„Miért?” - Értsünk szót Édes Annával!

Horváthné Gyurisán Szabina, 2021

A narrátor megfigyelése
(differenciált nehézségű szövegrészletek Kosztolányi Dezső Édes Anna c. regényéből)

A legkönnyebben elemezhető szövegrészletek:

a) „Anna nem látta a beszélőt, mert folyton a padlóra meredt, pusztán a hangot hallotta,
test nélkül, mint valami szózatot. Zavartan egyik lábáról a másikra állt.
Amikor ide belépett, a gyomra egyszerre fölémelyedett s olyan rosszullét fogta el, hogy
azt hitte, azonnal összerogy. Valami kimondhatatlan büdösséget érzett, mint a
patikában, éles, hideg szagot, mely egyre jobban facsarta orrát, kavarta belét. Vizyné a
zongorájában kámfort tartott, hogy a molyok ne rágcsálják meg a vattás
hangkalapácsokat. Anna nem tudta, honnan származik ez az orvosságszag, csak azt
tudta, hogy nem bírja ki, csak azt tudta, hogy már az első pillanatban ki akart szaladni
és ha egészséges ösztönére hallgat, akkor köszönés és istenhozzád nélkül elrohan,
menekül, le a lépcsőkön, az utcákon s fut, fut, meg sem áll hazáig, a kajári
tarlóföldekig.” (Részlet a VI. fejezetből)
„Miért?” - Értsünk szót Édes Annával! Horváthné Gyurisán Szabina, 2021

b) „Vallatgatták, hogy van megelégedve helyével. Azt felelte, hogy meg van elégedve.

Mit is beszélhetett volna nekik? Hiszen magának sem tudott számot adni, hogy mitől
irtózott itt mindennap jobban és jobban.

Egyszerűen nem bírta megszokni.

A villanyt, azt hamar megszokta. Megmutatták, hogy kell kezelni. Anna kezelte, akár
ők, nem tudva, hogy micsoda az elektromosság, akár ők. Csak épp hátrafordult,
miután elcsavarta a kapcsolót, mert hiába látta, hogy a szoba megvilágosodik, arról is
meg akart győződni, hogy csakugyan ég-e a lámpa. Hasonlóan volt a telefonnal is. Pár
napig síri hangon beszélt a tölcsérbe, összetévesztette a hallgatóval, de később a
telefonnal is megbarátkozott. Künn a pusztán nagyobb csodákat látott. Tudomásul
vette, hogy ilyesmi is létezik.

Más dolgok zavarták, melyek, minél tovább maradt itt, annál idegenebbek lettek.
Egészen jelentéktelen dolgok.

Amikor például egy reggel véletlenül meghallotta, hogy az urat Kornélnak hívják,
érezte, hogy ezen a helyen nem bírja ki sokáig.
 Maguk a bútorok is valami névtelen rémülettel töltötték meg.

Amit zöldnek képzelt, a kályha, fehér volt, a szalon fala viszont zöld és nem fehér, az
asztal nem gömbölyű, hanem hatszögletes és alacsony, az egyik ajtó befelé nyílt, a
másik kifelé. Ezek a kis, folyton ismétlődő meglepetések megbolygatták egész lényét.
Egy Macquart-csokortól, melyből pávatollak nyúltak ki, egyenesen rettegett. Azt hitte,
hogy a pávaszemek őt nézik, s mikor elhaladt előtte, félretekintett.” (Részlet a VII.
fejezetből)
„Miért?” - Értsünk szót Édes Annával! Horváthné Gyurisán Szabina, 2021

c) „Úgyszólván egész nap fűtött. Náluk a fűtéssel volt a legtöbb baj. Vizyék kályhái
egytől egyig rosszul fűltek.

Már reggel, a hósöprés után kezdődött. Gyertyával botorkált a pincébe. A pince mély
volt, falai csöpögtek a víztől, pállott meleg csapott arcába. Megtöltötte szénnel a két
kotlát, anélkül, hogy körül mert volna nézni. Patkányok jártak át az utcáról, a föld alatt
alagutat vájtak maguknak, cincogtak a farakások körül, azoktól félt. Reggeli előtt
melegnek kellett lenni az ebédlőben. Rárakott a kályhára, fújta, legyezte kötényével,
de a tűz csak pislákolt, fojtó füstöt terjesztett, tele lett vele a lakás.

