DR.

MÁTÉ GÁBOR –
MÁTÉ DÁNIEL

NORMÁLIS VAGY
Trauma, betegség és gyógyulás
mérgező világunkban
 Dr. Máté Gábor korábbi kötetei
az Open Books gondozásában

A család ereje (Dr. Gordon Neufelddel) A

sóvárgás démona
A test lázadása
Szétszórt elmék

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Gabor Maté, MD and Daniel Maté:
The Myth of Normal – Trauma, Illness,
and Healing in a Toxic Culture,
Avery an imprint of Penguin Random House,
2022, New York Copyright © 2022 by Gabor
Maté
Hungarian edition © Open Books, 2022
Hungarian translation © Dési András György,
2022

Fordította Dési András György Felelős kiadó

Halmos Ádám
Felelős szerkesztő Jolsvai Júlia Szerkesztette
Lépesfalvi Zoltán Borítóterv Rubik Ági
(SUBMACHINE) Műszaki szerkesztő Kovács
Balázs Sándor Elektronikus formátum
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-572-088-0
 Tartalomjegyzék

A szerző megjegyzése
Bevezetés – Miért csak mítosz a normalitás (és miért
számít ez)

I. Senki sincs egyedül

1. Amire senki sem vágyik – A trauma következményei
2. Az anyagtalan világ – Érzelmek, egészség, valamint a test és
elme egysége
3. Megrázzuk egymás agyát – Szervezetünk erős
interperszonalitása
4. Környezeti hatások – Az új tudomány újdonságai
5. Lázadás a testben – A rebellis immunrendszer rejtélye
6. A betegség nem dolog – A betegség folyamat
7. Traumatikus feszültség – Kötődés vagy önazonosság

II. Az emberi fejlődés torzulásai

8. Kik vagyunk igazán? – Emberi természet, emberi szükségletek
9. Stabil vagy törékeny alap – A gyerekek tovább nem
csökkenthető szükségletei
10. Bajok a küszöbön – Mielőtt világra jövünk
11. Van választásom? – Gyerekszülés a medikalizált világban
12. Kertészkedés a Holdon – Gyereknevelés nehezítésekkel
13. A rossz irányba kényszerített agy – A tönkretett gyerekkor
14. A válságok mintázata – Így formálja a kultúra a jellemünket

III. Az abnormális újraértékelése – A lelki zavar mint

alkalmazkodás
15. Lényeg, hogy más legyél – A szenvedélybetegségekkel
kapcsolatos mítoszok lerombolása
16. Kezeket fel! – Új szempontból az addikcióról
17. Fájdalmunk pontatlan térképe – Mit értünk félre a
pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban?
18. Az elme csodákra képes – Az őrülettől az értelemig

IV. Mérgező világ

19. A társadalomtól a sejtig – Bizonytalanság, konfliktus és
kiszolgáltatottság
20. Az emberi szellem kirablása – Kapcsolatvesztés és hiányérzet
21. Kit érdekel, ha belepusztulsz? – A szociopátia mint stratégia
22. A megtámadott én érzése – Hogyan válik szerves részünkké
a fajunk és az osztályunk?
23. A hétköznapok lökhárítói – Miért rosszabb a nőknek?
24. Ami nekik fáj, nekünk is fáj – Politika és trauma

V. Utak a teljesség felé

25. Az elme vezet – A gyógyulás lehetősége
26. Négy H és ötféle együttérzés – A gyógyulás néhány alapelve
27. Egy félelmetes ajándék – Tanárunk, a betegség
28. Mielőtt nemet mond a test – Az én felé vezető út első lépései
29. Ha látom, nem hiszem – Szabadulás a korlátozó
meggyőződésektől
30. Ellenségből barát – Munka a gyógyulás akadályaival
31. Jézus a tipiben – Pszichedelikum és gyógyulás
32. A hiteles élet – A közös szellem érintése
33. Egy mítosz trónfosztása – Az értelmes társadalom lehetősége

Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
 Az én kedves Raemnek, életem társának, aki
előbb látott engem, mint én magamat, és már
akkor tetőtől talpig szeretett, amikor én erre
még képtelen voltam. Nélküle egyetlen művem
sem született volna meg. És a gyerekeknek,
közös műveinknek: Dánielnek, Aaronnak és
Hannah-nak – akik fényt gyújtanak az
életünkben.
Az igazán jó orvos egyben filozófus is.
Aelius Galenus
(Pergamoni
Galénosz) Mert ha
az orvoslás valóban
be akarja teljesíteni
nemes feladatát,
akkor a politikai és
társadalmi életbe is
be kell avatkoznia.
Rá kell mutatnia
mindazon
akadályokra,
amelyek
hátráltatják a
normális szociális
működést, és el kell
távolítania őket.

Rudolf Virchow, 19.

századi német
orvos Amikor az
ember az életben
maradásért harcol,
a betegséget
megküzdési
stratégiává, a
veszteséget
világképpé
változtatja.
Stephen Jenkinson
 A szerző megjegyzése

A könyvben nem szerepel több személyből összerakott vagy kitalált

figura. Valamennyi történetnek valós személy a főszereplője, és
beszélgetéseink leírása pontos, bár az érthetőség kedvéért néha
módosítottuk. Ha csak keresztnevet használunk, az az interjúalany
személyazonosságának védelme érdekében kitalált név. Ezekben az
esetekben egyes életrajzi adatokat kismértékben szintén
megváltoztattunk. Ahol a kereszt-és vezetéknevet is feltüntetjük, ott
az alany személyazonossága valóságos.
Ha külön nem jelezzük, a kiemelések tőlem származnak.
Egy szó a szerzőségről. Ezt a könyvet a fiammal, Dániellel együtt
írtam. Ha az „együtt” szót használják egy szerzőtársra, akkor
általában szellemíróra utalnak vele, olyan közreműködőre, aki írott
formába rendezte a páros fontosabbik tagjának a gondolatait. Nálunk
nem ez volt a helyzet: a legtöbb fejezet esetében én voltam a vezető
író, Dániel pedig a stílust, hangvételt, az érvelés tisztaságát, az
érthetőséget ellenőrizte, és gyakran a saját meglátásaival egészítette
ki a szöveget. Egyes esetekben viszont, amikor nem tudtam, mit vagy
hogyan kellene közölnöm, átvette az irányítást, és a többnyire már
összegyűjtött, leírt anyag alapján ő hozta létre az adott részt vagy
fejezetet. De mindenképpen addig olvastuk és javítottuk egymás
szövegeit, amíg mindkettőnk számára elfogadhatóvá nem váltak. A
kötet szerkezete és iránya az első ötlettől az utolsó korrektúráig
szintén közös művünk.
Így a könyv szerzősége egyenlőtlenül oszlik meg közöttünk, hiszen
az én munkám, kutatásom, elemzésem és tapasztalatom tükröződik
benne, mégis ketten írtuk. Dániel éles eszű segítsége nélkül nem
tudtam volna elvégezni a vállalt feladatot.

Dr. Máté Gábor, Vancouver

 Bevezetés

Miért csak mítosz a normalitás

(és miért számít ez)

Az, hogy több millió ember osztozik

ugyanazokban a bűnökben, még nem
változtatja ezeket a bűnöket erényekké; az,
hogy olyan sok tévedésben osztoznak, még
nem változtatja ezeket a tévedéseket
igazsággá; és az, hogy többmilliónyian
osztoznak a lelki zavaroknak ugyanazon
formáiban, még nem változtatja ezeket az
embereket lelkileg egészségessé.
Erich Fromm: Utak
egy egészséges
társadalom felé{1}

Minden idők legegészségmániásabb társadalmában nincs minden jól.

Az egészség és a jó közérzet korunk mániájává vált. Sok milliárd
dolláros iparágak élnek kiválóan abból, hogy az emberek
folyamatosan hajlandók – lelki, érzelmi és természetesen anyagi –
áldozatokat hozni vég nélküli küzdelmükért, amelyet a jobb
táplálkozásért, a fiatalosabb kinézetért, a hosszabb, esetleg
energikusabb életért vagy legalább a kevesebb tünetért vívnak. A
színes magazinok borítóin egészségügyi újdonságokról áradozó,
feltörekvő szépségek, a tévés hírek, a mindenütt jelen lévő hirdetések
és a mindennapi online tartalmak áradata mind az önjobbítás ilyen
vagy olyan formáját sulykolja. Mi pedig mindent elkövetünk, hogy
tartsuk a tempót: bevesszük az étrend-kiegészítőket, bérletet váltunk
a jógaórára, ismét elkötelezzük magunkat egy új étrend mellett,
kifizetjük a genetikai vizsgálat árát, stratégiai döntést hozunk, hogy
inkább a rák vagy a demencia ellen vegyük fel a harcot, orvosi
tanácsok vagy alternatív gyógymódok segítségével küzdünk a test, a
szellem és a lélek bajai ellen.
Kollektív egészségünk mégis egyre romlik.
Mi történik itt? Mit jelent, hogy modern világunkban, az
orvostudomány szellemi képességeinek és kifinomultságának csúcsán
egyre több krónikus betegséggel és más megpróbáltatásokkal,
pszichiátriai betegségekkel és addikcióval találkozunk? Mi több, ha
egyáltalán feltűnik mindez, miért nem rémülünk meg tőle? És még ha
eltekintünk is az aktuális katasztrófáktól, például a Covid–19-
járványtól, hogyan találhatunk rá a sokféle kór megelőzésének és
meggyógyításának módjára?
Több mint három évtizedig voltam orvos, vezettem le szülést és
irányítottam palliatív osztályt, de mindig izgatottan figyeltem azokat
az összefüggéseket, amelyek az egyént az életünk kereteit alkotó,
betegségünket és egészségünket meghatározó társadalmi és érzelmi
környezethez kapcsolják. Ez a kíváncsiság, vagy mondhatnék akár
csodálatot is, idővel arra késztetett, hogy mélyebbre ássam magam
az e kapcsokat részletekbe menő pontossággal leíró modern
tudományba. Korábbi könyveim néhány olyan összefüggést
térképeztek fel, amelyek konkrét bajok, például a figyelemhiányos
hiperaktivitás-zavar (ADHD), a rák és mindenfajta autoimmun
betegség meg függőség esetében mutatkoznak meg. A gyerekek
fejlődéséről, életünk legmeghatározóbb időszakáról is írtam.1
A Normális vagy egy sokkal átfogóbb kérdést vizsgál. Az a
meggyőződés alakult ki bennem, hogy a korunkat meghatározó,
megállás nélkül áradó testi-lelki bajok mögött az egész kultúránkat
átható probléma rejtőzik, amely egyrészt létrehozza a sokféle kórt,
amely kínoz minket, másrészt azokat az ideológiai vakfoltokat is
megteremti, amelyek miatt nem látjuk tisztán a helyzetünket, és
persze nem is tudunk segíteni rajta. Ezek a vakfoltok – amelyek
kultúránk minden területén jelen vannak, de a saját szakmámban
tragikusan általánosak – elfedik előlünk azokat a kötelékeket,
amelyek az egészségünket a szociális-érzelmi életünkhöz kapcsolják.
 Másképp megfogalmazva: a krónikus betegség – legyen akár lelki,
akár testi – elsősorban a jelen helyzet funkciója vagy jellemzője, és
nem hiba; nem titokzatos torzulás, hanem egyenes következménye
annak, ahogyan élünk.
Az alcímben használt „mérgező” utalhat a környezetünkben
előforduló szennyezésre, amely az ipari kor hajnala óta valóban az
életünk részévé és az emberi egészség egyik legnagyobb ellenségévé
vált. Az azbesztportól a megzabolázhatatlan szén-dioxidig valóban
bővelkedünk a környezetünkben felbukkanó igazi mérgekben. De
értelmezhetjük a „mérgezőt” a mai, poppszichológiai jelentésében is.
Ebben az esetben negativitást, bizalmatlanságot, ellenségeskedést és
megosztottságot értünk rajta, és kétségkívül a jelenlegi szociopolitikai
helyzet egyik fontos jellemzője.
E kétféle jelentés egyaránt jelenlegi témánk része lehet, de a
„mérgező világ” kifejezés az én szóhasználatomban valami szélesebb
körűt és mélyebben gyökerezőt jelent: a társadalmi struktúrák teljes
kontextusát, azokat a hitrendszereket, hipotéziseket és értékeket,
amelyek körülvesznek, és szükségképp áthatják életünk valamennyi
aspektusát.
Az, hogy a társadalmi létezés hatást gyakorol az egészségre, nem
új felfedezés, de soha nem volt még ennyire sürgős, hogy
szembenézzünk vele. Mai életünk legfontosabb és legnagyobb hatású
egészségügyi kockázatának látom, amelyet – hogy csupán néhány
jelentős tényezőt említsek – az egyre fokozódó stressz, a társadalmi
egyenlőtlenség és a klímakatasztrófa tart lendületben. A jóllétről
kialakított elképzeléseinknek az egyéntől a szó minden értelmében a
közösségi felé kell elmozdulnia. A globális kapitalizmus korszakában
ez különösen fontos, hiszen Morris Berman kultúrtörténész szavai
szerint „a totálisan kereskedelmivé vált környezet a teljes mentális
világot korlátok közé szorítja”.2 Ha ehhez hozzáadom a test és lélek a
következőkben megvitatandó egységét, e gondolathoz még azt is
hozzátehetem, hogy a globális kapitalizmus totális fiziológiai
környezetet is képez.
Határozott véleményem szerint társadalmi és gazdasági kultúránk
az alaptermészetéből következően hoz létre olyan stresszorokat,
amelyek az elmúlt jó néhány évtizedben egyre fokozódó erővel,
különösen komolyan veendő módokon ássák alá a jóllétünket.
Azt hiszem, a következő párhuzam segíthet. Egy laboratóriumban
nevelt kultúra olyan biokémiai leves, amellyel valamilyen organizmus
fejlődését segítik. Ha feltételezzük, hogy az így nevelgetett mikrobák
egészségesen, genetikailag is jó állapotban kezdik létezésüket, akkor
egy megfelelően kezelt kultúra segíthet nekik, hogy boldogságban,
egészségben növekedjenek és szaporodjanak. Ha ugyanez az
organizmus az addigiakhoz képest túl sok beteges tünetet mutat,
vagy nem növekszik tovább, akkor a kultúrája vagy szennyeződött,
vagy már eleve rossz keverék volt. Bármelyik esetről van is szó,
minden alapunk megvan rá, hogy a szóban forgó kultúrát
mérgezőnek nevezzük – nem felel meg annak a szerves anyagnak,
amelyet életben kellett volna tartania. Vagy még rosszabb esetben:
veszélyezteti a létezését. Az emberi társadalmakban sem más a
helyzet. Ahogy a rádiósként, aktivistaként és íróként is ismert Thom
Hartmann mondta: „Egy kultúra lehet egészséges vagy toxikus,
gondoskodó vagy gyilkos.”3
Ha a jóllétünkkel kapcsolatos laboratóriumi kísérletként tekintek
jelenlegi kultúránkra, akkor az egyre globálisabb módon modellálja,
hogy mi minden sikerülhet félre. Szemkápráztató gazdasági,
technológiai és egészségügyi lehetőségeink ellenére is nagyon sokan
szenvednek stresszből, tudatlanságból, egyenlőtlenségből,
környezetrombolásból, klímaváltozásból, szegénységből és társadalmi
elszigeteltségből következő betegségektől. Milliók halnak meg idő
előtt olyan kórok miatt, amelyeket meg tudunk előzni, vagy olyanfajta
nélkülözés miatt, amelyet meg tudnánk szüntetni.
A globális gazdasági rendszer legközepén, az Egyesült Államokban,
a világtörténelem leggazdagabb államában a felnőtt lakosság hatvan
százaléka szenved valamilyen krónikus betegségben, például magas a
vérnyomása, vagy cukorbeteg, és negyven százalékuk két vagy annál
több hosszan elhúzódó egészségügyi problémával él.4 Az amerikaiak
majd hetven százaléka szed legalább egyféle, az ország fele kétféle,5
receptre kapható gyógyszert. Ha a jelenlegi tendencia nem változik,
akkor a hazámban, Kanadában az 1946 és 1964 között születettek
több mint felének esélye van rá, hogy néhány éven belül magas lesz
a vérnyomása.6 A nők között aránytalanul növekszik az esetlegesen
munkaképtelenséget okozó autoimmun betegségek, például a
szklerózis multiplex (SM) aránya.7 Egyre több fiatal nem dohányzó
lesz rákos. A kóros elhízás és a vele járó számtalan egészségügyi
kockázat jó pár országban, köztük Kanadában, Ausztráliában és
mindenekelőtt az Egyesült Államokban is terjed; utóbbiban a felnőtt
népesség harminc százalékát érinti. Ebben az irigylésre csöppet sem
méltó kategóriában Mexikónak nemrégiben sikerült megelőznie északi
szomszédját: óránként harmincnyolc mexikóinál állapítanak meg
cukorbetegséget. A globalizációnak hála, Ázsia is feljövőben van.
„Kína az elhízás korszakába lépett – tette közzé a Pekingben dolgozó
gyerekorvos-kutató, Ji Chengye. – A probléma meghökkentő
tempóban terjed.”8
Az egész nyugati világban fiatalok, felnőttek és idősek esetében is
egyre több a pszichiátriai betegséget megállapító diagnózis.
Kanadában a depresszió és a szorongás a leggyakoribb kórkép; 2019-
ben több mint ötvenmillió amerikai, az ország felnőtt lakosságának bő
húsz százaléka esett át valamilyen pszichiátriai betegség legalább egy
epizódján.9 Egy nemrégiben megjelent nemzetközi vizsgálat szerzői
szerint a pszichiátriai rendellenességek váltak „a 21. század
legnagyobb egészségügyi problémájává”.10 Észak-Amerikában több
millió gyerek és kamasz szed stimulánst, antidepresszánst vagy akár
antipszichotikumot, pedig még nem tudjuk, hogy ezek milyen
hatással vannak a fejlődő agyra: így hát a fiatalok agyával és
viselkedésével kapcsolatos, kockázatos társadalmi kísérlet zajlik. A
ScienceAlert című online híroldal egyik 2019-es cikkének
hátborzongató címe önmagáért beszél: Az USA-ban robbanásszerűen
nő a gyerekek öngyilkossági kísérleteinek a száma, és senki sem
tudja, miért.11 A kép Angliában is ugyanilyen kietlen. A The Guardian
nemrégiben a következőket írta: „A brit egyetemeken hirtelen
megnőtt a szorongással, idegösszeomlással, depresszióval kezelt
diákok száma.”12 A globalizáció fokozatosan bekebelezi a világot, és
azok a betegségek, amelyek eddig a „fejlett” országokban voltak
jellemzők, új tájakon is felütik a fejüket. A gyerekek közötti
figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) például „egyre súlyosabb
egészségügyi kérdéssé válik”13 Kínában.
A klímakatasztrófa, amely már egyébként is komoly hatást gyakorol
az életünkre, egészen új egészségügyi kockázatokat hozott magával:
az atomháború Hirosima óta létező egzisztenciális fenyegetésének –
ha ez lehetséges – felnagyított változatát. „A klímaváltozás miatt
kialakuló szorongás elsősorban a fiatalokat érinti, akik úgy látják,
hogy nincs jövőjük, az emberiség sorsa megpecsételődött” –
állapították meg egy 2021-es felmérés készítői, akik negyvenkét
ország több mint tízezer lakójának lelkiállapotát vizsgálták. A
kormányok és a felnőttek elárulták és magukra hagyták őket, emellett
a csüggedtség és a reményvesztettség „azok a krónikus stresszorok,
amelyeknek jelentős, tartós és erősödő negatív hatásuk van a
gyerekek és kamaszok lelkiállapotára”.14
Ha a laboratóriumi kísérletet felhasználó hasonlatban mi kapjuk az
élő organizmus szerepét, akkor ezek és más mérések egyértelműen
bizonyítják, hogy kultúránk mérgezővé vált. Sőt, ami ennél is
rosszabb, többé-kevésbé hozzászoktunk – vagy talán jobb, ha azt
mondjuk, akkulturálódtunk – ahhoz, ami kínoz minket. Jobb szó
híján: számunkra már ez a normális.
Az egészségügyi gyakorlatban a „normális” szó más dolgok mellett
azt a helyzetet is jelenti, amelyet mi, orvosok szeretnénk elérni,
amikor kijelöljük az egészségtől a betegséget elválasztó határvonalat.
Amikor kezelést vagy gyógyszert alkalmazunk, a „normális szint” és a
„normális működés” kialakítása a célunk. A sikert vagy a kudarcot
szintén „statisztikai normákhoz” viszonyítjuk; azzal nyugtatjuk meg az
ijedt betegeket, hogy a szóban forgó tünet vagy mellékhatás teljesen
normális, amin azt értjük, hogy „erre számítottunk”. Csupa konkrét és
logikus szóhasználat, amely lehetővé teszi az egyes helyzetek reális
felmérését, hogy azután pontosan ki tudjuk jelölni az elérendő
céljainkat.
Az e könyv címében szereplő normális szó azonban kétértelmű. A
címben és később egyes esetekben a fentieknek megfelelően, máskor
egészen más értelemben használjuk: egy olyanban, amely
alattomosabb, és egyáltalán nem segíti, sőt kifejezetten akadályozza,
hogy egy egészségesebb jövő felé haladjunk.
 Akár jó ez, akár rossz, mi, emberek zseniálisak vagyunk abban,
hogy bármihez hozzá tudunk szokni, különösen akkor, ha fokozatos a
változás. Az az új ige, hogy „normalizál”, arra a mechanizmusra utal,
amelynek során valami, amit korábban szabálytalannak éreztünk,
elég természetessé válik ahhoz, hogy már ne is figyeljünk rá.
Társadalmi szinten a „normális” gyakran azt jelenti, hogy „nincs itt
semmi látnivaló”: az összes rendszer működik, ahogy kell, további
kíváncsiskodókra semmi szükség.
De én úgy látom, hogy az igazság egész más.
A néhai David Foster Wallace, a szavak különleges mágusa, író és
esszéista egyszer egy évnyitó beszédét egy olyan vicces példázattal
kezdte, amely szépen megmutatja, hogy mi a baj a normalitással. A
történet főszereplője két hal. Vízi útjaik keresztezik egymást fajuk
öreg példányával, aki kedélyesen rájuk köszön. „Jó reggelt, fiúk.
Milyen a víz?” A két kishal továbbúszik, azután az egyik a társára néz,
és megszólal: „Mi a fene az a víz?” Wallace szerette volna, ha a
hallgatósága eltöpreng azon, hogy „gyakran a valóság
legnyilvánvalóbb, mindenütt jelen lévő, fontos részleteit a
legnehezebb észrevenni és megvitatni”. Elismerte, a felszínen talán
„banális közhelynek” tűnik mindez, de „a felnőtt lét mindennapos
lövészárok-háborújában élet vagy halál múlhat a banális
közhelyeken”.
Tulajdonképpen e kötet alaptételét fogalmazta meg. Az egyes
emberi lények élete és halála – a minősége és gyakran létezésének
tartama – valóban alapvető kapcsolatban áll a modern
társadalmaknak azon aspektusaival, amelyeket „a legnehezebb
észrevenni és megvitatni”; olyan jelenségekkel, amelyek, mint a víz a
halnak, túl nagyok és túl közel vannak ahhoz, hogy érzékelhetővé
váljanak. Másképpen fogalmazva: éppen a hétköznapok normálisnak
tűnő jellemzői követelik a legjobban, hogy megvizsgáljuk őket. Ez az
alapállításom. És ennek megfelelően az az elsőrendű szándékom,
hogy olyan új lehetőségeket kínáljak, amelyek segítségével
észrevehetjük és megvitathatjuk ezeket a jelenségeket, a háttérből az
előtérbe emelhetjük őket, és így talán gyorsabban találjuk meg rájuk
azt a gyógyszert, amelyre már igen nagy szükség van.
 Azt állítom, hogy sok minden, amit társadalmunkban normálisnak
tekintenek, az se nem egészséges, se nem természetes, és ha az
ember meg akar felelni a modern világ normalitással kapcsolatos
elvárásainak, az a természetes igényeihez képest sok szempontból
mélységesen abnormális kívánalmak elfogadását jelenti – ami pedig
pszichológiai, lelki és spirituális szinten is egészségtelen és káros.
Ha sikerülne a betegséget végre nem a sors kegyetlen fordulatának
vagy valamilyen gonosz rejtélynek látnunk, hanem az abnormális
körülmények várható és ezért normális következményének, akkor
forradalmi átalakulás következne be abban, ahogy mindenre, ami
egészséggel kapcsolatos, nézünk. A köztünk lévő beteg testeket és
lelkeket többé nem a személyes patológia kifejeződésének
tekintenénk, hanem élő vészcsengőknek, amelyek arra próbálják
felhívni a figyelmünket, hogy világunk valahol félresiklott, és uralkodó
meggyőződéseink, valamint feltételezéseink valójában csupán a
képzelet szüleményei. Ha tisztán látnánk, talán azokat a jelzéseket is
észrevennénk, amelyek segítségével megfordíthatjuk a folyamatot, és
egészségesebb világot építhetünk.
Mindez nem a technikai fejlettségen, a megfelelő anyagi háttéren
vagy az új felfedezéseken múlik. Legelsősorban világunk
normalitással kapcsolatos fals elképzelései akadályozzák meg, hogy
egészségesebb környezetet teremtsünk magunknak, és legalább a
már megszerzett tudásunkat felhasználjuk. Emiatt látunk homályosan,
különösen azon a területen, amelyen a legnagyobb szükség volna az
éles szemre: az orvoslásban.
A jelenlegi orvosi paradigma bizonyos szempontból jobban hasonlít
ideológiára, mint tapasztalati úton szerzett ismeretek tárházára:
elfogult és duplán hibás. Összetett folyamatokat biológiára redukál,
valamint elválasztja a lelket a testtől, és ahelyett, hogy számításba
venné a kettő alapvető egységét, kizárólag csak az egyikre vagy csak
a másikra koncentrál. E hiányosságai nem teszik érvénytelenné az
orvostudomány vitathatatlanul csodás eredményeit, és nem
szennyezik be számtalan művelőjének jó szándékát, viszont súlyosan
korlátozzák az egészségügyben elérhető eredményeket.
Az egyik legmakacsabb és legtöbb kárt okozó hiba, amely
visszafogja az egészségügyi rendszer hatékonyságát, a tudatlanság –
egyszerre a nem tudás és a tudomásul nem vevés értelmében – azzal
kapcsolatban, amit már a tudomány is elfogadott. Csak egy példa:
bőséges és egyre több bizonyítékkal rendelkezünk arról, hogy az
embert nem lehet külön szervekre és rendszerekre, vagy akár
„lélekre” és „testre” bontani. Az orvosi világ nagy általánosságban
nem hajlandó vagy nem képes megemészteni az ezt alátámasztó
tényeket, így aztán nem is módosít az eddigi szokásain. Az új
ismeretek – amelyek alapfelfogásukban jórészt nem is olyan újak –
még nem tudtak komoly hatást gyakorolni az orvosképzésre, és így a
jó szándékú egészségügyi dolgozók továbbra is a sötétben
tévelyegnek. Sokaknak végül saját maguknak kell rájönniük a
lényegre.
Nekem jó néhány évtizeddel ezelőtt kezdett derengeni, miről van
szó, és egy megérzés hatására az orvosok szokásos, száraz,
tünetekre és előzményekre vonatkozó kérdésein túl a betegségük
tágabb kontextusáról is kérdezgetni kezdtem a pácienseimet: a
hétköznapjaikról. Hálás vagyok mindazért, amit ezek a férfiak és nők
tanítottak nekem az életükkel és a halálukkal, a szenvedésükkel és a
gyógyulásukkal, valamint a történeteikkel, amelyeket elmeséltek. A
lényeg, amely a tudomány állításaival is tökéletesen összecseng, a
következő: az egészség és a betegség nem egy bizonyos testben
vagy testrészben megjelenő véletlenszerű állapot. Hanem inkább egy
egész, megélt élet kifejeződése, amely ezért önmagában nem is
érthető: hiszen a körülmények, viszonyok, események és
tapasztalatok hálója befolyásolja – sőt jobb, ha azt mondjuk: kelti
életre.
Természetesen minden okunk megvan rá, hogy hálásak legyünk az
elmúlt két évszázad lenyűgöző orvosi fejlődéséért, valamint mindazok
fáradhatatlan erejéért és briliáns gondolkodásáért, akiknek
köszönhetően az emberi egészségért folytatott küzdelem számtalan
területen hatalmas sikereket ért el. Csupán egy példa: a
gyermekbénulásos esetek – a szörnyű betegség két vagy három
generációval ezelőtt rengeteg gyerek haláláért vagy súlyos
károsodásáért felelt – az Egyesült Államok Betegségmegelőzési és
Járványügyi Központja szerint 1988 óta több mint kilencvenkilenc
százalékkal csökkentek; a legtöbb mai gyerek valószínűleg nem is hall
erről a fertőzésről.15 Még a nemrég kitört AIDS-járvány is viszonylag
rövid idő alatt enyhíthető volt, és mára halálos ítélet helyett jól
kézben tartható krónikus állapottá szelídült – legalábbis azoknak, akik
megfelelő kezeléshez jutnak. A Covid–19 is pusztítóan indult, de a
vakcina gyors kifejlesztését a különféle közegészségügyi
intézkedésekkel együtt szintén a modern tudomány és orvoslás egyik
nagy diadalaként tarthatjuk számon.
Ezekkel a pozitív eseményekkel csak egy baj van – pedig valóban
rendkívül pozitívak –: megerősítik azt a megnyugtató meggyőződést,
amely szerint valamennyien az egészségesebb élet felé tartunk, és
így csalóka passzivitásra csábítanak. Pedig az összkép igazából
egészen más. Egyáltalán nem járunk a közelében annak, hogy
megzabolázzuk korunk összes egészségügyi problémáját, sőt, alig
tudunk lépést tartani velük. Sokszor csupán a tüneteket enyhítjük
sebészi vagy gyógyszeres beavatkozással, esetleg mindkettővel. A
tudományos áttöréseket persze örömmel fogadjuk, és a tudományos
kutatások sok eredményt hoznak, de nem az ismeretek, a technológia
vagy az eszközök hiánya okozza a gondokat, hanem az a beszűkült,
idejétmúlt látásmód, amely nem magyarázza meg, amit látunk. Az a
célom, hogy új szempontot ajánljak, amely meggyőződésem szerint
egy egészségesebb paradigma elképesztő lehetőségeit hordozza
magában: a normalitás olyan új lehetőségét, amely a legjobbat óvja
bennünk.
E könyv íve az egészségünket vagy egészségtelenségünket
befolyásoló ok, összefüggés és következmény sorozat koncentrikus
köreit követve halad. Belülről indulunk, az emberi biológia szintjéről,
azután megvizsgáljuk azokat a szoros kapcsolatokat, amelyeken belül
a testünk, agyunk és személyiségünk fejlődik, onnan kifelé, kollektív
egzisztenciánk legtágasabb, nevezetesen a szocioökonómiai és
közéleti dimenziója felé haladunk tovább. Közben megmutatom, hogy
testi-lelki egészségünk milyen sokrétű, bonyolult viszonyban áll
mindazzal, amit magunkkal és a világgal kapcsolatban hiszünk vagy
érzékelünk, és mindazzal, ahogy az élet alapvető, megkerülhetetlen
emberi szükségleteinket kielégíti vagy nem elégíti ki. A modern
életben a trauma a tapasztalat egyik alaprétege, mégsem veszünk
róla tudomást, vagy alaposan félreértjük, ezért mielőtt
továbbhaladunk, megpróbálom definiálni.
Valamennyi szakaszban az a dolgom, hogy félrehúzzam az
általánosan elfogadott, másoktól átvett ismeretek függönyét,
fontolóra vegyem mindazt, amivel a tudománynak és intenzív
odafigyelésnek köszönhetően tisztában lehetünk, és
elbizonytalanítsam a status quót óvó mítoszokat. Korábbi
könyveimhez hasonlóan, a szakmai tényeket és egészségügyi
következményeiket valóságos történetekkel, valamint olyan emberek
eseteinek a leírásával illusztrálom, akik elég segítőkészek voltak
hozzá, hogy elmeséljék betegségen és egészségen keresztülvezető
útjuk egyes részleteit. Van köztük kissé meglepő és teljesen
hihetetlen, szívszorító és erőt adó is.
Igen, erőt adó. Mert a sok elkeserítő ténynek bátorító
következményei is vannak. Ha józanul tekintünk mindarra, amit
kultúránk az egészséggel és a betegséggel kapcsolatban normálisnak
fogad el, és szembenézünk vele, hogy mindez nem sorscsapás, és a
dolgoknak igazából nem így kellene lenniük, akkor lehetőséget
kapunk, hogy visszatérjünk oda, ahova a Természet eredetileg szánt
minket. Ezért szerepel a „gyógyulás” is az alcímben: ha végre sikerül
tisztán látnunk a valóságot, elkezdődhet a gyógyulás folyamata – az
angol heal szó az ősi hāl, „teljes” tőből származik. Mondanom sem
kell, hogy magyarul az egészség szintén azt jelenti, hogy egészek
vagyunk. Nem csodálatos gyógykúrákat ajánlok, csupán arra mutatok
rá, hogy mindannyiunkban ott szunnyadnak a jóllét most még
elképzelhetetlen lehetőségei. E lehetőségek azonban csak akkor
kerülnek napvilágra, ha szembenézünk a normalitást övező hamis
mítoszokkal,{2} amelyekhez passzívan már hozzászoktunk, és
leleplezzük őket. Ha ez ránk személyenként igaz, akkor biztosan ránk
mint fajra is az.
A gyógyulás nem garantált, de lehetséges. A világ mai helyzetében
azt sem túlzás mindehhez hozzátenni, hogy nagy szükség is van rá.
Minden, amit életem során láttam és tanultam, arról győz meg, hogy
ott rejtőzik bennünk a lehetőség.
 I. rész

Senki sincs egyedül

Mivel töredékesen gondolkodunk, töredékeket

is látunk.
És mert így látunk, valóban töredékekre
bontjuk a világot.
Susan Griffin: A
Chorus of Stones
(Kőkórus)
A képet a feleségem, Rae festette egy 1944-es fotó alapján (az eredeti a bal
felső sarokban látható). Anyám, Judit engem tart a kezében három hónapos
koromban. A sárga csillagot, a kötelezően felvarrandó szégyenbélyeget minden
magyar zsidónak, valamint a náci uralom alá kerülő valamennyi sorstársamnak
hordania kellett. Rae nagyon jól megragadta a gyermeki szememben tükröződő
félelmet. Akril, vásznon, 100 cm × 75 cm, 1997.
 1. fejezet

Amire senki sem vágyik

A trauma következményei

Nehéz elképzelni egy teljes életet valamilyen

trauma nélkül, és a legtöbben nem tudják,
mihez kezdjenek vele.
Mark Epstein: The
Trauma of Everyday
Life (A hétköznapi
élet traumája){3}

Képzeljék csak el: az önök hű szerzője alig hetvenegy évesen, hat

évvel e könyv megírása előtt egy philadelphiai előadásáról hazatér
Vancouverbe. Az előadás sikert aratott, a közönség lelkesedést
mutatott, a szenvedélybetegség és a trauma életünkre gyakorolt
hatásával kapcsolatos mondandómat melegen fogadták. Az Air
Canada kedvességének hála, váratlan kényelemben utaztam, a
repülőjegyemet business class foglalásra módosították. Ahogy
Vancouver ősi tisztaságú, háborítatlan vidéke fölé ereszkedtünk, olyan
voltam, mint a dalbeli kis Jack Horner, aki ül a szoba (ezúttal a
repülőgép) egyik sarkában, és csak úgy sugárzik az arcáról annak az
öröme, hogy milyen jó kisfiú is ő. Amikor földet értünk, és a gép már
a kapu felé gurult, a feleségem, Rae SMS-üzenete jelent meg a
telefonomon: „Bocs. Még nem indultam el itthonról. Azért kimenjek
eléd?” A jó hangulat véget ért, elégedettségemet harag váltotta fel.
„Mindegy” – diktáltam kurtán a mobilba. Rosszkedvűen szálltam ki,
jutottam túl a vámon, és taxiztam haza: az út ajtótól ajtóig húsz
percet vett igénybe. (Remélem, a kedves olvasó már empatikus
haraggal szorítja a könyvet, és átérzi, micsoda méltánytalanságot
szenvedett el a szerző.) Amikor megláttam Raet, morogtam neki
valami köszönésfélét, ami inkább vád volt, mint üdvözlet, és alig
néztem rá. Sőt, a lehetőségekhez képest a következő huszonnégy
órában is kerültem a szemkontaktust. Ha megszólított, rövid,
kedvetlen mordulásokkal válaszoltam. Elfordítottam a fejem, az arcom
felső része megfeszült és bemerevedett, a számat összeszorítottam.
Mi történik velem? Így reagál egy érett, nyolcadik évtizedét taposó
felnőtt? Hát, nem mondhatnám. Ezekben a pillanatokban egészen
kevés felnőtt Gábor van bennem. A nagy részemen eluralkodik a
távoli múlt, az életem kezdeti időszaka. Az ilyenfajta fiziológiai-érzelmi
időugrás, amely kizár a saját jelenemből, a trauma egyik lenyomata,
kultúránkban pedig a trauma sok ember életének egyik alapvető
témája. Sőt, igazából olyannyira alap, hogy jó páran nem is tudnak a
létezéséről.
A görög „trauma” szó eredetileg sebet jelent. Akár tudatában
vagyunk, akár nem, jórészt a sebeink – vagy ahogy megbirkózunk
velük – diktálják a viselkedésünket, formálják a társadalmi
szokásainkat, és alakítják a világgal kapcsolatos gondolatainkat. Még
azt is meg tudják határozni, hogy életünk legfontosabb ügyeiben
képesek vagyunk-e egyáltalán a racionális gondolkodásra. Sokunk
legbizalmasabb viszonyaiba is beleütik az orrukat, és mindenféle
kapcsolati problémát okoznak.
Pierre Janet, az úttörő francia pszichológus 1889-ben írta le először
úgy a traumatikus emlékezetet, mint ami „automatikus
cselekedetekben és reakciókban, érzelmekben és viselkedésekben”
jelenik meg.1 Ebben az évszázadban Peter Levine, a kiváló
traumapszichológus és gyógyító azt írta, hogy a szervezetet érő egyes
megrázkódtatások „olyan mértékben kizökkenthetik valakinek a
biológiai vagy pszichológiai egyensúlyát, és megzavarhatják a
társadalmi beilleszkedését, hogy egy konkrét esemény emléke
bemocskolja az összes többi tapasztalatot, rájuk telepszik, és
lehetetlenné teszi a pillanat élvezetét”.2 Levine ezt a múlt
zsarnokságának nevezi.
Az én esetemben a Rae üzenetének hatására kialakuló haragot az
anyám naplója segít megmagyarázni. Életem első éveiben, a háborús
és háború utáni Budapesten szinte olvashatatlan macskakaparással,
nagy kihagyásokkal írta. A következőket 1945. április 8-án jegyezte
fel, amikor tizenöt hónapos voltam.

Én kis emberkém, csak hosszú hónapok után fogok újra

tollat, hogy röviden feljegyezzem neked azoknak az időknek
a kimondhatatlan borzalmait, a részleteket, amelyeket jobb
volna meg sem ismerned… December 12-én a nyilasok
bekényszerítettek minket a körülkerített pesti gettóba,
ahonnan szörnyű nehézségek árán kijutottunk, és egy svájci
védett házban találtunk menedékre. Két nappal később egy
teljesen ismeretlen emberre bíztalak, hogy vigyen el Viola
nénédhez, mert úgy láttam, hogy a kis szervezeted nem
fogja kibírni a szállásunkon tapasztalható körülményeket.
Ekkor kezdődött életem legborzasztóbb öt vagy hat hete,
amikor nem láthattalak.

Anyám az utcán rábízott egy ismeretlen keresztény asszonyra, az ő

kedvességének és bátorságának hála, maradtam életben, ő vitt el a
viszonylag biztonságosabb körülmények között bujkáló rokonaimhoz.
Miután a szovjet hadsereg kiűzte a városból a németeket, és
visszakerültem anyámhoz, napokon át egyáltalán rá se néztem.
A nagy 20. századi brit pszichiáter és pszichológus, John Bowlby
számára nem volt ismeretlen ez a fajta magatartás: eltávolodásnak
nevezte. A klinikáján megfigyelt tíz kisgyereket, akiket a családon
kívül álló okokból tartósan elválasztottak a szüleiktől. „Amikor
többnapos vagy -hetes távollét után először találkoztak újra az
anyjukkal, mindegyik gyerek bizonyos fokú eltávolodásnak adta jelét
– figyelte meg Bowlby. – Ketten mintha meg sem ismerték volna az
anyjukat. A másik nyolc elfordult vagy eltávolodott az anyjától. A
legtöbbjük sírt, vagy kis híján elsírta magát; néhányuk arca a könnyes
és a kifejezéstelen között váltakozott.”3 Elsőre talán másképpen
gondolnánk, de a szerető anya reflektív elutasítása az alkalmazkodás
egy fajtája. „Annyira fájt, amikor magamra hagytál – érzi a csecsemő
–, hogy inkább nem kapcsolódom hozzád újra. Nem merem újra
kitenni magam ennek a fájdalomnak.” Sok gyerekkel megtörténik,
hogy egy ilyenfajta korai reakció beágyazódik az idegrendszerébe,
elméjébe és testébe, és megmérgezi a későbbi kapcsolatait – semmi
kétség, én is közéjük tartozom. Az eredetileg történtekre legkisebb
mértékben hasonlító eset – amelyben gyakran nem is ismerhetők fel
a kiváltó körülmények – minden életszakaszban elég hozzá, hogy az
egykori hatás újra és újra hírt adjon magáról. Ingerült és defenzív
reakcióm jelezte, hogy a régi, az agyam mélyén rejtőző érzelmi
hálózatok, amelyeket kisgyerek koromban programoztak be, egy
időre átvették a hatalmat, míg az agyam racionális, nyugodt,
önmagukat szabályozó részei kikapcsoltak.
„Valamennyi trauma verbalitás előtti”4 – írta Bessel van der Kolk
pszichiáter. Kijelentése két értelemben is igaz. Először gyakran
korábban kapjuk a lelki sebeket, amelyeket viselünk, mint hogy az
agyunk képes volna bármiféle verbális narratívát teremteni – ahogy
az én esetemben is történt. Másodszor, azután, hogy elnyerjük a
nyelv képességét, néhány seb még az idegrendszerünk olyan
területén vésődik be, amelynek semmi köze a nyelvhez vagy a
fogalmakhoz; nemcsak az agy egyes részei tartoznak ide, hanem más
testtájak is. Olyan területekről van szó, amelyekhez a szavaknak és
gondolatoknak nincs közvetlen hozzáférésük – az ilyen traumatikus
bevésődést „szubverbálisnak” is nevezhetjük. Peter Levine ezt így
magyarázza: „A tudatos, explicit emlékezet, ahogy mondani szokták,
csupán a jéghegy csúcsa. Ritkán jelzi, mi van a felszín alatti ősi
implicit tapasztalat rétegében, amely úgy mozgat minket, ahogy arról
a tudatos elme álmodni sem mer.”5
A feleségem becsületére legyen mondva, nem hagyja, hogy az
érkezési hisztimet teljes egészében a nácikra, a fasisztákra vagy a
kisgyerekkori traumára kenjem. Igen, a háttértörténetért jár az
együttérzés és a megértés – és mindkettőből bőségesen kapok tőle –,
de eljön az a pillanat, amikor már nem válik be, hogy „Hitler tehet
mindenről”. Felelősséget lehet és kell vállalni. Huszonnégy óra
csendes kezelés után Rae megelégelte a helyzetet. „Jaj, hagyd már
ezt!” – mondta. És én hagytam – némi előrehaladást és viszonylagos
érettséget mutattam. Régebben napokba vagy még többe telt volna,
mire „hagytam volna ezt”: mire túllépek a sértődésen, felenged a
belsőm, ellazul az arcom, ellágyul a hangom, szívesen és szeretettel
fordulok életem társa felé.
„Az az én bajom, hogy olyan nőt vettem feleségül, aki megért” –
morgolódom gyakran, és csak részben viccelek. Igazából persze nincs
nagyobb áldás számomra, mint hogy olyan valakivel élek, aki óvja a
saját egészséges különállását, olyannak lát, amilyen most vagyok, és
nem viseli el a távoli múltba tett, bejelentés nélkül kezdődő, hosszas
látogatásaimat.

Mi a trauma, és mit csinál

Nem is hinnénk, milyen sok emberben találhatók meg a trauma

nyomai – még akkor sem, ha a „trauma” mai világunk egyik divatos
szlogenjévé vált. Ráadásul felvett néhány köznyelvi jelentést, amely
összezavarja és felhígítja az eredeti értelmét. Garantáltan közeleg az
elsősorban az egészségügy területén várható egyértelmű és minden
részletre kiterjedő tisztázás – és mert minden mindennel összefügg,
ez majd átterjed a társadalom szinte összes többi szegmensére is.
A trauma szokásos koncepciója katasztrofális eseményeket idéz
meg: hurrikánt, abúzust, durva mellőzést, háborút. Ez azzal az
akaratlan és félrevezető eredménnyel jár, hogy a traumát a
különleges, a szokatlan, a kivételes területére utalja. Ha van az
embereknek egy csoportjuk, akiket traumatizáltnak tekintünk, az azt
is jelenti, hogy a többiek nem azok. Így viszont alaposan félreértjük a
helyzetet. A trauma a személyes működéstől a társas kapcsolatokon
keresztül a gyereknevelésig, az oktatásig, a popkultúráig, a
gazdaságig és a politikáig áthatja a kultúránkat. Sőt, tulajdonképpen
a trauma nélküli ember a ritkaság. Közelebb járunk az igazsághoz, ha
így tesszük fel a kérdést: hol helyezkedik el egy adott ember a
traumák széles és furcsamód majdnem mindenkit érintő spektrumán?
Sok nyoma közül melyiket viseljük egész (vagy majdnem egész)
életünkben, és ez milyen hatásokkal jár? És milyen lehetőségeket
teremtene, ha megismernénk őket, vagy akár bizalmas viszonyba
kerülnénk velük?
De kezdjük egy alapvető kérdéssel: mi az a trauma? Az én
szóhasználatomban a trauma belső sérülés, az énen belüli tartós
repedés vagy szakadás, amelyet nehezen megoldható vagy fájdalmas
események váltottak ki. E definíció szerint a trauma elsősorban egy
emberen belül történik, az őt érő nehezen megoldható vagy
fájdalmas események következtében; nem magukat az eseményeket
jelenti. Úgy fogalmaznék: „A trauma nem az, ami veled történik,
hanem az, ami benned történik.” Gondoljunk csak egy autóbalesetre,
amelynek során valakinek eltörik valamije: a baleset lezajlott, a
sérülés megmarad. A trauma hasonló, csak lelki sérülés, amely az
idegrendszerbe, elmébe, testbe fészkeli be magát, az őt kiváltó
esemény(ek) után is sokáig fennmarad, és bármelyik pillanatban
életre kelthető. Megpróbáltatások együttállása, amely magából a
sebből és azokból a hátramaradó terhekből áll, amelyeket a
sebzettségünk ír elő a testünknek és a lelkünknek: a megoldatlan
érzelmekből, amelyeket ránk kényszerítenek; a megbirkózási
dinamikából, amelyet diktálnak; a tragikus, melodramatikus vagy
neurotikus forgatókönyvekből, amelyeket akaratunk ellenére, de
kérlelhetetlenül életre keltünk; és nem utolsósorban az árból, amelyet
mindezért a testünk fizet.
Egy friss sebbel kétféle dolog történhet: néha nyitva marad, de
gyakoribb, hogy vastag var fedi el. A nyílt seb folyamatos fájdalmat
okoz, és a legkisebb hatás is újabb és újabb sérüléssel jár. Ilyen
esetben mindenki nagyon óvatos – hogy úgy mondjam, folyton a
sebeit nyalogatja –, elveszti mozgásának rugalmasságát, és
elővigyázatosabbá válik, mert nem akar újabb sérülést szerezni. A
sebet elfedő friss var jobb, hiszen védelmet nyújt, és összetartja a
szétnyílt szövetet, de van egy hátránya: feszes, kemény, rugalmatlan,
növekedésre alkalmatlan, érzéketlen terület. Az eredeti egészséges,
élő hús nem regenerálódik.
Akár nyílt seb, akár sebhely, a feldolgozatlan trauma testileg és
lelkileg is összezsugorítja az ént. Összezsugorítja a velünk született
képességeinket, tartósan eltorzítja a világról és más emberekről
alkotott képünket. A trauma, amíg munkát nem fektetünk bele, a
múlthoz köt, megfoszt a jelen pillanat gazdagságától, korlátozza,
hogy kivé válhatunk. Rávesz, hogy nyomjuk el a pszichénk
megsebzett, nemkívánatosnak ítélt részeit, darabokra töri az ént.
Amíg tudomást nem vesznek róla, és el nem ismerik a létét, a
személyes fejlődés lehetőségét is gátolja. Sok, az enyémhez hasonló
esetben lerontja az ember önértékelését, megmérgezi a kapcsolatait,
és aláássa magát az élet szeretetét. Kora gyerekkorban még az agy
egészséges fejlődését is megzavarhatja. És ahogy majd látjuk, a
trauma bármilyen életkorban sokféle betegség előzménye és részben
oka lehet.
Ezek a hatások együtt érdemben akadályozzák sok-sok ember
kiteljesedését. Ismét Peter Levine-t idézem: „A trauma az emberi
szenvedésnek az az oka, amelyet talán a leginkább kerülünk,
elhallgatunk, lekicsinylünk, tagadunk, félreértünk, és még csak nem is
kezeljük.”6

A trauma két típusa

Mielőtt folytatjuk, tegyünk különbséget a trauma két típusa között. Az

első – abban az értelemben, ahogy az orvosok, valamint a Levine-hez
és Van der Kolkhoz hasonló tanárok általában használják – magában
foglalja az önkéntelen reakciókat, a test és lélek alkalmazkodását egy
konkrét, jól azonosítható fájdalmas és nyomasztó esethez, amely
gyerekkorban vagy később is történhetett. Orvosi munkám során azt
tanultam, és ezt a kutatások is bőségesen alátámasztják, hogy sok
gyereknek vannak fájdalmas élményei, számtalan gyereket ér
egyértelmű abúzus, súlyosan elhanyagolhatja a vér szerinti családja,
a világ számos pontján sújthatja egészen hétköznapi szegénység,
rasszizmus vagy elnyomás. Mindez szörnyű következményekkel
járhat, és sokkal általánosabb, mint amennyire tudomást vesznek
róla. Az ilyen traumák számos tünetet és tünetcsoportot, illetve fizikai
vagy lelki betegségként diagnosztizált állapotot váltanak ki – ez az
összefüggés szinte láthatatlan marad a fősodorbeli orvoslás és
pszichiátria számára, kivéve egyes speciális „betegségek”, például a
poszttraumás stressz-szindróma esetében. Ezeket a sérüléseket
néhányan „nagy T-vel írt Traumának” nevezik, mert szinte valamennyi
lelki betegségnek nevezett állapot alapjául szolgálhatnak. Testi
betegségekre is hajlamossá teszik az embert, gyulladást okoznak,
fokozzák a fiziológiai stresszreakciót, és sok más mechanizmus
mellett károsítják az egészségesen működő géneket. Összefoglalva, a
nagy T-vel írt Trauma akkor fordul elő, amikor olyasmi történik
érzékeny emberekkel, aminek nem kellene megtörténnie, például
gyerekkel szembeni abúzus, erőszak a családban, gyűlölködéssel
kísért válás vagy egy szülő elvesztése. Ezeket a helyzeteket az
ártalmas gyermekkori élményeket (adverse childhood experiences –
ACE) vizsgáló, jól ismert kutatások mind felvették a gyerekkori
megpróbáltatások kritériumai közé. Ismétlem, a traumatikus esemény
nem azonos magával a traumával – az ént érő sérüléssel –, amely az
események után azonnal, az egyénen belül jön létre.
A traumának van egy másik formája is – ez az a fajta, amelyről azt
állítom, hogy kultúránkban szinte univerzális –, amelyet néha „kis t-
vel írt traumának” neveznek. Sokszor rácsodálkoztam már, hogy
milyen tartós nyomot hagyhatnak a gyermeki pszichén azok a
látszólag hétköznapi események, amelyeket egy jelentős kutató
szívbe markolóan „a gyerekkor kevésbé emlékezetes, de fájdalmas és
jóval elterjedtebb drámájának” nevezett.7 Idetartozik a kortársak
erőszakoskodása, egy jó szándékú szülő lazán odavetett, de többször
elhangzó, szigorú megjegyzése, vagy akár csak a szülőkkel
fenntartott elégséges érzelmi kapcsolat hiánya.
A gyerekek, elsősorban a különösen érzékeny gyerekek
sokféleképpen sérülhetnek: az egyik lehetőség természetesen az,
hogy rossz dolgok történnek velük, de az is előfordulhat, hogy jó
dolgok nem történnek meg velük, például nem elégítik ki a
harmóniával kapcsolatos érzelmi szükségleteiket, vagy azt kell
átélniük, hogy a szüleik – még ha szeretik is a gyerekeiket – nem
figyelnek rájuk eléggé, vagy nem fogadják el őket. Az effajta
traumához nincs szükség azokra a szörnyű kínokra vagy
szerencsétlenségekre, amelyeket az előbb soroltam, mert ha bizonyos
alapvető igények nem találnak kielégítésre, akkor elveszhet az énnel
meglévő kapcsolat, és az ugyanolyan fájdalmat okoz. Ezeket az
észrevehetetlen eseteket D. W. Winnicott brit gyerekorvos úgy
határozta meg, hogy „semmi sem történik, pedig valami hasznos
történhetett volna” – ehhez a témához az emberi fejlődésről szóló
részben még visszatérünk. „A hétköznapok traumái miatt könnyen
anyátlan gyermeknek érezhetjük magunkat” – írta Mark Epstein
pszichiáter.8
Hiába gyűlnek évtizedek óta a bizonyítékok, az orvosok radarján
alig látszik a nagy T-vel írt Trauma, úgyhogy a kis t-vel írt változata
végképp észrevétlen marad.
Habár most megkülönböztetünk kis t-t és nagy T-t, ne feledkezzünk
meg róla, hogy az emberi tapasztalatok folytonosságát és széles
spektrumát bekalkulálva a határok képlékenyek, nem könnyű
meghúzni őket, és nem is szabad szigorúan ragaszkodni hozzájuk. A
két típus közös tartalmát Bessel van der Kolk röviden úgy foglalta
össze, hogy „a trauma az, amikor nem ismernek minket, és nem
vesznek észre”.
Habár elképesztő különbségek lehetnek abban, ahogy a trauma két
formája egy ember életére és működésére hat – a nagy T-s változat
általában jóval fájdalmasabb és bénítóbb –, de sok közös is van
bennük. Mindkettő törés az énben és az ember világhoz kötődő
kapcsolatában. Ez a törés a trauma lényege. A trauma, írja Peter
Levine, „annak a kapcsolatnak az elvesztése, amely saját magunkhoz,
a családunkhoz és a minket körülvevő világhoz kötött bennünket. A
veszteséget nehéz észrevenni, mert lassan, apránként növekszik. Az
ember alkalmazkodik a kisebb változásokhoz, és néha fel sem tűnik
neki, mi történik.”9 Ahogy múlik az idő, az elveszett kapcsolat
internalizálódik, átformálja a valóságról alkotott képünket:
fokozatosan elhisszük, hogy a világ olyan, amilyennek a megrepedt
lencsén keresztül látjuk. Kijózanító szembenézni vele, hogy akinek
tartjuk magunkat, valamint a megszokott viselkedésformáink, benne
jó pár olyasmi, amit erősségünknek tekintünk – „normális” énünk
legkevésbé és legjobban funkcionáló aspektusai –, gyakran részben a
traumatikus veszteség eredményei. Sokunkat zavarba ejthet a
felismerés, hogy bármilyen elégedettnek és jól alkalmazkodónak
hisszük magunkat, mégis elhelyezhetők vagyunk valahol a
traumaspektrumon, még ha a nagy T távol marad is. Az
összehasonlítások végül csődöt mondanak. Nem számít, hogy más
emberek nálunk szemmel láthatóan nagyobb traumával küszködnek:
sosem másokhoz képest szenvedünk. Az sem helyes, ha a saját
traumánkba kapaszkodva mások fölé helyezzük magunkat – „nem
kínlódsz úgy, ahogy én” –, vagy furkósbotnak használjuk a traumát,
amelynek segítségével saját destruktív viselkedésünket követően
hárítjuk mások jogos fájdalmát. Mindannyian a magunk módján
viseljük a sérüléseinket; nincs sem értelme, sem értéke annak, ha
másokéhoz méricskéljük a magunkét.

Ami nem trauma

A legtöbben már hallottuk, ahogy valaki valami olyasmit mond (vagy

esetleg mi magunk vagyunk az): „Jaj, istenem, a tegnap esti film
nagyon felkavaró volt, komoly traumát okozott.” Vagy olvastunk egy
(általában ellenséges) beszámolót azokról az egyetemistákról, akik az
előadásaikat is korhatárjelzéssel látnák el, nehogy retraumatizálja
őket, amit hallanak. A szó használata az összes ehhez hasonló
esetben érthető, de téves; ilyenkor igazából fizikai és/vagy lelki
stresszről van szó. Ahogy Peter Levine találóan megfogalmazta,
„minden traumatikus esemény stresszes, de nem minden stresszes
esemény traumatikus”.10
Valójában csak az traumatikus vagy retraumatikus, ami kisebbé
teszi az embert, más szóval lelkileg (vagy testileg) jobban korlátozza,
mint előtte, és ez az állapot tartós. Az életben, beleértve a
művészetet és/vagy a társas kapcsolatokat, valamint a politikát, sok
minden lehet felkavaró, lesújtó vagy akár igazán fájdalmas, de ez
még egyiket sem teszi új traumává. Ezzel nem akarom azt mondani,
hogy a régi traumatikus reakcióknak nincs semmi közük ahhoz, ami
éppen történik az emberrel, vagy nem indíthatják be őket aktuális
stresszorok – jó példa erre egy bizonyos szerző, amint hazatér egy
philadelphiai előadásáról. De ez nem egyenlő a retraumatizálódással,
kivéve, ha idő múltával még jobban korlátoz minket, mint addig.
Következzen egy viszonylag megbízható negatív lista. Nem
traumáról van szó, ha a következők hosszú távon igazak:

• Nem korlátoz, nem szorít korlátok közé, nem akadályozza az

érzés, gondolkodás, bizalom és határozott cselekvés képességét;
aki átéli a helyzetet, az utána nem adja át magát a
kétségbeesésnek, és képes az együttérzésre.
• Nem tart vissza a fájdalom és a bánat átélésétől, de azok nem
uralkodnak el, és nem teszik szükségessé a rendszeres munkába
menekülést, vagy bármilyen más, tetszőleges eszközt alkalmazó
kényszeres önnyugtatást vagy önstimulálást.
• Nem vált ki olyan kényszert, hogy valaki nagyobbnak vagy
kisebbnek mutassa magát csak azért, hogy elfogadják, vagy
igazolja a létét.
• Nem károsítja azt a képességet, hogy valaki hálával tekintsen a
világ szépségére és csodáira.

Ha viszont valaki felismeri magán ezeket a krónikus kényszereket,

akkor az arra utalhat, hogy a pszichéjére trauma árnyéka vetül: olyan
érzelmi sebet hordoz, amely nem gyógyult be, és nem számít, hogy
mekkora t-vel írjuk.

A trauma elválaszt a saját testünktől

„Ha valaki egyszer rád tört, beléd hatolt, akkor a tested többé nem a
tiéd – mondta a korábban Eve Ensler néven ismert V, amikor felidézte
nekem az apjától elszenvedett kislánykori abúzust.{4} – Körülötted
minden csupa rettegés és árulás és bánat és gonoszság. Szívesebben
lennél bárhol másutt, mint a testedben. Így hát a fejedben kezdesz
élni, ott fenn rendezkedsz be, miközben már nem tudod sem
megvédeni, sem megismerni a testedet. Nézze, akkora daganat volt
bennem, mint egy avokádó, és nem tudtam róla – hát ennyire
elválasztottam magamat magamtól.” Habár kettőnk múltja nagyon
különbözik, értem, miről beszél. Sok éven át arra a kérdésre tudtam a
legnehezebben válaszolni: „Mit érzel most?” Többnyire idegesen
annyit feleltem: „Honnan tudnám?” Az nem hozott zavarba, ha az
után érdeklődött valaki, hogy mire gondolok: e tárgynak állandó
szakértője vagyok. Másrészt, ha az ember nem tudja, hogy mit érez,
az egyértelműen jelzi, milyen távol került a testétől.
Mi okozhatja a szétválást? Az én esetemben egyértelmű a válasz.
Csecsemőkoromban a háborús Magyarországon sokat éheztem,
vérhastól szenvedtem, olyan nehéz helyzeteket éltem át, amelyek
nemcsak egy egyévest ijesztettek meg és keserítettek el, hanem a
felnőtteket is. Magamba szívtam az anyám félelmét és totális
csüggedését. Nem találtam vigaszt, és ilyenkor egy gyerek
természetes reakciója – igazából az egyetlen reakciója –, hogy
elfojtja a megpróbáltatásaihoz kapcsolódó érzéseit, és leválasztja
magát róluk. Az ember már nem ismeri a saját testét. Furcsamód ez
a befelé irányuló elidegenedés később egyértelmű erő formájában is
megmutatkozhat: én például éhesen, fáradtan, nyomás alatt is jó
teljesítményt nyújtok, nem állok meg, és fel sem tűnik, hogy szünetet
kellene tartanom, ennem vagy pihennem kellene. Viszont mások
elidegenedése a saját testétől úgy jelentkezik, hogy nem tudják,
mikor kellene abbahagyniuk az evést vagy ivást – nem hat rájuk az
„elég” jel.
Bármilyen formában jelentkezik is, ez a szétválás felbukkan a
traumatizált emberek életében, és a trauma tünetegyüttesének egyik
alapvető eleme lesz. Ahogy V esetében is történt, a folyamat először
a szervezet természetes védekezési mechanizmusaként jelentkezik,
és nincs kibúvó alóla. Ha V jelen lett volna, percről percre felfogja és
a maga teljességében átéli a testi-lelki kínzást, akkor nem vészeli át a
gyerekkora szörnyűségeit. A túlélési mechanizmusok a kegyelem
hírnökei, és rövid távon életmentő jelentőségük van. De ha
elhanyagolják őket, akkor idővel nyomot hagynak a pszichén és a
testen, méghozzá kitörölhetetlenül, mert a feltételes reakciók olyan
megváltoztathatatlan rendszerré merevednek, amelyek már nem
felelnek meg az adott helyzetnek. Az eredmény krónikus fájdalom, és
számos esetben, ahogy a következőkben látjuk majd, betegség is
lehet.
„A rákom történetében az volt igazán különleges – mesélte V –,
hogy felébredtem a kilencórás műtét után, hiányzott jó néhány
szervem, hetven öltéssel varrtak össze, zsákokat kötöttek rám, csövek
álltak ki belőlem, de attól a pillanattól kezdve, életemben először test
voltam… ami fájt, de izgalommal töltött el. Mintha azt mondtam
volna: »Egy test vagyok. Jaj, istenem, itt vagyok! A testemben
vagyok!«” A beszámoló, amely szerint hirtelen a fizikai valójában is
otthon kezdte érezni magát, pontosan megmutatja, hogyan működik
a gyógyulás: amikor a trauma béklyói meglazulnak, boldogan
egyesülünk a saját levágott részeinkkel. Egészek leszünk!

A trauma elválaszt az ösztöneinktől

A Természet két lehetőséget kínál a V-éhez hasonló nehéz helyzetbe

kerülő átlagos ember számára: megszökik, vagy visszavág a teste és
a lelke ellen intézett támadásért. De itt jön a fő baj: egy kisgyerek
számára egyik lehetőség sem adott, és bármelyikkel próbálkozik, csak
még nagyobb veszélynek teszi ki magát. Ezért a Természet egy
harmadik lehetőséget ajánl. Mindkét impulzust elfojtja: kikapcsolja
azokat az érzéseket, amelyek ilyen választ váltanának ki. Ez az
elfojtás ahhoz a lefagyáshoz hasonlít, amelyet számos élőlény mutat,
amikor a menekülés és a harc egyaránt lehetetlennek tűnik. De van
egy döntő különbség: amikor a héja továbbrepül, az oposszum
nyugodtan dolgához láthat, hiszen túlélési stratégiája sikeresnek
bizonyult. Vele ellentétben a traumatizált idegrendszer sohasem olvad
fel a lefagyásból.
„Azért vannak érzéseink, hogy közöljék velünk, mi javítja és mi
rontja az életben maradásunk esélyeit” – mondta egyszer a néhai
Jaak Panksepp neurológus. Külön hangsúlyozta, hogy az érzelmek
nem a gondolkodó agyból, hanem az életben maradásról gondoskodó
ősi agyi struktúrákból származnak. Ezek ösztönzik és szavatolják az
életet és a fejlődést. A vad düh a harcos választ indítja be; a vadállati
félelem menekülésre késztet. Ezért, ha a körülmények azt
parancsolják, hogy ezeket a természetes, egészséges impulzusokat
(amelyek küzdelemre vagy futásra indítanak) jobb elfojtani, az
ösztönös utasításokat – magukat az érzéseket – szintén el kell
nyomni. Se riasztás, se mozgásba lendítés. Ha ez így önveszélyesnek
tűnik, akkor az csak korlátozott értelemben igaz: ami az életben
maradást illeti, ez a „legkisebb rossz”, hiszen ez az egyetlen olyan a
választékból, amely csökkenti a további sérülések kockázatát.
Az eredmény az ember érzelmi világának elnyomása, és a
biztonság kedvéért gyakran a lélek védőburkának megkeményítése.
Szemléletes példát ad erre nagy sikerű önéletrajzában, A tanult
lányban Tara Westover író, amikor felidézi a testvéri abúzus hatását,
amelyről a szülei szándékosan nem vettek tudomást.

Úgy gondoltam magamra, mint akit nem lehet megtörni, aki

annyira érzékeny, mint egy kő. Kezdetben persze, csak
elképzeltem mindezt, mígnem egy napon ez lett az igazság.
Akkor már valóban hazugság nélkül mondhattam
magamnak, hogy az egész nem hat rám… mert már semmi
sem hat rám. Fel sem fogtam, mennyire morbid, hogy
igazam van. Hogy ezáltal mennyire kiüresedtem. Hiába
foglalkoztam szinte megszállottan annak az éjszakának a
következményeivel, a létfontosságú igazságot félreértettem:
az, hogy… már nem hat rám, épp az ő hatása volt.11

A trauma korlátozza a rugalmas válaszkészséget

Térjünk vissza a fejezet komor nyitójelenetéhez, csak ezúttal

helyezzük egy olyan párhuzamos univerzumba, amelyikben nem a
traumák bevésődése határozza meg a működésünket: leszáll a
repülőgép, Rae üzenete megjelenik a telefonom képernyőjén, erre én
azt mondom magamban: „Hm, nem erre számítottam. De értem:
nyilván nagyon belemerült a festésbe. Nincs ebben semmi új, és nem
velem van baja. Sőt, megértem: hányszor előfordult már, hogy én
merültem bele annyira a munkámba, fel sem tűnt, mennyi az idő. Jó,
akkor taxival megyek haza.” Kis csalódottságot azért érezhetek, és ha
így van, engedélyezem magamnak, hogy átéljem őket, amíg el nem
múlnak: tulajdonképpen a sebezhetőséget választom az áldozatiság
helyett. Hazaérek, és nem háborgok, nem választom le magamat
érzelmileg, nem durcáskodom – talán némi kedves kis cukkolást
megengedek magamnak, de az is a szerető humor határain belül
marad, és nem sérti kettőnk bizalmas kapcsolatát.
Így a rugalmas választ adtam volna: a rugalmas válaszkészség
segítségével döntjük el, hogy miképpen közelítsünk az élet jobb és
rosszabb pillanataihoz, csalódásaihoz, sikereihez és nehézségeihez.
„Az emberi szabadságnak az a képesség is része, hogy az ingert ne
azonnal kövesse a reakció, és a kettő közti rövid szünetben
kiválasszuk azt a bizonyos választ, amely mellett le szeretnénk tenni a
garast”12 – írta Rollo May pszichológus. A trauma megfoszt ettől a
szabadságtól.
A rugalmas válaszkészség az agykéreg első, középfrontális
részének funkciója. Az újszülöttekből még hiányzik, a babák
viselkedését nem a tudatos döntések, hanem az ösztönök és reflexek
kormányozzák. A választás lehetősége az agy fejlődésével együtt
alakul ki. Minél súlyosabb és minél korábbi egy trauma, annál kisebb
rá az esély, hogy ez a fajta rugalmasság belekódolódjon a megfelelő
neurális hálózatba, és annál gyorsabban kapcsol ki. Az ember leragad
az előre kiszámítható, automatikus védekező reakcióknál, különösen
akkor, ha stresszes ingerek érik. A mozgási lehetőségeink érzelmileg
és tudatosan majdnem szklerotikussá válnak – minél nagyobb a
trauma, annál erősebbek a kényszerek. A múlt rátelepszik a jelenre,
és újra meg újra bekebelezi.

A trauma szégyenen alapuló önképet alakít ki

Az egyik legszomorúbb levelet, amelyet életemben kaptam, egy
seattle-i férfi írta, aki olvasta az addikcióról szóló, A sóvárgás démona
című könyvemet, amelyben bemutatom, hogy a káros szenvedély a
gyermekkori trauma – nem kizárólagos, de gyakori – következménye.
Kilenc éve nem ivott, de még mindig küszködött, egy évtizede nem
dolgozott, és kényszerbetegséggel kezelték. Bár a könyvet nagyon
érdekesnek találta, azt írta: „nemet mondok a lehetőségre, hogy az
anyámat kezdjem hibáztatni. Saját magam tehetek róla, hogy ilyen
szar alak vagyok.” Tőlem csak egy sóhajra futotta: az önkínzó
szégyen nagyon könnyen személyes felelősségtudatként bukkan elő.
A levélíró ráadásul félreértette a lényeget: a könyvben szó sincs a
szülők hibáztatásáról, és senkit nem próbálok rávenni ilyesmire – sőt,
jó néhány oldalon keresztül magyarázom benne, hogy a
szülőhibáztatás miért nem megfelelő, téves és tudománytalan. Ez a
férfi ösztönösen az anyját védte, de nem attól, amit én mondtam
vagy sugalltam, hanem a saját be nem vallott haragjától. Mélyhűtve
tárolta az érzést, nem talált számára egészséges megnyilvánulási
lehetőséget, ezért az ellene fordult, és öngyűlölet formájában
jelentkezett.
„Aki a szégyen tapasztalatába záródik – írja Gershen Kaufman
pszichológus –, azt az a tudat gyötri, hogy mint emberi lény
valamilyen lényeges szempontból alapvetően selejtes.”13 A trauma
sebét viselő emberek szinte valamennyien olyan önképet alakítanak
ki, amelynek a szégyen az alapja, és a legtöbben pontosan tudatában
is vannak negatív önértékelésüknek. A szégyen egyik legmérgezőbb
következményeként az ember képtelenné válik rá, hogy részvéttel
tekintsen magára. Minél súlyosabb a trauma, annál kevésbé kíméli
magát.
A negatív önkép nem feltétlenül jut el a tudatosságig, és akár a
saját ellentétének is álcázhatja magát: pozitív önképnek. Vannak
olyan emberek, akik a nagyságukba vetett hitbe és a rossz
tulajdonságaik tagadásába burkolóznak, hogy ne érezzék a szégyent,
amely megfosztja őket az erejüktől.
A nagyképűség az öngyűlölet legalább olyan egyértelmű
megnyilatkozása, mint a durva önhibáztatás, habár az előbbi sokkal
közelebb áll a normalitáshoz. Jól jelzi kultúránk őrültségét, hogy
egyesek, akik a szégyen elől gátlástalanul narcisztikus
személyiségzavarba menekülnek, néha jelentős társadalmi, gazdasági
és politikai rangot meg sikert érnek el. Világunk a leginkább
traumatizáltak közül jó párat a sárba tapos, miközben másokat –
osztályuktól, gazdasági lehetőségeiktől, fajuktól és más tényezőktől
függően – számottevő hatalommal ruház fel.
Kultúránkban a szégyen legtöbbször azt a formát veszi fel, hogy
„kevés vagyok”. Elizabeth Wurtzel írónő, aki 2020-ban, ötvenkét éves
korában mellrákban halt meg, fiatal korától depresszióval küzdött.
Gyermekkori traumái azzal kezdődtek, hogy tudatosan eltitkolták
előle, ki az igazi apja. „Rendkívül levert voltam – emlékezett vissza
egy önéletrajzi írásában, amely a New York Magazine-ban jelent meg.
– Krónikus depresszióm úgy tízéves korom táján kezdődött, de
ahelyett, hogy akaratgyengévé tett volna, motivált. Úgy gondoltam,
hogy ha az elém kerülő összes kicsi vagy nagy feladat elvégzése
során megfelelő teljesítményt nyújtok, akkor esélyem lesz néhány
perc boldogságra.”14 Az ember saját alkalmatlanságával kapcsolatos
meggyőződése jó pár ragyogó karrierhez biztosította már az
üzemanyagot, és sok esetben betegséget váltott ki – gyakran
ugyanabban az emberben.

A trauma eltorzítja a világról kialakított képünket

„Mindennek eleje a szellem, mindent a szellem vezet, a szellem

teremt”15 – áll Buddha időtlen mondásainak gyűjteményében, a
Dhammapadában. Másképpen fogalmazva: a világ, amelyben
hiszünk, azzá a világgá válik, amelyben élünk. Ha ellenséges helynek
látom a környezetemet, amelyben csak a győztesek boldogulnak,
akkor könnyen megtörténhet, hogy agresszív, önző ember leszek, aki
nagyszerűen boldogul ebben a fajta miliőben. Életem későbbi
szakaszában versengő helyzeteket és olyan vállalkozásokat választok
magamnak, amelyek visszaigazolják a nézeteimet, és alátámasztják
az igazamat. A véleményünknek nemcsak önbeteljesítő, hanem
világteremtő ereje is van.
Ha szabad ennyire bátornak lennem, Buddha egyvalamit kihagyott:
mielőtt a szellemünk világot teremtene, a világ megteremti a
szellemünket. A trauma, különösen, ha súlyos, fájdalommal,
félelemmel és gyanakvással itatja át az ember világképét: a torz
lencse meghatározza, hogy milyennek látjuk a dolgokat. Vagy a
tagadás puszta erejénél fogva naivul rózsaszínre fest mindent, ami
megakadályozza, hogy észrevegyük a valóságos, jelenvaló veszélyt –
a külső burok elrejti azokat a félelmeket, amelyekről nem merünk
tudomást venni. Az ember úgy is megszabadulhat a fájdalmas
valóságtól, hogy állandóan becsapja magát és embertársait.

A trauma elidegenít a jelentől

Egyszer egy oslói étteremben együtt ebédeltem Franz Ruppert német

pszichológussal. Iszonyú volt a hangzavar: jó pár hangszóró ontotta a
bömbölő zenét, és a falakra szerelt tévéképernyőkön váltakozó képek
villództak. Azt kell feltételeznem, hogy amikor Henrik Ibsen, a norvég
drámaíró bő száz évvel ezelőtt ugyanezen a helyen fogadta rajongóit,
akkor egy kicsit békésebb volt a hangulat. „Mi ez az egész?” –
próbáltam kétségbeesetten túlkiabálni a ricsajt. „Trauma” – vonta
meg a vállát Ruppert. Egyszerűen arra gondolt, hogy az emberek
mindenáron szeretnének megszabadulni saját maguktól.
Ha a trauma maga után vonja az énről való leválást, akkor
nyugodtan mondhatjuk, hogy valamennyiünket elárasztanak azok a
hatások, amelyek kihasználják és megerősítik a traumát. Munkahelyi
feszültségek, multitasking, közösségi média, friss hírek, a számtalan
csatornán keresztül áradó szórakoztatás mind arra késztet, hogy
ötletekbe, kapkodó tevékenységekbe, kütyükbe, felesleges
beszélgetésekbe merüljünk. Számtalan tevékenység csábít, de nem
azért, mert lelkesít, felemel, gyarapít, vagy értelmet ad az
életünknek, hanem egyszerűen azért, mert elfedi a jelent. Bármilyen
abszurd, arra spórolunk, hogy megvásárolhassuk a legújabb eszközt,
amely időt takarít meg számunkra, hogy azután jobban elüthessük az
időt. Senki sem meri átélni az adott pillanatot. A késői kapitalizmus
nagy szakértője annak, hogy megtámogassa a jelennel kapcsolatos
félelmet – a sikere jórészt legnagyobb adományán, az embert a
jelentől elválasztó, egyre táguló szakadékon múlik, és a talmi áruk
meg a fogyasztói kultúra művi figyelemelterelésének feladata, hogy
betemesse a szakadékot.
Eva Hoffman{5} Lengyelországban született író pontosan leírja,
hogy mi veszett el: sem több, sem kevesebb, mint magának az
élménynek a megélése. És az micsoda? Talán valami olyasmi, hogy be
tudjunk lépni a pillanat anyagába vagy benyomásaiba; el tudjunk
lazulni annyira, hogy átadjuk magunkat egy apró kis részlet vagy egy
találkozás ritmusának, hogy akkor is kövessük az érzések vagy
gondolatok fonalát, ha nem sejtjük, hova vezetnek, vagy minden
mást félbehagyjunk, hogy egy pillanatra elgondolkodjunk vagy
elmerengjünk.”16 Végtére is, amiről elterelik a figyelmünket, az az
élet.

