V.

Tétel
A XIII. századi Magyarország
II. András (1205-1235) halála után fia, IV. Béla (1235-1270) került Magyarország
trónjára. IV. Béla már hercegként sem értett egyet apja politikájával, ezért hatalomra jutása
után megkísérelte visszaállítani az ország korábbi állapotát. Hogy saját hatalmát, illetve
tekintélyét megerősítse, leszámolt apja híveivel, II. András birtokadományainak jelentős
részét visszavette, és korábbi szokásokat is felrúgott. A királyi tanácsban, pl. elégettette a
bárók székeit, hogy ne tudjanak leülni a király jelenlétében; megszüntette a közvetlen bejárást
a királyhoz – ezután csak írásban lehetett vele érintkezni.
Ezekkel az intézkedésekkel Béla csak a vezetőréteg elégedetlenkedését, illetve saját
népszerűségének csökkenését érte el A belpolitikai feszültségek elterelték a figyelmet az
ország területén kívül zajló eseményekről. Az 1230-as évek elején a domonkos rend egy
szerzetescsoportot küldött a keleten maradt magyarság felkutatására. A Julianus barát
nevével fémjelzett expedíció 1236-ban hozott hírt a magyar „rokonság” megtalálásáról,
illetve a K-Európában zajló tatár hódításokról és a Magyarország ellen készülő támadásról.
IV. Béla a tatárok elől menekülő Kötöny kun királyt és 40 000 emberét befogadta
országába, és kiváltságokat adományozott nekik. Kötöny vállalta a kereszténység felvételét.
(Béla 1226-ban, még hercegsége idején, sikertelen kísérletet tett a kunok megtérítésére. A
hittérítést akkor is, most is a domonkos rendre bízta.) Béla támaszt remélt a nomád kun
lovasságtól a tatárokkal és a bárókkal szemben. A kunok betelepülése azonban tovább
mélyítette a király és alattvalói között feszülő ellentétet.
A tatár csapatok vezetője, Batu kán ultimátumot küldött IV. Bélának: amennyiben
elküldi a kunokat, országa megmenekül a pusztítástól. A tatár veszedelem súlyát azonban
Magyarországon nem mérhették fel kellőképpen. A veszély nagyságára a király is csak
Kijev eleste (1240. dec. 6.) után döbbent rá. Körülhordozta a véres kardot, fegyverbe szólítva
a bárókat, servienseket, várjobbágyokat. A kunokkal szemben heves gyűlöletet tápláló
magyarság (a nem sokkal tatár betörést követően) Pesten meggyilkolta Kötönyt és kíséretét. A
tömeg a kunokban a tatárok kémeit látta, azonban a kunok a merénylet után sem csatlakoztak
az ellenséghez, hanem pusztítva ugyan, de dél felé elhagyták az országot.

A tatár támadás okai: a kunok üldözése (csak ürügy?); zsákmányszerzés (nomád

életmód); terjeszkedési szándék; Európa félelmének felkeltése.

