BORÍTÓSZÖVEG

„Carlo Rovelli az egyik leginkább számontartott elméleti fizikus a világon.

Milétoszi Leukipposztól kezdi, szól Lucretiusról, Dantéról, ellátogat a
firenzei keresztelőkápolnába, hogy élőben közvetítse nekünk a folyamatban
lévő kutatást, azokat az immár csaknem egy évszázados próbálkozásokat,
hogy végre sikerüljön egységesen látni a relativitáselméletet és a
kvantummechanikát. A világról új képpel igyekszik szolgálni, olyannal,
»amilyennek azt ő látja napjainkban«, de közben számba veszi mindazt,
amiről a tudomány tudja, hogy nem tudja.”
Bruno Arpaia, L’Espresso

„Ezt a könyvet minden tizennyolc évesnek azonnal meg kellene kapnia

ajándékba, aki azon tűnődik, mit tanuljon. De melegen ajánlható minden
tanárnak is, nem csak a természettudományi tárgyakat oktatóknak. Valóban
lényegi kérdést tárgyal: arról az erőfeszítésről szól, amelyre szükség van, ha
megpróbálkozunk a világ megértésével. De szól a szépségről is, ami ebben
az erőfeszítésben rejlik.”
Franco Lorenzoni, 24 ORE Domenica

„Ami a klasszikus témák kifejtését illeti, Rovelli tudatosan vagy

ösztönösen, de Descartes A filozófia alapelvei című értekezéséből merít
ihletet, amelynek szerzője maga is sugalmazta, hogy »úgy kell olvasni,
mintha regény lenne«. És Rovelli könyve valóban így olvasható: egyetlen
lélegzettel; főleg az első része, amelyben könnyed ecsetvonásokkal és
meggyőzően vázolja fel az elméleti fizika történetének fordulópontjait.”
Piergiorgio Odifreddi, La Repubblica

„Rovelli végre szélesre tárja egy tantárgy, a fizika kapuit, amely – valljuk
be – legtöbbünknek nem egyéb, mint emlékezés egy szűnni nem akaró
rémálomra gimnáziumi éveinkben, és visszaadja a tárgynak mindazt a
varázserőt, ami benne rejlik.”
www.piegodilibri.it

„A legtöbb szempontból ez a könyv a tudományos ismeretterjesztés

modellje.”
Robert P. Crease, Nature

„Az ugyanis, amire Rovelli törekszik, a fizika történetének legszebb

gondolata: nevezetesen, hogy két elmélet egyesíthető, s abból új elmélet
születik – gazdagabb, tágasabb és erősebb, mint azok, amelyekből létrejött.”
Thomas Kramar, Die Presse

„Rovelli célja mindenesetre jóval több a kvantummechanika

értelmezésénél. Nagyratörő terve az, hogy egyesítse ezt az elméletet
Einstein általános relativitáselméletével, a gravitáció modern elméletével…
A fizika konzisztens felépítéséhez azonban egységes nyelvre van szükség.”
Claus Kiefer, Frankfurter Allgemeine Zeitung

„Az olasz tudós-íróhoz, Primo Levihez hasonlóan Rovelli nem találja

összeférhetetlennek a két kultúrát [a tudományt és a művészetet], csak
kölcsönös vonzódást lát. Lucretius terjedelmes filozófiai költeményében, A
dolgok természetéről-ben a természeti világ titkainak ragyogó ünneplését
látja, amellyel sokban megsejtette a mai fizikát.”
Ian Thomson, The Guardian

„Van még egy dolog, ami különlegessé teszi ezt a könyvet: Rovelli
hajlandósága arra, hogy több kérdéssel hagyja magára az olvasót, mint
amennyi válasszal. Ez lefegyverző, ugyanakkor üdítő is. Több kérdés, mint
válasz, úgy tűnik, ez tükrözi a valóság igazi természetét.”
Josh Trapani, Washington Independent Review of Books
 CARLO ROVELLI
A VALÓSÁG NEM OLYAN,
AMILYENNEK LÁTJUK

A DOLGOK ELEMI SZERKEZETE

PARK KÖNYVKIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Carlo Rovelli: La realtà non è come ci appare.
La struttura elementare delle cose
Raff aello Cortina Editore, Milánó, 2014

Fordította Balázs István

Copyright © 2014 Raff aello Cortina Editore, Milano

All rights reserved
Hungarian translation © 2019 Balázs István
Magyar kiadás © 2019 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Somogyi Péter
Borítófotó © Saranga Buwaneka
Szerzőfotó © Basso Cannarsa

Felelős szerkesztő Tönkő Vera

Szerkesztette Seres Iván
A szöveget gondozta Markwarth Ágnes és Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978 963 355 590 3

 Elektronikus verzió:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Elektronikus könyv Bíró Botond

 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
a könyv angol nyelvű kiadásához

Kvantumgravitációs kutatásaim idején barátaim és az érdeklődők

nemegyszer kérték, magyarázzam el nekik, mi történik voltaképpen ezen a
területen. Hogyan lehetett új módon gondolkodni a térről és az időről?
Többször is sürgettek, hogy foglaljam össze közérthetően ezt a kutatást.
Szép számmal akad ugyan könyv a kozmológiáról vagy a húrelméletről, de
olyan egy sem, amely a tér és az idő kvantumtermészetét s kivált a hurok-
kvantumgravitációt mutatná be. Hosszasan haboztam, hiszen leginkább a
kutatásra akartam figyelni. Néhány éve, a témáról írott szakkönyvem
befejezése után azonban úgy éreztem, hogy a tudományos kutatók együtt
már eléggé kidolgozták a témát ahhoz, hogy helye lehessen egy
népszerűsítő könyvnek is. Hiszen varázslatos ez a közösen vizsgált terület;
miért is kellene titkolóznunk?
Egy ideig mégis halogattam a dolgot, mert még nem állt össze a
fejemben, hogy milyen legyen ez a könyv. Hogyan magyarázhatnék meg
egy tér és idő nélküli világot? 2012-ben egy egész éjszaka vezettem egyedül
Olaszországból Franciaországba, és akkor rájöttem: csak úgy fogom tudni
érthetően elmagyarázni a tér- és időfogalomban zajló változásokat, ha
elmesélem az egész történetet a legelejétől. Kezdem Démokritosszal, és
végigmegyek azon az úton, amely a térkvantumokig vezetett. Elvégre én
így fogom fel azt, ami történt. Vezetés közben szépen kezdtem magamban
felvázolni a könyvet, s egyre izgatottabb lettem; azután egyszer csak egy
rendőrautó szirénázására lettem figyelmes: a rendőr felszólított, hogy
húzódjak le az út szélére. Jócskán túlléptem ugyanis a sebességhatárt. Az
olasz rendőr udvariasan érdeklődött, megőrültem-e, hogy ilyen veszettül
hajtok. Kimagyarázkodtam – hogy épp most jöttem rá egy régóta keresett
megoldásra. A rendőr büntetés nélkül továbbengedett, és sok szerencsét
kívánt a könyvhöz. Hát ez az a könyv.
A könyvet olaszul írtam, és először olaszul jelent meg 2014 elején.
Nem sokkal később egy olasz újságnak írtam néhány cikket a fizika
alapjairól. Ezután a rangos olasz Adelphi Kiadó felkért, hogy bővítsem egy
kis könyvvé a megjelent cikkeket. Így született a Hét rövid fizikalecke című
könyvecske, s legnagyobb meglepetésemre nemzetközi könyvsiker lett, sőt
bámulatos csatornát nyitott meg köztem és sok remek olvasóm között szerte
a világban. A Hét rövid fizikalecke tehát jelen könyv után keletkezett, és
bizonyos tekintetben összefoglalása néhány itt tárgyalt témának. Ha valaki a
Hét rövid fizikaleckét már olvasta, és szeretne többet megtudni, mélyebben
elmerülni az ott felvázolt különös világban, akkor itt az alkalom.
A hagyományos fizikát is a magam sajátos látásmódja szerint mutatom
be – úgy, ahogyan én felfogom –, s azon voltaképpen nem is igen van vita.
De a könyvnek az a része, amely a most folyó kvantumgravitációs
kutatásokat mutatja be, már a legsajátabb, személyes értelmezése annak,
ahogyan a dolgok éppen állnak. Határterület aközt, amit már megértettünk,
és aközt, amit még nem – ott távol vagyunk még a konszenzustól.
Fizikuskollégáim közül lesznek, akik egyetértenek azzal, amit írok, mások
meg bizonyára nem. Ez persze igaz minden olyan kutatásra, amely
tudásunk határán zajlik, de mégis inkább kimondom világosan, kertelés
nélkül: ez a könyv nem a bizonyosságokról szól, hanem kalandos utazásról
az ismeretlen felé.
A könyv egészében véve útikalauz; végigvezet bennünket az
emberiség által bejárt, roppant látványos úton a valóság korlátozott és szűk
látókörű szemléletétől a dolgok szerkezetének egyre tágasabb megértése
felé. Varázslatos utazás: távolodunk a dolgok köznapi szemléletétől, de az
utazásnak távolról sincs vége.

Marseille, 2016. május 4.

 ELŐSZÓ
Séta közben, a tengerparton

Megszállottjai vagyunk önmagunknak. A magunk történelmét

tanulmányozzuk, a magunk lelki működését, a magunk filozófiáját, a
magunk irodalmát, a magunk isteneit. Tudásunk jókora része voltaképpen
az ember szüntelen körözése önmaga körül; mintha az egész
világmindenségben mi lennénk a legfontosabbak. A fizika, azt hiszem, azért
tetszik nekem, mert ablakot nyit a világra, és messzire tekint – szinte friss
levegőt enged a házba.
Amit az ablakon át látunk, az folyamatosan csodálattal tölthet el
bennünket. Nagyon sokat megtanultunk már az univerzumról. Az
évszázadok alatt rájöttünk, hogy korábban mennyi mindenben tévedtünk.
Azt hittük, hogy a Föld lapos, és mozdulatlanul nyugszik a világ közepén.
Úgy hittük, hogy az univerzum kicsi, és hogy semmit sem változik. Úgy
hittük, hogy az ember valami különleges fajta, és nincs rokonságban más
állatokkal. Rájöttünk, hogy léteznek kvarkok, fekete lyukak,
fényrészecskék, térhullámok, és hogy különleges molekuláris szerkezetek
vannak testünk minden sejtjében. Az emberiség olyan, mint egy gyerek, aki
felnövekedvén döbben rá arra, hogy a világ jóval több, mint az ő kis szobája
vagy a játszótere: hogy a világ hatalmas, ezernyi dolog vár benne
felfedezésre, és számtalan olyan gondolatot ébreszt, amelyek eltérnek attól,
amelyek kezdetben megfordultak a fejében. A világegyetem sokarcú és
határtalan; folyamatosan egyre újabb és újabb aspektusait fedezzük fel.
Minél többet tudunk meg a világról, annál inkább csodáljuk változatosságát,
szépségét és egyszerűségét.
De minél többet fedezünk fel belőle, annál inkább be kell látnunk,
hogy sokkal többet nem tudunk, mint tudunk. Minél nagyobb
teljesítményűek a távcsöveink, annál szokatlanabb és váratlanabb képet
mutat az égbolt. Minél jobban megfigyeljük az anyag parányi részleteit,
annál jobban megismerjük mélyszerkezetét. Ma már szinte egészen az
ősrobbanásig ellátunk, addig a 14 milliárd évvel ezelőtti pillanatig, amikor
megszületett az égbolt összes galaxisa; de már kezdjük sejteni, hogy a Nagy
Bummon túl is van valami. Megtanultuk, hogy a tér görbül, és lassan már
azt is pedzegetjük, hogy ez a tér rezgő kvantumszemcsék szövevénye.
Egyre többet tudunk a világ működésének alapszabályairól. Ha
megpróbáljuk összeszedni mindazt, amit a 20. században a fizikai világról
megismertünk, akkor azok nem abba az irányba mutatnak, mint az
iskolában megtanult, az anyaggal és az energiával, a térrel és az idővel
kapcsolatos gondolatok. A világnak olyasféle elemi szerkezete látszik
kibontakozni, amelyet kvantumesemények nyüzsgő sokasága gerjeszt, s
nincs benne sem idő, sem tér. Kvantummezők rajzolják ki a teret, az időt, az
anyagot és a fényt, és információk cserélődnek az események között. A
valóság szemcseszerű események hálója; az őket összekapcsoló dinamika a
valószínűségen alapszik; és a tér, az idő, az anyag és az energia
valószínűségfelhőben oldódik fel az események között.
Ez az új és különös világ lépésről lépésre tárulkozik fel előttünk
mostanában, a részecskefizika legfőbb, nyitott kérdésének, a
kvantumgravitációnak a vizsgálatából. Ezzel a vizsgálattal igyekszünk
koherenssé tenni, összehangolni mindazt, amit a világból a 20. századi
fizika két nagy felfedezése, az általános relativitáselmélet és a
kvantumelmélet révén megértettünk. Ezt a könyvet a kvantumgravitációnak
a bemutatására szánjuk – és annak a különös világnak a bemutatására,
amely feltárul benne.
A könyv „élő adásban” számol be a most folyó kutatásról: arról, amit
még csak most tanulunk, arról, amit tudunk, és arról is, amit ma – úgy tűnik
– kezdünk megérteni a dolgok elemi természetéből. Visszanyúlunk néhány
kulcsgondolatért a kezdetekig, a távoli múltba: így teremthetünk majd
rendet a világról alkotott elképzeléseink között. A kötet leírja a 20. század
két nagy felfedezését, Einstein általános relativitáselméletét és a
kvantummechanikát; igyekszik fizikai tartalmuk lényegére összpontosítani.
Bemutatja a kvantumgravitáció kutatási területén ma kirajzolódó
világképet, s számot vet a természet adta jelzésekkel: azzal, hogy a Planck
űrszonda (2013) megerősítette a standard kozmológiai modellt, és hogy
2013-ban nagy várakozások ellenére sem sikerült a CERN-ben (az Európai
Nukleáris Kutatási Szervezetben) szuperszimmetrikus részecskéket
megfigyelni. Kifejti, milyen következmények adódnak a tér szemcsés
szerkezetéből s abból, hogy az idő eltűnik parányi léptékekben, ezenkívül
az ősrobbanás fizikájából, mit tudhatunk meg a fekete lyukak hőjének
eredetéről és az információ szerepéről a parányok fizikájának világában.
 Platón híres hasonlata szerint, ahogyan azt Az állam VII. könyvében
leírta, az emberek egy sötét sziklaüreg mélyén, megláncolva tengődnek, és
csak árnyakat látnak: az árnyakat a hátuk mögött lobogó tűz fénye vetíti az
előttük magasodó falra. Ők ezt tekintik valóságnak. Egyikük azután
kiszabadul, elhagyja a barlangot, s felfedezi a nap fényét és a tágas világot.
A napfény eleinte elszédíti és összezavarja, hiszen szeme nem szokott a
vakító fényhez. De sikerül körülnéznie, majd boldogan visszatér a
társaihoz, és beszámol nekik mindarról, amit látott. Azok ellenben nemigen
hisznek neki.
Mi is mind egy barlang mélyén élünk, a tudatlanság, az előítéletek
láncaihoz kötözve, s gyenge érzékeink csupán árnyakat mutatnak nekünk.
Ha megpróbálunk távolabbra látni, az csak összezavar bennünket: nem
vagyunk hozzászokva. De megpróbálkozunk vele. Ez a tudomány. A
tudományos gondolat feltárja a világot, újraértelmezi, és egyre jobb
képekkel igyekszik segítségünkre lenni: arra tanít bennünket, hogy egyre
hatékonyabban gondolkodjunk. A tudomány folyamatosan új utakat keres a
gondolkodásban. Látnoki erejével megrendíti az előítéletes gondolatokat,
segíti a valóság új területeinek felfedezését, és újabb, hatékonyabb képet
alkot a világról. Ez a kaland a felhalmozott tudás egészén alapszik, a
lényege mégis a változás. A világ határtalan és a szivárvány színeiben
játszik, s mi neki akarunk indulni a felfedezésének. Elmerülünk a
titokzatosságában és a szépségében; és a látóhatáron túl még feltáratlan
területek rejtőznek. A határozatlanság és tudásunk bizonytalansága, amint
azzal tudatlanságunk végtelen szakadékaiba letekintve szembesülünk, nem
teszi értelmetlenné az életet, épp ellenkezőleg: értékessé teszi.
Azért írtam meg ezt a könyvet, hogy elmondhassam, mi teszi nekem
olyan csodálatossá ezt a kalandot. Írás közben olyan olvasót képzeltem
magam elé, aki nem sokat konyít ugyan a fizikához, de szeretné tudni, mit
értünk már a világ elemi történéseiből, és mit nem értünk még, és hogy
merre keresgélünk tovább. De azért is írtam, hogy valamiképpen
megpróbáljam érzékeltetni, hogy a valóságnak milyen lélegzetelállítóan
szép panorámája tárul fel ebből a perspektívából.
Gondoltam kollégáimra is a könyv írása közben, útitársaimra, akik
szétszóródtak a világban; vagy a tudomány ifjú megszállottjaira, akik ezen
az úton szeretnének elindulni. Igyekeztem a relativitás és a kvantumok
kettős fényében láttatni a fizikai világ szerkezetének általános panorámáját,
úgy, ahogyan megítélésem szerint együtt összefüggő képet alkothatnak.
Nem pusztán ismeretterjesztő könyv ez; egyszersmind koherens nézőpontot
igyekszik megfogalmazni egy olyan kutatási területen, amelyen a
tudományos nyelv elvontsága olykor el-elfedheti az együttes látásmódot. A
tudományhoz hozzátartoznak a kísérletek, a feltevések, az egyenletek, a
számítások és a hosszas viták, ezek azonban csak eszközök – mint a
muzsikusnak a hangszere. A zenében végül más nem számít, csak a zene; s
a tudományban is mi más számítana, mint a világ megértése: ezt adhatja
nekünk. Kopernikusz bonyolult számításai nélkül is megérthetjük, milyen
fontos felfedezés az, hogy a Föld kering a Nap körül; s Darwin könyvének
bonyolult érvrendszerén sem kell végigrágnunk magunkat, hogy lássuk,
miért fontos az, amit felfedezett: hogy bolygónk valamennyi élőlénye közös
ősöktől származik. A tudomány dolga voltaképpen értelmezni a világot egy
fokozatosan bővülő nézőpontból.
Ebben a könyvben az új világkép kutatásának pillanatnyi helyzetéről
számolok be, úgy, ahogyan azt ma magam értelmezem, és megpróbálom a
lényegi problémákat és a logikai kapcsolódásokat a középpontba állítani.
Mintha egy barátomnak és kollégámnak mesélném el, ha – a tengerparton,
egy hosszú, nyári éjszakán át sétálva – nekem szegezné a kérdést: „És te
mit gondolsz a dolgok valódi természetéről?”
 Első rész
GYÖKEREK
Könyvünk Milétoszban kezdődik, huszonhat évszázaddal ezelőtt. De mi
szükség van a kvantumgravitációval foglalkozó könyvben ilyen régi
történetekre, emberekre és gondolatokra? Kérem az olvasót, ha szeretne is
minél hamarabb a térkvantumokról hallani, ne vegye ezt rossz néven tőlem.
Könnyebb megérteni a gondolatokat, ha visszanyúlunk a gyökereikhez.
Márpedig a világ megértésében hatékonynak bizonyult gondolatoknak nem
kis hányada több mint kétezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. Ha röviden
végigkövetjük e gondolatok keletkezésének történetét, jobban megérthetjük
őket, és a későbbi lépések egyszerűvé és maguktól értetődővé válnak.
De ezzel még nincs vége; maradtak ugyanis olyan kérdések az akkori
időkből, amelyek ma is központi jelentőségűek a világ megértésében. A tér
szerkezetével kapcsolatos újabb elképzelések némelyike az akkoriban
született fogalmakból és kérdésfelvetésekből indul ki. Az akkori eszmékről
szólva nyomban fel is vázolok néhány olyan alapkérdést, amely
meghatározó lesz a kvantumgravitáció alapjainak megértésében. Vagyis a
kvantumgravitáció bemutatásával megkülönböztethetők a tudományos
gondolkodás kezdeteiig visszanyúló gondolatok – ha azok sokszor nem
olyan ismertek is – a gyökeresen új gondolatoktól. Az ókori világ
bölcselőinek gondolkodásában felbukkanó kérdések és Einstein, valamint a
kvantumgravitáció által talált megoldások között, mint látni fogjuk, nagyon
szoros a kapcsolat.
 1.
SZEMCSÉK

A hagyomány szerint Kr. e. 450-ben egy ember hajóra szállt, hogy

Milétoszból Abdérába utazzon (1.1. ábra). S ez sarkalatos fontosságú út volt
a tudomány történetében.
Emberünk feltehetően politikai fordulat elől menekült: a városban az
arisztokrácia erőszakkal igyekezett visszaszerezni a hatalmát. Milétosz
gazdag és virágzó görög város volt, mondhatni, a hellén világ
legjelentősebb települése Athén és Spárta aranykora előtt. Eleven, nyüzsgő
kereskedelmi központ és vagy száz kolóniából álló hálózat kereskedelmi
támaszpontokkal a Fekete-tengertől Egyiptomig. Milétoszba karavánok
tartottak Mezopotámiából és hajók a Földközi-tenger térségének jókora
részéből; eszmék jöttek és terjedtek tovább.
A korábbi században az emberiség életében meghatározó gondolati
forradalom zajlott Milétoszban. A gondolkodók egy csoportja újraalkotta
azt a módot, ahogyan a világról kérdéseket érdemes feltenni és válaszokat
keresni rájuk. Anaximandrosz volt ezeknek a gondolkodóknak a
legkiválóbbika.
Az embernek örök kérdése – legalábbis azóta, amióta általunk is
olvasható, írásos emlékek maradtak fenn –, hogy vajon hogyan keletkezett a
világ, mi alkotja, hogyan rendeződik el, és miből fakadnak a természeti
jelenségek. S az emberek erre évezredek óta igen-igen hasonló választ
adtak, éspedig szellemek, istenek, képzelt, mitológiai lények és hasonlók
szövevényes cselekményekkel teli történeteivel. Az ékírásos agyagtábláktól
az ókori kínai szövegekig, a piramisokban talált hieroglifáktól a sziú
indiánok mítoszaiig, a legősibb indiai szövegektől a Bibliáig, az afrikai
meséktől az ausztrál őslakosok történeteiig ez mind a Szárnyas Kígyók
vagy a Nagy Tehenek, a haragos, kötözködő vagy kegyes istenek színes –
lényegében mégis egyhangú – kavalkádja: úgy teremtik meg a világot, hogy
belefújnak a szakadékokba, megszólalnak, hogy Fiat lux (Legyen
világosság), vagy éppenséggel kikelnek egy kőtojásból.
 1.1. ábra Milétoszi Leukipposznak, az atomista iskola megalapítójának utazása (Kr. e. 450
körül)

Azután Milétoszban a Kr. e. 6. század elején Thalész és a tanítványai,

Anaximandrosz, Hekataiosz és az ő iskolájuk új módot találnak a
válaszadásra. Már nem a mítoszokhoz, szellemekhez, istenekhez
folyamodnak, hanem maguknak a dolgoknak a természetében keresik a
válaszokat. A gondolkodásnak ez a hallatlan forradalma az ismeretek
megszerzésének új módszerét teremtette meg: ez volt a tudományos
gondolkodás hajnala.
A milétosziak rájöttek, hogy ha pontosan megfigyeljük a dolgokat és
használjuk az eszünket, s nem képzeletvilágunkban, az ősi mítoszokban és a
vallásban keressük a választ mindarra, amit nem tudunk, s legfőképpen: ha
megfontoltan és kritikusan gondolkodunk, akkor újra és újra igazíthatunk a
világról alkotott képünkön, a mindennapi szemlélet előtt rejtve maradt
látószögekből fedezhetjük fel a valóságot, s ezzel új dolgokra
bukkanhatunk.
A döntő felismerés talán az volt, hogy másképpen, újfajta módon is
lehet gondolkodni: úgy, hogy az már ne kösse meg a tanítvány kezét, ne
kényszerítse arra, hogy tisztelje és elfogadja mestere gondolatait, hanem ha
támaszkodik is rájuk, habozás nélkül elvethesse vagy kifogásolhassa az
általa kiigazítandónak vélt elemeket. Ez az az újszerű harmadik út:
egyensúly egy iskolához való csatlakozás és az iskoláéval ellentétes
álláspont képviselete között; ez nyit teret a filozófiai és tudományos
gondolkodás későbbi hatalmas fejlődésének. Ettől a pillanattól kezdve a
tudás szédületes ütemben kezd gyarapodni: hasznosulnak a múlt ismeretei,
de lehetővé válik a kritika is, ezek az ismeretek tehát maguk is
folyamatosan korrigálhatók. Hekataiosz káprázatos szavakat állított
geográfiai munkájának élére, megragadja velük a kritikai gondolkodás
lényegét, s nem tagadja önnön gyarlóságának tudatát: „Olyan dolgokról
írok, amelyek valóságosnak tűnnek a szememben, a görögök elbeszélései
ugyanis, ahogyan látom, lépten-nyomon ellentmondásosak és
megmosolyognivalók.”
A legenda szerint Héraklész (Herkules) a Ténaro- (más néven
Matapan-) foknál szállt le az alvilágba. Hekataiosz tehát felkeresi ezt a
földnyelvet a Peloponnészosz félsziget délnyugati csücskén, s megállapítja,
hogy onnan nem vezet semmiféle út a föld alá, nincs semmilyen lejárat a
Hadészba, ennélfogva hamisnak ítéli meg a legendát. S ezzel új korszak
veszi kezdetét.
Az ismeretek megszerzésének ez az új módja lenyűgöző gyorsasággal
vált hatékonnyá. Alig telik bele néhány év, és Anaximandrosz megérti: a
Föld az égben lebeg, és az ég folytatódik: ott van a Föld alatt is. Átlátja,
hogy az esővel lehulló víz a földi víz párolgásából ered, s hogy a világon
fellelhető anyagok sokfélesége bizonyosan leszármaztatható egyetlen
egységes és egyszerű összetevőből – ahogyan Anaximandrosz nevezi: az
apeironból (ἀπείρων), a „meghatározatlanból” („vég nélküliből”). Megérti,
hogy az állatok és a növények fejlődnek és alkalmazkodnak a környezeti
változásokhoz, s hogy az embernek más állatoktól kellett származnia – és
így tovább, és így tovább. Ezzel fokozatosan kiépültek a világ
megértésének mindmáig vallott alapszabályai.
Milétosz olyan helyen fekszik – a születő görög civilizáció és az ősi
mezopotámiai és egyiptomi birodalmak találkozási pontján –, ahol magába
szívhatja ezek tudását, másfelől körülveszi a szabadság és a politikai élet
jellegzetesen görög változékonysága, egy olyan társadalmi tér tehát,
amelyben már nincsenek fejedelmi paloták, sem befolyásos papi kasztok, s
az állampolgárok mint egyének az agorán vitatják meg a maguk ügyeit;
ezzel Milétosz az első olyan város, ahol az emberek együtt, maguk
döntenek törvényeikről, ahol – a Paniónionban, a jón poliszszövetség
küldötteinek védett találkozóhelyén – összeáll a történelem első népgyűlése,
ahol az emberek a történelemben adnak hangot az irányú kételyeiknek,
hogy a világ érthetetlen jelenségei csakis az istenek révén lennének
megmagyarázhatók. A vitában alakulnak ki a közösség szempontjából
legjobb döntések, és szintúgy vita révén érthetjük meg a világot. Ez
Milétosz felbecsülhetetlen öröksége, a filozófia és a természettudományok,
a földrajzi és történelmi ismeretek bölcsője. Nem túlzás azt állítani, hogy a
földközi-tengeri térség, majd a nyugati, s végül a modern tudományos és
filozófiai hagyomány egésze jókora hányadban a Kr. e. 6. század milétoszi
gondolkodóinak eszmefuttatásaiban gyökerezik.1
Ez a tündöklő Milétosz nem sokkal később szörnyű véget ért. A
perzsák kiterjesztették rá hatalmukat, majd levertek egy lázadást a
birodalom ellen: Kr. e. 494-ben kíméletlenül lerombolták a várost, s
lakosságának nagy részét rabszolgaságba hajtották. Athénban Phrünikhosz
tragédiát írt Milétosz bevétele címmel, s az mélyen megrendítette az
athéniakat, olyannyira, hogy végül még az előadását is betiltották, mert
túlságosan nagy fájdalmat okozott. Húsz évvel később azonban a görögök
visszaszorítják a perzsákat, Milétosz újjászületik, benépesül; újból
kereskedelmi és szellemi központtá válik, s az itteni gondolatok és eszmék
szétsugárzódnak a világban.
Nyilván ez a szellemiség hatotta át azt az embert is, akivel ezt a
fejezetet nyitottuk: ő – Leukipposz – Kr. e. 450-ben a hagyomány szerint
hajóra szállt, hogy Milétoszból Abdérába utazzon. Életéről nem sokat
tudunk.2 Az biztos, hogy könyvet írt A nagy kozmológia címmel.
Abdérában azután egy tudománnyal és bölcselettel foglalkozó iskolát
alapított, s hamarosan csatlakozott iskolájához egy fiatal tanítvány,
Démokritosz (1.2. ábra); az ő alakjának roppant árnyéka rávetül minden
utána következő korszak gondolkodására.
 1.2. ábra Abdérai Démokritosz

Kettejük gondolkodását nehéz szétválasztani. Eredeti szövegeik elkallódtak.

Leukipposz volt a mester, Démokritosz a nagy tanítvány: a tanítvány a
tudomány minden területén számos könyvet írt, és nagy tiszteletnek
örvendett az ókorban – akkor még ismerték a szövegeit. Az egyik
legnagyobbnak tartották a tudósok között. „A legeszesebb a régiek közül”,
mondta róla Seneca.3 Cicero pedig csak ennyit kérdez: „Kit hasonlíthatnánk
hozzá, nemcsak szellemi képességeinek nagysága, hanem gondolkodásának
merészségét tekintve is?”4 Démokritosznak köszönhetjük az ókori
atomizmus gigantikus építményét.
 Mit fedezett tehát fel Leukipposz és Démokritosz? A milétosziak
rájöttek, hogy a világ megismerhető az ész segítségével. Arra a
meggyőződésre jutottak, hogy a természeti jelenségek sokfélesége
visszavezethető kell hogy legyen valami egyszerűre, és igyekeztek is
kideríteni, hogy mi lehet ez a valami. Elgondoltak egy olyasfajta elemi
szubsztanciát, amelyből minden más felépül. A milétosziak közül
Anaximenész úgy képzelte, hogy ez a szubsztancia összesűrűsödhet, majd
ritkulhat, s ilyenformán a világot alkotó anyagok átalakulhatnak egymásba.
Ez a fizika első csírája, alapszintű és kidolgozatlan gondolat, de már jó felé
mutat. Szükség volt egy gondolatra, nagy gondolatra, nagy látomásra, hogy
meg lehessen ragadni a világ rejtett rendjét. Ez a gondolat származik
Leukipposztól és Démokritosztól.
Démokritosz rendszerében ez a gondolat hallatlanul egyszerű: az egész
univerzumot végtelen üres tér alkotja, s abban számtalan atom mozog. Az
egész világmindenségben nincs is más, csak ez. A tér végtelen, nincs benne
se lent, se fent, nincs középpontja és nincs határa sem. Az atomoknak csak
formájuk van, más tulajdonságuk nincs is. Nincs súlyuk, nincs színük, nincs
ízük. „Csak emberi megállapodás szerint van édes és keserű, meleg és
hideg, és szín, a valóságban azonban csak atomok vannak és űr.”5
Az atomok oszthatatlanok, a valóság elemi szemcséit alkotják, tovább
már nem tagolhatók, s minden belőlük áll. Szabadon mozognak a térben,
egymásnak ütköznek, összekapcsolódnak, taszítják és vonzzák egymást. A
hasonló atomok vonzzák egymást és társulnak egymással.
Ilyen a világ szövete. Ez a valóság. Minden más csak az atomok
mozgásából és kapcsolódásából eredeztethető, mellékes és esetleges. Az
atomok kapcsolódásából jön létre a világot alkotó anyagok végtelen
sokasága.
Az atomok összekapcsolódásában csak a formájuk számít, csak az
létezik elemi szinten, valamint struktúrába rendeződésük és kapcsolódásuk
módja. Ahogyan az ábécé húsz-egynéhány betűjét különféleképpen
összekapcsolva kaphatunk komédiát vagy tragédiát, mulatságos történeteket
vagy nagy, epikus költeményeket, úgy jön létre a világ a maga végtelen
sokféleségében az elemi atomok keveredésével. Ez a metafora
Démokritosztól származik.6
Az atomoknak ebben a fergeteges táncában nincs sem célszerűség, sem
szándék. Mi, emberek, akár a természet többi része, csak egyike vagyunk e
véget nem érő forgatag sok-sok produktumának. Egy véletlenszerű
kombináció termékei. A természet folyamatosan kísérletezik formákkal és
struktúrákkal, s mi az állatokkal egyetemben hosszú időszakokon át tartó
esetleges, véletlenszerű kiválasztódás révén jöttünk létre. Életünk: atomok
kapcsolódása; gondolkodásunk parányi atomokból épül fel, álmaink atomok
termékei, reményeink és érzelmeink atomok elegyedéséből erednek, a fényt
is atomok közvetítette képek révén látjuk. Atomokból állnak a tengerek, a
városok és a csillagok. Mindent átfogó, beláthatatlan elképzelés ez;
hihetetlenül egyszerű, de hihetetlenül erőteljes is; erre épül később egy
egész civilizáció tudása.
Ezen az alapzaton Démokritosz többtucatnyi könyvben hatalmas
rendszert dolgozott ki; fizikai, filozófiai, etikai, politikai és kozmológiai
kérdéseket tárgyalt bennük. Értekezett a nyelv természetéről, a vallásról, az
emberi társadalmak keletkezéséről és sok minden másról. (Mély benyomást
kelt Kis kozmológiájának bevezető mondata: „Ebben a műben mindenről
szó lesz.”) Ezek a könyvek mind elvesztek. Gondolatait csak más ókori
szerzők hivatkozásaiból, idézeteiből és összefoglalásaiból ismerjük.7
Mélyreható, emberközpontú, racionalista és materialista gondolatvilág
rajzolódik ki belőlük.8 Odaadó figyelem a természet iránt, amelyet ragyogó,
természettudományos tisztasággal, immár a mitikus gondolkodás minden
maradványától megszabadulva ragad meg. Éppily nagy figyelemmel fordul
az emberi természet felé, s elmélyült komolysággal foglalkozik az élet
etikai kérdéseivel – ennek kapcsán kétezer évvel korábban már
megfogalmazza a 18. századi felvilágosodás legszebb gondolatait.
Démokritosz erkölcsi eszménye a lélek nyugalma; az pedig mértéktartással,
az egyensúly megteremtésével és az észbe vetett bizalommal érhető el – és
azzal, ha nem hagyjuk, hogy a szenvedélyek elragadjanak bennünket.
Platón és Arisztotelész jól ismerte Démokritosz gondolatait, és
mindketten harcoltak ellenük. Olyan alternatív eszmék nevében tették ezt,
amelyek később évszázadokon át akadályozták a tudás gyarapodását.
Mindketten makacsul elutasították Démokritosz természettudományos
magyarázatait, és ragaszkodtak a célokság elvei szerinti
világmagyarázathoz, vagyis ahhoz a feltevéshez, hogy ami történik, az
mind valamilyen céllal történik. Ez a teleologikus gondolkodásmód később
nagyon kevéssé bizonyult hatékonynak a természet megértésében. S a jó és
a rossz kategóriájára támaszkodva a tényleges emberi kérdéseket
összekeverték az emberrel össze nem függő kérdésekkel.
 Arisztotelész több helyen is nyíltan, nagy tisztelettel beszél
Démokritosz gondolairól. Platón viszont soha nem említi, de a mai kutatók
általános véleménye szerint nem azért, mert nem tudott, hanem mert
szándékosan nem akart beszélni róla. A démokritoszi gondolatok bírálata
sok Platón-szövegbe beépül, például ott, ahol elmarasztalja a „fizikusokat”.
A Phaidón egyik passzusában az összes „fizikusnak” címzett, szemrehányó
megjegyzést ad Szókratész szájába, s az később nem marad
következmények nélkül. Platón arról panaszkodik, hogy amikor a
„fizikusok” (igaz, név szerint Anaxagoraszt említi) elmagyarázták neki,
hogy a Föld gömbölyű, ő azt vetette ellene ennek, hogy tudni szeretné, mi a
„jobb” a Földnek; mi haszna lenne belőle? Platón Szókratésze felidézi,
hogy lelkesedett a fizikáért, de aztán kiábrándult belőle:
[úgy vélekedtem, megtaláltam a tanítót, aki a létezők okáról értelem szerint kioktat engem:
Anaxagoraszt, és ő] meg fogja nekem mondani, legelőször is, hogy vajon a föld lapos-e vagy
gömbölyű, és ha ezt már megmondta, ráadásul levezeti ennek az okát és szükségességét is,
kifejti, mi a jobb, és hogy a föld számára épp az a jobb, hogy ilyen; és ha azt mondaná, hogy
középütt van, hozzá még levezetné azt is, hogy jobb középütt lennie; [és ha mindezt
bebizonyítja, kész voltam rá, hogy soha többé ne kívánjak másféle okot.]9

Mennyire tévúton járt ebben a kérdésben a nagy Platón!

Van-e az oszthatóságnak határa?

Richard Feynman, a 20. század második felének legnagyobb fizikusa írja a

fizikába való gyönyörű, bevezető előadásainak elején:
Ha egy világkatasztrófa következtében minden tudományos ismeretanyag megsemmisülne, és
csak egyetlenegy mondat maradna örökségül a következő civilizációra, mi lenne az a mondat,
amely a legtömörebb megfogalmazásban a legtöbb információt sűrítené magában? Úgy vélem,
ennek a mondatnak az atomok hipotézisét (vagy ha úgy tetszik, az atomok létezésének tényét)
kellene tartalmaznia. […] Ez a megállapítás hihetetlen mennyiségű információt tartalmaz a
világról, csupán egy kis logika és fantázia kell hozzá.10

Démokritosz a modern fizika nélkül eljutott már arra a gondolatra,

hogy minden atomokból áll. Vajon hogyan?
 Démokritosz megfigyelésekre alapozta érvelését, feltette például
(helyesen), hogy a kerék azért kopik el vagy éppenséggel a kiteregetett ruha
is azért szárad meg, mert szép lassan parányi fa-, illetve vízrészecskék
távoznak el belőlük. Voltak azonban filozófiai jellegű érvei is.
Foglalkozzunk most ezekkel, mert annyira erőteljesek, hogy hatásuk a
kvantumgravitációig is elér.
Démokritosz rájött, hogy az anyag nem lehet folytonos egész, ez a
feltevés ellentmondana önmagának. Ismerjük Démokritosz érveit,
Arisztotelész ugyanis beszámol róluk.11 Képzeljük csak el, mondja
Démokritosz, hogy az anyag a végtelenségig osztható, azaz végtelen
sokszor darabolható kisebb részekre. Képzeljük el, mi történne, ha egy
anyagdarabot csakugyan a végtelenségig aprítanánk? Mi maradna belőle?
Visszamaradhatnának-e kiterjedéssel bíró részecskék? Aligha, hiszen
ha így lenne, akkor az anyagot még nem daraboltuk volna fel végtelenül sok
részre. Következésképpen csak kiterjedés nélküli pontok maradhatnának.
De most próbáljuk meg a pontokból kiindulva újra összerakni az
anyagdarabot: ha összeteszünk két, kiterjedés nélküli pontot, nem kapunk
kiterjedéssel bíró valamit, de persze akkor sem, ha összeteszünk hármat
vagy négyet. Akárhány pontot rakunk is össze, a kapott eredménynek soha
nem lesz kiterjedése, mert a pontoknak nincs kiterjedésük. Az anyagot nem
gondolhatjuk el tehát kiterjedés nélküli pontokból állónak, hiszen akárhány
pontot tegyünk is össze, soha nem kapunk kiterjedéssel bíró valamit. Az
egyetlen lehetőség az – érvel Démokritosz –, hogy minden anyagdarab
véges számú, diszkrét és oszthatatlan kis darabkákból áll, s azok véges
kiterjedésűek: az atomok.
Ennek a kifinomult érvelésmódnak az eredete a Démokritoszt
megelőző időkre nyúlik vissza. Egy dél-olaszországi térségben alakult ki:
Cilentóban – egy, ma Veliának nevezett kisvárosban. A Kr. e. 5. században
Elea volt a neve, és virágzó görög kolónia volt. Itt élt Parmenidész, az a
filozófus, aki szó szerint vette – talán túlságosan is – a milétosziak
racionalizmusát és azt a Milétoszban született nagy gondolatot, hogy
értelmünk megmutatja, mennyire mások lehetnek a dolgok, mint a látszat.
Parmenidész olyan utat tárt fel, amelyen a puszta ész visz el bennünket az
igazsághoz, s így végül minden látszatot megtévesztőnek nevezett. Ez az út
elvezetett a metafizikához, s eközben egyre jobban eltávolodott attól, amit
később „természettudománynak” neveztek.
 Az ő tanítványa volt Zénón – maga is eleai –, aki agyafúrt érvekkel
támogatta meg ezt a látszat hitelességét radikálisan tagadó fundamentalista
racionalizmust. Az érvek között van néhány paradoxon: a nevezetes
„Zénón-apóriák”. Velük igyekezett bebizonyítani, hogy minden látszat
illuzórikus: azzal érvelt, hogy a mozgás közönséges felfogása abszurd.12
A legismertebbet apóriát Zénón tanmeseként írta meg. A teknős
futóversenyre hívja ki Akhilleuszt, és tízméteres előnnyel indul. Sikerül-e
Akhilleusznak utolérnie a teknőst? Zénón azt állítja, hogy a logika szigorú
törvényei szerint Akhilleusz nem érheti utol a teknőst. Ahhoz ugyanis, hogy
utolérje, Akhilleusznak előbb le kell futnia a 10 métert, de az némi időbe
telik. Ez idő alatt azonban a teknős előrehalad néhány decimétert. A néhány
újabb deciméter leküzdéséhez Akhilleusznak megint csak valamennyi időre
van szüksége, de aközben a teknős ismét előbbre jut – és ez így megy a
végtelenségig. Akhilleusznak tehát végtelen számú időtartamra van
szüksége ahhoz, hogy utolérje a teknőst, márpedig a végtelen számú
időtartam – érvel Zénón – végtelen mennyiségű időt ad. Szigorú logikával
gondolkodva tehát végtelen időbe telik, mire Akhilleusz utoléri a teknőst,
vagyis annak a pillanatnak soha nem leszünk tanúi. Csakhogy látjuk, hogy
Akhilleusz nemcsak utolér bármely teknőst, hanem le is hagyja őket, ha
akarja, ebből pedig az következik, hogy amit látunk, ellentmond az észnek,
azaz megtévesztő.
Legyünk őszinték: ez aligha meggyőző. Hol van benne a hiba? Az
egyik lehetséges válasz az, hogy Zénón téved, ugyanis nem igaz, hogy
végtelen számú valami együtt végtelent adna. Gondolatban vegyünk egy kis
darab madzagot, vágjuk félbe, majd azt is vágjuk félbe, így egészen a
végtelenségig. Végül végtelen sok kis madzagot kapunk, egyre kisebbeket
és kisebbeket, az összegük mégis véges lesz, hiszen együttesen csak a
kiindulásul vett madzag hosszát adhatják ki. Végtelen sok kis madzag
ennélfogva összességében véges madzagot eredményezhet; időtartamok
végtelen sokasága is összegződhet véges időtartamban, a hős Akhilleusz
tehát, ha végtelen számban kell is egyre kisebb útszakaszokat megtennie – s
a megtételükhöz csakugyan külön-külön véges időtartamokra van szüksége
–, végül mindenképpen véges időn belül utol fogja érni a teknőst.13
Úgy tűnik, sikerült megoldani a látszólagos paradoxont. A megoldás a
kontinuum fogalma: az, hogy létezhetnek tetszőlegesen kis időtartamok, s
hogy azokból végtelen sok is csak véges időt ad együttesen. Arisztotelész
az első, aki megsejti ennek lehetőségét, a modern matematika pedig
részletesen ki is fejti.
De helyes megoldás-e ez a valós világban? Valóban léteznek
tetszőlegesen kis hosszúságú madzagok? Csakugyan tetszőlegesen sokszor
félbevághatunk egy zsineget? Tényleg léteznek tetszőlegesen kis
időtartamok? S ez éppen az a kérdés, amellyel a kvantumgravitáció
elméletének szembe kell néznie.
Egy ókori hagyomány szerint Zénón találkozott Leukipposszal, és
tanítványául fogadta. Leukipposz ismerhette tehát Zénón rejtvényét. De a
nehézség megoldására ő más utat eszelt ki. Lehetséges, veti fel Leukipposz,
hogy olyan nincs is, hogy tetszőlegesen kicsi: az oszthatóságnak van alsó
határa.
Az univerzum szemcsés szerkezetű, nem folytonos. Végtelenül kicsiny
pontokból soha nem sikerülne kiterjedést létrehozni (ezt mondja
Démokritosz is, ahogyan Arisztotelész beszámol róla). A madzag
kiterjedését tehát véges sok véges méretű tárgynak kell kiadnia. A madzag
nem szabdalható fel a végtelenségig: az anyag nem folytonos, az anyag
véges méretű, elkülönülő atomokból áll.
Ha helyes ez az elvont érvelés, ha nem, a végkövetkeztetésben – ma
már tudjuk – sok igazság van. Az anyag valóban atomokból épül fel. Ha
egy vízcseppet kétfelé osztok, két csepp vizet kapok. A két csepp közül
bármelyiket újra tovább oszthatom, és így tovább. Csakhogy nem
folytathatom ezt a végtelenségig. Egy bizonyos pontig jutva már csak
egyetlen molekulám marad, és nincs tovább. A vízmolekulánál nincsen
kisebb vízcsepp.
Honnan tudjuk ezt ma már? Évszázadok alatt felgyűltek az erre utaló
jelek. Sok jött a kémiából. A kémiai anyagok mind kevés elem
kombinációjából állnak, és egész számokban kifejezhető
(tömeg)arányokban alkotják őket. A vegyészek kifundálták, hogyan
gondolhatnák el az összes anyagot atomok stabil kombinációjából létrejövő
molekulaként. Például a víz – H2O – két rész hidrogénből és egy rész
oxigénből áll.
Ám ezek csak utalások. A tudósok és filozófusok közül sokan még a
múlt század elején is badarságnak tartották az atomhipotézist. Például a
jeles fizikus és filozófus, Ernst Mach is – akinek a térrel kapcsolatos
gondolatai rendkívül fontosak lesznek majd Einstein számára. Ludwig
Boltzmann egyik előadásának végén a bécsi Császári Tudományos
Akadémián Mach nyilvánosan kijelentette: „Nem hiszem, hogy léteznének
atomok.” Ez 1897-ben történt. Machhoz hasonlóan sokan gondolták úgy,
hogy a vegyészek lejegyzésmódja csak amolyan hagyományos módszer a
kémiai reakciók szabályainak összegzésére, s nem láttak benne utalást arra,
hogy valóban léteznek két hidrogén- és egy oxigénatomból álló
vízmolekulák. Az atomokat nem láthatjuk, hangoztatták. És soha nem is
fogjuk látni őket. Meg aztán, végtére is, firtatták, mekkora lenne egy ilyen
atom? Démokritosz sohasem tudta megmérni a maga atomjainak
nagyságát…
De valaki mégis meg tudta mérni. Az „atomhipotézis” végleges
bizonyítására 1905-ig kellett várni. Egy lázadó természetű és nyughatatlan
huszonöt éves fiatalember adta meg a bizonyítékot; fizikát tanult, de
fizikusként nem kapott munkát, s emiatt alkalmazottként dolgozott a berni
szabadalmi hivatalban. Sokszor esik majd még szó ebben a könyvben erről
a fiatalemberről, és arról a három cikkről is, amelyet 1905-ben beküldött a
kor legtekintélyesebb fizikai szakfolyóiratának, az Annalen der Physiknek.
Közülük az első adja meg az atomok létezésének végső bizonyítását, és ki is
számítja az atomok méretét. Ezzel a Leukipposz és Démokritosz óta
huszonhárom évszázadon át nyitott kérdés végre megoldódott.
Ez a huszonöt éves fiatalember persze Albert Einstein volt (1.3. ábra).
Hogyan csinálta? Az elgondolás meglepően egyszerű. Bárki rájöhetett
volna Démokritosz kora óta, aki olyan éles elméjű, mint Einstein, és eléggé
kiismeri magát a matematikában ahhoz, hogy elvégezhesse a nem éppen
egyszerű számításokat. Az ötlet maga a következő: ha figyelmesen nézzük a
nagyon kis részecskéket – a levegőben vagy a vízben lebegő porszemeket
vagy pollenszemcséket –, akkor azt találjuk, hogy remegnek és táncolnak.
Ettől a tánctól taszigálva cikcakkban haladnak, szép lassan
továbbsodródnak, és kiindulási pontjuktól egyre messzebb jutnak. A
részecskéknek ezt a cseppfolyós közegbeli zegzugos mozgását Robert
Brown skót botanikusról „Brown-mozgásnak” nevezték el, mert Brown
részletes leírást adott róla a 19. század első felében. Egy így mozgó
részecske jellegzetes pályáját szemlélteti az 1.4. ábra. Úgy fest, mintha a
részecskét véletlenszerű lökések érnék hol erről, hol arról. Valójában
azonban itt nincs semmi „mintha”, hanem pontosan ez a helyzet. A
részecskék cikáznak, mert a levegő molekulái nekik ütköznek, s hol jobbról,
hol balról lökik meg őket.
 1.3. ábra Albert Einstein

Az elgondolása a következőkön fordul meg: levegőmolekula nagyon

sok van, és átlagosan ugyanannyi löki meg a részecskét balról, mint
jobbról. Ha a levegőmolekulák végtelenül kicsik lennének és végtelenül sok
lenne belőlük, akkor a jobb felől és a bal felől érkező lökések minden
pillanatban kiegyenlítenék egymást, és a szemcse nem mozdulna. Csakhogy
a molekulák véges méretűek, és az is tény, hogy a molekulák száma sem
végtelen, hanem véges, s ennek ingadozás a vége (ez a kulcsszó!) – az
tehát, hogy a lökések egyetlen pillanatban sem egyenlítődnek ki teljesen; a
kiegyenlítődés csak átlagban teljesül. Képzeljük el egy pillanatra, hogy a
molekulák csak kis számban vannak jelen, és hogy meglehetősen nagy
méretűek is. Ez esetben a szemcse nyilván csak egy-egy lökést kapna
olykor-olykor: előbb egyet jobbról, aztán egyet balról, s emiatt jól láthatóan
mozogna hol ide, hol oda, mint egy labda, amellyel a gyerekek a
sportpályán futballoznak. Minél kisebbek ugyanis a molekulák, annál
jobban kiegyenlítődnek a lökések egy rövid időintervallumban – annál
kevésbé mozog a szemcse.

1.4. ábra Jellegzetes Brown-mozgás

Következésképpen a szemcse mozgásának megfigyelhető

tulajdonságaiból egy kis matematikával kikövetkeztethető a molekulák
mérete. Einstein tehát huszonöt évesen jött rá erre. A szemcsék cseppfolyós
közegbeli elmozdulásának megfigyeléséből – nevezetesen abból, hogy a
mérések szerint mennyire távolodnak el a szemcsék valamennyi idő múltán
eredeti helyzetüktől – Einstein kiszámítja, hogy mekkorák Démokritosz
atomjai, az anyagot alkotó elemi szemcsék. 2300 évvel később
bizonyítékkal szolgál Démokritosz zseniális sejtésének helyességére: az
anyag szemcsés természetű.

A dolgok természete
Carmina sublimis tunc sunt peritura Lucreti,
Exitio terras cum dabit una dies.
OVIDIUS: Amores114

Gyakran gondolok rá, hogy Démokritosz teljes életművének elvesztése15

volt a legnagyobb szellemi tragédia az ókori civilizáció összeomlásában.
Kérem az olvasót, nézze meg a jegyzetben a Démokritosz által írt könyvek
listáját. Az ember óhatatlanul megdöbben, ha belegondol, hogy mi mindent
vesztettünk el az ókori tudományos gondolkodásnak ebből a gazdag
tárházából.
Arisztotelésztől minden fennmaradt, ezen épült aztán újjá a nyugati
gondolkodás, de Démokritosztól sajnos semmi. Ha ennek épp az
ellenkezője történt volna, vagyis Démokritosztól minden megmaradt volna,
s Arisztotelésztől semmi, akkor civilizációnk szellemi fejlődése talán
szerencsésebb irányt vett volna…
Csakhogy a monoteista gondolkodás egyeduralmának évszázadai nem
engedték továbbélni Démokritosz racionalista és materialista
természetfilozófiai gondolkodásmódját. Theodosius császár 390–91-ben
kibocsátott ediktumai a birodalom egyetlen és kötelező vallásává tették a
kereszténységet, s az ebből fakadt brutális pogányellenesség nevében
birodalomszerte következetesen bezárták az antik filozófiai iskolákat,
köztük az athénit és az alexandriait; megsemmisítettek minden olyan
szöveget, amely nem volt összhangban a keresztény gondolkodással.
Platónt és Arisztotelészt, bár pogányok voltak, de hittek a lélek
halhatatlanságában és az első mozgató létezésében, még megtűrhette a
győzedelmeskedő kereszténység, de Démokritoszt már semmiképpen.
Egy szöveg ugyanakkor mégis elkerülte ezt a csapást, és csonkítatlanul
ránk maradt. Belőle ismerjük valamennyire az ókori atomizmus
gondolatvilágát, s végül is ennek a tudománynak a szellemiségét. Lucretius
római költő nagyszerű, latin nyelvű tankölteménye ez: De rerum natura („A
dolgok természetéről”, magyarul A természetről címmel olvashatjuk).
 Lucretius Epikurosz filozófiájának követője volt – Epikurosz maga
pedig Démokritosz egyik tanítványának a tanítványa. Epikuroszt inkább
etikai jellegű kérdések érdeklik, mintsem természettudományiak, s
gondolatilag nem hatol olyan mélyre, mint Démokritosz. Olykor csak
felszínesen tolmácsolja Démokritosz atomizmusát. A természeti világról
alkotott képe azonban lényegileg ugyanaz, mint a nagy abdéraié. Lucretius
versbe szedi Epikurosz gondolatait és Démokritosz atomizmusát, s ezzel
megóvja ennek a mély gondolatvilágnak egy részét a sötét évszázadok
szellemi katasztrófájától.
Lucretius megénekli az atomokat, a tengert, a természetet, az égboltot.
Ragyogó versekbe szed filozófiai kérdéseket, tudományos gondolatokat,
finom érveléseket.
Éppen ezért, mert számotadásunk tárgya ilyen nagy,
Első sorban a hold és nap jártának okát meg
Módját vizsgáljuk, s az erőket, amelyek a földön
Mindent mozgatnak […].216

A tankölteményt a mindenre kiterjedő atomista szemléletmódot átható

rácsodálkozás teszi széppé: a dolgok mély egységének megsejtése. Ezt az a
tudás élteti, hogy magunk is ugyanabból az anyagból vagyunk, mint a
csillagok és a tenger:
S mindnyájunknak az atyja közös: ki a csöndes esőnek
Tápláló nedvét lebocsátja a föld kebelébe,
Mely ettől fényes szemü gabnát és viruló fát
Szűl, és nemzi az emberi fajt meg az erdei vadnak
Nemzetségét, és eledellel látja el őket,
Hogy jól éljenek és ivadékaikat szaporítsák.17

Ragyogó és derűs nyugalom járja át a sorokat, s ez abból a

meggyőződésből fakad, hogy nincsenek szeszélyes, tőlünk súlyos dolgokat
elváró, bennünket büntető, sújtó istenek. Lelkesültség, oldottság, örömérzet
jellemzi a kezdősoroktól, a Venusnak, a természet teremtőereje ragyogó
jelképének szóló ajánlástól kezdve:
S tőled van, hogy látja a nap keltét s ragyogását:
Elfut előled a szél, jöttödre eloszlik az égnek
Minden fellege, és leleményes jó anyaföldünk
 Ontja eléd a virágot; rád mosolyognak a tenger
Habjai és tündöklik nyájas fénnyel az égbolt.18

Jelen van benne a bennünket is magába foglaló élet mélyen átélt

igenlése:
[…] Jól láthatja pedig, hogy
Tőle a természet mindössze csak annyit igényel,
Hogy minden fájdalmat távol tartva a testtől,
S minden félszt és gondot eszétől, éljen örömben.19

Megmutatkozik benne az elkerülhetetlen halál derűs elfogadása, a

minden rossznak véget vető halálé – s amelytől nincs tehát ok tartanunk.
Lucretius szemében a vallás: tudatlanság; az ész a mindent megvilágító
fény.
Lucretius szövege évszázadokra feledésbe merült, s csak 1417
januárjában bukkant rá a humanista Poggio Bracciolini német földön, egy
kolostor könyvtárában. Poggio több pápa titkára is volt, és Francesco
Petrarca nevezetes felfedezésein fellelkesülve nagy szenvedéllyel vadászott
régi könyvekre. Azzal, hogy megtalálta Marcus Fabius Quintilianus római
szónok művét, szerte Európában megváltoztatta a jogi fakultások
tananyagát; s Vitruvius római építész traktátusának megtalálásával
hozzájárult a paloták építésmódjának átalakításához. Legfőbb sikere mégis
Lucretius újrafelfedezése. A Poggio által megtalált könyv utóbb elveszett,
de az a másolat, amelyet Poggio barátja, Niccolò Niccoli készített róla,
Codice Laurenziano 35.30 névvel ma is megvan a firenzei Biblioteca
Laurenzianában.
Kétségtelen persze, hogy mire Poggio visszaadta az emberiségnek
Lucretius könyvét, már megvolt a fogékonyság az új befogadására. Már
Dante nemzedéke óta egészen új hangsúlyokat lehetett hallani:
Szíven talált tekinteted, ó, hölgyem,
szendergő elmém álmából felriadt,
de ne feledd, a szerelem emiatt
sóhajok közt tépi-szaggatja lelkem.20

De a De rerum natura megtalálásának nagy hatása volt az itáliai és az

európai reneszánszra,21 és visszhangja közvetve vagy közvetlenül kihallik
jó néhány szerző művéből Galileitől22 Keplerig,23 Bacontől Machiavelliig.
Shakespeare-nél – egy évszázaddal Poggio után – elragadó módon
bukkannak fel az atomok:
MERCUZIO: „Ó, akkor Máb királynő járt ma nálad!
A bába-tündér, aki álmainkat
segít világra hozni! Oly picurka,
mint vésett kő a bíró gyűrűsujján;
pöttöm parányok húzzák kocsiját
az alvó ember orrának hegyén.”324

Montaigne Esszéiben vagy száz helyen találunk utalást Lucretiusra.