Örökölt családminták

Helen Jennings hatvanhét éves, Brit Columbia belső területén él, és

két unokájáról gondoskodik, amióta a gyerekek apja – az ő fia –
kábítószer-túladagolás áldozata lett. A másik fia hasonló sorsra jutott.
Amikor beszélgettünk, arra gondoltam, már az is figyelemre méltó,
hogy Helen egyáltalán szóba áll velem, hiszen ismeri a
véleményemet, amely szerint az addikció gyerekkori traumából,
gyakran a családon belülről ered. „Ha visszagondolok a fiaim életére,
már látom, hogy sok traumát éltek át – felelte a kérdésemre. – Velük
éltem, vagyis benne voltam. Három-és kétéves koruktól egyedül
neveltem őket, aztán hat-, illetve hétéves korukban újból férjhez
mentem. Tisztában vagyok vele, hogy az egész életem hatott rájuk:
mindaz, amit csináltam, amit tudtam, meg amit nem tudtam.”
 Az édesapjuk igen hamar elhagyta, a mostohaapjuk pedig fizikailag
és érzelmileg is bántalmazta a gyerekeket. „Magányos voltam, riadt,
és úgy éreztem, csapdába kerültem” – idézte fel Helen. Nem ismerte
fel ösztönösen, hogy nem szabadna ilyen férfit választania, nem állt ki
a fiaiért, és nem védte meg őket az abúzustól – ezek mind annak a
tünetei, hogy Helent is traumatizálta a saját gyerekkorában
elszenvedett bántalmazás. Amellett, hogy az apja tízéves koráig a
csupasz fenekét verte, érzelmileg is megkínozták. „Gyerekkoromban
sokat szégyenkeztem az érzéseim miatt – emlékezett. – Nagyon
érzékeny voltam, gyakran sírtam.”
A trauma általában többgenerációs. Az átadás lánca a szülőtől a
gyerekig vezet, a múltból a jövőbe nyúlik. Amit nem oldottunk meg
magunkban, azt továbbadjuk a gyerekeinknek. Az otthonunk lesz az a
hely, ahol – ahogy én is tettem – akartunkon kívül azokhoz hasonló
helyzeteket teremtünk, mint amelyek minket sebeztek meg
kiskorunkban. „A trauma hatással van az anyákra és az anyaságra, az
apákra és az apaságra, a férjségre és feleségségre – mondta nekem
Mark Wolynn családterapeuta. – A megismételt traumák azután
tovább szaporodnak, és így sosem gyógyulnak meg.” Wolynn a
találóan Örökölt családminták – Félelmek, érzések és
viselkedésminták, melyeket a tudtunkon kívül átvettünk címen kiadott
könyv szerzője. A trauma, ahogy a későbbiekben látni fogjuk, még a
gének generációról generációra ható működését is befolyásolja.{6}
Nincs abban semmi meglepő, hogy Helen idősebbik unokájának is
meggyűlt a baja a kábítószerekkel, valamint viselkedési és tanulási
nehézségei voltak. De Helen, mindannak köszönhetően, amit már
megtanult, felfoghatatlan veszteségei ellenére is képes több
melegséggel és eredményességgel nevelni a kicsiket, mint a saját
fiait. Külön hangsúlyoznám, hogy amikor a helyzetéről beszél, nem
tör pálcát önmaga felett, azt mondja, megértette, mi történt, de nem
bünteti magát azért, amit egykor nem értett – jobban mondva, nem
érthetett. Az önhibáztatásának gravitációs középpontja szilárdan
rögzül a múltba, vagyis ha ezzel foglalkozna, nem tudna igazán jelen
lenni az itt és mostban, a szeretteinek életében.
Az önvád azonnal feleslegessé válik, amikor valaki megérti, hogy
egy családban vagy akár egy közösségben hány generációra nyúlik
vissza a szenvedés. „Ha az ember ráébred erre, az azonnal eloszlat
minden késztetést, hogy a szüleiben lássa a gonoszt” – írta John
Bowlby, aki kimutatta, hogy a felnőttek és gyerekek közötti kapcsolat
döntő szerepet játszik a psziché alakításában. Mindegy, hogy milyen
távoli pontra szegezzük a szemünket a következmények láncolatában
– dédszülők, premodern elődök, Ádám és Éva, az első egysejtű –, a
vádlón előremeredő ujj nem talál szilárd célpontot. Ez
megkönnyebbülést jelenthet.
És ennél még jobb hírem is van: ha a traumát belső folyamatnak
tekintjük, az végre eszközt ad a kezünkbe. Ha a traumát külső
eseményként kezeljük, olyasvalaminek, ami velünk vagy körülöttünk
történik, akkor a múltunk részévé válik, és soha nem fogunk tudni
megszabadulni tőle. Ha viszont a trauma bennünk történik, és a múlt,
például sebesülés vagy szétkapcsolódás okozza, akkor a gyógyulás és
az újabb összekapcsolódás kézzelfogható távolságba kerül. Ha
korlátozni próbáljuk a traumára vonatkozó tudatosságunkat, azzal az
önismeretünket is megbéklyózzuk. De ez fordítva is igaz: ha
kőkemény önazonosságot faragunk belőle – legyen akár dac,
cinizmus vagy önsajnálat az alapja –, akkor félreértjük a helyzetet, és
elmulasztjuk a gyógyulás esélyét, hiszen a trauma definíciója szerint
az eredeti életlehetőségeink torzulását és korlátozását jelenti. Ha
viszont tagadás és túlzott azonosulás nélkül egyenesen
szembenézünk vele, az ajtót nyit számunkra az egészség és az
egyensúly felé.
„Ezek a fajta bajok megnyitják az ember szellemét, és kíváncsivá
teszik rá, hogy élhetne-e másképpen, mint addig – magyarázta
nekem Bessel van der Kolk. Szókratészt idézte –: »A vizsgálódás
nélküli élet nem embernek való élet.«{7} Amíg az ember nem
vizsgálja önmagát, addig teljesen ki van szolgáltatva saját
beállítódásainak, de amikor rájön, hogy döntési lehetősége van, akkor
dönthet is.” Vegyük észre, hogy nem tette hozzá: „miután terápiával
töltött néhány évtizedet”. Később több példát is hozok rá, hogy a
felszabaduláshoz egyszerű önvizsgálat is elég: de csak annak, aki
hajlandó megkérdőjelezni a „sok igazságot, amihez ragaszkodunk” és
a „mi szemszögünket”, amelyek olyan valóságossá teszik őket –
ahogy azt egy messzi, messzi galaxisban egy jedi mester mondta egy
elcsüggedt ifjú tanítványának.{8}

Habár ez a fejezet a személyes dimenzióra koncentrált, a trauma a

kollektív szférában is létezik, a történelem bizonyos pillanataiban
egész nemzeteket és népeket ragad magával. Egyes csoportokat,
például a kanadai őslakosokat máig hatalmas súllyal nyomasztja. A
gyarmatosítók rabságában több generáció volt ínség és üldöztetés
áldozata. Majd egy évszázadig tartott az a szokás, hogy a gyerekeket
elragadták a szüleiktől, és egyházi irányítás alatt álló körzeti
iskolákban, gátlástalan fizikai, szexuális és érzelmi erőszak közepette
próbálták átnevelni, ami különféle addikciók, lelki és testi betegségek,
valamint az öngyilkosság tragikus örökségét hagyta rájuk, melyek
generációkról generációkra öröklődnek. A rabszolgaság és a
rasszizmus traumatikus hagyománya az Egyesült Államokban nem
kevésbé nyilvánvaló példa. E fájdalmas témát a IV. részben
alaposabban is körüljárjuk.
 2. fejezet

Az anyagtalan világ
Érzelmek, egészség, valamint
a test és elme egysége

Amíg nem tudunk lemérni valamit, a tudomány

nem ismeri el a létezését, és ezért nem is
foglalkozik olyan „semmiségekkel”, mint az
érzelmek, az elme vagy a szellem.
Candace Pert:
Molecules of
Emotion (Az
érzelem molekulái)

„Harminchat éves voltam, amikor közölték velem, hogy korai

stádiumú mellrákom van” – mesélte Caroline, aki Pennsylvania
államban, a Pocono-hegységben lakik. A diagnózis három évtizeddel
ezelőtt, 1988-ban született, nem sokkal később megműtötték és
sugárterápiával kezelték. Néhány évvel később, amikor a bal
csípőjében és a combcsontjában újabb rosszindulatú daganatot
találtak, Caroline-nak sürgős ízületátültetésre volt szüksége; a
sebészeknek a combcsontja jókora részét is el kellett távolítaniuk.
„Akkoriban azt jósolták, hogy egy vagy két évem van hátra – mesélte.
– A gyerekeim nagyon kicsik voltak, egyikük nyolc, a másik kilenc
volt. Most múltam ötvenhat, szóval, sikerült megdöntenem az összes
rekordot.”
A közbeeső időben Caroline több kemoterápiás kúrán esett át.
Amikor mi találkoztunk, már végstádiumba került, a rák teljesen
szétterjedt a jobb csípőjében és a combjában. Beszélgetésünk idején
nem volt túl sok esélye rá, hogy sokkal tovább éljen, mint amit
akkoriban jósoltak neki;{9} de ebből a kétgyermekes anyából mégis
sugárzott az addigi életével kapcsolatos elégedettség. Végül is, nyert
két nem várt évtizedet, hogy felnevelhesse a gyerekeit.
„Tudja – gondolkodott el –, a halandóságomra gondolok, meg arra,
ahogy közölték velem, tizenkét vagy huszonnégy hónapom van még
hátra… Rondán káromkodtam az orvosnál, és azt mondtam neki,
bocsi, szükségem van még tíz évre, míg felnőnek a fiúk. Mindent
elkövetek, ami az erőmből telik, hogy még felnevelhessem őket.”
„Rondán? – ismételtem. – Pontosan mit mondott?”
„A b-vel kezdődő szót használtam. Azt mondtam, hogy »bassza
meg a statisztikáit«.”
„Jól tette – bólintottam. – Ezzel valószínűleg meghosszabbította az
életét.”
„Azt nem tudom, de ezt mondtam – nevetett Caroline. – Azt, hogy
»bassza meg a statisztikáit. Szükségem van még tíz évre, amíg
felnőnek a fiúk.« Ő meg azt hitte, ennyire dilis, rossz modorú nő
vagyok. Azelőtt többször eszembe jutott, hogy megkeresem ezt az
orvost (azóta Kaliforniába költözött), és közlöm vele, a kisebbik most
huszonnégy, a nagyobbik huszonöt. Az egyikük mesterszakon van a
Princetonon. A másiknak volt néhány nehéz éve, de összeszedte
magát, és három tárgyból is kitüntetéssel fog diplomázni.”
Caroline-ra nem volt jellemző, ahogy a meglepett orvos előtt kitört
belőle az indulat. Egész életében úgy viselkedett, ahogy egy kedves
embertől elvárják; mindig kerülte a konfrontációt. „Világéletemben én
voltam a gondoskodó, akire nagy szükség van, aki még akkor is
megment valakit, ha saját maga rosszul jár vele – mesélte. – Soha
senkivel nem akartam konfliktusba keveredni. És mindig én akartam
lenni a főnök, aki intézkedik, hogy minden rendben legyen.” Caroline
tökéletes példája a „szuperautonóm öngondoskodó”{10} típusnak, ami
pont azt jelenti, amit sugall: túlzó, mindent felülmúló irtózást attól,
hogy bármit kérnie kelljen másoktól.
Egy gyors megjegyzés: senki sem születik ilyennek. Ez minden
esetben a csecsemőkorban elszenvedett traumára adott reakció,
amely kora gyermekkori abnegációval, önmegtagadással kezdődik. Az
ilyenfajta elfojtás tartós károkat okoz, ezt a folyamatot a 7. fejezetben
alaposabban is megvizsgáljuk.
„Arra a következtetésre jutottam, hogy szinte valamennyi
betegségnek vagy pszichoszomatikus az alapja, vagy egyértelmű
pszichoszomatikus összetevője van” – írta Candace Pert úttörő
idegtudós 1997-es könyvében, a Molecules of Emotionben. A
„pszichoszomatikus” szóval Pert nem a betegségeket gyakran
neurotikus kitalációként lefitymáló modern véleményre célzott.
Inkább szigorú tudományos jelentése szerint használta a szót, amely
az emberi psziché (elme és lélek), valamint a szóma (test) egységére
utal; és sokat tett azért, hogy ezt az egységet laboratóriumi
körülmények között is mérni és dokumentálni tudjuk. A felfedezései,
ahogy jogosan állítja, segíthetnek „a magatartás, pszichológia és
biológia szintézisének”1 előmozdításában.
Abban a felvetésben nincs semmi új, hogy az elme és a test
bonyolult összeköttetésben áll egymással; inkább az az elképzelés
származik nem túl régről – habár sok jó szándékú orvos ragaszkodik
hozzá csendesen, és hajtja végre nyíltan –, hogy esetleg
elválaszthatók. A hagyományos gyógyítói gyakorlat az egész világon –
a Nyugaton kifejlesztett csodálatos technológia és tudományos
ismeretek nélkül – régóta magától értetődőnek tartja e kapcsolat
létezését. A nyugati orvoslás mesterségesen kettévágta a két részt,
de a legtöbben mégis tudják – vagy ösztönösen sejtik –, hogy amit
gondolnak, és ahogy érzik magukat, annak nagyon sok köze van
egymáshoz. Senki sem csodálkozik, ha valaki azon töri a fejét, hogy
milyen stressz okozott egy gyomorfekélyt, milyen lelki probléma állhat
a fejfájás mögött, vagy milyen feldolgozatlan félelem vezetett
pánikrohamhoz. Ugyanez az elv érvényesül, amikor nem az egyedi
tüneteket, hanem valamelyik betegségtípust vizsgáljuk. A kapcsolati
problémákból fakadó érzelmi hullámzás, az anyagiak miatt kezdődő
szorongás vagy bármely más okból kialakuló tartós nyugtalanság is
kiválthat olyan pszichológiai nyomást, amely betegséghez vezet.
Pert azért alkotta meg a „testelme” kifejezést, hogy jelezze ezt az
egységet. A munkájával és annak hatásával foglalkozó hivatalos
website arról a figyelmeztetésről sem feledkezik meg, mely szerint a
kifejezésből „szándékosan hagytuk el a kötőjelet, hogy ezzel is
hangsúlyozzuk a szó két részének szoros összetartozását”. A test és
az elme nem azonos, de egymás nélkül érthetetlenek. Letagadhatjuk
ezt a paradoxont, vagy megtehetjük, hogy nem veszünk róla
tudomást, de akkor sem tudunk megszökni előle. Pert úttörő munkája
óta az érzelmek biológiai hatásait – azokat a „semmiségeket”,
amelyeknek az el nem ismerésére panaszkodott – több ezer és ezer
eredeti tanulmányban tüzetesen megvizsgálták és leírták. Érdemes
belepillantani néhányba, és közben nem szabad megfeledkezni róla,
hogy mindegyik csupán a hasonlóan izgalmas tanulságokból álló
jéghegy csúcsa.
Egy 1982-es német kísérletből, amelyet Londonban, a rák
megelőzésével és felismerésével foglalkozó negyedik nemzetközi
szimpóziumon ismertettek, az derül ki, hogy bizonyos
személyiségjegyek szorosan összekapcsolódnak az emlőrákkal.
Ötvenhat, szövettani vizsgálat céljából kórházba felvett nő
jellemvonásait vizsgálták – például az érzelmek elfojtását, a
racionalizációra való hajlamot, a jótékony magatartást, a
konfliktuskerülést és a szuperautonóm öngondoskodást, amelyet
Caroline-nál is láttunk. Kizárólag az interjúk eredményei alapján
mindkét interjúvoló, valamint a nőkkel kapcsolatba sem kerülő „vak”
értékelők is kilencvennégy százalékos pontossággal meg tudták
jósolni a végső diagnózist, és hetven százalékban a jóindulatú
eseteket is előre látták.2 A londoni King’s College kórházban készült
korábbi felmérés szerint az emlőrákban szenvedő nők feltűnő
jellegzetessége volt, hogy „szignifikánsan nagyobb arányban fojtják el
szokatlan erővel a haragjukat és más érzéseiket”, mint a
kontrollcsoport tagjai, amely olyan nőkből állt, akiket szintén
szövettani vizsgálat kedvéért vettek fel a kórházba, de a mellükben
talált daganat jóindulatúnak bizonyult.3
2000-ben a rákos betegek ápolásával foglalkozó, Cancer Nursing
című folyóirat vizsgálta az indulatok elfojtása és a rák közötti
összefüggést, amely mások mellett a szakápolóknak is feltűnt. „A
nővérek valahogy intuitíven megérezték, hogy a »kedvesség« káros.
Ez a nézet immár tudományos megerősítést nyert.”4 Amit az ápolók
észrevettek, arról eszembe jutott egy amiotrófiás laterálszklerózissal
(ALS){11} foglalkozó beszámoló, amelyet az 1990-es években a
clevelandi klinika két neurológus orvosa egy Bajorországban
szervezett nemzetközi konferencián adott elő.5 A clevelandi
személyzet is úgy látta, hogy a legtöbb esetben pontosan meg tudják
jósolni, kinél állapítják majd meg a betegség meglétét, és kinél nem.
„Félek, hogy ez a nő ALS-es, túl kedves” – írták egy páciens
dossziéjának a szélére. Vagy „kizárt, hogy neki ALS-e legyen, ahhoz
nem elég kedves”. Az orvosoknak leesett az álluk. „Bár egészen rövid
ideig álltak kapcsolatban a betegekkel, és véleményalkotási
módszerük nyilvánvalóan mellőzte a tudományosságot, szinte kivétel
nélkül igazuk volt” – írták.
Kikérdeztem dr. Asa J. Wilbournt, a tanulmány vezető íróját. „A
jelenség szinte általános – mondta. – Alaptudássá vált a
laboratóriumban, ahol az ALS-es betegek jó részét vizsgáljuk.
Márpedig nálunk nagyon sokan fordulnak meg. Azt hiszem, aki ALS-
es betegekkel foglalkozik, az tudja, hogy létezik ilyen kapcsolat.”
Ezeket az anekdotikus megfigyeléseket azóta több formális kutatás is
alátámasztotta; egy neurológiai folyóiratban megjelent viszonylag
friss tanulmány címe például ez: „Az amiotrófiás laterálszklerózisban
(ALS) szenvedő betegek általában jámbor emberek” – Hogyan látják
az ALS-sel rendszeresen foglalkozó orvosok pácienseik
személyiségjegyeit.6
Egy prosztatarákos férfiakról szóló tanulmány szerint az indulatok
elfojtása összefüggésben áll a rosszindulatú, külső támadók elleni
immunválasz első vonalában harcoló természetes ölősejtek (natural
killer – NK) romló hatékonyságával. Ezek a sejtek kulcsszerepet
játszanak a daganatok elleni védekezésben.7 Korábbi kutatások
szerint az NK-sejtek aktivitása viszonylag gyenge stressz hatására is
csökken az egészséges fiatal emberekben – különösen azoknál, akik a
krónikus stressz egyik fontos okával, érzelmi elszigeteltséggel
küzdenek.
A szomorúságnak is megvan a maga erőteljes fiziológiai hatása. A
The Lancet Oncology című, a rák gyógyításával foglalkozó brit
folyóiratban megjelent, megvilágosító erejű tanulmány a pszichológiai
tényezőknek, például a gyásznak arról a hatásáról ír, amelyet az
immunrendszert, a hormonokat és az idegrendszert összekapcsoló
bonyolult struktúrára gyakorolnak. A szerzők az átlagosnál nagyobb
számban találtak a felnőtt gyereküket balesetben vagy fegyveres
konfliktusban elvesztő szülők körében leukémiásokat, hematológiai
betegségekben – a vér, a csontvelő, a nyirokmirigyek rákjában –,
valamint bőr-és tüdőrákban szenvedőket.8 Úgy látszik, nemcsak a
háború, hanem a mélyen átérzett veszteség is szedi áldozatait: rák és
más betegségek útján. Egy dán országos felmérés szerint a gyászoló
szülőknél kétszer olyan gyakran fordul elő szklerózis multiplex, mint
másoknál.9
(Habár a bizonyítékok egyértelműnek látszanak, nem hiszem, hogy
egy szeretett hozzátartozó elvesztése önmagában egészségügyi
kockázattal jár. Feltételezésem szerint az a lényeg, hogy mi módon
képes az ember feldolgozni a veszteséget, és ebbe az is beletartozik,
hogy milyen támogatásban bízhat, és milyet kap. Nemcsak a
valóságos történések lehetnek hatással a testünkre, hanem az érzelmi
reakciók is, és ahogy feldolgozzuk őket.)
A Cancer Researchben 2019-ben megjelent egy tanulmány,
amelynek már egymagában arra kellene indítania minden orvost,
hogy rohanjon alaposabban megismerni a testelme működését. Az
derül ki belőle, hogy a súlyos poszttraumás stresszel (PTSD)
küszködő nők esetében kétszer akkora a petefészekrák kockázata,
mint traumatizálatlan társaiknál.10 Az írás a Harvard Egyetemen
kiadott The Daily Gazette-ben jelent meg, és megállapítja, hogy „az
eredmények szerint minél erősebbek a poszttraumás stressz tünetei
(például valakit halálra rémítenek a hétköznapi zajok, vagy kerüli a
traumatikus tapasztalatra emlékeztető helyzeteket), annál nagyobb a
petefészekrák kockázata, és ez a helyzet még évtizedekkel a traumát
kiváltó esemény után is fennáll”. És minél súlyosabbak a trauma
tünetei, annál agresszívabb a rák.
A Harvardon folytatott kutatás további megdöbbentő bizonyítékokat
szolgáltatott arra, hogy az érzelmekre ható stressz betegség vagy
egészség idején egyaránt elválaszthatatlan testünk fizikai állapotától.
Már korábbi tanulmányok is jelezték, hogy a depresszió összefügg a
petefészekrák növekvő kockázatával. A stressz hatását is
tanulmányozták már: a kísérleti egerek hasüregébe petefészekrákos
sejteket fecskendeztek, és amelyik egeret emellett erősebb érzelmi
ingereknek is kitették, például korlátozták a mozgását, vagy
elkülönítették, abban jóval gyakrabban keletkezett és terjedt szét a
daganat, mint a társaival együtt tartott, mozgásukban nem
korlátozott állatokban.11 A Harvardon dolgozó tudósok feltételezése
szerint a stressz „azzal növeli a petefészekrák kialakulásának esélyét,
hogy gátolja a túlzott sejtburjánzás ellen védekező alapvető
mechanizmusok beindulását”. Másképpen fogalmazva, a stressz
megbéníthatja az immunrendszerünknek azt a képességét, hogy
korlátozza és megsemmisítse a rosszindulatú daganatot.
Mindennek a jelentősége jóval túlmutat a poszttraumás stressz-
szindrómán, hiszen fennálló kultúránkban a stressz és a trauma sok
olyan embert sújt, akire nem illik a PTSD diagnózisa. A British Journal
of Psychiatry című brit folyóiratban cikket közlő finn tudósok 2005-
ben azt az igen figyelemreméltó tényt írták le, hogy akinek az
életében viszonylag hétköznapi stresszel vagy érzelmi veszteséggel
járó „fontos esemény” zajlik – olyan kapcsolati vagy munkahelyi
problémája van, amely miatt még nem nevezhetjük betegnek –, az
több PTSD-re jellemző tünetet produkál (például rosszat álmodik,
vagy elfásul), mint aki háborúk vagy katasztrófák során egyértelműen
traumatizálódik.12
A Harvardon született, petefészekrákkal kapcsolatos cikk a kezelés
néhány ígéretes lehetőségét is felvetette, és megállapította, hogy
azok a nők, akiknél – például hatásos pszichoterápia segítségével –
sikerült mérsékelni a stresszbetegséget, kevésbé vannak kitéve a
rosszindulatú daganatos elváltozásoknak, mint az aktív tüneteket
mutató sorstársaik. Izgalmas elképzelni a jó közérzet szempontjait
alkalmazó, az érzelmeknek a nekik járó hitelességet és fontosságot
tulajdonító prevenció és gyógyítás lehetőségeit, valamint a belőlük
fakadó társadalmi következményeket.
Mindennek régóta itt az ideje, és tudományos igazolása egészen új,
de az alapelvei nem azok. 1939-ben egy végzős orvosegyetemista
évfolyamnak tartott előadásában, amelyet azután a Journal of the
American Medical Association (JAMA) című szaklapban tett közzé, dr.
Weiss Soma arról tájékoztatta hallgatóit, hogy „a társadalmi és lelki
tényezők minden betegségben szerepet játszanak, és számos esetben
a legfontosabb kiváltó okok”.13 Az általános nagyrabecsülésnek
örvendő magyar–amerikai orvostanár azt is hozzátette, hogy „a
mentális tényezők legalább olyan jelentős hatással bírnak a páciens
gyógyításában, mint a kémiai és fizikai ágensek”. Nem elméleti
pszichoanalitikus, hanem a kórélettannak és a farmakológiának –
vagyis a betegségek gyógyszeres kezelésének – a köztiszteletben álló
szakembere volt. A Harvard orvosi fakultásán évente kutatási nappal
tisztelegnek az emléke előtt, de az integratív szemlélet és az ezt
alátámasztó, immár terjedelmes tudományos irodalom továbbra is
láthatatlan marad a hagyományos orvosi gondolkodás számára. „Az
elme-test kérdés hagyományosan olyasmi, amit az ember csak a
harvardi karrierjét veszélyeztetve tanulmányozhat – mondta nekem
nemrég a szent intézmény egyik vezető orvosa és tanára. – Beindult
a változás, de nem lesz könnyű menet.”14
Tényleg nem lesz az. Nyilvános előadásaim során gyakran
megkérem a közönséget, hogy emelje fel a kezét, aki az elmúlt öt
évben neurológusnál, kardiológusnál, pulmonológusnál,
reumatológusnál, gasztroenterológusnál, dermatológusnál,
immunológusnál – „bármilyen egészségügyi ológusnál” – járt.
Általában jó néhány kéz a magasba emelkedik. „Az hagyja fent a
kezét – folytatom ilyenkor –, akinél a szakember gyerekkori stresszek
és traumák, a szüleivel fenntartott viszony, a párkapcsolatának
minősége, a magánya vagy a közösségi élete szintje, a munkahelyi
örömei, a munkájához, a főnökéhez, vagy a főnökének hozzá fűződő
kapcsolata, az átélt örömei vagy indulatai, aktuális stresszei iránt
érdeklődött, vagy azt szerette volna megtudni, hogyan érzik magukat
emberként önmagukkal kapcsolatban.” A teremben általában több
százan ülnek, de többnyire egyetlen kéz ujjain megszámolható, hogy
ilyenkor hányan jelentkeznek. „Pedig ezeknek a fel nem tett
kérdéseknek nagyon sok közük van ahhoz, ami miatt orvoshoz kellett
menniük” – teszem hozzá.
Az utóbbi időkben végzett kutatások mindennek ellenére
alátámasztják a régi bölcsességet. Egy (viszonylag) új tudományág, a
pszichoneuro-immunológia a testelme egységének milliárdnyi
megnyilvánulását térképezi fel; kutatási területébe tartozik az
érzelmek, valamint az ideg-és immunrendszer kapcsolata, és a stressz
betegségeket kiváltó hatása. Még a „kapcsolat” is félrevezető szó:
csak egymástól elváló entitásokat lehet összekapcsolni, míg a valóság
csupán az egységet ismeri. Néha a kimondani is nehéz pszichoneuro-
endokrin-immunológia nevet használják az új tudományra, amelyet
valamennyi fontos összetevőnk egységére alapoznak: az elmére, az
agyra, az ideg-és immunrendszerre, valamint a hormonális
apparátusra (erre vonatkozik az „endokrin”). A részek külön is
tanulmányozhatók, de a teljes kép figyelembevétele nélkül egyik sem
érthető igazán. Az agykéregtől az agy érzelmi magján keresztül a
vegetatív idegrendszerig, az immunrendszertől az endokrin rendszerig
és a kiválasztásig, a stresszreakció rendszerétől a zsigerekig… mindez
egy.
Az evolúció ösztönökkel, érzelmekkel, összetett viselkedéssel látott
el minket, és a különálló szervek meg rendszerek a legkevésbé sem
lazítják fel ezt az egységet. Lehet bármilyen kifinomult az elménk,
azon a tényen nem változtat, hogy alapvető tartalma – amit
tudatosan vagy tudattalanul gondolunk vagy hiszünk, érzünk, vagy
képtelenek vagyunk érezni – hasznosan vagy károsan, de jelentős
hatást gyakorol a testünkre. És fordítva: a testi tapasztalataink a
fogantatástól kezdve nem tudják nem befolyásolni, ahogy
gondolkodunk, érzünk, érzékelünk és viselkedünk. Dióhéjban ez a
pszichoneuro-immunológia alaptétele.
Lenyűgöző példa az agy félelemközpontja, az amigdala és a
kardiovaszkuláris betegségek között fennálló, immár bizonyított
kapcsolat. Minél több stresszt érzékel vagy él át valaki, annál jobban
nő az amigdala pihenő aktivitása, és annál nagyobb a szívbetegség
kockázata. Az amigdala túlműködésétől a szív betegségéig az út a
csontvelő erősödő működésén és az artériában kialakuló gyulladáson
keresztül vezet.15 Az érzelmi stressz nagy általánosságban is hat a
szívre. 2012-ben a Harvard orvosi fakultásán készült vizsgálat
kimutatta, hogy a munkahelyi feszültséggel küszködő nők hatvanhét
százalékkal nagyobb eséllyel kapnak szívinfarktust, mint a kevesebb
stresszel járó munkakörben dolgozók.16 A Torontói Egyetemen
ugyanabban az évben készült felmérés arra az eredményre jutott,
hogy a gyerekkorukban szexuális abúzuson átesett férfiak
háromszoros eséllyel kapnak infarktust.17 A kutatók természetesen
azt feltételezték, hogy a gyerekkorukban erőszakkal szembesülő
férfiak hajlamosabbak a komolyabb egészségügyi kockázattal járó
viselkedésre, például a dohányzásra vagy alkoholfogyasztásra, és ez
tehető felelőssé a szívrohamokért. Meglepetésükre az abúzus
közvetlenül, a viselkedési tényezőktől függetlenül hatott.

A stressz gépezete

Ha megértjük a stresszt és mechanizmusát, akkor pontosabban meg

tudjuk ítélni az egységes testelme valós időben, valós szövetben
kifejtett működését.
Unokatestvéréhez, a fájdalomreakcióhoz hasonlóan a stressz is az
összes élőlény túlélésének nélkülözhetetlen eszköze. Amikor
aktiválódik, azonnal felhatalmazást ad rá, hogy harcoljunk a
létezésünket vagy szeretteink jóllétét, esetleg létezését fenyegető
helyzettel, vagy meneküljünk előle. Jelentős, a teljes testet igénybe
vevő esemény, amelyből szinte egyik sejtünk vagy szövetünk sem
maradhat ki.
A stressz két formában jelentkezhet: egy fenyegetésre adott
azonnali válaszként és külső kényszerek vagy belső érzelmi tényezők
kiváltotta tartós állapotként. Az akut stressz szükséges válasz, amely
a testi-lelki sértetlenségünk megőrzésében segít, krónikus változata
viszont hosszú ideig tart, nem enyhül, és árt a testnek meg a léleknek
is. A szituációs indulat például pozitív célra használt akut stressz –
gondoljunk csak az önvédelemre vagy a két ember között kijelölt
határvonalra. Elménk éberebbé, végtagjaink gyorsabbá és erősebbé
válnak tőle. A krónikus indulat ezzel szemben a szükséges időn túl is
stresszhormonokkal árasztja el a rendszert. Az ilyen hormonális
felesleg hosszú távon az eredeti kiváltó októl függetlenül esetleg

• szorongóvá vagy depresszióssá tesz,

• elnyomja az immunrendszert,
• gyulladást okoz,
• összeszűkíti az ereket, a test bármelyik pontján érrendszeri
betegségeket vált ki,
• hajlamossá tesz a rákra,
• gyengíti a csontrendszert,
• a saját inzulinunkkal szemben is ellenállóvá tesz, cukorbetegséget
okoz,
• hozzájárul a hasi elhízáshoz, ezzel növeli a kardiovaszkuláris és
anyagcsere-betegségek kockázatát,
• károsítja az agy egyes nélkülözhetetlen kognitív és érzelmi
területeit, valamint
• megemeli a vérnyomást, fokozza a vérrögképződést, növeli az
infarktus és stroke kockázatát.

A testnek azt a részét, amely a stressz zavartalan és gazdaságos

működtetéséért felel, HPA-tengelynek hívjuk. Ez a rövidítés a
hipotalamuszt (vagyis az agy központjában elhelyezkedő, különösen
fontos kis részt, amely arra ügyel, hogy a testünk egészséges és
kiegyensúlyozott maradjon) a hipofízissel (az agytörzs felső részén
elhelyezkedő agyalapi miriggyel) és a vese felső csúcsán elhelyezkedő
mellékvesével összekötő útvonalakat és visszajelző pályákat foglalja
össze. Gondoljanak egy felhajtókkal, lehajtókkal, kereszteződésekkel
teli forgalmas útvonalra, amely három nagyvárosi központot köt
össze, és már el is tudják képzelni.
Habár fajunk tagjai nagyon sokféle környezetben életképesek –
jóval nagyobb változásokat kibírunk, mint a legtöbb állat –, a belső
környezetünknek viszonylag stabil fiziológiai állapotban kell lennie. A
hőmérsékletünknek, a vérünk savasságának vagy nyomásának,
pulzusszámunknak és a testműködésünkkel kapcsolatos számos más
adatnak a Természet parancsánál fogva, fájdalom vagy halál terhe
mellett jól meghatározott keretek között kell maradnia – és nincs
alku.
Bruce McEwen,{12} a neves amerikai stresszkutató tette széles
körben ismertté az allosztázis szót, hogy így írja le a test igyekezetét,
amellyel a változó körülmények között próbálja fenntartani a belső
egyensúlyát. A kifejezés a görög allo, vagyis változás és sztázis,
vagyis állandóság, megállás egyesítéséből született, és valami
olyasmit jelent, hogy „változások közepette megőrzött állandóság”.
Nem léteznénk nélküle, ezért a testünk sok mindenre hajlandó, hogy
fenntartsa: amikor nem múlik a stressz, akár a fokozatos
elhasználódást is vállalja. A testünk szabályozó mechanizmusára
telepedő intenzív igénybevétel, amelyet McEwen allosztatikus
tehernek nevez, hosszan tartó és túlzott mértékű stresszhormon-
(adrenalin-és kortizol-) termeléshez, ideges feszültséghez, az
immunrendszer működési zavarához és sok esetben a stresszrendszer
kifáradásához vezet.
Ma már tudjuk, hogy a HPA-tengely elemei igen korán formálódni
kezdenek: kialakulásuk a méhben kezdődik, és kisgyermekkorban
folytatódik. Az ebben a sérülékeny időszakban elszenvedett stressz
vagy abúzus egy életre deformálhatja a stresszhormon-apparátust.
Újra és újra rácsodálkozhatunk, hogy olyan megfoghatatlan
„semmiségek”, mint például az érzelmek, nagyon is valóságos,
határozott és döntő hatást gyakorolnak ránk.
Ha a lehetőségekhez mérten csökkentjük a stresszt, figyelünk az
érzelmeinkre – akár nyíltak, akár elfojtottak –, és gondoskodunk lelki
jóllétünkről, az testünk egészségére is komoly hatást gyakorolhat:
mindez sok ember számára ösztönösen nyilvánvaló. A legtöbb orvos
lenyűgöző fiziológiai és technikai tájékozottságra tesz szert a képzése
során, de nem találkozik az ősi tudással, amely egyszersmind új
tudományos ismeret is: test és elme egy. Az egészségügyben
dolgozók általában nem próbálják rábeszélni a pácienseiket, hogy
bízzanak az ösztöneikben, sőt, néha egyenesen lebeszélik róla őket,
pedig az nemritkán egyesíti a test és elme felől érkező jelzéseket.

Lángra gyulladt emlékek – Glenda története

Ez történt Glendával is, egy Montrealban élő, jelenleg ötvennyolc éves

nővel, akinek harminc évvel ezelőtt súlyos Crohn-betegsége, egy
fájdalmas, a belek fekélyesedését és gyulladását kiváltó kór miatt
eltávolították a belei egy részét. 2010-ben újabb rossz hírt közöltek
vele: 2. stádiumú, agresszív emlőrákot diagnosztizáltak nála. A
felgyógyulás folyamatának része volt, hogy előhívta azokat az
emlékeit, amelyek szerint fiatal lány korában megerőszakolták. „A
naplóírás és álmok segítségével – mesélte nekem – elkezdtek
visszatérni a gyerekkorom tudat alatti emlékei, és a totális pánik és
félelem érzése kísérte őket.” Félt tőle, hogy megtudja az igazságot, és
megpróbálta korlátok közé szorítani az emlékeit, de azok nem
hagyták magukat. „Ahányszor felszínre jöttek a traumával kapcsolatos
képek – folytatta –, annyiszor húsba vágó érzések és testi, emésztési
tünetek, köztük székrekedés, hányinger, bélfájdalom jelentkeztek.”
Az emlékek elég borzasztóak voltak ahhoz, hogy a külső megfigyelő
gyomrát is felkavarják. Glenda nyolcéves volt, amikor őt és nála
fiatalabb barátnőjét négy szomszédban lakó kamasz fiú
megerőszakolta. Az anyja szerzett tudomást legelőször a történtekről.
Bezavarta a házba a lányát. „Azonnal a fürdőkádba ültetett. Azt
mondta, ezt soha, senkinek nem áruljuk el, és nem beszélünk róla
többet. Anyám azt mondta, ez örökre a »mi kis titkunk« marad, aztán
lefektetett.”
Glenda ötvenhárom éves volt, amikor az emlékei visszatértek, és
hevesen, tisztán érzékelte fiatalabb önmagát a kádban, miközben az
anyja mellette guggol, és „megpróbálja lemosni az erőszakot”.
Óvatosan megkérdeztem beszélgetőtársamat, hogy az emlékein kívül
van-e bármilyen bizonyítéka. Bólintott. „A nővérem emlékszik, hogy
azon a napon ő is bejött a fürdőszobába. Hazaérkezett, és hallotta,
hogy anyám zokog, ezért ránk nyitott. Én háttal ültem neki. Azt
kérdezte, »mi baja Glendának?«, mire anyám azt felelte: »Semmi.
Mindjárt jobban lesz. Menj ki.« A nővérem azt mesélte, hogy nagyon
ziláltnak látott – anyám sosem engedte, hogy fésületlenül kimenjünk
a házból –, és egész testemben remegtem.”
Már ez a jelenet is épp elég feszültséggel van tele, de amikor
Glenda ösztönös, egy életen át őrzött sejtése a saját védelmét
szolgáló elfojtásból tudatossággá változott, újabb vizuális réteggel
bővültek az eddigiek. „Felidéződött bennem, hogy a fürdőszobában
vagyok – mondta –, és rögtön megláttam a testem. Átlátszó voltam…
A szájamtól a végbelemig az egész bélrendszeremet láttam. A
beleimen mindenütt vörös kelések virítottak. És ha ez nem lett volna
elég, lángoló, forró láva áradt szét bennem. Ez vezetett rá, hogy ez a
két dolog, az erőszak és a Crohn összefügg.” Nem kell hozzá sem
pszichológusnak, sem költészettantanárnak lenni, hogy lássuk, a
tomboló tűz látványa azt a dühöt és fájdalmat mutatja meg, amelyet
Glendának nagyon mélyre kellett temetnie magában, mert az anyja
teljesen alkalmatlannak bizonyult a lánya érzelmi támogatására.
A Glenda előtt megjelenő kép nemcsak metaforikusan, hanem
tudományos szempontból is találó. Csupán egy tudományos
felmérésből idézek, pedig egyre több van belőlük: „Súlyos
bizonyítékok szólnak amellett, hogy a gyerekkorban elszenvedett
traumatikus események komoly hatást gyakorolnak a gyulladást
kiváltó immunrendszerre… Molekuláris útvonalat teremtenek,
amelyen keresztül a fiatalkori trauma sebezhetővé tesz, és ez az élet
későbbi szakaszában testi és lelki rendellenességekhez vezet.”18
Glenda számos orvosa közül egy sem, de még a pszichológusa sem –
aki a beteg leírása szerint „nagyon tudományos és gyógyszeres” –
kérdezte őt testi bajainak esetleges gyerekkori előzményéről.
Candace Pert az elmét olyannak írja le, mint ami „anélkül, hogy
észrevennénk”, magában foglalja „a test sejtjei, szervei, rendszerei
között… tudat alatt áramló az információkat”. Így tehát „az elme,
ahogy megtapasztaljuk, megfoghatatlan, pedig van egy fizikailag
létező alaprétege, amely egyszerre a test és az agy”. Pert számára a
„megfoghatatlan” nem jelentéktelent vagy lényegtelent jelentett,
hanem az ellenkezőjét: az elme – az aggyal ellentétben – nem anyag:
nem lehet kézbe venni, kémcsőbe vagy Petri-csészébe helyezni, vagy
akár közvetlenül „látni”. A hatásai és folyományai viszont nagyon is
megfoghatók.
Ma már lehetőségünk van rá, hogy egyszerre több szempontból is
érvényes egészségügyi megközelítést alakítsunk ki, és belássuk, hogy
a megfoghatatlan „semmi” hatást gyakorol arra a megfogható
„valamire”, a testre, amelyhez olyan jól értünk. A „megfoghatatlan”
elme és fizikailag létező alaprétege, az agy és a test folyamatosan
közös, egyszerre intim és bonyolult táncot jár.
Ha közelebbről is megnézzük, láthatjuk, hogy a psziché és a szóma
igazából jóval több, mint egy testbe zárt két „partner”: létezik egy
különösen fontos, de kevésre értékelt interperszonális összetevő is.
Az elme és a test végül is megkerülhetetlenül az emberi kapcsolatok,
a társadalmi helyzet, a történelem és a kultúra rendszerében létezik.
Ha tiszta és pontos képet szeretnénk alkotni az emberi egészségről,
akkor tágítanunk kell a testelme értelmezését, hogy bevonjuk a
képbe azt a sok milliárd szerepet, amelyet más elmék és más testek
játszanak közérzetünk alakításában, sőt önmagunk érzékelésében. Az
a helyzet, hogy az egység jóval túlmutat az egyénen.
 3. fejezet

Megrázzuk egymás agyát

Szervezetünk erős
interperszonalitása

Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd

is.
Walt Whitman:
Ének magamról (a
Fűszálakban){13}

„Összes rokonságom” – Kanadai őslakosok közt járva gyakran

hallottam ezt a megszólítást. Hazám legnagyobb szégyenére e
közösségekben mérik a legtöbb fizikai és pszichiátriai betegséget,
addikciót és korai halált – ugyanilyen szörnyű a helyzet az Egyesült
Államok és Ausztrália hasonló módon gyarmatosított törzseinek
esetében is. A kifejezés, ha jól értem, az egyénnek az egész világhoz
fűződő sokdimenziós kapcsolatára utal, az emberekre – közeli
rokonoktól az idegenekig, az élőktől a réges-régen élt ősökig –, meg
a kövekre, növényekre, földre, égre és minden más lényre. Az ősi
kultúrák mindig is értették, hogy létünk során mindegyikkel
kapcsolatban állunk, hatunk rájuk, és ők hatnak ránk.
Az ősi hindu írásban, a Bhagavad-gítában Krisna a következőket
mondja: „Bölcsességben élnek mind, kik magukat másokban látják.”
A 17. század elején alkotó költő és pap, John Donne egyik sorát
sokan ismerik: „Senki sem különálló sziget; minden ember a
kontinens egy része.”{14} Talán nem véletlen, hogy betegségét követő
lábadozás idején írta e sort. Walt Whitman, aki a 19. század közepén,
az Egyesült Államokban élt, egy mai kvantumfizikai dolgozatból is
másolhatta volna a mottóban olvasható versrészletet.
És ott van még a kétezer-ötszáz évvel ezelőtt Gautama néven
született férfi. „Figyeld meg jól az örökké zajló, egymástól függő
születéseket – mondta Buddha. – Tekints egy falevélre vagy egy
esőcseppre, gondolkodj el a közeli s távoli világon, amelynek apró
részletei mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez a falevél vagy esőcsepp
most itt legyen. Ne feledd, hogy a világ egymásba fonódó szálak
szövete. Ez azért van, mert az is van. Az azért nincs, mert ez sincs.
Ez megszületett, mert az megszületett. Ez meghal, mert az meghal.”
A falevél tehát Buddha szerint egyszerre magában létezik – egy dolog
–, és a napból, égből, földből eredő folyamat: fény, fotoszintézis, eső,
szerves anyag és ásványok, vagy akár emberi és állati tevékenység.
„Az egy tartalmazza a sokat, és a sok tartalmazza az egyet. Az egy
nélkül nem lehetséges a sokaság, és a sokaság nélkül nem
lehetséges az egy.” Nem valami szimpla ezoterikus bölcsességről van
szó; hiszen pontosan leírja a fizikai és szerves univerzumot, amelynek
az egészség és betegség is a része. Nem véletlen, hogy Friedrich
Nietzsche egyszer „a legnagyobb élettantudósnak” nevezte Buddhát.
George Engel, az újító gondolkodású amerikai diagnoszta és
pszichiáter majd fél évszázaddal ezelőtt azt állította, a modern
orvostudomány „bénító hiányossága”, hogy „a beteget és
tulajdonságait mint személyt nem veszi figyelembe”. Az egész
emberről teljes „pszichológiai és társadalmi természetének
megfelelően” kell gondoskodnunk,1 vélte, és biopszichoszociális
megközelítést javasolt: olyat, amely figyelembe veszi az érzelmek és
a szervezetben lezajló folyamatok egységét, ráadásul azt sem téveszti
szem elől, hogy mindkettő dinamikus folyamat, amely a személyestől
a kulturálisig kapcsolatok kontextusában bomlik ki.2
Dr. Bessel van der Kolk, a kiváló traumaszakértő úgy véli: „A
kultúránk azt tanítja nekünk, hogy a személyes egyediségre
fókuszáljunk, pedig mélyebb szinten igen kis mértékben létezünk
egyéni organizmusokként.”3 Ez biztosan új az átlagos egónak. Amikor
az ego szót használom, akkor nem az egyes „egoisztikus”
emberekben meglévő arrogancia és önteltség jellemzőire utalok,
hanem a belül érzékelt, elkülönült egyénre, amellyel mindenki
azonosul: amire akkor gondolunk, amikor naponta százszor azt
mondjuk, „én” vagy „engem” vagy „nekem”. Még az egészséges
egónak is meggyőződése, hogy elkülönült, és minden oka megvan rá,
hogy így lássa: az egyediség és valamennyi oldala (fizikai,
pszichológiai, életrajzi stb.) megélésének képessége része és terhe az
emberi létnek. A bajok akkor kezdődnek, amikor szem elől veszítjük
az egyenlet másik oldalát, amely ugyanolyan valóságos, csak kevésbé
nyilvánvaló.
Az első ránézésre elkülönültnek tűnő organizmusok
összeköttetésben állnak egymással. Már a fákról is tudjuk, hogy élő
hálózatokat alakítanak ki, és elektromos impulzusokkal
kommunikálnak, amelyek az emberi és állati idegrendszerhez,
hormonokhoz, kémiai jelekhez vagy szagokhoz hasonlóan működnek.
A Smithsonian Magazine egyik cikke szerint „az azonos fajtájú fák
közösséget alkotnak, és gyakran más fajtájú fákkal is szövetséget
kötnek”. Peter Wohlleben német erdész, aki ehhez hasonló
érdekességek terjesztésének köszönheti a népszerűségét,
szellemesen „wood-wide webnek”, vagyis erdővilághálónak nevezi a
jelenséget.4
Hogy a saját lelkünk és testünk szoros kapcsolatban áll egymással,
az elég könnyen belátható. Kevésbé egyértelmű, de ugyanolyan igaz,
hogy ezeket a testelméket sok szempontból már a kezdet kezdetén és
egész életük során rajtunk kívüli tényezők alakítják. A modern
orvostudomány az egyéni szervekre és működésükre koncentrál, és
ez önmagában még nem volna baj, ha közben nem feledkezne meg
egy alapvető fontosságú tényről: a mentális, emocionális, társadalmi
és környezeti hatások kihagyhatatlan befolyásáról. Biológiai létünk
maga is személyközi.
A személyközi neurobiológia gondolatát néhány évvel ezelőtt dr.
Daniel Siegel{15} pszichiáter, kutató, számos könyv szerzője vezette
be. Hozzám és számos kollégánkhoz hasonlóan dr. Siegelt is zavarni
kezdték képzettségének korlátai. „Az orvosi egyetemen – írja – sok
kiváló tanárunk úgy tekintett a betegekre és a diákokra, mint akik
belső öntapasztalásának nincs középpontja – nincs szubjektív belső
magja, amelyet lelki életnek is nevezhetünk. Mintha számukra csak
egy zsák vegyi anyag és szerv volnánk, de nem volna énünk, nem
volna elménk.”5 Úgy érezte, hogy a kutatásban és az orvosi
gyakorlatban sincs megegyezés arról, mit értenek „egészségen”; és
bármily meglepő, a lelki egészség területén dolgozók abban sem
kerestek egyetértést, hogy mi az „elme”, sőt, az elme és agy közti
kapcsolatról sem próbáltak közös képet kialakítani. Orvosokat,
neurológusokat, pszichiátereket, pszichológusokat, antropológusokat,
szociológusokat, történészeket, élettantudósokat, biológusokat,
fizikusokat és más, az emberi létet tanulmányozó rokon tudományok
szakértőit gyűjtötte maga köré, hogy feltérképezze, miképpen festene
a konszenzus. A csoport eredményei azt a nézetet erősítették meg,
hogy az agyunk és elménk nem független, nem más agyaktól és
elméktől elszigetelten működik. Sőt, ha nem veszünk tudomást a
bonyolult, változatos miliőről, amelyben létezünk, akkor lelki-és testi
állapotunk is érthetetlen marad. Egy orvosi laboratóriumhoz vagy
egyetemi előadóteremhez hasonló mesterséges környezetben talán
szigorúan zárt egységként lehet kezelni az emberi szervezetet, de a
valós életben képtelenség. „Az interperszonális neurobiológia egyrészt
számos tudományág szempontjainak segítségével járul hozzá a világ
teljesebb megismeréséhez, másrészt összekötődő természetünk
valósága” – mondta, amikor a témáról kérdeztem. Én csak annyival
fejlesztem ezt tovább, hogy eltávolítom a „neuro” előtagot, és így
alakul ki a tágabb területet definiáló interperszonális biológia, amely
nemcsak az agyat és az idegrendszert, hanem egész lelki-testi
létezésünket vonja az interperszonalitás fogalomkörébe.
Maga az agy olyan szuperrendszer központi szerve, amely kiterjed
az egész testre, és fiziológiai működésünk összes szempontjára
hatást gyakorol: az erek átmérőjétől a beleink összehúzódásáig, a
szívverésünktől a csontvelőben lévő immunsejtek előállításáig, a nemi
mirigyek hormonkiválasztásától a veseműködésünkig. Ismétlem,
mindez egyetlen rendszer: az érzelmek befolyásolják az idegeket, és
vice versa; az idegek befolyásolják a hormonokat, a hormonok az
immunrendszert, az immunrendszer az agyat, az agy a beleket, a
belek az agyat, mindez együtt a szívet – és fordítva. Cserébe a
testünk is befolyásolja az agyunkat és az elménket, valamint
szükségszerűen hat mások agyára, elméjére és testére.
 Életünk során szerzett számtalan tapasztalatunk bizonyítja az
interperszonális biológia erejét. Gondoljanak csak arra a hatásra,
amelyet más emberek gyakorolnak önökre: néha szó szerint húsba
vágnak. Költők és slágerszerzők gyakran írnak elgyengült térdről,
görcsbe ránduló szívről, Bruce Springsteen egyik számának láttató
erejű képe pedig egy tompa, fogazott késsel fejbe szúrt emberről
számol be.{16} Jerry Lee Lewisnak igaza volt: valóban megrázzuk
egymás idegeit, és zörgetjük egymás agyát.{17}
Nincs abban semmi meglepő, hogy minél közelebb áll hozzánk
valaki, annál nagyobb fiziológiai hatást gyakorol ránk. Ennek
megfelelően jó pár kutatás vizsgálta az egymással szoros
kapcsolatban állók interperszonális élettanának jelenségét. Nős férfiak
közül kevesebben halnak meg, mint a velük azonos korú egyedülálló
férfiak, függetlenül attól, hogy az utóbbi csoportba tartozók
elköltöztek otthonról, elváltak, megözvegyültek vagy soha nem is
nősültek meg.6 Az egyedülállók jobban ki vannak téve a
szívbetegségek, a rák és a fertőző (például tüdőgyulladás és
influenza), valamint az életmóddal összefüggő betegségek (például
májcirózis és tüdőbetegség) kockázatának. Árulkodó, hogy a
házasság védelmező hatása ötször erősebb a férfiaknál, mint a
nőknél, ami elég sokat elmond a kultúránkban létező nemi szerepek
viszonylagosságáról, és annak alapvető egészségügyi
összefüggéseiről – e témára a 23. fejezetben még visszatérünk.
Érdekes, hogy „a boldogtalan házasságban élők egészségügyi
állapota rosszabb, mint az egyedülállóké”.7
Más tanulmányok szerint konfliktus esetén azoknak a
makkegészséges házaspároknak, amelyek ellenségesebben
viselkednek egymással, jobban megemelkedik a
stresszhormonszintjük, és csökkennek az immunfunkcióik. Mindegy,
hogy frissen egybekeltekről vagy a hetvenes éveikben járókról van
szó, az eredmények azonosak.8
A gyerekek sebezhetők és kiszolgáltatottak, így testi működésük
különösen érzékeny a szüleik vagy a gondozóik lelkiállapotára. A
kisgyerekek stresszhormonszintjét például jelentősen befolyásolja az
otthonukban tapasztalható feszült légkör, és nem számít, hogy ez
nyílt konfliktus vagy néma düh.9 Az asztma egy alaposan vizsgált
példa: az apa vagy az anya érzelmei közvetlen hatást gyakorolnak a
gyerek tüdejének gyulladására.10 Egy közelmúltban készült
beszámolóban a következőket olvashatjuk: „Az egyértelmű
eredmények szerint a szülők kedvezőtlen lelki egészségi állapota,
például a depresszió, a szorongás, a stressz vagy a krónikus
ingerültség előre jelzi, hogy a gyermek asztmája súlyosbodni fog.”11
A rasszizmus is az asztma rizikófaktora. Igen sok afroamerikai nő
betegedett meg, amikor faji diszkriminációval találkozott.12 Ez pedig
olyan megkerülhetetlen kérdést vet fel, amelyen mindannyiunknak el
kell gondolkoznunk: a gyulladás és a légutak összeszűkülése egyéni
betegség ezeknél a nőnél, vagy egy társadalmi probléma hatása?
Minél többet tudunk meg, annál tisztábban áll előttünk, hogy az
egészségünkre „az összes rokonságunk” hatást gyakorol, és nem csak
azok befolyásolják, akik egészen közel állnak hozzánk (családtagok,
barátok, élet-vagy házastárs stb). Teresa Seeman és Bruce McEwen,
két vezető amerikai stresszkutató 1996-ban azt írta, hogy az ember
fiziológiailag „nagyon érzékenynek látszik” az olyan tényezőkre, mint
a másokhoz viszonyított társadalmi helyzet, vagy akár egy adott
pillanat társadalmi rendjének a stabilitása vagy bizonytalansága.13
Egy brit tanulmány szerint a munkanélküliek szervezetében nagyobb
számban találhatók gyulladásos markerek, vagyis valószínűbb, hogy
megbetegszenek; minél tovább tart a munkanélküliség, annál
nagyobb náluk a betegség kockázata. A legsúlyosabb gyulladásokat
Skóciában írták le, ahol az Egyesült Királyságon belül a legnagyobb és
legtartósabb munkanélküliséget mérték.14 De még egy jövedelmező
állás is árthat az ember egészségének. A brit államigazgatásban
készült felmérés szerint a hierarchiában elfoglalt hely pontosabb
előrejelzője a szívbetegség miatt bekövetkező halálnak, mint a
szokásosan idesorolt rizikófaktorok, a dohányzás, a koleszterinszint
vagy a magas vérnyomás. Ehhez hasonló témában vizsgálódtak
ausztrál kutatók, szerintük egy rossz munkahely többet árt a lelki
egészségnek, mint a munkanélküliség.15 Szóval, ha legközelebb egy
kollégája úgy panaszkodik, hogy „beledöglöm ebbe a melóba”,
közölheti vele, hogy nem téved.
 Az interperszonális biológia arra is választ ad, hogy miért jelent a
magány halálos veszélyt, különösen olyan idős emberek esetében,
akik öröm, emberi kapcsolatok vagy támogatás nélkül maradtak. Egy
számos tanulmányt szemléző áttekintő cikk, amely összesen több
mint háromszázezer ember adatait gyűjtötte egy helyre, arra a
következtetésre jutott, hogy az elégtelen emberi kapcsolatok olyan
kockázati tényezőkhöz hasonlíthatók, mint a dohányzás és az
alkoholfogyasztás, sőt veszélyesebbek, mint a mozgáshiány és az
elhízás.16
Thich Nhat Hanh, a nemrégiben elhunyt buddhista szerzetes és
közismert lelki vezető régóta beszélt az interbeing, a „kölcsönös
létezés” elméletéről. A tanító szerint nem egyszerűen csak vagyunk,
hanem „kölcsönösen vagyunk”. „Nincsenek különálló entitások – írja
–, csupán megnyilvánulások, amelyek egymásra támaszkodva válnak
lehetségessé.”17 Ezúttal is súlyos félreértés volna ezt a megfigyelést a
misztikus hit területére utalni. Nem baj, ha egy tudósból hiányzik a
spiritualitás iránti fogékonyság; ha ismeri az egyre szaporodó
bizonyítékokat, akkor egyetértően bólint: „Ja, nagyjából erről van
szó.”
 4. fejezet

Környezeti hatások
Az új tudomány újdonságai

Az emberek nagyrészt nem amiatt érzik jól

vagy rosszul magukat, ami belőlük ered,
hanem a körülményeik döntenek. Egyre
gyakrabban jut eszembe a társadalmi igazság
és az egyénen túlmutató néhány nagyobb ügy.
Elizabeth
Blackburn{18}

Dr. Elizabeth Blackburn 2009-ben megosztott orvosi Nobel-díjat

kapott a telomerekkel kapcsolatos kutatásaiért – amelyek a
kromoszómát alkotó DNS-szál végén található mikroszkopikus részek.
Kicsit olyasmik, mint a cipőfűző végére helyezett vékony műanyag
hengerek, amelyek megakadályozzák a pertli rojtosodását: de ezek az
apró hüvelyek a kromoszómákat védik. Ami jó, mert ha a
kromoszómáink károsodnak, azt mi sem ússzuk meg. Ha egy teljes
élet során mérjük a telomerek hosszát és tartósságát, akkor az sok
információ forrása lehet az egészséggel és az élet hosszával
kapcsolatban.
Ki gondolná, hogy amit ezzel az apró biológiai szerkezettel
kapcsolatban felfedeztek, annak komoly társadalmi jelentősége is
van? Dr. Blackburn többek között arra jött rá, hogy a telomereken ott
a jel – vagy inkább a marker –, amely az életkörülményeinket
mutatja. Elképesztő, hogy eszerint a szegénység, a rasszizmus, a
nagyvárosi ártalmak közvetlen hatást gyakorolhatnak a genetikai és
molekuláris funkcióinkra. Elissa Epel pszichológus, dr. Blackburn
kutatótársa, aki a nagy sikerű A fiatalság titka – A telomer-hatás című
könyv megírásában is közreműködött, azt mondta nekem: „Ezek a
hatások egyáltalán nem kicsik”.
Candace Lewis idegtudós epigenetikai kutatásai is hasonló
eredményre vezettek. Ez az egyre táguló tudományterület azt a
hatást vizsgálja, amelyet az életesemények gyakorolnak a génjeink
aktivitására. „Egyre több és több tudományos bizonyíték támasztja
alá létezésünk holisztikus modelljét – mondta. – Nem elég arról
tudnunk, hogy mit zár magába a testünk: az is számít, hogy mi vesz
körül minket. Ha ezt nem akarjuk észrevenni, akkor az
orvostudomány lemond a gyógyításról.” Lewis doktor molekulákat és
DNS-szálakat vizsgált, de onnan egyenesen az egész személyre, majd
az egyénitől a szélesebb társadalmi kérdésekre látott. „Az
agyműködés és a viselkedés összetettségének a szakértője vagyok,
tudom, hogy nem csak agyról és viselkedésről van szó – mondta az
egykori Fulbright-ösztöndíjas tudós. – A munkám egyik legfontosabb
tanulsága, hogy mi mint organizmusok milyen könnyen alakíthatók
vagyunk, egész életünk során milyen készséggel válaszolunk a
külvilág hatásaira.”
Kultúránk uralkodó feltételezése szerint a sorsunkat, azt, hogy kik
vagyunk, mitől szenvedünk, és mire vagyunk képesek, elsősorban a
genetikai örökségünk határozza meg. 2000-ben a Fehér Ház egyik
sajtótájékoztatóján Bill Clinton kijelentette, hogy a Humán genom
projekt „az emberiség története során létrehozott legcsodálatosabb
térkép”, sőt hozzátette, hogy „ma azt a nyelvet tanuljuk, amelyen
Isten megteremtette az életet”. Az elnök azt jósolta, hogy az új
tudomány „forradalmasítani fogja a legtöbb vagy talán az összes
betegség diagnózisát, megelőzését és kezelését”, és olyan
betegségeket tesz gyógyíthatóvá, mint például az Alzheimer-és a
Parkinson-kór, valamint a rák, mert „egyenesen a genetikus
gyökerükre támad”.{19}
Eltelt két évtized, és nem nagyon hallani, hogy a jóslat valóra vált
volna.1 És nem véletlenül: a gének valójában nem az élet nyelve,
ahogy egy összevissza betűsor vagy egy szótár megkavart betűi sem
alkotnak Shakespeare-drámát, és egy zenei skála sem John Coltrane-
szóló. Ahhoz, hogy a betűk vagy szavak nyelvvé váljanak, el kell
rendezni őket, ki kell őket mondani, szükség van ragozásra, szünetek
beszúrására, HANGSÚLYOKRA vagy hangsúlytalan részekre. A gének
olyanok, mint a téglák: valóban a segítségükkel épül fel a létezés
nyelve, de az epigenetika hozza működésbe, aktiválja vagy némítja el
őket. Az epigenetika mechanizmusai között milliárdnyi más mellett ott
van bizonyos molekulák hozzáadása a DNS-szekvenciához, amely
átalakítja a gén funkcióját, módosítja egyes kémiai jelátvivők
membránreceptorainak a mennyiségét és a gének közötti interakciót.
{20}

Másképp megfogalmazva, az átélt élmények befolyásolják, hogy

miképpen fejeződnek ki a bennünk meglévő genetikus lehetőségek.
Ez az epigenetika – szó szerint azt jelenti, a gén fölötti tudomány –
témája. Az epigenetikai folyamatok a kromoszómákra hatnak, célba
juttatják és tolmácsolják a környezetből érkező üzeneteket, vagyis
közlik a génekkel, hogy mit tegyenek. Maguk a gének ettől egyáltalán
nem módosulnak. A BBC-nél dolgozó Martha Henriques úgy
magyarázza ezt, hogy az epigenetika lehetőséget teremt „az
alkalmazkodásra a változó körülmények között, anélkül hogy a
génállományunk tartósan módosulna”.2
Nem arról van szó, hogy a gének ne volnának fontosak – mert azok
–, de tény, hogy a legegyszerűbb viselkedési mintát nem ők alakítják
ki, nem felelősek a legtöbb betegségért, és nem határozzák meg a
gyógyulás lehetőségét. Egyáltalán nem önállóan döntenek a
sorsunkról, hanem reagálnak a környezetükre; kívülről érkező jelek
nélkül nem tudnának működni. A testből vagy azon kívülről származó
jelzések hatására a géneket be-vagy kikapcsoló epigenetikai funkciók
nélkül tulajdonképpen lehetetlenné válna az élet.{21}
Az epigenetika átalakítja, amit az embrionális állapottól a
felnőttségig tartó emberi fejlődésről tudunk, de még azt is, hogy mint
faj hogyan kerültünk ide. Beszélgettem erről a terület egyik
legnevesebb kutatójával, a McGill Egyetem patinás orvoskarán
dolgozó dr. Moshe Szyffel. „Az evolúciós elméletet nem könnyű
megváltoztatni, mert szinte vallássá vált, a tudomány vallásává –
mondta. – Ha valaki egyetlen részletét megkérdőjelezi, akkor az
olyan, mintha az egész rendszerrel fordulna szembe, pedig szó sincs
róla. Az epigenetika nem az evolúció tényét tagadja, hanem része az
evolúciónak, csak muszáj miatta újra végiggondolnunk, hogyan
működik a folyamat.” A megújuló biológia továbbfejleszti a
szabványdarwinizmust, amely szerint a spontán mutáció és a
véletlenszerű kiválasztódás lendíti előre a fajok adaptációját: arra
hívja fel a figyelmet, hogy a körülmények maguk is alakíthatják a
gének alkalmazkodását a környezethez.
Másképp szólva, az életünk az, ami azzal kezdődik, ahogy az életet
az élet alakítja.
Dr. Szyf és Montrealban dolgozó munkatársai olyan kutatásokat
végeznek, amelyekre nagyon sokan hivatkoznak, és komolyan
megreformálhatják a fejlődéssel, viselkedéssel, egészséggel
kapcsolatos nézőpontunkat. Kísérleti patkányokon vizsgálták,
miképpen hat élete során az utódra, ahogy az anya a születése utáni
első napokban bánik vele, és a stresszhatásokra reagál: megfelelően
és önbizalommal, vagy inkább szorongva és túlreagálva. Elsősorban a
HPA-tengelyt, a hipotalamusz, az agyalapi mirigy és mellékvese közti
szabályozó visszacsatolást térképezték fel.{22} Az agynak azok a
receptormolekulái érdekelték őket a legjobban, amelyeknek a
feladata a stressz szabályozása, vagyis a stressz jelentkezése után
kialakítják a megfelelő viselkedést. Azok, amelyek rosszul
szabályozzák a stresszre adott válaszaikat, szorongóbbak,
ügyetlenebbül lépnek fel a hétköznapi környezeti kihívásokkal
szemben, és még normális körülmények között is túlzottan feszültek.
A kutatás bizonyította, hogy a korai anyai gondoskodás minősége
ok-okozati viszonyban áll a kölyök későbbi agyi biokémiai
teljesítményével, azzal, hogy kifejlett egyedként egészségesen reagál-
e a stresszre. Fontos epigenetikai markerek – ahogy bizonyos gének
hírt adtak magukról – annak megfelelően különböztek a patkányok
agyában, hogy több vagy kevesebb anyai gondoskodásban
részesültek.3 Meghökkentő, hogy az utód aztán a saját kölykeinek is
továbbadta azt a fajta anyai viselkedést, amelyet megismert. Szyf és
a kollégái azt is kimutatták, hogy az anya gondoskodásának
minősége hat a nőstény kölyök ösztrogén- – az egyik legfontosabb
női nemi hormon – receptorainak aktivitására, és így generációkon
keresztül befolyásolja az anyai viselkedés mintáit.4 A tanulmányozott
patkánypopuláció ügyes – de emberekkel végzett kísérletek során
elképzelhetetlen – manipulációjával kimutatták, hogy a korai
gondoskodási módozatok pszichológiai és viselkedésbeli
következményei nem genetikusak: tehát nem az úgynevezett –
változatlan – genetikus kód örökíti tovább őket. Inkább
epigenetikusak: más szavakkal, az határozza meg őket, hogy milyen
módon befolyásolták az anyai gondoskodás különféle formái az utód
agyában zajló géntevékenységet. (A kutatók az anyai viselkedések
közül azt figyelték, hogy a nőstény milyen „szeretettel” „ápolja” vagy
nyalogatja a kölykeit.)
„Jó, de ezek rágcsálók egy kutatólaboratóriumban – mondják
esetleg önök. – Mi következik mindebből a valós világban élő
emberekre nézve?” Logikus kérdés, de a Természet 1998 januárjában
egy pusztító jégvihar formájában ékesszóló választ adott rá – még a
tetejébe ugyanabban a tartományban, ahol dr. Szyf és a csapata
dolgozott.5 Kanada történetének egyik legsúlyosabb természeti
katasztrófája során számtalan québeci maradt fűtés vagy áram
nélkül. Minél erősebb „objektív” stresszt kellett a terhes nőknek
elviselniük azokban a nehéz napokban – amelyet konkrét, mérhető
tényezők, például a sötét, a hideg, az otthonukban esett kár alapján
ítélhetünk meg{23} –, annál feltűnőbb nyomot hagyott a gyerekük
fiziológiai állapotán mindaz, amit átéltek, és e nyomok akár
pubertáskorig is megmaradtak. (A vizsgált személyek társadalmi-
gazdasági, kulturális és faji háttere hasonló volt, és ugyanabban a
kertvárosi kerületben éltek.) „Ahogy teltek az évek [amíg nyomon
követték a gyerekek fejlődését] – számolt be a vizsgálatról Suzanne
King, a McGill Egyetem pszichiátriájának professzora –, arra a
következtetésre jutottunk, hogy az objektív stressz magyarázza
mindazt, amiben ezek a gyerekek különböznek egymástól:
beszédkészség, testtömegindex, elhízás, inzulinkiválasztás,
6
immunrendszer.” Még az IQ-juk sem maradt érintetlen. „Gyakoribbá
vált közöttük az asztma – tette hozzá dr. Szyf –, valamint nőtt a
szervezetükben a gyulladáskeltő és az autoimmunitáshoz kötődő, az
immunitásért felelős gének száma.”
Ehhez azt is hozzá kell tennem, hogy nem csak az anyák adják
tovább gyermekeiknek a test stresszapparátusának krónikus
problémáit. Egy kísérlet során egészséges hím egereket ingereltek a
legkülönbözőbb stresszorokkal: rendszeresen új ketrecbe tették,
folyamatosan fénnyel, háttérzajjal zavarták, rókaszagnak tették ki,
szűk csőbe zárták őket, és így tovább. Ezután stresszmentesen
növekedett nőstényekkel pároztatták őket, amelyek tökéletesen
gondoskodtak a kicsinyeikről. A kisegerek mégis rosszul reagáltak a
stresszre, és a stresszhormonjaik is károsodtak. Másképp fogalmazva,
az anyák hiába követtek el mindent, az apák a spermiumukkal
átörökítették, ami korábban kialakult bennük.7 Az embereknél sincs
másképp: ha az apa a gyerekének korai életszakaszában szenved el
stresszt, az hosszú távú, legalább a kamaszkorig tartó hatást vált ki.
Ha pedig mindkét szülő stresszoroknak van kitéve, az „valószínű
kapcsolatot” teremt a gyerekek epigenetikai profiljával, véli egy
kutatócsoport.8
A társadalmi-gazdasági körülmények is megváltoztathatják az
epigenomot – a génekre gyakorolt epigenetikus hatások hálóját. A
fáradhatatlan dr. Szyf kanadai és angliai kutatókkal összefogva
középkorú brit férfiak vérében található különféle gének epigenetikus
meghatározottságát tanulmányozta. A kutatás alanyai a szegénység–
gazdagság-tengely két szélső végén kezdték az életüket, volt köztük
nagyon gazdag és nagyon szegény is. A jómódba születettek
génkifejeződése feltűnően különbözött az ellentétes társadalmi
környezetben, rossz anyagi körülmények között felnövekvőkétől.9
Egy másik tanulmány készítői megfigyelték, hogy az Egyesült
Államok fekete lakosságának tagjainál gyakrabban fordulnak elő
gyulladások, mint a fehéreknél: ez az epigenetikai jellemző akkor sem
változott, amikor azonos társadalmi-gazdasági szintről érkezetteket
hasonlítottak össze.10 „Azzal szembesültünk, hogy a rasszizmus és
diszkrimináció megélése a gyulladáskeltő gének aktivitásának
ötvenszázalékos különbözőségéért felel feketék és fehérek között –
írta a tanulmány vezető szerzője, dr. April Thomas A rasszizmus
fekete életeket rövidít meg, és ártalmas az egészségre, mert olyan
géneket támogat, amelyek gyulladásokat és betegséget váltanak ki
című cikkében.11
A sors és a múlt, az osztály, a faj, a stressz és a trauma szeszélyei
nemcsak a génkifejeződésben, hanem a telomerekben is
megmutatkoznak. Hogyan? Születéskor a telomereknek sok
„egységük” – a DNS-szál két végén található rövid szakaszuk – van,
idős embereknél viszont jóval kevesebbet találunk belőlük.
„Csecsemőkorunkban úgy tízezerrel kezdjük, halálunk idejére pedig
négyezer marad” – magyarázta el Elissa Epel. Ahányszor osztódik egy
sejt a testünkben, annyiszor rövidebbé válnak a telomerek; ha pedig
túl rövidek lesznek, a sejt meghal, vagy nem képes többé osztódni. A
rövidüléssel együtt az immunfunkció is károsul, gyulladások alakulnak
ki, és az ember könnyebben megbetegszik.
A telomereket gyakran „celluláris órának” nevezik, ugyanis inkább a
megélt, és nem a születéstől számított kort mérik. Lehet két ember az
évei, hónapjai, hetei és napjai számát tekintve egyidős, akár
egypetéjű ikrek is lehetnek, mégis elképzelhető, hogy egyikük az átélt
stressz, nehéz élethelyzet vagy trauma miatt biológiailag idősebb a
másiknál. A stressz ugyanis lerövidíti a telomereket. (Orvosok,
vigyázat! A rezidensek telomerjei jobban kopnak, mint a
korcsoportjukba tartozó más fiatal emberekéi.)12 Dr. Epel egyik
tanulmánya szerint a krónikus betegségben szenvedő gyerekük
gondját viselő anyáknak rövidebbek a telomerjeik, mint a
kortársaiknak. A biológiai kor az ápolással töltött évekkel és az átélt
stressz mértékével arányosan nőtt.13 Ehhez hasonló eredményre
jutottak a demens betegeket ápolók között is: a rövidebb telomerek
és gyakoribb megbetegedések megerősítették azt az elképzelést,
hogy „a tartós pszichés stressz árt az immunsejtek működésének, és
felgyorsítja az öregedést”.14 Úgy is mondhatnám, a stressz öregíti a
kromoszómáinkat, és ezért öregít minket is.
A szegénység és a rasszizmus nem csak az epigenetikus funkciókra
van hatással, ugyanezek a tényezők a telomereket és vele az életet is
rövidebbé teszik. Egy 2014-ben afroamerikai férfiak körében készült
felmérés megdöbbentő erővel festette le e kijózanító összefüggést.
„Eredményeink szerint a rasszizmus a szó szoros értelmében öregít” –
írta a cikk vezető szerzője.15 És ugyanez a nőkre is igaz. Az USA-ban
végzett Nők egészségének országos felmérése (SWAN) részeként
fekete és fehér középosztálybeli nők telomerjeit hasonlították össze.
Az eredmény megrázó volt: a fekete nők biológiai kora átlagosan hét
évvel haladta meg fehér kortársaikét, ráadásul a különbség mértéke
együtt változott a szegénység, a stressz, a magas vérnyomás, a kóros
elhízás és más egészségügyi problémák súlyosbodásával.16
Dr. Epeltől azt is megtudtam, hogy a társadalmi-gazdasági
környezet hatásai a sejtjeinken is meglátszanak – annak, aki tudja,
mit kell nézni. „A rossz környék, a bűn, a kerület jövedelmi viszonyai
– mondta – mind összefüggenek a sejtek öregedésével. Számomra ez
a legerősebb bizonyíték arra, hogy az egészségünk a testünkön kívüli
ügy.” Dr. Szyf is hasonlóan nyilatkozott: „Egy évszázadon át a kémiai
változásokra koncentráltunk, azt gondoltuk, hogy minden igaz,
aminek köze van a kémiához, és aminek nincs, az nem igaz. Az
epigenetika arra tanít, hogy a társadalmi változások valójában nem
különböznek a kémiai változásoktól.” Az egyik a másikban mutatkozik
meg.
A környezeti hatások ajtaja szerencsére mindig két irányba nyílik:
az is kiderült, hogy a pozitív élmények még betegség vagy konfliktus
közepette is meghosszabbítják a telomerjeinket. Dr. Epel és kollégái
meditálókkal, dr. Gene Brody rossz körülmények között élő
afroamerikaiakkal végzett munkája, valamint egy prosztatatrákos
férfiak körében végzett felmérés ezt is kimutatta.17 Ez könyvünk egyik
visszatérő motívuma lesz: ha bölcsen közelítjük meg a rossz híreket,
akkor a bennük rejlő jót is felfedezhetjük. Ha megismerjük a rossz
körülmények hatásait, akkor a gyógyulás felé is utat találhatunk.
 5. fejezet

Lázadás a testben
A rebellis immunrendszer
rejtélye

Sokszor úgy kellett tennem, mintha jól

érezném magam, miközben szörnyen éreztem
magam.
Venus Williams

„Egy kicsit megsérültem – mondta nekem nemrég Miok.{24} – Nem

volt semmi komoly baj, csak felszaladtam egy lépcsőn, és
megbotlottam. Beütöttem a nagylábujjamat.” Barátságos, játékos
humor sugárzik a szavaiból, meg egy kis büszkeség is. Legtöbbünknél
furcsa reakciónak számítana egy fájdalmas kis baleset után. De hét
évvel ezelőtt Miok számára a gravitációval ellentétes irányú, élénk
mozgás közben elszenvedett baleset még kizárólag az álmok világába
tartozott volna. Huszonhét éves volt, amikor szklerodermát
állapítottak meg nála, és nem sokkal később teljesen megbénult, a
bevett módszerekkel pedig nem találtak eszközt a gyógyítására.
Boston környékén él, így a nyugati orvostudomány egyik legszentebb
templomában vizsgálták és kezelték.
A szkleroderma szó a görög „vastag bőr” összetételéből származik.
Autoimmun betegség, amely bénító ízületi gyulladások és a
kötőszövetek fájdalmas megkeményedésének formájában ad hírt
magáról. A pontosabb neve szisztémás szklerózis: mivel a
szövetkeményedés számos szervben, köztük a nyelőcsőben, az
erekben és a tüdőben is előfordulhat. Mioknak először fájdalmasan
bedagadt a keze, a válla és a térde. „Mindenütt fájt – idézte fel. – A
fájdalom betöltötte a testemet.” A Harvard egyik vezető tudósának
asszisztenseként dolgozott, de nem sokkal később kénytelen volt
feladni az állását. Azelőtt percenként százhúsz szót gépelt, ekkor
viszont szinte a teljes bénaságig merevedett a keze, az ujjai
meggörbültek és alig mozogtak. Ha csak hozzáért a billentyűkhöz,
már szörnyű kínokat állt ki. Amikor 2014-ben először beszélgettem
vele, nagyon szomorú állapotban találtam: az arca merev maszkká
vált, feszesre húzott ajkai alig takarták a fogát. Saját magát is alig
ismerte meg – és egyáltalán nem hasonlított jelenlegi önmagára,
hiszen ma a könnyen szélesre húzódó, érzékeny mosolya az egyik
legfontosabb jellemzője.
A betegség első néhány évében, amikor még mindig csak a
harmincas évei elején járt, Miok egyedül az öngyilkosságban látta a
kiutat. A diagnózis halálos ítélettel ért fel, kizárólag kerekesszékben
tudott mozogni, segítség nélkül még az ágyból sem sikerült felkelnie,
és tisztában volt vele, hogy minél tovább él, annál szörnyűbb kínokat
kell majd kiállnia. „Ha olyan országban éltem volna, ahol a jog
lehetővé teszi az eutanáziát, az összes feltétlenek megfelelek.
Elviselhetetlenül szenvedtem – mesélte. – Egyetlen előrejelzést sem
kaptam, amely miatt érdemes lett volna életben maradnom. Olyan
gyors ütemben hagyott cserben a testem, hogy tudtam, ha sokat
várok, akkor csapdába esem, és még arra sem leszek képes, hogy
megnyomjam a gombot.”
Ma, minden hétköznapi orvosi logikát cáfolva, Miok egyáltalán nem
szed gyógyszert, jár, utazik, és segítség nélkül sétál. Jelenleg az
emlékiratain dolgozik, habár percenként csupán ötven szót ír le –
ahhoz képest, ahogy nemrég volt, ez is igazi győzelem.
A szkleroderma egyike annak a nyolcvan vagy annál is több
betegségnek, amelyet az autoimmun jelzővel szoktak illetni.
Mindegyik a testben zajló polgárháborúval függ össze. Az
autoimmunitás jelentkezése után az ember immunrendszere
támadást indít az ellen a test ellen, amelyet védenie kellene. A
betegség konkrét megjelenése attól függ, hogy melyik szövetet vagy
szervet veszi célba a belső lázadás. Ha az idegrendszer kerül tűz alá,
az eredmény szklerózis multiplex formájában jelentkezik, ha a belek,
akkor lisztérzékenység vagy valamilyen gyulladásos bélbetegség
(IBD), például Crohn vagy fekélyes vastagbélgyulladás a diagnózis;
ha az ízületek és kötőszövetek az áldozatok, akkor szisztémás lupus
erythematosust (SLE), reumatoid artritiszt (RA) vagy szklerodermát,
ha a bőr, akkor pszoriázist vagy autoimmun ekcémát emlegetnek. Ha
a hasnyálmirigy károsul, 1-es típusú cukorbetegség, ha a tüdő, akkor
tüdőfibrózis (IPF), ha az agy, akkor esetleg Alzheimer-kór lesz a
betegség neve. Számos esetben a test több területe is
megbetegedhet egyszerre. A krónikusfáradtság-szindróma (amelyet
más néven myalgiás encephalomyelitis néven ismernek) világszerte
több millió embert sújt, és csak mostanában került fel a listára.
Szinte az összes autoimmun betegségnek a megtámadott szövet,
szerv vagy testrész gyulladása a fő jellemzője – a tünettel először
találkozó orvosok ezért kezdik általában gyulladásellenes gyógyszerrel
a kezelést. Amikor a szteroidot nem tartalmazó gyulladáscsökkentők,
például az ibuprofen, vagy a szteroidokat bevető nehéztüzérség is
elégtelennek bizonyul, az orvosok gyakran olyan gyógyszert írnak elő,
amely elnyomja a szervezet immuntevékenységét.
Mivel a kór először Miok ízületeit támadta meg, a szakemberek
kezdetben reumatoid artritiszre gyanakodtak. Szteroidokat írtak fel: a
mellékvesében termelődő természetes stresszhormon, a kortizol
laboratóriumban előállított megfelelőjét. Végül a szteroid és az
immunszupresszív gyógyszerek kettős kudarca fölött érzett
kétségbeesés váltotta ki Miok öngyilkos gondolatait. Az orvosok már
nem tudtak mit ajánlani neki. (Hozzá kell ehhez tennem, a tünetek
olyan súlyosak voltak, hogy senki sem számított a gyógyulására, sőt,
a bevett orvosi gondolkodás megmagyarázhatatlannak tartja.
Beszéltem a bostoni családorvosával, aki igazolta a részleteket.)
Bár rendszerint sok fájdalommal járnak, és alaposan megviselik a
beteget, gyakran homályos marad, hogy melyik autoimmun betegség
okozza a bajt, és nem könnyű eljutni a valós diagnózisig – nem a
betegnek, aki elszenvedi a tüneteket, miközben megerősítésre és
segítségre vágyik, hanem a konkrét tényeket kereső orvosnak. Így
hát egyáltalán nem ritka eset, hogy ezek a betegségek, amelyek
nemegyszer át is fedik egymást, megússzák a pontos meghatározást.
Ezt élte át Venus Williams, a teniszbajnok is, akinél dagadt kézfej,
tartós fáradtság és eltorzuló ízületek formájában jelentkezett a kór:
ezek a szimptómák bárki mást is megrémítettek volna, hát még egy
élsportolót. „Különféle orvosokhoz mentem, de egyiktől sem kaptam
választ, úgyhogy nem volt mit tennem, folyton új orvosokat kerestem
– nyilatkozta egy riporternek. – Szinte már hozzászoktam a
tünetekhez. Azt mondtam magamnak, ne törődj vele! Folytasd a
munkát. De telt-múlt az idő, és már nagyon szerettem volna, tudni,
hogy mi ez az egész, és megbolondultam-e.”1 Végül kiderült, hogy
Sjögren-szindrómája, a könny-és nyálmirigyeket károsító autoimmun
betegsége van, amelynek a kiszáradó száj és száraz szem az első
tünete, de jó pár szerv, például a tüdő, a vese, a hasnyálmirigy és az
erek működését is károsíthatja. Sok más beteghez hasonlóan
Williams is megkönnyebbült, amikor végre megtudta, hogy
megpróbáltatásainak nemcsak objektív oka, hanem még neve is van.
Miok esetében a betegre maradt, hogy kialakítsa a megfelelő
diagnózist: az internet korában, különösen olyankor, amikor az
orvosok már lemondtak a sikerről, nem ritka ez a szerepcsere. „A
testem egyre merevebbé vált – mondta. – Mintha mumifikálódtam
volna, mintha lassú önmumifikálódás zajlott volna bennem. Mind
kevesebb részem mozgott, a fájdalom pedig leírhatatlanná vált…
Szteroidokat kaptam, és azt mondták, mindig így lesz már, a
gyulladás sosem fog elmúlni… gyógyíthatatlan. Én ragaszkodtam
hozzá, hogy szkleroderma szempontjából is vizsgáljanak ki, és csak
ekkor, hat hónappal az első tünet megjelenése után született meg a
helyes diagnózis.”
Az autoimmun betegségek az orvostudomány nagy, megoldatlan
rejtélyei közé tartoznak. Legtöbbjüket idiopatikus természetűnek
tartják, ami egyszerűen annyit jelent, hogy „ismeretlen eredetű”. Ha
egy állapot okát nem tudjuk kideríteni, akkor természetesen a
gyógyítása vagy visszafordítása sem fog könnyen menni. Sok esetben
a tünetek elfojtása vagy néha sebészi úton történő kezelése, esetleg
a károsodott szövet eltávolítása a legtöbb, amit a modern
orvostudomány kínálni tud. Ezek a módszerek gyakran komoly
megkönnyebbülést hoznak, de a betegség terjedését nem
befolyásolják, és Miokhoz hasonlóan számos más páciens is csak a
tartós egészségromlásra és a rokkantságra készülhet.
 Miközben az orvosokat és a betegeket is zavarba hozza a helyzetük
érthetetlensége, e betegségek miatt, tudományosan szólva, még
sokáig főhet a fejünk.
Az első rejtély az, hogy miért válnak egyre gyakoribbá. Jó pár
nyugati országban folyamatosan emelkedik a lisztérzékenységgel,
IBD-vel, lupusszal és 1-es típusú cukorbetegséggel diagnosztizáltak
száma, hogy az allergia számos változatáról ne is beszéljünk.2 „Az
elmúlt fél évszázad során a fejlett világban jelentős arányban nőtt az
autoimmun betegségek előfordulása – áll a The New York Times
cikkében. – Becslések szerint tizenhárom amerikai közül egy e sok
esetben gyengeséget okozó, általában élethosszig tartó egészségügyi
probléma valamelyikével küzd.”3 1994 és 2014 között Angliában majd
megháromszorozódott a Crohn-betegséggel diagnosztizáltak száma,4
míg 1999 és 2010 között Kanadában évente hét százalékkal nőtt az
IBD-s gyerekek aránya, így az egész világon a hazámban a
legelterjedtebb a gyulladásos bélbetegség.5
Ezek a trendek eleve kizárják a szokásos orvosi magyarázatot, a
genetikus okot. Akármekkora hatást gyakorolnak ránk a gének – és
semmi kétség, vannak esetek, amikor sokat számítanak –, a józan
ész azt diktálja, hogy az autoimmun betegségek terjedéséhez nem
lehet közük. „Ilyen rövid idő alatt a gének nem változnak meg –
nyilatkozta Virginia Ladd, az Amerikai Autoimmun Betegek
Szövetségének vezetője 2012-ben a Medical News Todayben. – Az
autoimmun betegségek számának gyors növekedése… egyértelműen
jelzi, hogy környezeti hatásokról lehet szó.”6 Fogalmazhatunk úgy is,
hogy van valami a környezetünkben – vagy több valami kombinálódik
–, ami felgyújtja a testünket.
Amikor egy betegséggel kapcsolatban „környezeti hatásokról”
hallunk, akkor a legtöbben a sokat emlegetett tárgyi tényezőkre
gondolnak, például a légszennyezésre, a festékben lévő ólomra vagy
a sugárzó mobiltelefonokra. Egy érdekes, bár még bizonyításra váró
elmélet szerint az egyre nagyobb mennyiségben fogyasztott
gyorséttermi ételek felelősek az autoimmun betegségek egész világon
tapasztalható terjedéséért.7 Ezt az összefüggést egyelőre nem
támasztják alá kísérletek.8 Akár igaz, akár nem, ahhoz, hogy valóban
megértsük az egészséget és a betegséget, a maga teljességében kell
a „környezetre” tekintenünk: biopszichoszociális jelenségként.
A második rejtély az autoimmun betegségek nemek közötti
egyenlőtlen eloszlása. A betegek hetven–nyolcvan százaléka nő, és
náluk a fogyatékosság vagy halál egyik leggyakoribb oka is ez. A
reumatoid artritisz például háromszor olyan nagy eséllyel támad meg
nőket, mint férfiakat, a lupusz esetében ez az arányszám kilenc. A
Miokot is sújtó betegség, a szisztémás szklerózis háromszor olyan
elterjedt a nők körében.9 Még nagyobb rejtély, hogy a nemek közötti
aránytalanság miért nő tovább, ahogy például a szklerózis multiplex,
egy krónikus, az életminőséget komolyan károsító, potenciálisan
élethosszig tartó betegség esetében megfigyelhető.
Kanadában 1930-ban a férfiak és nők között fele-fele volt a
megoszlás; jelenleg minden SM-beteg férfira több mint három beteg
nő jut.10 A világ más tájain ugyanezt a tendenciát tapasztalják.
„Egyre több dán nőnél diagnosztizálnak szklerózis multiplexet. Az
elmúlt huszonöt évben a nők között kétszeresére nőtt az SM
kockázata, míg a férfiaknál tulajdonképpen változatlanok az adatok” –
jelent meg a Danish Medical Journal egy közelmúltbeli cikkében. És
dr. Ladd megfigyeléseivel megegyezően: „Az epidemiológiai
változások okát a környezetben kell keresni, mert a genetika csak kis
részben magyarázza az SM fokozódó veszélyét. A változás túl gyorsan
következett be ahhoz, hogy a módosuló génekkel magyarázhassuk.”11
A Miokot vizsgáló szakemberek közül senki sem kérdezősködött a
páciensük életét tartósan megnehezítő betegség – testi vagy lelki –
körülményeiről. Pedig a stresszt és traumát a gyulladásokkal
összekötő kutatások már vastag köteteket töltenek meg, és az elmúlt
jó néhány évtizedben rengeteg tanulmány foglalkozott a reumatoid
artritisz, az SM és más autoimmun betegségek ilyen összefüggéseivel.
Nemcsak hogy nem teszik fel ezeket a lehetséges kérdéseket, de úgy
tűnik, mintha a fősodorbeli orvoslásban egyenesen tiltva volnának.
„Már kezdem magam egy kicsit dilisnek érezni, hogy ilyen témákat is
szóba hozok – mesélte az egyik legjobb amerikai egyetemi klinika
reumatológusa. – A diplomám megszerzése óta alaposan
megváltoztak a módszereim, figyelni kezdtem a betegeimnél a stressz
és a panaszaik jelentkezése közötti összefüggéseket, és hogy
mekkora szerepet játszik a betegségükben a lelki vagy testi trauma.”
Ez az orvos kérte, hogy név nélkül nyilatkozhasson, mert attól fél,
elfordulnak tőle a kollégái (!), pedig a saját szemével látta a
gyógyulással, sőt, egyes esetekben a gyógyszerezés befejezésével
kapcsolatos „figyelemre méltó eredményeket” – ahogy ő nevezi.
Mégis renegátnak érzi magát a szakmájában. „Az egyetemen
körülvesz a sok… érti, hogy értem, nagy tekintélyű kolléga, aki
kutatással foglalkozik, de egyikük sem törődik ezekkel a tényekkel.”
Ennek hallatán az a harvardi orvos jutott eszembe, aki azt mondta, a
munkatársai csupán „saját felelősségükre” követhetik ezt az irányt –
bár úgy gondolta, hogy azért van változás.
Ha még az orvosi ortodoxiától eltávolodó szakemberek is úgy érzik,
hogy elnyomják és félreértik őket, akkor mit élhetnek át a betegek? A
nyugati egészségügy sajnálatos tulajdonsága, hogy a hatalmi
hierarchiában az orvos a piedesztálra emelt szakember, míg a beteg a
gondoskodás passzív befogadójának szerepét kapja. Hiába dolgoznak
az orvosok odaadóan, tele jó szándékkal, ez az egyenlőtlenség
megfosztja a beteget attól a lehetőségtől, hogy hatása legyen a saját
egészségére és gyógyulására. Az életükkel kapcsolatos
alapkérdéseket sem teszik fel nekik, belőlük pedig hiányzik az
önbizalom, és ezért nem követelik ki, hogy a saját magukkal
kapcsolatos tudásuk és megérzéseik a folyamat fontos részei
legyenek, vagy akár irányító szerepet kapjanak.
Ha Miok orvosai feltettek volna néhány ilyen irányú kérdést, amikor
betegük aggasztó tüneteivel találkoztak, megtudhatták volna, hogy
élete első évének végére ketten is elhagyták, akikhez nagyon szoros
kapcsolat fűzte. Egyedülálló anya gyerekeként született Koreában, és
hat hónapos korában árvaházba adták. Egyéves korában pedig
örökbe fogadta és az Egyesült Államokba hozta egy evangélikus
házaspár, és a legszigorúbb fundamentalista elvek szerint nevelte fel.
Miok még nem volt tízéves, amikor a mostohaanyja idegösszeomlást
kapott. Még kiskamasz volt, amikor az apja bűnbánattól gyötörve
bevallotta neki, hogy kétéves korától kezdve szexuálisan bántalmazta.
A lány teljesen elnyomta magában ezeket az emlékeket, és az ezzel
kapcsolatos érzéseit – a fájdalmat, a félelmet, a haragot – mélyen a
tudata alatt rejtette el. Később, amikor a gyógyulásról beszélünk,
majd látni fogjuk, hogy Miok valószínűtlen felépülésére (hiszen
tulajdonképpen a halálos ágyból kelt fel) egyedül azért kerülhetett
sor, mert végül szembenézett a rég titkolt seb létezésével.
A tiltott érzések temetőjében imponáló építményt emelt: egy
pozitív, tettre kész személyiséget, amely nemcsak megvédte a mély
bánat átélésétől, és rákényszerítette, hogy nemet mondjon a valós
szükségleteire, hanem hozzásegítette, hogy több sikert érjen el, mint
amennyi saját véleménye szerint kijárt neki. A felnőtt Miok úgy
érezte, hogy a világhírű professzor asszisztenseként sok stresszel kell
megküzdenie, és a környezetében mindenki másnak a feszültségét is
magára vállalta. „Amíg ott dolgoztam, tényleg nem voltam önmagam
– ismerte el. – Mindig sokkal tevékenyebbnek, aktívabbnak
mutatkoztam, mint amilyen valójában vagyok.” A rejtett belső
szorongásra épülő túlteljesítés visszatérő téma volt a sok autoimmun
beteg között, akivel orvosi és tanári működésem hosszú évei alatt
találkoztam.
Közvetlenül a szörnyű fájdalmakkal járó ízületi gyulladás
jelentkezése előtt Miok egy bonyolult szerelmi kapcsolatba
keveredett, ami lelkileg eléggé megviselte, majd fájdalmas szakítással
végződött. Amikor a kapcsolat lezárult, az élete során átélt, de
elfojtott sérülések és az elhagyatottsággal kapcsolatos félelmek mind
felszínre törtek. Az egész testét elborító fájdalommal reagált a
helyzetre. Ismétlem: a szklerodermát kezelő, jól képzett orvosok
számára a múltja, a gyerekkorától a felnőttkoráig vezető út egyetlen
pillanata sem tűnt fontosnak. „A testem csatatér volt, és vesztésre
álltam” – fogalmazta meg nekem Miok. Magam sem fogalmaztam
volna pontosabban: az autoimmun betegséget régóta a saját
hazájára támadó erős hadsereghez, a test erőszakos lázadásához
hasonlítom. Mivel a tudat nem engedte őket szóhoz jutni, és nem
találtak más megoldást, Miok lángoló érzelmei fellázadtak, és a
szövetek gyulladásában adtak hírt létezésükről.
A mikrobiológusok manapság „neurogén gyulladásról” beszélnek,
amikor a stresszalapú gyulladást az idegrendszer kisülései váltják ki –
ez az a rendszer, amelyről ma már tudjuk, hogy az érzelmek komoly
hatással vannak rá.12 Kiváló kutatások kapcsolják össze a kora
gyermekkorban elszenvedett lelki sérüléseket, például Miok
kislánykori traumáit a felnőttkori tünetekkel. Egy nemrég közzétett
amerikai tanulmány szerint a gyerekkorban elszenvedett lelki és testi
abúzus több mint a duplájára emeli a szisztémás lupus erythematosus
kockázatát, amely többnyire ízületi gyulladással is jár.13 Más
szakcikkek további összefüggéseket találtak a stressz és a károsodott
autoimmunitás között.14 2007-ben brit tudósok arra az eredményre
jutottak, hogy azoknak a felnőtteknek a vérében, akiket
gyerekkorukban bántalmaztak, az életmódjuktól és körülményeiktől
függetlenül nagyobb számban található a májban termelődő, a
gyulladásokat jelző fehérje.{25} „A gyerekkori bántalmazás a
felnőttkori gyulladás kockázatát előrevetítő, más tényezőktől
független, megelőzhető kockázati faktor, amelyet korábban nem írtak
le – foglalták össze a kutatók. – A fejlődés során a gyulladás fontos
közvetítő lehet, amely az ártalmas kora gyermekkori tapasztalatokat
összeköti a felnőttkori rossz egészségi állapottal”15 – óvatoskodnak.
Azóta számos tanulmány bizonyította, hogy ebben a témában a
„lehet” felesleges kiegészítés.
Néhány szakorvos már felfigyelt a reumatoid artritisz és bizonyos
személyiségjegyek összefüggésére. A személyiség szerepéről bőven
esik még szó a 7. fejezetben, de hogy elkerüljük a félreértéseket, itt is
szükség van a kérdés tisztázására. Személyiségjegyeink egyrészt
visszatükrözik a velünk született vérmérsékletet és tulajdonságokat,
másrészt azt is kifejezik, ahogy gyerekkorunkban az érzelmi
környezetünkhöz alkalmazkodnunk kellett. Sok mindent megmutatnak
egy emberből, ami nem veleszületett és nem is megváltoztathatatlan
sajátsága – akármilyen szorosan kötődik is hozzá. De nem is
jellemhiba: az adott pillanatban talán sok nehézséget okoz, de
eredetileg az életben maradás eszköze volt.
Igen régen, még 1892-ben, a Johns Hopkins Egyetem kiváló,
kanadai születésű orvosa, William Osler – akit később Viktória
királynő a brit orvostudomány érdekében végzett munkájáért lovaggá
ütött – már megállapította, hogy „összefüggés van betegség és
megrázkódtatás, félelem és bánat között”. Jóval később, 1965-ben
egy felmérés azt mutatta, hogy a reumatoid artritisszel küszködő
betegekben tipikusan jelen van egy sor, az önfeladáshoz hasonló
jellemző: „A másokért végzett kényszeres és önfeláldozó munka, a
harag elfojtása, a társadalmi elfogadottsággal kapcsolatos intenzív
szorongás”.16 Az autoimmun betegségek szokatlanul nyitott kanadai
szakembere, dr. C. E. G. Robinson 1957-ben azt írta, hogy az RA-val
küszködő betegei „általában mindent elkövettek, hogy a szakmai és
személyes életükben is elnyerjék mások tetszését, ellenséges
érzéseiket elrejtették vagy közvetve fejezték ki. Jó néhányan
perfekcionisták voltak közülük.” A betegség kezdetét gyakran
stresszhatás előzte meg. Bölcsen még azt is hozzátette: „Gyakran
legalább annyi időt kell szánni a reumatoid artritisz beteg érzelmi,
mint az ízületi vagy szisztémás problémáinak a kezelésére… Azt
hiszem, számos, reumatoid artritisszel kezelt beteg esetében az
érzelmi és pszichológiai szempontok a legfontosabbak.”17 Négy
évtizeddel azután, hogy dr. Robinson közzétette a meglátásait,
amerikai kutatók is felfedezték, hogy az interperszonális stressz
mértéke összefügg egy csoport reumatoid artritiszes nő állapotának a
súlyosságával.18
Mindezt jól példázza a negyvenkét éves Julia, aki a kanadai préri
egyik tartományában élt, és huszonkilenc éves korában
diagnosztizáltak nála reumatoid artritiszt. Hátulról beleszaladtak az
autójába, másnap sajogni kezdett, majd nem sokkal később rendbe
jött a bal válla – de attól kezdve különféle ízületeiben, mindig a
legváratlanabb helyen, újra és újra feltámadt a fájdalom.
„Jelentkezett az egyik ízületemben, azután elmúlt – mesélte. – De
hirtelen huszonhat ízületem gyulladt be egyszerre.” A vérvizsgálat
kimutatta, hogy a szervezetében felszökött a reumatoid artritisz egyik
indikátorának a szintje, és ezzel egyértelművé vált a kórkép. Az
érzelmi profilja pontosan megfelelt a szakirodalomban leírt hiper-
felelősségtudó, haragját elfojtó típusnak: e tulajdonságok akkor
alakultak ki nála, amikor még alkoholista apjával és érzelmileg
kiszolgáltatott anyjával élt. Az anyjának azt sem tudta elmondani,
hogy a család egyik barátja szexuálisan abuzálta őt is, meg a húgát
is, akit Julia megpróbált megvédeni.
Julia kezelőorvosai közül soha senki nem érdekelődött betegük
érzelmi élete felől. És hogy ez miért fontos? Azért, mert dr. Robinson
és mások is megfigyelték, hogy ezek a személyiségminták
megváltoztathatók, és ily módon talán a betegség is gyógyíthatóvá
válik. Juliának azt mondták, hogy feltartóztathatatlanul romlani fog az
állapota, de jelenleg nincsenek tünetei, és nem szed gyógyszert.
„Mostanában gyönyörű beszélgetéseket folytatok a reumatoid
artritiszemmel… Már attól majd sírva fakadok, hogy ezt elmesélem
valakinek – árulta el. – Nagyszerűen érzem magam.” Mit jelenthet
egy ilyen mondat, és Julia esetében miért kíséri ennyi érzelem?
Ezekre a „gyönyörű beszélgetésekre” később még visszatérünk,
amikor a gyógyulást vizsgáljuk meg.{26}