A „kutyafejű” tatárok Batu kán vezetésével 1241 márciusában törtek be a Kárpát-

medencébe; a Vereckei-hágónál elsöpörték Tomaj Dénes nádor hadát, s szabad volt az útjuk
az ország belsejébe. A tatár előőrsök a gyepű áttörésének hírével együtt érkeztek Pest
közelébe, ahol a magyar és kun seregek gyülekeztek. A tatárok felégették Vácot; Csák Ugrin
kalocsai érsek páncélosait mocsaras területre csalták; a magyar fősereg elől azonban
visszavonultak.
A döntő ütközetre 1241. április 11-én, Muhi közelében került sor. A csata a
magyarok vereségével végződött, ennek okai a következők: a magyarok lebecsülték az
ellenfelet; nem térképezték fel kellő alapossággal a terepet; készületlenül érte őket a támadás;
csapataik szervezetlenek voltak (a vezérek és katonáik nem találták egymást); a szűkös hely
és a hőség miatt a katonák ellankadtak.
A csatából a királyt hívei kimentették, de az ország vezetőinek jelentős része (a
nádor, az országbíró, a 2 érsek, 3 püspök) oda veszett a csatamezőn. IV. Béla családjával
nyugat felé menekült a Felvidéken át Pozsonyba, majd Ausztriába. Babenberg Frigyes osztrák
herceg azonban ahelyett, hogy menedéket nyújtott volna, megzsarolta a királyt, elvette
kincseit és 3 nyugat-magyarországi vármegyét. A királyi család Szlavóniába, majd
Dalmáciába menekült; Trau várában vészelték át a tatár dúlást.
A magára hagyott ország lakói mocsarakba, erdőkbe, illetve jól megerősített várakba
húzódtak, melyek ellent tudtak állni (pl. Trencsén, Pozsony, Komárom, Fülek). Erdélyben
Pósa vajda csapatai vereséget szenvedtek, így a tatárok az útjukba kerülő városokat felégetve
az ország belsejébe törtek. A tatárok berendezkedtek az országban: behajtották az adókat,
raboltak – de a Dunán csak a tél beállta után keltek át. Szervezett ellenállással nem
találkoztak, de a kővárak (Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma) ott is ellenálltak. A
tatárok kézre akarták keríteni a királyt, hogy behódolásra kényszerítsék, de nem tudták
elfogni; 1242-ben váratlanul kivonultak az országból. A kivonulás a következő okokra
vezethető vissza: Ögödej nagykán váratlan halála miatt Batu kánnak haza kellett térnie, hogy
részt vegyen a kánválasztáson; az orosz térségben sem stabilizálódott még a tatár hatalom,
ezért abban a térségben nagyobb erőkre volt szükség; a tatár birodalom súlypontja
Magyarországtól nagyon távol esett, ez irányítási- és utánpótlás-problémákhoz vezetett;
Magyarország már a „nyugati világ” részének számított, kulturálisan és földrajzilag is
elkülönült a sztyeppétől, a tatár uralom színterétől.

A tatárjárás után Magyarország romokban hevert. IV. Bélának a pusztulás széléről kellett
talpra állítania országát, lehetőleg minél gyorsabban – a tatárok bármikor visszatérhettek
(1285-ben a tatárok ismét támadást indítottak, ekkor azonban nem sikerült betörniük az ország
belsejébe).
A tatárjárás legfájóbb velejárója a hatalmas, 20-50 %-ra becsült emberveszteség volt. (Egy
német évkönyv 1241-ben már lemondott a magyarokról, mondván, Magyarország 350 évi
fennállás után elpusztult.) Mivel a pusztítás nem egyformán érintette az ország egyes
területeit, a tatárjárás kihatott az etnikai viszonyokra is.
A magyarság elsősorban az alföldeket és a völgyeket lakta, ezért a veszteségek főként őket
érintették. Az emberveszteséget részben a bevándorlás pótolta. IV. Béla visszahívta a
kunokat, akik az Alföld elpusztult vagy ritkán lakott vidékein telepedtek le (Nagykunság,
Kiskunság, Temesvidék). Ekkor települtek le a jászok (alánok) is a Jászságban. Egy-két
évszázad alatt mindkét nomád nép beolvadt a magyarságba. Nőtt a XIII. század eleje óta
Erdélybe betelepülő vlachok száma. Az állattartó románok elsősorban a királyi
erdőuradalmakban települtek le. A cseh és lengyel bevándorlás révén délebbre húzódott a
szláv etnikai határ, de az ország lakosságának 70-80%-át továbbra is a magyarság alkotta.

Ahhoz, hogy az országot romjaiból újjáépítse, IV. Béla változtatni kényszerült

korábbi politikáján. Lemondott a királyi birtokállomány helyreállításáról, sőt a bárók
megnyerése érdekében maga is jelentős adományokat juttatott híveinek. Az adományokat
azonban katonaállításhoz és a korábban tiltott várépítéshez kötötte. Az új birtokpolitikának
és a király ösztönző jellegű várépíttető tevékenységének köszönhetően tömeges várépítés
indult meg.
Gazdasági és védelmi okok miatt számos települést emelt városi rangra, s a városok
kiváltságait a korábbiakhoz képest bővítette (vámmentes kereskedelem, szabad bíró- és
tanácsválasztás, kőfal építése).
Igyekezett szélesíteni, illetve erősíteni támogatói bázisát, ezért az 1267-es
törvényekben megerősítette a köznemesek (korábban serviensek) Aranybullában szereplő
szabadságjogait (adómentesség, bírói ítélet nélkül nem foghatók le, csak az ország
védelmére kötelezhetők, birtokaikat örökíthetik).
Az elpusztult területek benépesítését betelepítésekkel, illetve hospesek behívásával
segítette.