Sőt a közvetlen hatás Newtonnál, Daltonnál, Spinozánál, Darwinnál s még
Einsteinnél is érezhető. Azt a gondolatot, amellyel Einsteinnél találkoztunk
– hogy ugyanis a cseppfolyós közegben lebegő parányi részecskék Brown-
mozgása az atomok létezéséről árulkodik –, megtaláljuk Lucretiusnál is.
Íme, a szakasz a De rerum naturából, amely „eleven bizonyítékkal” szolgál
az atomok létezésének gondolatára:
Folyvást itt lebeg ábrául szemeinknek előtte.
Nézd ugyanis, valahányszor a napnak a házba szüremlő
Fénye homályos zúgba bocsátja aranysugarát, hát
Sok csöpp testecskét láthatsz kavarogni az űrben,
Erre meg arra libegve a fény ragyogó mezejében;
S mintha örök harcot harcolva, tusázva, csatákat
Vívnának seregestől, egy percet se pihenve,
Szét-szétugranak, aztán ismét megtömörülnek.
Elképzelheted ebből is, hogy az őselemek mint
Járják le s föl táncukat egyre a végtelen űrben. […]
Fontos azért is, hogy figyelemmel légy e parányi
Testecskékre, amint napfénybe fürödve rezegnek,
Mert bemutatja e tánc azt is, hogy az őselemeknél
Mily vakon és rejtett módon megy végbe a mozgás.
Láthatod itt is, amint vak erőktől hajtva a testek
Megváltoztatják utirányuk, s visszaverődve
Megfordulnak, s most ide, most oda lengve, csapongnak.
Hidd el: az őselemek minden mozgás eredői,
Minthogy először ezek jönnek mozgásba maguktól,
Majd ama lények, amiknek a teste parányi, s ezáltal
Könnyű játékul szolgálnak az őselemeknek.
Vak taszigálás által ezek mozgásba kerülve,
Ők a nagyobbakat indítják mozgásra megint fel.
Igy indul ki a mozgás rendje az őselemekből,
S így jut lassan az érzékünkig, akár ama testek,
 Melyeket ott láthatsz, táncolni a nap sugarában,
Ám nem láthatod azt az erőt, mely lökdösi őket.25

Einstein felélesztette a Lucretius által felhozott s eredetileg alighanem

Démokritosz által kigondolt „eleven bizonyítékot”, szilárd matematikai
alapokra helyezte, és sikerült kiszámítania az atomok méretét.
A katolikus egyház igyekezett hátráltatni Lucretius hatását. 1516
decemberében a firenzei szinódus megtiltotta olvasását az iskolákban.
1551-ben a tridenti zsinat indexre tettre Lucretius művét. Csakhogy már
késő volt. Hiába söpörte félre a középkor keresztény fundamentalizmusa,
egy egész világszemlélet bukkant fel ismét, terjedt el és nyitotta ki újra
Európa szemét a világra. Európa azonban nem csupán Lucretius
természetszemléletét, racionalizmusát, ateizmusát és materializmusát nyerte
vissza – egy sugárzóan derűs meditációt a világ szépségéről. Sokkal többet
kapott tőle: a valóságról való gondolkodás tagolt és összetett rendszerét,
olyan új módszert, amely gyökeresen más, mint a középkori
gondolkodásmódon évszázadokig uralkodó régi.26
A középkorban a Dante által bámulatosan megénekelt kozmosz
értelmezésének alapja a spirituálisan és hierarchikusan szervezetett
univerzum volt, az európai társadalom hierarchikus szerkezetének
tükörképe: a kozmosz szférákból áll, a középpontban a Földdel, s az Ég
áthidalhatatlanul el van választva a Földtől. Teleologikus és metaforikus
magyarázat a természeti jelenségekre; félelem Istentől és a haláltól; csekély
figyelem a természet iránt; a világ szerkezetét a dolgok előtt már létező
formák szabják meg; s a tudás forrása csak a múlt, a kinyilatkoztatás és a
hagyomány lehet…
Démokritosz világában, ahogyan azt Lucretius megénekelte, ebből
semmi sincs. Nincs félelem az istenektől; a világnak nincsen sem célja, sem
oka; a kozmoszban nincs hierarchia, s nincs megkülönböztetés Föld és Ég
között. Van ellenben mély szeretet a természet iránt, felhőtlen elmerülés
benne, felismerése annak, hogy mindenestül a részei vagyunk, hogy férfiak,
nők, állatok, növények és felhők mind-mind egy csodás és hierarchiától
mentes egész alkotóelemei vagyunk. Mély univerzalizmus érződik benne,
Démokritosz nagyszerű szavai szerint: „Bölcs ember számára minden föld
járható: mert nemes léleknek hazája az egész világ.”27
Megvan benne a törekvés arra, hogy a világot egyszerű fogalmakkal
ragadja meg, felkutassa és megértse a világ titkait, többet tudjon annál,
amennyit apáink tudtak. És felbukkannak itt olyan különleges fogalmi
eszközök, amelyekre később majd Galilei, Kepler és Newton is építhet: a
szabad és egyenes vonalú mozgás a térben; a világot alkotó elemi testek és
kölcsönhatásuk gondolata; a térnek mint a világ tartójának a gondolata.
És persze megjelenik az az egyszerű gondolat, hogy a dolgok nem
oszthatók a végtelenségig. A világ szemcsés szerkezetű. E gondolat
megragadja a végtelent, ujjal kitapinthatóvá teszi. Ez az atomhipotézis
alapja; később azután még nagyobb erővel tér vissza a
kvantummechanikában, és ma – mint a kvantumgravitáció alapköve –
megint megmutatja, mi telik tőle.
Az első ember, akinek sikerül összerakni a reneszánsz
természetszemlélet terjedésével felbukkanó mozaikdarabkákat, és – jócskán
megerősítve – visszahelyezni Démokritosz vízióját a modern gondolkodás
középpontjába, egy angol lesz, minden idők tudósainak legnagyobbika. Ő a
következő fejezet első szereplője.
 2.
A KLASSZIKUSOK

Isaac és a kis hold

Ha az előző fejezetben netán azt a benyomást keltettem, mintha Platón és

Arisztotelész csak káros hatással lett volna a tudományos gondolkodás
fejlődésére, akkor igyekszem ezt nyomban kiigazítani. Arisztotelésznek a
természettel kapcsolatos – egyebek között botanikai és zoológiai –
vizsgálódásai rendkívüli tudományos jelentőségű munkák, s a természeti
világ mélyreható megfigyelésén alapulnak. Fogalmi tisztasága, a természet
sokfélesége iránti érdeklődése, lenyűgöző intelligenciája és
gondolkodásának nyíltsága jóvoltából a nagy filozófus tekintély volt
évszázadokon át. Tőle származik az első rendszerező fizika, és az
egyáltalán nem rossz.
Arisztotelész mindezt egy könyvben mutatta be, természetesen a
Fizikában.28 Ez a könyv azonban nem a benne tárgyalt tudományterületről
kapta a nevét, hanem fordítva: a tudományterület kapta a nevét a könyvről.
A fizika Arisztotelész szemében így festett: először is meg kell
különböztetnünk az Eget és a Földet. Az égbolton minden kristályos
szubsztanciából áll, és örökké a gömb alakú Föld körül mozog, nagy,
koncentrikus körökben, mindenek középpontja, a Föld körül. A Földön
pedig különbséget kell tenni a kényszerített mozgás és a természetes
mozgás között. A kényszerített mozgást lökés kelti, és ez a fajta mozgás
akkor ér véget, amikor a lökésnek vége szakad. A természetes mozgás
függőleges irányú, felfelé vagy lefelé tart aszerint, hogy milyen
szubsztanciáról és helyről van szó. Minden szubsztanciának megvan a maga
„természetes helye”, azaz egy neki megfelelő szint, ahová mindenkor
visszatér: a földé van legalul, a vízé valamivel fölötte, a levegőé még
följebb, s a tűzé legföljebb. Ha felemelünk egy követ, majd elengedjük,
akkor a kő lefelé mozog, természetes mozgással, hogy visszatérjen a maga
természetes szintjére. A légbuborékok a vízben vagy a tűz a levegőben
viszont felfelé törekszik, mert neki az a természetes helye.
Ne mosolyogjuk meg ezt a természetszemléletet, s ne utasítsuk el, mert
ez igenis remek fizika. Pontosan és helyesen írja le a folyadékba mártott
vagy a gravitációnak, illetve a súrlódásnak kitett testek mozgását:
mindennapi tapasztalataink szerint az összes test így viselkedik. Az
arisztotelészi fizika nem tévtan, mint azt gyakran állítják.29 Inkább
közelítés. De Newton fizikája is csak megközelítése az általános
relativitáselméletnek. És meglehet, hogy mindaz, amit ma tudunk, csak
valami másnak a megközelítése – azé, amit még nem tudunk. Arisztotelész
fizikája még kissé elnagyolt, nem kvantitatív (nincsenek benne számítások),
de nagyon koherens, racionális; helyes és kvalitatív előrejelzések vonhatók
le belőle. Aligha véletlen, hogy évszázadokon át megmaradt a világban
zajló mozgások modelljének.30
Ami Platónt illeti, a tudomány jövőbeli gyarapodása szempontjából
talán még fontosabb volt. Ő értette meg Püthagorasz és a püthagoreusok
nagy sejtésének horderejét. A továbblépés és Milétosz meghaladásának
kulcsa a matematika volt. Püthagorasz Számoszon, egy Milétosz előtt
elterülő kis szigeten született. Ókori életrajzírói, Khalkiszi Iamblikhosz és
Porphüriosz is elbeszéli, hogy az ifjú Püthagorasz az idős Anaximandrosz
tanítványa volt. Minden Milétosszal kezdődött! Püthagorasz hosszasan
utazgatott, megjárta talán Egyiptomot, és eljutott Babilóniába is, végül a
dél-itáliai Krotónban (a ma Crotonéban) telepedett le. Itt egy vallási-
politikai-tudományos szektát alapított, s az nagy súllyal esett latba a város
politikai életében, sőt lényegbevágó örökséget hagyott az egész
emberiségre: felfedezte a matematika elméleti jelentőségét. Neki
tulajdonítják az alábbi szavakat: „A szám uralja a formákat és a
gondolatokat.”31
Platón megtisztította a püthagoreus gondolatvilágot az ormótlan és
haszontalan, misztifikáló ballaszttól, kihámozta belőle a hasznos üzenetet: a
világ megértésére és leírására legalkalmasabb nyelv a matematika. Ennek a
felismerésnek óriási a hordereje: ez az egyik oka a nyugati tudomány
sikerének. A hagyomány szerint iskolájának kapuja fölé Platón bevésette a
következő mondatot: „Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát.”
E meggyőződésétől hajtva, Platón tette fel azt a sorsdöntő kérdést,
amelyből majd – hosszú kerülő utakon át – kisarjad a modern tudomány.
Tanítványaitól, akik tanulmányozták a matematikát, azt kérte, kutassák fel
azokat a matematikai szabályokat, amelyeket az égbolton általunk látható
égitestek is követnek. A Vénuszt, a Marsot és a Jupitert jól látni az éjszakai
égbolton. Úgy tűnik azonban, mintha kissé véletlenszerűen mozognának
előre meg hátra a többi csillag között. Vannak-e vajon olyan matematikai
összefüggések, amelyekkel leírható és előre jelezhető lenne a mozgásuk?
A keresés Eudoxosszal kezdődött Platón iskolájában, és az ókori
csillagászat évszázadok múltán kitűnő csillagászok, köztük Arisztarkhosz
és Hipparkhosz révén igen magas szintre jutott. Ennek a tudománynak a
sikereit egyetlen ránk maradt könyvből ismerjük: Ptolemaiosz
Almagesztjéből (arab címe szerint „Nagy Könyv”, eredeti görög címe
szerint „Matematikai értekezés”). Klaudiosz Ptolemaiosz csillagász volt,
Alexandriában élt a Kr. u. 1. században, a római korban, amikor a tudomány
már hanyatlásnak indult, s nem sokkal később el is tűnt: maga alá temette
az összeomló hellenisztikus világ, majd megfojtotta a Római Birodalom
kereszténnyé tétele.
Ptolemaiosz könyve hatalmas tudományos mű. Szigorú, pontos,
összetett: matematikailag megalapozott asztronómiai rendszerrel szolgál,
amely előre megadja a bolygók látszólag esetleges mozgását az égbolton,
mégpedig szinte tökéletes pontossággal – hiszen az emberi szem
megfigyelőképessége korlátozott. Ez a könyv a bizonyíték rá, hogy
Püthagorasz nem tévedett. A matematika lehetővé teszi a világ leírását és a
jövő prognosztizálását: a bolygók látszatra bolyongó, rendezetlen mozgása
nagy pontossággal előre jelezhető azokkal a matematikai képletekkel,
amelyeket Ptolemaiosz a görög csillagászok évszázadok alatt elért
eredményeinek összefoglalásaképpen, rendszerezetten, mesteri módon
mutat be. Még ma is, ha van bennünk némi buzgalom, felüthetjük
Ptolemaiosz könyvét, megtanulhatjuk tőle a technikákat, és kiszámíthatjuk
vele, hol lesz, mondjuk, a Mars az égbolton egy jövőbeli pillanatban. Ma
tehát, kétezer évvel a könyv megírása után! A modern tudománynak az az
alapja, hogy ez a varázslat csakugyan lehetséges, és ezt nem kis részben
Püthagorasznak és Platónnak köszönhetjük.
Az ókori tudomány összeomlása után a Földközi-tenger térségében
senki sem volt már képes Ptolemaiosz könyvének a megértésére – vagy
annak a további néhánynak a megértésére, köztük volt Eukleidész Elemek
című munkája is –, amelyek túlélték ezt a katasztrófát. Indiában viszont,
mert a gazdag kereskedelmi és kulturális kapcsolatok jóvoltából oda is
eljutottak, olvasták és meg is értették ezeket a könyveket.
 Indiából azután a művelt perzsa és arab tudósok révén, mert ők értették
és megőrizték őket, visszajutottak Nyugatra. A csillagászatban viszont több
mint ezer éven át nem volt jelentősebb előrelépés.
Nagyjából akkoriban, amikor Poggio Bracciolini felfedezte Lucretius
kéziratát, egy lengyel ifjú is megrészegült az itáliai humanizmus eleven
légkörétől és az ókori szövegek iránti rajongástól; tanulni ment előbb
Bolognába, majd Padovába. Latinosan írta alá a nevét: Nicolaus Copernicus
(lengyel neve Mikołaj Kopernik; magyarul Kopernikuszként emlegetjük). A
fiatal Kopernikusz tanulmányozta Ptolemaiosz Almagesztjét, és valósággal
beleszeretett. Eltökélte, hogy életét a nagy Ptolemaiosz nyomdokait követve
a csillagászatnak szenteli.
Eddigre megérett az idő, s több mint egy évezreddel Ptolemaiosz után
Kopernikusz már megtehette azt a nagy lépést, amelyre indiai, arab és
perzsa csillagászok több nemzedéke sem volt képes. Nem pusztán
elsajátította, alkalmazta és finomította a ptolemaioszi rendszert, hanem
alapjaiban igazította ki, mert elég bátor volt mélyrehatóan és részletekbe
bocsátkozva megváltoztatni. Nem Föld körül keringő égitesteket írt le,
hanem Ptolemaiosz Almagesztjének egyfajta átdolgozott, „revideált”
változatával egy olyan rendszert, amelyben a Nap kerül a középpontba, és a
Föld a többi bolygóval együtt kering körülötte.
Kopernikusz azt remélte, hogy a számítások ezzel pontosabbak
lesznek. Valójában semmivel sem lettek pontosabbak, mint Ptolemaioszéi,
sőt végül pontatlanabbak is lettek. A gondolat azonban helyes volt: a
következő nemzedékben Johannes Kepler megmutatta, hogy a kopernikuszi
rendszer tökéletesebb lehet, mint Ptolemaioszé. Kepler gyötrelmes
munkával tanulmányozza az újabb megfigyeléseket, és kideríti, hogy
néhány újabb matematikai szabály pontosabb leírást ad a bolygók Nap
körüli mozgásáról, mint az ókoriaké. 1600-at írunk, és először sikerül jobb
eredményre jutni, mint Alexandriában több mint ezer évvel korábban.
Miközben a hideg északon Kepler az égbolton zajló mozgásokat
számolja, Itáliában Galileo Galileivel felemelkedik az új tudomány. Az
energikus, vitázó természetű, déli vérmérsékletű, kötekedő, de igen művelt
és intelligens, roppant találékony Galilei Hollandiából hozat magának egy
távcsövet – az akkori idők találmányát –, és egy mozdulattal megváltoztatja
az emberi történelmet: a távcsövet az ég felé fordítja.
Olyan dolgokat pillant meg – mint Roy a Szárnyas fejvadászban –,
hogy azt mi, emberek el sem hinnénk: gyűrűket a Szaturnusz körül,
hegyeket a Holdon, látja a Vénusz fázisait, s holdakat a Jupiter körül…
Ezek a jelenségek mind egyre hihetőbbé teszik Kopernikusz gondolatát. A
rövidlátó emberiség szeme előtt a tudomány eszközei révén fokozatosan
feltárul egy világ, amely az addig ismertnél szinte felfoghatatlanul tágasabb
és változatosabb.
De Galilei azzal alkotott nagyot, hogy levonta a logikai
következtetéseket a Kopernikusz által indított kozmikus forradalomból:
biztos lévén benne, hogy a Föld maga is bolygó, mint a többi, arra jutott,
hogy ha az égi mozgások pontos matematikai törvényeket követnek, és ha a
Föld is csak egy bolygó, akkor bizonyára vannak pontos matematikai
törvényei a földi testek mozgásának is.
Bízván a természet racionalitásában és abban a platóni–püthagoraszi
látomásban, hogy a természet megérthető a matematika által, Galilei
vizsgálni kezdi, hogyan mozognak a testek a Földön, ha elengedjük őket,
vagyis ha szabadon esnek. Meg- győződése, hogy léteznie kell arra egy
matematikailag leírható törvénynek, és azt kísérletileg, a próba-hiba
módszerével keresi. Az emberiség történetében először kísérletet végez:
Galileivel kezdetét veszi a kísérleti tudomány. A kísérlet egyszerű: a
magasból testeket ejt le, vagyis arra a mozgásra kényszeríti őket, amelyet
Arisztotelész az ő természetes mozgásuknak nevezett, és igyekszik
pontosan megmérni a sebességüket.
Az eredmény nagy jelentőségű: a testek nem változatlan sebességgel
esnek, mint azt mindenki gondolta. Hanem a sebesség fokozatosan nő az
esés kezdeti szakaszában. Ebben a szakaszban nem a sebesség állandó,
hanem a gyorsulás, vagyis a sebesség növekedésének a sebessége. És
csodálatosképpen ez a gyorsulás ugyanaz minden testre nézve. Galilei
elvégzi ennek a gyorsulásnak az első közelítő mérését, és a nagyságát
változatlannak találja. Ez az érték nagyjából 9,8 méter/másodperc, ami
annyit tesz, hogy egy szabadon eső test sebessége minden másodpercben
9,8 méter/másodperccel nő. Jól jegyezzük meg ezt a számot.
Ez az első olyan matematikai törvény, amelyet földi testekről
találtak.32 Matematikailag leírható törvényszerűségeket korábban csak az
égbolton mozgó bolygókkal kapcsolatban ismertek fel. A matematikai
tökéletesség tehát nem korlátozódik többé az égboltra.
A legnagyobb eredmény azonban még várat magára: ahhoz Isaac
Newton jut majd el. Newton alaposan tanulmányozza Galilei és Kepler
eredményeit, összekapcsolja őket, és felfedezi a rejtett kincset. Lássuk
Newton gondolatmenetét, ahogyan azt a „kis hold” segítségével leírja a
modern természettudományt megalapozó, Principia philosophiae naturalis
(A természetfilozófia matematikai alapjai)33 című művében.
Képzeljük el – írja Newton –, hogy a Földnek is sok holdja van, mint a
Jupiternek. A tényleges Hold mellett volnának tehát más holdak is, köztük
egy kis hold, s hogy az nagyon kis távolságra kering a Földtől, mondhatni,
valósággal súrolja a hegyek csúcsait. Milyen sebességgel haladna ez a kis
hold? A Kepler által felfedezett egyik törvény szerint a keringési pálya és a
keringési idő nem független egymástól.34 Mivel ismerjük a Hold
pályasugarát (azt Hipparkhosz már az ókorban megmérte) és keringési
idejét (egy hónap), egyszerű aránypárral kiszámíthatjuk a kis hold keringési
idejét. Ez a keringési idő másfél óra: a kis hold másfél óra alatt kerülné meg
a Földet.
Mármost egy keringő test nem egyenes mentén mozog: folyamatosan
változtatja mozgásirányát, és a mozgás irányának változása mindig
gyorsulás. A kis hold gyorsulása a hold által leírt körpálya középpontjába
mutat. A gyorsulás nagyságát könnyen kiszámíthatjuk, ha ismerjük a
röppálya sugarát és a sebességet.35 Newton el is végzi ezt az egyszerű
számítást, és az eredmény: másodpercenként 9,8 méter/másodperc!
Ugyanannyi, amennyit Galilei kapott a Földön szabadon eső testekkel
kísérletezve!
Véletlen egybeesés? Az képtelenség, érvel Newton. Ha az okozat
ugyanaz – a lefelé tartó gyorsulás minden másodpercben 9,8
méter/másodperccel növekszik –, akkor az oknak is ugyanannak kell lennie.
Vagyis az ok, amely miatt a kis hold a pályáján kering, szükségképpen
ugyanaz, ami a testeket esésre készteti a Földön.
Ezt a testeket esésre késztető erőt nehézségi erőnek, gravitációnak
nevezzük. Newton felismerte, hogy ez ugyanaz az erő, amely Föld körüli
pályán tartja a kis holdat. Ennek a gravitációnak a híján a kis hold egyenes
mentén elszökne. De akkor a valódi Holdat is a gravitációs vonzás tartja a
Föld körül! És a Jupiter is vonzza a körülötte keringő holdakat, és a Nap is
vonzza a körülötte keringő bolygókat! Ha ez a vonzás nem volna, akkor
minden égitest egyenes vonalban mozogna. Az univerzum tehát egy
hatalmas tér, és a testek „erők” által vonzzák egymást; és létezik egy
egyetemes erő: a gravitáció – minden test vonz minden más testet.
Kezd formát ölteni egy hatalmas látomás. Egyszerre csak, évezredek
elteltével, eltűnik a különbség az Ég és a Föld között, a dolgoknak már
nincs „természetes szintjük”, mint azt Arisztotelész vélte, a világnak nincs
középpontja, a szabadon mozgó tárgyak már nem a természetes helyükre
törekednek, hanem örökkön-örökké egyenes vonalban haladnak.
A kis holddal kapcsolatos egyszerű számítással Newton levezette,
hogyan változik ez a gravitációs erő a távolsággal, és meghatározta a
nagyságát; az abban36 szereplő G állandót (a G a gravitációra utal) ma
Newton-állandónak nevezzük. A gravitációs erő készteti esésre a testeket;
az égbolton ez tartja pályájukon a bolygókat és a holdakat – ugyanaz az erő.
S ezzel a feje tetejére áll az arisztotelészi világkép, az egész
középkorban uralkodó szemléleti séma. Gondoljunk például Dante
univerzumára: a Föld, akárcsak Arisztotelésznél, az univerzum
középpontjában álló gömb, égi szféráktól övezve. Ennek egyszer s
mindenkorra vége. Az univerzum végtelen, csillagokkal kirakott tér, nincs
se központja, se határa. És anyagi testek haladnak benne, szabadon és
nyílegyenesen, hacsak egy másik testtől származó erő el nem téríti őket. Az
ókori atomizmusra való hivatkozás kiviláglik Newton művében, még ha
hagyományos fogalmakkal ad is neki hangot:
Valószínűnek tűnik számomra, hogy Isten kezdetben az anyagot szilárd, tömör, kemény,
áthatolhatatlan, mozgatható részecskékből alkotta meg, ilyen és ilyen méretben és alakban,
ilyen és ilyen más tulajdonságokkal és a térhez való ilyen és ilyen arányban…37

A newtoni mechanika világa egyszerű: a 2.1. és a 2.2. ábrán adunk róla

szemléletes összefoglalást. Démokritosz világa tér itt vissza. Ez a világ
végtelen, differenciálatlan térből áll, mindig azonos önmagával, egymásra
ható részecskék keringenek benne az örökkévalóságig – ennyi, és nem több.
Giacomo Leopardi olasz költő A végtelen (L’infinito) című versében ezt a
világot énekli meg:
ott túl
mérhetetlen térség, emberfölötti
csönd és oly mély, olyan mély nyugalom
nyílik agyam elé, hogy a szivem
szinte megborzong.4

Ám ez a látásmód hasonlíthatatlanul erőteljesebb a démokritoszinál,

hiszen nem pusztán egy kép, amellyel igyekszünk rendet teremteni a
világban, hanem már összekapcsolódik a matematikával, Püthagorasz
örökségével és az alexandriai csillagászat matematikai fizikájának nagy
hagyományával. Newton világa Démokritosz matematikával megjelenített
világa.

2.1. ábra Miből áll a világ?

2.2. ábra Newton világa: a részecskék a térben mozognak, ahogyan telik az idő, és erőhatás
révén vonzzák egymást

Newton habozás nélkül elismeri, mivel tartozik az új fizika az ókori

tudománynak. Például A világ rendszeréről (The System of the World) című
műve első soraiban (helyesen) úgy véli, hogy a kopernikuszi fordulat
alapgondolatai az ókorba nyúlnak vissza. „A filozófusok az ősidőkben azt
tartották, hogy az állócsillagok a világ legtávolabbi részében helyezkednek
el mozdulatlanul, alattuk a bolygók róják köreiket pályáikon a Nap körül, a
Föld hasonlóképpen éves, saját tengelye körül pedig napi forgást végez, s
hogy a Nap, az Univerzum gyújtópontja, mindenek középpontjában
nyugszik.” Bár egy kicsit zavarosak a gondolatai a tekintetben, hogy a
múltban ki milyen állásponton volt. Olykor helyénvalóan sorolja fel –
olykor meg nem – a püthagoreusokat, Philolaoszt, Szamoszi Arisztarkhoszt,
az „érett” Platónt, és Anaximandroszt is, sőt a rómaiak mondabeli [sic!]
királyát, „a Numa Pompiliust” is, aki „a kerek világ szimbólumaként,
melynek a Nap tüze ég a középpontjában, kör alakú Vesta-templomot emelt,
és elrendelte, hogy közepében örökkön égő tüzet tápláljanak”.38
Newton új intellektuális építményének teljesítőképessége minden
várakozást felülmúlt. A 19. század és a modern világ egész technikája nem
kis részben Newton képletein nyugszik. Három évszázad telt már el azóta,
de még ma is a newtoni egyenleteken alapuló elméletekre támaszkodva
építünk hidakat, vonatokat és felhőkarcolókat, motorokat és hidraulikus
rendszereket; ezek teszik lehetővé, hogy repülőkkel a magasba
emelkedjünk, hogy számításokat végezzünk az időjárás-előrejelzésben,
hogy megsejtsük egy bolygó létezését, mielőtt még látnánk, és hogy űrhajót
küldjünk a Marsra… A Newton kis holdjával tett kerülő nélkül nem
születhetett volna meg a modern világ.
Nem alakulhatott volna ki a világ új, tágasabb felfogása, a Voltaire és
Kant felvilágosodásának lelkesültségét meghozó új gondolkodásmód, s nem
lenne hatásos eszköz a jövő előrejelzésére: ez mind Newton szinte
beláthatatlan örökségének következménye és folytatása.
Úgy tűnik, sikerült végre megtalálni a valóság megértésének kulcsát: a
világ csupán egy hatalmas, végtelen térből áll, s abban, ahogyan az idő
múlik, részecskék száguldoznak, és erőhatások révén vonzzák egymást.
Pontos egyenleteket írhatunk fel ezeknek az erőknek a leírására; és ezek az
egyenletek igen-igen hatékonyak. Az emberek még a 19. században is úgy
tartották, hogy Newton nemcsak az egyik legintelligensebb és
legmesszebbre tekintő ember volt, hanem az egyik legszerencsésebb is:
mert a világban az alaptörvényeknek csak egy rendszerük létezik, és neki
adatott meg, hogy ezt a rendszert felfedezze. Minden világosnak tűnt.
De az volt-e csakugyan?

Michael: a mezők és a fény

Newton jól tudta, hogy egyenletei nem írják le a természetben ható

valamennyi erőt. A nehézségi erőn túl más erőknek is hatniuk kell a
testekre. Nem az esés az egyetlen mozgás. A Newtontól ránk hagyott egyik
kérdés tehát a többi erő megértése volt: azoké az erőké, amelyek
meghatározzák, hogy mi zajlik körülöttünk. Erre a 19. századig kellett
várni, és két meglepetés is adódott belőle.
Az első meglepetés az volt, hogy a természetben a gravitáció mellett
szinte az összes megfigyelhető jelenséget egyetlenegy másik erő irányítja;
azt ma „elektromágnességnek” nevezzük. Ez az erő tartja egyben a szilárd
testeket alkotó anyagot; ennek jóvoltából maradnak egyben az atomok a
molekulákban és maradnak meg az elektronok az atomban. Ez működik a
kémiában és az élő szövetben is. Ez hat agyunk idegsejtjeiben, irányítja
bennünk az információk feldolgozását, és szabja meg azt, hogyan
gondolkodunk. És ez az erő kelti a súrlódást, amely megállítja a csúszó
tárgyakat; ez teszi elviselhetővé az ejtőernyősnek a földet érést, működteti a
villany- és a robbanómotorokat;39 s ennek jóvoltából kapcsolhatjuk be a
lámpát és hallgathatjuk a rádiót stb.
A második meglepetés – és ez a döntő fontosságú az itt elbeszélt
történetben – az, hogy ennek az erőnek a megértéséhez lényegesen meg
kellett változtatni Newton világát: ebből a változtatásból alakult ki a
modern fizika; a könyv további részének megértéséhez pedig
nélkülözhetetlen és leglényegesebb fogalom a mező fogalma.
Azt, hogy miképpen működik az elektromágneses erő, egy másik brit
értette meg, pontosabban kettő: Michael Faraday és James Clerk Maxwell –
a tudománytörténet legkülönösebb két tudósa (2.3. ábra).

2.3. ábra Michael Faraday és James Clerk Maxwell

Michael Faraday ínséges körülmények között él Londonban,

hivatalosan semmilyen iskolai végzettsége nincs. Előbb egy
könyvkötészetben dolgozik, majd egy laboratóriumban, s ott felhívja
magára a figyelmet, bizalmat kelt az ottaniakban, majd végül a 19. századi
fizika legzseniálisabb kísérletezője és legnagyobb látnoka válik belőle.
Matematikai ismeretek nélkül ír egy gyakorlatilag egyenlet nélküli,
csodálatos fizikakönyvet. A fizikát nem a szemével, hanem az elméjével
látja, s ezzel a látással világokat teremt. James Clerk Maxwell pedig gazdag
skót családba született arisztokrata, és a század egyik legnagyobb
matematikusa. Habár intellektuális stílusuk és társadalmi helyzetük között
mély a szakadék, mégis jól megértik egymást, és együtt, más-más jellegű
zsenialitásukat egyesítve, utat nyitnak a modern fizikának.
Amit a 18. század elején tudtak az elektromosságról és a
mágnességről, az nem volt több néhány mókás vásári mutatványnál:
papírszeleteket vonzó üvegpálcák, egymást vonzó és taszító mágnesek és
egyebek. Az elektromosság és a mágnesség tanulmányozása apránként
folytatódik a 18. és a 19. században. Faraday Londonban egy
laboratóriumban dolgozik, s az telis-tele van tekercsekkel, tűkkel,
mágnesekkel, pengékkel és vasketrecekkel. Azt kutatja, hogyan vonzzák és
taszítják egymást az elektromos és mágneses tárgyak. Jó newtoniánusként
azt igyekszik megérteni – akárcsak a többi tudós –, hogy milyen
tulajdonságai vannak annak az elektromos töltésű vagy mágneses tárgyak
között ható erőnek. S szép lassan, a keze által vezetve, ezekkel a tárgyakkal
közvetlen fizikai kontaktusban olyan megérzés birtokába kerül, amely a
modern fizika intuitív alapja lesz. „Lát” valami újat.
Faraday azt érezte meg, hogy nem úgy kell elgondolnunk az erőket,
mintha azok közvetlenül hatnának egymástól távoli tárgyak között, ahogyan
azt Newton feltette. Inkább azt kell gondolnunk, hogy létezik valami – a
térben mindenütt szétáradva –, amit megváltoztatnak az elektromos és
mágneses testek, másfelől maga is hat az elektromos és mágneses testekre
(taszítja vagy vonzza őket). Ezt a valamit, amire Faraday ráérzett, ma
„mezőnek” nevezzük.
Mi tehát a „mező”? Faraday képzeletében a teret kitöltő finom
(végtelenül finom) vonalakból álló köteg; gigantikus kiterjedésű,
körülöttünk mindent kitöltő, láthatatlan pókháló. A vonalakat
„erővonalaknak” nevezi, mert valamiképpen ők „hordozzák az erőt”; mint
afféle húzásra, tolásra való kábelek, átviszik egyik testről a másikra az
elektromos és mágneses erőt (2.4. ábra).
 2.4. ábra Az erővonalak kitöltik a teret. Általuk hat
egymásra a két elektromos töltésű test. A két tárgy közötti erőt
az erővonalak „közvetítik”

Egy elektromos töltésű tárgy (például egy megdörzsölt üvegrúd)

torzítja maga körül az elektromos és mágneses mezőt, az meg erővel hat a
beléje merült, elektromos töltésű tárgyra. Vagyis két, egymástól
valamekkora távolságban lévő töltés közvetlenül nem vonzza s nem is
taszítja egymást, hanem csak közvetve, az őket körülvevő közeg révén teszi
azt.
Ha kézbe fogunk két mágnest, és egy kicsit játszadozunk velük,
közelítjük őket egymáshoz, és próbálgatjuk, mekkora erővel vonzzák vagy
taszítják egymást, nem is olyan nehéz magunknak is megéreznünk a
mágneseket körülfogó mezőt.
Ez gyökeresen eltér attól, ahogyan Newton elgondolta az egymástól
távoli testek között ható erőket. Newtonnak mégis tetszett volna. Newton
maga is értetlenül állt a távolhatás előtt, noha ő vezette be ezt a fogalmat.
Hogyan vonzza a Föld a tőle távoli Holdat? Hogyan vonzhatja a Nap a
Földet közvetlen érintkezés nélkül? Egyik levelében ezt írta:
Elképzelhetetlen ugyanis, hogy lélektelen merő anyag anélkül, hogy valami más, nem
materiális létező közreműködnék ebben, kölcsönös érintkezés nélkül hasson más anyagra.40

Valamivel később pedig már a következőket találjuk:

Hogy a gravitáció az anyag vele született, inherens és lényegi tulajdonsága, melynek révén egy
test egy másikra vákuumon keresztül távolhatást gyakorolhatna bármi másnak a közbejötte
nélkül […], mindez számomra oly nagy képtelenségnek tűnik, hogy úgy hiszem, nincs ember,
aki elfogadja, ha megfelelően jártas a filozófiai gondolkodásban. A gravitációt egy állandóan
 és törvényszerűen ható tényező kell hogy okozza; mármost hogy ez a tényező anyagi-e vagy
sem, azt olvasóim megfontolására bíztam.41

Newton abszurdnak tartja a tulajdon munkáját – azt a művet, amelyet

évszázadokon át a tudomány legnagyobb győzelmeként ünnepelnek majd!
Elismeri, hogy a távolra ható nehézségi erő mögött kell lennie valami
másnak, de fogalma sincs, mi az, s ennek eldöntését „olvasói
megfontolására” bízza!
A lángelmékre jellemző, hogy tudatában vannak teljesítményük
határainak, még ha olyan elképesztő teljesítményről van is szó, mint a
mechanika és az általános tömegvonzás Newton felfedezte törvényei.
Newton elmélete olyan jól működött, annyira hasznosnak bizonyult, hogy
két évszázadon át senkinek eszébe nem jutott kétségbe vonni. Egészen
addig, amíg Faraday, az „olvasó”, akinek megfontolására bízta Newton a
döntést, meg nem találja a kulcsot, hogyan vonzhatják és taszíthatják
egymást az egymástól távol eső testek. Később aztán Einstein Faraday
ragyogó megoldását fogja alkalmazni a newtoni gravitációelméletre is.
Ennek az új valaminek – a „mezőnek” – a bevezetésével Faraday
radikálisan szakít Newton elegáns és egyszerű ontológiájával
(lételméletével): a világot ettől fogva nem pusztán a térben az idő múlásával
ide-oda mozgó részecskék alkotják. Új szereplő lép a színre: a „mező”.
Faraday tudatában van annak, hogy mekkora a hordereje az általa éppen
megtett lépésnek. Könyvében különösen szép szakaszok olvashatók arról,
hogy ezek az „erővonalak” vajon valóban létező dolgok. Kétségeit és
különféle megfontolásait kifejtve végül arra a következtetésre jut, hogy
valós létezőkről van szó, de ezt a következtetést némi fenntartással adja elő,
hiszen az „elkerülhetetlen, ha a tudomány leglényegibb kérdéseivel
szembesülünk”.42 Tisztában van vele, hogy amit felvet, az bizony
megváltoztatja azt a világszerkezetet, amelyet a newtoni fizika két
évszázadon át tartó töretlen sikere rajzolt fel (2.5. ábra).
 2.5. ábra Faraday és Maxwell világa: az idő előrehaladtával
részecskék és mezők mozognak a térben

Maxwell hamar felismeri, hogy drágakőre talált. A Faraday által látott

lényeget – mivel azt Faraday csak szavakkal írja le – egy teljes oldalnyi
egyenletre fordítja.43 Ezeket ma Maxwell-egyenleteknek nevezzük.
Egyenletei az elektromos és a mágneses mező viselkedését írják le:
„Faraday vonalainak” matematikai változatai.44
Ma a Maxwell-egyenleteket nap mint nap használjuk az elektromos és
mágneses jelenségek leírására, antennák, rádiók, villanymotorok,
számítógépek tervezésére. De nem csak erre jók; ugyanezek az egyenletek
kellenek annak megmagyarázásához, hogyan működnek az atomok (ezeket
is elektromos erők tartják össze), hogyan kapcsolódnak össze a követ alkotó
anyagrészecskék vagy hogyan működik a Nap. Elképesztően sok és sokfajta
jelenség magyarázatára használhatók. A Maxwell-egyenletek jól leírnak
szinte mindent, ami körülöttünk zajlik, kivéve a gravitációt és egy-két más
dolgot.
S még ez sem minden. Ott van minden idők talán legszebb
tudományos felfedezése: Maxwell egyenletei még azt is tisztázzák, hogy mi
a fény.
Maxwell átlátja, hogy egyenletei szerint Faraday vonalai rezeghetnek
és hullámozhatnak is, éppúgy, ahogyan a tenger vize. Maxwell kiszámítja a
Faraday-vonalak hullámzásának sebességét, és az eredmény… az eredmény
pontosan megegyezik a fény sebességével. Miért? Maxwell felfogja: mert a
fény nem egyéb, mint Faraday-vonalak gyors rezgése! Faraday és Maxwell
nemcsak azt értette meg, hogyan működik az elektromosság és a
mágnesség, hanem mindjárt azt is, hogy mi a fény!
Színesben látjuk a körülöttünk lévő világot. Mi a szín? Egyszerűen
szólva, a fényt alkotó elektromágneses hullámok frekvenciája (rezgésének
szaporasága). Ha a rezgések gyorsabbak, akkor kékebb a fény. Ha
valamivel lassúbbak, akkor vörösebb. A szín, ahogyan érzékeljük,
pszichofizikai reakció a szemünkben lévő receptorok felől jövő idegi
jelzésekre; ezek a receptorok megkülönböztetik egymástól az eltérő
frekvenciájú elektromágneses hullámokat.
Kíváncsi lennék, hogyan érezhette magát Maxwell, amikor ráébredt,
hogy a Faraday laboratóriumában lévő tekercsek, vasketrecek és kis tűk
között ható erők leírására szánt egyenletei, lám, magyarázatot adtak a
fényre és a színekre is…
A fény voltaképpen a Faraday-vonalak hálózatának gyors rezgése: a
háló úgy fodrozódik, mint egy tó vizének felszíne, ha fúj a szél. Nem is igaz
tehát, hogy „nem látjuk” a Faraday-vonalakat. Látjuk, de csak a rezgő
Faraday-vonalakat. „Látni” annyi, mint érzékelni a fényt, és a fény a
Faraday-vonalak mozgása. Semmi nem ugrik a tér egyik helyéről a másikra,
hacsak nem szállítja valami. Ha egy gyereket látunk játszani a tengerparton,
akkor az csak azáltal lehetséges, hogy közte és köztünk ott van a rezgő
vonalaknak ez a tava, s az eljuttatja hozzánk a képét. Hát nem csodás a
világ?
Ez rendkívüli felfedezés, de még mindig nem az utolsó. Végső
folyománya példátlanul nagy hasznára van az emberiségnek. Maxwell
felismeri, hogy az egyenletei szerint a Faraday-vonalak sokkal kisebb
frekvenciával is rezeghetnek, vagyis nem olyan szaporán, mint a fény.
Következésképpen léteznie kell más hullámoknak is, még akkor is, ha nem
látta őket senki, éspedig elektromos töltések mozgásával létrejövő
hullámoknak, amelyek azután elektromos töltéseket mozgatnak. Nem
kétséges tehát, hogy itt rázni kezdünk egy elektromos töltést, és az így
létrehozott hullámok ott – valahol máshol – elektromos áramot indítanak. S
alig néhány év múlva ezeket a Maxwell által elméletileg előre jelzett
hullámokat Heinrich Hertz német fizikus fel is fedezi, majd még néhány év
elteltével Guglielmo Marconi megalkotja az első rádiót.
A telekommunikáció egész modern technológiája – a rádió, a televízió,
a telefon, a számítógép, a műholdas navigációs készülékek, a wifi, az
internetes hálózat és a többi – Maxwell előrejelzésének alkalmazása;
Maxwell egyenletei adják az alapot a telekommunikációs mérnökök összes
számításához. A szélsebes kommunikáción alapuló egész modern
civilizáció egy eleven képzeletű, gondolatait kifejteni képes, lelki szemeivel
vonalakat megpillantó szegény londoni könyvkötő megérzéséből született, s
egy remek matematikus jóvoltából, aki mindezt egyenletekre fordította le,
majd megértette, hogy ezeknek a vonalaknak a hullámzása egy
szempillantás alatt továbbíthat híreket bolygónk egyik pontjáról a másikra.

2.6. ábra Miből áll a világ?

Korunk egész technikája egy fizikai valami – az elektromágneses

hullámok – használatán alapul; s ezeket a hullámokat nem kísérleti úton
„fedezték fel”: matematikai úton Maxwell már „előre jelezte” a létezésüket
– egyszerűen csak megtalálta a Faraday által tekercsekből és tűkből
kiolvasott kép matematikai leírását. Ezt teszi az elméleti fizika hatalmas
ereje.
A világ megváltozott: már nemcsak a térben meglévő részecskékből
áll, hanem térbeli részecskékből és mezőkből (2.6. ábra). Ez talán csupán
apró változásnak tűnik, de néhány évtizeddel később egy zsidó fiatalember
olyan következtetéseket fog levonni belőle, amelyek jóval felülmúlják majd
Michael Faraday lángoló képzeletét is, és a velejéig megrengetik Newton
világát.
 Második rész
A FORRADALOM
KEZDETE
A 20. század fizikája gyökeresen megváltoztatta a newtoni világképet. Az új
lépések adnak alapot a mai technológia jókora hányadának.
Világfelfogásunk elmélyülésének két elmélet az alapja: az egyik a
relativitáselmélet, a másik a kvantummechanika. Mindkettő megszokott
nézeteink bátor újraértékelését követeli: a relativitáselmélet a térét és az
időét, a kvantumelmélet az energiáét.
A most következő fejezetben több-kevesebb részletességgel bemutatom
a két elméletet, igyekszem tisztázni kettejük központi jelentőségét a
fizikában, és megvilágítani a fogalmak átalakulásának általuk elindított
forradalmát. Itt kezdődik a 20. század fizikájának varázslatos világa. Ezeket
az elméleteket tanulmányozni és mélységükben megérteni: elbűvölő kaland.
Ez a két elmélet a kiindulópont a kvantumgravitációs kutatásokban.
Kettejükre támaszkodva igyekszünk továbbjutni.
 3.
ALBERT

Albert Einstein apja áramfejlesztő telepeket épített Olaszországban. Amikor

Albert kisfiú volt, a Maxwell-egyenletek még csak néhány évtizedes múltra
tekintettek vissza, de Olaszország már a maga ipari forradalmának a
küszöbén állt, s a turbinák meg az apja által összeállított transzformátorok
mind ezeknek az egyenleteknek az alapján működtek. Nyilvánvaló volt az
új fizika ereje.
Albert lázadó természet volt. A szülei Németországban hagyták, hogy
ott járjon gimnáziumba, de ő túlságosan merevnek, beszűkültnek és
katonásnak találta a német iskolát, nem viselte el a tekintélyelvűségét, és
abbahagyta a tanulást. Követte szüleit Olaszországba, Paviába, és ott
semmittevéssel töltötte a napjait. A szülők ritkán értik csak meg, hogy
serdülőkorban a lebzselés a legesleghasznosabban eltöltött idő lehet. Ezután
Svájcba ment tanulni, a zürichi Műszaki Főiskolára, bár elsőre nem sikerült
bekerülnie. Egyetemi tanulmányai befejeztével nem kapott kutatói állást, de
hogy együtt élhessen a szerelmével, állást kellett találnia; a berni találmányi
hivatalban helyezkedett el.
Akkoriban ez nem volt éppen megbecsült foglalkozás egy diplomás
fizikus számára, de Albertnek itt maradt ideje gondolkodni és dolgozni. S
gondolkodott és dolgozott is. Voltaképpen ezt tette gyerekkora óta: nem
azzal foglalkozott, amit az iskolában tanítottak neki, hanem Eukleidésztől
olvasta az Elemeket, Kanttól pedig A tiszta ész kritikáját. A járt utakon nem
jutsz el új helyekre.
Huszonöt évesen Einstein három cikket küld az Annalen der
Physiknek. Bármelyikért megérdemelte volna a Nobel-díjat; még többet is.
A három külön-külön is alappillére mai világfelfogásunknak. Az elsőről
már beszéltem: ebben az ifjú Albert kiszámítja az atomok méretét, és
huszonhárom évszázad után bebizonyítja, hogy Démokritosz elmélete
helyes, az anyag szemcsés.
A második cikk tette a leginkább ismertté Einstein nevét: ezzel vezeti
be a relativitáselméletet; és ezzel az elmélettel foglalkozunk majd ebben a
fejezetben.
Valójában azonban két relativitáselmélet van. Abban a borítékban,
amelyet Einstein huszonöt évesen adott postára, az első bemutatása volt a
kettő közül: ezt az elméletet nevezzük ma „speciális relativitáselméletnek”.
Ez lényeges tisztázása a tér és idő szerkezetének; előbb ezt mutatom be, s
csak utána térek rá Einstein legfontosabb elméletére, az általános
relativitáselméletre.
A speciális relativitáselmélet finom és fogalmilag nehéz elmélet.
Nehezebben emészthető, mint az általános relativitáselmélet. Olvasó, ne
szegje kedved, ha a következő rövid fejezet kissé zavarosnak tűnne. Az
elmélet először mutatja be, hogy a newtoni világképből nemcsak hiányzik
valami, hanem azt gyökeresen meg is kell változtatni, mégpedig a szokásos
gondolkodástól homlokegyenest különböző módon. Ez az első tényleges
ugrás intuitív világfelfogásunk felülvizsgálatában.

A kiterjesztett jelen

Newton és Maxwell elmélete mintha finoman ellentmondana egymásnak.

Maxwell egyenletei sebességet határoznak meg: a fény sebességét. De
Newton mechanikája nem egyeztethető össze semmilyen alapsebességgel,
mert Newton egyenleteiben nem a sebesség van jelen, hanem a gyorsulás. A
newtoni fizikában a sebesség mindig valaminek valami máshoz viszonyított
sebessége. Galilei hangsúlyozta azt a tényt, hogy a Föld mozog a Naphoz
képest, még ha magunk nem észleljük is ezt a mozgást, mivel „sebességen”
általában „a Földhöz viszonyított” sebességet értjük. A sebesség, ahogyan
mondani szoktuk, viszonylagos, relatív, vagyis a testeknek nincs
önmagában vett sebességük, csak más testhez viszonyított sebességük van.
Ezt tanulták a 19. században a fizika szakosok, és ezt tanulják ma is. Ám ha
ez így van, akkor mihez viszonyított sebesség a Maxwell-egyenletek által
meghatározott fénysebesség?
Az egyik lehetőség az, hogy létezik valamilyen egyetemes
szubsztrátum, tárgyi alap, és a fény ehhez képest mozog ilyen sebességgel.
Csakhogy a Maxwell-egyenletek előrejelzései függetlennek tűnnek bármi
ilyesféle szubsztrátumtól. A 19. század végén igyekeztek kísérletileg
meghatározni a Földnek ehhez a feltevés szerinti szubsztrátumhoz
viszonyított sebességét, de az ez irányú kísérletek mind kudarcot vallottak.
Einstein azt állította, hogy őt nem ezek a kísérletek igazították útba,
hanem a Maxwell-egyenletek és a newtoni mechanika közötti, jól látható
ellentmondás. Az foglalkoztatta, hogy vajon van-e mód összhangba hozni
Newton és Galilei lényegi felfedezéseit Maxwell elméletével.
S ezt keresve Einstein elképesztő felfedezésre jut. Hogy megértsük,
miről is van szó, gondoljunk az összes múltbeli, jelen és jövőbeli eseményre
(az olvasás mostani időpontjához képest), és képzeljük el, hogy úgy
rendeződnek, ahogyan azt a 3.1. ábra mutatja.
Nos, Einstein azt fedezte fel, hogy ez az ábra nem felel meg a
valóságnak. A valóságban olyan viszonyban vannak egymással, mint a 3.2.
ábrán.

3.1. ábra A tér és az idő Einstein előtt

3.2. ábra A „téridő” szerkezete. A „kiterjesztett jelen” mindegyik megfigyelőnek köztes

tartomány a múlt és a jövő között
 Bármely esemény múltja és jövője között (például az „ott és akkor”
múltja és jövője között, ahol most éppen vagy), van egy „köztes idősáv”, a
kérdéses esemény „kiterjesztett jelene”, s az nem múlt és nem is jövő. Ez a
felfedezés adódik a speciális relativitás elméletéből.
Ennek a „köztes sávnak”45 az időtartama – ez a sáv nem a múltad és
nem is a jövőd – nagyon rövid; a tartama attól függ, hogy egy esemény
hová esik hozzád képest, ahogyan azt a 3.2. ábra szemlélteti: minél
távolabbra van tőled, a kiterjesztett jelen annál hosszabb ideig tart. Ha az
orrodtól mindössze néhány méternyi távolságra esik, akkor ez a hozzád
tartozó „köztes sáv” – a se nem múlt, se nem jövő – csak néhány
nanoszekundumnyi, azaz a másodperc egymilliárdod részével mérhető;
vagyis szinte semmi (egy másodpercben annyi nanoszekundum van, mint
ahány másodperc 30 évben). Ez jóval kevesebb, semhogy érzékelhetnénk. S
ha az óceán túlpartjára esik, „köztes sáv” tartama akkor is csak a másodperc
ezredrésze lesz, vagyis még mindig nem éri el érzékelésünk küszöbét – az
tizedmásodperc nagyságrendű. De ha az az esemény a Holdon történik,
akkor már néhány másodperces ez a kiterjesztett jelen, ha meg a Marson,
akkor negyedórányi. Ez azt jelenti, hogy elmondhatjuk: a Marson vannak
olyan események, amelyek ebben a pillanatban már megtörténtek, vannak
olyanok is, amelyek majd még ezután fognak megtörténni, de van egy
negyedóra, ami alatt az események a mi számunkra sem nem múltbeliek,
sem nem jövőbeliek.
Valahová máshová esnek. Ezt a „máshol”-t korábban egyáltalán nem
vettük észre, mert a közelünkben ez a „máshol” rendkívül rövid ideig tart,
és nem vagyunk olyan fürgék, hogy érzékelhetnénk. A „máshol” azonban
létezik, nagyon is valóságos.
Emiatt nem lehet zavartalanul társalogni olyasvalakivel, aki épp a
Marson van. Mondjuk, én a Marson vagyok, te meg itt, a Földön. Kérdezek
tőled valamit, s te nyomban válaszolsz, mihelyt meghallod a kérdést, de a
válaszod negyedórával az után ér el hozzám, hogy a kérdést feltettem. Ez a
negyedóra sem nem múlt, sem nem jövő a válaszadáshoz képest. A dolog
lényege az – ezt értette meg Einstein –, hogy ez a negyedóra
elkerülhetetlen: nem lehet lerövidíteni. Beleszövődik a tér és idő
eseményeibe: éppoly lerövidíthetetlen, mint ahogyan levelet sem tudunk
üldeni a múltba.
Különös, de úgy esett, hogy ilyen a világ. Éppoly különös, mint az,
hogy Sydney-ben hozzánk képest lefelé van az emberek feje; különös,
mégis igaz. Az ember hozzászokik ehhez a tényhez, s akkor az már
normálisnak és észszerűnek tűnik. A tér és idő szerkezete teszi.
Ebből az következik, hogy egy marsi eseményről nem jelenthetjük ki,
hogy az „éppen most” történik, mert nincs olyan, hogy „éppen most” (3.3.
ábra).46 A fizikusok ezt így mondják: Einstein megértette, hogy nem létezik
„abszolút szimultaneitás”, vagyis nem létezik a világmindenségben „most”
megtörténő események halmaza. A mi „mostunk” csak itt létezik. Az
univerzumban folyó események összessége nem írható le „most”-ok
egymásutánjaként, úgy, hogy az egyik jelen követné a másikat, a
szerkezetük ugyanis bonyolultabb ennél, mint azt a 3.2. ábra szemlélteti. A
rajz azt mutatja, amit a fizikában „téridőnek” nevezünk: a múlt és a jövő
valamennyi eseményét, de a „se nem múlt, se nem jövő” eseményeket is; és
azok nem egyetlen pillanatot alkotnak, hanem tartamuk van.
Az Androméda-galaxisban ennek a „kiterjesztett jelennek” az
időtartama hozzánk viszonyítva kétmillió év. Mindaz, ami ebben a kétmillió
évben történik, hozzánk viszonyítva sem nem múlt, sem nem jövő. Ha
ebben a galaxisban élne egy fejlett és barátságos civilizáció, s egy napon
felkerekednének egy űrhajóflottával, hogy meglátogassanak bennünket,
akkor értelmetlen lenne azt firtatni, hogy elindultak-e már vagy még nem.
Az egyetlen értelmes kérdés az lenne, hogy mikor érkezik az első jelzés a
flottájuktól; attól a pillanattól fogva – és semmivel sem előbb – a flotta
indulása már a múltunk része.

