A VOLSUNGOK TÖRTÉNETE 2.

Amint a sötét, téli napok elmúltak, s a hó elolvadt a földeken, Volsung király és fiai
előkészítettek három hajót. Összehívták az ország legmagasabb rangú nemeseit és
egy tavaszi reggelen kedvező széljárás mellett elhajóztak Gautlandból.
Gyors hajóút után késő este elérték Sigmund király országának partjait.
Az erősödő szürkületben kikötöttek, és hajóikat a partra húzták, majd Volsung
király körbenézett:
- Különös - állapította meg -, hogy sem Siggeir egy embere, sem ő maga nem jött
ki a fogadásunkra. Pedig észre kellett, hogy vegyék a hajónkat, amikor a part felé
közeledtünk.
Ezután a szürke alkonyatban a hajók mellett vártak valamiféle üdvözlő jelre, de
hiába. Mikor már majdnem teljesen besötétedett, a homokon futva egy vékony alak
tűnt fel.
- Ez egy asszony - mondta a legidősebb fiú. - Ez a kíséret, amit húgunk férje
küldeni tudott elénk?
Sigmund azonban szemeit meresztgette a sötétben.
- De hiszen ez Signy! - kiáltott fel.
Az asszony valóban Signy volt. Sápadtan és ijedten, a sietségtől kifulladva ért
oda hozzájuk. Megcsókolta apját és fivéreit.
- Siggeir vizslaszemekkel figyelt, ezért nem tudtam hamarabb jönni - mondta. -
De még nincs túl későn. Ó, apám, Siggeir összetoborzott egy hatalmas hadsereget,
hogy letámadjon benneteket. Mindannyiótokat meg fog ölni a kard miatt, amit
Sigmund nem adott oda neki. Múlt éjjel, amikor nem tudta, hogy ott vagyok,
kihallgattam őt, amint az embereivel beszélt. Drága apám és fivéreim, kérlek
benneteket, forduljatok vissza, amíg még nem késő! Hívjátok össze az embereinket,
aztán gyertek vissza velük és öljétek meg Siggeirt, aki a vendéglátás törvényeit
sárbatiporva lemészárolná a vendégeket, akiket a házába hívott.
Ezt hallván Volsung emberei közül sokan felkiáltottak megdöbbenésükben és
haragjukban azon, hogy valaki ilyen aljasan elbánna saját felesége rokonaival.
Volsung király azonban csak állt csendben és gondolkozott. Végül így szólt:
- Egyszer, nagyon-nagyon régen megesküdtem, hogy félelemből soha nem fogok
elmenekülni kard vagy balta elől. Ezt az esküt eddig mindig betartottam. Most,
öregkoromra szegjem meg az ígéretemet? Azonkívül, a fiaimat sem tenném ki a
lányok és asszonyok gúnyolódásának, amiért megfutamodtak az ellenség elől.
Minden embernek meg kell halnia egyszer. Noha vannak dolgok, amik elől el lehet
futni, a halál elől azonban nincs menekvés, ha eljött az idő. Másrészt pedig, sok
csatában harcoltam életem során, néha erősebb, néha gyengébb volt az ellenség, de
a végén mindig én kerültem ki győztesen a harcból. Miért lenne ma másképpen?
 Ezután Signy minden könnye és könyörgése ellenére sem másította meg a
döntését, és csak annyit mondott:
- Most menj vissza a férjedhez és maradj mellette, bármi történjék is velünk. És
sose feledd, hogy a Volsungokhoz tartozol.
Signy pedig zokogva hagyta ott őket.
Hajnalban Volsung király, a fiai és nemesei magukra öltötték sisakjukat, rézből
kovácsolt erős vértjeiket, kezükbe fogták kardjukat és így várták Siggeir királyt.
Nem kellett sokáig várakozniuk, mert hamarosan Siggeir királlyal az élen, a
homokos parton egy hatalmas sereg közeledett feléjük s megtámadta őket. Az
ezután következő félelmetes csatában Volsung királyt és minden emberét
lemészárolták, mindössze a fiai maradtak életben. A nagyszámú túlerő azonban
végül a tíz fiút is lefegyverezte és megkötözte.
Az Odintól kapott kardot maga Siggeir király vette el Sigmundtól. Egy
fűcsomóban óvatosan megtörölte a pengéjét, majd mosolyogva Sigmundhoz
fordult.
- Jobban jártál volna, ha eladtad volna nekem a kardot akkor, amikor kértem tőled
- mondta. De Sigmund nem válaszolt neki.
Amikor Signy meghallotta, mi történt a csatában, hogy apja és emberei
meghaltak, fivéreit pedig elfogták, és Siggeir utasítására ki akarják őket végezni,
odament a férjéhez és azt mondta neki:
- Tudom, hiábavaló volna, ha azt kérném, hogy hagyja meg bátyáim életét. Mégis
könyörgök, ne ölje meg őket azonnal, hanem hagyja, hogy megkötözve érje őket a
halál, tíz vagy esetleg húsz nap múlva. Akkor tovább gondolhatnék arra, hogy még
élnek.