Fájdalom és nyugtalanság: Miray, Bianca és a szklerózis

multiplex

Miray ötvenegy éves török orvos, jelenleg egy kanadai kórház klinikai
vizsgálati koordinátora. Tizennyolc éves korában jelentkezett nála
először diplopia (kettős látás), de a ma használatos modern képalkotó
műszerek híján egy darabig nem született egyértelmű diagnózis.
„Elmentem egy szemészhez, aki azt mondta, ugyan, ez csak átmeneti
– idézte fel a múltat. – Hat héten át kortikoszteroidot szedtem, és
tényleg elmúlt. Huszonkét éves koromban többször is visszatért.
Ahányszor elmentem anyámhoz, jött a kettős látás. Egy másik
városba jártam egyetemre, teljesen jól voltam, de amikor
hazamentem Isztambulba, és meglátogattam anyámat, jelentkezett a
baj.” Miray huszonnégy éves volt, amikor egy MRI-vizsgálattal
megállapították, hogy szklerózis multiplexe van. Miután Kanadába
emigrált, éveken át tünetmentes maradt. A terhessége idején
azonban a férjének üzleti nehézségei támadtak, és erőszakossá vált.
„Gyűlölni kezdte a nőket. És rám vetítette az egészet.” Az egyik bajból
következett a másik: „Nem volt elég bevétele ahhoz, hogy
alkalmazottakat tartson, úgyhogy reggeltől délutánig a kórházban
dolgoztam, azután mentem, és négytől éjfélig a boltban voltam.
Szülés után minden még rosszabb lett. Kiabált velem, majd
szétvetette az indulat. Folyton megalázott, gúnyolt, kinevetett.” Miray
végül elhagyta, és sok év után újra találkozott a szüleivel. Nem sokkal
később már járni sem tudott – és ez a szabályosság azóta is
megmaradt. A gyerekkorában belétáplált elfojtott félelem és indulat
érzelmi triggerei a családja közelében aktiválódtak, és gyulladást
okoztak az idegrendszerében.
A szklerózis multiplex szintén olyan autoimmun betegség, amelynek
bőségesen vizsgálták a beteg múltjával, gyerekkori
megpróbáltatásaival és a stressz döntő hatásával fennálló
kapcsolatát. Jean-Martin Charcot francia orvos, akit néha a modern
neurológia atyjának neveznek, írta le először a betegséget. 1872-ben
felvetette, hogy az SM „hosszan tartó fájdalom és nyugtalanság”
eredménye lehet. Épp ahogy a nála fiatalabb kortársa, az
orvostudomány másik hatalmas alakjának, William Oslernek a
reumatoid artritisszel kapcsolatos észrevételei esetében történt, azóta
sok olyan információval rendelkezünk, amely alátámasztja az egykori
feltételezést. „Az SM-betegek többségének boldogtalan a családi
háttere – állapítja meg egy felmérés, amely 1958-ban két montreali
kórházban készült. – A boldogtalanság okaként házassági viszályt,
csonka családot, alkoholizmust, a szülői szeretet és gyengédség
hiányát nevezték meg.” A vizsgálatban részt vevők nagy többsége a
betegség jelentkezése előtt tartós érzelmi stresszt állt ki. A
visszaeséseket pedig egyértelműen olyan helyzetek idézik elő, mint
„az anyagiak miatti szorongás, a boldogtalan otthoni élet, a növekvő
felelősség önmagában vagy más tényezőkkel, például kimerültséggel,
túlzott megerőltetéssel, túl sok munkával, balesettel, sérüléssel és
gyerekszüléssel kombinálva”.19 Egy évtizeddel később egy másik
tanulmány (amelynek elkészítésében dr. George Engel, a
biopszichoszociális megközelítés névadója is részt vett) szintén arra a
végeredményre jutott, hogy „a legtöbb páciensünk… beszámolója
szerint a szklerózis multiplex diagnózisához vezető tünetek
jelentkezése előtt lelki stressz érte. Ha a rokonok elérhetők voltak, az
ő beszámolóik is alátámasztották az eredeti megfigyelést.”20
A bizonyítékok egyre gyűlnek. Azoknál az SM-betegeknél, akik
nehéz élethelyzeteken mentek keresztül, majd négyszer annyiszor
tapasztalták a tünetek ismételt fellángolását.21 És végül a témával
foglalkozó tudományos cikkek egy 2013-as, Portugáliában tartott
nemzetközi konferencián bemutatott átfogó szemléje szerint az SM-
betegek esetében felrajzolhatók bizonyos általános jellegzetességek:

• A betegség jelentkezése előtt legkorábban két évvel, legkésőbb

hat hónappal nemkívánatos stressz érte a pácienst, vagy
traumatikus események történtek vele.
• Kumulatív korreláció áll fenn a stressz és a visszaesés között: egy
nyomasztó életesemény után megduplázódik vagy
megháromszorozódik az újbóli előfordulás lehetősége; három vagy
több esemény öt–hétszeresére növeli a kockázatot.
• A betegek között az általános népességhez képest kétszer vagy
háromszor gyakoribb a gyerekkori trauma.
• A múltbeli fizikai vagy szexuális abúzus korrelál a gyakoribb
visszaesésekkel.
• A betegek általában kevésbé vannak kapcsolatban a saját
érzéseikkel, és ezért védtelenebbek a stresszel szemben.
• A külső támogatás enyhíti a stresszes élethelyzetek hatásait.22

Az évek során több tucat SM-beteggel beszélgettem, sokukkal jóval

azelőtt, hogy tudtam volna az ilyen irányú kutatások létezéséről. Még
nem találtam köztük olyat, akire ne illett volna a leírás. A „hosszan
tartó fájdalom és nyugtalanság”, amelyről Jean-Martin Charcot
százötven évvel ezelőtt beszélt, továbbra is jelentős hatást gyakorol a
betegség megjelenésére és súlyosságára. Más autoimmun
betegségekhez hasonlóan szinte valamennyi esetben egyértelmű volt,
hogy a mintázatba illő gyerekkori események túlzott
lelkiismeretességhez, hiper-felelősségtudathoz, a saját érzelmi
igényekkel kapcsolatos sztoicizmushoz vezettek; de ugyanilyen tisztán
láthatók voltak a betegség előtti stresszhatások, például másokkal
zajló konfliktusok, családi válságok, egy kapcsolat elvesztése vagy a
fokozódó munkahelyi nyomás.
Bianca esetében – az orvos Mirayhez hasonlóan – szintén kettős
látás volt az SM első tünete. A betegség a most harminchét éves nő
húszas éveiben, az egyetemi vizsgák izgalmai közepette adott először
hírt magáról. Online beszélgettünk, ő bukaresti, én vancouveri
otthonomból. „Az évek során mindig visszatért a kettős látásom,
amikor vizsgára készültem, vagy a munkahelyemen feszültebbé vált a
helyzet – szóval, munkahelyi stressz ért. Más tünetek is akkor
jelentkeznek, például akkor mozognak nehezen, zsibbadnak, vagy
bénulnak meg a végtagjaim, amikor személyes és érzelmi
problémáim vannak.” Az orvosok várakozásával ellentétben Biancának
sikerült a helyzetét az előnyére fordítania. Miközben a legtöbben
nyilvánvaló sorscsapásnak találnánk ezt az állapotot, ő megtanulta,
hogyan barátkozzon össze a betegségével, és hogyan tegye lehetővé,
hogy a betegsége útba igazítsa. „Egész életemben túlkompenzáltam
valamit, keményen dolgoztam, és tetszeni próbáltam – mondta. – Az
SM-mel végre jó okom van rá, hogy lazítsak, és magamra figyeljek.”

Miért van egyre több autoimmun betegség?

A genetikát előtérbe állító magyarázatok rossz helyen keresgélnek;

folytatódik a vadászat a nehezen megfogható „környezeti tényezők”
után, és a mai világban természetesen bőven találunk belőlük.23 De
azt gondolom, hogy létezik egy szembeszökő, mindenütt jelen lévő
tényező, amelyet az esetek döntő többségében, bármilyen szörnyű
ez, észre sem vesznek. Maga a gyulladásos betegség kezelése szállít
fontos és napnál világosabb bizonyítékot. Ez a nyom segíthet a nagy
rejtély megfejtésében, hogy honnan a csodából származnak ezek a
betegségek. Mi, orvosok nemritkán hatalmas porciókban osztogatjuk
a szintetikus stresszhormonokat a bőr, az ízületek, az agy, a belek, a
tüdő, a vese és a többi szerv gyulladására. Meg is van rá az okunk: a
hormonok többnyire csillapítják vagy javítják a tüneteket, habár van
néhány mellékhatásuk, amely akár komoly kockázatot is jelenthet. De
ritkán tesszük fel magunknak – vagy a betegeinknek – a kérdést,
hogy vajon a stressznek magának van-e esetleg, de tényleg csak
esetleg, valami köze a betegséghez, amelyet gyógyítunk.
Ezt a meglátást is rengeteg bizonyíték támasztja alá. Egy
nemrégiben készült svéd tanulmány, amely a Journal of the American
Medical Associationben jelent meg, azt bizonyította, hogy a jelentős
feszültségnek kitett embereknél jóval nagyobb eséllyel jelentkezik
valamilyen autoimmun betegség.24 Sokat elárul, hogy azoknak, akiket
a stresszel összefüggésben kialakult lelki betegségük miatt SSRI-
típusú{27} gyógyszerekkel kezeltek, kevésbé kell félniük az autoimmun
betegségektől. (A legszélesebb körben használt antidepresszáns
gyógyszercsoportról van szó, amelynek a Prozac a legismertebb
márkája.) Ez is tisztán jelzi a testelme működését – dr. Candace Pert
megfogalmazása szerint, amellyel a tudósnő az emberi pszichológia
és fiziológia összefüggéseit és az érzelmek betegségekben játszott
szerepét hangsúlyozta.
És nem csak az emberekkel van ez így. Egy 2013-ban végzett
kísérlet során egereket tettek ki háromhetes stressznek, hogy ezzel
utánozzák „a hétköznapi emberi élettel járó nyomasztó hatásokat”.
Vagyis ragadozószagot fújtak feléjük, hideg vízbe helyezték, erős
fénnyel világították meg, bezárták és elkülönítették őket – olyan előre
nem megjósolható, változatos hosszúságú nehéz helyzeteket
alakítottak ki, amelyekhez az egerek nem tudtak könnyen
alkalmazkodni. A kutatók „krónikus, variábilis stressznek” nevezték
mindezt. A kísérleti alanyoknál megnőtt a patogén autoimmunitás –
más szavakkal a saját test ellen forduló immunreakció – kockázata.25
Mai világunkban az élet, azt hiszem, sokunkból csinál az
események irányítására képtelen, krónikus variábilis stressznek kitett
kísérleti egeret.{28}
Fontos figyelmeztetés: miközben a betegség leírása során az
életrajzi tényezőket helyezzük előtérbe, ügyelnünk kell rá, hogy senkit
se hibáztassunk, és ne legyen bűntudatunk. „Van, aki a lupuszt külső
támadónak tekinti – írta egy lupuszos brit nő. – De én inkább úgy
gondolom, hogy ezt én csináltam magammal… Túl sokat akartam, túl
nagy kockázatokat vállaltam, túl sok feszült helyzetet teremtettem. A
következmények ellenére sem változtatnék azon, ahogy éltem. Ez
vagyok én, úgyhogy a betegség is része annak, aki vagyok.”26
Van bölcsesség ebben a meglátásban, de ok nélküli önhibáztatást
és az önszeretet nagyon jellegzetes hiányát is hallom benne. Egyetlen
ember sem egyenlő a saját betegségével, senki sem csinálta saját
magával, hogy így legyen – nem a tudatos, szándékos, hibáztatható
értelemben. A betegség több generáció szenvedése, szociális
körülményei, kulturális kondicionálódása, gyerekkori traumái, a
stressz és érzelmi előzményeik súlyát viselő teste és ezeknek a testi-
lelki környezettel zajló kölcsönhatása következtében alakul ki. Tény,
gyakran a mélyen gyökerező személyiségjegyek is megmutatkoznak
benne – de ez a személyiség sem az, akik vagyunk, ahogy az a
betegség sem, amelyre hajlamossá tett.
Habár a brit szerző téved, amikor egy az egyben azonosítja magát
a betegségével, de jól megfogalmazott felvetése fontos és
gyümölcsöző kérdések felé irányít. Lehetséges, hogy az e fejezetben
szemrevételezett krónikus, a saját test ellen forduló betegségek
esetében a betegség nem is létezik mint „külső támadó”?{29} Mi van,
ha a betegség nem egy jól körülhatárolható valami, hanem dinamikus
folyamat, amely egy éppen adott helyzetben lévő valóságos életet
fejez ki? Ez az elképzelés paradigmatikus nézőpontváltozást jelenthet.
De milyen új (vagy régi), a bevett orvostudomány számára
elképzelhetetlen utak következnek belőle, amelyek talán a gyógyulás
felé vezetnek?
 6. fejezet

A betegség nem dolog

A betegség folyamat

A rák éppen annyira a sejtek betegsége, mint

amennyire a forgalmi dugó az autóké.
Tanulmányozhatjuk egy életen át a belső
égésű motorokat, mégsem fogjuk megérteni
az utcán kialakuló helyzetet… A forgalmi dugó
a mozgásban lévő autók és a környezetük
közötti viszony hibája, és nem azért
jelentkezik, mert valamelyik motor jól vagy
rosszul működik.
Sir David Smithers,
The Lancet, 1962

V-t, akit korábban Eve Ensler{30} néven ismertek, az 1990-es években

A vagina monológok tette híressé, amelyet a The New York Times
úgy jellemzett, hogy „valószínűleg az elmúlt évtized legfontosabb
közéleti színdarabja”. A szerző az elsöprő színházi siker hatására lett
tevékeny polgárjogi harcos. Félelem nélkül képviseli és védi a nők
jogait, beutazta a világot, Boszniában meg a háború sújtotta Kongói
Demokratikus Köztársaságban a tömeges nemi erőszak és nőgyűlölő
brutalitás véres következményeivel is szembesült.
V számára a politika személyes ügy. Szívet tépő, mégis diadalmas
visszaemlékezésében, az In the Body of the Worldben (A világ
testében), amelyben a halálos, 4. stádiumú méhrákjáról ír,
meghökkentő őszinteséggel és tisztánlátással teszi fel a kérdést:
„Lehet, hogy nemierőszak-rákom van?” Az apja egészen kis korától
kezdve sok éven át megerőszakolta – a rendszeres tettlegességet
súlyos érzelmi abúzussal, később hátborzongató rémuralommal
fejelte meg. Mindeközben az anyja, akit a saját gyerekkori
szenvedéseinek öröksége akadályozott a közbelépésben, nem vett
észre semmit és/vagy hallgatott. A kis Eve azt hitte, „elárulja” az
anyját azzal, hogy viszonyt folytat a saját apjával. „Ha egy gyereket
vérfertőzésre kényszerít az apja, akkor úgy érzi, hogy ő maga az
áruló – mondta online beszélgetésünk során. – És az anyám gyűlölt is
érte. Gyűlölt, amiért az apám imádott.” A mérgező önvád a
traumatizált gyerek egyik gyötrelme. V életének legnagyobb részében
gyűlölte önmagát – a kora gyerekkori abúzus sok áldozata jut el
ugyanide.
„Miért kaptam? – írja a rák jelentkezéséről. – Talán az az ötvenhét
év váltotta ki, amíg nap mint nap attól féltem, hogy nem vagyok elég
jó?… Vagy a feszültség, hogy bejön-e a nevemre tizennyolcezer
ember a Madison Square Gardenbe, és negyvenezer a Superdome-
ba?… Vagy a sok éven át, kisvárosok százaiban minden előadás,
minden beszéd után felsorakozó kétszáz nő, aki odajött, hogy
megmutassa a hegeit, sebeit, harci tetoválásait?… Vagy a kertvárosi
gyepre kiszórt műtrágya?… Vagy az első férjem, aki lefeküdt egy jó
barátnőmmel?… Vagy a nős férfiak, akikkel én feküdtem le?… Vagy
nem ütköztem elég korlátba?… Vagy épp túl sok falnak futottam
neki?”
Amikor azt kérdeztem tőle, most mit tart az igazi válasznak, V egy
– talán keserű – nevetéssel vezette be mondandóját. „Szerintem
mindezek keverékét – jelentette ki végül. – De azt hiszem, hogy ha
tényleg van a betegségemnek egyetlen alapvető oka, az fel sem
merült: nem mentem elég mélyre, amikor feldolgoztam a traumát.”
Ezután megfogalmazott valami nagyon fontosat a betegség
természetéről úgy általában: „A betegség nem dolog. Hanem egy
energia áramlása, egy áramlat, fejlődés vagy visszafejlődés, ami
akkor jelenik meg, amikor az ember nem figyel, nem kapcsolódik
másokhoz, és lényegében a trauma irányítja az életét. Szerintem
nagy hiba dologként tekinteni rá, mert az elhiteti, hogy megfogható,
miközben igazából egy pszichikai, lelki-, érzelmi állapotról van szó.”
 Ez a drágán szerzett tudás néhány eddig ismeretlen, de talán
termékeny kérdést is felvet. Lehetséges, írja, hogy „amikor
megbetegszik az ember, akkor nem egy [betegség] valamelyik
stádiumában van, hanem egy folyamat része? Lehet, hogy a rák,
éppúgy, mint egy összetört szív vagy egy új munkahely vagy az
iskolába járás, tanít valamire? Mi történne, ha nem száműzne a
világból néhány véglegesen lezárt kategória, hanem egy éppen zajló
átalakulás részeseként tekintenének rád, amely elmélyítheti a lelked,
és megnyithatja a szíved?”
V jórészt a modern orvostudomány szakértelmének és hősies
igyekezetének köszönheti, hogy túlélte a kis híján halálos betegséget,
és ebbe beletartozik több bonyolult műtét, valamint a kemoterápia is.
De ő úgy látja, hogy ennél többre volt szükség. Saját maga hatásos
kiegészítőkkel járult hozzá a beavatkozásokhoz, méghozzá annak
megfelelően, ahogy ő tekint a gyógyulásra: nyitott volt rá, hogy a
betegséget ne „dologként”, kívülről érkező ellenségként élje meg,
hanem folyamatként, amely magában foglalja az egész életét: a
jelent, a múltat és a jövőt – és végül elfogadja tanárának is.

A háborús metaforán túl

Megszoktuk, hogy úgy tekintsünk a betegségre, mint egy dologra,

amelytől meg akarunk szabadulni, vagy egy ellenségre, akivel
megküzdünk – például azt mondjuk, hogy „megvívunk a rákkal”. (Azt
azért tegyük hozzá, hogy ez a „háború” nem túl sikeres.)1 Azzal
biztatjuk magunkat, hogy ha elég sokat kutatunk, akkor eljön majd a
nap, amikor a világ legyőzi és megszünteti a betegséget; addig
kitartunk a dacos ellenállás mellett, amint azt a széles körben
elterjedt hashtag, a #FuckCancer is jelzi. A hétköznapi nyelvhasználat
is erről a harcias álláspontról tanúskodik, azt halljuk, hogy barátunk
vagy családtagunk „bátran küzd az SM-mel” vagy valami mással, és a
harc végén vagy legyőzi a betegséget, vagy megadja magát neki.
 Talán azért olyan vonzók ezek a harcias metaforák, mert a bennük
rejlő erő megfelel a saját haragunknak és kétségbeesésünknek;
csakhogy ettől még nem megyünk velük sokra. Egy korábbi
munkámban idéztem Karen Gelmon kanadai onkológust, az emlőrák
egyik vezető specialistáját, aki nem nézi jó szemmel a rákkal
kapcsolatos gyógyító és kutatómunka militarista leírását. „A
szervezetben zajló energiaáramlástól függ, hogy mi történik a
testünkkel – van bemenet és kimenet, de az ember nem tudja ennek
a folyamatnak minden aspektusát irányítani. Meg kell értenünk ennek
a lényegét, és el kell fogadnunk, hogy bizonyos dolgokat tudunk
befolyásolni, másokat viszont nem. Ez nem csata, hanem huzavona,
hol sikerül megtalálnunk az egyensúlyt és a harmóniát, és az
egymásnak ellentmondó erőket egy tésztává gyúrni össze, hol nem.”2
Feltűnt, hogy a szóhasználata mennyire közel áll V-éhez – az egyik nő
orvosként szerezte a tapasztalatait, a másik megszenvedett értük, és
belülről látja a történteket.
A hadüzeneteken túl létezik egy másik, még elterjedtebb félreértés,
amely elfedheti előlünk a valóságos betegséget: „Rákom van.” „Neki
SM-je van.” „Az unokaöcsémnek ADHD-je van.” Minden egyes
mondatban ott a bizonyítás nélküli feltételezés, hogy létezik egy én
(vagy valaki), aki külön áll és független attól a dologtól, amelyet
betegségnek nevezünk, és ami az „én” birtokába került – mintha csak
azt mondanánk, hogy „nagy képernyős tévém van”. Itt az életem, és
tőlem távolabb volt a betegség, amely idetolakodott. Ha így nézzük, a
betegség rajtunk kívül áll, megvan a maga természete, és attól az
embertől függetlenül is létezik, akinél bejelentkezett. Mivel látjuk,
hogy ezzel a nézőponttal mennyire jutottunk, ideje végiggondolnunk
a változtatás lehetőségét.
Futólag már bepillantottunk jó néhány hormonális, neurológiai,
molekuláris, immunológiai, sejtközi és epigenetikus útvonalba, amely
elválaszthatatlanul összeköti az érzelmi, pszichológiai, spirituális és
társadalmi életünket. V szerint a trauma és a stressz fontos forrása
annak a folyamatnak, amely kis híján a halálát okozta, és ez teljesen
megfelel a modern tudomány álláspontjának. Egy öt évtizeden
keresztül tartó brit kutatás során majd tízezer embert követtek a
születésétől ötvenéves koráig, és az derült ki, hogy a fiatalkorban
elszenvedett nehézségek – például az abúzus, a társadalmi-gazdasági
hátrány, a családon belüli feszültség – jelentősen megnöveli a fél
évszázados születésnap előtt jelentkező rák kockázatát. Azoknál a
nőknél, akik két-vagy többféle nehézséget éltek át, erre a korra
megduplázódott a megbetegedés esélye.3
„Ezek az eredmények azt sugallják, hogy a kora gyerekkorban
megtapasztalt, stresszt okozó körülmények és események
befolyásolhatják a rák kialakulásának kockázatát – írták a kutatók,
akik ezúttal is óvatosan ragaszkodtak a „sugallják”-hoz és a feltételes
módhoz. Az én orvosi érdeklődésem homlokterében az áll, hogy
miképpen betegszenek meg és találnak gyógyulást az emberek, és a
számtalan másik tanulmányban újra és újra leírt eredmények nem
sugallnak semmit – mert üvöltve követelik a figyelmünket. Régóta
nem tudományos titok, hogy a stresszhormonok immunrendszerre
gyakorolt hatása komoly veszélyeket rejt magában. Azt is láttuk, hogy
a stressz és a trauma jelentős gyulladáskeltő erő, és így szintén
fontos fogaskerekei a rák gépezetének. Hasonlóképpen, azoknál a
lányoknál, akik szexuális abúzust és fizikai erőszakot szenvedtek el,
jóval nagyobb eséllyel alakul ki felnőtt korukban endometriózis: az a
fájdalmas, gyakran meddőséghez vezető betegség, amely növeli a
petefészekrák kockázatát, és amelynek kialakulásáról a hagyományos
orvosi gondolkodás máig nem tud biztosat mondani.4 Az elme-test
pszicho-neuroimmunológia szempontját alkalmazva a titok már alig
titokzatos.{31}
Fogalmazzuk újra a témánk szempontjából alapvető kérdést: mi
lenne, ha a betegségre úgy tekintenénk, mint a teljes szervezet
egyensúlyának megbomlására, és nem csak azoknak a molekuláknak,
sejteknek vagy szerveknek a megnyilvánulását látnánk benne,
amelyeket megtámadott és átformált a kór? Mi lenne, ha a nyugati
kutatás és orvostudomány eredményeit egy olyan rendszerben
használnánk, amely a betegség és egészség összes összefüggését és
feltételét keresi?
Ez az új keret forradalmi hatást gyakorolna az orvoslásra. A
betegséget többé nem jól körülírható entitásként kezelnénk, amely
gonosz akaratát rákényszeríti a testre, hanem inkább a folyamattal
foglalkoznánk: amelyhez hozzátartozik az egyéni múlt, valamint az a
kontextus és kultúra, amelyben élünk. Az új megközelítésmóddal
sokat nyerhetünk, és nem csak azért, mert az interperszonális
biológiát is számításba veszi. Ha többé nem konkrét, önálló, előre
meghatározott pályát befutó dologként tekintünk a betegségre – és
ha olyan segítséget kapunk, amely kívülről és belülről is hajlandó
vizsgálódni –, akkor igazi hatást fogunk elérni. Végül is, ha a
betegség nem szimplán kegyetlen pusztító, hanem valaminek a
jelenlétét mutatja meg az életünkben, akkor új lehetőségeket is
kapunk tőle: új tudásra tehetünk szert, új kérdéseket tehetünk fel, és
talán új döntéseket hozhatunk. Elfoglalhatjuk jogos helyünket, a
folyamat aktív résztvevőivé válhatunk, ahelyett hogy kiszolgáltatott
áldozatok maradnánk, akik legfeljebb a csodatévő egészségügyben
bízhatnak.
A betegség összegzése mindannak, ami odáig vezetett, egyúttal
meg is mutatja, hogy miképpen alakulhat a jövő. Összes érzelmi
folyamatunk és köztük a saját magunkkal fenntartott viszony is
jelentős hatást gyakorolhat e jövő meghatározására. Egy felmérés
szerint például azoknak az emlőrákos nőknek, akik csupán
kiszolgáltatottságot és reménytelenséget éreztek, amikor megkapták
a diagnózist, csökkent a tíz évvel későbbi életben maradási esélyük.5
Fordítva, a depresszív tünetek csökkenése hosszabb ideig tartó életet
valószínűsít.6 Egy másik tanulmány szerint azoknál a nőknél, akiknél
méhnyakkenet segítségével felismert kóros elváltozás miatt szövettani
vizsgálatra került sor, a diagnózis átvétele előtti tartós rosszkedv a rák
nagyobb esélyét valószínűsítette.7 Azoknak a férfiaknak az
immunrendszere gyengébb választ ad a prosztatarákra, akik
hajlamosak rá, hogy elfojtsák a haragjukat.8 Egy másik tanulmány
szerint a környezet támogatása csökkenti a prosztatarák kockázatát.9
Dr. Steven Cole{32} számos témával kapcsolatban végez
kutatásokat, a munkája többek között a betegség folyamatát is új
fénybe állította. „Ma már tudjuk, hogy a betegség hosszú távú, a
testünkben zajló fiziológiai folyamat – osztotta meg velem a
gondolatait –, és az életmódunk befolyásolja, hogy milyen gyorsan jut
arra a szintre, ahol már orvosi segítség válik szükségessé… Minél
jobban megismerjük a betegségek természetét, annál kevésbé tudjuk
megmondani, hogy mikor beteg az ember, és mikor nem.” Amíg
elfogadjuk a normalitás meséjét, az apró részletek ilyen fokú
elismerése szinte felfoghatatlan marad: az ember vagy „beteg”, vagy
„jól van”, és mindig nyilvánvaló, melyik csapathoz tartozik éppen.
Pedig igazából nincs tiszta határvonal a betegség és az egészség
között. Senki sem „kap” egyszer csak autoimmun betegséget vagy
„kap” rákot – bár az előfordulhat, hogy a betegség váratlanul és
szörnyű hatással jelentkezik.
Néhány évvel ezelőtt megjelent egy cikk a New Yorkerben,
amelynek az volt a címe: Mi baj van velem?, és megrendítő, egyes
szám első személyben írt beszámolót adott egy újabb „ismeretlen
eredetű” autoimmun betegségről.10 Az írás többek között azért
nagyszerű, mert inkább hosszan tartó folyamatként és nem jól
körülhatárolt külön létezőként jellemzi a betegséget. „Oly módon
lettem beteg – írja a szerző keserű humorral –, ahogy Hemingway
szerint elszegényedik az ember: »előbb fokozatosan, azután
váratlanul«.{33} Úgy is elmondhatom ezt a történetet, hogy hosszú
ideig kínlódtam – talán fél tucat évig –, mire akadt olyan orvos, aki
elhitte, hogy valami baj van velem. De úgy is, hogy 2009-ben, az
anyám halálát követő nehéz évben kapott el, amikor olyan fáradtság
tört rám, hogy mozdulni sem bírtam, a nyirokcsomóim hónapokon
keresztül sajogtak, és a vizsgálat kimutatta, hogy nem sokkal
korábban Epstein–Barr-vírus fertőzött meg.”
Mind megvoltak a betegség folyamatának árulkodó jelei: az
elhúzódó időtartam, a szakember zavara, amikor a vér-, képalkotó
vagy általános vizsgálat során nem talál egyértelmű tüneteket; és
azután a hirtelen interperszonális stressz, amely végül kihozza a
teljes, nyilvánvalóan érzékelhető betegséget. A szerző a cikk vége
felé leír egy kétséget kizáró nyomot, amely a súlyos kór eredetére
mutat, és amely az őt kezelő orvosok számára is jelként szolgálhatott
volna: „Májusban különféle MRI-k után az endokrinológusom oda
lyukadt ki, hogy a hipotalamuszban kialakult, valószínűleg
gyógyíthatatlan idiopátiás (tehát ismeretlen eredetű) rendellenesség
a baj.”
Mi volt a nyom? Már találkoztunk vele: a hipotalamusz a test és az
agy stresszapparátusának központja, az immuntevékenység egyik
legfontosabb irányítója és az autonóm idegrendszer csúcsszerve. Az
érzelmi működésünket és ezzel az emberi kapcsolatainkat, valamint a
saját magunkhoz fűződő kapcsolatunkat fiziológiai adattá alakítja át.
A félelmet, veszteségérzetet, fájdalmat és stresszt lefordítja a teljes
véráramunk, szerveink, sejtjeink, idegeink, nyirokmirigyeink,
neurotranszmittereink és molekuláink reakciójára. Így – tágabb,
interperszonális biológiai szempontból – talán már nem is annyira
kideríthetetlen a cikk szerzője betegségének az eredete, hanem a
krónikus és akut stressz érthető eredménye. Még ha a mai orvosi
technika nem képes is a gyógyítására, nem kell hogy gyógyíthatatlan
legyen, különösen akkor nem, ha elfogadjuk a betegség folyamatának
és a testelme egységének bölcsebb, tudományos alapú, mindent
mindennel összekapcsoló bonyolultságát.
De térjünk vissza a rákhoz. Dr. Cole és a kollégái kimutatták, hogy
a test stresszválasza a daganat növekedését és terjedését válthatja
ki. Fontos megjegyeznünk, ahogy ők is tették, hogy „a stressz
önmagában nem okoz rákot; de a klinikai és a kísérleti adatok is arra
utalnak, hogy a stressz és egy sor más tényező (például a lelkiállapot,
a megküzdési mechanizmusok, a támogató közösség) jelentősen
befolyásolhatja az alapvető sejt-és molekuláris szintű folyamatokat,
amelyek lehetővé teszik a rosszindulatú sejtburjánzást”.11
Ez felvet egy fontos szempontot. A stressz azon egyszerű oknál
fogva nem „okoz” rákot, hogy a szervezetünk mindig tartalmaz
potenciálisan malignus sejteket. A test több mint harminchéttrillió
sejtből áll, mindegyik a fejlődés, érettség és pusztulás más-más
fokán. A természetes sejtosztódás véletlenszerű melléktermékeként
rendszeresen létrejönnek rosszindulatú példányok. Normális
körülmények között a szervezet védekezése megsemmisíti a
kiegyensúlyozott működésére leselkedő veszélyt. Szövettani
vizsgálatokból tudjuk, hogy sok nő testében találhatók emlőrákos, a
férfiakéban pedig prosztatarákos sejtek, amelyek soha nem fejlődnek
rákos betegséggé. Az a kérdés, hogy mi tereli őket a valóságos
betegség felé. Miért nem tud az immunrendszer sikeresen ellenállni a
belülről érkező bajnak? Itt kap a stressz jelentős szerepet, például
azzal, hogy gyulladást okozó fehérjéket juttat a vérkeringésbe,
amelyek károsítják a DNS-t, majd a rosszindulatú átalakulás előtt
megakadályozzák a kijavítását. Ezeket a fehérjéket citokineknek
hívják, és képesek inaktiválni azokat a géneket, amelyek más esetben
leállítják a daganat növekedését. Ilyenkor viszont támogatják a
daganatos sejtek szaporodását és életben maradását segítő
neurotranszmittereket, stimulálják azokat a vérereket, amelyeken
keresztül tápanyag érkezik a tumornak, és gyengítik az
immunrendszert. A rossz egészségi állapot kialakulása még sejtes és
molekuláris szinten is bonyolultan megvalósuló, sok lépésből álló
folyamat.
1962-ben a vezető brit rákorvos, David Smithers profetikus erejű
cikket közölt. A rákot mint folyamatot vizsgálta. Nem rossz útra tért,
egyedi sejtek okozta betegségről beszélt, hanem az egyensúlyát
vesztő környezet megnyilvánulásáról, amely „csupán a végső
[esemény] a körülmények hosszú, egyértelmű kezdőpont nélküli
láncolatában”. Úgy vélte, hogy az orvosok és a kutatók nem érzékelik
a rák „alapvetően dinamikus természetét; inkább a statikus
következményeit látják, és nem a működő folyamatot”.12 Ahogy
Smithers rámutat, sejtaktivitás „csak a környezettel kialakított
viszonyrendszerben létezik, és nem lehet egyedül a sejten belüli
eseményeket irányító szabályokkal magyarázni”. A korát megelőző
feltételezést az elmúlt fél évszázad kutatásai bőséges bizonyítékkal
támasztották alá.
„Ma már sokkal összetettebbnek látom az oksági kapcsolatokat –
mondta nekem Steve Cole. – Ahhoz, hogy valaki megbetegedjen, jó
pár dolognak kellett előtte elromlania. Ezek közül néhány a génekkel
kapcsolatos; néhány a betegséget okozó hatásokkal; néhány a nehéz
élettel – ami alaposan megviselheti a testet és az egyébként
rendkívül ellenálló szöveteket. Jobb többlépéses oksági láncolatnak
látni az egészet… A gyulladás sokféle betegségben közös:
tulajdonképpen a betegség kialakulásának megtermékenyítő
közegeként működik. Arra jöttünk rá, hogy amikor az emberek félnek,
bizonytalanok – különösen, ha tartósan fennmarad ez az állapot –,
akkor a testük programja szerint működni kezdenek a gyulladást keltő
gének.”
Az orvos, aki meggyógyítja önmagát

Tartós félelem és bizonytalanság: Lissa Rankin szülész-nőgyógyászra

egészen pontosan illett a helyzetleírás, méghozzá gyerekkora óta, és
az orvosegyetem csak rontott a helyzeten. Könyve, a The Anatomy of
a Calling (Egy elhivatottság anatómiája) rémálomszerű leírással
kezdődik. Arról számol be, ahogy még rezidens korában egész éjjel az
egyik szülőszobából a másikba rohan, az egyik nehéz szülés követi a
másikat, négy újszülött halála után a szülőket vigasztalja, miközben a
főnökei lehordják, mert azt akarják, hogy még az öltözőhelyiségben
se látsszon meg rajta a saját fájdalma. „Az orvosok – írja – mesterei
lettek a saját érzelmeik elrejtésének. Nem sírhatunk, ha gyászolunk,
ha valaki megbántott minket, vagy ha bánat ér.” Nemrégiben
beszélgettem a Kaliforniában élő doktornővel. Azt mondta, „az
orvosegyetemen végig szexuálisan zaklattak a sebészprofesszoraim.
De végig. El kellett viselnem… Egyszer sem mentem el a dékánhoz,
soha nem szóltam senkinek, nem kértem védelmet, mert ez is része
volt a sérülésemnek: nem volt szabad segítséget kérnem, nem
lehettek saját igényeim, nem menekülhettem panaszkodásba.”
Huszonhét éves korában dr. Rankinnek aggasztóan felgyorsult a
szívverése, és a szokásos noninvazív módszerek nem segítettek rajta.
Így hát felvették a saját kórházának szívkoszorúér-osztályára.
Elektromos kardioverzióval helyreállították a normális szívritmust,
majd azon nyomban visszaküldték dolgozni. Mire elérte a
harminchárom éves kort, már több betegség miatt is gyógyszereket
szedett, háromféle tablettát kapott magas vérnyomásra és
palpitációra, valamint antihisztamint és szteroidokat – amelyek,
ismétlem, stresszhormonok – az allergiája ellen, ráadásul ezt heti egy
injekcióval is megfejelték, és azt mondták, hogy ennek már élete
végéig így kell maradnia. A méhnyakproblémái miatt is kezelték: a
rákot megelőző állapot a kúra után nem sokkal újra jelentkezett. És
közben – ez már igazán ismerősen fog hangozni – egyetlen orvosnak
sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, nyomasztja-e valami, ami
immunproblémákat és esetlegesen megbetegedést válthat ki.
 Dr. Rankin jelenleg teljesen egészséges, és nem szed semmiféle
gyógyszert. Esetében a gyógyulásnak semmi köze nem volt a
hagyományos orvosi kezeléshez, viszont nagyon sok köze volt ahhoz
a személyes átalakuláshoz, amelyen segítséggel ment keresztül. Az
utazás harmincöt éves korában kezdődött, amikor már öngyilkossági
gondolatai voltak. „Hat hónappal a felmondásom után egyáltalán nem
volt szükségem gyógyszerre” – számolt be. Ma anya, gyógyító,
szemináriumokat vezet, és jó néhány könyvet írt. Az volt a
legfontosabb felfedezése, hogy rájött: testi-lelki betegségei az egész
életéből következnek, és nem különülnek el egymástól, hanem az ő
világhoz fűződő viszonyát kifejező dinamikus folyamatok. „Tipikus jó
kislány voltam, aki mindenben tökéletesen akar teljesíteni.
Osztályelsőként végeztem, mindent elkövettem a tehetségem és a
tudásom fejlesztéséért; de nem azért, mert örömet találtam benne,
hanem mert így elfogadtak a többiek” – mondta. Végül rájött, hogy
ez a soha nem csillapodó nyomás mutatkozik meg az egészségi
állapotában. El kellett engednie.
Ahogy dr. Rankin is felismerte, sok jó származhat a betegséget
képviselő folyamattal fenntartott, előítéletektől mentes kapcsolatból.
Lehet, hogy nem ez az a vendég, akire a legjobban vágyik az ember,
de egy csepp vendégszeretet nem kerül semmibe. Másképpen
fogalmazva: hasznos lehet, ha szívesen fogadjuk azt, akit senki sem
fogad szívesen. A segítségével esetleg rájöhetünk, hogy miért éppen
ennek a látogatónak kellett érkeznie, és mit akar közölni velünk az
életünkről.
 7. fejezet

Traumatikus feszültség
Kötődés vagy önazonosság

A feszültséget és a frusztrációt legtöbbször az

okozza, hogy megrögzötten játsszuk
olyasvalakiknek a szerepét, akik valójában nem
mi vagyunk.
Selye János:
Életünk és a
stress{34}

Ahogyan Anita Moorjani mondja, a betegség, amely kis híján végzett

vele, nem véletlenszerű szerencsétlenség volt. „Az ember, aki a rák
előtt voltam – mesélte nekem a sikeres írónő –, nem akart másoknak
csalódást okozni. Mindenkinek tetszeni akartam. Elvesztettem a
személyiségemet, mert kizárólag mások elégedettségére akartam
szolgálni. Kiszipolyoztam önmagam. Képtelen voltam nemet mondani.
Mindenkit megmentettem: én voltam az, aki mindenkiért kiáll. Még
akkor sem értettem meg, hogy nincs azzal baj, ha önmagam vagyok,
amikor rákos lettem. Kómába kellett esnem hozzá, hogy erre
rájöjjek.” A csupa élet hatvanas nő meggyőződése, hogy a saját
igényeinek kényszeres elfojtása és az ebből eredő tartós stressz
váltotta ki nála az áttétes limfómát, amelyet negyvenhárom éves
korában fedeztek fel, és halálosnak gondoltak. „Olyan volt a
személyiségem, hogy ennyire brutális figyelmeztetés nélkül nem
jöttem volna rá: vigyáznom kell magamra.”
Sokan hallottunk már ilyenfajta érzelmekről. A „aranyat találni a
bajban” gondolata egyáltalán nem ismeretlen, és nem is korlátozódik
az egészségügyi katasztrófák területére. A legtöbben viszont
elutasítják azt az elképzelést, hogy egyes jellemvonásaink
hozzájárulhatnak a betegségünk kialakulásához. Azóta is nagy
hatású, 1978-as esszéjében, A betegség mint metaforában, a néhai
filmkészítő, közéleti személyiség és zseniális író, Susan Sontag –
akkor negyvenöt éves, gyógyult rákbeteg – egyértelműen és
határozottan visszautasította annak lehetőségét, hogy a rossz
egészségi állapotnak a test megpróbáltatásain túl bármilyen jelentése
volna. „Hogy valamely betegség lényegével mennyire vagyunk
tisztában, azt mindig pontosan jelzik azok az elméletek, amelyek a
betegséget a tudat állapotaival… magyarázzák” – írta.1 Azt a
feltételezést, hogy az érzelmek hozzájárulnának a betegségekhez,
egyszerűen „szándékosan fájdalmat okozó, illetve érzelgős
fantáziálásnak” tekintette, amelyet „baljós metaforákba” csomagoltak,
és feldíszítettek. Már csak azért is ízléstelennek tartotta ezt a
vélekedést, mert úgy látta, hogy így a beteget hibáztatják. „Úgy
döntöttem, nem hagyom, hogy bűnöst csináljanak belőlem.”2
Sontag kemény szavakkal utasította vissza az elme-test
kapcsolatot, és ez nemcsak intellektuális körökben vert visszhangot,
hanem az orvosi elméletalkotás néhány legnagyobbra tartott
központjában is. Pár évvel később dr. Marcia Angell – aki nem sokkal
ezután a The New England Journal of Medicine első női szerkesztője
lett – egyetértően idézte, és azt az elképzelést, hogy „a lelkiállapot
komoly hatást gyakorol az egyes betegségek kialakulására és
gyógyítására”, „mesének” nevezte, a bizonyítékokat „anekdotikusnak”,
és mindezt azzal tette nevetségessé, hogy „csupán népművészet”.
Sontaghoz hasonlóan dr. Angell is alattomos beteghibáztató
tendenciát szimatolt az effajta gondolkodásban. „A beteg eleve
kénytelen a betegség terhét cipelni, ezért nem helyes ilyenkor további
súlyokkal nyomasztani, ne őt tegyük felelőssé a kúra eredményéért.”3
A legutóbbi kijelentésre én is áment mondok. Soha, senkinek nem
szabad bűnösnek éreznie magát azért, ami éppen a testével vagy
testében történik, és nem számít, hogy a bűntudat saját magából
ered, vagy kívülről erőltetik rá. Ahogy korábban is kijelentettem, a
szégyenérzet nem odaillő, méltánytalan és kegyetlen; ráadásul
tudománytalan is. De ügyelnünk kell rá, hogy ne dőljünk be egy
átlátszó hazugságnak. Ha feltételezzük, hogy egyes jellemvonások, és
még általánosabban nézve, egyes tulajdonságok, érzelmek, múltbeli
események, valamint a betegség közötti kapcsolat hozzájárulhat a
betegség jelentkezéséhez, az nem a páciens hibája. A teljes helyzet
kell megértenünk a megelőzés és a gyógyulás érdekében – és ami
még fontosabb, azért, hogy segíteni tudjunk a betegnek önmaga
elfogadásában és feloldozásában.
Az a célom, hogy kiigazítsam Sontag elképzeléseit, azután pedig
olyan nézőpontot javasoljak, amely igazán segíthet. Megértem, hogy
félelemmel tölti el, amiért őt hibáztathatják a betegségéért, de az
elme-test összekapcsolódás elutasítását félreértelmezettnek és
tudományosan tarthatatlannak látom. Ha tiszta szemmel, őszintén
tekintünk azokra az életrajzi tényezőkre, amelyek megzavarhatják
biológiai jóllétünket, akkor okosabban és hatékonyabban
reagálhatunk a betegségre – vagy ami még jobb volna: már eleve
csökkenthetjük a megbetegedés kockázatát. Ez egyénileg és
társadalmi szinten is igaz.
Egyáltalán nem radikális elgondolás, hogy bizonyos jellemvonások
növelik a betegség kockázatát; valójában csupán mai tudományos
terminológiával erősítjük meg a réges-régi elképzeléseket. A
lobbanékony természet és a szívbetegség közötti fiziológiai
összefüggéseket például régóta ismerik: ilyen a magas vérnyomás és
gyors szívverés, a fokozódó rögösödés, valamint az erek szűkülése.4,
5 6
, Hippokratész már az ókorban említi a kolerikus alkatot, amelyről
feltételezi, hogy a sárga epe (görögül: chole) túltengése okozza. A
mogorva embert ma is „epésnek” nevezzük. A hagyományos kínai
orvoslásban a máj – az epe forrása – a dühvel, keserűséggel és
sértettséggel függ össze. 1896-ban Sir William Osler, az elismert
belgyógyász és orvostanár, akit gyakran a modern orvoslás atyjának
neveznek, azt mondta a baltimore-i Johns Hopkins Kórházban
dolgozó egyetemistáknak, hogy „nem a finom, neurotikus embereknél
gyakori az angina [a koronaér-betegség egyik tünete], hanem a nagy
testű, lélekben és testben erőteljes, élénk és ambiciózus férfiaknál…
akik mindig teljes gőzzel haladnak”. Ezzel előrevetítette azokat a
modern elméleteket, amelyek a kényszeresen tevékeny, türelmetlen,
könnyen feldühödő embereket szívbetegségre hajlamos, A típusú
személyiségnek tekintik – ez a biopszichoszociális összefüggés
tudományosan és „anekdotikusan” is könnyen belátható.
1987-ben dr. Lydia Temoshok{35} pszichológus javasolta a később
„C típusú személyiség” néven ismertté vált kategóriát, amely a
rosszindulatú daganat megjelenésével szorosan összekapcsolódó
tulajdonságokra utal.{36} A vérmérsékletetek skáláján ezek nagyon
távol állnak az A típusú személyiség sajátságaitól; ott van köztük „a
kooperativitás, a békülékenység, a szerénység, a türelem; a negatív
érzelmek (legfőképpen a düh) elfojtása, a külső tekintéllyel
együttműködni igyekvés” is. A doktornő százötven melanomás
beteggel beszélgetett, és úgy találta, hogy „különlegesen, a túlzásig
kedvesek, szerények, és nem panaszkodnak”. „Rokonszenvet
keresőként” határozta meg őket: habár a betegségük előrehaladása
miatt szorongtak, aggodalmaikat egy meghatározott külső irányba,
maguktól távolra összpontosították, az aggasztotta őket, hogy a
családjukra miképpen hat majd a betegség. Ezt a fajta
önmegtagadást nagyon pontosan leírta egy cikk, amelyet a Globe and
Mailben olvastam valamikor egy nőről, akinek éppen akkor fedezték
fel az emlőrákját. „Aggódom a férjem miatt – mondta a nő rögtön az
orvosnak. – Nem lesz elég erőm hozzá, hogy támogassam.”7
Nagyjából ugyanebben az időszakban, tíz évvel orvosi pályám
megkezdése után vettem először észre a legkülönfélébb
betegségekben szenvedő pácienseim életében a hasonló mintázatot.
Akkoriban még nem tudtam, milyen sok kutatás hívja fel a figyelmet
rá, hogy a stressz (benne az önelnyomás kiváltotta szorongás)
jelentős hatást gyakorolhat a fiziológiai állapotunkra és azon belül az
immunrendszerünkre. Nem ismertem dr. Temoshok munkáját, de az
övéhez hasonló következtetésre jutottam, mert szinte lehetetlen volt
nem észrevenni: meg kellett látnom, ami majd kiverte a szemem.
Újra és újra azok jelentkeztek krónikus betegségekkel a
rendelésemen, és azok kerültek a vezetésem alatt működő kórházi
palliatív osztályra, akik „békés” emberek voltak: azok, akik
kényszeresen a maguké elé helyezték mások elvárásait meg
szükségleteit, és elfojtották az úgynevezett negatív érzelmeiket.
Rájöttem, hogy ezek a betegeim nagyobb eséllyel lesznek rákosak, és
rosszabbak a kilátásaik.
 Az ok, azt hiszem, egyértelmű: az elfojtás képtelenné teszi az
embert a stressz elleni védekezésre. Egy kísérlet során a bőrük
kellemetlen érzelmi ingerekre adott elektromos reakcióinak
segítségével mérték a résztvevők fiziológiai stresszválaszait, miközben
az alanyok el is mondták, mennyire zavarják őket az egyes
stimulusok. Egy képernyőn sértő vagy lealacsonyító kifejezések
jelentek meg: „Megérdemled, hogy szenvedj”, „Ronda vagy”, „Senki
sem szeret” és „Csak magadat hibáztathatod”. Az alanyokat
háromfelé osztották: külön kerültek a bőrrákosok, a szívbetegek és az
egészséges kontrollcsoport tagjai. A melanomások esetében
következetes, jelentős eltérést találtak a közölt érzéseik – vagyis,
ahogy tudatosan felháborította őket az ócsárlás – és a testi stressz
között, amelyet a bőrük reakciói árultak el. Úgy is fogalmazhatunk,
hogy az érzelmeiket a tudatosság alá szorították. Ez pedig
mindenképpen hat a testre: végül is, ha valaki úgy éli le az életét,
hogy stresszel, de nem tudja, hogy stresszel, akkor nehezebben védi
meg magát a hosszú távú fiziológiai következményektől. Ennek
megfelelően a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy az
elfojtó hajlamra „inkább az elme-test, és nem csak a lélek
konstrukciójaként kell tekinteni.”8
Néhány évvel később a Berkeley-ben működő Kaliforniai Egyetem
pszichológusai nem az elsősorban tudattalan folyamatként
megvalósuló elfojtás, hanem az elnyomás hatásait vizsgálták: ezt a
jelenséget úgy határozták meg, hogy „az emberi érzelmek
kifejeződésének tudatos elrejtése erősebb érzelmi hatások esetén”.
Ha tudatában vagyok annak, hogy félek, de úgy döntök, nem
engedem, hogy egy dühös kutya, aki „kiszagolja a félelmet”,
észrevegye rajtam, akkor elnyomom az érzést, és nem elfojtom:
utóbbi esetben kényszeresen úgy teszek, mintha egyetértenék
azokkal, akiket ellenszenvesnek találok, és ellentmondanak nekem,
de erre csak később jövök rá. A Berkeley-n végzett kísérlet során a
résztvevőknek olyan filmrészleteket mutattak, amelyek általában
undort ébresztenek, például égési sérültek kezelését, vagy egy kar
sebészi eltávolítását. A kísérlet néhány résztevőjét kifejezetten arra
kérték, hogy filmnézés közben ne engedjenek utat az érzelmeiknek,
míg a kontrollcsoportban helyet foglalók akár arccal, akár testtel is
kifejezhették, amit átéltek. Az erősen önszabályozó csoport tagjaiban
jó néhány fiziológiai mérőszám szerint is megemelkedett a
szimpatikus (harcolj vagy menekülj) idegrendszer aktivitása: vagyis
stresszel reagáltak.9 Elképzelhető olyan helyzet, amelyben valaki
teljesen érthető okból, tudatosan úgy dönt, hogy nem fejezi ki az
érzelmeit; de ha ez a szokásává válik, vagy ha magára kényszeríti az
ilyen típusú magatartást, annak valószínűleg toxikus hatása lesz.
Összegyűjtöttem a legtöbb krónikus betegben megtalálható
tulajdonságokat, amelyekre rajtam kívül sokan mások is felfigyeltek.
Nem kizárt, hogy felidézik majd azokat az egyéni történeteket,
amelyek a korábbiakban szóba kerültek. Függetlenül attól, hogy
valakiben egy, néhány vagy az összes ilyen vonás megtalálható, a
maga módján mindegyiknek az önelnyomás és/vagy elfojtás a
lényege. És nemcsak egyszerűen megvoltak sokfajta tartós
betegséggel diagnosztizáltban (ráktól és az autoimmun betegségektől
a makacs bőrbajig, köztük számtalan kellemetlen problémával,
például migrénnel, fibromyalgiával, endometrózissal,
krónikusfáradtság-szindrómával [ME] és társaikkal), hanem
kifejezetten szembeötlőnek bizonyultak.
A sorrend nem lényeges, ezek a jellemvonások kerültek a listára:

• automatikus és kényszeres törődés mások érzelmi szükségleteivel,

miközben a sajátjaival nem törődik;
• szigorú azonosulás a társadalmi szereppel és felelősséggel (ami
szorosan összefügg a következő ponttal);
• túlbuzgó, külső szempontokra koncentráló, egyszerre mindig több
feladatot vállaló szuper-felelősségtudat, amely azon a
meggyőződésen alapul, hogy az ember azzal igazolhatja létét, ha
cselekszik és ad;
• az egészséges önvédelmi agresszió és harag elfojtása;
• két olyan szempont, amely minden körülmények között
cselekvésre sarkallja: „Felelős vagyok azért, hogy mások miképpen
érzik magukat”, és „Soha senki nem csalódhat bennem”.

E jellemvonásoknak semmi közük az akarathoz vagy a tudatos

döntésekhez. Senki sem ébred azzal reggelenként, hogy „ma a világ
minden baját fontosabbnak fogom tartani a sajátomnál”, vagy „már
alig várom, hogy visszanyeljem az indulataimat és a frusztrációmat,
azután inkább mosolyogva forduljak mások felé”. Senki nem születik
ilyen tulajdonságokkal: aki már látott újszülöttet, az tudja, hogy
minden lelkiismeret-furdalás nélkül fejezi ki a vágyait, nem
gondolkozik túl sokat, mielőtt sírva fakad, és még az sem zavarja,
hogy ezzel esetleg a terhére van valakinek. A személyiség e szokásai,
ahogy talán nevezhetjük őket, egyszerre lenyűgöző és kijózanító
okokból fejlődnek ki és uralkodnak el. Eredetileg a megküzdési
stratégia részei, az alkalmazkodást segítik, és azért jönnek létre, hogy
megóvjanak valamit, ami lényeges és nélkülözhetetlen.
A krónikus betegek e meghökkentően gyakori sajátságairól mégis
sokszor megfeledkeznek – vagy észre sem veszik őket –, és ennek
oka témánk lényege felé mutat: kultúránk leginkább normálisnak
beállított viselkedésmódjairól van szó. És mivel teszik őket
normálissá? Általában azzal, hogy valamennyit tiszteletre méltó, jó
tulajdonságnak és nem esetleges tehernek tekintik. A veszélyes
önmegtagadás fent felsorolt formái gyakran elkerülik a figyelmünket,
mert könnyen összemosódnak egészséges párjukkal: az
együttérzéssel, a becsülettel, a szorgalommal, a kedvességgel, a
nagylelkűséggel, a kiegyensúlyozottsággal, a lelkiismerettel és így
tovább. Fontos szempont, hogy bár a második listára került
tulajdonságok első pillantásra hasonlónak tűnhetnek az elsőn
szereplőkhöz, nem teszik szükségessé azt, hogy valaki túllépjen rajta,
ne törődjön vele, vagy elfojtsa magában, ki ő, mit érez, és mire van
szüksége – és nem is jelentenek ilyesmit. Az őszinte együttérzés
például az egyenlő bánásmódon alapul: éppen azért tudjuk felajánlani
valakinek, mert ismerjük és tiszteletben tartjuk a saját érzéseinket.
Lehet, hogy csodálattal tekintünk arra, aki egy rendkívül nehéz
helyzetben a magáé elé helyezi mások szükségleteit, vagy arra, aki
egy csoport jogaiért folytatott harc élére áll, de az effajta
önfeláldozás tudatos, megvannak az időbeli korlátai, megfelelnek az
adott helyzetnek, és aki így cselekszik, az tetteinek kockázatával is
pontosan tisztában van.
Van egy elég ritka újságolvasási szokásom: érdekelnek a
megemlékezések, amelyekben barátok és rokon búcsúztatnak egy
elhunytat. Gyakran előfordul, hogy valamilyen alapvető, belső
ellentmondást találok bennük: bár megható mondataikat szeretettel
és szomorúan fogalmazták, nemritkán mégis leleplezik és akaratlanul
is feldicsérik a drága halott önmegtagadó tulajdonságait. Nem veszik
észre, hogy jórészt éppen ezek a tulajdonságok okozhatták azt a
betegséget, amely véget vetett az elhunyt életének. Vegyük csak ezt
az Ontario államban élt orvost – nevezzük Stanley-nek –, akit a rák
vitt el. Kanada egyik országos napilapja, a Globe and Mail{37}
Búcsúzunk tőlük rovatában megjelent gyászjelentés csak dicsérte
azért, hogy „különösen közeli kapcsolatban állt az anyjával: a szoros
viszony egészen az anya haláláig életük minden területén
megmutatkozott. Stanley megnősült, kisgyerekeket nevelt, de
fontosnak tartotta, hogy minden este a szüleivel vacsorázzon, míg a
felesége, Lisa és a négy gyerek otthon várt rá, és finom meleg étellel
akart a kedvében járni. Mivel az életében szereplő egyik nőnek sem
akart csalódást okozni, Stanley éveken át mindennap kétszer
vacsorázott, míg végül a súlygyarapodás leleplezte.”{38}
Egy másik megemlékezés egy olyan asszonynak állított emléket, aki
áttétes rákja ellenére „tovább teljesítette feladatait”, amelyek közé
befért „a hokiedzés, az iskolaszék, a zenekar és még számos
tanításon kívüli tennivaló”, sőt, újakat is vállalt – csupa olyasmit,
amivel másoknak segített –, miközben a rák egyre csak terjedt a
testében. Sokra tartom, ha valaki odaadó résztvevője szűkebb
közössége mindennapjainak. De más dolog az életkedv, és más az a
szándék, hogy az ember folyamatos tevékenységgel terelje el
figyelmét önmagáról, egészen addig a pontig, amíg már akkor sem
tud szünetet tartani, amikor katasztrófa történik.
Utolsó példaként hadd idézem egy (ötvenöt éves korában
emlőrákban elhunyt) feleségére emlékező özvegy szavait: „Egész
életében soha nem veszekedett senkivel… Nem volt egója, szerényen
beleolvadt a környezetébe.” Már a „nem volt egója” rész hallatán is
belénk kellene szorulnia a szónak. Az emlékezés szerzője szeretettel
közölni akarta, hogy párjában nem volt sem gőg, sem arrogancia, de
ez a három szó számomra egy mélyebben húzódó történetet jelez. Az
egészséges ego egy jól működő emberi lény egyik legfontosabb része
– és ez nem fensőbbségeset, hanem stabil identitást jelent, amely az
önbecsülés, az önuralom, a döntéshozatal képessége, a működő
memória és még sok minden más alapja. A gyászoló férj nem tudott
róla, de arról írt, hogy a felesége egy életen át elfojtotta az érzelmeit
– különös tekintettel az egészséges haragra –, ez pedig aláásta az
immunrendszerét, amiből a rák és más betegségek kockázata
következett.
Miért mond le valaki önmagáról? „A C típus – figyelmeztetett Lydia
Temoshok – nem személyiség, inkább egy módosítható
viselkedésminta.”10 Teljesen egyetértek ezzel a nézettel. És mivel
senki sem születik ezekkel a lelkébe vésett tulajdonságokkal, ki is
kezelhetjük magunkat belőlük. A gyógyulás felé vezető út biztosan
nehéz menet, és később még részletesen megvizsgáljuk. De először
nézzük, merre találjuk e viselkedésminta eredetét.
Ahány beszélgetésen veszek részt vagy továbbképzést tartok,
visszatérő téma – talán a főtéma – az az elkerülhetetlen feszültség és
a legtöbbünk esetében a végül bekövetkező összeütközés, amely két
alapvető szükségletünk, a kötődés és az önazonosság között fennáll.
Ez az összeütközés a társadalmunkban leggyakrabban megmutatkozó
trauma kiindulópontja: persze a kis t-vel írt traumáról van szó, amely
az abúzus vagy mindent felülíró fenyegetés nélkül, önmagunktól való
eltávolodásban fejeződik ki.
A kötődés, kollégám és korábbi szerzőtársam, dr. Gordon Neufeld
pszichológus definíciója szerint közelségre késztet – nemcsak fizikai,
hanem érzelmi szempontból is. Legfontosabb célja, hogy lehetőséget
teremtsen a gondoskodásra, vagy arra, hogy gondoskodjanak az
emberről. Az emlősök, de még a madarak számára is nélkülözhetetlen
életfeltétel. Amikor az embergyermek megszületik, a legéretlenebb,
legkiszolgáltatottabb és leginkább segítségre szoruló állatok közé
tartozik, és az állatvilágban szokatlanul hosszú ideig az is marad – így
mindenképpen szüksége van a kötődésre. Egy gondoskodásra kész,
megbízható felnőtt és a gondoskodó személyhez kötődés késztetése
nélkül az újszülött nem maradna életben – egyetlen napig sem.
Ahogy a következő fejezetben látni fogjuk, mindannyian úgy érkezünk
a világra, hogy „elvárjuk” a kötődést – épp annyira, mint amennyire a
tüdőnk a levegőt. Ez a vágy az agyunkba van égetve. A kötődésre
irányuló késztetést hatalmas és bonyolult idegpályák irányítják, és a
viselkedés, amelyet előírnak, azzal a céllal alakult ki, hogy közel
tartson minket azokhoz, akik nélkül elpusztulnánk. A kötődést irányító
idegpályák egy sereg ember esetében egyértelműen felülírják azokat,
amelyek racionális, objektív döntésekhez vagy tudatos akarathoz
segítenek – ez a tény sokféle emberi viselkedést megmagyaráz.
Csecsemőkori függésünk elengedhetetlen, és hosszú távra szól. A
Természet a sírástól az aranyosságig – két egyértelmű
kommunikációs eszköz, amely minden baba rendelkezésére áll –
mindent úgy alakított a kicsikben, hogy akik óvják őket, azok tegyék
a dolgukat. De a kötődés iránti igény nem múlik el a pelenkáskorral:
egész életünkben fontos motiváló tényező marad. Ahogy a 3.
fejezetben is láttuk, a nem kielégítő kötődés még a felnőttfiziológiát is
felforgathatja. Egészen korai kötődéses kapcsolatainkat – és ami a
lényeg, a megküzdési stratégiát, amelyet fenntartásuk érdekében
kialakítunk – az különbözteti meg a későbbiektől, hogy ekkor
szilárdulnak meg az összes fontos kapcsolatunkat meghatározó
alapelemek. Akkor is komoly befolyást gyakorolnak az emberi
viszonyainkra, amikor már nem az életünk múlik rajtuk: magunkkal
visszük őket a házas-vagy élettársunkkal, főnökökkel, barátokkal,
kollégákkal fenntartott nexusokba, a személyes, szakmai, társadalmi
és még a közéleti viszonyainkba is. Ebből következik, hogy a kötődés
világunk fontos része – egészen közönséges formájában ez
mutatkozik meg a populáris kultúra pletykáiban, amelyekben
kizárólag arról van szó, hogy ki szeret, ki hagy el, és ki csap be éppen
kit. A kötődés – a kötődési frusztrációval együtt – olyan, mint a
kielégülés, amelyből Mick Jaggerrel együtt nekünk sem jut soha elég,
mindig ott bujkál a gondolataink között.
Másik alapvető igényünk az önazonosság. Sokféle definíciója van,
de ahhoz, amiről mi beszélünk, talán ez illik a legjobban: az a
tulajdonság, amelynek segítségével az ember hű marad önmagához,
és az a képesség, amellyel önmaga pontos ismeretében alakítja a
saját életét. Talán nem nyilvánvaló, hogy az önazonosság nem
csupán elvont vágy, nem az önmaguk megreformálásáról papoló New
Age-hívők luxusa. A kötődéshez hasonlóan ez a késztetés is a túlélési
ösztönben gyökerezik. A legkonkrétabb és leggyakorlatiasabb
szempontból egyszerűen annyit jelent, hogy ha az ösztöneink közölni
akarnak valamit, azt felismerjük, és figyelünk rájuk. Képzeljék csak el
afrikai őseinket a szavannán, amikor megérzik, hogy egy ragadozó
leselkedik a közelben. Vajon mennyi ideig maradnak életben, ha
elnyomják magukban az ösztönös megérzéseiket?
Az önazonosság, az „autentikus lét” szótöve a görög autos, vagyis
„önmaga”, amely az auktor és autoritás szavaknak is közeli rokona.
Aki autentikusan, önazonosan él, az hű marad a saját egyedi és
eredeti lényegéből származó önmagához, amelyet a belső GPS-éhez
csatlakoztat, hogy így tájékozódjon. Ha valaki tisztában van
önmagával, és figyel is magára, az nem zárja ki a törődést másokkal,
sem azt, hogy mások hassanak rá vagy befolyásolják. Nem merev,
hanem nyitottságra és befogadásra is alkalmas. Az önazonosság
egyetlen parancsa, hogy mi, és nem a kívülről ránk kényszerített
elvárások legyünk a saját életünk auktorai és autoritásai: a szerzői és
legfőbb meghatározói.
A bajok nem e két szükséglet meglétéből származnak, hanem
abból, hogy az élet gyakran szembefordítja őket egymással. Íme, a
dilemma: mi történik, ha a kötődésre vonatkozó szükségleteinket a
saját önazonosságunk vagy az őszinte érzéseinkkel fenntartott
kapcsolataink sodorják veszélybe? Másképpen fogalmazva, mi
történik, ha a helyzet úgy hozza, hogy az egyik alapvető igény kizárja
a másikat? Ilyen helyzet lehet a szülők addikciója, mentális
betegsége, családon belüli erőszak, szegénység, nyílt konfliktus vagy
mély boldogtalanság – azok a stresszfajták, amelyeket a környezet
gyerekekre és felnőttekre is rákényszeríthet. De még ezek nélkül is
kialakulhat a kötődés és az önazonosság közötti tragikus feszültség.
Elég hozzá, hogy ne lássanak vagy ne fogadjanak el annak, amik
vagyunk.
A gyerekek gyakran kapnak olyan üzenetet, hogy egyes részeik
elfogadhatók, mások pedig nem – ha ezt az ellentmondást magukba
szívják, akkor elkerülhetetlenül szakadást okoz az énérzékelésükben.
Ha idegesen azt mondják nekik, hogy „a jó gyerekek nem kiabálnak”,
az magában hordoz egy szándéktalan, de attól még hatásos
fenyegetést: „A dühös gyerekeket nem szeretik.” Ha a gyerek
„aranyos” (értsd: felégeti a saját dühét), és mindent elkövet, hogy
elfogadható legyen a szülei számára, az a túlélési stratégiájának
része. Vagy ha belsővé teszi azt a gondolatot, hogy „akkor vagyok
szerethető, ha jól csinálok mindent”, azzal élethosszig tartó
perfekcionizmusra kényszerül, mereven azonosulni fog a szereppel, és
elszigeteli magát saját sebezhető részétől, amely tudja, hogy igazából
lehet hibázni – vagy lehet egyszerűen feltűnésmentesen átlagosnak
lenni –, és akkor is ugyanúgy szeretik tovább.
Bár mindkét szükséglet alapvető, mégis van közöttük fontossági
sorrend: az élet első szakaszában a kötődés minden esetben, minden
pillanatban minden másnál előbbre való. Vagyis amikor a két
szükséglet konfliktusba kerül egymással, az eredmény
tulajdonképpen egyértelmű. Ha egy gyereknek aközött kell
választania, hogy „még magam elől is elrejtem az érzelmeimet, hogy
megkapjam az alapvető törődést, amelyre szükségem van”, vagy
„önmagam leszek, legfeljebb nélkülözök”, akkor kivétel nélkül az első
lehetőség fog győzni. Így egy tragikus üzlet során apránként
feláldozza a valóságos önmagát, mert úgy biztosítja be testi és
érzelmi életben maradását, hogy lemond arról, aki ő, és amit érez.
Az ilyen megküzdési mechanizmusokat nem tudatosan választjuk,
de attól csak még makacsabbak lesznek. Éppen azért nem tudunk
könnyedén megszabadulni tőlük, amikor már nincs hasznuk, mert
nem emlékszünk olyan időszakra, amikor ne lettek volna jelen: az
énünk állandó részei. Beolvadnak a háttérbe, mint a tapéta; teljesen
hétköznapivá, szó szerint a második természetünkké válnak, ami
egyúttal azt is jelenti, hogy különböznek a valóságos, önazonos
természetünktől. Az új mintázat beépül az idegrendszerünkbe, és
amit a világ elvárásának érzékelünk, az összekeveredik a tudattal,
hogy kik vagyunk, és hogyan találunk szeretetet. Ennek
következtében az önazonosság hiánya összetéveszthetővé válik az
életben maradással, mert a meghatározó évek során a kettő
szinonimaként funkcionált – vagy gyermek önmagunk számára úgy
látszott.
Itt mutatkozik meg a veszélyes hátulütője annak a sokra tartott és
csodálatos emberi tulajdonságnak, hogy változatos, nehéz
körülményekhez is jól alkalmazkodunk. Csakhogy a legtöbb adaptáció
egy-egy konkrét szituációnak felel meg, és nem kínál minden
lehetséges helyzetben mindig használható választ. Íme, egy
párhuzam egy újság címoldaláról: „Cikkünk írása idején fagyos idő
bénítja meg Texast.{39} Az emberek sok ruhával, és ahol van áram,
ott házuk fűtésével meg sok pokróccal alkalmazkodnak – minden
szükséges eszközt bevetnek, hogy túléljék a zord téli viszonyokat.” A
módszerek, amelyeket használnak, ideiglenesek, és ha a nyári
hőségben sem hagynának fel velük, annak az egészségük látná kárát.
Amikor azért módosítjuk a személyiségünket, hogy túléljük a kora
gyerekkor nehézségeit, az megváltozott körülmények között szintén
hasonló kockázattal jár, csak mi jóval kevesebb bölcsességgel
viszonyulunk hozzá. Hiába változik az időjárás, nem kerül le a
személyiségünkre hegesztett védőburok.
Kijózanító felismerés lehet, hogy számos tulajdonságunk, amelyről
azt hisszük, ez vagyunk mi, sőt, esetleg büszkén tekintünk rá,
igazából magán visel egypár olyan heget, amely jelzi, hogy már
réges-rég elvesztettük a kapcsolatot önmagunkkal. A sebhelyek
eredetét általában könnyen meg lehet állapítani. Bizonyos
tulajdonságok sok esetben visszavezethetők bizonyos fajta sebekre.
Aki például nem kapja meg azt a pontos cél nélküli, feltétlen
figyelmet, amelyre valamennyiünknek szükségünk van, az gyakran
úgy fedi el a hiányt, hogy a testi szépség, más figyelemfelkeltő
tulajdonságok vagy rendkívüli eredmények felé fordul. Abból a
gyerekből, aki nem érzi, hogy folyamatosan és feltétel nélkül
szerethető, könnyen a szokásosnál sokkal jobban szerethető vagy
sokkal bájosabb ember válhat – ez jó néhány politikus vagy
médiaszemélyiség története. Ha valakit kiskorában nem értékelnek
vagy nem ismernek el azért, ami ő, abban kielégíthetetlen vágy
alakulhat ki a társadalmi állás és vagyon iránt. Akit nem tekintenek
fontosnak azért, ami, talán kényszeres segítőként kereshet magának
fontosságot – ezt a kórképet egészen közelről ismerem.
És most jön a bűvésztrükk utolsó része: ahogy már említettem, az
elveszettekért cserébe szerzett tulajdonságok közül jó néhány
nemcsak elfogadható, hanem egyenesen csodálatra méltó.
A következőkben leírt vonások és viselkedések, ahogy Gordon
Neufeld mondja, „őrülten addiktívak”. Érdekes, hogy éppen azért
olyan nagy a vonzerejük, mert nem segítenek – pontosabban szólva,
csak átmenetileg segítenek. Nagyon tetszik Vincent Felitti orvos és
traumakutató ravasz megjegyzése, amely szerint az addikció az,
amikor „nehéz eleget kapni valamiből, ami majdnem hat”. A
szenvedélybeteg szerhasználatát követő gyors és intenzív élményhez
hasonlóan, helyettesítő pszeudoerényeinkkel is átmeneti
megnyugvást vásárolunk: újra meg újra meg újra többre vágyunk
belőlük. A hasonlat fiziológiásan is megállja a helyét, mert aki úgy
érzi, hogy szeretik és értékelik, annak az agya saját, belső használatú
opiátokat, vagyis endorfinokat állít elő. És ahogy egy opiáttal, például
a heroinnal sem lehet soha betelni, az elismerés, elfogadás vagy siker
kiváltotta endorfinfröccs sem tudja oldani a lélek fájdalmát. Arra
kényszerülünk, hogy tovább küzdjünk a futó megkönnyebbülés külső
forrásaiért, és amikor a hatás elmúlik, nem tehetünk mást, mint hogy
újra próbálkozunk. Ez szilárdnak mutatja a személyiséget: folyton
ugyanazt az érzést és a hozzá társuló testi állapotot éljük át, és
ugyanazt a viselkedést gyakoroljuk. De közelebb járunk a valósághoz,
ha a személyiségre visszatérő és nem rögzített vagy állandó
jelenségként gondolunk, körülbelül úgy, mint amikor a gyorsan
egymás után levetített filmkockák a folyamatos mozgás optikai
illúzióját keltik.
A legtöbbünknek komoly válságra van szüksége ahhoz, hogy
megkérdőjelezze a tetteinek alapjául szolgáló, saját magával
kapcsolatos elképzeléseinek igazságát meg szilárdságát, és csak
ilyenkor merül fel benne, hogy mindez esetleg valami még igazabbat
fed el. A válság felveheti egy kapcsolati katasztrófa, például válás
vagy majdnem válás formáját; lehet bénító erejű addikció, amely
végül olyan mértékben megzavarja a működésünket, hogy már nem
lehet tovább tolerálni, és muszáj tudomást venni róla; lehet
életközépi zavar, amely ködbe borítja a negyvenes vagy ötvenes
éveinket; váratlanul jelentkező depresszió, miközben a boldognak hitt
utunkat járjuk; vagy akár olyan betegség, mint amilyen Anita
Moorjani életében jelentkezett. Ezek közül bármelyik elindíthat abba
az irányba, hogy alapvetően újra kelljen gondolnunk, kinek hisszük
magunkat – és gyakran hátborzongatóan úgy fest, mintha pont e
célból volna kitalálva.
Bármily furcsa, töprengései során Susan Sontag akaratlanul, de
rendkívül pontosan azonosította azt az érzelmi folyamatot, amelynek
tökéletes metaforája a rák. „Felemészt az önsajnálat és az önutálat” –
írta a naplójába.11 A rák valóban emésztő betegség – belülről marja
szét a testet. Az írónő azt is felismerte, hogy nagyon nehéz
gyerekkora váltja ki felnőttkori öngyűlöletét. „Akinek rossz gyerekkora
volt, az indulattal van tele. Eleinte, régen biztosan én is indulatos
voltam. De aztán csináltam vele valamit. Átalakítottam… mivé?
Önutálattá.” Hátborzongató, hogy Sontag közvetlenül azután talált rá
a rejtőzködő összefüggésre, hogy 1971-ben először diagnosztizálták
az emlőrákját – vagy hét évvel korábban, mint hogy megírta volna A
betegség mint metaforát. „Először az jutott eszembe: mivel
érdemeltem ezt ki? Rossz életet éltem, túlságosan visszafogott
voltam.” A „rossz” persze igen kényes szó, nagyon sok múlik rajta,
milyen szellemben használják. Sontag nem élt helytelen életet – az
szigorú, önostorozó gondolat volna –, de szóhasználatával azt jelzi,
hogy nem is élt úgy, ahogy szeretett volna.
Szomorú a mai tudásom birtokában olvasnom A betegség mint
metaforát. Sontag mindenki másnál határozottabban és
egyértelműbben – ráadásul keserű és önkéntelen iróniával –
utasította el az érzései, a személyisége és a betegsége közötti
összefüggést. E nagyszerű gondolkodó tragédiákkal kísért élete és
halála sok mindent elárul.
Az anyja kora gyerekkorában elhagyta, majd néhány évvel később,
rövid együttélés után újra hátat fordított neki. Sontag egész fiatalon
megtanulta visszafojtani a haragját: „Mindig kifogásokat kerestem a
számára. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy kifejezzem az
indulataimat, a felháborodásomat.” Így jellemezte a felnőtt éveit:
„Nehezteléssel vagyok tele. De nem merem kimutatni.” A
gyerekkoráról azt írta, hogy „elhanyagoltak, tudomást sem vettek
rólam, nem tekintettek gyereknek”. És ő ellensúlyozásképpen olyan
jellemvonásokat fejlesztett ki magában, amelyek segítették a sikereit.
„Az egyik legegészségesebb tulajdonságom (sok mindent kibírok
azért, hogy életben maradjak, visszapattanjak, tevékeny legyek, jól
éljek) szorosan összekapcsolódik a legsúlyosabb neurotikus
hajlamommal: le tudok válni az érzéseimről… Kiskoromban úgy
éreztem, hogy mindenki elhagyott, és senki sem szeret. Én meg
válaszképpen nagyon jó akartam lenni.”
 „A bűntudat szörnyű” – írta szívbe markolóan. Igen, tényleg az. De
ahol nincs döntési szituáció, ott bűnös sincs. Elképzelhetetlen
számomra még egy életszakasz, amely annyira kevés lehetőséget
kínálna a döntésre és a választásra, mint a csecsemőkor és a
kisgyerekkor. Az életben maradás parancsa mindent felülír, és
kizárólag a kötődés fenntartásán múlik, vagyis nem számít, hogy az
önazonosság milyen árat fizet érte. Ezért lehetséges, hogy olyan sok
gyerekkort fémjelez e kettő súlyos szembenállása – különösen abban
a kultúrában, amely egyszerre táplálja és kihasználja a stresszt. A
kötődés és az önazonosság konfliktusában az eredmény könnyen
megjósolható, a következmények pedig életre szólnak.
De tanultam még valamit, ami, remélem, legalább annyi bátorságot
önt majd az olvasóimba, mint belém: habár a gyógyulás irányába
vezető úton magunk mögött kell hagynunk az önvádat és a
bűntudatot, hogy az önmarcangolástól a kíváncsiság felé, a
szégyentől a válaszadás képessége felé lépjünk tovább – a
lehetőségünk mindig nyitva áll, hogy erre az útra lépjünk. „Az volt
számomra fontos változás, hogy rájöttem, eldönthetem, mit akarok –
mondja Anita Moorjani. – Ha az embert arra nevelik, hogy mindig egy
bizonyos dolgot csináljon, észre sem veszi, amikor csinálja. Annak
sincs tudatában, hogy elnyomja önmagát, hiszen egyedül az életben
maradásra koncentrál.”
Az önazonosság elhagyása nem tudatos döntés eredménye, de aki
tisztában van a helyzetével, és megértést gyakorol önmagával
szemben, az már maga dönthet úgy, hogy visszatér hozzá.
 II. rész

Az emberi fejlődés
torzulásai

Ha társadalmunk őszintén fontosnak tartaná a

gyerekek érzelmi kötődését életük első
éveiben, akkor nem törődne bele, hogy olyan
helyzetekben nőjenek fel, és a szüleik olyan
helyzetekkel küszködjenek, amelyek
nyilvánvalóan akadályozzák az egészséges
fejlődést.
Stanley Greenspan:
The Growth of the
Mind (A lélek
fejlődése){40}
 8. fejezet

Kik vagyunk igazán?

