgot követelt az embertől: hogy kendőzetlenül
felvállalja önmagát. És Thorn kész volt erre, nem hazudott
önmagának, pedig érezhetően nem volt túlságosan oda attól, amit
a tükörben lát.
Thorn belülről kinyitotta a lakosztály ajtaját, és kitárta Ophélie
előtt. Ophélie először csak bekukucskált, majd félve átlépte a
küszöböt, hogy alaposan körülnézzen a leginkább egy hatalmas
könyvtárszobához hasonló, elképesztő belmagasságú helyiségben,
bár a takarékon égő lámpák halvány fényében elsőre alig tudott
valamit kivenni belőle. A berendezés kifinomult volt, ugyanakkor
egyetlen darabja sem tűnt feleslegesnek: kifogástalanul jelzetelt
könyvespolcok és iratszekrények, egyenes vonalvezetésű bútorok,
elismert mesterek műhelyeiből kikerült festmények, egy ütemre

267
ketyegő órák, biztos talapzatokon álló mellszobrok, sehol semmi
hivalkodó cicoma, ami megtörte volna az eleganciát. A zárt
osztályon torlódó kacathegyek után ez a rendezettség kifejezetten
üdítően hatott. Lehetséges lett volna, hogy egy ilyen lakosztály
üresen állt?
– Nincs itt senki.
– És ha a vezetőség egyszer csak betoppan?
– A vezetőség úgy, ahogy van, nem létezik. Az a tábla csak a
gyanakvás eloszlatása végett lóg kint az ajtón. A gondozó itt csupán
az irattári anyagokat tárolja. A létesítmény tényleges szellemi
irányítójának kiléte mindenki előtt ismeretlen.
Ophélie sűrűn pillogott. Ezek szerint a gondozó teljes
személyzetének fogalma sincs, valójában kinek a beosztottja?
A megfigyelők és a kezük alá dolgozó kollaboránsok mind
valamiféle árnyékvezetőség utasításait hajtják végre?
– És ha az a rejtélyes szellemi irányító éppenséggel Eulalie
Itschen?
– Magam is gondoltam erre az eshetőségre, mivel az intézmény
szervezeti felépítése legalább olyan átláthatatlan és hűbéri jellegű,
mint az ő családi hálózatáé, de erősen kétlem, hogy sejtené, mi zajlik
errefelé. Tudniillik egyáltalán nem áll érdekében, hogy a világon
bárki akkora hatalomra tegyen szert, mint amekkorával egykor ő is
rendelkezett.
Epés hangvételű okfejtése végén Thorn odalépett az egyik
iratszekrényhez, és kihúzott egy öblös fiókot. Minden egyes
dokumentumot, amelyet a fiókból kiemelt, pontosan ugyanoda
csúsztatta vissza, ahonnan elvette. Körültekintően, nehogy bármilyen

268
bűnjelet hagyjon maga után. Ophélie oldalt észrevett egy csinos álló
tükröt, amelyből egy alacsony, fiatal nő nézett vissza rá félregombolt
pizsamában, szénaboglyával a fején. Thorn nyilvánvalóan azt
használta bejáratnak. Vagyis nem először járt itt.
Miközben Thorn módszeresen átböngészte a fiók tartalmát,
Ophélie odament az egyik jókora, kör alakú ablakhoz. És attól, ami
az üvegen túl a szeme elé tárult, elakadt a lélegzete. A magasból az
elhajlásgondozó teljes területét, minden udvarát, ilyen-olyan
pagodáját és csarnokát belátta. Mert nem ám akármilyen ablak volt
az! Ophélie a szobor szemében állt, és az ő szemével – meg persze
annak is köszönhetően, hogy a szemüvegét visszakapta – végre az
éjszaka fényeit is külön tudta választani egymástól: a csillagképeket
és köztük a mellékszilánkok csoportozatának sajátos rajzolatát elöl az
Emlékmű ragyogó csúcsával, valamivel távolabb a Jó Család
szerényebb lámpasoraival, mögöttük pedig Bábel belvárosának a
gomolygó felhőkön átsejlő közvilágításával.
Mi lehetett Blasiusszal és Wolf professzorral? És a sáljával?
Továbbra is Ambrosius fedele alatt húzták meg magukat? Vajon a
letartóztatások folytatódtak? És Octaviónak sikerült tájékoztatnia a
történtekről a lakosságot?
Ophélie eddig igazán még bele sem gondolt, milyen
elszigeteltségben tartják őket a gondozóban.
– Érdekes – motyogta, miközben olyan közel hajolt az ablakhoz,
hogy az orra szinte az üveget érte. – Idáig soha nem ér el a dagály.
A felhők nem jönnek fel a szilánk pereméig. Mintha itt lenne a
középpont, ahonnan a légörvények kiindulnak.

269
 Ahogy a tekintetével végigpásztázta a gondozót, egy kőfallal
körülkerített, füvesített részre lett figyelmes. Mik voltak azok a
sötétben? Kőtáblák? Sírok. Cosmos jól mondta: az intézetnek saját
temetője volt. Ophélie elborzadt, amint eszébe jutott, hogy talán azok
nyugszanak ott, akik eljutottak ugyan a harmadik szintig, de szintén
Cosmos szerint soha nem tértek vissza onnan.
Hátat fordított az ablaknak, és szemügyre vette az íróasztalon
egymás mellett keretekben sorakozó régi, megsárgult fényképeket.
Az egyiken, egy csoportképen kisebb-nagyobb testi
rendellenességeket mutató inverzek mosolyogtak a kamerába egy
körhintával a háttérben. De nem is magán a képen akadt meg Ophélie
szeme, hanem azon, hogy a papír közepe lyukas volt. Valaki kivágott
belőle egy alakot, mintha ki akarta volna törölni a csoportból.
A hiányzó alakkal együtt egy fél kar is az olló áldozatául esett, egy
tizenéves ifjúé, aki barátságosan a szomszédja vállára támaszkodott,
és valahogy olyan ismerősnek tetszett. Kik lehettek ezek?
– Tessék.
Ophélie annyira belemerült a fényképnézegetésbe, hogy csak
akkor vette észre Thornt, amikor az már ott állt mellette, és letett elé
egy vaskos iratköteget.
– Mi ez?
– Orvosi felvételek. Jogod van látni őket.
Ophélie kesztyűs kezével maga elé húzta az iratgyűjtőt, és remegő
ujjakkal kinyitotta. Borítékok voltak benne, azokban pedig
negatívok, amelyek közül többet nagy méretben papírra is előhívtak.
Mindegyik Ophélie-t ábrázolta, hol szemből, hol oldalról, hol
hátulról.

270
 Elég szép mennyiségű képanyag jött össze, elvégre a bevonulása
óta nem telt el úgy nap, hogy ne terelték volna be egy elsötétített
kamrába fényképezkedésre.
A felvételek vajon azt is elárulták, amit eddig még nem mert
bevallani Thornnak? Felfedték azt a cseppet sem elhanyagolható
szervi elváltozást, amely miatt ők ketten nem is remélhették, hogy
egyszer, valamikor a jövőben megtudják, milyen szülőnek lenni?
Ophélie úgy érezte, mázsás súly nehezedik a vállára. Ezt Thornnak
mindenképpen az ő szájából kellett megtudnia, nem holmi orvosi
leletekből.
Ophélie fényforrást keresett, hogy alaposabban is
megvizsgálhassa a felvételeket. És olyasmit vett észre rajtuk, amitől
minden másról egyszeriben megfeledkezett.
Egy árnyékot.
Belőle áradt, a testéből, füstszerűen gomolygott körülötte, csak a
mérete változott képről képre. A kezénél viszont mindegyik
felvételen sűrűbbnek és nagyobb kiterjedésűnek tűnt. Az pedig még
ennél is furcsább volt, hogy az árnyék nem pontosan, hanem
felemásan, enyhe eltolódással illeszkedett a testéhez. Ennek is a situs
inversusához lehetett köze?
– Ezek itt az érkezésed napján készültek – magyarázta Thorn. – És
most vesd össze ezzel! – csúsztatott elé egy másik képet. – Ez egy
nappal későbbi.
Az árnyék ugyanúgy ott volt, csak még féloldalasabban. Egyetlen
nap elég volt ahhoz, hogy Ophélie a villanófénytől fehérnek látszó
teste és az a fekete árny különváljon. De mitől? Azoktól a bonyolult
tornagyakorlatoktól, amelyeket folyton végeztettek vele? És ahogy

271
Thorn időrendben letette elé a felvételeket, egyértelművé vált, hogy a
két körvonal egyre élesebben elhatárolódott egymástól.
– Nem tudom, mit művelnek itt veled – szólalt meg ólmos, fojtott
hangon Thorn –, de valami változik benned. Sőt, egy kicsivel még
ennél is komolyabbnak tűnik a dolog.
A szavain és a mozdulatain érződött, hogy feszült.
Erőtlenül felemelte a karját, hogy próbálja visszatartani Ophélie-t,
aki máris fürgén megindult az iratszekrény felé. Amikor Ophélie
anyagát előkereste, Thorn hiába vigyázott, nehogy bármit akár csak
egyetlen milliméterrel is elmozdítson a helyéről, Ophélie egy
szempillantás alatt felborította a rendet. Thorn megrökönyödve nézte,
ahogy egymás után húzkodja elő a fiókokból a mappákat és
borítékokat, és közben persze mindent jól összekever.
Látnia kellett, hogy a gondozó többi ápoltjánál is megfigyelhető-e
ez a jelenség.
A fényképeken szereplő alanyok mindegyike körül ott gomolygott
az árnyék, de azoknál, akik nem rendelkeztek különleges
képességekkel (ezt az adatot egyszer sem mulasztották el bevezetni a
személyi anyagokba), jóval halványabb volt, és szabályosan vette
körül a testüket, nem vált le róla, nem úgy, mint az alternatív
programba irányított inverzeknél. Formára nem volt közöttük két
egyforma: kinek a fülénél terebélyesedett ki, kinek a mellkasánál,
kinek a torka magasságában. Mi okozta ezeket a különbségeket? És
Ophélie árnyéka miért pont a kezénél sűrűsödött be?
– Ezek az árnyékok az örökölt képességeink kivetülései – jutott
végül magában következtetésre Ophélie. – Hát ezért nem tudok bánni

272
a tárgyakkal, és ezért nem engedelmeskednek a karmaim sem! E
miatt a leválás miatt.
– És ez még nem minden – dünnyögte Thorn, aki közben
igyekezett rendbe tenni, amit Ophélie széttúrt. – Az elhajlásgondozó
alaposan fel van szerelkezve különféle ismert és ismeretlen
mérőeszközökkel, amelyek segítségével a munkatársak
számszerűsítik a visszaverődéseket. De nemcsak a visszhangokat
vagy a szellemképeket, amelyeket hallunk vagy látunk, hanem főleg
azokat, amelyek az érzékszerveinkkel nem észlelhetők. Komoly
statisztikát is vezetnek róluk, utánajártam.
Két adag papír élére rendezgetése között Thorn átnyújtott
Ophélie-nak egy szálkás betűkkel és grafikonokkal sűrűn telefirkált
lapot.
– Vegyük sorra a tényszerű megállapításokat! Először: az
északnyugati városrész leomlását követően a visszaverődések
megsokszorozódtak.
Ophélie bólintott. Ez már neki is feltűnt, igen.
– Másodszor: a visszaverődések mennyisége és gyakorisága a
környezeti feltételek függvényében változó tendenciát mutat.
– Ezt tapasztalatból is alátámaszthatom. A pincében majdnem
megsüketültem tőlük.
Thorn nem hagyta magát félbeszakítani.
– Harmadszor: a mennyiség és a gyakoriság nemcsak környezet-,
hanem személyfüggő is. Az alacsony származású alanyok körül a
visszaverődések száma jellemzően elhanyagolható, szemben azokkal,
akik közvetlen rokonságban állnak a családfőkkel, következésképpen
a képességeiket is örökölték tőlük. Az előfordulásuk az inverzek

273
körül a legszámottevőbb. Sőt, kijelenthetjük, hogy a situs inversus
súlyosságának mértékével egyenes arányban nő.
Thorn elmélyülten kotorászott a fiókban, de amikor ehhez a
ponthoz ért, oldalra fordította a fejét, és Ophélie-ra villantotta acélos
tekintetét.
– Negyedszer: a legmagasabb értéket nálad mérték. Az alternatív
programban jelenleg részt vevő inverzek közül te vonzod magad köré
vagy váltod ki a legtöbb visszaverődést.
Ophélie-nak eszébe jutott utolsó találkozása Helénával az
amfiteátrum forgatagában. A családfő látta. És meg is mondta neki.
„Mindenütt jelen vannak, ifjú hölgy, és körülötted még be is
sűrűsödnek.” Na, ezt legalább már valamelyest tudta értelmezni, nem
úgy, mint a többit, amit a terebélyes asszony a kalitkáról, a
forgolódásról és az ujjairól összehordott.
– Összefoglalom – vette át a szót Ophélie. – Mindenkinek van egy
árnyéka, amely alapvetően nem látszik. Az inverzeknél ez az árnyék
ferde, nem illeszkedik pontosan, és minél súlyosabbak a tüneteik, az
árnyék annál inkább eltolódik. És ez a jelenség valamiért vonzza a
visszaverődéseket. A Másik maga is egy ilyen visszaverődés, de
annak egy igen ritka és különleges, önálló gondolatokra képes fajtája.
Az elhajlásgondozó pedig csalinak használja az inverzeket, hogy a
segítségükkel idevonzza és befogja a Másikat, és kihúzza belőle a
bőségszaru titkát, amelyet az annak idején Eulalie Itschennek egyszer
már elárult. Nem hagytam ki semmit?
Ophélie meg akarta törölni a szemüvegét, hátha akkor a fejében is
kitisztul a kép, de csak miután lekapta az orráról, akkor vette észre,

274
hogy a lencséje áttetszőbb nem is lehetne. Thorn azt is kényszeresen
megpucolta.
– Kizárólag az elmúlt öt év eredményeire támaszkodhattam –
jegyezte meg Thorn. – Korábbi irattári anyagokhoz nem férhettem
hozzá, mert azokat vagy áthelyezték, vagy egyenesen
megsemmisítették.
Ophélie találomra kihúzott és felcsapott egy mappát, amelyet
Thorn épp az imént szorított be a helyére. A klasszikus program
egyik alanyának kezelési naplója szintén tele volt
fényképfelvételekkel, amelyek tanúsága szerint az illető árnyéka
tökéletesen illeszkedett a teste körvonalaihoz. Miből lehetett az a
sötéten gomolygó burok? És miért nem volt látható szabad szemmel?
– A csíptető! – motyogta maga elé Ophélie. – Szóval erre szolgál
az a sötétített lencse! Megmutatja az árnyékokat. Talán még a
visszaverődéseket is kiszűri.
Beugrott neki az a jelenet, amikor a bevonulása napján a gyíkos
férfi lekevert neki egy pofont. A tekintetéből egyértelmű volt, hogy
meglátott mögötte, körülötte „valamit”. Talán a karmait, amelyek a
támadástól ösztönösen előbújtak, és Ophélie kezdte azt hinni, hogy
az a férfi szándékosan macerálta annyit, hogy tüzetesen
megvizsgálhassa őket. Errefelé semmit sem bíztak a véletlenre, ami
azért, ha jobban belegondolt az ember, elég ijesztő volt.
Miközben végiglapozta a fotókat, hátha észrevesz rajtuk
bármilyen más árulkodó jelet, arra lett figyelmes, hogy az alany
mindegyiken mosolyog. A személyi anyagához az orvosi felvételek
mellett egyéb, hagyományos beállítású fényképeket is csatoltak,
amelyeken az illető hol hangszeren játszott, hol egy fazekaskorong

275
mellett ült, és agyagozott. Egy csoportkép is előkerült, amelyen a
klasszikus program összes résztvevője szerepelt, és a kamera
kedvéért mind vicces pofákat vágtak. Sőt, oldalukon a sárga száriba
bugyolált ápolók is együtt nevettek velük. Sehol egy csuhás
kollaboráns, sem egy robotdada, csak csupa boldogan vigyorgó arc.
Ophélie eltöprengett. Eszébe jutott Cosmos dühkitörése. Eszébe
jutott az öreg, aki állandóan a fülét csapkodta. Eszébe jutott az örök
halandzsázásra kárhoztatott Secunda. A gondozóban segíthettek
volna rajtuk, megvoltak hozzá az eszközeik, de ehelyett inkább
elzárva tartották őket, hogy a saját hasznukra fordítsák az
elhajlásaikat, amelyek a „megfelelő” kezelésnek köszönhetően egyre
szélsőségesebbé váltak.
– És közben nem tesznek semmit – motyogta, miközben érezte,
hogy gyűlik benne a harag –, csak nézik a vergődésünket.
– Egy szó.
Thorn halkan beszélt, de volt a hangjában valami, amitől Ophélie
azonnal felkapta a fejét. Öklével az íróasztalra támaszkodott,
görnyedten Ophélie felé hajolt, és résnyire nyílt szemmel vizslatta a
tekintetét. Megfelelő tehetség vagy alkalmatosság birtokában
Ophélie jelen pillanatban azt látta volna, hogy Thornt tüskés burok
veszi körül, amely fenyegetően egyre csak dagad. De Ophélie nem
látta, csak érezte a kisugárzását, amely egyre élesebb fájdalmat
okozott neki. Ennek Thorn persze nem volt tudatában, őt pedig
sehogyan sem vitte rá a lélek, hogy hangosan felrója neki.
– Egyetlen szavadba kerül – vágott bele ismét Thorn –, és még ma
éjjel kiviszlek innen. Nem sok időnk maradt, de kivitelezhető. És

276
odakint keresünk egy helyet, ahol nem kell tartanod sem attól, hogy
utolérnek, sem a kitoloncolástól.
– Azt akarod, hogy elmenjek? Hogy megfutamodjak?
Thorn arcáról a derengő lámpafényben nemigen tudott leolvasni
semmit.
– Csak az a fontos, hogy te mit akarsz. Van és mindig is lesz
választásod.
„A kocka az én kezemben van, nekem kell dobni”, futott át
Ophélie fején.
– A Sark… nem szokott hiányozni?
Thornt érezhetően kizökkentette a váratlan kérdés, de volt mibe
kapaszkodnia: önkéntelenül rázárta az ujjait a zsebórájára. Azt az
órát Berenilde-től kapta ajándékba. Ophélie ezt azóta tudta, hogy
véletlenül megolvasta azokat a kézzel faragott dobókockákat,
amelyeket Thorn megtartott gyerekkorából.
– Sok befejezetlen ügyet hagytam ott hátra. De egyik sem előbbre
való annál, mint ami itt és most foglalkoztat.
A válasz tárgyilagos volt, Ophélie-t mégis megindította. Még jó,
hogy Thorn is ugyanúgy félt, mint ő, hogy soha többé nem látja
viszont a hozzátartozóit. Csakhogy neki már nem volt választása. Ha
haza akart menni, ahhoz előbb kétszeresen is rendeznie kellett a
számlát: egyrészt Bábelen, a Genealógusokkal, másrészt a Sarkon, az
igazságszolgáltatás előtt. Thorn már jó ideje kimaradt a játékból, ő
nem dobhatott.
És emiatt soha nem panaszkodott.
Úgyhogy Ophélie úgy tartotta igazságosnak, ha ő sem
panaszkodik.

277
 – Egyetértek. Szeretnék a végére járni annak, amit elkezdtem.
Thorn vonásai épp csak megrezzentek a félhomályban, de az
arcán továbbra is megmaradt az előbbi kétértelmű kifejezés.
– Most már elárulhatom: reméltem, hogy így döntesz.
– Tényleg?
Ophélie szíve hevesebb ritmusra váltott. De a nagy ellágyulás nem
tartott sokáig, mivel Thorn kiterítette az asztalra az elhajlásgondozó
térképét, és a mutatóujjával egy jól körülhatárolható részre bökött.
– Egy rögtönzött látogatás a kollaboránsok részlegén komoly
előrelépést jelentene. Biztos vagyok benne, hogy abból, ami ott van,
pontosabb értesüléseket szerezhetnénk az árnyékok és a
visszaverődések fizikai tulajdonságairól, és esetlegesen az
összefüggésekre is fény derülne: hogy hogyan kapcsolódik mindez
Eulalie Itschenhez, a Másikhoz, a földcsuszamlásokhoz, a
bőségszaruhoz és a Könyvek rejtjelezéséhez. A kollaboránsok
munkájára egyáltalán nem látok rá. Az állítólagos orvosi titoktartás
miatt a laboratóriumaikba nincs felhatalmazásom belépni. Neked kell
odamenned helyettem.
Ophélie a térkép fölé hajolt. Nem volt az a különösebben érzelgős
fajta, de azért nem esett volna rosszul neki, ha Thorn ennél kicsit
több szenvedéllyel ad hangot a bizalmának.
– Mikor?
Thorn végighúzta hosszú, csontos ujját a papíron.
– A kollaboránsok időbeosztását sikerült megszereznem. Percre
pontosan tudom, mikor ki hol tartózkodik. Csak egy idősáv van,
amikor senki sincs a részlegen: délután a harmadik és az ötödik
gongütés között.

278
 – Ma éjjel, sötétben még csak ki tudtam szökni valahogy, de
nappal nem olyan könnyű észrevétlenül kiosonni.
– Abban majd én segítek neked – vágta rá magabiztosan Thorn. –
Holnap akcióba is lépek. A számláló, amelyet idefelé jövet
ellenőriztem, olyan értéket mutat, amely távolról sem felel meg a
benyújtott kimutatásokban szereplő adatoknak. Más szóval a zárt
osztályon van valami, ami jelentős mennyiségű villamos áramot
fogyaszt. Valami, amit rejtegetnek.
Azok alapján, hogy az épület folyosóin és minden helyiségében az
összes lámpa erőtlenül pislogott, és a körhinták is időnként meg-
megálltak, Ophélie magában igazat adott neki.
– A bőségszaru?
– Ahogy mondod. A különbség kimutatható, és fel is fogom
használni annak érdekében, hogy elrendeljem a zárt osztály
szigorúbb átvilágítását. A gondozót közvetlenül talán nem LUX
Lordjai irányítják, de az ő anyagi támogatásuk nélkül a működése
nem biztosított. A vezetőség nem tehet mást, engedélyeznie kell a
műszaki felülvizsgálatot. Röviden – hajtogatta össze a térképet
Thorn –, arra a két órára a teljes személyzetet lefoglalom, és
szabaddá teszem előtted az utat a kollaboránsok részlegébe.
Nyugodtan odamehetsz, nem fog megzavarni senki.
Minél tovább hallgatta Thornt, annál nyilvánvalóbbá vált Ophélie
számára, amire eddig nem is gondolt: hogy Thorn mennyire nem
tudja levetkőzni egykori főkincstárnoki beosztását. Igazából a
származása is lerítt róla, le sem tagadhatta volna, hogy a messzi
északon nőtt fel. Sápadt bőrét nem fogta a nap, a modora rideg volt,
akár egy jegesmedvéé – Ophélie nem is értette, hogyan kerülhetett be

279
Bábel legbefolyásosabb testületébe anélkül, hogy bárki bármikor
szembesítette volna azzal, hogy mennyire kilóg közülük. De ha a
Genealógusok ezzel együtt Thornt még a nyilvánosságnak is ki
merték tenni, az csakis azt jelenthette, hogy a hatalmuk biztos
alapokon állt.
– És ha vissza akarnak ereszteni a pincébe, még mielőtt
nekiindulnék, akkor mit csináljak?
– Mentsd ki magad valahogy. Fogalmam sincs, hogy ez a kísérlet
valóban azt célozza-e, hogy kapcsolatba lépj a Másikkal, de ha igen,
akkor el kell követnünk mindent, hogy eltereljük magunkról a
figyelmét. Egyelőre nem állunk készen arra, hogy akár vele, akár
Eulalie Itschennel nyíltan szembeszálljunk.
Ophélie csak remélni tudta, hogy az ostoba telefonos
kifakadásával és a dacoskodásával nem rontott el időnek előtte
semmit. Hogy talán még nem túl késő. És próbált nem gondolni arra,
amit korábban az üvegesműhelyben látott, illetve látni vélt.
– Rendben. Holnap délután a harmadik és az ötödik gongütés
között felfedező utat teszek a kollaboránsok részlegébe. Kis
szerencsével a bőségszarut is ott tartják.
Thorn ajka finoman megremegett.
– Nem az a lényeg, hogy hol van, hanem hogy a működési elvét
megértsük. Arra kell rájönnünk, hogyan vált meg Eulalie Itschen az
emberi természetétől, és hogyan kelt egy visszhangból önálló életre a
Másik. Mert ha erre rájövünk, akkor végre megszabadulhatunk tőlük.
Ophélie azt vette észre, hogy mintha máris könnyebben venné a
levegőt. Thorn időnként hajlamos volt nyersen fogalmazni, de a
fellépése mindig határozott volt, ami benne is eloszlatta a kételyeket.

280
Mi oka lett volna kételkedni? Elhessegette hát a fejéből a gyötrő
képeket, az üvegesműhelyt, Secunda rajzait, a vért és a feneketlen
űrt. Nem akart ezekkel foglalkozni, csakis a valósággal, a jelen
pillanatban kézzelfogható valósággal: Thornnal, magával,
kettejükkel.
Thorn előhúzta a zsebéből az óráját, amelynek a fedele magától
kipattant.
– Remek – közölte, mint aki épp hatékonyan lezárt egy hivatalos
tárgyalást. – Mivel úgy döntöttél, maradsz, még rengeteg idő áll
előttünk.
– Mire?
Ophélie-t elfogta a rettegés, nehogy még a végén Thorn kitaláljon
neki egy újabb küldetést. Abban sem volt biztos, hogy a másnapit
ügyesen végre tudja hajtani anélkül, hogy rajtakapnák – mert ha
elcsípik, annak a következményeibe egyelőre bele sem mert
gondolni. Csak némi késéssel vette észre, hogy a kérdésével nem
egészen a várt hatást váltotta ki. Thorn ledermedt, az arcára volt írva,
hogy feszült.
– Magunkra…
Ophélie-nak felszaladt a szemöldöke a homlokára. Ahogy Thorn
kimondta ezt a rövidke szót, parancsoló hangja tele volt bírvággyal,
majd a következő pillanatban szégyenkezőn lesütötte a szemét.
Mintha csalódott volna önmagában. Ophélie nem először volt
szemtanúja az ehhez hasonló belső viaskodásának. Ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy odarohanjon hozzá, és a karjába vesse magát.
Thorn felnézett; vigyázott, nehogy Ophélie véletlenül kikerüljön a
látómezejéből. A tekintete hideg volt, de perzselt, akár a jég. Mit

281
meg nem adott volna Ophélie azért, ha egyszer, csak egyszer egy
kicsit megolvaszthatná…
Ahogy hozzásimult, Thorn karmai bizsergették a bőrét.
Lábujjhegyre állt, és suta, de határozott mozdulatokkal felülről
elkezdte kigombolni rajta LUX egyenruháját. Le akarta róla hántani
az önvédelem álságos páncélját. Azt akarta, hogy adja meg magát
önmagának, legalább egyetlen éjszakára.
Thorn figyelt. És lassan, fokozatosan elhatalmasodott rajta a
mohóság. Ő, aki nem szeretett enni, hirtelen mintha ráérzett volna az
étel ízére.
És Ophélie, miközben hagyta, hogy Thorn teljes egészében
bekebelezze, tett magának egy újabb ígéretet.
Megváltoztatja Thorn kérlelhetetlen tekintetét. Hogy amikor
legközelebb tükörbe néz, olyannak lássa önmagát, amilyen
valójában.

282
 A KOLLABORÁNSOK

A nap szokványosan indult, mármint annak keretein belül, ami az

alternatív programban szokványosnak számított. Az átvirrasztott
éjszaka után Ophélie nyögvenyelősen tuszkolta le a torkán az
ehetetlen reggelit, a vetítőben úgy tett, mintha a vásznon ugráló
színes formák fenemód érdekelnék, a kollaboránsok csoportja előtt
végigcsinálta az előírt tornagyakorlatokat, majd bevonult a kamrába
fényképezkedni, amiről már tudta, hogy arra szolgál, hogy a
munkatársak később a felvételeken azt méricskéljék, mennyivel
mozdult megint odébb az árnyéka a testéhez képest. És a körhintás
feladatok még csak ezután következtek. Erre a napra Ophélie-nak azt
találták ki, hogy írjon egyszerre két kézzel, miközben sebesen
pörgetik alatta az ülést, és masírozzon hátrafelé egy futószalagon.
Amikor felültették egy kipeckelt kerékpárra, és arra utasították, hogy
egy pillanatra se vegye le a szemét a kormányra szerelt szélforgóról,
nem bírta tovább, és pedálozás közben elaludt.
A pincéről és a telefonról szó sem esett.
Secunda egész nap kerülgette, de Ophélie mindig kisiklott
valahogy a találkozás és a zavarba ejtő fehér tekintet elől.
Szántszándékkal nem vett tudomást a lány elkámpicsorodott
ábrázatáról, még ha ettől kínosan érezte is magát, de semmi kedve
sem volt egy újabb rajzon a testét borító vörös satírozással
szembesülni. Cosmosszal fordítva állt a helyzet: vele nem Ophélie-n
múlott a távolságtartás, láthatóan a fiatalember nem akart az ő

283
közelébe menni, de ettől még Ophélie többször rajtakapta, hogy a fiú
a kezét bámulja, ott, ahol megharapta.
A fülledt délutánban felzendült a harmadik gongütés.
Ophélie épp a körhinták között bóklászott, és egy zsebkendővel
törölgette a nyakát, hogy felitassa róla a verejtéket. Nyugtalanul az
udvaron lődörgő szürke csuhák foltszerű csoportja felé pillantott.
A kollaboránsok mind a részlegükön kívül voltak, de Thorntól csak
nem érkezett semmilyen jel. Ophélie önhatalmúlag nem vághatott
bele a küldetésbe, így tíz lépést sem tehetett volna meg anélkül, hogy
valaki ki ne szúrja. Nem nagyon tudott másra gondolni, mint hogy
Thorn elterelő hadművelete valamiért megfeneklett, amikor is arra
lett figyelmes, hogy körös-körül a személyzet felbolydult. Akár egy
papírrepülőt, valaki suttogva bedobta a figyelmeztetést – „Itt van Sir
Henry!” –, amely aztán szájról szájra végigmorajlott az egész zárt
osztályon.
A robotdadák beterelték a gondjaikra bízott inverzeket az
épületbe, és miután egy-egy tálcára összekészítették nekik a hideg
vacsorát, rájuk zárták a szobáik ajtaját. Ez alól egyedül Secunda volt
kivétel, aki az egyik körhintán magányosan ösztökélte tovább a
falovacskáját.
– NEM TÖRTÉNT SEMMI, DARLINGS, CSAK IDEJE AZ ELEKTROMOS

HÁLÓZAT ÉVES ELLENŐRZÉSÉNEK. A JÁTÉK HOLNAP FOLYTATÓDIK –

mondogatták.
Amint meghallotta a zár kattanását, Ophélie nem vesztegette az
időt. Felvette a kesztyűjét és a szemüvegét, amelyeket éjszakára az
ágya alá rejtett, és kiemelte az ablaktáblát. Ezúttal nem volt nehéz
dolga, a keretet már csupán egyetlen zsanér tartotta. Az első szökése

284
nem tűnt fel senkinek; remélte, hogy a szerencse másodjára is mellé
szegődik.
Kimászott az ablakon. Sötétben még csak-csak felaraszolt
valahogy ezen a falon, de nappal, verőfényes napsütésben, tökéletes
kilátással a nagy semmire, arcában a bőrét nyaldosó forró széllel
egészen más színben tűntek fel a dolgok. Az átforrósodott cserepek
égették a talpát, amikor végre fellépett a tetőre.
Thorn váratlan megjelenése a zárt osztályon megtette a kellő
hatást. A kollaboránsok, mint megannyi szürke kis hangya, mind a
szikrázó egyenruha köré gyülekeztek.
A lépcsőzetesen ereszkedő födémről Ophélie néhány, cirkuszi
mutatványnak is beillő egyensúlyozó gyakorlat és az azoknak
megfelelő számú zúzódás árán egy ligetbe ért, amelynek a végében,
már ha jól értelmezte Thorn útmutatását, bejuthatott a kollaboránsok
részlegébe. Eddig meglett volna, de a neheze ezután következett.
Alig több mint egy órája maradt, hogy kiderítse, amennyit csak
kideríthetett. A kaputól a folyosó a betegszobán át vezetett egy
írópultokkal telerakott olvasóterembe, onnan a könyvtárba, majd
Ophélie még a konyhába is betévedt, ahol ínycsiklandó illatok
szállingóztak a levegőben; azok az ételek, amelyek az inverzek
asztalára kerültek, nyilvánvalóan nem itt készültek. A tervrajzoknak
megfelelően, amelyeket Thorn még az éjjel bemagoltatott vele,
ablakok a részleg egyik helyiségében sem voltak. Ez még a hasznára
lehetett. A percegő lámpák pislákoló fénye mindenütt remegő
árnyakat vetett a falra. Az elterelés mindenesetre hatékonynak
bizonyult: útközben Ophélie nem találkozott senkivel.

285
 Egészen a központi összekötő folyosóig. Ophélie behúzódott egy
falmélyedésbe, és óvatosan kikukucskált: a folyosón két csuklyás
kollaboráns őrködött. A csuhájuk halk surrogással seperte a földet,
miközben egy ütemre meneteltek egymással szemben, az egyik előre,
a másik hátra, majd meghatározott időközönként némán szerepet
cseréltek. Az, amelyik addig hátrált, megindult előre, a másik meg
háttal folytatta a járkálást.
Egy zárt ajtót őriztek a folyosó másik végén – az
óvintézkedésekből ítélve nyilván amögött lehetett a laboratórium.
Oda nem juthatott be Ophélie anélkül, hogy az őrszemek meglátnák.
Legalábbis egyelőre. Merthogy Thornnal erre az eshetőségre is
felkészültek. Addig is Ophélie csendben meghúzta magát a
félhomályban, és remélte, hogy nem kell sokáig lapulnia. Minden
egyes perc, amelyet tétlen várakozással töltött, nagy veszteségnek
számított a rendelkezésére álló, igencsak véges időből.
A fények kialudtak. Végre! Thorn, ahogyan megígérte,
lekapcsoltatta az áramot. A részleg ablaktalan helyiségei teljes
sötétségbe borultak. A folyosóról tompa puffanás hallatszott, majd a
következő, szűkszavú párbeszéd:
– Áramszünet? Már megint?
– Áramszünet. Már megint.
Ophélie lábujjhegyen kisurrant a rejtekéből, és szorosan a fal
mentén eltapogatózott az ajtóig. Útközben csak arra kellett vigyáznia,
hogy még véletlenül se érjen hozzá az őrszemek párosához. Az ujjai
megakadtak az ajtófélfában. Már csak a kilincset kellett megtalálnia,
és lehetőleg gyorsan, még mielőtt visszajönne az áram. Megtalálni
megtalálta, de a gombját elfordítani már nem bizonyult olyan

286
egyszerűnek, mivel amióta gondjai támadtak a jobb és a bal
megkülönböztetésével, a két keze állandóan összeakadt. De végül
csak sikerült megmarkolnia. A nyelv kikattant. Ophélie résnyire
kinyitotta az ajtót, beosont rajta, majd lassan, nehogy a fa
megnyikorduljon, centiről centire behúzta maga után.
Bent volt.
Nekivetette a hátát az ajtónak, és minden érzékszervét kiélesítette,
hátha ki tud venni valamit a sötétben. És ha Thorn tévedett? Ha
néhány kollaboráns mégsem hagyta el a laboratóriumot? És amint a
fények kigyulladnak, már kész is a lebukás?
És lőn világosság: minden lámpa egyszerre felkapcsolódott.
A helyiségben Ophélie-n kívül senki sem tartózkodott.
A hatalmas termet többujjnyi vastag válaszfalak osztották kisebb
fülkékre. Az egész olyan volt, mint egy kaptár, amelyben minden
szorgos méhecskének megvan a maga elkülönített cellája. Az
áramszolgáltatás visszaállításával a mennyezeti légkeverő lapátok is
beindultak, amitől a zárt térben egyszeriben frissebb lett a levegő.
Körben a falakon az üres fogasok arra utaltak, hogy a kollaboránsok
házon kívül vannak, és magukra öltötték a csuhát, amelyet idebent
nyilván nem kellett hordaniuk.
A teremben, akárcsak a zárt osztály egyéb részein, szintén
dobozokban álltak a selejtes tárgyak. Foghíjas fésűk, ormótlan
ékszerek, lyukas korsók, görbe nyelű kanalak, ehetetlen ételek – de
sehol semmi, ami akár csak egy kicsit is hasonlított volna arra, ami
mindezt kionthatta magából: a bőségszarura. Ki ne bosszankodott
volna azon, hogy bármerre néz, folyamatosan csak az okozattal
szembesül, de magát az okot, hiába keresi, sehol sem leli?!

287
 Az egyik szemeteskosár alján Ophélie megpillantott egy csíptetőt.
Valamelyik kollaboráns biztosan a székén felejtette, és ráült. Az
okuláré siralmas állapotban volt: az egyik lencséje hiányzott, a másik
még ott fityegett a keretben, de az is megrepedezett.
Ophélie kitúrta a sötétített lencsét a szemetesből, és a szemüvege
alatt monokliként a szeméhez illesztette. És máris egészen más
fénytörésben látta a világot. A válaszfalak, a lámpák, minden egyes
tárgy körül könnyű, fehér pára lengedezett, amely helyenként
oszladozott, helyenként besűrűsödött. A légcsavarok, mintha vizet
kavartak volna, körkörös irányban fröcskölték bele a gőz
halmazállapotú anyagot a térbe.
– Hát ez meg micso…?!
A szavak fakó ködpamacsokként buktak ki Ophélie száján, és
azon nyomban szertefoszlottak.
Ophélie utánuk kapott. A kezéből is kettőt látott. Az egyik
ugyanolyan fekete volt, és szilárd, mint a lencse a szeme előtt; a
másik fehér és ködszerű, és oldalra enyhén eltolódott a feketéhez
képest.
És a meglepetések sora ezzel még nem ért véget.
Valahányszor Ophélie megmozdult, sőt olyankor is, amikor meg
sem moccant, a testét árnyékként körülvevő fehér szemcsék
szanaszét szóródtak a teremben. Olyanok voltak, mint a víz felszínén
fodrozódó hullámok. Némelyiket magával ragadta az áramlat, mások
visszasodródtak felé, de persze sokkalta halványabban, mintha a
keveredéssel felhígultak volna, majd végleg elpárologtak.
A sötétített lencsén keresztül nem csak az árnyékok váltak
láthatóvá. Ophélie a visszaverődéseket is látta.

288
 A csíptetők, amelyeket a személyzet minden tagja viselt, olyan
képet adtak, mint a fényképfelvételek negatívja. És olyasmit is
megmutattak, ami az emberi szem előtt rejtve maradt. Amint Ophélie
elvette a szemétől a lencsét, az árnyak és a visszaverődések eltűntek.
Szívesen megtartotta volna ezt az igencsak hasznos célszerszámot, de
az üveg az ujjai nyomása alatt elpattant.
Vagyis mindent valami légnemű burok vett körül. Sőt mi több:
ezek az árnyszerű burkok és a visszaverődések egy tőről fakadtak,
egyazon jelenség különféle megnyilvánulásai voltak.
Kiindulásnak ez is megtette.
Ophélie végigjárta a laboratóriumot, helyesebben a fülkényi
laboratóriumokat, hátha ennél többet is ki tud nyomozni. Az
egyikben lombikok, a másikban postai mérlegek sorakoztak az
asztalon, a harmadikban a fali táblán számok és bonyolult egyenletek
virítottak – szemmel láthatóan mindenütt valamit méricskéltek.
Ophélie kapkodva minden fiókot átnézett, de a tudományos
feljegyzésekből egy árva szót sem értett.
Arra azonban így is felfigyelt, hogy két szó szinte az összes kézzel
írott anyagban előfordult: „aerargyrum” és „kikristályosodás”. Az
értelmükről fogalma sem volt, de nem is nagyon elmélkedett rajta,
mivel a kezébe akadt egy jelentés, a címlapon Cosmos fényképével.
Átpörgette a papírokat. Talált köztük egy táblázatot, amelybe a
keltezés alapján napi rendszerességgel egy-egy újabb sort vezettek be
mindig ugyanazzal a megjegyzéssel:
„Az alany nem áll készen a kikristályosodásra, hozzátartozói
nincsenek. További megfigyelés alatt az I. szinten.”

289
 Ophélie a mellékletekhez lapozott. A jelentés csatolmányai között
több olyan felvétel is volt, mint amilyeneket az igazgatói
lakosztályban, azaz az irattárban látott. A Cosmosról készült
fényképeken a fiú teste megkettőződött, az árnyéka oldalvást levált
róla, mintha egy másik én bújt volna elő belőle, amely kezdett
eltávolodni tőle. Aztán a mappából még vagy egy tucatnyi rajz is
előkerült, amelyeken Ophélie meglepetten ismerte fel Secunda
összetéveszthetetlen ceruzavonásait. Nem is igazi rajzok voltak azok,
inkább csak afféle vázlatok, de a sötét árnyék kivétel nélkül
mindegyiken rajta volt, akárcsak a lap alján az iktatás pontos dátuma.
Secunda látta az árnyakat? De még ha ez volt is a helyzet, miért
tulajdonított a személyzet ekkora jelentőséget a rajzainak? Elvégre
egyáltalán nem szorultak a segítségére, ha akarták, maguk is
lefényképezhették az árnyakat.
Ophélie tovább kutakodott. Ezek után igencsak érdekelni kezdte,
mi lehet a róla szóló jelentésben, amelyet egy másik fiókban meg is
talált. Az ő mappája érthető módon soványabb volt, mint Cosmosé,
aki nála jóval korábban került be az alternatív programba.
A vonatkozó táblázat első soraiban szóról szóra ugyanaz a
megjegyzés szerepelt:
„Az alany nem áll készen a kikristályosodásra, hozzátartozói
nincsenek. További megfigyelés alatt az I. szinten.”
Az utolsó kitöltött sorokban Ophélie nem kis döbbenetére a
szöveg azonban változott:
„Az alany készen áll a kikristályosodásra, hozzátartozói
nincsenek. Ideiglenesen megfigyelés alatt az I. szinten. Felkészítés a
II. és III. szintre.”

290
 Idegesen ellenőrizte a mellékleteket. A felvételek nem tartogattak
számára semmi újdonságot, ezeket már mind ismerte, és az árnyéka
eltolódása egyiken sem volt különösebben jelentős. Secunda
hevenyészett vázlatain sem talált semmi feltűnőt egészen az elmúlt
egy-két nap terméséig, amikor is a képeken megjelent egy felettébb
furcsa elem. Ophélie árnyékán hasadás támadt, mintha valaki egy
ollóval a vállánál belenyisszantott volna, amitől a karja készült
leszakadni.
Ophélie semmi ilyesmit sem látott, amíg a lencse a szeme előtt
volt. Secunda olyan dolgokat is észlelt, amelyek sem a felvételeken,
sem a csíptetőn keresztül nem mutatkoztak? Még nem?
Ophélie-nak eszébe jutott a rozsdás szög. Eszébe jutott az a rajz,
amelyen Secunda az őt ábrázoló alakot vörössel átsatírozta. Eszébe
jutott az öregasszony és az ijesztő teremtmény.
Egy tizedmásodpercnyi áramkimaradás miatt a lámpák megint
erősen hunyorogtak, ami éberségre intette Ophélie-t. Amikor a
Thornnal megbeszéltek szerint megint kialszanak a fények, el kellett
hagynia a laboratóriumot. Sürgette az idő.
Miközben folytatta a kutakodást, a szeme megakadt egy
íróasztalon, amelyiken elképesztő rendetlenség uralkodott. A fülke
tulajdonosa nemcsak a fekete táblát firkálta tele, de még a falakat és
az asztal fényesre csiszolt lapját is írófelületnek használta, aminek a
takarító nem nagyon örülhetett, mivel egy cetlin ott hagyott neki egy
morgós üzenetet: „És a papír, az mire való?!”
Ophélie közelebbről is megvizsgálta a több száz jegyzettöredéket.
Helyenként a Könyvek jellegzetes krikszkrakszait vélte felismerni
bennük. Bizonyos részek be voltak karikázva, másokat nyilak

291
kötöttek össze, de a rengeteg áthúzásból ítélve a levezetés egyelőre
nem járt sikerrel.
Elizabeth. A rejtjelezés megfejtésén dolgozott.
Hát ezért hálózták be a Genealógusok! De miért érdekelték őket
annyira a Könyvek? Azt remélték, hogy megtudják belőlük a
családfők halhatatlanságának titkát? És az elhajlásgondozónak mi
haszna volt a munkájából? Mi köze volt ennek az árnyakhoz és a
visszhangokhoz? És mi köze volt a bőségszaruhoz?
Ophélie úgy érezte, egy helyben toporog. Ilyen tempóban az
ötödik gongütésig nem sok mindent deríthetett ki. Az apró
fogaskerekeket és csavarokat külön-külön látta, de egyben magát a
szerkezet nem, és így a működésére sem tudott rájönni.
Elég volt ebből!
Eulalie Itschen megosztotta az emlékeit a Másikkal, aki pedig
megosztotta azokat Ophélie-val. Eljött a pillanat, hogy ezt a nem kért
adományt Ophélie végre kamatoztassa. Fogott egy széket, és leült
szemben a fekete táblával, amelyre Elizabeth felvezette a rejtjelezett
szöveg részleteit. Azon a nyelven, amelyet annak idején Eulalie talált
ki.
„Ezt a nyelvet én találtam ki”, helyesbített Ophélie, és vett egy
hatalmas levegőt.
Nem a kezét, a fejét kellett használnia, hogy előcsalogasson belőle
egy újabb látomást. Meredten bámulta az írásjeleket, és próbált nem
gondolni az időre, amely egyre fogyatkozott. Félretette a
türelmetlenségét, félretette a múltat és a jövőt. Egyedül a krétával
húzott, girbegörbe vonalakra összpontosított. Ez sem lehetett
bonyolultabb, mint az olvasás.

292
 Csak háttérbe kellett szorítania önmagát, hogy jobban
emlékezhessen.
Úgy érezte, menten kettéhasad a koponyája. A tompa fejfájás,
amely az elhajlásgondozóban töltött legelső nap óta szinte egyetlen
percre sem hagyta el, elviselhetetlenné fokozódott. Ophélie zuhanni
kezdett, de közben fura módon könnyűnek érezte magát, akár a pihe.
A táblán a betűk összemosódtak, a krétapor felhőkké állt össze,
alattuk felsejlett a régi világ, egy bombatölcsérek pettyezte város,
egy építkezés, majd egy asztalka, rajta két ragyogó fehérségű
porceláncsészével.
Eulalie lesoványodott kezében szorongatja a teáscsészéjét. Állja a
rá szegeződő fürkésző tekintetet, a gondnokét, aki szemben ül vele.
Farkasszemet néznek egymással, szarukeret a drótkerettel. Legutóbbi
találkozásuk óta a férfi rendesen megöregedett. A turbánja végét még
mindig áthajtva viseli a szája előtt, van mit rejtegetnie. A háború
nemcsak Bábelt viselte meg, az ő arcán is rajta hagyta a nyomait.
– Négy év óta ez az első fránya kimenőd – morogja a kendőjébe –,
és arra használod, hogy engem meglátogass?
Eulalie bólint.
– Nyúzott vagy. Alig nézel ki fiatalabbnak nálam.
Eulalie erre is csak bólint. Igen, valószínűleg jóval rövidebb ideig
fog élni, mint azt eredetileg remélte. Semmi sincs ingyen. De nem
bánja. Nem bán semmit.
– Hallottam, mi történt az árvaházzal.
– Ne is beszéljünk róla! Egy fránya bomba kinyírta a kölyköket.
Aki meg életben maradt, iszkiri, gyorsan lelépett a szigetről. Ahogy
én is. Ha nincs iskola, gondnokra sincs szükség. Fránya egy helyzet.

293
 Eulalie mélyen átérzi a veszteséget. Még a gyomra is összeszorul
tőle. Mintha a második, fogadott családját is elvették volna tőle.
– Nyitunk egy újat – tesz egyszerre magának és neki ígéretet. –
Ketten együtt, csak te meg én.
A gondnok tartja magát, katonaviselt emberhez méltón, egyenes
háttal ül, de az ujjai enyhén megremegnek a csésze fülén.
– Hamarabb dobom én fel a talpam, mint hogy téged
visszaeresszenek a civil életbe – mondja egy futó pillantással a
bejárat két oldalán vigyázzban posztoló katonák felé.
Amióta Eulalie a szanatóriumban dolgozik, a hadműveleten,
sehová sem engedik felügyelet nélkül. De nem az életét féltik, ahogy
azt a felettesei állítják, inkább attól tartanak, hogy kifecseg valamit.
– Újranyitjuk az iskolát – bizonygatja Eulalie. – Csak másként…
másfajta gyerekeknek. De egyvalamit tudnom kell: velem tartasz?
A gondnok nézi, ahogy Eulalie felhörpinti a teáját, de a sajátjához
nem nyúl.
– Hogy mondhatnék erre nemet? Mindig is te voltál a kedvencem
azok közül a fránya kölykök közül.
Eulalie tudja ezt. Az árvaházban az összes gyerek félt tőle,
egyedül ő nem. Amíg a többiek háborúsdit játszottak az udvaron, ő
mindig bement hozzá, a világbékéről beszélt neki, és olyan, ott
helyben kitalált történetekkel szórakoztatta, amelyekben a dezertőrök
voltak a hősök.
Eulalie nem foglalkozik a katonákkal, akik a bejárattól sanda
pillantásokat vetnek felé. Egyedül a barátság, a barátja számít. Az az
idős férfi, aki hasonló cipőben jár, mint ő, aki már szintén elveszített
mindent, ami ebben az életben fontos volt neki.

294
 – A rrré… a részletekbe nem avathatlak be, és nem is akarlak
beavatni. Soha nem fogom elmesélni neked, mit láttam, mmm… mit
hallottam, miben vettem részt, mi mindent változtatott meg bennem a
hadművelet. Csak annyit mondhatok, hogy odafent, a
szanatóriumban rrro… rossz irányban próbálkoznak.
Enyhe dadogása hallatán a gondnok a homlokát ráncolja. Eulalie
tisztában van azzal, hogy hetekig, talán hónapokig is tarthat, mire
kellő mennyiségű gyakorlással a beszédhibája elmúlik, már ha
egyáltalán elmúlik. Az orvosok tájékoztatták arról, hogy a
nyelvbotlásai bármikor kiújulhatnak. De nem nagy ár ez azért, amit
cserébe kapott.
Leveszi a szemüvegét, és felnéz a tiszta, kék égre. A tető lyukas,
épp javítják felettük. A munkások hangosan kopácsolnak, ami
nemigen kedvez a társalgásnak, de az illetéktelen hallgatózásnak
sem.
– A feljebbvalóim kizárólag azt tartják szem előtt, hogy itt, nálunk
béke legyen. De a helyi bbb… béke csak újabb háborúk árán érhető
el. Nagyobb távlatokban kell gondolkozni. Sokkal nagyobbakban.
Van egy tervem.
A gondnok nem válaszol, de Eulalie tudja, hogy minden szavára
figyel. Mindig is figyelt a mondanivalójára. Ezért is fordult hozzá.
– Nem leszünk egyedül. Tal… Mondjuk úgy, hogy
megismerkedtem valakivel. Bizonyos értelemben. Egy fantasztikus
személlyel, aki gyökeresen megváltoztatta a világnézetemet. Aki
gyökeresen megváltoztatott engem. Megmutatta, hogy vannak más,
egészen fantasztikus dolgok, amelyek nemcsak az ismereteinket, a

295
képzeletünket is felülmúlják. Még engem is meglepett, pedig nekem
világéletemben elég élénk volt a fantáziám.
Eulalie eleve attól, hogy még ha csak futólag is, de szóba hozta a
Másikat, egész testében reszket az izgalomtól. Már annyira
hozzászokott a jelenlétéhez, hogy minden tükröződő felületen
felfedezni véli: a kávézó pultjának fémborításán, a csészéjébe töltött
tea felszínén, még a saját szemüvege lencséjén is. Magában
hordozza, ahogy a Másik is őt. Ők ketten a különválásban is egyek.
– És mi lenne az a nagy terv?
A gondnok hangjában szikrája sincs gúnynak, komolyan kérdezi.
Eulalie lelkesedése őt is feltüzeli. Régóta ismeri ezt a kis nőszemélyt,
már az első nap felfigyelt rá, amikor bevitték az árvaházba, Eulalie
pedig tudja, hogy soha nem úgy nézett rá, mint a többi gyerekre.
Nem gyerekként bánt vele. Most pedig azt olvassa ki a férfi
szeméből, hogy szinte anyaként tekint rá, aki életet adhat a jövendő
emberiségnek.
Eulalie fürdőzik ebben a tekintetben.
– A világ megmentése. És már azt is tudom, hogyan csináljuk.
A bejáratnál az egyik katona felemeli a karját, a faliórára mutat.
A kimenő lejárt. Eulalie-nak vissza kell térnie a szanatóriumba, hogy
tovább engedelmeskedjen a parancsoknak. De ez már nem tart
sokáig. Ó, nem, már nem tart sokáig.
Eulalie fizet. Kihasználja az alkalmat, miközben letesz egy
bankjegyet az asztalra, előrehajol, és észrevétlenül odasúgja a
gondnoknak:
– Csak három csekélységre van hozzá szükségem: visszhangokra,
szavakra és cserealapra.

296
 A gondnok értetlen arca beleveszett a fekete táblán kacskaringózó
krétajelekbe. Ophélie pislogott, de levegőt venni egyelőre nem mert.
Eulalie Itschen emlékei még ott lüktettek sajgó fejében, vadul
cikáztak az idegpályák között, és olyan leágazások és belső zugok
felé nyitották meg az utat, amelyek létezésére Ophélie addig nem is
gondolt.
Már látta a szerkezetet. Tudta, hogyan működik.
De azt is tudta, hogy haladéktalanul el kell hagynia a részleget,
vissza kell mennie a szobájába, és kivárni az éjszakát, amikorra újabb
találkát beszélt meg Thornnal az igazgatói lakosztályban. De előbb
még meg akart bizonyosodni egy utolsó dologról. Az egyik fiókból
kerített egy nagyítót, és egy dobozból találomra felkapott egy
használatra alkalmatlan tárgyat. Egy sütőformára nyúlt rá, amelyben
a belőle áradó bűz alapján az a fajta ehetetlen lepény készülhetett,
amilyeneket az alanyoknak szolgáltak fel a közös étkezőben. Minden
oldalról alaposan megvizsgálta a formát, de még a nagyítóval együtt
is igencsak erőltetnie kellett a szemét, hogy nagy nehezen megtalálja
rajta, amit keresett: a fémbe nyomott, mikroszkopikus méretű
betűket, amelyek a megtévesztésig hasonlítottak a Könyvekben látott
krikszkrakszokra, de nem voltak egészen ugyanolyanok.
Igen, Ophélie végre megértette, hogyan is működik ez a hatalmas
szerkezet.
A bőségszaru nem a semmiből teremtett.
A visszaverődéseket alakítottá át szilárd anyaggá.
Egy kód segítségével.
Ophélie visszatette a sütőformát és a nagyítót oda, ahonnan elvette
őket. A kirakós darabjait nagyjából összeszedte, már csak egymáshoz

297
kellett illesztenie őket, csak előbb jusson ki innen. Egyelőre az volt a
legfontosabb, hogy kitalálja, hogyan játszhatná ki a folyosón
masírozó őröket, ha valami külső fennakadás miatt a második
tervezett áramszünet elmaradna.
De a kérdést végiggondolni már nem volt alkalma.
Az ajtón, amelyen maga is bejött, tömegesen tódultak befelé a
kollaboránsok. Kigombolkoztak, és felakasztották a fogasra a
csuháikat. Ophélie csetlő-botló léptekkel beiszkolt az egyik fülkébe.
Hogyhogy máris visszajöttek? Thorn hamarabb végzett az
ellenőrzéssel?
A kollaboránsok egymás között sem beszéltek többet, mint az
inverzekkel. Csak a saruik nyikorogtak a padlón, ahogy ide-oda
járkáltak a teremben. Ophélie nem gondolta volna, hogy valaha hálás
lesz a ridegtartásért, de jelen pillanatban mezítláb csendesebben
szökdöshetett faltól falig, miközben a kollaboránsok sorra elfoglalták
a helyüket.
Lépések közeledtek. Ophélie beugrott a hozzá legközelebbi
fülkébe, és bekucorodott a dolgozóasztal alá. De hogy, hogy nem,
épp annak a kollaboránsnak a laboratóriumába sikerült
bemenekülnie, aki elől el akart bújni, és aki pár másodperccel utána
meg is érkezett. Ophélie szépen csőbe húzta magát. A rejtekhelyéről
figyelte, ahogy a puha, szürke nadrágszár súrolja a földet. És ahogy
egy ugyanolyan szürke kesztyűs kéz fogja a széket, és… nem, nem
az asztal elé teszi, hanem az egyik oldalfal mellé.
– Kizárt, hogy baleset volt – suttogta a kollaboráns. – Nem
egészen értem, mi történt, de certainly nem baleset volt.

298
 A hanghordozása és a szóhasználata művelt főre utalt. Ophélie
először azt hitte, magában beszél, de a fal túloldaláról felelet is
érkezett:
– Ez nem ránk tartozik.
– Ha valami baja esik Lady Septima lányának, az mindannyiunkra
tartozik.
Ophélie kis híján beverte a fejét az asztallapba. Történt valami
Secundával?
– Mindenesetre reménykedjünk, hogy a sérülése nem lesz
maradandó – suttogta a másik hang. – Szükségünk van rá. De ez a kis
incidens legalább hamarabb véget vetett Sir Henry ellenőrző
körútjának. Bevallom, very kellemetlennek találtam, hogy bejelentés
nélkül idetolakodott.
A szürke nadrágszár megrebbent. Ophélie kicsit kijjebb kúszott,
hogy lássa, mit csinál a férfi: előregörnyedt a széken, és fülét a falra
tapasztotta. Kopasz kobakja csillogott a verejtéktől. Ha az
elkövetkező fél percben nem tervez fészkelődni, Ophélie talán
kisompolyoghat mögötte.
– Ön szerint maradandó károkat okozott neki? – folytatta
sajnálkozó hangon a férfi, miközben Ophélie kikászálódott az asztal
alól. – De hát még gyerek!
– Ön really naiv, kedves kolléga – felelte a fülkeszomszéd. –
Térjünk vissza a kérdésre pár hónap múlva. Vagyis nem, inkább ne is
térjünk rá vissza. Mert ha még egyszer hozzám szól, kénytelen leszek
teljesíteni szomorú kötelességemet, és feljelentem a vezetőségnél.

299
 Ophélie csendben kioldalazott a fülkéből. De nem igazán volt
fedezéke, a kollaboráns biztosan meglátta. És riasztani fogja az egész
részleget.
Ophélie várt. Sem egy kiáltás, sem általános riasztás.
De a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Ophélie akkor sem
juthatott ki azon az ajtón a folyosóra úgy, hogy útközben legalább
egy tucat kollaboránst ne öklelne fel, ha egyszerre az összes lámpa
kialszik. Más megoldás után kellett néznie.
A terem végében megpillantott egy sárga függönyt, amely fölött
nagy, nyomtatott betűkkel az állt: „BELÉPÉS KIZÁRÓLAG
A MEGFIGYELŐ SZEMÉLYZETNEK”. Ophélie nem emlékezett,
hogy a tervrajzon látott volna azon a részen kijáratot vagy átjárót,
attól mindenesetre nem kellett tartania, hogy a függönyön túl belefut
egy csapatnyi kollaboránsba.
Arra vette hát az irányt a válaszfalak mentén, ott pedig, ahol nem
takarta semmi, négykézlábra ereszkedett.
Alig pár méterre előtte egy fiatal lány épp egy csilléből pakolta ki
a frissen érkezett használhatatlan tárgyakat. Szemétre való
kacatokból már így is volt elég, a lány mégis olyan áhítattal kezelt
minden egyes darabot, mintha drágaköveket rakosgatna, és
egyenként iktatta őket a leltárkönyvbe.
Ophélie elsurrant mögötte, és beszaladt a függöny takarásába,
ahonnan egy kevéssé kivilágított lépcsős járat indult felfelé, aztán
lefelé folytatódott, majd ismét felfelé vezetett. Mégis hogy került ide
ez a rengeteg lépcső? Mert Ophélie esküdni mert volna, hogy az
alaprajzon ez sem volt rajta.

300
 Hosszas le-föl bukdácsolás után Ophélie végül kilyukadt egy
folyosóra.
Ámbár ahogy jobban megnézte, nem is igazán folyosó volt az,
hanem valami sokkal tágasabb és tekintélyesebb építmény annál.
Olyannyira, hogy a végéig el sem látott, a boltívei pedig legalább tíz,
nem is tíz, hanem inkább húsz vagy még több méter magasan
hajlottak egymásba. A hosszúkás ablakokon beszűrődő napsugarak
helyenként karcsú, szuronyszerű fénypászmákkal döfték át a füstölők
eregette tömjénfelhőket. Egy templom.
Ophélie-t kirázta a hideg.
Ahogy beljebb merészkedett, elhaladt egy faragott szélű kőedény
mellett, amelyet egy szenvedő arcú szoboralak tartott a vállán. Egy
eredeti szenteltvízmedence – az lett volna?
Továbbment, egyre beljebb és beljebb, ám a főhajó csúcsát még
mindig nem tudta kivenni. De a falak csak nem nyúlhattak a
végtelenbe…
Jobbra és balra zárt ajtók jelezték a kisebb oldalkápolnákat.
Ophélie nem tudhatta, nem rejtőzik-e egyik-másik vagy akár
mindegyik mögött néhány megfigyelő; vagy, miért is ne, maga a
bőségszaru.
A padló köveit hatalmas, vésett aranybetűk díszítették.
Ophélie lépett egyet előre. VEZEKLÉS.
Még egyet. KIKRISTÁLYOSODÁS.
És még egyet. MEGVÁLTÁS.
A helytől Ophélie-nak borsódzott a háta, rossz előérzete volt. Már
épp azon gondolkozott, hogy sarkon fordul, és visszamegy arra,
amerről jött, amikor egy hang megállította.

301
– Benvenuta a második szinten!

302
 A TÉVUTAK

A szavak többszörösen visszapattantak a templomhajó kőfalairól.

Ophélie a tömjénfüstben a hang forrását kereste. És meg is találta:
oldalt, az egyik térdeplőn egy vézna alak borult a karfára. Az arcát
díszítő csillámos cikornyák sziporkáztak az ablakokon beszüremkedő
napfényben.
Mediana.
Ophélie legelőször is tükörpróbát végzett: keresett egy megfelelő
felületet, és ellenőrizte, hogy a lány látszik-e benne. De igazából ez
sem nyugtatta meg. Noha tudta, hogy Medianát is az
elhajlásgondozóban tartják, maga Lady Septima utaltatta be oda, a
megjelenése mégis váratlanul érte. Eszébe sem jutott, hogy
ugyanabban a körletben kezelik, ahol őt is, mivel az esetének elvileg
nem sok köze volt az övéhez.
– Ez lenne a második szint? – nézett körül Ophélie. – Mit keresel
te itt?
Mediana nem felelt. Nem kellett sem Eulalie Itschennek, sem a
Másiknak lennie ahhoz, hogy Ophélie még így is tartson tőle.
A tanulmányi idejük alatt az ifjú Jóstehetség rendesen megkeserítette
a napjait a Jó Családban: a képességeivel visszaélve beférkőzött a
fejébe, belenézett az emlékeibe, és mindazzal, amit a múltjáról
megtudott, nemcsak őt tartotta sakkban, hanem Thornt is. Ophélie
utoljára nem sokkal a földcsuszamlások előtt találkozott vele, amikor
éppenséggel itt, a gondozóban meglátogatta. De akkor, a télikertben
egyetlen szót sem tudott kihúzni belőle, mivel Mediana még

303
teljességgel annak a súlyos megrázkódtatásnak a hatása alatt volt,
amelyet az öreg takarító okozott neki. Görnyedt testtartásából úgy
tűnt, hogy azt még azóta sem heverte ki egészen. És a pizsama is
ugyanúgy lötyögött rajta, mint a múltkor, ha nem még jobban.
De ahogy elnézte lányt, Ophélie-nak mégis az volt a benyomása,
hogy valami megváltozott benne.
– Mit keresel te itt? – tette fel még egyszer a kérdést. – Téged is
átirányítottak az alternatív programba? Pedig tudtommal neked nincs
is situs inversusod.
Mediana továbbra sem nyitotta ki a száját, így Ophélie egyelőre
jobbnak látta, ha inkább nem merészkedik hozzá közelebb. Nehezen
tudta elképzelni róla, hogy magába szállt, és fohászkodik.
És gyűlölte, hogy éppen hozzá kell fordulnia segítségért.
– Legalább azt elárulhatnád, merre van innen a kijárat.
Mediana ajka egy pillanatra gúnyos félmosolyra húzódott.
Ophélie csak ekkor vette észre, hogy nem önszántából térdepel a
vörös bársonyon: a bokája és a csuklója bilincsbe van verve. Nem,
valóban nem fohászkodott; erőnek erejével kárhoztatták
mozdulatlanságra. VEZEKLÉS. KIKRISTÁLYOSODÁS.
MEGVÁLTÁS. Hát erre ment volna ki a második szint? Hogy úgy
bánjanak az alanyokkal, mint a bűnösökkel, és bűntudatot
ébresszenek bennük?
– Tévedtem.
Mediana halkan beszélt, de a hangja az egész teret betöltötte.
Nehezen is szólalt meg, annyira ki volt száradva. Mióta tarthatták itt
leláncolva?

304
 Ophélie idegesen próbálta felmérni a terepet. Bármelyik
mellékhajóból bármelyik pillanatban előléphetett egy megfigyelő.
Semmi kedve sem volt hosszan elidőzni ezen a helyen, de ilyen
bánásmódot senki, még Mediana sem érdemelt.
Végigtapogatta a környező szobrokat, hátha valamelyik mögött
megtalálja a kulcsot, amellyel kiszabadíthatná Medianát, de persze
nem találta. Csak annyit tehetett érte, hogy fogott egy ibriket, kivette
belőle a füstölőket, aztán alaposan kiöblítette a medencében, és
teletöltötte vízzel. Amikor ügyetlenül Mediana cserepes ajkához
tartotta az edényt, a lány nem volt hajlandó inni belőle, csak hagyta,
hogy a víz végigcsorogjon az állán. A láztól kivörösödött szemmel,
átszellemült tekintettel bámult maga elé, de a külvilágból mintha nem
érzékelt volna semmit, sem az edényt, sem Ophélie-t, sem a templom
vaskos falait.
– Tévedtem – ismételte el lassan. – Arra tettem fel tutta la mia
vita, hogy jelentéktelen kis titkokat hajszoljak. De hamarosan készen
állok a harmadik szintre.
És Ophélie már tudta, mi változott meg benne: a szenvtelen külső
alatt Mediana belül ugyanúgy szikrázott, mint a bőrébe ágyazott
drágakövek.
Ophélie a füléhez hajolt.
– Te már láttad a bőségszarut?
Mediana meg sem rezzent a kérdésre, mint akit a téma egyáltalán
nem is érint. Elrévedő tekintete egyedül befelé figyelt.
– Szabadon engedni nem tudlak – sóhajtott Ophélie –, de az
unokatestvéreidet megpróbálhatom értesíteni, hátha még Bábelen
vannak.

305
 – Miért?
– Mert az, aminek itt kitesznek téged, elfogadhatatlan.
– Vezeklek.
– És mert a harmadik szintről még senki sem tért vissza.
Mediana ajka már-már hetykén rándult egyet; arckifejezésében
egy pillanatra feltűnt az előfutárok egykori királynőjének halvány
visszfénye.
– Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Végeztem a
jelentéktelen kis titkokkal. Ma már csak az az egy érdekel, amelyet a
gondozó ígért nekem. De előbb el kell jutnom a kristályosodásig.
A megváltást csak azután érhetem el.
Mediana összekulcsolt keze remegett az áhítattól. Ophélie
képtelen volt értelmezni a mondatait. Benne egyelőre csupán annyi
„kristályosodott ki”, hogy ha nem akar ilyen állapotba kerülni,
idejében ki kell szállnia a programból. A laboratóriumban talált
mappában valaki azt jegyezte fel róla, hogy alkalmas a
kikristályosodásra, és várhatóan továbbküldik a II., majd a III.
szintre. És mindezt Secunda egyetlen rajza miatt, amelyen az árnyéka
vállban meghasadt.
– Mi az a kikristályosodás? És miért jó az nekik?
Mediana nyelt egyet, és megnedvesítette az ajkát. Ophélie érezte
rajta, hogy mintha élvezné, hogy megint tud valamit, amit ő nem – a
lányban még itt, ebben a helyzetben is éledezett a versenyszellem.
– Hogy nekik miért jó, azt nem közölték velem. Nekem viszont
azért, mert végre elnyerem, amire mindig is vágytam. A legmagasabb
rendű tudást! Amely lehetővé teszi számomra, hogy assolutamente
új, más nézőpontból tekintsek a való világra.

306
 Ophélie megigazította a szemüvegét. Eulalie Itschen
hasonlóképpen nyilatkozott, miután a Másik szóba elegyedett vele a
telefonban. Az a visszhang valamilyen módon megváltoztatta a
világszemléletét. Azt a jelenséget értették volna kikristályosodás
alatt, amikor az ember kapcsolatba lép a Másikkal? Nagyon úgy tűnt,
hogy az elhajlásgondozónak igencsak szüksége van rá és a
tudományára.
Mediana minden bizonnyal úgy vélte, Ophélie dacból hallgat.
A tagjai kornyadoztak, a tekintete zavaros volt, de a hangjából sütött
az elégtétel diadala.
– Azt hitted, ez egyedül a hozzád hasonló inverzek kiváltsága,
signorina? Akkor pont a lényeget nem látod.
– És mégis mi lenne a lényeg? – kérdezett vissza türelmetlenül
Ophélie.
Nem maradhatott tovább. Félő volt, hogy ha rajtakapják, hogy itt
fecserészik ahelyett, hogy a szobájában engedelmesen bámulná a
négy falat, ő is vasra verve végzi egy térdeplőn.
– A lemondás.
Mediana feleletének végét mennydörgésszerű dübörgés nyelte el.
Lépések zaja. Az egész templom zengett, aminek következtében
lehetetlen volt kitalálni, merről közelednek.
Mediana oldalra pillantott, egy gyóntatószék felé, jelezvén
Ophélie-nak, hogy ott elbújhat. A dübörgés erősödött. Többen
érkeztek. Ophélie nem tétovázhatott tovább. Épp csak annyi ideje
maradt, hogy beugorjon a fülkébe, amíg Mediana magára terelte a
figyelmet.
– Mutassanak nekem utat a kikristályosodáshoz! Per favore.

307
 Ophélie résnyire elhúzta a sárga függönyt, és kilesett mögüle.
Mediana térdeplőjét egy egész csapatnyi sárga száris, sötét csíptetős
megfigyelő állta körül, akiknek a vállán kis gépállatok billegtek.
Ophélie már jó ideje nem látta őket, mert a zárt osztály felé érdekes
módon sohasem jártak.
Beszélni nem beszéltek, csak némán mustrálták Medianát.
Ophélie hátralépett, behúzódott a fülke sarkába, amikor is valami
mozgásra lett figyelmes. Ott, ahol rácsnak kellett volna elválasztani a
gyóntatót a bűnvallótól – legalábbis az általa tanulmányozott
vallástörténeti kézikönyvek szerint –, nem rács, hanem egy egész
alakos tükör volt.
Erre kereket oldhatott. Már csak azt kellett kitalálnia, hol lenne a
legcélszerűbb kilyukadnia. A gondozóban szinte az összes tükör
torzított. Ophélie az egész létesítményben csupán egyetlen helyen
látott az átkelésre alkalmas eszközt: az igazgatói lakosztályban, de
oda napközben nem mehetett, az túl kockázatos lett volna. Mert még
ha a vezetőség mint olyan nem létezett is, a sok iratot és felvételt
valaki azért biztosan kezelte és rendezgette.
Ophélie maga elé képzelte az Emlékművet, azon belül is a
Secretariumot, azon belül pedig a semmiben lógó, ódon tükröt. Igen,
ez volt a megoldás! Abban a titkos kamrában, távol mindentől és
mindenkitől, Eulalie Itschen egykori dolgozószobájában legalább
nyugodtan végiggondolhatta, hogyan tovább.
Rányomta a kezét a tükörre, majd egész testével belemélyedt a
saját tükörképébe, és becsusszant a köztes térbe, ahonnan pár
másodpercnyi súlytalanságélmény után egy kifejezetten világos
helyiségben bukkant elő – szemtől szemben egy döbbent arcú, az

308
akadémikusok tógáját viselő idős hölggyel, aki egyik kezében egy
vaskos könyvet, a másikban nagyítót tartott. Ophélie sem volt
kevésbé meglepett a hölgynél. El is gondolkodott azon, vajon hogy
kerül ide egy akadémiai oktató, de egyhamar rájött, hogy nem a
hölgy, hanem ő nincs egészen a megfelelő helyen. Igaz, az
Emlékműben landolt, csakhogy a könyvtárrészben, egy nyilvános
olvasóteremben. A környező asztalok mellől minden szempár
rászegeződött, a kutatók megbotránkozva nézték a mezítlábas
betolakodót, aki a viseletkódex legalapvetőbb szabályait sem tartja
tiszteletben. A földcsuszamlások óta az olvasóközönség jelentősen
megfogyatkozott, de ahhoz még így is elegen voltak a teremben,
hogy Ophélie ne oldaloghasson el észrevétlen.
Ophélie a Secretarium a kupolatérben lebegő gömbjére emelte a
szemüvegét. Eddig kétszer fordult meg abban a szobában, de persze
egyik alkalommal sem szabad akaratából jutott fel oda. Erre tessék,
most, amikor kifejezetten oda kívánkozott, nem elrontotta a tájolást?!
Hát persze, az árnyéka eltolódása miatt lehetett ez is.
Ezek szerint a leválás nem csak az olvasókészségét és az
animizmusát, de a tükörjáró tehetségét is csorbította. Na jó, de az
továbbra is kérdés maradt, hogy innen hogyan keveredik vissza a
gondozóba. Az emléktárosok már riasztották a biztonsági szolgálatot,
a tisztes honpolgárok pedig segítőkészen ujjal mutogattak rá.
Egy Szellemidéző máris egyenesen felé tartott.
– Erre, miss, kérem – integetett neki, ahogy egyre közelebb ért
hozzá. – Ellenőriznem kell az iratait.
Ophélie-nál természetesen nem volt semmilyen igazolvány. Az
összes papírja egy fiók mélyén hevert, több kilométer távolságban

309
onnan, és az „AP” billog a karján sem feltétlenül az ő malmára
hajtotta a vizet. Az elhajlásgondozó falain kívül Ophélie
szökevénynek számított. Ha hagyja magát elfogni, azzal csak azt érte
volna el, hogy haladéktalanul és véglegesen kitoloncolják Bábelről.
Sarkon fordult, és a tükörre meredt. Ha elcsúszott az árnyéka, ha
nem, nem volt választása, csakis arra távozhatott, amerről érkezett.
És amilyen gyorsan csak lehetetett.
– Miss! – szólongatta már eggyel erélyesebben a Szellemidéző.
Ophélie érezte, hogy a testhőmérséklete máris fokokat esett.
Tisztában volt azzal, hogy a férfi nem fog habozni, ha úgy látja, hogy
másképp nem állíthatja meg, egyetlen fújással jéggé fagyasztja.
– Miss!
Ophélie tagjai megdermedtek, már alig vitte előre a lába. De már
majdnem elérte a tükröt, ott volt az orra előtt, be is párásodott a
leheletétől. Látta benne magát, ahogy az arca elfehéredik. És maga
mögött látta a Szellemidézőt is, ahogy előrenyújtja a karját, és
mindjárt a vállára teszi a kezét.
Már. Nem. Sok. Hiányzott.
Ophélie-nak elrugaszkodni nem volt ereje, de annyi lélekjelenléte
még maradt, hogy tehetetlenül beledőljön a saját tükörképébe, amely
annak rendje és módja szerint el is nyelte. Az utolsó józan gondolata
az volt: „Elhajlásgondozó.” Ezután álomszerű zuhanás következett,
amely egy puha szőnyegen ért véget. Ophélie az oldalán feküdt,
felhúzott térddel, és egész testében reszketett. Szúrt a tüdeje, minden
egyes levegővétel nehezére esett.
Az ellenfényben homályosan kirajzolódott előtte egy ablakkeret,
és benne egy alak, ahogy fölé hajol.

310
 – Fá… fázom.
Ennél az egy szónál többet nem tudott kinyögni. Aztán hirtelen
minden elsötétült. Ophélie először azt hitte, megvakult, de az a valaki
csak ráterített egy takarót. Ophélie szorosan bebugyolálta magát vele,
és várta, hogy a teste lassan, fokról fokra átmelegedjen. Az
érzékelése kezdett visszatérni, a bőre égett. Bábelen talán tilos volt az
erőszak, de ha gumibottal ütik, az sem fájt volna neki jobban.
A szemüvege után tapogatózott, amelyet az eséskor elvesztett.
Miután megtalálta, körülnézett: egy szobában volt egy férfi
társaságában, aki az ágyon ülve egy altatódalocskát dúdolt, amitől
Ophélie kellőképpen zavarba jött.
Feltápászkodott, és visszaadta a férfinak a takarót.
– Köszönöm.
A férfi ernyedten felemelte a karját, elvette a pokrócot, és miután
szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni vele, a mellkasához
szorította, és közben szakadatlanul énekelt.
Ophélie az ablakhoz ment, felemelte a szúnyoghálót, és kinézett.
A késő délutáni verőfényben a kert a zöld számtalan árnyalatában
pompázott. Valamivel távolabb a sokarcú óriás kitakarta a lemenő
napkorongot. Pontosan úgy volt, ahogy Ophélie gondolta: kicsit
megint máshol kötött ki, mint ahol szeretett volna – az igazgatói
lakosztály helyett a klasszikus program ápoltjainak fenntartott szárny
egyik betegszobájában. Már azon sem lepődött meg igazán, hogy
ebben a szobában sohasem járt, így a benne függő tükörben sem
láthatta magát. A vendéglátója mindenesetre felettébb
együttműködőnek mutatkozott. Nem kérdezősködött, és amikor
Ophélie a mutatóujját az ajkára téve hallgatásra intette, hogy

311
csendben kisurranhasson a szobájából, hagyta elmenni. Mint egy
törött szárnyú madárkát, meggyógyította, majd szabadon szélnek
eresztette.
Ophélie hosszan keringett a folyosókon, mire leért a földszintre.
A csukott ajtókon át az egyik teremből zeneóra, a másikból
gyerekkacaj szűrődött ki. Ez volt a kirakat. „De engem nem csaptok
be – gondolta Ophélie –, én már láttam, mi van a tetszetős díszlet
mögött.” Tudta, hogy egyhamar nem felejti el azt a képet, ahogy
Mediana kezén-lábán súlyos vasláncokkal görnyedezik a térdeplőn,
egy hűvös templomhajóban.
Ophélie ügyesen kerülgette az ápolókat és ápolónőket. Ebben a
szárnyban a felvigyázó személyzet egyetlen tagja sem rejtette szürke
vagy akármilyen más színű csuklya mögé az arcát, ellenben
mindegyikük sípot viselt a nyakában. Némi bolyongás után Ophélie
rákanyarodott egy fedett, hídszerű átjáróra, amely a szobor oldalába,
vagyis elvileg az igazgatói lakosztályhoz vezetett. Az irányjelző
táblák nem hazudtak: az átjáró végén Ophélie megpillantotta a díszes
felvonórácsot, de azon nyomban vissza is fordult, mivel előtte két
őrszem strázsált.
Egy újabb akadály, amelyet valahogy meg kellett kerülnie.
Nem messze rábukkant egy használaton kívüli és olyan rozoga
szolgálati lépcsőre, hogy a fokai rogyadoztak a súlya alatt. De azon
legalább egyenes úton leereszkedhetett a szobor talapzatáig. Az
alagút, végre! Ophélie neki is vágott, és amennyire lehetett, próbált
nem nézni semerre, nehogy a lenyugvó nap utolsó sugaraiban játszó
óriás kaleidoszkóp elbódítsa. Elbotorkált a rejtekajtóig, amelyet
előző este Thorn mutatott neki, de csak akkor kezdte elhinni, hogy

312
tényleg megmenekült, és biztonságban van, amikor felért a lépcső
tetejére. Fedezékben maradt, de az igazgatói lakosztály közvetlen
közelében, a fali szőttes mögött, amely a titkos járatot az előtértől
elválasztotta. Kimerülten, kókadtan lerogyott egy lépcsőfokra, és jó
darabig meg sem moccant, csak a saját zihálását hallgatta a pislákoló
lámpafényben.
Megcsinálta.
Bár apróbb kitérőkkel, de végül csak sikerült kijutnia a
kollaboránsok részlegéből, és a megbeszélt találkát sem késte le, sőt,
még neki kellett várnia Thornra.
Ebben a pillanatban viszont rátört az az érzés, amellyel eddig nem
volt sem ideje, sem érkezése foglalkozni, de olyan hevesen, hogy
kénytelen volt a mellkasára szorítani a kezét, nehogy a szíve
kiugorjon a helyéből. Félt. És nem azért, mert épphogy csak
megúszta, hogy a kollaboránsok rajtakapják, és egy Szellemidéző
megfagyassza. Nem, ez a rettegés belőle fakadt, valahonnan nagyon
mélyről, és az egész lényét áthatotta. Ophélie csupán apró töredékeit
birtokolta Eulalie Itschen titkainak, és még azokat sem látta át a
maguk teljességében, azt viszont érezte, hogy az azok mögül felsejlő
igazság messze túlmutat az ő személyes sorsán. De a legjobban az
nyomasztotta, hogy a megfejtés ott lapult az agya valamelyik
eldugott tekervényében, azokban az idegen emlékekben, mégsem
tudott rájönni, mi lehet az, holott fontos lett volna, nem beszélve
arról, hogy emiatt időnként még saját magára is rácsodálkozott, akár
egy másik, ismeretlen emberre.
Thorn hogy bírta annyi éven át némán cipelni az anyjától kapott
emlékek súlyát? Hiszen azoknak köszönhetően ő már ifjúkora óta

313
tisztában volt azzal, hogy a világ szövevénye, amely évszázadok alatt
egyre szorosabban behálózott mindent, egy önjelölt Isten műve, és
arra tette fel az életét, hogy egyedül, magányosan, senki tanácsára
vagy támogatására nem várva véget vessen ennek az
önkényuralomnak.
Ophélie a térdére hajtotta a fejét. Thorn igazán odaérhetett volna
már, nagy szüksége lett volna rá, az állhatatosságára…
Várakozás közben elszunnyadhatott, amiből a felvonó búgása
riasztotta fel. Valaki kiszállt az emeleten. Ophélie látatlanban is
felismerte a járógép ismerős csikorgását.
– Egyedül is megleszek.
A bábeli nyelvjárás a legdallamosabbak közé tartozott, Thorn
szájából mégis gyászosan hangzott.
– Engedelmével önnel tartanék, sir. A vezetőség mindig extremely
elfoglalt. Magam sem találkoztam még velük. És bár tudom, hogy
kitart abbéli szándéka mellett, hogy még ma este személyesen
benyújtsa nekik a jelentését, félő, hogy sokáig kell itt rostokolnia,
mielőtt bebocsátanák – ajánlkozott a gépmajmos leányzó, aki Thorn
állandó kíséretét ellátta.
Ha valóban hitt a vezetőség létezésében, akkor őt is igencsak
félrevezették. Ugyanakkor abban, ahogy kissé magakelletően felvitte
a hangját, volt valami nyugtalanító. Mintha nemcsak a tudatlanság és
a puszta udvariasság mondatta volna vele ezeket a szavakat, hanem
más is bujkált volna mögöttük.
– Egyedül is megleszek – ismételte Thorn gépiesen, a nyomaték
kedvért szótagolva.

314
 Ophélie elszégyellte magát, amiért az imént hagyta, hogy egy
pillanatra meglegyintse a féltékenység. Thorn érezhetően nem
tartotta magát annyira, hogy akár csak halványan is felmerült volna
benne, hogy bárkiben vonzalmat keltene.
De a leányzó nem engedte magát egykönnyen lerázni.
– Talán… ha gondolja, esetleg nem ártana átöltöznie, sir.
Szívesen beadom az egyenruháját a tisztítónkba, már amennyiben…
well, a gondjaimra bízza.
Ophélie csak lapult és fülelt: a kárpit túloldalán a társalgás kezdett
egyre érdekesebb irányt venni. Látni nem látta, de el tudta képzelni,
ahogy a sárga száris leányzó idegesen magához szorítja az írótáblát,
és a tisztes távolságot megtartva Thornra villantja fekete csíptetőjét.
– Ami Miss Secundát illeti – szólalt meg ismét a lány –, az
orvosunk szerint a sérülése, bár ijesztően fest, komolyabb
aggodalomra semmi okunk.
Ophélie-nak ettől aztán végképp leesett az álla. Viszont már alig
hallott valamit a leányzóból, aki közben suttogóra fogta.
– Nincs felhatalmazásom megosztani ezt önnel, sir, de ez a
sötétített lencse feltár előttem bizonyos dolgokat. A történtekért a
látszat ellenére önt nem terheli semmilyen felelősség. Miss
Secundának nem szabadott volna úgy önre rontania. De ha a rajzairól
van szó, időnként képtelen uralkodni magán. Ez az egész az ő hibája.
Mifelénk nem szokás feszegetni a múltat, az nem lényeges, egyedül
az számít, hogy ön now LUX egyik Lordja! – folytatta a lány immár
valamivel érthetőbben, az áhítattól remegő hangon. – LUX Lordjai
érinthetetlenek és tévedhetetl…
– Egyedül is megleszek.

315
 Thorn nem mondott sem mást, sem többet, mint eddig, de a
kérlelhetetlennek hangzó elutasítás ezúttal meggyőzte a kísérőjét,
hogy jobb, ha nem akadékoskodik tovább.
– Jó éjt, sir!
Azzal suhogva visszavonult. Amint a felvonó elindult vele,
Ophélie előbújt a kárpit mögül.
Thorn az előtér közepén állt a lámpafényben, és az igazgatói
lakosztály ébenfa ajtaját bámulta. Nem mintha felmerült volna benne
annak az eshetősége, hogy váratlanul kinyílik előtte, inkább a saját
tükörképét igyekezett kerülni a tekintetével. És az unalmas látványtól
csak akkor volt hajlandó elszakadni, amikor a háta mögött Ophélie
neszezését meghallotta. Nem tűnt sem meglepettnek, sem mérgesnek,
de a szemében indulat látszott, csakhogy az mind befelé, maga ellen
irányult. Hátrált pár lépést, nekitámaszkodott a falnak, hogy az egész
teret belássa. A kezében egy gyűrött rajzlapot szorongatott. Az
egyenruhája aranydíszeire már rászáradt a helyenként ráfröccsent
vér.
Ophélie-t felzaklatta, hogy ilyen állapotban látja.
– Mindennek egy vacak rajz az oka – közölte Thorn látszólag
közönyösen, majd a következő pillanatban megtört, és összeomlott.
Az arca kemény vonásai sorra megrepedeztek, a járógépe térdben
összecsuklott, mintha nem bírná tovább a ránehezedő test tehetetlen
terhét, és Thorn nagy csikorgás közepette a földre rogyott.
Ophélie keze után kapott, és olyan erősen kapaszkodott belé mind
a két kezével, hogy attól Ophélie is kis híján elveszítette az
egyensúlyát. De szilárdan tartotta magát. Mert érezte, hogy ha fel van
dúlva, ha nem, itt és most kettejük helyett is neki kell helytállnia.

316
Thorn egyre jobban magába roskadt, a fejét leszegte, a vállát behúzta.
Úgy csimpaszkodott Ophélie-ba, mintha soha többé nem akarná
elengedni, mégis tolta el magától.
Nem, nem hagyhatta, hogy a karmai további áldozatokat
szedjenek.
Mind mélyebbre és mélyebbre zuhant az önvád szakadékában,
ahonnan – akárcsak a szilánkok közötti űrből – nem volt visszatérés.
Ophélie-nak valahogy meg kellett állítania.
Megragadta Thornt, szorosan, talán még annál is szorosabban,
ahogyan ő fogódzkodott belé. Lehunyta a szemét, és próbálta maga
elé képzelni vadul zsibongó karmaik bonyolult hálózatát. Az övéi a
gondozóban kapott kiképzés miatt valamelyest eltompultak, Thorn
karmai viszont olyanok voltak, mint egy tüskés bozót. Önmagukban,
maguktól nem lettek volna képesek ártani senkinek. Hozzájuk
tartoztak. Ophélie valami ősi, a származásától és a neveltetésétől
teljességgel idegen, mégis benne szunnyadó ösztöntől vezérelve
próbált rákapcsolódni Thorn idegpályáira, hogy lecsillapítsa a férfit.
Nyilván az árnyéka eltolódása miatt csak többszöri próbálkozásra, de
végül csak sikerült elérnie, amit akart. Érezte, ahogy Thorn testén
végigfut a remegés, látta, ahogy a vállában az izmok megrándulnak.
Először azt hitte, Thorn a méregtől tajtékozva menten kitépi magát a
karjából, de aztán a rángás enyhült, a görcs feloldódott, és a szikár,
csontos test jólesően elernyedt. Thorn feladta a küzdelmet
önmagával.
Mozdulatlanul térdelt a kövön, az arcát Ophélie hasába fúrta, és
sírt.
Secunda gyűrött rajza mellette hevert a földön.

317
 Egy nyulat ábrázolt. Egy hófehér nyulat, amint épp kiugrik egy
kútból.
Vörössel átsatírozva: véresen.

318
 (ZÁRÓJEL)
Tizenegy hónappal, kilenc órával, huszonhét perccel és
tizenhárom másodperccel korábban.

Thorn egy arany karosszékben ült. Magassága nyolcvannégy

centiméter, szélessége negyvennyolc centiméter, mélysége
negyvenkét centiméter, a karfákat és a párnázott ülést is
beleszámítva. Nem szándékosan számolta ki. A kisujjában, nem is, a
vérében voltak a mértékegységek, és valahányszor új környezetbe
került, számok kezdtek ugrálni a szeme előtt. Jelen helyzetben fejben
lemérte az arany ablakkeretet, megszámolta a szúnyogháló réseit,
megbecsülte a távolságot az aranykomód aranylábai között, a
folyadék mennyiségét az aranykorsóban, a szögeket, amelyeket az
aranyszálú szőnyeg mintái bezártak egymással.
De főként a szalonban álló ingaóra színarany mutatói kötötték le a
figyelmét.
Kétezer-háromszáztizennyolc másodperce rostokolt egy helyben a
Genealógusklub első emeleti fogadószobájában. A pontosság nem
tartozott a Genealógusok legfőbb erényei közé. Thorn a
tiszteletlenség jelének vette a késést, de nem is ez zavarta igazán,
hanem hogy a Genealógusok viselkedése szembement minden
logikával. Mert ha lopták az idejét, azzal ők is veszítettek. Ezt a
kétezer-háromszáztizennyolc (azóta kétezer-háromszázharmincnégy)
másodpercet Thorn ennél hasznosabban is eltölthette volna, például
azzal, hogy halad az éppenséggel tőlük kapott megbízatással.