Mindig így ment ez, minden áldott nap, hol az egyik, hol a másik szobában.” (Részlet
a XV. fejezetből)
„Miért?” - Értsünk szót Édes Annával! Horváthné Gyurisán Szabina, 2021

Az értelmezés szempontjából közepes nehézségű szövegrészletek:

„Anna az érdekességéből napról napra vesztett. Annyira belesimult a ház rendjébe, hogy
eltűnt, észre se vették, nem is beszéltek róla sehol. Mint a legtöbb cseléd, ő is utánozni kezdte
asszonyát. A haját már egészen úgy simította végig, mint Vizyné, s az ismerősök, mikor
telefonoztak, gyakran nem tudták, hogy az ő hangját hallják-e vagy az asszonyáét.” (Részlet a
XVII. fejezetből)

A fenti idézet összevetve a gyilkosság leírásával:

„Egyszerre oly zaj dördült végig a földúlt szobákon, mintha pisztollyal lőtték volna.

Anna, aki nem ismerte az idegen bútorokat, feldöntött egy tölgyfaszéket, Moviszterék egy
székét, az teljes hosszában elvágódott a padlón. Várt, hogy mi lesz. Gazdái az első, mély
álmukat aludták, nem ébredtek föl.

A szomszédban egy kutya vonított a teleholdra, ott nem messze tőlük, a Tábor utcában a
Hattyú, az a nagy, fehér kutya, amelyiket ismert. Anna ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a
konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy
rántott csirke combját meg sok-sok süteményt.
Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt,
hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba.

Vizyné arra ébredt, hogy az ágya szélén valaki ül.

Kicsit fölemelkedett a párnáról, kinyitotta álomittas, nehéz pilláit, s bámulta ezt az alakot. A
kétes holdfényben olyan volt ez, mint valami szellem, ezüst párával körülvéve. Nem rettent
meg tőle. Az illető a bal kezével megfogta az ő kezét.

Tágra nyílt szemeik egész közelről egymásra meredtek.

- Mit akar? - suttogta Vizyné. - Anna? Maga az? Menjen aludni.

A jövevény nem felelt, csak ült, csak fogta a kezét, nem engedte el. Lassan mozgott, s pusztán
ettől a furcsa lassúságtól borzadt meg, mert oly lassan mozgott, oly lassan, hogy azt nem
lehetett kivárni.

Vizyné a még szabad karjával a leány nyakához kapott, hogy eltaszítsa, ellenben oly
ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már.

- Kornél - sikoltott egyszerre. - Kornél. Ki ez itt? Kornél, segíts. Segítség,

segítség. Akkor már egy ütést érzett a mellén, egy hatalmas ütést, amilyent még

nem érzett.

„Miért?” - Értsünk szót Édes Annával! Horváthné Gyurisán Szabina, 2021

- Őrült - mondta aléltan, és visszaesett párnájára.

Vizy, akinek a feje elnehezedett a bortól és álomtól, motyogott valamit, de már kiugrott az
ágyból, ott állt a szoba közepén, hosszú, térdén alul érő hálóingben.

- Mi az? - ordított. - Ki az? Segítség. Gyilkos, gyilkos.

A kés fényét pillantotta meg, a pengét, a nagy-nagy konyhakést, azzal hadonászott a leány. De
hogy ki van itt, mit művelt, hogy férfi-e vagy nő, arról fogalma sem volt. Csak azt látta, hogy
valaki a szalon ajtaja felé oson, menekülni próbál. Utána vetette magát, és dulakodva
visszacipelte. Nehéz közelharc volt. Anna megrémült, hogy bántani akarja őt, s éppúgy félt,
mint a gazdája. A testi munkától izmos bal karjával átkapta derekát. Gáncsolta és teperte.
Rövid ideig birkóztak. Vizy a fehér díványnál elvesztette egyensúlyát, a díványra bukott,
innen le a földre. A leány vad dühvel mellére térdelt, és döfte, szúrta, ahol érte, a mellét, a
hasát, a torkát. Aztán a kést a sarokba hajította. Nem törődött semmivel. Áttántorgott a
szalonba.” (Részlet a XVIII. fejezetből)
„Miért?” - Értsünk szót Édes Annával! Horváthné Gyurisán Szabina, 2021
A narrátor megfigyelése során a legtöbb koncentrációt igénylő szövegrészlet:

Anna és Jancsi – a narrátorra figyeljetek, ne arra, mit mondanak a szereplők!