Emberi természet, emberi
szükségletek

Kifejtve vagy kifejtetlenül, de mindig létezik

valamilyen elmélet az emberi természetről,
amely a társadalmi renddel kapcsolatos
elgondolások vagy a társadalmi változás
alapjául szolgál.
Noam Chomsky az
emberi természetről
szóló Chomsky–
Foucault-vitában

Milyen az igazi természetünk? A kérdés részben azért ősrégi, mert

olyan nehezen megfogható. Ha végigtekintünk a tettek és
eredmények tágas, az életigenlő és a gyilkos cselekedeteket is
magában foglaló horizontján, egyértelműnek tűnik, hogy „embernek
lenni” meglehetősen képlékeny és formálható dolog.
Lehet, hogy nem világos, miért kell egy egészséggel foglalkozó
könyvnek a 21. században egy ennyire sok mindent felölelő és
nehezen megragadható témával viaskodnia. Szerintem alapvető
kérdésről van szó, amelynek messzire nyúló hatásai vannak.
Bármilyen életforma relatív egészsége a kielégített vagy
kielégítetlenül maradt alapszükségleteiből következik. Így aztán, ha
tudjuk, miféle lények vagyunk, az egyben azt is jelenti, hogy tudjuk,
mire van szükségünk ahhoz, hogy a maga teljességében azzá a
lénnyé váljunk. A magunkról kialakított kép meghatározza, hogy
egyedül és kollektíven miképpen rendezzük be az életünket, és hogy
egy adott kultúra milyen mértékben teremti vagy nem teremti meg az
optimális egészség és létezés körülményeit.
Minden társadalomnak vannak elképzelései az emberi természetről,
a miénk sem kivétel ezalól. „Ilyen az ember” – mondjuk, és vállat
vonunk, amikor egy embertársunk – vagy gyakran önmagunk –
manipulatív, önző viselkedésével szembesülünk. „Érdekes – jegyzi
meg Alfie Kohn nevelési szakértő –, hogy azok a jellemvonások,
amelyeket így magyarázunk, szinte mindig negatívak. Egy nagylelkű
tettre ritkán legyintünk rá azzal, hogy »ilyen az ember«.”1 Kultúránk
hajlamos rá, hogy jóváhagyóan vagy viszolygással, de alapvetően
agresszívnak, mohónak és otrombán önzőnek tekintse az embereket.
Ünnepeljük a kedvességet, a segítőkészséget és a közösségi
szellemet – a jobbik részünket, hogy úgy mondjam –, de inkább
vágyakozva beszélünk e tulajdonságokról, csupán kivételnek tekintjük
őket az élet megváltoztathatatlan törvényeihez képest.
Viszont nem mindegyik kultúra fogadja el, hogy ilyen az emberi
természet. Marshall Sahlins antropológus, aki a Csendes-óceán
medencéjének számos településén tanulmányozta az ott élőket, ezt
írta: „Az emberiség nagyobb része számára az önzés, ahogy mi
ismerjük, természetellenes… bolondságnak tartják… Nem azt
gondolják róla, hogy kifejezi az emberi természetet, hanem épp az
ellenkezőjét.”2 Vannak népek, amelyek nevet is adnak az ilyen
bolondságnak. A wetiko krí szóval (variációi léteznek más amerikai
őslakos nyelveken, például az ojibwán és powhatanon is) kapzsi
lényre, szellemre vagy szellemi beállítódásra, illetve az embert
felemésztő domináns vágyakra utalnak, amelyek mások
kizsákmányolására és megfélemlítésére sarkallnak. (A perui Andokban
használt kecsua nyelvnek meglepő módon van egy hasonló szava –
amely az aranyra éhes, kegyetlen spanyol gyarmatosítókkal
kapcsolódott össze –: a pishtako.) A szűken meghatározott önérdek
örökös előtérbe helyezése nem fejezi ki a természetünket, sőt,
fordítva: „nagyon fertőző és gyorsan terjedő betegség” – az amerikai
algonkin tudós, Jack Forbes szerint.3
A változatlan és egységes emberi természetről folyó viták szerintem
nem segítenek, sőt, inkább félrevezetők. Elég futólag
végigtekintenünk a történelmünkön, hogy meggyőződjünk róla, nem
vagyunk egyfélék: Jézus és Hitler is emberi lény volt. Lehetünk
nemesek és önimádók, nagylelkűek és tömeggyilkosok, zseniálisan
találékonyak és nevetségesen buták. Úgy tűnik, mindez mi vagyunk.
Akkor hol kezdjük?
Ahelyett, hogy megpróbálnánk igazságot tenni az ember leírásával
kísérletező versengő elképzelések között, inkább tekintsük a
természetünket lehetséges megvalósulások skálájának. Nagyon
egyetértek a Stanford Egyetem neurológia-és biológiaprofesszorával,
Robert Sapolskyval:{41} „A természetünknek az a természete, hogy a
természetünk nem szab számára szigorú korlátokat.” Lehet, hogy
furcsán hangzik, de ha valami korlátoz minket, az talán éppen ez a
nyitottság: a csodálatos alkalmazkodóképességünk egyúttal teherré is
válhat. Mivel az alapvonásaink igencsak befolyásolhatók, a különböző
körülmények különféle verziókat hoznak létre belőlünk, amelyek jó
szándékúak és szörnyűk is lehetnek. Ha tárgyiasítjuk – lelki
szempontból kőbe véssük – azt, ahogy egy adott helyen és időben
egy bizonyos emberi viselkedés megjelenik, akkor nagy hibát
követünk el: összekeverjük egy adott pillanat állapotát azzal, hogy kik
vagyunk. Ez a tévedés pedig még akkor is visszatarthat más
cselekvési lehetőségek számításba vételétől, amikor az éppen
alkalmazott működés káros a számunkra. Azután újrateremtjük a
jóllétünkre ártalmas körülményeket, és a történet folytatódik. Tehát
ha egy egészségesebb világ lehetőségét keressük, akkor jobb, ha
leszámolunk a lényegünket leíró merev, korlátozó elképzelésekkel, és
inkább feltesszük a kérdést: „Milyen körülmények milyenfajta
eredményhez vezetnek?”
Életfolyamatainkba eleve be van programozva néhány alapvető
szükséglet és lehetőség. A természetünk attól függően alakul, hogy
milyen mértékben elégítik ki a szükségleteinket, és milyen mértékben
támogatják vagy nyomják el a lehetőségeinket. Ez az egész életünk
során igaz, de a fejlődés korai időszakában jár a legtöbb
következménnyel. A fogantatástól a kamaszkorig egyértelműen látszik
a változás íve, habár a növekedés, formálódás, alkalmazkodás és
fejlődés több szempontból soha nem marad abba – ha szerencsénk
van, egyre egészségesebbek és bölcsebbek leszünk.
 A környezeti tényezők – a feltételek, amelyek között a fejlődés
zajlik, és amelyek vagy megfelelnek vagy nem felelnek meg sokféle
szükségletünknek – minden másnál erősebben befolyásolják, hogy
mely lehetőségeink válnak vagy nem válnak valóra. Ez éppen annyira
igaz ránk, mint bármely másik létezőre. Képzeljenek el egy makkot!
Mondhatjuk, hogy a természete azt parancsolja, legyen belőle tölgyfa
– de ehhez megfelelő időjárásra és termőföldre van szüksége, meg
arra, hogy ne sétáljon arra egy éhes mókus, aki bespájzolja magának
télire. De ha a makk sikeresen gyökeret ereszt, és a csemete
növekedésnek indul, még akkor is attól függ, mekkora lesz a törzse
meg a koronája, hogy milyen tápanyag jut neki, kedvez-e az idő, kap-
e elég napfényt és nedvességet, megfelelő távolságban van-e más
növényektől, és így tovább.
Nekünk is vannak olyan igényeink, amelyeket a környezetünknek ki
kell elégítenie ahhoz, hogy növekedjünk. E hatásmechanizmus
áttekintése előtt még egyszer vegyünk búcsút attól az uralkodó
mítosztól, hogy a genetikus jegyek felelősek az ember viselkedéséért.
Hát nem. Bár van némi biológiai alapozásunk, nem fut bennünk olyan
genetikai program, amely meghatározná, hogy egy bizonyos módon
érezzünk, higgyünk vagy cselekedjünk. Beszélgetésünk során Robert
Sapolsky így fogalmazott: „Kevésbé függünk a genetikától, mint a
Föld bármely másik faja.” Például az alkalmazkodóképességünknek és
ötletességünknek hála, sokkal többféle környezetben tudunk élni,
mint a többi nagy testű emlős. Ráadásul, ahogy az epigenetikáról
szóló részben már kifejtettük, a gének önmagukban tehetetlenek, és
csupán a környezettől függően adnak hírt magukról. Így hát
elsősorban a tapasztalataink határozzák meg, hogy biológiai
létezésünk miképpen mutatkozik meg az életünkben. „Száz szónak is
egy a vége, az egyén genetikailag úgy van meghatározva, hogy ne
legyen genetikailag meghatározva” – két európai tudós így formálta
szellemesen biológiai megközelítésűre Sapolskynak „a természet
természetéről” szóló aranyköpését.4
Habár környezetünk szinte végtelen számú variációjához tudunk
alkalmazkodni, és majdnem mindenütt kibírjuk – ebben sokkal jobbak
vagyunk, mint a tölgyfák –, nem feltétlen maradunk mindenütt
nagyon egészségesek. Legyen szó fizikai, érzelmi vagy társadalmi
környezetről, néhány helyzet örökös küzdelemre ítél, míg mások
elkényeztetik a szerencséseket – de a jó közérzet távolról sem tűnik
általánosnak.
Nem véletlen, hogy mely szükségleteket kell kielégíteni az emberi
egészséghez. Több millió éven keresztül, hominida és hominina{42}
őseinkkel együtt, jóval fajunk viszonylag késői, kétszázezer évvel
ezelőtti megjelenése előtt alakultak ki. Végig kell gondolnunk, hogy e
szükségletek miképpen fejlődtek a szóbeli vagy írott történelem előtti,
elképesztően hosszú korszakokon át – már ha egyáltalán lehetséges
összefüggő állításokat tenni róluk. Amit civilizációnak nevezünk, az
fajként telt létünk legfeljebb öt százalékát foglalja magában; és az
emberi nemzetség vagy genus teljes élete felől nézve pedig csupán
egy százalék. Az evolúciós olvasztótégely, amely megteremtette azt,
amik vagyunk és amikre szükségünk van, a jelenlegitől egészen eltérő
körülmények között működött. Ebből következően a civilizáció
körülményei megmutatják ugyan a bennünk rejlő lehetőségeket, de
megbízható mérceként nem használhatók.
Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv című
könyvében Jean Liedloff úgy vélekedik, hogy fejlődése során minden
életforma annak a környezetnek megfelelően alakul, „amelyben
elvárhatóan része lesz”. A tüdőt tekinthetjük a levegővel kapcsolatos
elvárásnak, a sejtjeink nedvességet és táplálékot követelnek, a fülünk
hangrezgést keres. Ez az evolúció lényege: hosszú időre előre
beprogramozza az élőlényeket és alkotóelemeiket, hogy az adott
környezetben felkészülten vágjanak neki az életnek. Ez a szervektől
és szervezetektől a fajokig az élet valamennyi formájára igaz. „Ha
valaki tudni akarja, mi a helyes valamely faj számára, akkor ismernie
kell annak a fajnak a veleszületett elvárásait” – teszi hozzá Liedloff.5
Az alapvető elvárások bevésett szükségletté váltak, és ha nem
teljesülnek, megbontják a testi-lelki egyensúlyt, és rombolják az
egészséget – testileg, lelkileg és társadalmilag egyaránt.
Egy példa arra, hogyan működnek az alapvető elvárások: valaki
bemegy egy sarki csemegeboltba, és kiválaszt egy kis csokoládét.
Rámosolyog a pult mögött álló emberre, és köszön neki. A
kereskedőnek rossz napja van – fáj a foga, otthon családi dráma
zajlik, vagy a kedvenc csapata az utolsó pillanatban kikapott a
döntőben. Mogorván néz az érkezőre (ha odanéz egyáltalán), röviden
mordul valamit, amikor elveszi a pénzt, és gorombán odalöki a
visszajárót. A vásárló pszichológiai alaphelyzete megváltozik:
feszültséget érez, az izmai megfeszülnek, a szíve gyorsabban ver,
szaporán veszi a levegőt. Ideges. Saját lelkiállapotától függően akár
fel is dühödhet, az sem kizárt, hogy elképzeli, hányféle rossz dolog
történhetne a kereskedővel.
De miért? Stephen Porges kiemelkedő idegtudós szerint a
kölcsönösség az egyik velünk született szükségletünk: az
összehangoltság, a „jófajta találkozás”, ahogy valaha mondták. Ő ezt
idegi elvárásnak nevezi. A barátságos üdvözlés hiányát az agyunk
támadásként, a biztonságunkra leselkedő veszélyként érzékeli.
Az idegrendszerünkkel vele született, hogy kölcsönösséget és
kapcsolódást vár, és ha a fajunk kialakulására gondolunk, akkor nincs
is ebben semmi meglepő. Evolúciója során az ember az elmúlt tíz-
tizenötezer évet leszámítva kis vadászó-gyűjtögető csoportokban élt.6
Ha az emberi létezést egy órának vesszük, akkor körülbelül csak az
utolsó hat percben választottunk másfajta életet. Liedloff úgy írja le
az őseinket, mint akiknél a cserebere során „a jó viszony fenntartása
fontosabb, mint a jó üzlet”. Az amazóniai dzsungelben, saját
környezetükben figyelt meg bennszülötteket, és tapasztalatai
alátámasztják a vadászó-gyűjtögető népekről rendelkezésünkre álló
hatalmas anyagot, amelyet sok más mellett Darcia Narvaez
pszichológusnak, a Notre Dame Egyetem professor emeritájának
köszönhetünk. Ezekből is az derül ki, hogy az ilyen csoportok számára
a vendéglátás, az osztozkodás, a nagylelkűség és az oda-vissza
működő csere nem a személyes gazdagodást, hanem a kapcsolat
fenntartását szolgálta – ami a közös életben maradás szempontjából
nagyon okos, és az idő próbáját is kiálló cél. Azok a hagyományok,
amelyek ennek köszönhetően kialakultak, és apáról fiúra,
generációról generációra szálltak, létezésünk nagy részében
jellemzőek maradtak az emberi természetre. Természetesen létezett
erőszak, szabályszegő magatartás és a többi; soha nem voltunk
tökéletesek. De tudtunk valamit arról, hogy milyen közös
kontextusban virágozhat ki az emberségünk; könnyen lehet, hogy
nem is tudtunk mást.
 Az ennek megfelelő szabályok, valamint azok a hagyományok,
amelyek a kulturális szokásrend részévé tették őket, még a
társadalmak letelepedése (tehát a nomád életmód feladása) után is
hosszú ideig életben maradtak: az őslakosokkal találkozó nyugatiak
sok száz éven keresztül látták ezt. „A közösség értük van, ők pedig a
közösségért” – írta Frans de Waal a Kalahári sivatagban élő
busmanokról, más néven a szanokról, akikről nagyon sokan gondolják
úgy, hogy az őstörténeti időkből hozták magukkal az életmódjukat. „A
busmanok sok időt és figyelmet szentelnek apró ajándékok nagy
távolságokat és több generációt átívelő csereberéjének.”7
Egyetlen hominina faj sem maradhatott volna elég hosszan életben
a fejlődéshez, ha a tagjai atomizált egyénekként tekintettek volna
magukra, akiket egymás ellen fordított a természet. Mai
életmódunkkal ellentétben az önérdeket hagyományosan úgy
értelmezték, mint ami mindenki előnyére gazdagítja az embert mint a
közösség részét és a kapcsolatait. Az autentikus önérdeknek nem
része a többiekkel szemben álló, gyanakvó versengés.
Ebből következően azt feltételezem, hogy ha külső tényezők nem
zavarják meg, akkor a természetünk elvárja, sőt fontosnak tartja azt
a fajta gondoskodást, relatív harmóniát és kiegyensúlyozottságot,
amely csak a kölcsönös kapcsolatok hálózatában maradhat fenn. Nem
arról van szó, hogy a természetünknek hála, így élünk, hanem arról,
hogy a természetünk akarja a megvalósulásukat. És amikor
megkapja, amit akar, jól élünk. Ha nem kapja meg, bajban vagyunk.
Mihez kezdjünk akkor azzal a közhelyes bölcsességgel, hogy a
lelkünk mélyén valamennyien agresszívak vagyunk és önzők? Honnan
származik ez a feltételezés?
A kapitalista rendszerben az emberi természet megnyilatkozásai és
az őket leíró elképzelések megfelelnek az individualizálódott versengő
világképnek, és egyúttal mint elkerülhetetlen status quót igazolják.
Hát persze! Ha természetesnek állítjuk be azt, ami a norma, akkor a
norma tartóssá válik; ha viszont felmerül a gyanú, hogy nem
feltétlenül kellene úgy lenniük a dolgoknak, ahogy vannak… akkor a
quo már nem lesz soká status. A materialista kultúrák ezért alakítják
ki azokat az elképzeléseket – tulajdonképpen mítoszokat –, amelyek
az önzést, az agressziót, a harcias, domináló viselkedést az emberi
természet alapvető alkotóelemének tekintik. Így támogatják azokat a
jellemvonásokat, amelyek nem tartják túl sokra a másokkal és a
természettel fenntartott kapcsolatot. Darcia Narvaez arról beszélt
nekem, hogy mai kapitalista világunkban „fajelhajlók” lettünk.
Kijózanító elképzelés, ha igazán belegondol az ember: soha nem
létezett még olyan faj, amely hűtlenné tudott volna válni saját
magához, elpártolt volna saját szükségleteitől, ráadásul meg is győzte
volna magát arról, hogy mindennek így kell lennie.
A következő fejezetekben részletesen bemutatom, hogy korunk
kultúrája már a fogantatástól kezdve egészségtelen irányba tereli az
emberi fejlődést, és azt tekinti „normálisnak”, ami fajunk
szükségleteinek és evolúciójának története szempontjából teljes
tévedés. És ez – ha nem volna magától értetődő – maga a két lábon
járó egészségügyi kockázat.
 9. fejezet

Stabil vagy törékeny alap

A gyerekek tovább nem
csökkenthető szükségletei

Úgy születünk, hogy nem tudjuk, kik vagyunk,

és nem tudjuk, hogyan gondolkodjunk. Csak
azt tudjuk, hogyan érezzünk. Az érzéseinken
keresztül, a neveltetésünknek megfelelően
alakul ki az előttünk álló élet íve.
Natasha
Khazanov{43}

Raffi Cavoukian 1997-ben egy reggelen hatkor hirtelen felriadt.

„Felültem az ágyban – mesélte. – Leesett az állam, tágra nyílt a
szemem, és a gyerekek tisztelete szavak ugráltak a szemem előtt.
Egyszerre volt jelszó, és egy gondolkodásmód elnevezése.” A
következő évtizedben a gyerekközönségnek előadó, világszerte
ünnepelt énekes igyekezett minél több időt lopni a fellépésektől és
lemezfeltételektől, hogy teljes erőbedobással dolgozhasson a
gyerekeket tisztelő világ tervének felrajzolásán, támogatóinak
összekapcsolásán, valamint elképzeléseinek népszerűsítésén. Hű
maradt a vállalásához.1 Miközben erről beszél, ragyog belőle a
zenéjét is ihlető fiatal emberek iránt érzett játékos lelkesedés és mély
tisztelet – épp ezek a tulajdonságok késztették Aaron fiamat
óvodáskorában arra, hogy halloween estéjén kedvenc zenészének
öltözzön, de még szakállat is fessen magának, és ukulelét
szorongasson a kezében. „A gyerekek tiszteletének az a lényege,
hogy tiszteljük a személyiséget – mondja Raffi. – A gyerekek azért
vannak itt, hogy megtanulják a saját dalukat.”
A gyerekek fejlődéséhez nélkülözhetetlen szükségletek ügye nem
elvont kérdés és nem szimpla érzelgősség: sürgős és gyakorlati okok
teszik fontossá. Habár mindenki egyetért abban, hogy a gyerekkor a
kialakulás időszaka, társadalmi normáink nem veszik komolyan az
életkorral járó átalakulást és az ekkor formálódó új alakot. Az egyéni
és kollektív tét sokkal nagyobb, mint hisszük.
„Belülről fedezzük fel, kik vagyunk – mondja Raffi. – Nem kevesebb
születik meg gyerekkorunkban, mint az az érzés, hogy milyen
embernek lenni. Igyekszem pontosan fogalmazni: milyen érzés
embernek lenni.” Az érzésből származó tudást kultúránk igen gyakran
alárendeli az intellektualitásnak. Ez a feje tetejére állított rangsor
nagyon nagy hatással van a gyereknevelési módszereinkre – és
minden területen állandósítja a hibát. Raffinek viszont határozott
véleménye, hogy mindenekelőtt „érző lények vagyunk”.
A tudomány őt igazolja. Antonio Damasio neurológus kiváló
művében, amelynek a Descartes tévedése – Érzelem, értelem és az
emberi agy címet adta, az érzelmek elsőségét vizsgálja. „Úgy tűnik,
hogy a természet a racionalitás tárházát nem egyszerűen a biológiai
szabályozás apparátusának tetejére helyezte, hanem ebből és ezzel
bontakoztatta ezt ki” – írta.2 A biológiai szabályozás nem más, mint a
homeosztázis,{44} valamint az agyunk és testünk érzelmi
struktúráinak összessége, amely a születés előtt és után jó néhány
hónappal megelőzi a fejlődésben a gondolkodás helyéül szolgáló
neocortexet – de ha tágabb keretbe helyezve nézzük, fajunk
evolúciója során szintén jóval hamarabb jelent meg.
Az idegrendszer e területei alkotják a gondolataink, tudatosuló
érzéseink és ebből következően a tetteink tudattalan állványzatát. „Az
újszülött pszicho-biológiai felépítésének legkorábban kialakuló
alkotóelemei formálják leginkább a baba kilátásait az életre… – írja
erről Jean Liedloff. – Az, hogy valaki az elméje mekkora részét
használja élete során, az nagyrészt elméjének csecsemőkori
kondicionálásától függ.”3 Sőt, a hatás túlmutat a gondolatok
tartalmán: kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a korai
tapasztalatok formálják a viselkedést, az érzelmi mintázatot, a
tudattalan véleményeket, a tanulási stílust, a kapcsolati dinamikát, a
stressz kezelését, valamint az önuralom képességét.
Az új tudást nagyszerűen összefoglalja az a két rövid bekezdés,
amely a Pediatrics című folyóiratban, az Amerikai Gyermekorvosok
Társaságának hivatalos lapjában jelent meg; a szerzők a világ egyik
legjobb, gyerekkorral foglalkozó intézményének, a Harvard Egyetem
Fejlődő Gyermek Központjának munkatársai.

Az agy szerkezetének kiépülése hosszú folyamat, amely a

születés előtt kezdődik, a korai felnőttkorig tart, és stabil
vagy sérülékeny alapot teremt a későbbi életszakaszok
összes egészségügyi, tanulási, viselkedési momentumához.
A gének és tapasztalatok egymásra hatása szó szerint
formálja a fejlődő agy hálózatait, amelyekre különösen az
első néhány évben igen nagy hatást gyakorolnak a felnőttek
és a gyerekek között meglévő, kölcsönös válaszkészségen
alapuló kapcsolatai.4

Másképp fogalmazva, a korai fejlődés készíti elő a talajt – amely

szilárd lesz vagy ingatag – mindenhez, ami később tanulással,
viselkedéssel, egészséggel (vagy a hiányával) függ majd össze. Ha
komolyan vesszük a kutatók szavait, akkor észre kell vennünk, hogy
mai kultúránk szinte követeli a gyors reformokat.
Ha az érzelem a kogníció alapja, akkor a kapcsolati viszonyok az
alapot formáló tektonikus lemezek. A gyerek és a gondoskodó szülő
között meglévő kezdeti érzelmi kommunikáció fejti ki először hatását
az agy programozására – ezúttal is a tudattalan jár az élen, később
aztán olyan dolgok követik, mint például az értelem.5 A neves
fejlődéspszichiáter, Stanley Greenspan és kollégái szerint „az elme
első számú építőmestere az érzelmi és nem az intellektuális
kölcsönhatás”.6
E sorrendet figyelembe véve, a gyerek biztonságérzete, világ iránti
bizalma, másokkal fenntartott viszonyai és mindenekelőtt a saját,
hiteles érzéseihez fűződő kapcsolata az odafigyelő, stresszmentes,
érzelmileg megbízható gondozók elérhetőségén múlik. Minél több
stresszel küzd, minél kevésbé figyel a felnőtt, annál bizonytalanabb
lesz a gyerek elméjének érzelmi építménye.
Semmi sem áll távolabb a szándékaimtól, mint egy szülőellenes
vádirat megfogalmazása. Azt sem bánom, ha esetleg túl sokat
ismételgetem, de nyomatékosan ki szeretném jelenteni, hogy a
szülők hibáztatása nemcsak kegyetlen és igazságtalan, hanem
értelmetlen is. Legyen most elég annyi, hogy a kisgyerek nevelését
komolyan, sőt döntően befolyásolja az a társadalmi közeg, amelyben
zajlik. Ahogy látni fogjuk, a gyerekeket egy csomó nehezen felülírható
– társadalmi, gazdagági és kulturális – hatás éri, és olyan
elvárásoknak való megfelelésre utasítja vagy akár kényszeríti a belső
érzelmi apparátusukat, amelyeknek semmi közük a jóllétükhöz; sőt
inkább ártanak az elme egészséges fejlődésének. „A modern
intézmények és társadalmi mintázatok egyre komolyabban
veszélyeztetik ezt a fajta fejlődést – véli dr. Greenspan. – Legyen
gyermekgondozás, oktatás vagy családi élet, egyre kevesebb
területen egyre kevésbé törődnek az elmét építő érzelmi hatások
fontosságával.” Az eredmény jól látszik azon, ahogy a gyerekek,
kamaszok, fiatalok úgynevezett{45} lelki betegségi, például az ADHD,
a depresszió, a szorongás vagy az agresszív és önveszélyes
viselkedések megjelennek az egyes személyek között vagy a
közösségi médiában.
Dr. Gordon Neufeld Brüsszelben, az Európai Parlament egyik ülésén
a következőket mondta: „Az emberi potenciál kifejlődése spontán, de
nem szükségszerű… Mind öregszünk, de nem mind növünk fel. Egy
gyereket akkor nevelünk valóban fel, ha a benne mint emberi lényben
rejlő valamennyi lehetőséget a felszínre hozzuk.”7 És a mai világban
miért nem érjük el általában ezt a célt? A baj azzal kezdődik, hogy
nem értjük, mire van szüksége a gyereknek a fejlődéshez.
Neufeld igen meggyőzően magyarázza el, hogy mi az, amire
lelkialkatától függetlenül valamennyi gyereknek a legnagyobb
szüksége van: „Fontos, hogy érezze: örömmel fogadjuk, hogy velünk
együtt él, miközben olyan, amilyen.” Egy szülőnek sem szabad
megfeledkeznie erről az igényről, és azon túl, hogy gondoskodik
csemetéjének életben maradásáról, az a legfontosabb feladata, hogy
szóval, tettel és (legfőképpen) hatékony jelenlétével ugyanazt az
egyszerű üzenetet sugározza: pontosan az ő gyereke az a személy,
akit szeretnek, szívesen fogadnak és akarnak. A kicsinek semmi
különöset nem kell csinálnia, vagy nem kell semmilyen különleges
tulajdonsággal rendelkeznie, hogy elnyerje ezt a szeretetet – sőt,
igazából nem is tud semmit csinálni, mert ezt a tartós ölelést nem
lehet kiérdemelni, és nem lehet visszavonni sem. Nem függ a
viselkedésétől vagy a személyiségétől; egyszerűen csak van, akár „jó”
vagy „rossz”, akár „rendetlen” vagy „rendes” az a gyerek.
Ezek szerint ne vegyünk tudomást a veszélyes vagy elfogadhatatlan
magatartásról? Nem, az sem volna a szeretet jele, hiszen a gyerek
szükségletei közé tartozik, hogy irányítsák, kijelöljék számára a helyes
irányokat és a határokat. De tőlünk telhetően mindent el kell
követnünk, hogy a feltétel nélküli szeretet szempontjából figyeljük és
nyirbáljuk meg a nemkívánatos tevékenységeket. Úgy kell
megnyilvánulnunk, hogy egyértelmű legyen a gyerek számára: nem
tud olyat tenni, ami veszélyeztetné a kapcsolatunkat, még akkor sem,
ha átmenetileg dühöt vált ki, vagy megpróbáljuk megváltoztatni a
viselkedését. Ez a beállítódás azt is lehetővé teheti, hogy egy tágabb,
megbocsátóbb keretben lássuk a gyerek hibáit – előfordulhat, hogy
egy ki nem elégített szükségletre, egy meg nem hallott
kommunikációs kísérletre, egy fel nem dolgozott érzésre akarja velük
felhívni a figyelmet. Ne büntessük a viselkedését, ne nyomjuk el
minden további nélkül az érzéseit, inkább értsük meg és reagáljunk
azokra az igényekre és emóciókra, amelyek a tettein keresztül
nyilvánulnak meg.
Neufeld véleménye, amely szerint az érés „spontán, de nem
szükségszerű”, nagyon fontos. Az evolúció évezredeken át közösségi
és empatikus lényeket faragott belőlünk, és ma is feltételez – vagy,
hogy visszautaljak a 8. fejezetre, „elvár” – egy bizonyos, a
fejlődéshez szükséges környezetet. „Valójában szeretni születtünk” –
állapítja meg Maia Szalavitz tudományos újságíró és Bruce Perry
gyermekpszichiáter-idegtudós, „[de] a biológiai természetünkből
következő képességek csak lehetőségek, és nem garantálnak
semmit”.8 Bizonyosfajta élmények táplálják a szeretet és megértés
magvait, amelyeket a természet ültetett el bennünk; hiányuk viszont
veszélybe sodorja a növekedést.
 Ezeknek az élményeknek a lényegét egy szóban is ki lehet fejezni:
biztonságérzet.
Dániel, a legidősebb fiam, e könyv társszerzője a saját első emlékei
közül is a biztonságérzet hiányát tartja a legfontosabbnak. „Nem
tudtam szétválasztani a jót és a rosszat – mondta –, mert attól
függően, hogy ti ketten milyen hangulatban voltatok éppen, vagy egy
bizonyos napon milyen állapotban volt a kapcsolatotok, a jó bármelyik
pillanatban elromolhatott. Kiskoromban visszatérő rémálmom volt,
hogy megnyílik alattam a föld, és a lyukon átzuhanok egy másik
dimenzióba, ahol azután újra kezdődik az egész. Ezeket az álmokat
nem túl nehéz megfejteni: gyerekkori világomban a padló nem volt
padló.” És semmi kétség: padló vagy stabil kötődés nélkül az ifjú
ember hiába küszködik, nem talál biztos talajt, amelyről
megtapasztalhatná az életet.
Hiába szerettük nagyon a három gyerekünket, Rae és én nem
tudtuk, hogyan teremtsük meg számukra azt a biztonságos
környezetet, amelyre szükségük volt, mert a saját neveltetésünkből is
hiányzott néhány nélkülözhetetlen réteg. De 20. század végi életünk
sem segített a szükséges miliő kialakításában: kapcsolatunkat sok
feszültség nehezítette, ráadásul hajlamossá váltam a
munkaalkoholizmusra, amelyet az orvosi képzéssel és munkával járó
kényszerek is állandósítottak és felerősítettek. És a korlátaink nem
voltak egyediek.
Honnan ered a biztonságérzet? Ismétlem, a szülővel fenntartott
meleg, odafigyelő kapcsolat a legfontosabb összetevője. A Duke
Egyetemen 2010-ben született tanulmány szerint „a korai
gondoskodás és melegség hosszan, egészen a felnőttkorig tartó
pozitív hatást gyakorol a lelki egészségre”. A tudósok majd ötszáz
anya-gyerek párost vizsgáltak, feljegyezték, hogy az anyák mekkora
odaadással ápolják nyolc hónapos csecsemőjüket: olyan kategóriákba
sorolták őket, mint a „meleg” vagy „esetenként negatív” vagy
„simogat” vagy „túlzó” a majomszeretettel vagy a gyengédséggel. A
legtöbb anya a „meleg” kategóriába került, körülbelül másfél
százalékukat minősítették „túlzónak”. Több mint három évtizeddel
később a felnőtt gyerekek számos vizsgálaton estek át, felmérték a
lelki egészségüket, az érzelmi problémáikat és a szorongásukat. Azok
a felnőttek szorongtak a legkevésbé, akik csecsemőkorukban a
legerősebb anyai érzések között növekedtek.9 A kutatás vezetője
megkockáztatta, hogy „a szeretetet talán nem lehet túlzásba vinni…
Társadalomszervezési szempontból ez az eredmény is azon kutatások
meglátásait erősíti, amelyek szerint több időt kellene biztosítanunk az
anyáknak és apáknak, hogy szerethessék a gyerekeiket.” Úgy
gondolom, egy kultúra elmebajának jele, ha valami, ami ennyire
elemi és alapvető, olyan komoly veszélybe kerülhet, hogy
„társadalomszervezési eszközökkel” kellene megvédeni.
Sokáig azt feltételezték, hogy a csecsemők kizárólag azért
kötődnek a róluk gondoskodókhoz, mert kiszolgáltatottak, és ételre,
melegre, védelemre vágynak. Ma már tudjuk, hogy a szociális és
érzelmi szükségleteket szintén kiradírozhatatlanul az
idegrendszerünkbe kódolta az evolúció, és az optimális fejlődéshez
ezekről az igényekről is gondoskodni kell. Jaak Panksepp idegtudós az
e szükségleteket irányító agyi apparátust PÁNIK/GYÁSZ rendszernek
nevezte, mert biztonságos kötődés hiányában ezek az érzelmek úgy
kapcsolnak be, mint az autókban a riasztó. A tanulság:
alapbeállítódásunk a kötődés, a más emberekkel fenntartott
kapcsolat; az ehhez szükséges képesség a rólunk gondoskodókkal
kiépített szoros viszony segítségével alakul ki. Az alapbeállítódás
ráadásul kétirányú: dr. Panksepp szavai szerint a gyerekek „sírni
születtek”, méghozzá pontosan azért, hogy aktiválják a szülők
gondoskodó agyi szerkezetét és szerető viselkedését – amit ő a
{46}
GONDOSKODÁS rendszerének nevezett.
Ezt hallva eszembe jutott az anyám naplója. Ezúttal nincs szó sem
a háborúról, sem a nácikról – csak egy huszonnégy éves nőről, aki a
kulturális normák szorításában szeretni szeretné a kisgyerekét. A
normák részét képezik azok az orvosi tanácsok is, amelyek
ellenkeznek a szülői ösztöneivel. A háziorvos a kor elfogadott
gyakorlata szerint előírta, hogy szigorú rend szerint etessenek.
Anyám, egy doktor kötelességtudó lánya, nem mert ellentmondani.
Néhány hetes voltam, és ő még a kórházban feküdt, amikor ezt írta:

Na, most tényleg megkapom tőled a magamét. A

változatosság kedvéért éjjel fél egytől kettőig üvöltöttél,
 amikor bejött a nővér, és azt javasolta, hogy legalább egy
kicsit szoptassalak meg, és akkor végre elaludtál. Mohó
kisfiam, határozottan figyelmeztetlek, hogy ebből nem
csinálunk rendszert. Sőt, hamarosan a reggel hétkor
kezdődő szoptatást is abba kell hagynunk. Hidd el, drága
kisfiam, megszakad a szívem, amikor hallom, milyen
keservesen panaszkodsz, de már elég nagy fickó vagy
hozzá, hogy megértsd, már elnézést a szóért, az éjszaka
alvásra való, nem evésre.

Anyám az orvos tanácsainak megfelelően kilencven hosszú percen át

tűrte kétségbeesett bömbölésemet meg a saját elkeseredését, és
amennyire tőle telt, azzal a nyers humorral próbálta túltenni magát
rajta, amelyet egészen 2001-ig, az élete végéig megőrzött.
Ma, amikor a szülő-gyerek kötődés neurobiológiájában jártasan
olvasom újra ezt a szöveget, a lelki szemeim előtt rögtön megjelenik
egy fiatal nő, akinek az agyában működő, Panksepp-féle ösztönös
GONDOSKODÁS rendszer ellentmond a bevett kulturális szokásoknak.
Anyai szíve majd megszakad, de megadja magát az orvostudomány
természetellenes parancsainak.
És mi a helyzet az elsárgult lapokon említett csecsemővel? Ő mit él
át? Úgy három évtizeddel később, 1975-ben Jean Liedloff arra
figyelmeztette olvasóit Az elveszett boldogság nyomában című
könyvében, hogy „az aktuális divat azt diktálja, hagyjuk sírni a babát
kifulladásig, míg végül feladja, ledermed, és végre »jó baba« lesz
belőle”.10 És tény, ami tény, nagyon rendes kisgyerek lettem. Egyszer,
úgy négy-öt éves koromban, még napfelkelte előtt csendesen
feküdtem az ágyamban, és a megváltoztathatatlanba beletörődve
tűrtem a középfülgyulladással járó, késszúrásokhoz hasonló
fájdalmat, igyekeztem halkan sírni, hogy fel ne ébresszem alvó
szüleimet.
Semmi kétség, a végeredmény homlokegyenest ellenkezik a
legtöbb szülő szándékaival, de az a gyerek, akinek nem reagálnak a
sírására, aki nem kap enni, nem szorítják a szülő meleg testéhez,
amikor rátör a félelem, szavak nélkül is egyértelmű leckét kap: a
szükségleteit nem fogják kielégíteni, csupán folyamatos küzdelem
árán találhat nyugalmat és békességet, és jelenlegi állapotában nem
lehet szeretni. Ha alaposan megvizsgálom agyam PÁNIK/GYÁSZ
rendszerét, valószínűnek tűnik, hogy amikor szegény anyám nem
reagált rám, elősegítette, hogy belém égjenek azok a leküzdhetetlen
hajlamaim, amelyek a rendszer túlműködését jelzik: a szorongás és a
depresszió. „Ha nem gondoskodnak megfelelően az agyunkról – írja
Darcia Narvaez –, akkor az idővel egyre könnyebben reagál majd a
stresszre, és a túlélési rendszereink átveszik az irányítását: a félelem,
a pánik, a harag lesz az úr.” Mintha nem tudnám.
„A kérdés arra szűkül – magyarázta nekem Gordon Neufeld –, hogy
mik a gyerek tovább nem csökkenthető szükségletei.” A „tovább nem
csökkenthető szükségleteken” azt értette, hogy aki nem kapja meg
őket, az nem fogja kiteljesíteni a benne meglévő lehetőségeket,
amelyeket a természet ruházott rá – vagyis elmaradásuk negatív
következményekkel jár. A doktor a következőket mondta az Európai
Parlament előtt: „Nem az iskola vagy a tanulás vagy a genetika a
lényeg, valóságos kifejlődésre van szükség ahhoz, hogy valaki igazán
emberré, humánus emberré váljon.” A fejlődés, a beérés nem
tanítható: sem hízelgéssel, sem kényszerítéssel nem vehetünk rá egy
gyereket. Az a dolgunk, hogy biztosítsuk számára az összes olyan
körülményt, amely kielégíti a tovább nem csökkenthető szükségleteit;
ha az megvan, a természet már többé-kevésbé intézi a továbbiakat.
Dr. Neufeld okos megfogalmazása szerint az emberi fejlődésnek négy
tovább nem csökkenthető szükséglet az alapja. Ezek egymás mellett
és piramisszerűen egymásra épülve is léteznek. Az olvasóimra bízom,
hogy eldöntsék, milyen mértékben adja meg őket korunk kultúrája a
gyerekeinknek – vagy milyen mértékben fosztja meg őket tőlük.{47}

1. A kötődéses kapcsolat: a gyerekek szorosan kapcsolódnak és

kötődnek azokhoz, akik felelősek értük.
Gondolják csak végig, hogy miképpen változott életem első napjaiban
és heteiben frusztrációvá a kötődésre irányuló idegrendszeri elvárás,
amelyet több évmilliónyi evolúció ültetett újszülöttagyamba. Ne
feledkezzenek meg róla, hogy a lényeg a gyerek érzése; egyáltalán
nem számít, hogy mennyire szeretik őt a szülei, vagy milyen erősnek
érzik a hozzá fűződő kapcsolatukat. Sok fiatal és jó szándékú anya és
apa elköveti azt a hibát, hogy a gyerekkel fenntartott kapcsolatot a
saját érzéseik és a saját kötődésük élményén mérik le (például én és
a feleségem is ezt tettük). Pedig igazából nem az a fontos, amit a
gyereknek küldenek, hanem amit a gyerek kap. A viszonylag érett
és/vagy sok segítségben részesülő szülők képesek úgy ráhangolódni a
gyerekük érzelmi szükségleteire, hogy megkülönböztessék őket a
saját lelki igényeiktől.

2. A kötődéses biztonság érzése, amelynek birtokában a gyerek

megpihenhet, és nem kell megküzdenie azért a jogért, hogy önmaga
lehessen.
Ha végre kialakul az alapvető biztonságérzet, akkor a csecsemő
békésen ellazulhat. Ezt az állapotot dr. Neufeld „pihenésnek” nevezi;
ilyenkor a gyereknek semmit sem kell tennie a szüleihez kapcsolódó
kötődésért, és nem kell megdolgoznia a harmónia fenntartásáért. Ez
az állapot a termőtalaj, amelyben az egészséges fejlődés gyökerei
megkapaszkodhatnak. Igen valószínű, hogy erről a kiindulópontról el
fog indulni az érzelmi, közösségi és értelmi fejlődés.
Hiába szeretett az anyám, a születésem pillanatától kezdve
folyamatosan küzdenem kellett – nincs békességük az ártatlanoknak!
Félig komolyan gondolt, szorongó viccével ellentétben, amely szerint
háromhetes korom előtt már „elég nagy fickó” lehetek ahhoz, hogy
megértsem, „az éjszaka alvásra való, nem evésre”, még évekre
voltam attól, hogy valóban meg tudjak bármit érteni – a legkevésbé
azt, hogy le kell cserélnem a szükségleteimet.

3. Az érzelmek átélésének lehetősége, különös tekintettel a

fájdalomra, haragra, szomorúságra és nyűgösségre – másképp
fogalmazva: olyan biztonságérzet, amely a sebezhetőséget is
megengedi.
„Mivel a fejlődés motorja az érzelem, ha a gyerekek elveszítik a
pozitív érzéseiket, akkor benne ragadnak az éretlenségben” –
magyarázta Neufeld. Az érzelmek akkor maradnak elérhetők a
számukra, ha a környezet lehetővé teszi a biztonságos megélésüket –
ami azt jelenti, hogy ha kifejezik az érzéseiket, az nem fenyegeti a
szüleikkel fenntartott kötődő kapcsolatukat.
 Lassacskán kezdjük megérteni, hogy kultúránkban miért van olyan
sok gyerek elzárva a saját autentikus érzéseitől.{48} Ismerve
társadalmunk alkalmazkodást parancsoló elvárásait, amelyeket a
behaviorista „szakértők” bőségesen osztogatott nevelési tanácsai
erősítenek, nem is csoda, hogy így történik. Gondolják csak végig,
amit Jordan Peterson pszichológus és szupersikeres szerző ír: „A
dühös gyereknek egyedül kell ücsörögnie, amíg le nem csillapodik.
Utána visszatérhet a normális élethez. Ez azt jelenti, hogy a gyerek
nyer – és nem a dühe. A szabály ennyi: »ha normálisan tudsz
viselkedni, gyere, legyél velünk«. Ez jó üzlet a gyereknek, a szülőnek,
mindenkinek.”11
Tényleg? Figyeljük csak meg, milyen feltételezésből indul ki a
szerző: a kisgyerek dühe nem normális, és nem fogadható el. Habár
a csecsemőnek veleszületett igénye a feltétel nélküli gondoskodás,
nála bármilyen pozitív reakció feltételhez kötött. A gyereket nem azon
az alapon kell elfogadni, hogy ki ő, hanem hogy milyen. A probléma a
következő: lehet, hogy a viselkedésmódosító meccset a szülő nyeri
meg, de a gyerek mindenképpen veszít. Ugyanis beleépül a félelem,
hogy ha felszínre kerülnek az érzelmei, akkor visszautasítják. Ez pedig
a testi-lelki egészségét is komolyan károsíthatja. Az érzelmek
kifejezése elnyomható, még a tudatos megélésük is gátolható, de az
érzelem maga olyan energia, amelyet nem lehet megszüntetni. Ha
bizonyos érzéseket száműzünk a tudatból, azzal csak a föld alá, az
érzelmek zárt pincéjébe kényszerítjük őket, ahonnan hosszú ideig
kísérteni fognak.
Saját példámból tudom: amikor fiatal koromban megkeményítettem
a szívem, hogy megvédjem magam a saját fájdalmamtól, azzal
nemcsak a bánattól, hanem az örömtől is elzárkóztam. Az öröm
újrafelfedezése – vagy inkább második felfedezése – máig az egyik
életfeladatom maradt.

4. Az érést előrelendítő kötetlen játék.

A játék nem gyerekes frivolitás, amelyből „ki kell nőni”, hanem
minden emlős egészséges fejlődésének a feltétele. Jaak Panksepp
nevet is adott az idegrendszer azon részének, amely a PÁNIK/GYÁSZ-hoz
és a GONDOSKODÁS-hoz hasonló rendszer, de a teljes kikapcsolódást
irányítja. „A JÁTÉK rendszer – írta – az epigenetikus fejlődésben és a
neocortex (új agykéreg) kialakulásában is különösen fontos szerepet
játszhat.” Megállapította, hogy ha kisgyerekkorban hiányoznak az
erős kapcsolatok, és elmarad a korai játék, az olyan betegségek
kialakulásához járulhat hozzá, mint az ADHD, valamit a felnőttkori
ingerlékenység és agresszió.12 Biztosan nem kezdődik önazonos játék
– amely konkrét cél nélküli, interaktív, örömteli, fantáziadús, és, bár
ez manapság egyre ritkább, ember és ember közötti –, amíg a gyerek
stresszel és hiányt szenved. Sem akkor, ha a gyerek figyelmét eltereli
és megbűvöli a digitális technológia; ezt a nyugtalanító fejleményt a
13. fejezetben alaposabban is megvizsgáljuk.
Ha a fejlődés célja nagy általánosságban az, hogy a gyerekek
átérezzék, milyen gondoskodó világban léteznek – Raffi csodás
megfogalmazása szerint: „hogy milyen érzés embernek lenni” –,
akkor mi alaposan eltévedtünk. A szülőket csak az a kultúra tudja
támogatni a gyerekeik tovább nem csökkenthető szükségleteinek
kielégítése során, amelyik rendezetten működik, és a Természet
parancsainak megfelelő társadalmi szerkezetet tart fenn. A következő
fejezetekben megvizsgáljuk, hogy gyerekeink igényei közül miért és
mi módon marad olyan sok kielégítetlenül.
Terhes önarckép. Rae Máté, vegyes technika, 1988. Rae az e fejezetben leírt
terhességének első felében alkotta ezt a képet
 10. fejezet

Bajok a küszöbön
Mielőtt világra jövünk

Az én Tristramom balsorsa kilenc hónappal

annak előtte kezdetét vette már, hogy a világra
jött.
Laurence Sterne:
Tristram Shandy úr
élete és gondolatai
(1759){49}

Drága fiam/lányom! Érzem, ahogy rugdalsz. Rettentően

szomorú, bátortalan és ijedt vagyok éppen, de szeretlek, és
a világ minden szeretetével foglak védeni és táplálni. Az
adrenalin, amit érzel, nem miattad termelődött és árad szét
bennem. Egy nap majd mesélek neked a terhességemről, és
remélem, hogy ha bizonytalan vagy fájdalmas emlékeket
hordozol majd, az igazság hallatán tovább tudsz lépni rajtuk.
Drága kis gyermekem, az apukád is szeretni fog, amikor
találkoztok végre. Ő nem érzi a testében, ahogy mozogsz,
én viszont érezlek.

Így írt a feleségem, amikor a nem tervezett harmadik gyerekünket

várta. Nehéz időszakot éltünk át mindketten, de főleg Rae.
Boldogtalan volt, szorongott és idegeskedett; ami az öröm és a
kölcsönös felkészülés időszaka lehetett volna, magányos
kulimunkának érződött a számára. Én, a történetben szereplő apuka
a negyvenes éveim közepén jártam, kívülről nézve sikeres orvosnak
és rovatvezetőnek látszottam. De ki voltam a magam számára és
otthon, a világ szeme elől elrejtőzve? Egy depressziós, szorongó,
pszichológiai szempontból kialakulatlan férfi, aki még sok évig nem
vett tudomást a mély sebeiről; egy férfi, akinek a családja viselte el
tévúton járó, kiszámíthatatlan, érzelmileg ellenséges viselkedését;
egy férfi, akinek munkamániája otthon a fizikai és érzelmi távollét,
sőt, a közömbösség formáját vette fel; egy férfi, aki a saját belső
drámájának rabja lett, és nem tudta, hogy felelős a tetteiért, a
lelkiállapotáért és ezeknek a családjára, sőt, a születendő gyerekére
gyakorolt hatásáért.
A benne növekvő gyereknek írt naplóformájú levelek azt mutatják,
hogy Rae intuitíven sok mindent jóval előttem megértett az emberi
fejlődésből és abból a dinamikából, amely mai kultúránkban olyan
gyakran letér természetes útjáról. A traumáról szóló fejezetben már
rámutattam, hogy mielőtt környezetünk teremtői leszünk, már a
teremtményei vagyunk. Még mielőtt kifejlesztenénk magunkban azt a
képességet, amelynek segítségével részt vállalhatunk univerzumunk
megalkotásából, a világ már formál minket. De milyen eszközökkel?
Kezdetben a szüleink testének, lelkének és körülményeinek
segítségével, akiket szintén az őket körülvevő világ állapota és a
megelőző generációk története alakított: így aztán a testelménk az
életünk legelejétől (a fogantatástól) kezdve egy tágabb kultúra
terméke.
Mielőtt továbbhaladnánk, mindenkit figyelmeztetnem kell: számos
olvasóm érez majd némi riadalmat, amikor a „fogantatástól kezdve”
szavakat olvassa, mert az abortusz szabályozásáról szóló, jelenleg is
folyó kulturális/vallási vita során súlyosan átpolitizálták ezt a
kifejezést. Sokaknak fel fog tűnni, hogy a meg nem született gyermek
szükségleteinek tudományosan megalapozott elismerése az
abortuszellenes/életvédő kampány eszközévé válhat. Egy okkal több,
hogy nagyon egyértelműen fogalmazzam meg, mi az, amire
gondolok, és mi az, amire nem. Orvos vagyok, ezért pontosan tudom,
milyen szenvedést okozhat, ha egy nő helyett mások akarják
kimondani az utolsó szót. Sem ebben a fejezetben, sem ebben a
könyvben nincs olyan érv, amely ebben a különösen fontos ügyben
kétségbe vonná az önálló döntés jogát.
 Soha nem múlt még ilyen sok azon, hogy az emberi fejlődésről és a
méhtől a sírig tartó életpályáról beszéljünk. Miközben igen kényes
ügyről van szó. Egyrészt nehéz és gyakran fájdalmas is nyíltan
szembenézni valamivel, amiben a gyerekek mint áldozatok
szerepelnek. Még rosszabb, hogy amikor ez a téma felmerül, az
anyák és apák is úgy érezhetik, hogy elítélik, ostorozzák vagy
vádolják őket, ami duplán kellemetlen: először azért, mert
kultúránkban túl sok szülő – ez rám háromszorosan is vonatkozik –
már eleve súlyos bűntudattal él, és úgy érzi, mentegetőznie kell,
másodszor azért, mert a hibáztatás nem segít, és a legkevésbé sem
jogos. A tőlünk telhető legjobb teljesítményt nyújtjuk. Az a határozott
véleményem – igazából az egész könyvnek ezért láttam neki –, hogy
a legjobb teljesítményünk megérdemli, hogy még jobb legyen, és
lehet is jobb, ha felhasználjuk a témában egyre szaporodó és már
hozzáférhető tudást. A folyamat olyan részeit szeretném
megvilágítani, amelyeket az egész kultúránknak meg kellene értenie.
Ez és a következő fejezet életünk legeslegelejével kezdődik, és
felvázolja mai világunknak azt a kudarcát, hogy képtelen követni a
terhességnek és a születésnek az evolúció során kialakított fejlődési
mintáit.
A gyerekünk „bizonytalan vagy fájdalmas emlékei”, amelyeket Rae
a terhességi naplójában megjósolt, nem a költői ihlet termékei.
Tudatosan valószínűleg nem tudjuk felidézni a méhben átélt
élményeinket, de más formában azért megőrizzük őket: az emberi
organizmus sejtjeiben és idegrendszerében válnak érzelmi és idegi
bevésődéssé. Thomas Verny pszichiáter „egész testes emlékezetnek”
hívja ezt a folyamatot. Verny, aki az elsők között ismerte fel a méhen
belüli élmények érzelmi egészségre gyakorolt, hosszú távú hatását,
1982-ben jelentette meg forradalmi The Secret Life of the Unborn
Child (A meg nem született gyermek titkos élete) című könyvét.
Művének folytatásában a következőket írta: „A születés előtt, mielőtt
bármi fény vagy hang jutott volna a méhbe, a sejtjeinkben
raktározzuk el az életünk történetét és a vele járó tapasztalatokat.”1
Az elmúlt évtizedekben rengeteg új információ erősítette meg,
hogy a magzat zavartalan fejlődése szempontjából milyen fontos a
terhesség ideje alatt a nők fizikai környezete, egészsége és
kiegyensúlyozott érzelmi állapota. Szintén az elmúlt évtizedekben
alaposan megnőtt a depressziós, szorongó és más lelki problémákkal
küzdő gyerekek, kamaszok és fiatal emberek száma. Ilyen hirtelen
változásért biztosan nem lehet a géneket hibáztatni. Ha komolyan
meg szeretnénk fordítani a tendenciát, akkor tovább kell látnunk az
orrunknál, és a környezet felé kell fordítanunk a figyelmünket. „A
környezet nem a születéssel jelenik meg, a környezet akkor jelenik
meg, amikor először van valakinek környezete – mondta Robert
Sapolsky idegtudós. – Már az embriót is célba veszi mindaz az
információ, amely az anya keringésén, hormonszintjén és
tápanyagain keresztül jut el hozzá.”2
Az egyik első hatás az a stressz, amelyet a terhes anyák éreznek,
és többnyire érzelmi, gazdasági, személyes, szakmai vagy közösségi
okai vannak. Ahogy Ursula Volz-Boers orvos-pszichoanalitikus
rámutat: „Az élet a méh belsejében nem az a paradicsom, aminek
néhányan megpróbálják beállítani. Ott is részesülünk a szüleink
összes boldogságából, szorongásából és nehézségéből.”3 De persze a
legkorábbi tényezőknek is megvannak a maguk még korábbi
tényezői: nevezetesen az elviselhetetlen nyomás, amellyel a mai világ
a családi környezetre, a családra és a fejlődő gyerekre – sőt, az
epigenetika szerint még a DNS-eink aktiválására is – nehezedik. Végig
kell gondolnunk, hogy társadalmi berendezkedésünk – benne a
foglalkoztatás, az egészségügyi és a társadalombiztosítási rendszer –
mennyiben segíti vagy akadályozza a várandós nőket, hogy a még
meg nem született gyermekük szükségleteit tekinthessék a
legfontosabbnak.
Hány nőtől érdeklődnek a terhesgondozás során a lelki-és érzelmi
állapotáról, az otthoni vagy munkahelyi feszültségekről? Hány leendő
orvost tanítanak meg rá, hogy fel kellene tenni ezeket a kérdéseket?
Hány házastársnak magyarázzák el, hogy neki kell várandós partnerét
megvédenie a felesleges stressztől és munkától? Hány cég
gondoskodik terhes alkalmazottjairól? Az utolsó kérdésre különösen
szomorú a válasz: sok nő számol be arról, hogy a munkahelyén,
különösen a rosszabbul fizetett állások esetében, nem pártolják a
terhességet. De még ott is komoly nyomás nehezedik a nőkre, ahol
támogatják őket, ők pedig vállalják, hogy teljesítenek, előrehaladnak
és sikert aratnak ebben a munkaképességet istenítő világban. A
munka hazáig kíséri az asszonyokat.
Ahogy Rae megsejtette, az embrió pontosan érzi az anyja rossz
lelkiállapotát. „Kutatók a szívverés és a mozgás megfigyelésével
bizonyították, hogy a szorongó vagy depressziós anyák magzatai
másképpen reagálnak, mint az érzelmileg egészségesekéi – írta a The
New York Times egy jó régi, 2004-es cikkében. – A vizsgálat
kimutatta, hogy ezeknél a gyerekeknél később jelentősen megnőtt a
tanulási vagy viselkedési zavarok kockázata, és idővel saját maguk is
könnyebben váltak depresszióssá vagy szorongóvá.” Alapvető
neurotranszmitterekre, például a későbbi hangulatszabályozásban,
impulzuskontrollban, figyelemben, motivációban és az
agresszióirányításában kulcsszerepet játszó és a cikkben említett
tanulási, viselkedési és hangulatproblémákat is befolyásoló
szerotoninra és dopaminra is hatást gyakorol az anya prenatális
feszültsége. A terhesség alatt sokat stresszelő anyák újszülöttjeinek
agyában kisebb mennyiségben találhatók meg ezek az anyagok,
viszont magasabb a kortizol nevű stresszhormon szintje. Nem
meglepő, hogy e kutatás során az is kiderült, ezek az újszülöttek
rosszabbul tanulnak, kevésbé reagálnak a kívülről érkező hatásokra,
és ha valami felkavarja őket, kevésbé tudják megnyugtatni magukat.4
Létezik olyan adat, amely az agyban mért vegyületek szintjén túl is
bizonyítja, hogy az anya lelkiállapota a terhesség alatt és a szülés
után a gyerek fejlődő agyának a szerkezetét is alakítja. Dr. Nicole
Letourneau, az ápolóképzés professzora, a Calgaryi Egyetem szülő-
gyerek lelki egészség kutatásának vezetője és a kollégái egy
tudományos cikkükben leírták, hogy MRI-vizsgálatot végeztek
óvodások agyán, és azoknak a gyerekeknek a szürkeállománya, az
agykérge vékonyabbnak bizonyult, akiknek az anyja a terhesség 4–6.
hónapjában depressziós volt. Rámutattak, hogy az agyszkennelés
során felfedezett tünetek későbbi problémákat, például depressziót,
szorongást, rosszul működő impulzuskontrollt és figyelmi
nehézségeket is előre jelezhetnek.5 A szülés utáni depresszió hasonló
hatással jár, és azt jelzi, hogy a fejlődés során (születés előtt és után
is) léteznek bizonyos döntő fontosságú időszakok, amelyek alatt a
kisgyerek különösen kiszolgáltatott a környezetének. Ezek a
következtetések összecsengenek sok más szakcikkel, amelyek mind
azt állítják, hogy az anyai stressz hatást gyakorol az embrió agyi
struktúráira, például a félelmet és érzelmi reakciókat feldolgozó
amigdalára6 és bizonyos neurológiai betegségekre, például az
autizmusra is.7
Más kísérleti eredmények határozottan arra utalnak, hogy a méhen
belül elszenvedett stressz sok felnőttkori egészségügyi problémát tesz
valószínűbbé – a lelki egészség gondjaitól a magas vérnyomásig, a
szívbajtól a cukorbetegségig, az immunproblémáktól a gyulladásokig,
és a glükózanyagcsere zavarától a hormonális egyensúly
felborulásáig.8 A kutatók között – hogy egy nagy áttekintő cikket
idézzek – „általános egyetértés” alakult ki, amely szerint a
felnőttbetegségek gyerekkori eredete igazából már a méhben
kezdődik.9
Emlékeznek még a telomerekre, az egészség és az életkor
kromoszómajeleire? Ezek a kis szerkezetek is lerövidültek – vagyis idő
előtt megöregedtek – azokban a huszonöt éves felnőttekben, akiknek
az édesanyja a terhesség idején komoly stresszen esett át.10 Az
epigenetikáról szóló fejezetből tudhatjuk, hogy ha egy anya stressz-
szintje a terhesség alatt megemelkedik, az negatívan befolyásolhatja
utódjának genetikus működését, akinek talán a stresszre adott
reakciói sem lesznek már tökéletesek. A kutatások szerint ezek a
hatások akár az életközépig is elkísérhetik az embert.11
A terhesség idején átélt anyai stressz még a gyerek szegényes
bélflórájával – a baktériumok kevésbé egészséges választékával – is
összefügghet: ezt a napokkal vagy akár hónapokkal a születés után a
csecsemőktől vett székletmintákból állapították meg. Az eredmény: az
ilyen babák között gyakrabban előforduló bélbetegségek és allergia.12
(Az újszülött bélflórájának hiányosságai császármetszés után is
gyakran jelentkeznek, amikor a gyerek nem ment végig a
szülőcsatornán.)
Az anyai stressz közvetlen hatást gyakorol ugyan a kisded
fejlődésére és későbbi egészségi állapotára, de nem elszigetelten hat:
az interperszonális biológia ezúttal is jelentős szerepet játszik. Ahogy
Rae és az én esetemben is történt, bonyolult összefüggésrendszer
bontakozik ki a nő és az apa pszichológiai állapota között. Egy széles
körű svéd vizsgálat nemrégiben kimutatta, hogy ha az apa a
fogantatást megelőző évtől a második trimeszter végéig depressziós,
az majd negyven százalékkal növeli az extrém (a terhesség
huszonkettedik és harmincegyedik hete között lezajló) koraszülés
kockázatát. Vagyis erősebb hatása van, mint az anya
depressziójának, amely alig növeli az idő előtti (a harminckettedik
héten lezajló vagy későbbi) szülés lehetőségét.13 „Az apai
depresszióról azt is tudjuk, hogy befolyásolja a spermium minőségét,
epigenetikus hatást gyakorol a csecsemő DNS-ére és a méhlepény
működésére” – írta az egyik kutató.
Elsőre inkább szabálytalanságnak tűnhet, hogy az apai melankólia
nagyobb kockázatot jelent az anyainál. De mint mindig, ezúttal is a
kontextus a döntő. Mai világunkban a nemzés társadalmi környezete
a patriarchátus, egy olyan rendszer, amely a nőkre az élet minden
területén elviselhetetlenül stresszes szerepeket bíz – különösen az
intim kapcsolaton belül. Nem csak a gyereket hordják ki ők, általában
azt is tőlük várják el, hogy elmulasszák az életükben szereplő férfiak
pszichológiai-érzelmi szorongásait. Lehet, hogy az anyaság a
Természet parancsa, de a felnőtt férfiak fölötti anyáskodás egyszerre
természetellenes és elfogadhatatlan. Alig meglepő, hogy az apai
stresszt kiszervezik az anyának, aminek megint csak a gyerek, sőt
esetleg az embrió látja kárát.
Létezik egy nem túl meglepő társadalmi-gazdasági összefüggés is:
a Wayne Állami Egyetem szakemberei nemrégiben kis jövedelmű,
stresszhelyzetekkel bőven terhelt amerikai nagyvárosi lakosokat
vizsgáltak, és azoknál a terhes anyáknál, akik a harmadik trimeszter
idején fokozódó depresszióról, szorongásról, aggodalomról meg
stresszről számoltak be, a képalkotó vizsgálatok rendellenes agyi
kapcsolatokat mutattak ki.14 Mondanom sem kell, a fizikai tényezők,
például a táplálkozás és a levegő minősége összefügg a társadalmi-
gazdasági helyzettel, és hajlamossá tesz a depresszióra, szorongásra
vagy ADHD-ra.15 „A szegény emberek sok szempontból jobban ki
vannak téve mindennek, legyen az szennyezett levegő, stressz és a
többi – mutatott rá dr. Shanna Swan reproduktív endokrinológus, a
New York-i Mount Sinai Kórház gyógyító-megelőző
igazgatóhelyettese. – Ez társadalmi probléma, a változás sem egyéni
szinten fog bekövetkezni. Társadalmi szinten kell megoldani.”16 Ezek
szerint az esélyegyenlőtlenség még a legalapvetőbb biológiai
értelemben is a méhben kezdődik.17
Az ősi népek jóval az agyi képalkotó vizsgálatok, vérvizsgálatok,
ultrahang-és magzatiszívhang-vizsgálatok előtt ösztönösen értették a
méhen belüli világ szentségét. Egyszer itt, Brit Columbiában
őslakosokkal beszélgettem az addikcióról, és szóba hoztam néhány, a
terhesség idejéről szóló, az előbb idézettekhez hasonló cikket. A
találkozónk végén odajött hozzám egy fiatalember. „Tudja, a mi
klánunkban az volt a hagyomány, hogy ha az ember dühös vagy
feszült, akkor még a közelébe sem mehet egy terhes nőnek. Nem
akartuk, hogy az illető átadja a bajait a babának.” Vannak olyan
afrikai törzsek, amelyeknél a gyerekeket már akkor rituálisan
köszöntötték, amikor még az anyjuk hasában voltak, és olyan dalokat
is énekeltek nekik, amelyekkel később a születésüket ünnepelték.18
Képzeljék csak el, hogy egy régről ismerős dallamot és szöveget
hallanak, miközben ünnepélyesen átterelik önöket új otthonukba, a
külvilágba.
E kollektív hagyományok legtöbbje a gyarmatosítás és az
elmagányosodás áldozata lett, de még most is érdemes figyelnünk
rájuk, és tanulnunk belőlük.
„Tudjuk, hogy a szülés előtti depresszió és stressz előre jelezheti a
gyerek viselkedési problémáit – magyarázta beszélgetésünk során
Letourneau professzor. – Megpróbálhatjuk évekkel később kijavítani a
gyerek viselkedését, meg gyógyszerezhetjük is, vagy kezdhetjük
azzal, hogy a terhes nőnek nyújtunk támogatást.”
Támogatás. Ha olyan világot szeretnénk, amely támogatást nyújt
az anyáknak, először kérdezzük meg azokat, akik majd kapnak belőle,
hogy mit jelent számukra ez a szó. Én nemrégiben megkérdeztem
Raet – ha újrakezdhetném, akkor sokkal hamarabb megtenném –,
hogy akkoriban mi segített volna neki igazán. A válasza
felülmúlhatatlanul bölcs és pontos volt:
„Jól jött volna, ha egy közösség tagja vagyok. Ha egyetértés lett
volna a kultúránkban azzal kapcsolatban, hogy mi kell a
terhességhez. Segített volna, ha van olyan orvosom vagy szociális
munkásom vagy családtagom, aki kiáll mellettem. Ha az orvos
legalább egyszer megkérdezi, hogy mi a helyzet az érzelmeimmel…
Ha valaki felhívja a férjemet: »Tudsz róla, hogy ártasz a babának?
Fogalmam sincs, mi bajod van az életeddel, de most az a dolgod,
hogy védd meg a feleségedet és a gyereket, akit a szíve alatt hord!«
Mindenki értse meg, hogy a terhességnek olyannak kellene lennie,
mintha belépnénk egy szentélybe. Szent térben és időben járunk –
létrejön egy gyerek. Amikor egy nő teherbe esik, a lelki egészségről is
tanítani kellene. Ahogy a fizikai szüléssel kapcsolatban is léteznek
tanfolyamok, ugyanúgy szükség volna az érzelmi szülés oktatására is.
A nőnek a gyerekére kell koncentrálnia, és nem a férjére vagy a
munkájára. A férjnek – és mindenki másnak – a nő támogatása
legyen a legfontosabb. A szülőknek tudniuk kell, hogy közös feladatot
vállaltak: amíg a nő terhes, a férfi is terhes. A társadalomnak az
volna a dolga, hogy védje a terhes nőt, mert a gyerek kialakításában
mindenki részt vesz. Az egész világ kell hozzá, hogy egy baba
megszülessen.”
 11. fejezet

Van választásom?
Gyerekszülés a medikalizált
világban

A 21. század elején újra kell humanizálnunk a

születést, rá kell jönnünk, hogy a természet
uralásának is megvannak a korlátai.
Michel Odent{50}