319
 Thorn nem áltatta magát. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az
előszobáztatás is a játszma része. Azé a játszmáé, amelynek a
szabályait ők diktálták.
További ezerhatszázhatvannyolc másodperccel később a
Genealógusok végre méltóztattak bevonulni a szalonba. Amikor
először találkozott velük, Thorn még megvetett, üldözött szökevény
volt, aki láztól gyötörten húzta maga után szilánkosra tört lábát. Ők
jottányit sem változtak azóta, és ugyanazt a méltóságot sugárzó
aranytógát viselték, mint a legelső alkalommal.
– Welcome, Sir Henry! – köszöntötték egy szólamban.
Thorn tőlük kapta ezt a nevet. Az övéiket nem ismerte, de nem is
volt szüksége rá, anélkül is tudta, kikkel van dolga. Már jóval azelőtt
tudta, hogy menekülésre kényszerült és Bábelre érkezett volna.
Betéve fújta az összes szilánk összes klánjának összes leágazását, és
a Sark főkincstárnokaként évek óta szorosan követte a családközi
politika alakulását. Igen, már jóval azelőtt tudta, hogy személyesen
megismerkedett volna velük, hogy Isten szolgái közül ezek ketten
más urat szolgálnak: a saját kontójukra dolgoznak. És ehhez a
felismeréshez még csak különösebben mélyre sem kellett ásnia.
A férfi és a nő letelepedett a szófára, szorosan egymás mellé;
annyi helyet sem hagytak maguk között, hogy azon lett volna mit
méricskélni. Így Thorn a koponyájuk körfogatát, köbtartalmát és a
jobb és bal halántékcsontjukat összekötő képzeletbeli tengely hosszát
latolgatta. Az adatokat egyetlen pillantással begyűjtötte, de azok csak
számok voltak, amelyeket képtelen lett volna a szépség
fogalomkörébe átváltani. Hogy szép emberek voltak-e? Thorn
taszítónak látta őket. Sőt, ez nem is volt rá kifejezés.

320
 – Eljöttem, ahogy megegyeztünk.
A türelmetlenségével csak a kedvükre tett. A férfi szertartásos
lassúsággal a korsóért nyúlt, elvette az asztalkáról, a nő ajkához
emelte, és finoman megdöntötte, miközben végig Thornt nézte.
Incselkedett vele. A levegőben bor tömény illata szállongott. Az
alkoholfogyasztás tilos volt Bábelen, ahogy a dohányzás, az illetlen,
kacér viselkedés, a szerencsejáték, a zajongás és a bűnügyi regények
terjesztése is. A Genealógusklubban ezeket a tilalmakat egytől egyig
megszegték, de hát kinek jutott volna eszébe panaszt tenni a
városállam legmagasabb rangú tisztségviselői ellen?
Thorn felnézett az ingaórára (négyezer-háromszázhatvankét
másodperc). Őt nem lehetett egykönnyen sem megbotránkoztatni,
sem megfélemlíteni. Látott ő ennél különb dolgokat is a
nagykövetségen, mármint a Sarkon.
– Halljam a kérdést!
A Genealógusok a hatásfokozás kedvéért kivártak, majd ketten
egyszerre szóra nyitották a szájukat:
– Sikerrel járt?
Erre a kérdésre mindössze két helyes válasz létezett. A „még
nem”, a „hamarosan” vagy a „majdnem” fel sem merülhetett.
– Nem – felelte Thorn.
Ha Thorn felsült, az azt jelentette, hogy ők is felsültek, a párocska
mégis leplezetlen elégedettséggel ingatta a fejét. Pedig – bár merőben
más okokból kifolyólag – ők is legalább annyira áhítoztak az
igazságra, mint Thorn, nevezetesen arra a tudásra, hogy miként
tehetett szert egy halandó ember isteni hatalomra. A megbízatás
azóta nem változott, hogy Thorn először, hívatlanul megjelent náluk.

321
A Genealógusok biztosították a forrásokat, ő pedig élt a lehetőséggel;
csak be kellett lépnie azokon a kapukon, amelyek nekik
köszönhetően sorra megnyíltak előtte. Kölcsönösen kihasználták
egymást. Thorn ugyanakkor végig észben tartotta, hogy ha egyszer
túl messzire merészkedne, nincs visszaút, a Genealógusok
ugyanolyan könnyedén megválnak tőle, mint amilyen könnyedén
felfogadták: visszaveszik a nevét, kisemmizik, még azt is letagadják,
hogy valaha bármilyen üzleti kapcsolatban álltak vele, és engedelmes
gyermekekként szemrebbenés nélkül kiszolgáltatják Istennek.
Ilyenek voltak a játékszabályok. Legalábbis a Genealógusok
felfogása szerint.
– Jöjjön közelebb, dear friend!
Thorn felállt, kétszázhatvanhét centiméterrel előbbre húzta a
székét, és csikorgó térddel visszaereszkedett az ülőpárnára, immáron
közvetlenül szemtől szemben a párocskával.
A nő előrehajolt, a haja lágyan előreomlott, a tógája szövete
selymesen hullámzott. Ha Thornnak lett volna bármi érzéke a képi
fogalmazáshoz, arannyal folyó zuhataghoz hasonlította volna. A nő
felfelé fordított tenyérrel felé nyújtotta a kezét. A legelső
találkozásukkor Thornt készületlenül érte a kérlelő mozdulat, de
azóta már megtanulta, nagyon is tudta, mire megy ki ez a színjáték,
ahogyan azt is, hogy nem térhet ki előle. A nő kezébe helyezte a
kezét. Amint az aranyra mázolt ujjak végigsimítottak az övéin,
liftezni kezdett a gyomra. A testi érintkezés undort váltott ki belőle.
Ez alól csak egyetlen kivétel létezett, egyetlen személy érintése, de
sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy ezzel
foglalkozzon.

322
 – Nem baj – duruzsolta a nő. – It’s alright. Tudjuk, hogy megtesz
minden öntől telhetőt.
A férfi kényelmesen hátradőlt, belesüppedt a szófán felhalmozott
puha párnákba, és kéjes élvezettel figyelte a jelenetet. Az aranyfesték
alatt mindketten lúdbőröztek.
Thorn viszont mindeközben komolyan elgondolkozott azon,
valóban megtett-e minden tőle telhetőt. Végigpörgette a fejében a
közelmúlt eseményeit, és arra jutott, hogy a börtönből való szökése
óta folyamatosan csak rögtönzött. Amikor magára maradt a
tükröződő falú cellában, próbára tette az újonnan szerzett képességét,
noha egyáltalán nem volt biztos abban, hogy működhet. De
szerencsésen kijutott onnan. Végcélként jobb híján azt a tükröt
irányozta be, amely a nagynénje hetek óta lakatlanul álló házának
könyvtárszobájában függött. Számított arra, hogy a birtokon
átmenetileg csendben meghúzhatja magát, és még egy biztonságos,
titkosított telefonvonalat is talál? Hát nem, egyáltalán nem.
Ösztönösen választotta azt a helyet, amelyhez, ha csak halványan is,
de az otthon képzetét köthette. És amikor felvette a kapcsolatot
Vladislavával, biztosra vette, hogy a Láthatatlan a rokonságának tett
szolgálatért cserébe segíteni fog neki elhagyni a Sarkot? Ó, nem,
végig azt hitte, hogy fel fogja adni, de nem tette. Ami pedig a
célállomást illette, kizárólag azért jött éppen Bábelre, mert a fejében
váratlanul felvillanó emlékek, Faruk emlékei azt sugallták neki.
Szóval minél alaposabban vizsgálta a kérdést, Thorn egyre inkább
meg volt győződve arról, hogy nem, határozottan nem tett meg
minden tőle telhetőt. Csak sodródott az árral, és beérte annyival,
hogy felülírta a valószínűség-számítást.

323
 – Ön igen tehetséges ember – folytatta a nő, és enyhén
megszorongatta Thorn csontos ujjait. – Már bizonyított, és még lesz
is alkalma bizonyítani nekünk.
Thorn kezdte érezni az érintés hatását. A kezét mintha apró, de
annál hegyesebb tűkkel döfködték volna. De arcizma sem rándult.
Uralkodnia kellett magán. Végig rajtuk kellett tartania a szemét. Be
kellett csapnia a saját képességét.
– Apai ágon Sárkány. Most certainly azt gondolja, hogy ez –
szorított még egyet a szelíd présen a nő – a családjától örökölt
karmokhoz képest csekélység.
Thorn nem gondolt semmit. A kettőt össze sem lehetett
hasonlítani. A Sárkányok okozta fájdalom idegi alapú volt, és abból
fakadt, hogy az agy egy hamis információt fizikai érzetté alakított át.
A Taktilisok ellenben nagyon is valódi fájdalomérzetet váltottak ki
bőrön keresztül, ugyanakkor mindennemű felszíni sérülés nélkül.
Thorn kezéből a zsibbadás felkúszott a válláig, az egész karja
nyilallt. És már nem is tűkkel szurkálták, hanem mintha szögeket
nyomtak volna a húsába. Érdes, izzó szögeket. Thorn minden
idegszálával az ingaóra mutatóira összpontosított (négyezer-
nyolcszázötvenkilenc másodperc), és közben kitartóan bizonygatta
magának, hogy ami történik, a beleegyezésével történik, szóra sem
érdemes, hiszen önként vetette alá a testét ennek a gyötrelemnek.
A nő kaján érdeklődéssel fürkészte az arcát, várta, sikerül-e
megrepesztenie rajta az érzéketlenség páncélját. Tudta, hogy Thorn a
karmait nem vetheti be vele szemben, márpedig főleg azért, mert
szüksége volt rájuk.

324
 – Azt beszélik, Sir Faruk kislánya szépen cseperedik – szállt be a
társalgásba a párnák közül a férfi.
– Berenilde asszony a széltől is óvja, úgy rejtegeti ország-világ
elől, mint a legféltettebb kincsét – szavalták kórusban.
Két másodperc erejéig, tik-tak, Thorn megfeledkezett az
elővigyázatosságról. És ez a két másodperc éppen elég volt arra,
hogy a fájdalom szétterjedjen az egész testében. De muszáj volt
átcsoportosítania az erőtartalékait, hogy gátat vessen azoknak az
emlékeknek, amelyek abba az időbe vitték volna vissza, amikor még
ő volt a nagynénje egyedüli támasza. Azóta Berenilde talált helyette
mást, és ez így is volt rendjén, így volt természetes. Nem, őt már
senki sem várta vissza a Sarkra.
– Halljam a másik kérdést! – mondta kevélyen.
A nő kétértelműen elmosolyodott, és ismét megzsuzsorgatta
Thorn kezét. Thorn úgy érezte, mintha tetőtől talpig csalánnal
csapkodnák végig a teste minden négyzetcentiméterét – belülről.
– Végigviszi a megbízatását? – tudakozódtak a Genealógusok.
– Igen.
– Good boy.
A nő elengedte Thorn kezét, akinek nem először volt része ebben
az élményben, mégis nehezen tért napirendre afölött, hogy a bőre a
tapogatás helyén még csak ki sem pirosodott. A Taktilisok nem
hagytak nyomot maguk után. Thorn vetett még egy utolsó pillantást
az ingaóra számlapjára (ötezer-hatszázkét másodperc), felpattant a
székről, és otthagyta a párocskát a szófán. A férfi és a nő rá ügyet
sem vetve máris egymásba gabalyodott.

325
 Mielőtt Thorn becsukta volna maga mögött az ajtót, azért még
utánaszóltak:
– Alig várjuk, hogy ismét tiszteletét tegye nálunk, mindig
örömmel látjuk!
Az üres folyosóra érve Thorn megállt, előkapott a zsebéből egy
üvegcsét, lecsavarta a kupakját, és a folyadékkal módszeresen
fertőtlenítette a kezét. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Látható piszok
nem volt rajta, Thorn mégis mocskosnak érezte magát. Az idegei és a
karmai felborzolódtak a mélyen magába fojtott gyűlölettől.
Nem, a Sarkon már senki sem várta, és neki ez tökéletesen meg is
felelt.
És egészen addig meg is fog felelni, amíg máshol volt valaki, aki
csakis rá várt.

326
 AZ ELTERELÉS

A kiégett fű halkan ropogott Ophélie talpa alatt. Nagyra nyitotta a

szemét, és amennyire tőle tellett, ügyesen kerülgette a telihold
fényében a sírokat és a szentjánosbogarakat. Animán többször járt a
temetőben, és a kapun belépve mindahányszor valamiféle áhítat
telepedett rá. Elcsendesedett, de nem volt sem szomorú, sem vidám.
Leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani az érzést, mint amikor a
kötéltáncos egyensúlyoz a vékony acéldróton, hogy az egyik végétől
a másikig épségben eljusson.
Ahogy itt bóklászott az éjszaka közepén, az elhajlásgondozó
sírkertjében, na, ettől végképp olyan vegyes érzések töltötték el,
amelyeket még kevésbé tudott volna körülírni. Annyira izgult, hogy
időnként levegőt venni is elfelejtett. Egykori katonai temetőről lévén
szó, a sírkövek hadoszlopokat idéző, szabályos rendben sorakoztak
egymás mellett. Ophélie-nak csupa olyan jelző jutott eszébe a
helyről, amelyek mind tilalom alá estek Bábelen. Nem lehetett
könnyű dolga a személyzetnek, ha bármilyen megbeszélésen szóba
került a temető. De talán szóba sem került. Nagy valószínűséggel
csak csendben megtűrték a létezését a szilánk egy félreeső részén,
akár egy házsártos, kiebrudalhatatlan szomszédét.
A területet ugyanakkor szemmel láthatóan használták, szintén
lerakatnak: a sorok között itt is halomban álltak a saját gyártású
selejtes tárgyak, amelyek mintha kezdték volna elárasztani a
gondozót.

327
 Noha Ophélie igencsak megilletődött a környező látványtól, a
tekintete valahogy mindig visszakanyarodott Thornhoz, aki egy árva
szót sem szólt hozzá, amióta az igazgatói lakosztály előteréből
kiléptek. Ő ment elöl szokásos öles lépteivel, és némán mutatta az
utat Ophélie-nak, aki kénytelen volt szaporázni, ha tartani akarta vele
a tempót. A szobor belsejében legyalogoltak a lépcsőn, aztán
végigmentek az alagúton, át a vidámparkon, majd az épület ablakai
előtt bevették magukat a rózsalugasba, amely elnyúlt egészen a
temető kapujáig.
Ophélie próbálta nem nagyon bámulni a barnás foltokat,
amelyeket Secunda kiontott vére hagyott Thorn egyenruháján. Thorn
elég szűkszavú beszámolót adott a balesetről, épp csak összefoglalta
a körülményeket, de a lényeget Ophélie így is tudta. Amikor Secunda
oldalról odalépett hozzá, hogy átadja neki a rajzát, akaratlanul
magára szabadította Thorn karmait, és bár a sebe nem volt súlyos, a
sérülés várhatóan nem múlik el nyomtalanul. És ezzel Thornnak is
együtt kellett élnie. A szemtanúk értetlenül állták körül a jelenetet.
Thornt nyilván senki sem vádolta a történtekért, de Ophélie elég jól
ismerte őt ahhoz, hogy tudja, könnyebben viselné, ha őt tartanák
felelősnek. A bensőjét mardosta a bűntudat, és sehogyan sem tudta
felmenteni magát.
Ezek után Ophélie-nak igencsak össze kellett szednie magát, ha
meg akarta változtatni Thorn fejében az önmagáról alkotott képet…
A temető túlsó végébe érve megmászták a szilánk peremére
felhúzott vastag védfalat. Odafent süvített a viharos erejű szél.
Ophélie érezte, ahogy csípi a bőre minden szabadon maradt felületét.
Hosszú hajjal és szoknyában ezt az akadályt nehezebben vette volna,

328
de egyiket sem sajnálta, hogy meg kellett válnia tőle. Egy pár cipő
viszont nem jött volna rosszul neki: a sok rohangálástól bedagadt és
szinte lángolt a lába.
– Ó! – buggyant ki belőle az álmélkodás.
Ahogy kinézett oldalra, a fal csipkéi között megpillantotta a Jó
Család épületegyüttesét. A gondozó egyetlen pontjáról sem tűnt ilyen
közelinek semelyik másik mellékszilánk. De innen tökéletesen
látszott a két különálló földdarab és rajtuk a tanintézmény egyfelől
Pollux Fiainak, másfelől Heléna Árváinak fenntartott tömbje,
amelyeket egy minden tekintetben jelképes híd kötött össze.
A kupolák, a hatalmas előadótermek, a tornaterem üvegcsarnokának
ablakai gyönyörűen csillogtak a holdfényben.
És a csillogás mögött valahol ott aludt Octavio. Hacsak nem
álmatlanul forgolódott éppen az ágyában, miközben azon
gondolkozott, hogyan érjen el belülről változásokat. Mit fog szólni,
amikor megtudja, hogy a kishúga megsérült? Ophélie-nak
elfacsarodott a szíve. Octavio barátsága volt számára a Jó Családban
eltöltött időszak legértékesebb hozománya. És azzal vajon tisztában
volt, milyen szerepet játszik a húga az elhajlásgondozó kezelési
programjában? Gyakorlatilag rajta állt az inverzek sorsa, mivel az ő
rajzai alapján dőlt el, hogy ki marad az első szinten, kit helyeznek át
a másodikra, ki körhintázik tovább élete fennmaradó napjaiban, ki
végzi láncra verve egy térdeplőn. Secunda tevőlegesen segédkezett
abban, ami itt folyt – hogy önként vagy akarata ellenére, az persze
már más lapra tartozott. És Lady Septima vajon tudott erről? Tudta,
mit csinál, amikor a tulajdon lányát beadta erre a helyre, vagy amikor

329
beadta, levette róla a kezét, és egyidejűleg lemondott minden szülő
jogáról?
Thorn a fal egy távolabbi részére mutatott, a következő kanyarban
egy többszintes pagoda felé, amely a létesítmény többi, élénk
színekben pompázó épületével szemben olyannyira nem volt
hivalkodó, hogy szinte észre sem lehetett venni. De ha jobban
megnézte az ember, az ablaktáblák mögül halvány világosság
szűrődött ki. Amikor Thorn elhúzta a tolóajtót, kiderült, hogy a
torony belsejében a fény nem is olyan gyenge: mintha egy óriási
lampion belsejébe léptek volna be.
– Itt volnánk – közölte tömören Thorn.
Besétált a nyolcszögletű terem közepére. A tér minden oldala tele
volt apró lámpácskákkal, azok szórták körös-körül a fényt. Minden
lámpa alatt mélyedés volt a falban, azokban pedig egy-egy fényképes
urna. Rengeteg volt belőlük.
Egy kolumbárium. Ophélie olvasott a temetkezés ezen formájáról,
de ehhez hasonlót még nem látott.
– Ezekben az urnákban azoknak az alanyoknak a hamvait őrzik –
világosította fel Thorn –, akik a gondozóban hunytak el. És akiket
azóta sem kerestek a rokonaik.
Ophélie-nak földbe gyökerezett a lába, mintha megint megcsapta
volna egy Szellemidéző jeges fuvallata. Amikor a Sarkon tömlöcbe
zárták, nem gondolta volna, hogy létezik annál hátborzongatóbb
hely. Szóval itt végezték azok, akik nem tértek vissza a harmadik
szintről? Mennyien voltak! A falak több emelet magasságban,
egészen a mennyezetig körben végig fülkékre tagolódtak, az azokban
elhelyezett urnákat pedig egy tucatnyi lépcsőn lehetett megközelíteni.

330
 – Kit keresünk?
– Mit – javította ki Thorn, és megnézte a zsebóráján az időt. – De
mindenekelőtt osszuk meg egymással a nyomozásunk eredményeit.
Thorn úgy beszélt, mint régen, mint egy vérbeli hivatalnok.
Ophélie nem tévedett. Ismét tartózkodóbban viselkedett vele, és
amikor rászegezte a szemüvegét, kitért a pillantása elől.
Ophélie úgy látta jónak, ha inkább ő kezdi.
– Igazunk volt. A sötétített lencse arra szolgál, hogy azokon
keresztül a megfigyelők érzékeljék az örökölt képességeinket. De
mást is megmutatnak.
Ophélie nagyot nyelt. Eulalie Itschen emléktöredékei sokat
segítettek neki a laboratóriumban talált feljegyzések értelmezésében.
Csakhogy mindazt, amire rájött, nem volt olyan egyszerű a saját
szavaival összefoglalni. Ráadásul ebben a különös, gyászos
környezetben, körülötte annyi sorstársa földi maradványaival még a
gondolatait is nehezen szedte össze.
– Azok az árnyak, amelyek mindannyiunkat körülvesznek, azok…
– keresgélte magában a megfelelő szót –a saját kivetüléseink. Amikor
a képeken valakinek az árnyéka eltolódik, azt hiszem, az azt jelenti,
hogy ez a kivetülés elmozdul, leválik az illetőről, de nem távolodik el
tőle véglegesen, hanem, akár a visszhang, visszapattan hozzá.
Valahogy úgy, mint… mint…
Ophélie próbálta elmutogatni, mire gondol: arra a játékra,
amelyben a gyerekek egy korongot rángatnak zsinegen fel-le.
– Mint amikor a nyomaték merőleges a forgás tengelyére, ami
stabilizálja a tengelyt. Ez a pörgettyűs precesszió fizikai jelensége –
fordította le szakszerűen Thorn.

331
 – Nagyjából. Az inverzek árnyéka viszont minden körülötte lévő
tárgy és ember árnyékával kölcsönhatásba lép, amiből ezen az elven
számtalan visszaverődés keletkezik. Amikor egy földdarab leomlik,
ez a hatás megsokszorozódik. Végeredményben teljesen mindegy,
hogyan nevezzük ezt a dolgot, árnyéknak, kivetülésnek,
kibocsátásnak, visszhangnak, szellemképnek vagy visszaverődésnek,
az alapja minden esetben egy és ugyanaz: az aerargyrum.
– Aerargyrum – ízlelgette Thorn hangosan a kifejezést, amely
felvont szemöldökéből ítélve az újdonság erejével hatott rá, nem
szerepelt a szótárában.
– A személyzet legalábbis így emlegeti a jelentésekben. Ez valami
olyan finom szemcsés, légnemű anyag, hogy szabad szemmel nem is
látható. Viszont bizonyos feltételek mellett… hogy is mondjam…
átalakul, vagyis megszilárdul. Eulalie Itschennek pontosan ezeket a
feltételeket sikerült mesterségesen előidézni, amikor a családfőket
megteremtette. És az elhajlásgondozó is ezen dolgozik, erről szól a
Cornu copiae hadművelet: hogy legyen egy kimeríthetetlen
bőségszarujuk – motyogta Ophélie remegő hangon –, amely bármit
végtelen mennyiségben képes előállítani. Csakhogy hiába
próbálkoznak, sehogyan sem akar összejönni nekik. Csupa selejtet
gyártanak, mert hiányzik hozzá valami, valami, ami Eulalie
Itschennek megvolt: a Másik.
Ophélie ökölbe szorította a kezét. Eddig egyszerűen suta volt, az
is zavarta, de az még jobban, hogy amióta megkezdte a „kezelést”,
alig bírta irányítani a mozdulatait.

332
 – Az inverzek vonzzák a visszaverődéseket. És a gondozó elkövet
mindent, hogy a végletekig fokozza az elhajlásainkat, hátha
valamelyikünk körül kellőképpen megnagyobbodik az erőtér.
Ophélie összehúzta a szemét, próbálta minél pontosabban
feleleveníteni Eulalie Itschen belé költözött emlékeit.
– A bőségszarunak visszaverődésekre van szüksége ahhoz, hogy
rendeltetésszerűen üzemeljen. A visszaverődések sajátos, számunkra
felfoghatatlan törvényeknek engedelmeskednek, amelyek logikájába
egyedül ők maguk tudnak minket bevezetni, már amennyiben szóra
bírjuk őket. Eulalie Itschennek sikerült párbeszédbe lépnie a saját
visszaverődésével, a Másikkal, aminek köszönhetően olyan
ismeretek birtokába jutott, amelyek nemcsak a visszaverődések, de
úgy általában a világ működésével kapcsolatban is rengeteg
mindenre rávezették. És Eulalie ezt a tudást fel is használta,
mégpedig arra, hogy a bőségszarut beindítsa. Az elhajlásgondozó
pedig pontosan ugyanerre a tudásra vágyik.
Ophélie egy pillanatra lehunyta a szemét. Mit is mondott Eulalie
Itschen a látomásában? Mi volt az a három aprócska dolog, amire
mindenképpen szüksége volt? Szavak, visszaverődések és cserealap.
– A selejtes tárgyak, akárcsak a családfők, mind ilyen módon
keletkeztek: szilárd anyaggá átalakított visszaverődések. És
egyvalami közös bennük: a kód, amely ahhoz kell, hogy jók legyenek
valamire, ténylegesen megteljenek élettel. Találtam egy sütőformát,
rajta a Könyvek nyelvéhez hasonló írásjelekkel. Elizabeth azt hiszi,
ebben az állásban a családfőknek tesz szolgálatot, és azért vették fel,
hogy megfejtse a Könyveket. Valójában a gondozó csak a kódot

333
akarja, saját használatra. Mert amíg a kód nem tökéletes, addig ami a
bőségszaruból kijön, az sem lesz az.
Mindezek után Ophélie még beszámolt a kísérleti alanyokról
vezetett napi jelentésekről, amelyeket a laboratóriumban sietve
átböngészett, a hasadásról, amelyet Secunda az árnyéka vállára
rajzolt, a maga gerjesztette látomásról, amelyben ismét megjelent
neki Eulalie Itschen, valamint véletlenszerű látogatásáról a második
szinten, abban a templomban, ahol a vezeklés címén térdre
kényszerített Mediana várta a hőn áhított „kikristályosodást”.
Amikor a mondanivalója végeztével felnézett, azzal szembesült,
hogy Thorn a lámpácskák sejtelmes fényében árgus szemmel
méregeti. A tekintete fura volt, igen, mintha irigység csillogott volna
benne.
– Szép munka.
Ophélie a füle tövéig elpirult. Thorn megdicsérte, sőt bókolt neki.
Ilyen sem volt még.
– Persze még tömérdek kérdés maradt megválaszolatlanul –
folytatta Ophélie, ha már így belelendült. – Az az érzésem, hogy a
bőségszaru önmagában csak a felszín, kell lennie mögötte valaminek,
valami sokkal nagyobb, jelentékenyebb dolognak, és bevallom,
nekem ez elég ijesztő. Az aerargyrumról gyakorlatilag semmit sem
tudunk. És itt van a „kikristályosodás”. Úgy tűnik, a hadművelet
sikeréhez az is elengedhetetlen, de fogalmam sincs, mit jelent, holott
a második szint teljes egészében aköré összpontosul. Esetleg ahhoz a
repedéshez lehet köze, amelyet Secunda az árnyékomon meglátott? –
gondolkodott hangosan, és közben a vállát tapogatta, hogy

334
megbizonyosodjon arról, minden csontja egyben van-e. – Most, hogy
félig levált karral lerajzolt, már csak idő kérdése, mikor helyeznek át.
Thorn legyintett, mintha mindezek csupán mellékes
részletkérdések lennének.
– Az elsődleges célunk az volt, hogy rájöjjünk, Eulalie Itschen
hogyan vált Istennel egyenlővé, és a tükörképe miért kezdett
tombolni. Egy dolgot már tudunk: a bőségszaru átalakít. Átalakít –
ismételte felemelt mutatóujjal –, és nem a semmiből teremt.
Ophélie bólintott. Még soha nem látta Thornt – legalábbis
magához képest – ilyen lelkesen magyarázni. A mondatok szinte
kikívánkoztak belőle, érezhetően alig bírta fegyelmezni magát.
– Eulalie nem érte be annyival, hogy a visszaverődésekből
létrehozta a családfőket – bocsátkozott bővebb fejtegetésbe. –
Minden arra mutat, hogy később megfordította a kísérletet. És
önmagát is átalakította. Aminek következtében olyan
tulajdonságokra tett szert, amelyek segítségével képes mások külsejét
és adottságait visszatükrözni.
– Ez az átalakulás viszont a Másikra is hatással volt – hadarta
Ophélie, akire kezdett átragadni Thorn lelkesedése. – Ez történhetett
abban a szobában, amelyet befalaztak az Emlékmű belsejében. És
talán ez váltotta ki a Nagy Szakadást is. Eulalie túlfeszítette a húrt,
egy lépéssel tovább ment a kelleténél.
– Ha megtudjuk, hogyan csinálta, akkor azt is tudni fogjuk,
hogyan lehet a folyamatot visszafordítani – foglalta össze Thorn. –
Egyelőre nyugalom van, sem Eulalie Itschen, sem a Másik nem
mutatkozik, de hogy ez meddig marad így… Itt és most az a
legfontosabb feladatunk, hogy a bőségszarut megtaláljuk.

335
 Ophélie körbejártatta a tekintetét a falakon és a mélyedésekben
pihenő hamvvedreken.
– De miért pont ebben a kolumbáriumban?
A háta mögül iszonyatos csikorgást hallott. Összerezzent. Thorn
időközben elindult felfelé az egyik lépcsőn, de a járógépe már megint
beakadt.
– Negyven évvel ezelőtt – tájékoztatta Thorn, miközben
meglazította a beakadt csavart – a gondozóban nagyszabású
átalakítási munkálatokat végeztek. Akkor hozták létre a háromszintes
alternatív programot is, amely korábban nem létezett. Az elektromos
hálózatot szintén akkor újították fel. Ahogyan már mondtam, a
mérőórák értékei nem felelnek meg a rendelkezésemre bocsátott
kimutatásokban szereplő értékeknek. Amikor a délutáni ellenőrzésem
során kérdőre vontam az alkalmazottakat, senki sem volt hajlandó
magyarázatot adni a túlfogyasztásra. Mindenki csak mentegetőzött,
és sűrű „sorry”-zással próbált leszerelni.
Thorn minél magasabbra jutott a lépcsőn, a hangja annál
öblösebben zengett a faburkolatú falak között. A harmadik szinten
már úgy szólt, mint egy nagybőgőé.
Ophélie igyekezett nem lemaradni, de az álmatlanul töltött éjszaka
és a meglehetősen kimerítő nap után a lába minduntalan összeakadt.
Hiába loholt, egy idő után szem elől vesztette Thornt. A szűk
falfülkék végeláthatatlan sorai egy könyvtár polcrendszerére
emlékeztették. Csak ebbe a könyvtárba nem olvasni jártak az
emberek, hanem siratni.
– Miből következtettél arra, hogy itt érdemes keresgélnünk?

336
 – Lady Septima lánya vezetett rá – felelte Thorn búgó hangja egy
távoli folyosó végéről. – Közvetve. Miután belerohant a karmaimba,
az elsősegélyszobába vitték. Magam is csatlakoztam a menethez.
Messziről – tette hozzá pillanatnyi hallgatás után. – Tudnom
kellett…
Thorn mondatai rövidültek és akadoztak. Ophélie gyomortájt
bizsergést érzett. Thorn soha nem rejtette véka alá, hogy nem
különösebben szíveli a gyerekeket, de soha egyet sem bántott volna.
Pár órával ezelőtt mégis megtette, és emiatt gyötörte a lelkiismerete.
Talán mégsem lett volna egészen ellenére, hogy egy nap ő is apa
legyen?
A hang alapján Thorn időközben métereket haladt előre.
– A szoba előtti folyosón egy automata épp felmosott. Egy régi,
hagyományos modell, amelyik megállás nélkül darálta a szólásokat
és szállóigéket. Meglettem volna a társasága nélkül, mindazonáltal az
egyik mondása felkeltette a figyelmemet.
Ophélie követte a hangot, és átkanyarodott egy másik
lépcsőfeljáróhoz.
– Miért, mit mondott?
El sem tudta képzelni, milyen magasan járhat már Thorn, mert a
hangja megint mélyült egy oktávot.
– „AKINEK HALÁLHÍRÉT KELTIK, HOSSZÚ ÉLETE LESZ.”
Ophélie megtorpant. Lazarus sokféle szöveget táplált bele az
automatáiba, hasznosat és haszontalant egyaránt, de ehhez hasonló
mondást Ophélie még egyiktől sem hallott.
– Nyilván valahol a gondozó területén hallotta és rögzítette ezt a
bölcsességet, és csak elismételte – magyarázta Thorn. – De amikor az

337
iránt érdeklődtem nála, hol és kitől hallotta, képtelen volt ezzel
kapcsolatban bármilyen felvilágosítást nyújtani, helyette előadta
nekem a padlizsánkrém receptjét. És akkor eszembe jutott, amit a
harmadik szintről mondtál, hogy onnan nem tér vissza senki. És a
térképről emlékeztem erre a kolumbáriumra.
Ophélie hirtelen úgy érezte, mintha az urnákon megvilágított
fényképarcokról több száz, várakozással teli szempár meredne rá. És
a mondás elgondolkodtatta. Akinek halálhírét keltik, hosszú élete
lesz.
– Szerinted ezek az urnák üresek?
Valahol fedő csattant, majd rögtön utána a gyakorlatias válasz is
megérkezett:
– Nem, határozottan nem azok. Ugyanakkor nem merném
kijelenteni, hogy a hamvak, amelyeket tárolnak bennük, emberi
maradványok.
– És ha ezek az emberek igazából nem haltak meg – suttogta
Ophélie –, akkor hol vannak, mi lett velük?
Thorn lépteinek nyikorgó zaja abbamaradt.
– Nem vettél észre semmi feltűnőt? – kérdezte némi kivárás után.
Ophélie azon gondolkozott, hogy inkább túlságosan is feltűnő itt
minden. Az egész urnatemető nem volt más, mint elterelés. Csupa
olyan férfi, nő és gyerek bámult rá a fényképekről, akiket ki tudja,
hogyan és miért, eltettek láb alól. Akiktől ellopták az életüket.
– A villanykörték – értette meg végül, mire célzott Thorn.
A sok-sok lámpácska közül egy sem percegett, és nem is
pislogott. A szilánk peremén meghagyott eldugott pagodában

338
megbízhatóbb volt az áramszolgáltatás, mint magában a
létesítményben.
– Szilárd meggyőződésem, hogy a bőségszarunak itt kell lennie
valahol a közelben – fűzte hozzá Thorn. – Amennyiben
visszaverődéseket alakít át szilárd anyaggá, ahhoz jelentős
teljesítményű áramforrásra van szüksége.
Bár Thorn nem látta, Ophélie megint bólintott. Már csak az
maradt hátra, hogy bizonyítsák a feltételezést. Hol lehetett a
bőségszaru? Talán az egyik urnában? Nem, ennél biztosan nagyobb
helyet foglalt. És ezek az emberek, akiket a külvilág halottnak hitt…
ők lettek volna az ár, a cserealap, amelyről Eulalie Itschen beszélt?
Ebbe még belegondolni is szörnyű volt.
A kilátást belülről tömör fa ablaktáblák zárták el. Ophélie
odalépett az egyikhez, és szélesre tárta. A Jó Család innen még
tisztábban látszott. Vagyis nem, csak a csillagok veszítettek a
fényükből: hajnalodott. És Ophélie-nak mindenképpen az ágyában
kellett lennie, mire a robotdada reggel rányitja az ajtót, hogy
felébressze.
– Nem nevezném éppenséggel szokványos párkapcsolatnak a
miénket.
Ez úgy hangzott, mintha Thorn pusztán a tényállást szögezte
volna le. Ophélie épp ekkor vette őt észre a lépcső tetején, a legfelső
szinten: miután az ellenőrzés kedvéért összefogdosott néhány urnát,
nyilván szükségét érezte, hogy fertőtlenítse a kezét. A tisztálkodás
végeztével megkereste a villanyvezetéket, és a szemével követte az
útját.

339
 – Nekem tetszik, hogy nem vagyunk szokványosak – biztosította
Ophélie.
Amikor odaért Thorn mellé, meglepetten látta, hogy Secunda vére
nyomtalanul felszívódott az egyenruhájáról. Thornban az animizmus
is a kényszeresség határait súrolta, többek között az öltözékét is
rendben tartotta, amelyen soha egy ránc, soha egy folt nem
maradhatott tartósan. Vele szemben Ophélie az utóbbi időben folyton
hadakozni kényszerült ugyanezen képessége szeszélyeivel.
A szemüvegét például állandóan igazgatnia kellett, mert amióta
visszakapta, az egyszerűen nem bírt magával.
Thorn összeráncolta a homlokát. A vezeték felfelé haladt, és a
mennyezet deszkáit elérve eltűnt a szeme elől. Lehajtotta a fejét, és
szigorúan Ophélie-ra nézett.
– Este az előtérben a karmaidat használtad ellenem. Szeretném, ha
többet ez nem fordulna elő.
– Fájdalmat okoztam neked?
– Nem.
Thorn hangjában keserűség érződött. És zavar.
– Nem – ismételte egy árnyalatnyival kevésbé éles hangszínen. –
Igazság szerint nem tudtam, hogy a karmaim másra is jók, nem csak
sanyargatásra. De nem leszel mindig mellettem, hogy szabályozd a
képességem. Nekem is meg kell tanulnom bánni vele. Vannak
dolgok, amelyeket mindkettőnknek egyedül kell megoldania.
Ophélie az eszével tudta, hogy jogos, amit mond, hogy
meggondolatlanság volt részéről összekapcsolni a képességét az
övével, még ha csak azért is tette, hogy lecsitítsa Thornt. Valami

340
mégis lázadt benne a gondolat ellen, hogy az összetartozásuk ne
lenne elég erős ahhoz, hogy együtt bármilyen akadályt legyőzzenek.
– Nézd! – mutatott a mennyezetre.
A fában egy alig észrevehető, négyszögletű mélyedés arra utalt,
hogy a kutatás még nem feltétlenül ért véget. Egy csapóajtó.
A közelben nem volt semmilyen rúd vagy bot, amellyel Ophélie
elérte volna, de Thorn csak kinyújtotta a karját, és taszított egyet
rajta. A feljáró kinyílt, és a nyílásból egy létra ereszkedett alá.
– Ezen én nem tudok felmenni – állapította meg bosszúsan Thorn.
Ophélie nem kérette magát, nekiveselkedett, és máris mászni
kezdett felfelé, noha új keletű kétballábassága és a keskeny fokok
még a lépcsőzésnél is nehezebb feladat elé állították. Szóval Thorn
szerint bizonyos dolgokat csak külön-külön képesek megoldani.
Márpedig ha Thorn így, ő is így! Még ha gyerekesnek érezte is a
viselkedését, majd szétvetette a dac, és eltökélte magában, hogy csak
azért is bebizonyítja neki, hogy más dolgokat viszont csakis együtt
lehet elintézni.
Odafent addig tapogatózott, amíg a keze bele nem akadt egy
zsinórba. Meghúzta, mire a feje fölött himbálózó villanykörte
kigyulladt, és sápadt fényével nagyjából bevilágította a padlásteret.
Még több urna. Első pillantásra nem tűnt úgy, hogy a bőségszarut ide
rejtették volna.
– Körülnézek – kiáltott le. – Addig te is mérd fel a terepet!
– Ophélie!
Ophélie kíváncsian kidugta a fejét a csapóajtó nyílásán. Thorn
mereven, szinte szertartásosan hátrahajtotta a nyakát, és ráemelte
szögletes arcát.

341
 – Nekem is – köszörülte meg a torkát. – Nekem is tetszik, hogy
nem vagyunk szokványosak. Sőt, ez talán nem is kifejezés.
Ophélie száján a helyzet komolyságához legkevésbé sem illő,
boldog mosollyal bóklászott a gyászos ereklyék között. Az urnák és
rajtuk a fényképek régebbieknek tűntek, mint azok, amelyeket az
alsóbb szinteken láttak. Odalent nem volt már nekik elég hely?
Ezeket miért itt tárolták? Ráadásul elég méltatlan körülmények
között. Legalább a hajópadlót felcsiszolhatták és lelakkozhatták
volna. Ophélie fel-felszisszent, valahányszor a talpába beleállt egy
szálka.
A gazdátlan, talán nem is emberi hamvak eszébe juttatták a
Másikat. Minél mélyebbre merült Eulalie Itschen és az
elhajlásgondozó titkaiba, a Másikon annál kevésbé talált fogást. Azt
sem tudta, milyennek képzelje el, nem tudott hozzárendelni
semmilyen fizimiskát. Számára csupán egy hang volt, amelyik annak
idején arra kérte, hogy engedje ki a tükörből. Egy idegen, aki a
szervezetében kárt tett. Egy száj, amelyik mohón nyelte a
szilánkokból kiharapott földdarabokat. A csend a telefonban.
De egy hozzá hasonló, magát soha fel nem fedő lény mégis
hogyan vihetett véghez ilyen látványos rombolást a világban? Azóta,
hogy kiszabadult a tükörből, megmaradt az aerargyrum légnemű
halmazállapotában, vagy hosszabb-rövidebb időre hús-vér testet
öltött? És ha a bőségszaru valóban képes a visszaverődéseket szilárd
anyaggá alakítani, akkor, ahogyan azt Thorn feltételezte, bármilyen
szilárd testet szét is tud porlasztani? Már csak meg kellett találniuk,
és próbára tenni, hátha azzal visszafordíthatnak mindent, és a Másik
ismét nem lenne több egy visszaverődésnél, Eulalie pedig

342
ugyanolyan emberként élhetne tovább, mint a többi. Csakhogy nem
késtek-e már el ezzel? És mi lehetett Archibalddal, Gaëlle-lel és
Rókával? Vajon rábukkantak már a fellelhetetlen Árkádiára? És
sikerült meggyőzniük Janust, hogy segítsen nekik? Mert aki úgy
bánik a térrel, mint az árkádiaiak, az a föld alól is elő tud keríteni
bárkit, amivel behozhatatlan előnyre tennének szert az ellenfelükkel
szemben. Ugyanakkor azt sem lehetett kizárni, hogy Eulalie
Itschennek előbb sikerül megkaparintania Janus adottságát. Akkor
nem csupán egy elsöprő erejű visszaverődéssel kellene
szembeszállniuk, de minden bizonnyal egy olyan, magát
felsőbbrendűnek képzelő emberrel is, aki korlátok nélkül áldozhat a
nagyzási hóbortjának…
Miközben a fejében egyik kérdés követte a másikat, Ophélie
hirtelen megtorpant egy vastag porréteg borította urna előtt. Azt hitte,
rosszul lát. Kesztyűs kezével letörölgette a megsárgult papírt: a
felvétel egy melegbarna antilopszemű ifjút ábrázolt.
Ambrosius.
A fényképen délcegen álló ifjúnak mind a két keze és mind a két
lába a helyén volt, de még ha ez ellentmondásnak tűnt is, Ophélie
száz százalékig bizonyos volt abban, hogy nem téved, ez ugyanaz az
Ambrosius, akit ő is ismer. Amit az urnára vésett név szintén
alátámasztani látszott. A név alatt egy dátum is szerepelt, amely egy
negyven évvel korábbi napot jelölt meg az elhalálozás idejének.
Akinek halálhírét keltik, hosszú élete lesz.
Ophélie levegő után kapkodott. Szóval ő volt az az inverz, akit
kivágtak arról a fényképről, amelyet az igazgatói lakosztályban látott
az asztalon. Akinek a vállát barátságosan átkarolta az inverzek

343
csoportjában közvetlenül mellette álló, még fiatalnak mondható férfi.
Ebben a pillanatban Ophélie megértette, miért volt neki az a férfi
olyan ismerős. Lazarus volt az – negyven évvel fiatalabban.
Apa és fia ugyanott, ugyanakkor.
Ophélie még fel sem ocsúdott az első döbbenetéből, amikor is
halk motoszkálásra lett figyelmes. Oldalra, majd hátrafordult, és
minden irányban alaposan körülnézett. Nem, nem csak a képzelete
játszadozott vele. Valaki tényleg volt ott, alig néhány lépés
távolságra tőle, az egyik gerenda mögött, ahová a villanykörte fénye
már nem ért el. Ophélie csak sötét körvonalakat látott belőle.
Az alak lassan mozgott. Egy helyben állt, és némán mutogatott,
mint egy vásári pantomimes. Jobb kezét a mennyezetre szegezte, a
balt le a padlóra, aztán cserélt, a jobbal nyújtózkodott lefelé, és a balt
leeresztette. Ég és föld, föld és ég…
A ködbe burkolózó ismeretlen.
Felfoghatatlan módon itt is rátalált Ophélie-ra.
– Ki vagy te?
Ophélie látni akarta az arcát, hát nekilódult, bele a sötétbe. Az
idegen könnyedén tovaszökkent, virgoncan meghajtotta magát előtte,
majd a csapóajtón keresztül egy ugrással távozott. Fürge volt, de még
milyen fürge!
Ophélie inkább a létrát választotta, és lekászálódott a padlásról.
A függőfolyosó üres volt. A zajra Thorn egy szinttel lejjebb odament
a legközelebbi lépcső aljához.
– Van itt valaki – suttogta Ophélie.
– Nem láttam senkit.

344
 Ha a különös látogató lefelé nem a használta a lépcsőt, akkor
elvileg még nem juthatott messzire. Vagy talán a tető felé oldott
kereket?
Ophélie türelmetlenül feltépett egy ablaktáblát, és próbálta
mögötte elhúzni a tolóablakot, miközben az üvegen keresztül az
oszladozó éjszakát benépesítő árnyakat fürkészte, hátha megpillantja
köztük azt az egyet.
A keze megállt a levegőben. Az üveg tükröződésében saját magát
látta. A haldoklását. Az egész testét vér borította. Még a sálja is
csupa vér volt, szorosan körülfonta a nyakát, holott ide nem hozta
magával. És sehol az ablak, sehol a pagoda, csak a nagy, végtelen
semmi vette körül, amely rajta, Eulalie Itschenen és a Másikon kívül
már mindent beszippantott.
Thorn a vállára tette a kezét, ami visszarántotta a valóságba.
– Történt valami?
Ophélie erre nem tudott volna egyértelmű választ adni.
A rémlátomás elillant, akár egy rossz álom, de a szédülés, a
torokszorító érzés, ami utána maradt, csak nem akart elmúlni.
Ophélie értetlen tekintettel bámult maga elé, mintha odakint valami
olyan iszonyatos rendellenességet észlelt volna, amit képtelen volt
felfogni.
Thorn felemelte a fejét, és kinézett az ablakon az égbolt egy jól
meghatározható pontja felé, amely szinte mágnesként vonzotta
magára acélos tekintetét. Csakhogy azon a ponton nyoma sem volt
annak, amit keresett. A pupillája kitágult. Ophélie ekkorra jutott el
oda, hogy végre értelmezze azt, amit az imént csupán kábán érzékelt.
A Jó Család eltűnt.

345
 Ugyanabban a másodpercben a gondozó összes légvédelmi
szirénája megszólalt.

346
 A HÁTTÉRBEN

Akár egy kócsag, peckesen áll a kolumbárium pagodájának tetején, a

tetőszerkezet legfelső szintjén, annak is a legmagasabb kiszögellésén,
onnan hallgatja a szirénák rikoltozását. A robbanásszerűen
egymásnak csapódó visszhangokat. Zene füleinek. Egy szilánkkal
megint kevesebb. Eggyel.
Mosollyal köszönti a rózsaszín hajnalt.
Szegény Ophélie, most milyen képet vághat… Nem mintha ő nem
figyelmeztette volna előre.

347
VISSZÁJA

348
 A KIMONDHATATLAN

Ahogy a szilánk beleomlott a felhőtengerben kürtőszerűen megnyílt,

szinte mozdulatlan tornádótölcsérbe, sűrű, fekete füst szállt fel a
sápadtan derengő hajnali égre. Látványra az egész olyan volt, mint
egy vulkánkitörés. Dörgött és villámlott, a levegő hőmérséklete több
fokot esett.
A kollaboránsok, az inverzek és az automaták egymást lökdösve
menekültek kifelé az épületekből. Mindenki fejvesztve rohangált fel-
alá, a szirénákat túlkiabálva sikoltozott, légből kapott utasításokat
osztogatott – röviden: kitört a pánik. Az elhajlásgondozó tereit, ahol
eddig egy hangos szó, egy ajtócsapódás sem hallatszott, hirtelen
irtózatos hangzavar töltötte be.
– Alábecsültem a Másikat – állapította meg Thorn.
Ophélie nagy nehezen elszakadt a rémületes képtől, és Thornra
nézett, aki meglehetősen kényelmetlenül nyomorgott szűkös
rejtekhelyükön. Miután a természeti csapás bekövetkezett, sietve
elhagyták a kolumbáriumot és a temetőt. Nem lett volna szerencsés,
ha kutakodás közben tetten érik, sőt, ha egyáltalán együtt látják őket.
Más szökési útvonal híján a berozsdásodott körhinták között találták
magukat, ahonnan a kollaboránsok egy összeverődött csoportja már
az égen fodrozódó sötét füstoszlopot kémlelte. Szóval nem volt
választásuk, behúzódtak a legközelebbi bódéba, amelyben a
vidámpark fénykorában egy fakír tanyázott.
– Mind a mai napig Eulalie Itschent tekintettem a legkártékonyabb
ellenfelünknek. De ideje, hogy átértékeljem az álláspontomat.

349
 Thorn hidegvére tulajdonképpen lenyűgözte Ophélie-t. Ő a maga
részéről egyelőre képtelen volt úrrá lenni az egész testét rázó
reszketésen. Rettegett, kimerült volt, és dühös. Legfőképpen dühös.
A lelkében dúló harag elhomályosította a szemüvegét, ott bizsergett a
bőre alatt, és valamelyest elnyomta benne azt az érzést, amelyet nem,
sehogyan sem akart elfogadni.
– Az az idegen, akit a padláson láttam… már találkoztam vele. Az
első földomlás óta folyamatosan kerülget. Bármerre járok, mindig
fel-felbukkan, aztán gyorsan el is tűnik. Az jutott eszembe, nem
lehetséges-e…
A torka elszorult, a mondat második felét már ki sem tudta
nyögni. Olyan mélységes utálatot érzett a Másik iránt, amitől a tüdeje
összepréselődött, és a bennrekedt levegő sípolva jóvátételt követelt,
bosszút sziszegett, még ha Ophélie ezeket csúfos, de a fájdalmából
jogosan gerjedő gondolatokat magában megvetette is.
Ő igenis életben volt. Életben kellett lennie. Amíg nem mondja ki
a nevét, úgy tekinti, hogy életben maradt.
– Mindenesetre úgy tűnik – szólalt meg Thorn –, hogy azt a
tolakodó személyt felettébb érdekli a nyomozásunk. Esetleg ő is a
bőségszarut keresi. De bárki legyen, és bármit akarjon is, nekünk kell
megtalálnunk a bőségszarut, és lehetőleg még a következő földomlás
előtt.
Ophélie nehezen szabadult a gondolattól, hogy máris túl sok időt
fecséreltek el. Mert ha hamarabb visszaküldik a Másikat a tükörbe,
mindennek a rombolásnak meg sem kellett volna történnie.
És az ablaküvegben látottaktól sem tudott szabadulni. A vértől. Az
utolsó szembenézéstől. A kívül-belül mindent elnyelő ürességtől. És

350
ha bizonyos visszaverődések a jövőből pattantak vissza? Nem
kellene beszélnie erről Thornnal?
Thorn eközben a gondozó térképét – amelyet mindig magánál
hordott – próbálta széthajtogatni. Mivel a végtagjai túl hosszúak
voltak a tákolmány méreteihez képest, vigyáznia kellett, nehogy
fennakadjon a falhoz támasztott szöges ágyak bökőin. A kora reggeli
napfény első sugarai beszivárogtak a deszkák résein, és ahogy Thorn
szikár testére és az arcát átszelő forradásokra estek, aki nem ismerte
őt, könnyen azt hihette volna, maga a fakír tért vissza a régóta
elhagyatottan álló mutatványosbódéba.
– A kolumbárium volt eddig a legjobb nyomunk – mutatott a
térképen a pagodára. – De minden emeletét átkutattuk, és nem
találtunk semmit, ami előrevihetne. Semmit – tette hozzá elkomoruló
hangon –, egyedül egy olyan kamasz hamvait, aki nagyon is él.
Ophélie némán helyeselt. Eléggé mellbe vágta, amikor azon az
urnán megpillantotta a negyven évvel korábban készült fényképet.
Ezek szerint valamilyen módon Ambrosiusnak is köze volt a Cornu
copiae hadművelethez. Lazarusnak szintén. Ophélie-nak az járt a
fejében, hogy amint kijut ebből az átkozott gondozóból, azért lesz
hozzájuk egy-két keresetlen kérdése.
A deszkák között kikukucskált az udvarra. Az épületek kiürítése
után a személyzet és az ápoltak mind a tigrises körhinta köré gyűltek,
de a szirénák rikoltozásától a beszédükből semmit sem lehetett
hallani. Ophélie feltételezte, hogy előbb-utóbb valakinek biztosan
feltűnik, hogy nincs ott velük. Gyorsan kellett döntenie. Mert amint a
szirénaszó abbamarad, nyilván minden visszaáll a régi kerékvágásba:
folytatódnak a kezelési programok, a vetítések, a fényképezkedések,

351
a körhintás foglalkozások, ugyanolyan ehetetlen ételek kerülnek az
asztalra, és a napokra ugyanúgy ráül a titkokkal teli csend és a
magány… Az elhajlásgondozó még akkor is végigvinné a kutatást,
ha közben az egész világ összeomlana körülötte. A megoldás kulcsa
az ő kezükben volt, de Ophélie erősen kételkedett abban, hogy a
céljaikat közös nevezőre tudnák hozni.
– A második szint – jelentette be váratlanul. – Visszamegyek, és
megtudom, mit akarnak Medianával. Sehol sem látom őt a többiek
között, gondolom, még mindig ott van a templomban. Biztosan a
bőségszaruhoz kell valamire a gondozónak, már csak arra kellene
valahogy rájönnöm, mire és hogyan akarják használni.
Nem kis meglepetésére Thorn bólintott, meg sem próbálta
lebeszélni. Ophélie-t ebben a pillanatban mélységes hála töltötte el
iránta. Hálás volt neki, amiért az állhatatosságával benne is tartja a
lelket, és egyáltalán azért, hogy életben van.
– A második szintről csak egy lépés a harmadik – figyelmeztette
mindazonáltal Thorn. – Sejtésünk sincs arról, mi történt azokkal,
akiknek szántszándékkal halálhírét keltik.
– Nem tervezem alávetni magam a kezelésnek – biztosította
Ophélie. – Most szépen visszamegyek az első szintre, kivárom az
estét, és amint besötétedett, felhúzom a nyúlcipőt, és kimászom az
ablakon – mondta, és megmozgatta sajgó, csupasz lábujjait. Mit nem
adott volna egy pár rendes cipőért! – Napkeltekor találkozunk az
igazgatói lakosztály előtt! Kis szerencsével addigra kiderítem,
hogyan vethetünk véget… ennek az egésznek.
Az állával az égen sötétlő porfelhők felé intett, amelyeknek
sehogyan sem akaródzott felszakadozni. A hirtelen kerekedett,

352
viharos erejű szél fellebbentette a bódé bejárata elé ajtó gyanánt
felaggatott pokrócot.
Thorn még a szokásosnál is behatóbban méregette Ophélie-t,
mintha érezné, hogy valamit elhallgat előle.
– Hol van az a második szint? – tartotta elé a térképet.
Ophélie hiába próbálta jobb belátásra téríteni a szemüvegét, a
lencse minden erőfeszítése ellenére homályos maradt.
– Pontosan nem tudnám behatárolni – mutatott a papíron egy
kitöltetlen részre a kollaboránsok részlege mellett. – De valahol
errefelé lehet. Volt ott egy csomó lépcső, és aztán egyszer csak a
templomban kötöttem ki. Több tíz métert mentem előre a főhajóban,
de még akkor sem láttam el a végéig. Talán ez is egy olyan
térmódosítás eredménye, mint amilyeneket Hildegarde anyó csinált.
Tudom, hogy az anyó régebben élt Bábelen is, de a keze nyomával
eddig errefelé nem találkoztam.
Thorn morcolta a szemöldökét, de ez nem akadályozta abban,
hogy a szokásos kényszerességével élére hajtogassa a térképet.
– Mindenesetre itt leszek a közelben. Az események alakulására
hivatkozva meghosszabbítom a helyszíni felülvizsgálatot.
Leltároztatok, felméretem a szilánk földterületeinek állapotát, és
kitalálok még néhány hasonló feladatot.
A szirénák elhallgattak. A hirtelen beállt csend szinte bántotta a
fület.
– Ideje csatlakoznom a többiekhez – suttogta Ophélie.
– Nekem is mennem kell – pattintotta fel az órája fedelét Thorn. –
Elvileg nem lenne szabad itt tartózkodnom a zárt osztályon.

353
 De a szavaival ellentétben egy tapodtat sem mozdult. Csak állt
egy helyben, mint aki a földbe cövekelt, a lába nem
engedelmeskedett. Vívódni látszott, megint; mintha két ellentétes erő
küzdött volna benne egymással, és semelyik sem akart engedni a
másiknak. A nyakán az izmok megfeszültek, és belefojtották a szót.
Nem engedték kimondania azt, ami kikívánkozott belőle.
Attól, hogy ilyen esendőnek látta, Ophélie egészen elgyöngült.
A karja, de még a szemhéja is elernyedt, a lába rogyadozott, kis híján
összecsuklott, de tudta, hogy ő sem mondhatja ki azt, ugyanazt, amit
gondol.
„Szökjünk meg! Most azonnal! Csak te meg én!”
Lehúzta a kesztyűjét, levette a szemüvegét, amely időközben
kitisztult, és mindkettőt átadta Thornnak.
– Napkeltekor! – ismételte emlékeztetőül.
– Itt leszek a közelben – ismételte a maga részéről Thorn.
Azzal ki-ki ment a maga útjára. Ophélie határozottan
nekiiramodott, elszántan, hogy márpedig ő nem fogja hagyni, hogy
ez a szilánk megremegjen a lába alatt, és ugyanolyan sorsa jusson,
mint a többi. Elvegyült az udvari gyülekezetben. A vészkürt
elnémulásával sutyorogva repkedni kezdtek a kérdések, amelyeket
persze senki sem mert volna feltenni hangosan. Milyen erősségű
lehetett ez a rengés? És mi okozta? Mekkorák a károk? Csak a Jó
Család dőlt össze, vagy más is? És az elhajlásgondozóban vajon
biztonságban vannak? Maradjanak vagy inkább meneküljenek?
Ophélie átnyomakodott a kollaboránsok csoportján, akik olyan
halkan pusmogtak egymás között, hogy egy szavukat sem lehetett
érteni. Némelyikük pizsamanadrágot viselt a csuklyás köpeny alatt,

354
ez utóbbit viszont az épületek kiürítésekor mindegyik magára kapta –
a riadalom ellenére munkált bennük a kötelességtudat. Az általános
zavarnak köszönhetően Ophélie mindenesetre észrevétlenül
besorolhatott az alternatív program inverzei közé.
Egyedül Cosmosnak tűnt fel a megjelenése, mintha
mandulavágású szemével egy ideje már lesett volna utána. A fiú
közelebb oldalgott hozzá, de a kellő távolságtartásra azért ügyelt –
épp elég volt neki a saját nyugtalanságát féken tartani, semmi kedve
sem volt még mások szorongását is magára venni.
– Hol voltál? A kiürítéshez távvezérléssel kinyitották az összes
ajtót, de amikor a menethez szabtam… a szobádhoz mentem, hogy
kihozzalak, nem találtam ott senkit.
– Itt voltam – próbált kitérni a kérdés elől Ophélie. – Azt lehet
tudni, kik tartózkodtak… a helyszínen?
Ophélie képtelen volt levenni a tekintetét az eget elözönlő sötét
füstgomolyokról, amelyek vészjóslóan sodródtak a gondozó felé.
Próbálta kiűzni a fejéből az immáron nem létező páros szilánkhoz
kapcsolódó szép emlékeit, próbálta magában nem néven nevezni a
jelenség okát és főleg azokat – azt –, akiket a Jó Család magával
rántott a pusztulásba.
– Nem, miss. Senki nem mond semmit. Kivéve őt.
Cosmos a folyton ugyanazt motyogó öregre pillantott, aki tőlük
pár lépésre ácsorgott az össznépi riadalom közepén. Ősz haját
mélyen barázdált arcába fújta a szél. Ismeretségük kezdete óta
Ophélie most látta először úgy, hogy nem csapkodja a fülét. Ezúttal
az arcán békés nyugalommal kifejezetten fülelt, mintha a morajból ki

355
akarná szűrni a világegyetem neszeit, de a motyogást nem hagyta
abba, csak a mondanivalója változott:
– Odalent felértek.
A robotdadák tétlenül várták az újabb utasításokat. Festett
ábrázatukra fagyasztott, széles mosolyukkal igencsak kilógtak a
rémült ápoltak és munkatársak közül. A visszaverődések a
beszélőkéjüket olyannyira megzavarták, hogy egyre csak azt
visszhangozták: „DAR-DAR-DAR-DAR”, a „LING” végződésig egyszer
sem jutottak el. A testükbe szerelt hangrögzítő berendezés minden jel
szerint meghibásodott, amit Ophélie inkább a kedvező fejlemények
közé sorolt.
Cosmos óvatosan lehajolt, belemarkolt a földbe, és bedörzsölte
vele a vállát, hogy elfedje a bőrén az „AP” billogot.
– Ideje szedelőzködni, miss.
A szobor feje fölé mutatott. Ophélie hunyorogva nézte az égen
még kéken maradt résnyi foltot, amelyben valami csillogott.
Fellengérek. Egy egész raj.
– Rókázik az érsekség… érkezik a rokonság, hogy hazavigye a
klasszikus program kis kiváltságosait. A személyzet nem tehet mást,
kitárja előttük a kapukat. Még egy ilyen alkalom nem lesz. Velem
tartasz?
– Nem.
Ophélie cseppet sem ellenségesen, de gondolkodás nélkül vágta rá
a választ. Még egy éjszakára szüksége volt, addig nem keveredhetett
bele semmibe. Főleg nem egy szökési kísérletbe.
Cosmos közelebb lépett hozzá, még ha ezzel vállalnia kellett is az
érzelemátvitel kockázatát.

356
 – A gondozó válságba került, miss. A dolgok hamarosan
felgyorsulnak. Nálam jobb cimborát is találhatnál magadnak, tudom,
de velem még mindig kevesebb veszélynek teszed ki magad, mint ha
itt maradsz, és kikészíted, ami vár… kivárod, ami készül.
Ophélie-nak szemüveg sem kellett ahhoz, hogy a fiú fekete
szembogarában meglássa a bűntudat szikráját. Alig egy nappal
korábban pontosan itt, ezen a helyen, e mellett a körhinta mellett
esett neki, és harapott bele a kezébe. Talán attól félt, hogy haragszik
rá ezért?
– Azt mondtad, nincs hová menned – súgta oda neki. – Ha egy
nap Animára tévednél, tudd, hogy van ott egy ház, amelyiknek az
ajtaja mindig nyitva lesz előtted.
Cosmos egy pillanatra rávillantotta hófehér mosolyát, kicsit még
el is pirult, majd csendben, lépésről lépésre, hogy még véletlenül se
hívja fel magára senki figyelmét, kihátrált a gyülekezetből. Ophélie
egy darabig követte a tekintetével, mígnem a fiú egyre halványodó
körvonalai végleg eltűntek a szeme elől.
A távolban az első léghajók már leszálltak. Szinte ide, a
létesítmény másik végébe is elhallatszott, ahogy Bábel
köztiszteletben álló családjai sipákolva betódulnak a gondozó
folyosóira, hogy begyűjtsék a csemetéiket, akiket soha többé nem
szándékoztak elengedni maguk mellől. Ezekben a vészterhes
időkben, amikor egyre-másra fogyatkoztak a földterületek, a
családegyesítés jóval fontosabbnak tűnt az átnevelésnél.
Ophélie a saját lábfejét bámulta. Nem akart gondolkozni. Nem
gondolhatott Thornra. Sem a mamájára, sem a papájára, sem a
nővéreire, sem az öccsére, sem a bácsikájára, sem Roseline nénire,

357
sem Berenilde-re, sem a kis Victoire-ra, sem Archibaldra, sem
Rókára, sem Gaëlle-re, sem Blasiusra, sem a sáljára, sem
Ambrosiusra, senkire azok közül, akik mellett sokkal szívesebben lett
volna, mint ott, ahol éppen volt.
Nem gondolhatott rá.
Elég sokáig váratták még őket a közelgő vihar előjeleitől terhes
szabad ég alatt, mire végre-valahára megjelent valaki, hogy szózatot
intézzen a zárt osztály népéhez. Ophélie csak annyit tudott kivenni,
hogy egy sárga ruhás alak felkapaszkodik a körhintára, és úgy
helyezkedik a fatigrisek között, hogy lehetőleg az egész udvart
belássa. Mindenki, mintha a sutyorgással valami súlyos bűnt követett
volna el, lesütött szemmel elnémult.
– Két bejelentéssel érkeztem.
A hangjából Ophélie könnyen azonosította a felszólalót.
A skarabeuszos bakfis volt az, akivel azóta nem találkozott, hogy egy
utolsó, de annál sejtelmesebb jó tanáccsal útnak indította az alagútba:
„Ha tényleg meg akarja érteni a másikat, előbb fedezze fel a saját
másik felét!”
– Először is emlékeztetem az itt megjelenteket, tekintet nélkül
arra, hogy ki milyen minőségben, alanyként vagy kollaboránsként
vesz részt a kísérletben, hogy mindannyiukat szerződés köti az
elhajlásgondozóhoz. Amíg az alternatív program zavartalanul
folytatódik, önök közül senki sem hagyhatja el a zárt osztályt. All
right?
A távolság és részben a sötét csíptető miatt az arckifejezéséből és
a szeméből nem sok mindent lehetett kiolvasni, a hangja viszont
enyhén remegett. Bizonytalanságában nyilván az is közrejátszott,

358
hogy az aggódó hozzátartozók tömegesen lepték el a klasszikus
program épületeit. Cosmosnak igaza volt: a gondozó tényleg komoly
válsággal küzdött. De ha nem volt vezetőség, akkor ki intézkedett?
– Másodszor: intézményünkbe ellátogatott Sir Pollux hivatalos
képviselője. Sajnálatos módon a zárt osztályra őt sem bocsáthatjuk
be, hogy személyesen szóljon önökhöz, de a kialakult helyzetre való
tekintettel vállaltam, hogy tolmácsoljam az üzenetét. Szomorú
kötelességem tájékoztatni önöket, hogy egy egyelőre ismeretlen
eredetű légköri jelenség következtében a Jó Család szilánkostul
megsemmisült. És vele együtt a létesítményben szolgálatot teljesítő
tanárok és diákok egyaránt – tette hozzá, miután tartott egy kis
szünetet. – Gyönyörű városállamunk ezzel nemcsak leendő virtuózait
veszítette el, de a tehetséggondozás fellegvárát is. Közösségünk
minden tagjának hatalmas veszteség ez. Kérjük, az áldozatok közeli
hozzátartozói fogadják őszinte részvétnyilvánításunkat.
Erre olyan nyomasztó csend telepedett az összegyűltekre, mintha
az udvart zord és áthatolhatatlan sziklafal zárta volna körbe, amely
még a robotdadák „DAR-DAR-DAR”-ját is tompán magába nyelte.
Az öreg, ha már elkezdte, befejezte a mondatot, de aztán ő sem
motyogott tovább.
A skarabeuszos lány lehajtotta a fejét, és sötét csíptetőjét egy jól
meghatározható pontra szegezte a közönségben. Mintha
parancsszóra, minden szempár ugyanabba az irányba fordult.
Secunda kicsit sem zavartatta magát a személye körül egyik
pillanatról a másikra támadt nagy figyelemtől. Csak guggolva
kucorgott a földön a ráadott hátulkötős, kórházi hálóingben, és

359
elmélyülten rajzolgatott az elé terített papírra. Előrelógó, kócos haja
egészen eltakarta az arcát.
A fagyos hangulat Ophélie-t is ledermesztette. Nyelni is alig bírt,
kapart a torka. Hiába nem volt hajlandó eddig még magában sem
kimondani a nevét, hogy legalább az esélyét fenntartsa annak, hogy
életben maradt, minden eddigi erőfeszítése dugába dőlt, nem
tagadhatott tovább: Octavio is az áldozatok között volt.
– És van még valami – szólalt meg ismét a skarabeuszos lány, ha
lehet, még gyászosabb hangon. – Sadly nekem jutott a feladat, hogy
közhírré tegyem: a tragédia bekövetkeztekor Lady Heléna is a
tanintézményben tartózkodott.
– Nem! – hasított bele a csendbe a sikoly az egyik kollaboráns
szürke csuklyája alól.
Elizabeth kétrét görnyedt, összekulcsolt karját a hasára szorította,
mintha gyomorszájon vágták volna. Fájdalma visszhangosan
betöltötte a vidámparkot, üvöltésétől megrázkódott a körhinták
fémszerkezete, amelyek közül riadtan felrebbent egy rajnyi, addig
háborítatlanul csipegető galamb. Miközben a társai elhúzódtak
Elizabethtől, Ophélie minden porcikájával átérezte a szenvedését. Át
is adta magát neki – addig sem kellett a saját kétségbeesésével
foglalkoznia, amelyet képtelen volt kifejezni. És mert talán egyedül ő
érthette meg őt.
Ezen a napon mindketten elveszítettek valaki számukra nagyon
fontosat. Bizonyos szempontból mindketten elárvultak.
Mindhárman.
Ophélie ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy odamenjen
Secundához, aki teljesen átszellemülten firkálgatott. Senki sem vette

360
a fáradságot, hogy beszéljen vele, hogy vigasztalja, hogy közölje vele
az igazságot.
Octavio ezt kikérte volna magának.
Ophélie lehajolt a kislányhoz.
– A bátyád… – motyogta.
Az ég egyre haragosabban feketéllett a fejük fölött. A világ fölött.
Hogyan? Hogyan mondja ki a kimondhatatlant?
– Többször nem jön el hozzád.
Secunda erre felnézett a sötét hajzuhatag alól. Az arcának az a
fele, amelyiken finom aranylánc függött a szemöldöke és az
orrcimpája között, idegesen rángatózott; a másik fele ellenben meg
sem rezzent, fehér szemgolyója kifejezéstelenül meredt maga elé; a
kettőt afféle hídként átvérzett kötés szelte át az ajka sarkától az orrán
keresztül a másik füle tövéig. Ha csak levegőt akart venni a száján,
az is keserves kínokat okozhatott neki. Thorn karmai olyan mély
sebet ejtettek rajta, amelynek a nyomát örök életére magán kellett
viselnie.
Ophélie-nak elszorult a torka. Eszébe jutott az a rajz, amelyet
darabokra tépett, és bedobott a vécékagylóba: Secunda egyetlen
önarcképe keresztben vastagon áthúzva vörös ceruzával; ugyanazzal
a vörös ceruzával, amellyel a lap hátoldalán Secunda Ophélie egész
testét besatírozta.
Ugyanazzal a vörös ceruzával, amelyet a kislány jelen pillanatban
is a kezében tartott. A legújabb rajza egy kettészakadt árnyékot
ábrázolt.
Secunda fogta a papírt, átnyújtotta Ophélie-nak, és ünnepélyes
hangon megszólalt:

361
 – De az a kút sem volt igazibb, mint Odin hófehér nyula.
Az udvart borító apró kavicsok csikorogtak a kollaboránsok, az
inverzek és a robotdadák talpa alatt, akik félrehúzódtak, hogy utat
engedjenek a skarabeuszos bakfisnak. A fiatal nő addig meg sem állt,
amíg olyan közel nem ért Ophélie-hoz, hogy Ophélie tisztán ki tudta
venni a vállán ülő gépbogár csápjait. Az állat kattogni kezdett, a
testéből kinyúlt egy kar, a végén egy nagyító, amelyen keresztül a
megfigyelő alaposan szemügyre vehette a rajzot. Dolga végeztével a
bakfis leplezetlen elégedettséggel elmosolyodott.
– Kérjük, kövessen, Miss Eulalie. Készen áll a második szintre.
És akkor leszakadt az ég. Az elhajlásgondozó fölött eleredt az eső.

362
 A VISSZATÉRÉS

VEZEKLÉS. KIKRISTÁLYOSODÁS. MEGVÁLTÁS. Ophélie

érezte a talpa alatt a padlóba vésett aranybetűket, az orra megtelt a
füstölőkből szállongó, nehéz tömjénillattal. Kelletlenül vonszolta
magát a főhajó hatalmas tartóoszlopai között, akárcsak az imént az
udvaron a nyakába zúduló esőben, miközben megfigyelők egész
csapata terelgette a templom felé. A kinti ítéletidőből idebent semmit
sem lehetett érzékelni, a színes üvegablakok még a vízcseppek
kopogását sem engedték át belőle.
Hol volt valójában ez a második szint? Ophélie-t egészen más
úton vezették a helyszínre, mint amelyiken első alkalommal
véletlenül idetévedt. Először levitték egy föld alatti járatba, ahonnan
egy különösen szűk lépcsőn kellett felmásznia. És amióta abból
előbukkant, mást sem látott, csak egyforma oszlopokat, egyforma
ablakokat, egyforma szenteltvízmedencéket és egyforma
oldalkápolnákat végestelen-végig.
Mintha folyamatosan ugyanazt a rövid szakaszt járta volna be újra
és újra, valahogy úgy, mint amikor a gramofon tűje megakad, és a
lemezen állandóan visszaugrik ugyanabba a barázdába.
Szemüveg híján a látására nem támaszkodhatott, így a fülére
hagyatkozott. A bőrig ázott megfigyelők szárijából csöpögő víz
placcsanásait a sarujuk ütemes cuppogása kísérte. A megfigyelők
élőláncot vontak köré, de nem szóltak és nem is értek hozzá, csak
lassan araszoltak előre, amivel őt is haladásra bírták. Sokan voltak,

363
túlságosan sokan ahhoz, hogy a karmait érdemes lett volna bevetnie
velük szemben.
Ophélie már megint rendesen benne volt a pácban. Azon
gondolkozott, hogy vajon most mi következik. Odaláncolják
Mediana mellé a térdeplőre? De ahogy körülnézett, sehol sem látta
egykori vetélytársát. Az ifjú Jós tehetséget talán máris átszállították a
harmadik szintre? És álcaként hamarosan neki is elhelyeznek egy
urnát a kolumbáriumban?
Ophélie-nak minden oka megvolt az ijedségre. Végül csak
beleesett a csapdába, amelyet eddig ügyesen kerülgetett, és Thorn
erről feltehetően nem is értesült.
A menet megtorpant. A kör szétnyílt, a megfigyelők kétoldalt
szorosan zárt sorfala sárga folyosót képzett Ophélie előtt, amely az
egyik oldalkápolnához vezetett. Ophélie végigment a kifejezéstelen
arcok, a sötétített lencsék mögül figyelő tekintetek, a hosszú szárú
bőrkesztyűbe bújtatott kezüket fegyelmezetten a combjukra szorító,
mozdulatlan testek között. Az ajtóhoz érve más feladata nem volt,
csak hogy elfordítsa a kilincs gombját, de ügyetlenségében azzal is
elég sokáig elbíbelődött. Amint a küszöböt átlépte, az ajtó
becsukódott mögötte, és a zárban kattant a kulcs. Ennyi volt. Még azt
sem közölték vele, mit várnak tőle, pontosan ugyanúgy, mint amikor
az első szintre felvették.
Ophélie pislogott és hunyorgott, hátha csak a fénytörés játszik
vele, azért cikázik a szeme előtt a szivárvány összes színe. Felnézett,
és a kerek ablakocskán beszüremkedő világosságban meglátta, hogy
a feje fölött a kupola tele van halk berregéssel egyfolytában ide-oda
forgolódó robotlámpákkal. Azonnal elkapta róluk a tekintetét. Mert

364
tudta, hogy ha sokáig nézi őket, ugyanolyan hatásra számíthat, mint a
tükörcserepekkel kirakott alagútban vagy a vetítőben: az örökölt
képességei még jobban elhangolódnak. Vagy akár valami még annál
is rosszabbra. Behúzta a vállát, mintha azzal megakadályozhatná,
hogy az árnyéka kettéhasadjon, és a valóságban is beteljesüljön, amit
Secunda mintegy jóslatként felvázolt. Irtózott a gondolattól, hogy a
jövő előre, megmásíthatatlanul meg lenne írva, irtózott attól, hogy
netalántán olyan véresen kell meghalnia, mint ahogyan az az üveg
visszatükröződéseiben már kétszer is felrémlett előtte. Az
aerargyrumot szabad szemmel nem láthatta, de ha valóban ott volt
körülötte a levegőben, és ha valóban lehetséges volt szilárd anyaggá
alakítani belőle a visszaverődéseket és az árnyékokat, akkor igenis
megtalálja a módját, hogy a saját jövőjét maga formálja, mégpedig
úgy, ahogyan ő akarja.
A kápolna sivár volt. Sehol egy szék, egy asztal, egy szekrény,
semmi.
Ophélie körben végigtapogatta a falat, hátha talál rajta egy rést,
egy repedést, valami fogást, amelyen felkapaszkodhatna a kupolába.
De addig kaparászott, amíg letörött a körme. Az egyetlen tárgy,
amiben egy fülkeszerű beugróban megbotlott, egy éjjeliedény volt.
És még csak nem is volt üres, valami büdös folyadék lötyögött
benne, amelyet inkább nem vizsgált meg közelebbről.
Minden jel szerint huzamosabb itt-tartózkodásra kellett
berendezkednie.
Középen, pontosan az ablak fénykörében a kőpadló furcsán
domborodott. Mi lehetett az? Egy hanyatt fekvő emberi alak. Valaki
ott aludt? Ophélie óvatosan közelebb ment hozzá, hogy alaposan

365
szemrevételezze. Nem, nem élő ember volt, hanem egy sírszobor,
egy márványból faragott, csontsovány halott. Üreges szeme a fölötte
köröző robotlámpákra meredt, mintha példát akarna mutatni: ki ide
belépsz, heveredj le, és szemlélődj az örökkévalóságig!
A koponyája körül a padlót újabb, kőbe vésett felirat díszítette:

„AZ IGAZSÁG KIHALLIK A HAZUGSÁGOK KÖZÜL.”

A skarabeuszos bakfis letaglózó bejelentései óta Ophélie csak

kóválygott, de lassan kezdett kitisztulni a feje. Hirtelen tudatosult
benne, hogy a haja a homlokára tapad, a ruhájából csavarni lehet a
vizet, a lába reszket, mint a kocsonya.
Rémület töltötte el. Az érzés tulajdonképpen egy ideje már ott
motoszkált benne, csak az események gyors egymásutánjában
egészen magán kívül került, és kisebb gondja is nagyobb volt annál,
hogy a saját testi-lelki épségével törődjön.
Az iszonytató, csontvázszerű szobor a kupolából alávetülő
színkavalkádban fürdött. Ophélie lehunyta a szemét, hogy lehetőleg
ne is lássa azt az élettelen, enyésző testet. A helyén megjelentek
előtte a Jó Család nyitott átjárói, hálókörletei, folyosói és tantermei.
Látta, ahogy diákok százai szabadesésben zuhannak bele a szilánkok
közötti űrbe, a kavargó mélységbe, ahová élő ember még nem jutott
el. Látta, ahogy a légnyomás benyomja és ripityára töri a
tornacsarnok hatalmas üvegablakait, látta, ahogy a bútorok
megroggyannak, a végtagok kifordulnak.
Látta, ahogy Octavio álmában nekicsapódik a szobája
mennyezetének. Ahogy a Másik láthatatlan szája összeroppantja.

366
 Ophélie kinyitotta a szemét. Elgondolkodva bámulta a csontváz
kiakasztott állkapcsát, amelyet a szobrász hátborzongató élethűséggel
formázott meg. Kezdte komolyan azt hinni, hogy tényleg az az
idegen a felelős ezért a rengeteg kioltott életért, akit a
kolumbáriumban üldözőbe vett. Ha sikerül időben elkapnia, vajon
megakadályozhatta volna az újabb pusztítást? Bár az arcát egyszer
sem fedte fel előtte, Ophélie-nak találkozásról találkozásra valamiért
mégis mindig ismerősnek tűnt.
– Ki vagy te? – mondta ki hangosan, mintha az idegen, akárhol
legyen is, innen is meghallaná.
– KI VAGY TE?
Ophélie-nak összerándult a gyomra: a saját hangját hallotta vissza
torzítva. Eddig nem vette észre, de a szobor egy egészen kis méretű
automatát tartott vékony pálcikaujjai között. Egy papagájt. Amelyet
valószínűleg úgy terveztek, hogy rögzítse a legelső mondatot, amely
elhangzik, és azt ismételgesse.
– KI VAGY TE? – recsegte a robotmadár Ophélie azért még
felismerhető hangján. – KI VAGY TE? KI VAGY TE?
Már csak ez kellett! A lejátszás mindig újraindult. Ophélie
rácsapott a papagájra, hogy elhallgattassa, de csak annyit ért el vele,
hogy megütötte a kezét. A kérdés visszapattant a kupola belsejéről,
és együtt lüktetett a robotlámpákból szóródó, szivárványszínű
fényfoltokkal. A kápolna tere pontosan ugyanúgy zengett, mint
Eulalie pincéje.
– KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE?
KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE?

367
 Pokoli volt a hangzavar. Bár a létesítményben eddig is látott ezt-
azt, Ophélie csak most értette meg igazán, mire gondolt Ambrosius,
amikor azt állította, hogy az ügyfelei közül az elhajlásgondozó adja
le Lazarusnak a legkevésbé szokványos megrendeléseket. Ebben az
egyben legalább biztosan nem vádolhatta az ifjút hazugsággal.
Döngetni kezdte az ajtót, de elég sokáig kellett várnia, mire valaki
végre csattogó léptekkel méltóztatott odajönni. Kívülről kinyílt egy
kukucskáló nagyjából szemmagasságban – mármint egy viszonylag
átlagos testalkatú embernek szemmagasságban, mert Ophélie csak
úgy látott ki rajta, ha lábujjhegyre állt –, és a rácsok között megjelent
benne egy sötét csíptető mögül figyelő szempár.
– Engedjenek ki! – követelte Ophélie.
Semmi válasz.
– KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE?
– Akkor legalább állítsák le ezt a gépet!
Erre sem érkezett felelet.
Ophélie úgy döntött, ha másként nem megy, legyen: kiteríti a
lapjait.
– Rendben – emelte fel a hangját, hogy túlkiabálja a papagájt. –
Van egy bőségszarujuk, ami nem működik. Szükségük van hozzá a
Másikra, és hogy idecsalogassák, szükségük van rám is. De mire
megy ki ez az egész? Mit akarnak elérni? És mi lesz azután? Ha
eddig nem tűnt volna fel, csak jelzem, hogy odakint nem babra megy
a játék, nem egy, hanem az összes szilánk épsége veszélybe került.
A megfigyelő továbbra is hallgatott. Ha nem akart felelni, simán
Ophélie orrára csaphatta volna a kukucskálónyílás fedelét, de nem
tette, hanem továbbra is ott állt és várt. De mire várt?

368
 VEZEKLÉS.
Ezt akarta volna elérni? Hogy Ophélie-ban feléledjen a bűntudat?
Hogy meggyónjon? Hogy megbánást tanúsítson? Hogy bevallja
minden elkövetett hibáját, ahogyan Mediana tette? Minden egyes
vétkét, kezdve azzal, hogy hátat fordított a családjának és Eulalie
Itschen magasztos elképzeléseinek?
– Egy pillanat, rögtön jövök – szólalt meg végül Ophélie.
Eltávolodott az ajtótól, majd kezében az éjjeliedénnyel
kanyarodott vissza, és a teljes tartalmát a csíptetőre loccsantotta.
A kukucskáló indulatos csattanással bezárult.
– KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE?
Ophélie leült a földre, a falnak vetette a hátát, behunyta a szemét
és bedugta a fülét. A harag és a dac megint felülkerekedett benne a
félelmen. Be akart jutni a második szintre, és most, hogy itt volt, még
ha nem is egészen úgy került ide, ahogyan tervezte, csak azért is
végigcsinálja. A maga módján. Tőle aztán nem kapnak ezek semmit,
amíg nem adnak neki válaszokat!
Ha hallgatnak, ő is hallgat, ha beszélnek, ő is beszél.
Mindent vagy semmit.

Mindent magába akar szívni.

A napsütést. A tiszta levegőt. És főleg a tengert.
Eulalie ma reggel korán kelt, hogy végre kiszabadulhasson a
dolgozószobájából. Előző este befejezte a legújabb regényét. De az
írógép billentyűi még ki sem hűltek, a kötet máris a papírkosárban
landolt. Ez már a második kézirat, amelyet újraolvasás nélkül kihajít.

369
 Honnan támadt benne hirtelen ez az elégedetlenség? Amióta
találkozott a Másikkal, tele volt ötletekkel, az ihlet egy percre sem
hagyta el. Egyetlen percre sem. De akkor mégis mi ez?
Eulalie szipog.
Mezítláb ácsorog a homokban, zsebre dugott kézzel, és figyeli az
óceán hullámait; a sós pára csípi az orrát. Biztosan az állandó
arcüreggyulladása az oka mindennek. Ha az ember éjjelente alig kap
levegőt, elég nehéz megőriznie a derűlátását. Eulalie még fiatal,
mégis úgy érzi, idejekorán megöregedett. A fél életét odaadta a
Másiknak.
– Fránya kölyök! – mordul fel a közelben egy hang.
Eulalie megfordul. A béke iskolája majdnem az egész szigetet
kitölti. Az ő iskolája. Tekintetével a gondnokot keresi, aki egyre
hangosabban átkozódik bábeli nyelvjárásban; és meg is találja: a
virágba borult mimózaágak fölött lebeg, úgy öt méter magasban, két
kezét a turbánjára szorítja, nehogy elhagyja. Azzal fenyegeti
Uránoszt, hogy ha azonnal nem hozza le onnan, akkora taslit kap
tőle, hogy azt még évszázadok múlva is megemlegeti.
Az ő iskolájuk, nekik alapította. Olyan hamar megnőttek…
túlságosan hamar. Már mind magasabbak nála, pedig még mindig
csak gyerekek. Heléna kerekek nélkül nem tud járni. Beliszama
véletlenül kinövesztett egy eukaliptuszt az ágyából. Midász a
konyhában található összes ezüstneműből zebraganéjt gyártott.
Vénusz titokban egy egész fészekaljnyi óriáskígyót nevelget a
negyedik emeleti mosdóban. Artemisz eredeti formájában
tökéletesen helyreállította az iskola előtt álló katonaszobor fejét, de
mintha csak azért csinálta volna, hogy újra lefejezhesse.

370
A világítótoronyra azóta ráférne egy alapos tatarozás, hogy Dzsinn,
Gaia és Lucifer közösen kipróbáltak egy új légköri jelenséget. Janus
meg… Tényleg, hová tűnt már megint?
Eulalie szipog.
Kifújja az orrát, de a dugulás nem szűnik. Valahányszor az iskolát
figyeli, mintha fokozódna benne az a megmagyarázhatatlan
elégedetlenségérzés. Visszafordul, az óceánt fürkészi, és a vízen túl,
a távolban a szárazföld a lemenő nap fényében vöröslő körvonalait,
ahol soha véget nem érően folyik az újjáépítés. A háború nincs
messze. Bárhová vetődjön is az ember, a háború mindig ott
leselkedik a közelben.
Eulalie arra gondol, hogy kellene nekik valaki, egy őrszem, aki
megvédi az iskolát. Aki elriaszt körüle mindenkit. Hamarosan ismét
hajóra száll, és visszamegy a gondozóba. Arrafelé a nagy
bombázásban mindenki odaveszett, pontosan úgy, ahogy a Másik
előre megsúgta neki. De a bőségszaru megmaradt, ott van a romok
alatt, egy olyan helyen, amelyet egyedül Eulalie ismer. Megesküdött
magának, hogy soha többé nem használja, befejezte az átalakítgatást,
de a gyerekeknek szükségük lesz védelemre, amíg egészen fel nem
nőnek. A gondnok, aki mellesleg még mindig a magasban kapálózva
szitkozódik, már jócskán benne van a korban.
Ami pedig Eulalie-t illeti, a saját földi életét lehet, hogy
megrövidítette, de számára ennek már nincs jelentősége, vele
hamarosan megáll az idő. Más szintre emelkedik a létezése.
Ahogy a parton sétál, észrevesz egy pompás homokvárat; a
gazdag díszítések és a gondos kivitelezés alapján Pollux műve.

371
Eulalie azon kapja magát, hogy a legszívesebben szétrúgná, amitől
kicsit elszégyelli magát.
– Itschen?
Eulalie felkapja a fejét, az oldalról érkező Odinra néz. Nem
számított rá, nem hallotta, hogy közeledik. Odin megtartja a pár lépés
távolságot, kerüli Eulalie tekintetét; behúzott vállal, görnyedten áll,
mintha tohonyának érezné délceg testét, amelynek fehérsége szinte
világít a part vöröses homokján. Gyönyörű férfi… és annyira
tökéletlen. Eulalie nem tudja eldönteni, hogy elkergesse vagy inkább
megölelje; végül nem teszi egyiket sem.
– Mutatni akarok neked valamit.
Eulalie anyanyelvén beszél, azon a nyelven, amelyet Eulalie még
a szüleitől tanult, a szüleitől, akiket elhurcoltak, egy olyan, múltbéli
család és egy olyan, távoli ország nyelvén, amelyekre már maga is
alig emlékszik. Azon a nyelven, amely egy nap, már ha minden terv
szerint halad, az egész emberiség közös nyelve lesz. Mert ahol az
emberek megértik egymást, ott nincs háborúskodás.
– Engedelmeddel – teszi hozzá Odin egyszerre félénken és
türelmetlenül.
Eulalie szipog.
Olyan ellentmondásos ez a fiú. Ácsingózik a véleményére,
ugyanakkor nem bízik benne, mindig megkérdőjelezi. Mikor tanul
meg már végre önállóan, tőle függetlenül véleményt alkotni?
– Mutasd, hadd lássam! – feleli Eulalie.
Odin lassan kihúzza magát, felegyenesedik, vizenyős kék szeme
összehúzódik a nagy összpontosítástól; nekikészül, mint a dicséretre
vágyó növendék, amikor a zongoraórán minden bátorságát

372
összeszedve a billentyűkre helyezi az ujjait, hogy eljátssza a tanára
előtt a darabot, amelyet otthon százszor kigyakorolt. A két keze
formálta üregből ködszerű, fehér füst kúszik elő, és megdermed a
levegőn. Egy ládikó formálódik belőle. Odin igyekszik leplezni, de
abból, ahogy a szemöldöke kiegyenesedik, Eulalie látja rajta,
mennyire megkönnyebbült.
Eulalie átveszi tőle a dobozt, megkocogtatja, megnézi alulról,
felülről, majd kinyitja. Üres, hát persze.
– És? Ennyi?
Odin nem egészen ilyen visszajelzésre számított. Ahogyan
igazság szerint Eulalie sem számított erre a teljesítményre. Ez volt az
első alkalom, hogy Odinnak sikerült tárgyiasítania egy káprázatot,
ami az ő szegényes képzelőerejével nem lehetett könnyű feladat.
Biztatnia kellene Odint, szépen fejlődik. De sehogyan sem jön ki a
száján az elismerés, csupán ennyit mond helyette:
– Add ide a Könyved!
Odin elkenődik, a büszkeség, akár a hó, azonmód leolvad az
arcáról, de zokszó nélkül benyúl a ruhája alá, és előhúzza a Könyvet,
amelyet mindig magánál hord. A másik kezével egy pillanatra lefogja
a saját karját, mintha vissza akarná tartani, de hiába küzd. Ahogy a
fivérei és a nővérei, az engedelmességet ő sem tagadhatja meg. És
Eulalie-nál ezt senki sem tudja jobban, hiszen ő maga vezette be ezt
a sort mindegyikük Könyvébe.
Eulalie előkapja a zsebéből a kedvenc töltőtollát, a szájába veszi a
végét, és fél kézzel lecsavarja a kupakját.
– Haragszol, Itschen?