3.3. ábra Az egyidejűség relativitása

 Az, hogy a fiatal Einstein 1905-ben felfedezte a téridőnek ezt a
szerkezetét, konkrét következményekkel jár. Amiatt, hogy a tér és az idő
szorosan összefügg, ahogyan az a 3.2. ábrán látszik, finoman át kell
alakítani a newtoni mechanikát, és azt Einstein 1905-ben és 1906-ban
gyorsan meg is tette. Ennek az átformálásnak az az első eredménye, hogy
ahogyan a tér és az idő egyetlen fogalommá olvad össze, az elektromos és a
mágneses mezőnek is egyetlen valamivé kell egyesülnie: azzá, amit ma
elektromágneses mezőnek nevezünk. A két mezőre Maxwell által felírt
bonyolult egyenletek egyszerűen megfogalmazhatóvá válnak ezen az új
nyelven.
Az elméletnek van egy másik, súlyos következményekkel fenyegető
folyománya. Az „energia” és a „tömeg” fogalma éppúgy összekapcsolódik
az új mechanikában, mint a tér és az idő meg az elektromos és a mágneses
mező. 1905 előtt két általános elv látszott biztosnak: a tömegmegmaradás és
az energiamegmaradás. Az elsőt a vegyészek sokszorosan igazolták: a
tömeg soha nem változik a kémiai reakciókban. A második elv – az
energiamegmaradásé – közvetlenül következett Newton egyenleteiből, és az
egyik legáltalánosabb és leginkább megdönthetetlen törvénynek számított.
Einstein azonban felismeri, hogy az energia és a tömeg ugyanannak a
valaminek a két arca, ahogyan az elektromos és a mágneses mező is két
különböző arca ugyanannak a mezőnek, meg a tér meg az idő is
ugyanannak a valaminek, a téridőnek egy-egy megnyilvánulása. Ebből
következik, hogy a tömeg önmagában nem marad meg, és az energia – úgy,
ahogyan azt akkoriban felfogták – önmagában véve szintén nem marad
meg. Az egyik átalakulhat a másikba: a megmaradásnak egyetlen törvénye
létezik, nem kettő. A tömeg és az energia összege marad meg, s nem a
tömeg és az energia külön-külön. Létezniük kell olyan folyamatoknak,
amelyek az energiát tömeggé alakítják át vagy a tömeget energiává.
Egy gyors számítás rávezeti Einsteint, hogy mennyi energia adódik
egy gramm tömeg átalakulásával. Az eredmény a nevezetes E = mc2 képlet.
Mivel a c fénysebesség nagyon nagy szám, s a c2 még nagyobb, azért az
egygrammnyi anyag átalakulásával kapott energia hatalmas: akkora, mint
több millió egyszerre felrobbanó bomba energiája; ennyi hónapokig elég
lenne egy város éjszakai világítására és egy ország iparának táplálására,
másfelől sok százezer ember elpusztítására egyetlen pillanat alatt egy olyan
városban, mint Hirosima.
 A fiatal Einstein elméleti meggondolásai új korszakba vezették az
emberiséget: a nukleáris energia korszakába – egy új lehetőségekkel és új
veszélyekkel teli korszakba. Ma egy lázadó természetű, szabályokat
nehezen tűrő fiatalember intelligenciájának jóvoltából megvannak hozzá az
eszközeink, hogy megvilágítsuk 10 milliárd ember lakhelyét – hiszen
hamarosan ennyien élnek majd ezen a bolygón –, hogy elinduljunk az űrbe
más csillagok felé, vagy hogy elpusztítsuk egymást és az egész bolygót. A
mi választásunktól függ, hogy mi történik – attól, hogy milyen vezetőkre
bízzuk ezt a döntést.
Mára az Einstein által felismert téridőszerkezetet már jól értjük,
többszörös laboratóriumi tesztek igazolták a helyességét; elfogadott elmélet
lett belőle. Az idő és a tér eltér attól, ahogyan a Newton óta bevett felfogás
tartotta. Tér nem létezik idő nélkül. A 3.2. ábrán a „kiterjedt időn” belül
egyetlen „szakasz” sem tarthat a többinél előbbre való igényt a „mostani
tér” névre. A „jelen” intuitív képzete – mindaz együttvéve, ami „most” az
univerzumban történik – vakságunkból adódik, abból, hogy képtelenek
vagyunk kis időintervallumokat észlelni. A „jelen” csupán helyi
tapasztalatunk alaptalan kiterjesztése.
A jelen olyasmi, mint a Föld lapossága: csupán illúzió. A Földet csak
érzékeink korlátozottsága miatt véltük laposnak; mert nem látunk sokkal
messzebbre az orrunknál. Ha egy néhány kilométer átmérőjű aszteroidán
laktunk volna, mint a kis herceg, akkor mindjárt észrevettük volna, hogy
egy gömbön állunk. Ha agyunk és érzékeink finomabbak lettek volna, ha
könnyedén megkülönböztethettük volna a nanoszekundumnyi
időkülönbségeket, akkor eszünkbe sem jutott volna a mindenre kiterjedő
„jelen” eszméje. Nehézség nélkül felismertük volna a múlt és a jövő közötti
közbülső zóna létezését. Átláttuk volna, hogy az „itt és most” kifejezésnek
még van értelme, de azt mondani, hogy „most”, és azon az egész
univerzumban „most zajló események együttesét” érteni, az már
értelmetlen. Ugyanolyan értelmetlen, mint azt kérdezni, hogy a mi
galaxisunk „feljebb vagy lejjebb van-e”, mint az Androméda-galaxis,
hiszen a „feljebb” és „lejjebb” csak a Föld felszínén jelent valamit, az
univerzumban már semmit. Az univerzumban nincs „fent” és „lent”. S
éppígy nincs „előbb” és „utóbb”, ha az univerzum eseményeiről van szó. A
tér és idő összekapcsolódásával adódó összefonódott struktúrát – ez látható
a 3.2. és a 3.3. ábrán – nevezik a fizikusok „téridőnek” (3.4. ábra).
 3.4. ábra Miből áll a világ?

Amikor az Annalen der Physik közzétette Einsteintől az egyszer csak

mindezeket tisztázó cikket, az nagyon erős hatást tett a fizika világára. A
Maxwell-egyenletek és a newtoni fizika közötti nyilvánvaló
ellentmondások köztudomásúak voltak, de senki nem tudta, hogyan lehetne
feloldani őket. Einstein meghökkentő és nagyon elegáns megoldása
mindenkit meglepett. Mesélik, hogy Krakkóban a Jagelló Egyetem egyik
zord fizikatanára az ódon épület félhomályában dolgozószobájából kilépve,
Einstein cikkét lobogtatta, és azt kiáltozta: „Megszületett az új
Arkhimédész!”
Bár az Einstein által 1905-ben megtett lépés nagy feltűnést keltett, de
nem ez a legfőbb mesterműve. Mert az a relativitás második elmélete, az
általános relativitás elmélete; Einstein azt tíz évvel később, harmincöt éves
korában tette közzé.
Az „általános relativitáselmélet” minden idők legszebb fizikai
elmélete, az első a kvantumgravitáció két tartópillére közül. Körülötte forog
ez az egész könyv. Itt kezdődik a 20. század új fizikájának igazi nagy
varázslata.

A legszebb valamennyi elmélet közül

Einstein a speciális relativitás elméletének közzétételével híres fizikus lett,

és jó néhány egyetem kínált neki állást. De valami nyugtalanította: a
speciális relativitáselmélet nem illik össze azzal, amit a gravitációról tudni
lehetett. Akkor vette ezt észre, amikor áttekintést írt elméletéről, és kíváncsi
lett: nem kellene-e újragondolni az „általános tömegvonzás” elméletét is – a
fizika atyjának, Newtonnak az elméletét –, hogy az összhangba kerüljön az
ő relativitáselméletével?
Hogy miből adódik ez a probléma, azt könnyű átlátni. Newton azt
igyekezett megmagyarázni, hogy miért esnek le a dolgok és miért
keringenek a bolygók. Elképzelt egy „erőt”, amellyel a tárgyak kölcsönösen
vonzzák egymást, ez a „gravitációs erő”. De hogy ez az erő hogyan hathat
távolra, ha egyszer nincsen semmi a két objektum között, az érthetetlen
volt. Mint láttuk, maga Newton is arra gyanakodott, hogy az egymással
nem érintkező testek között ható erő gondolatából hiányozhat valami, és
hogy a Föld vonzhassa a Holdat, ahhoz lennie kell valaminek közöttük, ami
közvetíti a vonzóerőt. A megoldásra Faraday jött rá kétszáz évvel később,
bár nem a gravitációs, hanem az elektromos és mágneses erővel
összefüggésben: a mező létezésére. Az elektromos és a mágneses mező
„hordozza körbe” az elektromos és a mágneses erőt.
Ettől kezdve minden észszerűen gondolkodó ember előtt világos, hogy
a gravitációs erőnek is kell hogy legyenek Faraday-vonalai. Az analógiát
követve az is világos, hogy a vonzerőt a Nap és a Föld, valamint a Föld és a
leeső tárgyak között szintén valamilyen mezőnek – ez esetben a gravitációs
mezőnek – kell tulajdonítanunk. Faraday és Maxwell választ talált arra a
kérdésre, hogy vajon mi „szállítja” az erőt, s ennek észszerűen nemcsak az
elektromosságra kell igaznak lennie, hanem a gravitációra is. Lennie kell
gravitációs mezőnek, és a Maxwell-egyenletekhez hasonlóan lenniük kell
olyan egyenleteknek is, amelyek alkalmasak a „gravitációs Faraday-
vonalak” mozgásának leírására. A 20. század elején ez minden kellő
észszerűséggel gondolkodó embernek világos volt: azaz csak Albert
Einsteinnek volt világos.
Einsteint gyerekkora óta lenyűgözte az elektromágnesség – az forgatta
az apja által épített erőművek generátorait –, hozzáfogott tehát, hogy
felderítse a „gravitációs mező” szerkezetét, és megtalálja, milyen
egyenletekkel lehetne leírni. Belemerül a problémába. A megoldáshoz tíz
év kell. Tízévi mániákus tanulás, próbálkozások, tévedések, zűrzavar, hol
ragyogó, hol félrevezető gondolatok, cikkek hosszú sora téves
egyenletekkel, hibák és stressz. 1915 novemberében aztán végre nyomdába
adja a teljes megoldást adó cikket, ahogyan nevezi, az „általános
relativitáselméletet”: legfőbb művét. Lev Davidovics Landau, a legkiválóbb
szovjet elméleti fizikus „az elméletek legszebbikének” mondta.
Nem nehéz rájönnünk, mi teszi ennyire széppé ezt az elméletet.
Einstein a gravitációs mező matematikai megfogalmazása és az azt leíró
egyenletek felállítása helyett kibányászott Newton elméletének mélyéről
egy másik nagy, megoldatlan kérdést, és összekapcsolta a két problémát.
Newton visszatért Démokritosz gondolatához: ahhoz, hogy a testek a
térben mozognak. A tér nagy, üres tartály kell hogy legyen, hatalmas,
merev doboz az egész univerzum számára: valami óriási állványzat,
amelyben a tárgyak egyenesen haladnak, hacsak valamilyen erő el nem
téríti őket. De vajon mi ez a világot magába foglaló „tér”? Mi a tér?
A tér képzete természetesnek tűnik a szemünkben, de csak mert a
newtoni fizikát ismerjük. Ha elgondolkodunk rajta, az üres térről nincs
tapasztalatunk. Arisztotelésztől Descartes-ig, azaz két évezreden át végig
nem tekintették észszerűnek a démokritoszi gondolatot: azt, hogy a tér a
dolgoktól eltérő, tőlük elkülönülő valami volna. Arisztotelész és Descartes
szemében is a dolgoknak kiterjedésük van, de ez a kiterjedés maguknak a
dolgoknak a tulajdonsága: kiterjedés nincs önmagában, csak mint
valamilyen dolognak a kiterjedése. Kiönthetem a pohárból a vizet, de
levegő kerül majd a helyére. Látott már valaki is csakugyan üres poharat?
Ha két dolog között nincs semmi, érvelt Arisztotelész, akkor ott nincs
semmi. Hogyan lehetne ott valami (a tér), egyszersmind semmi? Mi ez az
„üres tér”, amelynek a belsejében a részecskék mozognak? Az most valami
vagy semmi? Ha semmi, akkor nincs is, és megvagyunk nélküle. Ám ha
valami, akkor megállhat-e a lábán az, hogy csak egyetlen tulajdonsága van:
az, hogy ott van, de nem csinál semmit?
Az ókortól fogva zavarta a gondolkodókat ennek az üres – a „valami”
és a „nem valami” között félúton lévő – térnek a gondolata. Démokritosz,
aki az üres teret világának alapjává tette, s úgy tartotta, hogy az atomok
abban mozognak, nyilván nem látta át kristálytisztán ezt a nehézséget: azt
írta, hogy az ő tere valami „a lét és a nemlét” között. „Leukipposz és
barátja, Démokritosz, a teltet és az űrt mondják elemeknek, s egyiket
Létezőnek, a másikat pedig Nem létezőnek nevezik, éspedig közülük a telt
és szilárd a Létező, míg az üres és laza a Nem létező.”47 Az atomok tehát
létezők. A tér meg nem létező – olyan nem létező, amely mégiscsak létezik.
Ennél zavarosabb már nem is lehetne.
 Newton új életet lehelt a démokritoszi térbe, és úgy próbálta meg
helyrebillenteni a dolgot, hogy a teret Isten sensoriumának
(érzékelésközpontjának) nyilvánította. Csakhogy soha senki nem értette
meg valójában, hogy vajon mit érthetett Newton Istennek ezen a
sensoriumán, talán még ő maga sem. Einstein pedig úgy találta – mellesleg
nem sokat törődött Istennel (ha van neki sensoriuma, ha nincs), hacsak
hatásos retorikai eszközként elő nem vette –, hogy ez a magyarázat nagyon
nem meggyőző.
Newtonnak nem kis fáradságába került, hogy legyőzze a
természetkutatók és filozófusok ellenállását a tér démokritoszi
elgondolásának felelevenítésével szemben; először senki nem vette őt
komolyan. Csak a newtoni egyenletek pontossága hallgattatta el a kritikus
hangokat: azok ugyanis mindig helyesen jelezték előre, hogy mi fog
történni. De a kételyek mindig fennmaradtak a newtoni térfogalom
hihetősége iránt, és Einstein, mivel olvasott filozófusokat, nagyon is
tudatában volt ennek. A filozófus Ernst Mach – Einstein készséggel
elismerte, hogy Mach hatással volt rá – folyamatosan hangsúlyozta Newton
térfelfogásának fogalmi nehézségeit; ugyanő (mármint Mach) másfelől meg
nem hitt az atomok létezésében. (Mellesleg jó példa ez arra, hogy ugyanaz
az ember lehet valamiben rövidlátó, és valami másban tisztánlátó.)
Einstein tehát nem egy, hanem két problémával birkózik. Az első:
hogyan írható le a gravitációs mező? A második: mi a Newton-féle tér?
És íme Einstein zseniális ötlete, az emberi gondolkodás történetének
egyik legmesszebbre vivő szárnyalása: nem lehet-e, hogy a gravitációs
mező éppenséggel a Newton-féle tér? Mi van, ha a Newton-féle tér semmi
egyéb, mint a gravitációs mező? Ez a roppant egyszerű, ragyogó, gyönyörű
gondolat az általános relativitáselmélet.
A világ nem tér + részecskék + elektromágneses mező + gravitációs
mező. A világ részecskék + mezők, semmi más; nincs szükség a térre mint
pótlólagos alkotórészre. Newton tere maga a gravitációs mező. Vagy
megfordítva – és ez ugyanaz –: a gravitációs mező maga a tér (3.5. ábra).
Csakhogy a gravitációs mező Newton lapos és mozdulatlan terével
ellentétben mozgó és hullámzó valami, hiszen mező, és éppúgy egyenletek
írják le, mint a Maxwell-mezőt és a Faraday-vonalakat.
 3.5. ábra Miből áll a világ?

Ez fontos egyszerűsítése a világnak. A tér többé már nem különbözik

az anyagtól. A világ egyik „anyagi” alkotóeleme, édestestvére az
elektromágneses mezőnek. Valós létező; hullámzik, hajlik, görbül és torzul.
Nem egy merev, láthatatlan nagy állványzatba vagyunk belefoglalva,
hanem egy gigantikus nagyságú molluscumba, „puhatestűbe” merülünk
bele (ez a metafora magától Einsteintől származik). A Nap meghajlítja a
teret maga körül, és a Föld nem azért kering körülötte, mert egy távolról
ható titokzatos erő vonzza, hanem mert halad egyenesen egy görbült térben.
Ahogyan egy kis golyócska köröz egy tölcsér belső falán: nem hat rá
valamilyen, a tölcsér közepe által keltett titokzatos erő; a tölcsér belső
falának természetes görbültsége miatt fut a golyó körbe-körbe. A bolygók
azért keringenek a Nap körül, és a tárgyak is azért esnek le, mert a tér
görbült körülöttük (3.6. ábra).
 3.6. ábra A Föld azért kering a Nap körül, mert a Nap körül görbült a téridő – olyasformán,
ahogyan egy golyó fut körbe-körbe egy tölcsér belső falán

Egy kicsit pontosabban fogalmazva, nem a tér görbült, hanem a téridő;

tíz évvel korábban maga Einstein bizonyította be, hogy az strukturált egész,
s nem időpillanatok egymásutánja.
Ez maga a gondolat. Einsteinnek már csak az volt a feladata, hogy
megtalálja a gondolatot megtestesítő egyenleteket. Hogyan írható le a
téridőnek ez a görbülése? Einsteinnek szerencséje volt: a matematikusok
már megoldották ezt a problémát.
A 19. század legnagyobb német matematikusa, Carl Friedrich Gauß
(magyarul a Gauss írásmód szokásos), a „matematikusok fejedelme”
kidolgozta a matematikai eszközöket a kétdimenziós, görbült felületek,
például domborzati felszín leírására – vagy annak a felületnek a leírására,
amely a 3.7. ábrán látható.

3.7. ábra Görbült (kétdimenziós) felület

 Ezután felkérte egy kiváló tanítványát, hogy általánosítsa ezeket a
matematikai eszközöket három- és többdimenziós terekre. A tanítvány,
Bernhard Riemann egy figyelemre méltó, súlyos doktori disszertációt írt
ebből, de annak akkoriban nemigen látszott a haszna.
Riemann arra jutott, hogy egy görbült tér (vagy téridő) sajátosságait,
akárhány dimenzióról legyen szó, egy sajátságos matematikai objektum írja
le; azt ma Riemann-görbületnek nevezzük, és az R betűvel jelöljük. Ha egy
síkságok, dombok, hegyek tarkította tájat képzelünk magunk elé, akkor a
felületet jellemző R görbület értéke nulla a lapos, „görbület nélküli”
síkságon, és különbözik a nullától ott, ahol dombok és völgyek vannak; a
hegyek csúcsán éri el a maximumát, ott tehát, ahol a felszín a legkevésbé
lapos, a legjobban „görbül”. A Riemann-féle elmélettel éppígy le lehet írni
a három- vagy négydimenziós görbült tereket is.
Einstein fáradságos munkával sajátítja el Riemann matematikáját,
segítséget kér hozzá a matematikához jobban értő barátaitól, s egy olyan
egyenletet állít fel, amely szerint R, a téridő Riemann-görbülete arányos az
anyag energiájával. Más szóval a téridő jobban görbül ott, ahol több az
anyag. Ennyi az egész. Ez az egyenlet megfelel a Maxwell-egyenleteknek,
de a gravitációra vonatkozik, nem az elektromosságra. Az egyenlet csupán
fél sor, semmi egyéb. A látomásból – a tér görbült – egyetlen egyenlet lesz.
De ebben az egyenletben egy nyüzsgő univerzum rejlik. És az elmélet
mágikus gazdagsága előrejelzések álomszerű egymásutánjában mutatkozik
meg előttünk; s noha egy eszelős lázálmaira emlékeztetnek, mind valóra
vált. Ezek közül a hihetetlenül merész jóslatok közül jó néhányat még az
1980-as évek elején sem vett igazán komolyan szinte senki. S lám, a
tapasztalat sorra igazolta őket. Nézzünk néhányat közülük.
Kezdésül Einstein újraszámolja, hogy mennyire görbíti meg a mezőt
maga körül egy tömeg, amely hasonló a Napéhoz, és hogy milyen hatása
van ennek a görbületnek a bolygók mozgására. Arra jutott, hogy a bolygók
úgy mozognak, ahogyan azt a Kepler- és a Newton-féle egyenletek
megadják, de nem teljes pontossággal: a Nap közelében a térgörbület
erősebb hatású, mint a newtoni nehézségi erő. Einstein kiszámította a
Merkúr mozgását, az lévén legközelebb a Naphoz, és ennek a bolygónak a
mozgásában a legnagyobb az eltérés az ő elméletének előrejelzése és a
newtoni között. Talál is különbséget: a Merkúr keringési pályájának a
Naphoz legközelebb eső pontja évente 0,43 ívmásodperccel nagyobb ívet ír
le, mint amennyit Newton elmélete ad. Ez nem nagy különbség, de a
csillagászok által már megfigyelhető, és az előrejelzések meg a mérési
eredmények összevetéséből az derült ki, hogy a Merkúr az Einstein-féle
pályát követi, nem a Newton-félét. Mercurius (Hermész), az istenek hírnöke
a maga szárnyas lábbelijével Einsteint követi, nem Newtont.
Einstein egyenlete azt is leírja, hogyan görbül a tér egy csillag
közvetlen közelében. E miatt a görbület miatt a fény is eltérül. Einstein arra
jutott, hogy a Nap eltéríti a fényt. 1919-ben el is végzik a mérést, és a
fénynek pontosan akkora eltérülését kapják eredményül, amekkorát
Einstein kiszámított.
De nemcsak a tér görbül, hanem az idő is. Einstein előre megmondja,
hogy a Föld magasabban fekvő helyein gyorsabban kell hogy teljék az idő,
mint a mélyebben fekvőkön. Megmérik a különbséget, ez a következtetés is
beigazolódik. Manapság már számos kutatólaboratóriumban vannak
rendkívül pontos órák, és néhány centiméteres magasságkülönbségen is
kimutatható ez a különös jelenség. Tegyünk egy órát a padlóra, egyet meg
az asztalra: a padlón lévő kevesebb időt fog mérni, mint az asztali. Hogy
miért? Azért, mert az idő nem egyetemes és stabil, hanem tágul vagy
rövidül aszerint, hogy mennyire van tömeg közelében: a Föld, mint minden
tömeg, torzítja a téridőt, lassítja a környezetében. Csak alig-alig, de ha egy
ikerpárból az egyik tengerparton él, a másikuk a hegyekben, akkor újra
találkozván az egyikük idősebb lesz a másiknál (3.8. ábra).

3.8. ábra Egy ikerpárból az egyik a tengerparton tölti az időt, a másik a hegyekben. Amikor
újra találkoznak, a hegyekben időző testvér idősebb lesz. Ez a gravitációs időtágulás
 Ez a jelenség érdekes magyarázatot ad arra, hogy miért esnek le a
tárgyak. Ha a világtérképen megnézzük, milyen útvonalon halad egy
repülőgép Rómából New Yorkba, akkor az nem látszik egyenesnek. A
repülőgép körívet ír le észak felé. Hogy miért? Azért, mert észak felé
haladva a Föld görbülete miatt rövidebb az út, mint mindvégig ugyanazon a
szélességi körön. Minél északabbra megyünk, annál rövidebbek a délkörök
közötti távolságok, célszerű tehát északabbra repülni, hogy „időt
takarítsunk meg” (3.9. ábra).

3.9. ábra Minél északabbra megyünk, annál kisebb a távolság a délkörök között

Ha hisszük, ha nem, a feldobott labda pontosan emiatt esik vissza: ha

magasabban halad, akkor „időt nyer”, mert magasabban az idő más
sebességgel halad. A repülőgép és a labda röppályája is „egyenes” egy
görbült térben (vagy téridőben) (3.10. ábra).48
 3.10. ábra Minél magasabban repül a labda, annál gyorsabban telik az idő

Ám az elmélet előrejelzései jóval túlmutatnak az ilyen aprócska

hatásokon. A csillagok csak addig égnek, ameddig van hidrogénjük – az az
üzemanyaguk. Ha kifogynak belőle, akkor kialszanak. A visszamaradó
anyagot a hő nyomása már nem tartja egyben, így az összeroppan a tulajdon
súlya alatt. Ha ez eléggé nagy csillaggal történik, akkor az anyag akkora
erővel préselődik össze és a tér annyira meggörbül, hogy szinte egy lyukba
süllyed. Egy fekete lyukba.
Egyetemista koromban a fekete lyukakat csupán egy belterjes,
ezoterikus elmélet nem túl hihető következményeinek tartották.
Napjainkban már százával figyelik meg és vizsgálják őket a csillagászok.
Az egyik ilyen fekete lyuk – tömege vagy egymilliószorosa a Napénak –
galaxisunk középpontjában ül, és megfigyelhetjük a körülötte keringő
csillagokat. A túlságosan a közelébe jutókat azután szétmorzsolja a
könyörtelen gravitáció.
És az elmélet azt is kikövetkezteti, hogy a tér fodrozódik, mint a
tengerfelszín, és ez a fodrozódás olyasfajta hullámokat formál, mint a
televízióadást vivő elektromágneses hullámok. Ezeknek a „gravitációs
hullámoknak” a hatása megfigyelhető a kettős csillagokon: azok gravitációs
hullámokat bocsátanak ki, ahogyan energiát veszítenek és lassan egymás
felé esnek.49 2015 vége felé a Földről sikerült közvetlenül megfigyelni két
egymás felé zuhanó fekete lyuk gravitációs hullámait, és az erről 2016-ban
kiadott közlemény megint elképesztette a világot. Az Einstein-elmélet
látszólag eszement előrejelzése ismét beigazolódott.
Mindennek a tetejébe az elmélet azt adja, hogy a világmindenség
tágul, és hogy egy 14 milliárd évvel ezelőtt történt robbanásból született –
erről hamarosan részletesebben is beszélek majd.
A jelenségeknek ez a gazdag sokfélesége – a fénysugarak eltérítése, a
Newton-erő módosulása, az órák lelassulása, a fekete lyukak, a gravitációs
hullámok, az univerzum tágulása, az ősrobbanás – mind abból a
felismerésből következik, hogy a tér nem jellegtelen, mozdulatlan tartály,
hanem neki is megvan a maga dinamikája, „fizikája”, mint a benne lévő
minden más anyagnak és mezőnek. Démokritosz bizonyára mosolygott
volna örömében, ha előre láthatta volna, hogy az ő elgondolására a „térről”
ilyen fényes jövő vár. Igaz, ő „nem létezőnek” nevezte; „létezőn” az
anyagot értette, és azt írta, hogy ennek a „nem létezőnek”, az ürességnek
mindazonáltal „van valamiféle fizikája (φύσις), és megvan a maga
szubsztancialitása.”50És milyen igaza volt.
A Faraday által bevezetett mezőfogalom, a matematika látványos
ereje, továbbá Gauß és Riemann geometriája nélkül ez a „bizonyos fizika”
felfoghatatlan lenne. Az új fogalmi apparátussal és a matematikával
felfegyverkezve Einstein felállítja a Démokritosz-féle ürességet, és arra jut,
hogy ez a „valamiféle fizika” elképesztően színes világot ad: univerzumok
robbannak fel benne, a tér kijárat nélküli lyukakba zuhan, az idő lelassul a
bolygók közelében, a csillagközi tér határtalan messzeségei pedig
fodrozódnak, remegnek, mint a tenger felszíne…
Első hallásra olyan ez, mintha „egy őrült fantáziálna dührohamában”,
értelme semmi. Pedig egy pillantás ez a valóságra. Vagy inkább a valóság
megpillantása, ha tekintetünket kevésbé téveszti meg a mindennapok
homályos, banális látásmódja.
És mindez csupán egyetlen elemi megérzés következménye – a téridő
és a gravitációs mező egy és ugyanaz. Egyetlen, egyszerű egyenlet fejezi ki,
és nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ide ne másoljam, még akkor is,
ha olvasóim közül sokan talán nem fogják megfejteni. Mégis felírom, abban
a reményben, hogy érzékelhető, egyszerűségében milyen gyönyörű:
 1915-ben az egyenlet még egyszerűbb volt, mert akkor még nem
szerepelt benne a + Λgab tag; azt Einstein két évvel később illesztette
bele,51 s később még lesz róla szó. Rab a Riemann-görbülettől függ, és az
½Rgab-vel együtt a téridő görbületét adja meg. Tab az anyag energiája, G
pedig a Newton által bevezetett állandó: az határozza meg a gravitációs erő
nagyságát.
Ebben minden benne van. Egy látomás és egy egyenlet.

Matematika vagy fizika?

Tartanék most egy kis szünetet, mielőtt fizikával folytatnánk, hogy tehessek
néhány észrevételt a matematikáról. Einstein nem volt nagy matematikus.
Inkább küzdött vele, s ezt ő maga írta. 1943-ban a következőket válaszolta
egy kilencéves, Barbara nevű kislánynak, aki levélben számolt neki be róla,
hogy meggyűlt a baja a matematikával. „Ne aggódj, ha nehézségeid akadtak
a matematikával. Biztosíthatlak, hogy az én nehézségeim még a tieidnél is
nagyobbak.”52 Tréfának tűnik, de Einstein egyáltalán nem tréfált. A
matematikában segítségre szorult: türelmes évfolyamtársai és barátai
magyarázták el neki, köztük Marcel Grossmann. Fizikai megérzései voltak
bámulatosak.
Az elmélet végleges megfogalmazásának évében vitába keveredett
David Hilberttel, a történelem egyik legnagyobb matematikusával. Einstein
előadást tartott Göttingenben, és Hilbert is ott volt a hallgatóságban. Hilbert
nyomban megértette, hogy Einstein a legjobb úton halad egy nagy
felfedezés felé, megragadta a gondolatot, és megkísérelte Einsteint
megelőzve felállítani az Einstein kezében még csak alakuló elmélet helyes
egyenleteit. A véghajrá késhegyig menő küzdelem volt a két óriás között, és
csak annyi látszott, hogy rövid idő alatt véget fog érni. Einstein hetente
tartott nyilvános előadásokat Berlinben, s azokon – attól tartva, hogy
Hilbert ér elsőként célba – mindig más egyenleteket mutatott be. S azok
mindig hibásak voltak. Végül hajszálnyi előnnyel Einstein nyert, ő állította
fel a helyes egyenletet.
Hilbert, igazi úriemberként, soha nem vonta kétségbe Einstein
győzelmét, pedig igen hasonló egyenleteken dolgozott maga is. Sőt egy
nagyon kedves, udvarias mondattal tökéletesen megragadta Einstein és a
matematika közötti bonyolult viszonyt, s talán az egész fizika és a
matematika közötti bonyolult viszonyt is. Az elméletalkotáshoz a
négydimenziós geometriára volt szükség. Ezzel kapcsolatban írja Hilbert:
„Göttingen utcáin53 bármelyik siheder jobban érti a négydimenziós geometriát, mint Einstein.
Mégis Einstein végezte el a munkát.”

Hogy miért? Azért, mert Einsteinnek egyedülálló képessége volt hogy

elképzelje, miként épülhet fel a világ, s hogy „lássa” azt az elméjében. Az ő
szemében az egyenletek csak ezután következtek; azok adták azt a nyelvet,
amellyel megfoghatóvá tette a valóságról benne kialakult képet. Az
általános relativitáselmélet Einsteinnek nem egyenletek halmaza, hanem a
világ gondolati képe, a későbbi fáradságos munkával egyenletekre
lefordítva.
Az elméletnek az az alapgondolata, hogy a téridő görbül. Ha a fizikai
téridőnek csupán két dimenziója lenne, és mi valami síkszerűségben élnénk,
könnyű lenne elgondolni, mit jelent az, hogy a „fizikai tér görbül”. Azt,
hogy a fizikai tér, életünk színtere nem olyan, mint egy nagy, lapos asztal,
hanem mint egy hegyekkel és völgyekkel borított felszín. De az a világ,
amelyben élünk, nem két-, hanem háromdimenziós. Sőt voltaképpen
négydimenziós, ha az időt is belevesszük. Egy görbülő négydimenziós teret
elképzelni sokkal nehezebb, mert nincs meg bennünk egy olyan „nagyobb
tér” képzete, amelynek belsejében görbülhetne a fizikai téridő.
Képzelőereje révén azonban Einsteinnek mégis sikerült megsejtenie ennek
a kozmikus medúzának a létét, amelybe belemerülünk: ez a szétlapítható,
kinyújtható és kicsavarható valami alkotja a bennünket körülvevő téridőt. S
látomásának élessége jóvoltából Einsteinnek elsőként sikerült felépítenie az
elméletet.
Végül aztán mégis támadt némi feszültség Hilbert és Einstein között.
Néhány nappal azelőtt, hogy Einstein nyilvánosságra hozta volna a maga
egyenletét (azt mutattam be az előző szakasz végén), Hilbert az egyik
lapnak beküldött egy cikket, s ebben megmutatta, hogy milyen közel jutott
ugyanehhez a megoldáshoz – a tudománytörténészek máig zavarba jönnek,
ha értékelniük kell, hogy ki mekkora érdemeket szerzett a két óriás közül.
Egy ideig meglehetősen hűvös volt a viszony kettejük között, Einstein
ugyanis attól tartott, hogy a nála idősebb és befolyásosabb Hilbert túl nagy
részt igyekszik magának tulajdonítani az elmélet megalkotásában. Hilbert
azonban később sem formált soha jogot az elsőbbségre, ha az általános
relativitás felfedezéséről volt szó, és a tudományos világban – ahol az
elsőbbségről folytatott viták gyakran, sajnos nagyon is gyakran mérgezik a
levegőt – ők ketten a bölcsesség szép példájával jártak elöl, és feloldottak
minden feszültséget.
Einstein egy gyönyörű levelet ír Hilbertnek, s abban összefoglalja, mi
a mélyebb értelme az általuk bejárt útnak:
Volt egy pillanat, amikor valami neheztelésféle alakult ki közöttünk, ennek eredetét nem
akarom tovább boncolgatni. Küzdöttem a bennem emiatt támadt keserűséggel, és meg is
küzdöttem vele. Újra felhőtlen barátsággal gondolok Önre, és kérem, gondoljon Ön is így
énrám. Tényleg kár lenne, ha mi, akiknek már sikerült kiutat találnunk ebből a nyomorúságos
világból, ne találhatnánk örömet egymás társaságában.54

A kozmosz

Két évvel az egyenlet közzététele után Einstein elhatározta, hogy

alkalmazni fogja a legnagyobb léptékben, az egész univerzum terének a
leírására is. És akkor támadt egy újabb elképesztő ötlete.
Évezredeken át firtatták az emberek, hogy vajon végtelen-e az
univerzum, vagy van határa? Mindkét feltevésnek vannak buktatói. Hogy
végtelen lenne, az mintha nem állná ki az értelem próbáját: ha ugyanis
végtelen, akkor például óhatatlanul lennie kell valahol egy másik
olvasónak, olyannak, mint mi, aki ugyanezt a könyvet olvassa. (A végtelen
tényleg felmérhetetlenül nagy, és az atomoknak nincs elegendő
kombinációjuk ahhoz, hogy az egészet egymástól különböző dolgokkal
töltsék ki.) Sőt nem is csak ilyen olvasónak kell lennie, hanem egy végtelen
sorozatra valónak… Ha meg van határa, akkor mi az a határ? Mi értelme
lenne egy határnak, ha a túloldalán nincs semmi? Arkhütasz püthagoreus
filozófus Taraszban (a mai Tarantóban) már a Kr. e. 4. században így
vélekedett:
Ha az égbolt legtávolabbi végében lennék, vagyis ott, ahol az állócsillagok helye van, akkor
vajon átnyújthatnám-e onnan túlra a kezemet vagy egy botot, avagy sem? Ha nem tehetném
meg, az ellentmondana az észnek. Ha ki tudom nyújtani, akkor odakint kell lennie valaminek,
testnek vagy térnek. Ennélfogva ugyanilyen módon haladunk előre a vége felé, amelyet időről
 időre elérünk, és mindig ugyanazt a kérdést tesszük fel. És talán mindig lesz még valami,
ahova a pálcát kinyújthatom.55

Ez két képtelen lehetőség – az abszurd végtelen tér és az ugyancsak

abszurd határok övezte véges univerzum –, és mintha nem lehetne közöttük
értelmesen választani.
Einstein azonban talált egy harmadik lehetőséget: az univerzum lehet
véges és mégis határtalan. De vajon hogyan? Úgy, ahogyan a Föld felszíne:
az sem végtelen, de nincsenek is határai: nincs, ahol véget érne. Ez
megtörténhet, éspedig egészen természetesen, ha valami görbült; s a Föld
felszíne görbült. És az általános relativitáselméletben a háromdimenziós tér
is görbült. Univerzumunk tehát nagyon is lehet véges, és mégis határtalan.
Ha a Föld felszínén sétára indulok, és mindig egyenesen haladok előre,
nem fogok szakadatlanul előbbre jutni: végül visszajutok oda, ahonnan
elindultam. Univerzumunk felépítése is ilyesféle lehet: ha egy űrhajóval
útnak indulok, és mindig ugyanabban az irányban siklok, körbeutazom a
világegyetemet, és visszatérek a Földre. Az ilyen típusú háromdimenziós
teret, amely véges, de nincsenek határai, „3-szférának”, „háromdimenziós
gömbfelületnek” („hiperszférának”) nevezzük.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan épül fel a 3-szféra, térjünk vissza egy
pillanatra a megszokott gömbfelülethez: egy labda felületéhez vagy a Föld
felszínéhez. A Föld-felszín síkban való ábrázolásához két körlemezt,
korongot rajzolhatunk úgy, ahogyan a földrészek ábrázolásában szokás
(3.11. ábra).
 3.11. ábra A gömb ábrázolható két, a peremükkel összeillesztett korongként

Megjegyzendő, hogy a déli féltekén lakókat bizonyos értelemben

„körülkeríti” az északi félteke, mert bármely irányban mozdul el a maga
féltekéjéről, mindenképpen az északi féltekére fog jutni. De persze igaz ez
megfordítva is. Mindkét félteke „körülkeríti” a másikat, és „körül van
kerítve” a másik által. A 3-szféra is ábrázolható így, csak kell hozzá még
egy dimenzió: két gömb, a felületükön összekapcsolva (3.12. ábra).
 3.12. ábra A 3-szféra (háromdimenziós gömbfelület) ábrázolható két összekapcsolt golyóként

Ha elhagyjuk az egyik golyót, nyomban átkerülünk a másikra, ahogyan

a világtérképet megjelenítő két korong egyikét elhagyva nyomban a
másikon találjuk magunkat. Az egyik gömb így öleli körül a másikat,
másfelől az is körülöleli őt. Einstein ötlete mármost az, hogy a tér lehet
éppenséggel 3-szféra is: véges térfogatú valami (a két gömb térfogatának
összessége), határok nélkül.56 A 3-szféra az Einstein 1917-es munkájában
javasolt megoldás az univerzum határának dilemmájára. Ezzel a munkával
indult el a modern kozmológia, a látható univerzum egészének legnagyobb
léptékű vizsgálata. Innen kiindulva fedezik fel az univerzum tágulását,
alkotják meg az ősrobbanás elméletét, vetődik fel a világegyetem
létrejöttének kérdése stb. Minderről részletesen is szó lesz a 8. fejezetben.
Még egy megjegyzést fűznék az Einstein-féle 3-szférához. Bármily
hihetetlennek tűnik, ez a gondolat – egy egészen más kulturális
univerzumban – már egy másik lángelme fejében is megfogant: Itália
legnagyobb költőjének, Dante Alighierinek a fejében. A Paradicsomban
Dante Arisztotelész nyomdokaiban haladva a középkori világkép lenyűgöző
látomását nyújtja, a középpontban a Földdel és a Földet övező égi
szférákkal (éggömbökkel) (3.13. ábra).

3.13. ábra A dantei univerzum hagyományos ábrázolása

 Sugárzó szépségű szerelmese, Beatrice társaságában Dante káprázatos,
látomásos utazással emelkedik fel ezeken a szférákon át egészen a
legfelsőig. Oda megérkezve azután letekint az alatta elterülő univerzumra, a
körben forgó égi szférákra, s még lejjebb, a középpontban lévő Földre.
Aztán azonban ismét feljebb néz, és mit lát? Egy fénylő pontot, amelyet
angyalok határtalan szférája övez, azaz egy újabb hatalmas gömb – ahogyan
ő elbeszéli (27. ének):
Ezt fény és szeretet fogja körül
(ahogy a többit ez); ám hogy hogyan
azt Ő érti csak, aki körbefogja.

Azaz a mi univerzumunk gömbje „fogja körbe”, s az is a miénket. Íme,

a Paradicsom 30. énekének néhány sora:
Így tűnt el fokról fokra énelőlem
a körtánc, s benne középen az izzó
szemet-legyőző Pont, melyet körülzárt
látszólag mindaz, amit Ő körülzár.57

A fénylő pont és az angyalszférák veszik körbe az univerzumot, őket

pedig az univerzum! Ez egy 3-szféra pontos leírása!
Dante univerzumának hagyományos ábrázolásai, ahogyan az iskolai
tankönyvekben általában látjuk (ilyet mutattunk az előző oldalon is), az
angyalrendeket elkülönítik az égi szféráktól. Dante azonban azt mondja,
hogy az egyik gömb „körbeöleli” azt, amelyik őt magát körbeöleli. Más
szóval, Danténak határozott sejtése van a 3-szféra geometriájáról.58
Mark Peterson amerikai matematikus vette elsőként észre 1979-ben,
hogy a Paradicsom 3-szféraként írja le az univerzumot. A Dante-kutatók
általában nem ismerik közelebbről a háromdimenziós gömbfelületet. Ma a
fizikusok és a matematikusok már minden nehézség nélkül felismerik az
univerzum dantei leírásában a 3-szférát.
Hogyan lehetséges, hogy Danténak egy ennyire modernnek ható
gondolat jutott eszébe? Úgy hiszem, ez mindenekelőtt Itália költőóriásának
ragyogó intelligenciájából fakad. Ez a mélyreható intelligencia az egyik
legfőbb forrása az Isteni Színjáték vonzerejének. De talán abból is adódik ez
a gondolat, hogy Dante jóval korábban írta művét, semmint Newton
mindannyiunkat meggyőzött volna arról, hogy a világmindenség végtelen
tere az euklideszi geometria sík tere. Dantét még nem kötötték azok a
képzetek, amelyek a mi newtoni neveltetésünkből következnek.
Tudományos műveltségét Dante mindenekelőtt mestere és mentora,
Brunetto Latini tanításaiból merítette, aki Li livres dou trésor
(Kincseskönyv) címen pompás, az archaikus olasz és francia nyelv
élvezetes keverékén megírt traktátust hagyott ránk, a középkori tudás afféle
enciklopédiáját. A Kincseskönyvben Brunetto részletesen kifejti azt a tényt,
hogy a Föld gömbölyű. Ezt azonban a mai olvasónak furcsa módon a
„belső”, s nem a „külső” geometria fogalmaival teszi. Vagyis nem azt írja,
hogy „a Föld olyan, mint egy narancs” – ilyennek az látná, aki kívülről nézi
–, hanem ezt: „Ha két lovas elegendő hosszan vágtázhatna ellenkező
irányban, a túloldalon találkozhatnának.” Meg ezt: „Egy ember, ha útra
kelne, és csak menne-menne előre, visszaérkezne a Földnek arra a pontjára,
ahonnan elindult, feltéve hogy a tengerek nem akadályoznák meg ebben.”
És így tovább. Mindig belső nézőpontot választ tehát, soha nem külsőt –
más szóval olyasvalakinek a nézőpontját, aki a Földön sétál, s nem olyanét,
aki kívülről figyel. Első látásra úgy tűnik, feleslegesen bonyolult mód ez
annak elmagyarázására, hogy a Föld gömb alakú. Miért nem mondja
Brunetto egyszerűen azt, hogy a Föld olyan, mint egy narancs? De
gondoljunk csak jobban bele: ha egy hangya mászkál egy narancson, egy
bizonyos ponton fejjel lefelé találja magát, és aprócska lábaival alaposan
meg kell kapaszkodnia, nehogy lepottyanjon. A földfelszínen utazó viszont
sohasem kerül fejjel lefelé lógó helyzetbe, nem kellenek tapadókorongok a
lábára. Brunetto leírásai tehát nem is annyira különösek.
S most gondolkozzunk a dolgon. Ha valakinek azt tanította a mestere,
hogy bolygónk felszínének olyan az alakja, hogy mindig egyenesen haladva
végül visszaérünk ugyanabba a pontba, akkor talán nem is olyan nehéz
megtennie az ez utáni lépést, és azt elképzelni, hogy az univerzum
egészének alakja olyan, hogy mindig egyenesen repülve visszatérünk
ugyanarra a pontra. A 3-szféra olyan tér, amelyben „ha két lovas szárnyas
lovakon elegendő hosszan repülhetne ellenkező irányban, a túloldalon
találkozhatnának”. Szaknyelven megfogalmazva: a Föld geometriájáról a
Kincseskönyvben adott Brunetto Latini-féle leírás a belső (belülről látott)
geometria, s nem a külső (kívülről látott) geometria fogalmait használva
éppen az a leírás, amely alkalmas arra, hogy a „szféra”, azaz a gömbfelszín
fogalmát kétdimenziósról háromdimenziósra általánosítsuk. A 3-szféra
meghatározásának legjobb módja nem az, ha megpróbáljuk „kívülről látni”,
hanem ha leírjuk, mi történik, ha a belsejében mozgunk.
A Gauß által kidolgozott, majd Riemann által három és több
dimenzióra általánosított módszer a görbült felületek leírására alapjában
Brunetto Latini elgondolását követi. Az az alapgondolata tehát, hogy egy
görbült felületet nem „kívülről szemlélve” ír le, nem azzal foglalkozik,
hogyan görbül ez a tér egy külső térben, hanem úgy írja le, hogy milyen
tapasztalatai lennének annak, aki belül, ebben a térben mozog és benne is
marad. Például egy közönséges gömb felszíne – mint azt Brunetto
megfigyelte – olyan természetű, hogy azon egy bizonyos út (az egyenlítői
hossz) megtétele után minden „egyenes” vonal visszavisz a kiindulási
ponthoz. A 3-szféra olyan háromdimenziós tér, amelynek megvan ugyanez
a tulajdonsága.
Einstein térideje görbült, de nem „egy másik, nagyobb tér belsejében”
görbül. Görbült abban az értelemben, hogy belső geometriája, vagyis a
pontjai közötti távolságok hálója – ahogyan azt a téren belül maradva
megfigyelhetjük – más, mint a sík (görbületlen) tér geometriája. Olyan tér
ez, amelyben nem érvényes a Pitagorasz-tétel, ahogyan nem érvényes a
Föld felszínén sem.59
Éppenséggel úgy is megérthetjük egy tér görbületét, hogy benne
vagyunk, s nem tekintünk rá kívülről – ez fontos lesz majd a későbbiekben.
Képzeljük el, hogy az Északi-sarkon vagyunk, és elindulunk délnek, le
egészen az Egyenlítőig, és eközben egy előrefelé mutató nyilat tartunk
magunk előtt. Az Egyenlítőhöz jutva forduljunk balra úgy, hogy a nyíl
irányát ne változtassuk meg. A nyíl még mindig dél felé mutat tehát, most a
jobb oldalunkon. Sétáljunk az Egyenlítőn keletre egy darabon, majd
forduljunk ismét északnak, de a nyíl állásán most se változtassunk: az most
a hátunk mögé fog mutatni. Ha újból elértük az Északi-sarkot, egy zárt
körpályát írtunk le, angolul loopot, azaz hurkot; ez időre a nyíl nem
ugyanabba az irányba fog mutatni, mint elinduláskor (3.14. ábra). Az a szög
méri a görbületet, amellyel a nyíl elfordul a hurok mentén.
 3.14. ábra Egy görbült térben egy önmagába záródó pályán (hurok mentén) mozgatott nyíl
elfordulva tér vissza a kiindulási pontba

Később még visszatérek rá, hogyan lehet mérni a görbületet egy hurok
térbeli körbevitelével. Ott a loopelmélet hurkai lesznek ezek.
Dante 1301-ben elhagyja Firenzét, épp akkor, amikor elkészülnek a
mozaikok a keresztelőkápolna kupoláján. A Poklot ábrázoló félelmetes (a
középkor emberének szemével nézve biztosan félelmetes) mozaikképekre,
Coppo di Marcovaldónak, a festő és mozaikkészítő Cimabue mesterének
alkotásaira gyakran hivatkoznak Dante ihletadóiként (3.15. ábra).
 3.15. ábra A Pokol – Coppo di Marcovaldo mozaikja a fi renzei keresztelőkápolnában

Nem sokkal az előtt, hogy belefogtam volna ennek a könyvnek a

megírásába, Emanuela Minnai barátommal – ő győzött meg arról, hogy
meg kell írni ezt a könyvet – ellátogattunk a keresztelőkápolnába. Belépve
felnéztem a magasba, és egy fénylő pontra lettem figyelmes (a kupola
legfelső részén, a tetőablakon áramlott be a nappali fény); azt a pontot
kilenc angyalrend veszi körül (mindegyiknek ott áll a neve is: „angyalok”,
„főangyalok”, „fejedelemségek”, „hatalmasságok”, „erősségek”, „uralmak”,
„trónusok”, „kerubok” és „szeráfok”). Pontosan ez a szerkezet jellemzi a
Paradicsomban a második gömböt. Ha azt képzeljük, hogy hangyák
vagyunk a keresztelőkápolna padlózatán, és elindulunk bármely irányban,
megfigyelhetjük, hogy akármelyik irányban kezdtük megmászni a falat,
mindig ugyanarra a helyre érkeznénk meg a mennyezeten: az angyalok
övezte fénylő pontba. A fénylő pont és a hozzá tartozó angyalok együttesen
„körbeveszik” a keresztelőkápolna többi belső díszítését, s az is
„körbeöleli” a fénylő pontot meg az angyalokat (3.16. ábra).
Dantét, mint minden 13. század végi firenzei polgárt, minden
bizonnyal mélyen lenyűgözte ez a készülőben lévő káprázatos építészeti
alkotás. Úgy hiszem, Dante nem csak a Coppo di Marcovaldo által
elképzelt Pokolból merített ihletet; az egész keresztelőkápolna erősen hatott
kozmoszának egész építményére. A Paradicsom pontosan a kápolna
szerkezetét követi, az angyalrendek kilenc szférájával és a fénylő ponttal
együtt: az egészet kétdimenziósból háromdimenziós struktúrává alakítja át.
Már mestere, Brunetto is azzal egészíti ki leírását Arisztotelész szférikus
univerzumáról, hogy egy azon túli helyen lakozik az „isteni”; s már a
középkori ikonográfia is úgy képzelte el a Paradicsomot, mint Istent,
angyalszférákkal körülövezve. Dante lényegében nem tesz egyebet, mint –
a keresztelőkápolna belső struktúrájának sugallatát követve – koherens
szerkezetbe illeszti össze a már létező darabokat, s megoldja vele az
univerzum határait feszegető, az ókor óta megoldatlan dilemmát. Ezzel
egyszersmind hat évszázaddal korábban megsejti Einstein 3-szféráját.

3.16. ábra A firenzei keresztelőkápolna belseje

Nem tudom, hogy a fiatal Einstein olaszországi intellektuális

kóborlásain találkozott-e vajon a Paradicsommal, és hogy Itália koszorús
költőjének féktelen fantáziája volt-e közvetlen hatással arra, hogy ráérzett: a
világegyetem lehet egyszerre véges és határtalan. Ám ha volt közvetlen
hatás, ha nem, úgy hiszem, ez a példa megmutatja, hogy a nagy Tudomány
és a nagy Költészet miként lehet egyaránt „látomásos”, és hogy olykor
hogyan merülhetnek fel mindkettőben ugyanazok a megérzések. A mi
kultúránk balga, hiszen mereven szétválasztja a tudományt és a költészetet,
s rövidlátó módon nem veszi észre a világ összetettségét és szépségét,
holott az mindkét területen feltárulkozik.
Dante 3-szférája persze csak egy álombeli homályos sejtelem. Einstein
3-szférája viszont matematikai alakot ölt, és következik az elmélet
egyenleteiből. A kettő hatása egészen más. Dante végül is mélységesen
megindít bennünket, érzelmeink forrásait érinti. Einstein megnyit egy utat,
amely elvezet bennünket univerzumunk keletkezéséhez. De mindkettő azt
szemlélteti, mennyire gyönyörűséges lehet az emberi gondolkodás
szárnyalása.
Most azonban térjünk vissza 1917-hez: Einstein megpróbálja
beilleszteni egyenleteibe a 3-szféra gondolatát. Egy nehézséggel találja
szemben magát. Meg van győződve róla, hogy az univerzum mozdulatlan
és változhatatlan, de az egyenletei azt mondják, hogy ez lehetetlen. Nem
nehéz belátni, hogy miért. Mivel minden vonz mindent, egy véges
univerzum csak úgy nem zuhanhat vissza önmagába, ha tágul, ahogyan egy
futball-labdát is csak úgy óvhatunk meg a földre eséstől, hogy fel-
felrugdaljuk. Vagy felfelé repül, vagy leesik – nem maradhat meg
mozdulatlanul a levegőben.
De Einstein nem hisz az egyenleteinek. Durva fizikusi hibákat követ el
(nem veszi észre, hogy annak az egyenletnek a megoldása, amelyen éppen
töpreng, nem stabil), csak hogy ne kelljen elfogadnia azt, amit elmélete
jósol: az univerzum vagy összehúzódik, vagy tágul. Megváltoztatja az
egyenleteket, hogy ne jöhessen ki belőlük tágulás. Emiatt foglalja bele az
előbb felírt egyenletbe a Λgab tagot. De ez megint csak hiba: a tag beírása
helyes, de nem változtat azon a tényen, hogy az átírt egyenlet is tágulást ad.
Einstein, a géniusz igazán bátor, de nincs bátorsága hinni az egyenleteiben.
Néhány évvel később kénytelen feladni a próbálkozásokat: az elmélete
helyes, és nem az ő fenntartásai. S a csillagászok megállapítják, hogy a
galaxisok csakugyan távolodnak tőlünk. Az univerzum valóban tágul,
pontosan úgy, ahogyan azt Einstein egyenletei előre jelzik. 14 milliárd
évvel ezelőtt az univerzum szinte egyetlen, rendkívül forró pontban
összpontosult. Abból tágult ki egy gigantikus méretű, „kozmikus”
robbanással – és itt a „kozmikus” jelző nemcsak képletesen, hanem szó
szerint veendő: valóban „kozmikus” robbanásról van szó. Ez a „Big Bang”,
a „Nagy Bumm”.
Ma mindenki tudja, hogy a tágulás valóságos. Az Einstein-
egyenletekből adódó „forgatókönyvre” 1964-ben találták az első
kétségbevonhatatlan bizonyítékot: abban az évben két amerikai
rádiócsillagász, Arno Penzias és Robert Wilson véletlenül megtalált egy
sugárzást, amely szétáradt az egész univerzumban, és kiderült róla, hogy az
éppen a korai univerzum hatalmas hőjének maradványa. Az elmélet megint
csak helyesnek bizonyult – még a legelképesztőbb sejtései is.
Amióta felfedeztük, hogy a Föld gömbölyű, és őrült tempóban forog,
mint egy búgócsiga, azóta megértettük, hogy a valóság nem olyan,
amilyennek látjuk: valahányszor megpillantjuk egy új darabját, mindig
mély izgalommal tölt el bennünket. Lehullik egy újabb lepel. De az
einsteini ugrás példa nélkül áll: a világot csak mezők és részecskék
alkotják; a téridő is csak egy mező a többi között (3.17. ábra).

3.17. ábra Einstein világa: részecskék és mezők, amelyek más mezőkön mozognak

1953-ban egy általános iskolás gyerek levelet írt Albert Einsteinnek:

„Az osztályunk most az univerzummal foglalkozik. Engem nagyon érdekel
az űr. Szeretném megköszönni neked mindazt, amit tettél, hogy azt most
megérthetjük.”60
Én ugyanígy érzek.
 4.
A KVANTUMOK

A 20. századi fizikának két alappillére van: az általános relativitáselmélet és

kvantummechanika, s ez a kettő jobban már nem is különbözhetne
egymástól. Az általános relativitás elmélete tömör drágakő: egyetlen elme
szüleménye, s egyetlen egyszerű és koherens, fogalmilag tiszta képbe
igyekszik összefoglalni a gravitációról, a térről és az időről korábban tett
felfedezéseket. A kvantummechanika, más néven kvantumelmélet viszont
közvetlenül, kísérleti eredményekből született meg, hosszas,
negyedszázados másállapot után, és ezekben a kísérletekben sokan vettek
részt; a kvantumelmélet példátlan kísérleti sikereket hozott, és olyan
alkalmazásokkal járt (például a számítógéppel, amelyen mindezt írom),
amelyek átalakították a mindennapi életet, de még a megszületése után száz
évvel is homályosság és érthetetlenség fogja körül.
Ez a fejezet megvilágítja ennek az elméletnek a különös fizikai
tartalmát, elmondja az elmélet létrejöttének történetét és a valóság általa
feltárt központi jellemzőjét: a granularitást (szemcsésséget), az
indeterminizmust (meghatározatlanságot) és a relációsságot
(viszonylagosságot).