Több évtizeden keresztül dolgoztam családorvosként, és ezalatt majd

ezer szülést vezettem le. Valamennyi szülő nő esetében a bevett
eljáráshoz tartozott, hogy – az egyetemen tanultaknak megfelelően –
gátmetszést csináljak. „Itt az ideje egy kis vágásnak” – mondtam
mindig, amikor a baba feje elérte a gátat, és ki akart bújni a
szülőcsatornából. Helyi érzéstelenítőt fecskendeztem a vagina
közelébe, néhány centis vágást ejtettem, „elkaptam” a babát, és
átadtam a nővérnek. Azután nekiláttam, hogy összevarrjam a sebet,
amelyet csináltam. Nem tudtam, hogy másképpen is lehetne.
Évekkel később néhány bábától halottam – akik az 1980-as évek
sötét középkorában még mindig törvényellenesen működtek itt, Brit
Columbiában –, hogy a legtöbb szülés során semmi szükség sincs
gátmetszésre. Épp egy természetes folyamat próbál lejátszódni,
magyarázták kedvesen, amely az én sebészi közbeavatkozásom
nélkül is lehetővé teszi a születést: ki gondolta volna? De újabb
meglepetések következtek. Kiderült, hogy a nők anélkül is tudnak
szülni, hogy kengyelbe szorítják a lábukat, és egy fémszerkentyűre
fektetik őket. „Próbáljon meg kakálni, miközben hanyatt fekszik, és a
magasba emeli a lábát” – tanácsolta az egyik bába, amikor
kétségeimet fejeztem ki. Az is újdonságként hatott rám, hogy ha
nincs komplikáció, akkor a legjobb rögtön az anyának adni az
újszülöttet, mert így kettejük bőre összeérhet. Továbbá nem kell a kis
jövevényt éles fényben ütögetni meg bökdösni, vagy műanyag
szívócsövet dugni a szájába. A köldökzsinórt sem kell azonnal elvágni:
jobb hagyni, amíg lüktet, és így további oxigént szállító
vörösvérsejteket juttat a baba szervezetébe.1 Tisztára olyan, mintha a
Természet tudná, hogy mit csinál.
Ezek a módszerek valaha eretnekségnek számítottak, mára
megbízható tudományos vizsgálatok támasztják alá őket. Az
orvosoknak végre megengedik – pontosabban szólva, meg kellene
engedni –, hogy jó lelkiismerettel támogassák azt, amit az emberek
„hivatásos” segítség nélkül sok százezer éven keresztül csináltak.
Anne Fadiman amerikai újságíró egy kiváló írása nagyon sokat elárul
az orvosi kultúrák közötti szembenállásról, amely az Egyesült
Államokba emigráló hmong asszonyokat szorongatja. Ezek az
Ázsiából érkezett nők makacsul ellenszegülnek a bevált gyakorlatnak,
és inkább a saját módszereik szerint akarnak eljárni. Ennek része,
hogy „szülés közben guggolnak, nem egyeznek bele, hogy
gátmetszéssel növeljék a vagina nyílását… Sok hmong asszonyt a
férje tart hátulról, nyállal masszírozza a felesége hasát, és a baba
megjelenése előtt hangosan dúdol.”2 Röviden szólva, hagyomány,
intuíció, velük született testérzékelés, a Természet és – minden
bizonnyal anélkül, hogy tudnának róla – a legmodernebb tudományos
vélemények segítik a hmong nőket.3 Nem beszélve a férjükről, aki szó
szerint a támaszuk volt.
A modern szülészetek megjelenése sok jót hozott, sok nőt és
gyereket óvott meg a felesleges szenvedéstől, betegségtől, haláltól. A
baj csak az, hogy a jelentős sikerek mellett, a nyugati orvoslás
általános megközelítésmódjával összhangban, a szülészetek
gyakorlata sem vesz tudomást az anya és gyereke valóságos és
természetes szükségleteiről – sőt, valójában gyakran kíméletlenül
átgázol rajtuk. Egy gyerek világrahozatala nem egyszerűen tolás és
húzás és vágás és nyomás. A születés az ember fejlődésének egyik
legfontosabb határpontja: valószínűleg életre szóló hatást gyakorol
ránk, hogy miképpen lépünk át rajta. A mai orvosi gyakorlat
betegségként kezeli a szülés folyamatát, és ezzel ellentmond a
Természet és az emberi test bölcsességének. Az a célja, hogy a
modern tudomány szempontjai szerint járjon el, és ami a
legfontosabb, ne okozzon kárt: az az igazi baj, hogy gyakran azt sem
tartja be, amit saját maga vállalt. Nem kell hátat fordítanunk az
orvoslás fantasztikus eredményeinek ahhoz, hogy elfogadjuk a
hagyományos, ősi tapasztalatban gyökerező bölcsességet. Egyszerre
hasznosíthatjuk mindkettőt.
Nem akarok a szülés egyetlen konkrét módja mellett sem érvelni,
legyen az „természetes” vagy más, ahogy elítélni sem szeretném
egyik lehetséges szokást sem. Még kevésbé tartom feladatomnak,
hogy ítéletet mondjak a nők saját, e különösen fontos pillanatot
meghatározó döntéseiről. Könyvem tárgyánál maradva csupán azt a
kulturális kontextust szeretném megvizsgálni, amelyen belül
manapság megszületik egy ilyen döntés – és ennek az is része, hogy
ki és hogyan hozza meg. Ahogyan Adrienne Rich költő írja az Of
Woman Born (Nőből született) című könyvében: „Ahhoz, hogy
minden nőnek végig valós döntési lehetősége maradjon, pontosan
meg kell értenünk azt az erőt és kiszolgáltatottságot, amelyet az
anyaság testesít meg a patriarchális kultúrában.” Ha a nőket életük
talán legfontosabb időszakában az orvosi ellátás passzív elfogadójává
redukálják, az dehumanizálja őket, és ez nem csak szóvirág: valóban
megzavarja azokat a fiziológiai, hormonális és pszichológiai
folyamatokat, amelyeket fajunk több millió év alatt fejlesztett ki, hogy
biztosítsák az anya és a baba között szükséges kapcsolatot és a
gyerek egészséges fejlődését.
Néhány évvel ezelőtt beszélgettem dr. Michel Odent-nal, akit a
természetes szülési eljárások úttörő szellemű alkalmazása tett
híressé.{51} „Meg kell szüntetnünk az ipari szemléletű gyerekszülést,
fel kell hagynunk azzal, hogy megzavarjuk az anya és az újszülött
közötti első kapcsolatot – mondta bájos francia akcentusával, és jót
nevetett. – Képzelje csak el, hogy az anyagorilla szül, maga pedig
megpróbálja elvenni tőle a babát. Rögtön meg fogja érteni, mit
nevezünk agresszív védelmező anyai ösztönnek. A civilizációnk hosszú
ideje elfojtja ezt az ösztönt.” A velünk született tudás elfojtása egyike
az orvostudomány kevéssé szerencsés szokásainak.
Egy józan rendszerben csak akkor kerülne sor orvosi
beavatkozásra, amikor a veszélyek csökkentése, az egészség
megóvása és az életben maradás biztosítása válik szükségessé. De
ehelyett ma mindig beavatkozunk. Elég egyértelmű példa a
császármetszések meredeken emelkedő száma: szükség esetén
életmentő, egyébként az életet tagadó eljárásról van szó. A
legpontosabb becslések szerint az egészséges folyamat megóvása
érdekében a szülések tíz–tizenöt százalékának kellene császárral
végződnie. Brit Columbiában, abban a tartományban, amelyben élek,
az arány megközelíti a negyven százalékot, és ez a világ számos
részén így van, de néhány országban még rosszabb a helyzet; 2000
és 2015 között világszerte megduplázódott a sebészi beavatkozással
végződő szülések száma. „Például Brazíliában és Kínában a kis
kockázatú szülések esetén, különösen az iskolázottabb nők körében
feltűnően magas a császármetszések száma” – olvasható egy
részletes, majd az egész földön fennálló helyzetet elemző
felmérésben, amely a The Lancetben jelent meg 2018-ban.4
Ez is elfogadható volna, ha létezne valamilyen „hozzáadott érték”,
amely a beavatkozás széles körű elterjedésének eredményeképpen
kimutatható, de nincs ilyen. „A császármetszések számát a szülések
tíz–tizenöt százalékában tekintik optimálisnak, az elmúlt harminc
évben tapasztalható növekedésnek az anya és a terhesség
szempontjából sincs számottevő haszna” – emeli ki a The Lancet
beszámolója.5 Még az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok
Kollégiuma is komoly aggodalmának adott hangot 2014-ben, amikor
azt írták, hogy „túl sokszor alkalmazzák a császármetszést”.6
„Ha biztonságos alternatívát keresünk a szülészeteknek, akkor újra
fel kell fedeznünk a bábákat” – mondta Odent 1986-ban egy szülésről
szóló konferencián, amikor az észak-amerikai orvosok még kézzel-
lábbal tiltakoztak a bábák hagyományos szerepének visszaállítása
ellen. Ez a harc sok helyen máig tart, míg más vidékeken a legjobb
esetben kelletlen béke uralkodik. „A bábaság újrafelfedezése azzal
egyenlő, hogy visszaadjuk a szülést a nőknek – tette hozzá Odent. –
Képzeljék el azt a jövőt, amelyben a sebészek kiszolgálják, nem pedig
irányítják a bábát és az anyát.”7 Gyakorlatilag azt javasolta, hogy az
orvoslás csupán segítse a Természetet, ne pórázon tartsa –
radikálisan újraértelmezte azt a kifejezést, hogy „orvosi jelenlét”.
Autonómiáról és alapvető emberi igényekről van szó. A szülés körüli
szokások jól kifejezik egy kultúra rejtett és nyíltan vállalt értékeit,
például abból a szempontból, hogy ki irányíthatja a folyamatot, és a
nőknek mennyi valóságos beleszólásuk van a saját testükkel
kapcsolatos döntésekbe. Kortárs kutatások szerint a szülészeteken
alkalmazott eljárások megzavarhatják a hormonális folyamatokat,
csökkenthetik ezek előnyeit, és új problémákat teremthetnek.8 Akkor
viszont mi magyarázza az orvosi beavatkozások egyre növekvő
számát? – kérdeztem Sarah Buckley-t, az Új-Zélandon élő orvost,
ügyvédet, a gyerekszülés normális fiziológiájáról szóló, elismert könyv
szerzőjét. Azt hittem, a válaszban csupa orvosi szempont szerepel
majd. De dr. Buckley nagyon érzékenyen reagált a tág értelemben
vett normalitás nevében zajló kultúravesztésre. „Az orvosok – mondta
– a társadalom anyákba vésendő elvárásainak ügynökei éppen akkor,
amikor az anyák védtelenek és sebezhetők. Azt állítják, hogy a
technológia fölötte áll a testnek, és a női test mindenképpen kudarcot
vall. A mai világ nyilvánvaló célja, hogy meggyőzze a nőket: a testük
eleve hibás, és a modern technológia segítségére szorulnak.” És ez
így folytatódik, tette hozzá, „a nevelés időszakában is, amelynek
során az anya a kulturális elvárásoknak megfelelő gyereket hoz létre”.
A rendszerszintű szexizmus miatt a nők valóban az ellenfél felé
emelkedő pályán játszanak, de a felesleges orvosi beavatkozásnak
konkrétabb oka is van, és az a nyugati egészségügy alapjai körül
keresendő: része a természetes folyamatokkal szembeni
bizalmatlanság, és a félelem attól, hogy ami elromolhat, az előbb-
utóbb el is fog romlani.{52} Michael Klein, a Brit Columbiai Női Kórház
családi ellátási részlegének egykori vezetője komoly kutatásokat
végzett a kórházi szülésekkel kapcsolatban. „Az ember nagyon
elfogult környezetben tanul, ahol a szülést ijesztőnek és veszélyesnek
tartják” – mondta, amikor erről kérdeztem. Az orvosképzésben
uralkodó paradigma „a szülést maximum egy baleset lehetőségének
tekinti, alkalomnak arra, hogy a medencefenék eltorzuljon. A nők fel
nem robbant bombák, akiket hatástalanítani kell.” Egyetemista
koromban és a szakmai gyakorlatokon arra tanítottak, hogy közelgő
bajra, komplikációra és a szüléssel járó veszélyekre készüljek.
Ameddig eljutottunk, azt már megúsztuk. A képzésem során sajnos
semmi sem terelt abba az irányba, hogy működjem együtt a
Természettel. A pácienseimre és a bábákra maradt, hogy
észrevétessék velem: a szülés nem mechanikus eljárás, amelynek
során kinyerjük a babát az anya testéből – mélyen bevésődött,
evolúciós okokból kialakult fiziológiai és érzelmi céljai vannak.
Egy Kaliforniában élő nőismerősöm, Sherri Dolman szenvedélyes és
elhúzódó küzdelmet folytatott a terhessége körüli autonómiáért. Bár
jól végződik, igazi egészségügyi rémtörténet, amit átélt. „Három éven
keresztül próbáltam teherbe esni – mesélte. – De attól kezdve, hogy
sikerült, már nem dönthettem sem a gyerekemről, sem magamról.
Ezt soha életemben nem fogom elfelejteni.” Dolmant
rákényszerítették a császármetszésre, pedig nem akarta, és ahogy
utólag bebizonyította, nem is volt rá szüksége. „Az orvosom nem
tisztelte a szándékaimat – mondta. – És nem hiszem, hogy önálló
emberi lénynek tekintett volna. Azt hiszem, azt gondolta, hogy úgyis
mindent jobban tud nálam. Egyetlen olyan eset sem jut eszembe,
amikor egy férfinak megmondanák, hogy mit tehet vagy nem tehet a
testével, de a nőkkel nap mint nap ez történik.”
Dolmannek harmincnégy éves korában már volt egy tizenhét éves
fia, aki akkor született, amikor még az anyja is riadt tinédzser volt.
Mivel a vajúdás – valószínűleg a stressz hatására – lassan haladt,
megcsászározták. A következő alkalommal mindenképpen
hagyományos módon szeretett volna szülni. A lánya háromévi
próbálkozás után fogant meg. „Az első pillanatban megfogadtam,
hogy ezúttal nem lesz császár. Úgy fogom megszülni a lányom, ahogy
a Természet szeretné. Bízni fogok a testemben, és az ehhez
szükséges segítség ott lesz mellettem.” El is végezte a munka rá eső
részét, nagyon sok orvost kikérdezett. „Mind azt mondták, hogy »akit
egyszer császároztak, azt mindig császározzák«. Arra sem voltak
hajlandók, hogy végiggondoljuk a lehetőségeket. »Elfogadom
páciensnek – mondták –, de császárra készülünk«.”
Orvosi szempontból a dokik hatalmasat tévedtek. Mire a kislány
megfogant, már régóta dokumentálták a császármetszést követő
hüvelyi szülés (VBAC) biztonságos voltát, egyértelművé vált, hogy a
feltételezett kockázat – a vajúdás során a méhösszehúzódások miatt
bekövetkező hegszétválás – elhanyagolható, és nem zárja ki a
természetes szülést. Egy perinatális szaktanácsadó, aki szkennerrel
alaposan megvizsgálta Dolman méhét, arra a következtetésre jutott,
hogy nincs nagyobb veszélynek kitéve, mint ha nem lett volna
korábban terhes. A képzésük során beléjük vert szabályok erejét jelzi,
hogy a nőgyógyászok továbbra is mást akartak. Az egyetlen orvos,
aki végül belement, hogy Dolman kívánságának megfelelően
alkalmazkodik a természetes úton lezajló folyamathoz, az utolsó
pillanatban visszariadt a feladattól.
Egy rutinszerű ultrahangvizsgálat után, amely nem mutatott
rendellenességet, Dolmant nem engedték haza a kórházból,
letartóztatással fenyegették, és erőszakkal rávették, hogy fogadja el a
sebészi beavatkozást. A megrázó élmény hatására „a poszttraumás
stressz-szindróma egy változatát éltem át – mondja. – A hétköznapi
feladataimat sem tudtam elvégezni. Úgy éreztem, kudarcot vallottam
mint anya, élete első perceiben nem tudtam sem megérinteni, sem
magamhoz ölelni a lányomat. Úgy éreztem, hiába van ott, nincs
hozzá közöm. Úgy éreztem, nincs kapcsolat kettőnk között. Ha
szüksége volt rám, sírt, de nem éreztem úgy, hogy elég volnék neki.
Életének első évében mindennap álomba sírtam magam.”
A következő két szülés elhozta a megváltást, mert Dolman
visszaszerezte a lehetőséget, hogy ő döntsön saját magáról.
Harmadik terhességének végén egy bába segítségével örömteli
hüvelyi szüléssel hozta világra a gyerekét. Habár „nagyon, nagyon
fájdalmas” volt, élete „legcsodálatosabb és legizgalmasabb
élményeként” írja le a történteket. Ahogy sok más nő is beszámol
róla, Dolmant is az lendítette túl a fájdalmon, hogy ő határozhatta el,
mi történjen vele. „Nem érdekelt, mennyit kínlódom, volt segítségem,
és én akartam így. Bármi történt, ez nagyon sok erőt adott – az volt a
lényeg, hogy tőlem függött, mi legyen a testemmel.” Miközben erről
beszélt, még tíz év elteltével is könnyek szöktek a szemébe. „Ezek
örömkönnyek – nyugtatott meg gyorsan. – A lányom folyton arra kér,
meséljem el neki, hogyan született. Elképesztően viccesnek tartja,
hogy amikor a testemre tették, lekakilt. Amikor ideérek a mesében,
mindig nagyokat nevet. Már az is szorosan összekapcsol minket, hogy
ezt elmondtam neki. Ez is az életünk része.” 2011-ben Dolman világra
hozta negyedik gyerekét, egy egészséges, több mint négykilós kisfiút.
Őt is természetes úton szülte, kórházban, bába felügyelete mellett: öt
évvel azután, hogy tíz szakvizsgázott nőgyógyász szigorúan
eltanácsolta ettől a vakmerőségtől.
A sikerek sosem egyformák, nem is kell annak lenniük. „Az orvosi
tapasztalataim arra tanítanak, hogy semmihez sem szabad túl
makacsul ragaszkodni – mondta Danielle, egy rezidens
aneszteziológus. – De elképzelésem és véleményem azért volt róla,
hogy mit szeretnék… Jó lett volna otthon, vízben szülni, azon a
tanyán, amit a közeli erdőben béreltünk.” De másképp alakult. Hosszú
és előrehaladást nem hozó otthoni vajúdás után a bába azt javasolta,
hogy menjenek be a kórházba, ahol az epidurális érzéstelenítés kis
pihenőhöz juttathatja az anyát. Oxitocin hormont kapott, hogy
felgyorsítsák a folyamatot, de az sem segített. Harminchat óra
intenzív vajúdás után Danielle elfogadta, hogy sebészi beavatkozásra
van szükség. Máig büszke örömmel gondol vissza arra, amit átélt.
Habár Danielle tapasztalatai sok mindenben különböznek a
Sherriétől, egy fontos szempontból hasonlítanak egymásra: az anya
úgy érezhette, övé a döntés joga. „Figyeltek rám. Mindenki időt
szakított rá, hogy meghallgassa, mit akarok mondani. Még a sebész
asszisztense, a környéken családorvosként dolgozó nő is bejött
hozzám. Bemutatkoztunk egymásnak, a szemembe nézett, teljesen
jelen volt. Aki csak ott volt, hozzájárult ahhoz, hogy biztonságban
érezzem magam.” E szavakban ott cseng a második szempont, amely
meghatározza egy nő tapasztalatainak minőségét: a biztonságé és a
támogatásé.
Az az egészségügyi rendszer, amely komolyan veszi a nők erejét és
sebezhetőségét, megadja nekik a lehetőséget, hogy a lehető legjobb
élményként éljék át a szülést. Ez a nézet hatja át azt a kincset érő
terhességi olvasókönyvet, amelyet a Brooklynban született, Brit
Columbiában élő bába, Ilana Stanger-Ross írt. A címe: A is for Advice
(The Reassuring Kind) – T, mint tanács (A megnyugtató fajta).
„Általában azok a nők számolnak be a szülés közben átélt nagyszerű
élményekről – írja –, akik úgy érzik, hogy értik az egyes döntések
okát, és elmondhatták a véleményüket. Ez a komplikációval járó
szülésekre is igaz azoknál, akik természetes szülésben reménykedtek
– még ha végül többféle orvosi beavatkozásra volt is szükség, és
császár lett a vége.”9
Aki a terhesség fiziológiájával ismerkedik, az a Természet belülről
fakadó bölcsességét és legnagyobb evolúciós eredményét, az emberi
testet csodálja. Biológiai szempontból ennyi a lényeg: az emlősök
vajúdása több, mint a gyerek kijuttatása a méhből. Felkészülés az
életre. A vajúdás a Természet terveinek megfelelően olyan hormonok
(például az ösztrogén, az oxitocin és a prolaktin) kiválasztását indítja
be, amelyek aktiválják az érzelmeket és a viselkedést irányító neurális
hálózatokat, hosszú és rövid távon is gondoskodnak az újszülött
jóllétéről: melegségről, táplálásról, kötődésről, védelemről és így
tovább. Másképpen fogalmazva, a születés lefekteti az anya-gyerek
kapcsolat alapjait, ami a gyerek korai fejlődését is alapvetően
meghatározza.10
Már néhány évtizedet eltöltöttem szülések levezetésével, de egy
kifejezés, amelyet Stanger-Ross a beszélgetésünk során használt,
eléggé meglepett: „szülészeti trauma”. „Van ilyen kifejezés –
jelentette ki beszélgetőtársam. – Sajnos sok nő érzi úgy, hogy a
szülés traumatikus élmény volt számára, és ez természetesen az
anya-gyerek kapcsolaton is nyomot hagy. Ha a szülés súlyosan
nyomasztó volt, az milyen hatást gyakorol arra a pillanatra, amikor az
anya végre a karjában tartja a babát?”
Tökéletes időzítéssel éppen aznap ismerkedtem meg e riasztó trend
egyik jellemző példájával, amikor befejeztem ezt a fejezetet. A Covid–
19 már egész New Yorkban elterjedt, és egy helyi újságíró
videóinterjút készített velem a járvány kapcsán. A beszélgetés közben
Courtney, most ezt a nevet adom neki, büszkén megmutatta három
hónapos babáját. Amikor megtudta, mivel foglalkozom éppen,
elmesélte a Mount Sinai Kórházban, New York egyik legnevesebb és
legtöbbre tartott szülészének keze között átélt szörnyű kalandját. A
történet olyan tiszta példája a normálisként elfogadott szülészeti
traumának, amennyire az csak lehetséges.
Courtney harminchét éves volt, egészséges, és eseménytelen
szülésre készült. A harmincadik hétben járt, amikor az orvosa felhívta,
és úgy közölte vele, mintha bírósági végzést ismertetne, hogy a kora
miatt a harminckilencedik héten beindítják a szülést. Az orvos azt
mondta, náluk ez a hivatalos eljárásrend mindenkinél, aki elmúlt
harmincöt. „Múlt májusban sétáltam be a rendelőjébe, és ő azóta
tudta, mennyi idős vagyok – magyarázta Courtney. – Annyira
meglepett, hogy tulajdonképpen egy szó nélkül letettem a telefont.
Innom kellett egy kis pohár bort. Nagyon összezavarodtam, egész
éjjel nem tudtam elaludni.” Innen pedig már csak lefelé vezetett az
út. „Hirtelen nyoma veszett a rugalmasságnak – idézte fel szomorúan
Courtney –, és rám kényszerítettek egy zsarnoki döntést. Nem
ilyenfajta gondoskodásra számítottam. Nem szoktam hozzá, hogy
orvosok erőszakosan vagy lekicsinylően beszéljenek velem. A
hangnem mérgezővé vált… és a doktor közben folyton azt
ismételgette, hogy »hataaaalmas a baba. Hataaaaalmas lesz a baba.«
Amire én azt mondtam: »Várjunk csak, én azt hallottam, hogy az
ultrahang híresen rosszul jósolja meg a súlyt.« »De nem a Sinaiban –
felelte erre ő. – Minimum négy kiló lesz.«” (A baba végül három és fél
kilóval született.)
Courtney-ban felmerült, hogy új nőgyógyászt keres, de a terhesség
vége felé járt, és továbbra is nagyon tisztelte orvosának hírnevét,
úgyhogy maradt. „A harmincnyolcadik héten már folyamatosan azt
mondogatta, hogy »ez nem néz ki jól, ebből nem lesz hüvelyi. Nem is
tudom, mit mondhatnék.« Én meg egyre csak azt ismételgettem,
hogy »komolyan nem akarok császárt«. Ez ment köztünk hétről hétre.
A terhességem utolsó három-négy hetében nagyon rossz
lelkiállapotban voltam, folyton sírtam, ideg-összeroppanásom volt… A
megbeszélt időben bementem a Mount Sinaiba, és szörnyű jelenet
következett. Három órát ültünk egy váróhelyiségben, egymillió dolog
történt egyszerre, és közben folyton azt mondtam a pasimnak, hogy
»mi az istent keresek én itt? Jogunk van hozzá, hogy hazamenjünk
Brooklynba, és természetes úton szüljek!«” Elszállt belőle az erő, az
ösztöneit elhallgattatták, életében nem érezte még magát ennyire
sebezhetőnek, egy agyondicsért szakorvos megalázta, és egyébként
is olyan kultúrában nevelkedett, amelyben a „szakértő” tekintélye
felülírja az ember saját véleményét. Courtney képtelen volt
megvédeni magát. Végül is ráállt, hogy felvegyék az osztályra, és
tizenöt órányi eredménytelen vajúdás után a sebészi beavatkozást is
elfogadta.
„Nagyon gyenge voltam. Hánytam. Olyan volt az egész, mint
valami rémálom. Azt mondtam: »Bassza meg, jöjjön a császár. Most
már tökmindegy.« Úgyhogy betoltak a műtőbe, és még a
műtőasztalon is elhánytam magam. Már teljesen kivoltam, zokogtam.
Halálra rémülten remegtem. Elkezdték a műtétet, és nagyon soká
tartott. Aztán azt mondja: »Nahát, nem tudtam, hogy ilyen erős
hasizmai vannak«. Azok voltak, mert húsz éve piláteszezem. Azt
gondoltam magamban: »Miért nem tudta? Kilenc hónapja
rendszeresen vizsgál, és hetek óta a műtétre készül.« Másnap reggel
meg azt mondta – ilyet ki se lehet találni –, hogy »felhívom a kórház
ultrahangos részlegét, és panaszt emelek a pontatlan súlymérésük
miatt«. Egy hétig voltam benn a kórházban, nem aludtam
éjszakánként, és csak sírtam, hogy mennyire elbántak velem.”
Megkérdeztem Courtney-t, felmerült-e benne, hogy inkább egy
bábánál szüljön. „Nem vagyok olyan balos – felelte. – Nem vagyok
olyan szélsőséges. Teljesen elfogadom a rendszert.”
Ne feledjük el, hogy ez a gyomorforgató történet kiváltságos, fehér,
középosztálybeli környezetben zajlott. A szegény nők, főleg, ha
színesek is, a vajúdás közben sokkal brutálisabb bánásmódban
részesülhetnek, a következmények pedig akár végzetesek is lehetnek.
Az Egészségügyi Világszervezet egy 2019-es jelentése szerint
„[világszerte] a nők negyvenkét százaléka nyilatkozott úgy, hogy
szülés közben a kórházban fizikai vagy szóbeli abúzus vagy
diszkrimináció áldozata lett. Volt, akit megütöttek, megpofoztak,
gúnyoltak, erőszakkal leszorítottak, és volt, akivel kiabáltak.”11 És ez
nem csak az úgynevezett harmadik világra jellemző. Nem olyan régen
az én hazámban is előkerült egy mobiltelefonos videófelvétel,
amelyen egy québeci kórház dolgozói gúnyolnak és megaláznak egy
vajúdó őslakos nőt. Az ápolók „bolondnak nevezték az asszonyt, azt
mondták, csak a szexre jó, és az lenne a legjobb, ha meghalna”. 12
Néhány perccel később meg is halt.
„Számomra az ideális szülési helyzet egy nő egyedül egy csendes
szobában. Csak egy nyugodtan kötögető bába ül mellette a
félhomályban.” Ezt Michel Odent mondta nekem – fanyar humorral,
de találóan reagált a szülést körülvevő sok káros körülményre: az
erős fényekre, a zajos gépekre, valamint az erőszakoskodó és
fontoskodó személyzetre.
És ezzel visszakanyarodunk az emberi természetről szóló fejezetben
szóba kerülő „alapvető elvárásokhoz”. Mi, minden más organizmushoz
hasonlóan, azzal az előfeltevéssel lépünk színre, hogy az élet
bizonyos előre meghatározott paramétereken belül fog kibontakozni.
Jól alkalmazkodó lények vagyunk, nagyon sok mindent elviselünk –
de annak ára van. „Egy trauma nélküli születésnél a baba
tapasztalatai bizonyosan azok, és csak azok, amik megfelelnek az ő
és az anyja ősi elvárásainak” – írja Jean Liedloff az őslakos erdei
társadalmakról szóló tanulmányában. Rámutat, hogy míg más
emlősök sötét, csendes, magányos helyszínt keresnek a szülés
idejére, mi szinte kiköveteljük a traumát: „Az acéleszközök
használata, az éles fények, a gumikesztyűk, a fertőtlenítő és
érzéstelenítő szaga, a hangos beszéd vagy a gépek zaja mind
szerepet játszhatnak benne”.13
Lehet, hogy mindenki azt hiszi, hogy ez így van rendben, de az
anyák tudják, mi fontos igazán. Máig emlékszem, ahogy első
szülésünk idején a feleségem azt suttogja nekem az ápolóról, aki
folyton azzal biztatta: „Nyomja, kislány, nyomja!”, hogy „légy szíves,
szólj annak a nőnek, hogy fogja be!”.{53} Ha valaki nem érzi
biztonságban magát, és nem talál lehetőséget érzelmi kapcsolódásra
– különösen, amikor érzékenyítő hormonok termelődnek benne –,
akkor begörcsöl a teste. A kórházakban nem törődnek azzal, hogy a
nők csendre, biztonságra, odafigyelésre vágynak, és ezzel bezárják a
kört: olyan rendellenességeket váltanak ki a vajúdás során, amelyek
miatt közbe kell lépniük.
Ilana Stanger-Ross azzal foglalta össze a hagyományos
bölcsességet és a modern tudományt, amit egy józanabb
rendszerben ki sem kellene mondani. „A vajúdó nőhöz úgy kell
közelednünk, mint egy minden szempontból egészséges emberhez,
aki élete szent, nagy pillanatát tapasztalja meg – mondta. – Nem
betegről van szó. Hanem egy vajúdó nőről – ami teljesen normális
helyzet.”
 12. fejezet

Kertészkedés a Holdon
Gyereknevelés nehezítésekkel

Mindannyian elvesztettük a gyerekeinket…

Nézzen rájuk, az isten szerelmére: az utcán
erőszakoskodnak, a plázákban szívnak, a tévé
előtt kábulnak. A felnőttkorom idején történt
valami szörnyű a gyerekeinkkel, ami elvette
őket tőlünk.
Russell Banks: The
Sweet Hereafter
(Eljövendő szép
napok)

A modern társadalom nevelési szakértelemmel van tele. Nézzenek

körül egy tetszőleges könyvesboltban, és jó pár polcot találnak majd,
amely roskadozik az anyákat és apákat segítő könyvek alatt.
Mindegyik kötet ugyanazon a nehéz terepen segít tájékozódni, a
fogantatástól az egyetemig vezető úton. Dúskálunk a szülői
blogokban, közösségimédia-csoportokban és online előadásokban. A
TED Talks honlap playlistjének egyik ajánlata: „Történetek a
gyereknevelés lövészárkaiból.” Ezt persze viccnek szánták, de sokan
értik, hogy kerül ide a háborús nyelvezet: a „jó szülőségért” folytatott
küzdelem olyan, mint egy elhúzódó csata, amelyet az idő, önmagunk
vagy akár a gyerekeink ellen vívunk. Mire a könyvesbolti polcok elé
lépünk, már utat vesztettünk, és segítséget keresünk. Jót akarunk a
gyerekeinknek, csak fogalmunk sincs, hogyan. Bár volna valamilyen
belső iránytűnk, amely segít!
 Van egy jó hírem: megvan az iránytű. Emberek vagyunk, ezért
mindannyian rendelkezünk vele, valamennyien fel vagyunk ruházva a
gyerekneveléssel kapcsolatos indíttatással és tehetséggel. De van egy
rossz hírem is: társadalmunk ellentmondást nehezen tűrő elvárásai és
aktuális előítéletei elidegenítenek e velünk született tudástól, pedig az
olyan mélyen benne gyökerezik a fajunkban, hogy tanítani nem,
csupán életre kelteni vagy elfojtani lehet.
Ebben a fejezetben megnézzük, hogy mi az a két módszer, amellyel
a nyugati kultúra normálisról kialakított elképzelései megnehezítik a
szülőséget: az egyik a vállalkozó szellemmel kapcsolatos ösztönünk
eróziója, a másik az olyan elmagányosító vagy nyomasztó
körülmények kialakítása, amelyek akadályozzák az egészséges
gyerekek felnevelését. Talán a világ minden tudására szükség van
ahhoz, hogy felneveljünk egy gyereket, de ehhez rögtön
hozzátehetjük: egy mérgező kultúra pont elég hozzá, hogy
elfelejtsük, mit kellene tennünk.

Az ösztönök elfojtása, ahogy a nagykönyvben áll

Nemrégiben hatalmas sikert aratott egy nevelési kézikönyv, amelyet

egy közgazdász írt, aki maga is anya ugyan, de nincs
fejlesztőpszichológusi képesítése. Emily Oster osztott-szorzott, és
megírta a Tudatos gyermeknevelés – Gyakorlati útmutató az első
három év útvesztőjéhez című könyvet. A szerző elég kevésre tart
néhány ősi szokást, például a szoptatást és az együtt alvást az
újszülöttel. Egy vele rokonszenvező cikk a New Yorkerben így
vélekedett erről: „E könyv rendszeresen visszatérő motívuma, hogy
az a fontos, amit a szülő annak tart. Hogy te mit akarsz.” A zajos
siker árulkodó: a vezérlő elv jelenleg nem a gyerek igényeihez,
hanem a szülő vágyaihoz alkalmazkodik. Elmondom, mi bajom ezzel:
a kulturális környezet mindig a saját képére formálja a benne élők
vágyait. Amit mi, nem természetes körülmények között élő felnőttek
jobbnak tartunk, az könnyen ellentmondásba kerülhet azzal, amit a
természetünk választana számunkra. Így fordulhat elő, hogy a szülők
manapság egy olyan kultúra ajánlatait fogadják el, amely elvesztette
kapcsolatát a gyerekeik fejlődési igényeivel, és már azt sem tudja,
hogy mire van szükségük a szülőknek ahhoz, hogy kielégíthessék
ezeket az igényeket.
Semmi kétségem afelől, hogy Oster jó szándékkal közelít a
témához. Körülbelül éppen akkor, amikor a könyv a boltokba került, a
The New York Timesban is megjelent egy véleménycikke, amely
online azt a címet kapta, hogy Az adatok, amelyekre minden
bűntudatos szülőnek szüksége van.1 Dicséretes szándék, ha valaki
meg szeretné szabadítani szülőtársait a szégyenérzettől. Most ne
törődjünk azzal a ténnyel, hogy a leggondosabban megválogatott
adatok sem hatásos ellenszerei a bűntudatnak, de mi van, ha ez a
probléma bonyolultabb? Mi van, ha a szorongás, amelyet a szülők
éreznek, nem az információ vagy a számadatok hiányáról árulkodik,
hanem arról, hogy mai kultúránk hatására már jó ideje
elidegenedtünk legbelső ösztöneinktől? Az ösztönök, ugyanúgy, mint
a gének, amelyekbe bele vannak kódolva, nem jelentkeznek
automatikusan vagy önszántukból. A megfelelő környezetnek kell
életre keltenie őket, és ha nem így történik, elveszítjük velük a
kapcsolatot. Ez ugyanúgy igaz az emberekre, mint az összes többi
állatra, amelyik számára nem természetes körülmények között
kénytelen élni. Fontoljuk meg azt a lehetőséget, hogy a „nevelési
szakemberek” mostanában megfigyelhető elszaporodása e
kapcsolatvesztés (és nem a megoldás) jele.
Persze a kora 21. századi kultúra nem kivétel ebből a szempontból.
A nyugati civilizáció története során, az emberi természettel
kapcsolatos elméletekhez hasonlóan, a gyereknevelésre irányuló
magatartások, módszerek és tantételek is mindig visszatükrözték – és
megtámogatták – a saját idejüket és helyüket. E lehangoló műsorban
gyerekgyilkosság, megfélemlítés és abúzus is szerepel: a maguk
korában természetesen mindet normálisnak tekintették. A 14. század
körül, ahogy Lloyd deMause pszichológiatörténész írja, „nem volt
népszerűbb kép annál, ahogy fizikailag alakítják a gyerekeket, akiket
lágy gipsznek vagy agyagnak tekintettek, amit formára kell püfölni”.2
Az volt a cél, hogy már a születéstől kezdve megtörjék a gyerek
független szellemét. A szerző szerint ez volt az az időszak, amikor a
nevelési kézikönyvek komolyan terjedni kezdtek.
A 19. században jelent meg az, amit DeMause szocializációs
eljárásnak nevez. E módszer célja a társadalmilag funkcionáló,
mindenkivel jól együttműködő – vagyis a társadalmi elvárásoknak
megfelelő – személyiség kialakítása. Ez a minta vált „valamennyi 20.
századi pszichológiai modell forrásává”. Az egyiket közülük a legendás
dr. Benjamin Spock tette híressé, aki milliók szemében a téma
leghitelesebb szakembere volt. A generációkat befolyásoló, hatalmas
sikerű, Dr. Spock csecsemő-és gyermekgondozása című könyvben a
jó doktor gyógymódot kínál arra, amit „az alvással szembeni krónikus
gyermekkori ellenállásnak” nevez. Ha nem akarjuk, hogy a gyerek
zsarnokká váljon – tanácsolja –, akkor „határozottan kívánjanak neki
jó éjszakát, menjenek ki habozás nélkül a szobából, és ne menjenek
be újra”. Igen, ezt írta: a csecsemő „zsarnok”, mert pszichológiailag
és érzelmileg arra van programozva, hogy az összes többi emlőshöz
hasonlóan testi közelségre vágyjon a szüleivel.
A legtöbb tanács, amelyet a szülők a „szakértőktől” és a
kortársaiktól kapnak, jórészt továbbra is a szocializációs eljárás
keretein belül marad. Nemrégiben Jordan Peterson is megmondta,
hogy szerinte miképpen formálódnak „a világ jól nevelt polgárai a
családon kívül”. Rengeteg példányban elkelt 12 szabály az élethez –
Így kerüld el a káoszt! című könyvében figyelmezteti a szülőket:
„Elvégre szeretjük a gyerekünket. Ha a viselkedése alapján
megutáljuk, gondoljunk csak bele, hogy milyen hatással lesz majd
másokra, akik sokkal kevésbé törődnek vele, mint mi. Ezek az
emberek sokkal súlyosabb büntetést szabhatnak ki rá… Ne hagyjuk,
hogy erre sor kerüljön! Jobb tudatni a szörnyecskénkkel, hogy mi
elfogadható, és mi nem.”3 A cél elérése érdekében Peterson
fenyegetést javasol.
A szocializáció valószínűleg finomabb módszer, mint amikor lélek
nélküli agyagnak tartják a kis lurkókat, de ez az eljárás sem azt tartja
lényegesnek, amire a gyereknek igazán szüksége van: ezúttal a
társadalom utasításai a legfontosabbak, amelyeket a szülő jó
szándékú, de öntudatlan ügynökként közvetít. Ha tudni szeretnénk,
milyen más módszerek léteznek még, tanulságos lehet olyan kultúrák
felé fordulnunk, amelyek a sajátunknál régebbiek, és közelebb állnak
a Természethez. Az ilyen kultúrákban nincs szükség „nevelési
szakemberekre”, mert a bölcsesség akár tanítással, akár egyszerű
utánzás segítségével generációról generációra száll. Egy idős krí
asszony, dr. Spock útmutatásának ellentmondva, egyszer azt mondta
nekem: „A mi törzsünkben a gyerekek kétéves korukig hozzá sem
értek a földhöz. Folyton a karunkban tartottuk őket.” Vagy hasonlítsuk
össze Peterson „szörnyecskékkel” kapcsolatos ötleteit azzal, ahogy
Ashley Montagu antropológus a Kanada északnyugati területein élő
netsilik inuitok nevelési gyakorlatát írja le: „A netsilik anya ugyan
rendkívül nehéz körülmények között él, mégis nyugodt marad,
melegséget és szerető gondoskodást sugároz a gyerekei felé. Sosem
szidja le, és nem korlátozza őket semmiben, de gondoskodik a
szükségleteikről.”4 Úgy tűnik, valahogy ezeknek a gyerekeknek is
sikerül a közösségük hasznos, és igen, szocializált tagjaivá válniuk –
még dr. Peterson szigorú figyelmeztetései nélkül is.
Ezek szerint a velünk született nevelési ösztön pont úgy van
kialakítva, hogy gondoskodjon a gyerek számára valamiről, amivel
sok „szakértő” szerint nem kell törődnünk: a gyerek fejlődésében
szerepet játszó igények kielégítésével.
És most jön a váratlan fordulat: Nem csak a gyerekek igényeiről
van szó. Valójában nem is beszélhetünk a gyerek igényeiről anélkül,
hogy ne vennénk számításba az anyáéit. „Nincs olyan, hogy
csecsemő – mondta egyszer D. W. Winnicott angol gyerekorvos. – Ha
valaki mutat nekem egyet, akkor nyilvánvalóan megmutat valaki mást
is, aki gondoskodik róla… Az ember egy gondoskodási párost lát…
Nem egy személy képezi az egységet, hanem a személy és a
környezete.”5 Vagy Ashley Montagu szavaival: „Amikor gyerek
születik, anya is születik. Nem kevés bizonyíték támasztja alá, hogy
ekkor és még utána hónapokon keresztül az anya jobban vágyik a
kapcsolatra, mint a gyerek.”6 És ez pont így jó: ha a gyerekről
gondoskodók nem kapnának beépített fiziológiai és lelki ösztönzést,
akkor a szülőség még inkább robotolásnak érződne, mint most. Ha a
gyerek igényeinek kielégítése nem okozna a szülőknek is örömet,
akkor kevesebb olyan vágy teljesülne, amely a csecsemő életben
maradásához szükséges. Interperszonális természetünk szabályai
szokásos nagyszerűségükkel azt parancsolják, hogy legyenek
kölcsönösek az igényeink. (Kultúránk működésének egyik
szerencsétlen hatása, hogy a stressz lefarag e velünk született
kielégülésekből, és ettől a szülői feladatok fárasztóbbak és
idegesítőbbek, mint eredetileg lenniük kellene.)
Adrienne Rich ír a kölcsönösségben rejlő, mélyen gyökerező
élvezetről: „Emlékszem, amikor a gyerekeimet szoptattam, láttam a
tágra nyílt szemüket, amely az enyémre szegeződött, és
megértettem, hogy szorosan össze vagyunk láncolva: nemcsak a száj
és a mell, hanem kettőnk tekintete segítségével – annak az érett,
pontosan céljára irányított sötétkék szemnek a mélysége, nyugalma,
szenvedélyessége segítségével. Emlékszem a testi örömre, ahogy a
telt mellemet szívja a baba, amikor a szenvedélyes zabálás
bűntudatos gyönyörét kivéve nem volt számomra más testi élmény a
világon.”7 Rich neurobiológiai szempontból telibe talált. Tanulmányok
szerint egy csecsemő mosolya ugyanazokat a jutalmazó területeket
stimulálják az anya agyában, mint a gyorséttermi menük vagy az
addiktív kábítószerek, ugyanazok a jutalmazó vegyületek termelődnek
tőle, és ugyanazt a hatást érik el.8 A Természet gátlástalan dealer.{54}
Az emlősök más összetett agyi rendszereihez hasonlóan a
kapcsolatokról gondoskodó idegterületek is az átélt tapasztalatoktól
függően aktiválódnak és fejlődnek – mindegy, hogy bálnákról,
csimpánzokról, patkányokról vagy emberekről van-e szó. A gondozás
neurális hálózatai akkor lépnek működésbe – mondjuk, akkor
kerülnek online –, ha egy bizonyos helyzet életre kelti, azután
fenntartja őket. A férfiaknak és nőknek is vannak látens neurális
hálózataik, amelyek a gyerekek óvásáról gondoskodnának, és „arra
várnak, hogy a megfelelő környezet felerősítse a bennük rejlő
lehetőséget”, ahogy Jaak Panksepp, a PÁNIK/GYÁSZ és GONDOSKODÁS
szisztéma megalkotója megfogalmazta. Dr. Panksepp azonosította és
feltérképezte azokat a konkrét agyi központokat, hálózatokat,
kapcsolatokat és a velük összefüggő neurokémiai folyamatokat,
amelyek „az anya és gyereke közötti érzelmek csodás táncát”
koreografálják. Közéjük tartoznak azok a kémiai jelátvivő anyagok,
például a vazopresszin, az oxitocin és az endorfinok – a test
természetes opiátjai –, amelyek a gyerek életben maradásához
szükséges gondoskodó szokások hatására kezdenek termelődni. Ne
feledjük, hogy a természetes úton folyó szülés közben is e vegyületek
keveréke, mondhatni, szeretetkoktélja szabadul fel, sőt, az anya és a
gyerek bőrének érintkezésekor vagy szoptatáskor szintén terjedni
kezd az anya szervezetében. Anya és gyereke fiziológiáját tehát
többek között az egymásra hatásuk irányítja, és e hatás – vagy e
hatás hiányának hatása – egy életre bevésődhet a gyerekbe.
Kölcsönhatás híján viszont erejüket vesztik a szülői ösztönök, és ez
hosszú időre befolyásolhatja az anya és gyereke közötti kapcsolatot.9
Ebből – és nem csak ebből – a szempontból kultúránk súlyosan
kapcsolathiányossá vált.
Ne feledjük, hogy a neolitikus forradalommal és a mezőgazdaság
kialakulásával kezdődő civilizáció csupán egy villanás fajunk hosszú
történetében, alig tizenkétezer év abból a több millióból, amelynek
során emberszabásúak járták a földet, és abból a maximum
kétszázezerből, amely az ember színre lépése óta eltelt. Előtte – és
sok helyen jóval tovább, sőt néhány elszigetelt tájon egészen
mostanáig – fajtársaink kis vadászó-gyűjtögető csoportokban éltek.
„Őseink (és unokatestvéreink, a kis csoportokban élő vadászó-
gyűjtögetők) egykori közös tapasztalatai közös alapot teremtettek az
emberi természet kialakulásához: az emberlét alapját” – írja dr.
Darcia Narvaez. Áttekintett egy kutatást, amely hét, szülés utáni
magatartásmintát azonosított; ezek mind megtalálhatók a vadászó-
gyűjtögető csoportoknál. E módszerek hozzák létre azt, amit ő „fejlett
fészeknek” nevez. Miközben az alábbi listát olvassák, kérem,
hasonlítsák össze az így átélhető tapasztalatokat azokkal, amelyeket
korunk átlagos csecsemője szerez.
A kultúránk okozta feszültségek közepette még az iskolázott,
középosztálybeli szülők sem könnyen elégítik ki az ilyen irányú
igényeket – ha egyáltalán tudnak a létezésükről:

• szülés körüli megnyugtató élmény,

• gyors reagálás a gyerek szükségleteire és a szorongás
megelőzése,
• sok érintés, állandó testi jelenlét, beleértve a mozgatással
egybekötött érintést (vivés, tartás),
• gyakori, a csecsemő kezdeményezésére induló szoptatás két–öt
éves korig, az átlagos elválasztási idő négy év,
• meleg, figyelmes felnőtt gondozók kis közössége,
• a pozitív közösségi támogatás klímája (anyának és gyermekének),
• kreatív, kötetlen játék a Természetben, többféle korú társsal.10

„A fészekhez az is hozzátartozik – magyarázta beszélgetésünk során

dr. Narvaez –, hogy a terhesség idején az anya kiegyensúlyozott, és
nem feszült; a szülés előtt megnyugtató élmények érik; a szülés
gyengéden zajlik; a babát és az anyát nem választják el egymástól; a
gyereket nem metélik körül;{55} elkerülnek minden fájdalmas
beavatkozást; a gyereket szoptatják; és az első évben vagy egész
gyerekkorában, sőt igazából egész életében gyakori, szerető
érintésben részesül.” Emlékezzenek vissza arra a szintén Narvaeztől
származó, a 8. fejezetben már említett felvetésre, hogy az ember
fajelhajló lett – lévén az egyetlen a földön, amely folyamatosan
megtagadja saját fajának veleszületett, a fejlődés során
nélkülözhetetlen szükségleteit. „Kultúránkban – mondta –
tulajdonképpen kidobjuk a fészekből a fiókákat. Megszabadulunk a
gyerekekben rejlő lehetőségek kibontását, a rendszereik szabályos
kialakulását segítő összetevők legtöbbjétől. Ez nevezem
fészekvesztésnek.”
Azoknál az őslakos törzseknél, amelyeknél a dél-amerikai
dzsungelben vendégeskedett, Jean Liedloff csupán egyszer vette
észre, hogy valaki eltér a gyerekek szülői fegyelmezését megkötő
szigorú szabályoktól. Jekana apát „egyszer láttam, amint türelmét
vesztette egyéves fiával szemben. Rákiabált, és valamilyen durva
mozdulatot is tett, ha jól láttam, talán még meg is ütötte. A baba
fülsiketítő ordításban tört ki, nyilvánvaló volt, hogy halálra rémült. Az
apa döbbenten állt, hogy mit váltott ki cselekedetével. Világos volt,
hogy a természet ellen vétett. Gyakran láttam a családot, hiszen a
szomszédban laktam, de soha többé nem tapasztaltam, hogy az apa
elvesztette volna a fia méltósága iránti tiszteletet.”11
A „méltóság” szó különösen feltűnő: vajon hányan gondolunk így a
csecsemőkre? De ez a mulasztás talán csak jobban megmutatja a
gyerekekkel kapcsolatos vakfoltjainkat. Gondoljanak bele: lehet, hogy
még soha nem beszéltek egy kisgyerek méltóságáról, arra viszont jó
esély van, hogy találkoztak már jó néhány méltatlankodó babával. A
szavak nem átvitt értelműek. Még a csecsemők is – vagy talán a
leginkább a csecsemők – tudnak róla, amikor megsértik vagy
figyelmen kívül hagyják a testi és érzelmi integritásukat. Liedloff kis
története összecseng dr. Narvaez vadászó-gyűjtögető csoportokra
vonatkozó meglátásával és azzal, amit a bennszülött kultúrákkal
kapcsolatban már sokan megfigyeltek: többé-kevésbé máig
ismeretlen maradt számukra a gyerek megütése. Amikor az európai
keresztények partra szálltak az Újvilágban, hogy Jézus megbocsátó
szellemét terjesszék, felháborodva látták, hogy az észak-amerikai
„vadak” nem alkalmaznak testi fenyítést a gyerekeikkel szemben.12
Ezzel ellentétben a puritán etikának része volt, hogy „használd a
botot és a feddést” – hogy egy 17. századi massachusettsi lelkész
szavaival éljek.13
Azóta sokat változott ez a szellemiség, de nem tűnt el teljesen. Aki
ragaszkodni akar a „nem lehet mentség a testi fenyítésre elméletéhez
– írja Jordan Peterson –, az azt is feltételezi, hogy a »nem« szó
kilátásba helyezett büntetés hiányában is hatékonyan működik egy
másik személynél”.14 A jó szándékú profnál a „másik személy” ebben
az esetben egy kétéves gyerek, akit más helyen a maga bájos
stílusában „eltökélt, vásott kölyök” néven említ. A behaviorista
elképzelésekkel átitatott Peterson számára a fegyelmezés gyakran a
gyerekek megijesztésével egyenértékű, amit azért tudunk könnyen
elérni, mert a felnőtt „nagyobb, erősebb és ügyesebb, mint a gyerek”,
és ezért helyt tud állni a fenyegetéseiért. Azzal büszkélkedik, hogy „a
lányomat egyetlen csúnya pillantással mozdulatlanná tudtam
dermeszteni”. A The Telegraph 2011-es és 2012-es szalagcímei is
jelzik, hogy Angliában egyáltalán nem ritka az ilyen hozzáállás. Túl
sokáig pihent a nádpálca – Már az is javít a fegyelmen, ha a
tanároknak egy egészen kis fizikai erőszakot engedélyeznek! És egy
másik példa: Iskolai fegyelem: nem használták a botot, elkanászodtak
a gyerekek – Mit tehetünk, hogy megállítsuk a pálca betiltása óta
terjedő fegyelmezetlenséget?
De térjünk vissza a tudomány világába: az Amerikai
Gyermekorvosok Társasága majd száz tanulmány szemlézése után
2018-ban kibocsátott egy nyilatkozatot, amely összecseng az ősi
bölcsességgel. Arra szólított fel mindenkit, hogy ne büntesse a
gyerekeket és a kamaszokat fizikai vagy erőszakos szóbeli fenyítéssel.
A hatvanhétezer gyerekorvost tömörítő szervezet szerint az ilyen
bánásmód hosszú távon csak növeli az agressziót, valamint aláássa
az önkontrollt és a felelősségérzetet. A stresszhormonok szintjének
megemelkedése károsíthatja az agy egészséges fejlődését, és lelki
egészségügyi problémákhoz vezethet.15 A közelmúltban a Harvardon
készült egy tanulmány, amely szerint egy pofon is olyan károkat
okozhat a gyerek idegrendszerében és pszichéjében, amely
megegyezik a súlyosabb erőszak következményeivel.16 De
szerencsére fordul az ár, a fiatal szülők már egyre ritkábban
alkalmaznak testi fenyítést – egy pozitív kivétel, amely azt ígéri, hogy
a jövő talán visszavisz minket a múltba.
Egy másik példa arra, hogy a modern világban eltávolodunk az
ösztöneinktől és a testünktől, a szoptatás. Észak-Amerikában készült
széles körű felmérések szerint a szoptatás hozzájárul a gyerek és
hosszú távon az anya egészségéhez is.17 Dr. Lori Feldman-Winter, az
Amerikai Gyermekorvosok Társaságának elnöke azt nyilatkozta a New
Yorkernek, hogy amikor a közgazdász Emily Oster lekicsinylően beszél
erről a gyakorlatról, akkor egyszerűen félreérti a tudományos
tényeket. „Olyan ártalmas, mint az oltásellenesség” – mondta az
orvos.{56}
Oster másutt azt írja, hogy „az anyaság magánnyal és
elszigeteltséggel járhat”. Teljesen igaz, de nem maga az anyaság
hozza őket, hanem az anyaság egy elidegenedett kultúrában. Aki a
Holdon akar kertészkedni, az őrült vállalkozásba fog, de ez nem a
kertészkedésre vet rossz fényt, csupán arra emlékeztet, hogy
bizonyos feltételek hiányában hiába is számítunk sikerre. Oster
valahol felidézi azt az esetet, amikor részt vett a testvére esküvőjén:
„Egy 40 fokos szobában próbáltam megszoptatni az üvöltő lányom”.
Nincs is jobb metaforája ennél a szobánál azoknak a kellemetlen
körülményeknek, amelyeket kultúránk kényszerít a gyerekekre és
anyjukra: szégyenükben vagy zavarukban elbújnak, magukra
maradnak, klausztrofóbiásak, tűrik a kényelmetlenséget, izzadnak.
Tudjuk, hogyan működik az interperszonális neurobiológia: nincs
abban semmi meglepő, ha a gyerek üvölt. Családorvosi munkám
során gyakran láttam, hogy feszült környezetben a szoptatás
kellemetlen és idegesítő munkává válik, az anya szenved miatta, a
gyerek meg kínlódik.
Ugyanez érvényes az „alvástanulás” néhány formájára. Az a
feltételezés, hogy a kisgyereket meg kell tanítani aludni, azon a
kulturális elváráson alapul, hogy a gyereknek alkalmazkodnia kell a
szülei időbeosztásához és terveihez – ami dolgozó vagy segítség
nélkül boldoguló, feszültségben élő szülők esetében nem feltétlenül
alaptalan igény, sőt bizonyos esetekben elkerülhetetlen
szükségszerűség. De jobb, ha tudjuk, mit veszítünk így. Ahogy a
pszichológus Gordon Neufeld mondja, a csecsemő csupán a testi
érintés útján kerülhet kapcsolatba a szüleivel. Amikor ellenáll annak,
hogy letegyék, és mi a spocki tanácsot követve „határozottan jó
éjszakát kívánunk neki, habozás nélkül kimegyünk a szobából, és
nem megyünk be újra”, akkor csupán egy alapvető szükségletének ad
hangot. Ha nem vagyunk hajlandók reagálni a baba szorongására,
azzal a saját szülői ösztöneinket is meggyengítjük, és ennek
következményei jóval tovább velünk maradnak, mint a csecsemőkor.
2006-ban írtam egy újságcikket, amelynek azt a címet adtam: Miért
nem hiszek már abban, hogy a csecsemőknek álomba kellene sírniuk
magukat, és ebben arra hívtam fel a figyelmet, hogy a magára
hagyott kisgyerek agyát olyan hatás éri, amelynek negatív
következményei lehetnek, de az anya szíve is sérülhet. Idéztem néhai
anyósomat, Monicát, akinek fájdalmas emléke volt, amikor a késői
40-es, korai 50-es években fiatal anyaként orvosának tanácsát
követve nem vett tudomást gyerekeinek sírásáról. „Úgy éreztem,
mintha kínoznának – mesélte nekem. – Ellenkezett az összes anyai
érzésemmel.” Az újság honlapja néhány évvel később újra közzétette
a cikket, rövid időn belül több mint nyolcvanezren osztották meg, és
nagyon sokan válaszoltak is rá. Az egyik nagyon mulatságos volt: „Ez
a cikk nem más, mint prefrontális hablatyolás! Kizárt, hogy egy
csecsemő agyát ebben a fiatal korban huzamos időre károsítaná
valami pszichológiailag. Kizárt, hogy a prefrontális kéreg az agyban
olyan tartósan rögzítene bizonyos mintákat, hogy azok felnőttkorig
megmaradjanak. Kizárt. Ha ez igaz, akkor ön szerint a világot irányító
utóbbi három nemzedék tagjai mind érzelmileg bizonytalan,
pszichológiai problémákkal teli emberek?” „Hát… – gondoltam
magamban –, nincs szükség további kérdésekre.”

Miért fontos a szülők szorongása?

A fiatal emberi lény különösen csecsemőkorban, de egész

gyerekkorában a róla gondoskodó felnőttek érzelmi és
idegrendszerének segítségével irányítja a saját belső állapotát. Nincs
egyszerűbb az interperszonális biológiai mateknál: minél erősebb
stresszt él át a felnőtt, annál stresszesebb a gyerek.
Alapos kutatások mutatták ki, hogy a nyomás alatt álló szülő
kevésbé türelmes, hajlamosabb a büntetésre, és szigorúbb a
kisgyerekeivel. A stressz csökkenti azt a képességét, hogy nyugodt
legyen, figyelmes, és ráhangolódjon a másikra. Egy áttekintő cikk,
amelyet vezető tudósok készítettek nemrég, rámutat, hogy „a szülők
számára feszült környezetben a gyerekek nemcsak azt érzik, hogy
kevesebb védelmet kapnak a környezeti stresszorokkal szemben,
hanem a róluk gondoskodókkal fennálló kapcsolatuk is nagyobb
eséllyel vált ki további stresszhatásokat”.18 Egy másik tanulmány
szerint a stressz növekvő szintje büntető magatartást vált ki az
anyákból, viszont amikor több segítséget kapnak, kevésbé büntetnek.
A modern tudomány az ősi bölcsességet igazolja.
A szülőkben kialakuló feszültség kevésbé egyértelmű módon is
megmutatja magát, amikor például a felnőttek nem figyelnek a
gyerekükre, vagy érzelmi távolságot tartanak tőle. Sokan vannak,
akik igazából szeretik a csemetéiket, de a párjukkal, a pénzügyeikkel
vagy más személyes problémával összefüggő őszinte aggodalom
eltereli a gondolataikat, és ennek eredményeképpen nem
koncentrálnak, „nincsenek jelen”. Az ilyen helyzet legalább olyan
biztosan befolyásolja a fejlődést, mint a szülők haragja vagy
hidegsége. „Főemlősök között végzett kísérletek bizonyítják, hogy az
utód még akkor is súlyos szeparációs reakciót mutat, ha látja az
anyját, de pszichológiailag nem fér hozzá” 19 – írta Allan Schore, a
neves pszichológus kutató és elméleti szakember. Dr. Schore az ilyen
kapcsolatvesztést „közeli szeparációnak” nevezi – a gyerek közel van,
és mégis távol. Az apát vagy az anyát érő stressz miatt sok fiatal
ismeri ezt a helyzetet a mai világban. Azt az üzenetet kapják a
felmenőiktől, hogy „nem érdemled meg a figyelmemet. Dolgozz meg
érte, hogy kiérdemeld.” Van, aki egyértelműen emlékszik ehhez
hasonló élményre, más nem, de a bevésődött érzés sokáig megmarad
a tudatalattinkban és az idegrendszerünkben.
A gazdasági nehézségek is kiválthatnak elidegenedést, amely
fokozza a stresszt. „A modern szülők könyörtelenségének van még
egy jelentős oka: a gazdasági okokra visszavezethető szorongás – írta
a The New York Times 2018-ban. – Most először fordulhat elő, hogy
az amerikai gyerekek kevésbé lesznek jómódúak, mint az előző
generáció tagjai. A szülők, akik jó esélyekkel szeretnék elindítani
gyerekeiket az életben, már csak arra törekszenek, hogy a gyerekek
feljebb kapaszkodhassanak a társadalmi ranglétrán, vagy legalább ne
csússzanak lejjebb, mint ahova születtek.”20 A szorongó, a társadalmi
helyzetet szem előtt tartó nevelés akaratlan hatása, hogy a gyerek
megkerülhetetlen érzelmi szükségletei másodlagossá válnak, az első
helyre pedig az idősebbek kétségbeesett igyekezete kerül, amellyel
utódjuk tanulmányi és gazdasági jövőjét próbálják biztosítani.
Nemrégiben egy szemtanú elmesélte, ahogy egy középosztálybeli
anyuka kiabált az ötéves fiával, aki nem csinálta meg a leckéjét:
„Nem gondolsz rá, hogy milyen iskolába fogsz így kerülni?” –
süvöltötte szegény anya a nagycsoportosnak. Bárcsak válaszolt volna
a kisfiú: „És te nem gondolsz rá, hogy milyen lelki-érzelmi állapotba
fogok így kerülni?”
Van olyan társadalmi osztály, amelynek tagjai eldönthetik, hogy
mindkét szülő dolgozzon-e. „Imádom a gyerekeimet! Csodálatosak –
írja Oster. – De nem örülnék, ha otthon kellene maradnom velük.
Nem arról van szó, hogy jobban szeretem náluk a munkámat: ha
választanom kellene, mindig a gyerekek volnának az elsők, de a velük
töltött idő »használati értéke« gyorsan csökken… Az első közös óra
nagyszerű, de mire a negyedikhez érünk, már szeretnék a
kutatásommal foglalkozni. A munkámnak nincs olyan használati
értéke, amiért azonnal fejest ugranék bele, a legjobb pillanatai sem
olyan jók, de lassabban fogy belőle az óráról órára érzett
elégedettség.”21 Oster bölcs, amikor a szülői feladatokkal töltött idő
minőségét nem egyszerűen a hossza halapján határozza meg, és
kétségkívül joga van hozzá – ahogy valamennyiünknek –, hogy úgy
döntsön, ahogy akar. Túl sokáig nyomták el és tették lehetetlenné a
nők önkifejezését, valamint a háztartáson kívül végzett bármilyen
értelmes munkával megvalósuló érvényesülését.
És persze – függetlenül attól, hogy a szülői feladatok mennyire
károsodnak –, sem a szeretett foglalkozáshoz való visszatérés, sem az
újbóli munkavállalásra irányuló nyomás nincs egyformán elosztva a
nők között: az osztályhelyzet ezúttal is komolyan befolyásolja a
lehetőségeket. Sok szülő egyszerű gazdasági kényszerből kénytelen
visszamenni dolgozni, és gyakran túl korán kell így döntenie. Hogyan
gondolkodhatnának a gyerekük jövőjéről azok, akik a jelenben is alig
boldogulnak? Az Egyesült Államokban különösen gyakori ez az eset,
itt az új anyák kevesebb mint húsz százaléka kap fizetett szülési
szabadságot. A színes bőrű családoknál még rosszabb a helyzet. Myra
Jones-Taylor, a gyerekek fejlődésével foglalkozó Zero to Three nevű
nonprofit szervezet stratégiai igazgatója azt nyilatkozta a The
Guardiannek: „Az anyák nem engedhetik meg maguknak, hogy a
szülés után otthon maradjanak.”22 Más országban, különösen Észak-
Európában sokkal civilizáltabb megoldásokat kínálnak: ott még az
apák is kapnak gyereknevelési szabadságot.
A szülés után két héttel minden negyedik amerikai nő visszamegy
dolgozni. Ez az időszak csupán a harmada annak, amit az Amerikai
Szülészek és Nőgyógyászok Kollégiuma erre az esetre ajánl. Az ő nem
túl nagyratörő javaslatuk is éppen csak annyit tenne lehetővé, hogy
az anya teste felépüljön a vajúdás megpróbáltatásaiból – főleg, ha azt
is bekalkuláljuk, hogy manapság milyen sok szülés jár sebészi
beavatkozással. De az ilyen rövid szabadság a baba igényeit teljesen
figyelmen kívül hagyja. Az újszülött neurobiológiai szükségletei azt
követelik, hogy egészséges fejlődése érdekében jóval hosszabb időt
tölthessen az anyjával – ideálisan minimum kilenc hónapot, míg eljut
a viszonylagos biológiai érés megfelelő szintjére. Az anyjával
fenntartott kapcsolat váratlan megszűnése megrázó élmény a
gyereknek – ezt állatkísérletekből tudjuk, pedig a legtöbb állat sokkal
rövidebb ideig függ az anyjától, mint mi.{57}

A magányos szülők klubja

Colin Turnbull brit antropológus három évet töltött pigmeusok között

Közép-Afrikában, az akkor Belga Kongó néven ismert területen. A
törzs tagjai egészen a közelmúltig szinte pont úgy éltek, mint több
ezer évvel ezelőtt. A tudós megfigyeléseit egy klasszikussá vált
munkában, a The Forest People-ben (Az erdő népe) tette közzé. Azt
írja, „a gyerek természetesen ismeri a saját anyját meg apját, és
speciális érzések fűzik hozzájuk, őket pedig hozzá, de már egészen
fiatal korában megtanulja, hogy mindenkinek a gyereke, mert ők
mind az erdő gyermekei”.23 A kis vadászó-gyűjtögető közösségekben
a tágabb család és a törzs egy minden körülmények között meleg,
figyelmes, támogató hálózatot alkot. A gyereknevelés nem
kétemberes műsor (és még kevésbé szóló produkció), hiszen
eredetileg is a kötődések tágabb körében, többgenerációs
nagycsaládban működött, ahol az érzelmek egyenletesen oszlottak el;
bátorították és megosztották őket.
Mások is besegítettek: azoknak a gondoskodó nevelőknek a
csoportja, akiket Narvaez alloanyának hív, sajnálatból és teljesen
magától értetődően lépett szükség esetén közbe. A görög allo előtag
„valami, ami a szokásostól eltérő” jelentéssel bír. Az alloanyák
„átveszik a babát, amikor az édesanyának pihenésre van szüksége…
A karjukban tartják, ringatják és játszanak vele. Elvégzik a hétköznapi
feladatokat… Ők a lökhárító az anya-gyerek és az apa-gyerek
kapcsolatban.” Jó néhány tudományos munka számol be arról, hogy
minél több segítséget kapnak a szülők, annál érzékenyebben
reagálnak a csecsemő igényeire. „Valaha a legtöbb társadalomban az
volt a szokás – írja Narvaez –, hogy a gyermekágyi időszakban a
közösség nőtagjai szolgálják ki az anyát, tápláló teát és ételt főznek
neki, ami segíti a szoptatást és a gyógyulást. Mindenről gondoskodtak
a ház körül, hogy az anyának ne kelljen felkelnie, és csak a
gyerekével alakuló kapcsolatával és a szoptatással foglalkozzon.”24
Ezek a kultúrák tulajdonképpen bevezették az egész társadalomra
kiterjedő, mindenkinek egyformán járó szülési szabadságot, és
valamennyien jól jártak vele.
2020 májusában, amikor ezen a fejezeten dolgoztam,
Afganisztánban, egy kabuli kórházban szörnyű terrorakciót hajtottak
végre, amelynek huszonnégy áldozata között több szoptatós kismama
is volt. Az egyik legmeghatóbb híradójelentésben, amelyet életemben
láttam, nők érkeztek, hogy gondozzák és táplálják az elárvult
csecsemőket. „Azért jöttem ma be, hogy megszoptassam a kicsiket –
mondta az egyik helyi asszony a Covid-maszkja mögül. – Elvesztették
az anyjukat ebben a szörnyű támadásban. Van egy négy hónapos
kisfiam… Bejöttem, hogy megkapják az anyai szeretetet, és
megszoptassam őket.”25 Lehetséges, hogy az alloanyaság épp olyan
természetes ösztön, mint az anyaság maga.
A lényeg: a Természet tervei között, ha beszélhetünk ilyesmiről
egyáltalán, biztosan nem szerepelt, hogy egy olyan rosszkedvű,
összezavarodott fiatal anya, mint Emily Oster, egy szűk szobába
bezárkózva legyen kénytelen küzdeni, vagy elfojtani az ösztöneit és
vágyait, amelyek arra késztetnék, hogy nyugodtan magához szorítsa
a gyerekét. A szülőséghez tartozó munkaköri leírásban nem szerepel
ez a fajta, anyákat és apákat is utolérő stressz. A probléma, hogy úgy
mondjam, a munkakör társadalmi és kulturális meghatározottságában
keresendő.
Ha azt állítom, hogy messzire sodródtunk a közösségi gondoskodás
modelljétől, akkor nagyon finoman fejezem ki magam. A mai
elszigetelt kis családi egység elképesztően távol van attól a
„kiemelkedő evolúciós pozíciótól”, amelynek nyomai évtizedről
évtizedre, gazdasági-technológiai „fejlődésünk” minden új lépésével
egyre halványabbá válnak. Az evolúciós példák megsemmisültek, így
hát kénytelenek vagyunk elviselni öröklött ösztöneink mindig újabb
károsodását.
Gondolják csak meg, hogy alig néhány generáció alatt mi történt a
kisközösségekkel. Sok kortársammal együtt én is emlékszem rá, hogy
a környéken, ahol felnőttem, szinte mindenki ismerte a másikat, a
gyerekek egész nap az utcán játszottak, és minden felnőtt tudta
rólunk, kik vagyunk, pótszülőként működött, fél szemmel figyelt
minket, és ha rosszalkodtunk, akkor habozás nélkül ránk szólt. A
családok a környékbeli boltokban vásároltak; a zöldséges, a pék, a
vaskereskedő, az autószerelő mind sétatávolságon belül kínálta a
portékáját vagy a munkaerejét. (Egy személyes megjegyzés:
budapesti gyerekkorom idején a házunk előtti járda majdnem olyan
széles volt, mint egy játszótér, és játszótérként is szolgált a
környékbeli bérházakból odagyűlő gyerekeknek. Nemrégiben egy
előadás miatt Magyarországra utaztam, és megkerestem a régi
környéket: a keskeny járdákat több sávon dübörgő forgalom választja
el egymástól, túloldalt benzinkút és autós McDonald’s működik.)
Milyen furcsának tűnnek mára ezek az emlékek, szinte olyan,
mintha a Szezám utcából származnának. A helyi kisboltok a kihalás
szélén állnak. Vannak olyan környékek, ahol életteli közösségek
működnek, de nagy általánosságban egyre többen ülünk inkább
autóba, ha dolgozni vagy vásárolni indulunk, méghozzá gyakran
egyedül, hogy azután egy távoli, lélektelen és/vagy ablaktalan
épületben intézzük el, amire szükségünk van. Ismerősök helyett
idegenekkel találkozunk, akik a tömegtermelésben készített árut
szerzik be. Valaha a bankban, a benzinkútnál vagy egy nagy bolt
pénztáránál is személyes kapcsolatok formálták az üzleti viszonyokat,
de mára szinte mindet érzelmileg steril és egyre gépiesebbé váló
ügyletek váltották fel. A kertvárosi járdák általában üresek, nem töltik
meg őket élettel a hangosan játszó, mindenféle korú gyerekek, akik
többnyire más korcsoportoktól elválasztva járnak iskolába. A
megélhetés sokakat arra kényszerít, hogy messzire költözzenek a
tágabb családjuktól.
Egyre kevesebben járnak templomba, és más közösségi alapú
tevékenységre sincs már sok lehetőség. „A század utolsó
harmadában, anélkül, hogy észrevettük volna, távol kerültünk
egymástól és a közösségeinktől” – írta 2000-ben Robert D. Putnam, a
Harvard Egyetem közpolitika-professzora.26
A Természet közösségi lénynek tervezett minket, most partra vetett
hal lett belőlünk.
 Az anyák e változások legnagyobb vesztesei között vannak, pedig
az ő közösség iránti igényük különösen fontos. Adrienne Rich szerint
a 20. század középső szakaszában elért viszonylagos jólétnek
köszönhetően „beindult a kiköltözés a kertvárosba, először kisebb,
onnan meg nagyobb házba, és az otthonok elszigetelődtek a többi
otthontól… A munkásosztálybeli anyák az új lakásukban vagy a
tanárfeleségek a jobb életszínvonalukkal mind elvesztettek valamit:
egyre inkább a házukhoz kötött, egymástól elszigetelt nők lettek.”27 A
globális kapitalizmus az egész világon elterjesztette ezt a tendenciát,
amely egyre nagyobb hatást gyakorol az életünkre.
Nincs sok értelme valami idealizált múlt után epekedni, de az
összetartás és a támogató közösségek hanyatlása nyilvánvaló és igen
szomorú jelenség. „Évtizedekkel ezelőtt működtek a társadalmi
kapcsolatok – mondta nekem James Garbarino, a Chicagói Loyola
Egyetem humanisztikuspszichológia-professzora, a Raising Children in
a Socially Toxic Environment (Gyereknevelés társadalmilag mérgező
környezetben) írója, aki egész életében a gyerekek fejlődését
tanulmányozta. – Az egyéneknek is megvolt a maguk értéke, de
nyilvánvalóan léteztek azok a társadalmi struktúrák, amelyek
összetartották őket. Ezek közül jó néhány elsorvadt, másokból az
emberek váltak ki, mert nem fogták fel, hogy korábban milyen sokat
tettek ezek a rendszerek a jóllétükért. Nem tudatosult a társadalmi
intézmények fontossága, és a legtöbben úgy érezték, anélkül is
megszabadulhatnak tőlük, hogy kárt szenvednének.” Joni Mitchell
dalának igaza volt: tényleg csak akkor értjük meg, mink van, amikor
már elveszítettük.
Az a kultúra, amelyben a Természet a kivétel, bajban lévő kultúra.
Ha el akarjuk végezni a munkát, amelyet az evolúció ránk bízott, és
hozzá akarunk férni azokhoz a természetes ösztöneinkhez, amelyek e
munka elvégzéséhez szükségesek, sőt, bízni is akarunk bennük, akkor
szükségünk van egymásra, szükségünk van a közösség, a társadalom
támogatására – legalább annyira, mint amennyire a gyerekeinknek
szükségük van ránk. A magányos gyereknevelés egyenlő a stresszes
gyerekneveléssel, de az is feszültséget okoz, ha mindig lépést
akarunk tartani az aktuális, az ösztöneinknek ellentmondó, a (bocs,
Dwight Eisenhower) szülőipari komplexumból származó{58} „szakértő”
tanácsokkal. A zaklatott gyereknevelés viszont a személyes és
közösségi bajok melegágya.
 13. fejezet

A rossz irányba kényszerített

agy
A tönkretett gyerekkor

Nincs semmi, ami pontosabban megmutatná

egy társadalom lelkét, mint az, ahogy a
gyerekeivel bánik.
Nelson Mandela{59}

„Vádolták valaha anyahibáztatással?” – kérdeztem Jack Shonkofftól, a

Harvardon dolgozó gyerekorvos-kutatótól. „Sokat aggódom emiatt –
felelte. – Amikor arról beszélünk, hogy milyen erős befolyása van a
kapcsolati környezetnek, akkor könnyen vékony jégre tévedhet az
ember, és lehetnek olyanok, akik azt mondják, hogy a szülők rosszul
végzik a feladatukat, és minden az ő hibájuk.” Dr. Shonkoff, aki
munkája során a korai fejlődéssel kapcsolatos ismeretek szinte
minden aspektusával foglalkozott, összefoglalta azt az alapdilemmát,
amellyel mindenkinek szembe kell néznie, aki komolyan veszi ezeket
a kérdéseket: „Nem mondhatjuk, hogy a szülők hihetetlenül fontosak
a gyerekeik életében, viszont baj esetén már más a felelős. De az az
igazság, hogy a szülők nem a társadalomról leválasztva nevelik a
gyerekeiket.”
Egy bölcsebb nézőponthoz jobban körül kell nézni. Igen, a szülők
felelősek a gyerekeikért; és nem, nem ők hozták létre azt a világot,
amelyben fel kell nevelniük őket.
Kulturális ökológiánk nem támogatja a gyerekre figyelő, jelen lévő,
fogékony, szorosan kapcsolódó szülőséget. Ahogy már láttuk, az
elbizonytalanodás az anyaméhbe sugárzott stresszel, a születés
elgépiesítésével, a szülői ösztönök meggyengítésével és a gyerek
fejlődési igényeinek megtagadásával elkezdődik. Azután a
napjainkban a szülőkre telepedő, egyre nehezebben viselhető
gazdasági és társadalmi nyomással, a közösségi kapcsolatok
eróziójával folytatódik, és mindezt felnagyítják a gyerekneveléssel
kapcsolatos téves információk. A folyamat újabb támogatást kap az
oktatási rendszertől, amely diákjait gyakran versengéssel nyomasztja,
majd a fogyasztói piac dicsőségére, a gyerekek meg a fiatalok
kizsákmányolásában csúcsosodik ki.
A szülők mindent elkövetnek, ami tőlük telik és mindezt szívből
teszik; azt biztosan tudom, hogy én így voltam vele. De arra is
nagyon jól emlékszem, hogy az „ami tőlünk telik” korlátok közé
szorult, mert akkoriban még sok mindent nem tudtam sem
magamról, sem a gyereknevelésről. Hiába nemesek a szándékaink,
ha a képességeinket, amelyekkel valóra váltanánk őket, komolyan
befolyásolják a saját gyerekkori élményeink, a fel nem dolgozott
traumáink, az élet összes stressze és a társadalmi elvárások,
amelyekkel azért terhelnek meg, hogy továbbadjuk őket a
gyerekeinknek. De felszabadít a bűntudat alól, ha erre rájövök,
miközben látom a sebhelyeket, amelyek a fiatalkori korlátaim miatt
maradtak a gyerekeimen? Nem, automatikusan nem. Annyit azonban
felismerhetek, hogy a bűntudat és az önvád nem segít, és különösen
a fennálló körülmények ismeretében az is egyértelművé válhat, hogy
máshol kell keresnem a lényeget. Ahogy James Garbarino sürgetett
1995-ben: „Abba kellene hagynunk a szülők hibáztatását, és alaposan
meg kellene vizsgálnunk, hogy milyen nehéz a mai mérgező világban
gyereket nevelni.”1
Amikor ezt írta, Garbarino a Családi Élet Fejlesztőközpont
társigazgatója, valamint a Cornell Egyetem humán fejlesztési
professzora volt, és úgy gondolta, hogy a gyereknevelést nehezítő,
sok szempontból toxikus világ része „az erőszak, a szegénység és a
szülőkre meg a gyerekeikre nehezedő többi gazdasági probléma, a
kapcsolatok felbomlása, a trágárság, a kétségbeesés, a depresszió, a
paranoia, az elidegenedés – mindaz, ami erkölcsileg bomlasztja a
családokat és közösségeket”. De a felsorolásban szerepelt „sok, sok
minden más, ami nem ennyire durva, de legalább ilyen komoly. A lista
előkelő helyén szerepel a szülők kivonulása a gyerekek életéből.”2 Az
evolúciós szabályok durva megsértését ma már oly mértékben
magától értetődőnek tartjuk, hogy szinte észre sem vesszük. És ami
még ennél is rosszabb, azt hisszük, hogy ez így természetes.
A közösségi és családi kapcsolatok meggyengüléséből
automatikusan következik, hogy a gyerekeink máshol keresik kötődési
igényeik kielégítését. A gyerekek sok más faj kölykeihez hasonlóan
mindenképpen kötődni akarnak valakihez: az idegrendszerük ezt
diktálja. Ha nincs az életükben olyan megbízható személy, akivel
szoros viszonyt alakíthatnak ki, félelmet és zavart éreznek.
Összegubancolódik az agyuk huzalozása. Ennek következtében pedig
nem fejlődnek ki rendesen azok az alapvető neurális hálózatok,
amelyek például a tanulási képességért, az egészséges társas
kapcsolatok megteremtéséért vagy az érzelmi irányításáért felelnek.
A gyerek agyában semmi sem mondja meg, hogy kihez kellene
kötődniük. Ha szabad így fogalmaznom, a Természet azt feltételezi,
hogy a szülők folyamatosan jelen vannak. A gyerekek úgy születnek,
hogy ez az elvárás van a testükbe és az idegrendszerükbe kódolva.
Az éretlen agy nem tudja elviselni azt, amit Gordon Neufeld „kötődési
űrnek” nevez – azt a helyzetet, amelyben nincs senki, akihez
kapcsolódni lehetne. A kacsafióka, amely éppen akkor bújik ki a
tojásból, amikor nincs látótávolságon belül az anyja, teljes
bizalommal követni kezdi azt, akit először meglát – a legközelebbi
libát, mókust, parkőrt vagy akár távirányítós játék autót – a
vákuumot be kell tölteni, és be is tölti azzal, aki éppen a szeme elé
kerül.
A mai gyerekek szeme elé már egészen fiatal korukban a kortárs
csoportjuk kerül. A többgenerációs, felnőtt vezette közösségek
meggyengülése miatt magukra maradnak, így kicsik és nagyok
kénytelenek egymás közt keresni az elfogadást. Fejlődéslélektani
szempontból ez a biztos kudarc útja.
Szeretném egyértelművé tenni, hogy az a vágy vagy inkább
szükséglet, hogy az ember a saját korcsoportján belül szoros
kapcsolatokat alakítson ki, természetes és egészséges. Az ilyenkor
létrejövő barátságok életre szóló, különösen gazdag viszonnyá
válhatnak. De az érzelmi fejlődés szempontjából nézve a kortárs
orientáció – amikor a gyerek kötődésének nem a felnőtt, hanem a
vele egyidősek társasága a legfontosabb forrása és helye –
egyszerűen katasztrófa.{60} Az a bizonyos vak nagyobb sikerrel vezeti
a világtalant, mint amekkorával éretlen teremtmények
kormányozhatják egymást az érzelmi érettség felé. Aaron, két fiam
közül a fiatalabbik, aki most negyvennégy éves, visszatekintve úgy
látja, hogy ez a helyzet korlátokat szabott neki. „Kamaszkoromban az
volt a leglényegesebb, hogy mit gondolnak rólam a barátaim,
mennyire fogadnak el, mit kell tennem, hogy megfeleljek az
elvárásaiknak – idézte fel nemrégiben. – Emiatt egészen
felnőttkoromig éretlen maradtam.” Kortárs orientációja persze nem a
kortársai miatt vált fontossá, hanem természetes következménye volt
annak, hogy a szülei kiskorában nem hangolódtak rá érzelmileg, és
elérhetetlenek maradtak számára.
Ahogy már beszéltünk is róla, az érés folyamatának a feltétel
nélküli elfogadásból kiinduló, szilárd kapcsolatokban formálódó
érzelmi biztonság az előfeltétele. Amikor a gyerekeket beszippantja a
kortárs közeg, akkor általában elvész a felnőttel meglévő alapvető
kapcsolat biztonsága.{61}
Azokban a kultúrákban, ahol a legfontosabb dolgok a helyükön
vannak, a fiatalok barátsága közösségi háttér előtt virágzik, és
gondoskodó felnőttek ellenőrzik. A mi társadalmunkban a kortárs
viszonyok nem a védelmező felnőttkapcsolatok kontextusában,
hanem azoktól távol valósulnak meg.
Ha a gyerekek ébren töltött életének nagy része az őket óvó
felnőttektől távol telik, az agyuknak muszáj két versengő kapcsolódás
között választania: a szülőkkel meglévő kötelék természetes
fontossága és a kortárs világ szirénhangjai között ingadoznak. Ha a
szülők alulmaradnak, a gyerekek jobb híján kénytelenek egymásra
hagyatkozni. Ami azt jelenti, hogy ők is veszítenek. Mindezt csak
súlyosbítja a popkultúra csillogása, amely éretlen, alig felnőtt
celebeket állít eléjük példaképül, hogy gyerekek és kamaszok
milliószám „kövessék” (milyen árulkodó szó) őket a közösségi
médiában. Régebbi korokban ezek a fiatal emberek érett, felnőtt
figurákat követtek volna figyelemmel.
 Biztosan vannak szülők, akik tiltakoznak, amikor ezt olvassák. „De
az én gyerekeim barátai kedvesek, elfogadók, nyitott szelleműek!” E
tulajdonságok valóban nagyon fontosak, de ha egy gyerek,
különösen, ha kisebb, az első számú segítőjét és vigaszát a kortárs
csoportban találja meg, az inkább a küszködés jele, mint ok a
reményre. A legkiválóbb kortársak is nehezen nyújtanak olyan
támogatást, amelyre a biztonságos fejlődés érdekében szükség volna.
Több hiányosságuk mellett a gyerekek nem várhatják a társaiktól,
hogy következetesek legyenek: sokunk emlékei között szerepelhet az
első, szomorú nap az iskolában, amikor rá kellett döbbennünk, hogy
egykori barátunk a nyáron barátságtalan figurává változott. A
gyerekek azt a feltétel nélküli pozitív figyelmet sem tudják nyújtani
egymásnak, amely az egészséges fejlődés táptalaja – hiszen ez még
a jó szándékú felnőttek számára sem mindig egyszerű feladat.
Alapszabály: az éretlen kortársak eredendően képtelenek elfogadni
egymást úgy, ahogy vannak, vagy testileg, lelkileg, érzelmileg
támogatni egymást, amikor az érzelmeik sebezhetővé teszik őket –
arról már ne is beszéljünk, amikor nyíltan kifejeznék ezeket az
érzelmeket, vagy jeleznék társaiknak, hogy szoronganak; vagy
esetleg élveznék, vagy legalább elviselnék a vérmérsékletük
különbözőségeit. A kortárs csoport csupán saját, hiányos eszközeire
támaszkodhat, és csupán feltételekhez kötött, vagyis bizonytalan
elfogadást kínál, amely az őszinte megmutatkozás helyett gyakran a
személyiség elnyomását és konformitását követeli meg.
Rosszabb esetben a kortárs tájékozódás a gyerekeket az elutasítás,
kiközösítés, bántalmazás veszélyének teszi ki. Natalie Angier a
következőket írja 2001-es, a The New York Timesban megjelent
cikkében: „A hírek erőszakosodásról szóló beszámolókkal vannak tele.
Az Egyesült Államok Nemzeti Egészségügyi Intézetének kutatói
kivételesen átfogó felmérést készítettek a gyerekek fejlődésével
kapcsolatban, és e szerint a középiskolásoknak körülbelül negyede
volt elkövetője vagy áldozata (vagy néhány esetben mindkettő)
komoly vagy folyamatos bullyingnek, amelybe beletartoznak a
fenyegetés, a nevetségessé tétel, a csúfolás, a pofozkodás, az ököllel
verekedés és a gúnyolás különböző fokozatai.”3 Európából is hasonló
számokról érkeznek jelentések.4 A hivatalnokoknak és
iskolavezetőknek Spanyolországtól Németországig, Angliától a Cseh
Köztársaságig szembe kell nézniük a problémával. Az Egészségügyi
Világszervezet 2012-ben úgy becsülte, hogy a gyerekek egyharmadát
bántalmazták már a kortársai.5 Manapság túl sokszor hallunk olyan
kamaszokról meg náluk fiatalabbakról, akik közönyösek, vagy
legalábbis annak mutatják magukat, amikor a valódi világban zajló
szenvedéssel találkoznak, sőt, „izginek” látják, ami történik. Gyakran
olvashatunk a közösségi médián keresztül elkövetett szexuális vagy
másfajta bántalmazásról, mintha a serdülők az élet mókás részének
tartanák az ilyesmit, még akkor is, ha a fájdalom, amelyet okoztak,
esetleg öngyilkossághoz vagy önbántalmazáshoz vezetett.
2019-ben egy Vancouver kertvárosából származó, helyét nem találó
tizenéves fiú kábítószer okozta halála megrázta a világot. A National
Post beszámolója szerint „augusztus 7-én a tizennégy éves Carson
Crimeni, akit a hírek magányos, mindenáron beilleszkedni igyekvő
srácnak írnak le, idősebb társaival együtt drogozott a Brit Columbia-i
Langley egyik gördeszkaparkjában. A nagyobbak lefilmezték, ahogy
egyre zavarodottabbá válik. Gúnyolták és kinevették. A videót
feltöltötték a netre, és mindenkivel megosztották. »Egy 12 éves
próbálkozik a mollyval«{62} – írták a felvétel alá, amelyen a
verejtékező Carson látszik. Szürke, kapucnis pulóverében és fekete
nadrágjában egészen kis gyereknek tűnik. »Eléggé benne van« –
kommentelte a Global News szerint valamelyikük egy másik filmecske
alá. A későbbi képsorokon már ide-oda rángatózik és forog a szeme.
Átizzadja a pulóverét. Az orrát törölgeti.” Néhány órával később,
amikor rátaláltak, még élt, de már nem lehetett megmenteni. A CBC
beszámolója szerint a legszörnyűbb pillanatban „egy másik kamasz
kitett egy képet a mentőautóról a netre, azzal a poénkodó
megjegyzéssel, hogy »Carson majdnem meghalt, LOL«.”6 Ezután már
egészen kevés időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a „majdnem”
feleslegessé váljon.
Carson Crimeni tragédiája extrém eset, de sok gyerek él a
generációs visszautasítás, gúny és bántalmazás árnyékában – vagy
maguk kezdenek erőszakoskodni másokkal. Ebben a légkörben a
fiatalok azzal védekeznek, hogy lekapcsolják a sebezhető érzelmeiket.
A sebezhetőség előli menekülés – akár az otthoni, nyomasztó helyzet,
akár a kortársak miatt történik – megbénítja az érést, a valóban
független én kialakulását.
„Vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a gyerekek manapság
elveszítik a gyengéd érzéseiket – mondta Gordon Neufeld az Európai
Parlament előtt tartott, éleslátó beszédében. – Sok fiatal túllépett a
szomorúságán, a riadtságán… a szégyen és zavar érzésén. Érdekes,
hogy a kutatások szerint amikor a gyerekek nem pirulnak el többé,
akkor az empátiától is elbúcsúznak. Kiderült, hogy a másokra figyelés
is sérülékeny érzés, mert csalódásba torkollhat. Tudjuk, hogy az
összes átélt emóció közül az elhagyatottság ejti az emberen a
legnagyobb sebet… Sajnos korunk gyermekei kénytelenek elviselni,
hogy szüleik egyre távolabb kerülnek tőlük, és minden korábbi
generációnál inkább kénytelenek a kortársaikra hagyatkozni.” 7
Végkövetkeztetése szerint az eredmény „jelentős érzésvesztés”, mivel
a fiatal agy önvédelmi apparátusa leragad annál az igyekezetnél,
hogy „megvédjen… a sebezhetőség minden másnál erősebb érzése
ellen”. Ezúttal is azt látjuk, hogy meggyengül a gyerek érzelmi
apparátusa, aki emiatt egyre kevésbé képes átélni saját emberi
létezését.
De miért kellene nyitottnak maradnia a saját sebezhetőségére?
Talán azt kellene akarnunk, hogy sebezhető legyen? Gordon és én
közös könyvünkben is érintettük ezt a témát.