373
 Odin továbbra sem néz Eulalie-ra, de oldalra révedő tekintete
vegyes érzelmekről árulkodik: a heves gyűlölet vak szeretettel
keveredik benne. Szomorú, mert nem akart csalódást okozni,
ugyanakkor csalódott is.
Eulalie átlapozza a Könyvet. Tudatában van, hogy Odin
legbensőbb titkaiban vájkál. A több ezer írásjel mindegyikét kívülről
ismeri, hiszen egytől egyig mindegyiket ő találta ki, a szöveget ő
kódolta. Ez a szakasz Odin motoros képességeit szabályozza, ez az
elemzőkészségét, emez a színlátását. Kiválaszt egy részt, és
belemélyeszti a töltőtoll hegyét a Könyv puha lapjába – Odin húsába,
aki felszisszen, de Eulalie nem törődik azzal, mekkora fájdalmat
okoz éppen a saját gyermekének. Csak arra figyel, hogy pontosan azt
a sort húzza át, amelyiket szeretné, se többet, se kevesebbet.
– Mostantól ha eszel, az ételnek nem lesz íze – mondja, miközben
becsukja a Könyvet, és visszaadja neki. – És a leggyengédebb érintés
is hidegen hagy. Az érzéki élvezeteket vettem el tőled.
Odin a mellkasához szorítja a felülbírált Könyvet. A tengeri szél
belekap hófehér hajába. Elkerekedett szeme a csodálat mellett tele
van undorral, de ügyel, hogy még véletlenül se nézzen Eulalie
szemébe. Annak ellenére, amit az imént tett vele, nem akarja, hogy
miatta, a képessége miatt, amellyel alig tud bánni, bántódása essen.
– Egyszerű, hétköznapi tinta van benne – tekeri vissza Eulalie a
kupakot a töltőtollra. – Idővel elhalványul és felszívódik. Használd ki
ezt az időt arra, hogy segítesz nekem megmenteni a világot!
Odin elszalad, vaskos léptei mély nyomokat hagynak
a homokban.
Eulalie szipog.

374
 Leveszi a szemüvegét. Elégedetlenebb, mint valaha, és maga sem
érti, miért. Épp készül rálehelni a lencsére, hogy megtisztítsa, amikor
is a lemenő nap fénye megcsillan rajta, és meglátja benne a
tükörképét, ahogy cinkosan rákacsint.
Hamarosan, biztatja a Másik.
Eulalie elhajítja a szemüvegét, amilyen messzire csak tudja.
A halántéka lüktet. Az arcürege sajog. A feje majd szétrobban. Mit
művel? Hogy vált ilyenné? Ha továbbra is Istent játszik, akkor végül
teljesen megfeledkezik arról, hogy ki is ő valójában…
Nem, nem a dolgozószobájából akart kiszabadulni. A benne lévő
tükör elől menekült.
– Hamarosan – suttogja maga elé remegő hangon. – Nem ma, de
hamarosan.

Ophélie szipogott.
Arra riadt fel, meglehetősen zaklatottan, hogy zuhan, de nem lefelé,
hanem felfelé, mintha felülről valami be akarná szippantani. Egy
pillanatig azt hitte, a gondozó épp összeomlik alatta. De nem történt
semmi ilyesmi, csak elbóbiskolt. Kifújta magát, aztán feltápászkodott
a földről, bár attól, hogy a kemény kőpadlón feküdt, minden tagja
elgémberedett. Alig érezte a lábát.
– KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE? – hajtogatta
kérlelhetetlenül a papagáj.
A kápolna sértetlen volt, az ajtó továbbra is konokul zárva.
A kerek ablakocska ugyanabba az irányba szórta a fényt, mintha
mögötte, odakint a nap megállt volna a horizonton. A robotlámpák
ellenben nem pihentek, úgyhogy Ophélie próbált nem nézni a kupola

375
felé. Tompa, de kitartó fejfájás gyötörte, ki volt száradva. Az álmára
csak nagyjából emlékezett, egyvalami viszont határozottan
megmaradt belőle: a nátha rajta ragadt.
– Gondolom, nincs nálad zsebkendő – vetette oda a szobornak.
Mennyi ideje lehetett ide bezárva? Csupán annyi rémlett neki,
hogy egy darabig küzdött ugyan, de a fáradtság végül mégis kifogott
rajta.
És Thorn közben várta a megbeszélt találkára…
Nyikorgásra lett figyelmes. A bejárat aljába vágott kisebb
csapóajtón egy kesztyűs kéz becsúsztatott egy tálkát. Ophélie
odaszökkent, és gyorsan bedugta a hüvelykujját a résbe, még mielőtt
az ételbeadó nyílás fedele visszacsukódott volna. Elég nagy zajt
csapott, de a túloldalról nem ütközött semmilyen ellenállásba; a
léptek máris távolodtak. Elszámolt százig, majd a maga ügyetlen
módján alaposabb vizsgálat alá vette a nyílást. Nemhogy egy tálka,
de a feje is simán átfért rajta. Lehasalt hát, kicsit előrekúszott, és
körülnézett a főhajóban: sehol senki, már amennyire ebből a szögből
meg tudta ítélni.
Ezt az alkalmat ki kellett használnia. Centiméterről centiméterre
átpréselte magát a nyíláson. Nem volt éppenséggel sovány, de ha egy
kicsit is több felesleg van rajta, menthetetlenül beszorult volna. Így
csak a ruhája szakadt el; hallotta a szövet reccsenését. Egyszer-
kétszer azért megakadt, olyankor kifújta a levegőt, hátha azzal is
kevesebb helyet foglal. A templomtér kongott az ürességtől, a falak
minden apró zajt sokszorosan vertek vissza, így a zsanérok fülsértő
nyikorgását is.
Már csak az kellett volna, hogy még a tüsszögés is rájöjjön.

376
 Ophélie igazából el is csodálkozott, hogy nem várta az ajtó előtt
megfigyelők egész csődülete, hogy az útját állja. Helyenként
rendesen lenyúzta a bőrét, de kijutott.
És innen merre tovább?
Balra? Oszlopok, kápolnák, rózsaablakok.
Jobbra? Oszlopok, kápolnák, rózsaablakok.
„Balra!”, jutott magában elhatározásra Ophélie. Futásnak eredt a
füstölőkből áradó, nehéz tömjénillatban, de az volt az érzése, mintha
egy sivatagnak vágott volna neki, azzal a különbséggel, hogy ebben a
sivatagban nem homok, hanem márvány és üveg borított mindent.
Ráadásul távolra alig látott, vagyis ha a megfigyelők üldözőbe
veszik, nem tudja időben kiszúrni őket. A lépcsőfeljárót kereste,
amelyen át idehozták, de sehol sem találta. Amikor már kezdett
kimelegedni a futásban, az egyik kápolna ételbeadó nyílásában
észrevett egy darabka szövetet: azt a darabot, amelyik az ő ruhájából
hiányzott. Az ajtó mögül rikácsolás szűrődött ki tompán, a saját
eltorzított hangja:
– KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE?
Végig egyenesen haladt, egyszer sem kanyarodott el, mégis
ugyanoda érkezett vissza. A tér egyetlen szakasz
megsokszorozásával végtelenné tágult. Immáron kétség nem fért
hozzá: ez a fifikás építészeti megoldás csakis Hildegarde anyó műve
lehetett.
Ophélie megfordult, és elindult az ellentétes irányba, eltökélten,
hogy rajta aztán nem fog ki ez a templom, csak azért is megtalálja a
kijáratot. Elvégre a beavatottaknak is közlekedni kellett ki-be
valahol. Lihegve nekitámaszkodott az egyik vaskos oszlopnak, hogy

377
kicsit kipihenje magát. Szemközt az egyik oldalhajóban, két kápolna
bejárata között a szeme megakadt egy sárga anyaggal elfüggönyözött
fülkén.
Egy gyóntatószék. Ez az! Ha odáig, helyesebben a belsejében lévő
tükörig sikerülne elérnie, megmenekült. Egyszer már megcsinálta,
miért ne sikerülne még egyszer?!
Lendületet vett, és rohanni kezdett, már az sem érdekelte, hogy
meghallhatják. Jelen szorult helyzetében inkább a gyorsaság
számított. A nagy sietségben megbotlott a térdeplőben, és
gyakorlatilag orral előre beesett a gyóntatófülkébe.
Miután valamelyest összeszedte magát, tapogatózni kezdett, de a
foncsorozott üvegfelület helyén csak egy rács volt. És a rács mögött
ült is valaki.
Egy kamaszforma fiú, aki kényelmesen hátradőlve egy nagyalakú
képeskönyvet lapozgatott.
– Na végre, kisasszony! – szólalt meg a fiú, és unottan ásított
egyet. – Már kezdtem lemondani önről, azt hittem, sokkal hamarabb
idetalál.
Azzal előrehajolt, Ophélie felé fordította fekete kereszttel
elcsúfított arcát, és rámeresztette szódásüveg vastagságú pápaszemét.

378
 A SZEREP

Ophélie utoljára három éve látta a lovagot, Faruk udvarában. Azon a

napon, amikor elítélték, megcsonkították, majd elrendelték, hogy
elküldik az igencsak rossz hírű helheimi javítóintézetbe, ahol a Sark
legádázabb kölykeit gyűjtik össze, hogy távol tartsák őket lehetőleg
mindentől és mindenkitől.
– Nem, már nem vagyok bezárva, kihoztak onnan.
A lovag megnyalta az ujját, lapozott egyet a képeskönyvében, és
elébe ment a kérdésnek. A hangja alapján Ophélie nem ismert volna
rá, ugyanis éppen mutált. A rácsos válaszfal miatt elég mozaikosan
látta, de azt így is meg tudta állapítani róla, hogy időközben kisfiúból
komoly kamasszá érett. A haja is megnőtt, göndör, szőke fürtjei a
vállát verdesték. Pufók gyerekarcocskája szintén átrendeződött,
széles járomcsontját a hatalmas, fekete kereszt és a vastag szemüveg
még ki is emelte. A fülke falának lakkozott felületén Ophélie
szerencsére a tükörpróbát is el tudta végezni rajta, hogy
megbizonyosodjon arról, hogy nem Eulalie Itschen, és nem is a
Másik ül vele szemben.
Hogy került ide a lovag? Nem kellett volna itt lennie. A jelenléte a
gondozóban egész egyszerűen lehetetlennek tűnt. Vagy legalábbis
valószerűtlennek.
– Te voltál… – suttogta Ophélie. – Minden, a puskagolyó a
múzeumomból, a mellém rendelt robotasszonyság külseje… Te adtad
ki nekik a múltamat.
A lovag elmosolyodott, és kivillantotta fényes fogszabályzóját.

379
 – Nyilván. Ígéretet tettem nekik.
– Kinek? Kiknek?
Ophélie-nak zúgott a füle. Hirtelen minden bajáról
megfeledkezett. Nem érdekelte, hogy csöpög az orra, ahogy az sem,
hogy a térde, amelyet estében beütött, kalácsnyira dagadt. A lovagot
az örökölt képességeitől talán megfosztották, hamis képzetekbe már
nem tudta őt beleringatni, de az alaptermészete attól még nem
változott, ugyanolyan kártékony volt, mint korábban. Ha Ophélie a
józan eszére hallgat, hanyatt-homlok menekülnie kellett volna ebből
a gyóntatószékből.
– Kiknek? – tette fel újra a kérdést valamivel türelmetlenebbül. –
Ki hozott ki Helheimből? Ki irányítja ténylegesen a gondozót?
A lovag becsukta a képeskönyvét, levette a szemüvegét,
nekitámasztotta a homlokát a rácsnak, amelynek fémszálai
belenyomódtak a bőrébe, és tágra nyitotta a sötét kereszt árnyékában
ijesztően világos szemét.
– Azok, kisasszony, akik képesek nagyban gondolkodni! Azok,
akik végre komolyan vettek, és úgy beszéltek velem, ahogyan addig
egyetlen felnőtt sem tette. Akiktől megkaptam azt a második esélyt,
amelyet a saját rokonságom megtagadott tőlem.
A beszéd hevében a lovag belekapaszkodott a rácsba, ujjai
Ophélie oldalán kikandikáltak a lyukakon. Ophélie hátrahőkölt, és a
falhoz tapadt.
– Olyan sokáig vártam abban a borzalmas intézményben…
Számláltam a napokat. Belegondolt akár egyszer is, hogy én ott
mennyire fáztam? Azt reméltem, hogy ő, legalább ő meglátogat.

380
 A lovag szájából ez az „ő” csakis egyetlen embert jelenthetett:
Berenilde-et. Az iránta tanúsított buzgó imádata a távolléte alatt
fikarcnyit sem enyhült. Ahogy Ophélie elnézte az ujjait, feltűnt neki,
hogy minden körmét tövig rágta.
– De nem jött el – hervadt le a mosoly a lovag arcáról. – Magamra
hagyott, én viszont soha nem hagyom el őt, örök életemre hűséges
lovagja maradok. És nincs már messze a nap, amikor a leghőbb
vágyait is teljesíthetem. Kimeríthetetlen bőséget ígértek nekem! Ha
valami, akkor ez mindenesetre közös bennünk, kisasszony:
mindketten védelmezünk valakit, aki a szívünknek kedves. Nemde?
A beszélgetés kezdett olyan irányt venni, ami egyre kevésbé
tetszett Ophélie-nak. Már amennyiben ez beszélgetésnek volt
mondható – a lovag a legszívesebben még mindig a saját hangját
hallgatta, ebben sem változott.
Ophélie félrehúzta a függönyt, és kikukucskált a fülkéből. Nem
kis meglepetésére a gyóntatószéket sárga ruhás alakok állták körül.
Hogy lehetett ennyire ostoba?! Pontosan azt csinálta, amit elvártak
tőle, szépen eljátszotta azt a szerepet, amelyet rá osztottak.
A megfigyelők mindent jó előre elterveztek kezdve az alkalom szülte
szökésétől egészen addig, hogy hol fogja meghúzni magát. Az üzenet
egyértelmű volt: Ophélie bármit csináljon, a személyzet mindig egy
lépés előnyben lesz vele szemben. Egészen pontosan egy
visszhangnyi előnyben. Hála többek között Secunda látnoki
rajzainak.
A lovag visszabiggyesztette az orrára a szemüvegét, amitől
valamelyest le is higgadt.

381
 – Mindez természetesen a Hadművelet része – magyarázta
előzékenyen, hangjában már-már túlzó udvariassággal. – Amelynek
ön is fontos közreműködője, sokkal régebb óta, mint gondolná.
Számukra ön különleges, noha jómagam mindig is reménytelenül
érdektelennek tartottam önt. Meg lenne lepődve, milyen jól
tájékozottak voltak már az érkezésem előtt szerény személyét
illetően. Rám csak azért volt szükségük, hogy ellássam őket, hogy is
fogalmazzak… a lehetőségekhez mérten valamivel nagyobb
jelentőséggel bíró részletekkel. Hogy milyen nagyra tartja az animai
múzeum gyűjteményét és az ott végzett munkáját, hogyan töltötte az
utolsó munkanapját, milyen a viszonya az édesanyjával, ilyen
apróságokkal.
A fülkében megállt a fülledt levegő, a lovag legyezgetni kezdte
magát a képeskönyvével. A rács mögül Ophélie annyit tudott kivenni
a borítóból, hogy rózsaszín kiskutyák kergetőznek rajta. Ophélie
mocskosnak érezte magát, de nem mutatta, ezt a szívességet nem volt
hajlandó megtenni sem a lovagnak, sem a megfigyelőknek.
– Ilyen bizalmas dolgokat soha nem árultam el neked magamról.
– De a bácsikájának vallott, nem is egyszer. Élvezettel olvastam
az összes levelét, amelyeket neki írt a Sarkról. Ugyanakkor amit én
tudok, az jelen szempontból nem különösebben fontos – bizonygatta
a lovag, de Ophélie ettől cseppet sem nyugodott meg. – Az a fontos,
amit ők tudnak. Tudják például, hogy ön a saját elhatározásából sétált
be a gondozóba. Állításuk szerint ez csak idő kérdése volt, csupán ki
kellett várnunk. Az kellett, hogy ez az ön döntése legyen. Érti,
kisasszony? Az egész kísérlet ezen áll vagy bukik. Ahogy a további
kimenetelét az is nagyban befolyásolja, hogy itt és most hogyan

382
határoz. Szófogadó gyermekként visszatér a kápolnájába, vagy
gondunk lesz Thorn úrra. Vagy Sir Henryre, ha úgy jobban tetszik,
lényegtelen. Tekintettel arra, hogy szívem hölgye igencsak zokon
vette, amikor megtizedeltem a rokonságát, bevallom, nem szívesen
ártanék az unokaöccsének.
E szavak hallatán Ophélie ereiben meghűlt a vér. A lovag mintha
tőrrel döfködte volna a mellkasát. El kellett volna menekülniük
Thornnal, amikor még nyitva állt előttük a lehetőség.
– Beszélni akarok vele.
– Az sajnos kivitelezhetetlen, kisasszony. Ellenben legyen
nyugodt, vállalták, hogy amíg ön együttműködést tanúsít, nem esik
bántódása. És ők mindig megtartják a szavukat. Isten neki fakereszt!
– nevette el magát a lovag, és függőlegesen, majd vízszintesen is
végighúzta a hüvelykujját az arcán éktelenkedő fekete kereszt
szárain.
– Amíg együttműködést tanúsítok? Na és miben működjek
együtt?
– Vezekeljen, és jusson el a kikristályosodásig, hogy végül
elnyerhesse a megváltást. Azt mondják, nagyszerűen halad, már
majdnem célhoz ért, de ezt a munkát mi nem végezhetjük el ön
helyett, kisasszony.
– Nem követtem el semmit, nincs miért vezekelnem, arról meg
fogalmam sincs, mi az a kikristályosodás, és magasról teszek a
megváltásukra!
Ophélie hangja ugyanolyan száraz volt, mint a torka. A harag
kitikkasztotta.
De a lovagot nem lehetett csak úgy félbeszakítani:

383
 – Azt mondják, ezt az utat végig kell járnia, mindenre magától
kell rájönnie.
– És Mediana? Tudom, hogy itt tartották – vetette fel követelőzőn
Ophélie, ha már egyszer témánál voltak. – Ő eljutott a
kikristályosodásig? Elnyerte a megváltást? Mit csináltak vele?
A lovag unott képpel megrázta szőke fürtjeit.
– A kérdései egyáltalán nem a lényegre irányulnak. A magam
részéről úgy látom, csupán egyetlen kérdést érdemes itt feltenni.
„Ophélie kisasszony”, „Artemisz leánya”, „Thorn felesége”, „Miss
Eulalie”… – sorolta a lovag látható élvezettel. – Sokféleképpen
szólították önt eddig, túl sok szerepnek tűnik ez egyetlen embernek.
De ki rejtőzik ezek mögött a szerepek mögött? Kicsoda ön
valójában?
Mondandója befejeztével hármat koppintott a gyóntatószék falán,
mire Ophélie oldalán egy kesztyűs kéz elhúzta a függönyt.
A beszélgetés véget ért. A lovag felcsapta a képeskönyvét, és a
maradék körmét rágcsálva ismét belemélyedt az olvasásba.
Ophélie-t szoros kísérettel átvezették a kápolnájába. Feldagadt
térde miatt az egyik lábát kicsit húzta, de becsületbeli ügynek
tekintette, hogy egyenes háttal, emelt fővel vonuljon vissza. Nem
akarta, hogy lássák rajta, mennyire elkeseredett és tanácstalan; azt
már nem, nem adja meg nekik ezt az elégtételt!
Miután az ajtó ismét kulcsra zárult mögötte, egy darabig csak állt
egy helyben a fényjátékban, mozdulatlanul, akárcsak a szobor, amely
konok hallgatással tűrte a papagáj rikácsolását: „KI VAGY TE?”
Ophélie nem először került olyan helyzetbe, ami sértette az önérzetét.

384
A Matrónák olcsón áruba bocsátották, a Sark udvaroncai
számtalanszor megalázták, Bábel városállama kivetette magából…
De azt eddig egyszer sem érezte, hogy a nevetségességig lóvá
tették.
A tálka még mindig ott várt a csapóajtó előtt. Benne kihűlt, híg
rizskása. Ophélie lehajolt érte, de csak két kézzel tudta megtartani,
annyira remegett mindene. Szíve szerint azt a pempőt is
kiloccsantotta volna a kukucskálón; megitta. Szíve szerint üvöltött
volna, olyan hangosan, hogy azt még Thorn is meghallja; csendben
maradt.
Az étel ugyanolyan gusztustalan volt, mint amit az első szinten
kaptak az ápoltak. Ophélie megfordította az üres tálkát. Már csak egy
nagyító kellett volna, hogy kisilabizálja a porcelánba nyomott
mikroszkopikus krikszkrakszokat. Minden korty, amelyet az imént
lenyelt, egy átalakított visszaverődés volt. A gondolattól felfordult a
gyomra. Ez a bőségszaru távolról sem működött tökéletesen.
És ha a megfigyelőknek végül sikerül rájönni a nyitjára, mitől
lehetne mégis tökéletes? Ha attól kezdve képesek lesznek tetszőleges
mennyiségű fogyasztható ételt, ivóvizet, rendes használati tárgyakat,
sőt, szilárd és lerombolhatatlan földterületeket előállítani vele? Ha
úgy döntenek, hogy a segítségével magukat is új istenségekké
avatják? Azzal akkora hatalmat kapnának a kezükbe, mint Eulalie és
a Másik. És pontosan ugyanolyan veszélyeset is.
De ki irányította ezt az egészet? Ki volt mindennek az értelmi
szerzője?
– KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE?

385
 A tálka kicsúszott Ophélie remegő ujjai közül, leesett a földre, és
darabokra törött. Amint a kód megsérült, a cserepek füstté váltak,
helyesebben visszaalakultak aerargyrummá, visszanyerték eredeti,
légnemű halmazállapotukat – akárcsak az Emlékmű öreg takarítója,
miután a puskagolyó átlyukasztotta a homlokára szegecselt
alumíniumlemezt. Ophélie éhes volt, és szomjas, mintha alig pár
perce egy falatot sem evett volna. És akárhogy nyammogott, már azt
a kellemetlen ízt sem érezte a szájában.
A padlón táncoló szivárványos fényeket bámulta. Kezdte
kapiskálni, hogy ez a kápolna a papagájjal a pince és benne a telefon
továbbfejlesztett változata. Csakhogy azt a folyamatot, amelyet
Eulalie Itschennek ott, abban a környezetben hónapokig tartott
kiváltani, ez a villódzás nagy valószínűséggel felgyorsította. Ophélie
tisztában volt azzal, hogy amint felemeli a fejét, és belenéz a
robotlámpákba, búcsút mondhat az árnyékának. De ő, ő vajon túléli a
leválást?
Hirtelen eszébe jutott az a különös jelenség, amelynek akkor volt
szemtanúja, amikor Faruk megfosztotta a lovagot az örökölt
képességétől: az akkor még fiúcska testéből ezüstös pára szállt fel a
levegőbe. Aerargyrum lett volna az is, csak Ophélie akkor még mit
sem tudott a létezéséről? Ezt jelentette volna a kikristályosodás?
Hogy az ember lemond a lénye egy részéről? De hogyan vihetett ez
bárkit közelebb a bőségszaru működésének tökéletesítéséhez?
Ophélie eddig azt gondolta, hogy a gondozóban azért gyűjtik egybe
az inverzeket, hogy minél hívebben teremtsék újra azokat a
körülményeket, amelyek között Eulalie Itschen találkozott a

386
Másikkal, hátha úgy ismét idecsalogathatják. De ez mégsem egy
pince volt, és telefont sem látott sehol.
Csak egy madárforma automatát, amelyik egy oszló hullát
ábrázoló szobor kezébe forrasztva mondta fáradhatatlanul a magáét,
mint egy végtelenített visszhang.
– KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE?
Ophélie lefeküdt a földre, és kinyújtózkodott, szorosan a szobor
mellett. Olyan közel helyezkedett hozzá, hogy amikor oldalra
pillantott, még az orrlyukában összegyűlt porcicákat is látta. Utoljára
a Jó Család elkülönítőjében kényszerült számot vetni önmagával. Ott
és akkor nemcsak a bűntudatával kellett szembenéznie, de a
gyávaságával is, amely nem engedte továbblépni. Semmi kedve sem
volt még egyszer végigcsinálni.
Ophélie tudta, hogy már nem bírja sokáig az ellenállást, de utolsó
erejéből még félrefordította a fejét, és Thornra gondolt.
„Ők mindig megtartják a szavukat.”
Aztán egyenesen belenézett a kupolába szerelt óriás
kaleidoszkópba. Az erős fényhatástól az egész teste görcsbe rándult.
Rövidlátó szeme előtt a szögletes formák összefolytak egyetlen
színpompás foltba. Az volt a benyomása, mintha egy szivárvány
fúródna a szembogarába, aztán egyre beljebb és beljebb a
koponyájába, amíg el nem éri az agyvelejét.
– KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE?
Ha a rizskása nem szívódik fel nyomtalanul a gyomrából, ettől
biztosan az utolsó falatig felöklendezte volna. Helyette csak epét
hányt. Amikor a roham alábbhagyott, Ophélie szusszant egyet, és
visszaheveredett a hátára. Fölötte az ezernyi szikrázó fénypont

387
visszaverődései megcsillantak a rózsaablakon, és megsokszorozva
újrarendezték a színes üvegdarabkák rajzolatait. Ophélie mintha egy
álombeli csillagösvényre került volna egy ismeretlen, felbolydult
világegyetemben.
A szemkápráztató, delejes látvány a padlóhoz szögezte. Hosszú
órákig feküdt így a kövön, és hagyta, hogy elárasszák a színek. Csak
akkor ült fel néhány percre, amikor már úgy hasogatott a feje, és
annyira szédült, hogy azt hitte, elájul, vagy eleredt az orra vére, de a
testi tünetek enyhültével mindig visszafeküdt, és ismét átadta magát a
gyötrelmes élménynek.
Mondhatott neki a lovag bármit, a választás, hogy kiszáll vagy
végigcsinálja, egyáltalán nem rajta állt. Addig nem, amíg Thorn élete
függött tőle.
A kápolnában a fényviszonyok soha nem változtak, éjszaka vagy
nappal, egyre ment; Ophélie egy idő után teljesen elveszítette az
időérzékét. A számolást, hogy a papagáj hányszor rikkantja el, „KI
VAGY TE?”, már az első pár percben feladta. Jobb híján a rizskására
is ráfanyalodott, amelyből a csapóajtón keresztül mindig újabb adag
érkezett, de az üres tálkák egyre magasodó tornya kezdte aggasztani.
Ahogyan a saját testszaga is. Mégis mióta nem mosakodhatott?
Bizonyos időközönként rövid szüneteket tartott, elvégre ennie és
valamicskét aludnia neki is kellett. De nem sok ilyen pihenőt
engedélyezett magának, mert abban bízott, hogy minél kitartóbban
bámulja a kaleidoszkópot, annál hamarabb elengedik.
Azt persze nem tudhatta, hogy egyáltalán a helyes utat választotta-
e. Időről időre hallotta a kukucskáló fedelének csattanását, amiből
arra következtetett, hogy folyamatos megfigyelés tárgya, de aki

388
benézett, soha egyetlen szót sem szólt hozzá. Ophélie nem kapott tőle
semmilyen utasítást, sem buzdítást.
Pedig lett volna miről beszélgetni, mert Ophélie több, inkább
kellemetlen változást is érzékelt.
Észrevette például, hogy a kő porózusabbá vált alatta, a teste
mélyedést hagyott a padlóban, mintha kifeküdte volna. Aztán: a
tálkák, amint kézbe vette őket, bomlásnak indultak, szóval sietnie
kellett, hogy befalja a kását, ha nem akarta megvárni, amíg a
porcelán pempőstül elillan. Az animizmusa eddig csak meg volt
kergülve, de most már pusztított. Ennek fényében a legnagyobb
kihívást az éjjeliedény használata jelentette.
Ophélie igyekezett megőrizni a türelmét, de amikor a
Sárkányoktól szerzett képessége is ellene fordult, nem sok hiányzott
ahhoz, hogy kiboruljon. A karja és a lábszára tele volt apró
karcolásokkal, mintha egy láthatatlan bozóton kelt volna át.
Vezeklés.
Az egész lénye lázadt a gondolat ellen. Miért büntették? A helyzet
nem miatta, hanem Eulalie és a Másik miatt súlyosbodott. Egy
nagyratörő ember és egy telhetetlen visszaverődés miatt. Akiknek
látszólag semmi sem volt drága, akik készek voltak feláldozni a világ
egyik részét azért, hogy megmentsenek egy másikat, akik anélkül,
hogy bárkit megkérdeztek volna, megkötötték a saját kis
különalkujukat, de úgy tűnt, valamelyik fél felrúgta a lefektetett
szabályokat.
Nem, nem Ophélie hibája volt, hogy a Másik kihasználta, ahogyan
az sem, hogy hasonlított Eulalie-ra, hogy a szilánkok omladoztak,

389
hogy Octavio meghalt. Nem az ő hibája volt, hogy el kellett hagynia
a családját. Nem az ő hibája volt, hogy neki nem lehetett sajátja.

Nem az én hibám.

Ophélie megvonaglott. Történt valami. De micsoda? Úgy érezte,

mintha a gondolatai különváltak volna tőle, mintha nem is ő
irányítaná őket. A kupolában iszonyú sebességgel újabb és újabb
alakzatok formálódtak, ami számára másodpercenként újabb és újabb
nyilalló fájdalommal járt. Lebénult, képtelen volt megmozdulni,
behunyni a szemét vagy elfordítani a fejét.
– KI VAGY TE? KI VAGY TE? KI VAGY TE?

Én nem vagyok ők. Ők nem én.

A fények, a színek és a formák az egész kápolnát betöltötték. Már

nemcsak odafent kergetőztek, hanem lekúsztak a falakon, be Ophélie
testébe, annak a legapróbb sejtjeibe.
– KI VAGY TE?

Már nem vagyok Animista.

– KI VAGY TE?

Soha nem leszek anya.

– KI VAGY TE?

390
 Thornnal együtt „mi” voltunk. Nélküle csak „én”
vagyok.

– KI VAGY TE?

Ki az az én?

Miután a kaleidoszkóp örvénye magával ragadta, Ophélie mintegy

kívülről követte ezeket a gondolatokat. Mindeközben tökéletesen
érzékelte a háta alatt málladozó követ, a kápolna terét, a saját teste
határait. De minél mélyebbre süppedt mind a padlóban, mind ebben a
külső önvizsgálatban, annál határozottabban érezte, hogy a létezése
alapjaiban megváltozott, más szintre került.
„Azt mondják, nagyszerűen halad, már majdnem célhoz ért.”
Hirtelen valami megvilágosodott előtte. Mindaz, amit az
inverzeknek az alternatív programban ki kellett állniuk, nem az
örökölt képességeik kisiklatását és semlegesítését, és nem is az
árnyékuk leválasztását célozta. Ezek csupán egy sokkal mélyebb
belső törés mellékhatásai voltak. Mediana lemondó megbánása.
A cserealap, amelyről Eulalie beszélt.
KIKRISTÁLYOSODÁS.
Nem, Ophélie valójában nem volt sem Artemisz leánya, sem
Thorn felesége, sem Eulalie, sem a Másik, és még csak nem is
egyszerűen Ophélie volt. Mert ő mindezeket egyesítette magában.
Sőt, több is volt ennél.
„Mindannyiunknak megvannak a magunk korlátai –
figyelmeztette Blasius. – Van bennünk valami, ami szükségszerűen

391
összefogja, egyben tartja az embert. Odabent azon lesznek, hogy
elérjék, hogy átlépje a saját határait. De bármivel próbálkozzanak,
bármit mondjanak is önnek, a döntés egyedül önön áll.”

Az én döntésem.

A mi döntésünk.

392
 A színek felszívódnak.

Elnyeli őket a nagy fehérség, egy papírlap fehérje, egy könyvoldal,

amelyen Ophélie nem több, csupán hét betű.

Csak egy elmosódó név.

Egy egyszerű szerep.

És egyszer csak valaki kitépi azt az oldalt.

MEGVÁLTÁS.

393
 A PERON

KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?

Ophélie óvatosan megtornáztatta a lábujjait. Mindene úgy
elgémberedett, hogy már attól félt, belekötött a padlóba. Elveszítette
volna az eszméletét? Kinyitotta a fél szemét. A kupolában a
robotlámpák leálltak. A szeme sarkából csontvázszerű lakótársára
pillantott. A koponyába vésett szempár üregesen meredt rá.
A szobor az oldalára fordult. Nocsak.
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?
Ophélie megtámaszkodott a könyökén, és félig-meddig feltolta
magát. Körülötte a kápolna teljes színeváltozáson ment át.
A padlóból egymásba kapaszkodó kőszirmok nőttek ki, megannyi
csodálatosan nyíló, ásványos kővirág, mintha odalent a kaleidoszkóp
vetítette kép egy adott pillanatban megszilárdult volna.
Beletelt néhány másodpercbe, mire Ophélie összerakta, hogy ezt
egyedül ő idézte elő. Mert más nem lehetett. Az animizmusa,
amellyel az utóbbi időben egy vázát is alig tudott odébb tolni, a
távolság ellenére ártalmatlanította a robotlámpákat, helyváltoztatásra
bírt egy évszázadokkal korábban kőbe faragott szobrot, és átgyúrt
több köbméter követ és márványt, mintha az csak puha kelt tészta lett
volna.
Ophélie tekintete a kiálló bordák mentén lesiklott a szobor kezéig,
amelynek szétnyílt ujjai között továbbra is ott rikácsolt a fémmadár.
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?

394
 Ha a többiért Ophélie volt is a felelős, ezt az új visszhangot nem ő
táplálta bele.
A kővirágba borult kápolna közepén ekkor észrevett egy árnyat.
A rendszerint ködbe burkolózó idegen, aki legutóbb a
kolumbáriumban csatlakozott hozzá, megint ott termett előtte.
Ophélie összerezzent. De még ilyen közelről is hiába fürkészte az
arcát, a vonásait sehogyan sem tudta kivenni, amin a rózsaablakon
beszűrődő természetes fény sem segített.
A sötét árnyalak valóban nem volt más, mint aminek elsőre és
mindig is tűnt: csupán egy árnyék.
Ophélie fel akart állni, de még feltápászkodni is alig volt ereje.
– Te vagy a Másik?
Az árnyalak ingatta a fejét – vagy legalábbis azt, ami a helyén
volt. Nem, felelte szavak nélkül, nem én vagyok a Másik. Ophélie
fektéből nézte, hosszan, gyanakvással. Milyen alapon kellett volna
hinnie neki? Elvégre hogy, hogy nem, minden földomlásnál
belebotlott, következésképpen szinte adta magát, hogy csakis ő lehet
a főkolompos. Emellett kezdett belefáradni, hogy egy láthatatlan
ellenséggel küzdjön. Nem, sehogyan sem akaródzott hinnie neki.
Valamiért mégis bízott benne. Mert érezte, hogy ismeri valahonnan,
de abban biztos volt, hogy nem gyerekkorából, nem abból a tükörből,
amely a szobájában állt, nem ő suttogta neki, hogy „Szabadíts ki!”.
– Értem. Olyasvalakinek a visszaverődése vagy, akit ismerek?
Az árnyalak kicsit bizonytalankodott, majd megvonta a vállát, ami
jelenthetett bármit.
– De te, te ismered a Másikat, igaz?

395
 Az árnyalak felemelte homályból szőtt karját, és meglehetősen
sejtelmesen Ophélie-ra mutatott.
– Hogy én, én ismerem?
Az árnyalak bólintott.
– Azóta, hogy kieresztettem a tükörből?
Az árnyalak megint bólintott. Sőt, hevesen bólogatott.
– Találkoztam a Másikkal, és nem ismertem fel?
Az árnyalak ismét helyeselt. Ophélie kezdett teljesen
összezavarodni.
– Hogy néz ki a Másik?
Az árnyalak újfent Ophélie-ra szegezte a mutatóujját. Szóval a
Másik rá hasonlít. Hát, ezzel sem került sokkal közelebb a
megfejtéshez.
– De te – erősködött –, te ki vagy? Egy másik Másik?
Az árnyalak megrázta a fejét, és ezúttal a papagájra mutatott.
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?
Ophélie próbálta más füllel, figyelmesebben hallgatni a
végtelenített visszhangot. A hang az övé volt, mégsem tudott egészen
azonosulni vele. A kísérlet során megtörtént a belső szakadás, valami
levált róla, érezte is, hogy felszabadult, de ez egy sajátos, számára
eddig értelmezhetetlen elhajláshoz vezetett. A tudata egy része kivált
belőle, önálló életre kelt. És kezdeményezett.
Eulalie Itschen nem találkozott a Másikkal: ő teremtette, pontosan
úgy, ahogy ebben a kápolnában Ophélie is megtette.
– Létrehoztam egy másik Másikat? – motyogta maga elé
döbbenten.

396
 Az árnyalak elismerése jeleként mindkét hüvelykujját a magasba
tartotta. A következő pillanatban szertefoszlott, az ablakból rávetülő
fénypászma mindenestül elnyelte.
– Maradj!
Ophélie utána vetette magát, már amennyire az erejéből tellett, de
nem érte utol. Megszédült, és térdre rogyott. Gyenge volt,
ugyanakkor végtelenül feldúlt. Az érzést, amely benne motoszkált,
nagyjából ahhoz tudta volna hasonlítani, mintha valaki egy kemény
mozdulattal hirtelen helyre rázta volna a csigolyáit, miután egész
eddigi életében komoly gerincferdüléstől szenvedett.
Az árnyalak kicsúszott a kezéből. Már megint.
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?
A kővirágok tövénél a padló megrepedezett. Ophélie felemelt a
földről egy nagyobb márványdarabot, és megállt vele a papagáj
fölött. Azért jött ide, hogy Eulalie hibáit helyrehozza, nem pedig
azért, hogy újra elkövesse őket. Ez a gyerekjátéknak látszó kis
gépmadár felért egy időzített bombával. Össze kellett törnie, el
kellett hallgattatnia, még mielőtt a visszhang végleg önállósítaná
magát.
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?
Ophélie alig bírta remegő ujjaival megtartani a márványtömböt.
Túl nehéz volt neki, mégsem tudta rászánni magát, hogy elengedje,
és lesújtson vele. Ebben a visszhangban egyelőre még csak pislákolt
a tudat, de attól még ott volt, és nem is akárki tudata, hanem az övé,
belőle fakadt. A remegés Ophélie egész testére átterjedt. Az érzelmei
az erkölcsi kötelességérzettel viaskodtak benne.
Képtelen volt megtenni.

397
 Egy bőrkesztyűs kéz lassan, finoman lefejtette az ujjait a
kőtömbről. Jelen zavarodott állapotában Ophélie észre sem vette,
hogy a kápolnába időközben bevonultak a megfigyelők. Minden
erőszak nélkül elvonszolták a szobor közeléből, körülállták a
papagájt, jegyzeteltek, majd elővették a műszereiket. A pontos mérés
érdekében némelyikük még le is hasalt a földre.
Ophélie-t kivezették, távol a visszhangtól. A saját
visszaverődésétől. Vergődött, próbált szabadulni, de nem volt benne
hozzá elég erő; csak dülöngélt és rogyadozott, akár egy rongybaba.
A karjára fonódó kezek egyszerre tartották és kényszerítették, féltőn
felkarolták és noszogatták. A sárga ruhás csoportban futólag mintha a
lovagot látta volna, ahogy a fogszabályzóját kivillantva rávigyorog.
Nem sokkal később egy lépcsőn ment lefelé, majd egy másikon, de
hogy hogyan keveredett oda, az teljesen kiesett. A megfigyelők,
férfiak és nők vegyesen, kikísérték a templomból. Ahogy
bőrkesztyűs kezükkel az ujjaihoz értek, Ophélie átélte az érzéseiket:
izgalom, ujjongás, remény – Ophélie olvasott belőlük, visszatért a
képessége.
Végtelennek tűnő bolyongás után az utolsó lépcsősor egy kriptába
torkollt, ahol Ophélie-t belenyomták egy forró vízzel teli
keresztelőmedencébe. Beszappanozták, lemosdatták,
megszárítgatták, beolajozták, megmasszírozták, beillatosították,
megetették. Egész seregnyi ismeretlen ember sürgölődött körülötte
síri csendben, akik, miután mindezzel végeztek, némán
visszavonultak, és ott hagyták egyedül a maga kiszolgáltatott
meztelenségében.

398
 Nyomukban egy vasajtó csattanása jelezte, hogy ez a hely is csak
egy börtön: Ophélie egyik zárkából egy másikba került.
A holmiját, amit a felvétele napján elvettek tőle, gondosan
odakészítették neki egy bársonypárnára. Hiánytalanul megvolt
mindene, ráadásként még tiszta, frissen vasalt fehérneműt is kapott.
A szemüvege és a kesztyűje is ott volt, helyesebben az a szemüveg és
az a kesztyű, amelyeket Thorn csempészett be az eredetiek helyére.
Thorn. Vajon hány éjjelt tölthetett hasztalan várakozással az
igazgatói lakosztály előtt? Ophélie remélte, hogy az eltűnése óta nem
vállalt miatta felesleges kockázatot.
Ophélie kicsit kótyagos volt, de amilyen gyorsan csak bírta,
magára kapkodta a ruháit. Csak azon lepődött meg, milyen
könnyedén sikerült elsőre maga köré tekernie a tógáját és megkötnie
a saruja pántját. A jobb és a bal keze már nem hadakozott egymással;
mindkettő enyhén reszketett ugyan, de az egyik már-már zavaró
természetességgel befejezte a mozdulatot, amelyet a másik elkezdett,
és fordítva. Amennyire Ophélie vissza tudott emlékezni, még soha
nem volt ilyen jó a kézügyessége. Mindezek ellenére Ophélie-nak
mégis hiányérzete volt. Mintha valamit elvettek volna tőle. Mit
csináltak vele ebben a gondozóban?
És a kérdésére meg is kapta a választ, amikor a párna mellé állított
díszes tükörben meglátta magát. Ő volt az, a testalkata, a vonásai
nem változtak, mégsem ismert magára. A tükörből egy idegen nézett
vissza rá.
Volt, nincs tükörjáró.
Ophélie-nak hozzá sem kellett érnie az üveghez, hogy tudja.
Minden idegszálával érezte. De azért próbára tette a tükröt: nem

399
engedte be. Olyan tapasztalatban volt már része, hogy beszorult,
vagy máshol bukkant elő, mint ahol tervezte, de ezt az érzést össze
sem lehetett hasonlítani azokkal. Olyan volt, mintha levágták volna a
fél karját.
Megcsonkították.
– Thank you.
Ophélie azt hitte, egyedül van a kriptában. Hátranézett. Mögötte,
egy fehér kőpadon a skarabeuszos bakfis ült ünnepélyes tartással.
– Beszélgessünk, miss!
A lány lesimította sárga selyemszárija redőit, és váratlan
közvetlenséggel hellyel kínálta Ophélie-t maga mellett. Ophélie úgy
érezte, mintha az egész gondozó megremegett volna a saruja talpa
alatt, de inkább állva maradt, amit a bakfis láthatóan nem
nehezményezett. Különös módon úgy tűnt, hogy igazából nem is ő a
megfigyelő, hanem a vállán billegő, szikrázó fényű automata.
– Már a legelső találkozásunkkor biztos voltam benne, hogy előbb
vagy utóbb eljön ez a nap, amikor mi ketten végre elbeszélgetünk
egymással. Mármint úgy értem, tényleges párbeszédet folytatunk
mindenféle korlátozás és köntörfalazás nélkül.
– Miután mindannyian heteken át titkolóztunk – fűzte hozzá
keserűen Ophélie.
– Arra kellett törekednünk, hogy a lehető legkisebb mértékben
avatkozzunk be az ön belső fejlődésébe. Az alternatív programban ez
így megy. Amivel ön is tisztában lenne, ha figyelmesen elolvasta
volna a szerződésünket, mielőtt aláírta, ifjú lady.
– És az, amit abban a kápolnában műveltek velem? Az talán nem
volt beavatkozás? Megfosztottak az örökölt képességemtől.

400
 – Csak egy részétől. Rosszabb is lehetett volna. Ha nem
valamelyik képessége, akkor az élete látja kárát. És a világért sem
szeretném megbántani, miss, de a végső döntést ön hozta meg, hogy
miről kész lemondani. Very hálásak vagyunk önnek ezért a
döntéséért.
Ophélie szívverése felgyorsult. A leválással a visszhang nem a
teljes árnyékát, csupán annak egy darabját vitte el magával? Vagyis
akkor maradt még arra némi esély, hogy adandó alkalommal
visszaszerezze a képességét.
– Egyébiránt ön is hálával tartozik nekünk – jegyezte meg a lány.
– Még soha nem volt ennyire önmaga, mint most! Nekünk
köszönhetően az elhajlása, úgymond, kiegyenesedett. Egy-két
apróság még nem állt egészen helyre, de idővel azok is
visszarendeződnek. Mindent egybevetve ön hosszú éveken át igen
komoly rendellenességekkel kényszerült élni.
Ophélie ösztönösen a hasára tette a kezét. A fejlődési
rendellenességei közül nyilvánvalóan nem ez volt a legsúlyosabb, az
első gondolata mégis erre tévedt.
– Sorry – sajnálkozott a skarabeuszos lány. – Gyermeke továbbra
sem lehet. A testében, a szervezetében semmi sem változott, egyedül
az érzékelése módosult. Kislány korában a Másik nyomot hagyott
önben, igaz? – folytatta élénk érdeklődéssel. – Úgymond,
teljességgel Isten hasonmásává tette önt. Vagy Eulalie Itschen
tükörképévé, ha úgy jobban tetszik – helyesbített, miután látta, hogy
Ophélie igencsak ráncolja a homlokát. – Ez remek kiindulópont volt
a kísérlethez, de ha idő előtt kezdünk neki, nem jártunk volna ekkora
sikerrel. Meg kellett várnunk, hogy saját akaratából jöjjön el

401
hozzánk. Ez mégiscsak az ön vezeklése, az ön megváltása. Nem
veszi fel őket?
A lány a bársonypárnán árválkodó szemüvegre és a mellette
heverő kesztyűre mutatott. Ophélie kénytelen-kelletlen feltette a
szemüveget és belebújt a kesztyűbe, noha a célnak, hogy jobban
lásson, illetve akaratlanul ne olvasson, egyik sem felelt meg.
Mindkettő eredetijét Thorn őrizte. A megfigyelők már így is eleget
tudtak róla, Ophélie azt semmi esetre sem akarta az orrukra kötni,
hogy Thorn és ő a hátuk mögött találkoztak, és itt-ott átkutatták a
fiókjaikat.
– Megtartották a szavukat? Nincs semmi baja?
– Nem értem, mire vonatkozik a kérdés.
A lány egyenes háttal ült a padon, és mosolygott. Vajon ez azt
akarta jelenteni, hogy Sir Henry titka sértetlen, vagy valóban nem
tudott arról, hogy a lovag mivel zsarolta meg Ophélie-t?
Bármennyire bosszantó volt is ez a bizonytalanság, ha a lány nem
volt hajlandó nyíltan kimondani, Ophélie nem kockáztathatott,
nehogy még a végén ő fedje fel akaratlanul Thorn kilétét. Úgyhogy
nem is erősködött tovább.
– És mihez kezdenek azzal a visszhanggal?
– Ugyan már, miss! Tudja, hogy tudjuk, hogy ön is tudja.
Ophélie szíve megint hevesebben vert. Igen, tudta, hogy a
megfigyelők kölcsönös párbeszédet akarnak kialakítani a
visszhanggal, ahogyan annak idején Eulalie Itschennek a Másikkal
sikerült. Azt is tudta, hogy addig fogják tanulmányozni, amíg meg
nem értik a működését, és azon keresztül meg nem fejtik azt a
nyelvet, amelyen végre szót érthetnek a visszaverődésekkel.

402
Ahogyan azt is tudta, hogy Thornnak és neki, kerül, amibe kerül,
szintén szükségük van a bőségszarura, mégpedig tökéletesen
működőképes állapotban.
De nem ez volt itt a kérdés.
– Akkor másként fogalmazok. Mihez kezdenek a bőségszaruval?
A bakfis, mintha mentegetőzni akarna, felsóhajtott.
– Ön csodát vitt véghez, miss. A kikristályosodásig eddig még
egyetlen alanyunk sem jutott el. A magunk részéről gondoskodni
fogunk róla, hogy ebből a csodából újabb csodák szülessenek.
– Miféle újabb csodák?
– Azt nem a mi tisztünk eldönteni.
– Akkor kinek a tisztje? Ki hozza itt a döntéseket? Ki gondolkodik
mindenki helyett?
– Azt nincs felhatalmazásom közölni önnel.
Ophélie szíve már nem dobogott, egyenesen dübörgött.
– Egy Isten, aki uralni akarja a világot, és egy Másik, aki porig
rombolja, ennyi nem volt elég?!
A lány levette a csíptetőjét. A szeme körüli karikák és szarkalábak
kialvatlanságról árulkodtak. Már nem egy megfigyelő ült Ophélie-val
szemben, hanem egy egyszerű és fáradt bábeli leányzó, akin a
perzselő napfény és az élet rajta hagyta a nyomait. Az utóbbi két
földomlásban talán ő is elvesztett valakit…
– Rombolás vagy megtisztulás, miss, ez csupán nézőpont kérdése.
A háborúk dúlta régi világ maga volt a pokol – halkította le a hangját,
mintha az Index itt is ugyanúgy érvényben lenne, mint a városállam
egyéb részein. – A Másiknak hála Eulalie Itschen újjáteremtette az
emberiséget, amelynek élére jeles pártfogókat helyezett, hogy

403
mutassanak utat, és közös erővel nemzedékek óta mind arra
törekednek, hogy megtisztítsák a bűntől a lelkeinket. Őszintén szólva
elképzelésem sincs, miért tért el a Másik az eredeti, magasztos
tervtől. Ki tudja, talán úgy ítéli meg a helyzetet, hogy az új világ még
nem méltó arra, hogy megmentsék. Ebben a küldetésben a mi
feladatunk biztosítani, hogy minden a lehető legtökéletesebben
menjen – szavalta mély meggyőződéssel. – Amiben ön nagy
segítségünkre volt.
Ophélie pontosan azt hallotta, amitől mindig is tartott. Bárki
osztogatta is az elhajlásgondozóban az utasításokat, a célja az volt,
hogy Eulalie Itschen nyomdokaiba lépjen, sőt, még az övénél is
nagyobb befolyásra tegyen szert. Esze ágában sem volt felszabadítani
az embereket valamiféle állítólagos zsarnokság alól, inkább azon
ügyködött, hogy visszaterelje az eltévedt báránykákat a helyes útra, a
karámba, ahol szépen megmondják nekik, miről mit gondoljanak, mit
hogyan csináljanak, hogyan kell élniük. Vagyis örökre kiskorúsítják
őket.
Ophélie erősen kételkedett abban, hogy a Másik ezt várná az
emberiségtől annak feltételéül, hogy véget vessen a pusztításnak.
– Ezzel a világgal az a legnagyobb probléma – folytatta a lány,
akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy Ophélie óvakodik
megosztani vele a véleményét –, hogy még rengeteget kell igazítani
rajta. In fact, közülünk senki sem tökéletes, és vannak, akik még
másoknál is kevésbé azok.
Ophélie cseppet sem volt olyan hangulatban, hogy tovább
hallgassa ezeket a parttalan eszmefuttatásokat. Kézzelfogható
válaszokat akart.

404
 – Az árnyak, a visszaverődések, a Másik, helyesebben
a másikak… Mik ezek valójában?
A bakfis egy pillanatig habozni látszott, majd álmodozó képpel
ismét mesélni kezdett.
– A levegő, amelyet belélegez, miss, nem színtiszta oxigén. Van
benne más is, egy színtelen, szagtalan anyag, amely önt ugyanúgy,
ahogy engem, most is körülveszi. Szakszóval azt az anyagot magunk
között aerargyrumnak nevezzük, de ha le akarnám fordítani,
hétköznapi szókinccsel úgy is mondhatnám: ezüstlég. A testek, a
különleges képességek afféle lenyomatot hagynak ebben az
ezüstlégben, amely helyenként kellőképpen sűrű ahhoz, hogy
megfelelő eszközökkel érzékelni is lehessen. Ez a légnemű közeg
megőrzi minden mozdulatunkat, minden egyes szavunkat, és
időnként, amikor valami váratlan esemény, teszem azt, egy
földomlás vagy bármilyen apró szabálytalanság felkavarja,
hullámokat vet, amelyek visszaverődések formájában csapódnak le.
Ophélie a hallottak után levegőt venni sem mert. Amikor a
sötétített lencsén keresztül körülnézett a laboratóriumokban, fel sem
merült benne, hogy az aerargyrum mindenütt ott van, mindent
beborít; igazából azt hitte, hogy az csupán az árnyékok és a
visszaverődések összetevője. Csak ebben a pillanatban értette meg,
hogy mekkorát tévedett: nem látta a fától az erdőt – a tajtéktól az
óceánt.
– Mindezek alapján képzelje csak el, mi történik akkor – merült
bele az iskolás magyarázatba a lány –, ha ezek a hullámok a fizika
elemi törvényeivel mit sem törődve nem a szokványos módon
pattannak vissza, úgymond, perfectly önállósítják magukat, elkezdik

405
a maguk útját járni, és ezzel visszahatnak a környezetükre. Vegyünk
egy példát: az ön testének az aerargyrum-lenyomata hirtelen
öntudatra ébred, amihez elég egyetlen kósza gondolat, amely körül
kikristályosodhat. Miután ez a folyamat végbement, ez
a kikristályosodott tudat alig várja, hogy a saját, öntől átvett nyelvén
kapcsolatba lépjen önnel, és felnyissa a szemét a világ olyan
jelenségeire, amelyeket addig nem érzékelt. Nos, ez lenne a másik
mint olyan.
Ophélie elgondolkodott, hogy az az árnyalak, aki a személyzet
tudtán kívül a kápolnában is meglátogatta, vajon miért törte magát
annyira, hogy mindenáron megértesse magát vele. Ő is csak egy
lenyomat volt, egy önálló akarattal rendelkező, ha nem is testet, de
emberi formát öltött aerargyrumfelhő, még ha állítása szerint nem is
maga a Másik.
Nem, valami, egy lényeges részlet még hiányzott.
– És honnan jön ez az ezüstlég? Miből keletkezik?
A skarabeuszos bakfis kezében a csíptetőjével a kripta végébe
mutatott, az összeboruló tartóoszlopok mögé, ahová a pislákoló
villanykörték fénye már nem ért el.
– Ha tudni szeretné, miss, be kell lépnie az utolsó kapun.
Ophélie figyelme mindeddig el-elkalandozott a társalgás során.
Az idegen szemüvegtől megfájdult a feje, az álcakesztyű pedig
nemhogy megvédte volna az olvasástól, folyamatosan adagolta neki
az előző tulajdonosa, a klasszikus program egyik ápoltja, egy
bizonyos Gigi emlékeit, aki szenvedélyesen gyűjtötte az öngyújtókat,
és imádta a joghurtot.

406
 Ophélie komótosan elindult a sötétbe vezető boltív felé, amelyen
ugyanolyan öles nagybetűkkel, mint a felvétele napján látott előző
két kapu – a MEGFIGYELÉS és a FELTÁRÁS feliratú – fölött, ez
állt:

MEGÉRTÉS

Errefelé a vésnökök igencsak kedvelhették a nyomtatott

nagybetűket.
Ophélie megállt az árkád alatt, előrehajolt, és bekukkantott mögé.
Amikor a szeme hozzászokott a korlátozott fényviszonyokhoz, két
párhuzamos vonalat vélt kivenni a sötétben. Egy sínpár. Amit a
megfigyelő kapunak nevezett, valójában egy föld alatti vasútállomás
egyetlen peronja volt. A sínek éles szögben egy lejtős alagútba
vezettek.
– Ez a harmadik szint?
– Igen.
A bakfis átkísérte Ophélie-t a peronra. Ott a fülénél tölcsért
formált a kezével, és a tekintetével biztatta, hogy tegyen ő is így.
Ophélie egyre erősödő zakatolást hallott, majd éles fény világított a
szemébe. A peronhoz befutott a csupán egyetlen kocsiból álló
szerelvény, amelynek az ajtaja pontosan előtte automatikusan kinyílt.
– Azok az alanyok, akik bebocsátást nyertek a második szintre,
kivétel nélkül megkapták a lehetőséget, hogy ezen a kapun
belépjenek – jelentette be a lány, és keresztet vetett. – Noha a
kikristályosodásig egyikük sem jutott el, igen nagy segítségünkre
voltak az alternatív program tökéletesítésében. Mi pedig nem voltunk

407
hálátlanok. Mostanra már mindannyian közelebb jutottak a
világegyetem rejtélyeinek megértéséhez. Áldás kísérje lépteiket!
Ophélie elgondolkodva méregette a szerelvényt.
– Mind meghaltak.
– Senki sem halt meg.
– Akkor miért nem térnek vissza?
– Nos, igen, miss, ez remek kérdés. Miért?
A bakfis csipkelődőn a szemébe nézett, de Ophélie állta a
tekintetét. Azt akarta volna elhitetni vele, hogy aki elment, az azért
nem jött vissza, mert nem akart? Ez azért elég kevéssé tűnt
valószínűnek.
A kocsi belsejében az üléseket elegáns bársonykárpit borította.
A rojtos ernyő alól a lámpák sejtelmes, meleg fényt árasztottak.
A szerelvény üres volt, még vezető sem ült benne. A fellépő két
lépcsőfoka mintha egyedül Ophélie kedvéért nyílt volna le.
– Erre a vonatra most fel kellene szállnom?
– Of course.
Ophélie vetett egy pillantást a kripta csukott ajtaja felé. Talán
attól, hogy hosszú idő után végre igazi, ehető ételt vehetett magához,
esetleg a veszélyesnek tűnő alagút közelségétől, mindenesetre úgy
érezte, hogy kezd erőre kapni, és a megmaradt két képessége is
éledezik benne. A tükörjárásról lemondhatott, és afelől is volt némi
kétsége, hogy végszükség esetén az animizmusával köveket tudna
mozgatni, mint ahogy azt a kápolnában tette. A padló mozaikja
viszont határozottan mocorgott a talpa alatt, az idegvégződései pedig
rákapcsolódtak a skarabeuszos bakfis idegrendszerére.
A lány mosolyogva feltette a csíptetőjét.

408
 – Az árnyéka szemmel láthatóan felborzolódott – kocogtatta meg
a körmével a sötét lencsét, mint aki felettébb jól szórakozik. – Csak
nem azt tervezi, hogy az animizmusával és a karmaival ártalmatlanná
tesz, és kiszökik azon az ajtón?
– Mondjon egyetlen okot, csak egyet, hogy ne tegyem meg!
A lány gyanúsan, már-már ijesztően magabiztos volt. Ophélie
immáron legalább századszor tette fel magában a kérdést, hogy neki
vajon milyen különleges képessége lehet, amitől ennyire
megingathatatlan.
– Mire számít, miss, ön szerint mi várja a harmadik szinten?
Ophélie visszatartotta a lélegzetét. A bábeli legenda szerint,
amelyet még Octavio mesélt el neki, a bőségszaru méltatlannak
találta az embereket a használatára, és eltemetkezett egy olyan
helyre, ahol senki sem férkőzhet a közelébe. Eltemette magát, vagyis
a földben kellett lennie valahol. Thornnal végigjárták a kolumbárium
összes szintjét, pedig nem felfelé, a padláson, hanem inkább lefelé, az
épület alatt kellett volna keresgélniük. És ez a sínpálya egyenesen a
föld belsejébe tartott.
A bakfis kedvtelve figyelte a vívódását.
– Fúrja az oldalát a kíváncsiság, nemde? Ebben ön sem
különbözik a többiektől. Ugyanakkor ez a kíváncsiság tette önt
kiemelkedő tehetségű olvasóvá, emelte az animai Őstörténeti
Múzeum élére, vezette el a bábeli Emlékműig, és hozta le végül ebbe
a kriptába. Amíg nem ismeri a teljes igazságot, sohasem szabadul
meg a hiányérzettől, sohasem lesz meg önben a teljesség érzése. Ez a
vonat elviszi oda, ahol meglelheti a kérdéseire a válaszokat.

409
 Ophélie két véglet között ingadozott: az egyik pillanatban
teljességgel elkeseredett, az is megfordult a fejében, hogy itt még
feladhatja, a következőben viszont épp az ellenkezőjét gondolta:
hogy ha eddig eljött, akkor miért pont itt, a célegyenesben hátrálna
meg.
– Mindazok, akiknek esélyük nyílt eljutni a bőségszaruhoz,
fehéren-feketén meglátták az igazságot! – győzködte a lány őszinte
lelkesedéssel. – Azt az igazságot, amely nemcsak a
világszemléletüket, a valóságról alkotott képüket, de őket magukat is
örökre megváltoztatta. Hányszor álltam én már ezen a peronon,
mennyi férfit és nőt láttam erre a vonatra felszállni… Már nem is
tartom számon. És a szerelvény mindig üresen jött vissza. Senki sem
döntött úgy, hogy inkább a felszínt választja.
– Azt akarja mondani, hogy ön személyesen még sohasem látta a
bőségszarut? – hitetlenkedett Ophélie.
– Nincs rá felhatalmazásom, miss. Még nincs. Nekünk,
megfigyelőknek még rengeteg munkát kell itt, a felszínen
elvégeznünk. De a mi napunk is eljön, bizony, hamarosan, amikor
minket is felvesz ez a szerelvény.
A bakfis szeme csillogott a sötétített lencse mögött. Vállán a
skarabeuszból kinyúlt egy aprócska kar, és megpaskolta az arcát.
– What? Ó, igen, majd elfelejtettem! Ezt Miss Secunda küldi
önnek.
Azzal a szárija egyik ráncából előhúzott egy lapot, amely cseppet
sem meglepő módon tele volt firkálva. A rajz Octaviót ábrázolta egy
halom széttépett papír között. A szemében – már megint az a
rettegett vörös ceruza! – mélységes kétségbeesés ült. A kép maga

410
volt a segélykiáltás, amelyet Ophélie nem hallott meg időben.
Ophélie egész teste, még a gyomra is megremegett. Secunda látta
előre, milyen sors vár a Jó Családra, többször is megpróbálta őket
figyelmeztetni, de mint már annyiszor, megint elkésett, mert senkivel
sem tudta megértetni magát.
– Ritka jelenség, de esetenként az is előfordul – osztotta meg vele
bizalmasan a skarabeuszos bakfis –, hogy egy visszaverődés már
azelőtt eljut hozzánk, hogy bármi kiváltaná. Ezeket a
visszaverődéseket a mi lencséink nem szűrik ki, de Miss Secunda
figyelmét nem kerülik el. A kislánynak van rájuk szeme, ha szabad
így fogalmaznom. Miss Secunda továbbá egy üzenetet is rám bízott,
amely a következőképpen hangzik: „De az a kút sem volt igazibb,
mint Odin hófehér nyula.”
– De hát mit akar jelenteni ez a mondat?
– A leghalványabb elképzelésem sincs róla – bizonygatta a lány
széles mosollyal. – Miss Secunda legelőször közvetlenül az ön
érkezése előtt ejtette ki a száján, majd később visszatérő jelleggel
többször is elismételte, ami tőle meglehetősen szokatlannak
mondható. Reméltem, hogy önben felidéz valamit.
„Az égvilágon semmit”, gondolta Ophélie. Ráadásul nem elég,
hogy Secunda szajkózta ezt az értelmetlen mondatot, még egy rajzot
is készített hozzá, amelyet mindenáron oda akart adni Thornnak.
Meg is kapta érte a büntetését: egy forradást, amely örökre elcsúfítja
az arcát.
– Önök kihasználják őt, pedig még csak gyerek.
A skarabeuszos lány az állát dörzsölte, mintha komolyan fontolóra
venné, mennyiben tekinthető jogosnak az imént megfogalmazott vád.

411
 – Nem állítom, hogy behatóan ismerem az esetét, de határozottan
az a benyomásom, hogy Miss Secundát senki sem kényszeríti, önként
ajánlja fel a szolgálatait. Mindemellett a közreműködése számunkra
felbecsülhetetlen értéket képvisel – ismerte el készségesen. – Miss
Secunda ugyanis meglátja, hogy egy alanyban ott lapul-e a
kikristályosodás lehetősége, vagy sem. Az első szinten arra
törekszünk, hogy az árnyékot elhatároljuk az alanyok testétől, de
még ha az inverzek különösen fogékonyak is erre az elkülönülésre, a
szakadás spontán folyamat eredménye, arra nincs ráhatásunk. Miss
Secunda viszont minden apró repedést azonnal észrevesz, ami
lehetőséget ad a felkészülésre, az ideális körülmények biztosítására.
Korábban, amikor még nem üdvözölhettük őt köreinkben, az
eszközeink elégtelenek voltak a jelenség korai felismeréséhez: mire
az alany átkerült a második szintre, az árnyék ellenőrizetlen
körülmények között magától meghasadt, és az így keletkezett
visszaverődés idejekorán elhalt, még mielőtt a kikristályosodás
végbemehetett volna. Fordított esetben, amikor túlzott óvatosságból
elsiettük az áthelyezést, és sem az alany, sem az árnyék nem állt még
készen arra, hogy felsőbb szintre lépjen, az mindkettőre nézvést
végzetes következményekkel járt. Mennyi elvetélt árnyék és
megbomlott elme… micsoda pocsékolás! Mindezek fényében, nos,
igen, Miss Secunda érkezése really áldás volt számunkra. A tévedés
lehetősége természetesen még utána is fennállt, de az ő meglátásaira
támaszkodva apránként finomítani tudtuk a kezelési programjainkat,
így mire ön, miss, bekopogtatott az irodámba, már felkészültünk a
fogadására.

412
 Ophélie elgondolkodva végigmustrálta a veszteglő szerelvényt: a
hívogatóan nyitott ajtót, a fellépőt, a bársonyhuzatos üléseket, a
fülkét betöltő gyenge, de meleg lámpafényt.
– Szöget ütött a fejemben egy ellentmondás. Hogyan lehet előre
számítani egy olyan folyamatra, amely spontán megy végbe?
A bakfis sokat sejtető mosollyal felelt – amitől Ophélie persze
csak idegesebb lett –, majd az Octaviót ábrázoló rajzra bökött,
amelyet Ophélie a kezében gyűrögetett.
– A kikristályosodás pontos lefolyásáról még ma is elég hiányos
ismeretekkel rendelkezünk, de egyvalamit bizton állíthatunk: a
veszteségérzet meghatározó szerepet játszik benne. Szakkifejezéssel
élve ez az úgynevezett kompenzációs effektus.
Ophélie azért hozta volna létre azt a saját öntudattal rendelkező
visszhangot, hogy betöltse az űrt, amelyet Octavio maga után
hagyott? És Secunda előre tudta, hogy ez fog történni? Felfogta,
hogy egy új létforma, egy másik Másik megszületésének
éppenséggel a tulajdon bátyja élete az ára?
Ophélie eltépte a rajzot. Soha nem bőszítette még ennyire az eleve
elrendelés gondolata. Mire jó ez a sok firkálmány, minek az emberek
orra alá dörgölni mindenféle árnyékokat, szögeket, leváló karokat,
öregasszonyokat és rémeket, ha úgyis minden úgy lesz, ahogyan meg
van írva, és semmi sem a véletlen dolga?
– Ön kifogyhatatlan a kérdésekből! – érzékenyült el a bakfis, aki a
tekintetében enyhe irigységgel figyelte Ophélie pillanatról pillanatra
változó vonásait. – Engedje meg, hogy én is feltegyek önnek egyet!
Mit adna meg azért, ha a Másik szemével láthatná a világot?

413
 Ophélie lenézett a rajzra, amely ugyanúgy kettészakadt, mint ő
meg az árnyéka. Eulalie elképesztő felismerésre jutott, amikor a
Másik visszaszólt neki a telefonban. Olyan felismerésre, amelytől
örökre megváltozott a világszemlélete. Ophélie nagyon távol volt
ettől. Eszébe jutott a papagáj, és még tudatlanabbnak érezte magát,
mint valaha. KI AZ AZ ÉN?
A lány huncut, piszkálódó mosollyal vonogatta a szemöldökét,
miközben a skarabeusza is felélénkült, és előrenyúló fémcsápjával
nógatta Ophélie-t, hogy gyerünk, szálljon csak fel arra a
szerelvényre.
– Ha erre meg tud felelni, miss, minden másra is tudni fogja a
választ.
Azzal sarkon fordult, és lassan elindult kifelé, a
keresztelőmedence mellé érve egy pillanatra megállt, keresztet vetett,
majd kisétált a vasajtón, amelyet tárva-nyitva hagyott, amivel
igencsak sikerült meglepnie Ophélie-t.
Semmi fenyegetés, semmi zsarolás. Ophélie szabadon dönthetett:
vonat vagy lépcső?
– Nem lehet ennyire egyszerű!
Ophélie kiáltása süket fülekre talált, csupán a kripta szobrai
hallották; a bakfis a skarabeusszal már messze járt.
A peronon a vonat továbbra is nyitott ajtóval várakozott. Ha
Ophélie beszáll, az azt jelenti, hogy végre eljut a bőségszaruhoz,
viszont olyan kalandra indul, ahonnan talán nincs visszaút – vagy
mert nem engedik, vagy mert nem is akar majd visszatérni, még ha
ez utóbbit el sem tudta képzelni. Ha a lépcsőt választja, akkor
viszontlátja Thornt, aki napok óta biztosan nagyon aggódik miatta,

414
vagy – és ez tűnt valószínűbbnek – örökre bent reked a tér
valamelyik végtelenített ismétlődésében. Mindkét lehetőség magában
hordozta a jutalom ígéretét, de a végső bukás kockázatát is.
Vonat vagy lépcső?
Ophélie hirtelen iszonyatosan megkívánt egy joghurtot.
Lerángatta a kezéről Gigi kesztyűjét, elvégre már senki előtt sem
kellett tettetnie. A szemüveget inkább megtartotta, bár a látásán
édeskeveset javított, de a semminél az is jobb volt. Kifújta a levegőt,
hogy minél jobban kitisztítsa a fejét, de még nem szállt fel a vonatra,
csak puszta kézzel megragadta az ajtó korlátját.
A saját gondolatait háttérbe szorította, és máris belebújt valaki
más bőrébe, egy meggyötört és szikkadt, csillámló cikornyákkal teli
bőrbe, egy vesztes bőrébe, olyasvalakiébe, aki úgy érezte,
alulmaradt, aki nem nyerte el a megváltást, de sebaj, signorina, mert
megelőztelek, előtted járok. Ez a vonat az utolsó esély, de én értem
előbb ide. Hogy neked sikerül-e, ami nekem nem jött össze? Tudod,
mit? Nem érdekel, mert én hamarabb tudom meg az igazságot, mint
te, és ebben a földhözragadt világban ez az egyetlen dolog,
signorina, ami igazán számít!
És Ophélie érezte, ahogy a szája diadalmas mosolyra húzódik.
Még egyszer sem fordult elő vele ilyesmi, hogy valaki személyes
üzenetet hagyott volna neki egy tárgyon. Mediana a vonatot
választotta, és fontosnak tartotta, hogy ezt a maga kekeckedő módján
Ophélie tudtára adja. Ophélie még szívesen vele maradt volna, hogy
megtudjon tőle ezt-azt, de az idő kereke máris továbbfordult vele, és
visszarepítette a távolibb múltba, azoknak a férfiaknak és nőknek az
emlékeibe, akik felszállás közben megkapaszkodtak a korlátban. Ki

415
türelmetlenül, ki inkább rémülettel nézett az utazás elébe, de
mindenkit hajtott a kíváncsiság, és egyiküknek sem volt a
leghalványabb sejtése sem arról, hogy mi várja őt az alagút mélyén.
Ophélie elengedte a korlátot, és benézett az alagútba. Sötétség.
Áthatolhatatlan sötétség faltól falig. Ezek az emberek mégis meg
voltak győződve arról, hogy odalent végre választ kapnak a
kérdéseikre. Vajon a Genealógusok informátora is köztük volt?
„Amíg nem ismeri a teljes igazságot, sohasem szabadul meg a
hiányérzettől, sohasem lesz meg önben a teljesség érzése.” Milyen
igaznak tűnt ez! Ophélie égett a vágytól, hogy értelmet adjon annak,
aminek látszólag nem volt semmi értelme, hogy szembenézzen azzal,
aki felforgatta a világot – az ő világát –, és elégtételt vegyen rajta.
Nemcsak maga miatt, Thorn miatt is. Túl sok kérdés maradt még
megválaszolatlanul, és már így is túl sok ártatlan áldozat veszett oda.
Fellépett hát a vonatra, és kényelmesen elhelyezkedett a kocsiban.
Az ajtó azon nyomban becsapódott. Ophélie-ban kis híján megállt az
ütő. Mély levegőt vett, felkészült, hogy aláereszkedjen a rejtélyes
végállomásra. Indulás előtt azért még megesküdött magának, hogy az
ő állítólagos hamvait nem helyezik bele egy urnába, mert ezt nem
teheti meg Thornnal. Felhozza a bőségszarut. Visszaszerzi
a visszhangját és a tükörjáró képességét. És együtt legyőzik az összes
ellenfelüket.
Amikor a szerelvény nekilódult, Ophélie-t a lendület
hátradöntötte.
A vonat nem lefelé indult meg vele, hanem felfelé, ki a felszínre.

416
 A KIŰZETÉS

Ophélie már végképp nem értett semmit. A vonat szédítő sebességgel

robogott vele a gondozó alatt a föld gyomrában, és az emelkedő
minden centiméterével egyre távolabb vitte a célállomástól: a
bőségszarutól és az ígért válaszoktól. Aztán a szerelvény hirtelen
lefékezett, és megállt. Ophélie háta belenyomódott az ülés támlájába.
A lámpaernyők rojtjai ide-oda himbálóztak.
A kocsi ajtaja kitárult. A fellépő két lépcsőfoka lenyílt. Ophélie
megérkezett.
Egy darabig nem mozdult, hátha a hajtómű megint felberreg, és a
vonat továbbindul, ezúttal a jó irányba, de nem történt semmi. Mit
volt mit tenni, Ophélie felszedelőzködött, és leszállt. A peronon sem
volt világosabb, mint az alagútban. Vagyis Ophélie még mindig az
egykori uralkodói székhely alatt húzódó pincerendszerben volt.
Mire kettőt pislogott, a vonat kifutott az állomásról.
Lépcsők. Ophélie-nak fogalma sem volt, hol lehet, de tapogatózva
elindult valamerre. És nemcsak a tájékozódással akadtak gondjai, egy
másik nehézséggel is meg kellett küzdenie: újra meg kellett tanulnia
járni. Évekig minden lépésére oda kellett figyelnie, ha nem akart
lépten-nyomon megbotlani, most viszont azon kapta magát,
hogy megy ez, mint a karikacsapás, semmi szükség arra, hogy
kétszer is végiggondolja, melyik lába következik, melyik térdét
hajlítsa, nehogy kibillenjen az egyensúlyából. Nem is értette, hogy ez
a hihetetlenül egyszerű mozdulatsor miért tűnt eddig annyira
bonyolultnak. Eleinte azért nem merte vakon rábízni magát a lábaira,

417
de valahányszor igazítani akart a járásán, valamelyik bokája biztosan
megbicsaklott.
Rossz előérzete volt, ami az első kivilágított kereszteződéshez
érve nemhogy múlt volna, csak tovább fokozódott. Válaszúthoz
érkezett. Az egyik folyosón egyetlen lámpa sem égett, a másikon egy
szál csupasz villanykörte pislogott, mintegy jelezvén a követendő
irányt. És ez a későbbiekben is így volt minden egyes elágazásnál: az
egyik lépcsősor derengett, az összes többi sötétbe burkolózott.
Ophélie már jó ideje belezavarodott a számolásba, hányszor hány
lépcsőfokot mászott meg, amikor is megpillantotta maga előtt a
napfényt. Helyesebben a naplementét. Az alagsori helyiség
szellőzőablaka úgy festett, mint egy kemence szája: odakint a
lángvörös, borús égbolt vihart jósolt. A törött üvegtáblákon
beszűrődött a tücskök ciripelése és a párálló növényzet illata.
Gyanúsan közelinek tűnt a szabadulás ahhoz, hogy tényleg igaz
legyen. De ha az a vonat elvihette volna Ophélie-t a megoldáshoz,
akkor mégis miért inkább ide hozta, vissza a kiindulópontra? Miért
ide vezették őt a villanykörték? Ophélie éppen eleget tudott ahhoz,
hogy a gondozó ne akarja visszaengedni az emberek közé, efelől
szemernyi kétsége sem volt. És a személyzet nyilván azt sem fogja
hagyni, hogy beszéljen Thornnal.
Soha többé nem láthatja Thornt.
A lemenő nap utolsó sugarai a szemébe vágtak. Pislogott. Lihegve
megállt a legfelső lépcsőfokon, egy csodálatos, körben üvegezett
veranda küszöbén, ahonnan tisztán látszottak az égen gomolygó
fekete felhők. A dézsákban nevelt citromfák között három alak ült

418
egy hosszú asztal körül. Mindhárman Ophélie felé fordultak, de az
ellenfényben ő csak az egyiküket, a legmagasabbat ismerte fel.
A fészkelődéséből ítélve Ophélie megjelenése itt, ezen a helyen
Thornt is legalább annyira megdöbbentette, mint őt magát.
– Üljön le közénk! – kínálta hellyel Ophélie-t egy férfi az asztal
átellenes végén.
Ophélie szinte öntudatlan állapotban lerogyott a székre. Az a férfi
szólította meg, aki egy gyíkforma automatát viselt a vállán, ugyanaz
a megfigyelő, aki a kezelése első napján nyilvánosan lekevert neki
egy pofont. Arcán a gödröcskék oldalra enyhén megnyúltak,
ugyanakkor nem tűnt sem elégedettnek, sem különösebben
meglepettnek, hogy Ophélie-t itt látja.
– Nem ő az.
Ophélie a hang forrását kereste. És addig meresztgette dacosan a
szemét, amíg kitartásának és nem kis mértékben kicsattanó formában
lévő animizmusának hála még a rossz szemüvegen keresztül is
megtalálta. Az asztalfőn Lady Septima trónolt, és izzó tekintettel
méregette őt a frufruja alól. Ophélie-t mellbe vágta a hasonlóság, és
azon keresztül Octavio fájó hiánya. Az anyja, Lady Septima alig bírta
türtőztetni magát, vonásaiból gyűlölet és bánat sugárzott, mintha
képtelen lenne elviselni, hogy nem ez a kis idegen zuhant alá a
semmibe az ő szeretett fiacskája helyett.
– Nem ő az, indeed – csatlakozott a megfigyelő –, ugyanakkor
kompenzációnak ugyanúgy megfelel. Elvégre az ön tanítványa volt.
– Kompenzáció? Miféle kompenzáció? – kérdezte Ophélie.
Iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen segélykérőn
Thornra, aki egyelőre csendben meghúzta magát oldalt. Mert ha

419
ránéz, akkor óhatatlanul elárulja magukat, hogy bizony több van
köztük felszínes ismeretségnél.
– Az én tanítványom?! – kérte ki magának Lady Septima. – Soha
nem foglalkoztam volna vele, ha Lady Heléna, béke poraira, nem
dugja be az évfolyamomba. Ugyanakkor ennek nincs jelentősége, a
dolog fel sem merül. Jómagam arra kaptam megbízást Sir Polluxtól
személyesen, hogy az ő leszármazottait helyezzem a belvárosban
fedezékbe. A mellékszilánkok már nem biztonságosak, a
honfitársainkat ki kell róluk menekítenünk.
A gyíkos férfi megtörölte a csíptetőjét a klepetusában, és közben
helyeslőn bólogatott.
– Azoknak a családoknak, amelyek bejelentették ebbéli igényüket,
a mai nap folyamán mind lehetőségük nyílt kivenni a szeretteiket
intézményünkből, és velük együtt elhagyni a létesítményt.
– Nem mindnek.
– Miss Secunda külön elbírálás alá esik.
Ophélie egy társalgás kellős közepébe csöppent, és próbálta
felvenni a fonalat. Úgy tűnt, Lady Septimának hirtelen eszébe jutott,
hogy egy lánya is van. De mintha mégsem az anya szólt volna belőle.
Inkább úgy beszélt Secundáról, mint a tulajdonáról.
– Osztozunk a fájdalmában, milady, fogadja őszinte részvétünket
– folytatta megértően a megfigyelő –, de az alternatív program
megszakítás nélkül folytatódik, és Miss Secunda abban vesz részt.
A megadott időben természetesen bármikor meglátogathatja.
Lady Septima elbiggyesztette az ajkát. Fensőbbségesen
viselkedett, mintha ez a hely is az övé lenne, az asztalfőre helyezett
trónusszerű karosszék és LUX egyenruhája méltóságot kölcsönzött

420
neki, Ophélie-nak mégis az volt a benyomása, hogy a gyíkos férfi
előnyben van vele szemben. Ő mindenesetre úgy látta, mindkettőtől
van miért tartania. Thorn jelenlététől ugyan megkönnyebbült, de a
rossz előérzete attól még megmaradt. Talán csak a citromfák tömény
illata miatt, de az üvegezett verandán kezdett elfogyni a levegő.
De Ophélie-t más is zavarta. A padlót törmelék borította, mintha
az utolsó földomlás okozta rázkódás óta senki sem jött volna, hogy
összeszedje a falról lepotyogott csempék csillogó darabkáit. Ophélie
kinézett a foghíjas üvegtáblákon. A kertben az esti forróság ellenére
állt a víz a fák és a bokrok levelein. A klasszikus program pazar
épületei megroggyantak, az összes ablak megrepedezett vagy kitört,
de az üvegszilánkokat ott sem seperték még össze. Az égen léghajók
egész raja távolodott. Csak egy fellengér vesztegelt még a parkban a
családi gárda szoros őrizetével: az, amelyiknek az oldalát LUX
címere díszítette.
Ophélie összekulcsolta az ujjait, egyrészt azért, hátha attól
megnyugszik, másrészt mert a saját tógája olvasása folyamatosan
elterelte a figyelmét. Lehetséges lett volna, hogy amíg ő úgy
érzékelte, hosszú napokat tölt a második szinten, idefent csupán pár
óra telt el? Ennyire másként pergett volna az idő egy végtelen
ismétlődésekre épített térben? Vagyis a Jó Család eltűnése óta még le
sem nyugodott újra a nap?
A gondolatai kicsit elkalandoztak, de Lady Septima türelmetlenül
csettintett a nyelvével, ami nyomban visszatérítette őket a veranda
asztaltársaságához.
– A körülmények megváltoztak. Secunda helye mostantól LUX
Lordjai mellett van. Ne kényszerítsen, hogy én küldessek érte!

421
 – Minden tiszteletünk ellenére, milady, jó, ha tisztázzuk, hogy az
elhajlásgondozó már nem tartozik engedelmességgel LUX
Lordjainak.
A gyíkos férfi udvariasan, de kellőképpen határozottan
fogalmazott. Lady Septima napbarnított arca szemmel láthatóan
elsápadt.
– Az önök intézménye igen nagyvonalú támogatásban részesült…
– Amelyet átlátható módon fenntartási és fejlesztési költségekre
fordítottunk; ezt az itt jelenlévő Sir Henry is megerősítheti.
A gondozó közhasznú feladatot lát el, a működése eredményes,
sokakat helyrehozott, és ezáltal példás életű honpolgárokkal
gazdagította társadalmunkat. Létesítményünk minden szempontból
feddhetetlen. Ami önről és az ön által képviselt testületről
legnagyobb sajnálatunkra nem mondható el.
Ophélie összekucorodott a széken, fülét-farkát behúzta. Nagy volt
a kísértés, hogy riadalmában megint Thornra nézzen, de nem tehette.
Gondolhatta volna! A megfigyelő arra készült, hogy mindkettejüket
leleplezi Lady Septima előtt. Ophélie bele sem mert gondolni, mi
lesz itt, ha Thornról kiderül, hogy nemcsak kilóg a testületből, de a
lányát is bántotta, róla, a tanítványról pedig, hogy álnéven férkőzött
be a Jó Családba. Akkor vége a játéknak, nem lesz többé sem
Eulalie, sem Sir Henry, az álarcok lehullanak. Bábelen a füllentés is
véteknek számított, szóval egy ekkora hazugsággal a nyakukban
nyilván nem úszhatják meg a bűnvádi eljárást. Mindketten börtönbe
kerülnek, hiába volt minden, noha már csak egy hajszál választja el
őket attól, hogy megfejtsék Eulalie Itschen és a Másik közös titkát,
közben pedig a világ bármelyik pillanatban összeomolhat.

422
 Miért, miért nem a bőségszaruhoz vitte a vonat?
A gyíkos férfi csengetett. A hívásra megjelent egy kollaboráns,
aki eddig az ajtó előtt várakozott. Beletörődésről árulkodó, alázatos
mozdulatokkal letolta a fejéről a szürke csuklyát, és felfedte az
összegyűltek előtt megviselt arcát. Elizabeth. Nem volt sokkal
különb állapotban, mint a környező épületek. A szeme kipirosodott a
sírástól, a szájáról pedig még nem lohadt le a duzzanat, amelyet
akkor szerzett, amikor Cosmost lefogta. Siralmasan festett. De a
fegyelemből nem engedett, büszkén kihúzta magát, feszesen
összecsapta a csizmája sarkát, és öklét a melléhez szorította:
– A tudás a békét szolgálja!
Lady Septima hátradőlt. Kimagasló tehetsége ellenére Elizabeth
soha nem tartozott a kedvencei közé.
– Most sorjában idecitálják minden egykori tanítványomat?
– Őt azért állítottuk elő, mert megszegte a zárt osztály
szabályzatát, és bizalmas információkat szivárogtatott ki – közölte a
megfigyelő, akinek az arcán továbbra is ott ült a két apró gödröcske.
– LUX megrendelésére.
Lady Septima abbahagyta a dobolást a szék karfáján. A döbbenete
őszintének tűnt.
– Ez a vád very súlyos.
– Ez a vád very megalapozott. Elkaptuk a jelentéseket, amelyeket
a testületnek címzett. Parancsoljon, milady.
A férfi átnyújtott egy vaskos iratgyűjtőt, amelybe Lady Septima
belelapozott, de épp csak az ujja hegyével fogta meg a papírlapokat,
mintha már azzal is szégyenfolt érné a hírnevét, hogy egyáltalán
hozzájuk ér.

423
 – Mit tud felhozni a mentségére, előfutár?
– A vád jogos, milady. Megsértettem az orvosi titoktartást.
Ophélie hitetlenkedve bámult Elizabethre, akinek az arcán a
szeplők a lemenő nap fényével egyidejűleg kihunytak. Ennyi volt
csak a hozzáfűznivalója? Nem is mentegette magát? Nem akarta
elárulni, hogy amit tett, csakis azért tette, mert a Genealógusok,
vagyis rajtuk keresztül LUX Lordjai arra utasították? Ez a fajta
elkötelezettség már túlmutatott a hűségen; kívülről nézve inkább
ostobaságnak tűnt.
A megfigyelő szája sarkában a gödröcskék elmélyültek, noha a
férfi egyáltalán nem mosolygott.
– Gondolom, nem kell önnek magyaráznom, milyen érzékenyen
érinti ez az incidens az elhajlásgondozó és LUX Lordjai között
fennálló bizalmi viszonyt. A magunk részéről mostantól lemondunk
az anyagi támogatásról, ami önökre nézvést azzal a következménnyel
jár, hogy a továbbiakban nincs joguk az itt folyó kutatásokba
bepillantani. Biztosíthatom, hogy ez a kényszerintézkedés bennünket
sújt le a legjobban.
Ez nagyon úgy hangzott, mint egy függetlenségi nyilatkozat.
A szavaival némi ellentmondásban a férfi cseppet sem látszott
lesújtottnak, sőt, inkább fölényesen viselkedett, és Ophélie azt is
megértette, miért: miatta. Az elhajlásgondozónak valójában már nem
is volt szüksége sem LUX támogatására, sem Elizabeth szolgálataira.
Mert tőle megkapták, amit akartak: a másik Másikkal Ophélie
végtelen távlatokat nyitott meg előttük. Méltatlan kezükbe jelentős
hatalmat adott.

424
 Ophélie felpattant a helyéről, de olyan hirtelen, hogy ijedtében a
szék menekülőre fogta, és kitáncolt mögüle.
– Én is tennék egy bejelentést.
– Ó, igen – vágott a szavába a megfigyelő –, ideje Miss Eulalie
ügyére is rátérnünk. Amikor az alany kérvényezte intézményünkbe a
felvételét, még nem jutott el hozzánk az új rendelet a lakosság bábeli
tartózkodásának korlátozásáról. Egy szökevényt fogadtunk be, aki
visszaélt a vendégszeretetünkkel. A köztünk feszülő
nézetkülönbségek ellenére számunkra fontos a szívélyes kapcsolat
fenntartása LUX Lordjaival, így a köz érdekeit szem előtt tartva,
illetve együttműködési szándékunk bizonyítékaként szeretnénk
jóvátenni ezt a hibát. Kiszolgáltatjuk önöknek Miss Eulalie-t.
Azzal egy újabb iratgyűjtőt nyújtott át Lady Septimának.
Szemrebbenés nélkül. Ophélie ezt átadás-átvételt használta ki, hogy
mégiscsak váltson egy pillantást Thornnal, aki némán jelezte neki,
hogy hallgasson. Thorn, mint aki karót nyelt, merev derékkal,
mozdulatlanul ült a székén, és az ölében szorosan rázárta a markát a
zsebórájára, mintha attól tartana, hogy ha a fedele felpattan vagy akár
csak megnyekken, azzal tovább ronthat a helyzeten.
Secunda véréből már csak egyetlen aprócska pötty maradt Thorn
egyenruháján, amelyet az animizmusa még nem tüntetett el. És
amelynek még megalvadni sem volt ideje. Bármilyen eszelősnek tűnt
is a gondolat, mindaz, amin Ophélie a második szinten, a
templomban keresztülment, egyetlen nap leforgása alatt történt.
– Sir Henry – nyújtott kezet előzékenyen a megfigyelő
Thornnak –, ezzel az ön felülvizsgálata is véget ért. Kérem, adja át
baráti üdvözletünket a Genealógusoknak.