Albert, megint

Gyakran mondják, hogy a kvantumelmélet pontosan 1900-ban született

meg, voltaképpen az intenzív gondolkodás századának nyitányaképpen.
Max Planck német fizikus abban az évben számítja ki, hogy mi jellemzi
termikus egyensúlyban a forró dobozba zárt elektromágneses sugárzást.
Planck igyekszik olyan képletet megadni, amely visszatükrözi a kísérleti
eredményeket, és végül cselhez folyamodik, ha az nem látszik is
különösebben indokoltnak: felteszi, hogy az elektromos mező energiája
„kvantumokra” („adagokra”) oszlik szét, azaz kis csomagokban,
„energiagöbökben” van jelen. Felteszi azt is, hogy a kis csomagok nagysága
az elektromágneses hullámok frekvenciájától (vagyis a színtől) függ. A v
frekvenciájú hullámok energiakvantumai eszerint mind

E = hν

energiájúak. Ebben a képletben – a kvantummechanika első

összefüggésében – a h egy új állandó, ahogyan ma nevezzük, a Planck-
állandó. Ez rögzíti, hogy mekkora energia van a v frekvenciájú (színű)
sugárzás egy-egy energiacsomagjában. A h állandó határozza meg a
kvantumjelenségek léptékét, skáláját.
Az a gondolat, hogy az energiát véges kis csomagok alkotják,
ellentmondott mindennek, amit akkoriban tudtak: az energiát
olyasvalaminek tekintették, ami folyamatosan, fokozatok nélkül változhat,
és semmi ok nem látszott indokolni, hogy szemcsés szerkezetű lenne.
Például egy lengő inga energiáját a kilengések amplitúdója határozza meg.
Miért lenghetne ki csak bizonyos meghatározott amplitúdókkal – és csak
azokkal? Max Planck szemében az energia véges nagyságú csomagokba
foglalása csak furcsa számítási fogás volt – hogy a számítás kiadja a
laboratóriumi mérések eredményeit –, de hogy miért vált be, vagyis miért
reprodukálta a laboratóriumi méréseket, az a legkevésbé sem volt világos.
Ekkor aztán öt évvel később Albert Einstein jött rá – már megint ő –,
hogy a Planck-féle „energiacsomagok” valóságosak. Ez volt a tárgya a
harmadik cikknek az Annalen der Physiknek 1905-ben elküldött három cikk
közül. És ez a kvantummechanika születésének tényleges időpontja.
Ebben a cikkben Einstein azt mutatja ki, hogy a fény csakugyan
szemcsés természetű fényrészecskékből áll. Egy különös, nem sokkal
korábban megfigyelt jelenségből, a fényelektromos – más néven
fotoelektromos – hatásból indul ki. Bizonyos anyagok, ha fény éri őket,
gyenge elektromos áramot generálnak. Vagyis elektronokat bocsátanak ki,
ha fény esik rájuk. Ma egyebek között a fényelektromos cellákban
hasznosítjuk őket: ezek a fotocellák kinyitják előttünk a kaput, ha
közeledünk hozzájuk. Ebben a jelenségben nincs semmi különös, hiszen a
fény energiát hordoz (például melegít bennünket), és ez az energia
„kiugrasztja” az elektronokat az atomjaikból: kilöki őket.
 De valami mégiscsak furcsa: észszerűen gondolkodva azt várnánk,
hogy ha a fényenergia kicsi, vagyis gyenge a fény, akkor nincs ilyen
jelenség; és csak akkor észlelhető, ha az energia elég nagy – más szóval
elég erős a fény. Csakhogy nem ez a helyzet: a megfigyelések szerint áram
csak akkor indul, ha a fény frekvenciája (rezgésszáma) nagy; de ha a
frekvencia kicsi, akkor nem. Vagyis mindez – hogy van-e jelenség vagy
nincs – a fény színétől (rezgésszámától) függ, nem a fény erősségétől
(energiájától). A szokásos fizikában ez a jelenség megmagyarázhatatlan.
Einstein visszanyúl a Planck-féle, a rezgésszámtól függő nagyságú
energiacsomagokhoz, és rájön, hogy ha azok valóban léteznek, akkor a
jelenség megmagyarázható. S nem is nehéz belátni, hogy miért. Képzeljük
el, hogy a fény energiaadagokban érkezik. Egy elektron akkor ütődik ki az
atomjából, ha elegendően nagy energia éri. A szemcsék energiája számít,
nem a szemcsék száma. Ha a szemcsék energiája, amint azt Planck felteszi,
a frekvenciától függ, akkor a jelenség csak akkor következik be, ha a
frekvencia elegendően nagy, vagyis, mondhatjuk, ha elegendően nagy az
egyedi energiaszemcse – s az nem számít, hogy mennyi a teljes
energiamennyiség.
Olyan ez, mint a jégeső: nem a lefelé záporozó jégdarabok
összmennyiségétől függ, hogy az autónk behorpad-e vagy sem, hanem az
egyedi jégdarabok méretétől. Lehet, hogy rengeteg jégdarab éri a kocsit, de
ha azok mind kicsik, akkor nem okoznak kárt. Éppígy lehet, hogy a fény
ugyan nagyon erős – ezt úgy is mondhatjuk, hogy nagyon sok benne az
energiacsomag –, de az atomokból mégsem lökődnek ki elektronok, mert az
egyedi energiacsomagok nem elég nagyok ehhez; a fény frekvenciája
túlságosan kicsi. Ez magyarázza azt a tényt, hogy a szín határozza meg,
lesz-e fényelektromos hatás vagy nem, s nem a fényerő. Ezért az egyszerű
érvelésért kapta Einstein a Nobel-díjat. Könnyű a dolgokat megérteni, ha
valaki már megértette őket. Elsőként megérteni, az a nehéz.
Ma ezeket az energia- vagy fénycsomagocskákat fotonoknak
nevezzük, a görög φῶς, fény szó nyomán. A fotonok a fény szemcséi,
„kvantumai”. A cikk bevezetőjében Einstein ezt írja:
Valóban úgy tűnik, hogy a „feketetest-sugárzás”, a fotolumineszcencia, a katódsugarak
létrehozása ibolyán túli fénnyel és más olyan jelenségcsoportok megfigyelése, amelyek a fény
kibocsátásával, illetve annak átalakításával kapcsolatosak, jobban érthetővé válik, ha
feltételezzük, hogy a fényenergia diszkontinuus módon oszlik el a térben. Az itt szemügyre
veendő feltételezés szerint egy pontból kiinduló fénysugár terjedésekor az energia nem
folytonosan oszlik szét mind nagyobb és nagyobb terekre, hanem a térnek a pontjain
 elhelyezkedő, véges számú energiakvantumból áll, ezek osztódás nélkül mozognak, és csak
egészként nyelődnek el, illetve bocsátódnak ki.61

Ezekkel az egyszerű és világos sorokkal születik meg valójában a

kvantumelmélet. Felfigyelhetünk a nagyszerű „valóban úgy tűnik”
mondatkezdésre a szöveg elején; emlékeztet ez Faraday vagy Newton
habozására, vagy Darwin kétségeire A fajok eredetének első oldalain. A
lángelme tudatában van annak, mekkora horderejű az általa megtett lépés,
de mindig van benne némi kétség…
Világos az összefüggés a Brown-mozgásról írt cikk (arról az 1.
fejezetben volt szó) és a fénykvantumokról írott között – Einstein
mindkettőt 1905-ben fejezte be. Abban (az elsőben) Einsteinnek sikerült
bizonyságot találnia az atomhipotézisre, vagyis az anyag szemcsés
természetére; ebben a cikkben (a másodikban) ezt a hipotézist kiterjeszti a
fényre: a fénynek is szemcsés természete kell hogy legyen.
Elsőre Einstein dolgozatát a kollégák csak afféle ifjúkori hóbortnak
tekintik. Mindenki dicséri a relativitáselmélet miatt, de a fotonfogalomról
úgy vélik, hogy az legalábbis furcsa. Csak nem olyan régen vált
meggyőződésükké, hogy a fény hullám az elektromágneses mezőben: már
hogyan állhatna egy hullám szemcsékből? Az illetékes német
minisztériumnak küldött ajánlólevélben – hogy Einstein katedrát kapjon
Berlinben – a korszak legnevesebb fizikusai azt írják, hogy az ifjú briliáns
elme, és emiatt még az olyan meggondolatlanságok is „megbocsáthatók”
neki, mint a fotonok gondolata. Néhány év elteltével azután ugyanezek a
kollégák Nobel-díjra jelölik, éppen a fotonok létezésének felismeréséért. A
fény úgy ér egy felületet, mint egy gyengéd jégeső.
Hogyan lehet a fény egyszerre elektromágneses hullám és fotonraj –
ennek a megértéséhez létre kell hozni a kvantummechanika teljes
építményét. De már megvolt az első építőkő: a világon minden szemcsés
szerkezetű –a fény is.

Niels, Werner és Paul

Ha Planck képletesen szólva az elmélet biológiai atyja, akkor Einstein a
nevelőszülő, aki gondját viselte. De ahogyan ez a gyerekekkel gyakran
megesik, az elmélet később önálló életet kezdett élni, olyannyira, hogy
Einstein már rá se igen ismert.
A 20. század tízes és húszas éveiben a dán Niels Bohr irányítja a
fejlődését (4.1. ábra). Bohr az atomok szerkezetét tanulmányozza; arra a
századfordulón terelődik a figyelem. A kísérletek megmutatták, hogy egy
atom olyan, mint egy kis naprendszer: a tömeg egy nehéz, központi magban
összpontosul, és körülötte könnyű elektronok keringenek, többé-kevésbé
úgy, mint a bolygók a Nap körül. Ez a gondolat azonban nem adott számot
egy egyszerű tényről: arról, hogy az anyag színes.

4.1. ábra Niels Bohr

 A só fehér, a bors fekete, a fűszerpaprika piros. Miért? Ha alaposan
vizsgáljuk az atomok által kibocsátott fényt, arra jutunk, hogy az
anyagoknak jellemző színük van. Mivel a szín a fény frekvenciája, az
anyagok bizonyos, meghatározott frekvenciájú fényt bocsátanak ki. Az erre
vagy arra az anyagra jellemző frekvenciaegyüttest a szóban forgó anyag
„spektrumának” nevezzük. A „spektrum” különböző színű finom vonalak
együttese; ilyen vonalakra bomlik az anyag kibocsátotta fény (ha például
prizmán megy át). A 4.2. ábra néhány elem spektrumát mutatja be.

4.2. ábra Néhány elem – a nátrium, a higany, a lítium és a hidrogén – spektruma

 A múlt század elején nagyon sok anyag spektrumát tanulmányozták és
katalogizálták a fizikai laboratóriumokban, de azt senki nem tudta
megmagyarázni, hogy miért van éppen olyan spektrumuk, amilyen van, s
nem másmilyen. Mi szabja meg a színes vonalkák elhelyezkedését?
A szín a fény frekvenciája, vagyis a Faraday-vonalak rezgésének
gyakorisága, azt pedig a fényt kibocsátó elektromos töltések rezgése
határozza meg. Ezek a töltések az atommag körül keringő elektronok. A
spektrumokat vizsgálva tehát megérthetjük, hogyan mozognak az
elektronok az atommag körül. S megfordítva: ha kiszámítjuk az atommag
körül köröző elektronok frekvenciáját, akkor minden atom spektrumát előre
meghatározhatnánk. Mondani könnyű, de voltaképpen senki sem boldogult
vele. Sőt az egész teljesen lehetetlennek tűnt, mert a newtoni mechanikában
egy elektron bármilyen sebességgel keringhet az atom magja körül, tehát
bármilyen frekvenciájú fényt kibocsáthat. De akkor az egy-egy atom által
kibocsátott fény miért csak bizonyos színekből áll, miért nincs benne az
összes szín? Miért nem kontinuum az atomi spektrum, miért csak néhány
különálló vonal jelenik meg benne? Ahogyan a fizikusok egymás között
mondják: miért „diszkrétek”, miért nem alkotnak kontinuumot? És
évtizedekig nem is találták rá a választ.
Bohr aztán egy különös feltevéssel talált rá átmeneti megoldást. Rájött,
hogy mindenre lenne magyarázat, ha az atomokban az elektronok energiája
is csak bizonyos „kvantált” értékeket vehetne fel – éppolyan értékeket,
amilyeneket Planck és Einstein tett fel a fénykvantumok energiájáról.
Megint csak a granularitás, a szemcsésség a kulcs, de most nem a fény
energiájának szemcséssége, hanem az atomokban keringő elektronok
energiájáé. Kezdett tisztázódni, hogy a szemcsésség általánosan jelen van a
természetben.
Bohr felteszi, hogy az elektronok csak bizonyos, „speciális”
távolságokra eshetnek az atommagtól, vagyis csak sajátos pályákon
keringhetnek, és hogy abban épp a Planck-állandó, a h adja meg a léptéket.
És azt is felteszi, hogy elektronok „átugorhatnak” az egyik megengedett
energiájú pályáról egy másik ilyen pályára. Ezek a híres „kvantumugrások”.
Az elektronok pályáinak frekvenciája határozza meg a kibocsátott fény
frekvenciáját, és mivel csak bizonyos pályák lehetségesek, azért csak
bizonyos frekvenciájú fény bocsátódhat ki.
Ez a két hipotézis határozza meg Bohr „atommodelljét”; 2013-ban
ünnepeltük e modell századik születésnapját. Ezzel a két (furcsa, de
egyszerű) feltevéssel Bohrnak sikerült minden atom spektrumát
kiszámítania, sőt pontosan megadott addig még meg nem figyelt
spektrumokat is. Megdöbbentő, milyen sikeres volt kísérletileg ez az
egyszerű modell.
Nyilvánvalóan kell legyen valami valóságtartalmuk ezeknek a
feltevéseknek, még ha szembemennek is az anyaggal és a dinamikával
kapcsolatos minden akkori nézettel. De miért csak bizonyos keringési
pályák fordulnak elő? És mi értendő azon, hogy az elektronok „átugranak”?
Bohr koppenhágai intézetében a század legragyogóbb fiatal elméi
gyűlnek egybe, hogy megpróbáljanak valami rendet teremteni ebben az
atomi világ érthetetlen viselkedése keltette összevisszaságban, és kialakítani
valami következetes elméletet. A kutatás hosszadalmas és fáradságos, míg
végre egy egészen fiatal német kutató megtalálja a kulcsot a kvantumvilág
rejtélyeihez.
Werner Heisenberg (4.3. ábra) huszonöt évesen állítja fel a
kvantummechanika egyenleteit, ugyanannyi idősen, mint Einstein a három
alapcikk megírásakor. Heisenberg szédítő gondolatokra alapozza elméletét.
 4.3. ábra Werner Heisenberg

Maga a sejtés egy éjjel tör rá, séta közben, a koppenhágai Fizikai
Intézet mögötti parkban. Az ifjú Werner magába mélyedve járkál a parkban.
Sűrű sötétség van; 1925-öt írunk. Csak néhol világít halványan egy-egy
utcai lámpa, s terít némi fényt maga köré. A lámpák körüli félhomályt
hosszú sötét szakaszok választják el egymástól. Heisenberg hirtelen
észrevesz egy arra járót. Voltaképpen nem is látja folyamatosan; az csak
felbukkan az egyik lámpa alatt, azután eltűnik a sötétben, majd nem sokkal
később újra feltűnik egy másik lámpa alatt, s megint eltűnik a sötétben. És
így tovább, egyik lámpától a másikig, míg végleg el nem tűnik az
éjszakában. Heisenberg arra gondol, hogy az az ember „nyilvánvalóan”
nem tűnik el és nem bukkan fel újra, s ő fejben könnyen rekonstruálhatja a
látott ember útvonalát két ilyen lámpa között. Utóvégre az ember egy testes
valami, nagy és súlyos, márpedig nagy, testes és súlyos tárgyak nem
szoktak csak úgy feltűnni, majd eltűnni…
Ohó! Az ilyen tárgyak, a nagyok, testesek és súlyosak csakugyan nem
szoktak eltűnni, majd megint feltűnni… De mit tudunk az elektronokról?
Heisenberg agyában világosság gyúl. Miért kellene az elektronhoz hasonló
apró testeknek ugyanilyennek lenniük? S ha az elektron mégis képes lenne
eltűnni, majd újra felbukkanni? Mi van, ha ez lenne az atomspektrumokat
magyarázó rejtélyes kvantumugrások mögött? Mi van, ha két kölcsönhatás
között – aközt, hogy valamivel kölcsönhatásba lép, s azután valamivel
megint kölcsönhatásba lép – az elektron a szó szoros értelmében nincs
sehol? Mi van, ha az elektron olyasvalami, ami akkor mutatkozik meg, ha
kölcsönhatásba kerül, ha beleütközik valami másba, s a két kölcsönhatás
között nincs pontos helyzete? Mi van, ha csak az elég testes dolgoknak van
pontos helyzetük – az elég nagyoknak és súlyosaknak, mint az imént
szellemként fel-feltűnő embernek az éjszakában…?
Csak egy huszonéves vesz komolyan ilyen eszelős gondolatokat. S
huszonévesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember elhiggye, hogy ezeket a
gondolatokat a világ elméletévé lehet átváltoztatni. És ilyen fiatalnak kell
lenni ahhoz is, hogy mindenki másnál jobban, elsőként értsük meg a
természet mélyszerkezetét. Einstein huszonéves volt, amikor megértette,
hogy az idő nem mindenkinek telik egyforma ütemben, s Heisenberg is
huszonéves volt azon a dániai éjszakán. Harmincéves koron túl talán már
nem bízunk meg ennyire a megérzéseinkben…
Heisenberg lázas izgalommal tér haza, és számításokba veti bele
magát. Nem sokkal később egy zavarba ejtő elmélettel áll elő: a részecskék
mozgásának lényegi leírásával; aszerint a részecskék mozgása nem a
mindenkori helyzetükre alapozódik, hanem csak bizonyos időpontokban
felvett helyzetükre: az akkoriakra, amelyekben kölcsönhatásba lépnek
valami mással.
Ez a kvantummechanika második alapköve: a dolgok relációs
vonatkozása. Elektronok nem léteznek mindig. Csak akkor, ha éppen
kölcsönhatásba lépnek. Akkor öltenek testet itt vagy ott, ha beleütköznek
valami másba. A „kvantumugrások” az egyik keringési pályáról a másikra
ezen a módon léteznek; az elektron nem más, mint az egyik kölcsönhatástól
a másikig vivő ugrások egymásutánja. Ha semmi nem zavarja meg, akkor
az elektron nincs sehol. Heisenberg nem az elektron helyzetét és sebességét
írja le, hanem számokkal teleírt táblázatokat, mátrixokat készít. És az
elektron lehetséges kölcsönhatásait megjelenítő számoknak a táblázatait
szorozza meg és osztja el egymással. S a számítások eredményei, mintha
egy boszorkánymester bűvös abakuszából pattannának elő, tökéletesen
egyeznek a megfigyelésekkel. Ezek a kvantummechanika első
alapegyenletei. Azóta sem tesznek mást, csak működnek, működnek és
működnek. Szinte hihetetlen, de mindmáig egyszer sem tévedtek.
Végül egy újabb huszonöt éves folytatja Heisenberg megkezdett
munkáját, kézbe veszi az új elméletet, és felépíti teljes formális és
matematikai ácsolatát: az angol Paul Adrien Maurice Dirac az, akit sokan a
20. század Einstein utáni legnagyobb fizikusának tartanak (4.4. ábra).
Tudományos jelentősége ellenére Dirac sokkal kevésbé ismert, mint
Einstein. Ez részben tudományos gondolkodásának kifinomult
elvontságával magyarázható, részben zavarba ejtő természetével. Hallgatag,
szélsőségesen visszafogott, képtelen érzelmek, indulatok kifejezésére, s
gyakran arra is, hogy felismerje az ismerősöket, sőt hétköznapi
beszélgetésre sem képes, látszatra nem ért meg még egyszerű kérdéseket
sem – voltaképpen autistának tűnik, s talán az is.62
 4.4. ábra Paul Dirac

Egyik előadásán egy kollégája közbeszólt: „Ezt a képletet nem

értettem.” Dirac egy kis szünet után válasz nélkül folytatta. A vitavezető
félbeszakította, és kérdezte, nem válaszolna-e a kérdésre. Mire Dirac
őszinte megdöbbenéssel: „Kérdésre? Miféle kérdésre? A kolléga egy
kijelentést tett.” (Szigorúan véve az „Ezt a képletet nem értettem”
csakugyan kijelentés…) Részéről nem volt ebben semmi lekezelő. Ez az
ember, akinek feltárulkoztak a természet más előtt rejtve maradt titkai, nem
értette a szavak mögöttes jelentését, félreértette a kollégáit, és minden
mondatot csakis szó szerint tudott felfogni.63 Ám a kezében a
kvantummechanika, bár addig megérzések, félkész számítások, ködös
metafizikai viták és ki tudja, miért működő egyenletek összevissza elegye
volt, egyszerre tökéletes építménnyé alakul át: könnyed, egyszerű és
gyönyörű, bár elképesztően absztrakt építménnyé.
„Az összes fizikus közül Dirac a legtisztább lélek”, mondta róla az
idős Bohr. És nem ez látszik 4.4. ábrán a tekintetéből? Fizikája világos és
tiszta, mint egy ének. Az ő szemében a világ nem dolgokból áll, hanem
olyan elvont matematikai szerkezetekből, amelyek megmondják, hogyan
jelennek meg a dolgok, és megjelenve hogyan viselkednek. A logika és az
intuíció varázslatos találkozása ez. Einsteinre is mély benyomást tett; ezt
jegyezte meg róla: „Dirac gondot okoz nekem. Megtartani az egyensúlyt a
zsenialitás és az őrültség közötti örvénylés fölött – félelmetes vállalkozás.”
Dirac kvantummechanikája matematikai elmélet, ma a mérnökök, a
vegyészek, a molekuláris biológia művelői valamenynyien alkalmazzák.
Ebben az elméletben minden tárgy egy elvont térben ábrázolódik,64 és a
tárgynak nincsenek önmagában vett tulajdonságai, a változatlanokat –
például a tömeget – kivéve. Helyzete és sebessége, perdülete
(impulzusnyomatéka), elektromos potenciálja és más jellemzői csak akkor
válnak valóságossá, ha a tárgy ütközik – „kölcsönhatásba kerül” – egy
másik tárggyal. Nemcsak a helyzete meghatározatlan – ahogyan Heisenberg
felismerte –, hanem egyetlen változója sincs meghatározva két egymás
utáni kölcsönhatás között. Az elmélet relációs természete egyetemessé
válik.
Amikor a tárgy egyszer csak megjelenik egy másik tárggyal való
kölcsönhatáskor, akkor a fizikai változók (sebesség, energia, nyomaték,
perdület…) nem vehetnek fel tetszőleges értéket – csak bizonyosakat,
másokat egyáltalán nem. Dirac általános receptet ad annak a kiszámítására,
hogy ez vagy az a fizikai változó milyen értékeket vehet fel.65 Ma ezeket a
változó által felvett értékeket a változó spektrumának mondjuk, annak
mintájára, ahogyan az elemek által kibocsátott fény spektrumvonalakra
bomlik – ott találkoztunk először ezzel a jelenséggel. Például az atommag
körüli elektronpályák sugara csak bizonyos értékeket vehet fel, ahogyan azt
Bohr feltette: ezek az értékek adják „a sugár spektrumát”.
Az elmélet arról is felvilágosítást ad, hogy a spektrumból mely érték
mutatkozik meg a következő kölcsönhatásban, de csak valószínűségként.
Nem tudhatjuk biztosan, hogy hol bukkan majd fel az elektron, de annak
már kiszámíthatjuk a valószínűségét, hogy itt vagy ott fog. Gyökeres
változás ez a newtoni elmélethez képest; abban pontosan megjósolható,
hogy mi lesz a jövő – elvileg legalábbis. A kvantummechanika a
valószínűséget állítja a dolgok fejlődésének középpontjába. Ez az
indeterminizmus (meghatározatlanság) a kvantummechanika harmadik
alapköve: az a felismerés, hogy atomi szinten a véletlen határoz. Newton
fizikája lehetővé teszi, hogy – ha elég jól ismerjük a kiinduló adatokat és
végigvihetjük a számításokat – előre megmondjuk, pontosan mi fog történni
a jövőben; a kvantummechanika azonban csak egy esemény valószínűségét
engedi kiszámítani. Ez a determinálatlanság a kis léptékek körében
lényeges tulajdonsága a természetnek. Egy elektron természeténél fogva
nincs arra kötelezve, hogy jobbra menjen vagy balra; majd a véletlen
eldönti. A makroszkopikus világ látszólagos determináltsága abból adódik,
hogy a mikroszkopikus véletlenszerűségek kiegyenlítik egymást, és a
lehetséges ingadozások túlságosan kicsik, semhogy a mindennapokban
észlelhetnénk őket.
Dirac kvantummechanikája ilyenformán két dolgot tesz lehetővé. Az
egyik annak kiszámítása, hogy egy fizikai változó milyen értékeket vehet
fel. Ezt így mondják: „egy változó spektrumának kiszámítása”; és ez a
dolgok granularitását (szemcsés természetét) ragadja meg. Ha egy test
(atom, elektromágneses mező, molekula, inga, kő, csillag stb.)
kölcsönhatásba lép valami mással, akkor kiszámítható, hogy változóinak
mely értékei várhatók a kölcsönhatásban (relációsság). A másik, ami Dirac
kvantummechanikájával kiszámítható, az annak a valószínűsége, hogy a test
valamely változójának ezt vagy azt az értékét fogja mutatni a következő
kölcsönhatásban. Ez „az átmeneti valószínűség amplitúdójának
kiszámítása”. Ebben a valószínűségben fejeződik ki az elmélet harmadik
kulcsjellemzője, az indeterminizmus – az tehát, hogy nem ad meg
egyértelmű előrejelzéseket, csak a lehetőségek valószínűségét.
Ez Dirac kvantummechanikája: recept a változók spektrumának
kiszámítására, és recept annak a kiszámítására, hogy a spektrumnak ez vagy
az az értéke mekkora valószínűséggel bukkan fel kölcsönhatáskor. Ennyi.
Hogy az egyik meg a másik kölcsönhatás között mi történik, arról az
elmélet nem beszél. Az nincs.
Azt, hogy egy elektront vagy egy más részecskét mekkora
valószínűséggel találunk egy térnek ebben vagy abban a pontjában,
(valószínűségi) felhőként gondolhatjuk el: ahol nagyobb valószínűséggel
találnánk meg az elektront, ott sűrűbb a felhő. Néha hasznos lehet ezt a
felhőt valóságos dologként elképzelni. Az atommag körüli elektront
megjelenítő felhő például megmutatja, hol kereshetnénk nagyobb találati
valószínűséggel az elektront. Az iskolából is ismerős lehet ez: ezek a felhők
az „atompályák”.66
Az elméletről hamarosan kiderült, hogy rendkívül hatékony. Ha ma
számítógépeket építünk, magas szinten műveljük a kémiát és a molekuláris
biológiát, lézert és félvezetőket használunk, azt mind a
kvantummechanikának köszönhetjük. Néhány évtizeden át a fizikusok azt
gondolhatták, hogy minden nap karácsony: bármilyen probléma merült fel,
a kvantummechanika egyenletei nyomban választ adtak a kérdésre – és
mindig helyes választ. Egy példa elég is lesz ide.
A bennünket körülvevő tárgyi világ ezerféle anyagból áll. A 19.
században a vegyészek rájöttek, hogy ez a sokféleség mindig vagy száz
egyszerű elem, hidrogén, hélium, oxigén s a többi összekapcsolódása,
egészen az uránig. Dmitrij Ivanovics Mengyelejev orosz tudós (a súlyuk
alapján) sorrendbe állította őket a nevezetes periódusos rendszerben; ott lóg
sok iskola falán, és magába foglalja a világot – nemcsak a Földet, hanem az
univerzum összes galaxisát alkotó összes elem tulajdonságait. De miért épp
ezek az elemek léteznek? És mi magyarázza a táblázat periódusos
természetét? Miért vannak ennek vagy annak az elemnek éppen ilyen
tulajdonságai, s nem mások? Mi az oka annak, hogy némely elemek
könnyebben egyesülnek más elemekkel, mások meg nem? Mi a titka a
Mengyelejev-féle periódusos rendszer különös szerkezetének?

4.5. ábra A fény egy mező hulláma, de szemcsés szerkezetű is

 Nos, vegyük a kvantummechanikának azt az egyenletét, amely
meghatározza az atompályák formáját. Ennek az egyenletnek van valahány
megoldása, s azok pontosan megfelelnek a hidrogénnek, a héliumnak, az
oxigénnek… meg a többi elemnek! A Mengyelejev-féle periódusos
rendszer felépítése pontosan ezeket a megoldásokat követi. Az elemek
tulajdonságai és minden más is ennek az egyenletnek a megoldásából
következik! Más szóval, a kvantummechanika tökéletesen leleplezi az
elemek periodikus rendszerét jellemző struktúra titkát.
Püthagorasz és Platón régi álma – egyetlen képletbe sűríteni a világ
összes anyagát – most megvalósult. Egyetlen egyenlet megoldása
megragadja a kémia végtelen összetettségét! Az egész kémia ebből az
egyetlen egyenletből bontakozik ki. És ez csak egy a kvantummechanika
sokféle alkalmazása közül.

A mezők és a részecskék: egy és ugyanaz a dolog

Mindössze néhány évvel azután, hogy meglett a kvantummechanika

általános megfogalmazásával, Dirac felismeri, hogy az közvetlenül
alkalmazható a mezőkre, például az elektromágneses mezőre, és
összhangba hozható a speciális relativitáselmélettel. (Hogy a
kvantummechanika összhangba kerüljön az általános relativitáselmélettel
is, az sokkal bonyolultabb feladat lesz: ez a könyv legfőbb tárgya.) Ennek
elvégzése közben Dirac egy további, még mélyebbre ható egyszerűsítést tár
fel a természet leírásában, éspedig azt, hogy a részecske Newton-féle
fogalma és a Faraday-féle mező közös pontba fut.
Az elektronokat egyik kölcsönhatástól a másikig kísérő
valószínűségfelhő mezőre emlékeztet. A Faraday- és Maxwell-mezők
viszont szemcsékből állnak: fotonokból. A részecskék bizonyos tekintetben
úgy oszlanak szét a térben, mint a mezők, a mezők meg úgy lépnek
kölcsönhatásba egymással, mint a részecskék. A mező és a részecske
fogalma, amely Faradaynél és Maxwellnél még elkülönült egymástól, a
kvantummechanikában végül összekapcsolódik.
Az elméletben ez igen elegáns módon történik: Dirac egyenletei
meghatározzák, hogy milyen értékeket vehetnek fel a különféle változók.
Ha a Faraday-vonalak energiájára alkalmazzuk őket, akkor azt adják, hogy
ez az energia csak bizonyos értékeket vehet fel, másokat nem. Az
elektromágneses mező energiája csak bizonyos értékeket vehet fel, a mező
tehát úgy viselkedik, mint egy energiacsomagokból álló együttes. Ezek
tehát pontosan Planck és Einstein harminc évvel korábbi energiakvantumai.
A kör bezárul, a történet teljes. Az elmélet Dirac által felírt egyenletei
számot adnak a fény szemcsés természetéről – arról, amit Planck és
Einstein megsejtett.
Az elektromágneses hullámok tehát a Faraday-vonalak rezgései, kis
léptékben egyszersmind fotonrajok is. Amikor kölcsönhatásba lépnek
valami mással, mint a fotoelektromos jelenségben, akkor rajzó
részecskéknek mutatkoznak: a fény különálló cseppek formájában,
elkülönülő fotonokként szemerkélve jut a szemünkbe. A fotonok az
elektromágneses mező kvantumai.
Másfelől az elektronok és a világot alkotó összes más részecske mind
egy-egy mező „kvantumai” – egy-egy „kvantummezőé”, az pedig a
Faraday- és Maxwell-féle mezőhöz hasonlóan szemcsés szerkezetű, és alá
van vetve a „kvantumvalószínűségnek”. Dirac felállítja az elektronmező és
más elemi részecskék egyenletét.67 A mezők és a részecskék között a
Faraday által bevezetett éles különbségtétel eltűnik.
A kvantumelmélet általános, a speciális relativitáselmélettel
kompatibilis formáját „kvantummező-elméletnek” (másképpen
kvantumtérelméletnek) nevezzük; ez a mai részecskefizika alapja. A
részecskék egy mező kvantumai, ahogyan a fotonok az elektromágneses
mezőéi. A mezők a kölcsönhatásokban mind ezt a szemcsés szerkezetet
mutatják.68
A 20. században az alapmezők listája többször is megújult, és ma már
van elméletünk – „az elemi részecskék standard modellje” – a
kvantummező-elméletben szinte mindenre, amit látni lehet, az egyetlen
gravitáció kivételével.69 Itt most nem mutatom be a történetnek ezt a részét;
a kvantumgravitációra szeretnék kilyukadni. A „standard modell” az 1970-
es évek táján vált teljessé. Nagyjából tizenöt mezőt ismerünk; ezeknek a
kvantumai az elemi részecskék (elektronok, kvarkok, müonok, neutrínók, a
Higgs-részecske és néhány más részecske); ehhez jön még néhány, az
elektromágneseshez hasonló mező; ezek írják le az elektromágneses erőt és
az atommag szintjén ható egyéb erőket; ezeknek a mezőknek a kvantumai
hasonlítanak a fotonokhoz.
 Kezdetben a standard modellt nem vették túl komolyan, mivel szedett-
vedettnek hat az általános relativitáselmélet, valamint Maxwell vagy Dirac
egyenleteinek légies egyszerűségéhez képest. Csakhogy a várakozásokra
rácáfolva a következtetései rendre helyesnek bizonyultak. Már több mint
harminc éve a standard modell mellett szól minden részecskefizikai kísérlet.
A legutóbbi példa a Higgs-bozon felfedezése volt: 2013-ban zajos feltűnést
keltett. A Higgs-mező a standard modell egyik mezője, az elmélet belső
következetessége kedvéért vezették be, és kissé mesterkéltnek tűnt, de
azután sikerült megtalálni a Higgs-részecskét, és a tulajdonságai pontosan
megegyeztek a standard modell előrejelzéseivel.70 (Az, hogy „Isten
részecskéjének” nevezték, olyan botorság, hogy kár rá szót vesztegetni.)
Röviden, a „standard modell” méltánytalanul szerény nevét meghazudtolva
igenis diadal.
A maga mezőivel/részecskéivel a kvantummechanika elképesztően jó
leírást ad a természetről. A világ nem mezőkből és részecskékből áll, hanem
csak egyvalamiből: kvantummezőből. Már nincsenek az idő múlása közben
a térben mozgó részecskék, csak kvantummezők; az ő elemi eseményeik
zajlanak a téridőben. A világ különös, de egyszerű (4.6. ábra).

4.6. ábra Miből áll a világ?

Kvantumok 1: az információ véges

Itt az ideje, hogy néhány következtetést levonjunk arról, pontosan mit mond
nekünk a kvantummechanika a világról. Ez nem könnyű feladat, mert a
kvantummechanika fogalmilag nem világos, és tényleges jelentésén
továbbra is megy a vita, mégis rá kell szánnunk magunkat, mert a
továbblépéshez tisztázni kell egyet s mást. Úgy vélem, a
kvantummechanika három dolgot tárt fel a dolgok természetéről: a
granularitást (szemcsésséget), az indeterminizmust (meghatározatlanságot)
és a relációsságot (viszonylagosságot). Nézzük őket közelebbről!
Az első: a természet lényegi granularitása (szemcséssége). Az anyag
és a fény szemcséssége a kvantummechanika egyik kiindulópontja. De ez
nem a Démokritosz által sejtett granularitás. Démokritosz felfogása szerint
az atomok afféle aprócska kavicsok, a kvantummechanikában viszont hol
eltűnnek a részecskék, hol újra megjelennek. A gondolatnak a gyökere
azonban, az tehát, hogy a világ alapjában szemcsés szerkezetű, már az ókori
atomizmusban felbukkan, és a kvantummechanika – évszázadokon át tartó
kísérleteken edződve, szilárd matematikai alapokra támaszkodva és a
pontos előrejelzések rendkívüli képességével – igazi elismerése ez a nagy
abdérai mély természetfilozófiai gondolatainak.
Tegyük fel, hogy méréseket végzünk egy fizikai rendszeren, és arra
jutunk, hogy az a rendszer egy bizonyos állapotban van. Mérjük meg
például egy inga kilengésének amplitúdóját. Mondjuk, az derül ki, hogy az
amplitúdó 5 és 6 centiméter közé esik (a fizikában soha nincs teljesen
pontos mérés). A kvantummechanika megszületése előtt azt mondtuk volna,
hogy mivel az amplitúdó az 5 és a 6 centiméter között végtelenül sok
értéket vehet föl (például 5,1-et vagy 5,101-et vagy 5,101 001-et…), azért a
lehetséges mozgásállapotok száma is végtelen. Az ingával kapcsolatos
tudatlanságunk még végtelen.
A kvantummechanika viszont azt mondja, hogy 5 és 6 centiméter
között az amplitúdó lehetséges értékeinek száma véges, az ingáról a mi
hiányzó információnk is véges tehát.
Ez a fejtegetés általában véve igaz.71 Ilyenformán a
kvantummechanika első alapjelentése az, hogy az ebben vagy abban a
rendszerben lehetséges információmennyiségnek korlátja, határa van,
nevezetesen a rendszerben lehetséges, egymástól megkülönböztethető
állapotoknak a száma. A végtelennek ez a korlátja – a természet lényegi,
Démokritosz által megsejtett szemcséssége – az elmélet első központi
aspektusa. A Planck-állandó, a h ennek a szemcsésségnek az elemi léptékét
adja meg.

Kvantumok 2: indeterminizmus

A világ szemcsés kvantumesemények egymásutánja. Ezek az események

diszkrétek, granulárisak és egyediek: egy fizikai rendszer egyedi
kölcsönhatásai más fizikai rendszerekkel. Egy elektron, egy mező
kvantuma, egy foton nem valamilyen pályán halad a térben, hanem
felbukkan valahol és valamikor, amikor valami másba ütközik. Hol jelenik
meg és mikor? Azt biztonsággal nem lehet megjövendölni. A
kvantummechanika a sarkalatos meghatározatlanságot a világ
működésének középpontjába állítja. A jövő eleve nem látható előre. Ez a
kvantummechanika második alaptanulsága.
E miatt az indeterminizmus miatt a kvantummechanika által leírt
világban a dolgok folyamatosan véletlenszerű változásoknak vannak kitéve.
Az összes változó folyamatosan „ingadozik”, mintha a legkisebb léptékben
minden állandóan rezegne. Csak azért nem látjuk ezeket a mindenhol jelen
lévő rezgéseket, mert parányiak, és nagy léptékben, a makroszkopikus
testeket szemlélve nem vesszük észre őket. Ha egy követ nézünk,
nyugalomban lévőnek látjuk. De ha megfigyelhetnénk az atomjait, akkor
minduntalan hol itt, hol ott látnánk felbukkanni őket, szakadatlan
rezgésben. A kvantummechanika feltárja előttünk, hogy minél inkább
részletekbe menően vizsgáljuk a világot, az annál kevésbé állandó. A világ
nem apró kövekből áll. Ez a folyamatos rezgések, ingadozások világa, múló
mikroesemények mikroszkopikus rajzása.
Az ókori atomizmus megsejtette a modern fizikának ezt a vonását is: a
valószínűség törvényeinek megjelenését a mélyben. Démokritosz (és
éppígy Newton) feltette, hogy az atomok mozgását szigorúan
meghatározzák az elszenvedett ütközések. Epikurosz viszont, a mester
követője az atomizmusban kiigazítja ezt a merev determinizmust, és
bevezeti az ókori atomelméletbe a meghatározatlanság fogalmát, pontosan
úgy, ahogyan Heisenberg bevezeti a meghatározatlanságot a newtoni
determinizmusba. Epikurosz szerint az atomok olykor véletlenszerűen
letérhetnek a pályájukról. Lucretius gyönyörűen fejezi ki ezt: ez az
irányváltás „incerto tempore… incertisque loci” („Mindig más-más helyt és
más-másféle időben”)72 történik. Épp ez a meghatározatlanság, a
valószínűségnek a mélységben való megjelenése a kvantummechanika
második kulcsfelfedezése a világról.
Hogyan számítható tehát ki annak a valószínűsége, hogy egy bizonyos
A kezdőpozícióban lévő elektron egy bizonyos idő elteltével ebben vagy
abban a B végpozícióban bukkan fel újra?
Richard Feynman – róla már esett szó – az 1950-es években egészen
lenyűgöző módot talált ennek a kiszámítására: tekintetbe kell venni az A-tól
a B-ig vezető összes útvonalat, vagyis az elektron által bejárható
valamennyi pályát (egyenest, görbét, cikcakkosat…). Minden ilyen útvonal
meghatároz valamilyen számot, és a valószínűséget ezeknek a számoknak
az összege adja ki. A számítás részletei itt nem érdekesek; a lényeg az, hogy
az elektron az A pontból a B pontba jutáskor mintha bejárna „minden
lehetséges útvonalat”, vagyis mintegy felhővé hasad szét, majd rejtélyes
módon a B pontban összpontosul: ott, ahol megint összeütközik valami
mással (4.7. ábra).

4.7. ábra Az A pontból a B-be jutáshoz az elektron mintha bejárná az összes lehetséges
útvonalat
 A kvantumesemények valószínűségének ezt a számításmódját a
„Feynman-féle pályaösszegnek”73 nevezzük; látni fogjuk, hogy szerephez
jut a kvantumgravitációban is.

Kvantumok 3: a valóság – viszony

Végül a kvantummechanikának van még egy harmadik felfedezése a

világról. Ez a legmélyebb és a legnehezebben érthető; ezt nem sejtette meg
az ókori atomizmus.
Az elmélet nem azt írja le, hogy miképpen vannak a dolgok, hanem
azt, hogy hogyan bukkannak fel és hogyan hatnak egymásra. Nem azt írja
le, hogy hol van ez vagy az a részecske, hanem azt, hogy ez a részecske hol
mutatkozik meg a többi előtt. A létező dolgok világa a lehetséges
kölcsönhatások birodalmára korlátozódik. A valóság interakciókra szűkül.
A valóság viszonyokra egyszerűsödik.74
Bizonyos értelemben ez nem más, mint a relativitás igen radikális
értelemben vett kiszélesítése. Arisztotelész elsőként hívta fel a figyelmet
arra, hogy csak a relatív (viszonylagos) sebességet érzékeljük. Például egy
hajó belsejében csak a hajóhoz viszonyított sebességünkről beszélünk, a
földön járva meg a talajhoz viszonyított sebességről. Galilei rájött, hogy
emiatt mozoghat úgy a Föld a Naphoz képest, hogy mi azt közvetlenül nem
érzékeljük. A sebesség nem egy test saját, egyedi tulajdonsága, hanem a
mozgás tulajdonsága: a testnek egy másik testhez viszonyított mozgásáé.
Einstein a relativitás fogalmát kiterjesztette az időre is: két eseményt ehhez
vagy ahhoz a mozgáshoz viszonyítva mondhatunk egyidejűnek (lásd a 46.
jegyzetet). A kvantummechanika egészen radikális módon terjeszti ki ezt a
relativitást: a valamely testet jellemző változók mind csak más testekhez
képest léteznek. A természet csak kölcsönhatásaiban jeleníti meg a világot.
A kvantummechanika által leírt világban nincs más valóság, csak a
fizikai rendszerek közötti viszony. Nem dolgok kerülnek kapcsolatba
egymással; a kapcsolatokból jön elő a „dolgok” fogalma. A
kvantummechanika világa nem tárgyak világa, hanem az eseményeké. A
dolog az elemi események megtörténésével állnak elő; ahogy egy filozófus,
Nelson Goodman írta az 1950-es években egy gyönyörű mondatban: „A
tárgy egyhangú folyamat.” A kődarab kvantumok olyan rezgése, amely egy
ideig megtartja a szerkezetét, ahogyan megtartja a maga azonosságát a
tenger hulláma is, míg bele nem olvad ismét a tenger vizébe.
Mi a hullám, amely a vízfelszínen mozog, és nem visz magával
egyetlen vízcseppet sem? A hullám nem tárgy, abban a tekintetben
legalábbis nem, hogy nem magával vitt anyagból áll. Testünk atomjai is
jönnek és eltávoznak tőlünk. Magunk is, mint a hullám és minden más test,
eseményfolyam vagyunk, folyamatokból állunk, rövid ideig fennmaradó
folyamokból…
A kvantummechanika nem testeket ír le: folyamatokról ad leírást és
eseményekről: a folyamatok csomópontjairól.
Összefoglalva, a kvantummechanika a világ három jellegzetességének
felfedezése:

Granularitás (szemcsésség). Egy rendszer állapotába foglalt

információ véges, és nagyságát a Planck-állandó korlátozza.
Indeterminizmus (meghatározatlanság). A jövőt nem határozza meg
egyértelműen a múlt. Valójában statisztikaiak a világban látott
legszigorúbb törtvényszerűségek is.
Reláció (viszony). A természet eseményei mindig kölcsönhatások. Egy
rendszer minden eseménye egy másik rendszerrel való viszonyban
történik meg.

A kvantummechanika azt tanítja, hogy ne „dolgoknak” – ilyen vagy

olyan állapotban lévő dolgoknak – gondoljuk el a világot, hanem
„folyamatoknak”. A folyamat átmenet egyik kölcsönhatástól a másikig. A
„dolgok” tulajdonságai csak a kölcsönhatás pillanatában nyilvánulnak meg,
szemcsésen – mondhatni, a folyamat szélein; és csak más dolgokhoz
viszonyítva olyanok, amilyenek. S nem láthatók előre minden kétséget
kizáró módon, csak valószínűségként.
Ez a dolgok természetének szédítő mélységeibe való ugrás főleg Bohr,
Heisenberg és Dirac érdeme.

De tényleg értjük?
Kétségtelen: a kvantummechanika a hatékonyság teljes győzelme. S
mégis… biztos vagy benne, kedves Olvasó, hogy tökéletesen érted, mit fed
fel előttünk a kvantummechanika? Az elektron nincs sehol, amíg nem lép
kölcsönhatásba… hm… a dolgok csak az egyik kölcsönhatástól a másikig
való ugrással válnak létezővé… hát… Nem tűnik ez kicsit képtelennek?
Einstein szemében annak tűnt.
Egyfelől Nobel-díjra javasolta Werner Heisenberget és Paul Diracet,
elismerve, hogy valami nagyon lényegi összefüggést értettek meg a
világról, másfelől viszont zsörtölődött, ha csak tehette: ennek az egésznek
így nincs sok értelme.
A koppenhágai csapat ifjú titánjai elképedtek: hogyan tehette ezt éppen
ő, Einstein? Szellemi atyjuk, az, akinek volt bátorsága elgondolni a
lehetetlent, most egyszerre visszavonulót fújt, megijedt ettől az újabb nagy
ugrástól az ismeretlenbe, holott az éppen vele kezdődött? Einstein, aki azt
tanította nekünk, hogy az idő nem egyetemes, a tér görbül; csakugyan ő
állítaná most, hogy a világ nem lehet ennyire különös?
Niels Bohr türelmesen elmagyarázta Einsteinnek az új gondolatokat.
Einstein ellenvetéseket tett. Bohrnak végül is mindig sikerült válaszolnia, és
leszerelnie Einstein ellenvetéseit. A párbeszéd éveken át folytatódott a két
nagy elme között, tudományos tanácskozásokon, levelekben, cikkekben…
Einstein gondolatkísérleteket eszelt ki, hogy bebizonyítsa: az új
elképzelések ellentmondásosak. „Képzeljünk el egy fénnyel teli dobozt, és
abból engedjünk egy rövid pillanatra kiszökni egy fotont…”, így kezdődött
egyik híres példája (4.8. ábra).75
A vitában mindkét óriásnak engednie kellett, s változtatnia az
elgondolásain. Einsteinnek el kellett ismernie, hogy tényleg nincs
ellentmondás az új elképzelésekben, Bohr pedig kénytelen volt belátni,
hogy a dolgok nem annyira egyszerűek és könnyen érthetőek, mint
kezdetben gondolta. Einstein nem akart engedni abban az ő szemében
kulcsfontosságú kérdésben, hogy igenis létezik objektív valóság attól
függetlenül, hogy mi mire hat. Más szóval nem fogadta el az elmélet
relációs vonatkozását: azt a tényt, hogy a dolgok csak a kölcsönhatásokban
nyilvánulnak meg. Bohr viszont nem akart feladni semmit a gyökeresen új
szemléletmód érvényességéből, abból, ahogyan a valóság megfogalmazódik
az elméletben. Einstein végül elfogadta, hogy az új elmélet óriási előrelépés
a világ megértésében, de nem tágított attól, hogy a dolgok nem lehetnek
ennyire különösek – és hogy „mögötte” (az elmélet mögött) lennie kell egy
további, érthetőbb magyarázatnak.

4.8. ábra Einstein gondolati kísérletének „fénydoboza” Bohr eredeti rajzán

Egy évszázad telt el azóta, és a helyzet semmit sem változott. Richard

Feynman, aki mindenki másnál jobban bűvészkedett ezzel az elmélettel, ezt
írta: „Úgy hiszem, elmondhatjuk, senki sem érti úgy igazából a
kvantummechanikát.”
A kvantummechanika egyenleteit és a belőlük levont
következtetéseket fizikusok, mérnökök, vegyészek és biológusok
használják rutinszerűen nap mint nap a legkülönfélébb területeken. De ezek
az egyenletek továbbra is rejtélyesek: nem azt mondják meg, hogy mi
történik egy fizikai rendszerrel, csak azt, hogy egy fizikai rendszer hogyan
lép kölcsönhatásba és hat egy másikra. Vajon mit jelent ez?
A fizikusok és a filozófusok továbbra is azon töprengenek, hogy mi
lehet ennek az elméletnek a tényleges jelentése, és az utóbbi években
megszaporodtak az ezzel foglalkozó cikkek, tanácskozások. Mi a
kvantumelmélet ma, születése után egy évszázaddal? Egyszeri, kivételes
fejesugrás a valóság természetének mélyére? Vagy csak tévedés, ami
véletlenül működik? Netán egy kirakós játék még nem teljes darabja?
Esetleg csak jeladás a világ szerkezetének valami mély, de még meg nem
emésztett összefüggéséről?
A kvantummechanikának azt az értelmezését mutattam itt be, amely
nekem a legkevésbé tűnik képtelennek. „Relációs értelmezésnek” nevezzük,
és olyan kiemelkedő filozófusok is foglalkoztak vele, mint Bas van
Fraassen, Michel Bitbol és Mauro Dorato.76 De abban továbbra sincs
egyetértés, hogy mit tartsunk a kvantummechanikáról: vannak más
értelmezései is, fizikusok és filozófusok azokat is vitatják. A
határmezsgyéjén mozgunk annak, amit nem tudunk – és a vélemények
széttartanak.
A kvantummechanika csak egy fizikai elmélet: talán már holnap
kiigazítja egy másik, amely mélyebben és másképpen fogja fel a világot.
Némelyik kutató igyekszik egy kicsit simítani rajta, hogy jobban
összhangban legyen az intuícióval. Nekem azonban úgy tűnik, hogy
lehengerlő tapasztalati sikere láttán komolyan kell vennünk, és nem azt kell
keresnünk, hogy mit kellene megváltoztatni benne, hanem azt, hogy vajon
mi gátolja intuíciónkat; miért látjuk ezt ennyire furcsának.
Úgy gondolom, hogy az elmélet homályosságát nem a
kvantummechanikának kell felróni; inkább a mi korlátozott képzelőerőnk a
ludas. Igyekezetünkben, hogy „lássuk” a kvantumvilágot, hasonlóvá válunk
a föld alatt élő vakondhoz, akinek valaki megpróbálná a Himaláját lefesteni.
Vagy olyanok vagyunk, mint az emberek Platón barlanghasonlatában: egy
sötét sziklaüreg mélyén, láncon tengődve csak árnyakat látnak.
Amikor Einstein meghalt, legfőbb vitapartnere, Bohr a megrendült
csodálat hangján beszélt róla. Aztán néhány évvel később, amikor Bohr is
meghalt, valaki lefényképezte a dolgozószobáját. A falon egy rajz látszik: a
„fénnyel teli doboz” Einstein gondolatkísérletéből. A legvégső pillanatig
dolgozott benne a szándék a vitára, hogy minél többet megértsen. A
legvégsőkig: a kételyig.
Ez a csillapíthatatlan kétely a tudomány feneketlen forrása.
 Harmadik rész
KVANTUMTÉR
ÉS A RELÁCIÓS IDŐ
Kedves Olvasó! Ha eddig követtél, megvan minden eszközöd ahhoz, hogy
megértsd, milyen képet adnak a világról a fizika alapjait célzó kutatások –
és megértsd e fizika erejét, gyengéit és határait.
Van egy 14 milliárd évvel ezelőtt – senki nem tudja, hogyan – létrejött
téridő, és azóta is tágul. Ez a tér valós objektum, fizikai mező; a
dinamikáját Einstein egyenletei írják le. A tér hajlik és görbül az anyag
súlya alatt, fekete lyukba zuhan, ha az anyag már túlságosan tömörré válik.
Az anyag 100 milliárd galaxisban oszlik el, galaxisonként 100 milliárd
csillagban; ez az anyag kvantummezőkből áll, s azok részecskeként
mutatkoznak meg (elektronokként vagy fotononként például), vagy éppen
hullámokként: például elektromágneses hullámokként – azok juttatják el
hozzánk a televízióképet és a Nap meg a csillagok fényét.
Ezek a kvantummezők írják le az atomokat, a fényt és mindent, ami az
univerzumban van. Különös objektumok ezek: a kvantumaik részecskék, és
akkor jelennek meg, ha a mezők kölcsönhatásba kerülnek valami mással, ha
magukra maradnak, akkor „valószínűségfelhővé” oldódnak fel. A világ
elemi eseményeknek egy nagy, dinamikus tér tengerébe süllyedő, nyüzsgő
sokasága, ez a tér meg olyan nyugtalan, mint az óceán vize.
A világnak ezzel a képével s a képet megfoghatóvá tevő egyenlettel
szinte mindent leírhatunk, ami a szemünk elé kerül.
Szinte. Mert valami még hiányzik. Épp ezt keressük. A könyv hátralévő
része erről a hiányzó valamiről szól.
Ha továbblapozol ebben a könyvben, akkor attól, amit már jól-rosszul,
de nagyon hihető módon tudunk a világról, továbblépsz afelé, amit még nem
ismerünk, de már kezdünk sejteni.
A továbblapozással, mondhatni, elhagyjuk majdnem-bizonyosságaink
biztonságos kicsiny űrhajóját, és az ismeretlenbe lépünk.
 5.
A TÉRIDŐ KVANTUMTERMÉSZETŰ

Van valami paradox a fizikai világról szerzett gazdag tudásunk

középpontjában. Az általános relativitáselméletnek és a
kvantummechanikának, a 20. század által ránk hagyott e két drágakőnek
sokat köszönhetünk: alapvető dolgokkal járultak hozzá a világ
megértéséhez és mai technikánkhoz is. Ami az általános relativitáselméletet
illeti: elősegítette a kozmológia és az asztrofizika fejlődését, a gravitációs
hullámok és a fekete lyukak vizsgálatát. A kvantummechanika pedig az
atomfizika, a magfizika alapja lett, s éppígy az elemi részecskék
fizikájának, a kondenzált anyag fizikájának és sok minden egyébnek az
alapja is.
A két elmélet között azonban valami mégiscsak csikorog. Nem lehet
mindkettő igaz, mostani formájukban legalábbis nem, mert úgy tűnik,
ellentmondanak egymásnak. A gravitációs mező leírása nincs tekintettel a
kvantummechanikára, nem foglalkozik azzal, hogy a mezők kvantáltak; a
kvantummechanika megfogalmazása pedig figyelmen kívül hagyja, hogy a
téridő görbül, és eleget tesz az Einstein-egyenleteknek.
Ha egy egyetemi hallgató délelőtt általános relativitáselméleti
előadásokat hallgat, délután meg kvantummechanikai előadásokat, akkor
óhatatlanul arra kell jutnia, hogy a tanárai vagy meghibbantak, vagy már
legalább száz éve nem állnak szóba egymással. Délelőtt a világ görbült tér,
s minden folytonos benne, délután meg görbületlen, és diszkrét
energiakvantumok ugrándoznak benne.
Az itt a paradoxon, hogy mindkét elmélet eszméletlenül jól működik.
A természet minden kísérletben és tesztben azt mondja az általános
relativitáselméletnek, hogy „igazad van” – és ugyanezt mondja a
kvantummechanikának is, mit sem törődve a két elmélet látszólag
egymásnak ellenmondó alapfeltevéseivel. Nyilvánvaló, hogy itt valami
kisiklik a kezünkből.
A legtöbb fizikai helyzetben nem kell törődnünk a
kvantummechanikával vagy az általános relativitáselmélettel (vagy éppen
egyikkel sem). A Hold nagyon nagy, fel sem veszi tehát a kvantumvilág
parányi szemcsésségét, mozgásának leírásakor emiatt elfelejthetjük a
kvantumokat. Másfelől viszont egy atom túl könnyű, semhogy
észrevehetően meggörbíthetné a teret, a leírásakor ilyenformán
elhanyagolhatjuk a tér görbületét. De vannak olyan fizikai helyzetek,
amelyekben szerephez jut a térgörbület és a kvantumvilág szemcséssége is;
ezekre az esetekre pedig még nincsen jól működő fizikai elméletünk.
Példa erre a fekete lyukak belseje. Egy másik példa: mi történt az
univerzummal épp az ősrobbanás pillanatában? Általánosabban szólva, nem
tudjuk, milyen a tér és az idő nagyon kis léptékben. Ezekben az esetekben a
ma elfogadott elméletek mind zavarossá válnak, s már semmit sem
mondanak: a kvantummechanika nem kezeli a téridő görbületét, az
általános relativitáselmélet meg nem ad számot a kvantumokról. Ez a
kvantumgravitáció problémája.
De a probléma ennél is mélyebb. Einstein megértette, hogy a tér és az
idő egyaránt egy fizikai mező, a gravitációs mező megnyilvánulása. Bohr,
Heisenberg és Dirac megértette, hogy minden fizikai mező kvantumos
szerkezetű: szemcsés, a valószínűségen alapszik, és kölcsönhatásokban
nyilvánul meg. Ebből következik, hogy a térnek és az időnek is
kvantumtermészetű objektumoknak kell lenniük, és ilyen különös
tulajdonságaik kell hogy legyenek.
Mi tehát a kvantumtér? Mi a kvantumidő? Ezt a problémát nevezzük
„kvantumgravitációnak”. Jó néhány elméleti fizikus dolgozik szerte az öt
földrészen ennek az ellentmondásnak a feloldásán. Céljuk, hogy egy olyan
elméletet alkossanak, vagyis olyan egyenletet állítsanak fel, legfőbbképp
pedig a világról olyan ellentmondásmentes szemléletet alakítsanak ki,
amely már feloldja ezt a hasadást a kvantumok és a gravitáció között.
Nem ez az első alkalom, hogy a fizika két igen sikeres, de egymásnak
szemlátomást ellentmondó elmélettel találja szemben magát. A korábbi
szintéziskeresések gyakran sokat lendítették előre a világ megértését.
Newton például éppen azzal fedezte fel az egyetemes tömegvonzást, hogy
összekapcsolta Galilei fizikáját – hogyan mozognak a testek a Földön –
Kepler égi fizikájával. Maxwell és Faraday az elektromosságról és
mágnességről felgyűlt ismereteket összekapcsolva bukkant rá az
elektromágnesség egyenleteire. Einstein arra a nyilvánvaló ellentétre
keresett megoldást, amely Newton mechanikája és Maxwell
elektromágnesség-elmélete között feszült, s ezzel alkotta meg a speciális
relativitáselméletet, később meg az általános relativitáselmélettel oldotta fel
az ellentmondást Newton tömegvonzás-elmélete és a maga speciális
relativitáselmélete között.
Az elméleti fizikus nagyon is boldog tehát, ha ilyesfajta
szembenállásra talál – ez kivételes alkalom. Ezt a kérdést kell feltennie:
Sikerül-e vajon olyan fogalmi struktúrát alkotnunk, amely összefér
mindazzal, amit a világról a két elmélet jóvoltából megtanulhattunk?
A kvantumtér és a kvantumidő megértéséhez újra mélyen át kell
értékelnünk azt, ahogyan a dolgokat felfogjuk. Újra kell gondolnunk, hogy
milyen szabályok szerint értjük meg a világot. Ahogyan ez
Anaximandrosszal is történt: megértette, hogy a Föld száll a térben, s hogy
a kozmoszban nincs fent és lent. S ez történt Kopernikusszal: felfogta, hogy
nagy sebességgel mi mozgunk az égbolton; és ez történt Einsteinnel is:
rájött, hogy a téridő puhatestű módjára deformálódik, és hogy az idő helyről
helyre más- és másképpen múlik… következetes világképet keresve, ha
meg akarjuk tartani azt, amit már tudunk a világról, meg kell változtatnunk
felfogásunkat a valóság természetéről.
Az első, aki felismerte, hogy a kvantumgravitáció megértéséhez
változtatnunk kell fogalmi apparátusunk alapjain, Matvej Petrovics
Bronstejn volt, egy ábrándozó, legendás figura, egy Sztálin rémuralma
idején élt, tragikus körülmények között meghalt fiatal orosz tudós (5.1.
ábra).
 5.1. ábra Matvej Petrovics Bronstejn

