Ottlik Géza Iskola a határon

című regényének narrációs

viszonyai

Készítette:
Kellner Martin
Neptun kód: CIXPQX
Beadandó dolgozatom az Ottlik Géza által használt narratív elemekről fog szólni, amiket az
Iskola a határon című műben használ fel. Először is magát a regényt osztom fel különböző
szerkezeti egységekre, amit a benne megjelenő elbeszélők különbözősége miatt tartottam
fontosnak, majd egyesével kitérek mindegyikükre, részletesebb jellemzéssel alátámasztva a
logikai elkülönítődést. Majd kiemelek pár szövegbéli sajátosságot az elbeszélésből,
amelyeknek a használata jellemző Ottlik Géza kivételes elbeszélésmódjára. Ezután kitérek a
regény elbeszélésén kívüli ismertetőjegyeire, amelyekben szintúgy találhatók narratológiai
tényezők.

Az Iskola a határon című regényt elsősorban narratológiai szempontból három egymástól

elkülönített logikai szegmensre bonthatjuk fel az elbeszélők alapján, mivel közülük
mindegyikről más tulajdonságok mondhatóak el. Mivel mindhárom narrátor világképe és
értékrendje külön szólamként jelenik meg a műben, de mégis ugyanakkora hangsúly van
fektetve mindegyikre, elmondhatjuk, hogy Ottlik regénye egy polifonikus elbeszélés is
egyben. (Fűzfa 2002.)
Az első ilyen szerkezeti egység az elbeszélő jelenében játszódik, és Szeredy Dani
magánéletével foglalkozik. Ez a rész teszi ki a legkisebb részt a három szegmens közül, mégis
a regény különböző részeiben jelenik meg ez az idősík. A regény első részében, azon belül az
első, második, illetve az ötödik fejezetben mutatkozik először, mint egy látszólagos keretként
nyitja meg a történetet Szeredy privát életében fellépő gondokkal, amiket Ottlik azonban
nem zár le a műben. Ez az idősík 1957 júliusában játszódik a Lukács uszoda tetőteraszán,
ahol az elbeszélő visszapillant korábbi éveire, pontosabban 1944-re. Ez a szólam a mű egy
későbbi pontján folytatódik, a második rész tizenegyedik fejezetében, ahol megint 1944
nyarára visz minket vissza az elbeszélő, amiben megpróbálja Szeredy visszagördíteni az
eseményeket a nagyváradi tartózkodásukhoz az idősík fő kérdésének a megválaszolásához.
Az idősík utolsó megjelenése a harmadik részben történik, azon belül a huszonharmadik
fejezetben, ahol a narrátor az 1958-as eseményeket mondja el a Lukács uszodában történő
találkozásával Szeredyvel. Itt a látszólagos keret másik fele, amely korántsem zárja le magát a
regényt, de még csak válaszokkal se szolgál az idősík kérdésére.
A jelen idejű szerkezeti egység narrátora megjelenik magában a műben is, amiben csak
Bébének nevezik, bár igazából Both Benedek hívják, a műben teljes neve szinte alig jelenik
meg. Bébé narrációjáról elmondható, hogy első személyt használ, így az ő saját
szemszögéből mondja el a történéseket, ezáltal személyes tudása korlátozott, nem tudja
előre vetíteni, sem sejtetni a jövő cselekményeit, csak azt tudja a befogadónak átadni amiről
tud, illetve átélt. A regény elején bármiféle háttér-információ nélkül indítja a történetét,
úgymond in medias res vág bele az elbeszélésbe, majd az idáig vezető korábbi cselekményt a
későbbi részek összekapcsolásával tudhatjuk meg. A cselekményeket a narrátor meséli el,
nem pedig a párbeszédek alapján értesül róluk az olvasó. A dialógusok szerepe
elhanyagolható ebben az idősíkban, gyakran kiegészítéseket sem adnak a cselekményhez.
Legtöbbször csak tő- illetve egyszerű mondatos párbeszédek jelennek meg itt, azok is