425
 Lady Septima felállt, és a kijárat felé indult, ezzel jelezvén, hogy
részéről befejezettnek tekinti a megbeszélést. Felemelte a kezét, és
anélkül, hogy rájuk nézett volna, odacsettintett Ophélie-nak,
Elizabethnek és Thornnak, hogy kövessék. A parkban a gárdisták
kétoldalt díszsorfalat álltak, majd, miután a menet elhaladt előttük, a
nyomában összezártak.
Ophélie csöbörből vödörbe került. Becsapottnak és
ügyefogyottnak érezte magát.
Elizabeth katonás fegyelemmel lépkedett mellette. Útközben
lefejtette magáról a szürke csuhát, és ledobta a fűbe. Alóla a
virtuózok ezüst zsinórozásos, sötétkék egyenzubbonya tűnt elő,
amelyet ezek szerint még mindig büszkén viselt. Elizabeth honleány
volt a javából, a gallérjától a csizmája orráig. Nem érdekelte, milyen
büntetést szánnak neki, így is, úgy is alávetette magát.
Vele szemben Ophélie-nak a beletörődés nem tartozott az
erősségei közé. Ő egyre-másra gyártotta a fejében a vadabbnál
vadabb forgatókönyveket a menekülésre. Amikor az ösvényen
összegyűlt víztócsák felszínén egy-egy pillanatra tompán megcsillant
a szürkületi fény, szomorúan gondolt az elveszett tükörjáró
képességére. A gárdisták nógatására végül fellépett a fellengér
fedélzetére vezető pallóra. Beszállás közben óvatosan Thorn csontos
hátára szegezte a szemüvegét, és abban reménykedett, hátha legalább
neki van valami terve.
A fellengér utastere tele volt bábeli polgárokkal és a hozzájuk
tartozó, dugig tömött bőröndökkel. Lady Septima tüzesen villódzó
tekintettel végignézett a tömegen, mire mindenki elhallgatott.
Zavarba ejtő volt közelről látni, hogy egy ilyen törékeny nő hogyan

426
szerez érvényt a tekintélyének. A felszállást nem kellett irányítania, a
gárdisták tudták és tették a dolgukat, majd amikor végeztek a
feladataikkal, szó nélkül elfoglalták a számukra kijelölt őrhelyeket.
A néma csendet Thornon kívül senki sem merte megtörni.
– Tegyen ki a belvárosban a diákjaival. A Genealógusoknak
biztosan lenne hozzájuk néhány kérdése, és nekem is le kell adnom a
jelentésemet.
Lady Septima szemügyre vette a LUX jelét ábrázoló kitűzőt az
egyenruháján, aztán a tekintete továbbsiklott a skarlátpiros
vérpöttyre, egy kicsit lejjebb.
– Szedje rendbe az öltözékét, Sir Henry!
Csak ennyit mondott. Oldalt rámutatott egy lecsapható padra,
hogy Ophélie és Elizabeth oda leülhetnek, és előrement a
pilótafülkébe. Még egyszer, utoljára, a szemében alig észrevehető
sajnálkozással visszanézett az elhajlásgondozó épületegyüttesére,
majd biztos kézzel, keményen megragadta a kormányt.
Ophélie az ablakra tapadt. A megfigyelők a sokarcú óriás
szobrának hosszúra nyúlt árnyékából követték a felszállást. Mind
mosolyogtak. Majdnem mind. A fiatal lány a gépmajommal a vállán
búcsúzóul lelkesen integetett Thornnak, aki mindebből semmit sem
vett észre, mert máris belemerült, hogy az új változókkal átrendezze
a fejében az egyenletet.
Odalent az utolsó rögzítőköteleket is eloldozták, és a léghajó
hangos berregéssel a magasba emelkedett.

427
 A HÁTTÉRBEN

Titán szilánkja három felhőkarcolót veszített, Fároszról a

legkedveltebb üdülőtelepei váltak le, Totemről a lidérckeltető
farmjai, Plumbaurumról az ipari negyede, Szerenisszimuszon pedig
háromnegyedére csappantak a hajózási útvonalak.
Egyik szilánkról a másikra szökken (hopp, Héliopoliszon volt,
nincs déli pályaudvar). És amerre csak megfordul, a föld
göröngyökre hullik, az idő fogy, a tér szűkül. A kráterek tömegestül
szippantják be a férfiakat és nőket, állatokat és növényeket (Zefíren
végleg leáldozott a szélkerekeknek). Akik még megmaradtak, ki sem
merik dugni az orrukat az otthonukból. Mert ha már úgyis itt a vég,
akkor az utolsó perceiket legalább a szeretteik és hűséges jószágaik
körében, a saját házukban töltsék. Az ő szemszögéből viszont az
események csak most kezdenek igazán érdekes fordulatot venni
(Vesperás sivatagai pedig igazán elnéptelenedni).
Ophélie-ra gondol, a tekintetére és az abban látszó tehetetlen
dühre és zavarra. Azt hiszi róla, hogy le akarja rombolni a világot.
Róla – most komolyan? Nevetséges… Olyan közel volt már Ophélie
ahhoz, hogy rájöjjön mindenre, hogy végre megértse, mi folyik itt!
De szerencsére elbukott a vállalkozásában – megint. Ez is jelent
valamit. Nem a győzelmei, hanem a kudarcai fontosak.
Egyetlen lépéssel több ezer kilométert tesz meg, visszakanyarodik
a távoli Bábelre, az elhajlásgondozóba, a sokarcú szobor fejébe, az
igazgatói lakosztályba.

428
 Ennél jobbkor nem is érkezhetne. A megfigyelők teljes számban
felsorakoztak, hogy ünnepeljenek. A könyvtárszoba közepén egy
jókora üvegharang alól egy kis robotpapagáj hangja szűrődik ki
tompán:
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?
Az összegyűltek elégedetten rázzák egymás kezét, veregetik
egymás vállát, és a távollétével tüntető vezetőség egészségére emelik
a teáscsészéiket. Mindenki sárga klepetust visel, ki szárit, ki tógát; a
csapat egyik fele teljes tudatlanságban van, nem is sejti, hogy a
vezetőség mint olyan nem létezik, a másik fele csak azt nem tudja,
pontosan ki tartja kézben a szálakat.
Ő igen, ő tudja. Mit szerénykedjen, nem sok minden van, amit ő
ne tudna.
Elővigyázatosságból behúzódik egy sarokba, ahol senki sem
figyelhet fel rá. A csíptetőjük nélkül a megfigyelők nem látnak
tovább az orruk hegyénél, a sötét lencsével viszont többet látnak a
kelleténél. Nem is az lenne igazán a baj, hogy észrevennék, legyen a
lénye bármilyen légies, hanem hogy lelepleznék a külsejét. Már
egészen megszokta a névtelenséget, nem szívesen mondana le róla.
Az ünneplésen meghívottak is részt vesznek, két ifjú vendég, akik
oldalt ücsörögnek engedelmesen. A lovag a vastag pápaszem, a
keresztforma tetoválás és a fogszabályzó mögé rejtőzködik; Secunda
pedig a rajzába temetkezik, bár a vonásaiból ferdén levágott frufruja
és az arcát keresztben átszelő kötés miatt amúgy is alig látszana
valami.
Már-már megmosolyogtató a látvány.

429
 Az örvendezés fokozatosan alábbhagy, a társalgók kifogynak a
témákból. Jobban teszik, tisztelt hölgyeim és uraim, ha ma este nem
maradnak fenn sokáig, holnap kezdődik csak a munka legjava!
A megfigyelők egymás után visszavonulnak, de kifelé menet még
mind vetnek egy reményteli pillantást a robotmadárra, amelynek az
üvegharang alatt be nem áll a csőre.
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?
Az igazgatói lakosztály lassan kiürül, a helyiségben csupán a
gyíkos férfi, a skarabeuszos bakfis, a lovag, Secunda és a visszhang
marad. És természetesen ő.
A hangulat már kevésbé szívélyes; na, ez kezd egyre érdekesebb
lenni. Vállalva a kockázatot, előmerészkedik a takarásból, hogy
kicsit közelebb férkőzzön ahhoz a valósághoz, amelyik nem igazán
az övé. Secunda a szeme sarkából mintha érzékelné a jelenlétét, a
ceruza egy pillanatra megakad a kezében, majd suhan tovább a
papíron. Rajta kívül fel sem tűnik senkinek.
A lovag arisztokratikusan eltartott kisujjal leteszi a teáscsészéjét a
mellette lévő asztalkára.
– Beszéljünk az üzletről! Ez a visszhang részben nekem
köszönhető. Teljesítettem a szerződésünkben foglaltakat, nekem is
kijár a bőségből. Parancsoljanak, részletesen leírtam az igényeimet.
Azzal átnyújt egy borítékot a skarabeuszos bakfisnak, aki
kibontja, és olvasni kezdi a lovag követeléseit.
– Egy egész szilánk?
– És lehetőleg egy olyan, amelyik egy darabban marad – siet
leszögezni a lovag.
– Az elég nagy terület az ön kizárólagos használatára.

430
 – Ó, nem egyedül szándékozom belakni! Amikor a Sark végleg
eltűnik, Berenilde asszonyt is odaveszem magam mellé. Ha
választhatok, a lánya nélkül.
A skarabeuszos lány és a gyíkos férfi összenéz, de a
pillantásukból lehetetlen bármit is kiolvasni.
– Egy kicsit még várnia kell, young man, legyen türelemmel.
A visszhangunk még nem elég kiforrott ahhoz, hogy minden titkát
feltárja előttünk. Egyelőre szókincsfejlesztésre szorul.
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?
Secunda még a szokásosnál is szótlanabb; maga elé mereszti a
szemét, és szélsebesen karistolja a papírt, mint akit megrohant egy
újabb látomás.
A lovag nem néz senkire, sem Secundára, sem a megfigyelőkre,
leszegett fejjel feláll.
– Valamennyit hajlandó vagyok várni, de túl sokáig nem
várathatnak. Aztán magam ásom elő a föld alól azt a bőségszarut, ha
másként nem megy. Tudom, hol keressem. Jó éjszakát!
Már csak négyen maradtak. A két megfigyelő, Secunda és a
visszhang. Vele együtt öten, bár ő csak néma szemtanú, kibic, egy
létszámon felüli árnyék.
– Biztosan jó döntést hoztunk, kedves kolléga? – buggyant ki a
skarabeuszos bakfisból a kérdés. – Muszáj volt kiadnunk őt Lady
Septimának? Tudván, hogy LUX Lordjai rengeteg értékes
információt kihúzhatnak belőle?
– A bőségszaru eltaszította magától, kedves kollegina. Legyen
meg az ő akarata!

431
 A gyíkos férfi válasza egyértelmű és tulajdonképpen logikus.
Amikor befejezi a mondandóját, a helyiségben az összes lámpa
kialszik, majd pár pillanattal később ismét kigyullad.
Áramkimaradás.
– Ilyen még egyszer sem fordult elő korábban – jegyzi meg a lány.
– A bőségszaru eddig minden alanyt elfogadott, akit feltettünk a
vonatra. Ez volt az első alkalom… De legalább azt a kollaboránst –
igazgatta a csíptetőjét a lány –, őt nem tudta volna mégis itt tartani,
kedves kolléga? Miss Elizabeth már majdnem megfejtette a Könyvek
rejtjelezését.
– Éppen ezért igyekeztem mihamarabb eltávolítani innen. Még
mielőtt túl sokat megtudott volna. Legutóbb, amikor a Genealógusok
kémet küldtek közénk, elkövettük azt a hibát, hogy az informátort
útnak indítottuk a harmadik szintre. Az a férfi nem volt méltó arra,
hogy vonatra szálljon, és az eltűnése fokozottan ránk irányította a
Genealógusok figyelmét. Legyen nyugodt, kedves kollegina, Miss
Elizabeth közreműködésére már nincs szükségünk. A munkájának
köszönhetően ugyanakkor rengeteg időt takarítottunk meg. Már csak
fel kell tennünk a pontot az i-re, ami nélküle is menni fog. Vele…
A férfi tisztelettel és a tulajdonos büszkeségével ráhelyezi a
tenyerét az üvegharangra, amely folyton ugyanattól az egyetlen
kérdéstől zeng.
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?
A skarabeuszos bakfis elgondolkodik, miközben a kerek ablakon
keresztül figyeli az este halványodó fényeit.
– Ugyan, ugyan, kedves kollegina, azoktól az ifjú hölgyektől nem
kell tartania. Ezeken a falakon kívül már nem árthatnak nekünk.

432
Koncentráljunk inkább Miss Secundára! Már órák óta ezen az egy
rajzon dolgozik.
A két megfigyelő odahajol hozzá. És velük együtt ő is. Secunda
szorgos ceruzája alatt egy léghajó formálódik, amint épp
alábucskázik az égből.
Magában elmosolyodik. Tökéletes. Ophélie története,
mindannyiuk története közeledik a végkifejlethez. Ideje felkészülnie
a kibontakozásra.
De előbb egy apróságot még itt, helyben el kell intéznie.
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN? KI AZ AZ ÉN?
Kihasználva, hogy a megfigyelők másfelé néznek, odasettenkedik
az üvegharanghoz, és mint egy árnyék – mert hiszen az –, bekúszik
alá. És egy finom pöccintéssel szabadon engedi a visszhangot az
automata rabságából. Szállj, barátom, szállj!
– KI AZ AZ ÉN? KI AZ…
A gyíkos férfi némán eltátja a száját. A skarabeuszos bakfis arca
holtsápadtra válik. Secunda kezéből kiesik a ceruza.
A papagáj elhallgatott.

433
 A FELLENGÉR

Az ablak mögül az elhajlásgondozó már csak egy aprócska, a

haragos felhőtengeren lebegő szigetnek látszott.
Ophélie teljesen le volt taglózva. Maga mögött hagyott egy
megközelíthetetlen bőségszarut, egy azonosítatlan árnyat és egy
önállósodott visszhangot, egyvalamit azonban elhozott magával: a
gyötrő hiányérzetet. Miért hitette el vele az elhajlásgondozó, hogy
van választása, ha aztán semmi sem az ő döntése szerint alakult?
Mire volt jó az a felvilágosító beszélgetés a kriptában? Miért árulták
el neki azokat a dolgokat? Miért mutatták meg neki a vonatot? Miért
húzták el előtte a mézesmadzagot?
A gondolatai egyre csak ezek körül a kérdések körül forogtak,
amitől Ophélie úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
A megfigyelők végig a bolondját járatták vele.
Odakint leszállt az éjszaka. Az ablakok tükrökké alakultak.
Elizabeth tükörképe rezzenéstelen arccal, már-már ijesztő közönnyel
ült Ophélie mellett, aki a maga részéről alig bírt megmaradni a
fenekén. Összevissza forgolódott, hogy lássa, mégis kikkel utaznak
egy légtérben. A viseletkódexben foglaltak alapján az utasok közt
nemcsak Pollux egyenes ági leszármazottai, de a pórnép egyszerű fiai
is helyet kaptak.
Lady Septima intésére az egyik gárdista lenyomott a falban egy
kart, mire a fedélzeten az összes fényforrás kialudt. Ophélie csak
akkor értette meg, miért is volt erre szükség, amikor a szeme már
valamelyest hozzászokott a sötéthez, és odakint, a felhők mögött

434
megpillantott néhány halványan pislákoló csillagot.
A visszaverődések miatt a fedélzeti műszerek nem működtek
megbízhatóan, így azok nem segíthettek tartani az irányt, a pilótának
másként kellett tájékozódnia, amibe a benti világosság csak bezavart
volna.
Már jó hosszú ideje repültek, miközben az utasok pisszenni sem
mertek, amikor a fellengér kikötött egy kisebb mellékszilánknál.
Ophélie azonnal felismerte a helyet, mivel kétszer is járt ebben a
hétköznapi emberek lakta negyedben: itt állt Wolf professzor háza, és
a Majdnemmakulátlan Merész itt halt szörnyet. A második
alkalommal Ophélie nem egyedül jött, Octavio is elkísérte, és miután
ezen a félreeső szilánkdarabon ragadtak, kénytelenek voltak
valamelyik tetőn, egy elhagyatott üvegházban meghúzni magukat
éjszakára. Akkor lettek barátok Octavióval.
Ophélie gyorsan elfordította a fejét az ablaktól, még mielőtt a
szomorú emlékek csőstül megrohamozták volna.
A háta mögött visszafogott zúgolódás támadt. A családi gárdisták
leeresztették a pallót, és módszeresen letereltek egy csapatnyi utast a
fedélzetről. A marcona őrök nem sokat lacafacáztak, az egész nem
tartott tovább pár percnél, és a fellengér máris továbbindult. Ophélie
letörölte a párát, amelyet a lehelete hagyott az üvegen. A kikötőben
batyukkal és bőröndökkel megrakott, fehér ruhás férfiak, nők és
gyerekek toporogtak tanácstalanul. Azok, akiket az imént kitettek.
Lady Septima összeszedette a belvárosban – az ő szóhasználatával
élve – a senkiháziakat, és kiköltöztette őket egy olyan, a városállam
központjától elvágott mellékszilánkra, amelyet, ezt nyíltan hirdette,
fokozottabb mértékben fenyegetett az omlásveszély, mint a belső

435
területeket. Ezek az emberek mind Bábel földjén születtek, és
nemzedékek óta ott éltek, csak egy „hibájuk” volt: nem Pollux vére
csörgedezett az ereikben.
Azok az utasok, akik a fedélzeten maradtak, zavartan köhécseltek,
mintha hirtelen mind elkaptak volna valami rejtélyes kórt. Ophélie
egy fikarcnyival sem érezte magát különbnek náluk. Ő sem emelt
szót azért, hogy a történteket megakadályozza, a tiltakozás hangja
neki is a torkán akadt.
A kormánynál Lady Septima parázsló szemmel kémlelte maga
előtt az eget. De ezt a parazsat ezúttal nem a vizionárius képessége
szította fel. Inkább úgy tűnt, a bensőjében fortyog valami, ami kitörni
készül belőle. Thorn szálegyenesen feszített a jobbján a sötétben.
Nem mozdult, nem szólt semmit, ő sem avatkozott közbe.
A fellengér megkerülte az Emlékművet. A roppant
toronyépítmény egyelőre szilárdan állt a maga kis földdarabkáján, és
teljes fényében pompázott. A helyiségeiben ezen a kései órán nagy
valószínűséggel már senki sem tartózkodott, de odabent a világítást
úgy tervezték, hogy sohase aludjon ki, így a magasból a kupolában
lebegő glóbusz is tökéletesen látszott.
„És annak a gömbnek a belsejében – gondolta Ophélie – ott van
Eulalie titkos kamrája, benne pedig a tükör, amelyen át tartotta a
kapcsolatot a Másikkal.”
Az a hely volt mindennek a gócpontja: ott múlt ki a régi világ, és
ott született az új, ott vált Eulalie Itschen Istenné, ott kapott erőre az
a gyengécske kis visszhang, és lett belőle a Másik. Már csak azt
kellett volna megtudni, hogyan.

436
 A hatalmas fényárban az Emlékmű közvetlen környezetét, a
bejárat előtt burjánzó mimózákat, a fej nélküli katonaszobrot és a
Nagy Szakadás előtt és után épült két épületszárny jellegzetességeit
is tisztán ki lehetett venni.
Ophélie Elizabeth felé fordult, aki egyenletesen szuszogott
mellette, és duzzadt szemhéja alól szenvtelenül nézett maga elé.
Egykedvűségéből láthatóan semmi sem zökkenthette ki: sem az,
amikor a fedélzetről letessékelték a nem elég nemes származású
helyieket – akik közé maga is tartozott –, sem az, amikor mellettük
feltűnt az Emlékmű – amelyben nélküle még mindig kezdetleges
módszerekkel ment volna a dokumentumfeldolgozás. Elizabeth az
egész életét Helénának szentelte, egyedül az ő érdekeit tartotta szem
előtt, egyedül az ő elismerésére vágyott, de rajongásának immáron
nem volt tárgya.
Nem sokkal később a léghajó elérte Bábel belvárosát. Az
épületeken sűrű, egybefüggő felhőréteg csücsült, amelyből csupán az
egyik piramis csúcsa és az ipari negyed kéményei kandikáltak ki.
Lady Septima a rossz látási viszonyok ellenére fennakadás nélkül
tette le a hajót. A gárdisták kiszálltak, és rögzítették a földön a
köteleket.
– Mindenkit megkérünk, hogy tülekedés nélkül hagyja el az
utasteret – tájékoztatta az utasokat Lady Septima. – Innen villamos
szállítja tovább önöket az átmeneti szállásukra, ahol perfectly
biztonságban lesznek.
– Mikor mehetünk haza? – kérdezte félénken egy hang a
tömegből.

437
 – Ez itt az önök hazája, Pollux Fiai, egész Bábel az. Mit számít,
hogy épp melyik részén lelnek otthonra, a belvárosában vagy
valamelyik mellékszilánkján?
A tömegből erre senki sem felelt. Az utasok fogták a bőröndjeiket,
és egyesével megindultak lefelé a pallón. A kiürítés végeztével a
villamos elindult, és lassan beleveszett a tejködbe.
Lady Septima katonásan összecsapta a sarkát, és Thornt is ellátta a
megfelelő utasítással.
– Várjon meg a fedélzeten, sir! Magam kísérem önt a
Genealógusokhoz, de előbb egy formaságot még el kell rendeznem.
Maguk ketten, velem!
Az utolsó mondat már Elizabethnek és Ophélie-nak szólt, aki alig
bírt felállni, mert a tógája odaragadt az üléshez.
– Mi a szándéka velük? – érdeklődött Thorn számonkérő éllel.
De Lady Septima válasz nélkül hagyta, hátat fordított neki, és
lecsattogott a pallón. Elizabeth engedelmesen követte. Nem úgy
Ophélie, aki kevesebb hajlandóságot mutatott a kiszállásra, amivel
csak annyit sikerült elérnie, hogy egyszerre több páncélkesztyű
lendült a karja felé.
Thorn félretolta gárdistákat, és megragadta Ophélie vállát.
– Átveszem.
Nem téveszthette szem elől Ophélie-t, és vele együtt besétált a
ködfelhőbe. A családi gárda vasalt csizmái dübörögtek a
macskaköveken. Előttük, mögöttük, mindenütt. Hová viszik őket?
Ilyen időben még tájékozódni sem lehetett rendesen, úgyhogy az tűnt
a legjobb megoldásnak, ha közvetlenül a lábuk elé néznek: egy

438
sínpár, egy csatorna, helyenként néhány elszórt és összetaposott
kiáltvány.

„ÉS TI, TI HOGYAN KÖSZÖNTITEK A VILÁGVÉGÉT?”

Ophélie nem beszélhetett Thornnal, de érezte, hogy az szorosan belé

kapaszkodik. Útközben ide-oda forgatta a fejét, hátha ismét feltűnik
valahonnan az ismerős-ismeretlen árnyalak, hogy ebből a helyzetből
is kisegítse őket. De helyette csak Lady Septima parázsló
szembogara késztette a szerény menetet megállásra.
– Megkértem, hogy a fedélzeten várjon, sir.
Thorn megszorította Ophélie vállát. De az okát Ophélie csak
akkor értette meg, amikor egy nagyobb széllökés valamelyest
szétoszlatta körülöttük az alacsonyan szálló felhőket. Az egykori
fűszerpiac közepén álltak, azon a téren, amelynek a másik felét az
első földomlás elvitte magával. A szakadék pereménél egy fellengér
várakozott. De nem egy afféle kisebb, belföldi járat, amilyennel a
gondozótól eddig utaztak, hanem egy annál jóval nagyobb, abból a
fajtából, amelyeket szilánkközi személy- és teherszállításra terveztek.
Az utastér láthatóan már tele volt: bentről több száz tenyér csapkodta
kétségbeesetten az ablakokat.
A földi irányítást szintén a családi gárda biztosította, amelynek
minden tagja fel volt fegyverezve – igazi szuronyos puskákkal.
Erre már Elizabeth is felkapta a fejét. Mindeddig szilárd
meggyőződéssel szolgálta a városállamot, de az elé táruló látványtól
mintha megrendült volna a hite. Már épp levegőt vett, mint aki

439
fontolgatja, hogy esetleg hangot kellene adnia a megrökönyödésének,
de Thorn megelőzte, és kimondta helyette a tiltott szót:
– Lőfegyverek. Ez törvénytelen.
Lady Septima megbotránkozó arcot vágott, mintha Thornnak
valami egészen alpári kifejezés hagyta volna el a száját.
– A béke fenntartására alkalmas eszközök. Úgy látom, túl sok időt
töltött a világtól elzárva abban a gondozóban, Sir Henry. Ahogy már
említettem, a körülmények megváltoztak. És ennek megfelelően a
törvények is változnak. Mindettől függetlenül az Index továbbra is
érvényben van.
Ophélie azon kapta magát, hogy az események ilyetén alakulása
egyáltalán nem lepi meg. A lelke mélyén már abban a minutumban
tudta, hogy ennek az egésznek nem lehet jó vége, amikor meglátta
Lady Septimát azon a verandán. Ez az asszony elvesztette a fiát,
amiért valakit mégiscsak okolnia kellett. És ki máson vezethette
volna le a fájdalmát – titokban, az éj leple alatt, miután a derék
honpolgárokat biztonságban tudta –, ha nem azokon, akik kéznél
voltak?
– Hány embert zsúfolt össze abban a légi járműben? – kérdezte
Thorn.
– Annyit, amennyit a szükség megkívánt – felelte Lady Septima. –
Kettővel több vagy kevesebb már nem számít: Miss Eulalie, Miss
Elizabeth, önök szégyent hoztak megboldogult Lady Helénára,
ezáltal méltatlanná váltak a nevével fémjelzett gyámságra. Személyes
felelősségemnél fogva száműzöm önöket városállamunkból.
– Én nem hoztam rá szégyent!

440
 Elizabeth végül csak rászánta magát, hogy kinyissa a száját, bár
szánalmas motyogásnál több nem telt tőle.
– Vádoljon, amivel csak akar, mindent elviselek, de ezt nem
ismerem el! – nyöszörögte. – Ezt az egyet nem!
– Virtuóz múltjára való tekintettel meghagyom önnek a döntés
jogát: példamutató bátorsággal felsétál ezen a pallón, vagy
dicstelenül zárja le itteni pályafutását, és erővel vitetem fel a
fedélzetre.
Elizabeth jó egy fejjel magasabb volt Lady Septimánál, de ahogy
ott állt, vele szemben, mintha egészen kicsire összetöpörödött volna.
Remegett az ajka. Megadóan fejet hajtott LUX Lordja, egykori
tanára előtt, a mellére szorította az öklét, és ezzel az utolsó, számára
oly sokat jelentő tisztelgéssel beszállt a léghajóba.
Thorn olyan szorosan fogta Ophélie-t, hogy majdnem
összeroppantotta a csontjait. De a szavai még a markánál is
keményebbek voltak:
– Ez a jármű nem bír el ekkora terhelést, és akkor a légköri
zavarokról még nem is beszéltünk. Ha ilyen viszonyok között útnak
indítja, ezek az emberek soha nem érnek célba, és ezt ön is tudja.
– Én leginkább azt tudom, Sir Henry, hogy maga nem tősgyökeres
bábeli.
Miközben ezeket mondta, Lady Septima még arra sem méltatta
Thornt, hogy a szemébe nézzen. A járógépét méregette. Körülöttük
az éjszakai lepkék hangos koppanásokkal vissza-visszapattantak a
gárdisták kézi lámpásairól.
– Tévedés volt hagyni, hogy befurakodjon közénk.
A Genealógusoktól kapott egy esélyt, de már azt is többszörösen

441
eljátszotta, ugyanakkor ezt – ismerte el fintorogva – nem az én
tisztem megítélni. Úgyhogy menjen, teljesítse a kötelességét, adja le
nekik a jelentését, Miss Eulalie sorsát pedig bízza csak rám, hogy
végre én is teljesíthessem az enyémet! Now!
Ophélie felnézett a fellengér ablakait döngető tenyerekre, aztán
lepillantott a feneketlen, beláthatatlan mélységbe.
A vállára fonódó ujjakon keresztül szinte érezte, ahogy Thorn
ereiben zubog a vér, és lassan elönti az agyát. Ophélie nemigen volt
jártas sem a harcászatban, sem a matematikában, de azt még ő is
össze tudta adni, hogy jelentős, ráadásul állig felfegyverzett túlerővel
állnak szemben. Ha Thorn beveti ellenük a karmait, azonnal rájuk
szegezték volna a szuronyaikat. Az ő animizmusa pedig nem volt
elég ahhoz, hogy ha lőnek, röptében megállítsa a golyókat.
– Megyek! – szánta el magát Ophélie.
Határozott mozdulattal lerázta a válláról Thorn kezét. Hogy
legalább az egyikük épségben kikerüljön ebből az egérfogóból.
És ha már neki kellett feláldoznia magát, miért is ne mondta volna
ki, ami a szívét nyomta:
– Ön bemocskolta Octavio emlékét.
Higgadtan beszélt, felszegett fejjel. Egyenesen Lady Septima
vörösen szikrázó szemébe nézett, de ezúttal az asszony nem tudta
zavarba hozni, mert Ophélie átlátott rajta: a szavai az elevenébe
találtak. A bensőjét emésztő gyűlölet nem más, hanem elsősorban
önmaga ellen irányult. Elvesztette a fiát, elhagyta a lányát, és ezt
képtelen volt megbocsátani magának. De mivel a saját érzéseit nem
engedte felszínre törni, szüksége volt egy bűnbakra.
– Beszállás, little girl!

442
 Ophélie elindult a fellengér felé, de a második lépésnél hasra
vágódott. A saruja pántjai összegubancolódtak, és nem engedték
továbbmenni. Játszhatta a bátrat, de önmagát, helyesebben az
animizmusát nem csaphatta be. Lady Septima zsémbesen csettintett a
nyelvével, de Ophélie tehetetlen volt, hiába küzdött, a csomót nem
tudta kibogozni. És a szuronyok közeledtek.
– Ezt adja vissza a nevemben a Genealógusoknak!
Thorn szólalt meg a háta mögött. Az igazi hangján, kopogós,
északi kiejtésével.
Letépte az egyenruhájáról LUX jelvényét, és Lady Septima
kezébe nyomta. Aztán nyikorogva letérdelt Ophélie mellé. Az izmai
ellazultak, a szinte tapintható feszültség, amely eddig körüllengte,
egyszeriben feloldódott. Az arcáról eltűnt minden vívódás és
ellentmondás, a szemében bizonyosság csillogott. Az egyetlen és
megmásíthatatlan bizonyosság.
– Együtt.
Azzal ügyetlenül a karjába kapta Ophélie-t, és vele együtt beszállt
a léghajóba.

443
 ÖRVÉNY

Victoire-t világéletében borzasztóan vonzotta a kukucskáló.

Hányszor, de hányszor kapta azon a mamát, hogy a szemét a nyílásra
tapasztja, noha senki sem kopogtatott! Hányszor, de hányszor
szeretett volna ő is kinézni rajta, hogy lássa, mi van a ház igazi falai
és a kert hamis fái mögött!
Victoire úgy képzelte, hogy ez a hely, ahol most van, ez a túloldal.
Mintha átbújt volna a kukucskálólyukon. A világból csupán apró
képtöredékeket és röpke hangfoszlányokat érzékelt. Olyan mélyre
merült az árnyakkal teli fürdőkádban, hogy már nem érzett semmit,
és még a kislábujját sem bírta megmozdítani. Félni nem félt. Igazából
a saját létezésének is alig volt tudatában; feloldódott a vízben, mint
az a fehér tabletta, amelyet a mama pottyantott néhanapján a
poharába, ha fájt a feje. És egyre többször gondolkodott el azon,
hogy de tulajdonképpen ki is az a mama, aki valamiért folyton eszébe
jut, és hol is van az a ház a kukucskálóval. És ilyenkor azon is
elgondolkodott, hogy ki lehet az a Victoire, akinek folyton azon a
mamán és azon a házon jár az esze.
Neszezésre lett figyelmes, amely visszhangosan jutott el hozzá
odafentről, a külvilágból, a víz felszínéről. Nem is neszezés volt az,
hanem egy emberi hang. Keresztapa hangja. De ki az a keresztapa?
Victoire eddig nem engedte el magát, lebegett az emlékezés és a
felejtés egymással elegyedő vizében, de tudta, hogy ha arra használja
a maradék erejét, hogy felküzdje magát a felszínre, annak zuhanás

444
lesz a vége, és ha eléri a fürdőkád fenekét, onnan soha többé nem fog
tudni feljönni.
Látni akarta keresztapát, csak még egyszer, utoljára. Mielőtt
teljesen elfelejtené.
A felszínre összpontosított, a világra nyíló kukucskálóra, a hangra,
a színekre, amelyek lassanként valamelyest kitisztultak, és értelmet
kaptak. Nem messze tőle egy férfi foltozgatta rongyos ingén a
szakadásokat. Az arca borostás volt, a haja kócos, a ruhája gyűrött,
de a mozdulatai tele voltak élettel. Eleven volt, nagyon is eleven. És
mindehhez dudorászott. Vörös cérnával öltötte meg a fehér szövetet,
így amikor dolga végeztével elégedetten visszagombolta az ingét,
úgy festett, mintha a testét vérző sebek borítanák. Victoire-nak
felsejlett, hogy ő az, igen, ő keresztapa, de ahogy önmagát, mintha őt
is másként érzékelte volna, már nem igazán gyerekszemmel.
Korábban szépnek találta? A széles mosoly mögött eddig hogy nem
vette észre, mennyire megviselt? De ettől csak még jobban szerette.
Érezte, hogy ez a férfi hozzá tartozik, a kezdetektől, attól a naptól,
amikor először a bölcsője fölé hajolt, és – derengett fel Victoire-ban
valahonnan egy mondat, amelyre nem is emlékezett – azt susogta
neki: „Hozzád senki sem méltó, de én azért megpróbálom.”
– Sarjad a tor… rajtad a sor, egykori nagykövet úr.
Victoire egyre több mindent érzékelt a kukucskáló táguló nyílásán
keresztül. Keresztapával szemben egy nő jelent meg a látómezejében.
A szemüveges kishölgy. Mindketten párnákon ültek, köztük a
szőnyegen egy rácsos játéktábla hevert. A szemüveges kishölgy nem
sürgette keresztapát, kifejezéstelen arccal nézett ki hosszú, sötét haja
mögül, de alatta az árnyak sebesen kavarogtak.

445
 Keresztapa egymásra pakolt három fekete korongot, majd egy laza
kézlegyintéssel lesöpörte a tábláról az összes fehéret.
– Átírod a játékszabályokat, egykori nagykövet úr?
– Alkalmazkodom az ellenfelemhez, néhai asszonyom.
Victoire látta őket, de nemcsak őket, hanem azt is, amit
kibocsátanak magukból: minden mozdulatuk, minden kiejtett szavuk
karikákat vetett a fürdőkád vizén. Némelyik karika még meg is
sokszorozódott.
Victoire tovább tágította a látómezejét. Egy hatalmas szertár- vagy
múzeumszerűségben voltak egy csomó felhalmozott tárgy között,
amelyek mindegyike más és más szilánkról származott: itt kitömött
lidércek, lebegő székek és illatosított könyvek, ott részletes
széltérképek, búra alá dugott felhők és elektromágneses szerkentyűk,
amott pedig egy mozgó festmény, amelyen egy hajó hánykolódott
ide-oda a viharos tengeren. Victoire nemigen értette, hogyan
lehetséges ez, de anélkül, hogy bármit szavakba kellett volna öntenie
magának, mindegyik tárgyról tudta, micsoda, mintha lett volna egy
másik énje, amelyiknek nála sokkal szélesebb ismeretei voltak a
világ dolgairól, és amelyik addig nem tudott felszínre törni, amíg ő
maga teljességgel fel nem oldódott a fürdővízben. Az érzékszerveivel
az egész teret, annak minden kis ficakját és egymásba csúszó síkját
képes volt befogni, sőt, azt is érzékelte, hogy ez a hely valahogy
kívül esik a mindenségen, de nem a falak választják el tőle.
– Ön soha nem eszik?
Keresztapa kerített valahonnan egy konzervet és egy nyitót, és
miközben ráérősen próbált hozzájutni a fémdoboz tartalmához,

446
világos szemével a szőnyeg másik végén a szemüveges kishölgyet
fürkészte.
– Évszázadok óta nincs gondom az aranycsergére… az
anyagcserére, egykori nagykövet úr.
– Egy nyűggel kevesebb, de attól a helyzete jelen pillanatban
cseppet sem rózsásabb a miénknél, néhai asszonyom.
Keresztapa összehúzta a szemét, és úgy méregette a szemüveges
kishölgy kerekded arcát, pirosló ajkát, hosszú szempilláit és különös
ruhája alól kikandikáló csupasz térdét, mintha a hunyorgás segítene,
hogy jobban átlásson rajta.
– Sehogyan sem tudok hozzászokni az eredeti külsejéhez. Szinte
zavarba ejtő, mennyire hasonlít a mi Thornunk kis feleségére.
– Talán inkább ő ásít haránt… hasonlít rám.
Keresztapa kezében egy pillanatra megállt a konzervnyitó.
– Hogy a manóba tudja magára ölteni mások vonásait? És hogy
jutott ez egyáltalán eszébe? Vagy megunta ezt a csinos ábrázatot?
A szemüveges kishölgy bágyatagon megvonta a vállát.
– Értem – mosolyodott el az orra alatt keresztapa. – Nem
szándékosan csinálta, ez csak úgy jött magától. Olyan erőkkel
játszadozott, amelyek egy idő után visszaütöttek. De ha már van egy
ilyen adottsága, akkor a családfőkre miért nem hat? A kérdés
jogosnak tűnik, elvégre őket mind saját kezűleg teremtette.
– A családfőknek a Könyveik adnak testet, azok nélkül mit se
zenélnének… nem is léteznének – felelte a szemüveges kishölgy. –
És egy Könyvnek nincs arca, aminek pedig nincs arca, azzal még én
sem tudok azonosulni.
Keresztapa körbeért a nyitóval, és felhajtotta a konzerv fedelét.

447
 – Ha jobban meggondolom, nem, önben és a mi egykori
főkincstárnokunk feleségében végeredményben nincs semmi közös.
Egy szomszédos helyiségből hangos káromkodás hallatszott, amit
vízzubogás és panaszos nyávogás követett. A zajok irányából egy
másik, félig barna, félig szőke nő csattogott be a szertárba, és
pufogva becsapta maga mögött az ajtót. A ruhájából csöpögött a víz,
amiből egy pillanat alatt szép kis tócsa keletkezett a lába alatt.
A dühétől szinte tapinthatóan tajtékzott körülötte a levegő. A fura
szemű néni volt az, Victoire halványan emlékezett rá. A nyomában
sompolygó macska – Mamlasz, Victoire még az ő nevére is
emlékezett – felborzolta a szőrét, és mérgesen megrázta magát.
Keresztapa a magasba tartotta a nyitott konzervet, és nevetve
felsóhajtott.
– Könyörüljön rajtunk, egykori főkarbantartó kisasszony! Ne
mondja, hogy eldugult az illemhelyünk! Mert ha én ezt befalom, a
következményekért nem vállalok felelősséget.
– Csak azt néztem, merre juthatnánk ki innen.
– Ó, a kijáratot, azt hiába is keresi, úgysem találja meg, sem az
árnyékszéken, sem sehol máshol. Csak nem nekem kell
elmagyaráznom önnek, a megboldogult Hildegarde egykori
kedvencének, miben is áll egy moratórium lényege?! A magam
ügyetlen módján én is próbáltam átjárót nyitni a külvilág felé, de ez a
feladvány nemhogy rajtam, még magán Istenen is kifogott – mutatott
széles mosollyal a játékpartnerére –, pedig ha valaki, ő aztán nem
szenved hiányt képességekben. Nem tehetünk mást, kedvesem, mint
hogy várunk türelmesen.

448
 A fura szemű néni megvetően a játéktáblára pillantott, de a belőle
áradó rezgésekből Victoire tudta, hogy a haragja igazából a
szemüveges kishölgynek szól.
– Tőlem szórakozzanak csak nyugodtan tovább! De ha másként
nem megy, én bizony az utolsó tégláig szétszedem ezt a helyet!
– Engem is valami falóval hessegettél… hasonlóval fenyegettél –
jegyezte meg a szemüveges kishölgy.
A fura szemű néni körülnézett, aztán odalépett az egyik falhoz,
amelyen különféle sportszereket tároltak. Leakasztott közülük egy
jókora gerelyt, marokra fogta, és iszonyatos indulattal beledöfte a
szemüveges kishölgy tarkójába, majd egy újabb ajtócsapással
kivonult a szertárból. Victoire nem ijedt meg, még csak meg sem
ütődött az erőszak heves megnyilvánulásán, inkább érdeklődéssel
szemlélte a jelenetet. Tudta, hogy hamarosan úgyis lesüllyed a kád
fenekére, ahol már végképp semmit sem fog érezni.
– A legutóbbi átváltozása a legnagyobb jóindulattal sem
tekinthető egyszerű lopásnak – közölte a véleményét keresztapa,
miközben élvezettel nyalogatta az ujjáról a pástétom maradékát. –
Rókus helyét átvenni ritka rossz ötlet volt.
A szemüveges kishölgy egy darabig elgondolkodó képpel bámulta
a torkából kiálló gerelyt. Aztán egészen valószerűtlen szögben
kifordította a vállát, és hátulról kirántotta a nyakából a hegyes botot.
A seb azonnal összeforrt, egyetlen vércsepp sem serkedt ki belőle.
– Megkíméltem az életét, nem öltem meg, de ennek a boldogtalan
gyermeknek ez úgyis mindegy, egy árva hívemet sem issza…
szavamat sem hiszi. Eddig negyvenháromszor próbált elpusztítani.
Te egyszer sem. Miért nem?

449
 Keresztapa a szemében huncut csillogással rendezgette a táblán a
korongokat, vissza a kiinduló állásba.
– Mert azzal, hogy összezárt minket ebben a moratóriumban,
Janus az én társaságomat rótta ki önnek büntetésként. Én pedig ennek
jegyében igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy az
ön idegeire menjek. Számomra ez becsületbeli ügy.
A szemüveges kishölgy óvatosan lerakta a gerelyt maga mellé a
szőnyegre. Noha nem tett semmilyen hirtelen mozdulatot, az árnyak
megint felbolydultak körülötte.
– Nagyszerűen végzed a dolgod.
– Azért lenne még mit tanulnom Thorntól – dünnyögte keresztapa,
és maszatos ujjával egy kockával előbbre tolt a táblán egy korongot.
– Örömömre szolgálna, ha ő is itt lehetne velünk. Nála
hatékonyabban senki sem tudja elrontani a hangulatot.
A szemüveges kishölgy szintén lépett az egyik korongjával.
Victoire, akinek egyre inkább az volt a benyomása, hogy már mintha
nem is önmaga lenne, visszaverődések sokaságát érzékelte a tábla
körül. Minden lépést látott előre, sőt, azt is tudta, mi lesz a játszma
végkimenetele, noha az még alig kezdődött el.
– Nem győzöm neked elégszer elismételni, egykori nagykövet úr:
a világ megmentésére tettem fel az egész életemet. És mialatt én
ebben a moratóriumban tétlenül vesztegetem az értékes
másodperceket, odakint a gyermekeim védtelenek. Pedig most sokkal
inkább védelemre szorulnak, mint valaha. Ideje lenne bevésned a
látomásod… belátnod a tévedésed. Nem én vagyok az ellenség.
Keresztapa fülig érő szájjal kezdett bele a tételes cáfolatba.

450
 – És ki lenne az? Csak nem a Másik? Ugyan, ezt nem veszem be,
néhai asszonyom. Ez az egész túlságosan elvont nekem. Azt viszont
még én is fel tudom fogni, hogy Melchior báró ön miatt mészárolta le
a vendégeimet. A tiszteletben megőszült Hildegarde ön miatt
választotta inkább az enyészetet. Ön miatt szakadt meg minden
kapcsolatom a Hálóval, és ön miatt taszítottak el a húgaim maguktól.
Erre ön a világ megmentéséről papol itt nekem? Nos, az én világomat
mindenesetre sikerült porig rombolnia.
A szemüveges kishölgy az eddiginél hidegebb tekintettel
méregette keresztapát. A szemében – vette észre Victoire, akinek
ebben a különös, egyszerre tompa és kiélezett állapotában semmilyen
apró részlet sem kerülhette el a figyelmét – nem tükröződött semmi,
még a lámpák fénye sem. És ő maga sem tükröződött vissza
sehonnan, sem a fekete-fehér tábla lakkozott felületéről, sem a
mellette álló vizespalackról. Mintha a fény áthatolt volna rajta.
– Biztosan bele akarsz ebbe menni, egykori nagykövet úr?
Rendben, tőlem így is lejátszhatjuk – mondta, azzal fogta az egyik
korongját, sorra átugrálta vele keresztapa korongjait, és leszedte őket,
pontosan úgy, ahogyan azt Victoire előre látta. – Melchior báró az én
nevemben tette el láb alól a vendégeidet, te viszont vigyázhattál
volna jobban is rájuk. Nem a te feladatod lett volna biztonságba
helyezni őket? Hildegarde anyó azért lett öngyilkos, hogy ne
juthassak hozzá a képességéhez. De te próbáltad egyszer is
meggyőzni arról, hogy van miért élnie? Ami pedig a húgaidat illeti,
az fel sem merült benned, hogy talán túlságosan rájuk telepedtél?
Hidd el, csupán az alkalomra vártak, hogy valamilyen ürüggyel
kibújhassanak az állandó felügyeleted alól. Ha engem kérdezel,

451
szerintem neked ehhez nem volt szükséged semmilyen segítségre, a
te világodat te magad tönkölted tettre… tetted tönkre. És mit hagytál
magad után? Egy szétzilált nagykövetséget, szégyenkező, csalfa
feleségeket és sértett férjeket. A ténykedésed alatt végig csak kolonc
voltál a rokonságod, a családunk nyakán. Amikor meghalsz, senki
sem fog téged hiányolni, és mi sem fogunk hiányozni neked.
Keresztapa szelíd mosollyal viselte a vereséget.
– Amikor meghalok… – suttogta maga elé, miközben felmérte a
táblán a veszteséget. – Tudja, igaz? Mióta?
– A te bőrödbe is belebújtam – felelte a szemüveges kishölgy. –
Nem hosszú időre, de arra annyi is elég volt, hogy megérezzem a
testedben terjedő betegséget. Ez a kór vitte el a szüleidet, és most
szép lassan téged is elsorvaszt. Mindketten tudjuk, hogy a számaid el
vannak napolva… a napjaid meg vannak számlálva. És mindketten
tudjuk, hogy azért bujdokolsz a húgaid elől, mert rettegsz, hogy talán
nekik sincs sok hátra.
Victoire általában nehezen tudta követni a felnőttek társalgását, de
egy része, az a valaki, aki ott mocorgott benne vagy inkább körülötte,
most mindent tökéletesen értett. De nem abból a másikból
kívánkozott ki a zokogás. Hanem belőle, Victoire-ból. A szemüveges
kishölgy, aki régóta nem vett tudomást róla, hunyorgó szemmel felé
fordult, mintha hirtelen meghallotta volna a fájdalom belőle némán
kitörő sikolyát.
Keresztapa zavartan nevetgélt, és a könnycsepp alakú tetoválást
dörzsölgette a homlokán.
– A saját képességem fordult ellenem, átlátszó vagyok, mint az
üveg. Nehezemre esik elismerni az igazát, néhai asszonyom, de

452
legyen, egy ponton azonban hibás az érvelése: ha nem is sokan, de
legalább egyvalaki igenis fontos nekem, és nagyon is hiányozni fog.
A mondat végét Victoire már nem hallotta. A moratórium
hatalmasat zökkent. A képek egymás után potyogtak le a falról, a
játéktábla végigszánkázott a padlón, keresztapa pedig elvesztette az
egyensúlyát, és egyenesen a szemüveges kishölgy karjába szédült.
– A mindenit! – igazította meg az öltözékét, miközben
felegyenesedett. – Már megint mit ügyködött a mi egykori
főkarbantartónk?
– Nem én voltam! – mordult fel a fura szemű néni.
Az egyik kezében egy szögbelövővel, a másikban egy fúrógéppel
abban az ajtóban állt, amelyen át pár perccel korábban távozott.
Mamlasz a lábához dörgölőzött.
– Ide süssenek!
A szőnyeg kellős közepén egy nagyobb lapostányér méretű lyukra
mutatott. Mindannyian az újonnan támadt nyílás fölé hajoltak, és
meredten bámulták az alattuk tátongó, sötét űrt, amelyben egyetlen
halvány csillag sem pislákolt. De a hasadékban fergetegként kavargó
visszaverődéseket mintha egyikük sem látta volna. Victoire érezte,
ahogy az örvény beszippantja; mintha a kádból valaki kihúzta volna a
dugót, az áramlás magával ragadta, és feltartóztathatatlanul sodorta a
lefolyó felé.
– A földomlások… – szólalt meg a szemüveges kishölgy. –
A Másik azon van, hogy összeroppantsa a teret, aminek még ez a
moratórium sem tud ellenállni. Most már hiszel nekem, Janus?
Oldalra fordult, a szobának abba a felébe, amely az imént még
üres volt. A semmiből a férfinő tűnt fel, aki tekintélyt parancsoló

453
termetének köszönhetően mindannyiuk feje fölött átnézve szemlélte
a lyukat, és bosszús képpel pödörte a bajuszát.
– Nem nagyon tehetek mást. Egyre több a repedés és a hézag, és
egyre kevesebb az ép földterület. Ha ön egy tapodtat sem mozdult
innen, señora Itschen, akkor a probléma forrása minden bizonnyal
máshol keresendő.
– Oszd meg velem a képességedet, Janus! Már csak ez az egy
hiányzik. Segíts nekem, hogy megtaláljam a Másikat, még mielőtt az
egész világot és vele együtt Árkádiát a semmivel tenné egyenlővé.
– Az ön „Másikja”, señora, még nálam is ügyesebben rejtőzködik.
A legkiválóbb Tájolóimat bíztam meg a keresésével. De egyikük sem
akadt a nyomára.
– Aki meg akarja találni, annak mindenekelőtt tudnia kell,
pontosan mit keres. Ti nem ismeritek úgy a Másikat, mint ahogy én
ismerem. Tégy a Tájolóddá, Janus, és ígérem, dér jön mindenben…
rendbe jön minden!
– Nem pártolom a javaslatot – közölte keresztapa.
– Pocsék ötlet – hördült fel a fura szemű néni.
Hogy a férfinő mit felelt, azt Victoire már nem tudhatta meg.
A füle bedugult, a látása tompult. Az örvény elnyelte a hangokat, a
színeket és a formákat. A szemüveges kishölgyön kívül senkinek sem
tűnt fel, mi történik vele, de ő is későn kapott észbe. A lábánál az
árnyak megnyúltak, és mind Victoire után kaptak. Ezernyi kar
nyújtózkodott felé, de egyik sem érte el. Victoire eltűnt a víz
színéről, az örvény olyan mélységekbe rántotta magával, túl a
fürdőkád fenekén, ahol végleg elmosódott a határ közte és a között a

454
másik valaki között, aki hozzá tartozott, mégsem ő volt. Már nem
emlékezett semmire.
Elfelejtette keresztapát, a mamát, a házat.
Elfelejtette Victoire-t.

455
 A SODRÓDÁS

Abban az időben, amikor Ophélie a Jó Családban tanult, zokszó

nélkül végezte a kötelező házimunkát, de volt egy feladat, amelyikre
rendszerint csak nehezen tudta rászánni magát: a zuhanyzóban a
lefolyók takarítására. Egy lefolyóban ugyanis – pláne, ha azt a
zuhanyzót korra és nemre való tekintet nélkül az összes bentlakó
közösen használja –felgyülemlik az emberi testekről leváló sokféle
salakanyag, rátapad az elvezető csövek falaira, ahonnan úgy kell
levakarni a gusztustalan péppé összeállt koszt, nehogy a dugulástól
visszabugyogjon a szennyvíz. A hálótermek melletti zuhanyzóból
nemegyszer elviselhetetlen csatornaszag áradt ki a folyosókra.
A fellengér belsejében ugyanez a bűz csapta meg Ophélie orrát.
Nemcsak az utas-, de a poggyásztérben és még a mosdókban is
minden talpalatnyi helyen utasok toporogtak, akik féltve őrizték a
személyes tárgyaikat, amelyeket kilakoltatás közben sietve
magukhoz tudtak venni. Egy férfi például a kenyérpirítóját ölelte
szerelmetesen magához, de olyan hévvel, hogy senki egy ujjal sem
mert volna hozzáérni. Többen a kimerültségtől nem bírtak talpon
maradni, lefeküdtek a földre, és még az sem zavarta őket, ha
időnként valaki, aki próbált átlépni rajtuk, véletlenül beléjük rúgott.
A zárt térbe beszorult áporodott levegő fullasztó volt, akár egy
istállóban.
Beszálláskor Thorn, miután Ophélie-t letette, megállt az ajtóban,
és onnan egy tapodtat sem mozdult. Sorra számba vette az utasokat,
mintha egyesével mindegyiküket hozzá akarná adni a fejében egyre

456
több ismeretlennel bővülő, bonyolult egyenlethez. Már épp elővette a
fertőtlenítős üvegcséjét, hogy kényszeresen bedörzsölje alkohollal a
kezét, amikor is Ophélie odaszólt neki:
– Gyere velem!
A csökönyös saru végre engedett, és Ophélie megindult, hogy
átvágjon a tömegen. De hiába kérte szépen, hogy adjanak utat nekik,
többen zsörtölődtek. Annál is inkább, mert amióta a kápolnában
magához tért, képtelen volt egyenesen menni; folyamatosan igazított
a járásán, holott már semmi szükség sem volt rá. Próbált nem
hozzáérni senkihez, de ennyi ember között lehetetlen volt megoldani,
hogy a keze még a ruháikat se súrolja, amelyekből lépten-nyomon
félelmet, haragot és bánatot olvasott ki. A környező hangzavarban a
legkülönfélébb nyelvjárások keveredtek, a homlokokon világított az
alkimista tinta. Úgy tűnt, Bábelen mindenkit összefogdostak, aki
eddig a szilánk üdítő sokszínűségét biztosította.
Thorn behúzta a nyakát, és igyekezett a lehető legnagyobb ívben
kerülgetni az embereket. A karmaiért továbbra sem tudott
felelősséget vállalni, és nem vette volna a lelkére, ha egy óvatlan
mozdulat vagy egy kint felejtett láb miatt bárkire rátámadnának.
Elizabeth az előtérből nyíló, szintén dugig tömött ruhatár végében
ücsörgött egykedvűen a földön. Ophélie intett neki, de ő észre sem
vette. Felhúzott térddel a falhoz lapult, mint egy kiszolgált
vasalódeszka, amelyet, hogy ne legyen útban, összecsuktak, és
beállítottak egy félreeső zugba.
A tatfedélzetre eljutni nem kis küzdelembe került, de ott legalább
Thorn nekidőlhetett az egyik ablaknak, így senkinek sem volt háttal,
és jobban szemmel tarthatta a szorongó sokadalmat. A léghajó farát

457
körben vastag üveg borította, amelyen kétségbeesett férfiak és nők
dörömböltek. És közben a szájukból kifogyhatatlanul ömlöttek a
tiltott szavak. Az ebbe a részbe szorult békétlenek egyikének a
homlokán sem volt pecsét, viszont tiritarka öltözékük igen kevéssé
tartotta tiszteletben a viseletkódexben előírtakat.
Bábel rosszcsontjai.
Odakint a ködtől nem sok mindent lehetett látni, csupán a
szenvtelenül őrködő gárdisták szuronyai csillantak meg időnként az
utcai lámpák fényében.
– Mire várnak? – kérdezte Ophélie. – Még több bujdosót hoznak?
Thorn az egyik asztalról még útközben felkapott egy
vászonszalvétát, amelynek máris hasznát vette: centiről centire
letörölte vele az ablaküvegről a kilátást zavaró ujjlenyomatokat.
Majd amikor ezzel végzett, oldalra mutatott egy póznán kókadozó
szélzsákra.
– A Ninára.
– Kire?
– A bábeliek így nevezik a déli szelet, amely a száraz évszakban
minden éjjel menetrendszerűen feltámad.
– De hát ez egy fellengér, nem hőlégballon. Nem a szél viszi,
hanem légcsavarok hajtják.
Felelet helyett Thorn elővette a zsebéből a kesztyűt, amelyet
Ophélie a legutóbbi találkozásukkor a gondjaira bízott. De nem adta
át neki, hanem maga húzta fel a kezére, sőt, még a csuklóján is
összegombolta. Nyilvánosság előtt eddig még soha nem ragadtatta
magát ilyen mértékű bizalmasságra, de ebben a pillanatban úgy tűnt,
kettejükön kívül számára más nem létezik, kizárta a fejéből a

458
körülöttük zsibongó tömeget. De csak akkor nézett Ophélie szemébe,
miután a szemüvegét is lecserélte az eredetire.
És acélos tekintetéből Ophélie szavak nélkül is mindent megértett.
Ezen a léghajón nem lesz pilóta, sem semmilyen segédszemélyzet.
– Lent kellett volna maradnod – suttogta.
Thorn szája keményen rándult egyet, amiben annyi szemrehányás
volt, hogy Ophélie szinte elszégyellte magát.
– Kapaszkodj! – figyelmeztette Thorn.
Egy hirtelen széllökés megbillentette a hajótestet, amitől az egész
szerkezet hangosan csikorgott. Odakint a szélzsák megemelkedett.
A szakadék mentén rögtönzött kikötőben a gárdisták eloldozták a
rögzítőköteleket, és Bábel fényei pár másodperccel később
belevesztek a ködbe. Az utasokon egy szempillantás alatt
elhatalmasodott a rémület, miközben a Nina felkapta a fellengért, és
könnyedén, akár egy papírzacskót, messzire sodorta a felhőtengeren.
Az emberek úgy borultak egymásra, mint a sorban élére állított
dominók. Ophélie szorosan a korlátba csimpaszkodott, és közben
bele sem mert gondolni, mi lett volna vele a kesztyűje nélkül. Így is
forgott vele a világ; utoljára az alternatív program körhintáin érzett
hasonlót.
– Valahogy át kell vennünk… a léghajó felett az irányítást –
nyögte ki két irtózatos zökkenés között.
Noha a járógépe aggasztóan elgörbült, Thornnak egyelőre nem
volt érkezése foglalkozni vele, mert minden figyelmét lekötötte, hogy
a könyökére ragadt rágógumit levakarja a zubbonyáról.
– Kétlem, hogy Lady Septima megtette volna nekünk azt a
szívességet, hogy épen hagyja a navigációs rendszert – mondta, majd

459
hirtelen mozdulattal elkapta Ophélie-t, aki a rázkódás hatására
elengedte a korlátot, és majdnem elesett.
A fellengér oldalra dőlt, amit sűrű káromkodás követett – Bábel
rosszcsontjai minden bizonnyal nem egészen így képzelték a
világvége-ünnepet. Mindenki abba kapaszkodott, amibe tudott.
A középen kiürült térbe begurult egy elszabadult zsúrkocsi,
legalábbis Ophélie elsőre annak hitte. De nem az volt, hanem
Ambrosius, aki, akárhogy kapkodott, kifordult kezével képtelen volt
behúzni a görszékén a féket. A nyaka körül még mindig Ophélie
sálját viselte, amelynek minden gyapjúszála az égnek meredt. Vele
ellentétben Ambrosius felettébb nyugodtnak tűnt, sőt, amikor
Ophélie-t meglátta, az arca egészen felderült.
– Ön itt, miss? Hogyan…
Hogy pontosan mit szeretett volna kérdezni, azt Ophélie egyelőre
nem tudhatta meg, mivel Ambrosius máris tovagördült.
A fellengér átbillent a másik oldalára, amit kacifántos
káromkodások újabb sora követett. Ambrosius ezúttal háttal
közeledett a görszékkel. Amikor eléjük ért, Thorn, akár egy kantárt,
megragadta a nyakában csapdosó sálat, és annál fogva megállította.
– Mit keres itt? – szegezte neki a kérdést már-már vádló
hangsúllyal.
Ambrosius, akibe a nyakára hurkolódott sál egy pillanatra
beleszorította a levegőt, sűrűn rebegtette hosszú szempilláit. Meglepő
módon a külseje ugyanolyan makulátlan volt, mint mindig.
– A bujdosók, akiket befogadtam… Nem tehettem semmit, sorry.
A családi gárda Nazálisai az amfiteátrumnál őket is
végigszimatolták, és apám házáig követték a szagukat. Lady Septima

460
parancsára. Néhány nappal ezelőtt őket is, engem is letartóztattak,
aztán elválasztottak minket egymástól. Amilyen nagy ez a bárka,
egyelőre nem sikerült kiderítenem, ők is itt vannak-e a fedélzeten.
Igaz, amit beszélnek? A Jó Család is odalett?
Thorn rántott egyet a ficánkoló sálon, így kényszerítve
Ambrosiust, hogy a szemébe nézzen. De a melegbarna antiloptekintet
cseppet sem lágyította el.
– Mit titkolnak előlünk az apjával?
– Nem tudom, sir, mire…
– Szerintem nagyon is tudja.
Thorn a legelső találkozásuk óta azt gyanította, hogy Ambrosius
kémkedik Lazarusnak, és rajta keresztül Eulalie Itschennek. És ezen
a véleményén a kamasz a kolumbáriumban talált halotti urnája sem
sokat javított.
Ophélie már maga sem tudta, mit gondoljon. Az ablakot bámulta,
megkereste az üvegen Ambrosius összetéveszthetetlen tükörképét,
ahogy az utóbbi időben mindenkivel tette, hogy meggyőződjön arról,
nem a Másikkal van dolga. De végeredményben mit ért ezzel?
A tükrök nem árultak el mindent, attól még, hogy látszott az
üvegben, Ambrosius simán megcsalhatta. A fiú kilétével talán nem
volt egészen tisztában, de két dologban bizonyos volt: egyrészt hogy
a sálja bízik Ambrosiusban, másrészt hogy nem éppen ez a megfelelő
pillanat arra, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba.
– Ön hivatásos buszvezető, nemde? – vetett véget a vitának. –
Akár ezt a fellengért is el tudná kormányozni?
Ambrosius óvatosan rázta a fejét, nehogy megfulladjon, mígnem
Thorn nagy nehezen hajlandó volt elengedni.

461
 – Úgy tűnik, a vezérművet megrongálták. De van ennél rosszabb
hírem is, miss. A szélirány alapján, ráadásul ilyen sebességgel
nemigen tudnánk hol leszállni. Apám a térképészetbe is bevezetett:
errefelé nincs egyetlen szilánk sem. Felhők borítanak mindent.
Ophélie émelygett. Egy erősebb rázkódás nekilökte a korlátnak,
amely a bordái közé fúródott, aminek következtében alig kapott
levegőt.
Eszébe jutott a vonat. Miért nem a harmadik szintre vitte? Azokra
a válaszokra gondolt, amelyeket nem kaphatott meg, és amelyektől
Thornnal együtt másodpercről másodpercre egyre távolabb kerültek.
A darabokra hullott világra gondolt, amelyben sehogyan sem találták
meg a helyüket, és immáron mindketten szökevények voltak.
A múltra gondolt, amelyet Eulalie Itschen feldúlt, és a jövőre,
amelytől a Másik meg akarta fosztani őket. Az elhajlásgondozóra,
ahol ebben a pillanatban is, miközben ők a felhők között
hánykolódnak, azzal kísérleteznek, hogy az ő visszhangját
felhasználva megint elkövessék ugyanazt a hibát, ami ezt az egészet
kiváltotta.
KI AZ AZ ÉN?
Nem, Ophélie ezt nem engedhette. Hatalmasat szippantott az állott
levegőből, amitől egyből tudatosult benne, mi az, ami ténylegesen
körülveszi: a bűz, a sok jajkiáltás, a zötykölődő hajó és persze Thorn,
aki nagy, csontos kezében szorongatta a kezét. Tik-tak. A zsebóra
igézően himbálózott Ophélie orra előtt, csak a lánc tartotta, ahogy
kicsusszant Thorn zsebéből, és Thorn szívdobogásának ritmusára
csattogtatta a fedelét.

462
 És miközben azt nézte, Ophélie-nak hirtelen őrült gondolata
támadt.
– Hol a parancsnoki híd?
Ambrosius iszonyúan küzdött, hogy egy helyben tartsa a
görszékét, ami az ő fordított végtagjaival nem ment egykönnyen.
– A bárka másik végében, miss, de a vezérművet, mint mondtam,
meg…
– Oda kell mennünk! – közölte Ophélie.
Thorn az ablaknak továbbra is háttal figyelte, ahogy az utasok
között egyre szélsőségesebbé válnak az indulatok. A lökdösődés hol
verekedésbe, hol ölelkezésbe torkollt. Egyesek fogadásokat kötöttek
közelgő haláluk pontos időpontjára – a legkevésbé derűlátók
mindössze tizenöt percet adtak maguknak. Egy férfi képtelen volt
uralkodni a félelmén, és hangosan nyüszített, mire Bábel
rosszcsontjai vadul rávetették magukat, és betömték a száját a
szórólapjaikkal. Akinél volt hangszer, az elővette, és parádés
rögtönzésbe kezdett; az egyiküknek, egy fúvósnak véletlenül kitört a
foga, amikor egy széllökés miatt a földre huppant. Egy idős hölgy
meztelenül táncolt az egyik asztal tetején, egy ütemre a léghajó
ringatózásával.
Thorn elfintorította az orrát. Majd Ambrosius legnagyobb
megrökönyödésére megragadta a görszék fogóját, és tolni kezdte
maga előtt a kamaszt.
– És én még azt hittem, nem kedvel, sir!
– Nem is kedvelem – mordult rá Thorn. – Csak kihasználom.
A görszék valóban nagy hasznára volt: úgy vált szét előtte a
tömeg, mintha egy hóekével ment volna neki. A menetet Ophélie

463
zárta, nehogy hátulról valaki meglephesse Thornt. Nagy
valószínűséggel a saját karmainak köszönhetően Ophélie tökéletesen
észlelte Thorn árnyékát, amely még pár lépésnyi távolságból is
csípett, akár egy villanypásztor. Ilyen körülmények között Thornnak
nem kis erőfeszítésébe kerülhetett visszatartania a képességét.
Így dülöngéltek és bukdácsoltak keresztül az ingerült sokaságon,
amely birtokba vette a bűzös folyosókat, zsúfolásig megtöltötte a
hálótermeket és a legénységi lakosztályokat, kifosztotta a konyhákat.
Útközben a lámpák hol kialudtak, hol ismét kigyulladtak, a nappali
és az éjszakai fény folyamatos váltakozása pedig kiből sírást, kiből
eszelős kacagást váltott ki. Röviden: hisztérikus volt a hangulat.
Aztán hirtelen mindenki elhallgatott.
A csend úgy borult a fellengérre, mint amikor a koporsóra
rácsukják a fedelét. Thorn a szellőztetőkamra közepén megtorpant, és
lefékezte a görszéket. Ophélie már épp érdeklődni akart, hogy mi
történt, de a kérdés belészakadt. Mert anélkül is tudta, a gyomrában
érezte, hogy valami nincs rendben. Hogy oda jutottak, ahová
egyáltalán nem kívánkoztak.
Az ablakok elhomályosultak. A fellengér a felhőszint alá süllyedt.
Bele a szilánkközi űrbe.
Ophélie még soha életében sehonnan nem akart ennyire
szabadulni. Az érzést ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor
beszorult a hamvasztóba, vagy amikor Faruk kisugárzása
megbénította, vagy amikor szembenézett a vén takarítóval. De nem,
ez még azoknál is sokkal rosszabb volt.
De helyt kellett állnia.
– Ophélie…

464
 Thorn elengedte a görszéket, és lehajolt hozzá. Gyöngéden a két
keze közé fogta az arcát, és állhatatos tekintettel a szemébe nézett.
A homlokáról csorgott a verejték, végigfutott a forradásai mentén, és
néhány csepp Ophélie szemüvegére csöppent.
Ophélie-nak nem lett volna szabad hagynia, hogy Thorn vele
tartson. Amikor végre ki tudta nyitni a száját, a saját hangjára sem
ismert rá, csak valami cincogó nyöszörgésre telt tőle:
– Az űr… Nem lenne szabad itt lennünk.
A beszéd, de még a levegővétel is nehezére esett.
– Tovább kell mennünk – mondta Thorn. – Már majdnem
megérkeztünk.
A szellőző vaskos rézcsövei alatt férfiak és nők kucorogtak.
A fedélzeten már nem sírt és nem nevetett senki. Ambrosius
tehetetlenül belesüppedt a görszékébe, és láthatóan feldúltan,
elkerekedett szemmel átgurult a kamra másik végébe. A sál
összegömbölyödött az ölében.
– Planetáris emlékezet… planetáris emlékezet – motyogta
megállás nélkül.
A széke egy torkolatban állt meg, az utolsó folyosóén, amelynek
végén megcsillant a parancsnoki híd hatalmas üvegablaka.
Thornnak igaza volt. Már majdnem célhoz értek.
Ophélie merev léptekkel megindult. A teste nem akart
engedelmeskedni. De nem úgy, mint amikor a tükörbalesete után,
majd másodszor is, miután az elhajlásgondozóban
„kiegyenesítették”, újra kellett tanulnia járni. Ez valahogy más volt,
sokkal nyomasztóbb. Tohonyának érezte magát. Mintha valami teher
lefelé húzta volna. Csakhogy jelen esetben ők maguk voltak a teher,

465
mindannyian, akiknek az ittlétét semmi sem igazolta ebben az üres
térben, a régi világ egykor egybefüggő kérgének szintje alatt.
A parancsnoki hídon a vezérlőpult teljességgel rendeltetését
vesztette: a műszereket kiszerelték, ahol számlapoknak kellett volna
lenni, csak csupasz keretek virítottak, a kormányt és az
irányítókarokat szintén eltüntették. A helyzet reménytelensége még
Ophélie elképzeléseit is felülmúlta. Az ablakok illesztése helyenként
már elengedett, és a réseken odakintről lassan beszivárgott a köd.
A nyomás kezdett elviselhetetlenné válni.
– Ebben a mélységben nem tehetünk semmit. Muszáj feljebb
emelkednünk – állapította meg Thorn.
Oldalt egy férfi kapaszkodott a rádióállomásba. Thorn
könyörtelenül félretolta az útból. Kikapcsolta a rádiót, és mellette a
falból kiálló tölcsérre meredt. Nyelt párat, a nyomáskülönbség az ő
szervezetét is megviselte, majd kieresztette a hangját, amely a
hangszórókon keresztül az egész léghajót bezengte.
– Figyelem! Figyelmet kérek! Túl nehezek vagyunk.
A szavai bongva visszaverődtek a falakról, így kénytelen volt
mindegyik után rövid szünetet tartani. Levette a zubbonyát. Átizzadt
inge a testére tapadt, csontos hátán csigolyánként kirajzolódott ívben
hajló gerincoszlopa, miután a tölcsér túl alacsonyan volt neki.
A kiejtésével már nem törődött, úgy beszélt, természetesen, ahogyan
otthon, északon szokott.
– Sokan sokféle családból származunk. Vannak önök között
küklópsziak? Gyerünk, emelkedjenek el a földtől! Fantomok?
Váljanak gázneművé! Titán szülöttei? Zsugorítsák össze magukat!
A Zefíreket arra kérem, fújjanak felfelé áramló szeleket. Bábel talán

466
lemondott az önök szakértelméről, nem tekinti önöket többé hasznos
polgárainak, de attól még a képességeik megmaradtak. Mindannyian
segíthetnek, hogy ismét a felszínre emelkedjünk.
Miután a visszhangzás végül elhalt, hosszú ideig nem történt
semmi. Csak a köd sűrűsödött másodpercről másodpercre. Majd a
hajótest ijesztően recsegni-ropogni kezdett. A változás alig volt
érzékelhető, Ophélie-nak mégis az volt a benyomása, mintha a tagjai
elnehezednének. Ezzel látszólag ellentmondásban valamelyest
megkönnyebbült, a bűntudata enyhült. A bárka emelkedett.
– Működik! – kurjantotta Thorn a tölcsérbe. – Folytassák, csak így
tovább!
Amikor az ablakok mögött ismét feltűnt a csillagos égbolt, a
fedélzeten a fellengér orrától a faráig üdvrivalgás tört ki. Még Thorn
is megengedett magának egy sóhajt.
Ophélie elnézte ezt az égimeszelőt, akihez mindkettejük
családjának rosszallása ellenére feleségül ment. És elmondhatatlanul
büszke volt rá. Amikor Thorn elkapta a pillantását, zavartan
megköszörülte a torkát, amit a hangszórók visszhangosan
közvetítettek.
– Ezzel nyertünk valamennyi időt, de nem sokat – mondta, miután
befedte a tölcsért. – Azon nem változtat, hogy itt vagyunk a szél
hátán, a semmi közepén. Mit tegyünk?
Thorn tekintélyelvű ember volt, rendszerint ő osztogatta a
parancsokat. De jelen helyzetben mástól várta az utasítást, Ophélie
ítéletére hagyatkozott, ráadásul teljes bizalommal. Ophélie egészen
elérzékenyült, de összeszedte magát. Semmi kedve sem volt egy
újabb alámerüléshez.

467
 – Majd én életet lehelek ebbe a fellengérbe.
Az önbizalma még őt magát is meglepte. Thorn felvonta a
szemöldökét.
– Helyesebben nem az egész fellengérbe – pontosított –, csak a
vezérműbe. Lady Septima csak a műszereket tette tönkre, magát az
irányítórendszert nem.
– Meg tudod csinálni? Az animizmusoddal képes vagy rá?
– Muszáj lesz, elvégre nem nagyon van más választásunk.
Ophélie besétált középre, a kormányos helyére, és a szélvédőn
keresztül szembenézett az éjszakával – és a saját tükörképével. Az
üvegről egy kis nőszemély alakja tükröződött vissza, aki az
adottságai egy részét talán elveszítette, mégis bátran a kezébe vette
egy repülő bárka sorsát.
„De nem akármilyen kis nőszemély ez – gondolta, miközben
farkasszemet nézett saját magával. – A kapitány!”
Keményen megvetette a lábát a földön, kis terpeszben, kihúzta
magát, végigjártatta a tekintetét az üres műszerfalon, és felemelte a
kezét, mintha rátenné a képzeletbeli kormányra. Ha valamikor, hát
ebben a pillanatban okosan kellett használnia a képességeit. Csak
jónak kellett lennie valamire annak, hogy a gondozóban helyrerázták
az árnyékát! A közvetlen rokonságában mindenkinek külön tehetsége
volt ahhoz, hogy új életet adjon a leharcolt tárgyaknak. Ennél jobb
alkalmat nem is találhatott volna, hogy bebizonyítsa, ő sem lóg ki a
sorból, a felmenőihez méltó Animista.
Mintha csak a saját izmait kellene munkára bírnia, próbaképpen
finoman balra billentette a kezét, és közben maga elé képzelte a
hajótest belsejében a fogaskerekek és drótkötelek bonyolult

468
erőátviteli berendezését. A fellengér némi fáziskéséssel irányba
fordult. De Ophélie nem bízhatta ennyi ember életét egy véletlen
egybeesésre, ki kellett zárnia a tévedés lehetőségét, így jobbra is
elvégezte ugyanezt a műveletet. A bárka ismét engedelmeskedett.
A tükörjárásról talán egész fennmaradó életére lemondhatott, de
attól még ez-az megmaradt az örökségéből, nem volt egészen
eszköztelen.
A háta mögött valaki lelkesen tapsolt. Végre Ambosius is
begördült, utolérte őket a parancsnoki hídon. Ő ütötte egymáshoz
sután két kifordított kezét, ami elég furcsa hangot adott ki.
– Nagyszerű buszsofőr válna önből, miss! Már csak azt kell
kitalálnunk, merre menjünk.
– A navigálás az ön feladata lesz – közölte Thorn kevésbé
lelkesen. – Vesse be a térképészeti tudományát, ha már az apjának
hála elsajátította. Az én agyam befogadóképességének is vannak
határai.
– Nehéz pontosan meghatározni, mostanra milyen messzire sodort
bennünket a Nina, sir. De errefelé nincsenek szilánkok, nem tudunk
hol leszállni. Esetleg visszafordulhatnánk, Bábel felé.
– Maga a turbánjára esett, fiatalember?!
Ophélie szemöldöke a döbbenettől felszaladt a homlokára.
A dörgedelmes hang Wolf professzoré volt. A fekete kabát
lassanként kivált a félhomályból, ahogy a professzor lomha léptekkel
közeledett feléjük. Folyt róla a víz, már a nyakmerevítőjét is teljesen
eláztatta. Hátán az eszméletlen Blasiust cipelte, akinek jókora orra a
professzor vállán pihent.

469
 – Ne törődjön vele! – morogta Wolf Ophélie aggodalma láttán. –
Csak a bűztől ájult el. Egy Nazálisnak ez nyilván kibírhatatlan. Ennél
sokkal fontosabb, hogy Bábelre semmi esetre sem térhetünk vissza.
Arrafelé mostanság elég rossz fordulatot vettek a dolgok, a
városállamot nem sok választja el attól, hogy kitörjön a
polgárháború. És abban a háborúban a magunkfajta – mondta, és
rántott egyet a terhén, nehogy Blasius lecsússzon a hátáról –
ellenségnek számít, amelyet ki kell irtani.
– Én is azon a véleményen vagyok, hogy máshol keressünk
menedéket – kotyogott bele a társalgásba egy nő, aki eddig csendben
meghúzta magát egy sarokban. – Bábelhez Totem van a legközelebb;
ott biztosan befogadnának minket.
A férfi, akit Thorn pár perccel korábban ellökött a
rádióállomástól, és azóta a pult alatt kucorgott, szintén úgy gondolta,
hogy ideje közbeszólnia.
– Totem? Az túl messze van, odáig soha nem jutunk el! Úgy
biztosan nem, hogy nem működik a kommunikációs rendszerünk, és
nincs képzett pilótánk. A rokkant boynak igaza van, nincs más
megoldás, vissza kell mennünk Bábelre.
Alig pár másodperc alatt a parancsnoki hidat ellepték az utasok,
akiknek mind megvolt a maguk, természetesen egymásnak
ellentmondó véleménye arról, mi lenne a kívánatos irány. És persze
mindenki ideges volt, és a vita kezdett elfajulni. Ebben a
hangzavarban Ophélie egyre nehezebben tudott a kormányzásra
összpontosítani. De ha már sikerült ilyen szerencsésen
összeköttetésbe kerülnie a vezérlőrendszerrel, a kapcsolatot nem
szakíthatta meg, különben süthette, és senkit sem vihetett sehová.

470
 Épp készült hátrafordulni, hogy rendre intse a perlekedőket,
amikor is a szeme megakadt az üveg egy pontján, ahonnan a
tükörképe borzas hajjal és kérdő, ugyanakkor figyelmeztető
tekintettel meredt vissza rá. Hallgatott a megérzésére.
– Kapcsolják le a lámpákat! – kiáltotta. – Gyorsan!
Thorn nem kérdezett, ami nem is volt baj, mert Ophélie nem
tudott volna neki mit felelni, miért kéri ezt. Csak felkapott egy
széket, amelyből szanaszét repkedtek a rögzítő csavarok, és az
összegyűlt társaság közrémületére ripityára törte vele a mennyezeti
lámpát.
A szélvédő üvegén kihunytak a tükröződések, és az ablak mögött
a sötét éjszakában alig észrevehetően kirajzolódott előttük egy
roppant harangtorony. És a fellengér egyenesen annak tartott.

471
 A SZILÁNK

A következő pillanatban volt fellengér, nincs fellengér. És a

harangtorony is eltűnt. Ophélie kiszakadt a jelenből. De nem Eulalie
Itschen múltja, és nem is a jövő véres látomása villant fel előtte újra.
Nem, ezúttal a saját emlékei repítették vissza a gyerekkorába. Oda,
amikor állt a szoba közepén, és a fali tükörben méregette magát.
A szeme még nem volt rövidlátó, csak álmos, kócos haja még nem
barnult be. Fejletlen testében még épphogy csak bimbózott a
nőiesség. És valami, egy hívó szó kirángatta az ágyból.
Egy segélykiáltás.
Szabadíts ki!
– Tessék? – suttogta Ophélie nagyon halkan.
Agathe mellette aludt, nem akarta felébreszteni. De talán fel
kellett volna. Talán okosabb lett volna, ha szól a szüleinek. Mert bár
hozzá volt szokva, hogy a tárgyaknak erős személyiségük van, egy
beszélő tükör azért mégiscsak kirívó eset.
Szabadíts ki!
Ahogy jobban megnézte, úgy tűnt, mintha a tükörképe mögött lett
volna valaki. Egy homályos alak, aki a körvonalai alapján valamivel,
egy egészen kicsivel terebélyesebb volt nála. Hátrafordult, de nem
állt mögötte senki.
– Ki vagy te?
Vagyok, aki vagyok. Szabadíts ki!
– Hogyan?
Kelj át a tükrön!

472
 Ophélie megdörzsölte álomtól elnehezedett szemhéját. Még soha
egyetlen tükrön sem kelt át. A papája ifjúkorában gyakran csinálta,
vagyis nem lehetett túlságosan macerás. De megtehette, szabad volt
neki is?
– Miért?
Mert így kell lennie.
– De miért én?
Mert vagy, aki vagy.
Ophélie ásított, a szájához emelte a kezét, a képmása pedig
utánozta. A mögötte rejtőző alak nem mozdult. A jelenet valahogy
nem tűnt valóságosnak. Ophélie tulajdonképpen abban sem volt
biztos, hogy egyáltalán ébren van, nem álmodja-e ezt az egészet.
– Megpróbálhatom.
Ha kiszabadítasz, minden megváltozik: te, én, a világ.
Ophélie tétovázott. Az anyja nem szerette a változásokat, soha
nem is hagyta neki, hogy bármin változtasson. Animán ez már csak
így ment. Nemzedékről nemzedékre mindenki ugyanazokat a kézhez
szoktatott tárgyakat és bútorokat használta, ugyanazokat a szokásokat
és hagyományokat űzte. Ophélie igazán még be sem lépett a
nagybetűs életbe, de máris tudta, mi áll előtte: tisztes munka, jó férj,
sok gyerek. Az ő kis világában soha semmi sem változott. Eddig fel
sem merült benne, hogy ez akár másként is lehetne. De azok után,
hogy ez az ismeretlen hang megszólította, és belengetett előtte egy
másik lehetséges jövőt, hirtelen olthatatlan kíváncsiságot érzett.
– Rendben.

473
Ophélie minden animizmusát bevetette, hogy a fellengért lehetőleg
zökkenőmentesen tegye le a földre. A harangtornyot éppenhogy
sikerült elkerülnie, de magát a balesetet nem. A bárka recsegett-
ropogott, a harang megkondult, az emberek rikoltoztak, de Thorn
karja ott volt. A gyomra liftezéséből Ophélie tudta, hogy zuhannak.
Fogalma sem volt, hogyan fog ez végződni – egy végzetes
becsapódással? vagy belebucskáznak a mélybe? –, de arra az egyre
nem számított, hogy a zuhanásnak egy hatalmas, puha placcsanás vet
véget, amitől alig koccant össze a foga.
Azután a léghajó nem mozdult többet. Elvégeztetett.
A fedélzet lassanként morajlani kezdett. Ophélie óvatosan
kibontakozott Thorn öleléséből, akinek két csontos karja szinte
abroncsként fonódott köré. A tekintetét kereste a félhomályban.
Thorn ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint ő maga, hogy még mindig
életben vannak. A parancsnoki híd szélvédőjét nádszálak simogatták.
Hová kerültek? Valami mocsaras területre?
– Ez definitely lehetetlen – szuszogott Ambrosius. – A világnak
ezen a részén elvileg egyetlen szilánk sincs, de ha van is, akár meg is
esküszöm, hogy egyetlen térképen sem szerepel.
Thorn nyikorogva feltápászkodott. Végignézett a partra vetett
cethalra emlékeztető, hosszúkás hajótesten, amelyet a csillagok
fényében tökéletesen látott, ahogy azt is látta, hogy a teteje a
harangtoronnyal való súrlódáskor levált.
– Bárhol legyünk is – közölte –, egy darabig innen el nem
megyünk. Az lesz a legjobb, ha mihamarabb kiürítjük az utasteret.
Az utasoknak sem kellett kétszer mondani, azonnal
megrohamozták a vészkijáratokat, és amint kiugrottak, térdig

474
merültek a mocsárban. De legalább támogatták egymást. Bábel
rosszcsontjai többen összeálltak, hogy Ambrosiust görszékestül
leemeljék, és kicipeljék a szárazföldre. Ambrosius eközben féltőn
magához szorította a sálat, nehogy akárcsak a vége is belelógjon a
vízbe. A rosszcsontok biztosan szégyellték magukat, amiért sodródás
közben kissé elvesztették a fejüket, talán azért mutatkoztak ennyire
segítőkésznek, de ami a fedélzeten történt, az a fedélzeten is maradt.
Ophélie nem osztotta ezt a nézetet, de persze csak a saját
közreműködését illetőleg.
A tavirózsák közül szemlélte a megfeneklett fellengért, amely úgy
festett, mint egy árbocatörött vitorlás hajó. Még nem egészen fogta
fel, pontosan mi történt vele a parancsnoki hídon, mit látott meg az
üveg tükröződésében, mindenesetre attól a távoli emléktől, amely
megelevenedett előtte, még mindig lüktetett a feje.
Majd később; majd később végiggondolja.
Thorn a nádasban utat nyitott maga előtt a part felé. A harangláb
büszkén magasodott a hajnali fényben, mint egy földbe szúrt, díszes
felkiáltójel.
– Ha nem térsz ki előle, mindnyájan halottak lennénk.
Nem akart érzelegni, csupán a tényt közölte, de azért a szeme
sarkából figyelte Ophélie arcát. De Ophélie mintha meg sem hallotta
volna; sarus lábával elszántan cuppogott előre a zavaros vízben. Még
arra sem kapta fel a fejét, amikor Wolf hátán Blasius végre magához
tért, és sűrű mentegetőzésben tört ki, amivel egy pillanat alatt sikerült
felbosszantania a professzort.

475
 A hajótöröttek a torony körül gyülekeztek. A kíváncsibbak be is
mentek, de a kiáltozásukra csupán a harang tompa búgása felelt,
ahogy a hangjuk megrezegtette a tömör bronzot.
– Oda nézzenek! – kiáltott fel valaki a tömegből.
Ophélie arra fordult, amerre mindenki: körös-körül szőlővel
ültettek be mindent, és a tőkék között kanyargós út vezetett egy
távoli falucskához, amelynek háztetői tisztán kirajzolódtak a
pirkadatban. De még mielőtt továbbindult volna, hátrapillantott, hogy
felmérje, mi maradt a mocsárba ragadt fellengérből. Mögötte békésen
úszkáltak az égen a fellegek a feneketlen mélység fölött, amely kis
híján elnyelte mindannyiukat. Az eget a földtől elválasztó sziklafal
beláthatatlan messzeségben keretezte a tájat.
– Nem úgy tűnik, hogy ez egy jelentéktelen kis mellékszilánk
lenne – mondta ki helyette Thorn, aki követte a tekintetét.
A szedett-vedett csapat nekivágott az ösvénynek. Így együtt
olyanok voltak, mint egy bolyongásra ítélt nép. A türelmetlenebbek
előresiettek, de a többséget megviselte a mozgalmas éjszaka, és
sokan meg-megálltak, hogy néhány szem szőlőt csipegessenek.
Ahogy előbukkant a nap, a levegő hőmérséklete emelkedett, és a
környéket tücskök ciripelése töltötte be. Az út közepén egy mezei
munkagép vesztegelt. Ilyen példánnyal Ophélie még sohasem
találkozott. Kifejezetten jó állapotban volt, nem úgy tűnt, mintha
lerobbant volna, így elég érthetetlen volt, miért hagyta éppen itt
őrizetlenül a tulajdonosa.
Az utat borító aszfalt helyenként megrepedezett, ami leginkább
Ambrosiust viselte meg, akinek a görszéke a kátyúk miatt sokat
zötykölődött.

476
 – Gondolják… hogy esetleg… véletlenül… Árkádián kötöttünk
ki? – kérdezte szokásos derűlátásával. – Mindent egybevetve… az az
egyetlen szilánk… amelyik nincs rajta semmilyen térképen. Apám
szerint... ha valaki kifejezetten az árkádiaiakat keresi... az biztosan
nem találja meg őket. De talán... a kedvünkért... most kivételesen
előbújtak.
Ophélie fejében is hasonló gondolatok motoszkáltak, csakhogy ő
nem állt meg ennyinél. Annyi kérdése volt, hogy azt sem tudta,
melyikkel kezdje. Már az is kellőképpen összezavarta, hogy egy
olyan ifjú mellett bandukol, aki elvileg negyven éve nincs az élők
sorában. Ambrosius ölébe pillantott, a gombolyagba tekeredett sálra.
Tudta, hogy nem ártana végre komolyan elbeszélgetnie az ifjúval, de
egyelőre túl sokan voltak körülöttük, és előbb szeretett volna
valamivel világosabban látni.
– Miss Eulalie?
Blasius lépett oda hozzá sajnálkozóan legörbülő szájjal, és amint
meglátta a karján az „AP” kezdőbetűket, csak még jobban
elkámpicsorodott, mintha személyesen magát tenné felelőssé
mindazért, amit Ophélie-nak az elhajlásgondozóban ki kellett állnia.
Az emléktáros egyenköpeny ujját gyűrögette, amelyet még mindig
viselt, akárcsak alatta a jelet, kettejük immáron közös történetének
bizonyságát.
– Talán nem ildomos ezt mondanom, mert az azt jelenti, hogy a
dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogyan szerette volna, de
örömmel tölt el, really, hogy viszontláthatom.
Ophélie rámosolygott. A maga részéről kevésbé volt meghatódva,
holott nagyon is tisztában volt azzal, hogy lenne rá oka.

477
 Majd később; az érzelmeivel ráér később is foglalkozni.
Lelassított. Feltűnt neki, hogy Thorn húzza a lábát, és jócskán
lemaradt. A járógépe igencsak megsínylette az utazást, de Thornt ez
mintha nem különösebben izgatta volna. A vidéket pásztázta, a
szőlőlugast, de olyan tüzetesen, mint aki épp a fürtökön számlálja a
szemeket.
– Itt valami nincs rendben – állapította meg, amikor Ophélie
közelebb ért hozzá.
Ophélie bólintott. Magában ő is ugyanerre a következtetésre
jutott, de hogy pontosan miből, arra még nem jött rá. Egyébként sem
merte volna magát egészen tárgyilagosnak mondani, mivel a saját
testével sem volt minden rendben; vagyis éppenséggel az volt a
gond, hogy túlságosan rendben volt vele minden: Ophélie nem
botlott meg minden kiálló buckában, nem ment neki semminek, nem
döntött fel semmit, amint egy kicsit lankadt a figyelme. Gyanúsan
magától értetődővé vált számára minden mozdulat, de egyelőre még
nem bízott magában, és egy szőlőfürtöt sem mert leszakítani
komolyabb rákészülés nélkül. Abban a skarabeuszos lány
mindenesetre igazat mondott neki, hogy az „elhajlása” javarészt
visszarendeződött. A kikristályosodás sok baját megoldotta, ami
korábban több év kemény gyógytornával sem ment.
A nap már delelőn járt, mire a csapat elérte a falu határát. A kőből
épített házikók, macskaköves utcák, virágcserepekkel teli párkányok
látványa harsány ujjongást váltott ki a bujdosókból, de a lelkesedés
egyhamar alábbhagyott.
A faluban egyetlen teremtett lelket sem találtak.