Matvej

Matvej fiatalkori barátja volt Lev Davidovics Landaunak, akiből a

legnagyobb elméleti fizikus lett a Szovjetunióban. Néhány kollégájuk
szerint Matvej volt közülük a ragyogóbb elme. Amikor Heisenberg és Dirac
kezdte megalkotni a kvantummechanika alapjait, Landau – helytelenül –
úgy vélte, hogy a mezők definiálatlanná válnak a kvantumok által: a
kvantumfluktuációk miatt nem lehet majd megmérni a mező
komponenseinek nagyságát a tér pontjaiban (egy tetszőlegesen kis
térrészben). A nagyszerű Bohr nyomban rájött Landau tévedésére, alaposan
megvizsgálta a kérdést, majd egy hosszú és részletes cikkben megmutatta,
hogy a mezők akkor is jól definiáltak maradnak – például az elektromos
mező –, ha figyelembe vesszük a kvantummechanikát.77Landau ejtette a
dolgot.
Fiatal barátjának, Matvejnek azonban felkeltette az érdeklődését:
megérezte, hogy Landau sejtése talán nem volt egészen pontos, de lehetett
benne valami lényeges. Megismételte azt az érvelést, amellyel Bohr
bebizonyította, hogy az elektromos kvantummező igenis jól definiált a tér
minden pontján, de azt átvitte a gravitációs mezőre – arra, amelynek néhány
évvel korábban Einstein dolgozta ki az egyenleteit. És lám – micsoda
meglepetés! –, Landaunak igaza volt. A gravitációs mező már nincs pontról
pontra jól definiálva, ha tekintettel vagyunk a kvantumokra is.
Van egy kézenfekvő módja annak, hogy megértsük, mi történik itt.
Tegyük fel, hogy szeretnénk megfigyelni egy igen-igen kicsi térrészt. Ehhez
tennünk kell valamit abba a tartományba, hogy megjelöljük vele a
megfigyelendő pontot. Mondjuk, odateszünk egy részecskét. Heisenberg
korábban már felismerte, hogy egy részecske nem lokalizálható túl sokáig a
tér valamely pontján. Mindjárt megszökik. S minél kisebb térrészbe
igyekszünk beszorítani, annál nagyobb sebességgel fog elszökni. (Ez a
Heisenberg-féle „határozatlansági elv”.) Ha a részecske nagy sebességgel
szökik el, akkor nagy kell hogy legyen az energiája. S most vegyük
tekintetbe Einstein elméletét. Az energia meggörbíti a teret. S ha nagy az
energia, akkor a tér erősen görbül. Ha nagy energiamennyiség szorul egy
nagyon kicsi térrészbe, akkor a tér annyira meggörbül, hogy fekete lyukká
omlik össze, mint egy összeomló csillag. Ha viszont a részecske fekete
lyukba zuhan, akkor már nem látom. Nem használhatom tehát a térrész
megjelölésére. Nem mérhetek tehát a tér tetszőlegesen kicsi
tartományaiban, mert ha megpróbálom, akkor ezek a tartományok eltűnnek
egy fekete lyukban.
Ezt az érvelést pontosabbá tehetjük egy kis matematikával. Az
eredmény általános: ha összeeresztjük a kvantummechanikát és az általános
relativitáselméletet, abból az jön ki, hogy a tér oszthatóságának határa van.
Egy bizonyos lépték alatt már semmi sem hozzáférhető. Pontosabban
szólva, már semmi sem létezik ott.
Milyen kicsi a minimális tértartomány? Könnyű kiszámítani: csak ki
kell számítani, hogy legfeljebb mekkora kell hogy legyen egy részecske az
előtt, hogy belezuhanna a maga fekete lyukába, és mindjárt meg is van az
eredmény. A legkisebb létező hossz körülbelül

Az egyenlet jobb oldalán a természet három állandója van a

négyzetgyök jele alatt; találkoztunk már mindhárommal: G a Newton-féle
gravitációs állandó (a 2. fejezetben volt szó róla), ez határozza meg a
tömegvonzás erősségét; c a fénysebesség (a 3. fejezetben, a relativitás
kapcsán találkoztunk vele), ez adott alapot a „kiterjesztett jelennek”, s végül
a ℏ a Planck-állandó (a 4. fejezetben a kvantummechanika kapcsán volt szó
róla), ez adja meg a kvantumszemcsék méretét.78 E három állandó jelenléte
megerősíti, hogy olyasvalamit látunk, aminek köze van a gravitációhoz (G),
a relativitáshoz (c) és a kvantummechanikához (ℏ).
Az így meghatározott LP hosszt „Planck-hosszúságnak” nevezzük.
„Bronstejn-hosszúságnak” kellene mondani, de a világ már csak ilyen.
Számokkal: a centiméter milliomodrészének milliárdodrésze, és abból is
csak a milliárdodrésznek a milliárdodrésze (10–33 centiméter). Szó, ami szó,
kicsi.
És ebben a felfoghatatlanul kis léptékben mutatkozik meg a
kvantumgravitáció. Hogy valami fogalmunk legyen arról, milyen kicsi ez a
lépték, nagyítsunk fel egy dióhéjat akkorára, mint a látható univerzum, de
még akkor sem láthatnánk a Planck-hosszúságot. Még ebben az elképesztő
nagyításban is milliószorta kisebb lenne, mint a kiindulásul szolgáló dióhéj.
Ebben a léptékben megváltozik a tér és az idő természete. Valami más lesz
belőlük, „kvantumtérré és kvantumidővé” válnak, s éppen ez a probléma:
megérteni, hogy ez mit jelent.
Matvej Bronstejn mindezt megértette az 1930-as években, és két rövid,
ámde megvilágító erejű cikkben mutat rá, hogy a kvantummechanika és az
általános relativitáselmélet nem egyeztethető össze a szokásos
térfelfogással: azzal, hogy a tér végtelenül osztható kontinuum.79
Csakhogy van itt egy probléma. Matvej Bronstejn és Lev Landau is
őszinte kommunista. Hisznek a forradalomban: az ember felszabadításában,
egy új, jobb és igazságosabb társadalom építésében, amelyben eltűnnek
azok a mérhetetlen egyenlőtlenségek, amelyeket manapság is csak
növekedni látunk szerte a világban. Lelkes követői Leninnek. Amikor
Sztálin hatalomra kerül, mindketten megdöbbennek, majd kritikussá, végül
ellenségessé válnak. Cikkeket írnak, ezekben finoman, de nyíltan bírálják a
rendszert… Ez nem az a kommunizmus, amit akartunk…
Kegyetlen idők jártak akkoriban! Landau átvészeli őket, ha nem is
könnyen, de életben marad. Matvejt azonban Sztálin titkosrendőrsége
letartóztatja egy évvel az után, hogy elsőként megértette, radikálisan meg
kell változtatnunk a térről és az időről alkotott fogalmainkat. Halálra ítélik,
és még a tárgyalás napján, 1938. február 18-án kivégzik.80 Alig múlt 31
éves.

John

Matvej korai halála után a század sok nagy fizikusa próbálkozott a

kvantumgravitáció kirakós játékának a megoldásával. Dirac ezzel a
problémával foglalkozott élete hátralévő részében; jórészt ma is az általa
megnyitott utakon halad, az ő gondolataira és az általa bevezetett
technikákra támaszkodik a kvantumgravitáció kutatása. És ezeknek a
technikáknak köszönhető, hogy tudjuk, hogyan írható le egy idő nélküli
világ, amint azt később majd elmagyarázom. Feynman az általános
relativitáselméletre igyekezett alkalmazni az elektronokra és a fotonokra
kidolgozott technikákat, de nem járt sikerrel: az elektronok és a fotonok
kvantumok a térben, de a kvantumgravitáció valami más – nem elég leírni a
„gravitonokat”, a teret magát kell kvantálni.
Néhány fizikus olyan problémák megoldásáért kapott Nobel-díjat,
amire véletlenségből, szinte tévedésből jutottak, noha eredeti céljuk a
kvantumgravitáció rejtélyének feltárása volt. Két holland kutató, Gerard ’t
Hooft és Martinus Veltman például azért kapott 1999-ben Nobel-díjat, mert
bebizonyították azoknak az elméleteknek az összeegyeztethetőségét,
amelyeket ma – a standard modellben – a nukleáris erők leírására
alkalmazunk, noha eredetileg a kvantumgravitáció egy elméletének
konzisztens jellegét igyekeztek kimutatni. A más erők elméletein csak
amolyan előkészítő gyakorlatként dolgoztak. Az „előkészítő gyakorlat”
hozta meg nekik a Nobel-díjat, de a kvantumgravitáció általuk létrehozott
elméletének konzisztenciáját nem sikerült igazolniuk.
A felsorolást még folytathatnánk, s úgy festene, mint a 20. század
elméleti fizikusainak valamiféle díszfelvonulása. Vagy éppen a tévedések
listája. Az évtizedek alatt a gondolatok letisztultak, kiderült, hol vannak
zsákutcák, és hogy már nem kell velük törődni; megszilárdultak az általános
elvek és technikák, egyikből jött a másik. Ha felidéznénk itt annak a sok-
sok kutatónak a nevét, akik hozzájárultak ehhez a hosszan elhúzódó, közös
építőmunkához, az csak unalmas lista lenne, nevek hosszú sora – azoké,
akik mind hozzáadták a magukét ehhez a munkához egy-egy szemcsével,
kaviccsal.
Csak egyet említenék meg közülük, a nevezetes, örökifjú angolt, Chris
Ishamet – éveken át ő fogta össze az ez irányú kollektív kutatásokat. Az ő
egyik összefoglaló cikkét olvasva szerelmesedtem bele ebbe az egész
problémába. A cikkben elmagyarázta, miért olyan nehéz ez a téma, hogyan
kell eddigi tér- és időfelfogásunkon változtatnunk, és világos áttekintést
adott az összes, akkoriban járt útról, azok minden eredményéről és
nehézségéről. Harmadéves egyetemista voltam, s azt olvasva, hogy az
alapoktól kell újra felépítenünk tér- és időfelfogásunkat, magával ragadott a
dolog. S ez az elragadtatottság azóta sem csökkent. Ahogy Petrarca
megénekelte: „Piaga per allentar d’arco non sana” („Vérzik a seb, bár
nem feszül az íj már”).81
A kvantumgravitációs kutatásokban egy legendás alaknak, John
Wheelernek a legnagyobbak az érdemei; Wheeler végigkövethette az egész
múlt század fizikáját (5.2. ábra).
 5.2. ábra John Wheeler

Niels Bohr tanítványa és munkatársa Koppenhágában, Einstein

munkatársa azután, hogy Einstein áttelepült az Egyesült Államokba, és
olyan fizikusok voltak a tanítványai, mint Richard Feynman… John
Wheeler egy egész évszázadon át ott volt a fizikai kutatások sűrűjében.
Lobogó képzelőerővel volt megáldva. Ő találta ki és tette népszerűvé a
„fekete lyuk” megnevezést. Az ő nevéhez fűződnek azok a – sokszor
inkább intuitív, semmint matematikai alapú – kiterjedt kutatások, amelyek
azt igyekeztek kideríteni, vajon hogyan kell elgondolnunk a
kvantumtéridőt. Megismervén Bronstejn megállapításait arról, hogy a
gravitációs mező kvantumtulajdonságaiból adódóan a teret kis
mérettartományokban valahogy másképpen kell elképzelnünk, új
szemléletmódot keresett, hogy elgondolhatóvá tegye ezt a kvantumteret.
Egymás fölött elhelyezkedő, különféle geometriák felhőjeként képzelte el,
ahogyan egy kvantumelektront is helyzetek, pozíciókból alkotta felhőnek
gondolhatunk.
Képzeljük el, hogy nagy magasságból nézzük a tengert: szélesen
elterülő, lapos, égszínkék asztalnak látjuk. Azután lejjebb ereszkedve
nézzük meg közelebbről. Ekkor már kivesszük a szél keltette nagy
hullámokat. Még lejjebb ereszkedünk, és lám, a hullámok megtörnek, a
vízfelszín tajtékzik. Ilyen a tér John Wheeler elgondolásában.82 A mi
léptékünkben, a Planck-hosszúságnál kimondhatatlanul nagyobb
mérettartományban a tér sima. De ha a Planck-skáláig ereszkedünk le,
csipkézett lesz és habzik.
Wheeler kereste a módját, hogy lehetne leírni a tér habzását, a
különböző geometriák valószínűségének hullámzását. 1966-ban Bryce
DeWitt, egy fiatal, Észak-Karolinában élő kollégája adja meg ehhez a
kulcsot.83 Wheeler gyakran volt úton, és ott találkozott a munkatársaival,
ahol tudott. Kérte Bryce-t, hogy menjen ki az észak-karolinai Raleigh
Durham repülőtérre, mert ott lesz néhány órája az átszállásig. Bryce
megérkezik, és egy egyenletet mutat Wheelernek a „tér
hullámfüggvényére”, amelyet egy egyszerű matematikai fogással kapott.84
Wheeler fellelkesül. A beszélgetésből az általános relativitáselmélet
egyfajta „pályaegyenlete” születik meg, olyan egyenlet, amelynek meg
kellene adnia, milyen valószínűséggel figyelhetünk meg egy ilyen vagy
olyan görbült teret. Wheeler hosszú időn át „DeWitt-egyenletnek” nevezi,
DeWitt „Wheeler-egyenletnek”,85 mindenki más „Wheeler–DeWitt-
egyenletnek”.
A gondolat remek, s kiindulási ponttá is vált a teljes
kvantumgravitáció-elmélet kidolgozására tett kísérletekben. Másfelől ez az
egyenlet maga is tele van problémával, nem is kicsikkel. Először is
matematikai szempontból meglehetősen rosszul van definiálva. Ha
megpróbáljuk számításokban felhasználni, akkor hamarosan végtelen
eredmények jönnek ki, és azoknak nincs értelmük. Biztosan javítani kell
rajta.
De azt is nehéz megérteni, hogy vajon mit jelenthet ez az egyenlet.
Nyugtalanító tény egyebek között, hogy nincs benne időváltozó. Hogyan
használhatnánk, ha valaminek az időbeli fejlődését akarjuk kiszámítani? A
fizika dinamikai egyenleteiben mindig jelen van a t időváltozó. De mit
jelent vajon egy időváltozó nélküli fizikai elmélet? Ilyesféle kérdések körül
forgott a kutatás éveken át: hogyan lehetne valamiképpen megváltoztatni
ezt az egyenletet, hogy pontosabban meg legyen határozva, és érthetővé
váljon, mit jelenthet.

Az első lépések a hurokelmélet felé

Az 1980-as évek vége felé oszlani kezd a köd. Meglepő módon felbukkan a
Wheeler–DeWitt-egyenlet néhány megoldása. Eljön a heves viták és a lázas
gondolkodás korszaka. Azokban az években előbb New York államban
voltam, a Syracuse-i Egyetemen – Abhay Ashtekar indiai fizikust
látogattam meg –, majd Connecticut államban, a Yale Egyetemen Lee
Smolin amerikai fizikus vendégeként. Ashtekar egyszerűbbre írta át a
Wheeler–DeWitt-egyenletet, Smolin pedig a washingtoni Marylandi
Egyetemen dolgozó Ted Jacobsonnal együtt az elsők között találta meg az
egyenletnek ezeket a különös megoldásait.
A megoldásoknak volt egy különös vonásuk: térbeli zárt vonalaktól
függtek. A zárt vonal másképpen „hurok”, vagy angolul loop. Smolinnak és
Jacobsonnak sikerült minden önmagába záruló vonalra vonatkozóan
megoldást adnia a Wheeler–DeWitt-egyenletre. Mit jelentett ez? Ezekből az
eszmecserékből – ahogyan fokozatosan tisztázódott a Wheeler–DeWitt-
egyenletre adott megoldások jelentése – megszülettek az első, később
hurok-kvantumgravitációnak elnevezett munkák. Ezekre a megoldásokra
aztán fokozatosan következetes elmélet épült, amely az első megoldásokról
a „hurokelmélet” elnevezést kapja.
Napjainkban kutatók százai dolgoznak ezen az elméleten szerte a
világban, Kínától Dél-Amerikáig, Indonéziától Kanadáig. Kifejlődik lassan
a ma „hurokelméletnek” vagy „hurok-kvantumgravitációnak” nevezett
elmélet: erről szólnak majd a most következő fejezetek. Nem ez az egyetlen
irány az alapkutatásban, de nekem ez tűnik a legígéretesebbnek.86
 6.
TÉRKVANTUMOK

Az előző fejezetet azzal fejeztük be, hogy Jacobson és Smolin megoldást

talált a Wheeler–DeWitt-egyenletre. Ezek a megoldások önmagukba záruló
vonalaktól: „hurkoktól” vagy „loopoktól” függnek. Mit jelent mindez?
Emlékszünk még a Faraday-vonalakra? A Faraday elképzelése szerint
az elektromos erőt közvetítő s a teret kitöltő vonalakra – s arra, hogy
belőlük alakult ki a mező fogalma? Nos, a Wheeler–DeWitt-egyenlet
megoldásában felbukkanó zárt vonalak a gravitációs mező Faraday-vonalai.
De a Faraday-féle elgondoláshoz képest van itt még két összetevő.
Az egyik az, hogy ez itt a kvantumelmélet. S a kvantumelméletben
minden diszkrét. Ebből az következik, hogy a Faraday-vonalakból szövődő,
végtelenül finom, folytonos pókháló most hasonlóvá válik az igazi, véges
számú, különálló szálakból szövődő pókhálóhoz. A Wheeler–DeWitt-
egyenlet egy-egy megoldásában szereplő vonal ennek a hálónak egy-egy
szálát írja le.
A második, a döntő újdonság meg az, hogy itt gravitációról van szó,
vagyis – mint azt Einstein megértette – nem olyan mezőkről, amelyek
belemerülnek a térbe, hanem magának a térnek a struktúrájáról. A
kvantumgravitációs mező Faraday-vonalai a szálak a tér szövedékében.
Kezdetben a kutatás ezekre a vonalakra összpontosult, és arra, hogy
vajon hogyan „fonódhatnak össze” a mi háromdimenziós fizikai terünkké.
A 6.1. ábra egy korai próbálkozást mutat be: hogyan lehetne könnyen
átlátható képet alkotni az ebből kiadódó diszkrét térszerkezetről.
 6.1. ábra A Faraday-féle erővonalak kvantumváltozatban: összeláncolódó gyűrűkhöz
(hurkokhoz) hasonlóan szövődik belőlük a tér

Hamarosan azonban olyan kiváló fiatal elmék megérzéseinek és

matematikai képességeinek jóvoltából, mint az argentin Jorge Pullin és a
lengyel Jurek Lewandowski, tisztázódik: e megoldások fizikájához a
vonalak metszéspontjai adják a kulcsot. Ezeket a pontokat „csomóknak”
nevezzük, az őket összekötő vonalakat pedig – angol szóval – „linkeknek”,
vagyis „kapcsoknak”. Az egymást metsző vonalak – vagyis a linkekkel
összekapcsolt „csomók” – együttesét pedig gráfnak nevezzük; ilyen gráfot
mutat a 6.3. ábra.
Egy számításból kiderült ugyanis, hogy a csomók nélkül a fizikai
térnek nem lesz térfogata. Más szóval, a térfogat a gráf csomóiban „lakik”,
s nem a vonalaiban. A vonalak „összekapcsolják” a csomókban ülő
különálló térfogatokat.
Évekig tartott, mire ebből kirajzolódott a kvantumtéridő világos képe.
A Wheeler–DeWitt-egyenlet rosszul definiált matematikáját kellően jól
definiált struktúrájúvá kellett alakítani ahhoz, hogy számításokat lehessen
végezni vele. S ezzel sikerült pontos eredményekhez jutni. A gráf fizikai
jelentését tisztázó technikai eredmények a térfogat és a terület
spektrumának kiszámításából jönnek.

Térfogat- és területspektrumok

Vegyük a térnek valamilyen tartományát, mondjuk, annak a szobának a

térfogatát, amelyben most ezt olvasod, már ha szobában olvasod. Mekkora
ez a szoba? A szoba terének nagyságát a térfogatával mérjük. A térfogat
geometriai mennyiség, s a tér geometriájától függ; csakhogy a tér
geometriája – amint azt Einstein megértette, s a 3. fejezetben be is
számoltam erről – a gravitációs mező. A térfogat ilyenformán a gravitációs
mező tulajdonsága: azt adja meg, hogy „mennyi gravitációs mező” van a
szoba falai között. De a gravitációs mező fizikai mennyiség, és érvényesek
rá a kvantummechanika törvényei, mint bármely fizikai mennyiségre. A
térfogat tehát – megint csak mint minden fizikai mennyiség – nem vehet fel
tetszőleges értékeket, hanem csak bizonyos sajátos értékeket, ahogyan erről
a 4. fejezetben már volt szó. Ha emlékszel, a lehetséges értékek listáját
nevezzük „spektrumnak”. Eszerint lennie kell „térfogatspektrumnak” is
(6.2. ábra).
 6.2. ábra A térfogatspektrum: a szabályos tetraéder térfogata a természetben csak véges sok
érték valamelyike lehet. A legalsó itt a lehetséges legkisebb térfogatú

Dirac megadta nekünk azt a képletet, amellyel különféle változók

spektrumát kiszámíthatjuk. A számítások időbe teltek, először meg kellett
fogalmazni, azután el is végezni őket, és jól megkínlódtunk velük. De az
1990-es évek derekára végül is meglettünk, és a válasz a várakozásoknak
megfelelően az volt, hogy a térfogatspektrum diszkrét. (Feynman
mondogatta mindig: Csak akkor fogj bele egy számításba, ha már előre
tudod az eredményt.) Vagyis hogy a térfogat csak „diszkrét kis
csomagokból” állhat. Ez némiképp hasonlít az elektromágneses mező
energiájához: az is diszkrét kis csomagokból, fotonokból áll.
A gráf csomói felelnek meg a térfogat elkülönülő kis csomagjainak,
szintén csak meghatározott, kiszámítható, sajátos értékeket vehetnek fel,
mint a fotonok, és ezeket az értékeket Dirac általános kvantumelméleti
egyenletéből lehet kiszámítani.87 A gráf minden n csomópontjának megvan
a maga vn térfogata: valamelyik érték a térfogat spektrumából. A csomók
mind egy-egy elemi kvantum: belőlük épül fel a tér. A gráf valamennyi
csomója a tér egy-egy „kvantumrészecskéje”. Az ebből kialakuló
szerkezetet a 6.3. ábra érzékelteti.
A gráfban az él – link – a gravitációs mező Faraday-vonalának egyedi
kvantuma. Most már érthetjük, hogy mit ábrázol: ha két csomót a tér két kis
„tartományának” veszünk, akkor ezt a két tartományt egy kis felület
választja el egymástól. Ennek a felszínnek a méretét a területe adja meg. A
térfogat után tehát ez az élekhez kapcsolódó terület jellemzi a
térkvantumhálókat.88

6.3. ábra Balra egy, az élek (linkek) által összekapcsolt csomókból álló gráf. Jobbra a gráf
által ábrázolt térszemcsék. A gráfélek (linkek) egymással határos, felület elválasztotta
térszemcséknek felelnek meg

A terület is fizikai változó, akárcsak a térfogat, van tehát spektruma, s

azt a Dirac-egyenletből ki is számíthatjuk.89 A terület sem folytonos;
szemcsés az is. Nincs akármilyen kis terület.
 Ha azt mondjuk, hogy egy szobának a térfogata 100 köbméter,
voltaképpen megszámoljuk, hány térszemcse van benne – a gravitációs
mezőnek hány kvantuma. Egy átlagos szobában a számukat több mint
százjegyű számmal írhatjuk le. S ha azt mondjuk, hogy ennek a most
olvasott lapnak a területe 200 négyzetcentiméter, akkor a háló éleit (linkjeit)
számoljuk össze, vagyis az oldalt kitöltő hurkokat (loopokat). Ezen az
oldalon vagy hetven számjegyű a számuk.
Már Riemann felvetette a 19. században, hogy a hossz, a terület és a
térfogat mérése végül is különálló elemek számlálása. A folytonos, görbült
matematikai terek elméletét kidolgozó matematikus tehát tisztában volt
vele, hogy egy diszkrét fizikai tér valószerűbb, mint egy folytonos.
Összefoglalásul: a hurok-kvantumgravitáció, a „hurokelmélet” nagyon
körültekintően közelíti egymáshoz az általános relativitáselméletet és a
kvantummechanikát, mert nem támaszkodik semmi más előfeltevésre, csak
erre a két elméletre, és alkalmas módon átírja őket, hogy összhangba
kerüljenek egymással. De ez a gyökerekig ható következményekkel jár.
Az általános relativitáselmélet azt tanította, hogy a tér dinamikus
valami, olyan, mint az elektromágneses tér: hatalmas, hajlékony puhatestű,
összesűrűsödik és görbül, s ebbe ágyazódunk bele magunk is. A
kvantummechanika meg azt tanítja, hogy minden ilyen módon szerveződő
mező „kvantumokból áll”, azaz finom, szemcsés szerkezetű. Ebből az
következik, hogy a fizikai tér, mező lévén, szintén kvantumokból áll. A más
kvantummezőket jellemző szemcsés szerkezet a kvantumgravitációs mezőt
is jellemzi, tehát magát a teret is. A tértől szemcsézettséget várunk; azt,
hogy a gravitációnak léteznek kvantumai, ahogyan a fénynek, az
elektromágneses mezőnek, és ahogyan a részecskék a kvantummezők
kvantumjai. De a tér a gravitációs mező, a gravitációs mező kvantumai a tér
kvantumai: a tér szemcsés alkotóelemei.
A hurokelmélet lényegi jövendölése az tehát, hogy a tér nem
folytonos, nem kontinuum, nem osztható a végtelenségig, „tératomokból”
épül fel. Ezek pedig parányiak, a legkisebb atomnál is sokszorta –
milliárdszor milliárdszorta – kisebbek.
A hurokelmélet pontos matematikai alakban írja le a térnek ezt az
atomi, szemcsés szerkezetét. Ez a forma a Dirac által felírt általános
kvantummechanikai egyenletek alkalmazása az Einstein-féle gravitációs
mezőre.
 A térfogat például (mondjuk, egy kocka térfogata) nem lehet
tetszőlegesen kicsi. A térfogatnak van legkisebb értéke. Nincs kisebb
térrész a minimális nagyságú térfogatnál. Létezik minimális „térkvantum”:
a tér elemi atomja.

Tératomok

Emlékszünk a teknősbéka után iramodó Akhilleuszra? Zénón észrevétele

szerint nehezen fogadható el az az érvelés, hogy Akhilleusznak végtelen
sok kis útszakaszt kell megtennie, mielőtt utolérné azt a lassú állatot. A
matematika talált egy lehetséges választ erre a nehézségre: megmutatta,
hogy egyre kisebb távolságok végtelen sorozata mégis véges hosszá
összegződhet.
De csakugyan ez történik a természetben? Valóban volnának a
természetben tetszőlegesen rövid távolságok Akhilleusz és a teknős között?
Van értelme a milliméter milliárdodrészének a milliárdodrészéről beszélni,
majd annak a milliárdodrészéről, és még annak is a milliárdodrészéről, és
azt gondolni, hogy az még számtalanszor további részekre osztható?
A geometriai mennyiségek kvantumspektrumainak kiszámítása azt
mutatja, hogy a nem a válasz erre a kérdésre: nincsenek tetszőlegesen kis
darabkák. A tér oszthatóságának van alsó határa. Nagyon kis léptékű, de
létezik. Ezt sejtette meg Matvej Bronstejn az 1930-as években. A terület- és
térfogatspektrumok számítása igazolta Bronstejn elgondolását, és
matematikailag pontos keretek közé is helyezi.
Akhilleusznak nem kell végtelen sok apró útszakaszt befutnia ahhoz,
hogy utolérje a teknőst, mert véges méretű szemcsékből álló térben
nincsenek végtelenül rövid útszakaszok. A hős egyre közelebb jut a
teknősbékához, s végül egyetlen kvantumszökelléssel utol is éri.
No de ez nem éppen a Leukipposz és Démokritosz által javasolt
megoldás? Ők az anyag granuláris szerkezetéről beszéltek, és elég
bizonytalanok vagyunk afelől, hogy mit mondhattak a tér szerkezetéről.
Sajnos nem maradtak fenn az írásaik, és kénytelenek vagyunk beérni a
mások kommentárjaiból kivehető ritka részletekkel. Próbálnák csak a
Shakespeare-drámákat Shakespeare-idézetekből rekonstruálni!90
Démokritosz érvelése a folytonosságnak mint pontok összességének logikai
következetlenségéről – ahogyan arról Arisztotelész beszámol –
alkalmazható a térre. Úgy képzelem, hogy ha megkérdezhetnénk
Démokritosztól, vajon van-e értelme a teret a végtelenségig továbbosztani,
akkor csak megismételné: az oszthatóságnak határa kell hogy legyen. Az
abdérai szemében az anyag csakis oszthatatlan, elemi atomokból állhatott.
Ha egyszer megértette, hogy a tér ugyanolyan módon vizsgálható, mint az
anyag – ahogyan ő mondta, a térnek is „van valamiféle fizikája, és megvan
a maga szubsztancialitása” –, akkor, azt gyanítom, nem sokáig várt volna a
következtetéssel: a tér sem állhat másból, csakis oszthatatlan, elemi
atomokból. Vagyis alighanem Démokritosz nyomdokain haladunk.
Persze egyáltalán nem azt állítom, hogy két évezred fizikája
haszontalan lett volna, vagy hogy ne volna szükség a kísérletekre és a
matematikára, s hogy Démokritosz ugyanolyan meggyőző erővel hat, mint
a modern tudomány. Nyilvánvalóan nem. Kísérletezés és matematika nélkül
soha nem jutottunk volna el oda, ahová eljutottunk. Fogalmi modelleket
alkotunk, hogy megértsük a világot, új összefüggéseket tárunk fel, s ebben
építünk persze a múlt óriásainak mély és nagy hatású megérzéseire.
Démokritosz az óriások közül való, s az újat az óriások vállán ülve
fedezzük fel.
De térjünk vissza a kvantumgravitációhoz.

Spinhálók

A tér kvantumállapotait leíró gráfok csomóit valamekkora v térfogat

jellemzi, az éleit (a linkeket) meg egy-egy félegész j szám. Azt ezekkel a
további információkkal ellátott gráfot spinhálónak (spin network) nevezzük
(6.4. ábra). (A félegész számokat a fizikában „spinnek” nevezzük, mert a
forgó – angolul spinning – objektumok kvantummechanikájában tűnnek
fel.) A spinháló a gravitációs mező kvantumállapotát jeleníti meg: a tér egy
lehetséges kvantumállapotát – olyan térét, amelyben a térfogat és a terület
diszkrét. A véges hálókat máshol a fizikában a folytonos tér közelítésére
használják. Itt azonban nincs semmilyen közelítendő térkontinuum: a tér
eredendően szemcsés.
 6.4. ábra Spinháló

A fotonok – az elektromágneses mező kvantumjai – és a

„térkvantumok” – a gráf csomói – között az a sarkalatos különbség, hogy a
fotonok a térben léteznek, a térkvantumok viszont a tér alkotóelemei. A
fotonokat az jellemzi, hogy „hol vannak”.91 A térkvantumoknak nincs
helyük, mert ők maguk „a hely”. Még egy lényegi információ jellemzi őket:
az, hogy melyek a szomszédos térkvantumok, „ki kihez esik közel”. Ezt az
információt a gráf élei (linkjei) adják meg. Két, éllel (linkkel) összekötött
csomó: két szomszédos térkvantum. Két, egymást érintő térszemcse: ez az
érintkezés alkotja a tér szerkezetét.
 A gravitáció kvantumai tehát nem a térben vannak jelen: ők maguk a
tér. A gravitációs mező kvantumszerkezetét leíró spinhálók nem merülnek
bele a térbe, nem „laknak” térben. A térkvantum helyét nem a valami
máshoz való viszony határozza meg; azt csak a linkek (élek) definiálják, és
az élekben kifejeződő kapcsolatok.
Ha az élek mentén térszemcséről térszemcsére lépkedek, és végül
visszajutok oda, ahonnan elindultam, akkor egy hurkot fogok végigjárni.
Ezek a hurokelmélet eredeti hurkai, loopjai. A 4. fejezetben bemutattam: a
térgörbület azzal mérhető, hogy egy zárt körpályán magunkkal vitt
nyílvessző egy ugyanolyan helyzetbe kerül-e vissza, vagy elfordul az
eredeti helyzethez képest. Az elmélet matematikája a gráf minden zárt
körére meghatározza ezt a görbületet, s ezzel a spinháló szerkezetéből
kideríthető a téridő görbülete, s azzal a gravitációs mező erőssége is.92
A kvantummechanika azonban több puszta szemcsézettségnél. Az is
benne van, hogy a fejlődés, változás valószínűségi természetű – a spinhálók
fejlődése véletlenszerű. Erről az ez utáni, az idővel foglalkozó fejezetben
beszélek majd.
A kvantummechanika ezenfelül azt is mondja, hogy nem az a lényeg,
hogy hogyan vannak a dolgok, hanem az, hogy hogyan vannak
kölcsönhatásban egymással. A spinhálók tehát nem önálló létezők; azt írják
le, hogyan hat a tér a dolgokra. Két kölcsönhatás között az elektron nem
egyetlen helyen van jelen, hanem egy valószínűségfelhőben feloldódva
mindenütt; s két kölcsönhatás között a tér sem ez vagy az a konkrét
spinháló, hanem valószínűségi felhő a lehetséges spinfelhők együttesében.
Igen-igen kis léptékben a tér gravitációs kvantumok lüktető nyüzsgése;
hatnak egymásra és együtt a dolgokra, és ezekben a kölcsönhatásokban
spinhálóként, egymáshoz kapcsolódó szemcsékként tűnnek elő (6.5. ábra).
A fizikai tér az ebből nyüzsgő kapcsolathálózatból álló szövet. Az
önmagukban vett vonalak nincsenek sehol; egymásra hatásukkal alkotnak
teret. A tér az egyedi gravitációs kvantumok együttműködéséből jön létre.
 6.5. ábra Nagyon kis mérettartományban a tér nem folytonos, hanem véges elemek egymással
összekapcsolódó szövedéke

Ez az első lépés a kvantumgravitáció megértéséhez. A második az

idővel kapcsolatos. A következő fejezetben ezzel, az idővel foglalkozunk.
 7.
AZ IDŐ NEM LÉTEZIK
Nec per se quemquam tempus sentire fatendumst
semotum ab rerum motu […].5
LUCRETIUS: De rerum natura93

A figyelmes olvasó már biztosan észrevette, hogy az előző fejezetben

nemigen beszéltem az időről. Pedig Einstein több mint egy évszázaddal
ezelőtt megmutatta, hogy az időt és a teret nem választhatjuk el egymástól,
egységes egészként – téridőként – kell elgondolnunk őket. Eljött a pillanat,
hogy változtassunk ezen, és újra belevegyük a képbe az időt.
A kvantumgravitációs kutatás éveken át a térproblémák körül forgott, s
csak később volt mersze szembenézni az idővel. Az utóbbi tizenöt évben
kezdtünk el gondolkodni róla. Megpróbálom elmondani, mire jutottunk.
A tér mint a dolgok formátlan tartálya a kvantumgravitáció
megjelenésével eltűnik a fizikából. A dolgok (kvantumok) nem a térben
laknak, hanem egymás mellett vannak, és a tér az ő szomszédsági
viszonyaik szövedéke. Ha el kellett vetnünk a térről mint valami
mozdulatlan tartályról alkotott képzetet, akkor el kell hagynunk a tétlenül
folyó idő képzetét is – azt, hogy az idő haladtával bontakozik ki a valóság.
A dolgokat magába foglaló folytonos tér képének eltűnésével szét kell
foszlania a folytonos időfolyam képének is, s vele annak, hogy a jelenségek
az idő folyása közben történnek meg.
Bizonyos értelemben az elméleti alapokban nincs tér: a gravitációs
mező kvantumjai nem a térben vannak. Az alapelméletben éppígy nincs idő
sem: a gravitációs kvantumok nem az időben változnak. Az idő csak
számlálja az ő kölcsönhatásaikat. Ahogyan azt a Wheeler–DeWitt-egyenlet
bizonyítja, az alapegyenletekben már nincs jelen az idő. Az időnek a térhez
hasonlóan a kvantumgravitációs mezőből kell előbukkannia.
Ez részben már így van az általános relativitáselméletben is; abban az
idő a gravitációs mező egyik velejárójaként jelenik meg. De amíg
figyelmen kívül hagyjuk a kvantumvilágot, továbbra is a hagyományos
módon gondolhatjuk el a téridőt: nagy falikárpitként, amelyen a valóság
többi részének története kibontakozik, még ha az a kárpit dinamikus, mozgó
kárpit is. Mihelyt figyelembe vesszük azonban a kvantummechanikát,
tekintetbe kell vennünk, hogy az idő is osztozik a véletlenszerű
meghatározatlanságban, a szemcsésségben és a relációsságban, ahogyan a
teljes valóság. Emiatt az „idő” nagyon eltér attól, amit eddig időnek
mondtunk.
A kvantumgravitáció elméletének ez a második fogalmi
következménye még a tér eltűnésénél is végletesebb.
Próbáljuk meg megérteni.

Az idő nem az, aminek gondoljuk

Hogy az idő természete különbözik attól, amit általánosan tartunk róla, az

már vagy egy évszázada nyilvánvaló. A speciális és az általános relativitás
elmélete ezt kézenfekvővé tette. Ma már egy laboratóriumban is könnyen
igazolható, hogy az időről vallott szokásos nézetek nem felelnek meg a
valóságnak.
Idézzük fel például még egyszer az általános relativitáselméletnek a
korábban, a 3. fejezetben bemutatott első következményét. Vegyünk két
órát, győződjünk meg róla, hogy ugyanazt az időt mutatják, majd tegyük az
egyiket a földre, a másikat egy bútorra. Várjunk jó fél órát, majd tegyük
őket megint egymás mellé. Még mindig ugyanazt az időt mutatják?
Ha emlékszünk arra, amit a 3. fejezetben elmondtam, erre az a válasz,
hogy nem. A karóra vagy a mobiltelefonunkon az időt mutató óra általában
nem elég pontos: velük ezt nem lehet ellenőrizni, de a világon már sok-sok
laboratóriumban vannak olyan órák, amelyekkel a különbség kimutatható: a
padlón hagyott óra késésben lesz a bútorra tett órához képest.
Miért? Azért, mert az idő nem azonos módon telik a világban. Némely
helyen gyorsabban telik, máshol lassabban. Minél közelebb vagyunk a
Földhöz – minél erősebb a Föld tömegvonzása –,94 annál lassabban halad az
idő. Emlékszünk még a 3. fejezetben említett ikerpárra: hogy eltér majd a
koruk, ha egyikük éveken át a tengerparton él, másikuk fenn, a hegyekben,
s valahol megint találkoznak? Az eltérés persze elenyészően csekély: a
tengerparton élő időnyeresége a másodperc igen kis hányada lesz, de ez a
kicsiség nem változtat azon a tényen, hogy van eltérés. Az idő nem úgy
működik, mint gondolni szokás.
Nem gondolhatjuk úgy el az időt, mintha létezne valami hatalmas, az
univerzum életének előrehaladtát jelző kozmikus óra. Több mint egy
évszázada tudjuk már, hogy az időt helyhez kötött jelenségnek kell
elgondolnunk: az univerzumban minden objektumnak megvan a maga
időfolyama, és annak az ütemét a gravitációs mező határozza meg.
De már ez a helyi idő is felmondja a szolgálatot, ha tekintetbe vesszük
a gravitációs mező kvantumtermészetét. Nagyon kis léptékben a
kvantumeseményeket már egyáltalán nem a folyó idő állítja rendbe. Az idő
ebben a tekintetben megszűnik létezni.
De mégis mit jelent az a kijelentés, hogy az idő nem létezik?
Először is az időváltozó nincs ugyan jelen az alapegyenletekben, de
ebből még nem következik, hogy minden mozdulatlan, hogy nincs változás.
Épp ellenkezőleg, azt jelenti, hogy a változás mindenütt jelen van. Csak
éppen az elemi folyamatok nem rendezhetők a pillanatok megszokott
egymásutániságába. A térkvantumok igen kis léptékében a természet tánca
nem egyetlen karmester pálcájának intésére megy végbe, nincs, ami ütné a
metrumot az univerzumnak: minden folyamat függetlenül, a maga
ritmusában jár táncot a szomszédjaival. Az idő folyása nem kívül, hanem
belül van a világon, az idő magában a világban születik, a
kvantumesemények közötti kapcsolatokból: ők a világ, és maguk keltik a
maguk idejét.
Valójában az egyáltalán nem olyan bonyolult dolog, hogy nincs idő.
Próbáljuk csak megérteni.

A csillár és a pulzus

Az idő megjelenik a klasszikus fizikának szinte valamennyi egyenletében.

Ez a hagyományosan t betűvel jelölt változó. Az egyenletek megadják,
hogyan változnak a dolgok az időben. Ha tudjuk, hogy mi történt a múltban,
akkor az egyenletek megjósolhatóvá teszik a jövőt. Pontosabban:
megmérjük bizonyos változók értékét – például egy test A helyzetét, egy
kilengő inga B amplitúdóját, egy test C hőmérsékletét stb. –, és akkor a
fizikai egyenletek megmutatják, hogy az A, B, C változó hogyan fog
változni az időben. Vagyis előre jelzik az A(t), B(t), C(t) függvényeket stb.;
ezek a függvények írják le a változók alakulását a t időben.
Galileo Galilei értette meg elsőként, hogy a Földön a tárgyak mozgása
leírható az A(t), B(t), C(t) függvényekre vonatkozó egyenletekkel, és ő írt
fel először egyenleteket az ilyen függvényekre. A földi fizika Galilei által
megtalált első törvénye például azt írja le, hogyan esik egy test, vagyis
hogyan változik a Földtől mért x magassága a t idő múlásával.95
Hogy fölfedezze, majd bizonyítsa is ezt a törvényt, Galileinek két
mérésre volt szüksége. Meg kellett mérnie a test esésekor az x magasságot
és a t időt. Szüksége volt tehát egyebek között egy időmérő eszközre.
Kellett neki egy óra.
Galilei idejében még nem voltak pontos órák. Ő azonban ifjúkorában
megtalálta a pontos időmérés módját. Rájött, hogy az inga kilengései
mindig ugyanannyi ideig tartanak (mindegy, mekkorák a kitérések). Az időt
egyszerűen az inga kilengésének számlálásával lehet mérni.
Nyilvánvalónak tűnik az ötlet, de Galilei kellett hozzá; előtte senkinek sem
jutott eszébe. Így megy ez a tudományban.
Ám a dolgok mégsem ennyire egyszerűek.
A legenda szerint a bámulatos pisai dómban támadt Galilei fejében ez
a gondolat, ahogyan egy hatalmas, még ma is ott függő gyertyás csillár
lassú ingásait figyelte. (A történet nem igaz, mert a csillár évekkel Galilei
halála után került oda, de történetnek így is szép. Talán függött ott korábban
is egy csillár.) Mise idején figyelt fel erre – nyilván nem kötötte le
különösebben a szertartás –, és az érverését számolva mérte a kilengések
tartamát. Egyre izgatottabban tapasztalta, hogy szívdobbanásainak száma
ugyanannyi volt minden kilengés alatt, és ez a szám nem változott akkor
sem, amikor a csillár már lelassulva kevésbé lendült ki. A lengések
ugyanannyi ideig tartottak.
Szép történet, de zavarba ejtő – és ez a zavar voltaképpen az idő
problémájának gyökeréig vezet. Honnan tudhatta Galilei, hogy az ő szíve
egyenlő időközönként dobban?96
Néhány évvel Galilei után az orvosok órával kezdték mérni betegeik
pulzusát – és az óra végül is egy inga. Vagyis érverésünket számolva
meggyőződünk róla, hogy az inga lengései egyforma ideig tartanak, azután
meg az ingával derítjük ki, hogy szabályos-e az érverés. Nem körben forgó
okoskodás ez? Mit jelent vajon?
 Azt jelenti, hogy sohasem az önmagában vett időt mérjük. Mindig A,
B, C… fizikai változókat mérünk (rezgést, szívverést és sok minden mást),
és mindig az egyik változót vetjük össze a másikkal, vagyis az A(B), B(C),
C(A)… stb. függvényeket mérjük. Mérhetjük az egy-egy kilengésre eső
pulzusszámot; mérhetjük, hogy hány kilengés esik a stopperóránk egy-egy
ketyegésére; mérhetjük, hogy a stopperóránk hányat ketyeg a harangtorony
órájához viszonyítva… A dolog lényege: hasznos elgondolni, hogy létezik
egy t változó – az „igazi” idő –, és annak van alávetve minden, még ha ezt
az időt nem mérhetjük is közvetlenül. Az összes fizikai változó egyenleteit
erre a megfigyelhetetlen t-re vonatkoztatva állítjuk fel; az egyenletek azután
megmutatják, hogy t-vel mérve hogyan változnak a dolgok, például hogy
mennyi időbe telik egy-egy kilengés és mennyi ideig tart egy-egy szívverés.
Ebből kiszámíthatjuk, hogyan alakulnak a változók egymáshoz viszonyítva,
például hány szívverés esik egy ingakilengésre, azt meg összevethetjük
azzal, hogy mi figyelhető meg a világban. Ha az előrejelzések helyesek,
akkor arra következtetünk, hogy ez a bonyolult rendszer helyes – s többek
között arra is, hogy a t időváltozót hasznos alkalmazni, még ha közvetlenül
nem tudjuk is mérni.
Más szóval: az időváltozó létezése hasznos feltevés, s nem
megfigyelés eredménye.
Newton értette meg mindezt: felismerte, hogy ez az eljárás a helyes út,
finomította és kidolgozta a sémát. Könyvében nyíltan kimondja, hogy a
„valódi”, t időt nem tudjuk mérni, de ha feltesszük, hogy létezik, akkor
nagyon hatékony modellt állíthatunk fel a természet leírására.
Mindezt tisztázva visszatérhetünk a kvantumgravitációhoz és „az idő
nem létezik” állítás jelentéséhez. Az egyszerűen azt jelenti, hogy ha nagyon
kis dolgokkal kezdünk foglalkozni, akkor a newtoni séma már nem
működik. Jó modell volt, de csak a nagyobb dolgok körében.
Ha szélesebb körben akarjuk megérteni a világot, ha szeretnénk
megérteni, hogy kevésbé szokásos körülmények között hogyan működik –
olyan helyzetekben, amelyekben már fontos a kvantumgravitáció –, akkor
el kell vetnünk ezt a szemléletmódot. A magában folyó és minden
változásnak mértékéül szolgáló t idő képzete már nem hatékony. A világ
nem írható le a t időben zajló fejlődés egyenleteivel. Az a teendőnk, hogy
csupán a ténylegesen megfigyelt A, B, C… változók felsorolására
szorítkozzunk, és leírjuk a közöttük fennálló viszonyokat, vagyis a
megfigyelt A(B), B(C), C(A)… kapcsolatra állítunk fel egyenleteket, s nem
a megfigyelhetetlen A(t), B(t), C(t)… függvényre.
A csillár és a gyertyatartó példájában nem a pulzus és a csillárlengés
időbeli változását kapjuk majd, hanem csak olyan egyenleteket, amelyek azt
tisztázzák, hogy ez a kettő hogyan változik egymáshoz képest. Olyan
egyenleteket tehát, amelyek nem a szívverés t idejéről és a csillár
ingamozgásának t idejéről beszélnek, hanem közvetlenül azt mondják meg,
hányat ver a szívünk a csillár egy kilengése alatt, és említést sem tesznek a t
változóról.
Az „idő nélküli fizika” olyan fizika, amelyben csak a pulzusról és a
gyertyatartóról esik szó – az időről nem.
Ez egyszerű változás, fogalmi tekintetben mégis hatalmas ugrás. Meg
kell tanulnunk nem időben változónak felfogni a világot, hanem valami
másnak. A dolgok csak egymáshoz képest változnak. A világ
alapszerkezetében nincs idő. Az idő múlásának érzete csupán közelítés, és
csak a mi makroszkopikus mérettartományunkban érvényes. Abból fakad,
hogy csak nagyon durva szemcsés képünk van a világról.
Az elmélet által leírt világ nagyon messze van tehát a nekünk
ismerőstől. Nincs tér, amely tartalmazná a világot, és idő sincs: nem idő
előrehaladása közben történnek az események. Elemi folyamatok vannak,
és azokban tér- és anyagkvantumok állnak szüntelen kölcsönhatásban
egymással. A nyugodt és áttetsző alpesi tó vizét apró vízmolekulák
miriádjainak szélsebes tánca teszi ki; éppígy az elemi folyamatok sűrű
nyüzsgésének elmosódott látásmódjából fakad az az illúzió, hogy
folyamatos tér és idő vesz körül bennünket.

Téridőszusi

Hogyan alkalmazhatók ezek az általános gondolatok a

kvantummechanikában? Hogyan írható le a változás a tartályként szolgáló
tér nélkül, és idő nélkül, amely mentén tovasiklana a világ?
Gondoljunk egy folyamatra, mondjuk, két biliárdgolyó ütközésére a
biliárdasztal zöld posztóján. Képzeljük el, hogy egy vörös golyót lökünk
egy sárga golyó felé; a vörös nekiütközik a sárgának, és a két golyó más-
más irányba távozik. Ez a folyamat – mint minden folyamat – a térnek egy
véges szeletében megy végbe, ez esetben egy nagyjából két méter
oldalszélességű asztalon, és az időtartama is véges, mondjuk, három
másodperc. Hogy ezt a folyamatot a kvantumgravitáció eszközeivel
kezelhessük, a teret és az időt is bele kell foglalnunk magába a folyamatba
(7.1. ábra).
Más szóval nem elég csak a két golyót leírni, le kell írni minden mást
is, ami körülveszi őket: az asztalt és más anyagi testeket, de legfőképpen a
teret, amelybe belemerülnek a lökés kezdetétől a folyamat végéig. A tér és
az idő a gravitációs mező, Einstein „puhatestűje”: a folyamatba bevonjuk a
gravitációs mezőt is, mondhatni, ennek a puhatestűnek egy darabját.
Minden az Einstein-féle nagy puhatestűbe merül: képzeljük el, hogy itt
kivágunk belőle egy véges darabot, mintha csak egy adag szusi lenne, az
ütközéssel és mindennel, ami körülötte van.
 7.1. ábra Egy tértartomány, amelyben egy fekete golyó beleütközik egy álló fehér golyóba,
megmozdítja, majd visszapattan róla. A doboz: tartomány a téridőben; a belsejében
rajzolódnak ki a golyók leírta pályák

Ezzel egy téridődobozt kapunk, olyat, amilyen a 7.1. ábrán látható: a

téridőnek egy véges, néhány köbméteres és néhány másodperces darabját.
Ez a folyamat nem az időben zajlik. A doboz sincs a téridőben, ő maga
foglal magába téridőt. Ez nem téridőbeli folyamat – ahogyan a térszemcsék
sem térbeliek. Az idő előrehaladása csak mértéke a folyamatnak, ahogy a
gravitációs kvantumok sem a térben vannak, hiszen ők maguk a tér.
 A kvantumgravitáció működésének megértéséhez az a kulcs, hogy
nem önmagában a két golyó meghatározta fizikai folyamatot vizsgáljuk,
hanem a doboz egésze által meghatározott teljes folyamatot mindazzal, ami
a dobozban van – beleértve a gravitációs mezőt is.
Most pedig térjünk vissza Heisenberg eredeti sejtéséhez: a
kvantummechanika nem azt mondja meg, hogy mi történik egy
folyamatban, hanem a folyamat lehetséges kezdeti állapotait és lehetséges
végállapotait összekapcsoló valószínűségeket. A mi esetünkben a kezdeti és
a végállapotokat az határozza meg, hogy mi történik a téridődoboz határán.
A hurok-kvantumgravitáció egyenletei a doboz egy-egy lehetséges
határához kapcsolódó valószínűséget adják meg – annak a valószínűségét,
hogy a golyók kilépnek az ilyen vagy olyan konfigurációbeli dobozból, ha
beléptek egy másik dobozba.
Hogyan számítható ki ez a valószínűség? Emlékezzünk csak a
kvantummechanikáról szólva már említett Feynman-féle pályaösszegre. A
kvantumgravitációban a valószínűségek ugyanígy számíthatók ki: az
ugyanahhoz a határhoz tartozó összes lehetséges „útvonal”
tekintetbevételével. Mivel a téridő dinamikáját is számításba vesszük, ez azt
jelenti, hogy tekintetbe kell vennünk minden olyan lehetséges téridőt,
amelynek a határai megegyeznek a doboz határaival.
A kvantummechanika felteszi, hogy a két határ között – a kezdeti határ
(ahol a két golyó belép) és a véghatár között (ahol a golyók kilépnek) –
nincs semmilyen pontosan meghatározott téridő, s nincs a golyóknak
semmilyen meghatározott pályájuk. Egy „kvantumfelhő” van csak: abban
együtt van jelen az összes lehetséges téridő és az összes lehetséges pálya. S
annak a valószínűségét, hogy a golyók ilyen vagy olyan módon lépnek ki, a
valamennyi lehetséges „téridőre” kiterjesztett összegezéssel számíthatjuk
ki.

Spinhabok

Ha a kvantumtérnek spinhálós a szerkezete, akkor milyen szerkezetű lesz a

téridő? Hogyan festhet az imént emlegetett, a számításokba bevont
összességből való téridő?
 Az egy spinhálónak „története” kell hogy legyen. Képzeljük el, hogy
fogjuk a spinháló gráfját, és megmozgatjuk: a háló csomói egy-egy vonalat
fognak leírni, mint a golyók a 7.1. ábrán, a háló élei – linkjei – pedig egy-
egy felületet fognak kirajzolni (például egy ilyen mozgó szegmens egy
háromszöget rajzol ki). De ez még nem minden: egy csomó szétválhat két
vagy több csomóra, ahogyan egy részecske is széteshet két vagy több
részecskére. Vagy épp megfordítva: két vagy több csomó egyetlen csomóvá
állhat össze. Az így alakuló háló a 7.2. ábrán látható formát öltheti.
A 7.2. ábra jobb oldalán látható alakzat a „spinhab” (angolul
spinfoam). Hab, mert vonalakban találkozó felületekből áll, a vonalak meg
csúcsokban futnak össze. Pontosan így áll össze a hab a
szappanbuborékokból (7. 3. ábra). A buborékok itt is csúcsokban találkozó
élekben futnak össze. „Spinhabnak” pedig azért nevezik, mert a spinhálók
vonalaihoz spinek tartoznak, akárcsak annak a gráfnak az élei – linkjei –,
amelyeknek a fejlődését a vonalak leírják.