Az érzelmeink nem luxuscikkek, hanem alapvető részei a

lényünknek, a természetünknek.
Nemcsak azért léteznek, hogy örömet szerezzenek, hanem
létfontosságú túlélési funkcióval is rendelkeznek. Segítenek
eligazodni, értelmezik a világot számunkra, olyan alapvető
információkkal látnak el minket, amelyek nélkül nem
tudnánk boldogulni. Elmondják, mi veszélyes és mi jóságos,
mi fenyegeti a megmaradásunkat, és mi szolgálja a
fejlődésünket. Képzeljük el, milyen kiszolgáltatottak lennénk,
ha nem látnánk, nem hallanánk, nem tudnánk ízlelni, vagy
érzékelni a forróságot, a hideget vagy a fizikai fájdalmat. Ha
lezárjuk az érzelmeket, elveszítjük az érzékelő rendszerünk
egy nélkülözhetetlen részét, és – ami még fontosabb –
 alapvető, nélkülözhetetlen részét annak, akik vagyunk. Az
érzelmek miatt érdemes élni, az élet tőlük izgalmas, kihívást
jelentő és jelentéssel bíró. Az érzelmek indítanak minket a
világ megismerésére, motiválnak felfedezésekre, és segítik
elő a fejlődésünket. Mi, emberek egészen a sejtjeink
szintjéig vagy védekező, vagy fejlődési módban működünk,
de nem lehetünk egyszerre mindkettőben. Amikor a
gyermekek sebezhetetlenné válnak, többé nem látják az
életet végtelen lehetőségnek, magukat olyannak, akiknek
határtalan képességeik vannak, és a világot sem tekintik
hívogató, tápláló arénának az önkifejezésük számára. A
kortárs-orientáció által rájuk kényszerített sebezhetetlenség
bezárja a gyermekeket a korlátaik és a félelmeik közé. Nem
csoda, hogy manapság olyan sok fiatalt kezelnek
depresszióval, szorongással és más rendellenességekkel.
Az a szeretet, figyelem és biztonság, amit csak a felnőttek
tudnak nyújtani, megszabadítja a gyermekeket attól a
vágytól, hogy sérthetetlenné és sebezhetetlenné váljanak,
és lehetőséget ad nekik a valódi életre és igazi kalandokra,
amit sem a kockázatos tettek, sem az extrém sportok vagy a
drogok nem biztosíthatnak a számukra. E nélkül a biztonság
nélkül a gyermekeink arra kényszerülnek, hogy feláldozzák
azt a képességüket, hogy fejlődjenek és lelkileg éretté
váljanak, hogy értelmes kapcsolatokat teremtsenek, és hogy
a legmélyebb és legerősebb önkifejezési ösztöneiket
kövessék. Ami a végső elemzést illeti, a sebezhetőség elől
való menekülés nem más, mint menekülés önmagunk elől.
Ha nem tartjuk a gyermekeinket a közelünkben, ha nem
ragaszkodunk hozzájuk, annak a végső ára az lesz, hogy
nem lesznek képesek megőrizni a valódi énjüket.{63}

Miért akadályozza az érést, ha valaki menekül a sebezhetősége elől?

A Természetben semmi sem „válik önmagává” anélkül, hogy
sebezhető volna: a hatalmas fa is lágy és rugalmas hajtásból nő,
ahogy a legkeményebb páncélt viselő állat is lágy páncéllal bújik ki a
tojásból. Ugyanez a szabály az emberre is vonatkozik: érzelmi
sebezhetőség nélkül a fejlődés sem lehetséges. Még a legkeményebb
tulajdonságainknak, például az erélyességnek, elszántságnak,
önbizalomnak és bátorságnak is van egy lágyabb változata,
szükségszerű előzménye – persze csak akkor, ha nem puszta
nagyszájúskodás, hogy birtokoljuk őket, hanem valóság.
A sebezhető érzések kikapcsolása nemcsak az érést késlelteti,
hanem az üresség tudatát is megerősíti bennünk. Unalmat ébreszt,
megmérgezi az őszinte intimitást, gátolja a kíváncsiságot és a
tanulást, táplálja a jelentől való eltávolodás igényét, és versengő
játékokban, örökös háttérzajban, közösségben átélt kockázatos
helyzetekben meg magatartásokban és árucikkek utáni
vágyakozásban talál kényszeres stimulációt, vagy kábítószerek
segítségével menekül a hétköznapok elől.
Az anyagias társadalmat a profitszerzés parancsa mozgatja, ami a
gyerekek és fiatalok kulturálisan létrehozott áligényeit is könnyedén ki
tudja használni. „Komolyan aggódnunk kellene a társadalmunk
lelkéért – írja Joel Bakan, a Brit Columbia-i Egyetem
jogászprofesszora Childhood Under Siege (Ostromlott gyerekkor)
című kötetében.8 A részletekbe menően dokumentált és felkavaró
könyv azokat a gonosz és kifinomult módszereket írja le, amelyekkel
a gyerekek érzelmi igényeit felismerő nagyvállalatok profitot
termelnek. A manipuláció régóta maradéktalanul tudatos, és nem
változik. 1983-ban a cégek százmillió dollárt költöttek közvetlenül a
kiskorúakat célzó reklámokra. Nem egészen három évtizeddel később
ez az összeg elérte a tizenötmilliárd dollárt.{64}
Miközben a szülői stressz és a kortárs orientáció egyesült erővel
gyengíti meg a gyerekek óvó felnőttekhez kötődő kapcsolatát, a
nagyvállalatok éretlen elmék ellen indított ostroma kihasználja és
növeli a fontos kapcsolatok elvesztése után maradt űrt. A többi
ártalommal együttműködve csapolják le a gyerekkorból azt az érzelmi
gazdagságot, amelyen a fejlődésünk múlik. Bakan egy évtizeddel
ezelőtt így figyelmeztetett: „Az Egyesült Államokban élő átlagos
gyerek évente harmincezer televíziós hirdetést lát. A legtöbb
egyenesen neki ajánlja a terméket… és közben mindegyik egy sor
finom, de ártalmas üzenetet hordoz: hogy az árukhoz fűződő
kapcsolat segítségével lehetnek boldogok; hogy nem emberekre van
szükségük, hanem dolgokra; hogy a gyorséttermek és a játékgyárak
jobban tudják, mi a jó nekik, mint a szüleik és a tanáraik; hogy a
márkák határozzák meg igazán a társadalmi értéküket és
azonosságtudatukat.”9 Ezek a folyamatok azóta a közösségi média és
digitális hirdetések terjedésével csak felerősödtek.
Bakan meginterjúvolta a világ néhány legnevesebb, gyerekekre
szakosodott marketingesét. Egyiküket, a dán Martin Lindstrømöt
komolyan aggasztotta a munkájának eredménye. A szerző azt írja,
hogy Lindstrøm szerint „a gyerekek állandó és egyre erősödő
kitettsége a marketingnek az ő maguk és a jövőjük szempontjából is
katasztrófához vezet… Nagyon egészségtelen, és amit most látunk,
csupán a kezdet.” Lindstrøm azt jósolta, hogy a hirdetési ipar tovább
fogja rongálni a gyerekek képzeletét és kreativitását. De a munkáját
azért nem adta fel. „Ezek a marketingesek okosak, éles szeműek és
elég gonoszak – mondta nekem Bakan. – Tudják, mit csinálnak.
[Lindstrømnek] is vannak gyerekei, és amikor erről beszéltünk,
kritikusan viszonyult a szakmájához, úgy gondolta, hogy szörnyen
rossz irányba haladunk.”
Bakan úgy foglalta össze, hogy a dán szakember riasztóan
pontosan ismeri a célpontjainak lelkivilágát: „A gyerekek számára
minden érzelmi kérdés… és a marketinges akkor végzi sikeresen a
munkáját, ha a legalapvetőbb érzéseket éri el a legmélyebb szinten.
A szeretet, amely a gondoskodást, az érzelmeket, a romantikát idézi
meg, az egyike ezeknek az érzelmeknek… A félelem – amelyhez az
erőszak, a megfélemlítés, az iszonyat, a kegyetlenség, a háború társul
– a másik. Azután ott van a hatalom, ami a gyerekeknek arra a
vágyára épül, hogy függetlenné válhassanak a felnőttektől.” Ez az
ügyes kis elemzés nem azzal a céllal készült, hogy a gyerek elméjét
az egészség, a méltóság, az önállóság és az autentikus függetlenség
felé mozdítsa, hanem éppen az ellenkezőjét igyekszik elérni: hogy a
kiszemelt elméket szándékosan zsákmányul ejtse, és életük végéig
profitorientált piaci erők foglyává tegye őket. A cél a gyerekkor
tönkretétele: a növekedésnek azt az időszakát rombolja, amelyet a
Természet úgy tervezett, hogy az ifjú emberek a saját kiteljesedő
képességeik, egyre érettebb érzelmeik, elmélyülő empátiájuk és
önmaguk megértése felé haladjanak; megtanulják, miképpen
teremthetnek kapcsolatot másokkal, hogy abból mindkettejüknek
előnyük származzon; elkezdjék felismerni a kreatív lehetőségeiket, és
megértsék a következő generáció felnevelésének szabályait.
Amit a nagyvállalati gépezet rátukmál a gyerekekre, az mind káros:
az előre beállított játéklehetőségek, a videójátékok, a
tömegtermelésben készült játékszerek, az összes ketyere, a
különböző korcsoportokra fókuszáló online platformok, az őszintétlen
érzelmesség és a bölcsődéseknek meg óvodásoknak szánt felszínes
tévéműsorok, valamint a szexualitás kamaszokat és egyre fokozódó
mértékben a kisebbeket célzó, egyre elfogadottabbá váló, csillogó,
lélektelen, pornóközeli ábrázolása. „Rossz irányba kényszerítjük az
agyat” – ismerte el Lindstrøm Bakannek. A marketinggurunak
pszichológiai és neurológiai szempontból is teljesen igaza volt. Az,
hogy a Facebook (amelyet nemrégiben Metára kereszteltek) az
Instagramon keresztül tudatosan reklámoz olyan appokat, amelyek
károsítják a tizenéves lányok lelki egészségét, csupán egy a közelmúlt
lelepleződései közül, amelyek megmutatják, hogy mit művel az
óriáscég a gyerekek lelkével.10
Habár a veszély, amelyet a digitális eszközök és a média mindenütt
jelen lévő, kényszereket ébresztő, kereskedelmiesített világa
szabadított a gyerekek agyára és lelkére, a kezdet kezdetétől komoly
riadalmat keltett azok között, akik figyelték a hatását, a jelenség
tovább virágzik és terjed. És most arról is beszélek, hogy kisgyerekek
használják, meg arról is, hogy a felnőttek a gyerekek jelenlétében
kényszeresen nyomkodják a digitális eszközeiket.
Beszéltem dr. Shimi Kanggel, a Harvardon végzett pszichiáterrel, a
kamaszkori addikciók specialistájával, aki nemrégiben The Tech
Solution – Creating Healthy Habits for Kids Growing Up in a Digital
World (Megoldás a technikára – Egészséges szokások megteremtése
a digitális világban felnövő gyerekek számára) címen írt könyvet.
„Jelenleg az a helyzet, hogy az anyák telefonálnak szoptatás közben,
vagy a csecsemő kezébe adják a telefonjukat, amíg pelenkázzák őket
– mondta. – A pelenkázás régen izgalmas, változatos élmény volt,
amelyet a gondozó és a csecsemő együtt élt át. Ki kellett találni,
hogyan lehet rávenni a babát, hogy nyugton maradjon, most meg
kap egy mobilt, és mozdulatlanul fekszik. Ha bemegy egy étterembe,
biztosan számtalan gyereket fog látni, akit egy iPad vagy egy
komputer előtt etetnek. Mindenütt ez megy. A telefon lenyűgözi a
fiatal agyat.” Kiszorul a helyéről a kötődés neurobiológiai késztetése,
azoknak a kapcsolatépítő, hangulatszabályozó agyi vegyületeknek
(például az oxitocinnak, a szerotoninnak és az endorfinnak) a
termelődése, amelyek a szülő és a csecsemő neurális hálózataiban is
felszabadulnak, amikor egymásra figyelve, egymásra reagálva
találkozik kettejük tekintete. Ezekről a vegyületekről, mutat rá dr.
Kang, tudjuk, hogy „a hosszú távú boldogság és siker kulcsai”. A
gyerek ebben a helyzetben is olyan üzenetet kap, amelyet nem
szándékosan küldtek, de súlyos sebet ejt: „Nem vagy fontos”.
Nem kell hozzá agykutatónak lenni, hogy megértsük, mi teszi a
készülékeket olyan lenyűgözővé a fiatal elme számára, de az
agykutatás fontos szerepet kapott a kütyük megtervezésében. „A
videójátékokat, a közösségi médiát, az elektronikus készülékeket és
az applikációkat úgy tervezik, hogy a fejlődő agy csak rájuk figyeljen,
és cserébe dopaminfröccsökkel jutalmazzák” – írja dr. Kang.11 A
dopamin, ahogy majd látni fogjuk, az addikciós folyamat legfontosabb
anyaga, és nem számít, hogy egy kábítószerre vagy egy magatartásra
szoknak-e rá a segítségével. Egyike az agyban termelt jutalmazó
vegyületeknek, amelyek izgatott, motivált, tetterős és örömteli
érzéssel töltenek el. Amikor Kang azt állítja, hogy a digitális
alkalmazásokat és készülékeket úgy tervezik, hogy a gyerekek agya
dopamint kezdjen termelni tőle, akkor nagyon pontosan fogalmaz. „A
mobilt – mondta – a világ legjobb neurológusai és pszichológusai
tervezték, akik az agykutatás legújabb eredményeire, az emberi
motivációk és jutalmazási ciklusok pontos ismeretére támaszkodtak,
és mindezt beépítették a készülékbe.” Példaként megemlített egy
céget, amelynek a neve és a célja annyira didaktikusan egyértelmű,
hogy az ember azt hinné, egy szatirikus regényben vagy filmben
szerepel: Dopamine Labs. „Egy neurológus és néhány
szoftverfejlesztő alapította – mesélte –, és nem kínálnak semmi mást,
mint hogy tanácsokat adnak cégeknek, és segítenek nekik a
dopamintermelés beindításában… Úgy hívják: meggyőző tervezés.” A
lényeg természetesen az addikció. Egy nagyvállalat érdekei felől
nézve nincs jobb ügyfél annál, aki képtelen betelni az áruval, amelyre
nincs szüksége, de úgy érzi, feltétlenül meg kell szereznie.
Egy 2019-es tanulmány, amelyet a tekintélyes JAMA Pediatrics
című, gyerekgyógyászattal foglalkozó folyóirat jelentetett meg, az
elsők között járt utána a képernyőt bámuló fiataloknál fellépő
neurobiológiai hatásoknak. „Egyetlen generáció elég volt hozzá – írták
a szerzők –, hogy egy úgynevezett kontrollálatlan kísérlet során
teljesen digitalizálódjon a gyerekkor, és döntő befolyást gyakoroljon a
játékra, a tanulásra és a kapcsolatteremtésére… A használat
csecsemőkorban kezdődik, idősebb korban egyre több időt vesz
igénybe, és nemrégiben végzett becslések szerint a kilenc év alattiak
esetében az óvodai vagy iskolai alkalmazás idejét leszámítva napi két
óránál tart… A kockázatok között van a beszédkészség romlása, a
rossz alvás, a végrehajtó és általános észlelő funkciók károsodása, a
szülő és a gyerek közös tevékenységeire, köztük a közös olvasásra
szánt idő csökkenése.” A felmérés, amelyet fejlett agyi képalkotó
műszerek segítségével, iskolakezdés előtt álló gyerekeken végeztek,
arra az eredményre jutott, hogy a képernyő előtt töltött idő
növekedése összefügg az agy fehérállományának rosszabb
működésével „a központi nyelvi és a kialakuló írás-és
olvasáskészséget támogató fontosabb idegpályákban”.12
Mari Swingle zaklatott, figyelemzavaros, addikcióra hajlamos
fiatalokat kezel. Neuropszichológus, és ő írta az agy és a digitális
kultúra kapcsolatáról szóló egyik legteljesebb összefoglalást,
amelynek címe: i-Minds – How and Why Constant Connectivity Is
Rewiring Our Brains and What to Do About It (Az e-agyak – Hogyan
és miért alakítja át az agyat a folyamatos összekapcsolódás, és mit
tehetünk ellene). „Az autistákra jellemző tulajdonságok jelennek meg
nem autista gyerekeknél – mondta egy beszélgetésünk során. – Nem
mosolyognak vissza, korukhoz képest rosszabbak a verbális
képességeik. Régen nagy szeretettel azt mondhattam, »mennyi
dolguk van a kicsikéknek«; ma céltalanul rohangálnak, készülék
nélkül pedig zombivá válnak… Vannak gyerekek – na meg azért
felnőttek is –, akik hozzászoktak, hogy különösen hosszú időt
töltsenek készülékekkel. A séta nem jó, a kenuzás nem jó, még a
gyorskorcsolyázás – vagy egy csomó minden más –, a síelés és az
összes ehhez hasonló foglalatosság is háttérbe szorul.” Dr. Swingle-t
is komolyan aggasztja, hogy milyen hatást gyakorol a folyamatos
képernyőhasználat az agy fejlődésére: „Kevésbé tudnak az átlagos,
alapdolgokra összpontosítani: megfigyelésre, elmélkedésre és az
egyik állapotból a másikba váltásra, pedig ezekből származnak az
ötletek – amit a húsz év alattiak ma ürességnek éreznek, és
unalmasnak neveznek… Az agy ilyenfajta változása biológiai és
kulturális szinten is befolyásolja a tanulást, a közösségi életet, a
pihenést, a párválasztást és a kreativitást – lényegében minden
tényezőt, amely egy társadalmat és kultúrát meghatároz. Azok a
neurofiziológiai folyamatok, amelyek a hangulatot és viselkedést
irányítják, fokozatosan elveszítik a befolyásukat.”13
A doktornő érti, mi tetszik a jó szándékú szülőknek is a digitális
médiában: nagyon jól jön stressz és fáradtság esetén. A
használatához nincs szükség előzetes tervezésre (vagy csak egy
nagyon kicsire). „Azonnal bevethető, és a szülők, a gondozók vagy
akár a tanárok pihenhetnek és lazíthatnak pár percet a segítségével –
nyilván nagy szükségük is van rá.” Ez az az eset, amikor az egyik
probléma megoldása hozza létre a másik problémát. Szörnyen sok
feszültséggel terhes világunkban érthető, ha valaki egy kis
nyugalomra vágyik, de ennek ára van – és a nagy részét a gyerekeink
fizetik meg.
A reklámszakemberekhez hasonlóan ezeknek az eszközöknek a
feltalálói és elterjesztői is tudják, milyen bajokat okoz a portékájuk,
sőt, komolyan is veszik – mármint, amikor a saját gyerekeikről van
szó. A Business Insider egyik 2019-es cikke részletesen leírja, hogy a
Szilícium-völgyben dolgozó magas beosztású tisztségviselők – köztük
az Apple, a Google vagy a kifejezetten gyerekeket célba vevő
Snapchat app alapítói és igazgatói (!) – mi mindent tesznek azért,
hogy otthon korlátok között tartsák a gyerekeik képernyő előtt töltött
idejét.{65} 14 Jellemző, hogy az Apple azóta elhunyt CEO-ja, Steve
Jobs is megtiltotta a kisgyerekeinek, hogy játsszanak az újonnan
piacra dobott iPaddel.
Csak rossz híreim vannak? Természetesen nem; semmi sem
ennyire egyszerű. Ellen Friedrichs, a Brooklynban élő egészségtanár,
aki egészen különböző hátterű fiatalokkal dolgozik, azt írja, hogy a
tanítványai egy részének „az internet volt a mentőöv. A kisvárosi,
vallásos közösségben élő queer srác, akinek minden vasárnap délelőtt
végig kellett hallgatnia egy homofób prédikációt… felment a netre, és
rátalált a »hozzá hasonlókra« – korábban ez nem lett volna
lehetséges.” És a mentőöv nemcsak a marginalizált fiataloknak segít.
Amikor ezt írom, már egy év telt el úgy, és még nincs vége, hogy egy
komputer segítségével tartom a kapcsolatot a világ különböző
pontjain élő családtagjaimmal, barátaimmal és diákjaimmal. A Covid–
19-járvány idején a legtöbben megtanultuk tisztelni a technológia
közösségi életet támogató erejét, és azt, ahogy sokak számára
megkönnyíti az egyébként elviselhetetlen elszigeteltséget. De ne
dőljünk be az előnyökre mutogató hamis optimizmusnak vagy
elégedettségnek. Az online érintkezés örömei és áldásai képtelenek
lépést tartani a kapcsolatok megszűnésének járványszerű
terjedésével, és nem csillapíthatják azt az aggodalmat, hogy nem
tudjuk, mit programoz a digitális világ a gyerekeink kognitív és
érzelmi operációs rendszerébe.

Amikor 2020 májusában a Covid-karantén után újra kinyitottak a

québeci iskolák, kiiktatták a tanrendből az úgynevezett nem lényeges
tárgyakat, a zenét, a drámát, a művészetet és a testnevelést. Azt
feltételezték, hogy a tudásalapú órák fontosabbak – de felmerül a
kérdés, hogy milyen szempontból fontosabbak. A munkaalkalmasság
előtérbe helyezése még nem jelent egészséges fejlődést, pedig az
általános értelemben vett gyereknevelésben az utóbbinak kellene az
oktatási rendszer fő céljává válnia. Ha csupán a készségfejlesztés
szempontjait alkalmazzuk, akkor a jelenlegi nevelési elveink elmennek
a lényeg mellett, mert a kognitív képességek a stabil érzelmi
szerkezeten múlnak, márpedig ennek a felépítéséhez játszani kell.
„Régen úgy gondoltuk, hogy az agyat az iskola építi – mondta
Gordon Neufeld Brüsszelben. – Ma már tudjuk, hogy a játék építi az
agyat, amit azután az iskola használ… A fejlődéshez elsősorban
játékra van szükség.”
Azok a tantárgyak, amelyeket a québeci iskolai hatóságok
feleslegesnek ítéltek, a legfontosabb neurális hálózatokkal állnak
összefüggésben. Minden emlőskölyök játszik, méghozzá nagyon
fontos okokból. Jaak Panksepp idegtudós meghatározása szerint, más
emlősökhöz hasonlóan, nekünk is van egy direkt e célra elkülönített
JÁTÉK rendszer az agyunkban. A játék az agy fejlődésének egyik
legfontosabb motorja, és az érzelmi érési folyamatnak is
kihagyhatatlan szereplője. „Mint faj jórészt a játékosságunk, valamint
az ennek következtében kialakuló intelligenciánk és hatékonyságunk
miatt fejlődtünk kulturálisan – írja James Garbarino.15 Gordon
Neufeldnek határozott meggyőződése, hogy a szívből jövő játéknak
nem az eredmény a lényege: maga a tevékenység fontos, nem a
siker. A kötetlen játék a gyerekkor egyik „nem csökkenthető
szükséglete”, ma mégis feláldozzuk a konzumörömök és a digitális
kultúra oltárán. „Kultúránk nem tiszteli az alapvető fejlesztési
feladatokat – mondta nekem Stephen Porges neurológus. – Alapvető
fejlesztési feladat valaki mással játszani, nem egy Xboxszal. Nem egy
mobilon kell beszélgetni, meg SMS-t küldözgetni, hanem szemtől
szemben kell szót váltani valakivel. Így zajlik a neurológiai edzés,
amely fejleszti az alkalmazkodóképességet, és alkalmassá teszi az
embert a belső érzelmi állapotainak szabályozására.”
Szeretném egyértelművé tenni: az a véleményem, hogy a digitális
világ/a képernyők befolyása szinte felmérhetetlenül káros. 2016-ban
azt írták, hogy a brit gyerekek öt-és tizenöt éves koruk között
naponta három órát töltenek az interneten, és több mint két órán
keresztül néznek tévét. Ezzel ellentétben az érdek nélküli
könyvolvasás ideje napi egy óráról (amelyet nem olyan régen, 2012-
ben mértek) négy évvel később alig több mint fél órára esett vissza.16
A játék nagy része manapság egyedül zajlik egy képernyővel
szemben, és pixeles avatárok meg test nélküli hangok helyettesítik az
igazi játszótársakat. Mennyi időt hagy mindez a kötetlen, kreatív, más
foglalatosságok közül kiemelkedő, interaktív, egyéni vagy közös
tevékenységre? Milyen agyak formálódnak így?
Ugyanezt a kérdést az oktatási rendszerrel kapcsolatban is
feltehetnénk. 2016-ban a Fulbright-ösztöndíjas amerikai professzor,
William Doyle, aki épp akkor tért haza a Kelet-finnországi Egyetemen
töltött szemeszteréről, azt írta a The Los Angeles Timesban, hogy az
elmúlt öt hónap alatt a családja „meghökkentően stresszmentes és
meghökkentően jó iskolarendszert ismert meg”. Hétéves fiát a
legfiatalabbak osztályában helyezték el – nem valamilyen megkésett
fejlődés miatt, hanem mert a nála kisebbek nem részesülnek
„formális iskolai oktatásban… de sokan járnak egész napos óvodába,
ahol játékkal, dallal, közös feladatokkal és beszélgetéssel tanulnak”.
Amikor iskolába kerülnek, negyvenöt perc osztályteremben végzett
munka után mindig tizenöt perc szabadban eltöltendő, kötelező
szünetet kapnak. Doyle felidézte, a leggyakrabban ismételt
pedagógiai elvek közé tartozott, hogy „hadd legyenek a gyerekek
gyerekek; a gyereknek a játék a munkája; és a gyerekek játék útján
tanulják a legtöbbet”. Az eredmény? A tanulmányi felméréseket
Finnország mindig a nyugati világ legjobb vagy egyik legjobb
eredményével teljesíti, és a Föld legtöbbet olvasó országának
minősítették.17
„Óvodától gimnáziumig azt harsogják a fülünkbe, hogy a verseny
jó, kívánatos, szükséges, sőt elkerülhetetlen. Minden tanórának ez az
üzenete” – írja Alfie Kohn nevelési tanácsadó kiváló könyvében,
amelynek No Contest – The Case Against Competition – Why we lose
in our race to win (vagyis Nincs verseny – A versengés elleni per –
Miért vesztünk a győzelemért indított küzdelemben) a címe, és a
vetélkedésnek az igazi tanulásra gyakorolt negatív hatását
dokumentálja. A szerző azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a nehezebben
kezelhető, szembeszegülő gyerekekre rákényszerített vetélkedés,
dicséret, osztályzat, díjazás és büntetés tönkreteszi a belülről fakadó
motivációt, és aláássa az érzelmi biztonságot.18 „A dicséret motiválja
a gyerekeket? Nyilván! – ironizál Kohn. – Arra motiválja őket, hogy
újabb dicséreteket kapjanak.”
És akkor? – kérdezhetik most önök. Mi baj van a jól megérdemelt
elismeréssel? Úgy tűnik, dicséret és dicséret között is nagy különbség
lehet. A fejlesztőpszichológusok egyetértenek abban, hogy a
gyerekek igyekezetére vonatkozó dicséret segít, és megerősíti az
önbecsülésüket, míg az elért eredmény értékelése csak arra
programozza őket, hogy külső jóváhagyást keressenek – de nem
azért, amik ők maguk, hanem azért, amit csinálnak, vagy amit mások
követelnek tőlük. Ez is csak egy gát, amely az egészséges
személyiség kialakulását akadályozza.
 Lehet valaki szerető és önfeláldozó szülő vagy pedagógus, a világ,
amelyben manapság gyerekeket kell nevelnie, számtalan módot talál
rá, hogy akadályozza az igyekezetét, és mindannyiszor úgy tesz,
mintha az „ez a helyzet, és kész” igazsága vonatkozna rá. De
egyáltalán nincs „kész”: túl súlyosak hozzá a következmények. A
jelen, ahogy pillanatnyilag kinéz, tönkreteszi a jövőt.
 14. fejezet

A válságok mintázata
Így formálja a kultúra a
jellemünket

És ez a boldogság és az erény titka – vágott

közbe az igazgató a bölcsek fensőbbségével –,
hogy az ember szeresse azt, amit úgyis meg
kell tennie. Minden kondicionálás célja ez: az
emberekkel megszerettessük elkerülhetetlen
társadalmi rendeltetésüket.
Aldous Huxley:
Szép új világ{66}

Idézzük fel Bessel van der Kolk találó megjegyzését, amely szerint
„kultúránk arra tanít minket, hogy a saját egyediségünkre figyeljünk,
de egy mélyebb szinten alig létezünk elkülönült organizmusként”.
Nem vagyok biztos benne, hogy kényelmetlen vagy megnyugtató az
összehasonlítás (talán mindkettő), de belőlünk, emberekből nagyjából
pont úgy hiányzik a függetlenül, önállóan meghatározott személyiség,
mint a hangyákból.
Egy hangyabolyban az összes lárvának szinte ugyanaz a
génkészlete: a királynő, a dolgozó, a katona is egyenlőként kezdi.
Hogy melyikükből mi lesz, és milyen biológiai tulajdonságokkal
rendelkeznek majd, az teljes egészében a boly szükségleteitől függ.
Siddhartha Mukherjee onkológus-író nagyon izgalmas cikket írt erről a
New Yorkerben: „A hangyák stabil kasztrendszerben élnek. A
kolóniában élő hangyák általában egymástól határozottan elkülönülő
szerepeket töltenek be, a testük felépítése és a viselkedésük
jellegzetesen eltér egymástól.” A genetikailag azonos testvérek
kizárólag a külvilágból és a közösségből érkező jelek alapján,
egymástól biológiailag eltérő felnőttekké válnak. Ha például az
ausztrál ugróhangyák bolyából eltávolítják a királynőt, a dolgozók
„kegyetlen, életre-halálra szóló harcba kezdenek egymás ellen:
csípnek, harapnak, letépik egymás fejét vagy lábát”, míg néhányan
győznek, és uralkodóvá válnak. A DNS-szerkezetük nem változik, az
új királynő testfelépítése mégis átalakul: termékennyé és dominánssá
válik, és hosszabb ideig él, mint ahogy munkás korában ez várható
lett volna.1 Michael Kerr, aki régebben a Georgetowni Egyetem
pszichiátere volt, az emberek családi rendszereiről szóló könyvében
ugyanezt a jelenséget írja le. „A kolónia szintjén zajló folyamat
határozza meg, hogy az egyes lárvákból mi lesz. Ebben az
értelemben egy fiatal lárva a kolónián belül beleszületik egy
pozícióba, és a fejlődését a pozíciója határozza meg.”2
Habár valamennyien szívből hiszünk a mindenkitől különböző
önmagunkról kialakított képben, e szempontból meglehetősen
hangyaszerűek vagyunk. „Az emberi lény sokkal kevésbé autonóm,
mint azt hinni szeretnénk – mondta nekem dr. Kerr egy
beszélgetésünk során. – A nagyobb csoporton belüli kapcsolataink
nélkül nem érthetjük meg, hogy miképpen működünk egyénként.”
Másképpen fogalmazva, a jellemünk és a személyiségünk annak a
környezetnek az igényeit tükrözi, amelyben kialakult. A szerepek,
amelyeket kapunk, vagy amelyeket megtagadnak tőlünk, az, ahogy
beilleszkedünk a közösségbe vagy kiszorulunk belőle, és az, amit a
kultúra elhitet saját magunkról, az egészségünket vagy a
betegségeinket is meghatározza. Ebből a szempontból és még sok
másból is a betegség és egészség a társadalmi léptékű
makrokozmosz megnyilvánulása.
Lehet, hogy a gyerekek többnyire modern, elszigetelt családokban
nevelkednek, de e kis szigetek körül ott a tágabb környezet, amelyet
a szűkebb közösség, a környék, a város, a gazdaság, az ország és
további körök jelentenek. A mai világban az összes kontextus
kontextusa a hipermaterialista fogyasztói kapitalizmus, valamint
annak számtalan, mindenhova beférkőző, globalizált
megnyilvánulása. Akit elér, annak a testében és lelkében megjelenik
az alapvető – és úgy tűnik, meglehetősen torz – feltételezés arról,
hogy kik és mik vagyunk. Mivel a testi működésünket és a
hétköznapjainkat milliárdféle kötelék kapcsolja össze, a kulturális
normák a testi valóságunkba is beépülnek.
Itt nagyban látjuk a kötődés/önazonosság kötélhúzást. Arra
vagyunk kondicionálva, hogy még akkor is beilleszkedjünk a családba,
ha ehhez hűtlenné kell válnunk valós önmagunk egy részéhez.
Ugyanígy arra is fel vagyunk készítve – sőt, azt is mondhatjuk, ki
vagyunk képezve –, hogy betöltsük a tőlünk elvárt társadalmi
szerepet, vegyük fel az ehhez szükséges személyiségjegyeket, és
nem számít, milyen árat fizetünk érte.
Ulf Caappal tizennégy évvel ezelőtt ismerkedtem meg. A teljes
észak-amerikai IKEA HR-ügyekért felelős alelnökeként dolgozott, és
úgy tűnt, sínen van az élete. De ez a világszerte nagyra tartott
üzletember mégis azért keresett meg, mert súlyos egzisztenciális
válságba került, és emiatt új irányba fordult az élete. Szörnyű dologra
jött rá: jól fizetett pályája, amely társadalmunk normál mércéi szerint
átütően eredményesnek számított, csupa olyasmit követelt tőle a
hétköznapokban, ami „szélhámosság, illúzió, hazugság… az
életemben szinte semmi sincsen belőlem”. A Csajok{67} című
sorozattal híressé vált Lena Dunham szintén olyasvalaki, aki az
általános mérce szerint kiemelkedően sikeres, mégis egészen hasonló
érzésekről számolt be, amikor beszélgettünk. Kábítószer-használat
miatt került elvonókúrára, ahol azt a feladatot kapta, hogy írja le a jó
tulajdonságait. „Akkor jöttem rá, hogy egyetlen olyan erényemet sem
tudom leírni, amely ne volna igazából valaki másé” – mondta.
Ulf azóta a barátom lett, és esetenként együtt is dolgozunk.
Közösen alakítottunk ki és vezetünk workshopot olyan magas rangú
cégvezetők számára, akik úgy érzik, hogy valóságos önmaguk és
munkahelyi személyiségük szöges ellentétben áll egymással. Ezzel
nem azt akarom mondani, hogy az őszinte gondolataikat, érzéseiket,
vágyaikat és szükségleteiket egyszerűen az irodaajtóban hagyják, és
a munkanap végeztével aztán úgy keresik meg őket, mint a
parkolóban hagyott autójukat. A „szélhámosság” csak akkor tartható
fenn, ha az én autentikus részeit tartósan elzárják, és elveszítik a
kulcsot. „A siker érdekében megtagadtam a személyes értékeimet” –
ismerte be Ulf. A hetvenes éveinek közepén jár, makkegészséges, de
meggyőződése, hogy önmaga elnyomása és az eltávolodás az
alaptermészetétől elszívta az életenergiáit: „Észrevettem, hogy
munkába menet nem olyan könnyedek a lépteim, mint valaha. A
betegség felé sodródtam.”
Ulfban volt annyi mély érzés, hogy fel tudja mérni saját
elidegenedését, és túllépjen rajta. Azt persze ő sem tagadná, hogy a
privilegizált helyzete is sokat segített. „Negyven éven át őrült voltam
– tekint vissza. – És kilencvenkilenc százalékban csak arra figyeltem,
hogy a társadalom és a cég mit tart sikernek. Azzal viszont egyáltalán
nem törődtem, hogy nekem mire van szükségem. Ha
engedelmeskedtem a cég elvárásának, sikert arattam.” Tökéletes
illusztrációját adja annak a felismerésnek, amelyet egy fiatal trappista
szerzetes, Thomas Merton, a 20. század legbefolyásosabb amerikai
katolikus írója a Hétlépcsős hegy című önéletrajzában ábrázol. „Az e
világi sikerek logikája hamis. Azon a furcsa tévedésen alapul, hogy a
tökéletességet a többi ember véleménye, tetszése és tapsa igazolja.
Hátborzongató lehet mindig csak mások elképzelésében élni, mintha
csak ott nyerhetnénk el valóságos értékünket!”3
Azok az identitásválságok, amelyekhez hasonlót Ulf is átélt, nem
tudatosan alakulnak ki – attól függően jelentkeznek, hogy miképpen
fejlődünk először családon belül, majd különféle más
kontextusainkban. „A sikerem százszázalékosan külső volt – mondta
nekem Ulf. – Teljesen külső… és azon a mentális konstrukción alapult,
amelyet öt-és tizenöt éves koromban alakítottam ki magamban arról,
hogy mire van szükség az elfogadáshoz.” Ahogy a szociálpszichológus
Erich Fromm rámutatott, ebben az értelemben a család akaratlanul is
a társadalom „szellemi ügynöke”, és aktívan részt vesz az úgy
nevezett társadalmi karakter kialakításában.
Fromm szavait idézve, a társadalmi karakter „az alapkarakter,
amelyen egy kultúra tagjainak többsége osztozik”. Ez nem azonos az
egyéni karakterrel, amellyel mindannyian rendelkezünk, és a világnak
mutatunk. A társadalmi karakter, addig a mértékig, ameddig
meghatároz minket, gondoskodik róla, hogy a saját kultúránk
„normális” keretei közé illeszkedjünk. Azt hiszem, Fromm elmélete
pontosan leírja, hogy miképpen működünk a társadalomban – úgy,
mint a hangyák.
Nem individuális szempontból beszélek a „mi” fogalmáról. A
kollektív „mi” vakabb és veszélyesebb. Például egyikünk sem örül, ha
alvó embereket lát az utcán, de mint társadalom elfogadjuk, hogy
egyre több a hajléktalan. Senki sem akarja, hogy kipusztuljon a
Földön az élet, a klímaváltozás mégis kérlelhetetlenül halad előre. Van
bennünk valami, ami normálisnak fogadja el ezeket a bajokat, és nem
számít, hogy ezzel aktívan lehetővé tesszük, tagadjuk, vagy passzív
belenyugvással figyeljük őket. A gyerekkoromban átélt borzalmak
nyilván komoly befolyást gyakoroltak rám, de sosem értettem, mi
módon lehetséges annyi jó embert úgy hipnotizálni, hogy védhetetlen
ügyeket vegyenek a pártfogásukba. Kell hogy legyen egy olyan
mechanizmus, amelyik normálisnak láttatja velünk azt, ami nekünk és
a világunknak is rossz; nyilvánvalóan nem velünk született hajlamról
van szó. A rendszer értékei és elvárásai valamiképpen bekerülnek a
szervezetünkbe, de olyan mélyen, hogy már azt hisszük, az vagyunk
mi.
Ahogy Fromm megfogalmazta, az emberek gyakran nem tudatos
elhatározás alapján felelnek meg a társadalmi követelményeknek,
mégis fontossá válik számukra, hogy „az egyén úgy akarjon
cselekedni, ahogy cselekednie kell”.4 A kultúra ily módon megteremti
azokat a tagjait, akik a céljait szolgálják. Tanulságos összehasonlítani
a valóságot és a fikciót. Aldous Huxley Szép új világában „az ember
azért hisz bizonyos dolgokban, mert úgy kondicionálták, hogy higgyen
bennük”.5
Vagyis, amit normálisnak és természetesnek tekintünk, azt nem az
hozza létre, ami jó az embereknek, hanem amit elvárnak tőlük,
mindazokkal a jellemzőkkel és magatartásokkal, amelyeknek a kultúra
fenntartása a célja. Ezeket azután nagy tisztelettel úgy kezeljük, mint
az „emberi természet” részeit, és ami eltér tőlük, azt abnormálisnak
nevezzük. A legtöbbször nem ébred fel az önazonosság iránti
késztetés – de ha igen, az gyakran elég durván zajlik –, és az
emberek úgy nevelkednek meg viselkednek, hogy mindenben
megfeleljenek az uralkodó elvárásoknak.
Mely társadalmi jellemvonásainkat diktálja a kultúránk?
Az első jellemvonás: leválás önmagunkról

Korábban azt mondtam, hogy ha valaki a saját szükségleteinek

rovására túlságosan azonosul a társadalmilag rákényszerített
kötelességgel, szereppel vagy felelősséggel, az károsíthatja az
egészségét. Ez és más kondicionált jellemvonások akkor jelentkeznek,
ha nem elégítik ki a gyerek fejlődéshez szükséges igényeit, ha
akadályozzák a természetes folyamatokat. A kultúra megerősíti és
jutalmazza az ilyen karakterjegyeket, és arra bátorít mindenkit, hogy
még tartósan feszült helyzetben is lásson el olyan a feladatokat,
amelyeket természetes körülmények között el akarna kerülni. Az,
hogy munkamániás orvos voltam, elismerést, hálát, díjakat és kiváló
társadalmi állást eredményezett, pedig a lelki egészségemet és a
családom érzelmi egyensúlyát is aláásta. És miért lettem
munkaalkoholista? Mert legkorábbi tapasztalataim alapján szükségem
volt rá, hogy szükség legyen rám, akarjanak és tiszteljenek – ezzel
pótoltam a szeretetet. Nem hoztam tudatos döntést arról, hogy ilyen
leszek, de a társadalmi és szakmai közegemben kiváló hatást értem
el vele.
Az ember nagyon sokféleképpen elidegenedhet önmagától. A
nevelés folyamatát terhelő stressz és a gyerekek szükségleteit
megtagadó, társadalmilag szankcionált nevelési gyakorlatok életünk
első pillanatától kifejtik hatásukat. A saját én előli menekülés
kiegészíti és súlyosbítja az egyértelmű traumát. De nincs is szükség
személyes sérülésekre: elég a konformista, versenyközpontú oktatási
rendszer, a beilleszkedésre felhívó társadalmi közeg, a kortárs
elfogadás vágya, valamint a közösségi szinten előidézett, saját
társadalmi állással kapcsolatos, mindent betöltő szorongás.
A képekért és önképekért rajongó kultúra jórészt úgy tartja fenn
magát, hogy olyan érzést kelt mindenkiben, mintha nem volna elég jó
– vagy még alattomosabb módszert alkalmaz, és tőkét kovácsol (a
kifejezés mindkét értelmében) a már meglévő érzésekből: hiszen
fiatal és öreg egyaránt a médiában megjelenő testi tökéletességhez
méri magát, és egyre többen vannak, akik már a saját testüket is
szégyellik. Barátom, Peter Levine néhány évvel ezelőtt arról a
kozmetikai kezelésről írt cikket, amelynek során botulinum toxint
fecskendeznek a bőr alá; az anyag ideiglenesen ellazítja az izmokat,
így eltávolítja a korral járó természetes ráncokat. Viszont egyúttal
természetellenesen merevvé is teszi az arcot. „Szoptatós anyák is
használnak botoxot – mesélte Peter. – Vagyis a saját babájuknak sem
tudják kifejezni az érzelmeiket, és nem tudnak reagálni a babától
érkező jelzésekre. Ezt a fajta kapcsolatot elveszítik.” Sok más
területen, például a közösségi médiában is gyakran művi, „botoxolt”
verziót mutatunk magunkból: nem azt tesszük közzé, hogy kik
vagyunk, hanem, hogy milyennek szeretnénk látszani. „Az internet a
tömegek botoxa – mondta Peter. – Elvesztettük azt a képességet,
hogy valóságosak legyünk, pedig anélkül nem tudunk emberek lenni,
nem tudunk kapcsolatokat kialakítani másokkal.”

A második jellemvonás: a fogyasztás vágya

A tömegfogyasztás kultúrájának egyik fontos eredménye, hogy

meggyőzött minket: szükségünk van mindarra, amire csak azért
vágyunk, mert belénk nevelték. Julia Kristeva, a francia–bolgár
pszichoanalitikus szavaival: „A vágyat épp annyira ember hozza létre,
mint az árut, amellyel kielégítenék. Anélkül elégítjük ki a
szükségleteinket, hogy észrevennénk: amit szükségletnek hiszünk,
azt mesterséges úton hozták létre.”6 Eszembe jut, mit mondott 1965-
ben angliai turnéján Bob Dylan két kétségbeesett
autogramvadásznak. „Nagyon kéne az autogramod!” – könyörgött az
egyikük az énekes-dalszerző limuzinjának hátsó ablakán keresztül.
Dylan nemet mondott: „Nem kell az nektek – jelentette ki szárazon. –
Ha tényleg szükségetek volna rá, kapnátok.” Hát ez a lényeg: a
fogyasztói társadalomban kialakuló közösségi karakter összetéveszti a
vágyat a szükséglettel, de annyira, hogy amikor a vágyott tárgy
megszerezhetetlennek bizonyul, az idegrendszer komolyan
felingerlődik. A kereslet alkalmazkodik a kínálathoz.
 Thomas Merton már 1948-ban így kesergett: „Társadalmunk arra
törekszik, hogy az emberi test minden porcikáját felizgassa, s a
mesterséges izgalom csúcsán tartsa, hogy végsőkig fokozzon minden
emberi vágyat: minél több új kívánságot és szenvedélyt ébresszen
föl, csak azért, hogy eláraszthassa őket a gyáraink, nyomdáink,
filmstúdióink és egyéb üzemeink termékeivel.”7
Folyamatosan pattanásig feszített vágyakkal élünk, és emiatt sokan
kielégítetlenek, ingerültek, szorongók, egy olyan addiktív folyamat
foglyai, amely elidegeníti őket a valóságos igényeiktől, a valóságos
érzéseiktől, a valóságos gondjaiktól – a valóságos élettől.
Akinek nem válik valóra egy vágya, az a saját hibájának tekinti a
kudarcot – még akkor is, ha a társadalmi körülmények teszik
lehetetlenné a sikert. „Emlékszem, gyerekkoromban imádtam a Tide
szappan reklámjait nézni – mesélte nekem Danny Glover amerikai
színész, rendező és politikai aktivista. – Ha most látok egyet, már
nyilvánvaló, hogy nem azért volt ez így, mert annyira érdekelt volna a
Tide. Nem láttam semmi mást az egészből, csak hogy bárcsak ilyen
lenne a konyhánk, a mosógépünk… Mindent szerettem volna, amit
láttam… Abba a helyzetbe kerültünk, hogy olyan dolgok vesznek
körül, amelyeket az esetek kilencvenkilenc százalékában sosem
fogunk megszerezni, és így azt érezzük, hogy semmit sem érünk,
hiszen nem sikerült megszereznünk őket.” Glover véleménye
tökéletesen összecseng Neil Postman társadalomkritikus
meglátásaival, amelyeket 1985-ben, a hirdetés erejét nagyon
pontosan leíró könyvében, az Amusing Ourselves to Deathben
(Halálra szórakozzuk magunkat) vetett papírra. „A vidámnak látszó
emberekkel teli reklámok semmit nem árulnak el az eladó
termékekről. De mindent elárulnak azoknak a félelmeiről, ábrándjairól
és álmairól, akik megvásárolnák őket. A hirdetőnek nem azt kell
tudnia, hogy mi a jó a termékben, hanem hogy mi nem stimmel a
vásárlóban.”8
A kultúránk szeretné elhitetni velünk, hogy kevesek vagyunk, és mi
a fogyasztás rabszolgáivá válunk. „A fogyasztás a fájdalmak
csitításának egyik eszköze lett – mondta Glover. – Sok olyan embert
ismerek, aki nyugodtan megengedheti magának, hogy felesleges
dolgok vásárlásával enyhítse a bajait… A kapitalista rendszer olyan
helyzetet teremt, amelyben kizárólag a fogyasztásra irányuló
képességében mérjük az ember értékét. Mindegy, hogy a Walmart
áruházból vagy a Saks Fifth Avenue luxusmárkáiból vásárol. Ha
addikcióról van szó, legyen az kábítószer vagy bármilyen más
magatartásforma, mindegyik a rendszeren belül értéktelenné vált
emberi lény érzését jeleníti meg. Lényegében ennyi az egész: az
elidegenedettség érzése a rendszeren belül.”

A harmadik jellemvonás: hipnotikus passzivitás

Huxley disztópikus jövőjének polgáraival ellentétben mi nem vagyunk

automaták, nem kémcsőben, előre meghatározott tulajdonságokkal
hoznak létre minket, nem programoznak arra, hogy bizonyos előre
meghatározott feladatokat lássunk el. Demokratikusnak tűnő
országokban élünk, akaratunk egy bizonyos határig szabad – de a
szabadságunk ritkán lép túl a társadalmi elfogadhatóság határán.
Mivel nem merjük ismeretlen vizekre kormányozni a hajót, inkább azt
kockáztatjuk, hogy elsüllyedünk.
Társadalmi karakterünkhöz hozzátartozik, hogy lemondunk
önmagunkról, és ez még akkor is passzívvá tesz, amikor a fajunk
életben maradása kerül veszélybe. Valós érzéseikkel és autentikus
szükségleteikkel kapcsolatban lévő egészséges emberek nem
lennének kiszolgáltatva a hízelgéssel keltett mesterséges vágyaknak
és a kielégítésüket célzó termékeknek – függetlenül attól, hogy
milyen ravasz körítéssel kínálják őket. Nem fogadnák el az
elfogadhatatlant, legfeljebb akkor, ha erőszakkal kényszerítik őket, de
akkor sem hitetnék el magukkal, hogy ez szükségszerű.
„A gyerekek – mondta egyszer Noam Chomsky, a neves intellektuel
– folyton azt kérdezik, hogy miért: magyarázatra vágynak, érteni
szeretnék a dolgokat.” De azután „iskolába mennek, és szigorú
irányítás alá kerülnek. Megtanulják, hogy így kell viselkedniük, sehogy
másképp. A társadalom intézményei úgy épülnek fel, hogy
csökkentsék, átalakítsák, körülhatárolják az egyénnek a saját sorsára
irányuló ambícióit és az ellenőrzés lehetőségét.”9
A baj azzal kezdődik, ahogy a gyerekeket nevelik a modern
családokban – amelyek kicsiben visszatükrözik az egész kultúránkat.
„A családnak – mutatott rá Erich Fromm – az a funkciója, hogy
továbbítsa a felnövekvő gyereknek a társadalmi elvárásokat.” Az
ehhez szükséges módszereket a nevelésről szóló fejezetekben már
sorra vettük. A társadalmi karakter megformálása akkor kezdődik,
amikor nem szoptatják a csecsemőt; amikor nem elégítik ki azt a
természetes vágyát, hogy felvegyék; amikor magára hagyják, hadd
sírjon; amikor el kell nyomnia az érzéseit; amikor arra programozzák,
hogy megfeleljen mások elvárásainak; amikor megfosztják a spontán,
nem szabályozott játéktól; amikor olyan büntetésekkel fegyelmezik,
mint a szülőtől elzárva töltendő idő, ami azzal fenyegeti, hogy
elveszíti, amire a legjobban vágyik – a feltétel nélküli, szerető
elfogadást; amikor elvágják a Természethez kötődő kapcsolatát.
Mindezek hozzájárulnak a belső ürességhez; ahhoz az űrhöz, amelyet
később, amikor az ingatag materialista kultúra erőszakos vágyai
maguk alá gyűrik a független szellemet, addikciók és leküzdhetetlen
kényszerek próbálnak majd betölteni.
Bárcsak igaz volna az a demokratikus ideál, amely szerint „mi, a
nép” teremtjük meg vágyott társadalmunkat! Semmi kétség, érdemes
küzdeni ezért az álomért. De ha hiszünk benne, az még nagyon
kevés. Amíg nem nézünk bátran szembe vele, hogy milyen világban
élünk, addig nem fog és nem tud valóra válni: hiszen mi vagyunk
azok, akiket a torz, összekavarodott, természetellenessé vált világ
képére teremtettek – és mi tartjuk mozgásban, miközben tönkretesz
minket.
III. rész

Az abnormális
újraértékelése – A lelki
zavar mint
alkalmazkodás

Nagy Téboly – ez
isteni Ész –
Hogyha éles a
Szem –
Nagy Ész – Téboly,
nagy vész –
Így lát sok idelenn
–
Itt is az a szabály:
Bólints – s
egészséges leszel –
A Kétkedés –
veszélyt okoz –
S Kényszerzubbony
visz el –.
Emily Dickinson{68}
 15. fejezet

Lényeg, hogy más legyél

A szenvedélybetegségekkel
kapcsolatos mítoszok
lerombolása

Egyáltalán nem lelem örömömet azokban a

stimuláló szerekben, amelyeket néha oly nagy
szenvedéllyel használok. Nem örömöket
hajszolva sodrom veszélybe az életemet, a
becsületemet, a józan eszemet, hanem
kétségbeesetten menekülök néhány kínzó
emlék elől.
Edgar Allan Poe

Bruce, az Oregonban dolgozó érsebész éppen műtéthez öltözött be,

amikor rátörtek a rendőrök. „Megbilincselt kézzel vittek ki a kórházból
– idézte fel azt a hét évvel korábbi verőfényes napot. – Rettentően
megalázó volt. Egy kisvárosban dolgoztam, úgyhogy gyorsan híre
kelt. A helyi újság többször is címlapon foglalkozott velem. Kiestem a
pikszisből.” A köztiszteletnek örvendő helyi orvos recepteket állított ki
a betegei nevére, azután kiváltotta őket, hogy kielégítse az
addikcióját. „Eleget fogyasztottam, és elég receptet írtam hozzá, hogy
a rendőrség először arra gyanakodjon, kábítószer-terjesztő hálózatot
működtetek” – emlékezett vissza. Néhány rövid hónap elég volt
hozzá, hogy lebukjon.
Mi visz rá egy ilyen, jól képzett, hivatásában sikeres orvost, nős
férfit, kamasz gyerekek apját, hogy ilyen mélyre süllyedjen az
önfeladásban, őszintétlenségben és szakmája szabályainak
megszegésében? Nyilvánvalóan tudta, hogy az egészségét, a
családját és a megélhetését kockáztatja. Miért adja át magát valaki –
már ha ez erre a helyes kifejezés – ilyen önpusztító magatartásnak?
Pályám során szinte naponta szembesültem ezzel a kérdéssel, de
leginkább abban a tizenkét évben, amikor Vancouver Downtown
Eastside negyedében, vagyis a DTES-ben dolgoztam. A környék arról
híres, hogy egész Észak-Amerikában itt a legáltalánosabb a
droghasználat. Ebben a néhány háztömbben több ezren élnek a
legkülönbözőbb anyagokat használó szörnyű függőségben: alkoholt,
opiátokat, nikotint, kannabiszt, kokaint, kristály metet, ragasztót,
denaturált szeszt szívnak, nyelnek vagy fecskendeznek magukba. Még
a New Yorkból, Detroitból vagy Bristolból érkezőket is meghökkenti,
amit itt találnak.
„Ha egy orvos sikerét azon mérjük, hogy milyen hosszú életűek a
betegei – mondogattam –, akkor én nyilvánvalóan kudarcot vallottam,
mert a betegeim fiatalon meghalnak.” Az AIDS, a hepatitis C
valamilyen komplikációja vagy a szívbillentyűjüket, agyukat,
gerincüket, vérüket megtámadó fertőzés végzett velük. Öngyilkosok
lettek, túladagolták magukat, erőszakos halált haltak, vagy elgázolták
őket, amikor bódult állapotban kóvályogtak a forgalmas utcákon. A
Bruce-hoz hasonló jól funkcionáló függőkhöz képest, aki
rehabilitáción esett át, és azóta újra dolgozik, az ottani betegeim
mindenüket elveszítették: az egészségüket, a normális kinézetüket, a
fogaikat, a családjukat, a munkájukat, az otthonukat. Volt, aki
középosztálybeli kényelmét herdálta el, és akadt olyan is, aki gazdag
emberből lett koldus. És közben mindvégig tisztában voltak vele,
hogy a nem túl távoli jövőben vár rájuk végső büntetésük: a halál.
Mégis olyan mélyre merültek, amit a legtöbbünk el sem tud képzelni,
és ragaszkodtak a szokásaikhoz – ahogy 2009-es, a témát körüljáró
könyvemben, A sóvárgás démonában már megírtam.
Az elmúlt évtizedben egy kicsit fejlődtek az addikcióval kapcsolatos
nézetek, több együttérzéssel, tudománnyal és ésszel viszonyulnak az
áldozatokhoz. De a legkülönbözőbb körökben, a kezelőorvosoktól az
igazságszolgáltatás munkatársain át a társadalmi stratégiák tervezőiig
továbbra is sokan hisznek a szenvedélybetegségek eredetével és
természetével kapcsolatos téves és veszélyes mítoszokban. Még a
rehabilitáció és a gyógykezelés jó szándékú világának is megvannak a
maga vakfoltjai. A bevett módszerek egyértelmű hibái, sőt súlyosan
károsító hatásai miatt végre egyre többen emelik fel a szavukat egy
újfajta megközelítés érdekében.
Mielőtt végiggondolnánk mindezt, vizsgáljuk meg rögtön a két
leggyakoribb félreértést, amelyek szerint az addikció „rossz döntések
eredménye” vagy „betegség”. Egyik sem magyarázza meg igazán ezt
a makacs társadalmi kórt, viszont megbéklyózzák a kezelésére tett
kísérleteinket.
A rossz döntéseket előtérbe állító nézet, a probléma megértése
során elért eredményeknek hála, már említést sem érdemelne,
csakhogy még ma is nagyon sokan gondolkodnak így, és ez a
vélemény szolgál az igazságügyi rendszer kábítószer-használók elleni
támadásainak alapjául is. A feltételezés annyira hibás, hogy az már
szinte nevetséges: az volna, ha nem járna tragikus
következményekkel. Jeff Sessions amerikai igazságügy-miniszter
2017-ben, amikor felidézte az 1980-as kábítószer-háború nehéz
napjait, röviden így fogalmazott Virginiában: „Meg kell ismételnünk
Nancy Reagan jelszavát: »Egyszerűen mondj nemet!« Ha neveljük az
embereket, és tájékoztatjuk őket a kábítószerekkel és
szenvedélybetegségekkel kapcsolatos szörnyű igazságról, akkor
többen fognak helyes döntést hozni.”
A kábítószer-ellenes háborúnak volt rá majdnem fél évszázada,
hogy elérje kitűzött célját, és a siker egyetlen szörnyű adaton
lemérhető: amikor Sessions a beszédét tartotta, három hét alatt
annyi áldozatot szedett az országban a túladagolás, amennyit a 9/11-
es terrortámadás. Abban az évben több mint hetvenezer amerikai
életébe került a szerhasználat.1 Két évvel később, 2019-ben ez a
szám elérte a 93 ezret.2 Ugyanabban az évben szűkebb pátriámban,
Brit Columbiában ezerhétszáz, kábítószerhez kötődő halált jegyeztek
fel, majdnem kétszer annyit, mint ahányat e fejezet megírásának
pillanatáig a Covid–19 követelt.
Az addikciót rossz döntésnek tekinteni – ami, ha őszinték vagyunk,
nem mond sokkal többet, mint hogy „az egész a te rohadt hibád!” –
nemcsak katasztrofálisan hatástalan, hanem teljesen vak is. Még
soha nem találkoztam olyan valakivel, aki a szó bármilyen jelentéssel
bíró értelmében úgy döntött volna, hogy függésbe kerül, még a
Downtown Eastside-i pácienseim sem, akiknek az élete Vancouver
droggetójának utcáin, motelszobáiban és eldugott sikátoraiban hunyt
ki fokozatosan, vagy vált hirtelen semmivé. Ha egy szociálisan
konzervatív, a modernebb elgondolásokkal szemben bizalmatlan
ember most azzal tiltakozik, hogy „talán nem ők döntenek úgy, hogy
nem szoknak le?”, én dr. Nora Volkowtól az USA Nemzeti
Kábítószerügyi Intézetének igazgatójától származó idézettel
válaszolok: „[A közelmúltban készült] tanulmányok szerint az ismételt
kábítószer-használat tartós változást okoz az agyban, és gyengíti az
önellenőrzés képességét.”3 Fordítás: ha addikcióról van szó, a „szabad
akarat” több szempontból is neurobiológiai abszurdum.
Sőt, igazából még határozottabbnak kell lennem: a legtöbb
szenvedélybetegnek már azelőtt alig volt választása, hogy
stabilizálódott az addikciója. Az agya már úgy ért a tetthelyre, hogy
az életben szerzett tapasztalatai meggyengítették, és különösen
fogékonnyá tették „választott” (még egy kétes kifejezés) drogjának
hatásaira. És ez akkor is igaz, ha a cél egy anyag, és akkor is, ha egy
viselkedés. Röviden szólva, a döntéses modell nem válaszol arra a
kérdésre, hogy eleve mi kormányoz valakit a függés felé.
Habár az addikcióval foglalkozó szakemberek legtöbbje a betegség
paradigma mellett áll ki, és ebben, valamint kezelési programjaiban
az együttérzés is helyet kap, ez az elmélet sem veszi figyelembe a
teljes embert, hiszen elválasztja a testet a lélektől. Vagy ezúttal
inkább az agyat az elmétől, és az agyat kizárólag biokémiai fogalmak
szerint határozza meg. De az az igazság, hogy életünk során mindig
az elménken átszűrt személyes és közösségi tapasztalatok formálják
az agyunkat. Az ember nem választhatja szét tudományosan a
biológiát a biográfiától, különösen akkor nem, ha egy pszichológiailag
olyannyira rétegzett jelenségről beszél, mint a szenvedélybetegség.
Nem mintha nem volna értelme végiggondolni az addikció
neurokémiai oldalát. Dr. Volkow és mások nagyszerű munkái
bebizonyították, hogy a függőséget okozó anyag idővel az agy
alapvető funkcióit, például az impulzusszabályozást is átalakítja és
lerontja – pedig az segíthetne ellenállni a függés vonzásának –, és
ehhez az is hozzájárul, hogy a jutalmazás és motiválás rendszerei
hozzászoknak a vágyott szerhez. Ebben az értelemben az agy
valóban hibásan működő szervvé válik, kevésbé alkalmas racionális
döntések meghozatalára, viszont szenvedélyesen törekszik az addiktív
késztetések kielégítésére.
De hibázunk, ha kizárólag a kábítószerekre figyelünk: nem kell
ahhoz szenvedélyes szerhasználónak lenni, hogy megváltozzon az agy
kémiája. A képalkotó vizsgálatok hasonló, ártalmas változásokat
mutattak ki azoknak az agyában is, akik nem drogoztak, viszont
például megrögzötten űztek szerencsejátékot az interneten.4 Azoknak
az ételeknek a kényszeres fogyasztása, amelyek beindítják az agy
jutalmazó apparátusát, szintén hasonló hatást vált ki.5
Végül is, ha az addikciót elsősorban genetikailag programozott,
kezelhető betegségnek tekintjük,{69} 6 az már, ahogy említettem,
tudományosan és emberileg is fontos lépés, amely távolabb visz a
felelősséget a páciensre hárító „rossz döntés” modelltől. Ahogy egy
beteg vese gazdáját sem hibáztatjuk, egy beteg agy gazdájának sincs
értelme szemrehányást tenni, különösen akkor, ha örökölte a kórt.{70}
Az a baj, hogy ha betegségnek tekintünk valamit, akkor azt az
orvosok, jellemző módon, rögtön a kórtan területére utalják. Arról se
feledkezzünk meg, hogy a „kezelhető” nagyon távol van a
„gyógyíthatótól” – ami nem annyira az addikció természetéről, hanem
a helyzetet nem értő egészségügyi rendszerről árulkodik.
A „betegség” szó a tizenkét lépéses felépülés világában is gyakran
felbukkan. Az Anonim Alkoholisták vagy az Anonim Kábítószerfüggők
programjainak résztvevői általában „a betegségem” kifejezést
használják, például úgy, hogy „a betegségem azt akarja, hogy
meghaljak”, vagy „a betegségem arra késztetett, hogy fájdalmat
okozzak azoknak, akiket szeretek”. Semmi kétség, ezek a programok
millióknak segítettek, és a nyelv, amelyet használnak, fontos szerepet
játszik abban, hogy újfajta gondolkodásra és cselekvésre ösztönözzék
a hozzájuk fordulókat. Én csupán annyit tennék ehhez hozzá, hogy
terápiás szempontból hasznosabb, ha a „betegséget” metaforaként és
nem a szó szerinti jelentésében alkalmazzuk. A legtöbb krónikus
betegséghez hasonlóan ebben az esetben is végtelenül kitágítja a
gyógyulás lehetőségeit, ha a függőséget olyan dinamikus folyamatnak
tekintjük, amelyhez kapcsolódunk, és nem egy démoni erőnek,
amelytől félünk, vagy amivel csatázunk.
Ha megalapozott képet szeretnénk kialakítani a témáról, akkor
nemcsak a géneket és az agyi hálózatokat kell számításba vennünk,
hanem a valós világgal zajló valós találkozásaikat is. Alaposan
szemügyre kell vennünk, hogy milyen tapasztalatokat szereztek a
függők életük során.{71} Az addikciók egyetlen fajtája sem
abnormális, nem betegség, nem tudatosan választott kór, nem agyi
rendellenesség vagy genetikai szerencsétlenség. Ha alaposan
megvizsgáljuk őket, nem is olyan titokzatosak. Más, e könyvben
szereplő, látszólag megfoghatatlan állapotokhoz hasonlóan a
megküzdési mechanizmusokban gyökereznek. Semmi kétség,
felvehetik egy betegség néhány tulajdonságát – ilyen lehet például
egy rosszul működő szerv, elsősorban a mértéktelen kábítószer-
használat esetén a szövetkárosodás, egyéb fizikai tünetek, egyes
idegi hálózatok teljesítményének csökkenése, átmeneti kilábalás és
visszaesés vagy akár halál. De ha betegségnek nevezzük őket, azzal
elmegyünk a lényeg mellett, és lemondunk arról a lehetőségről, hogy
okosan közelítsünk hozzájuk. Az addikció a megjelenése idején egy
élő organizmus védekezését jelzi az elviselhetetlennek tűnő
szenvedés ellen. Másképpen fogalmazva, természetellenes
körülményekre adott természetes válaszról van szó, kísérletről, amely
a gyermekkorban elszenvedett fájdalmat vagy a felnőttkorban
megmaradó szorongást igyekszik enyhíteni.

Két alapvető kérdés

Több évtizedes orvosi gyakorlatom és sok ezer beszélgetés során

megtanultam, hogy nem azt kell először megkérdezni, mi a baj az
addikcióval, hanem azt, hogy mi a jó benne. Milyen előnyökhöz jut
szokása segítségével a függő? Mit kap, amihez másképp nem jut
hozzá? Mit tesz érte a függés? Ezt kell először kiderítenünk, ha meg
akarunk érteni egy függőséget, akár anyagokhoz, például alkoholhoz,
opiátokhoz, kokainhoz, kristály methez, ragasztóhoz vagy
gyorséttermi menükhöz, akár viselkedésekhez, például
szerencsejátékhoz, szexuális kalandokhoz, pornográfiához vagy
evésrohamokhoz és az azt követő béltisztításhoz kötődik. De kötődhet
éppenséggel hatalomhoz és haszonhoz is – ezzel persze már az olyan
addikciók felé közelítünk, amelyek az egyéni szokásokon túllépve a
kollektív fixációk területén léteznek.
Ahogy soha nem találkoztam senkivel, aki úgy döntött volna, hogy
függő lesz, olyat sem ismerek, akinek a függősége, legalább eleinte,
ne elégített volna ki egy alapvető emberi szükségletet. Például
nagyon sokszor hallottam azt, hogy a függőség segítségével
könnyebb mozgásban tartani a társadalmi kapcsolatok gépezetét.
Jesse Thistle kanadai métisz{72} író, egyetemi oktató, aki korábban
börtönben is ült, és From the Ashes (Hamvából) címmel írta meg a
visszaemlékezéseit, azt mondta nekem, hogy az anyag segítségével
szerzett barátokat. „És így kaptam erőt, önbizalmat. Egy ideig
működött is – talán az első három évben. Kis híján golyóálló lettem.”
Ami Lena Dunhamet, a neves tévés színésznőt illeti: „Jobb társaság
lettem. Lazább. Így könnyebben kommunikáltam mindenkivel.” Az ő
esetében az „így”, más anyagok mellett, nyugtatókat jelentett: az
orvosok habozás nélkül felírják őket, pedig nagyon könnyű rájuk
szokni. Az anyag kitágította számára a kreatív önkifejezés
lehetőségét. Lena azt mesélte: a hatásuk alatt „úgy írtam, mint egy
démon; teljesen megszabadultam a gátlásaimtól”.
Az anyag hatása alá kerülők gyakran írják le úgy az állapotukat,
hogy „melegséget” éreznek – a függők jól ismerik ezt a kellemes
tapasztalatot. Jamie Lee Curtis színésznő és gyerekkönyvek szerzője
arról számolt be, hogy „egy meleg fürdő: olyan, mintha fáznál, és
belépnél egy kád meleg… nem forró, de meleg, tényleg meleg vízbe,
és ahogy belemerülsz, elönt a megkönnyebbülés. Ismerős érzés volt,
és nagyon szerettem. Tíz éven keresztül minden eszközt bevetve
hajszoltam; onnan kezdve, hogy loptam az opiátokat, odáig, hogy
orvosokat vettem rá, hogy adjanak.”
Curtis szavai eszembe juttatták, amit a teljesen marginalizált
Downtown Eastside-i pácienseimtől is sokat hallottam: „Mire jó
magának a heroin?” – kérdeztem egyszer valakit, akit éppen
felvettünk az Onsite-ba, az Insite fölött működő detoxikálóba – utóbbi
akkor Észak-Amerika egyetlen ellenőrzött belövőhelye volt, és én a
stáb tagja. A harmincas éveinek végén járó, súlyemelőhöz méltó
bicepsszel rendelkező, kopaszra borotvált, bal fülében nagy rézkarikát
viselő, vad tekintetű férfi egyenesen a szemembe nézett, és azt
mondta: „Doki, nem is tudom, hogy mondjam el. Kábé olyan, mint
mikor hároméves az ember, beteg, reszket a láztól, és az anyja ölbe
veszi, betakarja egy meleg takaróval, aztán megeteti forró
csirkelevessel – hát ilyen a heroin.” Bud Osborn, a költő is a
környéken lakott, és szintén megnyugtató melegségről beszélt a
heroinos élményei kapcsán. „Melegség járta át a gyomrom, ami
egyébként mindig jéghideg volt.”
Dave Navarro rockgitáros{73} és realitysztár azt mondta, ő a
függőségében „szeretetet és elfogadást talált”, olyasmit, amiről
szintén sok szerhasználó számol be. Russell Brand brit podcaster, író
és humorista is a szeretetet említette: „Amikor először próbáltam ki a
heroint, az szent és átszellemült és meleg és anyai volt… Úgy
éreztem, mintha a karjában tartana valaki… Úgy éreztem, hogy
semmi sem számít, és biztonságban vagyok.” Amikor azt mondta,
hogy „anyai”, az több volt mint metafora: az opiátfüggőség
neurobiológiáját írta le.
Vannak, akik olyan élményként írják le kényszeres szokásukat, mint
amit mások hosszú éveken át barlangokban, kolostorokban és drága
szanatóriumokban keresnek. „Az alkohol – magyarázta Darrell
Hammond humorista, a Saturday Night Live egyik oszlopos tagja – ad
három-négy óra békességet. Csak békességet. Leáll az ember fejében
a folyamatos duma, a negatív gondolkodás. Csodás.” Ha egy függő
életéről van szó, ritkán jut eszünkbe a békesség és a csend, pedig
éppen ezt a „csodás” helyzetet keresik – és átmenetileg meg is
találják.
Lena Dunham nyugtatófüggősége a normalitás átmeneti illúzióját
nyújtotta – a látszatot csak megerősítette, hogy társadalmunk a
választott szereket gyakran törvényes eszközökkel, egy orvos
recepttömbjének segítségével szállítja. „A gyógyszerek azt a
varázslatos ígéretet hordozzák, hogy normálisan fogsz működni, vagy
még annál is jobban. Az alkoholt megérezni a leheleten, a crackkel
egy híd alatt végzed. Ha Klonopint{74} szed az ember, akkor elég
sokáig azt gondolhatja, hogy »hú, sikerült kigyógyítanom magam
abból, hogy nem tudok emberek között úgy működni, ahogy
szerintem az embereknek működniük kell a világban«.”
Érdemes feltenni a kérdést: ki hallott már olyan „betegségről”,
amelytől az ember normálisnak érzi magát? Vagy lehetséges-e, hogy
valaki megbetegszik, és attól elkezd „normálisabban működni, mint
addig”?
E beszámolók fényében még abszurdabbnak hangzik, hogy Jeff
Sessions kitart a „helyes döntések” elmélet mellett. Legyünk Nancy
Reagan eggyel jobb kiadásban, és írjuk ki őszintén az országutak
melletti óriásplakátokra meg az iskolai büfékben, hogy „Mondj nemet
a fájdalomcsillapítókra”? Vagy „Mondj nemet a hasadban érzett
kellemes meleg érzésre”? A belső békére, a nyugalomra, az erőre, a
pozitív önértékelésre, a vigasztaló normalitás múlékony lehetőségére,
a szeretetre? „Észrevettem – mondta Navarro –, hogy valahányszor
újra az anyaghoz nyúltam, az járt a fejemben: így kellene éreznie
magát egy emberi lénynek.” Erre mondjon valaki nemet.
Ha idáig csupaszítjuk, lényegében valamennyi függőség hatása
ugyanaz: segít kiszabadulni a személyiség börtönéből, ami alatt azt a
valóságos, megélt tapasztalatot értem, hogy az ember a saját
bőrében is rosszul, mindenki mástól elzárva érzi magát. A normális
működés számtalan rétege alatt az elidegenedett rossz érzés olyan
kellemetlenné válhat, hogy az már fáj: az ember folyamatosan úgy
érzi, hogy nem normális, ócska és kevés. Keith Richards a Rolling
Stonesból, aki talán a világ leghíresebb egykori heroinistája, Élet című
önéletrajzában nagyon pontosan összefoglalja a menekülési stratégia
lényegét. „Felejteni akarunk… Nagyon tudod élvezni, ha néhány órára
legalább lélekben elszabadulsz.”7
Miért kellene az énnek menekülnie? Az ember akkor próbál
megszökni valahonnan, ha be van börtönözve, ha szenved. A
függőség akkor szólít meg, amikor az ébren töltött élet olyanná válik,
mintha csapdába ejtett volna valami: a belső zavaraink, a kétségeink,
az elszigeteltség érzése, az értéktelenség, a gyomrunkban érzett
hideg, a reményvesztettség, az értelem meg a szabadulásba vetett
remény elvesztése, a segítség hiánya, a külső nehézségek vagy a
belső káosz vagy az üresség elviselhetetlenné növekedése, a kínzó
lelkiállapotunk irányíthatatlanná, az érzéseink elviselhetetlenné válása
– és ami a legfontosabb, nagyon szeretnénk már enyhíteni a sok kínt,
amelyet ezek az érzések okoznak. A kín tehát központi téma. Nem
csoda, hogy az emberek olyan gyakran beszélnek függőségük
jótékony zsibbasztó hatásáról: csak az vágyik fájdalomcsillapítóra,
akinek fájdalmai vannak.
Az addikció belső logikája elől nincs menekvés: hiszen a függő
saját maga elől próbál menekülni a segítségével. Elviselhetetlen az,
ahol vagyok. Vigyél el innen!
És ezzel megérkezünk a témánkkal kapcsolatos második
kulcskérdéshez, amely sokat ismételt, személyes vesszőparipámmá
vált: Ne azt kérdezd, miért függő, hanem azt, hogy miért kínlódik! Ezt
sem a jelenlegi betegségalapú orvosi gondolkodás, sem az uralkodó
előítélet nem tudja megválaszolni, sőt, fel sem merül a kérdés. Pedig
másképpen biztosan nem fogjuk megérteni, hogy miért terjed ilyen
mértékben a szellemet, testet és lelket érő csapás.
Ahhoz, hogy fel tudjuk térképezni az addikciók szülőhelyéül
szolgáló durva, zord világot, érdemes azokat kikérdezni, akik
keresztülvágtak rajta. Ha az ember megtudja, mit éltek át, rögtön
egyértelművé válik, hogy mi az, amit rendbe kell hozni, és miért. Arra
nincs hely, hogy mindenkinek az eredettörténetét elmeséljem, akit –
a jól ismerttől az ismeretlenig – kikérdeztem e könyv kedvéért; de
álljon itt egy rövid, reprezentatív gyűjtemény.

• Theoren Fleury, a kanadai hokilegenda tizennégy éves volt, amikor

az edzője szexuálisan bántalmazni kezdte. „Kialakult az a szokás,
hogy ha nála voltam, akkor a lábamra maszturbált, leszopott,
azután hagyott aludni.” És ez még csak a kezdet volt, tudtam meg.
A fiú zavaros családból származott, az apja ivott, neki nem volt
kihez fordulnia. Sőt, valójában bármit megtett volna, hogy rossz
anyagi helyzetben lévő, érzelmileg diszfunkcionális szüleit boldoggá
tegye. Hosszú idővel később, amikor a New York Rangers
legyűrhetetlen jobbszélsőjeként évente sok millió dollárt keresett,
reménytelenül rászokott az alkoholra és a kokainra.
• Az opiátfüggő sebész, Bruce gyerekkorában szintén megküzdött a
gondoskodás hiányával. „Az apám nem élt velünk. Úgy nőttem fel,
hogy nem volt apa az életemben. Elég kicsi lehettem, amikor
elment, kábé négyéves. Az anyám meg túl fiatal volt ahhoz, hogy
megadja mindazt, amire nekem olyan nagy szükségem lett volna.
Tizenhat évesen szült, igazából még nem nőtt ki a gyerekkorból. A
legfontosabb éveimben nem volt senki, aki mellettem állt volna.
Sok fájdalmat kellett elviselnem.”
• Nan Goldin, a világhírű fotós, aki saját bevallása szerint „élete
során szinte mindig” fogyasztott kábítószert, tizenegy éves volt,
amikor tizennyolc éves nővére öngyilkosságot követett el, és
meghalt. „Az hatalmas, alapvető trauma volt számomra” – mesélte
Goldin. Alapvető, de nem az első. „Nagyon neurotikus családban
nevelkedtem – idézi fel, és egészen enyhén fogalmaz. – A
nővéremmel mindig volt valami baj… Az egyik legelső emlékem,
hogy mindenkit megdobál, kivéve engem. Többször is
elmegyógyintézetbe zárták, aztán nevelőintézetbe adták. Sok
erőszak, káosz, kiabálás vett körül.”
• Amikor a Downtown Eastside néhai utcai költője, Bud Osborn
hároméves volt, az apja a börtönben felakasztotta magát: azután
zárták be a toledói rendőrök, hogy ki akart ugrani az ablakon.
„Osborn gyerekkorában egyvalakinél talált menedéket: a
nagyanyjánál – írja Travis Lupick vancouveri újságíró a Fighting for
Space (Harc egy kis helyért) című, a drogreformért küzdő
mozgalomról szóló könyvében. Osborn e mozgalom fontos alakja
volt. – A nagymamát Bud nagynénje lőtte agyon, azután magával
is végzett.” A kisfiú ötéves korában végignézte, ahogy az anyját
megverik és megerőszakolják. Egy évvel később leugrott a
verandáról, mert meg akarta ölni magát.
• Darrell Hammondot, a Saturday Night Live egykori sztárját, ahogy
ezt mindenki tudja, aki végignézte a róla szóló, Cracked Up
(Idegösszeomlás) című szívbe markoló, önfeltáró életrajzi
dokumentumfilmet, testileg és lelkileg is megkínozta az anyja.
• Lena Dunham gyerekkorában szexuális erőszak áldozatává vált, és
emellett még azt is el kellett viselnie, ami általában gondoskodik a
traumatikus hatások tartósításáról: az érzelmi elszigeteltséget. A
 közelmúlt terápiás ülései során ketamin hatása alatt újra átélte „a
gyerekkori magánnyal járó, mindent elsöprő fájdalmat”.

Habár minden életnek megvan a maga története, és minden

traumának sok arca van, némi általánosítás azért lehetséges és
szükséges – különösen akkor, amikor az abúzus és az elhanyagolás
hátrányos faji és osztályhelyzettel keveredik. A vancouveri Downtown
Eastside-on töltött tizenkét évem alatt azzal kellett szembenéznem,
hogy valamennyi női betegemet érte gyerek-vagy kamaszkorában
szexuális bántalmazás – sok őslakos volt köztük, és nem kevesen a
prostitúció valamilyen formájába is belekeveredtek. Ez a Kanada
brutális gyarmati múltjából következő többgenerációs hagyaték egyik
jellemzője. Számos széles körű kutatás tanúskodik a gyerekkori
trauma működéséről, és ebbe a későbbi addikció lehetőségét felvető
szexuális abúzus is beletartozik. Egy 1997-es felmérés készítői több
mint százezer diákot kérdeztek ki, és arra az eredményre jutottak,
hogy azok a kamaszok, akik fizikai vagy szexuális abúzus áldozatai
voltak, kétszer vagy akár négyszer nagyobb eséllyel nyúltak később
kábítószerhez, mint azok, akik megúszták az ilyen tapasztalatokat.8
Azok, akik fizikai és szexuális abúzust is átéltek, legalább kétszer
olyan nagy eséllyel szoktak rá a drogra, mint azok, akik az abúzusnak
csak az egyik formájával találkoztak. Az alkoholfogyasztás hasonló
mintát mutatott: egy tízezer kamasszal készített felmérés szerint
azok, akiknek a múltjában ott volt a szexuális erőszak, háromszor
olyan nagy eséllyel kezdtek már tizenévesen inni.9

Most, hogy eltakarítottuk magunk elől a tévhitek sűrű bozótját, és

már sejtjük, mit éreznek azok, akiket legyűrt az addikció, sőt, azon is
elgondolkodtunk, hogy milyenfajta tapasztalatok teszik a függőség
„előnyeit” ennyire egyértelművé és vonzóvá, azt javaslom, a
következő fejezetben még jobban húzzuk szét a függönyt. Az is csak
egy mítosz – egyszerre kényelmes és nagyon káros –, hogy létezik
egy kategória a szenvedélybetegek számára, e címke segítségével
meghatározhatjuk a szegény, szerencsétlen lelkek pontosan
körülírható csoportját, és azután gondosan elválaszthatjuk egymástól
„azokat” meg a többieket, a normálisakat.
Hogy kifacsarjam kicsit a kiváló George Carlin egy mondatát, nagy
a klub – mindannyian a tagjai vagyunk.
 16. fejezet

Kezeket fel!
Új szempontból az addikcióról

Régi tartozásunk egy új nézőpont kialakítása –

azért, mert az addikciót magyarázó neurológia
sokat változott, és azért, mert számtalan
jelenleg alkalmazott kezelés marad teljesen
hatástalan.
Maia Szalavitz{75}

Miután körvonalaztuk, hogy mi addikció, és mi nem az, megismertük

a kiindulópontját és az emberek életében betöltött feladatát,
szeretnék egy új, ideiglenes definíciót javasolni, egy olyat, amely
szerintem igazabb és erősebb az elődeinél. Kikerüli a genetikai
determinizmust, és tartalmazza a gyógyulás lehetőségét. De
mindenkit előre figyelmeztetek: definícióm pontosabb és optimistább,
viszont általánosabb is – még nagyobbra növeli a függők népes
táborát. Lehet, hogy az olvasó is benne találja magát.

Az addikció összetett pszichológiai, érzelmi, fiziológiai,

neurobiológiai, társadalmi és spirituális folyamat. Bármely
olyan magatartásban megnyilvánul, amelynek gyakorlása
során egy adott személy átmeneti megnyugváshoz vagy
örömhöz jut, ezért többre vágyik belőle, és ez hosszú távon
rá vagy másokra nézve negatív következményekkel jár, de ő
mégsem hajlandó vagy képes feladni. Ennek megfelelően az
addikció három legfőbb jellemzője:
• rövid távon megnyugvást vagy örömöt okoz, és ezért vágyat
ébreszt;
• hosszú távon a függő szenvedést okoz magának vagy másnak; és
• a függő képtelen abbahagyni.