478
 Bábel rosszcsontjai minden portára becsöngettek, de sehol senki
sem nyitott nekik ajtót. Erre persze alaposan felhergelték magukat, és
káromkodva rugdosni kezdték az üzletek leeresztett redőnyeit.
– Felettébb kifinomult módja ez a véleménynyilvánításnak –
morgolódott magában Wolf professzor. – Ha az itteniek eddig nem
akartak előjönni, ezzel a viselkedéssel aztán nem feltétlenül sikerül
bizalmat ébreszteni bennük.
A professzor lerogyott egy padra, a kabátját letette maga mellé, és
a zsebkendőjével törölgette a napon pecsenyevörösre sült homlokát.
Blasius is letelepedett mögé, háttal neki, és hosszú, hegyes orrával a
levegőt szimatolta. Örökösen gondterhelt arcán undor jelent meg.
– Itt valami rohad. Romlottétel-szagot érzek. Mindenfelől.
Ophélie körülnézett. A boltok cégérein nem volt semmilyen
felirat. Sehol egy „Rövid- és méteráru”, egy „Női szabó” vagy egy
„Borbély”, az alumíniumtáblák üresen lengedeztek a bejáratok fölött,
még az is, amelyik minden bizonnyal a fűszeres üzletébe volt hivatott
becsalogatni a vevőket. Ambrosius többé-kevésbé zökkenőmentesen
odagördült az egyik, viszonylag nagylukú védőrácshoz, hogy
bekukucskáljon a kirakaton. Az árutól roskadozó polcokon zöldségek
és gyümölcsök penészedtek.
– Nem előlünk bujkálnak – mondta bánatosan. – Elmentek.
– Mi van, ha ők is a földcsuszamlások miatt menekülnek? –
vetette fel Elizabeth halk, rekedtes hangon.
A beszállás óta Ophélie szem elől tévesztette a lányt, szinte meg is
feledkezett róla. Nem véletlenül: ahogy Elizabeth ott állt a
fáradtságtól beesett arccal, karját az oldalához szorítva, csimbókos
hajjal, nyúzottan és soványan, kétszer is meg kellett nézni, hogy az

479
ember észrevegye. Ez a példás honleány és mintapolgár egyetlen nap
leforgása alatt elveszített mindent, összeomlott körülötte a hite
szerint minden világok legjobbika, és Ophélie-nak fogalma sem volt
arról, mit mondhatna neki, hogy ezt a veszteséget számára
elviselhetőbbé tegye.
Majd később; később erre is kitalál valamit.
Thorn elkezdte módszeresen végigjárni a portákat, egymás után
minden ajtón bekopogtatott, noha maga sem bízott abban, hogy bárki
előbukkan. A járógépe nyekergése messze zengett a kihalt utcákon.
Ophélie némán baktatott utána. Helyenként résnyire nyitva maradt az
ablaktábla: a nappalik asztalán virágok kókadoztak a poshadt vízben,
legyek köröztek a tányéron hagyott ételmaradék fölött. Az egykori
lakók a szekrényeket és a polcokat kipucolták, az edényeken kívül
semmilyen személyes tárgyat nem hagytak maguk után, sem egy
plakátot, sem egy fényképet, sem egy hírlapot, sem egy vetélkedőn
nyert kupát, sem egy névtáblát – nagyon úgy tűnt, hogy amikor
távoztak az otthonaikból, felpakolták és magukkal vitték a múltjukat.
Thorn hátrapillantott Ophélie-ra, aki nyomban megértette, mit vár
tőle. Kigombolta és lehúzta a kesztyűjét. Nem szívesen olvasott
semmilyen használati tárgyból a tulajdonosa beleegyezése nélkül, de
a kivételes körülmények még erre is felhatalmazták. A napsütéstől
átforrósodott kilincsgomb megperzselte az ujját. Többet is
végigtapogatott, és mindegyikből ugyanazt a keserűséget olvasta ki,
amelyet szavakkal valahogy így tudott volna összefoglalni: „Nem
akarok elmenni, nem akarok elmenni, nem akarok elmenni, nem
akarok elmenni…” Ez volt minden, mintha a fém semmi mást nem
őrzött volna meg az itt töltött időszakból, mintha ez a legfelső,

480
utoljára rárakódott réteg a maga súlyos végzetszerűségével minden
addigi tapasztalatot felülírt vagy elmosott volna.
Ophélie megrázta a fejét, jelezvén, hogy nem sokra jutott.
Komoran megvillanó tekintete alapján Thorn mélyebbre ásott volna,
de nem akart követelőzni, és inkább maga is abbahagyta a házalást.
Mindketten visszatértek a többiekhez, akik a falu főterén pihegtek,
a szökőkút vizével hűsítették magukat, és a terebélyes lombozatú
platánfák árnyékában dézsmálták az útközben szüretelt szőlőt.
A tetők peremét a magasban zsinórra fűzött lampionok és színes
papírfüzérek kötötték össze – egy hajdanvolt köztéri mulatság díszei.
Mindenki csendben elvolt magában, és bizalmatlanul fürkészte a
másikat. Megannyi otthontalan elhagyatott az elhagyott otthonok
között. Amikor a késő délután kora estébe fordult, egy szaxofonos
kicsomagolta a hangszerét, és rákezdett egy jól ismert dallamra.
A zenélésbe énekszóval többen is beszálltak. A gyülevész csapat
lassanként jókedvre derült, a feszültség oldódott. Nem sok idő kellett
hozzá, és a tér felpezsdült: az emberek nótáztak, táncoltak,
fütyörésztek – a jelen pillanatot, az életet ünnepelték.
Thorn a szökőkút lépcsőjén ücsörgött, és miután a tőle telhető
udvariassággal hárította, amikor másodjára is táncba hívták,
hetedszerre nézte meg az óráját. A homlokán a ráncok egyre
sűrűsödtek, mutatóujjával az alsó ajkát piszkálta. Valahogy képtelen
volt örülni a mának, egyedül az foglalkoztatta, mi lesz másnap.
– A helyiek szemmel láthatóan nem szándékoznak ide visszatérni
– dünnyögte maga elé. – Legalábbis belátható időn belül nem.
Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy Árkádián lennénk.

481
De nem is az a kérdés, hogy hol vagyunk, hanem hogy hogyan
megyünk innen tovább.
Mellette Ophélie gépiesen tömte magába a szőlőszemeket. És
bámészkodott. Elnézte a körülöttük vigadozó embereket, akik nem is
olyan régen még Bábel tisztességes jogokkal felruházott polgárai
voltak, és akik annak ellenére, hogy halvány elképzelésük sem volt
arról, a világ melyik részére vetődtek, máris megnyugodtak, hogy
szerencsésen új hazára találtak. Elnézte Ambrosiust, aki boldogan
körözött a görszékével a táncolók között. Elnézte Blasiust és Wolfot,
akiknek a folytonos aggodalmaskodástól elnehezült válla enyhén
megemelkedett. Elnézte Elizabethet, aki a tömegnek háttal egy
sarokban búslakodott. És elnézte magát, ahogy nézelődik.
Felpattant, és bedugta a fejét a szökőkút alá. A hideg víz
kitisztította a gondolatait.
Ezt az egyet nem halogathatta tovább.
– Beszélnem kell veled! – vágta ki határozottan.
Thorn rögvest eltette a zsebóráját, és felállt, mintha egész nap erre
a három szóra várt volna. Egymás mellett szépen kisétáltak a faluból,
felkaptattak a közeli domboldalon, az olajfák közé, ahová a
zsibongásból már alig hallatszott el valami. A dombtetőről a másik
irányban újabb füves rétek és csillogó lápok tárultak eléjük, amelyek
között messzire vezetett az út kopott fekete szalagja. A domb lábánál
egy buszmegállónak látszó tákolmány árválkodott, amelyet sűrűn
körbenőtt a gaz.
Ophélie a tájat kémlelte, ezt a rejtélyes szilánkot, amelyik
majdnem elpusztította őket, de végül mégiscsak megmentette az
életüket.

482
 – Elkövettem két hatalmas ostobaságot – kezdett bele.
Leült a forróságtól kiszikkadt, magas fűbe, és felnézett az égre,
amelynek vöröses fényében másodpercenként változott a felhők
örvénylő rajzolata.
– Életre keltettem egy visszhangot. Nem elég, hogy nem voltam
képes felkutatni a bőségszarut, megadtam az elhajlásgondozónak az
utolsó dolgot, ami még hiányzott nekik ahhoz, hogy elkövessék
pontosan ugyanazt a hibát, amelyet annak idején Eulalie Itschen: egy
másik Másikat. És drágán megfizettem érte: cserébe feláldoztam a
tükörjáró képességemet. Valahányszor megpróbálok önálló
döntéseket hozni, azzal csak újabb előnyhöz juttatom őket.
Thorn mozdulatlanul állt, egy olajfának támaszkodott, amelynek
göcsörtös törzsével szinte eggyé olvadt. Szokásához híven
rezzenéstelen arccal figyelt, nem tűnt meglepettnek, de ha váratlanul
érte is a bejelentés, látszani nem látszott rajta.
– És mi a másik?
Ophélie a nyelvével megdörzsölte a szájpadlását, amelyen még
mindig ott érezte a szőlő cukros ízét.
– Én engedtem ki a tükörből a Másikat. Szándékosan. Végre
sikerült visszaemlékeznem arra a bizonyos éjszakára. Főleg a
hangjára, már amennyiben azt hangnak lehet nevezni. Olyan szomorú
volt… Figyelmeztetett, hogy ha megteszem, megváltozom, és a világ
is megváltozik. Hogy milyen mértékben, arról fogalmam sem volt,
mégsem állíthatom, hogy ne tudtam volna, hogy a tettemnek
következményei lesznek. És a lelkem mélyén pontosan ezt akartam:
hogy a dolgok végre másképp menjenek. Szóval én tehetek
mindenről, a szilánkok leomlása, a rengeteg halott és mindaz, ami

483
még következik, mind az én lelkiismeretemet terheli. És miért? Csak
mert nem akartam úgy élni, mint a saját anyám.
A felhők az utolsó fénysugarakat is elnyelték, a nap kialudt,
mintha lekapcsolták volna, akár egy lámpást. A természet élénk,
kicsattanó színei elhalványodtak. Ophélie önmaga számára is
meglepően nyugodt volt, miközben az egész domb vibrált körülötte.
Nyirkos haja a szélben csiklandozta a vállát; azok a tincsek,
amelyeknek az öröklés szabályszerűségei alapján lángoló vörösnek
kellett volna lenniük, egyik napról a másikra mégis színt váltottak, és
centiméterről centiméterre bebarnultak.
– Azóta, hogy Eulalie visszaverődése betolakodott az életembe, a
testembe, a gondolataimba, valahogy mindig tisztátalannak éreztem
magamat. Ez lett az én szégyenem. Amikor kezdtük összerakni, hogy
mindennek a bőségszaru a kiindulópontja, én… Mondjuk úgy, hogy
engem önzőbb célok vezéreltek, mint téged. Előtted végig egyedül az
lebegett, hogy ismét szabaddá tedd a világot, és benne engem. Az
első pillanattól fogva azon törted a fejedet, hogy ha megtaláljuk azt a
bőségszarut, hogyan fordíthatnál mindent az eredeti állapotba vissza.
Én viszont többnyire azon gondolkoztam, én hogyan lehetnék megint
az, aki voltam, illetve aki Eulalie és a Másik nélkül lehettem volna.
Csakhogy ma már tudom, hogy ezt a változást én idéztem elő,
egyedül magamat okolhatom érte, én döntöttem így.
Miután Ophélie mindezt egy szuszra kiadta magából, elhallgatott.
Thorn nehézkesen és meglehetősen körülményesen letelepedett
mellé a fűbe. Hórihorgas termete miatt rendszerint azzal is meggyűlt
a baja, hogy egy, a kelleténél alacsonyabb székre leereszkedjen, hát
még a puszta földre. Amikor ezzel megvolt, oldalra fordult, és

484
kifürkészhetetlen tekintettel figyelte az Ophélie hajából a vállára
potyogó vízcseppeket.
– Te egyáltalán nem vagy tisztában vele, ugye? – kérdezte, és
megvárta, amíg a szél továbbviszi a vidám nevetést, amelyet a lenti
mulatságon felkapott, és feléjük sodort. – Hogy egymás ellenében
küzdünk.
Ophélie értetlenül meredt rá.
– Részemről ennek viszonylag korán tudatára ébredtem – folytatta
tárgyilagosan Thorn. – Láttam, ahogy egyre határozottabban
körvonalazódik benned, hogy mit akarsz, és egyre kevésbé vagy
hajlandó engedni belőle. Te a függetlenségedért szálltál síkra.
A múlthoz is azért ragaszkodsz annyira, a múzeumodhoz, az
olvasáshoz, az eltemetett emlékeid feltárásához, hogy minél inkább
leválhass róla. Te a saját függetlenségedért szálltál síkra – ismételte a
nyomatékosítás kedvéért –, miközben engem már egy ideje csak az
érdekel, hogyan tegyem számodra nélkülözhetetlenné magamat.
Beszéd közben a szembogara kitágult, mintha odabent, a fejében
egyre sötétebben látná a dolgokat. Ophélie felhúzta a lábát és
átkarolta a térdét, de Thorn nem hagyott neki időt, hogy
megszólaljon.
– Szerinted, ahogy említetted, előttem végig az lebegett, hogy
visszaadjam a szabadságotokat, neked és a világnak. Ha engem
kérdezel, nem lebeg előttem semmi. Arra van szükségem, hogy
szükséged legyen rám. Ez ilyen egyszerű. Mindeközben tökéletesen
tisztában vagyok azzal, hogy érdekellentét áll fenn közöttünk, és
ezen én csakis rajtaveszthetek. Mert én birtokolni akarlak, nem úgy,

485
mint te, te nem akarsz függeni senkitől, és mert vannak dolgok,
amelyeket én nem tudok pótolni.
Azzal Thorn előhúzta a zsebéből a fertőtlenítős üvegcséjét, egy
darabig csak forgatta a kezében, majd ahelyett, hogy kidugaszolta
volna, átnyújtotta Ophélie-nak.
– Nos, ennyit az én tisztátalanságomról és szégyenemről. Ha te el
tudod fogadni, akkor én is együtt tudok élni vele.
Ophélie elvette az üvegcsét. Miután az ügyetlenségéből akarata
ellenére kigyógyították, még csak meg sem kellett erőltetnie magát,
hogy ne ejtse le, de miközben utánanyúlt, hirtelen felfogta, hogy
számtalan más módja is van annak, hogy az ember darabokra törjön
valami értékeset. Tovább nem hallgathatta el előle…
– Nem lehet gyerekem.
Tessék, végre kimondta. Kimondta, és mégsem omlott össze
körülötte a világ. Nem is értette, miért csinált ebből akkora ügyet,
ahogyan azt sem, miért néz rá Thorn egyszerre szorongással és
együttérzően.
– És ezért csakis magamat hibáztathatom – tette hozzá.
Összeszorította a száját, mert érezte, hogy valahonnan mélyről
felfakad benne a vacogás, de hiába volt minden, a foga összekoccant,
az orrcimpája, majd a szemhéja is megrándult, a remegés egy pillanat
alatt végigfutott rajta, és már az egész testét rázta. A fertőtlenítős
flaska kicsúszott a kezéből, bele a fűbe, legördült a lejtőn, és egészen
a buszmegálló körüli csalánosig meg sem állt.
– Ne haragudj rám!
Az eddigi nyugalma egyszeriben odavolt, a hasába belenyilallt a
világfájdalom. Octaviónak, Helénának és mindenki másnak, aki

486
odaveszett, nekik is itt kellett volna lenniük velük ezen a dombon,
ezeknek az olajfáknak a tövében, a szabad ég alatt.
– Bocsáss meg nekem! – rebegte, mert hát mi mást is mondhatott
volna. – Ne hara… – szipogta Thorn ingébe, miután Thorn
nyekeregve magához vonta, kemény kézzel, mintha azt remélné,
hogy ha ugyanolyan szorosan fogja, mint a saját karmait,
megszelídítheti a fájdalmát. De Ophélie-n felülkerekedett a bűntudat,
megállíthatatlanul tört ki belőle a zokogás, és miközben egyre
ugyanazt motyogta, a szeméből sűrűn bugyogtak a könnyek.

487
 AZ IDEGENEK

Ophélie a csillagos ég alatt ébredt, nem sokkal pitymallat előtt.

A lélegzetelállító csillagképek láttán az volt az első gondolata, hogy
egyiknek sem tudja a nevét, miközben mindegyik – külön-külön és
együtt is – lenyűgözte. Igazából világéletében nehezményezte, hogy
Artemisz többet foglalkozik velük, mint a saját leszármazottaival.
Hogy engedhette meg ezt magának egy családfő? De ahogy így
fektéből elnézte őket, kezdte érteni, mi vonzhatja bennük annyira
Artemiszt: az ég titkai kevésbé tűntek ijesztőnek, mint az emberi
létezés rejtelmei. A jelenlegi tudásával az örökösödési láncolatban az
volt számára a leginkább felfoghatatlan, hogy egy olyan személy
vére folyik az ereiben, aki eredetileg nem volt több egy
visszaverődésnél, nem is beszélve arról, hogy ő maga, Ophélie is
létrehozott egy visszhangot, amelyből később újabb életek
születhetnek.
Valószerűtlen létformák tűntek fel a semmiből – ugyanabból a
semmiből, amelybe mások örökre belevesztek.
Ophélie felsóhajtott. Lelkiismeret-furdalás, kíváncsiság és félelem
munkált benne egyszerre. A sírástól valamelyest megkönnyebbült,
még ha a színvallás nem kis fájdalommal járt is, ugyanakkor muszáj
volt végre túltennie magát rajta. Nem állította volna, hogy jól érzi
magát, de legalább voltak érzései.
Miközben az olajfák tövéből, ahol egy idő után a kimerültségtől
pár órára mély álomba zuhant, csendben kémlelte az eget, a domb
alján, a faluban a mulatság szilaj lármázásba csapott át. Bábel

488
rosszcsontjai üvöltve viháncoltak és pajzán dalokat énekeltek.
Valamelyik ház pincéjében találhattak néhány palack bort. És egy
tűzijátékot: az égre süvítve felszállt egy petárda, egyetlen villanással
elpukkant, majd lehangolóan füstölgött még egy kicsit, amit újabb
harsány kacagás és nótázás követett.
– Ezek az eszementek még a végén felgyújtanak valamit.
Ophélie a hang irányába fordult. Mellette, a szélben hajladozó
fűszálak között nyúlánk, csontos alak hevert mozdulatlanul, fejét a
fél karján megtámasztotta, és egyenletesen szuszogott. Thorn egész
éjjel nyilván egy percet sem aludt; soha nem tudta kipihenni magát,
mert ha épp nem a karmai miatt aggódott, az emlékei nem hagytak
nyugtot neki.
– Min gondolkozol? – kérdezte tőle halkan Ophélie.
Mert hát volt min, témában nem volt hiány, Ophélie ugyanis
részletesen beszámolt neki a második szintről: mesélt a kápolnában
történtekről, a papagájról, a gyóntatószékről, a lovagról, a
kikristályosodásról, az árnyalak ismételt megjelenéséről, a részleges
csonkításáról, a skarabeuszos bakfissal való beszélgetéséről, és
persze a vonatról is, amelynek a harmadik szintre kellett volna
átszállítania őt, de végül nem oda vitte…
Józan ésszel szinte felfoghatatlan volt ez az egész.
Thorn a tőle megszokott gyakorlatiassággal felelt:
– Azon, hogyan térhetnénk vissza Bábelre. Nem egyszerű ügy.
Függetlenül attól a ténytől, hogy semmilyen jármű nem áll ehhez a
rendelkezésünkre. LUX Lordjai az egész városállamot szigorú
felügyelet alá helyezték, és ha még egyszer kitoloncolnak, azt nem
éljük túl. Nem is annyira Lady Septimától tartok, mint inkább a

489
Genealógusoktól: őket mindenképpen ajánlatos elkerülnünk. Ami
pedig az elhajlásgondozót illeti, még ha minden számításomat
meghazudtolva sikerülne is eljutnunk odáig, kétlem, hogy ellenállás
nélkül a bőségszaru közelébe engednének minket. Nos – zárta le
Thorn rövid és egyhangú beszámolóját –, nagy vonalakban ezeken
gon…
– Itt is maradhatnánk.
Thorn hirtelen szóhoz sem jutott. Ophélie pedig abban a
pillanatban, hogy kimondta, már meg is bánta, hogy ilyesmi
egyáltalán megfordult a fejében.
– Már ha tehetnénk, de persze nem tehetjük – sietett leszögezni. –
Én meg aztán végképp nem. Most, hogy tudom, hogy én engedtem rá
a világra a Másikat, ráadásul saját akaratomból, viselnem kell a
tettem következményeit. Mert ha ő talál ránk hamarabb, mint hogy
mi ketten a bőségszaru nyomára bukkannánk, nyilvánvalóan semmi
esélyt sem fog hagyni nekünk, hogy a visszájára fordítsuk a dolgokat.
De mondhatott ő bármit, minél többet beszélt a Másikról, annál
inkább tudatosult benne, mennyire keveset tud róla. Az árnyalak
csupán annyit árult el neki vele kapcsolatban, hogy már találkozott
vele, nem is egyszer, csak nem ismerte fel. De hol? Animán?
A Sarkon? Bábelen? Szóba is elegyedett vele? Visszaverődés létére
szerzett magának testet, arcot, talán még tükörképe is volt? Ez
esetben bárki lehetett az ismeretségi köréből. Akár Ambrosius is, a
rejtélyes Ambrosius, aki minden jel szerint távolról sem az volt,
akinek mutatta magát: nem volt sem kamasz, sem Lazarus fia. Nem.
Az lehetetlen. Ophélie sehogyan sem tudta elképzelni, hogy az
ifjúnak bármi köze lehet a világból egyre több mindent bekebelező

490
űrhöz. És hát egyszer Ambrosius maga is meggyanúsította Ophélie-t
ugyanezzel, hogy ő lenne a Másik.
Vissza a kiindulópontra.
Ophélie sokáig úgy gondolt a Másikra, mint valami láthatatlan
szörnyetegre, egy könyörtelen ellenségre, de a gyerekkorából
felderengett emlék ezt az elképzelést is gyökeresen megmásította
benne. Az a hang a tükörben segítséget kért tőle, és őszintén
figyelmeztette, amitől máris kevésbé tűnt utálatosnak. De vajon a
Másik csak azt akarta elérni ezzel, hogy Ophélie megsajnálja, vagy
valóban el volt keseredve? Ha ez utóbbi volt is a helyzet, Ophélie
attól még nem mentette fel – nemcsak a Másikat, önmagát sem.
Tudta, hogy képtelen lesz valaha is megbocsátani neki, amit
Octavióval és a világgal művelt. És ténykedését nagy
valószínűséggel még be sem fejezte.
Az ég hirtelen elsötétült, mintha vihar közeledne. Thorn Ophélie
fölé hajolt, és kitakarta előle a csillagokat.
– Ne magadat vádold mások bűnei miatt! Mindezért csak és
kizárólag Eulalie a felelős. De ha annyira a szívén viseli az
emberiség sorsát, hol van most, amikor a kiválasztottjai igyekeznek
megszabadulni a számukra kényelmetlen elemektől, és a tükörképe
darabokra szaggatja, ami a világból még megmaradt? Csak orvul
lapul a háttérben, miközben a bábui, LUX Lordjai, a Genealógusok, a
megfigyelők felülírják az általa kitalált játékszabályokat, és alaposan
átrendezik a sakktáblát.
Ophélie a frufrujába keveredő fűszálak közül nézte az éjszakában
ráhajoló, csontsovány férfit, akinek, akárcsak a fel-feltünedező
ismeretlen árnyalaknak, nem volt arca.

491
 – De mégis hogyan győzhetnénk velük szemben?
– Ha beszállunk a játszmába, és tudatosan lépdelünk előre.
Megkeressük a bőségszarut, Eulalie-t és a Másikat ártalmatlanná
tesszük, a végén pedig összetörjük a sakktáblát.
Ophélie bólintott, noha Thorn minden bizonnyal nem sokkal
többet látott belőle, mint amennyit ő Thornból, akinek az elszántsága
így is átragadt rá, a hajthatatlansága pedig eloszlatta a kételyeit.
Mindezek ellenére az volt a benyomása, nincsenek egészen egy
hullámhosszon. Thorn csak egyetlen célt látott maga előtt, és
nyílegyenesen afelé törekedett. Ophélie-ban viszont váltig ott
motoszkált az érzés, hogy a tét nemcsak az, hogy Eulalie-t és a
Másikat megállítsák, hanem valami sokkal nagyobb annál; hogy a
mindent eldöntő igazság sokkal összetettebb. Bármilyen értékes
felfedezéseket tett is az elhajlásgondozóban, ahhoz, hogy teljes
legyen a kép, valami mintha még mindig hiányzott volna, valami,
ami nélkül nem göngyölíthette fel és hagyhatta végleg maga mögött a
múltat.
Kizökkenthetetlenül hitt abban, hogy ha meg akarja szerezni a
hiányzó válaszokat, meg kell találnia a módját, hogy
visszaszállhasson arra a vonatra, de ezúttal nem egyedül, hanem
Thornnal, miközben rettegett is attól, hogy ha sikerül, és eljutnak a
végállomásra, az nem lesz ingyen. A tükörjáró képességét már
elvesztette, talán mást is fel kell áldoznia…
Ismét felvillant előtte az a rémlátomás, amelyet az üveges
kirakatában álló tükörben, majd később a kolumbárium ablakának
tükröződésében látott, és amelyet Secunda vörös ceruzája is

492
megörökített, de nem volt hajlandó foglalkozni vele, úgyhogy
gyorsan elhessegette.
„Összetörjük a sakktáblát.”
– És azután? – kérdezte. – Azután, hogy összetörtük, mi lesz?
Erről még soha nem beszélgettek.
– Azután – vágta rá Thorn gondolkodás nélkül – feladom magam,
és bízom az igazságszolgáltatásban. De mindenképp pártatlan bírákat
és szabályszerű tárgyalást követelek. Kész vagyok szembenézni
mindazzal, amit a családjaink ellen elkövettem, és kérelmezem a
házasságunk felbontását. Megjegyzem, jogi szempontból a köztünk
lévő hivatalos kötelék eleve kétes érvényű.
Ophélie ennél azért egy hangyányival rózsásabb jövőt is el tudott
volna képzelni maguknak.
– És azután? – kérdezett tovább.
– A továbbiakról te döntesz. Én a magam részéről kivárom, hogy
ha akarod, megkérd a kezemet.
Ophélie-t elfogta a köhögés. A Krónikásoktól örökölt emlékei
szerint a Sark történetében még nem akadt példa arra, hogy a Sarkon
egy nő gyűrűvel a kezében térdre ereszkedett volna egy férfi előtt.
– Mi döntünk, együtt – helyesbített.
A falu főteréről a szél egy különösen illetlennek tetsző dalocskát
sodort feléjük.
– Azt nem mondtam, hogy bele is egyezem.
Ophélie szeme elkerekedett a szemüveg lencséje mögött.
Megmozdulni nem mert, nehogy Thorn karmait magára vonja, de
sokat adott volna azért, hogy lássa, milyen kifejezés ül azon az arcon,
amelyet a megismerkedésük pillanatától fogva csakis rezzenéstelenül

493
komolynak ismert. Bármily hihetetlennek tűnt is, Thornnak volt
humorérzéke? Csak nem meg akarta őt mosolyogtatni? Ophélie eddig
fel sem mérte, mekkora utat tettek meg mindketten – a morcos
jegesmedve és a halk szavú, kis veréb – azóta, hogy azon az esős
estén Animán először találkoztak.
– Akkor minden meggyőzőkészségemre szükségem lesz.
Thorn leeresztette a karját, remegve Ophélie-hoz simult, és
lángoló testével ügyetlenül, mintha attól tartana, hogy kiálló
csontjaival véletlenül kárt tesz benne, ránehezedett. De Ophélie
cseppet sem bánta, ahogyan azt sem, hogy eltakarja előle a csillagos
eget.
– Amikor a nagynéném elveszítette a gyermekeit, én nem tudtam
pótolni őket, nem voltam elég neki.
A bizalmas vallomás olyan váratlanul érkezett, mint derült égből a
villámcsapás. Ugyanaz az ellentmondás ütött át rajta, amelyet
Ophélie az utóbbi időben nem egyszer megfigyelt Thornon: mintha
neheztelt volna valamiért, de indulat nem volt benne.
– Neked elég leszek? Beéred velem? – tette hozzá Thorn szinte
kihívóan.
Ophélie szótlanul nézte a ráboruló feketeséget. És válaszul
minden gyengédségével átadta magát neki. Thorn számtalan
helyzetben bizonyította, hogy nem éppen kellemes ember, de Ophélie
senki más mellett nem érezte magát annyira őszintén önmagának,
mint vele. A Másik megváltoztatta, igen. A világ legsutább
Animistájává tette. De éppen a sutasága hajtotta előre, hogy ha már
másban nem jó, legalább az olvasók között a legjobb legyen. És ha

494
nem ő lett volna a legjobb olvasó, az útja soha nem keresztezi
Thornét.
Sok mindenből kimaradt az életben, fájlalta is, de azt, hogy ebbe
belekeveredett, egy pillanatig nem sajnálta.
Nem sokkal később, amikor a hajnal első sugarai felélesztették a
természet színeit, Ophélie mindazonáltal némiképp zavarba jött,
miután feltápászkodott a fűből. A domb tövében, a buszmegállóba
helyezett padon egy kislány ücsörgött. Ophélie szemüvegének még a
nyele is elvörösödött. Mióta lehetett ott az a kislány? Vajon hallotta
őket? A leányka a tenyerén óvatosan ide-oda görgetett egy fényes
tárgyat: a fertőtlenítős üvegcsét, amely még az este gurult le a
domboldalon, és amelyet ezek szerint kihalászott a csalán közül.
Ophélie nagyjából biztos volt abban, hogy ez a kislány nem utazott
velük a fellengéren, nem emlékezett, hogy látta volna a fedélzeten.
A ruhája csupa föld volt, a lábán egyszerű bebújós cipőt viselt, a
szeme elevenen csillogott. Ophélie szégyenlősen megigazította a
tógáját, amivel sikerült magára vonnia a fürkésző tekintetet,
minekutána a leányka a letette a fiolát, felkelt a padról, és nekivágott
az emelkedőnek.
– Thorn, jön valaki.
– Vettem észre – morogta Thorn, miközben állig begombolta az
ingét, és a tenyerével hátrasimította összeborzolódott haját. – És
nincs egyedül, sőt.
Az úton és a mezőn minden irányból férfiak és nők, gyerekek és
öregek közeledtek csapatostul. Rengetegen. Ophélie csak azt nem
értette, hogy nem vette eddig észre őket, mígnem rájött, hogy minden
bizonnyal azért, mert semmilyen zajt nem csaptak maguk körül.

495
Lassú, de annál határozottabb léptekkel vonultak nesztelenül feléjük.
A ruhája mindnek ugyanolyan piszkos volt a földtől, mint a kislányé,
és a szemükben is ugyanaz az eleven kíváncsiság csillogott.
– Kik vagytok? – szólította meg őket még kellő távolságból
Thorn.
Noha a kérdés elég erélyesen hangzott, az érkezők szó nélkül
elengedték a fülük mellett. És nem is tartóztatta fel őket. Félő volt,
hogy a tömeg hamarosan ellepi az olajfaligetet.
– Figyelmeztessük a többieket! – javasolta Ophélie.
Több se kellett nekik, mindketten sarkon fordultak, és sietve
lekaptattak a domb másik oldalán, be a faluba, nyomukban az egyre
dagadó emberáradattal. A főtéren mindenki behúzódott a platánok
árnyékába, és békésen szuszogott, a földön elképesztő mennyiségű
üres borosüveg hevert, a levegőben bódító töménységben párolgott a
kilocsolt alkohol. Középen hatalmas sötét folt jelezte a tűzijáték
kilővőállását, amely körül a burkolat megperzselődött. Egy, csak egy
legény volt talpon a vidéken, helyesebben ült egyenes háttal az
ülepén, Ambrosius, aki láthatóan már jó ideje hasztalan rimánkodott,
hogy valaki végre segítsen neki kiszabadítani a kocsija kerekét a
macskakövek közül. A sál kifordult bokája köré tekeredett, és
minden gyapjúszálát megfeszítve próbálta kimenteni az ifjút szorult
helyzetéből, amitől a kötött szemek már teljesen megnyúltak benne.
Amikor Ophélie-t és Thorn megpillantotta, Ambrosius
elmosolyodott, de a megkönnyebbülése nem tartott sokáig.
A közeledő sokaság láttán a szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Kik ezek? A falusiak?

496
 – Reménykedjünk, hogy nem – felelte Ophélie, és taszított egyet a
görszéken. – Nem igazán tudom, milyen mentséget találhatnánk arra,
hogy kifosztottuk a borospincéiket. Mihamarabb fel kell
ébresztenünk mindenkit.
Thorn vödörszám merte a vizet a szökőkútból, és az alvók
nyakába zúdította, amire természetesen zúgolódás volt a válasz, de
nem törődött vele. Ambrosius lényegesen finomabb módszerrel
próbálkozott: pohárban vitt friss vizet Blasiusnak, akinek egyetlen
korty bor is elég volt a másnapossághoz. Wolfot is meg akarta
kínálni némi hűsítővel, de a professzor morcosságban a gazdájához
hasonult nyakkendője cserébe lekevert neki egy nyaklevest.
Ophélie mindeközben Elizabethet igyekezett felrázni, akire egy
köztéri pad alatt talált rá, ahol összegömbölyödve, mélyen aludt, és
csak nagy sokára bírta résnyire kinyitni feldagadt szemhéját.
A szeme fehérje bevérzett.
– Jaj, a fejem… Azok a rosszcsontok erőszakkal leitattak. Én
eddig még soha… Hmm. Azt hiszem, rémes, tiltott jelzőkkel illettem
Lady Septimát. Szeretném meggyónni a bűneimet.
Ophélie talpra segítette.
– Majd később. Látogatóink vannak.
Az idegenek betódultak a környező szőlőlugasokba és a falu
utcáira, körülvették a főteret, és a menekülés minden útját elzárták.
Bábel egykori polgárainak fájó volt a kijózanodás. Ezután a két
népség hosszan méregette egymást. Az egyik alig állt a lábán a
kialvatlanságtól, a másik kifejezetten jó erőben és egyértelmű
létszámfölényben volt.

497
 Az egyik oldalról üveges, a másikról szúrós tekintetek néztek
egymással farkasszemet.
Vajon mire vártak a szilánk lakói? Magyarázkodásra?
Bocsánatkérésre? Mit akartak tőlük? Visszaküldeni őket oda,
ahonnan jöttek? És ha igen, akkor milyen járművel? Ophélie
összenézett Thornnal. A téren szinte tapintani lehetett a feszültséget.
Nagyon úgy festett, hogy elég egyetlen rosszul megválasztott szó, és
a felek egymásnak esnek.
– Tényleg nincs hely a nap alatt, ahol béke lenne.
Wolf professzor karcos hangja ebben a csöndben felért egy kivont
pengével. Az Animista épp egy gyűrött cigarettára akart rágyújtani
egy ósdi öngyújtó szerkezettel. És kivételesen nem gúnyolódott.
Valóban el volt keseredve.
– Az egész világon béke van, és ha valahol, itt van aztán igazán!
Ugyan, dear friend, mikor gyógyul már ki végre a borúlátásából?
Mindenkit csak lehangol vele.
Wolf professzor szájából kiesett a cigaretta.
Ophélie pedig nem hitt a szemüvegének, amikor a tömegből
Lazarus lépett elő. Hosszú, hófehér köpenyét ezúttal sötétszürke
foltok tarkították, ezüstös haja csimbókokban tapadt a fejére, de
mindezek ellenére kicsattanó formában volt. Az eleganciáját és a jó
kedélyét mindenesetre megőrizte, és a szokásait is, miszerint egy
kiöregedett bűvészére emlékeztető megjelenéséhez méltón képes volt
bárhol, a legváratlanabb pillanatokban feltűnni. A bábeliek
álmélkodva adták a nevét szájról szájra, elvégre Lazarust, a nagy
szilánkjárót és feltalálót világszerte mindenki ismerte: a nép egyszerű
fiai közül nála többre senki sem vitte. Egyébiránt hűséges

498
gépkomornyikja, Walter is vele volt, de a meggyötört automata
annyira lelassult, hogy már igencsak ráfért, hogy Lazarus bedugja a
hátába a hatalmas kulcsot, és végre felhúzza.
– Apám!
Ophélie-t olyannyira meglepte az Ambrosiusból ösztönösen
kiszakadó kiáltás, hogy azonnal a hang irányába kapta a fejét. Nehéz
volt elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy valakinek a hamvai
mégiscsak ott pihentek abban a negyven évvel korábban öntött
urnában, de az ifjú mindenesetre őszinte átéléssel alakította a
szerepét. Lazarus viszont nála jóval hűvösebben viseltetett iránta. Rá
sem pillantott, miközben levette és kényelmes mozdulatokkal
megtörölgette rózsaszín üvegű csíptetőjét. A gyülekezetből
gyakorlatilag egyedül ő nem érdekelte, a körülötte állókat egyenként
végigmérte, a tekintete néhányukon még el is időzött, például
egykori tanítványain, Blasiuson és Wolfon, Thornon, akinek rosszul
leplezett gyanakvása felettébb mulattatta, mígnem végül széles
mosollyal megállapodott Ophélie-n, akitől mintha a viszontlátás
örömének hasonló kifejezését remélte volna.
– Well, well, well, ön itt? Micsoda szerencsés véletlen!
– Véletlen? – kérdezett vissza Ophélie.
Egy pillanatig sem hitt abban, hogy a véletlen hozta volna össze
őket újra. Mert ha Ambrosiusról kiderült, hogy csaló, akkor az ő
homályos előéletéből vajon milyen meglepetésre számíthatott? Az
elhajlásgondozóról Lazarus ugyan beszélt neki, de azt elmulasztotta
közölni vele, hogy egykor maga is megfordult a falai között.
És ha a jelenet nem lett volna már eddig is elég valószerűtlen, az
idegenek Lazarus köré gyűltek, szinte rátapadtak, és a karját, az

499
arcát, a fülét, a haját fogdosták, amit a felfedező látható élvezettel
tűrt. Nyilván nem először volt része ilyesfajta vizsgálódásban.
Nem úgy a bábeliek, akik riadtan hátrálni kezdtek a feléjük
nyújtózó, földtől fekete ujjak elől.
– Ne tántorítsa el önöket az új barátaim közeledése, ijedségre
semmi okuk! – nevetett Lazarus. – A testi érintkezés
személyességének a határait kevéssé érzékelik, az érdeklődésük túlzó
bizalmasságnak tűnhet, ugyanakkor absolutely ártalmatlanok. Engem
személy szerint elbűvöl ez a közvetlenség, még soha nem
találkoztam hasonló társadalmi berendezkedéssel. Napok óta
tanulmányozom őket… vagy talán már hetek óta itt vagyok? –
vakarta meg szőrtelen állát. – Egy idő után belezavarodtam a
számolásba. Olyan vendégszeretetben részesítettek, amilyenben még
soha, sehol nem volt részem. És a kíváncsiságunk kölcsönösen
kielégíthetetlen. A táborhelyük arrafelé van, túl a mezőn. Épp a
csillagokat csodáltuk, amikor az önök tűzijátéka megzavart békés
szemlélődésünkben. A barátaim azonnal felkerekedtek, hát én is
velük tartottam, gyalogosan; gondoltam, csak nem maradok ott
egyedül, a lazaropterbe pedig ennyien nem fértünk volna be. Walter!
– kurjantotta el magát, miután enyhén berekedt. – Vizet!
Walternél kitartóbb, ugyanakkor együgyűbb automata nemigen
készülhetett Lazarus összeszerelő üzemeiben: a felszólításra a
gépkomornyik beletaszította a gazdáját a szökőkútba. Az idegenek
meg sem próbálták visszatartani, hagyták, hogy elragadja tőlük, még
ha nem is igen tudták a dolgot mire vélni. Ophélie-nak elég
teszetosza népségnek tűntek.

500
 Az idős urat végül Blasius és Wolf támogatta ki a szökőkútból, és
leültette a peremére.
– Apám – nyújtotta felé a rózsaszín csíptetőt Ambrosius, miután
kihalászta a vízből –, hol volt ennyi ideig? Örömömre szolgál, hogy
jó egészségben látom. Féltem, hogy valamelyik földcsuszamlás önt is
magával vitte.
– Földcsuszamlás? – adott hangot meghökkenésének Lazarus,
amint felköhögte a merüléskor nyelt vizet, és ismét levegőhöz jutott.
– Csak nem Bábelről is leomlott egy földdarab?
– Kettő – tájékoztatta keserűen Wolf professzor. – Minek
következtében mindannyiunkat, akiket itt lát, haladéktalanul
kitoloncoltak.
– Ez very sajnálatos… – közölte Lazarus, és nekilátott, hogy
kicsavarja a hajából a vizet.
A földön hányódó üres üvegek láttán enyhén összeráncolta a
homlokát, ami Ophélie-n kívül senkinek sem tűnt fel.
A bábeliek köré sereglettek.
– Mester, hol vagyunk?
– Mester, kik ezek az emberek?
– Mester, mi a neve ennek a szilánknak?
– De hát magam sem tudom! – hárította Lazarus a kérdéseket. –
Aznap este, amikor nekivágtam az útnak, váratlanul feltámadt a
Nina, és magával sodorta a lazaroptert. Nem először fordult velem
elő ilyesmi, de most először repített a szél számomra ismeretlen,
méghozzá lakott terület felé. Eleinte abban a hiszemben voltam, hogy
végre-valahára miraculously rátaláltam a fellelhetetlen Árkádiára;
mondanom sem kell, ez minden magát valamire tartó szilánkjáró

501
álma. De aztán hamar rájöttem, hogy nem egészen ez történt. Ez itt,
gyermekeim – tárta szét a karját, mintha az egész falut át akarná
ölelni –, hivatalosan a világunk huszonkettedik főszilánkja! Egy
olyan szilánk, ahol nincs családfő, amely a Nagy Szakadáskor a
peremvidékre szorult, következésképpen az itteni társadalom más
fejlődési irányt követett a mi civilizációnkéhoz képest. Gondolhatják,
hogy nem siettem eltávozni innen, kihasználandó az alkalmat, hogy
bővítsem az antropológiai ismereteimet.
Azzal a köpenye egyik belső zsebéből előhúzott egy ázott
jegyzetfüzetet, és kirázta belőle a vizet a cipőjére. Rögtönzött
kiselőadása alatt az őslakosok a bábeliek közé vegyültek, a ruhájukat
és a bőrüket tapogatták. A legnagyobb ámulat Ambrosius különös
testfelépítését, valamint Blasius hegyes orrát és Wolf professzor
nyakmerevítőjét övezte. Thorn, akinek a sebhelyei szintén heves
érdeklődést váltottak ki, példás önfegyelemmel igyekezett távol
tartani a karmaitól a bámészkodókat.
Ophélie-t leginkább az a kislány szemrevételezte, aki hajnalban a
domb túloldalán ücsörgött a buszmegállóban. Egyenesen rá szegezte
a tekintetét, mintha egy messzelátó csövét irányítaná rá, amitől
Ophélie, miután felülemelkedett azon a kellemetlen tényálláson,
hogy valaki megfigyeli, nos, igen, fontosnak érezte magát. A kislány
ugyanolyan kerek szemekkel bámulta, mint Domitille, Béatrice,
Léonore és Hector, amikor Ophélie a bölcsőjük fölé hajolt; azokban a
régmúlt időkben, amikor a húgai és az öccse még nem tudták
szavakba foglalni a világról tett megfigyeléseiket, csak elbűvölten
nézték, akárcsak a fejük fölött forgó-keringő zenélő játékot is.

502
 – Mester – lépett oda Lazarus elé Blasius bűnbánó képpel az ujjait
tördelve –, amikor megérkeztünk, senkit… senkit sem találtunk
ebben a faluban. Kié ez a terület? Ezeké a derék embereké?
Lazarus olyan lendületesen rázta a fejét, mint aki boldog, hogy
végre nem tud valamit.
– Egy újabb kérdés, amelyikre nincs válaszom! Pár kilométeres
körzetben több ehhez hasonló falu is van. Néhányat magam is
bejártam: mindegyik ugyanilyen elhagyatott. De hiába próbáltam
érdeklődni ez ügyben újdonsült barátaimnál, nem mondtak semmit.
Egyébiránt amióta velük vagyok, egyszer sem hallottam őket
megszólalni, és írni sem láttam őket. Lefegyverzően puritán az
életvitelük! Nincs köztük rangsor, senki sem feljebbvaló a másiknál,
senki sem függ a másiktól. Nincsenek urak és szolgák, egész
egyszerűen nem használják ki egymást. Azzal táplálkoznak, amit a
természet ad nekik, gyümölcsöt, gyökereket, rovarokat esznek, és
naphosszat csak… gyűjtik az érzeteket – mondta Lazarus, miután
hosszan keresgélte a megfelelő kifejezést. – Annyi mindent
tanulhatnánk tőlük!
Miután befejezte újabb szónoklatát, Ophélie felé fordult, akin
főként a karjára tetovált „AP” kezdőbetűk vonták magukra a
figyelmét. És ahogy ezt a pillantást elkapta, Ophélie hirtelen átlátott
rajta. Ebben a pillanatban értette meg, noha végig ott volt az orra
előtt, épphogy ki nem szúrta a szemét, hogy a mézes-mázos
kedélyesség mögött nagyon is komoly szándékok rejlenek. Lazarus
nem egyszerű beszállítója volt az elhajlásgondozónak, és nem is egy
hajdani istápoltja.

503
 Ő maga volt az intézmény szürkeállománya. Ő irányította a
gondozót.
Thorn, aki magában – minden bizonnyal már valamivel korábban
– hasonló következtetésre jutott, odasántikált a vén feltalálóhoz, és a
füléhez hajolt. Ophélie nem hallotta, mit súg neki, de anélkül is tudta.
Beszélnünk kell, hatszemközt.
Amire Lazarus derült arccal bólogatott.
– Kétség nem fér hozzá, elvégre társak vagyunk!

504
 AZ ELSZÁMOLÁS

A főteret nem volt könnyű feladat feltűnés nélkül elhagyni, Lazarus

ugyanis mágnesként vonzotta magához az embereket. Thorn
kifejezett bosszúsága ellenére menet közben még válaszolgatott a
tömegből felé záporozó kérdésekre, hosszabb-rövidebb
ismeretterjesztő magyarázatokba bocsátkozott, majd miután sokakat
biztatóan vállon veregetett, hagyta, hadd kössenek végre az ő
közvetítői segítsége nélkül mélyebb ismeretséget a véletlen folytán
egymás mellé keveredett, távoli népek.
Egy cseréptetős kőházra mutatott a közelben, amely egyedül azzal
vált ki a többi közül, hogy a kéménye mellett egy zászló lobogott,
amelyet szélesre dagasztott az időközben feltámadt forró szél.
– Ha ez a falu is olyan, mint a többi, amelyeket már
végiglátogattam, az az épület rendeltetését tekintve a Familiszter
megfelelője. Ott nyugodtan tárgyalhatunk anélkül, hogy bárki
személyes terébe befurakodnánk. Nem mellesleg, nem tudom, önök
hogy vannak ezzel – szaporázta meg a lépteit –, nem lenne ellenemre,
ha odabent találnánk egy öblítős vécét. Ritka hasznos és értékelendő
találmány.
– Apám, én is csatlakozhatok?
A szűk utcácskába Ambrosius is utánuk kanyarodott, aki a
macskaköveken nehezen tudta kormányozni a görszékét, és folyton
nekiütődött vele a járdaszegélynek.
– Nem, fiam – felelte Lazarus. – Menj csak vissza a barátainkhoz,
nem maradok el sokáig.

505
 Ambrosius kinyitotta, majd inkább becsukta a száját. Lazarus
sugárzó lénye mellett egészen elszürkült, szinte beleolvadt a
félhomályos, hajnali utcaképbe, ami a kedélyét is igencsak
beárnyékolta. Csalódottan nézett Walter után, aki darabos lépteivel
magányosan rótta tovább az utat anélkül, hogy feltűnt volna neki,
hogy a gazdája megállt.
– Ő mindenhová elkíséri. Én miért nem? Engem miért nem visz
magával soha?
– Ugyan, Walter, az más! Te sokkal fontosabb vagy nála! Mindig
is az voltál. Nem maradok el sokáig – ismételte Lazarus –, várj meg a
téren.
Ophélie figyelte, ahogy a sálja biztatóan Ambrosius köré
tekeredik, miközben az ifjú behúzott nyakkal próbál hátramenetben
kievickélni a sikátorból. Ophélie sokféle helyzetben látta már ezt a
fiút, nyitott, széles látókörű embernek tartotta, aki könnyen teremt
kapcsolatot bárkivel, nem csak automatákkal, de valahányszor
Lazarus megjelent a közelében, szinte megsemmisült, mint aki
hirtelen nem tudja, hol a helye.
Ophélie némán követte Lazarust és Thornt a zászlós házikó felé,
nem akart hátrafordulni, nem fordulhatott hátra. Olyan dolgokat
készültek egymással megbeszélni, amelyeket jobbnak látta, ha rajtuk
kívül más nem hall, főleg nem Ambrosius.
Az ajtó nem volt bezárva. A küszöbön túl egy tágas terem fogadta
őket, amelynek a berendezése – a cserepekben kókadozó száraz
kóróktól eltekintve – bizonyos fokú tiszteletet parancsolt: középen
egy hosszú asztal, körülötte több sorban rengeteg szék, köztük
megfelelő mennyiségű állólámpa. A helyiségben mintha megállt

506
volna az idő. Lazarus nyomban eltűnt az egyik oldalajtó mögött,
ahonnan kisvártatva vízzubogás hallatszott. Ophélie körbesétált a
nyikorgó parkettán. Vajon miért inkább a mezőn vertek tábort az
itteniek, mint hogy beköltözzenek a falvakba? Ebben az épületben
sem volt sehol egy hirdetőtábla vagy falragasz, virágcserepekből és
agyagedényekből viszont itt is tároltak egy jelentősebb gyűjteményt,
az összes párkányt végigrakták velük. Az egyik ablaknál Ophélie
rajtakapta a buszmegállós kislányt, amint orrát kívülről az üvegre
tapasztva utánuk leskelődik; idáig követte őket, de bemenni már nem
mert.
Thorn behúzta a függönyöket, amivel leginkább a port sikerült
felvernie. Egy szék támlájával kipeckelte a bejárati ajtó kilincsét,
hogy senki se nyithasson rájuk, majd térdmagasságban hangos
nyekergéssel Lazarus felé fordult. Az arckifejezése rosszat sejtetett,
de egyelőre nem szólt egy szót sem. Ophélie helyette is kimondta,
amit gondolt:
– Hazug.
Lazarus még a mosdóból kijövet magához ragadott egy
süteményes tálat, de miután megállapította, hogy a rajta lévő
finomságokat vastagon belepi a penész, fintorogva visszatette az
asztalra.
– Ez azért így nem pontos. Soha nem másítottam meg az
igazságot, csupán nem tártam fel teljes egészében. És ez nagyon nagy
különbség. Az az érzésem, mintha elégedetlenek lennének – mondta
a szája sarkában hamiskás mosollyal. – Csak nem amiatt, hogy még
nem találtak rá a Másikra? Ne bánkódjon, my dear, ön ennél sokkal
nagyobb dolgot tett. Walter! – csettintett. – A 118-as lemezt!

507
 A gépkomornyik, aki épp egy üres teáskannából töltötte a semmit
egy hasonlóképpen üres csészébe, kattogni és berregni kezdett, de
olyan rémisztően, mintha menten szét akarna esni. De pár
másodperccel később, miután a törzsében a zörejek alapján minden
alkatrész átrendeződött, a hasából a következő szakadozott párbeszéd
recsegett elő:
– MIHEZ …HEZ KEZDENEK A BŐSÉGSZARUVAL …RUVAL? – kérdezte
egy hang.
– ÖN CSODÁT VITT VÉGHEZ …HEZ, MISS – felelte egy másik. –
A KIKRISTÁLYOSODÁSIG …SODÁSIG EDDIG MÉG EGYETLEN …LEN
ALANYUNK …NYUNK SEM JUTOTT EL. A MAGUNK …GUNK RÉSZÉRŐL

GONDOSKODNI FOGUNK …GUNK RÓLA, HOGY EBBŐL A CSODÁBÓL

…DÁBÓL ÚJABB CSODÁK …DÁK SZÜLESSENEK.

– Köszönöm, Walter, ennyi elég lesz.
Ophélie szemüvege besárgult.
– Az utolsó beszélgetésem azzal a megfigyelővel. Hogyan?…
A skarabeusz?
Lazarus arcára diadalmas mosoly ült ki.
– Az automatáim távkapcsolatban állnak egymással. Hogy
hogyan, az persze ipari titok – pontosított, és hozzá kacsintott egyet.
– Így a fél fülemet mindig a gondozón tarthatom, miközben járom a
szilánkokat.
Ophélie-nak az volt a benyomása, hogy Lazarus csak most kezdi
kimutatni a foga fehérjét, eddig mit sem tudott erről az úrias modorú,
idős férfiról, aki széles mozdulatokkal magyarázott, és rávillantotta
fényes mosolyát. Nem, ő nem egy egyszerű gyalog volt a sakktáblán,
és még csak nem is a futó, hanem maga a király. Az elejétől fogva

508
tudta. Tudta, milyen Istent szolgál, tudta, hogy a Másik Eulalie
visszaverődése, és nagy valószínűséggel még jó néhány olyan
részletet is ismert, amelyekről Ophélie-nak és Thornnak sejtelme sem
volt. És ezeket a részleteket szándékosan megtartotta magának.
Walter kihúzkodott pár széket az asztal mellől, hogy a jelenlévők
kényelmesen helyet foglalhassanak, de ismét túlteljesített, mivel
hármuk közül végül csak Lazarus ült le.
– Amikor utoljára találkoztunk, felhívtam a figyelmét arra, hogy a
visszaverődésekben van mindennek a kulcsa. Személyes sikeremnek
könyvelem el, hogy ön követte azt az utat, amelyet felkínáltam, és
szépen végig is ment rajta. Azzal kapcsolatban pedig, hogy kitartok
Lady Itschen és a terve mellett, őszintén beszéltem. Ha már a rejtély,
hogy ki is ő valójában, így összehozott minket, engedtessék meg,
hogy legalább magunk között nevezzük őt a becsületes nevén.
Kizárólag az a nemes cél vezérel, hogy az általa elképzelt tökéletes
világot még tökéletesebbé tegyem! Egy olyan világért dolgozom,
amelyben egyetlen ember sem igázza le a másikat, és nincs
kiszolgáltatva az anyagi kényszereknek. Miből erednek a háborúk?
Honnan fakadnak a konfliktusok? A szűkölködésből. Minden
ideológiát anyagi megfontolások táplálnak.
Lazarus mind hevesebben belelovalta magát az elmélete
kifejtésébe; növekvő izgalmában ide-oda pakolgatta keresztbe a
lábát, és egyre gyorsabban malmozott a két hüvelykujjával. Minden
szavát csakis Ophélie-hoz intézte, mintha Thorn ugyanolyan
mellékes szerepet töltene be mellette, mint az ő oldalán Walter.
– A bőségszaru – suttogta maga elé Ophélie. – Az is az ön műve.

509
 – Ó, nem egészen, és nem is egyedül én felelek érte – ellenkezett
szerénykedőn Lazarus. – Azok a megfigyelők, akiket a gondozóban
látott, mind a köznép egyszerű sarjai. Összefogtunk. Volt idő,
amelyben unfortunately jómagamnak még nem lehetett részem,
amikor Miss Hildegarde-ot is magunk között tudhattuk, de egy
nézetkülönbség okán kilépett a sorainkból, és elváltak útjaink.
Ophélie visszagondolt a skarabeuszos bakfisra, a gyíkos férfira és
a majmos leányzóra. Ezek szerint hiába is próbálta volna kitalálni,
mit örököltek, mivel nem örököltek semmit. Hát ezért nem jutott
velük egyről a kettőre az elhajlásgondozóban! Gyakorlatilag
félrevezették. Bábel mindig is – vagy legalábbis a nemrégiben
bekövetkezett földcsuszamlásokat megelőzően – kitűnt a többi
szilánk közül a honpolgárainak kijáró egyenlő bánásmóddal, de azok,
akiknek nem voltak különleges adottságaik, még ott is csak ritkán
kerülhettek felelős beosztásba.
– A lovagot is ön intézte – motyogta Ophélie. – Épp a Sarkon járt,
amikor letartóztatták. És később kihozta Helheimből, hogy
felhasználja.
– Az aztán felettébb érdekes egy fiúcska! Az örökölt tehetsége,
természetesen még a csonkítása előtt, igen sajátos elhajlást mutatott.
Igazából csak a kíváncsiság vitt hozzá Helheimbe. Hiszen ismer,
extremely kíváncsi természet vagyok – csillant fel Lazarus szeme a
rózsaszín csíptető mögött. – Hosszan elbeszélgettünk egymással.
Mint öreg a fiatallal; én, akinek soha nem volt semmilyen rendkívüli
képességem, és ő, akitől elvették mindenét. Remélem, nem bántom
meg ezzel, de rajta keresztül igyekeztem minél többet megtudni
önről. Hiszen, mint kiderült, ön összeköttetésben áll a Másikkal, az a

510
fiatalember pedig meglepően jól értesült volt önt illetőleg. Végül arra
jutottam, hogy jobb helyen lesz nálunk, a gondozóban.
„Egy”, gondolta magában Ophélie.
– És Blasius? – kérdezte fennhangon. – Ő azt mesélte nekem,
hogy ön a tanára és a bizalmasa volt. Meg hogy ön érdekesnek
találta. Ön intézte úgy, hogy bekerüljön az alternatív programba?
Lazarus az előbbinél némileg visszafogottabban, de továbbra is
lelkesen bólogatott.
– Feltételezésem szerint, és ebben a feltételezésben még ma is
hiszek, a balszerencse szintén összefüggésbe hozható a
visszaverődésekkel. Ugyanakkor Blasius kezelése nem hozott
számottevő eredményeket. Egyáltalán nem lep meg, hogy kiskegyed
közel került hozzá. Hiszen említettem, és ez nem is csak puszta
elmélet: minket, inverzeket kivételes sorsközösség kapcsol egybe.
„Kettő.”
– És ott van Elizabeth – folytatta a számonkérést Ophélie. – Az az
állásajánlat, amellyel a Genealógusok felkeresték, hogy a kedvükért
fogadja el, az is az ön ötlete volt.
Lazarus erre is buzgón bólogatott, amitől majdnem székestül
hátraesett.
– Jelen voltam az avató ünnepségen, amikor is átvette a
tehetségének kijáró elismerést, és arra gondoltam, a segítsége
nagyban hozzájárulna a munkánk sikeréhez. Mert bármilyen
hűségesen szolgálom Lady Itschent, a kódot nem árulta el nekem. Ha
Miss Elizabeth nem vette volna túlságosan komolyan, hogy a
Genealógusoknak tartozik engedelmességgel, ha nem rendeli magát

511
alá oly mértékben nekik, magunk mellé állíthattuk volna… ahogyan
önt is sikerült megnyernünk.
A feltaláló boldognak, igazán és felszabadultan boldognak tűnt,
hogy végre nyíltan, köntörfalazás nélkül válaszolhat Ophélie
kérdéseire. És türelmetlennek, hogy miért nem térnek már rá arra a
témára, amelyet Ophélie szántszándékkal késleltetett. Thorn
mindeközben le sem vette a szemét az órájáról, mintha az osztott
számlap összes kis- és nagymutatójának minden moccanását
magában összeadná. Ophélie-t meglepte, hogy még nem szólt közbe,
pedig ha valakinek, akkor neki aztán volt gyakorlata az efféle
kihallgatásokban, de nem firtatta az okát, mivel hozzá hasonlóan
magában ő is számolt.
„Három.”
– És Ambrosius?
– What, Ambrosius? – hökkent meg a kérdésen Lazarus.
– Megtaláltuk a halotti urnáját.
Lazarus enyhén előredőlt a széken, és mindkét fehér cipős lábát
teli talppal megvetette a parkettán. Nem érezte magát kellemetlenül,
zavarba hozni nem lehetett, de valami mélységes mélabú jelent meg
az arcán.
– Nos, értem. Ez esetben felesleges tovább titkolóznom önök
előtt. De még mielőtt felfedném a tényleges mibenlétét, szeretnék
kérni egy szívességet: soha ne beszéljenek neki arról, amit önöknek
most elmesélek. Borzasztóan megviselné, nagyon érzékeny fiú.
Mind Ophélie, mind Thorn óvakodott attól, hogy bármilyen
ígéretet tegyen. Csak álltak mozdulatlanul, és feszült némaságban
várták a fejleményeket.

512
 Lazarus a belülről eltorlaszolt bejárati ajtó felé pillantott.
– Ambrosius, úgymond, egy megtestesült visszaverődés. Egy régi
barátom visszhangjából született, az ő alakmása. Azé a barátomé,
akivel együtt alapítottuk az alternatív programot. Egy olyan emberé,
aki szívét-lelkét beletette a Cornu copiae hadműveletbe, szó szerint
testestül-lelkestül átadta magát neki. Abban az urnában az ő hamvai
pihennek.
– Megtestesült visszaverődés – ismételte Ophélie elfojtott hangon.
– Mint azok a selejtes tárgyak, amelyeket nyakló nélkül ont magából
a maga bőségszaruja?
– Rosszul közelíti meg a dolgokat. Azok a tárgyak nem selejtesek,
mondjuk inkább úgy, hogy tökéletesítésre szorulnak. Ambrosius
puszta létezése olyan elképesztő távlatokat nyitott meg előttünk,
amelyek minden jótékony hozományát ön talán még nem tudja
felmérni!
Ophélie a nyelvébe harapott. A beszélgetés kezdett olyan irányt
venni, amitől felfordult a gyomra.
– Neki is van kódja?
– Igen, a táblácskát a háta közepén viseli, hogy még véletlenül se
láthassa, és ne is érhessen hozzá. Az a kód összetettségében egyelőre
meg sem közelíti Eulalie Itschen rejtjelezését, ahhoz viszont elég
volt, hogy általa Ambrosius szilárd, emberi alakot ölthessen. De
hangsúlyozom, könyörögve kérem önöket, ezt nehogy elárulják neki!
– rimánkodott a feltaláló. – Az a kód ugyanis úgy van összeállítva,
hogy ő maga ne legyen tudatában sem a lénye valós természetének,
sem a várható élettartamának, amely igen jelentősnek ígérkezik. Már
így is nehezen viselem a szomorúságát, amikor az anyjáról

513
kérdezősködik, akit nem ismerhetett, a körülmények fényében
nyilván nem véletlenül.
„Négy.”
– És a barátjával, az eredeti Ambrosiusszal, vele mi lett? Meghalt?
Lazarus naptól cserzett, maszatos arcát széles mosoly ragyogta be.
– Ó, nem, my dear, meggyőződésem, hogy mind a mai napig
nagyon is eleven.
A válasz meglehetősen talányosan hangzott, de Lazarus nem
hagyott időt Ophélie-nak, hogy feszegesse. Felemelte a kezét,
jobboldalt a mellkasára tette, oda, ahol a szíve dobogott, és olyan
áhítattal nézett Ophélie-ra, mint aki arra készül, hogy menten
szerelmet vall neki.
– Mint ebbe már beavattam, magam is situs inversusszal
születtem. A bőröm alatt fordítva helyezkednek el a szervek, aminek
köszönhetően régen, nagyon régen, jóval azelőtt, hogy Lady Itschen
megkörnyékezett volna, sőt még azelőtt, hogy bekerültem a Jó
Családba, a gondozó felvett megfigyelésre. Akkoriban az
intézménynek célzatosan az elhajlások kezelése volt a hivatása, de
nekem ez már gyerekfejjel is az energiák sajnálatos elherdálásának
tűnt. Nem akartam, hogy „helyreigazítsanak”, épp ellenkezőleg! Azt
is említettem már önnek, hogy a testi rendellenességem különösen
fogékonnyá tett mások, nevezetesen a hozzám hasonló inverzek iránt,
akik közé ön is tartozik, és megérzek dolgokat velük kapcsolatban.
De a fogékonyságom nemcsak az emberekre, a visszaverődésekre is
kiterjed, és azokkal aztán tele van a gondozó! Absolutely biztos
vagyok benne, hogy képzett és tapasztalt olvasóként a falai között ön
is fokozottan érzékelte a múlt visszaverődéseit.

514
 Ophélie kénytelen volt beismerni, hogy a gondozóbeli
tartózkodása alatt bizony élénkebb látomásai támadtak, mint valaha.
Az ujjai átmenetileg ugyan elhangolódtak, de az egész teste, a
zsigerei minden rezdülést tisztán jeleztek.
– Jómagam a visszaverődésekből hámoztam ki mindent – folytatta
az átszellemültségtől remegő hangon Lazarus –, azok vezettek rá
Eulalie Itschen és a Másik történetére, azokból ismertem meg a
Cornu copiae hadműveletet is, amelyet olyan ígéretesnek találtam,
hogy amikor Ambrosius barátommal közösen átvettük az intézmény
vezetését, haladéktalanul felfrissítettem és újra beindítottam. Annyi
tennivaló volt előttünk, hogy megtisztítsuk a világunkat a rárakódott
szennytől… Negyven év munkája! – sóhajtott meghatottan, amitől
még a csíptetője is bepárásodott. – Hogy rohan az idő! És én sem
leszek már fiatalabb.
Ophélie olyan erős viszolygást érzett a hallottaktól, hogy a hideg
futkározott tőle a hátán. Negyven év. Nagyjából arra az időszakra
tette, hogy Bábelen és persze Animán is zárolták a háborús
dokumentumokat, és még a múzeumokból is eltüntették az épen
maradt fegyvereket. Lazarus talán nem osztotta meg Eulalie
Itschennel abbéli szándékát, hogy feléleszti a Cornu copiae
hadműveletet, de szellemi vezetője közéleti hozzáállására így is
hatással volt: mi másért húzott volna Eulalie szilánkszerte éppen
akkor egyet a cenzúra nadrágszíján? Lazarus eltüntette a múlt
emlékeit, hogy kitöröljön egy csúfos fejezetet az emberiség
történetéből.
Ebben a megvilágításban Ophélie akárhonnan nézte is, a vele
szemben ülő idős férfi a rózsaszín csíptetőjével és a nevetséges

515
érveivel tagadhatatlanul veszélyes volt. Mindenért őt hibáztatta:
nemcsak a múzeumát, de őt is részlegesen megcsonkíttatta.
„Öt.”
– Egyébiránt a visszaverődések nem egyedül a múltról
tanúskodnak – folytatta a Lazarus meleg, barátságos hangon, mint
akiről simán lepereg Ophélie látványos ellenszenve. – Vannak
olyanok is, amelyek a jövőből pattannak vissza, és azokból talán még
többet lehet okulni.
Lazarus igen hatékony eszközökkel tartotta éberen a közönség
figyelmét. De Ophélie hiába látott át a hatásvadász fogásokon, minél
inkább szerette volna elhallgattatni ezt az idegesítő vénséget, annál
nagyobb kíváncsisággal csüggött a mondandóján. Thorn
mindeközben egészen belefeledkezett az órájába; nem vett részt a
társalgásban, és egész idő alatt a szeme sem rebbent.
Lazarus amúgy tanárosan, kioktatóan felemelte a mutatóujját.
– Amennyiben megfelelő alapossággal végezte a kutatását, és önt
ismerve feltételezem, hogy így történt, akkor nagyjából tisztában van
azzal, miről beszélek. Arról a gázról, amely mindenütt körülvesz
minket, és amelynek magam adtam az „aerargyrum” nevet. Ennek a
légnemű anyagnak a tulajdonságai semmiben sem egyeznek az
élethez elengedhetetlenül szükséges oxigén sajátosságaival. In fact, a
szerkezete egyetlen ismert kémiai anyagéhoz sem hasonlít. Emellett
a vizsgálata rendkívül bonyolult, még a vegyészek közül is csupán
kevesen tudnak a létezéséről. Olyan finom részecskék alkotják, hogy
a legérzékenyebbre kalibrált műszereink is csak sűrített formában
képesek kimutatni, például olyankor, amikor valami mozgás
hullámokat kavar bennük, és az így keletkezett hullámok

516
visszaverődnek. Olyan finom részecskékről beszélünk – ismételte a
nyomatékosítás kedvéért –, amelyek nemcsak a tér, de az idő
dimenziójában is másként viselkednek. Önhöz a múlt visszaverődései
érnek el, én a „tehetségtelenségem” ellenére mostanság inkább a jövő
visszaverődéseit észlelem. És egy ilyen visszapattanó hullám
álmomban megsúgta nekem, hogy hamarosan ismeretlen földön
találkozunk. Másként mondva: számítottam önre, és vártam.
Lazarus hunyorgó szeme körül elmélyültek a szarkalábak. A híres
szilánkjáró kényelmesen hátradőlt a székén, és elégedetten elvette
Waltertől a csészét, amelyben a gépkomornyik szikkadt
légytetemeket szolgált fel neki.
– Nem azért időztem el itt ilyen hosszan, hogy az őslakosokat
tanulmányozzam, nem csak azért. Hanem mert előre tudtam, hogy az
élet ismét összehoz minket. Előre tudtam, hogy nekem jut az a
megtisztelő feladat, hogy visszaszállítsam önt Bábelre, és
személyesen kísérjem el a harmadik szintre.
Ophélie azon gondolkozott, hogyan képes Thorn még mindig
megőrizni a hidegvérét. Amikor Walter neki is felkínált egy
csészényi döglött legyet, határozottan eltolta magától az automata
mancsát.
– De hiszen az ön gondozója adott ki Lady Septimának, aki
könyörtelenül bezsuppolt egy fellengérbe, és szélnek eresztett,
másként itt sem lennék… Nem túl sok hűhó ez azért, hogy most meg
visszavigyen oda, ahonnan elindultam? Ennek semmi értelme.
Lazarus Ophélie minden szavára helyeslően ingatta az állát, de a
tekintete egy röpke másodpercre elhomályosult, mintha egy sötét

517
felleg úszott volna át előtte, ami Ophélie-t megerősítette az
állításában. A látszat ellenére az öregnek is voltak kételyei.
– A visszaverődések nem a mi logikánk szerint működnek, ne is
próbálja megérteni őket – győzködte Ophélie-t a szükségesnél egy
fokkal már-már gyanúsan tüzesebben –, de abban biztos lehet, hogy
mindennek megvan a maga oka. És jelen esetben ezt az okot mi még
nem érhetjük fel ésszel. Blast!
Lazarus prüszkölve visszaköpte a csészébe a legyeket, amelyeket
figyelmetlenségében felhörpintett. Walter, akár egy vérbeli
komornyik, arctalanul meghúzta magát a háta mögött, és merev
tartással várta a következő parancsát. Ophélie végignézett rajtuk: az
egyik képtelenebb figura volt, mint a másik. Valójában a közelmúlt
történései úgy összességében merő képtelenségnek tűntek fel előtte: a
hasztalan kutakodás, mindaz, amit Thornnal a gondozóban
végigcsináltak, hogy az álcájuk kockáztatásával egyáltalán
belefogtak ebbe a nyomozásba, miközben a világ omladozott
körülöttük, hogy azon a fellengéren milyen közel jártak a halálhoz…
„Hat és hét.”
– Miért csak itt és miért csak most avat be minket?
Ophélie hangja megváltozott, ami valószínűleg Lazarusnak is
feltűnt, mert ő is hangnemet váltott:
– Az egész folyamat attól függött, ön milyen döntéseket hoz.
Mindannyiunk érdekében, és ebbe önt is beleértem, nem tehettem
másként, kötelességem volt hallgatni, nehogy bármi befolyásolja a
kikristályosodását.

518
 A feltaláló megtámaszkodott a térdén, láthatóan nehezére esett
felállni, mintha öreg csontjaiban egyszeriben megérezte volna, hogy
bizony elszállt felette az idő.
– És milyen jól tettem, hiszen a vállalkozását siker koronázta:
létrehozott egy új Másikat. Erre ön előtt senki, még régi barátom,
Ambrosius sem volt képes. Azok a visszaverődések, amelyek eddig
az anyagi világban megszilárdultak, ha tetszik, testet öltöttek, vegyük
például azt a szerencsétlen fiút, akit fiamnak nevezek, vagy a
családfőket, feleannyira sem tökéletesek, mint az, amit ön teremtett.
Azzal lassan elindult Ophélie felé. A cipője talpa nyomot hagyott
a parkettán, a szökőkutas mártózástól még mindig vizes köpenye
húzta a vállát. Mégis olyan hév sugárzott belőle, mintha ráncos bőre
alatt nem is vér, hanem izzó láva csörgedezne az ereiben.
– Ha tudná, mennyire égek a vágytól, hogy közelebbi
ismeretségbe kerüljek az ön visszaverődésével, hogy meghalljam a
visszhangját! Ön bizonyára azt hiszi, minden tudás birtokában
vagyok, de ebben téved, ahhoz valami még hiányzik: a legfőbb
igazság, amely a visszaverődések titkát hordozza magában, a
világunkét; az a tudás, amelyet Ambrosius barátom magával vitt a
sírba; az a tudás, amely által az emberiség végre kiteljesedhetne. Ami
egyben az én munkám kiteljesedését is jelentené. Jusson eszébe,
mivé vált Lady Itschen, egyedül, a saját erejéből a visszaverődésének
hála! És képzelje csak el, ön mire vihetné, mi, együtt milyen
csodálatos dolgokat vihetnénk véghez azzal a visszhanggal, amelyet
ön életre hívott! Ez végre értelmet adna azoknak a súlyos
áldozatoknak, amelyeket az ügyért szükségszerűen meg kellett hozni,
nem gondolja?

519
 Mi adhatna értelmet az áldozatoknak? Ophélie fejében addig
kavarogtak ezek a szavak, amíg minden érzését és gondolatát
egészen fel nem kavarták.
Eulalie Itschen rengeteget vesztett: először a családját veszítette
el, aztán a fél életét is odaadta, és ebből a romhalmazból hozta létre a
Másikat. És cserébe olyan tudást kapott tőle, amely megszabadította
a test mulandóságának nyűgétől. Ha valamire, hát arra Ophélie
cseppet sem vágyott, hogy ezerarcú alakváltóként folytassa tovább e
világi pályafutását, és másokat sem kívánt ilyen hatalommal
felruházni. Nem, Octaviót ezzel nem tudja visszahozni. Az eddig
elszenvedett áldozatokat semmi sem igazolta, és nem is pótolhatta.
Ophélie úgy érezte, hogy van valami taszítóan kellemetlen abban,
ahogy Lazarus előrenyújtott karral, lépésről lépésre közeledik felé.
A feltaláló úgy nézett rá, mintha ő és a visszhangja hozzá tartozna,
csakis az ő tulajdona lenne.
– Ne tegyen szemrehányást magának, my dear, amiért még nem
találta meg a Másikat – duruzsolta neki halkan egészen közelről,
miközben a vállára helyezte a kezét, amelynek az érintése
ugyanolyan meleg volt, és puha, mint a hangja. – Valójában minden,
amin keresztülment, azt a célt szolgálta, hogy önt elvezesse hozzá.
De már nem kell keresnie, itt van, ön mellett, szinte érzem a
jelenlétét – lehelte révülten Ophélie arcába. – Biztos vagyok benne,
hogy ön is érzi.
Ophélie leginkább azt érezte, hogy Lazarusnak büdös a szája.
Nyilván hetek óta nem látott fogkefét.
– Befejezte?

520
 A csend fullasztó volt, akárcsak az áporodott levegő, amely még
akkor szorult be a terembe, amikor a falusiak utoljára ott jártak.
A kérdést Thorn tette fel, miután az órája fedele magától lecsattant.
Lazarus, aki kitartóan szorongatta Ophélie vállát, mintha csak
ekkor eszmélt volna rá arra, hogy Thorn is ott van.
– Ó, nem hinném, hogy sikerülne valaha is befejeznem – nevetett
fel. – Messze földön híresen javíthatatlan fecsegő vagyok!
Az ablakon beszűrődő napsugár bíborszínre festette a függönyt,
áthatolt a levegőben szállongó porszemeken, és vérvörösen vetült
Thorn arcára.
– Maga pont ugyanolyan, mint ő – hörögte egészen mélyről
Thorn. – Mint Eulalie Itschen. Maga egy métely.
Olyan jegesen mustrálta Lazarust, amitől még Ophélie is
ledermedt. Ismerte ezt a pillantást, Thorn apai ágról hozta magával; a
vadászok néztek így, amikor valamilyen nagyvadra mentek. Thorn
hónapok, évek óta megszállottan küzdött a saját karmai ellen. De
Lazarus kihozta belőle az ősi ösztönt, és látszott rajta, hogy nem sok
minden választja el attól, hogy életében először készakarva engedjen
nekik, bármennyire is megvetette őket és magát, valahányszor ártott
velük valakinek.
Ophélie korábban megfogadta magában, hogy megváltoztatja ezt
a tekintetet.
Lazarus viszonozta Thorn pillantását, némileg lekezelően
méregette őt a csíptetőjén keresztül, amelynek lencséje nyilván az
egész világot rózsaszínnek tüntette fel előtte. Talán az árnyakat is
megmutatta neki?

521
 – Ugyan, ugyan, fiacskám, a látszat ellenére tudom, hogy ön is
ugyanúgy gyűlöli az erőszakot, mint jómagam. És a hitvese miatt
már így is épp elégszer bepiszkította a kezét. Nem hinném, hogy
nagyra értékelné, ha ismét tettlegességhez folyamodna.
Ezt az egyet Ophélie sem tagadhatta. Felpiszkálta a saját karmait,
és rácsatlakozott velük Lazarus idegrendszerére, aki menten
elengedte, mintha az ujjait megcsípte volna az áram. Majd még
mielőtt az öreg a meglepettségéből felocsúdhatott volna, Ophélie
máris ráeresztett egy második áramütést, amely hátratántorította.
A harmadik nekilökte Walternek. A negyedik a padlóra taszította. Az
ötödik pedig fektében lenyomta a parkettára.
Ophélie minden löketnél magában számolt.
„Ezt a lovagért.”
„Ezt Blasiusért.”
„Ezt Elizabethért.”
„Ezt Ambrosiusért.”
„Ezt a múzeumomért.”
A következővel nekilódította Lazarust egy polcnak, amely a
termet átható animista indulat folytán a feltaláló fejére borogatta az
összes rajta lévő cserepet és agyagedényt.
„Ezt Thornért és magamért.”
Ophélie undorral nézte a földön összegömbölyödve kucorgó
öregembert, akinek ezüstös haja mintha berozsdásodott volna. De
nem tőle, sokkal inkább magától undorodott. Ő csinálta ezt vele.
Hiába mondogatta magának, hogy Lazarus megérdemelte, valahogy
keserű volt a szájíze. De rögvest vissza is nyelte a torkába toluló
epét, amint a pillantása keresztezte Thornét, akin már nyoma sem

522
volt gyilkos szenvedélynek, csak megrökönyödésnek, amellyel őt,
egyedül őt figyelte.
Nem, nem hagyhatta, hogy érte, helyette mindig csakis ő piszkítsa
be a kezét, ezt nem várhatta el tőle. Vállalta, amit tett.
– Most szépen visszarepít minket Bábelre, és elvisz
a bőségszaruhoz! – parancsolta Lazarusnak.
A feltaláló ráemelte fájdalomtól meggyötört arcát, amelyen
sokféle érzés látszott, de félelem egyáltalán nem. A vonásai
leginkább kíváncsiságról árulkodtak, amelyet még a földön, az
agyagcserepek között kúszva is meg tudott őrizni, sőt, mintha valami
még fel is szította volna: úgy tűnt, a kísérlet olyan fordulatot vett,
amilyenre maga sem volt felkészülve.
– Of course! Pontosan így terveztem, Miss Oph…
– És amint odaértünk – vágott keményen a szavába Ophélie –,
visszaszolgáltatja nekem a visszhangomat. A gondozó nem
rendelkezhet vele, nem az ő tulajdona, és soha nem is lesz az. Vége a
játszmának!
Ebben a szent minutumban, miközben Walter nekiállt, hogy egy
tollseprűvel valamelyest letisztogassa a gazdája véres kobakját,
páncélos hasából recsegve megszólalt egy hang:
– KI AZ AZ ÉN?

523
 A GYÜLEKEZÉS

A pad egy terebélyes fügefa árnyékában húzódott meg. Két férfi ült
rajta. Ophélie hátulról is felismerte őket, bár egy pillanatra
elbizonytalanodott, melyik melyik: Blasius ugyanis a tőle
megszokottnál jóval egyenesebben tartotta magát, míg Wolf enyhén
összegörnyedt. Nem szóltak egymáshoz. Csak csendben ücsörögtek
egymás mellett, ingujjban, és bámulták a falu szélétől induló
szőlőlugast. Amikor Ophélie odaért hozzájuk, mindketten kicsit
félrehúzódtak, hogy maguk között helyet szorítsanak neki. Olyan
béke honolt azon a padon, hogy Ophélie hirtelen el is felejtette, miért
jött, mit akart mondani nekik. Csak velük együtt élvezte a
bárányfelhők vonulását az égen, a szőlő és a füge cukros illatát, a
levelek között rájuk eső napsugarak melegét, azt, ahogy a szellő
simogatta a haját és csupasz lábujjait.
– Hiányozni fog nekünk, Miss Eulalie.
Blasiust nem sok választotta el attól, hogy elpityeredjen. De hogy
örömében vagy bánatában, azt nehéz lett volna megmondani. Talán
egyszerre mindkettőtől. Pedig Ophélie még meg sem szólalt.
– Nem kellene visszamennie Bábelre – morogta az orra alatt Wolf
professzor. – Ha a világ így is, úgy is összeomlik a lábunk alatt,
akkor a maradék időt legalább töltsük kellemesen, egy pohár itallal a
kezünkben.
Azzal megkínálta Ophélie-t is az édeskés szagú – és persze
feltehetően valamelyik házból elemelt – párlattal, amelyet
szürcsölgettek. Ophélie érezte, hogy ezt a már-már baráti gesztust

524
nem utasíthatja vissza. Elvette hát a poharat, és belenyalt az italba.
Meglepő módon ízlett neki.
– Tudja – motyogta Blasius –, amióta ezen a szilánkon
megfeneklettünk, mintha elkerülne a balszerencse. Egyetlen cserép
sem esett a fejemre, egyetlen pad sem rogyott össze alattam, és az
időjárás is fabulous! És ez reménnyel tölt el. Kezdem hinni, hogy van
még előttünk jövő, egy olyan jövő, amelyben minden földdarab a
helyén marad, és amelyben nem kergetnek el senkit a hazájából. És
hiszem, hogy abban a jövőben, Miss Eulalie – lapogatta meg Ophélie
aprócska kezét –, önt is viszontlátjuk.
Ophélie szerette volna elmondani nekik, neki és Wolf
professzornak, hogy éppen azért kell visszajutnia Bábelre, hogy a
pusztításnak véget vessen, de ahhoz túl sok mindenbe be kellett
volna őket avatnia – olyan igazságokba, amelyeket még maga sem
egészen értett, és amelyek megingatták volna a Lazarusba vetett
bizalmukat –, és arra a jelen helyzetben nem volt elég ideje. Az
igazság egy töredékével azonban mindenképp tartozott nekik.
– A nevem valójában Ophélie. Visszajövök – ígérte a két férfinak,
akiknek a bejelentésétől tátva maradt a szája –, és töviről hegyire
elmesélek önöknek mindent.
Ophélie felpattant a padról, és szinte eliszkolt, bármennyire nehéz
szívvel hagyta ott a barátait és azt a nyugalmat, amelyet a
társaságukban érzett. Miközben a szellemfalun átvágott, döbbenten
tapasztalta, hogy az egykor kihalt utcákon mennyire felpezsdült az
élet. A piaci hangulatban mindenfelől szólt a zene, az emberek
gyümölccsel kínálgatták egymást, kacérkodtak és civakodtak
egymással. A Bábelről érkezettek szavak híján mutogatással

525
próbálták megértetni magukat a helyiekkel. A zsebükből változatos
különlegességeket húzkodtak elő, hogy elkápráztassák őket: ki egy
villát táncoltatott a levegőben, ki egy sötétben világító borotvával
büszkélkedett el, ki egy egérszőrű kaméleonnal színesítette a
kínálatot… Egy férfi a házát is elhozta magával, amelyet Pollux
gárdistáinak közeledtére gyűszűnyi méretűre zsugorított, csak attól
félt, vallotta be sajnálkozva, hogy a nagy sietségben elfelejtette
kihajtani belőle a macskáját.
Mindehhez a huszonkettedik szilánk lakói nagyszerű közönségnek
bizonyultak. Bármi, ami csak előkerült, az újdonság erejével hatott
rájuk, alaposan megvizsgáltak, végigtapogattak, megszagoltak
minden egyes darabot, mintha annál érdekesebb dolgot még
életükben nem láttak volna, és közben szemernyi bírvágy sem villant
a szemükben, nem akartak elvenni, sem kisajátítani semmit.
Egy, a többi épülethez hasonlóan elhagyatott porcelánfestő
műhely elé érve Ophélie lelassította a lépteit.
De nem a kirakatban porosodó, díszes tányérok érdekelték. Magát
az üveget nézte, amelyen kirajzolódott a saját tükörképe. Felemelte a
karját; a tükörképe is felemelte. Hátralépett; a tükörképe is
hátralépett. Kinyújtotta a nyelvét; a tükörképe is kinyújtotta. Úgy
viselkedett, mint egy szokványos tükörkép. És mégis…
KI AZ AZ ÉN?
A visszhangja nem szakadt el tőle, nem maradt ott az
elhajlásgondozóban, mint ahogy Ophélie azt gondolta. Követte, akár
az árnyéka, egy második árnyék, és beköltözött Walter
hangrögzítőjébe.
És Ophélie már tudta, hogy neki köszönheti az életét.

526
 Ő jelent meg előtte a fellengéren, hogy felhívja a figyelmét a
harangtoronyra, még mielőtt a földbe csapódtak volna, ami nemcsak
Ophélie, de oly sokak számára is könnyen végzetes lehetett volna.
Ophélie-t borzasztóan zavarta, hogy nem tud kapcsolatot
kezdeményezni vele, még ha a lehetőség, hogy ha nagyon akarja,
esetleg sikerülhet, ijesztőnek tűnt is; ugyanakkor titkon mulattatta,
amikor elképzelte, milyen kétségbeesetten csapkodhatják a
megfigyelők a távozásával egyidejűleg elnémult géppapagájt.
„De mi van, ha Lazarus igazat beszélt?”, jutott eszébe, miközben
az arca elhomályosult az üvegben. Mire számíthatott, ha ő is
ugyanazon az úton indul el, mint Eulalie Itschen? Ha azzal, hogy
magából egy részt átengedett a visszhangjának, cserébe ő is kapott
belőle valamit? Ha például ettől kezdve bárki emberfia bőrébe képes
belebújni?
Az üvegben a háta mögött észrevette Elizabethet, akinek a
jelenléte eddig nem tűnt fel neki, holott végig ott volt. A szemközti
lakóház kőkerítésén kuporgott, az egyik lábát lelógatta, a másikat
felhúzta; pontosan úgy festett, mint a térdén pihenő szöcske, amelyet
álmodozó képpel, egészen közelről tanulmányozott.
– Sokgyerekes családba születtem.
Ophélie egy kicsit elbizonytalanodott, hogy Elizabeth vajon hozzá
beszél-e, vagy a szöcskéhez, ugyanis a szemhéja félig csukva volt,
mint aki nincs is egészen magánál.
– A testvérek között nem én voltam a legfiatalabb, és nem is a
legöregebb. Emlékszem a házunkra, amely mindig hangos volt a
ricsajtól, a lökdösődésre a lépcsőn, a konyhából párolgó illatokra,

527
hangfoszlányokra. Kimerítő volt – sóhajtotta –, de nekem az volt az
otthonom. Én legalábbis azt hittem.
Elizabeth felemelte a fejét, hagyta a szöcskét, és Ophélie-ra
nézett. Hosszú, vöröses hajára, legfőbb testi ékességére már igencsak
ráfért volna egy alapos mosás.
– Egy éjjel egy idegen szobában ébredtem, ismeretlen emberek
között. A családom megszabadult tőlem. Egy éhes szájjal kevesebb.
Érted ezt? Nem volt maradásom, inkább az utcát választottam. És
Lady Heléna nélkül még mindig ott lennék.
A csizmáját finoman nekiütötte a kőkerítésnek, talán remélve,
hogy megpendül a sarkantyúja, de az ezüstszárnyak már nem voltak
rajta.
– Olyan közel jártam már ahhoz, hogy megfejtsem a Könyvét, és
visszaadjam neki az emlékeit… Mit érdekel engem a családfők
eredete?! Én csak azt az egyet akartam, hogy jusson eszébe a nevem.
Elizabeth az ajkába harapott – amúgy foghíjasan, mivel Cosmos
hegyes könyökének köszönhetően felül az egyik metszőfoga
hiányzott. Azt a fogat Ophélie miatt vesztette el, azért, mert segített
neki a bajban. Ophélie-nak hálásnak kellett volna lennie ezért, de
ehelyett leginkább azt érezte, hogy kedve lenne odamenni, és a
lábánál fogva leráncigálni őt arról a falról.
– Tényleg ezt akarod?
Elizabeth a kemény hangütés hallatán felvonta a szemöldökét.
– Hm?
– Itt maradni. Komolyan ezt akarod?
– Nem tudom.
– Vagy inkább visszajössz velünk Bábelre?