7.2. ábra Fejlődő spinháló: három csomó kapcsolódik össze egyetlen csomóvá, majd megint
szétválnak. Jobbra az ezt a folyamatot megjelenítő spinhab
 7.3. ábra Szappanbuborékhab

Egy folyamat valószínűségeinek a kiszámításához összegezésre van

szükség a dobozon belül az összes lehetséges spinhabon, amelyeknek a
határai megegyeznek a folyamat határaival. A spinhab határa a spinháló és
a rajta lévő anyag.
A hurok-kvantumgravitáció egyenletei ezeket a valószínűségeket
fejezik ki a megadott határú spinhabokon vett összeggel. Ezen a módon –
legalábbis elvben – kiszámítható minden fizikai esemény valószínűsége.97
 7.4. ábra Egy spinhab csúcsa. (Greg Egan engedélyével)

Elsőre ezek a spinhabokra támaszkodó kvantumgravitációs számítások

nagyon eltérnek attól a módtól, ahogyan az elméleti fizikában általában ki
kell számítani a dolgokat. Nincs előre megadott tér, nincs megadott idő, és a
spinhabok látszólag nagyon távol esnek, mondjuk, a standard elméletbeli
részecskéktől. Pedig a spinhabtechnika és a standard modellben végzett
számítási technikák között erős a hasonlóság. Sőt a spinhabtechnika
voltaképpen a standard modellben használatos két fő számítási módszer
ötvözete: a Feynman-gráfoké és a rácsközelítésé.
A „Feynman-gráfok” (Feynman-diagramok) az elektromágneses és a
gyenge kölcsönhatás jellemezte folyamatok kiszámítására használatosak.
Egy Feynman-gráf részecskék közötti elemi kölcsönhatások egymásutánját
jeleníti meg. Például a 7.5. ábrán két, egymással kölcsönhatásba lépő
részecske, vagyis két mezőkvantum látható. A bal oldali részecske két
részecskére bomlik, s az egyik közülük ismét két részre hasad; ezek később
egyesülnek, és összefutnak a jobb oldali részecskével. A gráf vagy diagram
tehát mezőkvantumok történetét ábrázolja.

7.5. ábra Feynman-gráf (Feynman-diagram)

A rácsközelítés akkor használatos, ha az erők nagyok, és a

részecskekép nem alkalmas a fizikai helyzet leírására, például ha az
atommagbeli kvarkok erős kölcsönhatásáról van szó. A rácstechnika a
folytonos fizikai teret olyasféle ráccsal közelíti, amilyet a 7.6. ábra mutat.
Ez a rács nem minősül a tér hű leírásának, csak közelítésnek; a mérnökök is
így számítják ki egy híd teherbírását: a tényleges hidat véges számú
elemmel közelítik meg. Ez a két számítási módszer – a Feynman-gráfok és
a rács – a kvantummező-elmélet két leghatékonyabb technikája.
A kvantumgravitáció elméletében valami csodaszép történik: a
számítások elvégzésének ez a két módja eggyé válik. A 7.2. ábrán mutatott
spinhab vehető Feynman-gráfnak – a spinhab használatos ebben az
elméletben a folyamatok kiszámítására –, s éppígy vehető rácsszámításnak
is.98 A standard modellben használatos két számítási módszer ezzel egy
általános technika – a kvantumgravitáció spinhabjain való összegzés –
speciális esetévé válik.
 7.6. ábra A fizikai téridőt megközelítő rács

Korábban már felírtam az Einstein-egyenleteket. S most sem tudom

megállni, hogy ne írjam ide a hurokelmélet teljes egyenletrendszerét, még
ha az olvasó nem tudja is kibogozni őket – csak jó adag matematika
megtanulása árán. Valaki egyszer azt mondta, hogy egy elméletben csak
akkor érdemes bízni, ha az egyenletei elférnek egy trikón. Hát ez itt a
kvantumgravitációs trikó (7.7. ábra).
 7.7. ábra A hurok-kvantumgravitáció egyenletei egy trikón összefoglalva

Ezek az egyenletek99 matematikai megfelelői az utóbbi két fejezetben

fejtegetett világleírásnak. Egyáltalán nem vagyunk meggyőződve azonban
arról, hogy ezek a helyes egyenletek – de magam úgy gondolom, hogy ma
ezek adnak legjobban számot a kvantumgravitációról.
A tér spinháló; csomói jelenítik meg az elemi szemcséket, a linkek
(élek) pedig a szemcsék közötti szomszédossági viszonyokat. A téridőt
azok a folyamatok hozzák létre, amelyekben a spinhálók egymásba
alakulnak, ezeket a folyamatokat pedig spinhabokon vett összegek fejezik
ki. A spinhab egy spinháló történetét adja vissza, a spinhab ilyenformán
szemcsézett téridő: a gráf csomópontjai egyesülnek és válnak szét benne.
Ez a teret és az időt alkotó mikroszkopikus kvantumnyüzsgés húzódik
meg a körülöttünk lévő makroszkopikus világ nyugodt látszata mögött. A
tér minden köbcentimétere és minden eltelt másodperc parányi kvantumok
táncoló habjából ered.

Miből áll a világ?

Eltűnt a tér mint háttér, eltűnt az idő, eltűntek a klasszikus részecskék, s
velük együtt a klasszikus mezők is. Akkor miből áll a világ?
Most már egyszerű a válasz: a részecskék mind kvantummezők
kvantumai, a fény egy mező kvantumaiból áll, a tér csupán egy mező, és az
a mező is kvantumokból épül fel, az idő meg ugyanennek a mezőnek a
folyamataiból születik. Más szóval: a világot teljes egészében
kvantummezők alkotják (7.8. ábra).
Ezek a mezők nem a téridőben léteznek, hanem, mondhatni, egymásra
rétegződve: mező mező hátán. A nagy léptékben érzékelt tér és az idő e
kvantummezők egyikének, a gravitációs mezőnek elmosódott és
megközelítő képe.
Az olyan mezőket, amelyek megvannak önmagukban, nem kell nekik
semmiféle téridő mint alap, és egymagukban téridőt hozhatnak létre,
„kovariáns kvantummezőknek” nevezzük. A világot alkotó szubsztancia
radikálisan egyszerűsödött az utóbbi években. A világ, a részecskék, az
energia, a tér és az idő – mind csak egyfajta létezőnek a megnyilatkozásai: a
kovariáns kvantummezőké.

7.8. ábra Miből áll a világ? Csupán kovariáns kvantummezőkből

 A kovariáns kvantummezők adják a legjobb leírását az ἀπείρων-nak
(apeironnak) – a világegészt alkotó őseredeti szubsztanciának; ennek a
létezését feltételezte Anaximandrosz, az az ember, akit talán az első
tudományos kutatónak és az első filozófusnak nevezhetünk.100
Már nincs miért különbséget tenni Einstein általános
relativitáselméletének görbült és folytonos tere meg a kvantummechanika
diszkrét, lapos és egyenletes térben létező kvantumai között. Feloldódott a
látszólagos ellentmondás. A téridő-kontinuum és a térkvantumok között
ugyanaz a viszony, mint az elektromágneses hullámok és a fotonok között.
Ezek a hullámok nagy léptékű, közelítő képet adnak a fotonokról. A foton
az a mód, ahogyan a hullámok kölcsönhatásba lépnek egymással. A
folytonos tér és idő nagy léptékű közelítő képe a gravitációs kvantumok
dinamikájának. A gravitációs kvantum pedig az a mód, ahogyan a tér és az
idő kölcsönhatásba lép egymással. Ugyanaz a matematika írja le
koherensen a kvantumgravitációs mezőt, mint a többi kvantummezőt.
Ennek persze megvan a maga fogalmi ára: le kellett mondani a térről
és időről mint olyasfajta általános struktúráról, amelybe beleágyazódna a
világ. A tér és az idő csak megközelítés, és csak nagy léptékben tűnik elő.
Kant alighanem helyesen mondta, hogy a megismerés szubjektuma és
tárgya elválaszthatatlan egymástól, de abban bizonyosan tévedett, hogy a
newtoni tér és idő a megismerés a priori formái volnának, a világ
megértéséhez elengedhetetlen szabályok részei. Ez a szabályrendszer
tudásunk gyarapodásával együtt fejlődött és fejlődik ma is.
Az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika végül mégsem
összeegyeztethetetlen, ha annak látszottak is. Közelebbről megfigyelve azt
látjuk, hogy kezet nyújtanak egymásnak, és szép párbeszéd alakul ki
közöttük. Az Einstein görbült terét szövő térviszonyok éppen a
kvantummechanika rendszerei közötti kapcsolatokat létrehozó
kölcsönhatások. Összeegyeztethetővé és összekapcsolhatóvá válnak
egymással, mint egy érem két oldala, mihelyst megértjük, hogy a tér és az
idő egy kvantummező velejárói, s hogy a kvantummezők egy külső térre
való támaszkodás nélkül is létezhetnek.
A kvantumgravitáció ma ezt a megtisztított képet adja a fizikai világ
alapszerkezetéről.
Ennek a fajta fizikának az a legfőbb hozadéka, hogy – mint azt a
következő részben látni fogjuk – eltűnik a végtelen. Nincs többé végtelenül
kicsi. Eltűnnek a korábbi kvantummező-elméletben bajt hozó mennyiségek
– s azok éppen abból a fizikai szempontból téves feltevésből fakadtak, hogy
a tér folytonos. S eltűnnek az Einstein egyenleteit értelmetlenné tevő
szingularitások is, azok éppen azért jelentek meg – ha a gravitációs mező
túl erőssé vált –, mert figyelmen kívül maradt a tér kvantáltsága. A
mozaikkép kockái lassacskán a helyükre kerülnek. A könyv záró
szakaszaiban bemutatok néhányat ennek az elméletnek a fizikai
következményeiből.
Talán kissé különösnek és nehéznek tűnhet diszkrét elemi létezőket
nem térben és időben elgondolni, hanem úgy, hogy éppenséggel ők szövik a
teret és az időt a maguk kölcsönhatásaival. De nyilván Anaximandrosz
szavai is nagyon különösen hatottak, amint azt állította, hogy a lábunk alatt
ugyanaz az égbolt van, mint a fejünk fölött. Vagy amikor Arisztarkhosz a
Föld és a Hold meg Föld és a Nap távolságának megmérésével próbálkozva
rájött, hogy nagyon messzire vannak egymástól, következésképpen nem kis
labdák, hanem óriásiak, és a Nap összehasonlíthatatlanul nagyobb a
Földnél. Vagy Hubble, amikor rádöbbent, hogy az áttetsző kis felhők a
csillagok között elképesztő távolságban elhelyezkedő, hatalmas
csillagtengerek…
Az évszázadok során a világ egyre tágasabbá vált körülöttünk. Egyre
messzebbre látunk, jobban megértjük a világot, s nem győzünk csodálkozni,
mennyire változatos, mennyivel tágasabb, mint azt képzeteink
korlátozottsága miatt valaha is képzeltük. S róla adott leírásunk egyre
kevesebből indul ki, mégis egyszerűbb lesz.
Olyanok vagyunk, mint az apró vakondok a föld alatt: keveset vagy
semmit sem tud a világról. De szakadatlanul tanulunk…
De az egész éj története, egyben –
hogy egyformán bomlott meg az eszük –,
többre mutat, mint merő képzeletre:
olyan meggyőző ténnyé rendeződik,
mely mindenképpen ámulatba ejt.6101
 Negyedik rész
TÚL TÉREN ÉS IDŐN
Az előző részben bemutattam a kvantumgravitáció alapjait és a világ ebből
kirajzolódó képét. A zárófejezetekben leírom az elmélet néhány lehetséges
következményét: mit mond az olyan jelenségekről, mint az ősrobbanás vagy
a fekete lyukak. Tárgyalom azt is, hogyan állnak most az elméletet tesztelő
lehetséges kísérletek, és azt is, hogy szerintem mit mond nekünk a természet
– különös tekintettel arra, hogy sehogy sem sikerül észlelni
szuperszimmetrikus részecskéket.
Végül néhány észrevételt teszek arról, hogy mi hiányzik továbbra is a
világ megértéséhez: legfőképpen a termodinamika, az információ szerepe a
kvantumgravitációban mint idő és tér nélküli elméletben és az idő újbóli
felbukkanása.
Mindez tudásunk határáig vezet bennünket, s ott szembetaláljuk
magunkat azzal, amit bizonyosan nem tudunk: a bennünket körülvevő
végtelen rejtéllyel.
 8.
AZ ŐSROBBANÁSON TÚL

A mester

1927-ben egy fiatal, a jezsuitáknál nevelkedett belga tudós, aki néhány

évvel korábban katolikus papként tett fogadalmat, Einstein egyenleteit
tanulmányozta, és rádöbbent – mint Einstein maga is –, hogy azokból az
univerzum tágulása vagy zsugorodása következik. A belga pap azonban
nem utasította el botorul ezt az eredményt – nem úgy, mint Einstein –, nem
akarta mindenáron eltüntetni, hanem komolyan vette, és csillagászati adatok
után nézett, hogy ellenőrizze ezt a következtetést.
Akkoriban a galaxist nem galaxisnak nevezték. A galaxisoknak
csillagköd volt a nevük, mert a távcsőben opálos fényű kis felhőknek tűntek
a csillagok között. Még nem volt világos, hogy távoli, hatalmas méretű
csillagszigetek, olyanok, mint a mi Tejútrendszerünk. Ám a fiatal belga pap
megérti, hogy a ritka adatok összeférnek azzal a gondolattal, hogy a
világegyetem csakugyan tágul: a közeli galaxisok nagy sebességgel
távolodnak, mintha valami az égboltra hajította volna őket; és a távolabbi
galaxisok távolodása még gyorsabb. Az egész univerzum felfúvódik, mint
egy léggömb.
Ez a meggyőződés két évvel később igazolódott is két amerikai
csillagász, Henrietta Leavitt (8.1. ábra) és Edwin Hubble jóvoltából. Leavitt
jó technikát dolgozott ki a csillagködök távolságának mérésére, és ezzel
igazolódott, hogy a csillagködök nagyon távol vannak tőlünk, jóval kívül
esnek a Tejútrendszeren. Hubble pedig e technika alkalmazásával és a
Palomar-hegyi csillagvizsgáló nagy távcsövével pontos adatokat gyűjt,
amelyekből az olvasható ki, hogy a galaxisok távolodnak, távolságukkal
arányos sebességgel.
 8.1. ábra Henrietta Leavitt

De ebből 1927-ben az ifjú belga vonja le azt a sarkalatos

következtetést, hogy ha látunk egy követ felfelé repülni, akkor az arra utal,
a kő korábban lejjebb volt, s valami felfelé taszította. Ha a galaxisokat
távolodni látjuk – és az univerzumot tágulni –, akkor ez azt jelenti, hogy a
galaxisok korábban közelebb voltak egymáshoz, az univerzum is kisebb
volt, s valamitől megindult a tágulás. A fiatal belga pap azt vetette fel, hogy
az univerzum kezdetben nagyon kicsi és sűrű volt, és valamiféle gigantikus
robbanás révén tágulni kezdett. Ezt a kezdeti állapotot „ősatomnak”
mondta; ma ősrobbanásként, „Nagy Bumm”-ként emlegetjük.
 A belga papot Georges Lemaître-nek hívták (8.2. ábra). Franciául „le
maître” azt jelenti, „a mester”. Kevés név illett volna ilyen jól arra az
emberre, aki először jött rá a Nagy Bummra. De hiába a név, Lemaître
visszafogott, emberkerülő alkat volt, kitért a viták elől, és soha semmit sem
tett az ellen, hogy az univerzum tágulásának felfedezését utóbb ne inkább
Hubble-nak tulajdonítsák. Két epizód jól igazolja mélyreható
intelligenciáját. Az első Einsteinnel, a második a pápával kapcsolatos.

8.2. ábra Georges Lemaître. (© Archives Georges Lemaître, Leuven)

Mint már volt róla szó, eleinte Einstein erősen kétkedett az univerzum
tágulásában. Abban a meggyőződésben nőtt fel, hogy a világegyetem
mozdulatlan, és nem látta meg rögtön, hogy nem az. Még a legnagyobbak is
tévednek, és ki vannak szolgáltatva tulajdon előítéleteiknek. Lemaître
találkozott Einsteinnel, és igyekezett eltéríteni őt az előítéleteitől. Einstein
ellenállt, olyannyira, hogy ezt vágta Lemaître fejéhez: „A számításai jók, de
a fizikája csapnivaló.” Utóbb kénytelen volt elismerni, hogy Lemaître-nek
volt igaza. Nem mindenkinek sikerül Einsteint megcáfolnia.
S ez újra megtörtént. Einstein bevezette a „kozmológiai állandót”;
változtatott egy kicsit, de lényegeset a 3. fejezetben bemutatott egyenletein,
abban a téves reményben, hogy az egyenletek így majd összhangba
kerülnek a statikus világegyetemmel. Amikor meggyőződött róla, hogy a
világegyetem mégsem mozdulatlan, akkor hátat fordított a kozmológiai
állandónak. Lemaître megint megpróbálta jobb belátásra bírni: a
kozmológiai állandó nem teszi statikussá az univerzumot, de különben
remekül működik, és semmi ok az elvetésére. Lemaître-nek most is igaza
volt: a kozmológiai állandó teszi gyorsulóvá az univerzum tágulását, és ezt
a gyorsulást mostanában mérésekkel igazolták. Einstein ezúttal is tévedett;
Lemaître-nek volt igaza.
Amikor kezdett elfogadottá válni, hogy az univerzum a Nagy Bummal
jött létre, XII. Pius pápa egy nyilvános beszédben (1951. november 22-én)
kinyilatkoztatta, hogy a Nagy Bumm elmélete igazolja a Teremtés
könyvét.102 Lemaître nem kis aggodalommal fogadta a pápa ez irányú
állásfoglalását, és felvette a kapcsolatot XII. Pius tudományos
tanácsadójával; hosszasan igyekezett meggyőzni az egyházfőt, hogy ne
hozza összefüggésbe az isteni teremtést és a Nagy Bummot. Lemaître-nek
meggyőződése volt, hogy dőreség így összekeverni a tudományt és a
vallást: a Szentírás mit sem tud a fizikáról, s a fizika mit sem tud
Istenről.103 XII. Pius hagyta magát meggyőzni, s később nyilvánosan soha
többé nem tett utalást erre a témára. Nem mindenkinek sikerül a pápát jobb
belátásra bírnia.
És persze ebben is Lemaître-nek volt igaza: manapság sok szó esik
arról, hogy esetleg nem az ősrobbanás volt az igazi kezdet, hogy előtte
létezhetett éppenséggel egy másik univerzum is. Gondoljunk csak bele,
milyen kellemetlen helyzetben lenne ma a katolikus egyház, ha Lemaître
nem óvja a pápát attól, hogy hivatalos tanítássá tegye a Nagy Bumm és a
teremtés azonosságát. A Fiat lux (Legyen fény!) ilyesfajta kiigazításra
szorulna: „Kapcsoljuk fel újra a fényt!”
Vitába szállni Einsteinnel és a pápával, meggyőzni őket, hogy nincs
igazuk, ez nem csekélység. A „mester” hű maradt a nevéhez.
Napjainkban egyre több bizonyíték szól amellett, hogy az univerzum a
nagyon távoli múltban igen-igen forró és tömör volt, és azóta tágul. Ma már
részletesen számot adhatunk a történetéről: hogy mi történt vele ettől a forró
és tömör kezdeti állapottól fogva. Tudjuk, hogyan alakultak ki az atomok,
elemek, galaxisok és csillagok, és hogyan jutott el a világegyetem a mai
állapotba. A Planck űrszondával nemrégiben sok irányból megfigyelték az
univerzumot betöltő háttérsugárzást, és ennek eredményei is teljes
egészében megerősítették a Nagy Bummot. Meglehetős bizonyossággal
tudjuk, nagy léptékben mi történt az univerzumunkban az utóbbi 14 milliárd
évben, azoktól az időktől kezdve, hogy még forró és tömör tűzgolyó volt.
A „Nagy Bumm” elnevezést, ugye, az ellenlábasok ragasztották az
ősrobbanás-elméletre, hogy kigúnyolják ezt a furcsa gondolatot… S az
végül mindannyiunkat meggyőzött: 14 milliárd évvel ezelőtt az univerzum
tömör tűzgolyó volt.
De mi történt ez előtt a forró és tömör állapot előtt?
Visszafelé megyünk az időben, a hőmérséklet egyre nő, és nő az anyag
meg az energia sűrűsége is. És van egy pont, amikor elérik a Planck-skálát:
épp 14 milliárd évvel ezelőtt. Azon a ponton az általános relativitáselmélet
egyenletei nem érvényesek, mert már nem lehet figyelmen kívül hagyni a
kvantummechanikát. Belépünk a kvantumgravitáció birodalmába.

Kvantumkozmológia

Ahhoz tehát, hogy megértsük, mi történt 14 milliárd évvel ezelőtt, szükség

van a kvantumgravitáció elméletére. Mit mondanak erről a hurkok (loops)?
Vegyünk egy ehhez hasonló, de jóval egyszerűbb helyzetet. A
klasszikus mechanika szerint ha egy elektron egyenesen az atommag felé
zuhan, akkor az atommag majd elnyeli, vagyis az elektron eltűnik. A
valóságban azonban nem ez történik. A klasszikus mechanika nem teljes,
figyelembe kell venni a kvantumhatásokat is. A valóságos elektron
kvantumobjektum, ennélfogva nem szabályos a röppályája: lehetetlen egy
pillanatnál tovább egy pontban lokalizálni. Sőt minél pontosabban
határozzuk meg a helyét, annál sebesebben fog onnan elillanni. Ha
szeretnénk megtartani az atommag körül, legfeljebb arra kényszeríthetnénk,
hogy álljon valamelyik pályára az atomröppályák mérettartományában;
közelebb nem kerülhetne az atommaghoz. Egyszóval a kvantummechanika
megóvja a valóságos elektront az atommagba zuhanástól. Egy kvantumos
természetű taszítóerő visszalöki az elektront, ha túl közel merészkedne az
atommaghoz. Az anyag a kvantummechanikának köszönhetően stabil. Ha
nem lenne, akkor az összes elektron belezuhanna az atommagba, nem
volnának atomok, és mi sem léteznénk.
 Ugyanez érvényes az univerzumra is. Képzeljünk csak el egy olyan
világegyetemet, amely összehúzódik, egészen kicsire zsugorodik, majd a
saját súlyától összepréselődig. A klasszikus elmélet – Einstein egyenletei –
szerint ez az univerzum a végtelenségig sűrűsödne, majd eltűnne egy
pontban, mint az atommagba zuhanó elektron. Ez az Einstein egyenletei
szerinti ősrobbanás, ha nem vesszük tekintetbe a kvantummechanikát.
De ha a kvantummechanikát is számításba vesszük, akkor az
univerzum nem sűrűsödhet a végtelenségig. A kvantumtaszítás visszalöki.
Egy összezsugorodó univerzum nem omolhat össze egyetlen pontba, hanem
visszalökődik, és újból tágulni kezd, mintha egy kozmikus robbanásból
született volna (8.3. ábra).

8.3. ábra A világegyetem Nagy Visszapattanása Francesca Vidotto olasz kutató grafi kai
ábrázolásában; előbb spinhabokkal számította ki ennek a folyamatnak a valószínűségét

Világegyetemünk múltja éppenséggel lehet egy ilyesféle hasonló

visszapattanás következménye. Egy gigantikus visszapattanás, vagy ahogy
angolul használatos: Big Bounce (Nagy Visszapattanás), és nem az
ősrobbanás, a Big Bang (Nagy Bumm). Úgy tűnik, ez adódik ki a hurok-
kvantumgravitáció egyenleteiből, ha az univerzum tágulására alkalmazzuk
őket.
A visszapattanást mint képet persze nem szabad szó szerint vennünk.
Visszatérve az elektronra, emlékezzünk rá, hogy ha az elektront a lehető
legközelebb akarjuk helyezni az atommaghoz, az elektront már nem
részecskeként, hanem valószínűségi felhőként gondolhatjuk el. Már nincs
az elektronnak pontosan meghatározott helye. Ez igaz az univerzumra is: az
ősrobbanáson való döntő átmenetről szólva már nem gondolkodhatunk jól
meghatározott térre és időre, hanem csak szétterült valószínűségfelhőre, és
abban hevesen ingadozik a tér és az idő. A világ a Nagy Visszapattanásban
valószínűségek nyüzsgő felhőjévé omlik szét, az egyenletek azonban
továbbra is leírják.
A mi univerzumunk lehet tehát egy másik univerzum összeomlásának
eredménye; az az univerzum csak átment ezen a kvantumszakaszon,
amelyben a tér és az idő valószínűségekké oldódik.
Az „univerzum” szó ilyenformán kétértelművé válik. Ha
„univerzumon” „mindazt értjük, ami létezik”, akkor per definitionem nem
létezhet egy második világmindenség. De a kozmológiában az „univerzum”
szó más jelentést is felvett: azt a magunk körül látott téridő-kontinuumot
jelöli, amelyet galaxisok töltenek meg, s amelynek tanulmányozhatjuk a
geometriáját meg a történetét. Nincs miért biztosnak lennünk abban, hogy
ebben az értelemben az univerzum az egyetlen létező. A múltat addig
követhetjük vissza, ameddig John Wheeler képe szerint a téridő-kontinuum
valószínűségi kvantumfelhővé nem porlik szét, mint a tengeren a tajték, és
nincs okunk elutasítani azt a lehetőséget, hogy e mögött a forró hab mögött
ne lehetne egy másik téridő-kontinuum, ahhoz hasonló, amilyet magunk
körül érzékelünk.
Hogy mekkora valószínűséggel mehet át egy univerzum a Nagy
Visszapattanás szakaszán, s juthat az összehúzódástól a kiterjeszkedésig, azt
az előző fejezetben bemutatott technikákkal lehet kiszámítani: a
téridődobozokkal. A számítások olyan spinhabokat vesznek tekintetbe,
amelyek az összehúzódó világegyetemet a tágulóval kötik össze.
Mindez még kutatási szakaszban van, de ebben a történetben
figyelemre méltó, hogy ma már vannak egyenleteink, és
megpróbálkozhatunk ezeknek az eseményeknek a leírásával. És már
vethetjük az első óvatos pillantásokat – egyelőre még elméletben – az
ősrobbanáson túlra.
 9.
EMPIRIKUS MEGERŐSÍTÉSEK?

A kvantumkozmológia érdeklődése túlmegy azokon az érdekes elméleti

kutatásokon, hogy vajon mi lehet a Nagy Bumm mögött. Más okból is
tanulmányozzuk, hogyan alkalmazható az elmélet a kozmológiára: talán
lehetőségünk adódik kideríteni, hogy vajon helyes-e az elmélet vagy sem.
A tudomány azért működik, mert a hipotézisek és érvelések, sejtések
és látomások, egyenletek és számítások után ellenőrizhetjük, hogy vajon
helyesen jártunk-e el: az elmélet előrejelzéseket ad olyasmiről, amit még
nem figyeltünk meg, és ellenőrizhetjük, hogy ezek az előrejelzések vajon
helyesek voltak-e vagy sem. Ebben rejlik a tudomány különös ereje, ez teszi
hitelessé és teremt lehetőséget arra, hogy bátran bízzunk benne:
ellenőrizhetjük, hogy egy elmélet megállja-e a helyét vagy sem. És ez
különbözteti meg a tudományt a gondolkodás más formáitól, ahol általában
fogas kérdés eldönteni – sőt olykor egyenesen értelmetlen –, hogy kinek
van igaza és ki téved.
Amikor Lemaître amellett áll ki, hogy az univerzum tágul, Einstein
meg nem hisz ebben, akkor kettejük közül az egyiknek igaza van, a másik
téved. Einstein valamennyi eredménye, hírneve, befolyása a tudományos
világra, óriási tekintélye mit sem számít. A megfigyelések nem neki adnak
igazat, és ezzel vége a játszmának. Az ismeretlen belga papnak van igaza.
És épp emiatt olyan nagy a tudományos gondolkodás ereje.
A tudományszociológia fényt derített rá, mennyire bonyolult a
tudományos ismeretek gyarapodásának folyamata; telis-tele van
irracionalitással – mint minden emberi tevékenység –, és összefonódik a
hatalmi játékkal, a társadalmi és kulturális befolyásolás sokféle formájával.
Ezek a körülmények azonban – ha a posztmodern és a kulturális
relativizmus néhány híve túlzóan másképp gondolja is – nem csökkentik a
tudományos gondolkodás gyakorlati és elméleti hatékonyságát. Mert végül
is az esetek többségében világosan meg lehet állapítani, hogy kinek van
igaza és kinek nincs. És még a nagy Einstein is kénytelen volt kimondani
(és ki is mondta): „Ó, tévedtem!”
 Ez nem azt jelenti, hogy a tudomány csupán a mérhető előrejelzések
mestersége volna. A tudományfilozófia némelyik képviselője a
tudományban csupán számszerűsíthető hipotéziseket lát. Azt hiszem, szem
elől tévesztik a lényeget: összetévesztik az eszközöket a célokkal. A
verifikálható, kvantitatív előrejelzések eszközök a hipotézisek
helyességének kiderítésére. A tudományos kutatás célja nemcsak az, hogy
előrejelzéseket fogalmazzunk meg, hanem az is, hogy megértsük a világ
működését, hogy alakítsuk és fejlesszük a világról alkotott képünket, hogy
olyan fogalmi struktúrát alakítsunk ki, amely segít elgondolni a világot. A
tudomány előbb látomásos, csak azután szakszerű.
A verifikálható előrejelzések jelentik azt az éles fegyvert, amelynek
segítségével rájöhetünk, mikor értettünk félre valamit. Megfigyelésen
alapuló visszaigazolások nélkül az elmélet még nem ment át a vizsgán. A
vizsgák soha nem fejeződnek be, és egy elmélet egy, két, három kísérlettel
még egyáltalán nem vehető igazoltnak. Bár fokozatosan, apránként egyre
hihetőbb lesz, ha az előrejelzései helyesnek bizonyulnak. Az általános
relativitáselmélet vagy a kvantummechanika eleinte sokakat megdöbbentett,
de az ilyen elméletek lassan-lassan hihetővé válnak, ha kísérletek és
megfigyelések valamennyi előrejelzésüket igazolják – a legváratlanabbakat
és a legkülönösebbnek látszókat is.
A kísérleti ellenőrzések fontosak ugyan, de egyáltalán nem igaz, hogy
új kísérleti adatok nélkül nem lehetséges előrelépés. Gyakran hallani, hogy
a tudomány csak akkor halad előre, ha vannak már új kísérleti eredmények.
Ha ez igaz volna, nemigen remélhetnénk, hogy új mérések elvégzése nélkül
rátaláltunk volna a kvantumgravitáció elméletére, holott ez nyilvánvalóan
nincs így. Milyen új adatai voltak Kopernikusznak? Semmilyenek.
Ugyanazokkal az adatokkal dolgozott, mint Ptolemaiosz. Milyen új adatai
voltak Newtonnak? Szinte semmilyenek. Az ő kellékei a Kepler-törvények
és Galilei eredményei voltak. Milyen új adatai voltak Einsteinnek az
általános relativitáselmélet kidolgozásához? Semmilyenek. A speciális
relativitáselmélettel és Newton elméletével dolgozott. Egyszerűen nem
igaz, hogy a fizika csak akkor léphet előbbre, ha győzi új adatokkal.
Kopernikusz, Newton, Einstein és sokan mások is már létező
elméletekre építettek – olyan elméletekre, amelyek a természet hatalmas
területein összegezték az empirikus tudást –, s lehetőséget találtak ezeknek
az elméleteknek az összekapcsolására és az addigiaknál alaposabb
végiggondolására.
 Ezen alapszik a leghatékonyabb kutatás a kvantumgravitáció területén.
A tudás eredete, mint a tudományban mindig, végül mindenképpen
empirikus. De a kvantumgravitációs kutatásban az alapadatok nem új
kísérletekből származnak: az elméleti építmények már szerkezetet adtak a
világról való tudásunknak, de csak részben koherens alakban. A
kvantumgravitációnak az általános relativitáselmélet és a
kvantummechanika a „kísérleti adat”. Rájuk építve igyekszünk az
ismeretlenbe tekinteni – úgy, hogy megpróbáljuk megérteni, hogyan tehető
koherenssé egy olyan világ, amelyben a kvantumoknak és a görbült térnek
is helye van.
Az ehhez hasonló helyzetekkel korábban találkozók hatalmas sikerei –
Newtoné, Einsteiné, Diracé és másoké – bátorsággal töltenek el bennünket.
Nem mintha hozzájuk mérhetnénk magunkat; de élvezhetjük annak az
előnyeit, hogy az ő vállukról náluk messzebbre láthatunk. Így vagy úgy,
csak egyet tehetünk: próbálkozunk.
Különbséget kell tennünk nyom és bizonyíték között. A nyomok láttán
indul el Sherlock Holmes a megfelelő úton, és a nyomok adnak lehetőséget
arra, hogy megoldjon egy titokzatos ügyet. Szilárd bizonyítékok a bírónak
kellenek, hogy elítélhesse a bűnöst. A nyomok terelnek bennünket jó útra a
helyes elmélet felé. A szilárd bizonyítékok révén juthatunk döntésre abban,
hogy a felállított elmélet jó-e vagy nem. Nyom nélkül rossz felé
keresgélhetünk. Bizonyíték nélkül nem bízhatunk az elméletben.
Mindez igaz a kvantumgravitációra is. Az elmélet még gyerekcipőben
jár. Elméleti apparátusa most van megszilárdulóban, tisztázódnak az
alapgondolatai: a nyomok jó felé mutatnak és kézzelfoghatóak, de még
nincsenek megerősített előrejelzései. Az elmélet még nem ment át a
vizsgán.

A természet jelzései

Az ebben a könyvben ismertetett kutatásoknak a húrelmélet (string theory)

a leginkább kutatott versenytársa. A húrelmélet vagy a húrokhoz így vagy
úgy kapcsolódó elméletek kutatói többnyire azt várták, hogy a genfi CERN-
ben az LHC-nek nevezett (Large Hadron Collider, azaz Nagy
Hadronütköztető) új nagy részecskegyorsító üzembe állításával nyomban
láthatóvá válik majd egy korábban nem észlelt részecsketípus: a
szuperszimmetrikus részecskék. A húrelmélet arra a következtetésre jutott,
hogy létezniük kell ilyen részecskéknek. A húrelmélet a szuperrészecskék
nélkül nem lehet következetes elmélet; emiatt várták olyan türelmetlenül a
húrelmélet hívei, hogy végre felbukkanjanak. A hurok-kvantumgravitáció
elmélete viszont jól megvan szuperszimmetrikus részecskék nélkül is. A
hurokelmélet hívei inkább arra a véleményre hajlottak, hogy ezek a
részecskék nem léteznek.
A szuperszimmetrikus részecskéket nem sikerült megfigyelni, s ez
sokakban nagy csalódást keltett. 2013-ban a Higgs-részecske felfedezését
fogadó üdvrivalgás ezt a csalódást igyekezett feledtetni. A
szuperszimmetrikus részecskék nem jelentek meg azon az energián, ahol a
húrelmélet sok híve várta. Ez persze semmit sem bizonyít véglegesen,
egyáltalán nem; de a természet egy halvány intéssel mintha a hurokelmélet
felé mutatna.
Az utóbbi években a fizikai alapkutatások körében három fontos
kísérleti eredmény született. Az első a Higgs-bozon felfedezése a genfi
CERN-ben (9.1. ábra). A másik a Planck űrszonda szintén 2013-ban
közreadott mérési adatai (9.2. ábra); azok megerősítették az elfogadott
kozmológiai modellt. A harmadik: 2016 első hónapjaiban először sikerült
gravitációs hullámokat észlelni. Ezzel a három jellel szolgált mostanában a
természet.

9.1. ábra Egy Higgs-bozon keletkezését mutató esemény a CERN-ben

 9.2. ábra A Planck űrszonda

Van valami közös ebben a három eredményben: a meglepetés teljes

hiánya. Ez mit sem von le a fontosságukból, sőt még nagyobb súlyúvá teszi
őket. A Higgs-bozon felfedezése szilárd megerősítése az elemi részecskék
standard, a kvantummechanikán alapuló modelljének. Egy harminc évvel
korábban bejelentett jóslatot erősít meg. A Planck űrszonda mérései
megerősítik a standard, a kozmológiai állandóval kiegészített általános
relativitáselméleten alapuló kozmológiai modellt. A gravitációs hullámok
észlelése látványosan megerősíti a már százéves általános
relativitáselméletet. Ez a nem kis technológiai erőfeszítésekkel, kutatók
százainak széles körű együttműködésével kapott három eredmény csak még
jobban alátámasztja azt, amit az univerzum keletkezéséről már tudunk.
Semmi igazi meglepetés.
Ám épp az volt meglepetés, hogy nincs bennük semmi meglepetés, ha
sokan számítottak is ilyesmire: hogy valami „új fizikát” fognak látni, olyat,
amiről nem adnak számot a bevett elméletek. A CERN-ben a
szuperszimmetriát várták, nem a Higgs-bozont. És azt is sokan várták, hogy
a Planck űrszonda majd eltéréseket észlel a standard kozmológiai modelltől
– olyan eltéréseket, amelyek az általános relativitáselmélettől különböző
kozmológiai elméleteknek kedveznek.
De nem ez történt. A természet egyszerű üzenetet küldött: általános
relativitáselmélet, kvantummechanika, s a kvantummechanikán belül a
standard modell.
Manapság sok elméleti fizikus merész és önkényes hipotézisek
megfogalmazásával keres új elméleteket: „Képzeljük el…” Nem hiszem,
hogy a tudomány effajta művelése valaha is komoly eredményeket hozna.
A fantáziánk túl szűkös, semhogy a birtokunkba került nyomok adta ihlet
nélkül elképzelhetnénk, milyen is a világ. S ezek a nyomok: a sikeres
elméletek és a kísérleti adatok – semmi egyéb. Ezekből az adatokból és
elméletekből kell megpróbálnunk feltárni azt, amit nem sikerült még
elképzelnünk. Így tett Kopernikusz, Newton, Maxwell és Einstein is. Soha
nem valami új elméletet „próbáltak meg elképzelni” – még ha ma, úgy
vélem, sok elméleti fizikus ezt teszi is.
Az imént említett, mostanában született három kísérleti eredményben
maga a Természet szólalt meg: „Ne álmodozzatok újabb mezőkről és
különös részecskékről, pluszdimenziókról, további szimmetriákról,
párhuzamos univerzumokról, húrokról és egyebekről; hagyjatok fel ezzel. A
kirakós darabkái egyszerűbbek: általános relativitáselmélet,
kvantummechanika és standard modell. A következő lépés: »csak«
megfelelőképpen össze kell kapcsolni őket.” Ez bátorító jelzés a hurok-
kvantumgravitáció kutatói közösségének, hiszen éppen ezek az elmélet
előfeltevései: általános relativitáselmélet, kvantummechanika és
kompatibilitás a standard modellel, s nem több. A radikális gondolati
következmények – a térkvantumok, az idő eltűnése – nem vakmerő
feltevések; csak abból fakadnak, hogy komolyan vesszük a legjobb
elméletek alapeszméit, és levonjuk belőlük az észszerű következtetéseket.
De, mint már mondtam, ezek nem határozott bizonyítékok. A
szuperszimmetrikus részecskék például létezhetnek éppenséggel egy még el
nem ért energiaszinten, és voltaképpen akkor is, ha a hurokelmélet helyes.
A szuperszimmetria nem mutatkozott meg ott, ahol várták, és ettől a
húrelmélet művelői komorabbak lettek, a hurokelméletiek meg
mosolygósabbak, de továbbra is csak nyomokról van szó; még nincsenek
alapos bizonyítékok.
Máshol kell kutatnunk közvetlenebb bizonyítékok után. A kezdeti
univerzum ablakot nyithatna az elmélet megerősítésére alkalmas
előrejelzésekre. Reméljük, hogy nem is olyan sokára. De éppenséggel rá is
cáfolhatnak az elméletre.

Ablak a kvantumgravitációra

Ha megvannak az egyenletek az univerzum kezdeti kvantumfázison való

átmenetének leírására, akkor kiszámíthatjuk a kvantumjelenségek hatásait a
ma megfigyelhető világmindenségre. Az egész világmindenséget betölti a
kozmikus háttérsugárzás: a forró kezdeti szakaszból visszamaradt fotonok
tengere, a kezdeti nagy hőmérsékletű állapot visszfénye.
Az elektromágneses mező a galaxisok közötti hatalmas térben úgy
remeg, mint a tenger felülete vihar után. Ezt az egész univerzumot betöltő
remegést nevezik kozmikus háttérsugárzásnak. Ezt a sugárzást az elmúlt
években több csillagászati műhold is tanulmányozta, például a COBE, a
WMAP és legutóbb a Planck űrszonda. E sugárzás finom hullámzásának
képe látszik a 9.3. ábrán. A sugárzás szerkezetének részletei elárulják az
univerzum történetét, és a részletekben megbújó fodrozódásokban lehetnek
nyomok az univerzum kvantumkezdeteiről.
A hurok-kvantumgravitáció egyik legaktívabb kutatási területén azt
vizsgálják, hogy a kezdeti univerzum kvantumdinamikája hogyan
tükröződhet ezekben az adatokban. Még csak előzetes eredmények vannak,
de azok biztatóak. További számításokkal és még pontosabb mérésekkel
alighanem eljutunk az elmélet próbájáig.

9.3. ábra A kozmikus háttérsugárzás ingadozásai. Ez az univerzum legrégebbi objektumának

 általunk még elérhető képe. Az ingadozások 14 milliárd évvel ezelőtt támadtak. Az ilyen
ingadozások statisztikai jellemzői remélhetőleg megerősítik majd a kvantumgravitáció
elméletének előrejelzéseit

2013-ban Abhay Ashtekar, Ivan Agullo és William Nelson közzétett

egy cikket; abban kiszámították, hogy bizonyos feltételek mellett az
univerzum kezdeti visszapattanásának nyoma kell hogy legyen a kozmikus
háttérsugárzás ingadozásának statisztikai eloszlásában: a nagy szög alatt
mérhető fluktuációknak különbözniük kell a kvantumokat figyelmen kívül
hagyó elmélet előrejelzéseitől. A mérések jelenlegi állapotát a 9.4. ábra
mutatja; a fekete vonal Ashtekar, Agullo és Nelson előrejelzése, a szürke
pontok a kísérleti adatok. Mint látható, az adatok egyelőre nem elegendőek
ahhoz, hogy eldönthessük: a három kutató által előre jelzett görbe, a fekete
vonal csakugyan felfelé hajlik-e. De a mérések egyre pontosabbak lesznek.
A helyzet még cseppfolyós. De azok a kutatók, akik hozzám hasonlóan
egész életükben igyekeztek megérteni a kvantumtér rejtélyeit, nagy
figyelemmel, izgalommal és reménnyel figyelik, hogyan finomodnak
képességeink a megfigyelésre, a mérésre és a számításokra – és alig várjuk
a pillanatot, hogy megmondja a természet, igazunk volt-e vajon vagy sem.

9.4. ábra A háttérsugárzás spektrumának a hurok-kvantumgravitáció adta lehetséges

előrejelzése (folyamatos vonal), a mostani kísérleti hibaértékekkel (pontok). Abhay Ashtekar,
Ivan Agullo és William Nelson engedélyével
 A kezdeti nagy hőnek a gravitációs mezőben is nyomot kellett
hagynia. A gravitációs mező, vagyis maga a tér is úgy kell hogy rengjen,
mint a tenger felszíne. Léteznie kell tehát gravitációs háttérsugárzásnak is,
még az elektromágneses sugárzásnál is régebbről, mert a gravitációs
hullámokat az anyag kevésbé zavarja, mint az elektromágneses hullámokat,
azok tehát zavartalanul utazhattak akkor is, amikor az univerzum még túl
sűrű volt, s nem engedte szét az elektromágneses hullámokat.
A LIGO detektor révén már közvetlenül is megfigyeltük a gravitációs
hullámokat; ez a detektor két, egymásra merőleges karból áll, a hosszuk
néhány kilométer, és lézersugarak mérik bennük a távolságot három
meghatározott pont között. Ha elhalad ott egy gravitációs hullám, akkor a
tér észrevehetetlenül nyúlik és rövidül, de lézerek érzékelik ezt a parányi
módosulást.104 A megfigyelt gravitációs hullámokat egy asztrofizikai
esemény keltette: összeütköző fekete lyukak. Ezek a kvantumgravitációval
nem számoló általános relativitáselmélet által leírt jelenségek. Egy ennél
jóval többre törő terv, a LISA (Laser Interferometer Space Antenna) bírálati
szakaszban van, és végül is ugyanazt fogja tenni, mint a LIGO, csak sokkal
nagyobb léptékben: pályára állítanak három mesterséges holdat, de nem a
Föld, hanem a Nap körül, mintha apró bolygók lennének, amelyek bizonyos
távolságból követik röppályáján a Földet. A három holdat lézersugarak
kötik össze, azok mérik a holdak egymástól való távolságát, pontosabban e
távolságok változásait, ha gravitációs hullám éri a holdakat. Ha a LISA
program zöld utat kap, akkor nemcsak a csillagok vagy a fekete lyukak által
keltett gravitációs hullámokat deríthetné fel, hanem érzékelhetné a
legkorábbi, az ősrobbanáshoz nagyon közeli időkben keletkezett gravitációs
hullámok alkotta diffúz hátteret is. Ezek a hullámok a kvantum-
visszacsapódást (quantum bounce) is feltárhatnák előttünk.
A térnek ezekben az apró szabálytalanságaiban meg kellene találnunk
a 14 milliárd évvel ezelőtt történtek, univerzumunk keletkezésének
nyomait, és bizonyítékot kellene találnunk arra, hogy a térrel és az idővel
kapcsolatos következtetéseink helytállóak.
 10.
KVANTUM-FEKETELYUKAK

A fekete lyukak nagy számban vannak jelen univerzumunkban. Ezek olyan

tartományok, amelyeket a tér ottani nagyon erős görbülete magukba
roskaszt, s ahol az idő megáll. Mint már volt szó róla, fekete lyukak például
akkor keletkeznek, amikor egy csillag elégette az összes hidrogénjét, és
összeomlik.
Az összeomlott csillag sokszor egy szomszédos csillaggal alkotott
kettős csillagot, és a fekete lyuk meg a fennmaradt csillag egymás körül
kering, de a fekete lyuk folyamatosan anyagot szippant el a másik csillagtól
(ez látható a 10.1. ábrán).
A csillagászok napnyi méretű (vagyis a Napéval egyező tömegű)
fekete lyukból sokat találtak, de akadnak gigantikus nagyságúak is. Szinte
minden csillagrendszernek a középpontjában van egy – van a mi
galaxisunkéban is.
 10.1. ábra Egy csillag és egy fekete lyuk kettősének ábrázolása. A csillag veszít anyagából:
részben a fekete lyuk nyel el tőle anyagot, részben maga lövell ki anyagot a pólusokat
összekötő tengely irányába

A mi Tejútrendszerünk középponti fekete lyukát már részletesen

vizsgálják. A tömege egymilliószor nagyobb a Napunkénál, s csillagok
keringenek körülötte, ahogyan a bolygók a mi Napunk körül. Olykor
valamelyik csillag túl közel kerül ehhez az iszonytató óriáshoz, s szétmállik
annak roppant gravitációs erejétől, a hatalmas fekete lyuk pedig elnyeli,
mint egy cápa a kisebb halakat. Képzeljünk csak el egy hatalmas, a
Napunknál egymilliószor nagyobb szörnyet, amint beszippantja Napunkat
apró kis bolygóival…
Van egy nagyszerű terv: rádióantenna-hálózattal szerelik majd fel a
Földet egyik sarkától a másikig, mindenfelé eljuttatják majd az antennákat,
hogy a csillagászok a már elég nagy felbontás birtokában „megláthassák”
végre a hatalmas fekete lyukat. A várakozások szerint egy kis fekete
korongot fogunk látni, amelyet a fekete lyukba eső anyag fénye övez.
Ami egyszer bejut a fekete lyukba, az többé nem kerül ki onnan, akkor
legalábbis nem, ha nem vesszük tekintetbe a kvantumelméletet. A fekete
lyuk felszíne olyan, mint a jelen: csak egyfelé lehet átlépni. A fekete lyukon
kívül van a múlt, belül a jövő. Kívülről nézve a fekete lyuk olyan
gömbfelülethez hasonlít, amelybe belépni lehet, de belőle kilépni nem. Egy
rakéta állandó távolságban maradhatna ettől a horizontnak nevezett
gömbfelülettől, csak erősen dolgoztatnia kellene a hajtóműveit, hogy
ellenálljon a lyuk roppant vonzerejének. A lyuk erőteljes gravitációja miatt
a rakétában lelassul az idő. Ha a rakéta egy óra hosszáig elég közel maradna
a horizonthoz, akkor a külvilágban közben esetleg évszázadok telnének el.
Minél közelebb marad a rakéta a horizonthoz, annál lassabban telne benne
az idő a külvilághoz képest. A múltba utazni tehát nehéz, de a jövőbe
könnyű: csak közel kell mennünk egy űrhajóval egy fekete lyukhoz, a
környezetében maradni egy ideig, majd eltávozni tőle.
A horizonton magán megáll az idő: ha nagyon-nagyon közel mennénk
hozzá, és a magunk órája szerint néhány perc múlva eltávoznánk, akkor
közben a világegyetem többi részében esetleg évmilliók telnének el.
Az az igazán meglepő, hogy ezeknek a ma már általánosan
megfigyelhető furcsa dolgoknak a tulajdonságait az Einstein-elmélet előre
kikövetkeztette. Ma a csillagászok már vizsgálják ezeket az égi
objektumokat, de alig néhány éve a fekete lyukak még csak egy különös
elmélet alig hihető, furcsa következtetései voltak. Emlékszem, a tanárom az
egyetemen úgy vezette be őket, mint az Einstein-egyenletek olyasfajta
megoldásait, amelyeknek „nem valószínű, hogy tényleges objektumok
felelnének meg”. Ez az elméleti fizika megdöbbentő képessége: a dolgok
felfedezése még az előtt, hogy megfigyelhették volna őket.
A megfigyelt fekete lyukakat jól leírja az Einstein-féle elmélet, és
kvantummechanika nélkül is érteni lehet őket. De van két olyan rejtélyes
vonásuk, amelyeknek a kibogozása nem megy kvantummechanika nélkül,
és a hurokelmélet mindkettőre megoldással szolgál. Az egyikkel még
tesztelni is lehetne a hurokelméletet.
A kvantummechanika fekete lyukakra való alkalmazásának első
példája egy furcsa tény, Stephen Hawking felfedezése. Az 1970-es években
elméleti meggondolásokkal arra jutott, hogy a fekete lyukak „forrók”. Úgy
viselkednek, mint a forró testek: hőt bocsátanak ki.
 10.2. ábra Egy fekete lyuk hurkok által átszúrt felszíne; a gravitációs mező állapotát leíró
spinháló linkjei, élei mennek át rajta. Minden belépő hurok egyedi kvantumterületnek felel
meg a fekete lyuk felszínén. © John Baez

A hőkibocsátással energiát veszítenek, tehát tömeget is (az energia és a

tömeg ugyanaz), és fokozatosan kisebbé válnak. Ahogyan mondani szokás:
„elpárolognak”. A „fekete lyukak párolgása” Hawking legfontosabb
felfedezése.
A testek azért forrók, mert mikroszkopikus alkotórészeik mozgásban
vannak. Egy forró vasdarabban például az atomok igen szaporán rezegnek
egyensúlyi helyzetük körül. A meleg levegőben gyorsabban mozognak a
molekulák, mint a hideg levegőben.
Mik azok az elemi „atomok”, amelyek forróvá teszik a fekete lyukat?
Hawking válasz nélkül hagyta ezt a kérdést. A hurokelmélet megoldással
szolgálhat. A fekete lyukban rezgő és a hőmérsékletében szerepet játszó
elemi atomok a fekete lyuk felületének egyedi térkvantumai.
A hurokelmélettel már érteni lehet a fekete lyukak Hawking jósolta
forróságát: a hő az egyedi tératomok mikroszkopikus rezgéséből fakad.
Azok rezegnek, mert a kvantummechanika világában minden rezeg –
semmi sem marad nyugalomban. Semmi sem maradhat teljesen és
folyamatosan egy helyben: ez a kvantummechanika lényegéből adódik. A
fekete lyukak hője közvetlenül kapcsolódik a hurok-kvantumgravitáció
tératomjainak fluktuációjához. A fekete lyuk eseményhorizontjának pontos
helyzete csak a gravitációs mező e mikroszkopikus fluktuációjához képest
van meghatározva. Következésképpen a horizont fluktuál, mint egy forró
test.
Van más mód is a fekete lyukak hőjének megértésére. A
kvantumfluktuációk kapcsolatba hozzák a fekete lyuk külsejét és belsejét.
(Erről a korrelációról és hőmérsékletről részletesebben is beszélek majd a
12. fejezetben.) A horizont kvantummechanikai meghatározatlansága
fluktuációkat kelt a horizont geometriájában. De a fluktuációnak velejárója
a valószínűség, a valószínűségnek meg a termodinamika, következésképpen
a hőmérséklet. A fekete lyuk, elválasztván bennünket a világegyetem egy
részétől, hőként teszi észlelhetővé a kvantumfluktuációit.
Egy fiatal olasz tudós, Eugenio Bianchi – ma professzor az Egyesült
Államokban – elegáns számítással mutatta be, hogyan lehet ezekből a
gondolatokból és a hurok-kvantumgravitáció egyenleteiből kiindulva
képletet levezetni a fekete lyukak Hawking által megjósolta hőjére (10.3.
ábra).
 10.3. ábra Stephen Hawking és Eugenio Bianchi. A táblán a fekete lyukakat leíró hurok-
kvantumgravitáció alapegyenletei

A hurok-kvantumgravitáció elméletének van egy másik, még

látványosabb alkalmazása a fekete lyukak fizikájában. Ha egyszer egy
csillag összeroskad, akkor kívülről szemlélve eltűnik, a maga fekete
lyukának a belsejében van. De mi történik vele ott benn? Mit látnánk, ha
engednénk, hogy bezuhanjunk oda?
Eleinte nem látnánk semmi különöset: áthaladnánk a fekete lyuk
felszínén, és a hajunk szála sem görbülne – de azután egyre gyorsabban
süllyednénk a középpontja felé. És azután? Az általános relativitáselmélet
azt jövendöli, hogy a fekete lyuk középpontjában minden egy végtelenül
sűrű és végtelenül kis ponttá nyomódna össze. De megint csak akkor, ha
figyelmen kívül hagyjuk a kvantumelméletet.
Ha ellenben a kvantumgravitációt is belevesszük a képbe, akkor ez az
előrejelzés már nem lehet helytálló, mert van kvantumtaszítás: ugyanaz,
ami az ősrobbanáskor visszalöki az univerzumot. Azt várhatjuk tehát, hogy
a zuhanással a középponthoz közeledő anyagot ez a kvantumnyomás
lelassítja, és az anyag nagyon sűrűvé válik ugyan, de nem lesz végtelenül
sűrű. Tömörödik, de nem zsugorodik végtelenül kis ponttá, mert semmi sem
zsugorodhat egy bizonyos határ alá: a kicsiségnek is van határa. A
kvantumgravitáció hatalmas nyomással terheli az anyagot, és az
visszapattan emiatt – ahogyan egy zsugorodó világegyetem is visszapattan
egy tágulóba.
Az összeomló csillag nagyon gyorsan visszapattanhat, legalábbis
belülről nézve. De ne felejtsük el, hogy odabent az idő sokkal lassabban
telik, mint kívül. Kívülről nézve a visszapattanás folyamata évmilliárdokba
telhet. Ennyi idő elteltével azután felrobbanni láthatjuk a fekete lyukat. És
végül is egy fekete lyuk éppen ez: így rövidíthető le az út a távoli jövőbe.
A kvantumgravitációból ilyenformán az is következhet, hogy a fekete
lyukak nem maradnak örökké stabilak, ha az általános relativitáselmélet ezt
jósolja is. Végül is instabilak.
Ezeknek a feketelyuk-robbanásoknak a megfigyelése látványos
megerősítése lenne az elméletnek. A nagyon régi fekete lyukak, az
univerzum létének kezdetén keletkezettek napjainkban robbanhatnak fel.
Néhány újabb számítás arra utal, hogy a robbanásuk jelei
karnyújtásnyira lehetnek rádióteleszkópjainktól. Sőt az is felmerült, hogy
bizonyos titokzatos rádióimpulzusokat, a „gyors rádiókitöréseket” (Fast
Radio Bursts, FRB) – rádiócsillagászok már bemértek ilyeneket – talán a
korai fekete lyukak robbanásai keltettek. Elképesztő lenne, ha ez
bebizonyosodna: közvetlen jelet kapnánk egy kvantumgravitációs
jelenségről. Várjunk, és figyeljünk…
 11.
A VÉGTELEN VÉGE

Ha számításba vesszük a kvantumgravitációt, akkor a világegyetem nem

sűrűsödhet határtalanul egyetlen végtelenül kicsiny pontban, ahogyan azt az
általános relativitáselmélet jövendöli. A kvantumgravitáció épp annak a
felismerése, hogy nincs végtelenül kis pont. A tér oszthatóságának van alsó
határa. Az univerzum nem lehet kisebb a Planck-skálánál, semmi sincs, ami
a Planck-hossznál kisebb lenne.
Ha eltekintünk a kvantummechanikától, azzal figyelmen kívül hagyjuk
ennek az alsó határnak a létezését. Az általános relativitáselmélet által előre
jelzett rendellenességeket, patologikus helyzeteket szingularitásoknak
nevezzük; ezekben az esetekben az elmélet infinitezimális, azaz határtalanul
kis mennyiségeket jövendöl. A kvantumgravitáció határt szab a
végtelennek, és „kigyógyítja” az általános relativitáselmélet szingularitásait.
Ugyanez történik a fekete lyukak középpontjával is: mihelyst
számításba vesszük a kvantumgravitációt is, megszűnik a klasszikus
általános relativitáselméletből adódó szingularitás.
A kvantumgravitáció egy másik, ettől különböző esetben is határt szab
a végtelennek: ez olyan kölcsönhatásokra vonatkozik, mint az
elektromágneses erő. A kvantummezők elmélete – melyet Dirac alapozott
meg, majd Feynman és munkatársai tettek teljessé az 1950-es években – jól
leírja ezeket az erőket, de tele van matematikai képtelenségekkel. Ha fizikai
folyamatok számítására használjuk, gyakran végtelen lesz az eredmény, de
az nem jelent semmit. Az ilyen eredményeket szokás divergenciának
nevezni. Ezeket a végtelen mennyiségeket aztán egy bonyodalmas
matematikai technikával kiküszöbölik, és az már véges eredményt ad. A
gyakorlatban ez használható is, és a végén helyes számok jönnek ki,
visszaadják a mérési eredményeket. De miért kell az elméletnek a végtelent
megjárva értelmes számokhoz jutni?
Életének utolsó éveiben Dirac nagyon nem volt elégedett az
elméletében felbukkanó végtelen számokkal, és az volt az érzése, hogy
végül is nem érte el a célját: azt, hogy valóban meg lehessen érteni, hogyan
működnek a dolgok. Dirac szerette az elméleti tisztaságot, még ha az, ami
az ő szemében tiszta volt, mások szemében nem volt is feltétlenül az. De a
végtelen értékek nem használnak a tisztaságnak.
A mezők kvantumelméletének végtelen számai az elmélet egyik
alapfeltevéséből erednek: abból, hogy a tér végtelenül osztható. Például egy
folyamat valószínűségét – Feynman így tanította – egy összeggel adhatjuk
meg, s az kiterjed az összes olyan módra, ahogyan a szóban forgó folyamat
végbemehet. De azok végtelen sokan vannak, mivel egy térbeli kontinuum
végtelen sok pontjának bármelyikében lehetségesek. Emiatt lehet végtelen
az eredmény.
Ha számításba vesszük a kvantumgravitációt, akkor ezek a végtelenek
is eltűnnek. Az ok nyilvánvaló: a tér nem osztható végtelenül, nincs
végtelenül sok pont, és nincsenek végtelen sok dologra kiterjedő összegek.
A tér szemcsés, diszkrét szerkezete feloldja a tér kvantumelméletének
nehézségeit: kiküszöböli a szorongató végtelen értékeket.
Ez nagyszerű eredmény: ha egyfelől figyelembe vesszük a
kvantummechanikát, akkor az megoldja az Einstein gravitációelméletének
végtelenjeiből adódó problémákat, vagyis, mondhatni, a szingularitásokat.
Másfelől meg ha számításba vesszük a gravitációt, az megoldja a mezők
kvantumelméletében felmerült problémákat, vagyis a divergenciákat. Ha
elsőre úgy látszott is, a két elmélet egyáltalán nem mond ellent egymásnak:
megoldást adnak egymás problémáira!
A végességnek határt szabni: ez vissza-visszatérő téma a modern
fizikában. A speciális relativitáselmélet abban a felismerésben
összegezhető, hogy minden fizikai rendszer sebességének van felső határa.
A kvantummechanika abban a felismerésben összegezhető, hogy minden
fizikai rendszerben van az információnak felső határa. A legkisebb hossz az
LP Planck-hossz; a legnagyobb sebesség a c fénysebesség; a teljes
információmennyiséget pedig a ℏ, a Planck-állandó határozza meg.
Mindezt a 11.1. táblázat foglalja össze.