„Nem egészen értette a helyzetet.

Azt már hallotta, hogy az urak kijárnak a cselédekhez, meg hogy a cseléd szeretője is a
gazdájának, és egyiknek-másiknak gyereke is született tőle. Kajáron volt egy ilyen lány, az
szégyenbe esett egy pesti ügyvédtől. Tudta ezt és sok mást is, amit a lányok beszéltek.
Ellenben hogy az ilyesmi csak így esik meg, mint most, az valami együgyű csodálkozással
töltötte el.

- Fél? - kérdezte Jancsi, még mindig az ágy peremén. - Mert ha fél, akkor visszamegyek.

Anna félt egy kicsit, de mert nagyobb megtiszteltetésnek érezte az úrfi közeledését, és jobban
félt attól, hogy visszamegy, mint attól, amitől voltaképp félt, ezt felelte:

- Nem.

Jancsi befeküdt a vaságyba. Csak a szélére, majdnem az ágy rúdjára. A lány az ágy másik
szélére húzódott.

Közöttük akkora üres hely maradt, hogy ott még valaki elférhetett volna.

De már közös paplannal takaróztak, azzal a huzatlan, bordó gyapjúpaplannal, melyet Jancsi,
noha Angéla néni tulajdona, oly idegennek és szennyesnek vélt, mint egy himlős beteg
paplanát.

A paplant fölhúzta egészen a szájáig.

Csodálatos volt ez a tilalmas forróság. Azt hitte, nyomban lázat kap tőle, és ellobog benne,
mint valami tűzben. Lábait kéjelgő lassúsággal nyomorgatta előre, valahová a homályba, a
cselédágy ismeretlen mélységébe, melyben valami piszkot sejtett és vért, valami szörnyű
undokot, talán poloskát és békát. Remegő ujjai a szakadozott pamutlepedőt simogatták.

Forgolódott, meghengergőzött néhányszor, akár a szemétdombon, hogy annál mocskosabb

legyen. Már fölolvadt benne, egy volt vele.

A lábánál mozgott valami: egy fekete folt.

Riadtan szólt:

- Mi az?

- A csirke. Hess te - tapsikolt Anna, s a csirkét lekergette, és az elrebbent az ágyról a konyha

egy sarkába, s ott csakhamar elaludt állva.
„Miért?” - Értsünk szót Édes Annával! Horváthné Gyurisán Szabina, 2021

Jancsi közeledett, nem sietve egy-egy ujjnyit csúszott feléje, hiszen ezt a gyönyörűséget is
alig tudta már elviselni. Nem volt szüksége a fokozására.

Bal karját a lány mellére tette.

Anna hagyta.

Őt most valami kezdődő, kellemes melegség járta át: a szerelem.

Tudta, hogy ölelik. Lenn a falun a legények nemegyszer ölelték, fogdosták a mellét
tréfaságból.

Hanem aztán hangosan és egészségesen elkacagta magát:

- Ha látnák.

- Kicsoda? - ijedt föl Jancsi, elkapva karját Anna melléről és kifelé fülelt a lépcsőházba, hol
egy ajtót csaptak be. - A bácsiék?

- Nem a méltóságos úrék.

- Hát kik?

- A kisasszonyok - nevetett Anna, a szívéből, kacéran és csúfondárosan. - Az úri

kisasszonyok.

- Ah - szólt Jancsi, akinek ez a föltevés hízelgett. - Törődöm is én velük - és ezt oly

fölényesen jelentette ki, mintha egyetlen mozdulatával ezer és ezer szerelméért epekedő
várkisasszonyt ítélne halálra. - Nem kellenek nekem. Sem ők, sem az úriasszonyok. Mert
nekem úriasszony szeretőim is voltak - lefordította cselédnyelvre: - nagyságák, méltóságák.
Nekem maga kell. Olyan szép.