528
 – Nem tudom. Én már egyáltalán nem tudom, hol a helyem.
Ophélie arra gondolt, hogy ez az egy mindenesetre közös bennük,
és hálás volt, hogy Elizabethtel ellentétben neki van kibe
kapaszkodnia.
És ettől valamelyest meg is enyhült.
– Huszonegy családfőnek még mindig visszaadhatod az emlékeit.
– Nem tudom – hajtogatta tanácstalanul Elizabeth, és ismét
lehajtotta a fejét, hogy inkább megint a szöcskével foglalkozzon.
Ophélie hagyta, hadd főjön tovább a saját levében, és a falu másik
végét szegélyező, vadvirágos rétre indult, amelynek közepén
Ambrosius fújkálta a fehéren elvirágzott pitypangokat. Az ifjú a
körülötte lévő pusztaság és a nyakában lógó sálra tapadt apró szöszök
alapján már elég régóta ott vesztegelhetett. A közeledő léptek zajára
összerezzent. Ophélie megállt mellette, és akárcsak ő, az eget
kémlelte, ami mindkettejüket felmentette az alól, hogy egymás
szemébe kelljen nézniük. Úgy tettek, mintha a lazaroptert lesnék,
amely ennyi idő alatt persze még nem érhetett ide. A táborhely, ahol
Lazarus a repülő szerkentyűjét hagyta, messze túl volt a mezőn, és a
feltaláló nem egyedül ment érte: Thorn elővigyázatosságból
ragaszkodott ahhoz, hogy ha sántikálva is, de elkísérje.
– Elég big púp keletkezett apám fején.
Ophélie továbbra is az égre emelte a tekintetét, de a szeme
sarkából a zavaros származású és küllemű ifjút fürkészte.
A Lazarusszal zárt ajtók mögött folytatott kupaktanácsuk óta
Ambrosius mindeddig egy szót sem volt hajlandó szólni hozzá. Lágy
hangon, ugyanakkor tartózkodóan beszélt, mintha érezné, hogy
valami megváltozott közöttük.

529
 Ophélie azon vívódott magában, nem tartozik-e neki annyival,
hogy felvilágosítja, hogy egy olyan férfi alakmása, akit negyven éve
eltemettek egy urnában, és hogy az apja valójában nem is az apja.
– Kissé elragadtattam magam.
– Úgy tűnt, nem haragszik önre. Épp ellenkezőleg.
És Ambrosius még finoman is fogalmazott. Amikor Walter
hasában a visszhang megszólalt, Lazarus felpattant a földről, és
innen-onnan két cuppanós csókot nyomott Ophélie arcára. És
Ophélie hiába jelentette ki, hogy ne is számítson a segítségére a
hagymázas ábrándjai megvalósításában, mintha meg sem hallotta
volna. Ami végeredményben nem is volt akkora baj, ha ő és Thorn
valóban bízhattak abban, hogy elvezeti őket a bőségszaruhoz…
Ambrosius tekintete az égről lesiklott puha, bebújós bőrcipőbe
bújtatott, felemás lábfejére.
– Apám kevés dolgot oszt meg velem, de azt tudom, hogy sokat
vár öntől. Bizonyára túl sokat. Bele sem merek gondolni, micsoda
teher nyomhatja az ön vállát, amióta az első földomlásnál a fejébe
vette, hogy az ön felelőssége előkeríteni a Másikat. Azt meg bárcsak
jóvátehetném – tette hozzá szemlesütve –, hogy egy darabig magam
is azt hittem, ön az…
Ophélie nem bírta megállni, hogy oda ne pislantson az ifjú
tarkójára, már amennyi csillogó fekete haja és a nyúzott, háromszínű
sál között kilátszott belőle. Egy kicsit lejjebb, valahol Ambrosius
hátán volt egy kód, és az ifjúnak még csak tudomása sem volt arról,
hogy az tartja egyben. Ophélie viszont tudott róla, és ettől
kellemetlenül kellett volna éreznie magát. De nem érzett mást,
csupán sajnálatot; nem azért sajnálta az ifjút, mert olyan, amilyen,

530
hanem mert a tudatlansága minden bizonnyal boldogabbá tette.
Ambrosius igazából alig különbözött Faruktól – persze azt
leszámítva, hogy utóbbi azzal, hogy mindenáron meg akarta fejteni a
Könyvét, a közéletet is igencsak felkavarta –; ő is csak válaszokat
akart, még ha ezt később esetleg keserűen megbánhatta is.
Mindketten visszaverődésekből születtek, és az e világi létezésüket
néhány krikszkraksznak köszönhették, amelyeket az egyikük a testén
viselt, a másikuk a Könyvében hordott magánál mindig.
Vajon Eulalie visszhangjának is szüksége volt kódra, hogy emberi
alakot ölthessen? Vagy a kikristályosodás folyamatából
természetszerűleg származó visszaverődések másként viselkedtek,
mint azok, amelyeket mesterségesen hoztak létre?
– Már rátaláltam a Másikra – jelentette be Ophélie, amivel
alaposan sikerült meglepnie Ambrosiust. – Rátaláltam, csak
fogalmam sem volt róla, kivel állok szemben.
Már ha hihetett annak az árnyalaknak, tette hozzá magában
Ophélie. Egy ismeretlennek, aki mellesleg emlékeztette
Ambrosiusra.
„És ha tényleg én vagyok a Másik?”
Ez még feltételezésnek is nevetséges volt, de a mosoly egyhamar
lehervadt Ophélie arcáról. Kelj át a tükrön! Azon az éjszakán, amikor
a szobájában álló tükörben legelőször szembetalálta magát Eulalie
Itschen visszaverődésével, bizonyos mértékig egyesült vele:
kölcsönösen átadtak egymásnak valamit önmagukból.
Tényleg kilépett akkor a Másik a tükörből?
Ophélie-nak földbe gyökerezett a lába. Csak állt mozdulatlanul a
pitypangok között. A szíve a torkában dobogott. A kesztyűben is

531
érezte, hogy a keze teljesen kihűlt. Először nagyon melege lett, aztán
a hideg rázta, mintha a szervezete hirtelen ki akarta volna lökni
magából a belé furakodott idegen testet.
– Miss, jól van? – kérdezte aggódó tekintettel Ambrosius.
Ophélie a hangjából csak valami tompa zúgást érzékelt, alig
kapott levegőt. Nem, nem lehetett ő a Másik, mert az azért csak
feltűnt volna neki; mert ő nem idézhette elő a fölcsuszamlásokat;
mert egyszerűen nem akart az lenni. Igyekezett a lehető
leggyorsabban kigyomlálni a fejéből ezt a gondolatot, kitépte, mint
egy könyvből egy lapot, gondosan összegyűrte, és a képzeletbeli
papírgalacsint jó messzire elhajította magától. A saját újdonsült
visszaverődése is pont eggyel több volt neki a kelleténél, máséra
pláne nem volt szüksége.
– Jobban leszek, csak ezt az egészet sikerülne végre lezárni,
végérvényesen – felelte.
A lazaropter közeledő berregésének hallatán valamelyest
megkönnyebbült. A harsánykék, délutáni égbolton hamarosan maga
a jármű is feltűnt: olyan volt, mint egy óriás szitakötő. Leszálláskor a
légcsavarok kavarta szél a pitypangok maradék fehér szöszeit is
szanaszét fújta. Walter leeresztette a fellépőt.
– Welcome a fedélzeten! – kurjantotta ki Lazarus a pilótafülke
ablakán.
A lazaropter belseje szűk volt, sötét és levegőtlen, mintha nem is
légi, hanem tengerszint alatti utazáshoz tervezték volna. A kinti
világosság után Ophélie vakon tapogatózott előre, amíg bele nem
ütközött valamibe: ültéből Thorn nyújtotta felé a karját, hogy a
mellette lévő szabad üléshez irányítsa. Thorn már beszíjazta magát,

532
fél kézzel a mennyezeti kapaszkodót markolta, a lábát pedig maga alá
húzta, nehogy Ambrosius görszéke összelapítsa. Az út hosszúnak és
kényelmetlennek ígérkezett.
– Várjanak!
Elizabeth az utolsó pillanatban ugrott fel a fellépőre, még mielőtt
Walter felhúzta volna, és elfoglalta a fedélzeten üresen maradt utolsó
helyet. Lomha szemhéja alól a büszkeség újonnan éledt szikrája
villant.
– Bábel honpolgára vagyok! Nekem ott a helyem.
Azzal meg is kezdték a felszállást. Ophélie sokféle közlekedési
eszközt és módot kipróbált már, kelt át tükrön, zötyögött fellengéren
és vonaton, kirándult homokórával, utazott szárnyhajtányon és
görszéken, de olyan kellemetlen élményben, mint ezen a
lazaropteren, eddig egyetlen alkalommal sem volt része. A biztonsági
öv szorította, a légcsavarok forgásától nemcsak az egész szerkezet,
de minden csontja rázkódott, arról nem is beszélve, hogy a hangos
berregéstől szót váltani sem lehetett egymással.
Azt viszont nem tagadhatta, hogy a lazaropter gyors volt, így alig
pár órával később megérkeztek Bábel légterébe.
– By Jove! – szentségelt Lazarus.
Ophélie, Thorn, Ambrosius és Elizabeth nyomban kikapcsolták a
biztonsági öveiket, és előrenyomultak, hogy kinézzenek a szélvédőn,
amelyről az ablaktörlő szaporán seperte az újra és újra rárakódó
nedvességet. A háborgó felhőtengerből hol sűrű ködfalak képződtek
előttük, hol kavargó tölcsérek nyúltak a mélybe. Az elmúlt két nap és
két éjszaka alatt Bábel felismerhetetlenné vált. A főszilánk

533
földterületén hatalmas lyukak tátongtak, az egyik szélén egy
félbevágott piramis rogyadozott.
– A rengések sűrűsödnek – állapította meg Thorn.
Elizabeth összeszorította vértelen ajkát.
– Lady Septima azt ígérte a lakosoknak, hogy a belvárosban
biztonságban lesznek. Té… tévedett.
Az utcákon kétségbeesetten fel-alá rohangáltak a bábeliek, és
feléjük nyújtózkodtak, mintha tőlük, a magasból várnának segítséget,
de a kiáltásaikat a zajtól nem lehetett hallani. Még maradt
valamennyi föld a lábuk alatt, de az lett a legfőbb ellenségük.
„Nem a föld a hibás – gondolta Ophélie. – Hanem a Másik.”
Azt a kérdést ebben a helyzetben nem volt hajlandó magának
feltenni, hogy miért nem sikerült eddig azonosítania. Nem,
összegyűrte, elhajította.
Inkább a környéket pásztázta, hol tudnának egyáltalán leszállni,
hogy Ambrosiust és Elizabethet az előre megbeszéltek szerint
kitegyék. A maguk módján ők is csak játékszerek voltak Lazarus
kezében, de ennek sem az egyik, sem a másik nem volt tudatában.
Ophélie pedig nem akarta még jobban belekeverni őket a
gondozóban folyó gyanús ügyletekbe.
– Nézzék!
Ambrosius majd kiesett a görszékéből a nagy lendülettől, ahogy a
szélvédőre bökött. A vízcseppektől homályos üveg mögött az
Emlékmű még ép és sértetlen tornya rajzolódott ki, amely körül
elmosódó körvonalú testek lebegtek.
Lazarus, aki fáradhatatlanul nyomkodta a gombokat, kezelte a
karokat és bizgentyűket, maga elé húzta a periszkópot, és belenézett.

534
 – Léghajók – mondta –, és nem is akármilyenek. A családfők
címerei virítanak rajtuk: Korpolisz, Totem, Flóra, Sziddha, Fárosz,
Zefír, Tartarosz, Anima, Vesperás, Szerenisszimusz, Héliopolisz,
Plumbaurum, Titán, Szelené, szinte minden szilánk, még a Sivatag és
a Sark is képviselteti magát. Micsoda felhajtás! Családközi
nagygyűlés Bábelen, ilyen még nem volt!
Anima és a Sark említésére Ophélie heves szívdobogást kapott.
– Itt vannak a családfőink?
Az új világ keletkezése óta soha még egyikük sem hagyta el a
gondjaira bízott szilánkot. Lazarus nem túlzott: ilyen bizony még
nem volt.
– Biztosan Lady Heléna miatt jöttek – sóhajtotta a háttérből
Elizabeth, aki a szűk térben nekipréselődött Walter kemény
páncéljának. – Nyilván megérezték az eltűnését. A családfők a
Könyveiken keresztül kapcsolatban állnak egymással, ez is egy azon
ritka eredmények közül, amelyekre a kód tanulmányozása közben
jutottam.
A vizes szélvédő mögött úszkáló színes pacák szinte megigézték
Ophélie-t, képtelen volt levenni róluk a szemét. Az egyik Artemisz
fellengére volt, egy másik Faruké. Bizonyára minden elképzelhető és
elképzelhetetlen adottságot és technikai vívmányt bevetettek, hogy
ilyen rövid idő alatt ekkora távolságot megtegyenek. Ophélie a kínok
kínját állta ki, amiért nem találkozhat velük, és nem kérdezheti meg
tőlük, jól vannak-e az otthoniak.
Thorn odahajolt hozzá, már amennyire a körülmények engedték.
Az állán kiütő borosta és a szeme környékét uraló sötét karikák
ellenére majd kicsattant a tetterőtől.

535
 – Tartsuk magunkat a tervhez! – súgta a fülébe. – Ha a családfők
összegyűlnek az Emlékműben, Eulalie Itschen sem maradhat távol,
talán még a visszaverődése is előbújik, egy ilyen alkalmat nem
hagyhatnak ki. Most nagyobb szükségünk van a bőségszarura, mint
valaha. Vigyen minket egyenesen az elhajlásgondozóba! – emelte fel
a hangját, ezúttal Lazarusnak címezve az utasítást.
– A gondozóba? – szisszent fel Elizabeth. – Onnan egyszer már
kitettek minket, nem hiszem, hogy szívesen fogadnának.
Lazarus hátrapillantott a pilótaülésből, és rákacsintott.
– Dont’t worry, elég jók arrafelé a kapcsolataim. Ott nem eshet
bántódásunk. Mégiscsak én volnék a kedvenc beszállítójuk, vagy mi!
Ophélie akaratlanul is csodálta a magabiztosságát. Az öreg úgy
csűrte-csavarta a szavakat, hogy még véletlenül se lógjon ki a lóláb:
csak azt mondta ki, aminek az igazságához nem fért kétség, nem
keverte hazugságba magát. A púp még nem lohadt le a fején;
rendesen megkapta a magáét, és mégis győztesként viselkedett.
Ophélie hiába győzködte magát, hogy muszáj összefogniuk, hogy
közös erővel mentsék, ami még menthető, egyáltalán nem bízott
Lazarusban, aki a gondozóban velük szemben ráadásul élvezni fogja
a hazai pálya előnyeit.
Ophélie legalábbis ezt gondolta, amikor is a kavargó felhők között
megpillantotta a sokarcú óriást. És még akkor is ezt gondolta, amikor
a lazaropter leszállt a szobor feje búbján kialakított leszállópályára,
amelynek a létezéséről neki eddig sejtelme sem volt. Sőt, még akkor
is ezt gondolta, amikor Lazarus egy titkos felvonóhoz vezette őket,
amely leereszkedett velük a szobor koponyájának belsejébe. Csupán

536
akkor ingott meg ebbéli meggyőződésében, miután az igazgatói
lakosztály ajtaján beléptek.
Az íróasztal melletti karosszékben ugyanis egy ölelkező párocska
sáfrányos süteményt majszolt.
– Milyen szépen összegyűltünk! – örvendeztek egy szólamban a
Genealógusok.

537
 A BŐSÉG

A két kerek ablakon időnként megcsillant egy-egy napsugár,

miközben az üvegen egyenletesen kopogott az eső – a szobor szeme
egyszerre sírt és nevetett. A vízcseppek árnyéka végigfolyt a
Genealógusok mosolygó arcán. A férfi és a nő olyan szorosan ölelte
egymást, hogy szinte egy testté olvadtak össze. A bőrük aranya
mindent elhomályosított körülöttük, olyannyira, hogy Ophélie csak
egy idő után vette észre, hogy nincsenek egyedül.
Pollux gárdistái épp kipakolták a könyvtárszobát. Bedobozolták
az alanyok személyi anyagait, az orvosi felvételeket, és vitték, amit
csak értek. Amikor a felvonó megállt, és a fülkében meglátták
Lazarust, Ophélie-t, Thornt, Ambrosiust, Elizabethet és Waltert,
mozdulat közben mind megálltak, és a hátukon lógó szuronyos
puskáikhoz kaptak. Csak a Genealógusok parancsára vártak.
A férfi a kezében a süteménnyel intett nekik, hogy folytathatják a
rakodást, amíg a nő kéjesen lenyalogatta az ujjairól a rátapadt
sáfrányt.
– Milyen kellemes meglepetés, végre néhány látogató!
– Már kezdtünk kicsit elmagányosodni.
– Az egész intézetben sehol egy teremtett lélek.
– Sehol egy megfigyelő.
– Sehol egy kollaboráns.
– Sehol egy ápolt.
– Erre még a madár sem jár.

538
 Ophélie kipillantott a hozzá közelebbi ablakon. Odalent valóban
az összes épület és udvar kihalt volt. Hová tűnt a skarabeuszos
bakfis? És az a megfigyelő, akinek gödröcskék voltak az arcán? És a
többi inverz? És Secunda? És a lovag?
Mellette Thorn a világért sem mutatta volna ki, mi jár a fejében,
Ophélie-nak ugyanakkor feltűnt, hogy nem hallja a zsebéből az óra
ketyegését. Thorn korábban azért paktált le a Genealógusokkal, hátha
elébük kerülhet, de hiába próbálta kijátszani őket, ez a vállalkozása
egyértelműen félresiklott. Ophélie már egészen hozzászokott, hogy
amikor a közelében van, érzi a karmai bizsergését, de hirtelen az is
abbamaradt, mintha elvágták volna. És annak a lehetősége, hogy
Thorn, aki már nemegyszer szembenézett a halállal, netalántán
megijedt, őt is páni félelemmel töltötte el.
Ambrosius sem tűnt éppenséggel higgadtnak, és a nyakában egyre
izgágábban csapkodó sálat simogatta.
A fenyegető hangulat alattomos gázként terjengett a
könyvtárszoba levegőjében. Itt valami borzasztó dolog készülődött.
De mi?
Lazarust a maga részéről, úgy tűnt, nem különösebben lepte meg,
és nem is nyugtalanította, hogy a Genealógusok bevették magukat a
gondozóba, az ő gondozójába. A feltaláló mit sem veszített
kedélyességéből, hüvelykujját beakasztotta a köpenye hajtókájába, és
békésen szemlélődött.
A Genealógusok összehangolt mozdulattal váratlanul Elizabeth
felé fordultak, aki erre riadtan hátrálni kezdett.
– Nagy megkönnyebbülés számunkra, hogy épségben van, és jó
egészségnek örvend, virtuóz.

539
 – Egy ilyen tehetséget kényszerrel kitoloncolni egyenesen sértés,
mindennek a semmibe vétele.
– Ez tisztségéhez really méltatlan eljárás volt Lady Septimától.
– Az ő hibájából egész Bábelen kitört a fejetlenség.
– De mialatt mi itt csevegünk, ő már megfizetett érte.
– Derék honpolgáraink beletaszították a mélybe.
– Kísérje bukását szenvedés! – duruzsolták kórusban a
Genealógusok.
A szavaikból hiányzott minden együttérzés, olyanok voltak,
mintha nem is emberek lennének, Ophélie legalábbis így találta.
A bőrükre kent arany vakolat még akkor sem ráncolódott vagy
repedezett meg, amikor mosolyogtak, amit minden bizonnyal
valamely örökölt adottságuknak köszönhettek. Ophélie Lady
Septimára gondolt, ahogy az egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan
ugyanabban a sötét szakadékban, amely a fiát is elnyelte. És abból,
ahogy Elizabeth piszkos körmű ujjaival megmarkolta az egyenruhája
kézelőjét, tudta, hogy egykori iskolatársa osztozik a rettenetében.
Elizabeth tőle merőben szokatlan éberséggel figyelte a sürgölődő
gárdistákat, akik a dobozokban százak magánéletét cipelték ki az
ajtón. A Genealógusok az általános felfordulást kihasználva
benyomultak arra a helyre, ahová eddig nem engedték be őket. És
miközben odakint Bábel a végnapjait élte, a városállam legfőbb
előkelőségei kényelmesen terpeszkedtek egy ebül szerzett
karosszékben.
– A családfők… – nyökögte Elizabeth. – Épp válságtanácsot
tartanak az Emlékműben. Önök miért nincsenek ott velük?

540
 Ophélie álmában sem gondolta volna, hogy a lakosztályban jelen
lévők közül pont ő lesz az, aki számonkérő hangot üt meg a
Genealógusokkal szemben.
A férfi és a nő közös lendülettel felkelt a székből.
– Mert ez mostantól az ön feladata.
– Bábelnek szüksége van egy ilyen példamutató és elkötelezett
honleányra.
– Ahogyan Sir Polluxnak is most minden eddiginél égetőbb
szüksége van ránk.
– Valakinek életben kell tartania az emlékezetét, és a többi
családfővel egyetemben rá kell vezetnie őt, hol a helye a világban.
– Üdv LUX Lordjai között!
Elizabeth hitetlenkedőn bámulta a ragyogó napkorongot, amelyet
a Genealógusok a zubbonyára tűztek. Ophélie le merte volna
fogadni, hogy ugyanazt a kitűzőt kapta meg, amelyet pár nappal
korábban Thorn visszaszolgáltatott Lady Septimának. De Elizabeth
kinevezése távolról sem tűnt kitüntetésnek, inkább afféle
megvesztegetési kísérletnek.
– Odalent az udvaron egy léghajó horgonyoz – szólt a férfi.
– Szálljon fel rá, és irány az Emlékmű! – szólt a nő.
– Now – szóltak mindketten egyszerre.
Pollux gárdistái, akik időközben az utolsó polcot is kiürítették, a
vállukon súlyos kartondobozokkal kétoldalt díszsorfalat álltak előtte
az ajtóig. Mutatták neki az utat. Elizabeth soha nem vágyott felelős
beosztásra, nem szeretett a figyelem középpontjában lenni. Ez az új
cím olyan volt, mintha csúfot akarnának űzni belőle.

541
 Az ajtóból, még mielőtt fegyveres kísérettel elhagyta volna a
könyvtárszobát, hátrafordult, és váltott egy utolsó pillantást Ophélie-
val.
A lakosztályban csupán öt gárdista maradt: kettő a bejáratot
őrizte, kettő a felvonót, egy Lazarust tartotta sakkban, aki úgy
vigyorgott, mint akinek nincs félnivalója, sőt, inkább másoknak
lenne tőle. De még ez az öt puska is túl sok volt ahhoz, hogy ne tűnt
volna botorságnak szökést fontolgatni. Ophélie a szeme sarkából
látta Thorn hosszú, csontos kezét, és az ujjai remegéséből arra
következtetett, hogy magában épp sorra veszi a lehetőségeket, miként
fordíthatna a helyzeten. Amióta a felvonóból kiléptek, Thorn rá sem
nézett, még az arcát is elfordította tőle, pontosan úgy, mint
kapcsolatuk hajnalán, amikor célszerűnek tartotta elhitetni
mindenkivel, hogy a menyasszonya semmit sem jelent neki. De
ezúttal Ophélie sem makacskodott, nem kereste a tekintetét, nehogy a
körülöttük egyre sűrűsödő, alattomos gáz egy szikrától véletlenül
berobbanjon.
Elizabeth távoztával a Genealógusok Ambrosiust szúrták ki
maguknak, hogy tüzetesebb vizsgálat alá vegyék. Amikor a nő a
görszéke fölé hajolt, és puha selyemköntösével súrolta az arcát, az
ifjú összerezzent. Az antilop hirtelen egy tigrissel találta szembe
magát.
– Milyen figyelemreméltó testi elváltozás, felettébb érdekes… Ön
cseppet sem hétköznapi teremtmény, és nem pusztán a végtagjai
elrendezése okán.
– Apám? – hebegte segélykérőn Ambrosius.

542
 Lazarus, akit a ráállított gárdista moccanni sem engedett,
bátorítóan rámosolygott.
– Nem kell félned. Minden a legnagyobb rendben lesz.
– Minden a legnagyobb rendben lesz – visszhangozta a nő.
Azzal magához húzta Ambrosius kezét, egyenként végigsimított a
tenyere domborulatain és vonalain, és ezt egészen addig csinálta,
amíg mindkettejük karja lúdbőrözni nem kezdett. Taktilis lévén szó
szerint kitapogatta, amire kíváncsi volt, és a szemöldöke
rándulásából ítélve meg is találta, amit keresett. Ezután az ifjú
tarkójára helyezte a kezét, és aranyló ujjait lassan, gyengéden
becsúsztatta a gallérja alá, a haja és a nyakában a tolakodó érintésre
felborzolódó sál közé.
Mire Ophélie észbe kapott, már nem volt ideje közbelépni.
Ambrosius épp csak nyekkent egyet, mintha csuklott volna. És a
következő pillanatban már nem volt sehol, a görszék ülésén csak a
sál vergődött gazdátlanul az ablakból odavetülő, halvány
fénypászmában.
Az ifjú szertefoszlott, akár a füst.
A nő egy kopott ezüsttáblácskát tartott a mutató- és hüvelykujja
között, amelybe szabad szemmel alig látható, apró írásjeleket véstek:
a kódot, amely a szilárd anyaggá formálódott visszaverődést
évtizedeken át életben tartotta, olyan könnyedén távolította el a
lüktető testről, mint egy ragtapaszt.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy Ophélie még levegőhöz sem
jutott. És utána is jó darabig csak kapkodott utána. A tüdeje szúrt, a
szíve megállt, a vér megfagyott az ereiben.

543
 – Hah! – sóhajtott Lazarus. – Most tönkretette a kódot. Ez really
elengedhetetlen volt?
A hátramaradt gárdisták fegyelmezetten meredtek maguk elé, a
szemük sem rebbent, próbáltak úgy tenni, mint akik semmit sem
láttak.
A Genealógusok kinyújtott karral Walterre mutattak, és kiadták
nekik az utasítást.
– Hagyjanak magunkra, és ezt az automatát is távolítsák el innen!
Az őrök engedelmeskedtek. Közrefogták Waltert, aki miközben
kivezették, végig kölnivizet permetezett rájuk, és a küszöbre érve
szemmel láthatóan fellélegeztek.
Amint a hatalmas ébenfa ajtó becsukódott mögöttük, Ophélie
érezte, hogy az arcának mindkét oldalról nekinyomódik valami: két
színarany pisztoly csöve, amelyek erővel arra kényszerítették, hogy
felemelje a fejét, és Thornra nézzen.
– Ó, nem, nem egyedül Pollux gárdistáinak kiváltsága, hogy a
béke fenntartására alkalmas eszközöket hordjanak maguknál! –
címezték évődő szavaikat a Genealógusok Thornnak.
– Ön igen csapnivalóan végezte családi főinspektori feladatait.
– Számtalan mulasztása fölött szemet hunytunk.
– Legalábbis amíg a mi érdekeinket képviselte a gondozóban.
– De ön ennek a kis Animistának a kedvéért elhagyta a szolgálati
helyét.
Ophélie nem igazán volt olyan állapotban, hogy felfogja, mi
történik körülötte. Szinte nem is érzékelte, hogy a Genealógusok a
nyakába lihegnek, olyan közel állnak hozzá, hogy arany tincseik a
hajába keverednek, és két töltött fegyvert szegeznek neki, ahogyan

544
azt sem, hogy Thorn, mint egy lesben álló vadállat, csakis a
megfelelő alkalomra vár, mikor támadhatna. Egyedül azt látta, ami
már nem volt ott. A hiányt. Az egyik pillanatban a sálnak még volt
kire tekerednie, a másikban pedig már nem. Ambrosius szóba állt
vele, kalauzolta őt, etette, befogadta a fedele alá, ellátta hasznos
tanácsokkal… és egyszeriben megszűnt létezni.
A nő nem vette el Ophélie arcától a fegyverét, miközben a másik
kezével Lazarus lába elé hajította a fémtáblát.
– Megtisztelő számunkra, hogy végre megismerhetjük a híres
CORNU COPIAE HADMŰVELET valódi szellemi atyját.
– Hogy őszinték legyünk, egészen a közelmúltig nem tartottuk
különösebben érdemlegesnek a ténykedését, mester.
– Of course, arról volt tudomásunk, hogy ön is Eulalie Itschen
hűséges követője.
– De egy pillanatig sem tételeztük fel önről, hogy képes lenne
versenyre kelni vele.
– Nemrégiben azonban be kellett ismernünk, hogy tévesen ítéltük
meg önt.
Lazarus felvette a földről a táblát, és merengve forgatta a kezében.
Nem tűnt elkeseredettnek, a mosoly továbbra is ott játszadozott a
szája sarkában. Mintha Ambrosius halála igazából meg sem rázta
volna.
– És mitől változott meg a rólam alkotott véleményük?
A Genealógusok egy másodpercre sem tágítottak mellőle, így
Ophélie az ő arckifejezésüket nem láthatta, azt viszont igen, hogy
amikor a pisztolyuk csövét még jobban belemélyesztették a bőrébe,
Thorn idegesen rándult egyet, még a szembogara is összehúzódott.

545
 – Attól, hogy véletlenül belebotlottunk ebbe a kis Animistába.
– A népszámlálás alkalmával, az Emlékműben várakozott az
egyik pultnál.
– Belepillantottunk az irataiba.
– Really nem mondhatni, hogy az Eulalie gyakori név lenne
Bábelen.
– Ehhez a névhez különösen terhelt emlékek tapadhatnak.
– Egyszóval kicsit utánajártunk a viselőjének.
– És megtudtuk, hogy a távollétében az ön házában
vendégeskedik.
– Így szereztünk tudomást az ön állítólagos fiáról is.
– Egy olyan fiúgyermekről, aki kilóg az ön családfájából, lévén
hogy nem is szerepel rajta.
– És akit ön féltő gonddal rejtegetett, nehogy fény derüljön a
létezésére.
– De akinek mi kitartó kutatással a levéltárainkban utánajártunk.
– A nép egyszerű fia, aki ugyanazon a vidéken született, mint ön.
– Aki önnel egy időben került be a gondozóba, ezek közé a falak
közé.
– És aki az elmúlt negyven évben jottányit sem öregedett.
– És akit, mint ez bebizonyosodott, a messze nem tévedhetetlen
Lady Septima kitoloncoltatott, még mielőtt személyesen
megismerhettük volna.
– De szerencsére – zárták le együtt, egy hangon a litániát – önök
önszántukból mindannyian visszatértek hozzánk!
Lazarus a Genealógusok felelgetős felsorolásának minden egyes
állítására elismerően bólogatott.

546
 – És mi lenne, ha végre elárulnák, pontosan mit várnak most
tőlem és szerény létesítményemtől?
Ophélie érezte, hogy a járomcsontjának szegezett két pisztolycső
megremeg. Moccanni sem mert.
– A kiapadhatatlan bőséget! – vágták rá a Genealógusok.
– Egyedül az számít igazán.
– Az idő kitágítását.
– A halhatatlanságot.
A sál mindeközben tovább tekergett a görszék ülésén, hátha
mégiscsak beleakad abba a testbe, amelyhez eddig annyira
ragaszkodott. Ophélie képtelen volt elszakadni a szívfacsaró
jelenettől. Ezek a Genealógusok semmit sem értettek a bőségszaru
valódi rendeltetéséből és jelentőségéből. Nem érdemelték meg a
halhatatlanságot.
Magát az életet sem érdemelték meg.
Ophélie lehunyta a szemét, hogy megpróbáljon rákapcsolódni az
idegrendszerükre. Nem egyszerűen ellökni akarta őket magától.
Fájdalmat akart okozni nekik, a húsukba akarta vájni a karmait,
amilyen mélyen csak a képességéből tellett.
Bárhogy igyekezett, nem ment semmire.
Még a fogát is összeszorította, hátha azzal növelheti a karmai
hatóerejét, de csak Lazarus és Thorn idegpályáit érzékelte, a
Genealógusokét nem. Az aranyra mázolt bőr áthatolhatatlan
páncélként védte őket.
Amikor kinyitotta a szemét, és felnézett, a magasból Thorn nézett
vissza rá, aki egy néma pillantással jelezte neki, hogy ne tegyen
semmit. Ophélie már kapiskálta, Thorn miért tart a Genealógusoktól:

547
számukra nem jelentett gondot egy életet kioltani, a haláltól pedig
nem féltek.
Forró leheletük perzselte Ophélie fülét.
– Színleg nem öregszünk, de ez csak a látszat.
– A bőrünk alatt a testünk percről percre sorvad.
– Túl fáradtak vagyunk már ahhoz, hogy tovább fecséreljük az
időt.
– És ahhoz is túl fáradtak vagyunk, hogy ennek a helynek minden
zugát átkutassuk.
Amikor az ablak mögött egy LUX felségjelzésével ellátott léghajó
szelte át az eget, Ophélie-ban egy pillanatra felcsillant a remény, de a
szerkezet gyorsan emelkedett, és az Emlékmű irányában hamar a
felhők közé veszett. Ophélie tisztában volt azzal, hogy Elizabeth
aligha tehetett mást, mint hogy engedelmeskedik, mégis úgy érezte, a
lány magára hagyta.
– Meghajlok a kívánságuk előtt – szegte le a fejét alázatosan
Lazarus. – Elvezetem önöket a bőségszaruhoz. Egy feltétellel: mind
együtt megyünk, senkit sem hagyunk hátra. És nem szeretném, ha a
társaimnak bántódása esne. Megegyeztünk?
A Genealógusok udvariasan előretessékelték Lazarust, Thornt
beterelték mögé, majd a fegyvereikkel Ophélie-t is indulásra bírták.
A görszék mellett elhaladtában Ophélie némi rángatás árán magához
vette a sálat; ahogy a mellkasához szorította az összegömbölyödött
pamutcsomót, az úgy ficánkolt a karjában, hogy majd meghasadt tőle
a szíve.

548
 A dolgok állását tekintve nem áltatta tovább magát. Amint a
Genealógusok megkaparintják a bőségszarut, tőlük bizonyára
megszabadulnak.
Az előtérben Lazarus elhaladt a felvonó előtt, és ahhoz a rejtett
lépcsőhöz ment, amelyet titkos éjszakai találkájuk alkalmával
Ophélie és Thorn már megjárt. A csapat ereszkedni kezdett lefelé,
egyre beljebb a szobor gyomrába, ahová sem a napfény, sem az eső
kopogása nem hatolt be. A percegve pislákoló villanykörték a
falakon reszkető pókhálókra vetítették az árnyékaikat.
Lazarus kényelmes tempóban baktatott a szűk folyosókon, hol
jobbra, hol balra kanyarodott, és egész úton fütyörészett. Csak nem
azt akarta, hogy eltévedjenek? Ophélie nemigen tudta eldönteni,
melyikükben van kevesebb bizalma: benne vagy a Genealógusokban.
Lazarus ugyanis váltig állította, hogy Ambrosius fontos neki, a „fia”
hirtelen és szörnyű eltűnése látszólag mégis teljességgel hidegen
hagyta. És ha tőle ilyen könnyedén megvált, akkor szövetség ide
vagy oda, ha a szükség úgy hozza, nyilván őket is szemrebbenés
nélkül feláldozza.
Menet közben Thorn nem szólt egyetlen szót sem, csak csendben
számolt, elemzett, latolgatott magában, de Ophélie érezte, hogy egy
pillanatra sem téveszti őt szem elől, ami még a Genealógusok töltött
fegyvereinél is jobban nyomasztotta.
Amikor végre kikeveredtek az útvesztőből, egy föld alatti
peronhoz érkeztek. A sínpálya végére szerelt ütközőnél a vasúti kocsi
mintha kimondottan rájuk várt volna. Ophélie némi nógatásra
beszállt, és körülnézett a fülkében: ugyanaz a bársonyhuzat,

549
ugyanazok az ernyős lámpák, mint az első alkalommal. De vajon
ezúttal elérik a tervezett végállomást?
– Javaslom, hogy foglaljanak helyet – mondta Lazarus, és hogy jó
példával járjon elöl, leült. – Ez meredek lesz.
Alighogy befejezte a mondatot, az ajtó becsukódott, és a kocsi
orral előre besiklott egy sötét alagútba. Éles szögben ereszkedtek.
Ophélie egy olyan szilánkról származott, ahol a tömegközlekedési
eszközök időnként a saját fejük után mentek, de a velük sebesen
zötykölődő vonat még az animai hintóknál is irányíthatatlanabbnak
tűnt. Ezt is visszaverődésekből tákolták volna? A Genealógusok
mindenkit kitúrtak, hogy kétoldalt Ophélie mellé ülhessenek, és a
bordái közé fúrták a pisztolyaik csövét. Ophélie hiába
összpontosított, hogy ha elmulasztani nem tudja is, legalább tompítsa
a fájdalmát, a nemesfémekre az Animisták nem voltak hatással. Még
egy fellengért is könnyebb volt elkormányozni, mint bármilyen,
aranyból készült tárgyat jobb belátásra bírni.
Ophélie lopva megkockáztatott egy pillantást az ablak felé, de az
üvegben csak saját magát látta. És a tükörképe mosolygott. Először
azt hitte, egy akaratlan idegrángás miatt kunkorodik felfelé a szája,
de az a mosoly csak nem akart eltűnni az arcáról. Nem, nem ő
mosolygott, hanem a visszaverődése. Még mindig követte. A látomás
nem tartott sokáig, hamar elhalványult, de Ophélie tudta, hogy ott
van, és ettől különösmód megnyugodott.
Magához ölelte a sálat, és Thornra nézett, aki a szemközti ülésről
szúrós tekintettel figyelte. Érezte rajta, hogy ugyanolyan makacsul
elszánt, mint ő. Így vagy úgy kimásznak ebből a helyzetből, találnak
megoldást. Együtt.

550
 A vonat egy hatalmas zökkenéssel megállt.
Miután Ophélie lekecmergett a párfokos lépcsőn, eleinte nem sok
mindent látott, az orrát viszont azonnal megcsapta valami
iszonyatosan erős, átható szag. Mintha nyers kőport lélegzett volna
be. Nem volt sötét, épp ellenkezőleg. És Ophélie minél sűrűbben
pislogott, annál kevésbé tudta kivenni a hely elképesztő méreteit.
Egy barlangban voltak, amelynek a falai szédítő magasságokba
nyúltak. A körben több szinten az oldalába fúrt járatokban
folyamatosan jöttek-mentek a csillék. A hegyes függő és álló
cseppkövek egy termetes vadállat fogazatára emlékeztettek.
Ophélie csak ámult és bámult. A látvány olyannyira lenyűgözte,
hogy közben szinte még a pisztolyokról is megfeledkezett.
Hunyorogva felnézett a barlang falára egymással szemben
rögzített két homorú tükörre, amelyek megállás nélkül forogtak.
Mintha két egyszemű óriás méregette volna dacosan egymást.
Ophélie látott már kisebb-nagyobb kaleidoszkópokat a gondozóban,
de ez a szerkezet minden elképzelését felülmúlta. Viszont a barlangot
keresztül-kasul behálózó kábelkötegek alapján arra legalább fény
derült, mi fogyaszt annyi áramot, hogy a létesítmény más részein
akadozik a szolgáltatás.
– A bőségszaru! – fordultak a Genealógusok áhítattal a jókora
tükrök felé, az egyik az egyik irányba, a másik a másikba.
– In fact, ki kell ábrándítanom önöket. Ez a szerkezet csupán a
hatékonyságát növeli. Maga a bőségszaru, az egyetlen, a
felülmúlhatatlan, ott van.
Azzal mély meghajlással, akár egy bűvész, aki a közönség
figyelmébe ajánlja páratlan mutatványát, a barlang kellős közepén, a

551
tükrök metszéspontjában felállított kalitkára mutatott. A rácsos
ketrecben önmagában – persze a nagyságát leszámítva – nem volt
semmi különös, a tartalma meg aztán még kevésbé tarthatott számot
érdeklődésre.
Ugyanis nem volt benne semmi.

552
 A BUKÁS

Ophélie csak akkor értette meg, hogy az a kalitka nem is olyan üres,
mint amilyennek látszik, amikor a Genealógusok a maguk szelíden
erőszakos módján odahajtották a rácshoz. A ketrec belsejében egy
gombostűfejnél alig nagyobb, aprócska fénypont lebegett. Olyan
volt, mint azok a porszemcsék, amelyek szellőztetés előtt meg-
megcsillannak az ablaktábla résein beszüremkedő napsugarakban,
csakhogy ez nem táncikált ide-oda. Egyenletes fénnyel ragyogott,
kihunyhatatlanul. És, ki tudta, miért, lakat alatt tartották.
A Genealógusok egyből révületbe zuhantak: Ophélie érezte,
ahogy az izmaik görcsbe rándulnak, a légzésük felgyorsul, aranyra
mázolt bőrük megfeszül, mintha még a fejükben kavargó
gondolatokat is hallotta volna.
– Nyissa ki!
Ziháló hangjukból elillant a simogató lágyság. Minden
porcikájukat a kielégülés vágya hatotta át.
– Türelem, türelem!
Lazarus végiglapogatta a köpenye összes zsebét, majd a
homlokára csapott, és elnevette magát, hogy ejnye, milyen
szórakozott, és a bal zoknija szárából előhúzta a kulcsot. Ophélie el
sem akarta hinni, hogy egy ilyen értékes tárgyat egész idő alatt
magánál hordott, ráadásul még csak nem is valami rejtett hajtásba
bevarrva, hanem pont ott, ahol. De remélte, hogy valahol, valakinél
legalább van abból a kulcsból egy másolat. Felnézett a körben futó
sínpályákon robogó csillékre. Még ha a két hatalmas, homorú tükör

553
szivárványos fényjátékából nem jutott is a barlang minden részébe,
azt így is ki tudta venni, hogy a kis teherkocsik dugig tele vannak, és
a recsegő, koccanó zajok alapján azt is kitalálta, mivel: selejtes
bútorokkal és edényekkel. Mindezt az a szabad szemmel alig látható
szikra hozta volna létre?
A lakat kattanása visszaterelte a figyelmét Lazarusra, aki szélesre
tárta a kalitka ajtaját, amelyet nagyjából az ő termetére méreteztek.
– Még mielőtt továbbmennénk – húzta ki magát fontoskodón a
feltaláló –, szeretnék előrebocsátani valamit.
A Genealógusok tökéletes összhangban elvették a pisztolyukat
Ophélie oldalától, és mindketten Lazarusra irányították a csövét. Két
lövés puffant. Két színarany golyó hatolt egyenesen a feltaláló
mellkasába. A becsapódás ereje nagyot taszított Lazaruson, és
messzire lökte őt a kalitkától. A két dörrenést a barlang falai minden
irányból visszaverték és felhangosítva megsokszorozták. Ophélie úgy
érezte, mintha a robaj a koponyájában visszhangozna. Thorn elkapta
a vállát, és elrántotta a rácstól, miközben a Genealógusok lendületes
léptekkel, kéz a kézben bemasíroztak a ketrecbe. Mindkettejük másik
kezében még füstölgött a pisztoly leeresztett csöve. Lazarust, akinek
a váltakozó színű mosoly végleg az arcára fagyott, a továbbiakban
egy pillantásra sem méltatták. Megnyílt előttük a bőségszaruhoz
vezető út, és már senki sem állíthatta meg őket.
– Volt terve – súgta Thorn Ophélie fülébe. – Különben nem
logikus. Mindent előre kitervelt.
A Genealógusok – mint két főnixmadár, készen a feltámadásra –
beléptek a kalitkába, és egészen a közepéig meg sem álltak, ahol
aztán a magasba emelték a tekintetüket, a végtelenség ígéretét

554
magában hordozó, kis fénypontra, amelytől már csupán
karnyújtásnyi távolság választotta el őket.
– Add meg nekünk az örökkévalóságot!
Ez nem kérés volt, nem is fohász. Sokkal inkább parancsnak
hangzott.
A Genealógusok mozdulatlanul vártak. Thorn visszatartotta a
lélegzetét, a sál sem csapkodott tovább. Lazarus élettelenül hevert a
padlón. A bőségszaru mintha máris tömkelegével árasztotta volna
magából a másodperceket, perceket, órákat, éveket, az idő tágult.
Legalábbis Ophélie hajlamos lett volna ezt hinni, de csak azt érezte,
hogy a szíve egyre szaporábban ver, annak a lüktetését hallotta. És
akkor végre-valahára történt valami.
Az a valami egy fényes burok formájában jelentkezett, amely
tetőtől talpig bevonta a Genealógusokat, akik elkerekedett szemmel,
szinte önkívületi állapotban ácsingóztak dicsőséges átváltozásukra.
Aztán a burok körvonalai elhalványodtak, és a kalitkát sűrű aranyfüst
töltötte meg. A két szempár kidülledt, a füst aranyból vörösbe váltott,
és Ophélie végignézte, ahogy a Genealógusok teste szőröstül-
bőröstül atomjaira hullik. Még látta, hogy az ajkuk elnyílik, de
egyetlen nyikkanás sem jött ki semelyiken, nem is maradt rá idő,
mivel a következő pillanatban már szájuk sem volt. Szó szerint
köddé váltak, és azt a ködöt az az aprócska, lebegő szikra, akár egy
szellőzőberendezés rácsa, szép lassan az utolsó részecskéig
beszippantotta, és a kalitka teljesen kiürült.
A bőségszaru bekebelezte a Genealógusokat.
A szikra viszont az eddiginél sokkal fényesebben ragyogott,
mígnem ontani kezdett magából valami láthatóan más összetételű,

555
ezüstös árnyalatú gázt, amellyel az egész kalitkát telefújta.
„Aerargyrum?!”, csodálkozott rá borzongva Ophélie. És rögtön utána
abba is belegondolt, hogy iszonyatos töménységben kell jelen lennie,
máskülönben szabad szemmel nem is látszana. A zavaros, légnemű
anyag fokozatosan tisztult, helyenként elszíneződött és besűrűsödött,
végül emberi alakok álltak össze belőle, férfiak és nők: a
Genealógusok megtestesült visszaverődései. Tele volt velük a ketrec.
Egytől egyig mindegyik torz volt, az arcuk felismerhetetlen. Csupa
elfuserált alakmás.
Ophélie-t kirázta a hideg, még a kezében a sál is beleborzongott.
Szóval ez lett volna a bőségszaru nagy tudománya?
– Társaságunk van – jelezte neki Thorn.
A barlang mélyéről lépések közeledtek, a sötétből árnyak váltak
ki. Amikor a kaleidoszkóp fénykörébe értek, Ophélie nem jutott
szóhoz. Erre aztán végképp nem volt felkészülve. Ambrosius. Az ifjú
feléjük tartott, bár a mozgását nehezen lehetett volna járásnak
nevezni, inkább vonszolta magát; viszont ott volt, ő volt az, teljes
életnagyságban, elevenen, széles mosollyal az arcán. És nem egyedül
jött. Nyomában egy másik, aztán egy harmadik, egy negyedik, egy
egész seregnyi Ambrosius-hasonmás jelent meg a fényben. Az
eredeti, egy negyven évvel korábban eltemetett ifjú testet öltött
visszaverődései. Nagyjából mind egyformák voltak, csak fizikai
rendellenességeikben különböztek: mindegyik egy kicsit másként
volt felemás.
Elhaladtukban egy szavuk sem volt Ophélie-hoz és Thornhoz,
üdvözlésképpen azért udvariasan odabiccentettek nekik. Kíséretük is
volt: egy legalább ugyanakkora seregnyi, apró fémtáblácskákkal és

556
szerszámosládákkal felszerelkezett automata. Mind a kalitka köré
gyűltek, és a nyilvánvalóan már jól bejáratott menetrend szerint
elkezdték kiüríteni a ketrecet, ügyelve arra, hogy egyikük se
tartózkodjon huzamosabb ideig a rácsok között. Miután az összes
férfit és nőt kiterelték, ismét rápattintották az ajtóra a lakatot.
A Genealógusok újonnan született alakmásai, amint az Ambrosiusok
valamelyike rájuk szegecselte a táblát, megváltoztak. A vonásaik
elmosódtak, az orruk belapult, a szemük, a fülük, a hajuk belesimult
az arcukba, a rostjaik, az izmaik megkötöttek, végül semmi emberi
nem maradt bennük.
– Automaták… – motyogta maga elé Ophélie színtelen hangon.
Eszébe jutott Hugó, ahogyan az amfiteátrumban, a tömeg kellős
közepén megsemmisítette magát, és visszagondolt az összeszerelő
üzemre, ahová a járőrök elől bemenekültek. Mindez csupán álca volt,
elterelés, nehogy Bábel honpolgárai rájöjjenek az automaták valódi
eredetére. Lazarus valószínűleg soha egyetlen ember formájú robotot
sem rakott össze. Csak fogott egy egyszerű kódot, és gépiesítette a
visszaverődéseket.
Mindezek ismeretében Ophélie már egész más szemmel nézte a
körülöttük sürgölődő automatákat, és jellegzetes külső jegyeik
alapján sokakat be is azonosított. Voltak, amelyek Medianára
emlékeztették, mások a lovagra. Olyanok is akadtak köztük, amelyek
a bal fülüket csapkodták, noha ez a kényszeres szokás az
átalakulással teljességgel értelmét vesztette. Egyesek vállán
kistermetű állatok billegtek, akár azokén a megfigyelőkén, akiknek a
visszaverődéseiből létrejöttek: itt egy skarabeusz, ott egy majom,
amott egy gyík… Ophélie még a kápolnában a kikristályosodását

557
végig figyelemmel követő géppapagáj – természetesen néma –
hasonmását is felfedezte a tömegben.
Hát azért volt olyan kihalt a gondozó, mert a személyzet összes,
még szolgálatot teljesítő tagja a maradék bentlakóval egyetemben
megjárta a kalitkát! Ez lett volna az alternatív program betetőzése?
Vagy csak a kétségbeesés vitte rá őket erre a visszavonhatatlannak
tűnő lépésre, hogy hátha így megúszhatják a világvégét?
Ophélie már semmin sem lepődött meg. Ezt a képességét
teljességgel kimerítette. Még arra sem kapta fel a fejét, amikor
Lazarus nagy köhécselés és nyöszörgés közepette „feltámadt”, és az
Ambrosius-hasonmások hathatós segítségével ismét talpra állt.
– Minden, ami abba a kalitkába bekerül, átlényegül. Épp ezt
készültem elmondani, amikor az a két modortalan barbár belém
fojtotta a szót.
Lazarus megigazította az orrán a rózsaszín csíptetőt, majd benyúlt
a köpenye alá, és lecsatolta magáról a vastag fémpáncélt, amely
felfogta a két aranylövedéket.
– Tudta – mondta némi vádló felhanggal Thorn. – Maga pontosan
tudta, mi fog történni.
Thorn szavai Ophélie-t is ráébresztették, hogy az utóbbi pár
percben a játszma állása bizony igencsak megváltozott, és számukra
nem feltétlenül kedvezően. Lent voltak mélyen a föld alatt, távol
mindentől, és egy olyan szikrával kellett volna kezdeniük valamit,
amelyikről senki sem tudta igazán, mire képes, mindemellett egy
egész regimentnyi két lábon járó visszaverődés vette körül őket, akik
csakis egyetlen, finoman szólva is kiszámíthatatlan embernek

558
engedelmeskedtek. A Genealógusoktól már nem volt félnivalójuk, de
az igazi veszélyt eddig sem ők jelentették, hanem maga Lazarus.
– Ó, csak nagy vonalakban! – felelte a felfedező nagy vidáman,
mint akinek még ebben a helyzetben sem ment el a kedve a
tréfálkozástól. – Leginkább az ösztöneimre hallgattam, helyesebben
az én kis segédemre.
Azzal felemelte a kezét, és a kisujjával intett valakinek a háta
mögött, hogy csak bátran, lépjen elő. A szivárványos sávban Secunda
jelent meg. Nagyon úgy festett, hogy ő az egyetlen emberi lény a
gondozóban, akiből a távollétükben nem lett automata. Secunda kissé
elhanyagoltnak látszott, a felfordulás közepette valahol elveszítette a
kötését, aminek következtében az arcát keresztben átszelő, hegesedő
sebhely fancsali, barnásvörös mosolyt kölcsönzött neki. Thorn keze
idegesen rándult egyet, és Ophélie tudta, hogy a legszívesebben
elfordítaná a fejét, de nem tehette, ezzel a látvánnyal együtt kellett
élnie. Secunda ugyanakkor még soha nem tűnt ennyire
kiegyensúlyozottnak, mintha az arca két fele végre összhangba került
volna egymással, és minden, eddig ellentmondások marcangolta
vonása egyöntetűen izgatottságról árulkodott.
Amióta Ophélie ismerte, most először nem volt nála semmilyen
rajzszerszám, sem papír, sem ceruza.
Secundát a társaságból egyedül Lazarus érdekelte. Határozottan
tört magának utat Ophélie és Thorn között, amihez ez utóbbinak
bicegve ki kellett lépnie oldalra, már ha nem akarta, hogy a karmai
megint nekirontsanak az ártatlan lánynak, aki céljához érve
csodálattal a felfedezőre emelte fakó szemét.
– A vízszintes széle túlnyúlik az oldalsó ereken…

559
 Lazarus ügyet sem vetett a halandzsára, hagyta, Secunda hadd
mondja csak a magáét, de közben atyai büszkeséggel a lány feje
búbjára tette a kezét.
– Az én tehetségem, hogy álmomban el-elkapok néhány
visszaverődést a jövőből, semmi az övéhez képest. Kapcsolatba
lépnie ugyan soha egyetlen visszaverődéssel sem sikerült, és a
kikristályosodással is hiába próbálkoztunk nála, ugyanakkor az
értelmezésben Secundának nem akad párja. Lady Septima eleinte
szégyenletes fogyatékosságnak kezelte a kislánya elhajlását, de
később rájött, hogy ennél jobb ürügyet keresve sem találna, hogy
rendszeres bepillantást biztosítson magának a gondozó munkájába.
És mindeközben végig azt hitte, hogy ezzel a Genealógusok ügyét
szolgálja, pedig éppenséggel nekem tett szívességet vele. Ez az
absolutely fabulous ajándék gyakorlatilag az ölembe pottyant, amiért
nem lehetek neki elég hálás!
– Azok meg éberen fölcsipegetik a balsorsú cseresznyét… –
zagyvált tovább háborítatlan nyugalommal Secunda.
Az egyik belső zsebéből Lazarus előhalászott egy igencsak pállott
szagú, kiszalonnásodott bőr irattárcát, és kivett belőle egy
megsárgult, a nedvességtől hullámos fényképet. Átadta Ophélie-nak.
A felvételen egy fal látszott, és rajta egy rajzszögekkel odatűzött
vázlat. A rajz zavarba ejtően hasonlított a valóságra. A bőségszarut
ábrázolta, vagyis a ketrecet, benne a szikrát, a nyitott ajtó mellett
pedig három emberalakot: Lazarust, Secundát és egy nőt. Egy
alacsony, szemüveges, fiatal nőt fehér tógában, a kezében egy
gombócba gömbölyödött sállal.

560
 Ophélie erős ingerenciát érzett, hogy ezzel a képpel is úgy járjon
el, mint a többivel, amelyeket Secundától kapott, de még mielőtt
széttéphette volna, Lazarus sietve kikapta a kezéből, és
visszacsúsztatta a tárcájába.
– Az én kis Secundámnak hála soha nem veszítettem el a hitemet
a jövőben. Mert tudtam, hogy ez a pillanat, amelyet itt és most
megélünk, előbb vagy utóbb bekövet…
– Maga képmutató! – vágott a szavába Thorn. – Még hogy véget
akart vetni az emberek kizsákmányolásának! És menet közben ugyan
hány emberéletet áldozott fel?
Lazarus szelíden, mintegy mentegetőzőn elmosolyodott. De
továbbra is kizárólag Ophélie-hoz beszélt, mintha egyedül vele lenne
elintéznivalója.
– Senkit sem áldoztam fel. Azok közül, akik bebocsátást nyertek
ebbe a kalitkába, senki sem halt meg. Mindannyian életben vannak,
csak a létezés egy olyan szintjére léptek, amit ön még nem kész sem
fizikailag, sem szellemileg befogadni.
– És ez addig taszítja a teret, amíg a palack össze nem húzódik…
– Aerargyrum lett belőlük – nyomta el Lazarus szenvedélytől
túlfűtött hangja Secundáét. – És az átlényegülésük során keletkezett
visszaverődések a folyamat következő fázisában megszilárdultak. Így
működik a világ egyensúlya.
Ophélie-nak megfájdult a szeme. Úgy hallgatta Lazarust, hogy
közben pislogni is elfelejtett. Elképzelte, hogy a Genealógusok apró
részecskéi ott szállonganak körülötte a levegőben. Talán már be is
lélegzett belőlük valamennyit. Az ő értelmezésében annál a sorsnál,
amelyet Lazarus az imént leírt, még a halál is jobb volt.

561
 A felfedező mesélő hangnemre váltott.
– Több ezer évvel ezelőtt Bábel egykori uralkodójának palotája
magasodott pontosan itt, a fejünk fölött. Amikor a munkások
elkezdték kiásni hozzá az alapokat, egy barlangra bukkantak, és a
barlangban egy aprócska, de annál ragyogóbb fénypontra. Mióta
lehetett ott? Senki sem tudta. De az a kis fénypont mindenkit, aki
csak a közelébe merészkedett, beszippantott, majd két torz
példányban visszaöklendezett. Nagy volt az ijedség, így építettek
köré egy ketrecet.
Kettő? Ophélie egy pillanatra fennakadt ezen a részleten. Mert hát
a Genealógusok átalakulása után nem két hasonmás, hanem annak a
többszöröse jelent meg a ketrecben.
– Hogy aztán az őseink pontosan mihez kezdtek ezzel a
találmánnyal, arról nem áll semmilyen adat a rendelkezésünkre, a
barlangot mindenesetre befalazták. És megszületett a bőségszaru
legendája. Teltek-múltak az évszázadok, és egy nap, a háborús
időkben Bábel egyik katonai különítménye, miközben épp a régi
pincerendszerben keresett magának fedezéket, véletlenül ráakadt a
barlangra.
Lazarus olyannyira belemerült a történet felelevenítésébe, hogy
nemcsak a közönségéről, de az Indexről is megfeledkezett.
– Ekkor a hadsereg sokrétű kísérletezésbe fogott, aminek
eredményeképpen extremely fontos megállapításokra jutott.
Megfigyelték például, hogy tükröződő felületek közelében a szikra
megnagyobbodik – mondta, és kétoldalt a kaleidoszkopikus hatásért
felelős homorú tükrökre mutatott. – Ahogyan azt is, hogy a
növekedésével egyenes arányban az általa kibocsátott

562
visszaverődések száma is gyarapszik. Maga Eulalie Itschen is itt állt,
ezen a szent helyen! – érzékenyült el a feltaláló, és már rogyasztotta a
térdét, hogy a földre boruljon, és megcsókolja Eulalie lába nyomát,
de végül meggondolta magát. – A kísérleteknek a bombázás vetett
véget. Aztán a Nagy Szakadásban a világ darabjaira hullott, a
bőségszaru pedig ismét a feledés homályába veszett. És aztán jöttem
én! Az átlényegülés jelenségére sokan még elvi síkon sem
fogékonyak. A bonyodalmak elkerülése végett éppen ezért rendeztem
be a gyáramat, álcának, a belvárosban, és végszükség esetére ezért
láttam el az automatáimat egy önmegsemmisítő kóddal, nehogy az
eredetük lelepleződjön. De közeleg a nagy nap, amikor végre
megoszthatom az emberiséggel a kutatásaimat anélkül, hogy bárki
bármilyen kivetnivalót találna bennük. Ambrosius!
A hívásra az ifjú alakmásai, akik eddig a ketrecből frissen kikerült
automaták megfelelő felszerelésével foglalatoskodtak, mind
Lazarusra néztek.
– Tartsunk egy rövid kis bemutatót a vendégünk kedvéért!
– Igenis, mester! – felelték kórusban.
A teret betöltő többszólamú, bársonyos baritontól Ophélie
összerezzent. És az ujjai között a sál is. Nem, ezek közül az
Ambrosiusok közül egy sem pótolhatta azt, akit ők megismertek.
A nyomába sem értek az eredetinek: a tekintetük üres volt, és
kifejezéstelen. Hiányzott belőlük a lélek.
– És a fal fehér illata kisiklik… – szavalta átéléssel Secunda,
mintha verset mondana.
Az egyik Ambrosius elővett egy kulcsot, átadta a mellette állónak,
az a következőnek, és a kulcs addig vándorolt kézről kézre, amíg

563
meg nem érkezett ahhoz az Ambrosiushoz, amelyik a kalitka ajtaját
őrizte. A lakat ismét felpattant. Ezután az Ambrosiusok az oldalt
veszteglő csillékhez mentek.
A láthatóan jól bejáratott szertartásrend minden esetben ugyanaz
volt. Az automaták a teherkocsikról magukhoz vettek egy-egy
kifogástalan állapotú tárgyat, egy széket, egy rizzsel teli zsákot, egy
pár cipőt, egyenként behordták őket a ketrecbe, és letették középre, a
szikra alá. A rácson kívül megvárták, amíg az anyag szétesik, majd
ismét összeáll. Ezt követően felnyalábolták az egyelőre formátlan
visszaverődéseket, rájuk biggyesztették a kódot, és az immáron
felismerhető, ugyanakkor nyilvánvalóan selejtes másolatokat –
lábatlan székeket, zsákszámra rothadó rizst, hordhatatlan cipőket –
felpakolták egy másik szerelvényre.
Thorn árgus szemmel figyelte a művelet minden egyes lépését,
mint akinek még ebben a teljességgel kilátástalannak tűnő helyzetben
is egyedül azon jár az agya, hogyan fordíthatná azt a szikrát a saját
hasznára.
Lazarus a zsebkendőjével megtörölgette a rács egyik fémrúdját, de
olyan óvatos mozdulatokkal, mintha valami értékes festmény keretét
portalanítaná.
– A kód garantálja a visszaverődések szilárdságát, illetve
kiigazítja az esetleges gyártási hibákat, már amennyire ezt a jelenlegi
tudásunk lehetővé teszi. Kód nélkül huzamosabb ideig semmi sem
maradna meg. A bőségszaru minden egyedi felajánlásból számtalan
másolatot készít. Ez tőle felettébb nagyvonalú, számunkra pedig igen
előnyös. In fact, visszaverődéseket is képes átalakítani és

564
megtöbbszörözni, csakhogy minél távolabb esik az átalakításra szánt
tárgy az eredetitől, annál tökéletlenebbek lesznek az utánzatok.
Szemléltetésképpen Lazarus sajnálkozó képpel meglapogatta az
egyik Ambrosius turbánját, egy olyanét, akinek az orrlyukai felfelé
néztek, a szeme pedig a szája fölött pislogott.
– Az az Ambrosius, akit sok-sok évvel ezelőtt a házamba
fogadtam, még a visszaverődések legelső nemzedékéhez tartozott.
Annak idején nagyszerű barátom önként, szabad akaratából vonult be
a kalitkába. Belülről, a saját bőrén akarta megtapasztalni a kísérletet,
hogy mit jelent, mivel is jár az átlényegülés. Hajtotta a tudományos
kíváncsiság. Páratlan elme! Igazság szerint, my dear – kacsintott
Ophélie-ra –, azt az ifjút, akivel ön baráti viszonyba keveredett,
csupán gyengécske másolatnak mondanám. Tagadhatatlanul
hasonlított rá, szívélyes volt, meg persze kicsit szánni való is, de attól
még nem volt több utánzatnál. Bizonyos értelemben ő volt az első
saját fejlesztésű automatám, Waltert csak jóval később vettem
magam mellé. Már csak ezért is nagyon fog hiányozni nekem.
– És minden üstökös mögött függöny könnyezik…
Ophélie érezte, ahogy elönti az undor. Undorodott Lazarustól, aki
olyannyira megmámorosodott a saját hangjától, hogy fel sem tűnt
neki, hogy dagályos szónoklata közben Secundának be nem állt a
szája.
– De mindez már a múlté! – legyintett, majd összedörzsölte a
tenyerét. – Most már ön is közénk tartozik, my dear, ön és a
visszhangja is a mi táborunkat erősíti. És itt az idő, hogy
megismételjék azt a csodát, amelyet Eulalie és a Másik
évszázadokkal ezelőtt, pontosan ezen a szent helyen egyszer már

565
megvalósított: hogy olyan visszaverődéseknek adjanak életet,
amelyek végre nem pusztán halvány visszfényét nyújtják a
modellnek, hanem épp ellenkezőleg, minden tekintetben felülmúlják
azt. Ha eredetileg a családfők is csupán egyszerű halandók voltak,
gondoljon csak bele, mi, hárman együtt milyen káprázatos dolgokat
vihetnénk véghez! Az egész világot elláthatnánk ínyencebbnél
ínyencebb falatokkal! Ameddig csak a szem ellát, paradicsomi
növényzettel boríthatnánk be minden talpalatnyi földet!
Megalapozhatnánk egy olyan társadalmat, amelyben a férfiak és nők
szabadon áldozhatnának a művészeteknek, a bölcseletnek és a
szellemi kiteljesedésüknek! Örökre beírhatnánk a nevünket a
nagybetűs történelembe!
Ophélie úgy érezte, mintha ólomsúly nehezedne rá. Vele szemben
ez a kalimpáló vénember minden reményét belé helyezte, általa akart
hőssé válni, miközben neki fogalma sem volt arról, mit kellene
tennie. Kezdjen el társalogni egy visszaverődéssel, amelynek még a
létezését is alig volt ideje felfogni, elvégre eddig csupán négy röpke
alkalommal volt hozzá szerencséje? És várja, hátha az majd felfedi
előtte az ismert és ismeretlen világegyetem nagy igazságait és rejtett
titkait? Azon gondolkozott, hogyan merülhetett fel benne egyáltalán,
hogy ha megtalálja a bőségszarut, a segítségével képes lesz mindent
helyrehozni: feléleszteni Eulalie Itschen maradék emberségét, a
Másikat meg visszaküldeni oda, ahonnan jött, a tükörbe.
Felnézett. Thorn ott magasodott közte és a kalitka között. Nyúlánk
alakja hosszú, bizonytalan szélű árnyékot vetett a háta mögött a
földre, mintha a sarkából sűrű, fekete tinta szivárgott volna. Thorn
némán meredt maga elé, az orra előtt lebegő, mégis elérhetetlen

566
fénypontot fürkészte. Nem foghatta meg, nem vehette el, a közelébe
sem mehetett, de látszott rajta, hogy még nem mondott le róla: az
egész teste úgy feszült, mint egy célra tartott, felajzott íj. Megoldást
keresett, kerül, amibe kerül.
Secunda elhallgatott.
És Ophélie fejébe hirtelen belehasított valami, amire már
korábban is rájöhetett volna. Thorn nem szerepelt azon a rajzon,
amelyet Lazarus az imént mutatott neki.
– Vigyázz!
Secunda mintha csak erre a jelre várt volna. Teljes erejéből
nekirontott Thornnak, aki a meglepetéstől elkerekedett szemmel a
támadás irányába fordult. Thorn legalább kétszer akkora volt, mint a
lány, és egyébként sem olyan fából faragták, mint akit könnyű
ledönteni a lábáról. Bárki mással szemben a legkisebb aggály nélkül
azonnal kieresztette volna a karmait, de a tekintete villanásából
Ophélie látta, hogy ezúttal mérlegel – és dönt. Hagyta, hogy Secunda
ellökje. A járógépe nagy csörömpöléssel megroppant, csak úgy
potyogtak belőle a csavarok és szegecsek, amelyek szanaszét
gurultak a földön.
Thorn tehetetlenül beesett a ketrecbe.
Ophélie ugrásra lendült. Nem gondolkozott, ösztönből cselekedett.
Ki kellett hoznia onnan! Azonnal! Azonnal! Helyesebben ugrásra
lendült volna, ha hagyták volna. Az Ambrosiusok, akik Lazarus
csettintésére köré fonták a karjukat, visszatartották. Ophélie foggal-
karommal küzdött, ököllel ütötte őket, ahol csak érte, de amint egy
kezet sikerült leráznia magáról, egy másik ragadta meg.
Azonnal!

567
 – Kelj fel!
Ophélie látta, hogy Thorn próbálkozik. Látta, hogy igyekszik
összeszedni magát, de a teste nem engedelmeskedik, a tagjai nem
hajlanak, minduntalan beleakadnak a törött fémcsonkokba, támasz
nélkül maradt lábával nem boldogul. Látta, de csak üvölteni tudott,
ahogy a torkán kifért.
– Kelj fel! Kelj fel!
Azonnal!
– Segítsenek már neki!
Lazarus lemondóan megvonta a vállát. Secunda megállt a kalitka
ajtajában, és színtelen szemgolyójával elégedetten nézte ennek az
életerős férfinak a vergődését.
– De az a kút sem volt igazibb, mint Odin hófehér nyula – biztatta.
Aztán Thorn egyszer csak ledermedt. Fényes burok vette körül, a
teste mállani kezdett. Ültében csavart egyet csontos törzsén, és
Ophélie felé fordult, aki hasztalan taszigálta maga körül az
Ambrosiusokat, hogy kiszabadíthassa a kezét, és odanyújthassa neki.
Thorn még egyszer, talán utoljára mélyen, állhatatosan, mindenre
elszántan a szemébe nézett, majd ezüstös köddé porlott.
Ophélie nem küzdött tovább, már nem kiabált, nem is lélegzett.
Tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy a szikra beszippantja a ködöt, a
számára oly fontos emberi lény apró részecskéit, és pár másodperccel
később kibocsátja magából Thorn visszaverődéseit. A ketrec megtelt
egyenes tartású, de kifejezéstelen arcú, torz hasonmásokkal, amelyek
mindegyike egy zsebórát szorongatott. Egyik sem Thorn volt. Őt
egyik sem helyettesíthette.

568
 Az Ambrosiusok szedelőzködni kezdtek, hogy az újonnan
keletkezett kisebb tömegen is elvégezzék a szokásos felszerelési
műveletet, de Lazarus visszatartotta őket.
– Nem – mondta szelíden, de határozottan. – Ezeket nem.
A visszaverődések, mivel nem kapták meg a kódot, amely egyben
tartotta volna őket, lassanként szertefoszlottak. És Thorn
nyomtalanul eltűnt. Egyetlen hajszál, még a kisujja körme sem
maradt utána.
Ophélie fulladozott. A vére zubogott. Az egész teste lángolt.
A túlélési ösztön azt diktálta neki, hogy engedje be végre a levegőt a
tüdejébe, de Ophélie képtelen volt kinyitni a zsilipeket.
A létfontosságú szervei felmondták a szolgálatot. A látása
elhomályosult, és érezte, ahogy valami átbillen benne, nem kifelé,
hanem befelé figyel, visszarepül az időben régre, nagyon régre, még
jóval a születése elé, egy hideg és védett, elfeledett helyre.

Eulalie a barlang közepén toporog, és hatodszor is megtörli a

szemüvegét.
Valahányszor egy újabb bomba eltalálja a gondozót, a mennyezet
porladozik, és apró kövek záporoznak a nyakába. Egyedül van, nincs
körülötte senki, de a padlón halomban állnak a puskák,
gépfegyverek, gránátok, lángszórók, aknavetők. A csizmája orrával
kelletlenül félrerúgja őket. Csupa hasznavehetetlen hadászati eszköz,
elfuserált visszaverődések. Szerencsére egyetlen emberéletet sem
fognak kioltani.
Azok, akik megrendelték őket, mind holtan hevernek odafent,
valahol a romok között.

569
 Korábban fel kellett volna ismernie a hadművelet valódi célját,
hogy ez az egész mekkora képtelenség. Tudhatta volna, hogy a
feljebbvalói soha nem akartak mást tőle, csak fegyvereket, egyre
több fegyvert. De mindegy is, a kísérleteik így is, úgy is zsákutcába
jutottak volna. A visszaverődések nem arra hivatottak, hogy
kielégítsék az emberiség szükségleteit.
Eulalie lesöpri a szemüvegéről a rárakódott, finom szemcsés port.
Túlélt ő már sok mindent: a szülei elhurcolását, a hazája kényszerű
elhagyását, éhezést, betegségeket, bombázást. Minden este elalvás
előtt azt ismételgette magában, hogy biztosan van ennek valami
értelme, kell hogy legyen, és a sors talán úgy akarta, hogy átvészeljen
minden csapást, mert ő fogja megmenteni a világot önmagától.
Most már érti, hogy legtöbbször és főleg szerencséje volt.
A legnagyobb szerencse pedig akkor érte, amikor azon a telefonon
keresztül sikerült kapcsolatba lépnie a Másikkal.
– Megváltoztattad a világ dolgairól alkotott látásmódomat.
– A világ dolgait – recsegi a visszhang a nadrágszíjára fűzött adó-
vevőből.
Eulalie elmosolyodik.
– Öntelt.
Leakasztja a válláról a táskát, kinyitja, és óvatosan előhúz belőle
egy vaskos füzetet. Ez a legszemélyesebb hangvételű írása: egy
színdarab. Ebbe szívét-lelkét, az egész lényét beletette. A tintát a
véréből és a verejtékéből keverte, a lapokat a hajszálaival fűzte össze.
A kézirat az elmúlt hetekben készült, rajta kívül senki sem tudott
róla, pláne nem a feljebbvalói, akik elkobozták az írógépét. De ha
megtalálják, akkor sem mentek volna sokra vele. Eulalie rejtjelezve

570
jegyezte le a szöveget, a kedvenc titkosírásával, amelynek cirkalmas
betűit maga találta ki.
A füzetet a melléhez szorítja, és lassan elindul a két homorú tükör
felé, amelyek folyamatos forgása színekkel szórja tele a teret és a
bőrét. Belép a hevenyészve felhúzott szögesdrót kerítés mögé, és a
tükrök fénynyalábjainak metszéspontjában végre megpillantja a
szabad szemmel alig észrevehető fénypontot: a bőségszarut.
„Egy olyan részecske, amelynek az energiamezeje a közelében
minden szilárd testet szétbomlaszt, és tetszőlegesen formázható
anyaggá alakít.” Így határozták meg a feljebbvalói. De a Másiknak
hála Eulalie tudja, mekkorát tévednek, tudja, miért csak selejtes
fegyvereket és katonákat sikerült előállítaniuk vele, és tudja, ő miért
nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát.
Leteszi a kéziratot a szögesdróttal körülhatárolt rész közepére, és
kihátrál a szikra hatósugarából. A füzet gerince máris halványodik, a
papír felhővé oszlik. A saját vérével és verejtékével saját kezűleg
teleírt oldalakon egy történet, a maga teremtette gyerekek
történetének kezdetét vetette papírra. Ő ezt tudja felajánlani a
bőségszarunak: szavakat. És a szikrától azt várja, hogy cserébe
megajándékozza őt az élettel. Egészen pontosan huszonegy élettel.
Hogy életre keltse őket.
Mert a feljebbvalói kezdettől rosszul közelítették meg a dolgot: a
bőségszaru nem egy részecske, soha nem is volt az.
Hanem egy lyuk. Egy hasadék.

571
Ophélie levegő után kapott, mintha hirtelen eszébe jutott volna,
hogyan is kell lélegezni. Csálé arcok hajoltak fölé Ambrosius
alakmásainak több nemzedékéből. És köztük Lazarus mosolygott.
– Töredelmesen bevallom, már kezdtem aggódni önért, my dear.
Azt hittem, szívrohamot kapott. És hiába áll rendelkezésemre a
bőségszaru, ön a világon az egyetlen emberi lény, akit nem
pótolhatok.
Ophélie kezdett magához térni. Érezte, ahogy a döngölt padló
nyomja a térdét, ahogy a sál mellette csapdos, oldalról hallotta a
csillék zakatolását, az orrát megcsapta a barlangi kőzetek nyers
szaga, látta a kaleidoszkóp színes, villódzó fényeit. A feje kitisztult,
igen, ő megvolt, csak a lényeg, az veszett oda.
Lazarus támaszként felajánlotta neki a könyökét.
– Kicsit irigylem az urát, tudja? Épp olyasmin megy keresztül,
amiről minden, magát valamire tartó feltaláló álmodozik: olyan
szögből szemléli a világunkat, ahonnan mi, egyszerű halandók soha
nem láthatjuk. Ha nem lenne annyi tennivalónk, a legszívesebben azt
javasolnám, hajrá, menjünk utána. De várnak a csodák, amelyeket
szerény közreműködésemmel a visszaverődésével hármasban kell
véghezvinnünk.
Ophélie mindenre elszántan meredt rá a szemüvege mögül.
– Hozza vissza!
Az üvöltözés megviselte a hangszálait, alig ismert rá a saját
hangjára. Alig ismert rá önmagára. Már nem volt mibe – kibe –
kapaszkodnia.
Lazarus együttérzően felsóhajtott.

572
 – A folyamat sajnálatos módon visszafordíthatatlan. Honestly,
fogalmam sincs, Thorn úrnak hogyhogy nem jutott szerep a
terveinkben, de mit tehetnénk? Ha a jövőből érkező visszaverődések
ezt súgták, ennek így kellett lennie.
Ophélie már nem figyelt rá. Félretolta a könyökét, és átcsörtetett
az Ambrosiusok között Secundáig, aki még mindig a ketrec ajtajában
ácsorgott, háttal a szikrának.
– Miért?
A lány nagyra nyitotta mindkét szemét, állta Ophélie tekintetét.
– De az a kút sem volt igazibb, mint Odin hófehér nyula –
ismételte.
Majd iszonyatos erőfeszítések árán, szaggatottan kipréselt
magából még egy félmondatot:
– Át… át kell… fordulni.
A bőségszaru ugyanúgy ragyogott a szivárványos fényekkel teli
kalitkában, mint azelőtt, semmi sem változott. Ophélie-nak Heléna
szavai jutottak eszébe, az, amit a családfő az amfiteátrumban
mondott neki: „Át kell menned a kalitkán, át a túloldalra. Fordulj át.
Egész lényeddel, fordulj ki önmagadból. És onnan, de csakis onnan
végre megérted.”
– De ne is vesztegessük tovább az időt! – igyekezett Ophélie-t
jobb belátásra bírni Lazarus, aki ropogó csigolyákkal
felegyenesedett. – Mihamarabb kapcsolatba kell lépnünk a
visszaverődésével, hogy beavasson minket a bőségszaru
rendeltetésszerű működésébe. Telefont, please!
A parancsra a barlang mélyéből előlépett egy automata a kezében
bársonypárnával, azon egy telefonkészülékkel, és ahogy közeledett,

573
méterenként engedte le a karjára kötegelt zsinórt. Lazarus felemelte a
kagylót, és készségesen Ophélie felé nyújtotta. Minden mozdulata,
minden pillantása túlzó figyelmességről árulkodott.
– Biztos vagyok benne, hogy a visszhangja csakis egyetlen
szavára vár, my dear. És nemcsak a bőség nyitját fogja elárulni
önnek, hanem arra is megtanítja, hogyan haladja meg önnön
korlátait, hogy aztán ezt a tudást ön az egész emberiségnek, már
amennyi még megmaradt belőle, átadhassa. Eulalie nem tört nagyra,
ő beérte azzal, hogy nekünk ajándékozta a családfőket. De ennél
többet is tehetett volna: minden egyes nőt és férfit végigvezethetett
volna a kikristályosodás útján, megtaníthatta volna nekik, hogyan
ébresszék saját öntudatra a visszaverődéseiket, mindenhatóvá tehette
volna őket! És talán épp ezzel követett el végzetes hibát: talán épp a
dicsvágy aggasztó hiánya miatt veszítette el a Másik fölött az
irányítást. Ha van valaki a világon, aki a Másikat megállíthatja, nos,
elárulom, az egyedül ön.
Ophélie átvette a kagylót. És letette. Ugyanazzal a lendülettel
betaszította Lazarust a ketrecbe, és ő is bement vele.
– Nem!
Lazarus egy vetődéssel az ajtónál termett, de elkésett. Ophélie már
behúzta maga mögött a rácsot. És bepattintotta a lakatot. Elég
nevetségesnek tűnt, ha belegondolt, hogy ha a gondozóban nem
kezelik ki a sutaságát, ez a beugratós műveletsor nagy
valószínűséggel nem ment volna ilyen gördülékenyen.
Lazarus kétségbeesetten tapogatta a köpenyét, hátha valamelyik
zsebében a kulcs a kezébe akad. A nagy kapkodásban a csíptetője
lerepült az orráról, és ripityára tört a földön.

574
 – Ezt nem teheti! A rajz! Nem szabad!
Ez volt az első alkalom, hogy Ophélie indulatosnak látta az
öreget, de ügyet sem vetett rá, mert mindez semmi volt ahhoz a heves
gyűlölethez képest, amelyet ő érzett Lazarus iránt.
Neki már nem volt mit mondania, de Secundához a rácson
keresztül volt még egy utolsó szava:
– Átfordulok.
A lány sebhelyes arca szinte kivirult. Életében először végre
sikerült megértetnie magát.
Ophélie szorosan magához ölelte a sálat; egyfelől szégyellte, hogy
őt is belerángatta ebbe a talán végzetes kalandba, másfelől örült,
hogy semelyikük sincs egyedül. Miközben hátrahajtotta a fejét, és
felnézett a szikrára, azon gondolkozott, vajon fájni fog-e.
Nem, nem szikra. Lyuk.
Ophélie visszatartotta a lélegzetét. A tógájából és a kesztyűjéből
ködszerű füst kezdett lengedezni felfelé. Készen állt, hogy ő is
feloldódjon a világegyetemben, és testestül-lelkestül átszivárogjon
azon a hasadékon. Thorn csakis miatta szállt fel arra a fellengérre;
hát ő is megteszi érte.
Lazarus, aki már az összes zsebét kiforgatta, de még mindig nem
adta fel a kulcskeresést, kővé dermedt, amint meglátta a rajzot,
amelyet Secunda a rács túloldalán az orra előtt lobogtatott. Az a
vázlat volt az, amelyet a levéltárcájában mindig magánál hordott. És
Secunda eltépte.
Ez volt az utolsó kép, amelyet Ophélie látott, mielőtt a teste
részecskéire bomlott.

575
 A TÚLOLDAL

Éles fájdalom. Mintha úgy fordulna ki önmagából, mint amikor

sietve leveszi a ruhát. És aztán egy sor bukfenc.
Ophélie zuhan. Felfelé. A sáljába kapaszkodva szeli át egyre-
másra a légkör különböző sűrűségű rétegeit, és minél magasabbra
emelkedik, annál gyorsabban hasítja a levegőt. Mégis talpra érkezik,
puhán, koccanás és zökkenés nélkül, hangtalanul. Köd veszi körül.
Már nem fáj semmije, de fogalma sincs, lélegzik-e még.
Hol van Lazarus? A kalitka eltűnt, a barlang is, Secunda is: sehol
semmi, csak a sál van, és ő. Ophélie ellenőrzi, hogy mindene
megvan-e, végignéz a karján és a lábán. A bőre zöldesszürke, mintha
a korosodó bronzszobrokhoz hasonlóan patinát kapott volna.
Előrehúz egy hajtincset. Szőke. Megemeli a tógája szárnyát. Fekete.
Még a sál is elszíneződött: ahol sötét volt, most világos, és fordítva.
Az eddig a bal könyökhajlatában virító anyajegy valahogy átkerült a
jobb karjára. De van ennél különösebb is: Ophélie bárminemű optikai
segédeszköz nélkül is látja a teste körül fodrozódó burkot, amely az
örökölt képességeiről tanúskodik. Kigombolja és leveszi az egyik,
ezúttal égszínkékben játszó kesztyűjét: olvasásban gyakorlott ujjai
mentén az árny megvastagszik, kiszélesedik. De legalább egy
darabban van, és mindene a helyén. Ez már önmagában is kész
csoda. Vagyis a bőségszaru valóban az, aminek gondolta: egy átjáró.
De hová? Mi felé?
Ophélie többször körbefordul a tengelye körül. Mindenütt
gomolygó köd. Hol lehet Thorn? Kiáltaná a nevét, de egyetlen

576
hangot sem tud kiadni magából. Találomra elindul az
áthatolhatatlannak tűnő, határtalan fehérségben. A távolban valami
szögletes tárgyat vél kivenni, a körvonalai tompák, mint a felhős
égen pislákoló csillagoké. Alighogy Ophélie kiszúrja, az a valami
egyre nagyobbnak látszik, és nőttön-nő, mintha sebesen közeledne,
holott inkább Ophélie-nak kellene közelednie hozzá. A szögletes
tárgy valójában egy résnyire nyitott ajtó. Ophélie lapjával besurran
rajta.
Egy szobába toppan, amelynek a levegője szintén olyan zavaros,
hogy épp csak a bútorok éle és a lámpák fénye segít neki valamelyest
eligazodni benne. A rossz látási viszonyokat leszámítva a
helyiségben a színek természetesek. Az ajtó, amelyen keresztül ide
jutott, egy akasztós szekrényé. A rendszerezetlen, dülöngélő
iratkötegek és a csiricsáré berendezés miatt Ophélie csak nehezen
ismeri fel a kincstári hivatalt. Elég messze került Bábeltől,
gyakorlatilag a világ másik végére: a Sarkra. Ekkora térbeli
távolságot még a családközi szélrózsák sem képesek áthidalni.
A ködfátyol mögött kirajzolódik a hatalmas íróasztal, amelytől
Ophélie, amikor először befészkelte magát mögé, annyira
megilletődött, hogy rögtön végig is locsolta tintával. A sötét folt még
mindig nem kopott le a lapjáról.
Az asztalnál egy férfi ül. Egy férfi, aki nem Thorn. Ő lenne az új
főkincstárnok? Az ő színei is rendben vannak. Ophélie bejelentené
magát, de a szavak megint a torkán akadnak. A férfi nyeglén
terpeszkedik a karosszékben, a fején paróka, amelyből szállong a
felesleges rizspor. Előtte irdatlan mennyiségű feldolgozatlan ügyirat
és nyomtatvány, mintha szándékosan bástyázta volna körül magát

577
velük. Húzza-halasztja a munkát, fittyet hány az eljárásrendre,
akárcsak Ophélie-ra, aki megunja a várakozást, és az illemet félretéve
átpillant a hivatalnok válla fölött, mivel van annyira elfoglalva.
A férfi keresztrejtvényt fejt. Ophélie számára a betűk
értelmezhetetlenek.
Nemcsak a beszédkészségét veszítette el, de olvasni is elfelejtett.
Cserébe viszont olyasmit is észlel, amit eddig sohasem. A köd
végtelenül finom, mégis erőteljes rezgésekkel hullámzik körülötte.
Az új főkincstárnok fizikai jelenléte, kémiai összetevőinek tömör
anyagisága az egész irodát betölti. Mintha sugározna, ő bocsátja ki
magából ezeket a hullámokat, amelyek átjárják Ophélie-t; az érzés
nem kellemes, de nem is kellemetlen. Ophélie tapintás nélkül is
érzékeli a férfi testfelépítését, akárcsak a borostás állát szántó ceruza
percegésének és a parókájából pergő rizspor illatának térbeli
lenyomatát. A férfit annyira leköti a keresztrejtvény, hogy még a
telefont sem hajlandó felvenni, hagyja csörögni. A hang tompa és
távoli, Ophélie mégis átveszi a rezgéseit, eggyé válik, nem, nem is
eggyé válik, hanem természeténél fogva mintha eleve egylényegű
lenne vele. Egy pöcköléssel még vissza is tudja fordítani a
hanghullámokat. A telefon csörgésébe visszhang keveredik, amire
még az új főkincstárnok is felkapja a fejét.
Ophélie elhúzza áttetsző, füstszerű kezét a férfi szeme előtt, aki
még így sem veszi észre. Kettejük létmódja túlságosan elkülönül
egymástól.
De ez nem is fontos, Ophélie úgysem ezt a főkincstárnokot keresi,
nem a megfelelő emberrel és nem a megfelelő helyszínen van.

578
 A tér tágulni kezd a saruja alatt. Az új főkincstárnok, a telefon, a
keresztrejtvény, az iroda, a hivatal, a szekrény mind-mind elillan, és
belevész a ködbe. Az aerargyrum fehér felhőjébe. Ophélie maga is
tetőtől talpig abból van. Kifejezni ugyan nem képes magát, de még
soha ilyen világosan nem látta át a dolgokat. A számára eddig
értelmezhetetlen fogalmak magától értetődő módon kitisztulnak
előtte. Az, amit Lazarus aerargyrumnak nevez, valójában nem
anyagtalan, illékony közeg, hanem a szilárd anyag ellentettje.
A bőségszaru nem átalakítja, amit felajánlanak neki, csupán a
visszájára fordítja, úgymond, letükrözi. És azok a visszaverődések,
amelyeket aztán a bőségszaru kiereget magából, kettős tükrözés
eredményei; a kód csak arra kell, hogy a természetes úton
megsokszorozódott részecskéket mesterségesen egyben tartsa, de
nem feltétele az egyensúlynak, az kóddal és kód nélkül is fennmarad.
Ophélie körül újabb nyomatok formálódnak. Mozdulatlan
körhinták. Az elhajlásgondozóban van, megint, az egykori
vidámparkban, ahol az alternatív program berendezkedett. Égen-
földön mindent aerargyrum borít.
Ophélie elhalad a fakír bódéja előtt, ahová Thornnal behúzódtak.
Ha tudná, hogy csinálja, a nevét kiáltaná.
Ahhoz a szerkezethez tart, amelyiket fatigrisek díszítenek.
A vadállatok faragott lábai között kuporog valaki. Mediana!
Nemcsak a bőre színe változott meg – az övé is zöldesszürke,
akárcsak Ophélie-é –, de a beléágyazott drágakövek is valahogy más,
szokatlan fénnyel csillognak. A bőségszaru őt is beszippantotta és
átfordította. A bő pizsama ugyanúgy lötyög rajta, mint amikor
Ophélie utoljára látta, de fölötte visel még valamit: az örökölt

579
képességei füstköpenyként vetülnek köré. A Sark új
főkincstárnokával ellentétben Mediana észleli Ophélie közeledtét, és
abba az irányba fordul. A szeme koromfekete nyílásában a pupillája
fehéren villan. Vajon mióta bujkál ezen a körhintán? Szólni nem tud,
az ajkai képtelenek szavakat formálni. Csak a karját nyújtja
könyörgőn Ophélie felé. Ophélie-t felkavarja a látvány. Mediana
hóhérból lett áldozat, de eddig sohasem szorult segítségre, főleg nem
az övére.
Az aerargyrum sűrű szövésű függönyként hull közéjük. Ophélie
már nem látja sem Medianát, sem a körhintát. Egyedül bolyong
tovább. Az az érzése, mintha egy folyton változó fényképfelvétel
negatívjába pottyant volna. Időnként erre-arra homályosan feltűnik
egy-egy ismerős alak. Lazarus. A lovag. Az a leányzó a vállán a
gépmajommal. A skarabeuszos bakfis. A gyíkos férfi. De Ophélie
hamar szem elől téveszti őket. Futólag még a Genealógusok is
felbukkannak, előbb a férfi, aztán a nő; hasztalan keresik egymást a
vattás ködben. Megannyi céltalan tévelygő a fátyolos peremvidéken,
ahonnan látszólag nincs semmilyen kiút. A bőségre vágytak, az
igazságot hajszolták, és végül mire mentek? Külön-külön,
magányosan róják a maguk képtelen zarándoklatát.
Ophélie hiába keresi, Thornt nem látja közöttük. Kezd megijedni,
de a félelme ugyanolyan elvont és megragadhatatlan, mint ő maga, az
egész lénye. A sál a nyaka köré hurkolja magát, egyidejűleg az
aerargyrum is besűrűsödik körülötte, és elfedi előle a maradék
kilátást, még a lábujjait is eltakarja.
És ha az a büntetése, hogy soha többé ne találjon rá Thornra? Ha
arra ítéltetett, hogy soha többé ne találjon semmit?