11.1. táblázat Az elméleti fizika által felfedezett sarkalatos korlátok

Fizikai
Alapállandó Elmélet Felfedezés
mennyiség
Sebesség c Speciális Létezik legnagyobb
 relativitáselmélet sebesség
Információ ℏ Van minimális
(hatás) Kvantummechanika információmennyiség

Hossz LP Van minimális hossz

Kvantumgravitáció

A hossz, a sebesség és a hatás e minimum- és maximumértékeinek a

létezése természetes mértékegységrendszert ad meg. A sebességet
kilométer/óra vagy méter/másodperc helyett mérhetjük a fénysebesség tört
részeivel is. Definícióként vehetjük a c sebességet 1-nek, és mondhatjuk
például, hogy v = ½; ez annyit jelent, hogy valami a fénysebesség felével
mozog. S vehetjük LP-t is 1-nek; így a hosszértékek a Planck-hossz
többszörösei lesznek. Végül pedig lehetne ℏ = 1, s ezzel a Planck-állandó
többszörösei lesznek a hatás értékei. Ezzel az alapvető mértékek
természetes rendszerét kapjuk, s ebből már minden egyéb következik. Az
idő egysége például az az időtartam, amely a fénynek kell a Planck-hossz
megtételére, és így tovább. Ezek a „természetes egységek” általánosan
használatosak a kvantumgravitációban.
Ennek a három alapállandónak a felismerése határt szab a természet
korábban vélt végtelen lehetőségeinek. Azt sejteti, hogy amit végtelennek
mondunk, az csak olyasvalami, amit még nem mértünk vagy nem
számoltunk meg. Úgy hiszem, hogy ez általában is igaz. Elvégre a
„végtelent” rendszerint arra mondjuk, amit még nem ismerünk. A természet
a jelek szerint azt mondja, hogy nincs semmi valóban végtelen.
Van egy másik végtelen, s az kezdettől fogva zavarja
gondolkodásunkat: a kozmosz terének végtelen kiterjedése. De amint azt
elmondtam a 3. fejezetben, Einstein megtalálta a módját, hogyan
gondoljunk el egy véges, mégis határok nélküli kozmoszt. A mostani
mérések azt mutatják, hogy a világmindenség mérete nagyobb kell hogy
legyen 100 milliárd fényévnél. Közvetve ekkora nagyságrendű
univerzumhoz van hozzáférésünk. Ez vagy 10120-szorosa a Planck-
hossznak; ebben a számban az 1-es után 120 nulla áll. A Planck-skála és a
kozmológiai skála között tehát észbontóan nagy, 120 nagyságrendnyi a
különbség. Hatalmas; felette áll mindennek. De véges.
 Ebben a térben – a parányi térkvantumok méretétől a kvarkokig,
protonokig, atomokig, kémiai szerkezetekig, hegyekig, csillagokig,
galaxisokig (100 milliárd csillaggal mindegyikben), galaxishalmazokig,
egészen a több mint 100 milliárd galaxisból álló, látszatra határtalan látható
világegyetemig – bontakozik ki világmindenségünk lenyűgöző
komplexitása: és még csak néhány vonatkozását ismerjük. Irdatlan méretű.
És véges.
A kozmológiai skála visszatükröződik az elmélet egyenleteibe bekerült
Λ (lambda) kozmológiai állandó értékében. Az alapelméletben van tehát
egy igen nagy szám: az arány a kozmológiai állandó és a Planck-hossz
között. Ez a szám nyit teret a világ roppant összetettségének. Ám amit
látunk és megértünk az univerzumból, az nem úgy fest, mintha
belefulladnánk a végtelenségbe. Az univerzum roppant széles, mégis véges.
A Biblia egyik legkésőbb keletkezett könyve, az Egyházi könyv
(Ecclesiasticus), ismertebb nevén Sirák fia könyve, erőteljes szavakkal
kezdődik:
A tenger homokját, az eső cseppjeit s a letűnt idő napjait ki vehetné számba? Az ég
magasságát, a földnek szélességét, s a tenger mélységét ki tudná megmérni? Csak egyetlen
bölcs van, […] az Úr!105

Nem sokkal az iménti könyv létrejötte után íródott egy újabb fontos
szöveg, máig visszhangzó kezdősorokkal:
Egyesek, ó Gelón király, úgy gondolják, hogy a homokszemcsék megszámlálhatatlanok.

Ezekkel a szavakkal kezdődik Arkhimédész Pszammitész (A

homokszemek száma) című könyve; abban az ókori világ legnagyobb tudósa
megszámlálja a világban a homokszemek számát.
Azért számlálja meg, hogy bebizonyítsa: a számuk nagy, de véges és
meghatározható. Az ókor számrendszere még nem tette lehetővé a nagyon
nagy számokkal való műveleteket. Arkhimédész ebben a könyvben új
lejegyzési módot fejleszt ki, olyasvalamit, mint a mi hatványkitevőink, s
azzal kezelhetővé válnak a nagyon nagy számok is. A módszer
hatékonyságának bizonyítására (kétségkívül játékosan) megszámlálja a
homokszemcséket, s nemcsak a tengerek partján, hanem az egész
világmindenségben.
 A Pszammitész játékos, de mély értelmű. Arkhimédész szárnyaló
képzelettel – vagy ezer évvel korábban ráérezve a felvilágosodásra – lázad
minden olyasfajta tudás ellen, amely szerint vannak az emberi elme
számára eleve hozzáférhetetlen misztériumok. Nem állítja, hogy pontosan
ismerné az univerzum valóságos méreteit vagy a homokszemek pontos
számát. Nem akar a tudás letéteményeseként tetszelegni. Sőt nyíltan
kimondja, hogy becslései csak megközelítések és ideiglenesek. Például az
univerzum tényleges méretéről szólva többféle eshetőségről beszél, de nem
választ közülük. Nem akarja a mindentudás látszatát kelteni. Más, ezzel
éppen ellentétes a célja: tudatosítani akarja, hogy a tegnapi tudatlanság
mára tisztázódhat, a holnap pedig rávilágíthat mai tudatlanságunkra.
A döntő pont: lázadás a tudásvágy elutasítása ellen. Hitvallás a világ
megismerhetősége mellett, büszke szembeszállás mindazokkal, akik jól
megvannak a maguk tudatlanságával, akik végtelennek mondják azt, amit
nem értünk, és máshol vélik megtalálni a tudást.
Évszázadok teltek el, és Sirák fia könyve a többi bibliai könyvvel
együtt ott van számtalan ember keze ügyében, Arkhimédész szövegét
viszont csak kevesen olvassák. Arkhimédészt rómaiak gyilkolták meg a
római iga alá került Magna Graecia utolsó büszke maradékában,
Szürakuszaiban, a város kifosztásakor – annak a későbbi birodalomnak a
terjeszkedésekor, amely Sirák fia könyvét nem sokkal később belefoglalta a
maga államvallásának alapszövegei közé, és annak a könyvnek ott is kellett
maradnia több mint ezer évig. Ez alatt az ezer év alatt Arkhimédész
számításai az érthetetlenségbe süllyedtek, senki sem tudta használni, vagy
legalább megérteni őket.
Arkhimédész Szürakuszaijához közel fekszik Olaszország egyik
legszebb helye, a taorminai görög színház: lenéz a Földközi-tengerre és fel
a füstölgő Etnára. Arkhimédész idejében Szophoklész és Euripidész
tragédiáit játszották benne. A rómaiak átalakították arénává, hogy legyen
hol gladiátorok halálában gyönyörködni.
A Pszammitész kifinomult játékossága alighanem több merész
matematikai konstrukciónál és az antik világ egyik legragyogóbb elméjének
bravúros munkájánál. Az ész dacos kiáltása is, amely bár tisztában van
önnön tudatlanságával, mégsem hajlandó más kezébe letenni a tudás
forrását. Kicsiny, visszafogott, de lenyűgözően éleslátó kiáltvány a végtelen
– és a szellemi sötétség – ellen.
 A kvantumgravitáció az egyik a Pszammitész irányának számos
folytatása közül. A kozmoszt alkotó térszemcséket számláljuk. Egy
határtalan, de véges kozmoszét.
Egyvalami végtelen csakugyan: a tudatlanságunk.
 12.
INFORMÁCIÓ

Utazásunk lassan véget ér. Az utóbbi fejezetekben a kvantumgravitáció

konkrét alkalmazásairól beszéltem: arról, hogy mi történt az univerzumban
az ősrobbanás idején, azután a fekete lyukak hőjének sajátosságairól,
valamint a végtelenség felszámolásáról.
A könyv befejezése előtt visszatérnék az elmélethez, de most a jövő
felé kitekintve, és az információról beszélnék: az ott kísért az elméleti fizika
körül, lelkesedést és zavart is keltve.
Ez a fejezet eltér a korábbiaktól, mert azokban még nem ellenőrzött, de
jól definiált gondolatokról és elméletekről beszéltem, itt meg olyanokról
fogok, amelyek egyelőre nagyon zavarosak, és nagyon is rászorulnak a
szerveződésre. Ha az eddigi utazást kissé megerőltetőnek találtad volna,
kedves Olvasóm, akkor most jól kapaszkodj meg, mert nagy, légüres tereket
fogunk átrepülni. Ha ez a fejezet különösen homályosnak tűnne, ne a magad
gondolatainak zavarosságát okold; az enyémek zavarosak.
Sok kutató gyanítja ma, hogy az „információ” fogalma lényeges
szerepet játszhat a fizika további előrehaladásában. Az információ előkerül,
ha a termodinamikának, a hő tudományának vagy a kvantummechanikának
az alapjairól esik szó, esetleg néhány más területen, de a használata gyakran
nagyon pontatlan. Azt hiszem, van valami fontos ezekben a gondolatokban.
Megpróbálom itt elmagyarázni, hogy miért, és hogy mi köze van az
információnak a kvantumgravitációhoz.
Először is, mi az információ? Az „információ” szót a hétköznapi nyelv
többféle értelemben használja, és ebből fakad a zavar a tudományos
nyelvhasználatban is. Az információ tudományos fogalmát Claude Shannon
amerikai matematikus és mérnök tisztázta 1948-ban, és e szerint az
információ valami nagyon egyszerű dolog: egy szám, valami lehetséges
alternatíváinak a száma. Például ha egy dobókockát elhajítok, az hat oldal
valamelyikére eshet. Ha látom, hogy ezen vagy azon az oldalán állapodott
meg, akkor az információmennyiség N = 6, mert 6 volt a lehetséges
kimenetelek száma. Ha nem tudom, mikor van a születésnapod, akkor 365 a
különböző lehetőségek száma. Ha elárulod, hogy melyik napra esik, akkor
az információ N = 365. És így tovább.
A kutatók az alternatívák N száma helyett egy S mennyiséggel mérik –
mert ez a „Shannon-féle információ”. S az N szám 2-es alapú logaritmusa: S
= log2 N, ahol N az alternatívák száma. Itt azért érdemes logaritmust
használni, mert az S = 1 egységnek az N = 2 érték felel meg, vagyis a
legkevesebb – azaz két – kimenetelhez tartozó érték. Ezt a mértékegységet
„bitnek” nevezik. Ha tudom, hogy a rulettben a golyó nem fekete, hanem
piros számon állt meg, akkor egy bit információt szereztem. Ha tudom,
hogy piros és páros szám lett az eredmény, akkor két bit információm van.
Ha azt is tudom, hogy a piros páros „manque”-on állt meg (18-on vagy
annál kisebb számon), akkor három bit információm van. Két bit
információ négy kimenetelnek felel meg (piros–páros, piros–páratlan,
fekete–páros, fekete–páratlan). Három bit információ nyolc alternatívának
felel meg, és így tovább.106
Lényeges, hogy információ bárhol lehet. Képzeljük el, hogy van a
kezedben egy biliárdgolyó, és az fekete lehet vagy fehér. Képzeljük el azt
is, hogy van egy az én kezemben is, és az is fekete lehet vagy fehér.
Részemről kettő a lehetőségek száma, és ugyanannyi részedről is. Összesen
négy (2-szer 2) lehetőség van tehát: fehér–fehér, fehér–fekete, fekete–fehér
és fekete–fekete. S tegyük fel még, hogy valami miatt biztosak lehetünk
benne: a két golyó eltérő színű (mondjuk, mert olyan dobozból vettük ki
őket, amelyben csak egy fekete és egy fehér golyó van). Az alternatívák
teljes száma így tehát csak 2 (fehér–fekete vagy fekete–fehér), noha az
alternatívák száma továbbra is kettő részemről és kettő részedről. Ebben az
esetben az alternatívák össz-száma (2) kisebb, mint mindkét résztvevő
alternatíváinak (2, illetve 2) összege (a 4). Észrevehetjük, hogy itt valami
különös történik: ha megnézed, hogy a te biliárdgolyód milyen színű, akkor
nyomban tudod majd, hogy milyen színű az enyém. Az ilyen esetekben
mondjuk, hogy a biliárdgolyók színe „korrelál”, azaz a két szín össze van
kapcsolva egymással. Az információ az én biliárdgolyóm színéről benne
van a tiédben is. Az én biliárdgolyómnak „információja van” a tiédről.
Ha belegondolunk, pontosan ez történik az életben is, amikor
kommunikálunk: például ha telefonálok valakinek, akkor tudom, hogy a
telefon a másik fél hangját függővé teszi az én hangomtól. A két fél hangja
összekapcsolódik, mint a biliárdgolyók színe.
 A példa nem véletlen: Shannon, az információelmélet megalapozója
egy telefontársaságnál dolgozott, és folyamatosan kereste a módját, hogyan
lehetne pontosan megmérni, mennyit „vihet át” egy telefonvonal. De mit
„visz” egy telefonvonal? Információt, lehetőséget az alternatívák
megkülönböztetésére. Ezért definiálta Shannon az információt.
De miért hasznos s talán alapvető is az információ fogalma? Az indok
nagyon árnyalt. Azért, mert méri a fizikai rendszerek képességét az egymás
közötti kommunikációra.
Térjünk még egyszer vissza Démokritosz atomjaihoz. Képzeljünk el
egy olyan világot, amelyet atomok határtalan tengere alkot: visszapattannak
egymásról, vonzzák egymást vagy egymáshoz tapadnak – és semmi egyéb.
Nem hiányzik valami?
Platón és Arisztotelész ragaszkodott ahhoz, hogy bizony, hiányzik.
Úgy gondolták, hogy a dolgok formája az a hiányzó többlet, amely
hozzájön még a dolgokat kitevő anyaghoz – hogy általa megérthessük a
világot. Platón szemében ezek a formák önmagukban léteznek, egy éteri,
tökéletes világban: az ideák világában. A ló eszméje bármely valódi lónál
előbb és attól függetlenül is létezett. Sőt egy valóságos ló Platónnak csak az
ideális ló halovány mása. A lovat alkotó atomok nem sokat számítanak;
csak a „lóság” számít, a ló elvont formája. Arisztotelész valamivel
életszerűbb, de a forma az ő felfogása szerint sem szűkül az anyagra. Egy
szoborban több van, mint a szobor anyagát adó kő. Arisztotelésznek ez a
több a forma. Így bírálták az ókori világban Démokritosz erőteljes
materializmusát. És még ma is ez a szokásos érv a materializmus ellen.
De Démokritosz csakugyan azt vetette volna fel, hogy minden az
atomokig egyszerűsíthető? Lássuk közelebbről. Démokritosz azt mondja,
hogy az atomok összekapcsolódásakor a formájuk számít, elhelyezkedésük
a struktúrában, és az is, ahogyan összeállnak. Az ábécé betűit hozza fel
példának, azokból húsz-egynéhány van, ám, mint mondja, különböző
módokon kombinálva őket „kaphatunk komédiát vagy tragédiát, mulatságos
történeteket vagy nagy, epikus költeményeket”.107
Ebben a gondolatban jóval több van puszta atomoknál: az számít,
hogyan kapcsolódnak össze, milyen az egymáshoz való viszonyuk. De
miért fontos ez egy olyan világban, amelyben nincs más, csak atom?
Ha az atomok is ábécét alkotnak, akkor ki az, aki elolvashatja az
ezekből a betűkből összerakott szavakat?
 A válasz a részletekben bújik meg: az atomok elrendeződésének módja
korrelációban van más atomok elrendeződésének módjával. Vagyis egy
atomokból álló együttesnek lehet információja a szó precíz, technikai
értelmében egy másik atomegyüttesről.
Ez a fizikai világban folyamatosan és mindenhol megtörténik,
mindenkor és mindenütt: a szemünkbe jutó fény információt hordoz azokról
a tárgyakról, amelyektől érkezik; a tenger színe információt ad a föléje
boruló ég színéről; egy sejt információt hordoz az őt megtámadó vírusról;
egy új élőlény szintén információkat hordoz, mert kapcsolatban áll a
szüleivel és azzal a fajjal, amelynek képviselője; és te, kedves Olvasó, e
sorok olvasásakor információt kapsz arról, mire gondolok én írás közben,
arról tehát, hogy mi játszódik le az agyamban a fogalmazás pillanatában.
Ami agyad atomjaiban lejátszódik, az nem teljesen független attól, ami az
én agyam atomjaiban lejátszódik: kommunikálunk.
A világ tehát nem csak egymásnak ütköző atomok hálója: atomok
halmaza közötti összefüggések, fizikai rendszerek egymásról szerzett
információinak hálózata is.
Mindebben nincs semmi idealizmus vagy spiritualitás; ez csupán
alkalmazása Shannon gondolatának – annak, hogy az alternatívák
megszámlálhatók. De ez mind éppúgy része a világnak, mint a Dolomitok
sziklái, a méhek zümmögése vagy a tenger hullámzása.
Ha egyszer megértettük, hogy az univerzumban létezik a kölcsönös
információknak ez a hálózata, természetes, hogy megpróbáljuk használni
ezt a kincsesbányát a világ leírására. Kezdjük a világnak egy
jellegzetességével, amelyet jól értünk a 19. század vége óta: a hővel. Mi a
hő? Mit jelent az, ha azt mondjuk: valami meleg? Mi az oka annak, hogy
egy csésze forró tea lehűl, s nem lesz még melegebb?
Ludwig Boltzmann osztrák tudós, a statisztikai mechanika
megalapítója értette meg elsőként az okát.108 A hő a molekulák
véletlenszerű, mikroszkopikus mozgása: ha a tea melegebb, akkor a
molekulái gyorsabban mozognak. De miért hűl le a tea? Boltzmann
megkockáztatott egy ragyogó hipotézist: azért, mert a meleg teának és a
hideg levegőnek (így együtt) megfelelő molekulák lehetséges állapotainak a
száma kisebb, mint azoké, amelyek a hideg teának és a kissé felmelegedett
levegőnek felelnek meg. A közös, együttes állapot a kevesebb állapotnak
megfelelő helyzetből olyan helyzet felé tart, amelyben több a lehetséges
állapot.
 Ki is fejtem. A teamolekulák roppant sokan vannak, igen-igen kicsik,
és nem ismerjük pontosan a mozgásukat. Nincs tehát információnk. Ezt a
hiányzó információ azonban kiszámítható. (Boltzmann meg is tette:
kiszámította, hány különböző állapotban lehetnek a meleg tea molekulái. Ez
a szám függ a hőmérséklettől.) Ha a tea lehűl, akkor az energiájából
valamennyi a levegőbe jut, a teamolekulák tehát lassabban mozognak, a
levegőmolekulák mozgása meg felgyorsul. Ha kiszámítjuk a hiányzó
információt, akkor arra jutunk, hogy az nőtt. Ha a tea melegedne – hőt
vonva el a hidegebb levegőből –, akkor nőne az információ. Más szóval:
többet tudnánk. De információ nem hullik az égből. Magától meg nem
nőhet, mert azt, amit nem tudunk, azt nem tudjuk. Következésképpen a tea
a hideg levegővel érintkezve nem melegedhet fel magától. Ez kicsit
mágikus, de beválik: megjósolhatjuk a hő viselkedését pusztán arra a
megfigyelésre támaszkodva, hogy az információ ingyen nem növekedhet!
Boltzmannt nem vették komolyan. Ötvenhat éves korában Duinóban,
Trieszttől nem messze öngyilkosságot követett el. Ma a fizika egyik
lángelméjének tartjuk. Sírján ez a képlet áll:

S = k logW

a (hiányzó) információt az alternatívák számának logaritmusával adja meg

– logaritmussal, mint Shannon. Boltzmann meglátta ebben a mennyiségben
a termodinamikában használt entrópiát. Az entrópia „hiányzó információ”,
azaz negatív előjelű információ. Az entrópia összmennyisége csak nőhet,
mert az információ csak csökkenhet.109
A fizikusok ma már széles körben elfogadják, hogy az információ
fogalmi eszközként szolgálhat a hő természetének tisztázásában.
Vakmerőbb gondolat – de egyre több elméleti fizikus hajlik rá –, hogy az
információ fogalma hasznos lehet a kvantummechanika egyelőre rejtélyes
vonatkozásainak megértésében (az 5. fejezetben volt róluk szó).
Ne feledjük, hogy a kvantummechanikának éppen az az egyik
alapgondolata, hogy az információ véges. A klasszikus mechanika szerint
egy fizikai rendszer mérésekor végtelenül sokféle eredmény adódhat,110 de
a valóságban csak véges sok, mint azt a kvantummechanika jóvoltából
megértettük. A kvantummechanikát felfedezésnek tekinthetjük: annak a
felfedezéseként, hogy az információ a természetben mindig véges.
Voltaképpen a kvantummechanika egész szerkezetét felfoghatjuk és
értelmezhetjük az információ fogalmaival, éspedig a következőképpen. Egy
fizikai rendszer csak egy másik rendszerrel való kölcsönhatásban nyilvánul
meg. Egy fizikai rendszer mindig egy másik fizikai rendszerhez viszonyítva
írható le – ahhoz viszonyítva, amellyel kölcsönhatásban áll. A fizikai
rendszer bármiféle leírása tehát mindig információ leírása – az egyik
rendszernek a másikról szerzett információjáé –, vagyis, mondhatni, a
rendszerek közötti korreláció leírása. A kvantummechanika körüli homály
kevésbé lesz sűrű, ha a kvantummechanikát a fizikai rendszerek egymásról
kapott információjának leírásaként értelmezzük.
Egy rendszer leírása végső soron nem más, mint a rendszert ért
múltbeli kölcsönhatások összefoglalása, majd a kölcsönhatások ismeretében
megalkotott előrejelzés arról, hogy milyen hatással lehetnek a rendszerre a
majdani kölcsönhatások.
A kvantummechanika egész formális szerkezete nagyrészt levezethető
két egyszerű előfeltevésből:111

1. A lényegi információ véges minden fizikai rendszerben.

2. Egy fizikai rendszerről mindig szerezhetünk új információt.

A „lényegi információ” itt az az információ, amelyre egy adott

rendszerről a vele való múltbeli kölcsönhatásaink során szert tettünk: olyan
információ, amelynek birtokában előre jelezhetjük, hogy mi lesz az
eredménye a rendszerrel való további kölcsönhatásainknak. Az első feltevés
a kvantummechanika szemcsés természetét jellemzi: azt, hogy a
lehetőségek csak véges számúak. A második feltevés a
kvantumdinamikabeli meghatározatlanságot jellemzi: azt, hogy mindig van
valami, ami nem látható előre, ami által új információhoz juthatunk. Mivel
a lényegi információ összmennyisége (az első feltevés szerint) nem nőhet a
végtelenségig, azért valahányszor új információhoz jutunk egy rendszerről,
a korábbi információk egy része lényegtelenné válik – mondhatni, nem lesz
semmilyen hatása az előrejelzésekre. A kvantummechanikában, ha
kölcsönhatásba kerülünk egy rendszerrel, akkor általában nemcsak nyerünk
valamit, hanem „töröljük” is a másik rendszerrel kapcsolatos információ
egy részét.112
Ebből a két egyszerű feltevésből jórészt következik a
kvantummechanika egész matematikai struktúrája. Az elmélet tehát
meglepően alkalmas arra, hogy információelméleti fogalmakkal fejezzük ki.
John Wheeler, a kvantumgravitáció atyja értette meg elsőként, hogy az
információ fogalma döntő fontosságú a kvantumvalóság megértésében.
Tőle származik az „it from bit” (az it, vagyis az „az”, a valami – a bitből, az
információ mértékegységéből; vagyis információból lesz a valami), az a
gondolat, hogy „minden információ”.
Az információ újra megjelenik a kvantumgravitáció közegében.
Emlékszünk: bármely felületnek a területét a felületen átlépő spinhurkok
száma határozza meg. Ezek a spinek diszkrét mennyiségek, és mindegyik
hozzáad valamennyit a felület területéhez.
Egy meghatározott területű felület sokféleképpen – mondjuk, N-
féleképpen – állhat össze a területnek ezekből az elemi kvantumjaiból. Ha
tehát ismerjük a felület területét, de nem tudjuk, hogy pontosan hogyan
oszlanak meg a felszíni kvantumjai, akkor hiányzik valamennyi
információnk a felületről. Éppen ez az egyik út a fekete lyukak hőjének
kiszámításához: egy fekete lyuk felszíni, éspedig egy bizonyos területű
felületdarabba bezárt kvantumjainak N-féle különböző eloszlása lehetséges.
Mindez hasonlít a csészebeli meleg teára: abban a molekulák N-féle
különböző módon mozoghatnak. Eszerint a fekete lyukhoz valamekkora
nagyságú „hiányzó információ”, azaz entrópia társítható.
A fekete lyukhoz így hozzárendelt információmennyiség közvetlenül
függ a fekete lyuk A felszínétől: ha a fekete lyuk nagyobb, akkor nagyobb a
hiányzó információmennyiség is.
A fekete lyukba bekerült információ kívülről már nem szerezhető
vissza. De ez a belépő információ mindig visz magával energiát, s azzal a
fekete lyuk nagyobbá válik, s így nagyobb lesz a felszíne is. Kívülről
szemlélve a fekete lyukba veszett információ a fekete lyuk felszínéhez
kapcsolódó entrópiaként jelenik meg. Jacob Bekenstein izraeli fizikus
gyanított elsőként valami ilyesfélét.
A helyzet azonban a legkevésbé sem világos, mert, mint azt a
legutóbbi fejezetben láttuk, a fekete lyukak termikus sugárzást bocsátanak
ki, apránként elpárolognak, egyre kisebbé válnak, majd alighanem el is
tűnnek, s beleolvadnak a teret Planck-léptékben alkotó mikroszkopikus
fekete lyukak tengerébe. Hova tűnik a fekete lyukba veszett információ,
ahogyan a fekete lyuk egyre kisebb lesz? Az elméleti fizikusok vitáznak
ezen a kérdésen, de senkinek nincs rá világos válasza.
Mindez, azt hiszem, arra utal, hogy a világ működésének megértéséhez
három összetevőt kell egybegyúrnunk, nem kettőt: az általános
relativitáselmélet és a kvantummechanika mellett a hőelméletet, vagyis az
információelméletként is leírható statisztikai mechanikát és termodinamikát
is. De az általános relativitáselmélet termodinamikája – nevezhetjük a
térkvantumok statisztikai mechanikájának is – még éretlen gyermekkorát
éli. Egyelőre teljes a zűrzavar, és még nagyon sok mindent kell
megértenünk.
Mindez elvezet bennünket a könyvben bemutatandó utolsó
elképzeléshez: a termikus időhöz.

Termikus idő

A termikus idő lényegi problémája egyszerű. A 7. fejezetben megmutattam,

hogy a fizikában nem kell az idő fogalmára támaszkodni. Egyáltalán, jobb
az időt el is felejteni. A fizika lényegi szintjén az időnek nincs semmilyen
szerepe. Ezt megértve könnyebb a kvantumgravitációra egyenleteket felírni.
Sok más hétköznapi fogalom sem jut szerephez az univerzum
alapegyenleteiben; ilyen például a „fent” és a „lent” vagy a „meleg” és a
„hideg”; nem is olyan meglepő tehát, hogy köznapi közös fogalmaink
eltűnnek az alapelméletből. De ha megbékélünk is ezzel, óhatatlanul
szembekerülünk egy másik problémával. Hogyan nyerhetjük vissza a
mindennapi fogalmakat? Hogyan bukkannak elő a mi sajátságos
közegünkben?
Például a „fent” vagy a „lent” nem kerül be ugyan a newtoni
egyenletekbe, de tudjuk, mit jelentenek egy abszolút magasság vagy
abszolút mélység nélküli sémában. A „fent”-nek és „lent”-nek van jelentése
egy nagy tömeg, például egy bolygó közelében. A „lent” a közeli nagy
tömeg vonzásiránya, a „fent” pedig az ezzel ellenkező irány. Ugyanez
elmondható a „meleg”-ről és a „hideg”-ről is: mikroszkopikus szinten
nincsenek „meleg” és „hideg” tárgyak, de ha nagy számban gyűjtünk egybe
mikroszkopikus összetevőket, és középértékekkel írjuk le őket, akkor már
megjelenik a „meleg” fogalma: a meleg test olyan test, amelynek az
összetevői átlagban nagy sebességűek. Bizonyos helyzetekben tehát
megérthetjük a „fent”-et és a „meleg”-et: az egy nagy tömeg közelségére
utal, vagy arra, hogy sok molekula középértékeivel foglalkozunk.
Valami effélének kell érvényesnek lennie az „idő”-re is. Bár az idő
fogalmának elemi szinten nincs semmilyen szerepe, a mindennapjainkban
mégis nagyon fontos (akárcsak a „fent” meg a „meleg”). Mi az „idő
múlása”, ha az idő nem része a világ alapleírásának?
A válasz egyszerű: az idő eredete olyasféle lehet, mint a hőé: sok
mikroszkopikus változó átlagából származik. Lássuk ezt részletesebben!
Hogy az idő és a hő között mély kapcsolat van, az nagyon régi és
vissza-visszatérő gondolat. Ha belegondolunk, az idő múlásával
összekapcsolt jelenségek mind magukban foglalják a hőt is. Az időnek
szembeszökő tulajdonsága, hogy előrefelé halad, s nem visszafelé, vagyis
hogy visszafordíthatatlan: irreverzibilis. A „mechanikai” jelenségek – azok
tehát, amelyekben a hő nem jut szerephez – mind visszafordíthatók.
Ennélfogva ha lefilmezzük őket, majd visszafelé játsszuk le a filmet, akkor
azt teljesen hihetőnek fogjuk látni. Ha filmre vesszük egy inga mozgását,
vagy egy felfelé hajított kőét, amint felrepül, majd visszaesik, a filmet pedig
visszafelé lejátszva nézzük meg, akkor teljesen megszokott ingamozgást
fogunk látni, és teljesen valószerűnek látjuk a feldobott és visszaeső kő
látványát is.
Ha a kő földet ér, akkor ott megáll, ott marad, vetheted ellene: ha ezt
fordított sorrendben néznénk a filmen, akkor a földről magától felugró
követ látnánk, és az nem kézenfekvő. De ha a kő földet érve megáll, akkor
hova lesz az energiája? Felmelegíti a földet! Kismértékben hővé válik. S
mihelyt hő keletkezik, a folyamat már visszafordíthatatlan: a múlt
különbözik a jövőtől. S mindig a hő, és csakis a hő választja el a múltat a
jövőtől.
Ez egyetemes jelenség. Az égő gyertya füstté változik – de a füstből
nem lesz gyertya –, és a gyertya hőt fejleszt. Egy csésze forró tea lehűl, és
nem melegszik fel: hőt szór szét. Élünk és öregszünk magunk is: hőt
termelünk. A biciklink is megkopik: a súrlódással hőt termel. Gondoljunk a
naprendszerre. Elsőre úgy tűnik: folyamatosan kering, mint egy hatalmas
óramű, mindig ugyanúgy. Nem termel hőt, és ha visszafelé látnánk
mozogni, semmin sem akadnánk fenn. De közelebbről nézve itt is vannak
visszafordíthatatlan jelenségek: a Nap folyamatosan fogyasztja
hidrogénkészletét, s egyszer majd kifogy belőle, és akkor kialszik: a Nap is
öregszik, és bizony hőt termel. Látszatra a Hold is változatlanul kering a
Föld körül, s mindig ugyanaz marad, valójában azonban lassan távolodik.
Éspedig azért, mert árapályt kelt, az pedig valamelyest felmelegíti a
tengervizet, és azáltal energiát cserél a Holddal. Valahányszor olyan
jelenséget veszünk, amely az idő múlását igazolja, azt hőfejlődés kíséri.
Nincs kitüntetett időirány hő nélkül.
De a hő a sok változó átlagára használatos név.
A termikus idő elgondolása megfordítja ezt a megfigyelést. Vagyis
nem azt kérdezzük, hogy az idő miért okoz hőszétoszlást, hanem azt:
hogyan kelt a hő időt.
Boltzmann jóvoltából tudjuk: a hő fogalma abból a tényből ered, hogy
átlagokkal vagyunk kölcsönhatásban. A termikus idő gondolata szerint az
idő fogalma is csak abból fakad, hogy sok változó átlagával találkozunk.113
Ha teljes leírásunk van egy rendszerről, akkor a rendszer változói mind
egyenrangúak, egyik sem lép elő időváltozóként. Más szóval egyik sem
kötődik össze megfordíthatatlan jelenségekkel. De mihelyt sok változó
középértékeivel írunk le egy rendszert, kapunk egy kivételes változót, és az
úgy viselkedik, mint a szokásos idő. Olyan idő tehát, amelynek
előrehaladtával a hő széjjeloszlik. Ez a mindennapi, tapasztalati idő.
Következésképpen az idő nem alapeleme ugyan a világnak, mégis
felbukkan, mert a világ hatalmas, magunk pedig csak kicsiny rendszerei
vagyunk ennek a világnak, és csak makroszkopikus változókkal vagyunk
kapcsolatban, azok pedig számtalan kis, mikroszkopikus változó
középértékei. Mindennapi életünkben soha nem látunk különálló elemi
részecskéket, a tér egyes kvantumait. Csak köveket látunk, hegyeket,
barátaink arcát – és ezek az általunk látott dolgok elemi összetevők
hatalmas tömegéből állnak össze. Mindig csak középértékekhez, átlagokhoz
kapcsolódunk. Az átlagok pedig már csak átlag módjára viselkednek: hőt
szórnak szét, és lényegükből adódóan előidézik az időt.
Ezt a gondolatot azért nehéz megragadni, mert nehéz elképzelni egy
idő nélküli világot, és hogy az idő efféle közelítésekből adódik. Nagyon
megszoktuk, hogy a világot időben létezőnek gondoljuk el. Időben létező
lények vagyunk: az időben lakunk, az idő táplál bennünket. Ennek a
mikroszkopikus változók középértékei által létrehozott időbeliségnek,
mulandóságnak vagyunk a folyományai. De nem hagyhatjuk, hogy
képzelőerőnk korlátai félrevezessenek. A világ jobb megértéséért gyakran
szembe kell mennünk az intuícióval. Ha nem kellene, akkor könnyebb
dolgunk lenne.
Az idő annak a következménye, hogy nem veszünk tudomást a dolgok
fizikai mikroállapotairól. Az idő az az információ, amely nincs meg
nekünk.
Az idő a tudatlanságunk.

Valóság és információ

Miért játszik az információ ennyire lényegi szerepet? Talán azért, mert amit
tudunk egy rendszerről, azt nem szabad összetéveszteni a rendszer teljes
állapotával. Amit tudunk, azt mindig a rendszer és közöttünk lévő
viszonyról tudjuk. A tudás eredendően relációs: tárgyától éppannyira függ,
mint alanyától. A fizikai rendszereknek nincs olyan állapotuk, amely –
nyíltan vagy elfedve – ne kapcsolódna valamely másik fizikai rendszerhez.
A klasszikus mechanika félrevezetett bennünket: azt sugallta, hogy
elboldogulhatunk e nélkül az egyszerű igazság nélkül is, és – legalábbis
elméletileg – lehet a megfigyelőtől teljesen független képet kialakítani a
valóságról. A fizika fejlődése azonban megmutatta, hogy ez végül is
lehetetlen.
Vigyázat: ha azt mondom, hogy „van információnk” egy csésze tea
hőmérsékletéről, vagy hogy „nincs információnk” a molekulák külön-külön
vett sebességéről, az nem valami tudati állapotról szól, se nem elvont
gondolatról. Ezzel csak annyit mondok, hogy a fizika törvényei kapcsolatba
hoznak bennünket a hőmérséklettel (például megnézek egy hőmérőt), de az
egyedi molekulák sebességével nem. Ez ugyanaz az információfogalom,
amellyel ezt a fejezetet kezdtem: a kezedben lévő fehér golyónak
„információja van” arról, hogy az én kezemben fekete a golyó. Fizikai
tényekkel foglalkozunk, nem elmebeli fogalmakkal. Egy biliárdgolyónak
akkor is lehetnek információi, ha nincsen semmiféle tudati állapota, és van
információ a számítógépbe dugott pendrive-on is (a rányomtatott gigabájtok
száma meg is mondja, hogy mennyi információ lehet rajta), pedig az sem
gondolkodik. Az ebben az értelemben vett információ – korreláció a
rendszerek állapota között – mindenütt jelen van a természetben.
 Úgy hiszem, hogy a valóság megértéséhez szem előtt kell tartanunk,
hogy a valóság éppen ez a kapcsolathálózat, a világ szövetét alkotó
kölcsönös információk hálózata. A körülöttünk lévő világot testekre,
tárgyakra szabdaljuk szét. Csakhogy a valóság nem különálló dolgokból áll.
A valóság szakadatlan változás, áramlás. Gondoljunk csak a tenger
hullámaira. Hol végződik egy ilyen hullám? Hol kezdődik? Ki tudja
megmondani? Márpedig a hullámok valóságosak. Vagy gondoljunk a
hegyekre. Hol kezdődik egy hegy? S hol végződik? Meddig folytatódik a
földfelszín alatt? Az ilyen kérdéseknek nincs sok értelmük, mert a hullám
vagy a hegy nem önmagában áll; csak azért van, mert mi éppen így tagoltuk
a világot, hogy megértsük, hogy könnyebben beszélhessünk róla. Ezek a
határok önkényesek, a hagyományokban gyökereznek, kényelmesek:
jobban függnek tőlünk (mint fizikai rendszerektől), mint a hullámoktól
vagy a hegyektől. Módok a nekünk ismert információk – sőt inkább
információformák – rendezésére.
Ha jól belegondolunk, ez igaz bármely testre, tárgyra, sőt az élő
szervezetre is. Emiatt nem sok értelme van azt feszegetni, hogy félig
levágott körmünk még hozzánk tartozik-e vagy már nem; vagy azt kérdezni,
hogy a macska díványomon maradt szőre vajon még a macska szőre-e vagy
sem. Vagy hogy pontosan mikor kezdődik egy gyermek élete? Azon a
napon, amikor valaki először vágyik utána, jóval a fogantatás előtt; vagy
amikor először képe lesz önmagáról; vagy az első lélegzetvételkor; vagy
amikor hallgat a nevére, vagy amikor megfelel valamilyen más
konvenciónak? Ezek a konvenciók mind hasznosak, de önkényesek. Mind
gondolkodásmódok, felfogásmódok, hogy gondolkodhassunk és kiismerjük
magunkat a valóság bonyolultságában.
Egy élő rendszer folyamatosan megújul, hogy azonos maradjon
önmagával, s szakadatlan kölcsönhatásban van a külső világgal. Az ilyen
rendszerekből csak azok maradhatnak életben, amelyek hatékonyabbak
mindezekben, következésképpen a fennmaradást segítő tulajdonságok
jellemzik őket. Emiatt megragadhatók az intencionalitás („a tárgyra
irányultság”) fogalmaival. Tehát fennmaradást tekintve hatékony összetett
formák szelekciójának, kiválasztásának eredményei. A változó
környezetben való fennmaradás leghatékonyabb módja azonban a külső
világhoz való kapcsolódások, vagyis az arról szerzett információk jó
kezelése: gyűjtése, elraktározása, továbbítása és feldolgozása. Erre való a
DNS, az immunrendszer, az idegrendszer, az összetett agy, a nyelvek, a
könyvek, az alexandriai könyvtár, a számítógép, a Wikipédia: a cél az
információ minél hatékonyabb kezelése – a fennmaradást segítő korrelációk
kezelése
Az a szobor, amit Arisztotelész lát egy márványtömbben, több a
márványtömbnél: de nem is absztrakt forma, amely éppen csak benne lakik
a márványtömbben. Olyasvalami, ami az Arisztotelész elméje vagy a mi
elménk és a márványtömb közötti kapcsolatban rejlik; valami, ami ahhoz az
információhoz tartozik, amivel a márványtömb Arisztotelésznek vagy
nekünk szolgál. Valami, aminek köze van egy diszkoszvetőhöz,
Pheidiaszhoz, Arisztotelészhez és a márványhoz, és benne rejlik a szobor
atomjainak kölcsönös elhelyezkedésében, a mi elménkben és
Arisztotelészében. Ezek mondanak valamit egy diszkoszvetőről, ahogyan a
te kezedben elárulja a fehér golyó, hogy az én kezemben fekete van. A
felépítésünk olyan, hogy pontosan ezt – vagyis az információt – kezelni
tudjuk, és ennek jóvoltából életben maradjunk.
Még ebből a rövid áttekintésből is világosan ki kell tűnnie, hogy az
információnak központi szerep jut a világ megértésére tett
próbálkozásainkban. Az információ fogalmának mint a megértés
eszközének egyre nagyobb tere nyílik a kommunikációtól kezdve a biológia
genetikai alapjaiig, a termodinamikától a kvantummechanikáig, sőt a
kvantumgravitációig. A világot nem amorf, alaktalan atomegyüttesként kell
elgondolnunk, hanem inkább tükrök – kölcsönkapcsolatok – játékaként:
játékként az atomok kombinációi által kialakított struktúrák
kölcsönkapcsolatai között.
Ahogyan Démokritosz mondta, nemcsak az számít, hogy atomok
vannak, hanem az is, hogyan rendeződnek össze. Az atomok olyanok, mint
az ábécé betűi: különös ábécé ez, olyan gazdag, hogy megtanul olvasni,
gondolkodni, sőt önmagát is el tudja gondolni. Nem atomok vagyunk: rend
vagyunk, atomok összerendeződésében megmutatkozó rend; s
visszatükrözhetünk más atomokat és önmagunkat is.
Démokritosz különös módon határozza meg az „embert”: „Az ember
az, akit mindannyian ismerünk.”114 Ostobaságnak tűnik, semmitmondónak;
pedig nem az.
Szolomon Jakovlevics Lurje, Démokritosz egyik legjobb ismerője
megjegyzi, hogy nem banalitás az, amit Démokritosz ezzel mond. Egy
ember természetét nem belső felépítése határozza meg, hanem személyes,
családi és társadalmi kölcsönhatásainak hálózata. Azok „tesznek” azzá
bennünket, amik vagyunk; azok oltalmaznak bennünket. Emberként azok
vagyunk, amit mások ismernek belőlünk, azok, amit magunk ismerünk
önmagunkból, és mások tudnak arról, amit tudunk. Összetett csomópontjai
vagyunk a kölcsönös információk gazdag hálózatának.
Mindez még nem elmélet. Ezek általunk követett nyomok, hogy – mint
remélem – megpróbáljunk többet megérteni a körülöttünk lévő világból.
Rengeteg mindent kell még megértenünk. Erről beszélek a most következő,
utolsó fejezetben.
 13.
A REJTÉLY
A mélyben van az igazság.
DÉMOKRITOSZ115

Elmondtam, mit gondolok a dolgok természetéről annak fényében, amit

eddig sikerült megtudnunk róluk. Összefoglaltam a fizika alapjait alkotó
néhány gondolat fejlődését, bemutattam a 20. század nagy fizikai
felfedezéseit és azt, milyen világkép rajzolódik ki a kvantumgravitációs
kutatásokból.
Biztos vagyok-e mindebben? Nem vagyok.
A tudomány történetében a legelső és legszebb lapok közé tartozik
Platón Phaidónjának az a része, amelyben Szókratész a Föld alakját
magyarázza.
Szókratész azt mondja, hogy „úgy tartja”: a Föld egy gömb, nagy
völgyekkel, ahol az emberek élnek. Alapjában igaza van, ha egy kicsit
zavaros is. „Nem vagyok benne biztos” – teszi hozzá. S ez sokkal többet ér,
mint a lélek halhatatlanságáról szóló képtelenségek a dialógus többi
részében. S nemcsak azért, mert ez a ránk maradt legrégebbi, tisztán
megfogalmazott szöveg arról, hogy a Földnek gömb alakúnak kell lennie.
Még fontosabb azonban, hogy Platón kristálytisztán elismeri kora
gondolkodásának határait. „Nem vagyok benne biztos”, mondja
Szókratésszel.
Saját tudatlanságuknak ez az éleslátó felismerése a tudományos
gondolkodás lényege. Ennek a felismerésnek a jóvoltából szereztünk ilyen
sok ismeretet a világról. Ma sem vagyunk biztosak abban, amit sejtünk,
ahogyan Szókratész nem volt biztos a Föld gömb alakjában. Tudásunk
határainál kutatunk tovább.
Hogy tudatában vagyunk ismereteink korlátainak, azzal vele jár – és
tudatában vagyunk ennek is –, hogy amit ma tudunk, arról kiderülhet, hogy
téves vagy pontatlan. A tévedésektől csak úgy szabadulhatunk meg, csak
úgy tanulhatunk többet, ha szem előtt tartjuk, hogy nézeteink lehetnek
tévedések is. Valamit megtanulni csak bátorsággal lehet: bátran el kell
ismernünk, hogy amit gondolunk, az lehet tévedés vagy legalábbis naivitás,
még legmélyebben gyökerező bizonyosságaink is; árnyékok Platón
barlangjának falán.
A tudomány ebből az alázatból születik: nem bízhatunk vakon a
megérzésekben. Nem szabad elhinnünk azt, amit mindenki állít. Nem
hagyatkozhatunk az apáink és nagyapáink által felhalmozott tudásra.
Semmit sem tanulunk, ha azt hisszük, tudjuk már, mi a lényeg, ha úgy
gondoljuk, benne van az már valamely könyvben, vagy tudják azt a törzs
öregjei. Amikor az emberek azt vallották, amit hittek, azokban a
századokban nem sokat tanultak. Ha Einstein, Newton és Kopernikusz
megbízott volna atyáinak tudásában, akkor sohasem vontak volna kétségbe
semmit, és nem vihették volna előbbre ismereteinket. Ha senkiben nem
támadtak volna kétségek, ma is fáraókat imádnánk istenként, és azt
gondolnánk, hogy a Föld egy nagy teknős hátán nyugszik. A
leghatékonyabb tudás is naivnak bizonyulhat végül: még Newtoné is, amint
azt Einstein bebizonyította.
Olykor azt szegezik a tudomány ellen, hogy úgy tesz, mintha mindent
meg tudna magyarázni, mintha volna válasza minden kérdésre. Különös vád
ez. Bármely kutató a világ bármely laboratóriumában tudja, hogy a
tudományt művelni: napi szembesülés tulajdon korlátainkkal – azzal a
számtalan dologgal, amit nem tudunk vagy nem sikerül elvégeznünk. Hol
van ez a mindentudás önteltségétől! Nem tudjuk, hogy jövőre milyen
részecskéket láthatunk majd a CERN-ben, mit fognak látni következő
távcsöveink, vagy mely egyenletek írják valóban le a világot; nem tudjuk
megoldani már meglévő egyenleteinket, és időnként még azt sem tudjuk,
hogy mit jelentenek; nem tudjuk, hogy amin éppen dolgozunk, az a szép
elmélet vajon helyes-e. Nem tudjuk, mi van a Nagy Bummon túl; nem
tudjuk, hogyan működik egy vihar, egy baktérium vagy a szem – vagy a
sejtek a testben, vagy gondolkodásunk folyamatai. A kutató mélységes
tudatlanságunk tudatában dolgozik, számos korlátunk, tudásunk korlátainak
kötöttségében.
De ha semmiben sem vagyunk biztosak, hogyan bízhatunk a tudomány
állításaiban? A válasz egyszerű: a tudomány nem attól megbízható, hogy
biztos válaszokkal szolgál. Hanem mert a ma adható legjobb válaszokat
adja. A tudomány adja a legtöbbet abból, amit a problémákkal küzdve
sikerült megtudnunk. És éppen a nyitottság, a mindenkori ismeretek
szakadatlan kétségbevonása teszi, hogy a tudomány válaszai a ma tudható
legjobb válaszok: ha jobb választ találtál, akkor az tudománnyá válik.
Einstein azzal, hogy jobb válaszokat adott Newtonnál, nem tette kétségessé
– épp ellenkezőleg: megerősítette – a tudomány alkalmasságát a legjobb
válasz megadására.
A tudomány válaszai tehát nem azért hihetőek, mert véglegesek
volnának. Azért hihetőek, mert nem véglegesek. Hihetőek, mert ezek a ma
adható legjobb válaszok. És azért a legjobbak, mert nem véglegesnek
tekintjük őket, hanem javíthatónak. Tudatlanságunk tudata teszi a
tudományt megbízhatóvá.
És megbízhatóságra van szükségünk, nem bizonyosságra. Igazi
bizonyosságok ugyanis nincsenek, és soha nem is lesznek a birtokunkban,
hacsak behunyt szemmel nem hiszünk valamiben. A legmegbízhatóbb
válaszok a tudomány válaszai, mert a tudomány már meghatározása szerint
is a legmegbízhatóbb válaszokat keresi, s nem a bizonyosságokat.
Bár a korábbi tudásban gyökerezik, a tudományban mint
vállalkozásban a változás a lényeg. Az itt elmesélt történet gyökerei
évezredekre nyúlnak vissza, és a jó gondolatok megmaradtak benne, más
gondolatok nyomban kikerültek belőle, mihelyt akadt valami jobb. A
tudományos gondolkodás természeténél fogva kritikai, lázadó, türelmetlen,
nem éri be a priori elgondolásokkal, a tisztelettel, szentesített vagy
érinthetetlen igazságokkal. A tudás keresését nem a bizonyosságok hajtják,
hanem a bizonyosságok iránti gyökeres bizalmatlanság.
Ez azt jelenti: nem fogadhatjuk el hitelesnek azt, aki azt állítja, hogy az
igazság birtokában van. Emiatt olyan gyakori a kenyértörés a tudomány és a
vallás között. Nem azért, mintha a tudomány olyasmire tartana igényt, hogy
ismeri a végső válaszokat, hanem ennek épp az ellenkezője miatt: mert a
tudományos szellem nem hiszi, bárki állítja is magáról, hogy a végső
válaszok birtokában van, vagy hogy csak ő fér hozzá az Igazsághoz.
Tudásunk lényegi bizonytalanságait elfogadni: ez nem más, mint
elismerni, hogy tudatlanságba süppedve, következésképpen rejtélybe
süppedve élünk; elfogadni azt, hogy olyan kérdésektől körülvéve élünk,
amelyekre nem ismerjük a választ. Talán csak még nem ismerjük, vagy – ki
tudja – soha nem is fogjuk.
Nehéz dolog bizonytalanságokkal együtt élni. Vannak, akik bármi
bizonyosságot elfogadnak, még ha az alaptalan is, csak szabaduljanak a
korlátaink felismerése miatti bizonytalanságtól. Vannak, akik inkább
hisznek valami történetben, csak mert a törzs vénei is hittek benne, mintsem
hogy bátran elfogadnák a bizonytalanságot.
 A tudatlanság félelmet szülhet. A félelemtől hajtva megnyugtató
történeteket mesélhetünk magunknak: a magasságban, a csillagokon túl van
egy varázslatos kert, meg egy jóságos Atya, aki tárt karokkal fogad majd
bennünket. Mindegy, hogy igaz-e; megnyugtató.
A világban mindig előáll valaki, hogy ránk tukmálja a végső
válaszokat. A világ tele van olyanokkal, akik azt állítják, hogy az Igazság
birtokában vannak. Mert ők azt atyáiktól kapták; egy Nagy Könyvben
olvasták; közvetlenül sugalmazta nekik egy istenség; tulajdon
mélységeikben bukkantak rá. Mindig akad valaki, aki az Igazság
letéteményesének véli magát, mit sem törődve azzal, hogy seregestül
vannak más, hasonló letéteményesek, mind a maga egyedi, mindenki
másétól különböző Igazságával. Mindig felbukkannak fehérbe öltözött
próféták, azt hajtogatván, hogy „Kövess engem, én vagyok az igaz út”.
Nincs rossz szavam azokról, akik inkább ilyesmiben hisznek: szabad
emberek vagyunk, hihetünk abban, amiben akarunk. Talán van szemernyi
igazság abban a Szent Ágoston által említett tréfában: Mit csinált Isten a
világ teremtése előtt? „Alta… scrutantibus gehennas parabat” („Poklot
csinált a mélységes titkait vájkáló embereknek.”116). De ez ugyanaz a
„mélység”, ahová Démokritosz szerint – mint a fejezet elején álló idézetben
mondja – le kell jutnunk, ha az igazságot keressük.
Ami engem illet, én jobban szerek szembenézni tudatlanságunkkal,
elfogadni, és egy kevéssel túllátni rajta: megpróbálni megérteni, hogy mi
az, amit megérthetünk. Nemcsak azért, mert ennek a tudatlanságnak az
elfogadása ad kiutat a babonák és előítéletek fogságából, hanem
legfőképpen azért, mert a szememben nem tudásunk elfogadása a
legigazabb, a legszebb s főleg a legőszintébb út.
Igyekezni minél messzebbre látni, igyekezni minél messzebbre jutni –
ez azok közé a csodálatos dolgok közé tartozik, amelyek értelmet adnak az
életnek. Mint a szerelem, vagy mint nézni az égboltot. A tanulásvágy, a
felfedező kíváncsiság, az, hogy tudni akarjuk, mi van a dombokon túl, az,
hogy meg akarjuk kóstolni az almát – ez tesz emberré bennünket. Ahogyan
Dante Odüsszeusza is emlékezteti társait:
Nem holmi állatnak születtetek,
hanem keresni nagyságot s tudást!7117
 A világ sokkal különlegesebb és mélyebb, mint az elődeink mesélte
történetek. Menni akarok, és látni. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, még
nem szűnik meg a rejtély varázsa. Épp ellenkezőleg: elmerülünk a
titokzatosságban, a világ szépségében. A kvantumgravitáció feltárta világ új
és különös, még tele van rejtélyekkel, de összehangzó a maga egyszerű és
ragyogó szépségében.
Ez a világ nem a térben létezik és nem az időben fejlődik. Pusztán
egymással kölcsönhatásban álló kvantummezőkből áll, s azok
kvantumnyüzsgése idézi elő – a kölcsönhatások sűrű hálózatával – a teret,
az időt, a részecskéket, a hullámzást és a fényt (13.1. ábra).
S nyüzsög,
folyvást csak nyüzsög az élet és a halál,
gyöngéden s ellenségesen, érthetőn s megismerhetetlenül.