- Mért nem mondta már reggel az úrfi?

- Hát észrevette? Ugye, mikor visszajöttem az állomásról? Vagy az ebédnél? Ugye, már
reggel?

- Ha akkor tetszik mondani, akkor legalább egész nap szép vagyok.

- Ne - kérlelte Jancsi, akit szíven ütött ez a csúnya szellemesség. - Nézze: ne, ne. Maga olyan
szép - s a vágytól rekedten: - esküszöm.

- Ez bűn, úrfi - leckéztette a lány.

- Mért volna bűn?

- Megesküdni minden vöröshagymáért...

„Miért?” - Értsünk szót Édes Annával! Horváthné Gyurisán Szabina, 2021

Jancsi föltette, hogy most már véget vet ennek. Az évődő paraszttréfa, a vidámság gúnyolni
látszott finom és beteg úri vágyát, az csöndre áhítozott, hogy ott teljessé váljék és megérjék,
mint egy melegházban.
Karjait ismét a lány melle felé nyújtotta.

Anna kitért egy mozdulattal.

- Hallgasson, drága - könyörgött Jancsi, és hadart, hogy ne hallja a lány nevetését, melyet
közönségesnek, sértőnek talált. - Ne nevessen, ne beszéljen. Egy szót se szóljon. Csak
hallgasson, drágám. Nem bántom. Esküszöm. Olyan szép. Szeretem. Csak magát. Téged -
suttogta titkosan a fülébe -, téged - s a rövid személyes névmás, mely két embert teljesen
elkever, oly mámort gyújtott benne, hogy lázhólyag fakadt föl a szájpadlásán.

- Téged, téged. Mondd: te. Mondd te is: te. Mondd nekem: te... te...

A lány nem mondta, ő azon a mérhetetlen távolságon tűnődött, melyet ez a kis szó áthidal.

Jancsi szeme hozzászokott a sötétséghez, meg tudta különböztetni a tárgyak körvonalait, látta
Annát. Két fehér melle derengett, megvilágította maga körül az éjszakát.

Vallatta őt, hogy volt-e már szeretője és kicsoda, mit tud, mit nem tud. Anna kurta, kétértelmű
válaszokat adott, aztán nem is felelt. Talán most sértődött meg azon, hogy az előbb csöndre
intette?

Jancsi ebből azt értette el, hogy már mindenkinek odaadta magát, és az utolsók utolsója.
Annál jobb, gondolta. És ostromolni kezdte összevissza: hízelgett, erőszakoskodott.

Anna könnyűszerrel verte vissza ügyetlen ostromait. Majd mikor át próbálta kapni derekát,
úgy hátralökte hogy az ágy belenyekkent.

- Nem - szólt keményen.

- De mért?

- Azért. Nem szabad.

- Ide figyeljen...

- Tessék már hagyni engem. Menjen az úri kisasszonyokhoz.

Maradhasson. Nini, nem is úrfizta. Úgy látszott, hogy egészen úrrá lett az

ágyban.

Jancsi a fejét belefúrta a tarka párnába, rágta a ciháját, arca összemaszatolódott a nyáltól és
könnytől. Hallani lehetett keserves zihálását. Hasra feküdt.

Akkor azonban hirtelenül egy kar kulcsolódott a nyakára, magához szorította, oly erősen,
hogy szinte fájt. Nem kapott lélegzetet. Lassan merült el a gyönyörűségbe, hagyta, hogy
„Miért?” - Értsünk szót Édes Annával! Horváthné Gyurisán Szabina, 2021

belenyomják ebbe a langyos, bágyasztó folyadékba, és megfulladjon lenn, a mélyén, mint egy
kád cukrozott tejben.
Rettenetes erős volt ez a kis parasztlány, és még soványabb, mint gondolta. Ahogy ölelte,
testén nem érzett semmi húst, csak inat és izmot, a csontokat, a csontváz finom körvonalait s a
medencecsontot, egészen, az olvasztótégelyt, a teremtés titokzatos kráterét.

Többször meghaltak ezekben az ölelkezésekben, és újra-újra föltámadtak.” (Részlet a XII.

fejezetből)