580
 Hirtelen egy újabb emberalak körvonalazódik a ködben, semmi
kétség, egyenesen Ophélie felé közeledik. Ahogy kettejük között a
távolság csökken, a testrészei egyre élesebben kivehetőek. Egy hát?
Az ismeretlen alak háttal közlekedik. Imbolyogva jár, a térde
rogyadozik, a karja ide-oda hajladozik. Zavaros, hullámzó jelenség.
Amikor egy pördüléssel végre arccal előre fordul, Ophélie egy
alacsony, kócos, szögletes szemüveget és háromszínű sálat viselő
fiatal nővel találja szemben magát.
A saját visszaverődésével.
A tükröződése megtorpan, de olyan közel hozzá, hogy szinte
összeér vele. A ruhája, a bőre, a haja pontosan ugyanolyan színű,
mint amilyen Ophélie ruhája, haja, bőre is volt, még mielőtt a
bőségszaru elnyelte volna, de a rózsás arc lassanként kifakul, és
zöldesszürkébe vált, a göndör tincsek kiszőkülnek, a tóga
elfeketedik. A tükörképe fokozatosan átveszi Ophélie seszínű
árnyalatait. Mennyire hasonlít rá! Azzal a különbséggel, hogy annak
a sálja élettelenül lóg a nyakában. Meg hogy a szájában mintha lenne
valami.
– Ki az az én? – szólal meg két nyammogás között emberinek
aligha nevezhető hangon, mégis azonosíthatóan Ophélie hangján.
Hogyhogy tud beszélni? De kimondta, amiért jött, és most vár,
egyetlen rezdülés nélkül. Mit akar Ophélie-tól? És milyen érzések
lehetnek benne? És Ophélie? Ő mit érez vele szemben? Leginkább
azt, hogy ha tudná, megkérdezné tőle, hová tűnt Thorn.
Ophélie kilép előre. A visszaverődés kitér. És ez így megy
lépésről lépésre: amint Ophélie közelíteni próbál felé, az hátrálva
egyre távolodik tőle, és egyre mélyebbre süpped az aerargyrum

581
ezüstös felhőjében. Menekül előle? Ophélie-ban hamar tudatosul,
hogy ebben az árnyékbirodalomban talán ő az egyedüli, aki vezetőre
talált, esze ágában sincs hát megválni tőle, nem hagyhatja
felszívódni. Felgyorsítja a lépteit, nehogy elveszítse szem elől ezt a
képtelen látomást, a saját alakmását, ahogy a tagjait csavargatva
futólépésben iszkol előle. Hátrafelé.
Ezután Ophélie végtelennek tűnő ideig vaktában kergeti a
visszaverődését, mígnem hirtelen kibukkan az aerargyrumfelhőből.
Az eddigi szürkeség helyett mindenfelől kicsattanó színek fogadják.
A narancssárga ég alatt vörös óceán terül el, ameddig csak a szem
ellát. A talpa alatt égszínkék, homokos part. Ophélie már nemcsak a
saját testét érzékeli negatívban, de a környező tájat is. Miért? Bábelt
nem óceán veszi körül, ez a nagy víz mégis valóságosabbnak tűnik,
mint az elhajlásgondozó, amelyet Ophélie háta mögött továbbra is
sűrű köd borít.
– Ki az az én?
A tükröződése szilárdan megveti a lábát a víz hullámzó felszínén.
Még mindig nyammog valamin, mintha egy soha el nem olvadó
cukorkát szopogatna. Feltartott ujjával a messzeségben egy szigetre
mutat, amelyen lilán burjánzik a növényzet. A tér egy szempillantás
alatt összeszűkül, és az a sziget már nem is tűnik olyan távolinak.
Majd a két part közötti távolság teljesen eltűnik, és Ophélie máris a
szigeten sétál, egy világos árnyakkal teli fasorban. A visszaverődése,
ahogy eddig, kacsázó járásával előtte hátrál, mint aki még nem unta
meg a fogócskát. Ezen a helyen valahogy semmi sem olyan, mint a
való életben, a színek hihetetlenek, az illatok körülírhatatlanok, a
zajok cseppfolyósak, Ophélie mégsem tud szabadulni az érzéstől,

582
hogy már járt itt. És a megérzés meggyőződéssé válik benne, amint a
fák és bokrok mögött megpillantja a nagyvonalú, vasvázas, csupa
üveg épületegyüttest. Élt ezek között a falak között. Ha a szervezete a
halandó emberi lét szabályszerűségeinek engedelmeskedett volna, a
szíve gyorsabban kezdte volna pumpálni a vért az ereibe. Ophélie fél;
fél, hogy feltámad benne a remény. A sorrend változik: a
visszaverődése kicsit lemarad Ophélie mögött, most ő megy elöl, fel
a lépcsőn. Pontosan ezen a fokon esett fenékre, jut eszébe nagyjából
félúton. Az volt a legelső napja.
Benyit a félköríves nagyelőadóba. A padokban sárga egyenruhás
tanoncok görnyednek a füzeteik fölé, és hevesen körmölnek. Mind
negatívban látszanak, akárcsak Ophélie, akit ugyanakkor semelyikük
sem vesz észre. Szemmel láthatóan izgulnak: a képességeikből
köréjük vetülő fényes árnyak szinte vibrálnak. De nem, nem
izgalomról, afféle vizsga előtti lámpalázról van itt szó, a tanoncok
bosszankodnak. Amint teleírtak egy lapot, kitépik a füzetből, és új
oldalt kezdenek. A földön hányódó papírgalacsinok mennyiségéből
ítélve nem mostanában veselkedtek neki a teljesíthetetlen feladatnak.
Ophélie találomra felvesz egy összegyűrt lapot a földről, kisimítja.
A fekete papírra fehér tintával vetett írás kibogozhatatlan, a
felismerhetetlen krikszkrakszok nem állnak össze szöveggé, ezt még
ő is látja, holott az átfordulása óta őt is teljességgel elhagyták a
szavak. A jövő értelmisége, Bábel leendő elitje számára viszont nincs
nagyobb kudarc, mint a beszéd, az írás és az olvasás képességének
elvesztése. Kész rémálom!
Ophélie-ból hangosan kitör a nevetés. Eltorzult hangja
visszhangosan betölti az előadótermet, mire a tanoncok morcosan

583
felnéznek, hogy ne zavarja őket. Soha életében nem kacagott ilyen
önfeledten. Mert soha életében nem érzett ilyen felhőtlen örömöt.
Ennél csak az tehetné még boldogabbá, ha velük is megoszthatná,
hogy nem haltak meg, nagyon is elevenek!
A Jó Család nem veszett oda, nem a semmibe tűnt bele.
Ophélie kisétál a teremből, és vidáman, szökellő léptekkel
futásnak ered a folyosókon. A visszaverődése imbolyogva igyekszik
tartani vele a ritmust, de Ophélie nem törődik vele, képtelen
lelassítani, mintha szárnyakat kapott volna a felismeréstől, amely egy
régóta cipelt, nyomasztó tehertől szabadította meg.
A valóságban egyetlen földdarab sem omlott le, nem volt
semmilyen földcsuszamlás.
A tanintézmény tele van csellengő diákokkal és tanácstalanul
lődörgő tanárokkal. Mind lesütött szemmel jönnek-mennek, az egyik
ajtón ki, a másikon be, az egyik falon fel, a másikon le anélkül, hogy
tudnák, hová tartanak.
Ophélie a legszívesebben bármelyikükkel, mindegyikükkel táncra
perdülne. Rákanyarodik egy fedett közlekedőre, amelynek oszlopai
közül kedvére csodálhatja a vöröslő óceánt, a szomszédos szigeteket
és a távolban, egy nagyobb, ködbe burkolózó földterületen egy
építkezés nyomait. Amerre csak néz, a föld és a víz összeér, a
horizonton sehol egy hézag, sem hiány.
A Nagy Szakadás soha nem történt meg, vagy legalábbis nem
úgy, ahogyan azt évszázadok óta mesélik. A régi világ nem hullott
darabjaira. Érintetlenül megmaradt, akárcsak a Jó Család, csupán
valami eltakarta. Egész idő alatt ott lapult a nagy üresség mögött,
Ophélie álmai mögött. A mögöttes mögött.

584
 Meghasonlott. A visszájára fordult.
És a szilánkok között bodrozódó felhőtenger nem más, mint
elképesztő sűrűségű aerargyrum, amely teljes földrészek
átlényegüléséből keletkezett!
Ophélie a közlekedő közepén, egy hírlap-automatánál hirtelen
megáll. Nagy lelkesültségében a szemébe lógó hófehér frufru mögött
alig ismerte fel Octaviót, és kis híján elrohant mellette.
„Octavio…” Szeretné kimondani a nevét, megszólítani, annak
bizonyságául, hogy valóban itt van, végig itt volt. A fiút annyira
lefoglalja a hírlap-automata, hogy fel sem tűnik neki a társasága.
Lenyomja a kart, kivesz egy példányt, eltépi, bedobja a kukába, majd
megint lenyomja a kart, kivesz egy példányt, eltépi, kidobja a
kukába, és így tovább. De az automatából csak nem fogynak a
hírlapok.
Ophélie Octavio vállára teszi a kezét, hogy leállítsa. Tapintással
alig érzékeli a testét, de ezúttal nem a kesztyűje miatt. A fiú ott van
mellette, hozzá egészen közel, mégis olyan távolinak tűnik. Octavio
megfordul, és rámereszti ezúttal nem vörös, hanem türkizkék szemét,
amelyből két füstcsóva gomolyog elő: a képessége megmaradt.
Ophélie azt várná, a barátja legalább annyira megörül neki, mint ő,
amikor az imént megpillantotta, de a fiú arcáról szenvedés sugárzik.
Fog egy hírlapot, átadja Ophélie-nak, és a szemével némán könyörög
neki, hogy segítsen az összes példányt megsemmisíteni, majd ismét
lenyomja a kart, folytatja a sziszifuszi munkát, és a társaságról
azonmód megfeledkezik. Az újságok mindegyik oldala üres, a fekete
papírra nem nyomtattak semmit. Nem az a lényeg, mi van bennük,

585
hanem az, amit képviselnek: Octavio Bábel hazugságait akarja
szétszaggatni.
Ophélie elkámpicsorodik, eddig tartott a derűlátása.
Octavio és a többiek életben vannak – de milyen áron? Csapdába
estek, elhatalmasodtak rajtuk a saját kényszerképzeteik, azok ellen
küzdenek hasztalanul, és gépiesen folyton ugyanazokat a
mozdulatsorokat ismétlik újra és újra, mint valami szertartást, anélkül
hogy tudnák, pontosan mi történt velük. Ophélie egy pillanatra
elgondolkozik. Vajon vele is ez lesz, ha túl sokáig időzik közöttük?
Eszébe jut, milyen elviselhetetlen bűntudatot érzett, amikor a
fellengér süllyedni kezdett vele és a fedélzeten azzal a rengeteg
emberrel, és egyre mélyebbre merült a szilánkközi űrbe. De hogy
miért, arra egészen mostanáig nem sikerült rájönnie: mert a régi világ
nem tűnt el, végig ott volt alattuk. És Ophélie csak most, hogy maga
is átfordult a két világot egymástól elválasztó tengelyen, csak most
érzékeli igazán ennek a párhuzamos létnek a visszásságait.
Secunda tudta. Secunda átlátta ezt az egészet.
Hát ezért nem hagyta őt békén, ezért zaklatta folyamatosan az
Octavióról készített rajzaival! Mert Secunda képes értelmezni a
jövőből érkező visszaverődéseket, de ez nem jelenti azt, hogy el is
fogadja, amit előre jeleznek: nem akarja, hogy mindez
bekövetkezzen. Az elejétől fogva azt akarta elérni Ophélie-nál, hogy
induljon Octavio megmentésére, és hozza vissza a túloldalról a
bátyját.
De hogyan? Ophélie-nak fogalma sincs, mitévő legyen. Hiszen
még Thornt sem sikerült előkerítenie, és azt sem tudja, ő maga

586
valaha visszajut-e. Ide-oda kapkodja a fejét, a vezetőjét keresi, a saját
visszatükröződését. Mi van, ha őt is elveszítette?
Egy visszaverődés, igen, arra van szüksége! És szerencsére ismer
is egyet, személyesen, itt helyben.
Még egyszer visszanéz Octavióra, aki kitartóan hajigálja a
széttépett hírlapokat a kukába. Nem szívesen válik el tőle. Átvág a
kerten. A fákon a madarak hangtalanul tátogatják a csőrüket, a
kézhez szokott házi erszényesek bambán bámulnak maguk elé.
Loholva beveszi magát a hivatali épületbe. Kettesével veszi a fokokat
a márványlépcsőn, szinte magától viszi előre a lába – vagy a fifikás
építészeti megoldásoknak köszönhetően talán maga az épület is
besegít, ki tudja – egyenesen a célja felé.
Belép az igazgatói irodába.
Heléna egy megtestesült visszaverődés, akárcsak a többi családfő,
akik közül nem mellesleg ő a legokosabb. Ha valakitől, tőle Ophélie
biztosan megtudhatja, hogyan igazodjon el a túloldal rejtelmeiben.
A világító gömbök fekete fénye nem sokat árnyal a helyiségben
uralkodó vakító félhomályon. Az iroda üres. Tanonckorában
Ophélie-t többször berendelték az igazgatóságra, és egyszer sem
fordult elő, hogy a terebélyes asszony ne ült volna az íróasztala
mögött a foteljében. Itt kellett volna lennie.
Ophélie nekimegy egy gurulós kocsinak, a saruja alatt valami
cuppog. Üvegcserepek. Lehajol, hogy megnézze, mi az: Heléna
optikai berendezésének szilánkjai. A gurulós kocsi pedig, amelyet
majdnem fellökött, egy hatalmas ruha kerekekre szerelt abroncsa,
amelyen ernyedten lóg a szövet. Ophélie megrémül. Kinyitja az
üveges szekrényt, amelyben Heléna a Könyvét tartja. A puha,

587
hártyaszerű lapokon Eulalie Itschen gondosan kidolgozott
rejtjelezése összekeveredett, a sorok ide-oda dülöngélnek, a szöveg
nemhogy értelmezhetetlen, de olvashatatlan. A túloldalon nem
létezik semmilyen, a gondolatok kifejezésére alkalmas nyelv. Ilyen
formában Heléna kódja fabatkát sem ér, a családfő visszatért eredeti
állapotába, szertefoszlott. Nincs többé. És nem hagyott mást maga
után, csupán egy, a hiányáról tanúskodó, fémpántokra teregetett
uszályos ruhát.
– Ki az az én?
Ophélie visszaverődése befészkelte magát Heléna foteljébe,
amelyet nem kimondottan az ő méreteire terveztek. Kihívóan néz
Ophélie-ra, mint aki incselkedik vele, amivel, a saját ábrázatán ezzel
a gúnyos arckifejezéssel Ophélie-nak meglehetősen furcsa érzés
szembesülni. Az elszemtelenedett tükröződés továbbra is
fáradhatatlanul nyammog a cukorkáján. Ophélie minden közeledési
kísérlete hasztalan, a tükröződés a legapróbb mozdulatára elugrik
előle. A viselkedése mindenesetre elég különös: istápolja, de közben
állandóan próbára teszi Ophélie-t.
A szoba falai mintha gyurmából lennének, a tér rugalmasan
átformálódik körülöttük. Ég és ég közé kerülnek, az egyik fölébük
borul, a másik alattuk tükröződik. Ophélie-nak kell néhány
másodperc, mire felismeri a helyet: a bábeli Emlékmű kupoláján
állnak, annak is a csúcsán. Szédítő a kilátás. Ebből a távolságból a Jó
Család csupán egy ökölnyi göröngynek látszik, az épület, amelyben
Heléna irodája is van, kisebb egy porszemnél. Ophélie-nak körös-
körül tökéletes rálátása nyílik mindenre, az óceánra és a kikötőre, a
régi és az új Bábelre, a napos oldal szilánkjaira és az árnyékvilág

588
földrészeire. Mintha egy rosszul előhívott fényképet nézegetne. Erre
szürke és lyukacsos a táj, arra tarka és kusza; egyetlen rövid szakasza
sincs, ahol ne lenne valami zavar.
De a leginkább a hajók vonzzák magukra Ophélie figyelmét; a Jó
Családból nem látta őket. Rengeteg van belőlük, mind mozdulatlanul
vesztegelnek a vízen, lehorgonyoztak a térben és az időben. Egy több
száz éves hadiflotta, amely, még mielőtt elérhette volna Bábel
partjait, átsodródott a túloldalra.
Ophélie felnéz a napra, amely elhomályosítja az eget. Fekete
ragyogása áthatol a szemüvege lencséjén, be a fejébe, amitől a
gondolatai egyszeriben kettős megvilágításba kerülnek, még ha
hangosan képtelen is kifejezni őket. De nincs is szüksége szavakra
ahhoz, hogy rendet tegyen közöttük.
A két oldal a mérleg két serpenyője.
Valahányszor az egyik oldal bármilyen anyagi létezője átlényegül,
a túloldalnak is adnia kell valamit cserébe. Valahányszor egy szilárd
test aerargyrummá alakul, az aerargyrum szilárd testté formálódik, és
valahányszor egy visszaverődés megtestesül az egyik oldalon, a
túloldal ellentételezést követel. Valamit, ami jelképesen kiegyenlíti a
mérleget. Eulalie Itschen egy nemzedéknyi félistent teremtett egy
saját kezűleg teleírt füzetből, de ez csupán az általa elképzelt
színdarab első felvonása. Azon a napon meglátta a világ másik,
lehetséges arcát, és egyezséget kötött a túloldallal. És évekkel
később, amikor a családfők már felnőttek, Eulalie Itschen megállt
ugyanazon a helyen, ahol most Ophélie is áll, és körülnézett. Látta,
hogy Bábelt ismét háború fenyegeti, és úgy döntött, ideje beváltania
azt az egyezséget. Megszabadult a felfegyverzett seregektől, a

589
háborús övezetektől, a békétlenkedő népektől, mindet átengedte a
túloldalnak. A világ egyik felét feláldozta, hogy megmentse a
másikat. Hány ártatlan embert, hány akarata ellenére besorozott
katonát és hány, a háborúskodásban vétlen, jóravaló polgárt taszított
át az árnyéklétbe anélkül, hogy magyarázatot adott volna nekik arra,
hogyan és miért történik ez velük? És hogyan tudott Eulalie egy ilyen
tömeges fordulatot előidézni a bőségszaru bevetése nélkül? De az
egyensúlyt így is fenn kellett tartani, nem? Vagyis ahhoz, hogy
ekkora mennyiségű anyagi létezőt átfordítson, a túloldalról valami
igen jelentős ellentételezést kellett kapnia. Mi volt a cserealap?
Ophélie érzi, hogy a sál a nyakában felborzolódik. Leveszi a
tekintetét az óceánról, a szellemflottáról, és megfordul.
A visszaverődése egy hatalmas márványtömböt tart a kezében, és a
magasba emeli.
Készen arra, hogy lesújtson vele. Rá.

590
 (LEJÓRÁZ)

Thorn gyalogol a ködben. Egészen pontosan az aerargyrumban.

Minden vakítóan fehér, és ez az egybefüggő fehérség roppantmód
zavarja (fehér, tél, hó, Sark). Itt nincs mit megszámolni, nincsenek
számszerűsíthető távolságok, az idő sem mérhető. Az órája megállt
(fehér, papír, hivatal, Sark). Nincs kedvére ez a hömpölygő üresség,
amely beissza magát zöldesszürkére vált bőrébe, a pórusaiba, és
irányíthatatlan képzettársítások útján terjeszkedik az agyában (fehér,
Könyv, Faruk, Sark). Továbbá az sincs kedvére, hogy felcserélődött
a jobb és bal oldala, és ezáltal a testét borító ötvenhat forradás
átrendeződött rajta. Az meg aztán végképp nincs kedvére, hogy a
karmai tüskés árnyéka úgy tapad rá, mint a bogáncs, és minden
mozdulatánál emlékezteti arra, milyen taszító képességet örökölt.
Thorn öles léptekkel szeli az aerargyrumot, és menet közben meg
sem próbálja megérteni, hogyhogy még képes egyáltalán járni.
A járógépe szétesett, bot nincs nála, és a lába egészen valószerűtlen
szögekben hajlik. Nem érez fájdalmat, ami éppenséggel nem tölti el
különösebb örömmel (fehér, emlékezetkiesés, anya, Sark).
Csontropogás, ízületi gyulladás, kínzó fejfájás, az összes olyan, az
állapotára vonatkozó információ, amelyet eddig az idegrendszere a
szervezetének közvetített, a környezet megváltozásával egyidejűleg
mind megszűnt, elhallgatott. És ezek nélkül a keretek nélkül az
emlékei szétfolynak (fehér, porcelán, mosoly).
Nem.

591
 Erre nem akar gondolni, ezt az emléket még a többinél is
határozottabban elutasítja. Nem akar újfent szembesülni azzal az
ajtóval, amely előtt három órán, huszonhét percen és tizenkilenc
másodpercen keresztül csak várt, és az mégis zárva maradt előtte.
Örökre. Nem akar benézni azon a kulcslyukon, amelyhez akkoriban,
még mielőtt aránytalan növésnek eredt volna, le sem kellett hajolnia.
Nem akarja hallani az anyja hangját, ahogy csilingelő kacagással
szórja a bókokat Faruk új, még alig pelyhedző állú nagykövetére, akit
azonnal az asztalához ültet. Nem akarja látni azt a fiút, aki nem ő, és
aki megkapott az élettől mindent, amit ő nem: szabályos vérvonalat,
köztiszteletben álló felmenőket, fényes, előre kitaposott jövőt, finom
vonásokat és az anyja szeretetteljes mosolyát. És nem akarja újra
átélni azt a végtelen magányt, amelyet odabent a csillár ragyogásában
megpillantott Archibald szemében, és amelyet odakint, a sötét
előszobában a kulcslyukra tapadva ő maga is érzett.
Fehér. Thorn gyorsít a léptein, egyre mélyebben beveszi magát az
aerargyrum sűrű gomolygásába. Fogalma sincs, hol van, ahogy arról
sem, hová tart, de addig megy, amíg meg nem találja azt az egyetlen
ajtót, amely nem maradt zárva előtte, és amely mögött valaki igazán
vár rá.
Ophélie ajtaját.
Az emlékei ismét áttörik a gátat (ajtó, szoba, Eulalie Itschen,
Nagy Szakadás), az ár visszafelé, a járásával ellentétes irányba
sodorja a gondolatait. Minél beljebb hatol a nagy fehérségbe, időben
annál távolabb kerül a jelen pillanattól, lassan belefolyik Faruk
múltjába, amelyet az anyja erőszakolt rá.
Kezdetben egyek voltunk.

592
 De Isten úgy látta, hogy így együtt nem tudunk neki megfelelni,
ezért szétválasztott minket. Isten szívesen játszadozott velünk, de
aztán elunta, és lassan megfeledkezett rólunk. Isten közönye a
kegyetlenségig fajult, félelmetes volt. De Isten kedves is tudott lenni,
és olyankor szerettem, jobban, mint valaha bárkit.
Azt hiszem, ha nincs az az átkozott könyv, bizonyos értelemben
még boldogok is lehettünk volna, Isten, én és mindenki más. Taszított.
Tisztában voltam vele, miféle megmásíthatatlan és utálatos kötelék
láncol hozzá, az igazi szörnyűség viszont csak később, jóval később
következett. Eleinte fel sem fogtam, nem voltam hozzá elég bölcs.
Istent szerettem, igen, de azt a könyvet, amelyet minden adandó
alkalommal felcsapott, szívből gyűlöltem. Csakhogy Isten
mindeközben remekül szórakozott. Valahányszor Isten elégedett volt,
írt. Valahányszor Isten haragudott, írt. De egy nap Isten nagyon
felbosszantotta magát, és hatalmas butaságot csinált.
Isten darabokra törte a világot.
Thorn látja a jelenetet, amelyet gondolatban már legalább ezerszer
újrajátszott, látja az ajtót, amelyet a Nagy Szakadás napján Eulalie
Itschen becsapott maga mögött. Eulalie Itschen bezárkózott a
szobájába. És mindenkinek megtiltotta, hogy utánamenjen.
A kilincsre szoruló ujjakat, Faruk remegő kezét Thorn a sajátjaként
érzékeli. Faruk megtagadta az engedelmességet. Benyitott; bement;
körülnézett. A szoba egyik fele eltűnt.
Thorn egyre gyorsabban halad, a lába folyton megbicsaklik, bele-
beleragad a hiányos emlék süppedős medrébe. A karmai tüskés
árnyékába kusza szálak gabalyodnak, az emlékei kifelé ágakat és
gyökereket növesztenek.

593
 Eulalie ott állt a még ép parketta szélén, szemben a tükörrel,
amelyet látszólag nem tartott semmi. (Kösd fel a szárnyaidat.) De
akkor Faruk miért érezte magát annyira elhagyatottnak? (Szárítsd fel
a könnyeidet.) Miért járta át mégis pontosan ugyanaz az érzés, mint
ami Thornt a kulcslyuk mögött? (Isten megkapta a büntetését.) Miért
döntött úgy Eulalie, hogy kitépi a Könyvéből azt a lapot, hogy
megfosztja őt az emlékeitől, hogy felejtésre ítéli a családfőket, és a
leszármazottaikat sem engedi emlékezni? (Aznap értettem meg, hogy
Isten nem mindenható.) És mit jelentsen ez a lebegő tükör a szoba
közepén, az eget a földtől elválasztó határvonalon? (Soha többé nem
találkoztam vele.)
Thornt megtorpan, belekapaszkodik a felhőbe, belekapaszkodik az
emlékbe, megállítja a jelenetet. Faruk a küszöbről Eulalie Itschen
hátára mered. Eulalie a mélység peremén egyensúlyoz, a lebegő
tükröt bámulja, dús haját borzolja a viharosra fordult szél. Kizárja a
gondolataiból a felfordulást, a sarkaiból kizökkent világot, mintha
azon a tükrön kívül semmi sem létezne. Thorn hitetlenkedve
vizsgálja a kimerevedett képet, amelyet az emlékezete Faruk
szemének lencséjén keresztül vetít a koponyája belső falára. Átnéz
Eulalie Itschen válla fölött. Eulalie tükörképén villámszerűen átsuhan
egy másik tükröződés: Ophélie (Ophélie törött szemüveggel (Ophélie
véres tógában (Ophélie halálos sebbel))).
A jövő visszaverődése. Thorn egy több évszázaddal korábbi
emlék kellős közepén egy villanás erejéig betekintést nyert abba, ami
még csak készülődik. És a látottakat képtelen, nem hajlandó
elfogadni.

594
 Megtámasztja a sarkát a talajon, és háromszázhatvan fokban
körbefordul a saját tengelye körül. Az aerargyrum sűrű felhőjét
fürkészi, kiutat keres. Bárhol legyen is, ha bejutott ide, a matematikai
logika szabályai szerint ki is tud jutni innen. Mert muszáj kijutnia.
Ha az kell hozzá, berúgja az összes szilánk összes ajtaját. Sőt, még
annál tovább is képes elmenni.
A tekintete megállapodik egy ponton, a gomolygás mögött mintha
halványan körvonalazódna valami. Gyerünk! Ajtót keresett – kutat
talál. A kávája állapotából és a falát borító vastag mohapárnából
ítélve elég régen építhették. Nincs hozzá semmi, amivel vizet
húzhatna belőle, sem vödör, sem lánc, sem csiga, de Thornnak
amúgy sem jutna eszébe egy olyan víztározóból inni, amely minden
bizonnyal tele van a természet hulladékainak bomlásából eredő
kórokozókkal. A kútból orrfacsaró bűz száll felfelé. Ha nem ez lenne
az egyetlen térelem a kietlen tájban, Thorn nagy ívben elkerülné.
Áthajol a káván, óvatosan, nehogy véletlenül hozzáérjen. Az akna
mélyéről sötétség helyett majdnem vakító világosság árad, aminek
köszönhetően egyetlen részlet sem kerülheti el Thorn figyelmét:
gombatenyészetek, rothadó növények, férgek.
És a fenekén egy gyerek.
A kislányt derékig ellepi a víz (már ha más nem vegyül bele), és a
bőre, a haja, a szeme olyan fekete, hogy Thorn egyetlen vonását sem
tudja kivenni. A kislány meg sem nyikkan, csak nézi. A koromfekete
arcban csupán a hosszú szempillák szaggatott vonala világít, ami
földöntúli, hófehér fénnyel keretezi a tágra nyílt szempárt. Thorn
soha életében nem találkozott ezzel a gyerekkel, mégis rögtön
felismeri. Berenilde lánya.

595
 Amikor megpillantja, Thorn nem azon kezd el józanul okoskodni,
mégis hogyan vetődhetett ez a gyerek erre a lehetetlen vidékre, a
világnak arra a felére, amely minden valószerűség szerint nem is
létezik, hogyan kerülhetett ennek a legalább kilenc méter mély
veremnek a fenekére, hanem heves utálat tölti el iránta, amin maga is
felettébb meglepődik. Mindeddig bele sem gondolt, milyen konokul
elutasította ennek a kislánynak a puszta létezését, egyszerűen nem
vett tudomást róla, az első fokú unokatestvéréről, akinek a születése
nélkülözhetővé tette a jelenlétét Berenilde mellett; mennyire
haragudott a nagynénjére, amiért nem érte be vele; mennyire dühös
volt önmagára, amiért nem volt képes egyetlen anyai szívet sem
boldoggá tenni; és mindebből kifolyólag milyen kemény elvárásokat
támasztott Ophélie-val szemben, vállalva annak kockázatát, hogy őt
is lehúzza a saját kudarcai mélységes mély kútjába. És csak most,
hogy ő van fent, az a kislány meg lent, és a káváról belenéz abba a
kereken pislogó szempárba, csak most kezdi felmérni önnön
határtalan ostobaságát.
Igyekeznie kell, ha nem akarja, hogy az a jövő, amely az
Emlékműben lógó tükörben az imént felsejlett előtte, bekövetkezzen.
Thorn felhúzza magát, és lovaglóülésben elhelyezkedik a káván.
Ügyel a mozdulataira, mert attól még, hogy nem érez fájdalmat, ha
leesik, összetöri magát. Megkapaszkodik a kút peremében (az
átmérője egy méter nyolcvan centiméter), a csizmája orrát megveti a
fal réseiben, a körmeit belefúrja a porladó habarcsba, már ahol a
penésztől a keze és a lába nem csúszik le a nyirkos kőről, és
araszolva megindul lefelé. A tapintása bizonytalan, alig érzékeli a
szilárd felületet, mintha az ujjait valami láthatatlan burok venné

596
körül, de minél mélyebbre ereszkedik, annál nehezebben tudja
leküzdeni magában az undort. A rossz lába többször majdnem
cserbenhagyja, és kibillenti az egyensúlyából. Egyelőre arra nem
akar gondolni, hogyan fogja ugyanezt az utat visszafelé is megtenni.
Amikor leér, térdig elsüllyed a kút fenekén felgyülemlett, nyúlós
masszában, amiről immáron egyértelműen kiderül számára, hogy
nem víz. Az unokatestvére riadtan az akna falához lapul. Vagyis a
külseje nem lehet valami bizalomgerjesztő, amihez nyilvánvalóan
annak is van némi köze, hogy az árnyékából meredező tüskék
leleplezik a képességét, amelyet annyira szégyell. Hát tessék, ő lenne
a legnagyobb riválisa (nyolcvankilenc centiméter). Szemtől szemben
már sokkal jobban látja az arcát, még ha le is kell hozzá hajolnia.
Megállapítja, hogy a bőre színét leszámítva letagadhatatlan
hasonlóságot mutat Berenilde-del, és csak remélni tudja, hogy az
intelligenciahányadosa nem Farukéhoz közelít. A kislány hatalmas
szemeket mereszt rá.
Hogy értesse meg magát egy ilyen korú kölyökkel? Hirtelen
ráeszmél, hogy hiába is akarná megszólítani, nem tud beszélni,
függetlenül attól, hogy a gyerek zavarba hozza. Ő, aki soha nem
felejt el semmit, jelen állapotában képtelen összerakni egy értelmes,
nyelvtanilag helyes mondatot. De amúgy is mit mondhatna neki?
Hogy bármennyire nyomorultul érzi magát a közelében, és még ha
feltartja is, nem tudja rászánni magát, hogy itt hagyja ennek a kútnak
a mélyén?
Ophélie-ra gondol, arra, hogy vérzik. Gyorsan kell cselekednie.
Thorn, aki egykor megfogadta, hogy soha nem ereszkedik le
mások szintjére, leguggol. Kinyújtja a karját. A fény feketén kiemeli

597
a csuklóján a forradásait; be kellett volna gombolnia a kézelőjét, a
gyerekek minden semmiségtől megijednek. Felnyalábolja az
unokatestvérét, aki cseppet sem ellenkezik, ami egy kicsit meglepő,
de gyakorlati szempontból inkább üdvözlendő. Thorn karmai már
attól felborzolódnak, hogy hozzáér, ráadásul a nyúlós masszából nem
egyszerű kihúzni a kislányt. A súlya váratlanul éri, egészen pontosan
az, hogy a kölyök alig nyom valamit. Ennél már csak az döbbenti
meg jobban, amilyen ragaszkodással a kislány a nyakába
csimpaszkodik, mintha a karmai csúfsága és a mozdulatai
ügyetlensége ellenére ennél nagyobb biztonságban senkinek a
karjaiban nem érezné magát. Thorn erre végképp nem volt
felkészülve.
Az a különös benyomása támad, hogy ez a nem létező súly,
amelyet a bordáihoz szorít, lágyan szétárad benne, az egész lényét
betölti, és olyan teher alól oldozza fel, amiről eddig maga sem tudott.
Meg akarja találni Ophélie-t, de előbb vissza kell adnia a lányát
Berenilde-nek.
Amint ezt tisztázza magában, a tér átformálódik körülöttük. A kút
szája hirtelen szobányira tágul, a nyúlós massza hígulni kezd, majd
teljesen elpárolog. Az aerargyrum hömpölygő felhőjében zaklatott
alakok mozgolódnak, fel-alá járkálnak, miközben őt és a gyereket,
akit esetlenül átkarol, észre sem veszik. A hangjukat, a színeiket
tompán, homályosan érzékeli. Kísérteteknek mondaná őket, ha nem
úgy sejtené, hogy ő is az övékhez hasonló állapotban leledzik. Bárhol
legyen is ez a szoba, Thorn érti, hogy mind egyidejűleg léteznek, az
idő egyazon lapjának a két oldalán, azok az emberek a színén, ő a

598
visszáján, és egyedül az unokatestvérét írták olyan tintával, amely
talán képes átütni a papír hártyáján.
Az aerargyrum belengi az egész díszletet, csak a szoba közepén
álló jókora babakocsit kerüli ki. A kocsiban pihenő kislány tetőtől
talpig hófehér.
Thorn biztos volt benne. Abban, hogy amit a kútból kihalászott,
csupán gondolati kivetülés. Az unokatestvére, az igazi, fizikai
valójában most is ott van azon a másik oldalon. És üveges tekintettel
bámulja a babakocsi fölébe boruló kupoláját; soványka tagjaiból
ítélve ő sem nyomhat többet, mint a saját árnyéka, aki egyre
szorosabban markolja Thorn nyakát. Nem ismer magára? Könnyű,
hogy ne mondja, illetve gondolja, már-már túlságosan kézenfekvő
megoldásnak tűnik szépen behelyezni a gyereket a babakocsiba,
hogy a két súlytalan test ismét egyesülhessen.
Thorn számba veszi a szobában sertepertélő, elmosódott alakokat.
Csak egy van, amelyik nem mozdul, elegáns ruhájában kihúzza
magát, és olyan közel helyezkedik a babakocsihoz, hogy állandóan
szemmel tarthassa. Az arcát a köd eltakarja, de Thornnak nem is kell
látnia, rögtön azonosítja. Arra fordítja a kislányt, aki nagyokat pislog
az asszonyra. Ha önmagát nem ismeri is fel, a tulajdon szülőanyját
talán igen. Thorn érzi a kis test reszketését, de a gyerek, még mielőtt
engedne az ösztöneinek, és kibontakozna a karjából, búcsúzásként
vet rá egy utolsó pillantást. Rá. Thorn nem sokra becsüli az emberi
szem kifejezőerejét (a szemgolyó is csak egy külső szerv,
könnycsatornák csatlakoznak hozzá, váladékot termel), de ez az
éjfekete szempár olyasmit hoz felszínre belőle, amit eddig képtelen
volt meglátni magában.

599
 A következő pillanatban a keze már üres, az unokatestvére
elillant, a jelenet pedig kipukkadt, mint a szappanbuborék. Sehol a
babakocsi, sehol a nagynénje, sehol a szoba, sehol semmi. Csak egy
tükör van, amelyben Thorn a saját képmását látja, és ahogy elnézi,
életében először egész elfogadhatónak találja. Az árnyéka behúzta a
karmait. Thorn agyát pedig megingathatatlan bizonyosságként járja
át annak a tudata, hogy mostantól nem kell elviselnie az öröksége
förtelmes uralmát, márpedig pusztán azért, mert egy kölyök
megajándékozta a teljesség érzésével, a legnagyobb dologgal,
amelyet egy emberi lény csak kaphat. És mert egy másik belökte egy
kalitkába.
Secunda nem bosszút akart állni rajta. Hanem úgy intézte, hogy a
megfelelő időben épp a megfelelő helyen legyen. Meggyógyította azt
a férfit, aki őt helyrehozhatatlanul megsebezte.
Thorn lenéz a karjára, amelyből valami hiányzik, mégis úgy érzi,
tele van újult erővel. Érzi, hogy ez a két kar bármire képes, képes a
lehetetlenre. Sőt, még annál is többre.
Csak utol kell érnie azt a visszhangot, hogy behozza vele szemben
a lemaradását.

600
 A CSEREALAP

A túloldalon torzul az érzékelés. Minden érzet, a színek, a zajok, a

szagok, de maga a tér és az idő is más logikának engedelmeskedik.
Miközben a visszaverődése készül lesújtani, Ophélie azon
gondolkozik, tényleg annyira fájdalmas lesz-e a csapás, mint
amennyire fájdalmasnak ígérkezik. Az is átfut a fején, hogy vajon
honnan a manóból kerített az a tükröződés egy ekkora kőtömböt,
mert a kupolából nem vehette, lévén az csupa üveg. És persze az is
felmerül benne, hogy azok után, hogy megmentette az életét, miért
akarja mégis elpusztítani.
– Ki az az én?
Az alakmás, akinek az arca egy az egyben Ophélie-é, a
szemüvege mögött tétován felvonja a szemöldökét, mintha csak
valami jelre várna, hogy bezúzza-e Ophélie koponyáját, vagy inkább
mégsem. És várakozás közben a szája folyamatosan mozog, a
nyammogást egy percre sem hagyja abba.
De a jel csak nem akar megérkezni. A semmiből feltűnik viszont
egy ifjú, légiesen könnyed lépésekkel odamegy a tükröződéshez, és
finoman kiveszi a kezéből a követ. Véletlenül kilép puha
bőrcipőjéből, amely simán áthatol a kupolán anélkül, hogy az üveget
betörné. Dolga végeztével az ifjú meghajlással köszönti Ophélie-t és
a visszaverődését, akik még nem tértek magukhoz a megjelenése
okozta döbbenetből. A bőre, a szeme, a haja színe nem hat
természetesnek, ahogyan a felbukkanása sem, a magaslati helyszínről
nem is beszélve.

601
 Ambrosius az. Egy két lábon járó, ép és egészséges Ambrosius –
negatívban. Az az Ambrosius, akinek a kolumbáriumban fényképes
urnája van.
Az eredeti, a legelső Ambrosius.
Hosszú, fakó szempillái alatt a tekintete elevenen csillog; cseppet
sem tűnik olyan elveszettnek, mint mindazok, akikkel Ophélie eddig
a túloldalon összefutott. Turbános fejével odabiccent a
visszaverődésnek, mintegy köszönetképpen azért, hogy elhozta hozzá
Ophélie-t, majd mosolyogva ez utóbbi felé fordul. A mozdulatai
szelídségről, a szeme kíváncsiságról árulkodik. Ophélie szinte örül,
hogy nem tud beszélni, így nem kell bevallania neki, milyen fájó
sebeket tép fel benne ez a hasonlóság, és nem kell kiábrándítania
azzal, hogy számára nem ő, hanem egy másik Ambrosius az igazi.
Ezt az ifjút, aki mellesleg negyven évvel idősebb a koránál, nem
ismeri.
Lazarus egykori barátjára Ophélie nem tud másként tekinteni,
csakis ellenségként. Ijedtében a sállal együtt minden tagja ledermed,
amikor meglátja, hogy az ifjú a magasba emeli az öklét, de az végül
huncut képpel csak a hüvelykujját mutatja neki. Ophélie ekkor ismeri
fel. Az árnyalak. Az idegen, akivel Bábelen a földomlásban frissen
támadt szakadék szélén találkozott, aki az automata-összeszerelő
üzembe vezette, akit a kolumbáriumban üldözött, aki a kápolnában
meglátogatta.
I. Ambrosius békítően egymás felé terelgeti Ophélie-t és a
visszaverődését, és az ujjait összefűzve előjátssza nekik, hogy
szeretné, ha kezet fognának egymással, majd mint aki az ügyet ezzel
elintézettnek tekinti, jelzi, hogy kövessék. Ophélie érzi, ahogy a

602
saruja alatt az üvegboltozat elfolyósodik. A talpa megcsúszik,
meredeken siklani kezd lefelé, de egy pillanatig sem hiszi, hogy
lezuhanhat. Egy villanás, és mindhárman egy lépcsőn lépdelnek
lefelé az Emlékmű belsejében; egy olyan lépcsőn, amelynek nem
kellene ott lennie, ugyanis elvileg évszázadok óta nem létezik.
A menetet I. Ambrosius nyitja, egyik fokról a másikra szökken.
Ahhoz képest, hogy negyven éve ebben az árnyékvilágban tengődik,
különös, mennyire felszabadult. Ophélie nem tudja eldönteni, bízhat-
e benne, de azt legalább már tudja, kicsoda, és neki egyelőre ennyi is
elég. Árnyalak létére többször is sikerült kapcsolatba lépnie vele a
túloldalról, amivel bizonyítékát adta, hogy a két világ közötti határ
átjárható. Talán abban is segíthet nekik, neki és Thornnak, hogy
visszajussanak oda, ahonnan elindultak.
Ophélie időnként idegesen hátrapillant, hogy ellenőrizze, a
visszaverődése nem tervezi-e megint agyonütni, de az csak
kényelmesen csalinkázik mögötte, persze a maga módján, háttal, és
csendben nyammog. Fogalma sincs, mit keresett az imént az
Emlékmű tetején, de sehogyan sem tudja magában hová tenni azt az
érzést, hogy már járt ott, ez egyszer már megtörtént vele.
Az Emlékmű belseje furcsábban fest, mint bármi, amit eddig a
túloldalon látott. Az épület egyik felében az emeletek gyűrűiben
kötetek ezreitől rogyadozó könyvespolcok, transzcendiumok és
függőszobák derengenek a hömpölygő, ezüstös pára mögött. Az
átellenes, negatív oldala viszont ismeretlen terep Ophélie-nak: ódon
parketta, gazzal benőtt szobák, üres tantermek. A családfők egykori
otthona.

603
 Ophélie megáll egy kitört ablak előtt. Hát persze! A Nagy
Szakadás után a toronynak azt a részét újjáépítették, mert a korabeli
mérnökök azt gondolták, hogy a szigettel és az óceánnal együtt az is
eltűnt a semmiben. Fel sem tételezték, hogy még mindig ott van, csak
a világ fonákján. Ophélie-ban felrémlik, hogy minden alkalommal,
amikor a könyvtárnak ebben a szárnyában akadt kutatnivalója,
valahogy mindig feszengett, de a rossz érzését rendszerint azzal
magyarázta, hogy az újjáépítéskor nem volt mire helyezni az
alapokat, és tudta, hogy több szinttel alatta feneketlen mélység
tátong. De most már érti, hogy a szorongása egészen másból fakadt:
az új alatt ott volt a régi, az egyik tér felülírta a másikat.
És I. Ambrosius az épületnek egyenesen arra a pontjára tart velük,
ahol a kettő egymásra torlódása a leginkább érzékelhető: az
Emlékmű kellős közepére. Az egyik oldalon a kupola alatt a
Secretarium gömbje, abban egy másik glóbusz, amelynek a
belsejében Eulalie Itschen befalazott dolgozószobája; a másikon
kopott csigalépcsők. A valóságsíkok összecsúszásából adódóan a
tárgyi környezet darabjai szinte egészen kitakarják egymást, a
gömbök felszíne és a lépcsők fokai áttetszők.
A köd helyenként felszakadozik, olyankor kivehető a földszint,
amely úgy kétszáz méterrel lehet alattuk. Az előcsarnokban mintha
még emberek is mozgolódnának, bár Ophélie nem látja őket
nagyobbnak hangyányinál. Talán csak nem éppen a családközi
nagygyűlés zajlik a lét egy másik tartományában?
I. Ambrosius megáll, és ismét meghajol. És mire Ophélie észbe
kap, anélkül hogy egy tapodtat is mozdulnának, egyszeriben Eulalie
Itschen szobájában teremnek. Ophélie csalódott. Remélte, hogy a

604
sors váratlan fordulata folytán Thorn is ott lesz, de a helyiségben
nincs senki. A szoba egyik fele enyhén hullámzik, mintha a pókhálók
közeit nem is könnyű pára, hanem víz töltené ki, a másik ezzel
szemben sokkal élesebb képet mutat: a lakkozott bútorok, a
virágmintás tapéta, Eulalie Itschen személyes tárgyai, köztük az
írógépe a túloldalon mind érintetlenül megmaradt.
A szoba felezővonalánál, a két világ határán pedig ott a tükör,
amelyen Ophélie véletlenül már kétszer átkelt. Innen nézve végre az
is kiderül, hogy az a tükör nem a semmiben lóg, hanem egy falon,
amelynek Ophélie eddig szintén csak a visszáját látta. De nem is
igazi fal az, inkább csak egy térelválasztó Eulalie Itschen hálófülkéje
és íróasztala között. Hány és hány órát ülhetett ennél az asztalnál, és
folytathatott a Másikkal végtelenbe nyúló eszmecseréket, hogy
közösen szó szerint betűről betűre egy szép, új világot teremtsenek?
Ophélie érzi, hogy ha akarná, újraélhetné ezeket az órákat, a fejében
az emlékek mintha egymásra csúsznának, valahogy úgy, mint ahogy
az Emlékmű két, különböző időben épült tere.
De ezzel a felismeréssel még mindig nem jutott előbbre.
A visszaverődése felé fordul, aki szórakozottan nyomkodja az írógép
tükörsima billentyűit anélkül, hogy egyetlen betűt is leütne, majd I.
Ambrosiust fürkészi, aki behúzódott a szoba egyik sarkába, és vár.
Csak ennyit akart mutatni neki? Egy üres szobát?
I. Ambrosius sokatmondó mosollyal felhívja Ophélie figyelmét a
tükörre.
Ophélie odalép a tükörhöz. Belenéz. És sóbálvánnyá mered.
Azt valamelyest már elfogadta, hogy a túloldal jelenségeit más,
sajátos, inkább szimbolikus, mintsem tudományos törvényszerűségek

605
határozzák meg, a tükörképe, az igazi tükörképe, a külső, amelyet lát,
mégis iszonyatos megrázkódtatást okoz neki. Az üvegen kirajzolódó
alak egyáltalán nem hasonlít rá. Sem vonásaiban, sem alkatában, a
szeme és a haja sem olyan, mint az övé. A látvány ugyanakkor a
kezébe adja a kirakós utolsó hiányzó darabját.
Ez mindent megmagyaráz. Ez mindent teljességgel megmagyaráz.
Ophélie már tudja, ki a Másik, tudja, mi volt a cserealap, tudja, mi
került a mérleg másik serpenyőjébe, amikor a régi világ átfordult a
túloldalra, és tudja, mi volt és mi lesz még a szerepe a történetben
ennek a tükörnek. Ahogy már azt is tudja, miért kellett felszállnia
arra a fellengérre azok közé, akiket Bábelről száműztek: mert ha nem
teszi meg, az visszavonhatatlanul megváltoztatta volna a történet
menetét.
Odaszalad I. Ambrosiushoz, és heves mozdulatokkal, a tükörre, az
ajtóra, a földre és a mennyezetre mutogatva próbálja megértetni vele,
hogy segítenie kell neki, hogy megtalálja Thornt, mert odaát, a
mögöttes mögött valami nagyon fontosat kell elintézniük, együtt.
A túlkoros ifjú a két kezébe fogja Ophélie kezét, hogy
abbahagyassa vele a hadonászást. A mosolyából fekete fogak
villannak elő, de a tekintetéből olyasfajta tudás, a tapasztaltabb
megnyugtató bölcsessége sugárzik, amiből Ophélie végre felfogja,
hogy neki szintén fontos közölnivalója van felé, amit régóta próbál a
tudomására hozni, már azelőtt is próbált, hogy a földomlás peremén
mellé szegődött volna. Ophélie akkoriban talán még nem is
gyanította a létezését, de ő már egy ideje figyelemmel kísérte az
életét, még ha ahhoz, hogy megmutatkozhasson előtte, ki kellett is

606
várnia, amíg a két világ összeakad. Mindezt szavak nélkül, egyedül a
szemével mondja el Ophélie-nak.
Ezek után finoman csavar egyet Ophélie csuklóján, a jobb kezét
tenyérrel felfelé fordítja, a balt tenyérrel lefelé. Majd ugyanezt
ellenirányban is elvégzi, hogy a jobb nézzen lefelé, és a bal felfelé.
És megismétli újra és újra, felfelé, lefelé, lefelé, felfelé, egyre
gyorsabban. Ophélie visszaverődése suta könyökkörzésekkel
utánozza őket, mintha ő is be akarna szállni a játékba, noha a
szabályait egyáltalán nem érti.
Ophélie attól tart, ő már kezdi érteni.
A sál megvonaglik a nyakában. A levegőt hatalmas villanás szeli
át, mintha villám csapott volna hangtalanul az Emlékmű kellős
közepébe. A fél szoba egy szempillantásnyi idő alatt eltűnik és újra
feltűnik, mintha egyesülni próbálna a látható világban rekedt másik
felével. Ophélie kérdőn I. Ambrosiusra néz, aki bólogat, és ezzel
igazolja a félelmeit.
Hirtelen eszébe jut az az ismeretlen földdarab, amelyen a fellengér
megfeneklett, a jeltelen falu, a néma őslakosok, akikhez évszázadok
óta nem ért el a fejlett civilizáció semmilyen formája, és ezért a
hétköznapjaikból kikopott a nyelv, elfelejtették. Azok az emberek a
régi világhoz tartoznak. Ők maguk a régi világ. És ha a szilánkok
most átfordulnak, az azért van, mert a régi világ kezd a régi helyére
kerülni.
Ophélie a kezét bámulja, amelyet elfelejtett leereszteni. Az ujjait
körülfonja az olvasótehetsége árnyéka. Az egyik tenyere felfelé, a
másik lefelé néz.

607
 A két oldal egyensúlyát Eulalie Itschen zavarta meg azzal, hogy a
régi világ egy részét áttolta a túloldalra, de a végzetes pöccintést,
úgymond, a kegyelemdöfést, Ophélie adta meg a mérlegnek, amikor
az első átkelése éjszakáján átengedett egy teremtményt a túloldalról
anélkül, hogy a hiányát egy jelképesen azonos fajsúlyú adománnyal
ellensúlyozta volna. Eleinte a változást alig lehetett észrevenni.
A dolgok apránként kezdtek el át- és visszafordulni, az egyik oldalon
talán csak egy kavics tűnt el, a másikon egy fűszál. De mostanra,
fordít Ophélie a keze tartásán, mintegy szemléltetni akarván
magának a folyamatot, egész országok és városállamok cserélnek
helyet. Napról napra egyre több földterület és ember billen át a
túloldalra, miközben mások ismét felszínre törnek, mintha a mérleg
megkergült volna, és a két serpenyője egyre nagyobb, egyre sűrűbb
és egyre kiszámíthatatlanabb kilengéseket mutatna. Ha pedig ez a
mozgás szélsőségessé fokozódik, félő, hogy a mérleg nyelve eltörik,
és a kényes egyensúly végleg felborul, ami magával ránt mindent,
ami csak létezik.
Ophélie-nak már nem sok ideje maradt cselekedni, és választása
sincs. Valahogy vissza kell jutnia a látható világba, és lehetőleg
mihamarabb, ha nincs más megoldás, egyedül, Thornt ráér később is
előkeríteni. Mert ha nem teszi meg, Thorn mindenképp odavész,
legyen akárhol. Mindannyian odavesznek.
De hogy csinálja? Végre megtudott mindent, de mire megy ezzel a
tudással, ha tehetetlen, ha képtelen bármin is változtatni?
A tekintetét tanácstalanul ismét I. Ambrosiusra emeli, aki ezúttal
némán ingatja a fejét. Nem, nem ezért van itt, a visszatérésben nem
tud segíteni neki; ha ismerné a módját, már ő maga is visszatért

608
volna. De nem hárít, csak maga helyett Ophélie visszaverődésére
mutat, aki időközben előtúrt egy öreg fésűt az egyik polcról.
Ophélie nem fogja az üzenetet.
I. Ambrosius ismételten arra buzdítja őket, hogy szorítsanak
egymással kezet. Még egyszer biztatóan elmosolyodik, majd
elpárolog. Ahogy jött, úgy megy. Talán csatlakozik régi barátjához,
Lazarushoz az aerargyrum homályos tartományában.
Ophélie szemügyre veszi a visszaverődését, aki hasztalan küzd a
fésűvel, amelynek fogai minduntalan beakadnak a haja gubancaiba.
Ő lenne hát a szabadulása kulcsa? Ha I. Ambrosiusnak igaza van, az
azt jelenti, hogy kettejüknek megoldatlan ügyük van egymással,
amelyet ideje elrendezni, és Ophélie egyhamar arra is rájön, mi az.
A tükröződése ugyanazzal a kőtömbbel fenyegette, amellyel Ophélie
korábban őt akarta elpusztítani, a kápolnában, amikor még csak egy
hang volt egy géppapagáj torkában.
A visszaverődés nyilvánvalóan megérzi, hogy Ophélie figyeli.
Visszateszi a fésűt a polcra, felszegi az állát, és kihívóan
szembefordul vele. És nyammog, egyre gyorsabban és feltűnőbben.
Ophélie elindul felé, de az minden lépésére kettőt hátrál. Ophélie
úgy dönt, az lesz a legjobb, ha inkább nem próbálja megközelíteni.
Egyenesen a szemébe néz, átfúrja a szemüvegén a tekintetét, nem
érdekes, mekkora távolság választja el őket egymástól. Mindenre
elszántan kölcsönösen méregetik egymást; a jelenet egy
örökkévalóságig tart, de Ophélie bármennyire siet, rajta ne múljon,
nem töri meg a mozdulatlanságát. Minél tovább kémleli az
alakmását, ezt az ismerős ismeretlent, annál világosabban átlátja,
valójában milyen viszony fűzi őket egymáshoz. Ők ketten valaha

609
egyek voltak, csak szétváltak, és most egy és ugyanazon személyiség
különálló, saját öntudattal rendelkező megtestesülései.
Ophélie már nem tükörjáró, azt a képességét elveszítette.
A visszaverődése viszont az.
– Ki az az én?
Ophélie-nak fogalma sincs, hogy az a másik miért és hogyan
képes beszélni, miközben ő meg sem tud szólalni. Talán azért lehet
ez így, mert a visszaverődése maga is egy kérdésből bontakozott ki,
annak köszönheti a születését, de választ még nem kapott rá.
Nagyszerű. Ophélie lassan, óvatosan felemeli a karját, és előbb rá
mutat, aztán magára.
Te én vagy.
A tükröződés nyammogva figyeli.
Ophélie fordítva is megismétli a mozdulatot, előbb magára mutat,
aztán rá.
Én te vagyok.
Amint Ophélie megválaszolta a folyton visszatérő kérdést, az
alakmása rogyadozó, tántorgó léptekkel, hátramenetben megindul
felé. Megáll előtte, végre abbahagyja a nyammogást, és kinyújtja a
nyelvét, hogy megmutassa neki, mi van a szájában: egy aprócska,
fekete szikra.
A bőségszaru.
Ophélie átfordulásakor a tükröződése kihasználta az alkalmat, és
egyszer s mindenkorra megszüntette a túloldalra vezető átjárót; nem
egyszerűen becsukta, hanem magával hozta a kaput. Elhappolta az
elhajlásgondozótól a legféltettebb kincsét, a létesítmény sarokkövét,
azt a kimeríthetetlen energiaforrást, amely lehetővé tette, hogy

610
Eulalie megteremtse a családfőket, Lazarus pedig több nemzedékben
szaporítsa az automatákat. És az a féktelen erő, amely annyi ártatlan
áldozatot húzott át a túloldalra, köztük Thornt is, most itt van
Ophélie orra előtt, egy csúfolódón rányújtott nyelv hegyén.
A visszaverődés lenyeli a bőségszarut, akár egy pirulát, és még
mielőtt Ophélie ellenkezhetne, a sáljánál fogva őt is berántja magával
a tükörbe.
Az érzés elviselhetetlen.
Ophélie úgy érzi, mintha a lényét valaki más, egy idegen bőrébe
gyömöszölnék. Az a másik, önálló tudat feloldódik az övében, és
ismét egyesül vele. Mintha a teste először felfúvódna, aztán a
kislábujjától a sálja rojtjaiig mindenestül összelapulna. A tér
kitaszítja, és nem engedi sem előre, sem hátra. Beszorul a két oldal
közé. Megreked a határmezsgyén. Megakad abban a vékonyka
hártyában, amely a világ két felét egymástól elválasztja, és amelynek
az anyagát, noha nemegyszer átsiklott rajta, eddig egyetlen átkelése
során sem tudta kitapintani; magától, ennek a rejtélyes erőnek a
beavatkozása nélkül legalábbis nem. A bőségszaru pótolhatatlan, azt
még Ophélie sem szerezheti vissza, újat meg esélye sincs létrehozni.
De akkor mégis hogyan jut ki innen? Hogyan fordulhat át újra arra az
oldalra, ahol felnőtt? Szeretne segítségért kiáltani, de a torka duzzadt,
mint egy agyonhasznált itatós, amely teleszívta magát tintával. Nem
lát semmit, nem hall semmit. Az egyetlen dolog, amit érzékel, a bal
lábfeje, hogy iszonyúan fáj, mintha egy láthatatlan kéz tőből le
akarná tépni. A fájdalom továbbterjed a lábikrájába, és akkor Ophélie
hirtelen megérti, hogy odakintről valaki cibálja, valaki ki akarja
szabadítani. Tompa, bugyborgó emberi hangok ütik meg a fülét.

611
A rokonai hangja. Ki akar menni hozzájuk, minden erejével azt
kívánja, bárcsak ő is ott lehetne velük, de valami keményen
visszatartja.
Az ellentételezés!
Ahhoz, hogy visszatérhessen a világ színére, cserébe át kell
engednie valamit a visszájának, valamit, ami jelképesen ugyanannyit
nyom a latban, mint az, amit a túloldalról elvesz. Ha ezt a szabályt
nem tartja be, azzal csak súlyosbít a helyzeten, és végül a két világ
nem egymásba, hanem jóvátehetetlenül egymás ellen fordul.
Áll az alku.

Ophélie úgy érezte, kettéhasadt, miután a hosszú huzavona végén

egy utolsó, erőteljes rántás eredményeképpen a határmezsgye végre
kilökte magából. Tehetetlen súlyként a földre zuhant, és a feje fölött
cikázó animista káromkodások közepette elterült a padlón. Miközben
a sál kétségbeesetten verdesett a nyakában, kinyitotta a szemét, és
csálé szemüvege mögül hatalmasakat pislogva körülnézett. Elsőként
a nővére szeplős arcát pillantotta meg: Agathe mellette hevert a
földön, és az ujjait még mindig a bokája köré kulcsolta; majd
döbbenten látta, hogy mögötte az egész atyafisága felsorakozott.
Agathe derekát a mamája ölelte át, kócosan, kipirultan, utána a
papája következett, aki vasmarokkal kapaszkodott a felesége
szoknyájába, őt Roseline néni tartotta, és a láncolat így kígyózott
tovább a sógorával, Charles-lal, rajta Ophélie húgai, Domitille,
Béatrice és Léonore lógtak, meg az öccse, Hector, akinek mindkét
lábára jutott egy-egy Agathe csemetéi közül. Ennyi kéz összefogása
kellett ahhoz, hogy fordítson Ophélie helyzetén. És akadt még egy,

612
amelyet a bácsikája nyújtott felé. Az öreg bozontos bajusza olyan
széles mosolyra húzódott, amilyet Ophélie még sohasem látott ezen a
ráncos arcon.
– Az ember nem egykönnyen veti le magáról a régi szokásait, mi?
Beszorulgatunk, beszorulgatunk, kislányka?
Ophélie hunyorgott. Össze volt zavarodva, fel volt dúlva, minden
tagja sajgott, és ha ez még nem lett volna elég, fogalma sem volt
arról, egyáltalán hol van. Az eredeti, természetes színeit
mindenesetre visszanyerte. És a részletekből lassanként a helyiséget
is azonosította. A határmezsgyét azon a tükrön keresztül sikerült
elhagynia, amelyet az Emlékmű mosdójában két csavar tartott a
kézmosó fölött, és azért zúgott a feje, mert estében beütötte a
porcelánkagylóba. Csak arra nem talált semmilyen magyarázatot,
hogy került ide a teljes rokonsága, a világnak éppen erre a pontjára.
Oldalt, egy rögtönzött pelenkázóasztalon egy meztelenre vetkőztetett
csecsemő gőgicsélt.
Ophélie minden maradék lélekjelenlétét összeszedte, hogy végre
fel tudja emelni a karját, és megfogja a bácsikája kezét. Vagy
legalábbis megpróbálja. A kesztyűje meglepően puha volt, a
nyomásra ernyedten behorpadt, és ezüstös pára szivárgott belőle. Az
öreg bajusza azonmód lekókadt. Az Emlékmű mosdóját pedig már
nem megkönnyebbült kacagás, hanem riadt sápítozás töltötte be.
Ophélie kezéről hiányoztak az ujjak.
– Ó, persze! – motyogta rekedten maga elé. – A cserealap.

613
 A HÁTTÉRBEN

Hát ennyi. Végigvitte a szerepét. Persze a főszerepet nem rá

osztották, de ahhoz ez is elég volt, hogy rajta keresztül Ophélie
megértse, amit a történetből le lehet szűrni. Kilépett a háttérből, de
hogy a színpadon mi várja, azt még senki sem tudhatja.
Fogytán az idő. A jövőből már csak egy visszaverődés maradt
értelmezés nélkül. Ideje, hogy Ophélie, a vénasszony és a szörny
végre találkozzon. A többi már új lapra tartozik, amelynek egyelőre
mindkét oldala üres, és amely hamarosan kiszakad. Minden
lehetséges. És mindennek a fordítottja is.
Igen, megérte bemenni abba a kalitkába, határozottan érdekes
kísérlet volt.

614
 A BITORLÓ

Gyorsan, ültessétek ide! Nem, ne oda, inkább ide, ebben az

olvasóteremben kényelmesebbek a székek. Édes kislányom, olyan
sápadt vagy, mint egy kiégett villanykörte… Charles, menjen,
hozzon már neki egy pohár vizet, de lehetőleg ne a csapból! Jól van,
kislányom, vegyük csak le ezt a kesztyűt, a dolog talán nem is
annyira súlyos, mint amilyennek látszik… Magasságos rézharsona!
A kezed, oda a kezed! Hagyd abba a sipákolást, Agathe, attól nem
nőnek vissza az ujjai! Talán… talán csak… csak elhagytad őket esés
közben. Domitille, Béatrice, Léonore, irány vissza a mosdóba, és
nézzetek körül, nincsenek-e ott valahol a nővéretek szegény
ujjacskái! Ó, édes lányom, ilyesmi is csak veled fordulhat elő! És mit
csináltál a hajaddal? Korábban ide kellett volna utaznom, meg kellett
volna óvjalak téged mindettől, és elsősorban önmagadtól. De hát
miért, miért szöktél el otthonról? Egy sürgönyt azért igazán
küldhettél volna, halálra aggódtam magam!
Ophélie csüggött a mamája minden szaván, lenyűgözve figyelte a
szájmozgását. Azok után, hogy megjárt egy olyan világot, ahol a
nyelvnek még a fogalma sem létezik, szinte felüdülésként érte a
rázúduló szóáradat. Az anyja faggatta, sajnálta, szidta, ölelgette,
mikor mi jutott éppen eszébe. Az apja visszafogottabban, ugyanakkor
gyakorlatiasabban kezelte a helyzetet: elvette a lihegve befutó
Charles-tól a vizet, és megitatta Ophélie-t, aki segítség nélkül nem
tudta volna a poharat felemelni. Agathe sírásban túltett a saját
gyerekén, a legkisebbén, akit Charles épp akkor készült átpelenkázni,

615
amikor Ophélie lába előbukkant a tükörből. Hector, aki az utóbbi
időben megint rengeteget nőtt, egyenesre nyírt, vörösesszőke frufruja
alól komoly képpel méregette a nővérét.
– Miért vesztetted el az ujjaidat?
– Nem volt választásom.
– Miért mentél be abba a tükörbe?
– Ez bonyolult.
– Miért jöttél el otthonról?
– Muszáj volt.
– Miért nem írtál?
– Nem volt rá alkalmam.
Ophélie nagyokat nyelt, hogy a szavakat ki tudja préselni
magából. Beszélni nem felejtett el, de hogy a hang ki is jöjjön a
torkán, azért meg kellett küzdenie. Hector elfintorodott, az orrán
virító szeplők behúzódtak a bőre redőibe. Minden „miért?”-jéből
érződött, hogy neheztel a nővérére, de végül úgy döntött, hogy most
az egyszer talán kivételt tehet, és megenyhült hangon már csak
annyit kérdezett tőle:
– Fáj?
Ophélie ösztönösen felemelte a kezét, hogy megsimogassa az
öccse arcát. Elnézte a két kis csonkot. A bőr sima volt rajta, az ujjai
helyén nem volt sem seb, sem forradás, mintha eleve ezzel a
hiányossággal született volna. Nem, nem fájt, de ennek a maga
részéről nem biztos, hogy örült. Mert ha megélte volna a fájdalmat,
ahogy a csontjai megroppannak, ahogy a húsa kiszakad a testéből,
talán könnyebben felfogta és elfogadta volna, ami történt vele. Az a
tíz kis nyúlvány, amely a nemzedéke legjobb olvasójává tette, már

616
csak a túloldalon tapogatózhatott. Azt viszont örömmel nyugtázta,
hogy az anyajegye legalább visszakerült a helyére, a bal
könyökhajlatába. Az átkelés során, miközben a határmezsgyén
vesztegelt, a szervezete teljességgel visszarendeződött.
Domitille, Léonore és Béatrice, akik természetesen üres kézzel
tértek vissza a mosdóból, amikor látták, hogy Ophélie már jobban
van, a nyakába vetették magukat. A külön töltött idő alatt a lányok
szintén nagyot nőttek, de még ha a két megrövidült karjával Ophélie
nem érte is át őket, mindhármukat szorosan magához ölelte.
Roseline néni hozott egy széket, és leült vele szemben. A tekintete
ugyanolyan szigorú volt, mint a fején szorosan megtűzött konty, és
ahogy elbiggyesztette az ajkát, hosszú fogai előbújtak. A szemében
rosszallással elegy együttérzéssel vizsgálta az unokahúgát.
– Ennél még azt is jobb szerettem, amikor kirágtad a kesztyűd
varrásait.
Csupán ennyit mondott, de Ophélie-t ettől a pár keresetlen szótól
is azonnal elárasztották az érzelmek. Boldogság és bánat könnyei
gyűltek a szemébe, de ujjak híján hirtelen nem tudta, mivel és főleg
hogyan itathatná fel őket. A sál segítette ki, aminek következtében
viszont az orráról lecsúszott a szemüvege.
Ophélie tele volt kérdésekkel, de egyelőre csupán a
legfontosabbra szorítkozott:
– Hol vannak a családfők?
– Itt, az Emlékműben, majdnem teljes létszámban. Róka elment,
hogy tájékoztassa Berenilde-et az érkezésedről – tette hozzá Roseline
néni némi torokköszörülés után. – Igen, ők is itt vannak, de jobb, ha

617
előre szólok, hogy nagyon megváltoztak, az élet őket is alaposan
meggyötörte. Főleg a kis Victoire-t. Nincs jól, nagyon nincs jól.
A népes rokonságban a levéltáros tört magának utat.
– Nem látjátok, hogy alig jut tőletek levegőhöz? A betyárját!
Hagyjátok végre, hogy egy kicsit erőre kapjon, szüksége lesz rá!
A bácsikája nem is tudta, milyen jól mondja. Az emeletről, ahol
pátyolgatták, Ophélie körben belátta a központi csarnok minden
szintjét, amelyek folyosói szokatlanul felbolydultak. Az
emléktárosok ide-oda rohangáltak a polcsorok között, egymás után
ürítették ki az üveges tárlókat, és gurulós kocsikra pakolták a
ritkaságokat. Egyesek azt kurjongatták, mindenki hagyja el a
termeket, mások nyugalomra intették a közönséget. A csend
szentélyét lárma verte fel. És az általános zűrzavart csak tovább
fokozta, hogy a dagály az épületbe is behúzódott, és mindent sűrű
felhőfátyol mögé vont.
Ophélie felnézett a Secretarium gömbjére, amelynek belsejében
nem sokkal korábban maga is megfordult, és amelynek érintetlen
felszínén kívülről semmi sem látszott. A túloldalról homályos,
álomszerű képeket őrzött még kótyagos fejében, és az érzést, hogy
odaát nem volt egészen önmaga. Csupán egyvalami maradt meg
élesen benne: a bűntudat. Thorn nélkül jött vissza. Tudta, miért
kellett így tennie, de nem volt könnyű meghoznia ezt a döntést,
amelynek a súlya sziklaként húzta le a gyomrát. Alig pár óra telhetett
el azóta, hogy előbb az egyikük, aztán a másikuk is belépett abba a
kalitkába, de másodpercről másodpercre egyre távolabb kerültek
egymástól.
– Hol vannak a családfők? – tette fel ismét a kérdést.

618
 Ügyetlenül megtámasztotta a csonkjait a karfán, és a húgai
segítségét kedvesen hárítva megpróbált önerőből talpra állni, de a
bácsikája visszanyomta a székre.
– Nem akartalak elárulni, kislányka, esküszöm, nem akartam.
Azóta, hogy azzal a tátogó tökfödőjű nyikhajjal nagy dérrel-dúrral
kereket oldottál, anyád napokon, heteken, hónapokon keresztül
tömött a főztjével, de én meg sem nyikkantam.
– A helyedben én erre nem lennék olyan büszke! – vetette közbe
felhúzott orral Ophélie mamája. – A nővérem átteszi a székhelyét a
Sarkra, a lányom egészen Bábelig szalad előlem, mert persze engem
csak úgy ukmukfukk faképnél lehet hagyni!
– A szilánkok nem egyedül körülötted forognak, Sophie! –
csattant rá Roseline néni.
– Aztán elkezdtek megjelenni azok a likak – folytatta a levéltáros
valamivel hangosabban, nehogy megint valaki a szavába vágjon. –
Egész Anima olyan likacsos lett, mint a szita. Jó, minálunk nem
akkorák a likak, mint errefelé, de attól még likak, és olyan mélyek,
hogy az ember le sem lát a fenekükig. Még a Hírszerzőnk is
majdnem belepottyant egybe a saját konyhájában, és legyen ilyen
meg olyan, ezt azért még neki sem kívánnám.
– Hubert bácsi birtokán is volt egy – szólalt meg Hector.
– Meg Antoinette nagyi pincéjében – mondta Domitille.
– Meg az Aranyművesek utcájában – szállt be Léonore.
– Potty – helyeselt Béatrice.
– És a csipkeüzemben – folytatta a licitet Agathe, aki frissen
pelenkázott legkisebb fia hátát lapogatta. – Ugye, Charles?
Nagggyon i-jesz-tő volt!

619
 – A Sarkon szintén voltak földomlások – számolt be Roseline
néni, amikor végre ő is szóhoz jutott. – Egyik napról a másikra egy
egész fenyőerdő és egy gleccsertó is eltűnt. Nem tudom, ez volt-e az
oka, mindenesetre Faruk uraság nem sokkal később úgy rendelkezett,
hogy Bábelre utazik, díszkíséret nélkül, sem a minisztereit, sem az
emlékeztetőjét nem akarta magával hozni. Egyedül Berenilde-et, és
bár ki nem mondta, egyértelműen utalt rá, a lányát. Komolyan
mondom, mint akinek a maradék sütnivalója is elment! – sóhajtotta.
– Ki másnak jutna eszébe ilyen vészterhes időkben útra kelni… Nem
mintha maradt volna ezen a világon akár csak egyetlen biztonságos
szeglet.
– Meg fogunk halni? – kérdezte Agathe elsőszülöttje.
A levéltáros mordult egyet a bajusza alatt, hogy hagyják már,
hogy végigmondja, amit akar, és a lehető legkomolyabb képpel ismét
Ophélie-hoz fordult.
– Artemiszt is megcsípte valami. Az éjszaka közepén
összetrombitálta a Matrónákat, és a gondjaikra bízta Animát, miután
a fejébe vette, hogy ide kell jönnie, a bábeli Emlékműbe. Pontosan
arra a helyre, ahová elvileg te is készültél, hogy utánajárj a
dolgoknak. Amiből én meg persze rögtön azt szűrtem le magamban,
hogy biztosan megütötted a bokádat, vagy ha még nem is, könnyen
megütheted. Szóval nem bírtam tovább tartani a nyelvemet, és
kikottyintottam anyádnak, hol vagy. Egykettőre felcihelődtünk, és
pereputtyostul felkéredzkedtünk Artemisz fellengérjére. Na de én
ilyen csotrogányt még életemben nem láttam! És hiába maga a
családfő vette kezelésbe, neked elárulom, kislányka, tapasztalt
vénember létemre nekem bizony inamba szállt a bátorságom, és kis

620
híján lenyeltem a fogsoromat. Amikor ideértünk, egyhamar beláttuk,
hogy bottal üthetjük a nyomodat, de azért csak letáboroztunk. És
milyen jól tettük, nemde?
Az öreg, aki a sok beszédben igencsak kifulladt, várta a hatást,
izgatottan fürkészte Ophélie-t, de a kezét gondosan kerülte a
tekintetével; azt a két kezet, amelyet személyesen ő tanított meg az
olvasás minden csínjára-bínjára, és amelynek a tíz ujjával együtt
Ophélie tudománya is örökre odaveszett.
Ophélie mosolyogva nézte a bácsikáját, az egész rokonságát.
A visszaverődésének, mielőtt feloldódott volna benne, volt még egy
utolsó jótéteménye: visszavezette Ophélie-t az övéihez, akik nélkül
ez az átkelés könnyen rosszul végződhetett volna.
– Köszönöm. Hogy itt vannak. Hogy mind egyben vannak.
A rokonság tagjai zavartan összenéztek, mint akik nemigen
tudják, mihez kezdjenek ezzel a fura hálálkodással.
– Hol vannak a családfők? – tért vissza Ophélie az eredeti
kérdéshez, és minden erejét összeszedve felállt. – Látnom kell őket.
Ennél feszültebb pillanatot Berenilde nem is választhatott volna a
belépőjéhez. Az asszony, aki kicsapongó életmódja, a sok ivás és
dohányzás mellett valahogy mindig meg tudta őrizni sugárzó
szépségét, már-már felismerhetetlen állapotban volt. A haja, amelyet
korábban soha semmilyen körülmények között sem hanyagolt volna
el, fénytelenül lógott a nyakába, és csapzottan verdeste lesoványodott
vállát. Babakocsit tolt maga előtt, amelyben egy szinte áttetszően
sápadt bőrű csecsemő hevert mozdulatlanul és némán. És Berenilde
olyan görcsösen kapaszkodott a fogantyúba, mintha attól félne, hogy
ha elengedi, menten összerogy. Mégis elengedte, mire Roseline néni

621
azonnal odapattant mellé, hogy támogassa, de Berenilde udvariasan
eltolta a karját, és a várakozások ellenére nagyon is egyenesen állt a
lábán. Szikár vonásai közül a szeme ijesztően kidülledt. Végigjártatta
a tekintetét az Animisták Ophélie körül felsorakozott népes seregén,
mígnem megállapodott azon, akit keresett.
– Hogy van?
Berenilde nem vele foglalkozott, az ujjai sem érdekelték, Ophélie
mégis végtelen hálát érzett iránta. Ugyanis ő volt az egyetlen, akinek
Thorn is az eszébe jutott, és aki egy pillanatig sem látszott kételkedni
abban, hogy Ophélie megtalálta. De mit kellett volna felelnie a
kérdésére? Hogy bár megtalálta, másodszor is elveszítette? Hogy
Thorn átment a túloldalra, és a saját árnyékaként bolyong az
aerargyrumban? Hogy ha a két világ még ennél is jobban
összesúrlódik, hamarosan egyik oldalon sem marad semmi? Hogy az
egyetlen ember, aki ezt az egészet megállíthatja, itt van az
Emlékműben, és neki mindenképpen beszélnie kell vele? Mindez túl
sok magyarázatot igényelt volna, Ophélie-nak pedig a dolgok jelen
állása mellett nem volt ideje minden részletet kifejteni.
Szerencsére egy vékonyka hang felmentette alóla.
– Mma.
Minden szempár a babakocsira szegeződött. Victoire felült, az
arca beesett volt, a szeme karikás és álmos. A hangja is karcos volt
még, de kitartóan csücsörgette a száját, hogy az első szót, élete
legelső szavát próbálgassa:
– Mma!
Berenilde értetlenül meredt a kocsiban ülő kislányra, mint aki azt
hiszi, hogy miközben egy pillanatra nem nézett oda, a gyerekét

622
elcserélték, aztán megremegett az álla, az ajkáról kiszakadt egy
mélyről jövő sóhaj, majd felsikkantott. A karjába kapta Victoire-t,
megingott a súlya alatt, térdre rogyott, a ruhája fodrai suhogva
omlottak köré, hevesen, az anyai szeretet minden odaadásával
magához szorította a kislányát, és nevető szeméből záporozni
kezdtek az öröm könnyei.
– Fölfoghatatlan! – suttogta maga elé elhaló hangon Roseline
néni, aki a jelenettől a szívéhez kapott. – Alig egy órája még egy
kanálka levest sem tudtunk belédiktálni.
A rokonság Berenlide és Victoire köré gyűlt. Ophélie pedig
kihasználta, hogy a figyelem elterelődött róla, és csendben magára
hagyta a társaságot. Majd később – már ha lesz még később –
méltóképpen megünnepli velük a nagy egymásra találást.
Ahogy egyre beljebb osont a felhők sűrűjébe, a ködben időnként
rémült emléktárosokba botlott, akik a szakmai öntudattól hajtva
serényen rakodtak, hogy a gurulós kocsikon lehetőleg minél több
kötetet kimentsenek. Ophélie felismerte a szabadalmi részleget, ahol
az osztagtársaival annyi, de annyi munkaórát töltött a gyűjtemény
osztályozásával. A családi gárda egyenruhás tagjaival és az Emlékmű
biztonsági szolgálatát ellátó Szellemidézőkkel is összefutott, de
ezúttal senki sem kérte tőle az iratait. Annál már nagyobb volt a
kavarodás.
Ophélie lába folyton beakadt a tógájába, amely vészesen kezdett
letekeredni róla, mivel a mellcsatja elengedett, és egyedül nem tudta
visszapattintani. De nem nagyon tehetett ellene, még akkor sem, ha
nem szívesen nézte volna fehérneműben végig a világvégét.

623
 Kihajolt a korláton. Alatta hatalmas űr tátongott. Maga a végtelen
semmi. A földcsuszamlás magával vitte az Emlékmű bejáratát, a
nagy, üveges kapukat, a homlokzat felét, a mimózákat, a katona fej
nélküli szobrát, letarolt mindent egészen a szárnyhajtányállomásig.
A családfők fellengérei parttalanul sodródtak az égen, a horgonyaik
alattuk himbálóztak. Ophélie már kezdte jobban érteni az
emléktárosok riadalmát. A két oldal súrlódása egyre súlyosabb
károkat okozott, a rokonsága pedig egy olyan mellékszilánkon
ragadt, amely lassanként szétporladt alattuk, akár a cukor.
Hamarosan annyi ép földterület sem marad rajta, amennyi a torony
súlyát megtarthatná. A korlát résein át, két felhőpamacs között a
távolban megpillantotta Bábel belvárosát, amelyet mintha valami
ismeretlen kór falt volna fel negyedről negyedre.
Ophélie Secundára gondolt, aki valahol odakint volt, egy barlang
mélyén, egyedül, és egy seregnyi, visszaverődésből született
automata felügyeletével várta, hogy a bátyja megmeneküljön.
Nyilvánvalóan okkal lökte be Thornt a kalitkába. De mi volt rá az
oka?
Ophélie még jobban kihajolt. A családfők a központi csarnokban
gyülekeztek, majdnem szabályos kört alkottak a földszinten.
Visszatértek közös gyerekkoruk helyszínére, ahová évszázadok óta
nem tették be a lábukat.
Ha Ophélie nem számította el magát, annak is ott kellett lennie
velük, akit ő keresett.
Az emeletről még szemüveggel sem tudta pontosan kivenni az
alakokat, de Artemisz hosszú, vörös hajkoronáját, Faruk vakító
fehérségét és Pollux szikrázó szemét azért ebből a távolságból is

624
rögtön kiszúrta. A többi családfővel személyesen még nem
találkozott, de alapos tanulmányainak hála őket is sorra
beazonosította. Ré, Gaia, Morpheusz, Olümposz, Lucifer, Vénusz,
Midász, Beliszama, Dzsinn, Fáma, Zeusz, Virakocsa, Jin, Hórusz,
Perszephoné, Uránosz…
Egyedül Heléna hiányzott közülük, aki már örökre távozott az
élők sorából. És Janus.
Ophélie hirtelen pánikba esett. És mi van, ha tévedett?
– Várnak.
A korlátra Róka támaszkodott oda mellé, és követte a tekintetét.
Roseline néni cseppet sem túlzott: Róka is megváltozott, de úgy tűnt,
hogy ami Berenlide-et és Victoire-t sebezhetővé tette, őt a végletekig
megkeményítette. A teste mintha azt az erőt is magába szívta volna,
amely belőlük kiszállt, és olyan duzzadó izmokat növesztett magán,
hogy alig bírta összegombolni a mellén a kabátját. A vállára vetve
egy ormótlan sörétes puskát cipelt – abból a fajtából, amilyennel a
Sarkon óriás vadakra szoktak vadászni –, ami békeidőben Bábelen
már önmagában is elég lett volna a letartóztatáshoz. Ophélie eddig
sohasem látott nála fegyvert. Róka inkább a szavak embere volt,
végső esetben pedig, ha nem volt más megoldás, az öklét vetette be.
De Ophélie-t nem is igazán ez döbbentette meg, hanem bozontos
szemöldöke alatt mélyen ülő szeme, amelynek zöldjében a pusztítás
tüze lángolt.
– Így vannak, amióta megérkeztünk. Csak bámulják egymást. Azt
hinné az ember, Heléna asszonyságot siratják, de én tudom, hogy
azért csinálják, mert nincs ki a létszám. Még várnak valakire.
A nagyfőnökre.

625
 Az utolsó szót Róka úgy ejtette ki, mintha a fogát húznák.
– Én is arra a nagyfőnökre várok – tette hozzá, miközben alaposan
felmérte a terepet a magaslati megfigyelőállásból. – Ó, igen, másra
sem várok. Nemsokára itt lesz, talán már itt is van.
– Már találkozott vele – értette meg Ophélie.
Róka szeme haragosan felizzott.
– A Légvárban, igen, egy utcasarkon. Épp őrködtem, amíg
Archibald uraság elment, hogy meglátogassa Berenilde asszonyt.
Miután megtaláltuk Árkádiát, az uraság meg akarta győzni az
asszonyomat, hogy jöjjön velünk, és segítsen jobb belátásra téríteni
don Janust. Gaëlle… Gaëlle-t addig hátrahagytuk. Most is Árkádián
van. Vele. Mert az a helyembe lépett, magára öltötte a képemet, ezt
itt, magához édesgette a macskámat, az én jószágomat, és én még
csak utánuk sem mehetek.
Kopogós északi kiejtéséből sütött az elfojtott gyűlölet.
– És ön? – kérdezte Ophélie. – Önnel…
– Hogy megsérültem-e? Nem, és az egészben ez a legramatyabb.
Narkotikusnak adta ki magát előttem. És olyan álmot küldött rám,
hogy csak eldőltem, mint a deszka. De ha látta volna, ahogy előtte
végigmért. Mintha… mintha nem is lennék ember, mintha arra sem
tartana érdemesnek, hogy megszabaduljon tőlem. A szemében egy
senki voltam. Érti ezt? Egy nagy nulla. Egész életemben fennhéjázó
nemeseket szolgáltam, de soha nem aláztak meg ennyire, pedig még
a tömlöcöt is megjártam. Csak bújjon elő az odújából, én aztán
megmutatom neki, ki a legény a gáton!
Róka ökölbe szorította a kezét, hogy lehiggadjon, majd a tekintete
véletlenül Ophélie kezére tévedt. A harag védfala menten leomlott az

626
arcáról, konok szemöldöke megemelkedett. De nem szólt semmit,
csak a maga kicsit otromba kedvességével megigazította Ophélie-n a
tógát, amely már egészen lecsúszott a válláról.
– És te, öcskös, te mit tervezel?
– Feltárok egy igazságot – felelte Ophélie a legkisebb habozás
nélkül. – És remélem, hogy ez az igazság segít helyrehozni a
dolgokat.
A földszintről Elizabeth cincogó, de tisztán kivehető hangja
hallatszott. A lány parányinak látszott a családfők gyűrűjében.
Egyikük sem figyelt rá, ügyet sem vetettek LUX felhatalmazását
jelentő jelvényére, miközben Elizabeth határozott, de minden
tekintélyt nélkülöző mozdulatokkal a homlokzat felé mutogatott.
„A barátom ott maradt… Veszélyben van…” Ophélie az ajkába
harapott. A barátom. Elizabeth azt hitte, Ophélie még mindig az
elhajlásgondozóban van Thornnal és Lazarusszal együtt, és a
Genealógusok a markukban tartják őket. Nem mondott le róla.
Aggódott érte. Őszintén.
Amikor Ophélie körülnézett, hogy merre van a legközelebbi
transzcendium, amelyen lejuthatna a földszintre, sóbálvánnyá
meredt.
Thorn teljes testi valójában ott tornyosult a szabadalmi kéziratok
polcai között. Be is verte a fejét az egyik rézbúrás függőlámpába,
amely a koccanástól úgy kalimpált, mint egy falióra ingája, és villogó
fényt szórt a környező üveges tárlókra.
Ott állt előtte. Neki is sikerült, ő is visszajutott a túloldalról.
Ophélie képtelen volt megszólalni. Mintha víz alá merült volna; a
torka, az orra, a szeme teleszívta magát, akár a szivacs, a külvilág

627
eltompult körülötte, és csak Thornt látta, egyedül őt. És megint
lejátszódott előtte a jelenet, ahogy az a nyurga, csontos test bezuhan
a kalitkába, és részecskéire bomlik. Ott és akkor azt hitte, benne is
végleg elpattant valami.
De Thorn egy szűkszavú kérdéssel visszarántotta a valóságba.
– Megtaláltad?
Bicegve elindult Ophélie felé, meg-megtámaszkodott a polcokon,
egyiket-másikat majdnem fel is döntötte. Szilánkosra tört lábszárán,
amelyet járógép híján már nem volt mi összetartson, helyenként
hegyesen kidudorodott a nadrág szövete. A polc végéhez érve
Ophélie felé nyújtotta a kezét. A csuklóján felcsúszott a rövidre
szabott kézelő.
– A Másikat – nyögte ki látható nehézségek árán. – Megtaláltad?
Ophélie megijedt, hogy menten összeroskad. És már emelte is a
csonkját, hogy segítsen neki, de Róka megelőzte. Egy ugrással előtte
termett, és a puskatussal keményen állon suhintotta Thornt, akinek a
nyaka egy hangos roppanással hátracsuklott.
– Az üvegre nézz, öcskös!
Ophélie elszörnyedt. Először Thorn természetellenes szögben
hátrahajlott nyaka láttán. Aztán pedig attól, ami a közeli tárló
üvegében tárult, illetve nem tárult elé. Thornnak nem volt tükörképe.
Az a törött lábú férfi egy számmal kisebb ingben csupán egy
hasonmás volt. Thorn három évvel korábban nézett ki így. Aznap,
amikor a börtönben „Isten” tiszteletét tette nála.
Ophélie azt látta, amit látni akart.
A hasonmás hátratekerte a karját, és a helyére nyekkentette a fejét.
Majd Ophélie-ra meresztette fénytelen szemét. Rókáról tüntetőleg

628
tudomást sem vett, mintha a durva támadásnak nem tulajdonítana
nagyobb jelentőséget egy szúnyogcsípésnél.
– Gondoltam, megspórolok magunknak egy kis időt, de ha nem,
hát nem. Nagyon úgy tűnik, hogy senki sem akarja megdolgozni a
könnyemet… megkönnyíteni a dolgomat, hogy megmenthessem ezt
a világot.
A körvonalai hullámozni kezdtek, majd addig tágultak, mígnem
felvette egy ismeretlen nő külsejét, akinek tiritarka egyenruháját
derékban széles öv fogta össze, rajta egy tucatnyi iránytűvel.
A könyvespolcok között immáron nem Thorn, hanem egy árkádiai
asszony hasonmása állt.
– Ezt a felettébb hasznos kis ajándékot – mutatott a saját arcára –
Janustól kaptam, bár elég sokáig kérette magát. Engedje meg, hogy
bemutassam önnek Carment.
Ezután szertefoszlott, de egy pillanattal később Ophélie balján
ismét megjelent, és a füléhez hajolt.
– Megszereztem az utolsó képességet is…
Majd megint elillant, és a mondat végét már Ophélie másik fülébe
súgta.
– …ami még hiányzott, hogy teljes legyen a repertoárom.
– Ne merészelj a közelébe menni! – mordult rá Róka
összeszorított foggal.
A vadászpuskát a vállára emelte, és a tartásából is látszott, hogy
legalább ezerszer kigyakorolta ezt a mozdulatot. Fuldoklott a dühtől.
– Ha bántani merted! Ha csak egy ujjal is hozzáértél! Esküszöm,
azt nagyon megkeserülöd!

629
 Ophélie tudta, hogy már nem róla van szó. Róka csak ürügyre
várt, hogy legyen miért meghúznia a ravaszt. Carmen, vagyis a
hasonmása viszont továbbra sem mutatott különösebb hajlandóságot
arra, hogy komolyan vegye, felemelte kinyújtott mutatóujját, és a
polc végére csavarozott táblára bökött: „CSENDET KÉRÜNK, PLEASE!”