És rögtön következzék két kiegészítés. Először is, a definíciómban

nem szerepel a betegség – ami nem jelenti azt, hogy feltétlenül ki
kellene maradnia. Ahogy a 6. fejezetben már említettem, a legtöbb
betegséget akkor értjük meg igazán, ha olyan összetett folyamatként
tekintünk rá, amelyben kifejeződik egy személy egész élete, nem
pedig minden mástól elkülönülő „dolognak” látjuk. Végül is, ahogy
sok más egészségügyi probléma esetében is igaz, ha az addikciót
betegségnek nevezzük, azzal megragadjuk néhány fontos aspektusát,
de alig kerülünk közelebb a jelenség magyarázatához, és biztosan
nem találunk olyan utat, amelyen járva az eredeténél kezelhetnénk a
problémát.
Másodszor, ez a definíció nem korlátozódik a kábítószerekre.
Ugyanaz a késztetés, amely gyakran rávisz az szerhasználatra, jó
néhány egyéb viselkedési módot aktiválhat a kényszeres szexuális
kalandozástól a pornográfiáig; a szenvedélyes vásárlástól az
internetig (mindkét szokást közelről ismerem); a játéktól a
szerencsejátékig; az evés-és ivásrohamoktól a béltisztításig; a
munkától az extrém sportokig, a túlzásba vitt tornázástól a
kényszeres kapcsolatkeresésig; a pszichedelikus anyagoktól a
meditációig. Soha nem a külső cél a fő probléma, hanem az ember
hozzá fűződő belső viszonya. Ön is valami olyasmire vágyik és
olyasmiben vesz részt, ami átmeneti megnyugvással és örömmel jár,
kockázatos vagy negatív következményei vannak, mégsem hagyja
abba? Köszöntöm a gyűlésünkön. Hátul egy asztalon ingyenkávé
várja.
Ha már személyesen vagy a YouTube-on látott engem a témáról
beszélni, akkor valószínűleg sejti, mi lesz a következő kérdésem. Itt
általában tartok egy kis szünetet, hogy aki akar, jelentkezhessen. „Van
önök között olyan, aki az előbbi definíció alapján függő, vagy az volt
valamikor?” Mindegy, hányan hallgatnak, általában egy kéz sem
marad lent – kivéve, szoktam viccelni, egy-egy hazudósét. Hát így
állunk mai kultúránkban az addikcióval. Önt is arra kérem, bátor
olvasóm, hogy kézfelemeléssel vagy anélkül, végezzen önvizsgálatot.
A függések természetesen csak akkor egyenlők, ha nagyon nagy
általánosságban vizsgáljuk őket. A Downtown Eastside-on élő AIDS-
es és hepatitis C-s pácienseim biztosan különböznek a legtöbbünktől,
mert egész más fokot ért el náluk az a szenvedés, amely a függőség
karjaiba taszította őket; a szokásaik sokkal inkább meghatározzák az
életüket, és sokkal súlyosabb következményekkel is járnak. És akkor
még nem is beszéltünk a gyakran rajtuk kívül álló gazdasági és faji
okokból meggyengült belső és külső erőforrásaikról. A társadalmi
kitaszítottságuk és a régóta nem enyhülő, rájuk mért büntetés is jóval
súlyosabb, mint másoké.
Az akut, fokozatbeli különbségek valóban sokat számítanak, és
tévedünk, ha lényegtelennek vagy nem létezőnek hisszük őket. De
nem változtatnak azon a tényen, hogy az addikció folyamatának
megvannak a maga sajátos, alapvető tulajdonságai, amelyeket
mindenki ismer, aki átéli őket. Ezek senkit sem kímélnek, a
társadalom felső rétegeiben élőket sem. Azokra is vonatkoznak, akik
feje tetejére állított kultúránkban sikerként tekintenek pusztító
szokásaikra. A különbségek azt sem feledtetik, hogy mi, „normális”
polgárok jobban hasonlítunk azokra, akiket a sajátunknál feltűnőbb
függőségeik miatt kigúnyolunk vagy sajnálunk, mint amennyire
bevalljuk. Még egy vékony határvonal sincs, amely elválasztana
„minket”, tisztességes polgárokat „tőlük”, az eltiportaktól: csak
kitaláljuk, hogy létezik.
Jó, ha a traumáról beszélve felidézzük a súlyossági skálát. A
kevésbé feltűnő, kisgyerekkori sérülésektől, amelyeket kis t-snek
neveztünk, a nyilvánvalóbb, nagy T-vel írandó Traumáig mindenfajta
szenvedés követelheti az addiktív fájdalomcsillapítást. Ismétlem, a
trauma/sérülés az, ami bennünk történik, meg ahogy megmaradnak a
hatásai, és nem az, ami velünk történik. Ha azt kérdezzük valakitől,
„miért kínlódik?”, akkor annak a sokféle érzelmi sérülésnek is helyet
kell hagynunk, amelyek eltűntek a tudatos emlékek közül, vagy még
gyakrabban lényegtelennek látszanak az emlékező számára.
Sokan mondják azt, hogy „boldog gyerekkoruk” volt. Amíg
nagyjából jól alakul az életük, nincs rá okuk, hogy megkérdőjelezzék
ezt az értelmezést. Ha valaki saját maga vagy egy hozzá közel álló
másik személy függővé válik, mindenképpen helyes kérdezősködni.
{76}
A legtöbb ember, ha együttérző önvizsgálatot végez, el tudja
helyezni magát valahol a trauma/lelki sérelem skálán. A valóságos,
boldog emlékek nem zárják ki az érzelmi bajokat, és a többség
inkább az előbbire emlékszik, az utóbbiakat pedig elnyomja magában.
Tapasztalataim szerint azok is nagyon gyorsan rájönnek, hogy az
önéletrajzuk vakfoltokkal van teli, akik a legjobban ragaszkodnak a
„boldog gyerekkor” narratívájához – csak a megfelelő kérdéseket kell
feltenni nekik.
2015-ben Stephanie Wittels Wachs író, színésznő és
színházigazgató öccse, Harris meghalt túladagolásban. Stephanie
tisztában volt vele, hogy ő maga is munkaalkoholista, de annyira,
hogy annak a családja látja kárát. Míg meg nem hívott a Last Day
című podcastjába, meg volt róla győződve – sőt sziklaszilárdan hitt
benne –, hogy ő és Harris normális, boldog családban nőttek fel.
Rengeteg emlék bizonyította ezt a normalitást és boldogságot, az
anyja például jó pár iskolai tevékenységükben részt vett: elkísérte
őket az osztálykirándulásra, elvállalta a szülői munkaközösség elnöki
tisztét és így tovább. A szülői szerepek hagyományos értelemben
stabilak voltak: az apja dolgozott, az anyja a háztartást vezette. A
mindebből következő biztonságérzet valóságos is lehetett, tényleg
úgy hangzik, hogy Wittels Wachs a gyerekeit szerető anyával és
apával nőtt fel, akik képességeik szerint a legjobbat nyújtották nekik,
és gondoskodtak testi-lelki igényeikről. De a normalitásba súlyos
érzelmi sérülések ágyazódtak, amelyekről ő egészen addig teljesen
megfeledkezett, amíg a kérdéseim fel nem hozták őket a mélyből.
„Váratlanul ért ez a beszélgetés – ismerte be utólag a hallgatóinak. –
A pasinak rohadtul igaza van. A boldog gyerekkorommal kapcsolatos
dumáim kiegészítésre szorulnak.”
David Sheffet szintén „váratlanul érte” egy hasonló felismerés.
Könyve, a Csodálatos fiú, amely fiának kis híján végzetessé váló
szerhasználatát írja le, bestsellerré vált, és néhány éve Steve Carell
és Timothée Chalamet főszereplésével megrendítő film is készült
belőle. A családjukban nem volt nagy T-vel írt Trauma, nem
bántalmazták a gyerekeket, nem zajlottak szörnyű veszekedések.
Sheff összezavarodott, és kénytelen volt kényelmetlen kérdéseket
feltenni magának, hogy megértse, miképpen lett úrrá tehetséges,
életteli, érzékeny nagyfián az életveszélyes addikció. Visszatekintve
rájött, hogy Nick fájdalma valószínűleg egészen kis korából, a
szüleinek rosszul működő viszonyából ered. „Nem kellett volna együtt
maradnunk – ismerte be végül. – Szörnyű, de tényleg szörnyű bajok
voltak a házasságunkban.” Az önáltatás fontos szerepet játszott: Sheff
a család egyik barátjával folytatott házasságon kívüli viszonyt, de
továbbra is ragaszkodott az illúzióihoz. „Álmomban, a képzeletemben
fenntartottam, hogy ha én boldog vagyok, és a feleségem is boldog,
akkor a gyerekek együtt nőnek fel, folytatódhat a harmonikus családi
élet, és tulajdonképpen megszabadítjuk őket a traumatizált
múltunktól… Tényleg elhittem, hogy igazából mindent Nickért teszek.
Megmagyaráztam magamnak, megpróbáltam úgy intézni, hogy
minden jó legyen.” Sheff becsületére legyen mondva, hogy hajlandó
őszintén visszanézni, és meglátni, mi történt valójában. A részleteket
nem ismerem, de azt mondta, hogy ő és a fia ma nyílt, figyelmes
beszélgetéseket folytatnak azokról a napokról, és mindketten úgy
gondolják, hogy Nick gyerekkori rossz érzései komolyan hozzájárultak
a későbbi problémákhoz.
Hozzám hasonlóan dr. Dan Sumrok is találkozott már olyan
emberrel, aki kételkedik a traumák létezésében. Addikciógyógyász
kollégám melléig érő ősz szakállával és nagy szónoki lendületével
igazi bibliai prófétának látszik. De ha Dan hirdet valamit, akkor az a
józanság. Először Memphisben, a Tennesseei Egyetemen, azután
Nashville-ben, az utóbbi időben pedig vidéken dolgozott
családorvosként, és ezalatt több mint huszonötezer opiátfüggőt
kezelt. Ő sem hisz benne, hogy a függés genetikusan öröklődő vagy
másfajta betegség eredménye volna, a tapasztalatai arról győzték
meg, hogy minden a traumával kezdődik. „1980-ban kezdtem írni
erről a témáról, amikor leszereltem a hadseregtől. Elsőéves medikus
voltam, és éppen darabokra hullott az életem. Úgy is mondhatnám,
hogy három legjobb barátom volt: George, Jack és Jim – a whiskey
tesók…{77} Voltak páran, például a radikális tizenkét lépésesek, akik
azt mondták, de más kezeléseken is azt hallottam, hogy »nem a
traumán múlik, dr. Sumrok«. Meg akarom őket nyugtatni, úgyhogy
megígérem, nyitott szemmel járom majd a világot, hátha találok
valahol egy embert, akinél tényleg nem traumáról van szó.” De azóta
sem talált.
Mindegy, mekkora a sérülés, mindegyik addikció egy-egy
menekülés története: elviselhetetlen érzések elől, amelyeket a balsors
hozott magával, és feldolgozatlanok maradtak, az átmeneti,
illuzórikus szabadság felé. Újra csak azt kérdezem: ki tud a
szabadságra nemet mondani?

Sokan biztosan csodálkozva értesülnek róla, hogy önmagában

egyetlen kábítószer sem vált ki függőséget, még a különösen rossz
hírű crack vagy metamfetamin sem. A legtöbb ember, aki kipróbálja a
kábítószerek valamilyen fajtáját, akár többször is kísérletezhet,
mégsem szokik rá. Ha rájövünk, miért van így, akkor pontosabban
megérthetjük az addikció természetét.
Gyakran megkérdezem előadásaim hallgatóságát: „Az alkohol
függőséget okoz? Igen vagy nem? Az étel függőséget okoz? Igen
vagy nem? És a munka? Igen vagy nem? Vagy a szex: igen vagy
nem? Vagy a pornográfia, vagy a vásárlás: igen vagy nem?” A
kérdésben ott a helyes válasz: „igen vagy nem” – a csillapítást kívánó
fájdalom mértékétől függően.
Dr. Vincent Felitti San Diegó-i belgyógyász specialista volt a mára
híressé (bár nem elég híressé) vált Ártalmas gyermekkori élmények
(ACE) kísérlet egyik vezetője. A munkát azután kezdték, hogy Felitti
úgy döntött, egy elhízással foglalkozó klinikán meghallgatja
pácienseinek élettörténetét, és valamennyien gyerekkori traumákról
számoltak be. Az 1990-es években a kaliforniai Kaiser Permanente
egészségügyi hálózatban végzett, több mint tizenhétezer fehér,
középosztálybeli embert érintő felmérésből kiderült, hogy minél
súlyosabb nehézségeket kellett valakinek gyerekkorában átélnie,
annál nagyobb eséllyel vált felnőtt korában függővé, illetve küzdött
pszichiátriai vagy más egészségügyi problémákkal.1 Az elszenvedett
bajokat három általános kategóriába sorolták: abúzus (lelki, fizikai,
szexuális); elhanyagolás (fizikai, érzelmi); diszfunkcionális családi
körülmények (otthoni alkoholizmus vagy kábítószer-használat, válás,
egy vér szerinti szülő elveszítése, otthoni depresszió vagy elmebaj, az
anya abuzálása, közeli családtag börtönbe kerülése). E tapasztalatok
hatása nem egyszerűen összeadódott, hanem hatványozták egymást.
Az a felnőtt, aki az ACE kérdéssorára válaszolva hat pontot kapott,
negyvenhatszor nagyobb eséllyel vált intravénás droghasználóvá,
mint az a gyerek, aki az előbb felsorolt bajok egyikével sem
szembesült.
„Sokan azt hiszik – fejtette ki Felitti a kutatásával kapcsolatban –,
hogy ha valaki többször használja az utcai kábítószereket, akkor
rászokik valamelyikre. Kutatásaink eredményei megkérdőjelezik ezt a
feltételezést… Az addikciónak kevés köze van az egyes anyagok
tulajdonságaihoz azonkívül, hogy tőlük származik a vágyott
pszichoaktív megkönnyebbülés… Másképp fogalmazva, a függő
érthető módon próbálja kezelni saját magát valamivel, ami majdnem
segít, és ezzel megteremti az újabb adagok iránti vágyat.”2
Felittinek az ártalmas gyermekkori élményekkel kapcsolatos
felfedezései tovább rombolják az általános determinizmus mítoszát,
amelyet az epigenetikáról szóló fejezetben én is megpróbáltam
leleplezni. Nem találták meg az addikció saját génjét – nem is fogják.
Létezhetnek olyan gének, amelyek erősítik a függőség iránti hajlamot,
de a hajlam még nem eleve elrendeltség. Az addikcióra is vonatkozik,
ami a testi betegségekre igaz: a géneket a környezet kapcsolja be
vagy ki, és ma már tudjuk, hogy a fiatalon átélt megpróbáltatások
hatására kialakulhat a későbbi diszfunkció alapmintája. Embereken és
állatokon végzett kísérletek is igazolták, hogy az anyaghasználat
genetikai kockázata elhárítható, ha a kísérlet alanya gondoskodó
környezetben nevelkedik.3
Az egyik legboldogabb köszönetnyilvánítás, amelyet életemben
kaptam, egy négyéves gyerek anyjától érkezett e-mailben. A férje
valaha alkoholista volt, és nem akart gyereket, mert attól félt, hogy
továbbadja utódjának az iszákosság génjét. De miután elolvasta a
függőségről szóló könyvemet, felfedezte szenvedélybetegségének
traumatikus gyökereit, és attól kezdve nem félt a nem létező géntől.
Még éppen idejében: a felesége már majdnem túl idős volt ahhoz,
hogy gyereket szülhessen. Muszáj volt megeresztenem egy diadalmas
nevetést. Korábban is kaptam köszönőleveleket, amiért
„megmentettem” olyan emberek életét, akikkel soha nem is
találkoztam, de azt még senki sem írta, hogy a távolból oka vagyok
egy életnek.
Az ártalmas gyermekkori élményeknek az addikció neurobiológiai
működésére gyakorolt hatása nem független attól az interperszonális-
biológiai tudománytól, amelyet már körüljártunk. A méhben átélt sokk
hajlamossá tehet a függőségre, például úgy, hogy módosítja az
agynak azt a képességét, amellyel hatékonyan reagálna a stresszre.
Hosszú távú hatást gyakorolhat az agy ösztönző-motivációs
rendszerének finomhangolását végző részeire, amelyeket az addikciók
valamennyi formája, a drogok és szokások is legyengítenek.{78}
Ahogy dr. Bruce Perry gyakorló pszichiáter, neurológus, író és a
trauma kérdésének egyik jelentős kutatója mondta: „Az általunk és
mások által elvégzett rengeteg munka eredményeként kijelenthetjük,
hogy a dopaminreceptorok sűrűsége és száma in utero (az
anyaméhben) dől el.”4
Nem tudom, miért használják az angol szlengben a „dope” szót a
drogokra, de tudhatnak valamit, mert az összes kábítószeres vagy
viselkedési függőségnek köze van a dopaminhoz. A dopamin a
motivációs rendszer legfontosabb neurotranszmittere. Nélküle
valamennyi emlős tunya meg mozdulatlan lenne, és teljesen
hiányozna belőle a kezdeményezőkészség. Egy éhes kísérleti egér,
amelynek az agyát mesterséges úton megfosztották a
dopamintermelő apparátusától, egy tál étel előtt is éhen hal.
Valójában minden függő a dopamin megszállottja, csak másra bízza a
vadászatot, amely a szervezetében létrejövő, minden pillanatot
izgalmassá és vibrálóvá tevő vegyi anyag után folyik. Szinte
valamennyi érzést vagy tulajdonságot, amelyet a szenvedélybeteg a
választott anyagának vagy magatartásának köszönhet, kiválthatja
endogén – a szervezetben keletkező – agyi vegyület is. A függés
azzal a kísérlettel kezdődik, hogy valaki olyan érzéseket próbál
felkelteni magában, amelyek a biológiai program alapján egyébként is
kialakulhatnak és kialakulhattak volna benne – ha nem szól közbe a
fejlődését kisiklató kisgyerekkor.
A szexuális addikciónak például semmi köze az erős szexuális
késztetéshez, viszont nagyon sok köze van a dopaminhoz. Zachary
Alti New York-i szociális munkás korábban a Fordham és a Rutgers
Egyetem docense volt, és a szexuális terápiák, valamint a viselkedési
függések, különösen a pornófüggés specialistája. „A kutatások azt
mutatják – magyarázta nekem –, hogy amikor egy pornográf képet
nézünk, az agyunkban csúcsra jár a dopamintermelés. Ha az egyik
képet a másik után nézzük, akkor az egyik csúcspontot rögtön követi
a másik. Az anyaghasználók általában csak egy vagy néhány
csúcspontot élnek át közvetlenül a használat előtt, a viselkedési
addikciók esetében maga a dopamin az anyag, a legfontosabb
összetevő. A pornófüggőségre különösen jellemző, hogy újra és újra
és újra megemelkedik a dopaminszint.” Az okostelefon-gyártókhoz és
applikációfejlesztőkhöz hasonlóan a pornográf termékek készítői is
nagyon jól tudják, hogy a bevételük a fogyasztóik agyának
meghódításától függ. Gail Dines szociológus egy izgalmas 2010-es
könyv, a Pornland – How Porn Has Hijacked Our Sexuality
(Pornóország – Hogyan rabolta el a pornó a szexualitásunkat)
szerzője a pornókészítők szakmai folyóiratának, az Adult Video News
című kiadványnak az egyik cikkéről beszámolva írja, hogy egy
pornográfműsor-gyártó a Stanford Egyetemen készült, a
kiberszexfüggőségről szóló tanulmányról referál a kollégáinak, amely
szerint felhasználóik húsz százaléka nem tud szabadulni a szokásától.
„Őszinte kapitalistaként közelíti meg a témát – írja Dines. – A cikk
címe ennyi: Az adatok teljes kiaknázása.”5
És mi a helyzet a szeretet érzésével, amelyről sok függő, főleg az
opiáthasználók beszélnek: a melegségről, amelyet Jamie Lee Curtis
és mások is említettek? Az jórészt az agy belső opiátrendszerének
működését jelzi. Ilyenkor az endorfinok – a saját, természetes, a
szervezetünkben termelődő opiátok – a neurotranszmitterek. Dr. Jaak
Panksepp már húsz évvel ezelőtt felvetette, hogy az opiátaddikció az
agynak azokban az evolúciós mechanizmusaiban gyökerezik, amelyek
a társas viszonyokért: a nevelésért, az érzelmi kötődésért és a
közösségi kapcsolatokért felelősek. „Azt feltételezzük – írta –, hogy
azok, akik különösen sok stresszt és bizonytalanságot élnek át a
másokkal és a közösséggel kialakított kapcsolataik során, nagyon
könnyen nyúlnak az opiátokhoz: hipotézisünket már több klinikai
kutatás is visszaigazolta. Ez a jelenség segíthet megmagyarázni, hogy
miért terjed olyan könnyen az opiátaddikció a társadalmon kívül állók
között.”6 Az Egyesült Államokban fennálló túladagolási válság, amely
kisebb mértékben Kanadában és Angliában is tapasztalható, e találó
megfigyelés tragikus bizonyítékává vált.
Az endorfinrendszer fejlődése szintén a kora gyerekkori támogató,
odafigyelő kapcsolatokon múlik. „A közvetlen interakciók aktiválják a
gyerek szimpatikus idegrendszerét – írja Louis Cozolino klinikai
pszichológus, neurológus, a Pepperdine Egyetem
pszichológiaprofesszora. – Az aktiváció magasabb szintje összefügg a
növekvő oxitocin-, prolaktin-, endorfin-és dopamintermeléssel. E
biokémiai rendszerek közül néhány az addikció során is működésbe
lép.”7 Ha a baba bizalmas közelségben van a rá figyelő, érzelmileg
elérhető szülővel, az elősegíti az idegrendszer optimális fejlődését;
ennek hiánya viszont akadályozza a gyarapodást.
Alanis Morissette énekes-dalszerzőnek a munka volt a legfőbb, bár
nem az egyetlen addikciója. Ma sok megértéssel kompenzációnak
nevezi a történteket. „A hírnévben a kapcsolatok utáni vágy
jelentkezik – mondta, amikor beszélgettünk. – Ha belegondol: minden
szem a híres emberre szegeződik. Mindenki nagyon készséges.
Mindenki rá figyel… Ő pedig megállás nélkül a szeretetet, a csodálatot
és a figyelmet hajszolja.” Morissette a hírnevének segítségével
próbálta elérni azt a gyerekkori boldogságot, amelyről olyan sokan
lemaradnak, vagy csak nagyon rövid ideig részesülnek belőle.
Amikor Robert Palmer azt énekelte, hogy teljesen rászokott a
szerelemre, talán mindannyiunkat meg akart szólítani, akik felemeltük
a kezünket – az összes kábítószer-élvezőt, az összes
munkaalkoholistát, az összes kényszeres szerencsejátékost, vásárlót,
evőt, és mindazokat, akik reménytelenül hajszolják a következő
felkavaró elszállást vagy vigasztaló megnyugvást. Csak az a baj, hogy
igazából nem rászoktunk a szerelemre, hanem kétségbeesetten
próbálunk megbirkózni a hiányával, és bármilyen eszközt
felhasználunk az ügy érdekében.
Kijózanító szöveg, tudom. De jobb szembenéznünk vele.
 17. fejezet

Fájdalmunk pontatlan térképe

Mit értünk félre a pszichiátriai
betegségekkel kapcsolatban?

Biológiai alapon egyetlen komoly lelki

rendellenességet sem érthetünk meg.
Anne Harrington
professzor{79}

Darrell Hammond tizenkilenc éves volt, a Floridai Egyetem újságíró

szakának első évére járt, amikor kénytelen volt első kézből
megtapasztalni, milyen az, amikor a lelki betegség komolyra fordul.
„Hihetetlenül féltem – idézte fel a komikus színész. – Nem is értem,
hogyan éltem túl a félelemnek azt a mélységét. Az orvosok
depresszióval, paranoiával és pszichózissal kezeltek, mert elmondtam
nekik, hogy láttam valakit beszélni, és a szavak nem akkor
hallatszottak, amikor mozgott a szája.” Az amitriptilin nevű
antidepresszánst és az antipszichotikus hatású tioridazint írták fel
neki. Hammond úgy számolja, hogy a következő évtizedekben
legalább negyven pszichiáter vizsgálta meg, és jó pár diagnózist
felállítottak, többek között depressziósnak, bipolárisnak és
poszttraumás stressz-szindrómásnak nyilvánították, a többit
szerencsésen elfelejtette. A kezelését az a feltételezés irányította,
amely általában meghatározza az orvosi gondolkodást: ezeket a
problémákat kizárólag az agy biológiai betegsége válthatja ki. Ennek
megfelelően a legkülönfélébb gyógyszer-kombinációkat vetették be
nála. A szakmájában egyre nagyobb sikereket aratott – előtte még
senki sem szerepelt tizennégy éven át a Saturday Night Live-ban –,
parodizálta Bill Clintont, és a derűsen mocskos szájú Sean Connery-
imitációja rendkívül népszerűvé vált, de ő továbbra is elveszettnek
érezte magát, ingerlékeny, magányos és levert volt. Csupán két
eszközt talált, amellyel enyhíteni tudta a kínjait: ivott és a testét
vagdosta. Több mint ötven sebhelyet visel, amelyet saját kezűleg
ejtett.
Már harmincöt éve járta pszichiátriai odüsszeiáját, amikor
megismerkedett a New York-i Weill Cornell Kórház orvosával, dr. Nabil
Kotbival, aki két rövid mondattal megváltoztatta az életét.
„Szeretném, ha nem hívná pszichiátriai betegségnek az állapotát. Ön
megsérült.” Az a kijelentés, hogy a tünetei nem egy titokzatos
betegség külső megnyilvánulásai, olyan volt, „mint amikor a kórus
rákezd a Hallelujára!… – idézte fel Hammond. – Dr. Kotbi
tulajdonképpen azt közölte velem, hogy a pszichiátriai betegség egy
nagyon konkrét helyről származik. Van egy története, és abban a
történetben én vagyok az egyetlen, aki teljesen kiszolgáltatott.”
Azokban az évtizedekben, amelyek a lelki egészségügyi ellátással
zajló első találkozásától egészen odáig tartottak, míg végre
összeakadt ezzel a bizonyos orvossal, senki sem kérdezte
Hammondot a traumatikus gyerekkori élményeiről. „El sem tudom
mondani, mit jelentett számomra, hogy nagy fájdalmak között
megérkeztem a rendelőbe, ők megvizsgáltak, és azt mondták: »Nem
kellene így éreznie magát.« Akkor még senki sem mondta azt, hogy
»Hé, hát maga valószínűleg gyerekkori abúzus áldozata!«. Azokban
az években, ha valaki nyilvánvaló ok nélkül rosszul érezte magát, azt
bipolárisnak nevezték. Ennyit tudtak, nem többet. »Néha
érthetetlenül jó vagy rossz hangulatba kerül.« Biztosan ismeri ezt.
[Hangulatjavító] lítiumot és később Depakote-ot kaptam. Egyik sem
segített. Tulajdonképpen semmi sem segített, amíg el nem fogadtam
az életemmel kapcsolatos igazságot.” Ennek az igazságnak az anyja
keze közt elszenvedett sokféle abúzus is része volt.{80}
A pszichiátria jelenleg elfogadott irányzatait ugyanabból az
anyagból szőtték, mint az orvoslás többi ágát: ha túlzott
lehangoltsággal vagy szorongással találkoznak, akkor azonnal
biológiai alapú, mechanikus magyarázatot keresnek: a mentális
problémákat az agyban termelődő vegyületek felborult egyensúlyának
tekintik, amiért legfőképpen a gének okolhatók. Kay Redfield Jamison
pszichiáter, korunk egyik különösen meggyőző szerzője, aki a mániás
depresszióval, más néven a bipoláris zavarral foglalkozik, A
nyughatatlan lélek címen írta meg élete történetét. Ez a könyv
kihagyhatatlan olvasmány mindazok számára, akik kíváncsiak egy
különleges minőségű agyra, amely a mértéktelen eufória és a
mozdulatlanságra kényszerítő kétségbeesés között ingadozik. De dr.
Jamison ragyogóan megírt emlékei között ott lapulnak azok a téves
feltételezések, amelyek a leegyszerűsítő genetikai narratíva
egyértelmű példái – a szakma azonban továbbra is ragaszkodik
hozzájuk. Így idézi fel egy mániás epizódját: „Az eszem aznap ötödik
sebességben pörgött a ki tudja, milyen boszorkányfőzetnek
köszönhetően, amelyet a jóisten programozott a génjeimbe.” Pedig
igazából sem a jóistennek, sem a géneknek nincs ehhez sok közük.
Jamison egy másik, de legalább ilyen szívbe markoló könyvében,
amelynek Touched with Fire (Akit megérintett a tűz) a címe, még
tisztábban fogalmazódik meg a szerző elképzelése: „A mániás
depresszió genetikai eredete teljesen egyértelmű, igazából szinte
cáfolhatatlan.”1 Eltelt huszonöt év, és már tudjuk, hogy az egyértelmű
tudományos bizonyítékok nem egyértelműek, hanem szinte nem is
léteznek. A „szinte cáfolhatatlan” ismeretek, amelyre dr. Jamison
utalt, a családi történetekkel, örökbefogadással és ikrek
tanulmányozásával foglalkozó szakirodalom részei, ám téves
feltételezésekkel vannak tele.{81} Azok a bizonyítékok, amelyekre
hivatkozik, kizárólag akkor egyértelműek, ha valaki eleve hisz bennük:
ha viszont előítélet nélkül közelít hozzájuk, akkor inkább tudományos
fantasztikumnak tűnnek.2 Ráadásul nem is túl kifinomultak. A
mentális problémákkal és addikciókkal – köztük a sajátommal –
folytatott munkám során mindig bőségesen találtam olyan epizódokat
az egyes élettörténetekben, amelyek kiválthatták a pszichés
problémákat, nem kellett még a genetikus predesztináció meséit is
bevetnem.
A „pszichiátriai betegség” kifejezés az agy fiziológiai hibáját jelöli
meg a beteg tüneteinek forrásaként, éppúgy, ahogy a mellkasi
fájdalom a szív artériáinak összeszűkülését és a szívizom elégtelen
oxigénellátását jelzi. Vagyis semmi kétség, a problémát az
orvosoknak kell megoldaniuk. Ez a feltételezés tartalmaz ugyan
részigazságokat, de igencsak megkérdőjelezhető, és nehezíti a
helyzet megértését. És ami még rosszabb: bajt okoz, egyrészt, mert
sok ember hibás kezelést kap miatta, másrészt, mert elnyomja azokat
a véleményeket, amelyek átfogóbbak és humánusabbak volnának,
sőt, többet is segítenének. A Darrell Hammond orvosait irányító
biológiai determinizmus a humoristát is abba a csoportba sorolta,
amelynek tagjai nem képesek közreműködni a saját gyógyulásukban,
és megerősítette azt az alapelvet, amelyről korábban már szó esett:
hogy a beteg teljesen kiszolgáltatottan áll a betegségével szemben.
Az ilyen nézet azzal fenyeget, hogy a szenvedőt passzív helyzetben
tartja. Aki élete végéig gyógyszereket szed, az a legjobb esetben is
korlátok közé szoríthatja és enyhítheti a tüneteit.
A túlnyomórészt biológiai alapú megközelítéssel a pszichiátria
ugyanazt a hibát követi el, mint az összes többi orvosi szakterület:
egy bonyolult, az élettel és érzelmi fejlődéssel sokféleképpen
összekapcsolódó folyamatra ráragasztja a betegség címkéjét, és úgy
érzi, elvégezte a feladatát.
Az orvosokat tanulmányaik során alig készítik fel rá, hogy
elgondolkozzanak a pácienseik megélt tapasztalatain, és hogy
ezekben keressék a tünetek magyarázatát. A biológiai magyarázat
gyorsabb, kevesebb érzelmi energiára van hozzá szükség, és jobb
megoldás híján mindig bevethető. Sok orvost nagyon kényelmetlenül
érint, ha szembe kell néznie a saját eltitkolt bánatával és sebeivel –
azzal, amit Carl Jung az árnyékszemélyiségnek nevezett. És ezzel
nem csak az orvosok vannak így. Egy jól ismert kollégám mesélte,
hogy „a páciensek is hasonlóan állnak hozzá. Ők sem akarnak
belelátni az életükbe. Pedig csak akkor kezdődik a gyógyulás, ha
megváltoztatnak valamit. Aki a gyerekkorából akar kigyógyulni, annak
elképesztően nagy munkát kell elvégeznie. Hihetetlenül megéri, de
sokat kell hozzá dolgoznia.” A genetikai okok evangéliuma megvéd
attól, hogy szembenézzünk a sebeinkkel, de továbbra is a gének
kegyeire bízza az egészségünket.
Ez a fajta önkorlátozás mindenképpen káros, de mentális
betegségek esetében különösen az, és szinte lehetetlen érvekkel
igazolni. Végül is a rákkal vagy a reumatoid artritisszel ellentétben
nincsenek testi tünetek, az orvosi diagnózist pedig nem támasztja alá
és nem cáfolja vérvizsgálat, szövettan, röntgen vagy MRI. Ez a
kijelentés sok olvasómat meglepheti, úgyhogy érdemes
megismételnem. A pszichiátriai betegségeket nem jelzi mérhető fizikai
adat; kizárólag a szubjektív benyomások (mondjuk, ahogy valaki
leírja a saját hangulatát) és a viselkedés (alvási szokások, étvágy
stb.) adnak hírt róla.
Mint minden fogalom, a „pszichiátriai betegség” is konstrukció –
egy bizonyos keret, amelyet azért hozunk létre, hogy megértsünk egy
jelenséget, és megmagyarázzuk, amit látunk. Bizonyos szempontból
talán igazat állít, másból téved; de az tény, hogy nem objektív. Ha
nem vigyázunk vele, akkor levehetetlen szemüveggé válik, és már
csak ezen keresztül érzékeljük és interpretáljuk a jelenségeket. A
szemünk előtt így feltáruló világ legalább olyan sokat elárul az őt
létrehozó kultúra elfogultságairól és értékeiről, mint a jelenségről,
amelyet megfigyelünk, és mindegy, hogy egy vallásos fogalomról van-
e szó, mondjuk, a „bűnösről”, vagy egy biológiai-orvosiról, például a
„lelki betegről”.3 Léteznek kultúrák, amelyekben prófétának vagy
sámánnak tekintik azokat, akiknek víziók vannak. A miénkben
valószínűleg bolondnak neveznénk őket. Azt sem tudom eldönteni,
hogy a mai mentális egészségügyi rendszer miképpen vélekedne
Jeanne d’Arcról vagy Hildegard von Bingenről, a középkori szentről és
zeneszerzőről. Egyszer több száz fős közönség előtt gondolkodtam el
azon, mi lenne, ha határozott léptekkel Kanada miniszterelnöke elé
vonulnék, és Szent Johanna-féle stílusban közölném vele, láttam a
jövőt, amelyben élére állt a klímaváltozás elleni globális harcnak, és
azzal kezdte a küzdelmét, hogy nem fogadott el több
kampánytámogatást a fosszilisenergia-ipartól.
A modern kultúrára jellemző bal agyféltekés materialista
irányvonalat leszámítva hogyan jutottunk el ehhez a „pszichiátriai
betegség” nevű konstrukcióhoz? Részben ennyi maradt az
orvostudomány egykor kecsegtető igyekezetéből, egy
eredménytelenül végződött próbálkozásból. „A pszichiátria jelenleg a
küszöbén áll annak, hogy egzakt tudománnyá váljon, olyan precíz és
számszerűsíthető legyen, mint a molekuláris genetika” – írta 1984-
ben Jon Franklin újságíró egy Pulitzer-díjjal elismert cikksorozatban.4
A géntudomány forradalma azóta sem váltotta be azt az ígéretét,
hogy fényt derít az egészséggel és betegséggel kapcsolatos összes
kérdésre, de kezdetben a tudományos megalapozottságú pszichiátriát
is mértéktelen lelkesedés övezte. Csakhogy eltelt negyven év, és még
mindig nem kerültünk közelebb ahhoz, hogy átlépjük a képzeletbeli
küszöböt, sőt, talán inkább távolodunk tőle. Amikor 2013-ban az
Amerikai Pszichiátriai Társaság kiadta a Diagnostic and Statistical
Manual of Mental Health Disorderst, röviden a DSM-5-öt (a Mentális
betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvét), az
összeállításáért felelő csapat vezetője, dr. David Kupfer ezt részben
elismerte. A megjelenést kísérő sajtóközleményben a következőket
írta: „Abban bízunk, hogy a jövőben képesek leszünk a betegségeket
olyan biológiai és genetikai markerek segítségével azonosítani,
amelyek pontos, megbízható és megalapozott diagnózishoz
segítenek. Az 1970-es évek óta várjuk, hogy valóra váljon ez az
ígéret, de bárhogy fáj is, egyelőre igencsak távoli maradt. Jó pár
évtizede mondogatjuk a betegeinknek, hogy a biomarkerekre várunk.
És még mindig várunk.”5
Robert Whitaker újságíró és író, aki korábban a Harvard orvosi
karának kiadványaiért is felelt, komolyan hitt abban, hogy a
pszichiátriai betegségeket a kémiai egyensúly megbomlása okozza –
de azután megváltozott a véleménye. „Amikor először írtam a
pszichiátriáról, elhittem, hogy ez az igazság – vallotta be. – Mármint:
miért ne hittem volna el?” Olyan kutatások miatt vesztette el az
illúzióit, amelyekről akkor szerzett tudomást, amikor a The Boston
Globe számára készített interjúkat. „Azt kérdeztem különféle
szakemberektől: »Elárulná, hol találta nyomát annak, hogy a
depressziót a szerotonin okozza, vagy hogy a skizofréniát a
dopamintúltermelés váltja ki?« El szerettem volna olvasni az eredeti
kutatások anyagait, erre, esküszöm, azt mondták, hogy »jó, hát
igazából nem találtuk meg a bizonyítékot. Ez egy metafora.« És az
volt az egészben a legcsodálatosabb, hogy amikor a saját
kutatásaikban is utánamentem, kiderült, hogy tényleg nem találtak
semmit! Elképesztett, hogy mennyire más az, amit mondanak, és az,
ami a saját tudományos cikkeikben szerepel – ami a lényeg!” Az
egyértelmű eredménytelenséget Whitaker az Anatomy of an Epidemic
(Egy járvány anatómiája) című könyvében dokumentálta, és a
véleményét más írások is alátámasztják.6
Ellentétben azzal, amit én is hittem régen, kiderült, hogy ha egy
diagnózis, mondjuk, ADHD-t, depressziót vagy bipoláris betegséget
állapít meg, az semmit sem jelent. Egyetlen diagnózis sem magyaráz
meg semmit. A diagnózisok elvont szövegek, absztrakciók: néha
segítenek, de soha nem teljesek. Szakmai vázlatok egy tünetegyüttes
leírására, amelyről valaki beszámolt, vagy mások az előző valakinek a
viselkedése, gondolatai, érzelmei alapján összeállítottak. A szóban
forgó páciens számára a diagnózis igazolhatja vagy magyarázhatja az
élete során tapasztaltakat, amelyek korábban túlságosan kuszák vagy
homályosak voltak ahhoz, hogy értelmezze őket. És ez már az első
lépés lehet a gyógyulás felé. Azért tudom, mert első kézből
tapasztaltam.
Zsákutcába csak akkor futunk, ha azt feltételezzük vagy hisszük,
hogy a diagnózis egyenlő a magyarázattal. Ez a nézőpont akkor hozza
a legkevesebb hasznot, amikor egy olyan alapvetően elvont
valaminek a „betegségéről” van szó, mint a lélek. Lucy Johnstone brit
pszichológus azt mondta nekem, hogy „a test betegsége esetén
elvileg megvannak a vizsgálati módszereink. Az ember azt mondhatja,
hogy vegyünk vért, ellenőrizzük az enzimszintet. És a legtöbb esetben
megállapítható vagy kizárható a betegség. De a pszichiátrián ez
egyszerűen ördögi körré válik. Érti, ugye? Miért vannak az adott
személynek hangulatingadozásai? Mert bipoláris. És honnan tudom,
hogy bipoláris? Hát onnan, hogy hangulatingadozásai vannak.”
Eszembe jut A. A. Milne Micimackója és az ő Malacka barátja, amint a
hóban bandukolnak körbe-körbe, de ők ezt nem veszik észre, és azt
hiszik, hogy minden kanyar után egyre több menyét nyomában
járnak.
Sokan hozzák fel a lelki betegségek diagnózisával kapcsolatban,
különösen, ha gyerekekről van szó, hogy átlagos, egészséges
érzéseket vagy magatartásformákat patologizálnak vagy
stigmatizálnak. Talán a gyerekeknek nem az a dolguk, hogy
unatkozzanak, nyugtalanná váljanak, feldühödjenek vagy
elszomorodjanak? A válasz: de – de az is, hogy ez nem ilyen
egyszerű. A túldiagnosztizálás valóban veszélyessé válhat, de nem
hiszem, hogy az elmúlt néhány évtizedben megugró ADHD-s eseteket
egyedül a hiszékeny szülők, boldogtalan pedagógusok, túlbuzgó
iskolai pszichológusok és gátlástalan gyógyszergyárak számlájára
írhatjuk. Ahogy a korábbi fejezetekben már beszéltünk róla,
manapság a gyerekek olyan világba születnek, amelyet mintha
szándékosan a kognitív funkciók és az érzelmi önszabályozás
összezavarására terveztek volna. Bármerre fordulok, minden azt
sugallja, hogy a gyerekek lelki jólléte valóban alapvetően átalakul.
Akkor viszont miért tartok ki a diagnózisos modell kritizálása
mellett? Azért, mert a diagnózis semmit sem tár fel azokból a mélyen
zajló eseményekből és folyamatokból, amelyek a szóban forgó
észleléseket és tapasztalatokat életre keltik. A következményekre
irányítják a tekintetünket, és nem a milliónyi okra. Egy gyereknek
számtalan magyarázta lehet rá, hogy miért nem tud egy dologra
koncentrálni, vagy egy helyben maradni, hogy figyelemhiányos vagy
nyugtalan: szorongás, otthoni stressz, unalmas tananyag, lázadás az
ellen, hogy egy helyben kelljen ülnie az osztályteremben, félelem
attól, hogy bántani fogják a többiek, hatalmaskodó tanár, trauma,
sőt, ha hiszik, ha nem, még az is, hogy melyik hónapban született. A
Brit Columbia-i Egyetemen készült egy felmérés, amelynek során
majd egymillió, tizenegy évesnél fiatalabb helyi kisiskolásnak felírt
receptet néztek át, és arra az eredményre jutottak, hogy a
decemberben született gyereknek harminckilenc százalékkal nagyobb
esélyük van rá, hogy ADHD-val diagnosztizálják őket, mint az előző
januárban világra jött osztálytársaiknak. Az ok? A decemberi gyerekek
majd egy évvel fiatalabban kerülnek iskolába, mint a januári társaik –
az agyuk fejlettsége is tizenegy hónappal van lemaradva. Nem
genetikusan öröklődő agyi rendellenesség miatt írják fel nekik a
gyógyszert, hanem mert a figyelemért és önfegyelmezésért felelős
idegpályáik fejlettsége természetes hátrányban van.7
Vagy nézzük meg azt, ahogy a DSM-5 referencia-kézikönyv
meghatározza az oppozíciós zavar, az ODD diagnózisát, amelyet
gyakran az ADHD-vel vagy más „betegséggel” párosítanak. „Ha kis-
vagy kamasz gyereke gyakran és tartósan indulatot,
ingerlékenységet, veszekedős kedvet, dacot vagy bosszúszomjat
mutat ön vagy más, tekintéllyel rendelkező személy felé, akkor
oppozíciós zavara lehet” – vélekedik a Mayo Klinika.8 A kulcs a „felé”
szóban rejlik: az oppozíció, az ellenállás magától értetődően kizárólag
emberi viszonyok kontextusában jelenhet meg. Attól még
megfázhatok, hogy elszigetelten élek, és egyedül is kificamíthatom a
bokám. De ellenkezni, mérgelődni vagy feldühödni csak akkor tudok,
ha van valaki, aki kapcsolatban áll velem. „Ha nem hisznek nekem –
mondom néha terapeutákból, szülőkből, tanárokból vagy orvosokból
álló közönségemnek –, zárkózzanak be ma este a szobájukba,
ellenőrizzék, hogy valóban teljesen egyedül vannak-e, és
ellenkezzenek valakivel. Ha sikerül, tegyék fel a YouTube-ra –
biztosan nagyon gyorsan el fog terjedni.”
Mivel a gyerek az emberi kapcsolatok rendszerében fejlődik, csak
úgy érthetjük meg, ha szemügyre vesszük a környezetét. Ha pedig
így nézzük, az úgynevezett ODD-s gyerekekről kiderül, hogy nincs
megfelelő kapcsolatuk óvó, védelmező felnőttekkel, és természetes
módon idegenkednek attól, hogy olyan emberek irányítsák őket,
akikben nem bíznak igazán, vagy akikhez nem érzik magukat elég
közel. Ráadásul az ellenszenvüket csak növeli, ha megszégyenítik
vagy megpróbálják megtörni őket. Ha „zavarnak” nevezzük ezt az
állapotot, azzal semmit sem mondunk el a gyerek belső
tapasztalatairól; csupán azoknak a nézőpontját közvetítjük, akik
kényelmetlennek találják a makacskodását. Az érzelmi erők
változásáról sem árulunk el sokat: egyáltalán nem helytelen, amikor
valaki ellenáll a tekintélyt képviselő személynek, ha valamilyen okból
nem bízik benne, és nem érzi magát biztonságban a társaságában.
Ha mostanában több olyan fiatalt látunk, aki automatikusan az
ellenállást választja, akkor vissza kell térnünk ahhoz a kérdéshez,
hogy mi módon zavarja meg ez a kultúra a felnőttek és gyerekek
közötti egészséges kapcsolatokat. Miért diagnosztizálunk gyerekeket
különféle zavarokkal, ahelyett hogy a családjukat, közösségüket és a
társadalmat diagnosztizálnánk – és kezelnénk?
Bruce Perry pszichiáter, író és neves traumakutató{82} szinte már
teljesen eltávolodott a diagnózisoktól. Nem reflexszerű előítéletről van
szó: azért látja borúsan szakterületének normáit és gyakorlatát, mert
évtizedek alatt több tízezer zaklatott gyereket vizsgált, és sokat tett
hozzá a szembeszegüléssel, valamint a „zavarként” meghatározott
problémákkal kapcsolatos, hatalmas szakirodalomhoz. „Amikor
pszichiáter lettem – mondta beszélgetésünk során dr. Perry –,
gyorsan egyértelművé vált számomra, hogy a diagnózisok nem állnak
kapcsolatban a fiziológiával, csupán leírók, és élettani szempontból
több száz út vezet oda, hogy valaki például figyelemhiányos tüneteket
mutasson. A szakma mégis úgy tett, mintha ezek a deskriptív címkék
komoly valamik volnának… Tudtam, ha kutatni kezdek, ha a
diagnózisnak nevezett üres leírásokat használom, azután a
beavatkozást meg az eredményt tanulmányozom, akkor csak hibás
végkövetkeztetésre juthatok. És általában ezt csináljuk.”
Mára dr. Perry határozott meggyőződésévé vált, hogy „még a DSM
kézikönyvvel felfegyverkezve folytatott hadakozás is teljes félreértés”.
Amikor felkérték, hogy működjön közre a lista új kiadásának
megírásában, nemet mondott. „Azt feleltem, »akik huszonöt év múlva
visszanéznek ránk, nem hiszik majd el, hogy így gondolkodtunk az
emberekről«. Nem szabad így tekintenünk az emberi bonyolultságra.”
Amit prédikál, azt is csinálja azon a klinikán, amelynek a vezetésében
közreműködik. „Tizenöt-húsz éve nem használunk diagnózisokat –
mondta. – És ez egyáltalán nem zavarja a gyógyító munkánkat. Sőt,
jobb eredményt érünk el azóta, hogy nem használunk címkéket.”
Családorvosként szerzett tapasztalataim és az emberi fejlődéssel
kapcsolatos véleményem alapján én is hasonlóan járok el. Ha
mentális problémával, mondjuk, depresszióval, szorongással, ADHD-
val vagy addikcióval találkozom, nem nagyon érdekel a formális
meghatározás. Inkább az adott beteg konkrét problémáira figyelek,
és a traumákra, amelyek kiválthatták ezeket a helyzeteket. Ami a
recepteket illeti, elsősorban az érdekel, hogy mi mozdítja elő azoknak
a lelki sebeknek a gyógyulását, amelyekről az élő traumatikus
mintázatok tudósítanak.
Következzék egy talán meglepő kijelentés: nem vagyok a tabletták
ellensége. Aki már érezte vagy látta, milyen jótékony hatásuk lehet a
pszichiátriai gyógyszereknek, az biztosan nem tagadja, hogy a
neurobiológiának valóban szerepet kell kapnia a lelki bántalmak
kezelésében és esetleges enyhítésében – meglévő tapasztalataink is
ezt diktálják. Az okosan használt gyógyszerek az éppen emlegetett
gyógyulást segítik – nem ők váltják ki, az igaz, de támogathatják. Ez
nemcsak a szakmai véleményem, hanem személyes élményem is.
A negyvenes éveim közepe táján Prozacot kezdtem szedni, amely
emeli a szervezet szerotoninszintjét. A szerotonin az agy egyik
legfontosabb neurotranszmittere, vagyis kémiai üzenethordozója,
amely mai tudásunk szerint a hangulatszabályozásért és az agresszió
csökkentéséért is felel. Bár megvoltak a magam kétségei a milliók
gyógyszerezéséhez vezető új divattal kapcsolatban, de közben
nagyon meg akartam szabadulni mindennapos, lelki eredetű
kínjaimtól. Ebből az időszakból származik a következő komor
naplóbejegyzésem: Nincs energiám az élethez. Az elmúlt két hónap
összes hétvégéjét – az összes szabad hétvégémet – enervált, passzív,
kedvetlen állapotban töltöttem. Depressziós voltam, és depressziót
árasztottam magam körül.
Hamarosan más ember lettem. Alig néhány nap múlva a feleségem
megkönnyebbülten tudatta velem, hogy ellazultak az arcvonásaim. A
reggeleket energikusan, minden keserűség nélkül fogadtam, családi
körben sem voltam ingerlékeny, jóval többet mosolyogtam és
nevettem, mint régen; azokban a helyzetekben, amelyekben
korábban hidegen és mereven viselkedtem volna, most éreztem
mások szerető gondoskodását, és ki is tudtam fejezni, hogy érzem.
Mintha valaki bekötözte volna sajgó szívemet, hogy ne fájjon többet,
és ne legyen a legkisebb érintésre is érzékeny. Azon kaptam magam,
hogy a sógornőmnek lelkendezem: „Más emberek tényleg ilyen
normálisan érzik magukat? Nem is tudtam!” Ahhoz hasonló
élményben volt részem, amit néhány évvel később Elizabeth Wurtzel
írónő 1994-es önvallomásában, a Prozac-országban ábrázolt: „És egy
nap arra ébredtem, hogy igazán élni akarok. Mintha csak felszálltak
volna rólam a depresszió miazmái, ahogy San Franciscóban is felszáll
a köd, mire véget ér a reggel. A Prozac műve lett volna?
Egyértelműen.”
A frissen megtértek szokásai szerint a kezdeti kétkedés hamarosan
őrült lelkesedésnek adta át a helyét. Az orvosi praxisomban is folyton
a Prozacot reklámoztam, elkövettem azt a hibát, hogy ott is
betegséget kerestem, ahol valójában csak hétköznapi boldogtalanság
volt. „Az ön agyában kibillent a kémiai egyensúly: szerotoninhiánya
van” – magyaráztam komolyan a pácienseimnek, akikben felfedeztem
a depresszió tüneteit, és máris a receptfüzetem után nyúltam.
Fogalmam sem volt róla, hogy olyan tudományos bizonyosságokat
emlegetek, amelyek nem léteznek. Igen, a gyógyszer, legalábbis rövid
távon, valóban segített. És igen, olyan eseteknek is a tanúja voltam,
amikor megváltoztatta, sőt megmentette valakinek az életét. De nem
szabad abba a hibába esnünk, hogy az orvosságok (alkalmanként)
egyértelmű előnyei láttán azt a következtetést vonjuk le: a pszichés
betegségek eredete az agy biokémiájában gyökerezik, vagy a
fiziológiai gondokat genetikai okok váltják ki.
A gyógyszerek egyes pozitív hatásai semmit nem árulnak el a
tünetek eredetéről. Ha az aszpirin enyhíti a fejfájást, akkor azt máris
az acetilszalicilsav (a tabletta aktív összetevője) agyban kialakult
örökletes hiányával fogjuk magyarázni? Akit egy pohár bourbon
ellazít, annak genetikus alapú whiskey-hiánnyal küzd az
idegrendszere? Az agyban van ötven másik neurotranszmitter,
amelynek a bonyolult kapcsolatait még éppen csak mostanában
kezdjük feltérképezni. És akkor nem is beszéltünk azoknak a
lehetőségeknek a végtelen számáról, amelyek az agy meg a test
biológiai meghatározottsága és az életkörülményeink között
folyamatosan zajló kölcsönhatások eredményeképpen alakulnak ki.
Ismétlem, az agy fiziológiája a mindig változó és kontextusban létező
élet megmutatkozása és terméke.
Továbbá, ahogy Bruce Perry írja: „Az agy a múltba tekintő szerv. A
személyes narratívánkat raktározza el.” És mivel mindezt kémiai úton,
az ideghálózatainak segítségével teszi, nem csoda, hogy a rossz
tapasztalatok összezavarodott neurobiológiai állapothoz vezetnek. Az
is előfordulhat, hogy az MRI-vizsgálat bizonyos rendellenességeket
mutat ki – ahogy például számos traumatizált ember esetében
megtörténik –, de ez még nem bizonyítja, hogy a rendellenességnek
neurokémiai eredete volna. Nemrég jelent meg egy harminc éven
keresztül folytatott felmérésről szóló tanulmány, amelynek szerzői
újszülött koruktól huszonkilenc éves korukig követtek néhány embert.
A csecsemőkori rossz bánásmód majd három évtizeddel később
összekapcsolódott az érzelmek szempontjából alapvető agyi terület, a
hippokampusz csökkenő térfogatával, valamint a borderline
személyiség és az öngyilkossági hajlam nagyobb kockázatával.
Másképpen fogalmazva, az agy genetikája nem kiváltotta a
„betegséget” vagy a neurofiziológiai eltéréseket: azok az átélt
tapasztalatok eredményeiként alakultak ki.9
Johann Hari brit író személyes okokból és újságírói munkájának
köszönhetően is jól ismeri a függőséget és a depressziót. Elveszett
kapcsolatok című nagy sikerű könyvében leírja, hogy amikor
depresszióval diagnosztizálták, kétségbeesett hangulatát először
elsöprő boldogság váltotta fel, mert zavarba ejtő lelkiállapota végre
magyarázatot kapott. „Tudom, hogy furán hangzik, de abban a
pillanatban valódi boldogságlöketet éltem át – mint amikor teljesen
váratlanul egy köteg pénzt találsz a kanapé matraca alá csúszva.
Arra, amit érzek, létezik egy szakkifejezés! Betegség, ugyanúgy, mint
a cukorbetegség vagy az irritábilis bélszindróma!”10
Hozzám hasonlóan eleinte Hari is pozitív benyomásokat szerzett a
gyógyszerekről. „Csak évek múlva – miközben ezt a könyvet írtam –
hívta fel a figyelmem valaki arra a sok-sok kérdésre, amelyet az
orvosom nem tett föl nekem aznap. Például: van-e oka annak, hogy
ilyen szörnyen érzem magam? Mi zajlik az életemben? Van-e valami,
ami fáj nekem, amin változtatni tudnánk?” A válasz mindegyik
esetben igen lett volna: Hari régi traumákkal és friss szorongással
küszködött, csak mindezt „normálisnak” hitte. Idővel rájött, hogy a
szűk látókörű orvosi modell, amelynek segítségével sikerült enyhíteni
a tüneteit, nem vezeti el a gyógyulásig. Nem csömörlött meg teljesen
a biológiai megközelítéstől, mesélte nekem, de szomorúan
megállapította, hogy az „elfedte előlem a józanabb felismeréseket,
amelyekig az emberek általában eljutnak, és a segítségükkel
rájönnek, hogy miért szoronganak, és hogyan tudnának továbblépni.
Az a helyzet – hogy is fogalmazzam –, hogy torz térképet kaptam a
saját kínjaimról.”
Azt már senki sem vitatja, hogy minél több nehézségen kell
valakinek keresztülmennie gyerekkorában, annál nagyobb eséllyel
jelentkeznek nála később lelki problémák, vagy akár pszichózis. Egy
tanulmány szerint azoknál, akik gyerekkorukban ötféle sérelmet
szenvedtek el, többszörösére nő a pszichózis előfordulásának
lehetősége azokhoz képest, akik megúszták a traumatikus
pillanatokat.11 2018-ban a Schizophrenia Bulletin című folyóiratban
megjelent átfogó cikk arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekkori
traumák súlyossága korrelál a téveszmék és hallucinációk
intenzitásával.12 Richard Bentall kórházi pszichológus, egyetemi
oktató, a Brit Akadémia tagja néhány évvel ezelőtt így fogalmazott:
„A gyerekkori nehézségek és a későbbi pszichiátriai rendellenességek
közötti összefüggésre utaló bizonyítékok statisztikailag körülbelül
olyan erősek, mint azok, amelyek a dohányzás és a tüdőrák között
vannak. Ma már azzal kapcsolatban is határozott bizonyíték áll
rendelkezésünkre, hogy az ilyenfajta tapasztalatok befolyásolják az
agy szerkezetét, és ez megmagyarázza azokat a normálistól eltérő
agyi szkeneket, amelyeket pszichiátriai betegeknél figyeltek meg.”13
Ez összecseng annak a Harvardon készült tanulmánynak a
végkövetkeztetésével is, amely szerint „az agyban lezajlott
változásokat talán akkor értjük meg a legjobban, ha különféle
megpróbáltatások során az életben maradást és reprodukciót
támogató adaptív válasznak tekintjük őket. A pszichopatológiával
fenntartott kapcsolatuk összetett jelenség.”14
De van valami, amiről a korábbi kutatásokat szemléző tudósok nem
beszélnek, habár a mentális betegségekkel foglalkozó orvosok közül
jó néhány számára a napnál is világosabb: nincs szükség
nyilvánvalóan rossz bánásmódra ahhoz, hogy az agy neurobiológai
állapota vagy az elme működése kárt szenvedjen. A neurobiológiai
helyzet ugyanúgy folyamatként valósul meg, mint a „pszichiátriai
betegség” és az egészség. A kisgyerekkorban elszenvedett érzelmi
sérülések még akkor is kiválthatnak fiziológiai változásokat, ha
abúzus vagy igazi elhanyagolás nem történik. Bruce Perry
magyarázata szerint az ártalmas gyermekkori élmények – azok a
súlyos események, amelyek felkerültek a hivatalos ACE-listára –
következményekkel járnak, de „nem olyan döntőek, mint a korai
emberi viszonyok… A jelenkori működést a jelen kapcsolatok
határozzák meg a leginkább, a második legerősebb összetevőt pedig,
úgy tűnik, a gyerekkori kötelékek jelentik.”
„Ne legyél már annyira érzékeny!” – mondják gyakran az embernek.
Más szavakkal: „Ne legyél már annyira önmagad!” A genetikai alapú
sérülékenység nem határoz meg betegséget, de sebezhetőbbé tehet
valakit, akire jobban hatnak az élettel járó bajok, mint egy nála
ellenállóbb természetre – pedig ez egyáltalán nem magától értetődő
hatás. Az érzékeny emberek többet és mélyebben éreznek, és
könnyebben maga alá gyűri őket a stressz: nem szubjektíven, hanem
fiziológiailag. A majmok és az emberek is örökölhetnek olyan
géneket, amelyek részt vesznek bizonyos, agyban keletkező
vegyületek, például a szerotonin előállításában, és ez fogékonyabbá
teheti őket a negatív élmények átélésére, viszont a pozitív élmények
is könnyebben magukkal ragadhatják őket. (És természetesen az
érzékenység is egy folyamat.)
„A gének hatással vannak arra, hogy mennyire érzékeny az ember
a környezetére, és a környezet befolyásolja, hogy mennyire válnak
fontossá az ember genetikai adottságai – írta R. C. Lewontin, az
ismert genetikus. – Ha változik a környezet, akkor nem tudjuk, mi
következik.”15 Van olyan ember, aki több fájdalmat fog érezni, és
ezért nagyobb szüksége lesz rá, hogy az alkalmazkodásnak abba a
fajtájába meneküljön, amelyet az elmebaj vagy az addikció jelent.
Nagyobb szüksége lesz rá, hogy elforduljon a világtól, disszociáljon,
több részre szakadjon, és olyan képzelgésekbe meneküljön, amelyek
magyarázattal szolgálnak az elviselhetetlen valóságra. De mindez
távolról sem jelenti azt, hogy örökölhető neurobiológiai betegsége
volna. Az ilyen gyerekeket Tom Boyce, a San Franciscóban működő
Kaliforniai Egyetem gyerekgyógyász-és pszichiáterprofesszora
„orchideának” nevezi: „Rendkívül érzékenyek környezetükre, ezért
kivételesen érzékenyek a nehézségekre, támogató és gondoskodó
környezetben azonban rendkívül életerősek, kreatívak és sikeresek.”16
Az „érzékenység” génjei, amelyek nyomasztó környezetben akár
pszichiátriai bajokhoz vezethetnek, pozitív körülmények között
támogathatják az erősebb belső ellenálló képesség kialakulását, és
így boldogabbá tehetnek.17 Az érzékeny embereknek nagyobb
esélyük van rá, hogy ha a különleges tulajdonságukat nem rombolja
le rossz bánásmód vagy elutasítás, akkor nyitottabbak,
fogékonyabbak, találékonyabbak, művésziebbek és empatikusabbak
legyenek. A legérzékenyebb emberek alkották meg kultúránk
legmaradandóbb darabjait; de sokuk egész életében nagyon súlyos
kínokat állt ki. Az érzékenység igazi dupla fenekű bőrönd: ajándék és
átok is egyben.
Sok olyan pszichiátriai problémával küzdő emberrel találkoztam,
akiben (néha meghökkentő mértékben) megvoltak ezek a
tulajdonságok. Sosem fogom elfelejteni azt a beszélgetést, amelyet
még medikus koromban folytattam egy körülbelül korombeli
pszichotikus fiatalemberrel. Magas volt, a ruhája rendetlen, és
miközben feltettem neki pár kérdést a céltalan kutatással
kapcsolatban, amelyért fizettek, ő átható tekintettel figyelt. Titokban
lenyűgözött, hogy mennyit tud az életről, a társadalomról, a lét
titkairól, az emberi lényekről. Miközben őt hallgattam, azt kívántam,
bárcsak én is a tudatosságnak erre a szintjére jutnék egyszer! „Nagy
tévedés, amit gondol – szólalt meg váratlanul. – Nem igaz, hogy
intelligensebb vagyok magánál.”

Habár a tömegmédiában nagy felhajtást csapnak a gének körül, és a

tudományos világ is bőkezűen támogatja a DNS-vadászatot, még
senki nem talált olyan gént, amely pszichiátriai betegséget okozna,
sem gének olyan csoportját, amely konkrét pszichiátriai tünetet
váltana ki, vagy bármilyen pszichiátriai rendellenesség előfeltétele
volna. Jehannine Austin professzor, egyetemi oktató és kutató egy
pszichiátriai egészséggel foglalkozó genetikai tanácsadó klinikát vezet
Vancouverben.{83} „Mindenkinek van néhány olyan génje, amelynek
alapján megjósolható valamilyen pszichiátriai betegség – mondta
nekem –, de ezek nagyon, nagyon messze vannak attól, hogy
okozzanak is valamit… Igazából az választ el minket, akik valamilyen
betegségben szenvedünk, azoktól, akik nem, ami életünk során
történik velünk.”
Azt hiszem, a genetikai alapok iránti makacs vágynak van néhány
nem nyilvánvaló oka. Egypár már szóba került közülük: az egyik a
trauma feltárásának kerülése, a másik a fejlődéstudomány
eredményeinek semmibevétele; természetesen mindenki szívesebben
választja a gyors és egyszerű megoldásokat, és szívesen vezet vissza
majdnem minden problémát ugyanarra az okra. Az élet csodálatos
összetettsége nem fér össze a gyors leegyszerűsítésekkel.
A genetikai elméletek vonzerejéhez néhány lelki és szociológiai
szempont is hozzájárulhat. Az első egyáltalán nem meglepő: senki
sem szereti, ha ő a hibás. Amikor felmerül a felelősség kérdése,
mindenki szeretne egy kis távolságot tartani: egyénenként a tetteitől,
szülőként a gyerekeinek okozott fájdalomtól, társadalmi szinten sok
más közös gyengeségünktől. A genetika – a Természet semleges,
személytelen szolgálólánya – mindenkit feloldoz a bűn és baljós
árnyéka, a bűntudat alól. Ha a gének valóban szeszélyes,
mikroszkopikus istenként szabályozzák a sorsunkat, akkor mi magunk
semmiről sem tehetünk.
A genetikára hivatkozva szokták megmagyarázni azokat a
társadalmi egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat is, amelyeket
egyébként nehéz volna megvédeni. Így a múltbeli áltudományokhoz,
a frenológiához, az eugenetikához és a többihez hasonlóan igen
konzervatív feladatot bíznak rá. Ha az addikciót, a szorongást vagy a
hozzájuk hasonló jelenségeket elsősorban a biológiai örökség
határozza meg, akkor nem kell azzal törődnünk, hogy miképpen
támogatja vagy nem támogatja a társadalom a gyerekek szüleit; és
hogyan terhelnek, stresszelnek és szigetelnek el egyes társadalmi
csoportokat bizonyos közös magatartásformák, előítéletek és
eljárások, amelyek csak növelik e csoportok tagjainak esélyét, hogy
újabb nehézségekkel szembesüljenek. Louis Menand író pontosan
fogalmazott a New Yorkerben közölt cikkében: „A »minden a géneken
múlik« tökéletesen megmagyarázza a világot, ahogy ismerjük,
anélkül, hogy veszélyeztetné a világot, ahogy ismerjük. Miért
elégedetlenkedne és tanúsítana antiszociális magatartást valaki, aki a
világ legszabadabb és leggazdagabb országában él? Nyilván nem a
rendszeren múlik: az agyában lehet a hiba valahol.”18
Van itt egy durva paradoxon. Ragaszkodunk a genetikai
fundamentalizmushoz, hogy a segítségével elkerüljük a személyes
felelősséggel vagy a társadalmi elszámoltatással járó bonyodalmakat,
és ezzel radikálisan – és feleslegesen – megfosztjuk magunkat attól a
lehetőségtől, hogy bármiféle szenvedést aktívan vagy proaktívan
kezeljünk. Pedig anélkül is nyugodtan lehet felelősséget vállalni, hogy
közben a lelkiismeret-furdalás vagy a bűntudat haszontalan
csomagját cipelnünk kellene. Még nagyobb kár, hogy ily módon
lemaradunk egy nagyszerű felfedezésről: ha a pszichiátriai
egészségünket nem a génjeink határozzák meg, akkor nem az ő
áldozataik vagyunk. Sőt, együtt és egyenként is sok múlik rajtunk.
 18. fejezet

Az elme csodákra képes

Az őrülettől az értelemig

Talán a saját helyünkhöz képest kell

meghúznunk azt a vonalat, amely elválasztja a
normalitást az őrülettől. Talán lehetséges, hogy
az egyik irányból nézve bolond az ember, a
másik irányból viszont normálisnak látszik.
Richard Bentall:
Madness Explained
– Psychosis and
Human Nature (Az
őrület magyarázata
– Pszichózis és
emberi természet)

Ha viszont nem egyszerűen „betegség” a lelki sérelem, akkor

micsoda?
A nézet, amellyel ma már azonosulok, megegyezik azzal, ahogy a
„betegség” címkével ellátott összes többi állapotra gondolok: nem
külső behatolónak látom, hanem igyekszem megérteni, mit fejez ki
azzal az élettel kapcsolatban, amelyből ered. Ez a keret akkor válik
igazán intuitívvá és hasznossá, amikor az elmében, egy ember
érzelmi világában, a személyiségében hívatlanul megjelenő kínokkal
foglalkozik.
Kezdjük valami igazán egyszerűvel, amelyből mostanában egyre
több van: a depresszióval, azzal az állapottal, amelyet bizalmas
közelségből ismerek. A szó eredeti jelentése igen árulkodó. A latin de
premo azt jelenti, lenyomni valamit, mint, mondjuk, egy strandlabdát
a medencében. Azért szeretem ezt a párhuzamot, mert mindenki
pontosan érti, mennyi összpontosításra és erőre van szükség ahhoz,
hogy a labda a víz alatt maradjon, miközben folyamatosan keresi a
felszínre vezető utat. Nem könnyű odalenn tartani.
Hogy mit nyomnak le, amikor valaki depressziós, azt a hiányából
könnyű megmondani: érzelmeket, az érzések folyamatos áramlását,
ami emlékeztet rá, hogy élünk. A depressziós ember a
strandlabdaidomárral ellentétben nem maga akar megszabadulni az
életenergiáitól – az állapota ráerőlteti magát, és száraz sivataggá
változtatja a valaha élettel teli érzelmi tájat. Általában egyetlen érzés
marad, az is inkább érzékelés, mint érzelem: a monoton, pontosan
meg nem határozható fájdalom, amely azzal fenyeget, hogy mindent
felemészt – és néha meg is teszi. Ha a depresszió érzését
betegségnek tekintjük, azt kockáztatjuk, hogy figyelmen kívül
hagyjuk az eredeti adaptív funkcióját: azt, hogy elszigeteljük
magunkat a segítségével az érzelmeinktől, amelyek az élet egy adott
szakaszában elviselhetetlenek, és ha átélnénk őket, az csak rontana a
helyzeten. Emlékezzenek vissza arra, amit az önazonosság és a
kötődés közötti tragikus feszültségnek neveztem. Ha az érzéseink
megélése és kifejezése a legbizalmasabb kapcsolatainkat fenyegeti,
akkor elnyomjuk őket. Pontosabban nem mi csináljuk. Az elménk
automatikusan és öntudatlanul elvégzi helyettünk a feladatot.
Az én depresszióm eredetét könnyű megtalálni. Csecsemőkoromtól
kezdve hírt adnak róla a megmaradt családi fotók, amelyeken a
mosoly árnyéka is alig jelenik meg az arcomon. A képekről egy olyan
gyerek bámul vissza, aki legjobb esetben is koravén, de inkább
mogorva. A háború és a népirtás körülményei között csüggedt és
halálra rémült anyám érzéseit szívtam magamba; a legelső
fényképeken úgy látom egészen kicsi magam, mint aki szinte az ő
tükörképe. „A gyerek… megérzi a feszültséget, ridegséget és
fájdalmat az anya vagy bárki más testében, akivel éppen van” – írja
A. H. Almaas pszichológus, gondolkodó és spirituális tanár. – Ha az
anya szenved, a baba is szenved. A fájdalom mindig velük marad.”1
Ha teljesen átéltem volna, akkor nem bírom ki az érzelmi kínzást –
egyetlen gyerek sem lenne képes rá. Amikor egyéves koromban
elválasztottak az anyámtól, hely sem volt rá, hogy a saját bánatomat
és dühömet kifejezzem.
Ahogy korábban már említettem, nincs szükség olyan extrém
körülményekre, mint amelyek között én felnőttem, hogy valaki
leváljon önmagáról. A legkockázatosabb és ezért leggyakrabban kizárt
két érzés az akut szomorúság és az egészséges harag: két érzés,
amelyet gyakran befeketítenek és negatívnak neveznek.{84} Egy
gyereknek természetesen arra is lehet oka, hogy az örömöt, a
lelkesedést vagy a büszkeséget tartsa távol magától, ha ezek
rosszallást, irigységet vagy egyszerű, passzív értetlenséget váltanak ki
a szüleiből, akik túl gondterheltek, másra figyelnek, vagy maguk is
depressziósak. Akár így, akár úgy: ha valaki meg akarja úszni a
túlzott sebezhetőséget, mert azzal elkerülheti a saját maga és a
környező világ között megnyíló fájdalmas hasadást, akkor az
elutasított érzés elnyomása a legbiztosabb módszer. De van itt egy
csapda: nem tudjuk kiválasztani, hogy melyik érzést nyomjuk a
tudatosság alá, és a mechanizmust akkor sem lehet visszafordítani,
amikor már szükségtelenné vált. „Tudja mindenki, hogy elfojtani
valamit nem lehet sem elegánsan, sem elszigetelten – írta Saul
Bellow amerikai író az Augie March kalandjai című regényében. – Ha
egyvalamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik.”{85}
Így hát egy érzés elfojtása, vagyis az alkalmazkodás valamilyen
körülményhez a krónikus kapcsolatvesztés állapotává, az életet
elkerülő visszahúzódássá válhat. Beprogramozódik az agyba,
beágyazódik a személyiségbe.
Jaak Panksepp neurológiai kutató, aki különös alapossággal
tanulmányozta az agy érzelmi rendszereinek biológiai működését,
keményen bírálta a fiziológiai betegségre támaszkodó elképzeléseket.
„Sokan írják le úgy a depressziót, mint a kémiai anyagok
egyensúlyának megbomlását, de ez közhely… Az élő szervezettel
kapcsolatos [valamennyi] probléma, beleértve a halált, »kémiai
anyagok egyensúlyának a megbomlásával« jár” – mutatott rá. Ő is
úgy értelmezte a depressziót, hogy az agy alkalmazkodik a kapcsolat
elvesztéséhez; a fiziológiai „elzárkózási mechanizmus” így vet véget
azoknak a megpróbáltatásoknak, „amelyek megmaradásuk esetén
veszélybe sodornák az emlőskölyköt”.2 Másképp fogalmazva,
egyáltalán nem öröklött betegségek kifejeződéséről van szó. A
depresszió megküzdési mechanizmus, amely enyhíti a fájdalmat és a
dühöt, elfojtja azokat a magatartásokat, amelyek veszélyessé
válhatnának. Nem azt állítom ezzel, hogy a neurotranszmitterek ne
vennék ki a részüket a depresszióból – de amikor eltérnek a
normálistól, azzal visszatükrözik azt, amit átéltek, és nem kiváltják
őket. Az összezavarodó agy a fejlődés szakaszában a létezéssel járó
traumákat fejezi ki, és a stabilizálódást követően maga is további
stressz forrásává válik. Dr. Panksepp szerint „ezért alakulnak ki a
depresszív betegség különféle tünetei és variációi”.
Amikor megértettem, hogy a saját pszichiátriai problémáim olyan
valóságos jelentést hordoznak, amely a családommal töltött
életemből, egy konkrét történelmi helyzetből származnak, az
átformálta a gondolkodásomat. És bármerre néztem, bárkinek a
pszichiátriai „betegségét” vizsgáltam, ezt az adott probléma
súlyosságától függetlenül, általában is igaznak találtam. A kirívóbb
eseteket még könnyebb is értelmezni. Ha megvizsgálják őket, a
depressziótól azon keresztül, amit skizofréniának hívnak, a
figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarig, az evészavartól a saját test
vagdosásáig valamennyi lelki egészségügyi problémának megvan a
maga jelentése.

„Mielőtt kórházi pszichológus lettem, néhányan nagyon komoly lelki

problémával küszködő betegnek tekintettek” – idézi fel Noël Hunter
New York-i terapeuta Trauma and Madness in Mental Health Services
(Trauma és őrület a lelki egészségügyi szolgálatban) című könyvében.
Fiatal felnőtt korában fordult végül szakemberhez, de addig intenzív
szorongást élt át, és úgy érezte, hogy „irányítják”. „Nagyon össze
voltam zavarodva – mesélte nekem. – És nagyon féltem tőle, hogy
kórházba kerülök. Elmentem hat vagy hét pszichológushoz, szociális
munkáshoz, pszichiáterhez, és begyűjtöttem vagy nyolc különböző
diagnózist.” Ötféle gyógyszert kapott, és állították, hogy élete végéig
szednie kell őket. „Attól féltem, hogy ha egyszer gyerekem lesz, akkor
továbbadom neki a hibás génjeimet – írja a könyvében. – Az a tény,
hogy a családom története felmérhetetlen mennyiségű abúzussal volt
tele, hogy hidegség és kapzsiság állt a gondoskodás és szeretet
helyén, hogy az érzelmi elhanyagolást csupán egymás határainak
figyelmen kívül hagyása ellensúlyozta, teljesen lényegtelennek tűnt.”3
Pedig ha valaki kereste mindennek a jelentését, akkor könnyen
rátalálhatott, és az híján volt minden őrületnek: Hunter paranoiája
igazából a gyerekkorának hűséges, pontos érzelmi bevésődése volt.
Nem akarok belemenni a részletekbe, de volt egy időszak fiatal és
kiszolgáltatott korában, amikor erős, ellenséges figurák uralkodtak
fölötte. Ő pedig olyan fájdalmasnak és félelmetesnek érezte a
körülményeit, hogy az drasztikusan deformálta az idegrendszeri
elvárásait, és eltorzította a valóságról alkotott képét.
Az elme jelentésgyártó gépezet. Történteket hoz létre, hogy
megmagyarázzon velük bizonyos érzelmeket, amelyeket az elme egy
sebezhető időszakában nem tudott elviselni, és talán még most sem
tud. De az egyén el nem mondott történetében ezek az érzelmek
valóságosak voltak, így hát még mindig azok. Sokféleképpen felszínre
tudnak kerülni, például úgy, hogy dr. Hunter fiatal felnőtt korában azt
érezte, irányítják. Más elmék számára egy ilyen elbeszélés tiszta
őrületnek látszik. „Valószerűtlenül hangzik, úgyhogy azonnal teljesen
értelmetlennek minősítjük” – mondja Hunter. Tapasztalataim szerint
azonban az övéhez hasonló diagnózis címkéje alatt megbúvó történet
– ha valaki nem a paranoid fantázia tartalmában, hanem az érzelmi
szövetében és az elbeszélőjének élettörténetében lévő igazságára
figyel – mindig teljesen összefüggő. Amikor ő is rácsodálkozott erre,
és beépítette önmaga megértésébe, akkor lehetővé vált számára,
hogy másképp értse, és más szabályoknak vesse alá magát. Már jó
ideje nem szedi azokat a gyógyszereket, amelyeket élete végéig
kellett volna. Sok ilyen eset tanúja voltam, és még többről tudok.
Leslie negyvenéves nő, nemrég lett terapeuta, és ma a
pszichológiai MA-jét végzi, de tizenhét éves korától a harmincas
éveinek közepéig több mint egy tucatszor kísérelt meg
öngyilkosságot, vagy adta jelét komoly öngyilkossági szándéknak.
Krónikus álmatlanság gyötörte, megfékezhetetlenül sírt, és nem tudta
fenntartani a párkapcsolatait. A kórlapja olyan volt, mintha a Mentális
zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének tartalomjegyzékét
másolták volna rá: krónikus depresszió, borderline személyiségzavar,
dysthimia (vagyis levertség), pánikbetegség, ADHD és rövid ideig
tartó bipoláris rendellenesség. De krónikus húgyhólyaggyulladást és
fibromyalgiát is diagnosztizáltak nála. Egy darabig egyszerre ötféle
pszichiátriai gyógyszert szedett, köztük két antidepresszánst, egy
antipszichotikumot és egy benzodiazepin tartalmú nyugtatót, azután
felírtak neki egy harmadik antidepresszánst, amelynek az volt a célja,
hogy enyhítse a fizikai fájdalmat, és ehhez jött még egy
gyulladásgátló szer.
Leslie gyógyulásának folyamata – ma már ő sem szed semmit –
azon alapult, hogy a beteg rátalált sokféle fájdalmának okára. Saját
értéktelenségének bénító tudatáról kiderült, hogy valójában
félresikerült önvédelmi stratégia. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a
rossz lehetőségek közül még ez volt a legjobb. Amikor egy Leslie-hez
hasonlóan szenvedő gyerek – a részletek ezúttal is kevésbé fontosak,
mint a körvonalak – megpróbálja feldolgozni, amit átél, akkor két út
közül választhat. Vagy arra a következtetésre jut, hogy azok az
emberek, akiktől ő szeretetet szeretne kapni, alkalmatlanok,
rosszhiszeműek, illetve más módon képtelenek ellátni a feladatukat,
és ő magára maradt egy rémisztő világban; vagy saját magát kezdi
hibáztatni… hát, mondjuk… mindenért. Az utóbbi lehetőség fájdalmas
ugyan, mégis jobbnak látszik a másiknál, amely életveszélyes képet
fest az erő és kiút nélküli gyerek elé. Az első lehetőség ki van zárva.
Jobb elfogadni, hogy „ez az én hibám, rossz vagyok”, mert ez még
hinni engedi, hogy maradt kibúvó: „Ha keményen dolgozom, és jó
leszek, akkor szeretni fognak.” Vagyis az értéktelenség bénító érzése,
amely szinte teljesen általános a pszichiátriai problémákkal és
addikcióval küzdők esetében, szintén megküzdési mechanizmusnak
indult. Ehhez a témához a 30. fejezetben még visszatérünk.
És hogyan értékeljük a folyamatos pánikot? Amit Leslie „agyi
rendellenességének” tekintettek, az valójában a kiskorában
elszenvedett sérülésektől megriadt lélek kifejeződése volt. Az ő
helyzetében lévő gyerek agya úgy alkalmazkodik, hogy akkor is
fenntartja a hiperéber félelmet, amikor nincs közvetlen veszélyben.
Ha az ellenséges környezetre reagáló alkalmazkodás szokássá válik,
akkor már nem tud különbséget tenni a komoly és a lényegtelen
fenyegetés között – vagy hogy éppen nem fenyegeti semmi. Az a
képesség, amelynek segítségével az ember felismeri, hogy
biztonságban van-e, vagy veszélyben, csupán biztonságos
körülmények között tud egészségesen fejlődni, de ezt a kora
gyerekkorban jelentkező tartós bizonytalanság megzavarja. Ennek az
egyik lehetséges eredménye, hogy a gyerek úgy érzi, támadják, pedig
nem, vagy fordítva, nem ismeri fel a bajt, amikor az megjelenik.4
Leslie még azt is megtanulta, hogy rokonszenvvel forduljon az
önveszélyes késztetései felé. „Igazából csak meg akartak védeni attól
a kínzó fájdalomtól, amit éreztem, vagy próbáltam nem érezni” –
mondta. Pedig más kényszerek mellett bőrövvel ütötte magát,
ugyanúgy, ahogy gyerekkorában az anyja tette vele. Amikor
megkérdeztem tőle, hogy mit váltottak ki belőle az ütések, ezt
válaszolta: „Egy kicsit megnyugtattak. Kevésbé voltam
szabályozatlan.” Meglepő, de igaz: azok a lelki minták és
magatartások, amelyek látszólag a teljes káosz felé vezetnek,
eredetileg az idegrendszerünk rendezésére tett, csupán átmenetileg,
illetve részben sikeres kísérletek voltak, és a test meg az elme közötti
egyensúlyt igyekeztek helyreállítani.
Különösen a fiatalok között terjed a saját test vagdosása. Ha nem
fogadjuk el az ilyenkor könnyen adódó „pszichiátriai betegség”
magyarázatát, akkor feltehetünk egy kérdést: miért ejtenek sebeket
magukon az emberek? Ezek a magatartások, ahogy Leslie esetében
is, paradox módon az önmegnyugtatás eszközei. Rövid ideig tartó
enyhülést hoznak. Az, hogy egyre több és több ember okoz magának
fájdalmat, az egyre terjedő stressz és trauma jele. Darrell Hammond,
a komikus színész azt mesélte, hogy amikor megvágta magát, akkor
„olyan problémát okoztam, amely kezelhetőbb, mint a bennem lévő
hiba, az, amelyik a fejemben volt… Nézze meg egy önvagdosó karját:
nem akar öngyilkos lenni. Azok a sebhelyek vagy azt jelzik, hogy
»figyeljen már rám valaki, bajban vagyok«, vagy azt, hogy »amikor
elkezdem bekötözni magam, futok, megkeresem a sebtapaszt, és
letisztogatom a sebet, akkor válságot hárítok el, de van megoldás a
helyzetre. A másikra viszont, ami a fejemben van, nincs.«” Helen
Knott kanadai őslakos író letaglózó ékesszólással ábrázolja ezt a
folyamatot: „Az a pár pillanat, amíg az élesre fent penge
végigszántott a bőrömön, kiszabadított a gyűlöletből, amelyet magam
iránt éreztem. Mintha arra a rövid időre, amíg a bőr kettényílt, a seb
valami túlfolyóvá vált volna, amelyen keresztül kiömölhettek a
szétcseszett, kavargó érzéseim… Nem akartam meghalni – nem ezért
vágtam meg magam. Azért csináltam, hogy kibírjam az életet.”5
Vagyis sokféle tett és gondolat létezik, amely az egyik nézőpontból
tiszta őrületnek látszik, máshonnan nézve viszont értelmes – és
kezdetben mindegyik értelmes volt. Ha a gyógyulás a cél, akkor az a
dolgunk, hogy újra értelmessé tegyük őket, de most már egy felnőtt
tisztánlátásával és együttérzésével közelítsünk hozzájuk.