leginkább csonkák, egyirányúak, azaz választ sem kapnak.
A második szerkezeti szegmens az első alapján fejlődik ki, amikor Bébé megkapja – az
elhunyt – Medve Gábor levelét, aki a gyerekkori élményeket idézi fel Bébében és
Szeredyben, ami 1923-tól 1926-ig tartott. Ebben az idősíkban két narrátor – az egyik Bébé, a
második Medve személyében – jelenik meg, akik változó nézőpontokat képviselnek, így a mű
narrációját is váltakozóvá téve. Kezdetben a két elbeszélő felcserélve „vitázik”, ami egészen a
kilencedik fejezetig párbeszédszerűen megmutatkozik a regényben, onnantól kezdve
összemosódik a két nézőpont, ezzel is nehezen elkülöníthetővé téve a szétválasztást.
A szegmens elsődleges elbeszélője Medve Gábor, aki mintegy külső elbeszélő írja le a
cselekményeket, a saját nézőpontját figyelembe véve. Önmagát tekinti főszereplőnek, akit
levelében M.-nek szólít. Az idősík elején gyenge énképpel jellemzi önmagát, aki próbál evezni
az árral, majd megtörik, lázadó természetű lesz és teljesen megszilárdítja énképét a mű
végére. Medve, mint elbeszélő gyakran használja a szabad asszociációt, azaz nem feltétlen
követi mindig az időbeliséget, visszaemlékezik csak dolgokra, aztán azt mondja legközelebb,
ami éppen eszébe jutott az előző dologról, ezáltal a történet előrehaladása tömbszerűvé
válik, kizárólag rögzült emlékek köré épül a többi emlékkép, egy hyperlinkes kontextust
felhasználva. Az általa rögzült emlékek módosulva a későbbiek során visszatérnek, ezáltal
körkörösséget alakítva ki a regényben. Továbbá rengeteg előre- és hátrautalást használ a
cselekményben, ami szintén a szabad asszociáció miatt történik meg, szóval pont azt mondja
el, ami éppen az eszébe jutott.
A másodlagos elbeszélője a múltbeli eseményeknek Bébé, aki Medve levelét olvassa a
műben. Bébé, mint narrátor első személyű elbeszélést folytat, az ő szemszögéből is írja le a
dolgokat, egyszerű mondatszerkezeteket felhasználva, nem bonyolítja túl a mondanivalóját,
ezzel könnyen érthetővé téve azt Medvével ellentétben. A múltat a jelenből próbálja
értelmezni, Medve levele segítségével visszaemlékezik az akkori énjére, és válaszokat akar
adni cselekedeteire. Gyakran kiegészíti, illetve kijavítja Medve gondolatait a sajátjával, mivel
állítása szerint az emlékezés szelektív nem tudja megmondani melyikük leírása a pontos,
ezzel „vitát” eredményez az ellentétes látószögű narrációk között. Bébé visszaemlékezése
során önmagát is elemzésnek veti alá, lelkiismeretében próbál magyarázatot találni a
cselekvéseire.
A regényben szubtextuális narrációs is szerepet kap motívumok sűrű hálózata képében. Ezek
a motívumok gyakran jelképként működnek, (pl. a hó, a sár és a köd), máskor meg éppen az
analógia tágítja ki, állandósítja jelentésüket. Fontos a bibliai idézetek közé ékelt sár és hó
motívumpárja is a középső rész címében. Az őszi esős időszak beköszönte, a végtelen sár
csak tovább fokozta az újoncok – és minden növendék – kiszolgáltatottságát, míg a hó
jótékonyan befedte a tájat, csökkentette a szenvedéseket, s a tiszta és hideg világban
lehetségessé vált a zűrzavar helyett a könyörtelen rend és a benne való létezés. (Zemplényi
1982.)
Ottlik a műben megjelenő szereplők neveinek sokaságában is rejtett el narratológiai
motívumokat, azaz poétikaivá tette az általa használt tulajdonneveket, így sok szereplőről