Ophélie azt még látta, hogy Róka szeme lángba borul, de a folytatást
már nem. Az Emlékmű mindenestül eltűnt. A helyén teraszos
rizsföldek húzódtak több négyzetkilométernyi területen a verőfényes
kék ég alatt. És a táj közepén, mint egy éhes száj, hatalmas kráter
tátongott, amelyből sűrű felhők gomolyogtak elő.
A Carmen-hasonmás közvetlenül Ophélie mellett tocsogott
lábközépig a felkavart öntözővízben. Az újonnan szerzett
képességével repítette mindkettejüket ide.
– Korpolisz szilánkja. Valaha bájos vidék volt, nem is olyan sok
ideje annak. Itt mindenesetre bukottan nyerészkedhetünk…
nyugodtan beszélgethetünk anélkül, hogy bárki közbekotyogna.
Legalábbis a következő földcsuszamlásig.
– A következő átfordulásig – javította ki Ophélie.
A torka kiszáradt. A benne kavargó szélsőséges érzelmek, ha rajta
nem is, a sálján annál inkább meglátszottak, Ophélie a csonkjaival
alig bírta visszafogni a csapkodását. Az ál-Carmen gyanakodva
lepillantott az egyre kócosabb rojtokra. Apró, fekete gombszeme
Hildegarde anyóéra emlékeztetett, csak csillogás, az nem volt benne.
Valójában semmi sem hatott rajta, tőle természetesnek, az sem,
ahogy az iránytűit egymáshoz koccantotta, az sem, ahogy
kifejezéstelen hangján megszólalt.

630
 – Messze, nagyon messze van már az az idő, amikor még én is
ugyanolyan fiatal voltam, mint te, és nem tehettem meg bármit. Most
végre azt csinálom, amit, és oda megyek, ahová csak akarok. De az
új képességemnek is van holttere: a túloldalra nincs átjárásom, és te
persze nem nyughattál, ott is körül kellett nézned. Szóval ki kellett
várnom, mikor méltóztatsz végre előbújni a rejtekhelyedről. Feszült
vagy. Keressünk inkább valami ismerősebb, otthonosabb helyszínt a
beszélgetéshez?
Ophélie arcát hűvös, őszi eső permetezte. A hőmérséklet több
fokot zuhant. Egy köztéri padon ücsörgött. Az utcán nem járt senki,
de Ophélie azonnal felismerte a helyet. Anima. Az út közepén egy
szekér próbálta kiszabadítani az egyik első kerekét egy árokszerű
mélyedésből. Ló nem volt előtte, kocsis nem ült a bakon, utasokat
nem szállított. Az egész környék tele volt hasonló kátyúkkal:
nemcsak az úton, de a kertekben is kisebb-nagyobb kráterek
éktelenkedtek, mint megannyi földbe ásott, a mélyből ezüstös füstöt
eregető kémény. Mintha Animát bombatámadás érte volna. A paddal
szemközti, piros cseréptetős, téglafalú házakban az ablakokat takaró
függönyök mögött égett a villany, vagyis laktak bennük, csak senki
sem merte az utcára kidugni az orrát, még azokból a vityillókból
sem, amelyeknek a teteje beszakadt.
– Régen elevenebb volt errefelé az élet – jegyezte meg az ál-
Carmen, aki mellette lógatta a lábát a padon. – Emlékszem, mennyire
jól éreztem itt magam, amikor a Karaváni karnevállal… a Karneváli
karavánnal megálltunk.
Ophélie alig figyelt a mondanivalójára. A tekintete arra a házra
tapadt, amelyiknek egyik ablakában sem égett világosság. Ott töltötte

631
a gyerekkorát, egykor az volt az otthona. A bejárathoz vezető
keskeny ösvényt szintén elnyelte egy jókora lyuk, még jó, hogy az
öccse vagy valamelyik húga nem pottyant bele.
– Te szerencsés vagy, gyerekem, hogy ilyen szép helyre születtél.
Nekem nem ilyen jutott, én egy árvaházban nőttem fel, sok másik
hadiárvával. De gondolom, ezzel nem árulok el semmilyen
újdonságot, rendesen utánajártál, honnan indult az az Eulalie Itschen,
aki akkoriban voltam. Az volt a te szobád? Fent, az emeleten? Ahol
be van hajtva az ablaktábla? Ott engedted szabadjára a
tükörképemet?
Ophélie elszakadt az otthonos látványtól, és szembefordult a
mellette ülő árkádiai asszonnyal, aki nemhogy árkádiai, de még csak
hús-vér asszony sem volt.
– Hiába gyűjtöttél be minden képességet, és hiába tetted tűvé az
egész világot a Másik után, nem találtál rá. Tudod, miért?
A Carmen-hasonmás meg sem moccant, de Ophélie érezte rajta,
hogy sikerült felpiszkálnia. De Ophélie-nak egyáltalán nem állt
szándékában lakatot tenni a nyelvére. Olyasmire készült, amivel
sokat kockáztatott, még az ujjainál is többet.
– Én tudom, és akár el is árulom neked – mondta. – Felesleges
volt magadra venned Thorn képét, hogy kihúzd belőlem. Szemtől
szemben is feltehetted volna a kérdést.
– Hol a Másik?
A hangjában türelmetlenség érződött. Ophélie nagyot szippantott
a nyirkos levegőből, és egyenesen kivágta:
– Itt ül mellettem. Te vagy az.

632
 AZ AZONOSÍTÁS

A Másik üres tekintettel meredt Ophélie-ra. A törzsét és a vállát nem

mozdította, csak a fejét fordította oldalra, de olyan lehetetlen
szögben, amitől bármelyik halandó embernek becsípődött volna a
nyaka. Még csak nem is pislogott; a szempilláján megültek a finom
esőcseppek.
– Csak nem arra akarsz célozni, gyermekem – mondta lassan,
szinte szótagolva –, hogy engem engedtél ki a tükörből?
Ophélie veszélyesen kicsinek találta a távolságot kettejük között.
Sokáig abban a hiszemben volt, hogy a Másik beszorult valami szűk,
köztes térbe. De akkoriban még nem tudott a túloldal létezéséről,
nem tudta, hogy a Másik ott született, ott volt elemében, és szó sincs
beszorulásról.
– Nem. Én az igazi Eulalie Itschent engedtem ki a tükörből, vele
akadtam össze. Akit a túloldal önkéntes túszként tartott fogva.
A Nagy Szakadáskor helyet cseréltetek egymással. Mert ahhoz, hogy
Eulalie át tudja fordítani a világ egy részét, kellett egy cserealap,
valami ellentételezés, hogy egyensúlyban maradjon a két oldal. Ez
voltál te. Egy beszélő, saját öntudattal rendelkező visszaverődés. És
bár a körforgásból kiléptél, attól még nem vagy több, csak egy
visszaverődés.
– És akkor hol a Könyvem?
A Másik semmitmondó mosolyra húzta a száját. Felállt,
csörömpölve lecsatolta magáról az iránytűket, majd bárminemű
szégyenérzet nélkül meztelenre vetkőzött, és hagyta, hogy Carmen

633
csupasz testét áztassa az eső. A tiritarka egyenruha, amint levette,
füstté vált. Az ablakokban arcok tűntek fel, a szomszédság – mind
Ophélie közeli vagy távolabbi rokonai – az üvegre tapadt, de kijönni
senki sem mert; a félelem nagyobb úrnak bizonyult a kíváncsiságnál.
– Ha valóban csak egy visszaverődés vagyok, ahogy állítod –
mondta a Másik, miközben lassan körbefordult a saját tengelye körül,
hogy minden oldalról megmutassa magát –, akkor tessék, lássuk, hol
van rajtam a kód, amely a testemet egyben tartja?
– Ez bennem is felmerült – ismerte el Ophélie. – Azt hiszem,
éppen ez az, ami téged alapvetően megkülönböztet a családfőktől és
a többi megszilárdult visszaverődéstől. Az Eulalie Itschennel
folytatott beszélgetéseid során eljutottál a kikristályosodásig. Benned
már a túloldalon feléledt az öntudat. Lettek saját gondolataid,
amelyeket megtanultál szavakban is kifejezni a valóságnak egy olyan
síkján, ahol pedig a nyelv mint olyan nem is létezik. Neked nincs
szükséged kódra. Szükséged van viszont Eulal…
Ophélie-nak elakadt a lélegzete. A Másik torkon ragadta: a karja
hirtelen megnyúlt, mintha nem is lennének benne izmok, sem
csontok. Külsőre még mindig úgy festett, mint az árkádiai asszony,
de a húsa vállban gumis állagúvá lágyult, mint amilyen a korpoliszi
Alakváltóké. A szorítása nem volt olyan feszes, hogy Ophélie
megfulladjon tőle, de a kezében, egyetlen kézben egy egész tömeg
ereje érződött.
– Elpártolt békekötelező… elkötelezett békepárti vagyok.
Világéletemben elutasítottam a forma minden szakerejét… az
erőszak minden formáját. Úgyhogy kérlek, gyermekem, ne araszolj
kényre… ne kényszeríts arra, hogy bántanom kelljen téged.

634
 A pad felszívódott, és vele együtt Anima is. És máris egy
iskolaudvar kellős közepén álltak, minden bizonnyal Küklópszon.
Elhagyott karikák, üveggolyók és tömött iskolatáskák úszkáltak a
levegőben. A környező épületek a mellettük húzódó, vulkántölcsér
méretű lyukon át már mind belezuhantak a mélybe.
Ophélie egyedül volt a Másikkal szemben, akinek érezte az ujjait
a nyakán. De próbálta szilárdan megvetni a lábát a földön, és tartani
magát. Fogalma sem volt, honnan vette a bátorságot, hogy ebben a
helyzetben még meg merjen szólalni, de szinte önkéntelenül áradni
kezdtek belőle a mondatok:
– Te tényleg őszintén hiszel abban, hogy te vagy az igazi Eulalie,
ugye? Úgy gondolkozol, ahogy ő, a magadévá tetted az elméleteit, a
kételyeit, a céljait, évszázadok óta pontosan követed az elképzeléseit,
de ez csak egy szerep, amelybe túlságosan beleélted magad. Magadra
húztál egy álarcot, de a lelked mélyén te is tudod, hogy nincs
mögötte semmi. Egy tükörkép vagy, amelynek nincs saját
visszatükröződése. Ezért nem érted be Eulalie külsejével, ezért
öltötted magadra mások ábrázatát, gyűjtötted egyre-másra az újabb
álarcokat…
A Másik belemélyesztette a körmeit Ophélie bőrébe. A karját
leszámítva az alakja még mindig Carmené volt, szemérmetlenül
illegette is benne magát, de láthatóan újabb átalakulásra készült.
A fején a bőr a nyakáig kifehéredett, az arca elsápadt, a haja sűrű
csigákban omlott a vállára, az orrán pedig megjelent egy szemüveg.
És Ophélie egy olyan arccal nézett szembe, amely tagadhatatlanul
hasonló vonásokat mutatott az övével, mégis egyértelmű volt, hogy
nem a sajátja, hanem Eulalie Itschené.

635
 – Kinek képzeled te magad, hogy elöntsd a tetthelyem… eldöntsd
helyettem, ki vagyok, és ki nem vagyok?
Ophélie kezdett kifogyni a levegőből, de csak kinyögte:
– Akkor csak arra az egy kérdésre felelj, ő, ő hol van.
A Másik összehúzta a szemét, és rándult egyet. Ezzel egyidejűleg
a díszlet elmosódott, és a következő pillanatban az iskolaudvar
helyett egy hatalmas korcsolyacsarnok vette körül őket, majd egy
elegáns úri szabóságba csöppentek, onnan egy állatkertbe, onnan
pedig egy homokos tengerpartra, amelyet kavicsokból és kagylókból
kirakott lótuszminták díszítettek. Szilánkról szilánkra röppentek, de
ahol csak megálltak, a földet mindenütt fekélyként lepték el a kisebb-
nagyobb lyukak, amelyekből aerargyrum gőzölgött elő.
Ophélie szeme káprázott, a torkára kulcsolódó ujjak végleg
elzárták a légcsövében a levegő útját. A sál hasztalan kapálózott a
nyakában, hogy kiszabadítsa. A halál pillanatában minden ember
aerergyrummá foszlik? Ki tudja… Soha többé nem látja viszont
Thornt…
Tehetetlenségében a Másik végül kelletlenül lehajtotta a fejét, és
mintha Carmen meztelen testéhez beszélne, azt suttogta maga elé:
– Vigyél minket Eulalie Itschenhez!
Ophélie a sál rojtjaiba gabalyodva összerogyott. A levegő
szúrósan beáramlott a tüdejébe; hosszan köhögött, mire ismét
rendesen szuszhoz jutott. A látása is kitisztult. A feje fölött egy gömb
lebegett, körülötte üvegkupola határolta le az eget. Ismét az
Emlékműben volt, az előcsarnokban, a földszinten, a családfők
gyűrűjében.
A Másik lába előtt.

636
 Úgy tűnt, a Másik alakváltó képessége időközben sérült: többszöri
átalakulása során sem vetette le magáról Carmen meztelen idomait, a
gumikart is megtartotta, akárcsak Eulalie Itschen fejét, amelyen
ellenben az orra akkorára nőtt, mint egy Nazálisé, azzal szimatolt
körbe. A családfőket sorra gyanakodva végigmérte, mintha be akarna
nézni a bőrük alá, mert a bűnös, akit keresett, akár ott is meghúzhatta
magát. Megbomlott külseje ellenére nyilvánvalóan a családfők is
megismerték, mert amint meglátták, mind hátrahőköltek; mind,
kivéve Farukot, akinek a szeretve gyűlölt vonások láttán az arcán
jéggé fagyott a hódolat és az undor.
Házigazdai minőségében Pollux kötelességének érezte félénk
udvariassággal köszönteni az újonnan érkezőt.
– Üdv! Ha jól sejtem, önre vártunk. E… khm, szóval… emiatt.
Azzal aranyfényű szemében a fájdalom szikrájával bizonytalanul
a bejárat felé intett, amelynek a felét már elnyelte az egyre
közelebbről fenyegető mélység.
– A húgunk… testvérhúgom… akinek a neve nem jut eszembe…
sajnálatos módon elhagyott minket, de tudom, igen, tudom, hogy ha
itt lenne, most magyarázatot várna öntől a történtekre.
– Nem ő az.
Faruk maga is meglepődött attól, ami kicsúszott a száján, mintha
nem is ő mondta volna. De ha már egyszer kimondta, szokásos
lomhaságával meg is ismételte:
– Nem ő az. Ő nem Isten. Nem a mi Istenünk.
Hófehér lapátkezét a bundájára szorította, oda, ahol a belső
zsebében a Könyvét tartotta. Egy mélyen eltemetett része még
emlékezett a múltban elszenvedett sérelmekre.

637
 A Másik nem foglalkozott sem Polluxszal, sem Farukkal.
– Hol van?
Nem is annyira kérdés volt ez, mint inkább parancs, és
személyesen Ophélie-nak szólt. Ophélie a kézcsonkjaira
támaszkodva próbált feltápászkodni a földről. Sajgott a nyaka, de
körbenézett, hátha meglátja valahol az igazi Eulalie Itschent.
Mindhiába. A tekintete egy pillanatra keresztezte Artemiszét.
A családfője úgy pislogott rá, mint aki érzi, hogy valamiféle családi
kötelék fűzi őket egymáshoz, de hogy pontosan miféle, arról halvány
sejtelme sincs. Feljebb a karzatokon emberek sokasága gyűlt a
korláthoz. A legfelső szinten Ophélie megpillantotta az egész
rokonságát, akik rémülten integettek neki, hogy menjen onnan.
„Maradjanak a lehető legtávolabb!”, szerette volna odakiáltani
nekik.
– Én itt sehol sem látom Eulalie Itschent – mordult fel a Másik. –
Ajánlom, hogy ne kapja be a racsni… akarj becsapni!
Miközben Ophélie azon gondolkozott, hogy ha a Másik megint
elkezdi fojtogatni, azt vajon túléli-e, összerezzent. Valami puha
melegség súrolta a lábát: egy macska dörgölőzött a vádlijához.
Mamlasz?
– Ugyan, ugyan, a harag nem áll jól önnek!
Archibald szó szerint a semmiből toppant elő, és hetykén pörgette
az ujja körül a cilinderét. És mint mindig, bármilyen körülmények
között, az arcán ott virított a letörölhetetlen mosoly. Gaëlle, aki egy
másodperccel korábban még szintén nem volt a környéken sem,
elrángatta Ophélie-t a Másik közeléből, majd keményen felemelte az
állát, hogy jobban szemügyre vehesse. És amikor meglátta, hogy

638
Ophélie nyakából helyenként kiserkedt a vér, hangosan elkáromkodta
magát.
– Hét lakat alatt kellett volna őriznie ezt a hitvány szemetet, nem
csak úgy tessék-lássék a szeme sarkából sasolni utána! Ezt csúnyán
bebukta, don Janus!
A csarnokban megremegett a levegő, és a láthatatlan függöny
mögül egy óriás termetű se nem férfi, se nem nő lépett elő, mintha a
térben nem lenne előtte akadály. Ophélie így már jobban értette
Archibald, Gaëlle és Mamlasz váratlan feltűnését. És azt is jobban
értette, hogy a Másik azért vándorolt folyamatosan szilánkról
szilánkra anélkül, hogy bárhol huzamosabb ideig megállapodott
volna, hogy kibújjon az állandó megfigyelés alól.
Janusszal végre együtt volt a család. A frissen érkezett,
meghatározhatatlan nemű családfő döngő léptekkel elindult a Másik
felé, félúton megállt, és tisztes távolból, de annál fölényesebben
méregette.
– Megszegte a megállapodásunkat. A Tájolóm képességéért
cserébe semlegességet ígért. Azzal kérkedik, hogy ön az egyetlen,
akinek hatalmában áll véget vetni a földcsuszamlásoknak? Rendben.
Akkor tegye a dolgát, és ne keveredjen bele a családi belügyeinkbe,
és főleg – mutatott színpadiasan Ophélie irányába – soha többé ne
merjen kezet emelni a gyermekeinkre!
A Másik berogyasztotta a térdét, csavart egyet a lábszárán, és
Janus felé fordította a törzsét. Az egész márványpalotát telezengő
hangban, amely a torkán kijött, nem volt semmi emberi.
– Nem telt el egyetlen nap sem, hogy a háttérből ne ráztam volna
virágot… ne vigyáztam volna rátok. Bíztam benne, hogy képesek

639
lesztek a gondját viselni ennek a tökéletes világnak, amelyet nektek
teremtettem. Túlságosan engedékeny voltam. Már látom, hogy nem
lehet rátok bízni semmit, mert ti mindent elrontotok. De a dolgok
megváltástant mattolnak… mostantól megváltoznak.
Az Emlékmű emeletein sutyorgás támadt, de fennhangon senki
sem mert megszólalni. Csupán egyvalaki tűnt fel Ophélie-nak, aki
sebesen kaptatott lefelé az egyik transzcendiumban, de túl messze
volt ahhoz, hogy be tudja azonosítani, ki az.
– Hajlandó vagyok másodszor is megmenteni a világot – közölte a
Másik –, de ezúttal új szabályokat hozok. Rengeteg szabályt. És
szemfülesen fogom egyelni… személyesen fogom felügyelni, hogy
mindenki szigorúan betartsa őket. Nem kellenek közvetítők, nem
engedem ki a kezemből a hatalmat. Mindenhol jelen leszek,
mindenről tudni fogok.
A családfők zavartan összenéztek. Faruknak látható erőfeszítésébe
került, hogy ne veszítse el a fonalat. Ophélie-t az bántotta a
leginkább, hogy a körben állók közül hamarosan egy sem fog
emlékezni semmire abból, ami a szeme előtt és a füle hallatára itt és
most lejátszódik. A Másik azt csinált velük, amit akart. Amikor
átvette Eulalie Itschen helyét, nem véletlenül az volt az első dolga,
hogy megfossza őket az emlékezetüktől.
Egyedül Janus tűnt úgy, mint aki teljességgel birtokában van a
szellemi képességeinek. Megvillantotta fekete szemét, és önelégülten
igazított egyet a bajusza szabályos csigavonalán.
– És ha ellenállunk? – nevetett fel.
A Másik kitágult orrlyukakkal szaglászta, mint egy támadni
készülő vadállat. Aztán a bordái közül egy szökőár erejével kicsapott

640
egy harmadik kar, nyitott tenyérrel, amelynek az élét pengeként
belevágta egyenesen Janus koponyájába, és egy suhintással tetőtől
talpig recsegve-ropogva kettéhasította a családfőt. Janus teste
azonmód szertefoszlott, köddé vált, és a hűlt helyén egy Könyv
hányódott a földön – két darabban.
Janusból nem maradt semmi. A Másik alig három másodperc alatt
pontot tett több évszázad és egy halhatatlan élet végére.
Az események ilyetén fordulatától Archibald és Gaëlle legalább
annyira megrémült, mint Ophélie, sőt, az egész Emlékmű osztozott a
rémületükben. Mamlasz behúzta fülét-farkát, és bánatosan nyivákolt.
A családfők fájdalmas képpel összegörnyedtek, a hasukra szorították
a kezüket, mintha a fivérük szenvedése nekik is komoly fizikai
gyötrelmet okozott volna.
– Mit művelt?
A csendben zokogó Pollux árnyékából Elizabeth lépett elő, és
elkerekedett szemmel bámulta a kettészakadt Könyvet. Amilyen
sovány volt, eddig senkinek fel sem tűnt a jelenléte, viaszsápadt arca
beleolvadt a csarnok fehér márványburkolatába. Olyan lendületes
léptekkel indult egyenesen a Másik felé, hogy az egyenruhája
szárnya sötéten libbent utána, majd amikor odaért az elé az
emberinek már a legkevésbé sem mondható, sokarcú teremtmény elé,
összecsapta a csizmája sarkát, LUX a mellkasán fényesen ragyogó
jelvényéhez emelte összeszorított öklét, és felszegte az állát.
– Én… én nem tudom, kivel vagy mivel állok szemben, de a rám
ruházott hatalomnál fogva letartóztatom.
Ophélie kénytelen volt meghagyni magában, hogy csodálta a lány
bátorságát. Ő a maga részéről, a csarnokban tartózkodó népes

641
társasággal egyetemben, pislogni sem mert, nehogy még a végén ő is
két darabban végezze. Végre olyannak látta Elizabethet, amilyen
valójában volt, helyesebben amilyen ő lehetett volna. A vöröses
lobonc, a szeplői, a termete, a tökéletes látása, ezek közül semmi, de
még a kora sem volt egészen az övé. Elizabeth mindezeket Ophélie-
tól vette át, ahogy Ophélie is sok mindent átvett tőle.
Ophélie csupán annyi előnyben volt vele szemben, hogy ő már
tudta, amit Elizabeth még nem. Mert a túloldalról a saját tükörképe
helyett őt látta meg a tükörben.
Úgy tűnt, hogy a Másik, akinek a harmadik karja csápként
vergődött a padlón, szintén levonta magában a megfelelő
következtetést. És az arc, amelyet magára öltött, Eulalie Itschené,
széles vigyorra húzódott, már amennyire a rajta éktelenkedő méretes
orr látni engedte.
– Szóval te vagy az.
Elizabeth ijedtében álltó helyében szökkent egyet, amikor a Másik
eltűnt, majd szorosan előtte ismét felbukkant, az arcába lehelt, és
mohó kíváncsisággal vizslatta a szeme alatt a sötét karikákat, a
sebeit, lapos mellkasát, kifürkészte minden gyengeségét, hogy erőt
kovácsoljon belőlük.
– Te vagy az.
– Tessék?
Elizabeth elveszettnek látszott. Összeszorította a térdét, hogy
fegyelmezze a lába remegését. A Másik vigyora addig szélesedett,
amíg kétoldalt kirepedt a szája, a bőre foszladozni kezdett, mintha a
sűrű szövésű álarc le akart volna róla fesleni.
– Te vagy Eulalie Itschen.

642
 Elizabeth abbahagyta a remegést. Ez a négy szó, amely végre
ráébreszthette volna a tényleges személyazonosságára, amelytől
visszakaphatta volna önmagát, épp ellentétesen hatott rá. A tagjai
elernyedtek, az arca kiüresedett. Mintha az elméje elzárkózott volna a
felismerés elől.
– Nem lényeges, kettőnk közül melyikünk volt az első, igaz? –
folytatta a Másik. – A kikezdésem fellebbezhetetlen… a
felsőbbségem kikezdhetetlen. Nézz csak magadra, te kis
szerencsétlen, még azzal sem vagy tisztában, ki vagy! De én
megmondom neked: áruló vagy. A te helyed ott van, ahol a régi világ
összes romlottsága pihen. Azzal, hogy visszajöttél, sodorba
vesztettél… veszélybe sodortál mindent, amit állítólag annyira meg
akartál menteni. Kötelességem, hogy visszaküldjelek abba a tükörbe,
amelyet soha nem lett volna szabad elhagynod.
A Másikból hirtelen kinőtt egy harmadik láb, amely a sarkával
akkorát toppantott a kövezeten, hogy a csarnok alatt a föld is
megremegett. A rengés hatására a falakról ölnyi darabokban
potyogott a burkolat, a kupolából zuhatagként zúdultak alá az
üvegcserepek. A polcok sugárban köpködték magukból a könyveket.
Ophélie elesett, a lökés a padlóra taszította; a füle annyira zúgott,
hogy a csörömpölésből és a kiáltozásból csupán tompa zajokat
érzékelt. Amikor a földmozgás lecsillapodott, a sálja előzékenyen
letörölte a port a szemüvegéről.
A csarnokra rá sem lehetett ismerni. A kő- és üveghalmok
mindent betemettek. Az oszlopok megrepedeztek, de olyan is volt,
amelyik kidőlt. A családfők közül többen férfiak és nők tetemeit
tartottak a karjukban, azokét, akiket a rengés lesodort a felsőbb

643
szintekről, és az esésben halálra zúzták magukat. Ophélie egyetlen
rokonát sem látta köztük, de a riadalom még nem ért véget, az
Emlékmű megtelt sikolyokkal. Remélte, hogy a szerettei odafönt
épségben átvészelték az egészet. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy kis
híján ő is egy hatalmas márványtömb alatt végezte volna, ha mellette
Artemisz nincs résen, és nem veti be az animizmusát, hogy a csapást
eltérítse.
– Köszönöm.
A romok között egy pár ölelkezett szenvedélyesen. A férfi, akit
Ophélie korábban látott lefelé rohanni a transzcendiumban, Róka
volt. Sörétes puskáját a vállára vetve olyan szorosan magához vonta
Gaëlle-t, mint amilyen szorosan Gaëlle az ő nyakába csimpaszkodott.
Róka csókokkal borította a lányt, ahol csak érte, amire az válogatott
szitkokat szórt a fejére. A boldogság egy apró buborékja a zavaros
óceánban.
Ophélie elhessegette maga elől a képet, ahogy Thorn magányosan
kóborol a túloldalon. Nem engedhette meg magának, hogy
elgyengüljön; ebben a helyzetben nem.
Archibald néhány karcolással megúszta a felfordulást.
Helyesebben karmolással, amelyeket Mamlasznak köszönhetett,
mivel amikor elkezdtek hullani az üvegcserepek, sietve felkapta a
macskát, hogy legalább őt megvédje. Az egykori nagykövet elismerő
füttyentéssel nyugtázta az eredményt.
Ophélie követte a tekintetét. Azon a helyen, ahol a Másik
harmadik lába a márványt érte, a földből a magasba kezdetlegesen
kiképzett sziklalépcső emelkedett, amely korábban nem volt ott.

644
Göröngyös fokai egyenesen a Secretarium gömbjéhez vezettek,
amely sértetlenül lebegett az üvegét vesztett kupola alatt.
„A tükör”, értette meg Ophélie. Az a tükör, amelyen keresztül
Eulalie és a Másik a Nagy Szakadás napján helyet cserélt egymással.
A végjátéknak ott kellett kiteljesednie.

645
 A TÉRIDŐ

Az űr egyre szélesedett. Már a bejáratnál álló szobor-automatát is

elnyelte, és egyre nagyobb falatokat harapott ki az Emlékműből,
mintha az, hogy a Másik halmozottan gyakorolja a begyűjtött
képességeket, percről percre közelebb hozná a végzetes átfordulást.
A nyílt terep felől süvített a szél, amitől Ophélie úgy érezte, hogy
árral szemben kell küzdenie. Ha ilyen tempóban halad, hamarosan
nem lesz mit megmentenie.
– Remélem, van valami terve, Thorn felesége! – kurjantotta neki
oda Archibald, miközben az ég felé törekvő lépcsőt szemlélte.
– Még jó, hogy van.
Csakhogy az a terv teljes egészében Elizabethre épült. Ophélie
megkönnyebbülve látta, hogy a lány nem szenvedett komolyabb
sérüléseket. Csupán annyi történt vele, hogy térdre rogyott a Másik
előtt, és a haja csimbókokban lógott megtört tekintetű szemébe.
Nélküle mindennek vége lett volna. Talán vele is vége lesz. Jelen
pillanatban minden attól függött, hogy Elizabeth hajlandó-e belátni
és elfogadni az igazságot. Egyelőre hagyta, hogy a Másik
megragadja a csuklóját, és mint egy makrancos kislányt, felrángassa
magával a lépcsőn, miközben túszul ejtője már így is formátlan
testéből fokról fokra újabb és újabb kinövések – karok, lábak, orrok,
szemek szájak, fülek – pörsentek elő, mígnem a maradék emberi
jellegét is elveszítette. A Másik egyre terebélyesedett, amivel
egyidejűleg a járása egyre bizonytalanabbnak látszott, mintha az
évszázadok során ellopott személyiségek mindegyike felül akart

646
volna kerekedni benne az összes többin, az elsőbbség jogát követelve
magának.
Felfelé menetelése nem maradt közönség nélkül. A felsőbb
szinteken összegyűlt férfiak és nők, amikor egy magasságba ért
velük, hátrébb húzódtak, de a látványtól képtelenek voltak
elszakadni. A Másik gond nélkül kihagyhatta volna ezt a hivalkodó
vonulást, még csettintenie sem kellett volna ahhoz, hogy Elizabethet
egyenesen a Secretarium belsejébe vigye, és a tükrön keresztül
visszaküldje a túloldalra. De nem, ő ragaszkodott a parádéhoz.
Nyilvános megszégyenítést akart.
Isten kilépett a háttérből, és ha már színpadon volt, esze ágában
sem volt megint elhagyni a világot jelentő deszkákat.
Ophélie hátán végigfutott a hideg. Janusra gondolt – a hatalmas,
utolérhetetlen Janusra, aki egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott –,
és elindult a lépcső felé.
Egy erős kéz nehezedett a vállára, hogy finoman, de határozottan
visszatartsa. Ophélie legnagyobb meglepetésére Faruk állt a háta
mögött, és lebeszélően ingatta a fejét. Feltámadt volna benne valami
halvány, távoli emlék az egykori másodmesélőjéről, vagy bárki
emberfiát megpróbált volna eltéríteni attól, amire Ophélie készült?
Ophélie tűrte a családfő jeges tekintetét és vele együtt azt az
elviselhetetlen fájdalmat is, amelyet a közelsége okozott neki,
mígnem Faruk feladta, és útjára engedte.
Gaëlle, aki inkább habzsolta, mintsem csókolta Róka arcát,
hirtelen eltolta magától rég nem látott udvarlóját.
– Ne menj utána! Negyvenháromszor negyvenháromféleképpen
próbáltam már kinyiffantani, és nekem, már ne vedd sértésnek,

647
megvan mind a tíz ujjam. Ez az izé elpusztíthatatlan. Te viszont nem
vagy az.
A két szeme, az egyikben a nappali ég kékje, a másikban az
éjszaka feketéje, ellentétes érzelmekről árulkodott. Ophélie csak
egyvalamit érzett. Félelmet. De csak azért is fel kellett mennie azon a
lépcsőn.
– Eulalie Itschen megfeledkezett önmagáról, már nem tudja, ki
valójában. Egyedül én segíthetek neki emlékezni.
Archibald tétován vakargatta az állát, amelyet a régi borosta
helyett már dús szakáll borított.
– Ez lenne a nagy terv?
– Nem kértem, hogy jöjjön velem.
Ophélie olyan gyorsan szedte a lépcsőfokokat, amilyen gyorsan
saruban csak bírta. Ilyen meredek lépcsőt még életében nem látott,
ráadásul lépten-nyomon megbotlott a ráomlott kődarabokban és
üvegcserepekben, viszont korlát híján nem volt miben
megkapaszkodnia. Egy darabig még hátrapillantgatott, de egy
bizonyos magasság fölött már inkább nem nézett le a földszintre, a
tekintetét Elizabethre tapasztotta, aki szánalmasan vergődött a Másik
markában.
– Egy távoli országban születtél régen, nagyon régen – kezdett
bele Ophélie jól hallhatóan a történetbe. – Elszegődtél a bábeli
katonasághoz. Egy hadműveleten dolgoztál nekik. Egy
telefonkészüléken keresztül addig beszélgettél a saját
visszhangoddal, amíg az el nem jutott a kikristályosodásig.
Ophélie szavai visszapattantak az Emlékmű falairól, de a
címzettjükhöz egyelőre nem értek el. Elizabeth arca, ahogy akarata

648
ellenére a Másik egyre feljebb és feljebb vonszolta, kifejezéstelenebb
volt, mint valaha, a lány csupán árnyéka volt önmagának.
A tehetetlensége láttán okkal fordulhatott meg bárki fejében, hogy
talán mégsem ő az igazi Eulalie Itschen.
Ophélie nem tágított:
– A családfőket te teremtetted, a saját szavaidból és a saját
véredből keltetted életre őket. És iskolát is alapítottál nekik, pontosan
itt, ezen a helyen.
A Másik a lépcső tetejére érve megtorpant. A Secretarium, amely
a szédítő magasságban közvetlenül ott ragyogott előtte, akár a
telihold, fülsiketítő zajokat adott ki magából. A Másik minden
képességét bevetette, mire az aranyburok, mintha csak valami
papírvékonyra préselt fémlemez lenne, felpattogzott, majd a glóbusz
nyekeregve szétnyílt. Ophélie összekuporodott, hogy védje magát.
Az Emlékműre egy orkán pusztító erejével zúdult a gerendák,
csavarok, tengelyek, fogaskerekek, vázák, ezüsttárgyak és
lyukkártyák zuhataga. A jelenet maga volt a régiséggyűjtemény
haláltánca. A világ legnagyobb adattárának végső tusája.
A feldolgozással, rendszerezéssel, osztályozással, lyukasztással
töltött megszámlálhatatlan munkaóra alig néhány másodperc
leforgása alatt semmivé vált.
A Secretarium úgy festett, mint egy felszámolásra ítélt, kibelezett
égitest. Egyedül önnön kicsinyített mása lebegett még benne.
A Másik egy könnyed kézlegyintésére az is kitárulkozott, és a
porfelleg mögött látni engedte a pókhálókkal sűrűn teleszőtt titkos
kamrát és a két féltekét középen függőlegesen elválasztó tükröt.

649
 A lépcső megemelkedett, mintha a föld alatt egymásra torlódó
kőzetrétegek felnyomták volna, hogy felérjen egészen Eulalie Itschen
szobájáig.
Elizabeth a levegőben szálldosó lyukkártyákat bámulta. Ophélie
próbált felülkerekedni a szédülésén; már csak néhány lépcsőfokot
kellett megmásznia, hogy utolérje Elizabethet.
– Te találtad ki a Könyvek rejtjelezését. E. I. néven egy csomó
regényes történetet írtál. Összebarátkoztál az idős gondnokkal. És
krónikus arcüreggyulladásod volt.
– Hagyd abba! – üvöltötte több szólamban a Másik.
A testén szájak sokasága tátogott, volt belőle az arcán, a nyakán, a
hátán, de még a hasán is. Szétfolyó tagjaival belemarkolt Elizabeth
hajába, megragadta Ophélie sálját, és mindkettejüket belökte, nem,
nem is belökte, behajította a szoba padlójára. Két puffanás, kétszeres
fájdalom. A tükör felszíne máris fodrozódott; a túloldal érzékelte a
két, az igazi és a hamis Eulalie közelségét, és követelte a jussát.
A parketta, akár egy rozoga tutaj, recsegve-ropogva imbolygott a
Másik számon felüli lábainak súlyos léptei alatt. A bőre
legváratlanabb felületein guvadozó szempárok mind Ophélie-ra
pislogtak, aki a maga részéről nemcsak a szeméből, de mindenéből
többet látott, mivel az esésnél megrepedt a szemüvege.
Ophélie lehorzsolt könyökére támaszkodva odakúszott
Elizabethhez, aki felhúzott térddel kucorgott tőle nem messze, és
akinek szinte világítottak a szeplők krétafehér arcán.
– Ez volt a szobád. Órák hosszat kopácsoltál az írógépeden. Innen
figyelted, hogyan cseperednek azok a gyerekek, akiket teremtettél.
Azt mesélted, hogy sokgyerekes családba születtél, emlékszel? Ők

650
voltak a családod. Nem hagytak el, senki sem akart megszabadulni
tőled. Te magad mentél át a túloldalra. Megkértél, hogy engedjelek
ki onnan, és én megnyitottam előtted az utat, te pedig véletlenszerűen
választottál egy tükröt egy bábeli háztartásban, és azon át kijutottál.
A te döntésed volt, élj együtt vele! Egyedül te tudod észre téríteni a
tükörképedet.
Elizabeth kéken-zölden feldagadt szemhéja alól Ophélie-ra
meredt.
– Sajnálom… – motyogta. – Ez egy rettenetes félreértés.
– Minden hiába – vágott közbe a Másik. – Ez az áruló megy
vissza a tükörbe, ott a helye. Neked pedig, nyomorult gyermekem,
ütött az óriási utód… az utolsó órád. Megvetem az erőszakot, de már
kétszer túlszítottad a játékot… kijátszottad a túloldalt, és nem
engedem, hogy harmadszor is megtedd.
Amit a Másik egyik szája kimondott, a többi visszhangként
ismételte. Ophélie nem félt. Már nem, azon már túl volt; minden
porcikáját áthatotta a rettegés. Az öregasszony, a szörny, a vörös
ceruza… A szemüvege repedt lencséit a feje fölötte hadonászó
tucatnyi karra emelte. Vajon melyik fogja miszlikbe aprítani?
– Nézz rám! Látod ezt? Én magam vagyok az emberi egészség…
az egész emberiség.
Hangos dörrenés hasított a levegőbe; a Másik koponyája
szétrobbant. A feljárat legfelső fokán Róka még lihegett a sietős
lépcsőmászástól, ő vette célba a vadászpuskájával.
– Nem vagy te senki!
És lőtt még egyszer, még mielőtt a Másik visszanöveszthette
volna a fejét, majd vöröslő pofaszakálla között elégedetten

651
elvicsorította magát. Gaëlle is vele jött, és a derekát hátulról
átkarolva biztosította, hogy amikor a puska visszarúg, ne veszítse el
az egyensúlyát. A lány büszkén a hősére pillantott, és utánamondta:
– Nem vagy te senki!
Róka megeresztett egy harmadik lövést. A figyelemelterelést
kihasználva Archibald átszökött a Másik számos lába között. Egy
kecses szökelléssel odapördült Ophélie és Elizabeth elé.
– Megérkezett az erősítés, hölgyeim! – jelentette, és gúnyosan
elmosolyodott, mintha kinevetné a saját ostobaságát, mert hiszen aki
ilyet csinál, annak nyilván elment a józan esze.
Ophélie végtelenül hálás volt neki azért, hogy miattuk a halállal is
kész volt szembeszállni, csak azt nem tudta, vajon mi módon
gondolta kimenekíteni őket. A Másik sérülései lassanként nagyjából
összeforrtak, és Rókának fogytán volt a lőszerkészlete.
Archibald előrehajolt, hogy a durrogtatás közepette se kelljen
hangosan beszélnie.
– Most jól figyeljenek ide, mindketten! De főleg ön,
Máraztsemtudomkivagyok kisasszony! Megpróbálok, hangsúlyozom,
megpróbálok összeköttetést létesíteni önök között. A feltételeket nem
én diktálom, egyiküket sem kényszeríthetem semmire, csupán
felajánlom szerény képességeimet, használjanak ki bátran, hogy a
közvetítésemmel belelássanak egymásba. Fogytán az időnk.
A szoba elcsendesedett. Róka kilőtte az összes töltényét.
– Helyesbítek – szólalt meg Archibald. – Máris elfogyott az
időnk.
Ophélie-nak összerándult a gyomra. A Másikból már nem
egyesével, hanem fürtökben buggyantak elő az újabb végtagok és

652
fejek, formátlan alakját elborította a nyelvek, fogak, szemek, szájak
és ujjak immáron féktelen tobzódása. Az egyik nyaka hirtelen
megnyúlt, mint valami bámulatos gyorsasággal növekedő
kúszónövény, és a végén lifegő fej támadásba lendült. És le is
csapott: telibe találta Róka fejét, bezúzta a homlokát, eltörte az orrát;
Ophélie minden roppanást a saját csontjaiban érzett. Róka megingott,
teljes súlyával Gaëlle-re nehezedett, aki nem bírta megtartani,
elengedni viszont nem akarta, így együtt zuhantak le a mélybe,
összekapaszkodva, egyetlen jajkiáltás nélkül.
Ophélie képtelen volt nem odanézni, csak bámult, mint akinek
kipeckelték a szemét. Nem haltak meg. Nem, ők nem halhattak meg;
még nem; így nem.
Mellette Elizabeth megsemmisülten egyfolytában azt motyogta,
hogy ez az egész egy hatalmas félreértés. Archibald arcáról lehervadt
a mosoly.
– Nem vagy te senki!
Kiáltotta egy hang, ezúttal Roseline nénié. A törött lencse miatt
Ophélie nem látott belőle többet egy színes foltnál, a nénikéje a
kedvenc zöld ruháját viselte, és az Emlékmű legfelső szintjéről ágált.
Egy szakadék választotta el attól a kis szobányi, lebegő
padlódarabtól, amelyen a Másik épp intézte a nagy leszámolást, de
válogatás nélkül hajigálta felé a polcról lekapott könyveket, ami tőle,
aki oly nagyra becsülte a papírt, nem kis áldozatkészségre vallott.
Ophélie mamája, papája, öccse, nővére, húgai, de még a bácsikája is
lelkesen csatlakozott hozzá a dobálásban, és mind vele együtt
üvöltötték:
– Nem vagy te senki! Nem vagy te senki! Nem vagy te senki!

653
 A könyvek felrebbentek. Az Animisták összeadták az erejüket, és
rajba gyűjtötték őket, a raj pedig szemmel láthatóan egyre dagadt.
Nem vagy te senki! Róka és Gaëlle utolsó szavai emeletről emeletre,
szájról szájra terjedtek. Nem vagy te senki! Az emléktárosok, akik
eddig a gyűjtemény megmentésével voltak elfoglalva, beleborították
púposra pakolt kocsijaik tartalmát a mélybe. Nem vagy te senki! Az
animizmus áthatotta a könyveket, mindegyiket a rajhoz vonzotta,
amely fenyegető forgószélként kavargott a levegőben. Nem vagy te
senki! A több ezer kötet egyszerre tolult a Másikra, a lapok
betapasztották az összes szemét, száját, fülét, elfedték az összes arcát,
átmenetileg lebénították az összes kezét. Nem vagy te senki!
Ophélie nem igazán tudta eldönteni, mit érez, végtelenül büszke,
ugyanakkor dühös is volt a rokonságára, bár a leginkább aggódott
értük.
– Ezzel csak még jobban felszítják a haragját.
Archibald kétoldalt kinyújtotta a karját, és az egyik tenyerét
Ophélie, a másikat Elizabeth arcára helyezte. „Időt nyernek nekünk.”
Ez volt Ophélie legelső gondolata, amely az összes többit felülírta és
lecsendesítette. Ophélie nem először tapasztalta, mire képesek a Háló
tagjai, de ilyen belsőleges és zavarba ejtően bensőséges
bevonódásban még nem volt része. Az észlelése fokozatosan
megváltozott, a kint és a bent közötti határ elmosódott. Az Emlékmű
zajaiból csupán halk zümmögés szűrődött be az agyába, de már nem
az, hanem a szíve dobbanásai adtak hangzó keretet a világnak,
miközben benne minden, még a saját személyisége is valahogy
képlékennyé vált. Ugyanakkor élesen érzékelte Archibald érintését az
arcán és egyidejűleg, akár a saját bőrén, Elizabeth arcán. Összeforrott

654
velük. Archibald beteg volt. Elizabeth öreg. Ophélie terméketlen. És
Ophélie tudta, hogy attól a pillanattól fogva, hogy egészen megnyitja
az elméjét ez előtt a két ember előtt, nem lehetnek titkai, nem tarthat
meg magának semmit. De ennek így kellett lennie. Mert ott volt
benne egy halom emlék valaki másnak az emlékei amelyeket át
kellett adnia kanyargós szerteágazó emlékek annak az Eulalie-nak a
titkos kertje aki a világ megmentéséről álmodozott de a családját nem
tudta megmenteni a lelkéből született lelkeket akiket azért választott
külön hogy belőlük valami más egy másik minőség szülessen egy
visszaverődés amely a családja helyébe lépett mégsem volt a családja
a részem volt belőlem vált ki és hiányzik hiányzik Thorn hiányzik
hiányzom.

Szabadíts ki!

Két szó. Ez sem kevés. A túloldalon a beszéd ellenkezik a világ

rendjével. Eulalie-nak idő kellett hozzá – rengeteg idő –, és persze
gyakorlás – rengeteg gyakorlás –, hogy újratanulja az emberi nyelv
alapjait. Hatéves korában kitalált egy titkosírást, nyolcévesen
megalkotott hozzá egy rendszert, tizenegy évesen befejezte az első
regényét, és tessék, most itt küzd, hogy emberfeletti erőfeszítések
árán kipréseljen magából négy megveszekedett szótagot.

Szabadíts ki!

Annyit legalább sikerült elérnie, hogy magára vonja Ophélie

figyelmét, aki végre kikászálódott az ágyából, és fátyolos tekintettel

655
körülnéz. A tekintete átsiklik Eulalie-n, pedig ott áll a szoba közepén;
nem látja az elkeseredettségét, sem a benne éledező reményt. Régóta
– nagyon-nagyon régóta – ez az első alkalom, hogy azon az oldalon
valaki egyáltalán meghallja a hangját. Eulalie-nak nincs sok ideje. Ki
kell használnia, hogy Ophélie félig még alszik, egyelőre másra nem
számíthat, az álom teszi Ophélie-t fogékonnyá a túloldalra.
Az álom és egy tükör.

Szabadíts ki!

A tükör úgy viselkedik, mint egy hangvilla, ahogy a hangja

beleütközik, a felszíne a másik oldalon szinte kivehető szavakká
alakítja a rezgéseket:
– Szabadíts ki!
A másik ágyban Agathe mélyen alszik, a hajkoronája vörösre festi
a feje körül a kispárnát. Eulalie észreveszi, hogy a matrac szélén
valaki ül mellette. Egy ifjú, akinek a színei olyanok, mint a
fényképfelvételek negatívján. Már megint ő. Ez a bábeli fiú egy ideje
mindenhová követi, mintha az árnyéka lenne – tulajdonképpen
mindketten árnyak. A tekintetéből süt a kedvesség és a kíváncsiság.
Eulalie tudja, hogy az ifjú nem ahhoz a régi emberiséghez tartozik,
amelyet magával együtt átfordított. Nem, ez a fiatalember csak
nemrég jutott át a túloldalra, mégpedig a bőségszarun keresztül,
amelyről Eulalie azt hitte, örökre eltemette; részben e miatt az ifjú
miatt van most itt, ebben a szobában, az éjszaka kellős közepén.

656
 De Eulalie-nak most elsősorban Ophélie-ra kell összpontosítania,
aki álmosan tapogatózik a tükörnél. Csak nehogy megszakadjon a
kapcsolat, amelyet nagy nehezen sikerült létrehoznia kettejük között!

Szabadíts ki!

– Szabadíts ki! – visszhangozza tompán a tükör.

Ophélie keresi benne Eulalie-t, aki valójában ott áll szorosan a
háta mögött. A tükörképe háta mögött. A mögöttes mögött.
– Tessék?
Eulalie árnyékból szőtt testét bizsergés járja át. Az
örökkévalóságnak tűnő némaság után végre valami párbeszédféle
kezd kialakulni.

Szabadíts ki!

Ophélie megfordul. Eulalie-ra néz, de nem látja. Milyen fiatal!

Félig még gyerek, épp csak serdül, de a finom kis keze körül máris
milyen szépen kirajzolódik a fejlett animista tehetség.
– Ki vagy te?
Ophélie minden mozdulatával, minden egyes szavával rezgéseket
kelt maga körül, amelyeket Eulalie tökéletesen érzékel a saját
rezgéseivel. De hogy válaszolni is tudjon, ahhoz igencsak össze kell
szednie magát.

Vagyok, aki vagyok.

Szabadíts ki!

657
 – Hogyan?
Ophélie álomtól bágyadt arcán van valami Artemisz gyerekkori
vonásaiból. Az ereiben az ő vére folyik, ugyanaz a tinta, amellyel
Eulalie megírta a történetük elejét. Egy pillanatra rátör a nosztalgia,
az a nap jut eszébe, amikor Artemisz nekiveselkedett a legelső
tükörátkelésének. Egy másik életben, egy másik városban.
Akkoriban, amikor a gyermekei még csak próbálgatták a
képességeiket, még nem tértek le a helyes útról.
Még nem térítették le őket a helyes útról.
A Másik, amint előlépett a túloldalról, kitörölte az emlékeiket.
Eulalie a háttérből végignézte a jelenetet. Látta, ahogy a saját
tükörképe neki adja ki magát, az ő nevében beszél, és mindegyik
gyermeke Könyvéből kitép egy lapot – ez alól csak Janus volt
kivétel, aki jó érzékkel aznap is elcsavargott. Eulalie úgy érezte,
elárulták. Ennek az egésznek nem így kellett volna történnie.
Tévedés.
A lelke mélyén Eulalie tudta. Már akkor tudta, amikor a Másik a
fülébe suttogta, hogy vigye át magával a háborúkat a túloldalra, ő
pedig ellensúlyozza a veszteséget. Eulalie meg akarta menteni a
világot, a világát; a Másik megunta az övét. És Eulalie azzal, hogy
szóra bírta a visszaverődését, és meghallotta a hangját, egyben
hatalmat adott neki arra, hogy elhagyja a túloldalt, és átvegye a
helyét. Olyan erőt adott neki, amellyel hasadékot ütött a két világ
közötti határon, ha úgy tetszik, ideiglenesen megnyitotta a
bőségszarut. Csak egy tükör kellett hozzá. Eulalie halogatta, hogy
betartsa az egyezség rá eső részét, mert ha alaposabb önvizsgálatot
tartott, tudta, hogy soha nem is lett volna szabad megkötnie ezt az

658
alkut. De a Másik nem tágított, a hívása a szigeten mindig,
mindenhol utolérte, Eulalie már nem mehetett semmilyen tükröződő
felület közelébe anélkül, hogy ne érezze úgy, hogy az be akarja
szippantani. A kiskanalait mind kidobta, az ablakokból kitörte az
üveget, még a szemüvegét is eldugta, nehogy idejekorán távoznia
kelljen, még mielőtt befejezhetné a leendő családfők nevelését.
Egyedül a szobája falán lógó tükröt tartotta meg érintetlenül.
Azt a tükröt, amelyen keresztül aznap, amikor a következő háború
már egészen közelről fenyegette a gyermekei életét, végül átkelt.
Azt a tükröt, amely majdnem ugyanolyan volt, mint az, amelyik
most visszaveri Ophélie értetlen tekintetét, ahogy ajkán a kérdéssel
belenéz: „Hogyan?”

Kelj át a tükrön!

– Miért?
Mert az emberiség egyik fele nem is sejti, hogy csakis a másik
fele áldozata árán maradhatott életben. Mert amint a háborúk
átkerültek a túloldalra, minden elcsendesült. Mert férfiak és nők
milliói végre letették a fegyvert, és kiléptek az ellenségeskedés
körforgásából. Mert ő, Eulalie az egyetlen, aki még nem lelt békére.
Mert a Másik nem hallgat rá. Mert hiába hagyta maga mögött az
árnyékvilágot, a ténykedésével nem hozott a napos oldalon egyetlen
szívbe, egyetlen otthonba sem megnyugvást. Mert mindketten
elkövették azt a hibát, hogy Istennek képzelték magukat. És mert –
pillantott Eulalie az Agathe ágya szélén ücsörgő ifjúra – Bábelen
mások is épp ugyanezt a hibát készülnek elkövetni.

659
 Mert így kell lennie.

– De miért én? – akadékoskodik Ophélie.

Eulalie nem tükörjáró, nincs semmilyen különleges adottsága,
soha nem is volt. Artemisz számos leszármazottját végiglátogatta,
hátha akad egy köztük, aki képes megnyitni előtte az utat. Igazából
fogalma sincs, Ophélie képes-e rá, de ha meg sem próbálja
meggyőzni, nem is fog kiderülni.

Mert vagy, aki vagy.

Ophélie elnyom magában egy ásítást. Hamarosan teljesen

felébred, és akkor már késő lesz.
– Megpróbálhatom.
Eulalie reszket. Vált még egy utolsó pillantást a bábeli
fiatalemberrel, aki elismerése jeléül mosolyogva felemeli két
kinyújtott hüvelykujját. Valami mégis visszatartja. Ha valahol, hát
akkor itt és most, ezzel a tükörrel szemben őszintének kell lennie.
Ezzel tartozik Ophélie-nak – és magának.

Ha kiszabadítasz, minden megváltozik:

te, én, a világ.

Eulalie fél, hogy elszalasztotta a lehetőséget, de Ophélie kedvező

elhatározásra jut magában.
– Rendben.

660
 Együtt lépnek be a tükörbe. A testük összeér, a sejtjeik
összekeverednek, egymásba vegyülnek. A határtalan, mégis szűk
térben a lényük kölcsönösen átjárja egymást. A fájdalom
elviselhetetlen. Eulalie érzi, ahogy apránként visszatér belé az élet,
de mintha már nem igazán lenne a régi önmaga. A gondolatai
elhomályosodnak, a személyisége feloldódik a másikban. Mindjárt
elhagyja a határmezsgyét. Választania kell, gyorsan, hogy hol akar
előbukkanni. Tőle aztán lehet bármilyen tükör, csak Bábelen legyen.
Csak nehogy elfelejtse!
Mit is?
Helyre kell hoznia a hibáit.
Miféle hibákat?
Haza kell térnie.
De hová?
Bábelre.

A kapcsolat megszakadt. Ophélie, aki elég nehezen rázódott vissza a

saját bőrébe, csak akkor értette meg, miért, amikor meglátta
Archibald a padlón hányódó cilinderét. És mellette elterülve magát
Archibaldot, aki elvesztette az eszméletét. Ophélie-t is csupán egy
hajszál választotta el az ájulástól. Elizabeth ugyanúgy kucorgott a
földön, mint eddig, és halkan nyöszörgött.
A szoba közepén a Másik még nem végzett, lomhán kaparászott a
több száz ujjával, hogy leszaggassa magáról az utolsó könyvlapokat.
Az Emlékműben kő kövön nem maradt, az emeletek leomlottak,
az egész polcrendszer, de még a kupola acélváza is eltűnt; körös-
körül nem volt semmi, csupán néhány hatalmas, a csípős, sós

661
levegőben sötéten dagadozó, vészjósló viharfelhő. Ophélie felállt, és
elbotorkált a parketta széléig; a heves szél ide-oda csapkodta a
nyakában a sálat, és kis híján letépte róla a tógát. Hová lett az
Emlékmű?
Ophélie megállt a peremen, és egy helyben lassan körbefordult.
Nem hitt a szemének. Ameddig csak ellátott, mindent víz borított,
amely az éghez hasonlóan haragosan tajtékzott. A végtelen óceánon
egy jelentős flottányi ütött-kopott, több száz éves páncélos hadihajó
hánykolódott. Ophélie lehajtotta a fejét, és hunyorított, hátha úgy
nem zavarja annyira a szemüvege repedezett lencséje. Sok-sok
méterrel a talpa alatt a háborgó óceán egy tölcsérszerű, feneketlennek
tűnő fekete lyukat nyaldosott körül, amelynek a formája pontosan
megegyezett annak a mellékszilánknak a formájával, amely egykor
az Emlékmű épületét tartotta, és bár a víz a körvonala mentén
fehéren felhabzott, a természet minden törvényének ellentmondva
egyetlen cseppjét sem fröcskölte belé. A planetáris emlékezet.
A túloldal a felszínre vetette a régi világ egy darabját, és cserébe
lerántotta a mélybe azt a keveset, ami Bábelből még megmaradt.
Elragadta az Emlékművet, Farukot, Artemiszt, az egész családot,
köztük Ophélie közeli rokonságát.
– Visszahozhatom őket – vakkantotta kórusban a Másik
megszámlálhatatlan szája.
Ophélie megfordult, végignézett a torz testet borító arcok
összevisszaságán. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon mi tartja még
egyben ezt a burjánzó tenyészetet, miközben a Másik szinte
irányíthatatlanul hajladozó karjai a semmiben lógó tükörre

662
mutogattak, amelynek egyre zavarosabb felszínén, mintha megvakult
volna, nem tükröződött semmi.
– Az átok a hit igaz sebe… az egész a ti hibátok, Eulalie-é és a
tiéd. Nektek is kell helyrehozni. A világot meg megmarta a kan…
megtartom magamnak, az egyedül az enyém.
– Nem vagy te senki!
Ophélie hangjához egy másik hang is csatlakozott. Elizabeth
felállt. Ahogy öntudatosan felszegte a fejét, dús haja a vállára omlott.
Idomtalan teste mintha megtelt volna elevenséggel. Végre
felülkerekedett a jelentéktelenségén, és éreztette a jelenlétét, hogy
nagyon is itt van, és két lábbal áll a földön.
– Nem beszélhetsz a nevemben!
A Másik összes szeme – és nem kevés volt belőle! – elkerekedett,
majd hirtelen lecsukódott, és mind szép sorban belesimult a bőrébe.
Ezt követően a fejek, az arcok, a lábak, a karok is egyenként
visszahúzódtak, mintha valami ellenállhatatlan, belülről ható erő
beszívta volna őket. Az ormótlan test egyre töpörödött, levedlett
magáról minden felesleget, ismét emberi alakot öltött, és addig
formálódott, mígnem – érezhetően nem önszántából – Elizabeth
kiköpött másává alakult, még az előfutár-egyenruhát is mintha
egyenesen rá szabták volna.
Lenézett a kezére, és hitetlenül forgatta őket maga előtt. Azokat a
kezeket, amelyeken a szeplőkön kívül nem volt semmi különös.
– Már emlékszem – szólalt meg Elizabeth. – Emlékszem, miért
szegtem meg az egyezségünket, és jöttem vissza a túloldalról.

663
 Elizabeth higgadtan, kimérten beszélt, de ahogy kérlelhetetlen
tekintettel önmaga hasonmását méregette, látszott rajta, hogy csupa
elszántság.
– Az emberiségnek az a része, amelyet annak idején átvittem
magammal, már egyáltalán nem olyan, mint amilyennek régen
ismertük. Megváltozott, megbékélt önmagával. Sokkal inkább, mint
az a része, amelyet a gondjaidra bíztam. Ma már semmi értelme a fél
világot feláldozni a másik megmentéséért. És különben is –
sóhajtotta félénk mosollyal az ajkán –, kik vagyunk mi, hogy bárki
helyett döntsünk?
Ophélie arra lett figyelmes, hogy a Másik mintha egy kicsit
megingott, a tartása megereszkedett volna. Ilyet eddig még egyszer
sem látott tőle. De nem a kétely, hanem inkább valami kisebbségi
érzés kifejezése ült ki az arcára, valami meghatározhatatlan
hiányérzeté, amelyért Elizabeth szavai nem kárpótolták. Annál is
kevésbé, mivel akarata ellenére Elizabeth rákényszerítette ezt a
satnya, gyengécske testet, amelyből hasztalan próbált szabadulni.
Mindenesetre nem hagyhattak időt neki. Ophélie fejjel előre
rohamra indult, és a két, ujjak nélküli ökle minden erejével taszított
egyet a Másikon, aki háttal nekiesett a tükörnek, és ahogy
hátratántorodott, rámeresztette iszonytól dülledő szemét. A zuhanó
test becsapódásakor az üveg, az ólom és a higany egymásra illesztett,
vékony rétegeiben örvény keletkezett. Az átjáró megnyílt, hogy a
túloldal végre megkapja az egyensúlyhoz szükséges cserealapot. De
a Másiknak sehogyan sem akaródzott megadni magát,
megkapaszkodott a tükör keretében, és olyan szívósan küzdött, hogy
újra és újra előbukkant a felszínen. Hiába rúgkapált, Ophélie és

664
Elizabeth nem törődött a kemény ütésekkel, mindketten teljes
súlyukkal nekifeszültek, hogy valahogy benyomják végre.
De sehogy sem boldogultak vele, és egyhamar kimerültek.
A Másik még ilyen törékeny testalkattal is ellenállt nekik.
Ha eleresztik, elpusztítja őket, kiontja Ophélie vérét, és beteljesíti
a vörös ceruzával papírra vetett jóslatot.
Ekkor a tükörből kinyúlt két kar. Ophélie először azt hitte, megint
a Másik növesztette ki őket magából, de a karok a Másik köré
fonódtak, satuba fogták a derekát, és behúzták az örvénybe a testét.
Mindkét kar csuklónál tele volt forradásokkal.
Thorn karja.
Thorn észlelte a határmezsgyén támadt hasadékot, és élt a
lehetőséggel. Mielőtt a Másik arca végleg a felszín alá merült, a
vonásai meglepettségről árulkodtak. Először a szeplői halványodtak
el, aztán a szemöldöke is eltűnt, majd az orra, a szeme, a szája,
mígnem mindenét, az egész lényét elnyelte a foncsor.
Névtelen ripacsként bukott alá az ismeretlenség homályába.
Thornnal.
– Nem, még egyszer nem hagyom!
Ophélie bedugta a kezét a tükörbe. Érezte, ahogy a köztes térben
Thorn elkapja a csuklóját, de az ujjai nélkül ő nem tudta viszonozni a
szorítását. És a mélység vonzását is érezte, amely elképesztő erővel
húzta befelé. Ha Elizabeth nincs ott mellette, hogy a sáljánál fogva
visszatartsa, a tükör egy pillanat alatt őt is magával ragadta volna.
Ophélie felüvöltött a fájdalomtól. Kifordult a válla, de nem érdekelte.
Eltökélte magában, hogy márpedig ő visszahozza Thornt, még ha a
fél karját kell is odaadnia érte.

665
 Csak Thorn nehogy elengedje!
De Thorn elengedte.
Ophélie elveszítette az egyensúlyát, hanyatt ráesett Elizabethre,
aki pedig vele együtt rázuhant az épp éledező Archibaldra. A tükör
felszíne kisimult és ismét megszilárdult. Az átjáró bezárult. Se ki, se
be.
Ophélie kétségbeesetten bámulta a kezét. Az ujjai nélkül még csak
megvolt valahogy, de Thorn nélkül mi lesz vele?
Körülöttük az Emlékmű szerkezete kezdett fokozatosan
visszarendeződni. Először csak a körvonalai rajzolódtak ki az égbolt
és az óceán kék háttere előtt, áttetszően, akár egy délibáb, aztán a kép
kiszínesedett, és a vázlatos vonások közti űröket kő, acél és üveg
töltötte ki. A Secretarium romjai, a sziklalépcső, a főbejárat, az
előkert a sárga virágú mimózákkal, a traszcendiumok és a felfelé
gyűrűző emeletek mind visszakerültek a helyükre. Ophélie rokonsága
teljes létszámban felsorakozott, és az emléktárosokkal egyetemben
értetlenül pislogott körbe-körbe.
– Ajjaj! – bukott ki Archibald száján.
Ophélie is látta. A látszólag a semmiben függő tükör mögött a
kopott tapéta mintája lassanként előtűnt. Azzal, hogy a Másik
átfordult a túloldalra, az egyezség érvényét vesztette, mintha soha
nem is lett volna. És a két világ egyszeriben ugyanarra a síkra került:
a régi előbukkant ott, ahol a helyén már állt az új. A szoba kiegészült,
az a fele, amelyik eddig napvilágnál nem látszott, újból megjelent, és
vele együtt az Emlékmű elsüllyedt része is, amelyet a bábeli
építészek abban a hiszemben, hogy egykoron porig omlott,
újjáépítettek. És a kettő készült vészesen egymásra torlódni.

666
 Elizabeth a szájához emelte a kezét, és amilyen hangosan csak
tudta, tőle váratlan határozottsággal elkiáltotta magát:
– Mindenki haladéktalanul hagyja el az épületet!
Ophélie nem akart elmenni. Csak állt az oldalán tehetetlenül lógó,
kifordult karjával, és nézte, ahogy a szobában körülötte egyre-másra
tünedeznek fel a régi bútorok. A parketta recsegett, a falból
potyogtak a téglák, az épület minden szeglete egyre hangosabban
dübörgött. És ha Thorn itt van, valahol egészen közel? Biztosan
mindjárt ő is feltűnik valahol. Ophélie érezte, hogy valaki a vállára
teszi a kezét. De csak Archibald volt az, aki a repedezett lencse
mögött kereste elrévedő tekintetét. És azt mondta neki, menni kell, itt
az idő.
Aztán egy csattanás. És a következő pillanatban minden elsötétült.

667
 A TÜKÖRJÁRÓK

Pollux botanikus kertje pont olyan volt, mint amilyennek Ophélie

emlékezett rá. A forróságtól vibráló levegő telítődött nehéz
illatokkal, harsány színekkel, hangos madárcsicsergéssel és
rovarzümmögéssel, de mindent friss, hűsítő szellő járt át. És ez a part
felől érkező, langy fuvallat sós párát fújt a szárazföld felé.
A pálmaliget mögött, ott, ahol korábban a feneketlen mélység
tátongott, most egy óceán békésen fodrozódó tükre nyúlt a
végtelenbe.
Nem voltak már a felhőtengeren bárkaként lebegő szilánkok;
mindenütt csak föld volt, és víz.
– Ezzel nem kevés papírmunka lesz.
Octavio szeme eleven, vöröses fénnyel csillogott arcába lógó
frufruja mögött. És bár úgy tűnt, a kertet nézi, benne egyedül a
kishúgát látta. Secunda Helénával és Polluxszal kártyázott a fűben,
egészen belemelegedett a játékba, amelyet idegenek egyre gyarapodó
tömege állt körbe. A régi világból visszatért férfiakra, nőkre és
gyerekekre minden tárgy és jelenség az újdonság erejével hatott.
Folyamatosan vándoroltak, bejárták az egész földrészt, és miközben
némán rácsodálkoztak a távollétük alatt alaposan megváltozott világ
dolgaira, fel sem tűnt nekik, hogy a puszta jelenlétük milyen
feszengést vált ki az új nemzedékekből. A mélység talán
betemetődött, de a két világ között továbbra is éles szakadék
húzódott.

668
 – Az emberiség két külön szerveződése ugyanazon a földön –
jegyezte meg Octavio, mintegy rácsatlakozva Ophélie gondolataira. –
Meglepne, ha súrlódás nélkül menne az együttélés. De majd elválik,
minden az egyéni döntéseken múlik. Részemről mindenesetre
szívesebben vagyok itt, velük, mint hogy odaát az idők végezetéig
egyedül folytassam a pokoljárásomat. Sorry – tette hozzá sietve. –
Ezt nem kellett volna mondanom.
Ophélie rámosolygott, és amikor meglátta, a fiú milyen ruhát
visel, a szája sarka még inkább felkunkorodott: semmi arany, semmi
jelvény, semmi cicoma. A csizmáján fityegő, szárnyforma
ezüstsarkantyúkat leszámítva ugyanolyan hétköznapian öltözködött,
mint bármelyik egyszerű polgár.
– Jogod van kimondani, amit gondolsz. Elvégre Új-Bábelben
vagyunk, ami részben neked is köszönhető. Lady Septima nem volt
érdemes a tiszteletre – tette hozzá némi habozás után –, de titeket
szeretett, a maga módján.
Octavio egy pillanatra sem vette le a tekintetét a húga sebhelyes
arcáról. Secunda nevetett. Nem kellett különösebb látnoki képesség
ahhoz, hogy az ember tudja, mint mindegyiket, ezt a játszmát is
könnyűszerrel megnyerte Heléna és Pollux ellen. A ceruzáit végleg
elpakolta, nagy valószínűséggel azért, mert már nem volt mit
rajzolnia, a visszaverődések megszűntek, a jövő már nem üzent neki.
Ő megtette a magáét: a tragikus végkifejletet sikerült
megakadályoznia. Ha nem löki be Thornt a kalitkába, Thorn nem
tudta volna magával rántani a Másikat a túloldalra, amit nem
mellesleg akkor sem tudott volna megtenni, ha ő maga nem
tükörjáró.

669
 Secunda és Thorn megmentette Ophélie-t a vörös satírozástól. És
nemcsak őt, az övével együtt még oly sok életet.
– Hazamész a szüleidhez?
Octavio próbált nem elérzékenyülni, de a jelentéktelennek tűnő
kérdés mögött Ophélie megérezte a hátsó szándékot, és a szíve
nyomban elfacsarodott. Maradj! Ophélie a szemével megkereste a
rokonait, akik a kert egy távolabbi zugában hűsöltek a kezükben
kávéscsészékkel, a fejük fölött az animizmusuk hatására vidáman
pörgő, színes napernyőkkel. Pár nappal elhalasztották az utazásukat,
ragaszkodtak ahhoz, hogy megvárják, amíg Ophélie befejezi a
gyógykezelését. Nem siettek fellengérre szállni, és igyekeztek minél
kellemesebben eltölteni az utolsó óráikat Új-Bábel verőfényes
napsütésében, mielőtt hazatértek volna a mindig szitáló esőbe.
A világ nagyot fordult, de az időjárás hű maradt önmagához.
– Még nem megyek haza. De nem is maradok.
Octavio összevonta a szemöldökét.
– Hová mész?
Ophélie nem felelt, csak talányosan elmosolyodott, amit Octavio
sokféleképpen értelmezhetett magában.
– Megmondtad nekik?
– Már elköszöntem tőlük.
– Értem. Well… vége a szünetemnek. Remélem, megbocsátasz, de
annyi munkám van, hogy bőven van mivel kitöltenem a fennmaradó
napjaimat. Ha valamikor, bármikor visszajössz Bábelbe, elvárom,
hogy felkeress.
Azzal Octavio összecsapta a bokáját, a fényes ezüstszárnyak
csilingelő hangon megpendültek, sietősen sarkon fordult, és vissza

670
sem nézett, ne kelljen búcsúzkodniuk. Menet közben még
összeszedte Secundát, aki félbehagyta a játszmát, megfogta a bátyja
kezét, és vele együtt távozott. Heléna és Pollux tanácstalanul bámulta
a gyepen heverő kártyalapokat, nemigen tudták, mihez kezdjenek
velük, miután már nem volt, aki elmagyarázza nekik a
játékszabályokat.
Ophélie egyedül maradt a fasorban. Mivel a hosszúra nyúlt
gyógykezelés alatt nem hagyhatta el a kórház folyosóit, a ragyogó
napfény még bántotta a szemét. A gézturbán alatt fájdalmasan
lüktetett a feje. A haját le kellett borotválni, de már kezdett
visszanőni. Azok után, hogy megúszta a vörös ceruzát, és a világ sem
omlott össze, elég ostobán vette volna ki magát, ha pont abba hal
bele, hogy egy gerenda fejbe kólintja. Az orvosok szerint szépen
javult az állapota. Egy jókora púp, egy kiugrott váll, mínusz tíz ujj,
egy terméketlen méh – ez volt a mérleg. Az ügyetlensége is megint a
régi volt, csak azt nem tudta eldönteni, hogy a többszöri átkeléstől
vagy attól, hogy újra egyesült a visszaverődésével. Hát igen,
tulajdonképpen tényleg nem volt oka panaszra.
De nem mindenki volt hozzá hasonlóan szerencsés.
– Hát ön is elhagy.
Ophélie lenézett a lába elé. A páfrányok árnyékában Archibald
heverészett, cilinderét a szemébe húzta; Mamlasz összegömbölyödve
dorombolt a mellén. A megjegyzés annál is inkább meglepte
Ophélie-t, mivel Archibald egyszer sem látogatta meg a kórházban.
De ezért cseppet sem neheztelt rá. Egyrészt mert nem kevesebbet,
mint az életét köszönhette Archibaldnak, ugyanis ő húzta ki a romok
alól, másrészt mert a kapcsolódásuk óta Ophélie többet tudott róla,

671
mint valaha szeretett volna. Kölcsönösen ismerték egymás
legbensőbb titkait. Ophélie sosem lesz képes új életet adni, Archibald
pedig már nem sokáig tarthatja meg az övét.
– Tudom, hogy ez nem feltétlenül fér bele az életfilozófiájába –
sóhajtott Ophélie –, de azért vigyázzon magára.
Mint minden egyes nap azóta, hogy a kórházi ágyban felébredt,
most is eszébe jutott, hogy kik maradtak életben, kik jöttek vissza, és
főleg: kik mentek el talán örökre. Rókára gondolt. És Gaëlle-re. És
Ambrosiusra. És Janusra. És Hildegarde anyóra.
És Thornra.
– Ezt ne csinálja!
– Mégis mit?
– Ne gondolkodjon annyit! Inkább füleljen!
Ophélie szót fogadott. És addig hegyezte a fülét, amíg a
papagájok rikácsolása, a tücskök ciripelése és a társalgásfoszlányok
közül ki nem hallotta Victoire gügyögő hangját, Victoire-ét, akinek
be nem állt a szája. A kislány a galambdúc mellett labdázott
Farukkal, akit egy jól irányzott dobással épp fejen talált, mert Faruk
lassú volt, és sosem emelte fel időben a karját. De Victoire képtelen
volt betelni a társaságával, a maga érthetetlen nyelvén ellátta jó
tanácsokkal, majd ismét a labda után szaladt, hogy megint eldobja.
Valahányszor megbotlott, Berenilde azonnal felpattant a padról,
ahonnan szemmel tartotta, de Roseline néni mindig kedvesen
megfogta a karját, és visszahúzta maga mellé.
Ahogy elnézte őket, Ophélie érezte, hogy máris borzasztóan
hiányoznak neki, pedig még el sem indult. Mindannyian hiányozni
fognak. Ugyanakkor tudta, hogy még ha saját családja nem lehet is,

672
ezekkel az emberekkel, akikkel jóban-rosszban összecsiszolódott,
örökre összetartozik, és mellettük mindig otthonra talál. Felemelte a
karját, és még egyszer odaintegetett a szüleinek, az öccsének, a
nővérének és a húgainak, a bácsikájának, mindegyiknek külön-külön.
És bár a kesztyűjét a lábadozása közben kézhez szoktatta, amitől úgy
festett, mintha a teste ezen részének nem lenne semmilyen
hiányossága, az ujjait igazából a sálja pótolta. Segített Ophélie-nak
begombolkozni, mosakodni, tartotta helyette az evőeszközt, és nem
azért, mert Ophélie az animizmusával így irányította, hanem mert ő
maga így akarta, így döntött. Elmúltak azok az idők, amikor még
mindenben a gazdája gondolatait és érzéseit követte. Mindketten
szabadon rendelkeztek önmagukkal, de együtt maradtak. És ez így
volt jól.
– Ahogy már mondtam – dünnyögte Archibald a páfránylevelek
alól –, ha nem jön vissza a Sarkra, a Sark megy el önhöz.
– Visszajövünk.
Archibald feltolta a homlokára a cilinderét.
– Jövünk?
Ophélie szó nélkül továbbállt. Volt még egy utolsó találkája
valakivel, akivel mindenképpen beszélnie kellett. Az a valaki a
kapunál várta, nekidőlt a kerítésnek, akár egy fáradt öregasszony, és
alig bírta nyitva tartani a szemét. Amint visszatértek az emlékei, a
szervezetében mintha ketyegni kezdett volna egy láthatatlan óra, és
megindult a visszaszámlálás.
– Megviseltnek tűnsz – jegyezte meg Ophélie.
– Te sem vagy túl jó bőrben.
– Hogy szólítsalak? Elizabeth, vagy inkább Eulalie?

673
 – Elizabeth. Már rég nem vagyok Eulalie. De a név nem fontos.
Ők a fontosak.
A rácsok között mindketten benéztek a botanikus kertbe, ahol a
családfők ügyetlenséget ügyetlenségre halmoztak. Heléna és Pollux
próbálták összeszedni a kártyalapokat, amelyeket a szél felkapott, és
elsodort előlük. Faruknak egyszer sem sikerült elkapni Victoire
labdáját. Artemisz összeroppantotta a kávéscsészét, amelyet a
levéltáros a kezébe adott, és szemmel láthatóan igen elégedett volt
magával. Úgy viselkedtek, mint megannyi nagyra nőtt gyerek. Ha
csak pár órát töltöttek is a túloldalon, a kiruccanás után egyik
családfő sem nyerte vissza a régi formáját. A nagy visszatéréskor a
Könyveik üres lapokkal voltak tele. Elizabeth pedig, bár az ereje
fogytán volt, a még rendelkezésére álló időt teljes egészében arra
szánta, hogy újraírja a kódjaikat – jócskán leegyszerűsítve.
– A Könyveikben ezúttal olyan tintát használtam, ami nem marad
meg örökre. És kihagytam az elbeszélésből a halhatatlanságot, nem
adtam a gyermekeimnek különleges képességeket, épp csak
elindítottam őket egy szálon, mert azt szeretném, ha a folytatást ők
maguk találnák ki. Nélkülem. Szerettem volna Janust is visszaemelni
a történetbe, de az ő Könyve túlságosan megrongálódott.
– És az ő Könyveik? – kérdezte Ophélie. – Azok hol vannak?
– Biztos helyen, ahol senki sem akadhat rájuk – sejtelmeskedett
Elizabeth.
„Biztos helyen, ahol senki sem téphet ki belőlük egyetlen lapot
sem”, fordította le magában Ophélie.
Anélkül, hogy előre megbeszélték volna, mindketten egyszerre az
óceán felé fordultak, egy kis sziget irányába, amelyen a

674
messzeségben, túl a szárazföldön a felújítási munkálatokhoz már
felállított darukon és vasszerkezeteken, kirajzolódott az Emlékmű
csonka tornya. A torlódást nemcsak a könyvtár épülete, de a
gyűjtemény is jelentősen megsínylette. Több százezer kötetből tűntek
el a betűk, ugyanolyan rejtélyes módon felszívódtak, akárcsak
Ophélie karjáról az AP billog. A túloldal nem tűrt semmilyen tintát,
sem nyomdafestéket, odaát az írásnak nem volt létjogosultsága.
Ami pedig az egykor Eulalie dolgozószobájának válaszfalán lógó
tükröt illette, az ripityára törött.
– Azóta nem tapasztaltam semmi említésre méltót – vágott
Elizabeth a kérdés elébe. – A fél napomat azzal töltöm, hogy minden
tükörben és fényes felületen megnézem magam, de a Másik nem
jelentkezett.
Ophélie bólintott. Neki sem volt miről beszámolnia, I. Ambrosius
sem tűnt fel újra. A megjelenését nyilvánvalóan az tette lehetővé,
hogy a két oldalt elválasztó hártya a világok egymáshoz súrlódásakor
annyira elvékonyodott, hogy az aerargyrum kellő töménységben át
tudott szivárogni rajta. Ennek alapján a tény, hogy I. Ambrosius
többé nem mutatkozott, bizonyos értelemben azt jelentette, hogy
helyreállt a világ rendje. De csak majdnem.
Ophélie az Elizabeth hosszú, vörös loboncába vegyülő ősz
hajszálakat nézte. Az első közös tükörátkelésük óta az útjaik hol
keresztezték egymást, hol szétváltak, hol ismét összefutottak, mintha
legalábbis ikrek lennének, most viszont mindketten másfelé indulnak
tovább.
Elizabeth fancsali mosolyra húzta ráncos ajkát.

675
 – Tudod, a visszatérésem szörnyű volt. Nem tudtam, ki vagyok, és
külsőre sem ismertem magamra; a fél személyiségemet és a
vonásaim egy részét is elveszítettem. Amikor váratlanul betoppantam
abba az idegen nappaliba, halálra rémítettem egy kedves bábeli
házaspárt, miközben én még náluk is jobban meg voltam ijedve.
Elmenekültem. Céltalanul kóboroltam az utcákon anélkül, hogy
tudtam volna, mit keresek itt, és egyáltalán hogy kerültem ide.
Feltételeztem, akaratom ellenére. Eulalie Itschen túl nagy
felelősséget vállalt magára, gondolom, az nyomasztott annyira, hogy
mindenről megfeledkeztem. És aztán a te emlékeid is rárakódtak az
enyéimre. Egy zsibongó ház tele gyerekekkel. Ez nemcsak az én
múltam a családfőkkel, egy kicsit a te gyerekkorod is benne van.
Végül magamban arra jutottam, hogy elcsaptak otthonról. Amikor a
gárdisták megállítottak, és megkérdezték, hogy hívnak, nem tudtam,
mit feleljek. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Euli… Ela…”, mire
a hatóságok bejegyezték, hogy „Elizabeth”. Sajnálom, hogy nem
tudhatom meg, a te történeted hová vezet – tette hozzá változatlan
hangszínnel. – Mert amikor a körutad végéről visszatérsz, én már
nem leszek itt. Nem hiszem, hogy megérem az estét.
Ophélie úgy bámult rá, mint akit leforráztak.
– Csak viccelek. Szerintem pár hétig még biztosan kihúzom.
Azzal Elizabeth, miután elégedetten kacarászva nyugtázta
magában, hogy a csattanó kifejezetten hatásosra sikeredett,
csoszogva, amúgy öregesen odasétált a családfőihez.
Ophélie nélkül már nem lett volna életben. Ha az a vonat az
elhajlásgondozóban betartja a tervezett útvonalat, és a harmadik
szintre viszi, Ophélie nem lehetett volna ott Lady Septima színe előtt,

676
amikor Elizabethet előállították. Nem szállt volna fel vele arra a
fellengérre. Nem tudta volna megmenteni őt a végzetes
becsapódástól. És soha nem fedezték volna fel együtt a
huszonkettedik szilánkot. És nem jöttek volna vissza mindketten a
lazaropterrel. Elizabeth egyedül soha nem lett volna képes
felülkerekedni a Másikon. És a két oldal végül megsemmisítette
volna egymást.
Vagyis a történet enyhén szólva kicsit rosszabbul végződött volna.
Ophélie felbaktatott a hídra, amely alatt már nem felhők
bodrozódtak, hanem az óceán vize hullámzott, és átment a piactérre.
Az asztalok és bódék között összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a
nyüzsgés, mint a botanikus kertben. Bábel jelenlegi lakosságához
Bábel egykori lakosai vegyültek, akik az árusok legnagyobb
elkeseredésére megfogdostak, megszaglásztak, megkóstoltak
mindent, amit csak értek. A családi gárdának akadt dolga rendesen,
hogy kibékítse egymással a békétlenkedőket. Octaviónak igaza volt,
az együttélés nem ígérkezett egyszerűnek.
Nem, nem lesz egyszerű, viszont csakis a javára válhat
mindenkinek. Ophélie-nak eszébe jutott az a fiatal lány, akivel az
ismeretlen szilánkon, az elhagyatott falu mellett találkozott.
A tekintete. A régi-új jövevények szemében ugyanazt a tekintetet
látta. Egy olyan tekintetet, amelyből sugárzott a feltétel nélküli
elfogadás, amely nem ítélkezett, nem méricskélt, amely mindenben
meglátta az értéket. Amelyben a másság új értelmet kapott. Lazarus
sok sületlenséget fecsegett össze, de egy dologban Ophélie kénytelen
volt igazat adni neki. Annyi mindent tanulhatnánk tőlük!

677
 Ophélie a távolba nézett, túl a téren összegyűlt tömegen, és
próbált minél többet befogadni az elé táruló látványból, a
szárazföldből és az óceánból, a régi és az új világból. A szíve
hevesen dobogott. Annyi mindent nem látott még belőle, annyi
minden várta, hogy felfedezze!
Átvágott a villamossíneken, és addig ment, amíg oda nem ért
ahhoz a kis üzlethez, amelyet keresett, és amelynek a bejárata fölött
cégér hirdette:

ÜVEGEZÉS – TÜKÖRFÉNYEZÉS

Belépett. A sál behúzta maguk után az ajtót. Az üzlet

gyakorlatilag üres volt. A kereskedő épp telefonon beszélt egy
érdeklődő vevővel. A pultra helyezett rádiókészülékből egy régi,
szilánkszerte jól ismert dalocska szólt, amelynek Ophélie mindig
elfelejtette a címét:

Felrebben a kis madárka,

bár azt hitted, már a tied,
Késik szerelmed, ha várod,
s ha nem, hozzád siet.

Az adást nem zavarta meg semmi, nem voltak visszhangok, a

jelenség már csak nagy ritkán jelentkezett. Ophélie óvatosan, nehogy
véletlenül összetörjön valamit, végigment a kétoldalt sorban
kihelyezett tükrök között, amelyekben az alakja a végtelenségig

678
megsokszorozódott. A túloldal ennek a világnak a tükörképe. De mi
van, ha az ő belső világa valaki másénak a visszatükröződése?
A kereskedő, aki még mindig a telefonon lógott, nem vette észre.
Annál jobb. Ophélie az üzlethelyiség végébe ment, egy beugróba,
ahová a férfi nem láthatott el, a legnagyobb tükörhöz, amelybe
széltében és hosszában is kétszer belefért volna. Elég nevetségesen
festett. A feje vastagon körbe volt tekerve gézzel, a nyakában
idegesen micergett a sál, a nővére toldozta-foldozta tóga lógott rajta,
a kesztyűje ujjai pedig átvették az izgatottságát, és türelmetlenül
ficánkoltak. A keze ugyan megvolt, de sok hasznát nem vette. Nem
tudott fogni vele. Nem tudott olvasni. Nem tudta visszatartani
Thornt.
Ophélie mélyen belenézett a saját tükörképe szemébe, de nem a
felszínt fürkészte, hanem azt, ami mögötte volt. A mögöttes mögött.
– Szándékosan engedted el a kezem, ugye? – suttogta. – Nem
akartál magaddal rántani.
Thorn, Lazarus, a Genealógusok, Mediana, a lovag, Ambrosius,
ők mindannyian a bőségszarun keresztül jutottak át a túloldalra, és
odaát is maradtak. Az ő esetükben másként ment az ellentételezés,
nem kellett cserealap, őket nem érintette az egyezség, amelyet
Eulalie a Másikkal kötött. Így kikerültek a körforgásból, nem haltak
meg, de nem is éltek.
Amint Ophélie ki tudott kelni a betegágyból, próbára tette a
kórteremhez tartozó mosdóhelyiség tükrét. Beledőlt, és a következő
pillanatban a folyosón bukkant elő. Újra és újra megpróbálta, hátha
valahogy mégiscsak sikerülne becsusszannia a köztes térbe, de
egyszer sem tudta megvetni a lábát a határmezsgyén, mintha az

679
állandóan kisiklott volna előle. Az ápolószemélyzet, mivel szép
szóval nem tudta meggyőzni Ophélie-t, hogy pihennie kell, végül
odaszíjazta az ágyhoz. Amint a kórházból kiengedték, Ophélie első
útja az elhajlásgondozó alatti pincerendszerbe vezetett, a barlangot
meg is találta, de ahogy várta, a bőségszaru már nem volt ott.
A visszaverődése lenyelte, hogy ő, Ophélie, egyedül ő
visszabucskázhasson önmagába.
Az átjáró egyszer s mindenkorra megszűnt, és vele együtt az a
csatorna is, amelyen keresztül a két világ korábban kapcsolatba
léphetett egymással, aminek egyaránt volt jó és rossz oldala.
Thorn visszaadta az emberiségnek a kockadobás jogát. De neki,
neki ki adja vissza a kockáit?
– Mi – mondta ki fennhangon Ophélie. – Te és én.
Ez nem ígéret volt. Hanem bizonyosság. Soha nem fogja feladni.
Soha nem mond le róla. És ha ezért át kell kelnie a világ összes
tükrén, hát legyen, ő megteszi. A múlt már nem rejtett előle
semmilyen titkot, a jövő már nem jelentett számára kihívást. Csak a
jelen érdekelte, hogy itt és most megtalálja Thornt.
Lehunyta a szemét. Kifújta a levegőt. Kiűzte a fejéből minden
elvárását, minden vágyát, minden félelmét. Kitisztította az elméjét,
mint amikor olvasni készült. Még egyszer, utoljára.
– Mert tükörjárók vagyunk.
És elmerült a tükörképében.

680
Sőt, egy kicsivel többek is annál.

681
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Neked, Thibaut, amiért végigélted velem ennek a történetnek az

egész alakulását – sőt időnként még nálam is jobban beleélted magad
– a legelejétől kezdve egészen addig, amíg ki nem került a végére a
pont; és még azon is túl. Ott vagy minden betű, minden szó, minden
mondat mögött, amit csak leírok.
Nektek, drága és inspiráló, ezüsttollú és aranyszívű, édes és
fogadott családtagjaimnak Franciaországban és Belgiumban.
Szervesebb részei vagytok a könyveimnek, mint a papíroldalak.
Nektek, Alice Colin, Célia Rodmacq, Svetlana Kirilina, Stéphanie
Barbaras mindazért, amit a szavaitoktól kaptam, és azokból tanultam.
Hörr.
Neked, Camille Ruzé, aki bámulatba ejtettél a rajzaiddal, a
humoroddal, és aki nélkül ez az utolsó kötet nem az lenne, ami. És
ezzel keveset mondtam.
Nektek, Evan és Lidia, amiért olyanok vagytok, amilyenek.
Őszintén hálás vagyok nektek.
A Gallimard kiadó ifjúsági részlegének, az egész Gallimard-nak
és az összes családközi kiadómnak, amiért szilánkról szilánkra
egyengették a tükörjáróm útját.
A Sálklinikának az elképesztő kreativitásért és az utánozhatatlan
jó hangulatért, amellyel a tükörjárást végigkövette.

682
 Nektek, Émilie Bulledop, Saefiel, Déborah Danblon, valamint
minden könyvkereskedőnek, könyvesbolti eladónak, könyvtárosnak,
levéltárosnak, tanárnak, krónikásnak, akik belenéztetek a tükörbe, és
másokat is megtanítottatok tükörbe nézni.
Neked, Carole Trébor, a barátságodért, a könyveidért.
Neked, Honey, amiért létrehoztad az Ezüsttoll műhelyt, és amiért
hittél bennem.
Neked, Laetitia, aki addig nyaggattál, amíg el nem kezdtem írni.
Neked, kedves olvasó, amiért beléptél velem a tükörbe, és
végigverekedted magad az összes oldalon.
És végül, de nem utolsósorban neked, Ophélie, amiért az első
tükörátkelésemtől az utolsóig mellettem voltál. Máris hiányzol.

683