Signy arra gondolt, hogy amíg fivérei életben vannak, talán tudna rajtuk segíteni
valahogy.
Siggeir felnevetett:
- Önnek elment az esze, hogy testvéreitől elveszi a gyors és könnyű halál
lehetőségét. De megteszem, amit kér, mivel nekem mindegy, hogy mennyi ideig és
mennyit szenvednek. Sőt, inkább örülök, hogy így majd türelmetlenül várják a
mielőbbi halált a további gyötrelmek elkerülése végett. - Majd elrendelte, hogy a tíz
fivért vigyék az erdő szélére, zárják őket kalodába, s hagyják őket ott a hidegben,
étel és ital nélkül, míg el nem pusztulnak. Ezután a parancsát teljesítették.
A király házában Signyt állandóan figyelték, nehogy elmenjen és segítséget
vigyen a testvéreinek. Ő pedig egész álló nap a szobájában járkált, s azon
töprengett, hogy hogyan menthetné meg őket, de semmi okos nem jutott az eszébe.
A tíz testvér egész nap a nyírfák alatt üldögélt. A friss tavaszi levelek aranyból
zöldre, zöldből pedig szürkévé változtak, ahogy a nap egyre lejjebb járt az égen.
Végül a teljes sötétség beálltával már semmit nem láttak. Éjfélkor egy farkas jött
elő az erdőből, s megölte majd felfalta a legidősebb fiút. A többi kilenc pedig
tehetetlenül nézte végig a halálát.
Signy, miután egész éjszaka sírt és aggódott, kora reggel elküldött egy
öregembert, az egyetlen szolgálót, akiben meg tudott bízni Siggeir emberei közül,
hogy megnézze, mi történt a fivéreivel. Amikor a szolga azt a hírt hozta, hogy a
legidősebb testvére meghalt, Signy könnyei még jobban megeredtek, aggodalma
pedig egyre csak nőtt. De még mindig nem jutott eszébe semmi, amivel
megmenthette volna a többieket.
A délelőtt folyamán Siggeir király elküldte embereit az erdő szélére, s amikor
meghallotta, hogy a legidősebb fiú nem él, gúnyosan Signyre mosolygott:
- Nem volt túl jó ötlet, amit a bátyjaiért tett. Kard helyett egy farkas okozta a
halálát.
Aznap éjjel a farkas ismét előjött az erdőből, és felfalta a második fivért. Amikor
Signy megtudta, hogy mi történt, ismét zokogásban tört ki, Siggeir király pedig
csak mosolygott.
- Nem valami dicső halál egy harcos számára, hogy éhes farkas fogai tépik szét -
vigyorgott.
Ugyanez történt a következő, majd az azt követő napokon, egészen addig, amíg
már csak Sigmund volt életben. Signy ez idő alatt az előcsarnokban üldögélt, vagy
fel-alá járkált saját lakosztályában. Megoldáson töprengett, amellyel megmenthetné
a Volsungokat. Addig tűnődött, míg a végén már csak Sigmund, az ikertestvére
maradt meg. Ekkor elkeseredésében hirtelen egy ötlete támadt. Szerzett egy üveg
mézet és elküldte bizalmas szolgájával Sigmundhoz. Megkérte az öregembert, hogy
a mézzel kenje be fivére arcát. A szolga úgy is tett, ahogy Signy utasította. Aznap
éjjel, amikor a farkas előjött az erdőből, megérezte a méz illatát. Mielőtt megölte
volna Sigmundot, elkezdte lenyalni az édességet az arcáról. Sigmund ekkor fogával
megragadta a farkas állkapcsát. Ameddig bírta, így tartotta, jó szorosan, a hatalmas
állat pedig próbálta kiszabadítani magát. Végül az óriási küzdelemben a kaloda
bilincsei szétroppantak, s Sigmund kiszabadult.
Reggel Siggeir emberei nyomát sem találták Sigmundnak. A királynak ezért azt
mondták, hogy hatalmas küzdelemben egy farkas elpusztította az utolsó Volsungot
is. Siggeir elmosolyodott és azt mondta:
- Végre örökre megszabadultam tőlük. Majd Sigmund Odintól kapott kardjára
tekintett, amely a trónja felett a falon lógott.
Signy bizalmas szolgája azonban kiment az erdő szélére, és beszélt a fák között
rejtőző Sigmunddal. Ezután vitte úrnőjének a hírt, hogy testvére életben van, és
beszélni szeretne vele.
Mivel Signyt már nem figyelték tovább és el is hagyhatta Siggeir házát, magához
vett egy kést és egy jó meleg köpenyt fivére számára. Az erdőbe ment, ahol
Sigmund már várta. A Volsung család két utolsó életben maradt tagja a fenyőfák
árnyékában egymást átölelve megesküdött arra, hogy bosszút állnak apjuk és
bátyjaik haláláért.
- Majd megtudja Siggeir, hogy a Volsungok nem felejtenek - fogadkozott Signy a
búcsúzáskor. - Elküldöm majd hozzád az egyik fiamat, hogy segítségedre legyen a
bosszúban.