már akkor tud a befogadó véleményt nyilvánítani, amikor az még csak meg sem szólalt, és
csak felvetés alapján került bele a cselekménybe. Ilyen név például Schulze-é, ami német
eredete miatt az olvasóban irritációt fejezhet ki, vagy például Medve, akinek marcona,
önmagának való természete, a nevén is megmutatkozik.
A regényben narrációs viszonyok szempontjából továbbá az indulatszavak is fontosak, amiből
fel is lelhetünk rengeteget a műben. Ezek az indulatszavak legtöbbször rövidített nyelvi
jelekként, illetve cselekvésekként mutatkoznak meg a műben. Cselekvésként a szimbolikussá
vált rúgás jelenik meg a regényben, ami a hétköznapi életben durva cselekedetnek
számítana, az a műben egyszerű figyelemfelhívásként veszi át a szerepet. A már említett
indulatszavak két fő csoportra oszthatók, vannak olyan nyelvi jelek, amik csak, mint rövidítés
jelennek meg a műben. Ezek akár a hétköznapi ember által is dekódolhatók, ilyen
indulatszónak számít példának felhozva a gyakran említett „elefes”. A másik nagy csoport a
dekódolhatatlan indulatszavakat, nyelvi jeleket foglalja magába, ilyen szó például a
„dömdödöm”, amit Ottlik a regényben hangutánzó, hangjelölő szóként használ, amikor a
narrátor messze van a dialógustól és nem hallja azt rendesen. Ide sorolhatók még a
parancsnokok által használt német vezényszavak, amelyek inkább az olvasóban ébresztenek
kemény, irritált, már majdnem idegesítő érzést.
A regényben jellegzetes tartalommutató található, amelyekben olvasható az egyes részek és
fejezetek címei. A regény egész első része a narrációról szól, illetve maga a narráció a tárgya,
azaz hogy az elbeszélő hogyan mondja el a történetet. Erre három féle szempontot hoz fel az
elbeszélő. Ez az első rész a regény posztmodern vonására mutat, mivel a narráció tárgya
saját magának a születése, nem pedig a cselekvés.
A tartalommutatóban a fejezetek címe mellett rövid szinapszisok is találhatóak, amik röviden
összefoglalják az abban a fejezetben történő cselekményeket, és fontosabb pontokat pár
szóban, amelyek nélkülözhetetlenek lehetnek esetleges fejezetek újraolvasásához, vagy
emlékezetünk felelevenítéséhez, továbbá szabályozza a történetvezetést, ami koncentrikus
narrációt jelent. (Zemplényi 1982.)
Dolgozatomban Ottlik Géza Iskola a határon című regényének a narrációs viszonyait
vizsgáltam. A cselekményt felosztottam három különböző logikai részre, majd mindegyiket
külön elemeztem a narratológiai szempontok szerint. Ezután a motívumok szubtextuális
narrációját támasztottam alá, majd a nevek és az indulatszavak viszonyát vetettem össze a
narráció viszonyával. Utolsónak pedig bemutattam a regényben használt jellegzetes
tartalommutatót is. Ezek után elmondható, hogy Ottlik Géza rendkívül tudatosan játszik a
narratológiai eszközök tárházának használatával.
 Felhaszná lt irodalom
FŰZFA BALÁZS 2002. 'Sem azé, aki fut...' : szövegszimbolizálódás Ottlik Géza 'Iskola a
határon' című regényében. Iskolakultúra 11/5: 85-89.

HORVÁTH KORNÉLIA 1996. Ottlik Géza: Iskola a határon. Bár 1/1-2: 186-204.

TÁTRAI SZILÁRD 2002. Az elbeszélés lehetőségei: Narráció és fokalizáció Ottlik Géza Iskola a
határon és Továbbélők című regényében. Magyar Nyelvőr 126/2: 157-169.

ZEMPLÉNYI FERENC 1982. Regény a határon: Megjegyzések Ottlik Géza Iskola a határon című
regényéről. Irodalomtörténeti Közlemények 86/4: 473–85.