13.1. ábra A kvantumgravitáció szemléletes ábrázolása

Majd így folytatja a költő:

Ennyit fog fel szemünk innen, az őrtoronyból.118
 Ebben a világban nincsenek végtelenek, nincs benne végtelenül kicsi,
mert van egy minimális mértéke ennek a nyüzsgésnek, s az alatt nincs
semmi. Térkvantumok keverednek a téridőhabban, a dolgok szerkezete
pedig a kölcsönös információból születik meg; az sző kapcsolatokat a világ
térségei között. Egy néhány egyenlettel leírható világ. Esetleges
kiigazításokkal persze.
Tágas világ ez; még meg kell értenünk, fel kell tárnunk. Legszebb
álmom az, hogy valaki – talán épp ennek a könyvnek egy fiatal olvasója –
nekiindulhat majd, hogy bejárja, megvilágítsa, felfedezze. A dombon túl
más világok vannak, még tágasabbak, s még felfedezésre várnak.
 JEGYZETEK

VÉGJEGYZETEK
1A milétosziak, különösen Anaximandrosz tudományos gondolkodásáról
írtam Che cos’è la scienza. La rivoluzione di Anassimandro (Mi a
tudomány? Anaximandrosz forradalma) című könyvemet; Mondadori,
Milánó, 2012.

2Leukipposz milétoszi származása mellett például Szimplikiosz

(Simplicius) is tanúskodik (lásd M. Andolfo: Atomisti antichi.
Frammenti e testimonianze [Ókori atomisták. Töredékek és
tanúvallomások], Rusconi, Milánó, 1999, 103.), de biztosak nem
lehetünk benne. Alternatívaként antik szerzők nyomán szóba jöhet még
Elea. Gondolkodásának kulturális gyökerei miatt lényeges a Milétoszra
és Eleára való hivatkozás. Hogy Leukipposz mit köszönhet az eleai
Zénónnak, arról a következő oldalakon lesz majd szó.

3Seneca: Naturales quaestiones, VII. 3, 2d. Magyarul lásd

„Természettudományos vizsgálódások”. Seneca prózai művei. Szenzár
Kiadó, Budapest, 2002/2004.

4Cicero: Academica priora (Az Academica első változata). II. 23, 73.

5Sextus Empiricus [Szextosz Empeirikosz]: Adversus mathematicos [A

dogmatikusok ellen], VII, 135. Magyarul lásd Görög gondolkodók 2.
Empedoklésztől Démokritoszig. Démokritosz. A természetről és a
megismerésről. 4. [B 9.] Kövendi Dénes ford. Kossuth Könyvkiadó,
Budapest, 1992, 60.

6Lásd Aristoteles: De generatione et corruptione, A1, 315b 6. Magyarul

lásd Arisztotelész: A létrejövés és a pusztulás. Bognár László ford. ME
BTK Filozófiatörténeti Tanszék/Lestár Kiadó, Miskolc–Budapest, 2006.
Lásd még: Görög gondolkodók 2. [A 9.], id. kiad., 54–55.
7Az atomizmussal kapcsolatos töredékek és a róluk szóló ókori
kommentárok gyűjteményét lásd M. Andolfo: Atomisti antichi, id. kiad.
Démokritosz töredékeinek és a velük kapcsolatos kommentároknak
szép és komplett gyűjteményét Szolomon Jakovlevics Lurje (Соломон
Яковлевич Лурье) szovjet klasszika-filológus állította össze, olasz
kiadása: Democrito. Raccolta dei frammenti [Démokritosz
összegyűjtött töredékei], Bompiani, Milánó, 2007. (Orosz kiadását és
angol fordítását lásd az annotált irodalomjegyzékben.) Magyarul a
témával kapcsolatban lásd: G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofield: A
preszókratikus filozófusok. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1998/2002,
569–610.

8Egy újabb rövid és érdekes szöveg Démokritosz gondolkodásáról,

amelynek középpontjában az emberről vallott nézetei állnak: Stefano
Martini: Democrito: filosofo della natura o filosofo dell’uomo?
[Démokritosz: Természet- vagy emberfilozófus?], Armando, Róma,
2002.

9Platón: Phaidón XLVI. Platón összes művei, Első kötet. Kerényi Grácia
ford. Európa Könyvkiadó, Budapest 1984, 1088.

10Richard Feynman: The Feynman Lectures on Physics, 1. köt., Robert

Leighton és Matthew Sands szerk., Basic Books, London, 2011.
Magyarul lásd Richard P. Feynman, Robert B. Leighton és Matthew
Sands: A Feynman-előadások fizikából I. köt., A modern
természettudomány alapjai, a mechanika törvényei, relativisztikus
mechanika, forgó- és rezgőmozgás. Typotex Kiadó, Budapest, 2018, 29.

11Lásd Aristoteles: De generatione et corruptione [Arisztotelész: A

létrejövés és a pusztulás], id. kiad., A2, 316a.

12Egy újabb, szép szöveg Zénón apóriáiról és azok filozófiai, valamint

matematikai jelentőségéről Vincenzo Fano: I paradossi di Zenone
(Zénón paradoxonjai). Carocci, Róma, Róma, 2012. A témában
magyarul lásd például R. Mark Sainsbury: Paradoxonok. Typotex
Kiadó, Budapest, 2012, 5–28.
13A matematika nyelvén szólva: léteznek konvergens végtelen összegek. A
példában felhozott madzagra nézve ez ∑∞n=12-n, s ez 1-hez tart. Zénón
korában még nem értették a konvergens végtelen összegeket. De
Arkhimédész később már megértette, és alkalmazta is a
területszámításban. Newton is lépten-nyomon használta őket, de csak a
19. században tette Bernard Bolzano és Karl Weierstraß fogalmilag
teljesen tisztává ezeket a matematikai objektumokat. Arra azonban már
Arisztotelész is rájött, hogy ez utat nyithat a Zénónnak adandó válasz
felé: Arisztotelész ugyanis a tényleges végtelent megkülönbözteti a
potenciális végtelentől, azt mondja tehát, hogy a korlátlan oszthatóság
nem zárja ki azt, hogy valami már fel van osztva végtelen sok részre.

14Ovidius: Szerelmek, I/XV. 23–24. Halhatatlanság. Gaál László ford.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961, 56–57.

15Diogenész Laertiosz feljegyzése alapján ismerjük Démokritosz néhány

könyvének címét: Nagy kozmológia; Kis kozmológia, Kozmográfia; A
bolygókról; A természetről; Az ember természetéről; Az értelemről; Az
érzékekről; A lélekről; Az ízekről; A színekről; Az atomok különböző
pályájáról; Az alakzatváltozásokról; Az égi jelenségek okai; A légköri
jelenségek okai; A tűz és a tűzzel kapcsolatos jelenségek okai; Az
akusztikus jelenségek okai; A magvak, a növények és a gyümölcsök
létezésének okai; Az állatok létezésének okai; Az ég leírása; Geográfia;
A pólusok leírása; A geometriáról; A geometria elemei; A kör és a
gömb érintőiről; A számok; Az irracionális vonalakról és a szilárd
testekről; Projekciók; Asztronómia, Csillagászati tábla; A fénysugárról;
A visszaverődött képekről; A ritmusokról és a harmóniáról; A
költészetről; Az énekek szépségéről; A szép hangzásról és a rossz
hangzásról; Homéroszról, avagy a nyelv helyességéről és a kifejezés
helyességéről; A szavakról; A nevekről; Az értékről vagy az erényről; A
készségekről, amelyek a tudóst jellemzik; Az orvoslás tudománya; A
földművelésről; A festészetről; A taktika; Az óceánon történő utazásról;
A történelemről; A kháldeusok gondolkodásmódja; A frígek
gondolkodásmódja; A babilóniai szent iratokról; A meroéi szent iratok;
A lázról és a fertőzés okozta epés köhögésről; Az apóriákról; Jogi
kérdésekről; Püthagorasz; Az érvelés alapelveiről; Megerősítések;
Etikai feljegyzések; A boldogságról… Mind elkallódtak… Lásd
 Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei tíz
könyvben. 2. Rokay Zoltán ford. Jel Könyvkiadó, Budapest, 2007.

16Lucretius: De rerum natura. Magyarul lásd Titus Lucretius Carus: A

természetről. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Tóth Béla.
Kossuth Kiadó, Budapest, 1997. I/121–124. 20.

17Ugyanott, II. 989–994 [verssor], az idézett kiadásban: 71.

18Ugyanott, I. 5–9, 17.

19Ugyanott, II. 16–19, 47.

20Guido Cavalcanti: Rime (Versek). Ledizioni, Milánó, 2012.

21Lucretius szövegének megtalálásával és az európai kultúrára tett

hatásával kapcsolatban jó áttekintést olvashatunk Stephen Greenblatt
The Swerve: How the World Became Modern (A kitérő. Hogyan vált a
világ modernné?) c. könyvében. W. W. Norton, New York, 2011.

22Lásd Michele Camerota: „Galileo, Lucrezio e l’atomismo” (Galilei,

Lucretius és az atomizmus). Vö. Francesco Citti, Marco Beretta
(szerk.): Lucrezio, la natura e la scienza (Lucretius, a természet és a
tudomány). Leo S. Olschki, Firenze, 2008, 141–75.

23Lásd Robert H. Kargon: Atomism in England from Hariot to Newton (Az

atomizmus Angliában Hariottól Newtonig). Oxford University Press,
Oxford, 1966.

24Shakespeare: Rómeó és Júlia (I. felv. 4. szín). Nádasdy Ádám ford.

Magvető, Budapest, 2018, 36.

25Lucretius: A természetről, II/113–122, II. 125–141, id. kiad., 49–50.

26Piergiorgio Odifreddi közétett egy iskolásoknak szánt, nagyon szép,

magyarázatokkal ellátott Lucretius-fordítást: Come stanno le cose. Il
mio Lucrezio, la mia Venere (Hogyan állnak a dolgok? Az én
Lucretiusom, az én Venusom). Rizzoli, Milánó, 2013. Jó lenne, ha
minél több iskola bevenné ezt a könyvet a tanmenetébe, ha ez a
 rendkívüli szöveg ismertebbé válna. A tankölteménynek és szerzőjének
Odifreddi értelmezésével homlokegyenest ellenkező, romantizáló
olvasatát adja Vittorio Enzo Alfieri Lucrezio (Lucretius) című könyve
(Le Monnier, Firenze, 1929): a mű megindító költőiségét emeli ki, és
Lucretius jellemének emelkedett, de keserű vonásait olvassa ki belőle.

27Hermann Diels, Walther Kranz (szerk.): Die Fragmente der

Vorsokratiker, Weidmann, Berlin 1903, 68 b 247. Magyarul lásd Görög
gondolkodók II. Empedoklésztől Démokritoszig. Kossuth Kiadó,
Budapest, 1992, Démokritosz 34. töredék [B 247], Kövendi Dénes
ford., 85.

28Magyarul: A természet – Physica. Arisztotelész. L’Harmattan Kiadó,

Budapest, 2010.

29Az arisztotelészi fizika Galilei révén vált rossz hírűvé: Galilei ugyanis túl
akart lépni rajta, s emiatt vitába szállt vele. S mert heves természetű
volt, teljes erővel és gúnyolódva esett neki. De nagyon is komolyan
vette Arisztotelészt.

30Arisztotelész fizikájának jelentőségéről lásd C. Rovelli: Aristotle’s

Physics: A Physicist’s Look. Journal of the American Philosophical
Association, 1 (2015), 23‒40.

31Khalkiszi Iamblikhosz (Iamblicus Chalcidensis): De vita pythagorica

(Püthagorasz életéről). Vö. Görög gondolkodók 1. Ritoók Zsigmond
ford. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993, 60–64.

32(x = ½at2)

33Magyarul csak részletek olvashatók belőle, lásd Isaac Newton válogatott

írásai. Válogatta és az előszót írta Szegedi Péter. Principia Philosophiae
Naturalis sorozat, Typotex Kiadó, Budapest, 2010.

34A keringési idő négyzete arányos a keringési pálya sugarának köbével.

Ez a törvény nemcsak a Nap körül keringő bolygók körében (Kepler)
bizonyult helyesnek, hanem a Jupiter holdjai körében is (Huygens).
Newton ebből arra következtet, hogy teljesülnie kell a Föld képzeletbeli
 holdjaira is. Az arányosság állandója (konstansa) attól a testtől függ,
amely körül a másik test kering: a Hold keringési pályájának adatai
emiatt lehetővé teszik a kis hold keringési idejének a kiszámítását.

35a = v2/r; itt v a sebesség, r pedig a körpálya sugara.

36

37Vö. Isaac Newton: Opticks (1704). New York, Dover, 1979, 400.
Magyarul vö. A Principiából és az Optikából; Levelek Bentleyhez.
Válogatta, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Heinrich
László. Fehér Márta ford. Téka sorozat, Kritérion Könyvkiadó,
Bukarest, 1981.

38Isaac Newton: A világ rendszeréről. Isaac Newton válogatott írásai.

Válogatta és az előszót írta Szegedi Péter. Typotex, Budapest, 2010,
211–12.

39A robbanómotorban kémiai energia szabadul fel, s az is elektromágneses

természetű.

40Isaac Newton: Letters to Bentley. Montana, Kessinger, 2010. Idézi H. S.

Thayer: Newton’s Philosophy of Nature. New York, Hafener, 1953, 54.
Magyarul lásd Newton levele Richard Bentley-hez, Cambridge, 1693.
február 25-én. Fehér Márta ford. Válogatott írásai. Typotex Kiadó,
Budapest, 2010, 171.

41Ugyanott, 171–72.

42Michael Faraday: Experimental Researches in Electricity (Kísérleti

kutatások az elektromosság területén). Bernard Quaritch, London,
1839–1855, 3. köt., 436–37.

43Az egyenletek egy teljes oldalt tesznek ki Maxwell eredeti értekezésében.

Ugyanezeket az egyenleteket ma egy fél sorban le tudjuk írni: dF = 0,
d*F = J. Hogy miért, azt később látni fogjuk.
44Ha a mezőt vektorként (kis nyílként) tesszük láthatóvá a tér minden
pontján, akkor az a kis nyíl a Faraday-vonal irányát mutatja azon a
ponton, vagyis a Faraday-vonal érintőjét, a kis nyíl hossza pedig
arányban áll a Faraday-vonalaknak az adott pontbeli sűrűségével.

45Azoknak az eseményeknek az összessége, amelyek térszerű távolságban

vannak a kezdőpontnak vett eseménytől.

46A csavaros észjárású olvasó ennek ellene vetheti, hogy az én

negyedórámnak a közepére eső pillanat egyidejűnek tekinthető az ő
válaszával. A fizikában eligazodó olvasó föl fogja ismerni, hogy itt a
szimultaneitás, vagyis az egyidejűség meghatározására való „Einstein-
féle konvencióról vagy szinkronizációról” van szó. Az egyidejűségnek
ez a meghatározása attól függ, hogyan mozgok, következésképpen nem
két esemény közötti egyidejűséget határoz meg, hanem csak különböző
testek mozgásához viszonyított egyidejűséget. A 3.3. ábrán egy pont
van félúton az a és a b pont között – ezek azok a pontok, ahol kilépek a
megfigyelő múltjából, és belépek a jövőjébe. A másik pont félúton van
a c és a d pont között, ezek azok a pontok, ahol – más pályán mozogva
– kilépek a megfigyelő múltjából, és belépek a jövőjébe. A két pont e
szerint a szimultaneitásdefiníció szerint egyidejű az olvasó számára, de
egymás után történnek. A két pont az olvasóhoz képest egyidejű, de az
én két különböző mozgásomhoz „viszonyítva” nem az. Innen ered az
elnevezés: „relativitás”.

47Szimplikiosz (Simplicius): Aristotelis Physica (Kommentár Arisztotelész

Fizika című művéhez), 28, 15. Magyarul lásd Görög gondolkodók, 2.
Empedoklésztől Démokritoszig, 3 [A6]. Kövendi Dénes ford., 52, [A9]
54–56.

48A repülőgép és a labda görbült térbeli geodetikus vonalat követ. Ami a

labdát illeti, a görbült geometriát közelítőleg a ds2 = (1 - 2Φ(x)) dt2 −
dx2 metrika írja le; Φ(x) itt a newtoni potenciál. A gravitációs mező
hatása csak az idő nagyobb magasságban való tágulására korlátozódik.
(Az elméletben jártas olvasó észre fogja venni a különös előjelváltást: a
fizikai röppálya maximalizálja a sajátidőt.)
49A PSR B1913+16 kettős csillagrendszer vizsgálata megmutatja, hogy a
két, egymás körül keringő csillag gravitációs hullámokat bocsát ki. Ez a
megfigyelés hozott 1993-ban Nobel-díjat Russell Hulse-nak és Joseph
Taylornak.

50Plutarkhosz (Plutarchus): Adversus Colotem (Coletes ellenében), 4, 1108.

A φύσις szó „természetet” jelent; „valaminek a természeté”-t is.

51Ez a „kozmológiai tag”, mert a hatása csak nagyon nagy léptékben,

pontosabban kozmológiai méretekben mutatkozik meg. A Λ (lambda)
állandót „kozmológiai állandónak” nevezzük; értékét a 90-es évek
végén mérték meg, s Saul Perlmutter, Brian P. Schmidt és Adam G.
Riess csillagász 2011-ben ezért kapott Nobel-díjat.

52Alice Calaprice: Dear Professor Einstein. Albert Einstein’s Letters to and

from Children (Kedves Einstein professzor! Gyerekek levelei
Einsteinnek és Einstein válaszai). Prometheus Books, New York, 2002,
140.

53Göttingen, Hilbert működésének színhelye a kor legjelentősebb

geometriai kutatási központja volt.

54A levelet Albrecht Fölsing idézi Einstein: A Biography (Einstein.

Életrajz) c. könyvében. Penguin, London, 1998, 337.

55Francesco Paolo de Ceglia (szerk.): Scienziati di Puglia: V a. C. – XXI d.

C. (Tudósok Puliában/Pugliában: a Kr. e 5. századtól a Kr. u. 21.
századig). 3. rész. Adda, Bari, 2007, 18.

56A közönséges gömb azoknak a pontoknak az együttese R3-ban, amelyek

eleget tesznek az x2 + y2 + z2 = 1 egyenletnek. A háromdimenziós
gömbfelület (nem a háromdimenziós gömb felülete!), vagyis a „3-
szféra” azoknak a pontoknak az együttese R4-ben, amelyek eleget
tesznek az x2 + y2 + z2 + u2 = 1 egyenletnek.

57Dante: Isteni Színjáték. Nádasdy Ádám ford. Magvető, Budapest, 2017,

27. ének/112–114, 716., illetve 30. ének/10–13, 733–34.
58Ennek a megfigyelésnek ellene vetették, hogy Dante nem „szférákról”
(sfere), azaz gömbfelületekről beszél, hanem „körökről” (cerchi).
Csakhogy ez az ellenvetés nem állja meg a helyét. Brunetto Latini
(1220 körül – 1294) firenzei államférfi és tudós párizsi száműzetésében
írt Li livres dou trésor (Kincseskönyv) című könyvében úgy beszél a
körről, „mint egy tojáshéjról”. A cerchio szó Dante szemében csakúgy,
mint mestere és mentora szemében, mindenre vonatkozik, ami kerek,
köztük a gömbre is.

59Ha összekötnénk az Északi-sarkot két, megfelelő módon kiválasztott

egyenlítői ponttal, azzal egyenlő oldalú, három derékszöget bezáró
háromszöget alkothatnánk a Föld felszínén; ilyesmi a síkban lehetetlen.

60Alice Calaprice: Dear Professor Einstein, id. kiad., 208.

61Albert Einstein: „Über einen die Erzeugung und Verwandlung des

Lichtes betreffenden heuristischen Gesichtspunkt” (A fény létrejöttét és
átváltozását érintő heurisztikus nézőpontról). Annalen der Physik, 17,
132–48, az idézett szövegrész: 133.
[Külső hivatkozás]

62Az autizmus jól kivehető vagy kevésbé nyilvánvaló formái meglehetősen

elterjedtek a tudósok között (ami persze nem jelenti azt, hogy ne
léteznének társaságkedvelő, egyszersmind kiváló kutatók). Asperger-
szindrómának nevezzük az autizmusnak egy enyhe formáját, amely
nem okoz (túl sok) nehézséget a mindennapi életben. Pszichológusok
foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy van-e összefüggés az autista
állapot és a tudományos képességek között. A tudományos munka,
különösen az elméleti, legfőképpen erős koncentrációképességet
követel, s persze azt is, hogy szenvedélyesen kövessük a magunk
gondolatait. Mindkettő megvan az autistákban – gyakran az empátia és
a szociális készségek rovására. Ha ezeket az embereket ki akarnánk
gyógyítani különcségükből, azzal megfosztanánk őket tényleges
személyiségüktől, és megakadályoznánk őket tehetségük
kibontakoztatásában.

63Egy szép életrajz jól érzékelteti Dirac zavarba ejtő személyiségét:

Graham Farmelo: The Strangest Man: The Hidden Life of Paul Dirac
 (A legkülönösebb ember: Paul Dirac titkos élete). Basic Books, New
York, 2009; Faber and Faber Ltd, London, 2009.

64Egy Hilbert-térben.

65Ezek a kérdéses fizikai változóval társított operátorok sajátértékei. A

kulcsegyenlet tehát a sajátértékeket megadó egyenlet.

66Ezt a (valószínűségi) felhőt a hullámfüggvénynek nevezett matematikai

objektum írja le. Erwin Schrödinger osztrák fizikus felállított egy
egyenletet a hullámfüggvény időbeli változásának leírására. A
kvantummechanikát sokszor tévesen ezzel az egyenlettel azonosítják.
Schrödinger azt remélte, hogy a „hullámmal” majd meg lehet
magyarázni a kvantummechanika furcsaságát: a hullámokat – a tenger
hullámaitól kezdve az elektromágneses hullámokig – már jól ismerjük.
Egyik-másik fizikus még ma is úgy igyekszik megérteni a
kvantummechanikát, hogy a Schrödinger-hullámot gondolják
valóságnak. Heisenberg és Dirac azonban azonnal látta, hogy nem ez a
megfelelő út. A Schrödinger-hullámban valami valóságos dolgot látni
és ezzel túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki nem ad segítséget az
elmélet megértéséhez, inkább csak fokozza a zavart. Bizonyos speciális
helyzeteket leszámítva a Schrödinger-hullám nem fizikai mező, és
emiatt nem ad támaszt az intuíciónak. De a Schrödinger-hullám
igazából nem is ezért nem megfelelő kép a valóságról, hanem azért,
mert az elektron összeütközik valami mással, akkor mindig egy pontban
van jelen, s nem terül szét a térben, mint a hullám. Ha meg hullámnak
gondoljuk el az elektront, akkor bajban vagyunk, mert meg kell
magyaráznunk, hogyan összpontosulhat ütközésekor ez a hullám
egyetlen pontba egy szempillantás alatt. A Schrödinger-hullámnak
nincs sok haszna, ha a valóságot akarjuk megjeleníteni; ez a hullám
matematikai segédeszköz ahhoz, hogy valamekkora pontossággal előre
megadhassuk, hol bukkan majd fel az elektron. Az elektron valósága
nem hullám, hanem az, hogyan mutatkozik meg a kölcsönhatásokban –
mint az az ember, akit a fiatal Heisenberg látott a lámpák fényében fel-
felbukkanni, ahogyan gondolataiba merülve sétált a koppenhágai
éjszakában.

67Dirac-egyenlet.
68Ez általában igaz a kvantummechanika és a speciális relativitáselmélet
következményeként.

69Van egy jelenség, amely, úgy tűnik, nem vezethető vissza a standard
modellre: a „sötét anyag”. Az asztrofizikusok és a kozmológusok az
anyagnak olyan hatásait figyelik meg az univerzumban, amelyek a jelek
szerint nem a standard modell által leírt anyagra utalnak. Sok minden
van még, amit nem ismerünk.

70Túlzásnak tartom az afféle kijelentéseket, hogy a Higgs-bozon

„magyarázatot ad” a tömegre. A Higgs-bozon semmit sem magyaráz
meg a tömeg eredetéről. A kérdés technikai természetű: a standard
modell bizonyos szimmetriákra épül, s ezek a szimmetriák, úgy tűnt,
csak tömeg nélküli részecskéket engednek meg. Higgs és mások
azonban észrevették, hogy a részecskéknek lehetnek szimmetriáik,
egyszersmind tömegük is, ha a tömeg közvetve, a ma Higgs-mezőnek
nevezett mezővel való kölcsönhatás révén jelenik meg.

71A fázistér – vagyis egy rendszer lehetséges állapotainak véges

tartománya – végtelen számban tartalmaz klasszikusan
megkülönböztethető állapotokat, de mindig véges számú, egymásra
ortogonális kvantumállapotnak felel meg. Ezt a számot a tartomány
térfogata határozza meg: a térfogat és a Planck-állandó hányadosa, a
szabadságfokok számának megfelelő hatványra emelve. Ez az
eredmény teljesen általános.

72Lucretius (Titus Lucretius Carus): A természetről / De rerum natura,

II/219, id. kiad., 52.

73Vagy „Feynman-féle útintegrálnak”. Az A-ból a B-be jutás valószínűsége

egy integrál értékének abszolút értéke; az integrál kiterjed az összes
pályára, az integráljel mögötti függvény az exponenciális függvény,
amelynek argumentuma a pályához tartozó klasszikus hatás a képzetes
egységgel megszorozva és a Planck-állandóval elosztva.

74A kvantummechanikának ezt a relációs értelmezését behatóan tárgyalja a

„Relational quantum mechanics” (Relációs kvantummechanika)
címszóban a The Stanford Encyclopedia of Philosophy online
 enciklopédia; [Külső hivatkozás]; lásd még Carlo Rovelli: „Relational
quantum mechanics.”, International Journal of Theoretical Physics, 35,
1637., 1996., [Külső hivatkozás].

75A dobozba szerelt szerkezet egy pillanatra kinyitja a jobb oldalon látható
kis ablakot, és egy pontosan meghatározott pillanatban kienged egy
fotont. A doboz súlyát megmérve következtethetünk a kiszökött foton
energiájára. Einstein azt remélte, hogy ezzel szorult helyzetbe hozhatja
a kvantummechanikát, hiszen az azt adja előrejelzésül, hogy az idő és
az energia nem lehet egyszerre meghatározott. Bohr erre – hibásan – azt
válaszolta, hogy ebből Einstein általános relativitáselmélete ad kiutat, és
Einstein – szintén hibásan – elfogadta Bohr magyarázatát. Ma már
világos a helyes válasz, ha azt Bohrnak nem sikerült is megtalálnia: az
elszökő foton helyzete és a doboz súlya akkor sem válik függetlenné
egymástól (azaz „korrelál”), ha a foton már eltávolodott a doboztól.

76Bas C. van Fraassen: „Rovelli’s world” (Rovelli világa). Foundations of

Physics, 40, 2010, 390–417.; Michel Bitbol: Physical Relations or
Functional Relations? A Non-metaphysical Construal of Rovelli’s
Relational Quantum Mechanics (Fizikai vagy funkcionális relációk?
Rovelli relációs kvantummechanikájának nem metafizikai
konstruktuma). Philosophy of Science Archives, 2007, [Külső
hivatkozás]; Mauro Dorato: Rovelli’s Relational Quantum Mechanics,
Monism and Quantum Becoming (Rovelli relációs
kvantummechanikája, monizmus és a kvantumnyerés). Philosophy of
Science Archives, 2013, [Külső hivatkozás], valamint Mauro Dorato:
Che cos’è il tempo? Einstein, Gödel e l’esperienza comune (Mi az idő?
Einstein, Gödel és a közös tapasztalat). Carocci, Róma, 2013.

77A Niels Bohr és Leon Rosenfeld által a mezők mérhetőségéről írott

munka a Dán Tudományos Akadémiai Társaság (Det Kongelige Danske
Videnskabernes Selskabs) matematikai–fizikai közlönyének
(Matematiks-fysiske meddelelser) 12. számában jelent meg, 1933-ban.

78A vonás a Planck-állandót jelölő h-n csak arra utal, hogy Planck-állandót
2π-vel osztani kell, ez az elméleti fizikusok kissé felesleges, de nagyon
jellemző írásmódja: a h-n „jól fest” az a vonás.
79Lásd Бронштейн, Матвей Петрович (Bronstejn, Matvej Petrovics):
„Квантование гравитационных волн”. Журнал экспериментальной
и теоретической физики („A gravitációs hullámok kvantálása”. A
kísérleti és elméleti fizika folyóirata), 1936/6, 195–236.

80Gorelik, Gennady – Frenkel, Victor: Matvei Petrovich Bronstein and

Soviet Theoretical Physics in the Thirties (Matvej Petrovics Bronstejn
és a szovjet elméleti fizika a harmincas években). Birkhäuser Verlag,
Boston, 1994. Az orosz eredeti: Горелик, Геннадий Ефимович –
Френкель, Виктор Яковлевич: Матвей Петрович Бронштейн.
Наука, Москва, 1990. Hozzáférhető az interneten: [Külső hivatkozás].
Bronstejn volt egyébként Trockij eredeti neve is.

81Petrarca Erano i capei d’oro… / Arany haja szétszóródott a szélben…

kezdetű, LX. szonettjének egy sora. „A nap leánya volt, mennyei
szellem: / s hiába, hogy mindez talán mulandó, / vérzik a seb, bár nem
feszül az íj már.” (Sárközi György ford.)

82Ha hallani szeretnénk ezt a metaforát az ő szavaival, a hanganyagot

megtaláljuk az alábbi weboldalon: [Külső hivatkozás].

83Az esetet Bryce DeWitt idézi fel: [Külső hivatkozás].

84DeWitt az általános relativitáselmélet Hamilton–Jacobi-egyenletében (azt

nem sokkal korábban Peres állította fel) differenciáloperátorokat ír a
differenciálhányadosok helyébe, ugyanazt teszi tehát, amit Schrödinger
a maga első munkájában: a részecskét leíró Hamilton–Jacobi-
egyenletben cserélte differenciáloperátorokra a
differenciálhányadosokat.

85Vagy „Einstein–Schrödinger-egyenletnek”.

86A hurok-kvantumgravitáció ismertebb alternatívája a húrelmélet; abban

nem a téridő kvantumszerkezetének kutatása a fő cél, hanem az összes
mezőre érvényes egységesített elmélet megalkotása – lehet azonban,
hogy ehhez mostani tudásunk nem elegendő.

87A térfogat-operátorra felírt sajátérték-egyenletből.

88Emiatt a gravitáció kvantumállapotait |jl, vn> adja meg, ahol n a
csomókra utal, l pedig a gráf éleire (a linkekre).

89A számítás eredménye meglehetősen egyszerű. Meg is mutatom, hogy

látni lehessen, hogyan működnek a Dirac-spektrumok. Az A terület
lehetséges értékeit az alábbi képlet adja meg:

j itt „félegész” szám, vagyis egy egész szám vagy egy egész szám fele,
azaz 0, ½, 1, 3/2, 2, 5/2, 3…
A a két térszemcsét elválasztó felület területe. A 8-as egy szám, nincs
benne semmi különös. A π az iskolából jól ismert görög pi: a kör
kerületének és átmérőjének arányszáma; ez az állandó – nem tudom,
miért – lépten-nyomon előkerül a fizikában. LP a Planck-hosszúság:
ebben a parányi méretben zajlanak a kvantumgravitáció eseményei. Lp2
az LP négyzete, annak a (nagyon-nagyon kicsi) négyzetnek a területe,
amelynek az oldalhossza megegyezik a Planck-hosszúsággal. A 8πLp2
tehát csupán egy „kis” terület: egy kis négyzet területe, amelynek oldala
a centiméter egymilliárdod részének egymilliárdod része, sőt annak
egymilliárdod része, annak meg még egymilliomod része (nagyjából
10–66 cm2). A képlet legérdekesebb része a négyzetgyök, és az, ami
alatta van. Itt az a lényeg, hogy j félegész szám, vagyis csak ½
többszöröse lehet. A négyzetgyök minden ilyen számhoz hozzárendeli a
négyzetgyökös értéket; azokat (közelítő értékkel) a 6.1. táblázat
tartalmazza.

6.1. táblázat Spin és a

felület megfelelő értéke a
minimális felület
egységében

j
1/2 0,8
1 1,4
3/2 1,9
 2 2,4
5/2 2,9
3 3,4
– –

Ha megszorozzuk a táblázatban a jobb oldali oszlopban álló számokat a

8πLp2 területtel, megkapjuk az elválasztó felület területének lehetséges
értékeit. Ezek a sajátságos értékek hasonlítanak az atombeli elektronpályák
vizsgálatában felmerülő értékekhez – a kvantummechanika ott is csak
bizonyos pályákat enged meg. A lényeg tehát az, hogy nincsenek más
területértékek, csak azok, amelyek ebből az egyenletből kiadódnak. Nincs
olyan felület, amelynek a 8πLp2 egytized része lenne a területe.

90Képzeljük el, milyen értelmetlen összevisszaságnak tűnhetnének

Arisztotelész vagy Platón gondolatai, ha csak a mások írásaiba foglalt
kommentárokból ismerhetnénk őket, és nem élvezhetnénk az eredeti
művek világosságát és összetettségét!

91A fotonok állapotának kvantumszáma a Fock-térben az impulzus, a

helyzet Fourier-transzformáltja.

92A szemcsés tér geometriájához tartozó operátor a gravitációs kapcsolatok

holonómiája, vagy fizikai megfogalmazásban: az általános
relativitáselmélet „Wilson-hurka”.

93A természetről (I/456–57.), id. kiad., 28.

94A gravitációs potenciál.

95x(t) = ½at2

96Különösen úgy, hogy izgatott volt…

97A spinhab csúcsainak tényleges szerkezete kissé bonyolultabb, mint a

7.2. ábrán, és inkább a 7.4. ábrán látható szerkezethez hasonlít.
98Ez Feynman-gráf, mert kvantumok története, mint a Feynman-gráfokban
– azzal a különbséggel, hogy nem a térben mozgó kvantumokról van
szó, hanem a tér kvantumairól. A kvantumok kirajzolta gráf nem a
részecske térbeli mozgását jeleníti meg, hanem magát a teret. De a
keletkező kép egyszersmind rács is, olyan, mint a rácsközelítésben,
mert diszkrét téridőnek felel meg, csak az most nem közelítés, hanem a
tér kis léptékben valóságos diszkrét struktúrája.

99Az első az elmélet Hilbert-terét adja meg, a második az operátorok

algebráját, a harmadik az egy-egy csúcshoz tartozó átmeneti amplitúdó
nagyságát (olyan csúcshoz tartozót, amilyet a 7.4. ábra mutat).

100„Az összes különböző elemi részecske visszavezethető egyetlen,

egyetemes szubsztanciára, amelyet nevezhetünk energiának vagy
anyagnak; a különböző elemi részecskék közül elvileg egyiket sem
különböztethetnénk meg a többitől eltérően „még alapvetőbb” elemi
részecskeként. Ez utóbbi nézet pontosan megfelel Anaximandrosz
elméletének, és ami engem illet, meg vagyok győződve róla, hogy a
modern fizikában ez a nézet a helyes.” Werner Heisenberg: Physik und
Philosophie (Fizika és filozófia). Hirzel S. Verlag, Stuttgart, 2007, 90.
Heisenberg írását magyarul lásd a Válogatott tanulmányok c. kötetben,
Gondolat Kiadó, Budapest, 1967, a magyar kiadás azonban az itt idézett
szövegrészt nem tartalmazza.

101Shakespeare: Szentivánéji álom. Lásd Három dráma. Hamlet,

Szentivánéji álom, Lear király. Magvető, Budapest, 2012, 282.

102A Vatikán honlapján elolvasható a beszéde: [Külső hivatkozás].

103Magyarul lásd Simon Singh: A Nagy Bumm. Park Könyvkiadó,

Budapest, 2007.

104Ez egy interferométer: a két kar lézerei közötti interferenciát használja

arra, hogy a karok legkisebb hosszváltozását is kimutassa.

105Sirák fia könyve 1.2–8. I. A mondások gyűjteménye. A bölcsesség titka.

Szent István Társulat. [Külső hivatkozás]. Ez a bibliai könyv része a
katolikus Szentírásnak, a legtöbb keleti ortodox egyház Szentírásának
 és némelyik zsidó Bibliának is. A lutheránus egyházak olvasásra,
áldozásra és imádságra való könyvként belevették a lekcionáriumba, de
a Szentírásba nem. A zsidóknál és az anglikán egyházban hasonló a
helyzet.

106Finom részletkérdés: az információ nem azt méri, hogy mit tudok,

hanem az alternatívák számát. Ha a rulettben a 3-as szám jött ki, akkor
a kapott információ: N = 37, mert 37 szám van. De ha a 3-as nyer a
piroson, akkor az információm nagysága: N = 18, mert 18 piros szám
van. Mennyi információnk van, ha tudjuk, hogy a Karamazov testvérek
közül melyik ölte meg az apjukat? A válasz attól függ, hogy hányan
vannak a Karamazov testvérek.

107Lásd Görög gondolkodók 2. [A 9.], id. kiad., 54–55. Vesd össze a 6.

jegyzettel.

108Boltzmann nem használta az információ fogalmát, de munkájának van

ilyen olvasata is.

109Az entrópia arányos a fázistér térfogatának logaritmusával. Az

arányossági tényező a k Boltzmann-állandó; ez váltja át az
információtartalom mértékegységét (a bitet) az entrópia
mértékegységévé (joule/kelvin).

110Fázisterének egy véges tartományában.

111Ennek a két posztulátumnak a részletes megvitatását lásd Carlo Rovelli:

„Relational quantum mechanics” (Relációs kvantummechanika), az
idézett helyen.

112Arról van szó itt, amit nem egészen szabatosan a „hullámfüggvény

összeomlásának” neveznek.

113Technikailag ez annyit jelent, hogy egy Boltzmann-féle statisztikai

állapotot egy fázistérbeli függvény ír le: a Hamilton-függvény
exponenciálisa. A Hamilton-függvény teszi, hogy az idő előrehalad. Ha
egy rendszerben nincs definiálva az idő, akkor annak a rendszernek
nincs Hamilton-függvénye. De ha van statisztikai állapot, akkor csak
 venni kell annak logaritmusát; az már Hamilton-függvényül,
következésképpen időfogalommal is szolgál.

114Cicero: Academica priora, id. helyen, II. 23, 73.

115Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei tíz

könyvben. Magyarul lásd Görög gondolkodók 2. Démokritosz, A
természetről és a megismerésről, 9. töredék [B 117]. A teljes szöveg:
„Valójában semmit sem tudunk, mert a mélyben van az igazság
[elrejtve].” 61.

116Aurelius Augustinus: Vallomások. XI/12. Városi István ford. Gondolat,

Budapest, 1987, 356.

117Dante: Isteni Színjáték. Pokol, 26. ének., id. kiad., 218.

118Mario Luzi: Dalla torre (A toronyból). Dal fondo delle campagne (A

vidék mélyéről). Einaudi, Torino, 1965, 214.
 LÁBJEGYZETEK
1 Fenséges Lucretius éneke el nem enyészik, / Csak ha a végső nap
semmibe omlik a föld. Gaál László fordítása

2 Lucretius hexameterekben írta tankölteményét, a magyar versfordítás

helyesírása helyenként az időmértékes verselés miatt tér el a
megszokottól.

3 Nádasdy Ádám fordítása

4 Szabó Lőrinc fordítása

5 Valljuk meg, hogy időt nem is érzékelhet az ember / Másképp, csak

mozgás révén, sohasem nyugalomban. Tóth Béla fordítása

6 Nádasdy Ádám fordítása

7 Nádasdy Ádám fordítása

 IRODALOM, MEGJEGYZÉSEKKEL

ALFIERI, VITTORIO ENZO: Lucrezio (Lucretius). Le Monnier, Firenze 1929.

Lucretius tankölteményének, valamint a költő személyiségének
romantikus elemzése. Ez utóbbi rekonstrukció magával ragadó, de talán
kevéssé meggyőző, bár a költői érzékenysége bámulatos. Érdekes,
mennyire másképpen értelmezi Lucretiust Piergiorgio Odifreddi (lásd
később).
ANDOLFO, MATTEO (szerk.): Atomisti antichi. Testimonianze e frammenti (Ókori
atomisták. Kommentárok és töredékek). Bompaini, Milánó, 2001.
Megközelítően teljes gyűjtemény, amelynek alapján képet alkothatunk
arról, ami az ókori atomista filozófusok gondolataiból ránk maradt.
Együtt adja a görög szövegeket és azok olasz fordítását. Érdekes a
bevezetésben, ahogyan hangsúlyozza a nyelvi metafora jelentőségét.
ARISZTOTELÉSZ: A létrejövés és a pusztulás (De generatione et corruptione).
Bognár László ford. ME BTK Filozófiatörténeti Tanszék/Lestár Kiadó,
Miskolc–Budapest, 2006.
Arisztotelész egyik alapszövege; képet alkothatunk belőle Démokritosz
gondolkodásáról.
BAGGOTT, JIM: The Quantum Story: A History in 40 Moments (A kvantumsztori.
A történet negyven pillanata). Oxford University Press, Oxford, 2011.
Szép és teljes áttekintés a kvantummechanika fejlődésének legfőbb
szakaszairól egészen napjainkig.
BITBOL,MICHEL: Physical Relations or Functional Relations? A Non-
metaphysical Construal of Rovelli’s Relational Quantum Mechanics
(Fizikai vagy funkcionális relációk? Rovelli relációs
kvantummechanikájának nem-metafizikai konstruktuma). Philosophy of
Science Archives, 2007, [Külső hivatkozás].
A relációs kvantummechanika kanti értelmű magyarázata és értelmezése.
BOJOWALD, MARTIN: Once Before Time: A Whole Story of the Universe (Ami az
ősrobbanás előtt volt. Az univerzum teljes története). Knopf Edition,
New York, 2010.
 Közérthető módon írja le a hurok-kvantumgravitáció elméletének
alkalmazását az univerzum születésére. A szerző az elsők között
kezdeményezte ezt az alkalmazást. Ismerteti a Nagy Visszapattanás (Big
Bounce) elméletét, ahogyan az az ősrobbanás előtt megtörténhetett.
CALAPRICE, ALICE: Dear Professor Einstein. Albert Einstein’s Letters to and from
Children (Kedves Einstein professzor! Gyerekek levelei Einsteinnek és
Einstein válaszai). Prometheus Books, New York, 2002.
Élvezetes válogatás Einstein és néhány gyerek levélváltásából.
DÉMOKRITOSZ – Eredeti orosz kiadása: Соломон Яковлевич Лурье: Демокрит.
Тексты. Перевод. Исследования. (Szolomon Jakovlevics Lurje:
Démokritosz. Szövegek. Fordítás. Vizsgálódások.) Наука, Ленинград,
1970. Angolul: Luria, S.: Democritus. Texts. Translation. Issues.
Original texts of S. Y. Luria: Demokrit, with English translation of texts
and commentary by C. C. W. Taylor. angolul az interneten: [Külső
hivatkozás]
A Démokritosszal kapcsolatos töredékek és kommentárok teljes
gyűjteménye. Olasz kiadásának érdekes bevezetésében (Democrito.
Raccolta dei frammenti. Interpretazione e commentario di S. Luria.
Bompiani, Milano 2007) Giovanni Reale minden erejével azon van,
hogy gyengítse Démokritosz materializmusát. Végül azt a szovjet
cenzúrának tulajdonítja.
DIELS, HERMANN: Die Fragmente der Vorsokratiker. Weidmann, Berlin, 1903.
[Külső hivatkozás]
A klasszikus alapmű a legrégebbi görög gondolkodók fennmaradt
töredékeivel és a róluk szóló kommentárokkal. Görögül, a szövegek
német fordításával és kommentárokkal.
DORATO, MAURO: Rovelli’s Relational Quantum Mechanics, Monism and
Quantum Becoming (Rovelli relációs kvantummechanikája, monizmus
és a kvantumnyerés). Philosophy of Science Archives, 2013, [Külső
hivatkozás].
Az olasz filozófus a kvantummechanika relációs értelmezését tárgyalja.
DORATO, MAURO: Che cos’è il tempo? Einstein, Gödel e l’esperienza comune (Mi
az idő? Einstein, Gödel és a közös tapasztalat). Carocci, Róma, 2013.
Pontos és átfogó tárgyalása a speciális relativitáselméletnek, valamint
annak, hogyan módosította Einstein az idő fogalmát.
FANO, VINCENZO: I paradossi di Zenone (Zénón apóriái). Carocci, Róma, 2012.
Szép könyv; hangsúlyozza a Zénón-apóriákban felvetett paradoxonok
aktualitását.
FARMELO, GRAHAM: The Strangest Man: the Hidden Life of Paul Dirac (A
legkülönösebb ember: Paul Dirac titkos élete). Basic Books, New York,
2009; Faber and Faber Ltd, London, 2009.
Terjedelmes, de olvasmányos könyv az Einstein utáni legnagyobb,
zavarba ejtő jellemű fizikus életéről.
FEYNMAN, RICHARD P., ROBERT B. LEIGHTON és MATTHEW SANDS: A Feynman-előadások
fizikából I. köt., A modern természettudomány alapjai, a mechanika
törvényei, relativisztikus mechanika, forgó- és rezgőmozgás. Typotex
Kiadó, Budapest, 2018; A Feynman-előadások fizikából II. köt., Typotex
Kiadó, Budapest, 2019.
Alapvető fizikai kézikönyv a legnagyobb amerikai fizikus előadásai
alapján. Briliáns, eredeti, eleven, nagyon intelligens. Kötelező
olvasmány minden fizika szakos hallgatónak, akit valóban érdekel ez a
tudomány: mindig legyen a keze ügyében!
FÖLSING, ALBRECHT: Albert Einstein: A Biography (Albert Einstein. Életrajz).
Penguin, New York, 1998.
Einstein életének részletes és átfogó bemutatása.
FRAASSEN, BAS C. VAN: „Rovelli’s world” (Rovelli világa). Foundations of Physics,
40, 2010, 390–417.
Az egyik legnagyobb élő analitikus filozófus tárgyalja a relációs
kvantummechanikát.
GORELIK, GENNADY, FRENKEL, VICTOR: Matvei Petrovich Bronstein and Soviet Theoretical
Physics in the Thirties (Matvej Petrovics Bronstejn és a szovjet elméleti
fizika a harmincas években). Birkhäuser Verlag, Boston 1994.
Az orosz eredeti (Горелик, Геннадий Ефимович – Френкель, Виктор
Яковлевич: Матвей Петрович Бронштейн. Наука, Москва, 1990)
hozzáférhető az interneten:
[Külső hivatkozás]
Történeti tanulmány Bronstejnről, a fiatal szovjet elméleti fizikusról, a
kvantumgravitáció kutatásának kezdeményezőjéről, akit Sztálin
titkosrendőrsége kivégzett.
GREENBLATT, STEPHEN: The Swerve: How the World Became Modern (A kitérő.
Hogyan vált a világ modernné?). W. W. Norton, New York 2011.
A könyv rekonstruálja, hogyan befolyásolta Lucretius tankölteményének
megtalálása a modern világ megszületését.
HEISENBERG, WERNER: Physik und Philosophie. Hirzel S. Verlag, Stuttgart, 2007, 90.
Magyarul lásd „Fizika és filozófia”. Válogatott tanulmányok. Gondolat,
Budapest, 1967. Heisenberg Das Naturbild der heutigen Physik (A mai
fizika természetképe) és Physik und Philosphie (Fizika és filozófia) c.
munkáiból.
A kvantummechanika igazi felfedezője a tudományfilozófia általános
problémáiról elmélkedik.
KUMAR, MANJIT: Quantum: Einstein, Bohr, and the Great Debate about the
Nature of Reality (Kvantum: Einstein, Bohr és a nagy vita a valóság
természetéről). Icon Books, London, W. W. Norton & Company, New
York, 2008.
Szépen megírt, közérthető, egyszersmind részletes ismertetés a
kvantummechanika születéséről, legfőképp azonban a Bohr és Einstein
között zajló, hosszú párbeszédről: mi az új elmélet értelme.
LUCRETIUS (TITUS LUCRETIUS CARUS): A természetről / De rerum natura. Fordította, a
bevezetést és a jegyzeteket írta: Tóth Béla. Kossuth Kiadó, Budapest,
1997.
Rendkívül fontos szöveg: eljuttatta hozzánk az ókori atomizmus
gondolatait és szellemét.
MARTINI, STEFANO: Democrito: filosofo della natura o filosofo dell’uomo?
(Démokritosz: természet- vagy emberfilozófus?) Armando, Róma, 2002.
Iskolásoknak szánt szöveg, amely rávilágít Démokritosz kettős arcára: a
természettudósra és az ember természetéről gondolkodó filozófusra.
NEWTON, ISAAC, SIR: De mundi systemate (On the System of the World), a
Philosophiae Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia
matematikai alapjai) harmadik könyve. Egyik legújabb kiadása:
CreateSpace Independent Publishing Platform, Scotts Valley, Kalifornia,
2016. Magyarul lásd „A világ rendszeréről”. Válogatott írásai. Fehér
Márta ford. Typotex, Budapest, 2003.
Newton kevésbé ismert könyve; ebben sokkal közérthetőbben mutatja be
 az egyetemes gravitáció elméletét, mint nagy értekezésében, a
Principiában.
ODIFREDDI, PIERGIORGIO: Come stanno le cose. Il mio Lucrezio, la mia Venere
(Hogyan is állnak a dolgok? Az én Lucretiusom, az én Venusom).
Rizzoli, Milánó, 2013.
Lucretius tankölteményének kommentárokkal gazdagon ellátott, szép
fordítása; a magyarázatok kiemelik tudományos jelentőségét és
modernségét. Ideális könyv az iskolákban. Érdekes, hogy Alfieri
olvasatától (lásd korábban) homlokegyenest eltérően értelmezi
Lucretiust.
PLATÓN: Phaidón. Platón összes művei, Első kötet. Kerényi Grácia ford.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.
A legrégebbi fennmaradt szöveg arról, hogy a Föld szférikus szerkezetű.
ROVELLI, CARLO: „Relational quantum mechanics” (Relációs
kvantummechanika). International Journal of Theoretical Physics, 35,
1637, 1996, [Külső hivatkozás].
Eredeti cikk; bevezetés a kvantummechanika relációs értelmezésébe.
ROVELLI, CARLO: Che cos’è il tempo? Che cos’è lo spazio? (Mi az idő? Mi a tér?)
Di Renzo, Róma, 2000.
Egy hosszú interjú írott változata; felvázolom benne pályafutásom
személyes és tudományos vonatkozásait, és röviden bemutatom néhány
gondolat születését (jelen könyvben sokkal részletesebben kifejtem
őket).
ROVELLI, CARLO: „Relational quantum mechanics” (Relációs kvantummechanika).
The Stanford Encyclopedia of Philosophy,
[Külső hivatkozás].
A kvantummechanika relációs értelmezésének összefoglalása egy
enciklopédia stílusában.
ROVELLI, CARLO: Quantum Gravity (Kvantumgravitáció). Cambridge University
Press, Cambridge, 2004.
A kvantumgravitáció szakmai kézikönyve. Semmiképp sem ajánlott
azoknak, akiknek nincs fizikai előképzettségük.
ROVELLI, CARLO: „Quantum Gravity” (Kvantumgravitáció). Lásd Butterfield,
Jeremy, Earman, John (szerk.): Handbook of the Philosophy of Science,
Philosophy of Physics (A tudományfilozófia kézikönyve. A fizika
 filozófiája). Lásd Elsevier/North-Holland, Amszterdam, 2007, 1287–
1330.
Terjedelmes cikk, filozófusoknak szánva: részletesen tárgyalja a
kvantumgravitáció elméletének pillanatnyi állapotát, megoldatlan
problémáit, valamint a kérdés különféle megközelítéseit.
ROVELLI, CARLO: Che cos’è la scienza. La rivoluzione di Anassimandro (Mi a
tudomány? Anaximandrosz forradalma). Mondadori, Milánó, 2012.
z a könyv mindenekelőtt annak az embernek a gondolkodását
rekonstruálja, aki bizonyos értelemben az emberiség első tudósa volt, a
legnagyobbak egyike: Anaximandrosz. Áttekinti azt a felmérhetetlen
hatást is, amelyet a tudományos gondolkodás további fejlődésére
gyakorolt. Áttekinti továbbá a tudományos gondolkodás születését és
természetét: mi jellemzi, mi különbözteti meg a vallásos gondolkodástól,
hol húzódnak a határai és miben rejlik az ereje?
SMOLIN, LEE: The Life of the Cosmos (A kozmosz élete). Oxford University
Press, New York, 1997.
Szépen megírt, közérthető könyv; Smolin elmondja benne, mit gondol a
fizikáról és a kozmológiáról.
SMOLIN, LEE: Three Roads to Quantum Gravity (Három út a
kvantumgravitációhoz). Basic Books, New York, 2002.
A kvantumelmélet relativitásáról és annak nyitott kérdéseiről.
 TARTALOM

A szerző megjegyzése
Előszó

Első rész
GYÖKEREK

1. SZEMCSÉK
Van-e az oszthatóságnak határa?
A dolgok természete

2. A KLASSZIKUSOK
Isaac és a kis hold
Michael: a mezők és a fény

Második rész
A FORRADALOM KEZDETE

3. ALBERT
A kiterjesztett jelen
A legszebb valamennyi elmélet közül
Matematika vagy fizika?
A kozmosz

4. A KVANTUMOK
 Albert, megint
Niels, Werner és Paul
A mezők és a részecskék: egy és ugyanaz a dolog
Kvantumok 1: az információ véges
Kvantumok 2: indeterminizmus
Kvantumok 3: a valóság – viszony
De tényleg értjük?

Harmadik rész
KVANTUMTÉR ÉS A RELÁCIÓS IDŐ

5. A TÉRIDŐ KVANTUMTERMÉSZETŰ
Matvej
John
Az első lépések a hurokelmélet felé

6. TÉRKVANTUMOK
Térfogat- és területspektrumok
Tératomok
Spinhálók

7. AZ IDŐ NEM LÉTEZIK

Az idő nem az, aminek gondoljuk
A csillár és a pulzus
Téridőszusi
Spinhabok
Miből áll a világ?
 Negyedik rész
TÚL TÉREN ÉS IDŐN

8. AZ ŐSROBBANÁSON TÚL
A mester
Kvantumkozmológia

9. EMPIRIKUS MEGERŐSÍTÉSEK?
A természet jelzései
Ablak a kvantumgravitációra

10. KVANTUM-FEKETELYUKAK

11. A VÉGTELEN VÉGE

12. INFORMÁCIÓ
Termikus idő
Valóság és információ

13. A REJTÉLY

Jegyzetek
Irodalom, megjegyzésekkel

Park Könyvkiadó

www.parkkiado.hu
www.facebook.com/parkkonyvkiado
 Forgalmazza
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípus
Noto Serif – Apache License 2.0
Montserrat – SIL Open Font License 1.1
 Table of Contents
Borítószöveg
A szerző megjegyzésea könyv angol nyelvű kiadásához
Előszó Séta közben, a tengerparton
Első részGyökerek
1.Szemcsék
Van-e az oszthatóságnak határa?
A dolgok természete
2.A klasszikusok
Isaac és a kis hold
Michael: a mezők és a fény
Második részA forradalom kezdete
3.Albert
A kiterjesztett jelen
A legszebb valamennyi elmélet közül
Matematika vagy fizika?
A kozmosz
4.A kvantumok
Albert, megint
Niels, Werner és Paul
A mezők és a részecskék: egy és ugyanaz a dolog
Kvantumok 1: az információ véges
Kvantumok 2: indeterminizmus
Kvantumok 3: a valóság – viszony
De tényleg értjük?
Harmadik részKvantumtér és a relációs idő
5.A téridő kvantumtermészetű
Matvej
John
Az első lépések a hurokelmélet felé
6.Térkvantumok
Térfogat- és területspektrumok
Tératomok
Spinhálók
7.Az idő nem létezik
 Az idő nem az, aminek gondoljuk
A csillár és a pulzus
Téridőszusi
Spinhabok
Miből áll a világ?
Negyedik részTúl téren és időn
8.Az ősrobbanáson túl
A mester
Kvantumkozmológia
9.Empirikus megerősítések?
A természet jelzései
Ablak a kvantumgravitációra
10.Kvantum-feketelyukak
11.A végtelen vége
12.Információ
Termikus idő
Valóság és információ
13.A rejtély
Jegyzetek
Végjegyzetek
Lábjegyzetek
Irodalom, megjegyzésekkel
Tartalom