Signy visszatért férje házába, Sigmund pedig egy barlangban földalatti lakhelyet
épített magának. Signy néha meglátogatta itt, vagy szolgáival küldött neki ételt és
fegyvereket. Nem az egykor kedves, gyengéd hajadon volt már, hanem egy
kemény szívű asszony, akinek egyetlen, gondosan titkolt célja az volt, hogy
megbosszulja a Volsungokat.
Nem sokkal ezután Signynek és Siggeirnek fia született, s Signy örvendezve
gondolta:
- Lehet, hogy ő a legifjabb Volsung, aki majd segíthet Sigmundnak célja
elérésében. Amikor pedig egy év múlva újabb fia született, azt gondolta:
- Most már kettőből választhatunk. Kettejük közül valamelyikben biztosan elég
erős a Volsung vér. Az elkövetkező években odaadással nevelte a két fiút,
keménységre és bátorságra tanította őket.
Amikor az idősebb fiú tízéves lett, Signy elküldte az erdőbe Sigmundhoz.
Előzőleg megkérte fivérét, hogy tegye próbára a gyermeket, vajon megfelelő társa
lehetne-e a nagy feladatban.
Sigmund földalatti barlangjában fogadta a fiút. Ott rámutatott egy árpaliszttel teli
zsákra s azt mondta:
- Most el kell mennem rőzséért, hogy tüzet tudjunk gyújtani. Ebben a zsákban
liszt van, süss belőle kenyeret a vacsorához.
Amikor visszatért a fával, a fiú a barlangban üldögélt, a teli zsák mellett.
- Miért nem sütöttél kenyeret? - kérdezte Sigmund.
- Nem mertem kinyitni a zsákot, mert láttam, hogy valami mozog benne - felelte
a fiú.
Sigmund felsóhajtott, mert tudta, hogy ez a fiú nem lesz a segítségére.
Signy másnap eljött, hogy megnézze, mint boldogul a fia, s Sigmund azt mondta
neki:
- Ez a fiú nem Volsung, hiszen egy zsák liszttől is megijed.
- Túlságosan hasonlít az apjára - jegyezte meg Signy keserűen, és visszament
Siggeir házába.
Egy évvel később Signy a másik fiát is elküldte Sigmundhoz, aki ennek a fiúnak
is meghagyta, hogy míg ő tűzrevalót szed, süssön egy cipót. Mire visszajött, a cipó
megint csak nem készült el.
- Valami mozgott a zsákban és nem mertem kinyitni - magyarázta a fiú.
- Ez a fiú sem Volsung, mert megijedt a zsák liszttől - mondta a húgának. Signy
elsírta magát csalódottságában, amiért mindkét fiával kudarcot vallott.
 Kevéssel ezután Signynek harmadszor is fia született, akit Sinfiötlinek nevezett
el. Csinos fiúcska volt és nagyon hasonlított a Volsungokra. Már kiskorától nagy
bátorságot mutatott, s magas és erős fiú vált belőle.
- Az istenek talán most segítenek, hogy ez a fiú ne hozzon szégyent anyja
családjára – reménykedett újból Signy. S még mielőtt Sinfiötli tízesztendős lett,
elküdte az erdőbe Sigmundhoz.
Sigmund őt is földalatti barlangjában fogadta, ugyanúgy mint a bátyjait. Ott
rámutatott egy zsák lisztre és azt mondta:
- Az erdőbe kell mennem fát gyűjteni. Ebből az árpalisztből süss cipót a
vacsorához!
Mire visszaért, a vacsora elkészült, s Sinfiötli várta, hogy megszegjék a kenyeret.
- Nem találtál valamit a lisztben, amikor kinyitottad a zsákot? - kérdezte tőle
Sigmund.
- Elkezdtem dagasztani, s úgy éreztem, hogy valami mozgott a lisztben. De
akármi is volt az, összegyúrtam és belesütöttem a kenyérbe.
Sigmund erre diadalmasan felnevetett és magához ölelte a fiút.
- Egy mérgeskígyót sütöttél bele ebbe a cipóba - mondta. - Te aztán igazán a
kedvemre való rokon vagy.
Sinfiötli azonban csak ennyit mondott:
- Éhes vagyok. Ehetek már?
- Ebből a cipóból nem ehetsz, mert a kígyó megmérgezte – válaszolta Sigmund, s
más ennivalót adott a fiúnak. Mivel azonban az istenek Sigmundot képessé tették
arra, hogy mindenfajta méregnek ellenálljon, ő egyedül elfogyasztotta az egész
cipót.
Amikor másnap reggel Signy eljött a bátyjához, Sigmund azzal fogadta:
- Ez a fiú igazi Volsung és ideális társam lesz a nagy erőpróbában.
Signy teljes szívből örvendezett és csókot adott a fiának.
- Itthagyom őt veled az erdőben, hogy igazi harcos válhasson belőle. Siggeir
számára pedig majd kitalálok valami ürügyet, hogy miért nem hoztam haza
Sinfiötlit - mondta Sigmundnak.
Signy úgy is tett, ahogy mondta. Siggeir király pedig elhitte, hogy a fiú túlzott
kalandvágyában elkóborolt és elveszett.