Ugyanezt a tanulságot vonhatjuk le a csodálatos komikus, Robin

Williams tragikus élettörténetéből is. 2014. augusztus 10-én, az
öngyilkossága előtti éjszakán részt vett egy fogadáson, amelyet a
házától nem messze, az elegáns San Francisco Bay Areaben
rendeztek. A parti résztevői azzal a sziporkázó, emberszerető
személyiséggel találkoztak, amilyennek mindenki ismerte őt. De a
maszk alatt kétségbeesés bujkált.
Williams Lewy-testes betegségben, egy olyan degeneratív agyi
rendellenességben szenvedett, amelyre a Parkinson-kórhoz hasonló
tünetek és fokozódó demencia jellemző. Ennek az állapotnak a
depresszióval vagy szorongással ellentétben karakteres fiziológiai
tünetei vannak, de ezeket csupán a boncolás során lehet azonosítani.
„Robin kezdte elveszíteni az eszét, és tudta, hogy mi történik vele –
közölte a felesége a színész halála után. – Mindig azt mondta, »csak
annyit kérek, hogy újraindíthassam az agyam«.” Az öngyilkosság
gondolata sem volt teljesen új a számára. Egy 2010-es interjújában
azzal vádolta magát: „Nem vagyok elég tökös hozzá, hogy
megtegyem.”
Szertelen, gyors szellemessége mellett sokakat a kedvessége és a
sebezhetősége érintett meg. Az egész világra kiterjesztette a
szeretetét, csak saját magát nem tudta szeretni.
Gyötrelmei a gyerekkorából eredtek. Anne Lamott író Illinois-ban,
Williamsék környékén nőtt fel. Egy Facebook-posztban, amelyet
azután nagyon sokan megosztottak, a következőket írta: „Egy
csónakban eveztünk – ijedtek és visszahúzódók voltunk, hiányzott
belőlünk az önbecsülés és a nagyravágyás.” Az írónő szerint a színész
egész életében azzal a félelemmel viaskodott, hogy „mindig csupán
egy lépés választja el a szakadéktól”.
Lamott ugyanebben a posztban barátja szenvedéseinek valószínű
okaként az öröklést említette. De Williams saját szavaiban több mint
elég információ van ahhoz, hogy mentális-érzelmi fájdalmainak
megértéséhez ne kelljen visszahátrálnunk a genetikával összefüggő
babonákig. „Az egyetlen társam, az egyetlen gyerekkori barátom a
képzelőerőm volt” – beszélt egyszer mélységes magányáról.6 Eleinte
azért csiszolgatta azt a különleges képességét, amellyel furcsa és
nagyon vicces, kitalált figurákat hozott létre, mert ki akart törni a
magányból. A családja ugyanis érzelmileg távolságot tartó anyjából és
egy olyan apából állt, aki „ijesztőként” élt az emlékeiben. Sok
érzékeny kissráchoz hasonlóan a kortársai őt is bántották az
iskolában. A fantáziájában talált szabadságot, mert az ott életre kelt
alakok „olyan dolgokat mondtak és csináltak, amelyektől én magam
féltem volna”. Komikus tehetségének eredetileg az volt a feladata,
hogy bizalmasabb viszonyba kerüljön az anyjával. „Az emberre rátör
az a bizarr vágy, hogy viccek és mókázás segítségével alakítson ki jó
kapcsolatot” – mondta 2010-ben Marc Maron podcastjában. Nem
kímélte magát: hisz igazából nincs abban semmi bizarr, ha egy gyerek
kötődni igyekszik a szüleihez. Az a furcsa, hogy van gyerek, aki ilyen
helyzetbe kerül. Ugyanaz a megküzdési mechanizmus alakította ki a
tehetségét, amely a börtönévé vált: ezúttal is a hiperszenzitív gyerek
kettős kötődéséről van szó. Zseniális, fékezhetetlen komikus
személyisége mögött megtanulta elnyomni a valóságos érzéseit.
Egész a haláláig mestere volt ennek a mutatványnak.
Egyszer arra célozgatott, hogy a kokain segítségével tudja
átmenetileg lecsillapítani a túlcsorduló energiáit: körülbelül úgy,
ahogy a hiperaktív gyerekeknek Ritalint adnak, hogy
megnyugodjanak. Élete során mindig olyan kényelmetlenül érezte
magát az énje közelében, mint a függők, szüksége volt rá, hogy
elszökjön a tudatossága elől. Ezt hívta „tevékeny alvajárásnak”. A
hetvenes években gyártott, nagy sikerű sorozata, az Egy úr az űrből
egyik epizódjában egyszerre játszotta a távoli galaxisból érkezett
Morkot és önmagát. „Tudja, ha megtanulna nemet mondani,
valószínűleg sokkal több ideje jutna saját magára” – mondja Mindy a
városukba érkező híres komikusnak. „Azt akarom elkerülni” – feleli
Robin kimondhatatlanul szomorú arccal.
Végül nem az önismeret hiánya miatt nyelte el a szakadék
Willamset. Hosszú idővel azelőtt, hogy a degeneratív betegség
kialakult volna nála, már megkapta azt, amit úgy hívott, „légyszi,
szeress szindróma”: az önmagáról felállított diagnózis sokkal találóbb,
mint bármi, amivel egy kézikönyveket lapozgató pszichiáter valaha
előállt volna. Bárcsak találkozott volna valakivel, aki segít neki
megérteni és meglátni, hogy a „szindrómája” nem más, mint a
depressziós hangulatingadozásaiból, a függőségeiből, az öngyilkos
késztetéséből és igen nagy valószínűséggel a végzetes demenciájából
épült érzelmi váz.{86} 7 Onnan már tovább kereshette volna a
nyomokat, amelyek elvezetik ahhoz az ijedt, magányos kisgyerekhez,
aki valaha volt. Ott talán megértett volna valamit, ami megmenti az
életét.

És mi a helyzet azokkal a betegségekkel, amelyek a közhiedelem

szerint genetikai okokból támadják meg az agyat, például azokkal a
különféle magatartási és gondolati modellekkel, amelyeket általában
skizofrénnek neveznek, és gyakran pszichózissal, tévképzetekkel,
valamint hallucinációkkal járnak? A tudomány egyértelműen válaszol
a kérdésre, és ezúttal is szembemegy a széles körben elterjedt
hiedelmekkel. Soha nem találtak skizofréniát okozó gént –
pontosabban a felfedezésükről szóló bejelentéseket utóbb mindig
vissza kellett vonni. Alapos felmérések eredményeképpen tudjuk,
hogy a kockázat maximum négy százaléka tulajdonítható sokféle
génnek – de egyik sem kizárólag e betegségért felel, hanem ADHD-
soknál és autistáknál is előkerültek.8 Ha valamit továbbadnak a
felmenők, az ezúttal is az érzékenység, és nem a betegség.{87} Még
az elnevezés is arra int, hogy álljunk meg egy pillanatra, és
gondolkozzunk el. A görögből származó „skizofrénia” szó eredetileg
„kettéhasadt lelket” jelent, amiből természetesen következik a
kérdés: miért kellett a léleknek kettéhasítania magát?
 A lélek akkor keres menedéket saját feldarabolásában, ha
elviselhetetlennek érzi a körülményeit. Csak azokban alakul ki olyan
kényszer, hogy elzárkózzanak az élettől, akik elviselhetetlenül
keserűnek találják. Nincs itt génekre épülő sors, nincs semmilyen
„rendellenesség”, egyetlen dolog van, és az is kizárólag az életben
maradás érdekében létezik: a mindent elsöprő fájdalom elleni
védekezés. Ha egy élőlény el szeretne menekülni a szenvedés elől,
megoldás lehet a számára, hogy amikor valami negatív érzelmeket
vált ki, ő leválasztja magát róluk. Trauma esetén a leválás a jelenről
az azonnali önvédelem formája.9 Ebből a szempontból nézve
csodálatos folyamat, hiszen lehetővé teszi a kiszolgáltatott
teremtményeknek, hogy elviseljék az elviselhetetlent.
Pszichózis esetén felbukkan a pszichiátriai betegség egyértelmű
jele: szellemi szétesés, amelynek során azok a normális mentális
folyamatok, amelyek általában összekapcsolódnak, elválnak
egymástól. Aki elszenvedi, az legrosszabb esetben teljesen kikerülhet
a konkrét térből és a jelen időből. Ez történik skizofrénia esetén, de
az eltávolodás a valóságtól – az egyén átélt sérülésétől és öröklött
érzékenységétől függően – az enyhétől a súlyosig sokféle formát
ölthet.
A valóság előli menekülés enyhébb formája disszociáció. Ismét
Helen Knott szavait idézem, aki egész gyerek-és kamaszkorában
szexuális kizsákmányolás áldozata volt. „Az érzéseim elhagyták a
testem. A lelkem rajtam kívül talált helyet: olyan volt, mint egy
kísértet, akiről senki nem vesz tudomást. Nem tudtam, kinek az életét
élem, kinek a testében vagyok. Ez nem az én történetem, nem az én
életem, nem az én valóságom volt… Attól féltem, hogy ha
megpróbálom jobban megismerni az érzéseimet, akkor belezuhanok
az emóciók szakadékába, és nem tudtam, hogy ott mit tennék
magammal.”10 Amit rendellenességnek nevezünk, arról kiderül, hogy
a megtámadott psziché leleményes megoldása arra, hogy eltávolítsa
magát a túlzott fájdalomtól.
Így emlékszik az észak-amerikai profi liga, az NHL egykori sztárja,
Theoren Fleury is, akit kamaszkorában szexuálisan bántalmazott az
edzője, és ő később a szexuális abúzus gyerekáldozatainak szószólója
lett. „Az első pár alkalom, amikor azt csinálta velem, nem volt olyan
rossz, mert nem voltam jelen. Mire kinyitottam a szemem, ő fölöttem
állt, és éppen letisztogatta magát. Tudtam, hogy történt valami, de
nem voltam biztos benne, micsoda. Az agy csodákra képes. Még
évekkel később, a terápia során is kikapcsoltam, amikor beszélni
kezdtem erről a pszichológusnak – elhagytam a testem. Szó szerint
meg kellett ráznia, hogy visszahozzon.”11 Bármilyen szörnyűek voltak
is az eredeti körülmények, abban, hogy Fleury a „csodák” szót
használja, hallom, mennyire hálás annak a részének, amely a
szükséges pillanatban működésbe lépett, és megvédte a fájdalomtól.
Aki hasonló felfedezésre jut, annak szívből ajánlom, hogy ugyanezzel
a saját érdemeit elismerő attitűddel forduljon maga felé.

A krónikus, reflexív „kikapcsolás” a világszerte riasztó gyakorisággal

és egyre több esetben diagnosztizált figyelemhiányos hiperaktivitás-
zavar egyik jele.{88} Ebben az esetben nem teljes leválásról, a testen
kívül kerülésről van szó, de azért olyan módon távolodik el az ember
saját magától, a tevékenységeitől és más emberektől, ami
megzavarja a hétköznapi életet, és ahogy ezt személyesen is
tanúsíthatom, gyakran igen dühítővé válik. Az ADHD tünetei között
szerepel a rövid koncentráció, a figyelem könnyű elterelhetősége, az
alacsony unalomküszöb, a gyenge indulatkontroll és (főleg férfiak
esetében) a csendben maradásra való képtelenség. Több millió
gyerek kap miatta stimulánsokat, és több százezer
antipszichotikumokat – nem pszichózis miatt, hanem egyszerűen
azért, hogy megnyugodjanak és engedelmesebbek legyenek. Mivel
nem tudjuk, hogy ezek a gyógyszerek hosszú távon milyen hatást
gyakorolnak a fejlődő agyra, tulajdonképpen hatalmas, ellenőrizetlen
társadalmi kísérlet folyik, amellyel a gyerekek viselkedésének vegyi
alapú irányíthatóságát vizsgálják. A felnőttekkel végzett kutatások
eredményei azért elgondolkodtathatnak. Legalább 2010 óta
kétségtelen, hogy a felnőttek tartós antipszichotikumos kezelése
összefügg az agytérfogat csökkenésével.12 A gyerekeknél már
tapasztalunk némi rövid távú, rendszerszerű károsodást. Itt,
Vancouverben, a Brit Columbia-i Gyermekkórházban speciális osztályt
kellett alapítani az ilyenfajta gyógyszerek anyagcserére gyakorolt
hatásának (kóros elhízás, cukorbetegség és kardiovaszkuláris
problémák) kezelésre.
Az ADHD-t néha a legkönnyebben örökölhető mentális betegségnek
nevezik, ami szerintem olyan, mintha a kvarcot a legjobban rágható
kristálynak neveznék. Egyes szakértők becslése szerint – vagy
mondhatnám, hibás becslése szerint – az ADHD jellemzőinek
örökölhetősége valahol a harminc–ötven százalék között mozog.13 A
genetikai megközelítés még akkor is totális értelmetlenségnek tűnik
számomra, ha két gyerekemnél és nálam ugyanazt az
„agybetegséget” állapították meg. A kikapcsolás a disszociáció
kevésbé szélsőséges unokatestvére, de szintén a meneküléses
adaptációk családjának tagja. Akkor lép működésbe, amikor
nyomasztóak a körülmények, és nincs más megoldás a
megkönnyebbülésre: amikor az ember nem tudja megváltoztatni a
helyzetet, de elmenekülni sem tud előle. Nekem is muszáj volt
kikapcsolnom gyerekkoromban. Ugyanezt élte át három érzékeny
gyerekem – ezt a tulajdonságot, ahogy az előző fejezetben írtam,
akár örökölhették is – zavaros érzelmi viszonyokban bővelkedő
otthonunkban, amelyet sok szeretet mellett a szülők szorongása,
depressziója és egymás közti konfliktusa jellemzett. Az alkalmazkodás
azután beépül az agyba, noha eredetileg nem az agy volt a probléma
forrása.
Igaz, hogy több zaklatott gyereket látunk mostanában, de semmi
értelme az agyukat okolnunk a viselkedésükért – ahogy a szülők
hibáztatásának sincs sok teteje. Más esetekben is megállapítottuk
már, hogy amikor egy tünetegyüttes rövid időn belül szokatlanul
gyakorivá válik, akkor azt biztosan nem a gének okozzák. Jaak
Panksepp szerint az ADHD nem az agy betegsége, hanem részben
annak a következménye, hogy a modern világ megzavarja a JÁTÉK
rendszer fejlődését. Szerinte az lenne a megoldás, ha a gyerekek
többet játszhatnának, hogy ezzel elősegítsék „a közösségi agy
kialakulását”.14
A biológiára fogékonyak a depressziót a szerotonin nevű
neurotranszmitter hiányával magyarázzák, és az ADHD-t ehhez
hasonlóan dopaminelégtelenségnek tudják be: a dopamin az agy
ösztönző-motiváló molekulája. Vagyis dopaminserkentő
gyógyszereket, Ritalint vagy Adderallt írunk fel. Bár a dopaminnak
valóban van köze a tünetekhez, az orvosi gyakorlat nem vesz
tudomást a fiziológia és a környezet közötti kölcsönhatásról. Ma már
rengeteg olyan kutatást ismerünk, amely az ADHD tüneteit
traumához vagy kisgyerekkorban elszenvedett stresszhez köti;
kimutatták, hogy mindkettő befolyásolhatja az agy
dopaminrendszereit, és az ellenséges környezet hatást gyakorol a
gyerek koncentrációs, illetve a feladatok rendszerezését támogató
képességére.15, 16 Például az anya depressziója, vagy más, a családi
környezetben előforduló, egyértelmű probléma traumát vagy korai
stresszt válthat ki. Egy tanulmány készítői hatvanötezer hat és
tizenhét év közötti gyerek adatait tekintették át. Az ADHD-val
diagnosztizáltak szülei jóval nagyobb számban számoltak be ártalmas
körülményekről.17
Itt az idő, hogy mielőtt vegyszerekkel avatkoznánk bele a
gyerekeink agyműködésébe, azzal a gyorsan változó, de egyre több
stresszt okozó környezettel kezdjünk valamit, amelyben a gyerekeink
felnőnek. Amikor az ADHD leírásának megfelelő gyerekekkel
találkoztam, először mindig a családi miliőt próbáltam megismerni, és
tőlem telhetően segítettem a szülőknek, hogy megértsék azokat a
stresszorokat, amelyeket akaratukon kívül adnak tovább az
utódaiknak. Ezek a gyerekek minden esetben úgy működtek, mint a
kanári a szénbányában. Különösen érzékenyek voltak, és a tüneteik
az egész család megoldatlan gondjaira hívták fel a figyelmet,
amelyekre még a gyerek fejlődésével egyre durvábban bánó kultúra
nyomása is ránehezedett. Ha az ADHD-t és a hozzá kapcsolódó
szimptómákat a biopszichoszociális fejletlenség kifejeződésének és
nem egy betegség jelének látnánk, akkor azt kérdeznénk magunktól,
hogy miképpen teremthetnénk meg a megfelelő körülményeket az
agy formálódásához (a neuroplaszticitáshoz) és fiziológiai
fejlődéséhez. Mi – orvosok, szülők, tanárok – a kapcsolatok
neurobiológiáját becsülnénk a legtöbbre.{89}
Tanulhatnánk legjobb barátainktól, a kutyáktól. 2017-ben egy
állatorvosi folyóirat közzétette, hogy néhány – a társainál
mozgékonyabb, könnyebben elterelődő figyelmű, kevésbé
engedelmes – „nehezen nevelhető fajta” kezelhető stimuláló hatású
gyógyszerekkel, amelyek enyhítik a tüneteiket, vagyis idomíthatóbbá
teszik őket. „Még érdekesebb az a tény, hogy bizonyos környezeti és
társadalmi körülmények is befolyásolják az ADHD tüneteit – írta a
Psychology Today. – Azok a kutyák, amelyek sokszor kerültek
kapcsolatba más kutyákkal és emberekkel, kevesebb [ADHD-ra
jellemző] tünetet mutattak. Minél többször kerül a gazda fizikai
kapcsolatba a kedvencével, és minél többet játszik vele, annál
kevesebb probléma merült fel az állatokkal. Azok a kutyák, amelyeket
tartósan magukra hagytak, nagyobb valószínűséggel mutatják a
gazdájuk visszatérése után hiperaktivitás tüneteit. Még egy érdekes
összefüggést találtak a kutatók: azok a kutyák, amelyek egyedül (a
gazdájuktól vagy más kutyáktól elzárva) alszanak, több tünetet
mutatnak.”18 Ha a pszichológusok, pszichiáterek és tanárok is annyi
tudással és empatikus képzelőerővel rendelkeznének, mint az
állatorvosok, akkor talán kevesebb gyerek kapna gyógyszeres
kezelést.

Ha figyelmesek vagyunk, a bipoláris zavar, más néven mániás

depresszió is könnyen megmutatja a valódi arcát. „Huszonegy éves
koromban betegedtem meg először – mesélte Caterina. – Aztán
kifejlett pszichotikus epizód lett belőle. Azt hittem, én vagyok a
gonosz tökéletes megtestesítője. Úgy éreztem, valami szörnyű
dologgá váltam, amely meg sem érdemli, hogy éljen. Később kataton
állapotba kerültem, hangokat hallottam, és mindegyik azt
ismételgette, hogy értéktelen vagyok, és gonosz a természetem.”
Ez a beszélgetés kivételes volt abból a szempontból, hogy a
szokásos négyszemközti találkozó helyett Caterina szüleinek
jelenlétében zajlott. Úgy érezték, hogy a lányuk tünetei nem az
agyában képződő vegyületek miatt jelentkeztek, és kíváncsiak voltak
a véleményemre.
Caterina mániás rohama az anyjával folytatott vad veszekedés után
kezdődött. „Mondott valamit, én pedig úgy éreztem, megbántott, és
haragudtam rá – mondta Caterina. – Azt hittem, szétromboltam a
családot, és az a darabjaira hullik. Először megijedtem… azután egyre
jobban éreztem magam, azután még jobban és még jobban, végül
már azt hittem, tele vagyok erővel… és meg tudom menteni az egész
világot. Már nem pusztító energia voltam; és minden szépséget vissza
tudtam volna hozni a földre.” (Caterina most huszonhat éves, és
művészeti egyetemre jár Torontóban.) A mániás szakaszra jellemző
módon elképesztően erőteljesnek érezte magát, egy hétig nem aludt,
míg végül bevitték egy pszichiátriára. Gyógyszereket írtak fel neki,
ezek enyhítették a tüneteit, de abban nem segítettek, hogy a gonosz
és az emberfelettien jó szándékú erejével kapcsolatos tévképzeteinek
forrásáról gondolkodjon. „Azt hiszi, hogy az is fontos lehet? –
kérdezte tőlem. – A pszichiátereim véleménye szerint a tévképzet
olyasmi, mint amikor láza van az embernek.” Egy kérdéssel
válaszoltam neki: „Mi van, ha a látomásai teljesen pontosak? Nem
konkrét értelemben, hanem az érzelmi valóságának megfelelően.”
Felhívtam a figyelmét, hogy van valami közös a két tévképzetében –
„szétromboltam a családom” és „meg tudom menteni az egész
világot”. Caterina hamar rájött, miben hasonlítanak: „Mindkettőben én
irányítom az eseményeket! Nagy hatalommal rendelkezem.”
Hamarosan felszínre került a hatalmas erő érzésének eredete.
„Amikor tizenegy éves voltam, a szüleim nehéz időszakon mentek
keresztül – jutott Caterina eszébe. – Éjszakánként rettentően
veszekedtek… üvöltöztek egymással. Az apám nekem sírt…
érthetően, hiszen sok baja volt, és nagyon közel álltunk egymáshoz.”
Ez a közelség valójában a határok egészségtelen hiánya, amit a
pszichológusok „összemosódásnak” neveznek, és meghatározta
Caterina gyerekkorát. A helyzet és a belőle levont következtetés is
ártalmas volt: a kislány azt hitte, erkölcsi kötelessége megvédeni a
szüleit; szégyenbélyegként hordta, értéktelensége bizonyítékának
tartotta, hogy képtelen összetartani a családot. A Természet nem
ruház olyan felelősséget egy gyerekre, hogy át kellene vállalnia a
szülei bánatát. „A szerepek felcserélődése a gyerek vagy kamasz és a
szülő között, kivéve, ha nagyon rövid ideig tart, szinte mindig a szülő
kóros állapotának jele, és a gyerek kóros állapotának az oka” – írta a
kötődéselmélet és a fejlődéslélektan úttörő kutatója, a brit
pszichiáter, John Bowlby.19
 Caterina pszichotikus epizódját belső kísértetjárásnak is
tekinthetjük: azok az erős érzelmek tértek vissza és foglalták el a
felnőtt agyát, amelyeket gyerekkorában el kellett fojtania, hogy
tovább vihesse „megértő” szerepét. A szülei, akiket hazájuk politikai
tragédiái és a saját szüleik szintén traumatizáltak, a személyes
érzéseiket is képtelenek voltak kezelni, hát még a kislányukét.
Mindent összefoglalva, amikor Caterina istentelen gonoszsággal
vádolta önmagát, azután szinte isteni hatalmat érzett, annak az
erőnek a két pólusát mutatta meg, amellyel nem lett volna szabad
megterhelni őt.
Egy 2013-as tanulmány készítői majd hatszáz francia és norvég,
bipoláris zavarral diagnosztizált beteget vizsgáltak meg. „Az
eredményeink következetes összefüggést mutatnak a gyerekkori
trauma és a bipoláris zavar súlyosabb, orvosilag megállapított
jellemzői között – áll a cikkben. – Ráadásul megmutatják annak a
fontosságát, hogy az érzelmi abúzusról és a gyakrabban vizsgált
szexuális abúzusról se feledkezzünk meg, amikor a bipoláris
rendellenesség klinikai jellemzőit keressük.”20 Ismétlem, arról sem
szabad megfeledkeznünk, hogy az érzelmi sérülések finomabb formái,
az olyanok, mint amilyet például Caterina élt át gyerekkorában,
nehezebben tanulmányozhatók ugyan, de komolyan károsíthatnak
egy érzékeny fiatal embert.
„Szóval úgy gondolja, hogy a téveszmék érzelmi tartalmára kellene
koncentrálni, és lehetőleg azt kellene megérteni? – kérdezte Caterina
a beszélgetés végén. – Úgy gondolja, hogy az segít a gyógyulásban a
gyógyszerek helyett?” „Azt hiszem, itt nem a helyett a lényeg –
feleltem. – Ha nem kapott volna gyógyszereket, most nem tudnánk
beszélgetni. Nem az a bajom a szokásos eljárással, hogy az orvosok
gyógyszert írnak fel; hanem az, hogy sokszor nem is csinálnak mást.”
Azt tanácsoltam a családnak, hogy vegyenek részt terápián,
amelyen felfedhetik egyéni traumáikat és közös bonyodalmaikat.

Nagyon sok szakcikk mutat ki összefüggést az ételhez kötődő

rendezetlen kapcsolatok, valamint a korai életszakaszban
elszenvedett trauma és a családon belüli stressz között. Ne feledjék,
hogy az ártalmas gyermekkori élményekkel (ACE) kapcsolatos első
tanulmány is akkor született, amikor dr. Vincent Felitti vezető kutató
az igazgatása alatt működő obezitológiai klinikán felfigyelt a betegek
élettörténetének fontosságára. „Tudtunk nekik segíteni, hogy
lefogyjanak – magyarázta dr. Felitti –, de abban nem, hogy úgy is
maradjanak. Sosem értettem, miért, míg végül rájöttem, miről van
szó. »Hát nem érti? – kérdezték. – A fájdalmunkat tömjük
magunkba.«”
A „genetikai alapú” lelki egészségügyi problémák esetében (az
anorexiát sokan annak tartják) a személyes történeteknek mindig
fontos jelentésük van. Egy orvoskollégám például, aki kamaszkorában
anorexiás volt, perfekcionistaként jellemzi magát, márpedig senki
sem születik így. Ez a tulajdonság valószínűleg annak érdekében
alakul ki, hogy segítsen beilleszkedni egy olyan környezetbe,
amelyben senkit sem fogadnak el azért, ami igazán ő – tele
tökéletlenségekkel.
Az addikcióhoz, az önsebzéshez vagy az obszesszív-kompulzív
zavarokhoz hasonlóan a rendellenes táplálkozási szokások is mindig
valamilyen „sikerrel” járnak. Andrea, aki most huszonhét éves,
tizenhét éves korában „hiper-szuper aggályosan” kezdte kezelni, hogy
mit eszik. „Főztem másoknak, de abba bele sem kóstoltam. Amit én
ettem, azt mindig pontosan kimértem. Emlékszem, amikor egyetemre
jártam, görög joghurtot és granolát vagy müzlit reggeliztem, és kis
mérőedényekben mindent gondosan kiporcióztam. És mindenről, amit
megettem, listát vezettem, szóval, tudtam, miből mennyit fogyasztok.
Totálisan kontrolláltam magam.” Andrea 170 centi magas, de 48
kilósra fogyott. Hét éven át nem menstruált.
Amikor megkérdeztem, hogy mit nyert az önmegtagadással, azt
felelte: „Éreztem, hogy én irányítok, és elfogadtam magam. Jó
érzéssel töltött el, hogy én döntöm el, mit csinálok.” Habár úgy
emlékezett, hogy a gyerekkora „nem volt rossz”, az anyja, Cathy – aki
végig jelen volt a beszélgetésünk alatt – pontosított. Amikor a lánya
hatéves lett, ő több évig húzódó, intenzív, házasságon belüli stressz
után elvált a férjétől. Ilyen körülmények között egy gyerek könnyen
elveszíti az önbizalmát, és az érzelmileg bizonytalanná váló
környezetben igazi hatóerőre vágyik.
 Azok az anorexiások vagy bulimiások, akikkel én beszélgettem,
szinte egyöntetűen azt szerették volna, hogy legalább egy kicsit
irányíthassanak valamit a nagy felfordulásban: ha mást nem, a saját
testüket. Julie T. Anné pszichológus, aki táplálkozási
rendellenességekre specializálódott, egyértelműnek látja a helyzetet.
Az ő páciensei között, mondja, „három hiány” szokott előfordulni: az
irányítás, az önazonosság és az önbecsülés hiánya – amihez a
fájdalom elfojtásának vágya társul. „Egy kapcsolatokon alapuló
világban… az emberi psziché az érzelmi túlélés érdekében
fantasztikus eszközöket hoz létre – mondta. – Mai kultúránkban ebből
lett a test és a személyiség tökéletességének hajszolása. Amit
anorexiának is nevezhetünk.” De ezektől a megsebzett emberektől,
akik valamelyik fentebb szóba került mentális-érzelmi terhet
hordozzák, nagyon ritkán kérdezik meg a legfontosabbakat: Honnan
jön ez az egész? és Milyen valóságos problémát próbál kijavítani vele?

Robin Williams egyik legnépszerűbb szerepe, amelyért Oscar-díjat is

kapott, a Good Will Hunting szeretetre méltó pszichológusa, aki egy
indulatos bostoni gondnoknak nyújt segítséget, miután az
megtámadott egy rendőrt. Matt Damon játssza ezt a különlegesen
tehetséges fiatalembert – az is kiderül róla, hogy intellektuális
szempontból egy csiszolatlan gyémánt –, aki egy réteg
rácsontosodott harag és dac mélyére rejti a sebezhetőségét. A film
leghíresebb jelenetében Williams figurája egyenesen Damon képébe
mondja és többször megismétli egyszerű, de nagy erejű tételét: „Nem
a te hibád”,{90} míg utóbbi végül a pszichológus karjaiba omlik, és
sírva fakad. A „nem a te hibád” nemcsak azt a feltétel nélküli
együttérzést jelzi, amelyre Damon karaktere belül úgy vágyott,
hanem nagyon bölcs gondolat is. Az összes viselkedészavarra és
valóságos pszichiátriai betegségre egyaránt igaz, hogy senkinek sem
a hibája – ahogy láttuk, sem az agyunk, sem a génjeink nem
tehetnek róluk. Kezeletlenül maradt sebek adnak így hírt magukról, és
jelentésük van.
A jelentés túlmutat az egyéni életeken, a családon és a
gyerekkoron. Ha kezelni szeretnénk a milliárdféle bajt, amelyet e
könyv eddig megvizsgált, akkor tágítanunk kell a kép keretét, hogy
többet lássunk, mint eddig. Ha egészen kicsire tudnám sűríteni az
üzenetemet, és belehelyezhetném abba a gyönyörű filmes pillanatba,
akkor Robin Williams külön-külön belenézne valamennyiünk szemébe
– még a sajátjába is –, és nagy meggyőződéssel azt mondaná: „Nem
a te hibád… ne vedd magadra.” Hiszen bántalmazó világunk az igazi
bűnös, és bűneiben emberi lényegünktől elidegenedett kultúránk
számtalan illúziója és mítosza tükröződik.
És most nézzük a tágabb képet.
 IV. rész

Mérgező világ

Egy sérülés meggyógyítása gyakran azzal

kezdődik, ha mindenki számára láthatóvá
tesszük. A politikai változás aztán gyakran
követi a kultúrát, hiszen amit régen elfogadtak,
ma már elfogadhatatlannak tűnik, vagy amire
régen oda sem figyeltek, ma már mindenki
számára nyilvánvaló.
Rebecca Solnit:
Hope in the Dark
(Remény a
sötétben)
 19. fejezet

A társadalomtól a sejtig
Bizonytalanság, konfliktus és
kiszolgáltatottság

A világ története tízezer éves elmeháború a

gazdagok és a szegények közt… A szegények
megnyernek néhány csatát…, de a háborút
persze a gazdagok nyerik tízezer éve.
Aravind Adiga: A
fehér tigris{91}

Tudjuk, hogy a krónikus stressz, bármi váltotta is ki, feszültté teszi az

idegeket, megzavarja a hormonháztartást, gyengíti az
immunrendszert, gyulladásokat okoz, és rombolja a fizikai és lelki
jóllétet. Naponta találkozom vele, és egyetértek Selye Jánossal, a
stresszkutatás atyjával, aki „habozás nélkül” kijelentette, hogy „ami a
stressből leülepszik és később erőteljesen kormányozza emberi
viszonyainkat, az az indulatok kategóriájába tartozik”.1 A trauma,
betegség és gyógyulás megértésének azon a szintjén, ahol
pillanatnyilag állunk, csak annyit tennék ehhez hozzá, hogy az ember
érzelmi stresszét meghatározó legfontosabb szempontok a
személyestől a kulturálisig terjednek. Végül is biopszichoszociális
lények vagyunk.
Nézzük végig, mit láttunk eddig a stresszből. Először, az élettana és
a következményei közé tartozik az agyunk érzelmi központjait és a
testünk teljes fiziológiai apparátusát összekötő hipotalamusz–
hipofízis–mellékvese- (HPA-) tengely akut vagy krónikus aktiválása,
esetleges túlaktiválása, sőt akár kimerítése.{92} Azután ott van az,
amit Bruce McEwen allosztatikus tehernek nevez: a test mindent
elkövet, hogy a változó és nehéz körülmények között, amelyeknek a
trauma is fontos részét képezi, fenntartsa belső egyensúlyát. Mai
kultúránkban sokaknak az a sorsuk, hogy nehéz allosztatikus terhet
cipeljenek, ami, ahogy bemutattuk, a testi-lelki egészségük rovására
megy. Ha további bizonyítékra volna szükség, egy közelmúltban a
Yale-en végzett kísérlet arra az eredményre jutott, hogy a stressz
kumulálódó hatása felgyorsítja a biológiai öregedést. „Társadalmunk
több stresszt kénytelen elviselni, mint korábban bármikor, és ennek
negatív pszichiátriai és fizikális következményei vannak” – írják a
kutatók.2
A stresszben természetesen ugyanúgy nincsenek egyenlő esélyek,
mint az üzleti életben. A hatalomra és jólétre alapozott társadalmi
rendszer, amelybe a faji és nemi alapú egyenlőtlenségek is eleve be
vannak építve, bizonyos embereket sokkal jobban megvisel
pszichológiailag, mint másokat. Tény, hogy egy olyan kultúrában,
amely egyént és csoportot is félelmetes versenybe küld a többiek
ellen, a stressz érzelmi triggerei egyetlen társadalmi réteget sem
kímélnek, de ettől még az is tény marad, hogy a hatásuk nem
egyenletesen oszlik el. Míg a saját legszemélyesebb részünkről
történő lekapcsolódással és az elveszett önazonossággal járó
személyes stressz nem törődik az osztályhatárokkal, az erőegyensúly
hiánya következtében megjelenő allosztatikus teher leginkább a
politikailag és gazdaságilag kiszolgáltatottakat nyomasztja.
Melyek a stressz leginkább elterjedt érzelmi triggerei mai
társadalmunkban? A magamon és másokon végzett megfigyelések
alapján teljesen egyetértek a stressz szakirodalmát áttekintő egyik
cikk végkövetkeztetésével, amely szerint „a stresszt elsősorban
pszichológiai tényezők váltják ki, méghozzá a bizonytalanság, a
konfliktus, az irányítás lehetőségének hiánya és az információ hiánya
– elsősorban ezek aktiválják a HPA-tengelyt”.3 Az a társadalom,
amelyben ezek a körülmények könnyen megjelennek, az emberi
egészséget károsító stresszorok folyamatos előállítója – márpedig a
kapitalizmus épp ilyen.
 A kapitalizmus sokkal több, mint egy „közgazdaságtani elmélet –
jelenti ki Yuval Noah Harari nagy hatású bestsellerében, a
Sapiensben. – Mostanra egy etikát is magába foglal – tanításokat
arról, hogyan viselkedjenek, neveljék a gyerekeiket, sőt, hogyan
gondolkozzanak az emberek. Alapelve, hogy a gazdasági növekedés a
legfőbb jó, vagy legalábbis nagyon közel áll hozzá, mivel az igazság,
szabadság, sőt boldogság is a gazdasági növekedésen áll vagy
bukik.”4 A kapitalizmus hatása mára mindenhova elér, az értékei,
hipotézisei és elvárásai nemcsak a kultúrát, a politikát és a jogot
itatják teljesen át, hanem az olyan alrendszereket is, mint az
egyetemi világ, a köznevelés, a tudomány, a hírszolgáltatás, a sport,
a gyógyászat, a gyereknevelés és a populáris kultúra. Korunkban
totálissá vált a materialista kultúra hegemóniája, és a hiányosságai is
univerzálisak. Ebben és a következő fejezetben megvizsgáljuk,
hogyan befolyásolja még az egészségünket is.

Az orvosegyetemen arra tanítottak, hogy az életre és az egészségre

tisztán individualista formában gondoljak. Az, hogy nehéz is volna
másképpen látnunk a világot, alapvető tulajdonsága annak a
„normális” világképnek, amelyet a kapitalizmus hozott létre.
Ebben, ahogy sok minden másban, az egészségügyi rendszer is
visszatükrözi és őrzi a fennálló rendet. Az atomizált, materialista
kultúrában az ember kénytelen mindent személyesnek tekinteni, így a
saját mentális és fizikai problémáit is olyan szerencsétlenségnek vagy
akár kudarcnak látja, amely egyedül az övé. Figyeljenek csak arra a
képre, amelyet az egykori brit miniszterelnök, Tony Blair festett, aki
máig a deszocializáló etika keresett, sokra tartott szónoka – ő az, aki
kilúgozza a „társat” a társadalomból. Az egykori miniszterelnök azt
mondta, hogy sok olyan egészségügyi probléma létezik, amely
„szigorúan szólva egyáltalán nem tartozik a közösségre. Az
életstíluson múlik: elhízás, túlzott dohányzás vagy alkoholfogyasztás,
cukorbetegség, szexuális úton terjedő kórok… ezek a szó járványtani
értelmében nem járványok – millió pillanatban, milliószám meghozott
egyéni döntések eredményei.”5 Ez a vélemény naiv tájékozatlanságot
mutat azzal a rengeteg tudományos munkával kapcsolatban, amely a
„milliószám meghozott döntéseket” az átélt traumával és stresszel
állítja összefüggésbe, és ebbe azt a fajta stresszt is beleérti, amelyet
a rossz társadalmi, gazdasági, munkaügyi helyzet vagy a szegénység
vált ki – ami a jóléti állam és a közösségi intézmények lebontása, a
szakszervezetek meggyengítése óta gennyes kelés a brit társadalom
testén. Az egyéni döntések mögött felsejlik a késői kapitalizmus
társadalmi közege, de úgy látszik, nem számít, mennyi bizonyítékunk
van minderre, Mr. Blair nem akar tudni róluk. Nem meglepő. A
materialista ideológia egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy nem
hajlandó észrevenni: az egyéni egészség és boldogság szempontjából
igen fontosak a tágabban vett gazdasági és politikai körülmények. Aki
esetleg levonná a megfelelő következtetést, az biztosan kikerül a
hatalom közeléből.
A kultúra a legkülönfélébb biopszichoszociális csatornákon keresztül
gyakorol hatást a jóllétünkre; köztük vannak az epigenetikus okok, a
stressz eredményeként kialakuló gyulladások, a károsodott telomerek,
a korai öregedés, hogy hogyan és mit eszünk, valamint a mérgek,
amelyeket megemésztünk vagy belélegzünk. Világunk számos más
külső mechanizmus segítségével befolyásol: a szülő felől a gyereket,
az egyik ember felől a másikat érő hatások, a társadalmi, politikai és
gazdasági körülmények vagy akár az egyes testek segítségével –
hogy Michael Kobor molekuláris kutató szavait használjam, „a
társadalomtól a sejtig”. Blair nézőpontjával ellentétben a kultúra
komolyan befolyásolja és korlátozza szinte az összes „egyéni döntést”,
amelyet a többségünk a saját jólléte érdekében hoz.
Minden stresszor valami olyasminek a hiányát vagy lehetséges
elvesztését jelzi, amit egy organizmus az életben maradása
érdekében szükségesnek tart. A táplálék lehetséges hiánya például
valamennyi élőlény számára fontos stresszor. A mi fajunk egyedeire a
szerelem, a munka, a méltóság, az önbecsülés vagy az értelem
lehetséges hiánya is hasonlóan hat.
2020-ban, néhány héttel azelőtt, hogy megjelent az új koronavírus,
és megrengette a világgazdaságot, nem kisebb személyiség, mint
Kristalina Georgieva, a Nemzetközi Valutaalap, vagyis a nemzetközi
tőke fő tervezőbizottságának vezérigazgatója figyelmeztetett rá: az
egyenlőtlenség és a pénzügyi szektor instabilitása miatt a
világgazdaság akkora veszélyben van, hogy újra egy nagy gazdasági
válság szörnyű körülményei közé kerülhet. „Ha egyetlen központi
problémát kellene megneveznem az új évtized kezdetén – mondta –,
az a növekvő bizonytalanság volna.”6 A saját hazámban a lakosság
nagy részének nem volt szüksége ilyen vészjósló bejelentésekre
ahhoz, hogy észrevegye, nem jól állnak a dolgok. Csupán egy
hónappal azelőtt, hogy az IMF-vezér közzétette előrejelzését, a
kanadaiak majd kilencven százaléka amiatt aggódott, hogy az
élelmiszerárak gyorsabban emelkednek, mint a fizetésük. Nyolc
kanadai háztartásból egy élt át az előző évben élelmiszerrel
kapcsolatos bizonytalanságot.7 Brit Columbiában, ahol élek, 2017-ben
a nők ötvenkét százaléka számolt be a pénzügyi helyzetükkel
kapcsolatban „extrém érzelmi stresszről”.8 Ezek a trendek az egész
világon hasonlók, és évtizedek óta erősödnek.
Nem lehet véletlen, hogy számos országban több évtizede egyre
gyakoribbá válnak a krónikus mentális és fizikai egészségügyi
problémák. „A neoliberalizmus{93} jóval bizonytalanabbá tette a
munka világát, és emiatt a hétköznapok is nyomasztóbbá, az
egészségre károsabbá váltak – írja két brit egészségtudós. – Ez
viszont rengeteg krónikus betegséggel, például a csont-és
izomrendszer kóros elváltozásaival vagy kardiovaszkuláris panaszokkal
jár.”9 Nincs ebben semmi meglepő, hiszen tudjuk, hogy olyan
rendszerben élünk, amely mindig újra felsrófolja a tömeges
bizonytalanságból eredő stresszt. A globalizáció, azokkal a pusztító
elvárásaival, amelyeket a Nemzetközi Valutaalaphoz és a
Világbankhoz hasonló testületek az úgynevezett fejlődő országokra
kényszerítenek rá – például a szociális támogatások csökkentése, a
munkások jogainak korlátozása és a privatizáció bátorítása –, az
iparosodott országokat is áthatotta. Ezt nevezte John Ralston Saul
kanadai politikafilozófus a közgazdaság keresztre feszítési
elméletének: „Meg kell halni gazdaságilag és társadalmilag, hogy
azután tisztán és egészségesen újjászülethess.”10
Gazdasági rendszerünk egészségre gyakorolt hatását nem nehéz
sem megérteni, sem nyomon követni. Egy 2013-as tanulmány, amely
a fiatal svédek és fiatal görögök egészségügyi és stressz-szintjét
hasonlította össze az akkoriban Görögországot fojtogató gazdasági
válság idején, arra az eredményre jutott, hogy az athéni
egyetemisták jelentős hátrányba kerültek. A cikk szerint több stressz
kínozza őket, „kevesebb reményt fűznek a jövőhöz”, „a depresszió és
szorongás számottevően több tünetét mutatják”, és ami a
legbaljóslatúbb, alacsonyabb a kortizolszintjük.11 Ez utóbbi a hosszú
ideje tartó stressz jele: azt mutatja, hogy kiégőben van az emberek
egészséges önvédelmi stresszválasz-mechanizmusa, és gyakran
további betegségekre utal.{94} Felmerül a gyanú, hogy a görög
társadalmi válság biológiailag is hat az ország lakosaira” –
figyelmeztettek a szerzők. Kanadában szintén arra a következtetésre
jutottak, hogy amikor a nők gazdasági nyomás alá kerülnek, a
gyerekeik stresszhormonszintje hatéves korukra jelentősen megnő, és
növeli a később kialakuló betegségek kockázatát.12
Sokan léteznek olyan erők kegyelmére bízva, amelyekre semmiféle
hatásuk sincs, és amit nem tudnak irányítani. Ki tudja, mikor sújt le a
következő, ciklikusan visszatérő gazdasági válság, vagy mikor fog egy
megavállalat megint dolgozókat elbocsátani, egy másik céggel
egyesülni vagy máshova költözni, aminek következtében sokan talán
csak egy nappal korábban tudják meg, hogy veszélybe került a
megélhetésük. Már a Covid–19 miatt kezdődő csődhullám előtt is
hozzá kellett edződnie az embernek az olyan hírekhez, hogy újabb
vállalat jelentett be tömeges elbocsátást. „Az üzleti életben zajló
válság súlyosbodik: egy hét alatt 3150-en veszítették el a
munkájukat” – írta címlapjára 2020 januárjában, néhány héttel a
járvány megérkezése előtt a The Guardian; pár hónappal korábban a
The New York Times tudósított az amerikai családokban mélyülő
bizonytalanságról: „A lakhatással, egészségüggyel és oktatással járó
kiadások egyre nagyobb részét emésztik fel egy-egy háztartás
költségvetésének, és gyorsabban emelkedtek a jövedelmeknél.
Manapság a középosztálybeli családok több időt töltenek munkával,
újfajta stresszeket próbálnak elviselni, és nagyobb pénzügyi
kockázatot vállalnak, mint az előző generációk.”13 Ahogy Wade Davis,
a neves antropológus, kutató és író a Rolling Stone magazinban
megjelent, széles körben idézett cikkében írja, „olyan országban
élünk, amely a világ leggazdagabbjaként ünnepli magát, a legtöbb
amerikai mégis bizonytalanságban él, és nincs alatta védőháló”.14 El
sem tudok képzelni jobb kiindulóhelyzetet az allosztatikus túlterhelés
számára.
Bár a legnyersebb individualista erkölcsöt a világ legfejlettebb
kapitalista országa termelte ki, a polgárok többségét kínzó
bizonytalanság nem kizárólag Amerikára jellemző. Az Egyesült
Államok mindenütt olyan erős gazdasági és kulturális befolyással
rendelkezik, hogy Morris Berman szavaival élve, „ha a huszadik
század Amerika százada volt, akkor a huszonegyedik az amerikanizált
század lesz”.15 A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet
jelentése szerint az 1980-as évek óta minden országban fokozódik a
középosztályra nehezedő nyomás.16 Pont azon a területen, amelyen a
kapitalizmus állítólag a legnagyobb sikert aratta – a gazdasági
fejlődés terepén –, egyre több olyan embert találunk, aki krónikus
bizonytalanságban, életének kormányzására képtelenül tölti a napjait,
és ki van szolgáltatva azoknak a félelmeknek, amelyek stresszt
okoznak, és megzavarhatják a hormonháztartását, az
immunrendszerét meg az egész szervezetét.
Nem csoda, hogy a munkahellyel vagy elvesztésével kapcsolatos
félelmek betegséget okozhatnak. Az Egyesült Államokban készült
felmérések szerint ötvenegy és hatvanegy éves kor között tartós
munkanélküliség esetén megduplázódik a stroke és a szívinfarktus
kockázata.17 Az eredmény akkor is ez marad, ha a stresszel
összefüggő szokások, például a dohányzás, ivás és evés pluszhatását
leszámítjuk. Sőt, kimutatták, hogy ha valaki többször is elveszíti az
állását, az legalább annyival emeli a szívinfarktus kockázatát, mint a
dohányzás, az alkoholfogyasztás és a magas vérnyomás.18 Az
idősebbek egészségügyi kilátásait már az is komolyan befolyásolja, ha
nem történik semmi, és valaki csupán fél, hogy esetleg elbocsátják.
Az 1970-es évek vége és az 1990-es évek közepe között eltelt másfél
évtizedben majdnem megduplázódott, huszonnégyről negyvenhat
százalékra emelkedett azoknak az amerikai nagyvállalati
alkalmazottaknak az aránya, akik elismerték, hogy „gyakran
aggódnak az esetleges elbocsátásuk miatt”.19 Azok a munkakörök,
amelyekben időre, gyorsan, sokat kell teljesíteni, miközben a dolgozó
egyre kevésbé befolyásolja ezeket a tényezőket, szintén növelik a
stresszt és rombolják az egészséget.20
A stressz egyik legtipikusabb jele a gyulladás. Számos betegemnél
találkoztam a kettő közötti kapcsolattal. Az autoimmun esetektől a
szív és agy vaszkuláris problémáiig, a ráktól a depresszióig igen
sokfajta betegség van, amely gyulladást válthat ki. Az e könyv
számára készített interjúim közül talán a dr. Steven Cole-lal folytatott
beszélgetésből tanultam a legtöbbet. „Újra és újra felmerül – mondta
Cole – a gyulladást okozó gének fokozott aktivitása azoknál az
embereknél, akik a rövidnél kicsit hosszabb ideig érzik fenyegetve
vagy bizonytalanul magukat. Ugyanezt egereknél és majmoknál is
kimutattuk. De egész a halakig minden fajtára igaz, hogy minél több
stressznek, félelemnek vagy bizonytalanságnak van a szervezet
kitéve, a test annál határozottabban fordul a védelmi programja felé,
amelynek a gyulladás is része.”

Miközben a legtöbb ember úgy érzi, hogy egyre kisebb hatása van a
saját életére, és egyre kevésbé van biztonságban, másoknak túl sok
jut mindebből. A társadalom e rétege számára a konfliktus sem igazi
stresszforrás – mindenfajta küzdelemre igaz, hogy minél nagyobb
hatalom birtokában vállalkozik rá az ember, annál kisebb fenyegetést
érzékel közben. Régen csak azok beszéltek osztályharcról, akik többé-
kevésbé marxistának érezték magukat. Az elmúlt években viszont az
elit növekvő dominanciája, valamint a középosztály és a náluk
szegényebbek pozícióinak megrendülése fellazította az ideológiai
határokat. Nem kisebb tekintély, mint a multimilliárdos befektetési
mágnás, Warren Buffett is meglátta a falon az írást. „Létezik
osztályharc – mondta 2006-ban a The New York Timesnak –, de az
én osztályom, a gazdagok osztálya háborúzik, és győzelemre
állunk.”21 Ben Cohen jégkrémmágnás, aki egyszerre gazdag és
társadalmilag tudatos, még őszintébben fogalmazott, amikor
ugyanennek az újságnak 2020-ban azt mondta, hogy „Amerikában
demokrácia van, amit a nagy cégek haszna érdekében tartunk fenn.
Ez katasztrófa. Tisztán látjuk, benne élünk, és közben egyre rosszabb
lesz.”22 Globalizált világunkban sok ország számára Amerika kínálja a
mintát.
Még Joseph E. Stiglitz, a Nobel-díjas közgazdász is beállt a
kórusba. Stiglitznek papírja van róla, hogy érti a témát: nemcsak
Nobel-díjas, hanem a Világbank vezető közgazdásza és Clinton
elnöksége idején a Gazdasági Tanácsadók Tanácsának elnöke volt. E
minőségeiben több olyan döntés meghozatalában vett részt,
amelynek a hatásait ma már visszacsinálná. Jelenleg a Columbia
Egyetem professzora: dokumentálja és bírálja a szűk elit vezette
globalizált világban növekvő egyenlőtlenségek társadalmi, politikai és
egészségügyi következményeit. Szomorúan emlegeti azt a változást,
amely „a társadalmi összetartozásból osztályharcot csinált”.
„A politikai rendszer legalább olyan rosszul működik, mint a
gazdasági” – írta 2012-es könyvében, a The Price of Inequalityben
(Az egyenlőtlenség ára). Sokak szemében, folytatja, „a kapitalizmus
képtelen valóra váltani, amit ígért, de szállítja mindazt, amit nem:
egyenlőtlenséget, környezetszennyezést, munkanélküliséget, és ami a
legfontosabb, az értékek olyan fokú elbizonytalanodását, hogy ma
már minden elfogadható, és senki sem felelős semmiért”.23
Ezen a ponton Stiglitz és a kapitalizmus többi mai kritikusa is
leleplezi a korlátait. Mert mi van akkor, kérdezném tőlük, ha a
rendszer nem működik rosszul, hanem elképesztően sikeres? Ha
feltételezzük, hogy a felsorolt károk hibás működést jeleznek, akkor
nem veszünk tudomást arról, hogy van néhány ember – csupa olyan,
aki történetesen a jólét és hatalom legnagyobb részét birtokló
osztályhoz tartozik –, akinek a szempontjából a rendszer pontosan
teljesíti a feladatát. Az UBS nevű svájci bank 2020. októberi jelentése
szerint a Covid–19 miatt kialakult gazdasági káosz közben, az év
áprilisa és júliusa között a világ milliárdosai több mint tízbillió dollárra
növelték a vagyonukat. A világ akkor leggazdagabb embere, az
Amazont megalapító Jeff Bezos több mint hetvennégymilliárd dollárt
keresett, a Tesla tulajdonosa, Elon Musk pedig százhárommilliárdot.24
„Kanada húsz legvagyonosabb embere együtt harminchétmilliárd
dollárt keresett – írta a Toronto Star. – Mindez egy olyan gazdasági
válság közepén történt, amelynek következtében az ország több
millió polgára elveszítette a munkáját, vagy csökkentett munkaidőben
kénytelen dolgozni, nehezen tudja befizetni a számláit, és a kormány
kölcsönt vesz fel, hogy a további súlyos nehézségeket enyhítendő
megfinanszírozza az egyéneknek és cégeknek szóló segélyeket.”25
Azt az elméletet, hogy a kapitalizmus célja eredetileg az
egyenlőség és az azonos lehetőségek biztosítása volt, becsületszóra
kell elhinnünk, mert a történelem és a földhözragadt valóság nem ezt
bizonyítja.
Egy amerikai tanulmány szerint az átlagember nézetei nem
befolyásolják a közpolitikát, és nincsenek hatással a döntéshozatalra:
tömegméreteket öltött a kiszolgáltatottság.{95} „A polgárok akkor sem
tudják érvényesíteni az érdekeiket, ha a többségük nem ért egyet a
gazdasági elittel vagy a szakszervezeti érdekekkel – vonták le a cikk
szerzői a következtetést, és még hozzátették –: általában olyankor
sem történik semmi, amikor jelentős többség kívánja a politikai
irányvonal változását.”26
„Miért van a gazdagoknak olyan nagy hatalmuk?” – teszi fel a
kérdést a The New York Timesban írt cikkében egy másik Nobel-díjas,
Paul Krugman közgazdász, aki korábban szintén védte a
multinacionális cégek kormányok és népek feletti dominanciáját óvó
globalizációt, de azóta megváltozott a véleménye. Rögtön válaszol is
a kérdésére: „Azért, mert Amerika kevésbé demokrácia, mint
amennyire oligarchia.”27 Ezek után nem látom okát, hogy
megkérdőjelezzem Ralph Nader fogyasztói érdekvédő és közéleti
keresztes lovag ügyes megfogalmazását, amely szerint az Egyesült
Államok két legnagyobb politikai pártja valójában „egyetlen kétfejű,
kétfélére sminkelt megacég párt”. A demokratikus felszín alatt sok
más országban is a jómódú keveseké az igazi hatalom.
És akkor velünk, többiekkel mi lesz? Amikor Jimmy Reid, a
fáradhatatlan skót munkásvezér a Glasgow-i Egyetem rektora lett,
olyan határozottan mondta el a véleményét, hogy azt a The New York
Times „Lincoln elnök gettysburgi beszéde óta a legnagyobb nyilvános
szónoklatnak” nevezte.{96} Lehet, hogy Reid nem tanulmányozta
korábban a stressz pszichológiáját vagy neurobiológiai működését, de
nagyon pontosan értette, mit jelent a bizonytalanság, a
kiszolgáltatottság és a konfliktus azoknak az embereknek az életében,
akiket ő képviselt. „Az elidegenedés a pontos és megfelelő szó Nagy-
Britannia legégetőbb társadalmi problémájának leírására… Hadd
magyarázzam el rögtön az elején, hogy mit értek elidegenedésen.
Azoknak az embereknek a kiáltozását, akik olyan vak gazdasági erők
áldozatai, amelyeket nem tudnak befolyásolni. Azoknak az
átlagembereknek a frusztrációját, akiket kizártak a döntéshozatalból.
A kétségbeesés és reménytelenség érzését, ami áthatja mindazokat,
akik joggal érzik, hogy valójában nem tudnak beleszólni a saját
sorsuk alakításába vagy irányításába.”28
Ne feledjék, Reid beszéde egy viszonylagosan felvilágosult szociális
programokkal megsegített, háború utáni korszak legvégén hangzott
el, amikor a rendszer, amelyet ilyen szigorúan megkritizált, még a
legjóindulatúbb arcát mutatta.
Mit mondana Reid ma?
 20. fejezet

Az emberi szellem kirablása

Kapcsolatvesztés és
hiányérzet

Míg az egyes embert bármelyik társadalomban

kimozdíthatja a helyéről valamilyen
szerencsétlenség, csak egy szabadpiaci
társadalom teremti meg tömegméretekben
ugyanezt a helyzetet normális működése
részeként, akár jólét idején is.
Bruce Alexander:
The Globalization of
Addiction (A
függőség
globalizációja)

Amikor a stresszről és a traumáról tartok előadást, gyakran

megkérdezik tőlem, hogy mit tanulhatunk a Covid–19-járványból. A
legfontosabb egyértelműen a kapcsolatok felfüggeszthetetlensége:
pedig a globalizált materializmus jó ideje szivattyúzza az emberi
kapcsolatokat a modern kultúrából, már azelőtt elkezdte, hogy a vírus
miatt ránk szabadult elszigeteltség emlékeztetett, lelkileg milyen
kifosztottak volnánk nélkülük. Ennek felmérhetetlen egészségügyi
hatásai vannak.
Mostanában az összes politikai árnyalat és filozófia rászokott, hogy
a közösségi érzések egyre fokozódó hiánya miatt siránkozzon. „Mára
eltűnt az alapérzés, hogy egy közös vállalkozás részei vagyunk, és
közös sorson osztozunk” – írta nemrég David Brooks, a gyakran
nagyszerű meglátásokkal előrukkoló konzervatív kolumnista a The
New York Timesban.1 De, ha szabad hozzátennem, nem véletlenül
tűnt el: az olyan tulajdonságok, mint a szeretet, bizalom,
gondoskodás, közösségi érzés és kötelességtudat, szükségszerűen
áldozatul estek annak a kultúrának, amely a tulajdonszerzést
mindennél fontosabbnak tartja – leírhatók mint járulékos költségek,
mondaná egy igazi kapitalista.
Az a társadalom, amelyik nem értékeli a közösségi érzéseket – azt
az igényt, hogy tartozzunk valahova, gondoskodjunk egymásról, és
érezzük, ahogy a gondoskodó energia áramlik felénk –, hátat fordít az
ember lényegének. Ebből nem következhet más, csak sok betegség.
Ez nem moralizáló feltételezés, hanem tényközlés. „Amikor az
emberek elveszítik a saját jelentőségük érzését, és elveszítik
egymással a kapcsolatot, akkor feltámadnak a betegségek, jön az
egészség, a lelki, testi, közösségi egészség összeomlása” – mondta
nekem Bruce Perry pszichiáter és idegtudós. Ha találnának egy olyan
gént vagy vírust, amelyik úgy hatna az általános közérzetre, mint a
közösségek fellazulása, az újságok címlapon hoznák a róla szóló
híreket. De ez a folyamat több szinten zajlik, és mindenkire hat, így
aztán szinte természetesnek vesszük: arról a vízről beszélünk,
amelyben éppen úszunk. Telebeszélték a fejünket azzal a mesével,
hogy mindannyian csak külön létezünk, illetve a saját individuális
céljainkért küzdünk, és már ezt tartjuk normálisnak. Minél inkább
elfogadjuk ezt a definíciót, annál jobban elidegenedünk önmagunk
létfontosságú, az egészségünkhöz nélkülözhetetlen aspektusaitól.
A pszichológusok között széles körű egyetértés van a tekintetben,
hogy melyek az alapvető igényeink; néhányat ezek közül már
megvizsgáltunk. A különböző listákon ezek a tételek szoktak
szerepelni:

• valahova tartozás, kapcsolat, kapcsolódás;

• autonómia: az az érzés, hogy az ember maga irányítja az életét;
• tudás vagy értelem birtoklása;
• őszinte önbecsülés, amely nem függ eredménytől, teljesítménytől,
tulajdontól vagy mások értékelésétől;
• bizalom: az az érzés, hogy rendelkezünk olyan személyes és
közösségi forrásokkal, amelyek életünk végéig segítik a
fennmaradásunkat;
• cél, jelentés, a materiális léten túli lényeg: a tudat, hogy az ember
része valaminek, ami túlmutat önmagán, és nem csupán
elszigetelt, egocentrikus szempontoknak felel meg, függetlenül
attól, hogy az egyértelműen spirituális, egyszerűen
univerzális/humanista, vagy (evolúciós eredetünket szem előtt
tartva) maga a Természet. „Hogy az ember fizikai és szellemi élete
összefügg a természettel, annak nem más az értelme, mint hogy a
természet összefügg önmagával, mert az ember a természet része”
– írta 1844-ben a huszonhat éves Karl Marx.2

Nincs ebben semmi, amit ne tudtunk vagy sejtettünk volna korábban.

Gondolja végig a saját tapasztalatait: milyen az, amikor az összes
fenti igénye kielégítésre talál? Mi történik a lelkében és a testében,
amikor valami hiányzik közülük, esetleg megtagadják vagy elveszik?

Bruce Alexander a különösen fontos The Globalization of Addiction –

A Study in Poverty of the Spirit (A függőség globalizációja –
Tanulmány a szellem szegénységéről) című kötet szerzője és a Simon
Fraser Egyetem Pszichológia Tanszékének professor emeritusa. A
2000-es évek elején mindketten a vancouveri Downtown Eastside
kitaszított kábítószeres közösségével dolgoztunk. Bruce azt mondta,
hogy fiatalabb korában pályájának ez a szakasza eléggé zavarba
hozta volna, mert teljesen magával ragadta a materialista önzőség
ideológiája. „Akkoriban úgy láttam – mesélte –, hogy nem baj, ha
néhány, a társadalom peremén élő ember meghal, mert mi, az erősek
jó helyzetbe hozzuk majd magunkat és másokat. Azóta megtértem.
Elképesztően mérgezőnek találom az ilyen gondolatokat. Egyszerűen
nem engedik meg az embernek, hogy ember legyen.”
Én az önazonosságot és a kapcsolódást neveztem alapvető
szükségletnek, Bruce pedig úgy gondolja, hogy az emberek
„létfontosságú igénye a közösséghez tartozás, miközben ugyanúgy
létfontosságú igény az egyén autonómiája és sikere”. E két vágy
összeházasítását pszichoszociális integrációnak3 nevezi. Bruce és én
egyetértünk abban, hogy egy józan kultúrában a pszichoszociális
integráció cél és norma volna. Az önazonosság és a kapcsolódás nem
állna többé ellentétben egymással: megszűnne a mindent felülíró
feszültség aközött, hogy valaki emberi kötelékekre vágyik, és önmaga
szeretne lenni.
A diszlokáció Bruce megfogalmazása szerint az ember önmagával,
másokkal, a jelentőség és cél érzésével fenntartott kapcsolatának
elvesztését írja le – márpedig ezek mind szerepelnek az emberi
szükségletek fenti felsorolásában. Nem szeretné, hogy a fogalom
valami ködös általánossággá váljon, olyasmit értsenek rajta, hogy,
mondjuk, „utat vesztettünk”, ezért egy láttató erejű metaforát hív
segítségül. „Gondoljon csak egy kificamodott, a helyéről kiugrott
vállra. Nem vágták le a kart, de csak lóg, használhatatlan, felesleges.
Az emberek diszlokációja is hasonló, ők is így érzik magukat. És ez
rettentően sok fájdalommal jár.” Nem csak egyéni tapasztalatról van
szó, ugyanez a fájdalom gyakran társadalmi szinten is megjelenik,
amikor egy nagyobb embercsoport találja magát elvágva az
autonómiájától, a kapcsolataitól, a bizalomtól és attól, hogy értelmes
életet élhessen. Ez a szociális diszlokáció, amely a személyes
traumákkal együtt lelki zavarokat, függőségeket és testi betegségeket
válthat ki.{97} Az emberi igények szempontjából abnormális, mégis jól
körülsáncolt eleme kultúránk „normalitásának”. Szélsőséges példája
az a testi-lelki diszlokáció, amelyet Észak-Amerika őslakosaira
kényszerített a gyarmatosítás. A globalizáció irányítása alá került
gazdaság a közelmúltban az Egyesült Államok teljes régióiban – az
amerikai rozsdaövezettől az Appalache-hegység bányászvárosaiig –
középosztálybeli munkanélküliséget okozott, aminek az
eredményeként az egykori munkások között alaposan megnőtt a
halálos kimenetelű öngyilkosságok és túladagolások száma. Anne
Case, a Princetonon dolgozó közgazdász és férje, a Nobel-díjas Angus
Deaton ezeket az öngyilkosságokat „a kétségbeesés halálnemének”
nevezte.{98}
A folyamat egyetlen társadalmi osztályt sem kímél, habár más-más
formában jelenik meg bennük. Társadalmi privilégiumaink
néhányunkat megvédhetnek attól, hogy a diszlokáció viharos szele
egyértelműen tönkretegyen; de nem mentenek fel annak a lelki
hatásai alól, hogy megfosztanak az emberekkel fenntartott
kapcsolatainktól, a céljainktól és az őszinte önbecsülés iránti
igényünktől. Ezekért a hiányokért nem kárpótol sem a siker, sem
valamelyik tulajdonságunk, sem értékeink külső elismerése.

Idézzük fel, hogy a skót munkásmozgalmi vezető, Jimmy Reid úgy

határozta meg az elidegenedést, mint az ember eltávolodását attól a
társadalomtól, amely nem engedi, hogy tagjai beleszóljanak a saját
sorsuk alakításába. Az elidegenedésnek több értelme van, a saját
lényegétől, saját magától és másoktól is elidegenedhet az ember. Karl
Marx már a 19. század közepén felismerte mindezt, és hozzáadott
még egyvalamit: elidegenedés a munkától mint értelmes
tevékenységtől, amelyre hatásunk és befolyásunk van. Marx a jövőbe
látott. A napi munka a feljebb felsorolt alapvető igények közül többet
is magába sűrít, köztük a tudást, a szakértelmet és a cél érzését. A
Gallup 2013-as felmérése szerint az amerikai alkalmazottak csupán
harminc százalékát köti le a munkája. A 142 országban elvégzett
vizsgálat eredménye szerint legfeljebb az alkalmazottak tizenhárom
százalékát érdeklik a feladataik. „Legtöbbünk számára – írta a The
New York Times két vezető gazdasági szakértője – a munka fárasztó
és csüggesztő élmény, és néhány nyilvánvaló okból ez csak egyre
rosszabb lesz.”4
Az elidegenedés elkerülhetetlen, ha a belső önértékelésünket a
pozíció mozgatja, és a versengő eredményesség, a vagyongyűjtés,
valamint a nagyon feltételes elfogadás – mondhatnám,
elfogadhatóság – kívülről ránk erőltetett normáin múlik. A
középosztály az elmúlt néhány évtizedben egyre rosszabb
körülmények közé került, így azok, akik a világi siker alapján
értékelték magukat, úgy érzik, mindig kevesebbet érnek. Amit az
álmaik ígértek, szinte teljesen köddé vált, és ez sokakat haraggal és
kétségbeeséssel tölt el. De mivel a materiális értékek nem passzolnak
az önzőségen túlmutató célok és az értelmes élet iránti igényhez,
még a gazdasági piramis tetején kapaszkodók is átélhetik önmaguk
értéktelenné válását.
 Ne ítélkezzünk mások felett. Objektív tény, hogy ha a közös
szükségletek kizárásával saját múlékony vágyainkra koncentrálunk,
akkor valónk mélyebb rétegeivel gyengül meg a kapcsolatunk, vagyis
pont azzal a részünkkel, amely megteremti és fenntartja az igazi
jóllétet. Mindegy, hogy személyesen milyen nyereségre teszünk szert,
milyen átmeneti biztonságérzetet nyerünk különféle identitásaink
segítségével, milyen csillogónak mutatjuk materiális sikereinkre
hivatkozva a magunkról kialakított képet magunk és mások előtt –
mindez alig pótolhatja azt a jutalmat (és feladatot), hogy valaki saját
emberségének tudatában van. Egy befektető, aki naponta milliós
összegekkel dobálózott, egyszer azt mondta Charles Duhigg Pulitzer-
díjas újságírónak: „Úgy érzem, elpazarolom az életem. Ha meghalok,
kit érdekel majd, hogy néhány százalékkal nagyobb bevételt
szereztem? Totálisan céltalan, amit csinálok.” A cél elvesztése,
mondja Duhigg, még „a nagyon pozitív önképpel rendelkező
szakembereket, orvosokat és jogászokat is elkedvetleníti”. De miért
van ez így, töprengett az újságíró. A válasz: „Nyomasztó hosszúságú
munkanap, politikai belharcok, a globalizáció következtében fokozódó
verseny, az internetnek köszönhető »folyamatos szolgálat« kultúrája
– és még valami, amit a diplomás profik is nehezen ismernek fel: az a
nehezen megkerülhető érzés, hogy a munkájuk nem ér annyi
küzdelmet, amennyit belefektetnek.”5 Ez szimpla gazdaságossági
kérdés: a buborék előbb-utóbb biztosan kipukkad, és a
mesterségesen keltett infláció (az önkép, az önazonosság, az anyagi
ambíció leértékelődése) óhatatlanul hullámvölgybe vagy
összeomláshoz vezet.
Más szükségleteinkhez hasonlóan az értelmes cél is alapvető
elvárásunk. Ha nem törődünk vele, az ijesztő következményekkel jár.
Egyáltalán nem csupán lelki szükségletről van szó, a hormonjaink és
az idegrendszerünk is érzékeli a célok jelenlétét vagy hiányát. Egy
2020-as orvosi tanulmány szerint „az élet céljának megléte és
keresése az egészség és a jó közérzet fontos feltétele”.6 Egyszerűen
fogalmazva, minél értelmesebbnek találja valaki az életét, annál
nagyobb esélye van a lelki és testi egészségre. Már az is jellemző a
mai világra, hogy tudományos értekezések kellenek ahhoz, hogy
elfogadjunk valamit, amit az élettapasztalatunk amúgy is sugall. Mikor
érzi magát az ember boldogabbnak, teljesebbnek, zsigerileg
nyugodtabbnak: amikor önmagán túlnőve kapcsolódik másokhoz és
segít rajtuk, vagy amikor saját, önző kis valóját igyekszik jobb
helyzetbe hozni? Mindannyian tudjuk a választ, de sokszor ez sem
elég a helyes döntéshez.
Az óriáscégek különösen ügyesek abban, hogy kihasználják az
emberek szükségleteit, de anélkül, hogy megadnák nekik, amire
vágynak. Naomi Klein No logo – Multik, márkák, monstrumok című
könyvében nagyon pontosan leírja, ahogy a nagyvállalatok az 1980-
as években felfedezték azt a természetes emberi igényt, hogy
mindenki valami önmagán túlmutató dolog részese szeretne lenni. Az
olyan ismertebb márkák, mint a Nike, a Lululemon és a Body Shop,
sokkal többet reklámoznak egy terméknél: a célt, az azonosulás
lehetőségét és a valahova tartozás szinte vallásos érzését kínálják.
„Ehhez valamilyen ürességre és vágyakozásra van szükség” –
vetettem fel, amikor találkoztam a sok témában otthonos szerzővel és
aktivistával. Klein így válaszolt: „Igen. Rácsatlakoznak arra a vágyra
és szükségletre, hogy mind tartozni szeretnénk valahova, kihasználják
azt a felismerést, hogy nem elég egyszerűen futócipőt árulni. Mi,
emberek egy transzcendens terv részei szeretnénk lenni.”
Mondhatunk bármit a Fordhoz vagy a General Motorshoz hasonló
vállalatok céges, társadalmi és ökológiai erkölcséről, a
szakszervezetekkel megerősített munkahelyek több generáción
keresztül munkát, fizetést és sokak számára igazi elhivatottságot
jelentettek. Az észak-amerikai munkásosztály azonban váratlanul ipar
nélkül maradt, és ez nemcsak a rendszeres fizetés biztonságától,
hanem az életcéljuktól is megfosztotta őket, ami csak súlyosbította a
járványszerűen terjedő diszlokáció érzését. A szolgáltatóiparban
szaporodó munkahelyek és az Amazon raktárai nem adják meg az
azonosulás olyan lehetőségét, amilyet a gyári állások számos helyen
nyújtottak. Ezek a folyamatok elvették az emberektől azt az érzést,
hogy céljuk és emberi kapcsolataik vannak: az HBO Drót című
sorozatának egyik szereplője, Frank Sobotka két évtizeddel ezelőtt
szívszaggató pontossággal fogalmazott, amikor lobbista barátjának
vágyakozva azt mondta: „Tudod, mi a gond, Brucey? Régen
gyártottunk dolgokat ebben az országban, építettünk dolgokat. Most
meg csak beledugjuk a kezünket a mellettünk álló zsebébe.”

Nemcsak egyéni és közösségi normalitásunk függ az emberi

kapcsolatainktól, hanem az egészségünk is. Biopszichoszociális lények
vagyunk, ezért a nyugati kultúrában terjedő magány nemcsak lelki
jelenség, hanem általános egészségügyi válság is.
John Cacioppo idegtudós, a magány kiváló szakértője és felesége,
Stephanie Cacioppo John 2018-ban bekövetkezett halála előtt alig
egy hónappal közzétett egy írást a The Lancetben. „Képzeljenek el
egy olyan fertőzést, amely a beteget ingerlékennyé, depresszívvé és
önzővé teszi, valamint huszonhat százalékkal növeli az idő előtti halál
kockázatát. Képzeljék el azt is, hogy az iparosodott államokban a
lakosság harmadát érinti ez a kór, és tizenkettőből egy ember súlyos
állapotban van, az arányok pedig egyre romlanak. Bevétel,
iskolázottság, nem és faj nem jelent védelmet, a fertőzés egyre
terjed. A hatásai nem korlátozódnak egy pontosan körülírható kisebb
csoportra, az átlagember hétköznapi körülményei váltják ki őket.
Létezik ilyen betegség: magánynak hívják.”7
Ma már egyértelmű ismeretekkel rendelkezünk arról, hogy a
krónikus egyedüllét növeli a betegség és korai halál kockázatát.
Kimutatták, hogy hozzájárul a halálos kimenetelű rák és több más
betegség sűrűbb előfordulásához, és olyan hatása van, mintha valaki
naponta elszívna tizenöt szál cigarettát. Az Amerikai Pszichológusok
Szövetségének éves gyűlésén 2015-ben bemutatott kutatás szerint a
járványszerűen terjedő társtalanság legalább akkora közegészségügyi
veszélyt jelent, mint a meghökkentő mértékben terjedő elhízás.8
Steven Cole kutatótól azt tudtam meg, hogy a magány a gének
működésének is árt. Nincs ebben semmi meglepő: még az elkülönítve
élő papagájok DNS-e is kárt szenved, mert lerövidülnek a
kromoszómákat védő telomerjeik.9 Az elszigeteltség gyengíti az
immunrendszert, gyulladásokat okoz, hajlamosabbá tesz a stresszre,
növeli a szívbetegség és az agyvérzés következtében bekövetkező
halál kockázatát.10 Természetesen a Covid–19 előtti szociális
izolációról van szó, de a járvány csak súlyosabbá tette a problémát,
amely sok ember egészségén hagyta ott a nyomát.
A magány terjedéséből következő egészségügyi kockázat együtt jár
az egyéni döntéseket felülíró értékek és viselkedésminták
megerősödésével. A folyamat része, hogy egyre fogy a közösségi
tevékenységek száma, egyre kevesebb az elérhető közös tér, például
közkönyvtár, csökkennek a kiszolgáltatottak és öregek számára
biztosított szolgáltatások, terjed a stressz és a szegénység, a kis
közösségeket pedig a gazdasági élet megállíthatatlannak tűnő
monopolizációja sújtja. Csak a példa kedvéért vegyünk egy ismerős
helyzetet: a Walmart vagy valamelyik másik hatalmas áruházlánc úgy
dönt, hogy boltot nyit egy faluban. Az ingatlankereskedők
elégedettek, a politikusok boldogan üdvözlik a beruházást, a
fogyasztók is örömmel fogadják az olcsóbban elérhető, nagyobb
választékot. De milyen hatások érik a közösséget? A helyben működő,
helyi tulajdonban álló kis cégek nem bírják a versenyt a
marketingúthengerrel, és jobb híján bezárnak. Többen elveszítik a
munkájukat, és alacsonyabb fizetésért kénytelenek új állást keresni. A
környékbelieknek le kell mondaniuk a jól bejáratott, ismerős
szerszámboltról, patikáról, hentesről, pékről meg az összes többiről.
Az emberek nem térhetnek be a megszokott régi boltocskákba, ahol
korábban találkoztak, és elbeszélgettek a kereskedővel, hanem
mindannyian a saját autójukba zárkózva mennek el az otthonuktól
több kilométerre álló ablaktalan, reménytelenül ronda óriásraktárba.
Vagy el sem mennek otthonról: minek strapálják magukat, ha online
is rendelhetnek?
Nem csoda, hogy a nemzetközi felmérések szerint egyre több a
magányos ember. 2016-ban a The New York Times azt írta, hogy
1980-tól megduplázódott, húszról negyven százalékra emelkedett
azoknak az aránya, akik elhagyatottnak nevezik magukat.{99} 11 Az
egészségügyi veszélyeket látva Angliában még egy magányügyi
miniszter kinevezését is szükségesnek találták.
Vivek Murthy, az Egyesült Államok tiszti főorvosa így írta le a
társtalanság rendszerszintű eredetét: „21. századi világunk
megköveteli, hogy olyan célokat tartsunk fontosnak, amelyek szünet
nélkül az időnkért, a figyelmünkért, az energiánkért és az
odaadásunkért versengenek. Ráadásul e célok jó része is verseny.
Versengünk munkahelyekért és társadalmi pozícióért. Versengünk
tulajdontárgyakért, pénzért, tiszteletért. Küzdünk, hogy a felszínen
maradjunk, és előrehaladjunk. A nagy versengés közben viszont
könnyen megfeledkezünk azokról a kapcsolatainkról, amelyeket
valójában sokra tartunk.”12
Ne feledkezzünk meg róla, hogy amit dr. Murthy „21. századi
világunknak” nevez, az nem valami elvont fogalom, hanem egy
konkrét társadalmi-gazdasági rendszer, egy pontosan meghatározott
világkép és egy életmód pontos kifejeződése.

Lehetséges azért, hogy fogyasztói kultúránk mégis valóra vált valamit

abból a sok jóból, amit ígér? És elképzelhető, hogy ha sikerül neki,
akkor jobb lesz az életünk?
Amikor feltettem ezt a kérdést Tim Kassernek, a neves
pszichológusnak, a Knox College professor emeritusának, egyértelmű
választ kaptam: „A kutatások eredményei világosak – mondta. –
Minél többre tartja valaki az anyagi céljait, annál kevésbé lesz boldog
és elégedett az életével, és annál kevesebb pozitív élményt él át a
hétköznapokban. A depresszió, a szorongás és a droghasználat
szintén gyakrabban fordul elő azok között, akiknek a céljait a
fogyasztói társadalom határozza meg.” Szerinte annak a világrendnek,
amelyet ő amerikai nagyvállalati kapitalizmusnak hív, négy alapelve
van: támogatja és bátorítja az önzésen alapuló értékkészlet
kialakulását, erősíti a gazdasági siker utáni vágyat, fokozza a
fogyasztást, és a versengést tekinti az emberek közötti kapcsolatok
alapjának.”13
Tim arra jött rá, hogy az anyagi szempontok, illetve az empátiához,
nagylelkűséghez és együttműködési hajlamhoz hasonló közösségi
értékek egy mérleg két serpenyőjében helyezkednek el: minél
magasabbra emelkedik az egyik, annál mélyebbre süllyed a másik. Ha
például valakinek a pénz, a külső megjelenés és a társadalmi helyzet
válik a legfontosabbá, akkor kis esély van rá, hogy környezetvédelmi
tevékenységet végezzen, és egyre üresebbnek, bizonytalanabbnak
fogja érezni magát. Más emberekhez kötődő kapcsolatainak
minősége is romlik. Fordítva is igaz: minél jobban elbizonytalanodik
valaki, annál inkább előtérbe kerülnek számára az anyagi
szempontok. Az anyagelvű világ elégedettséggel kecsegtet, de üres
elégedetlenséget nyújt, így újabb kínzó vágyakat szül. Ez az erős és
önfenntartó addiktív spirál az egyik olyan mechanizmus, amely
megvédi a konzumtársadalmat azoktól a bizonytalanságoktól,
amelyeket saját maga hoz létre.
A kapcsolatok sokféle formában szűnhetnek meg – elidegenedés,
magány, a célok elvesztése, diszlokáció –, és ezek kultúránk
legnagyobb bőségben rendelkezésre álló termékévé váltak. Nem
csoda, hogy jóval több a függőség, a krónikus betegség és a mentális
rendellenesség, mint korábban, hiszen valamennyiünket legyengít a
szellem, a test és a lélek alultápláltsága.
 21. fejezet

Kit érdekel, ha belepusztulsz?

A szociopátia mint stratégia

Nem minden pszichopata ül börtönben.

Néhányan a céges tárgyalóban ülnek.
R. D. Hare{100}

Rob Lustig szerint az endokrinológusok a legrosszabb kedvű orvosok,

náluk jelentkezik a legnagyobb eséllyel a kiégés jelensége. Ő csak
tudja, vele is ez történt. E szakterület művelői az anyagcsere
betegségeivel foglalkoznak, ők kezelik a hormontermelő mirigyeket, a
mellékvesét, a pajzsmirigyet, az agyalapi mirigyet és a
hasnyálmirigyet. Megkérdeztem, hogy miért pont az ő és kollégái
hangulata fordul könnyen gyászosra. „Egyre gyakrabban kezelünk
olyan embereket, akik nem lesznek jobban – válaszolta dr. Lustig. –
Mintha kiskanállal mernénk ki a vizet a léket kapott hajóból, amelybe
ömlik befelé a tenger.” A kilátástalanság azért hat rá különösen nagy
erővel, mert gyerekekre szakosodott, akik között az elmúlt
évtizedekben nagyon elszaporodott a kóros elhízás, a cukorbetegség
és még jó pár hozzájuk kapcsolódó baj. Egyre több gyereknél
jelentkeznek olyan kardiovaszkuláris tünetek, amilyeneket korábban
csak felnőtteknél tapasztaltak.{101}
Dr. Lustig azt mondja, hogy a víz, amely folyamatosan ömlik a
hajófenékbe, egy olyan kultúrából ered, amelyben az állami
szabályozás nélkül működő óriásvállalatok tudatosan és nagy
találékonysággal vették célba az agy örömért és jutalmazásért felelős
területét, hogy addiktív kényszereket alakítsanak ki. „Ezért
alkalmaznak idegtudósokat és használnak MRI-készülékeket” –
mondta. Az idegtudomány célja eredetileg az volt, hogy felfedje a
tudat és az agy titkait, mostanra viszont a profitszerzés
szolgálólányává vált. Létezik egy szakterület – tényleg nem én
találom ki –, amelyet neuromarketingnek neveznek. „Az a céljuk,
hogy palackozva árusítsák a boldogságot” – tette hozzá Lustig. Vagy
egy hamburgerben, vagy egy új okostelefonban, vagy annak
valamelyik applikációjában. Röviden szólva, ezek a nagy cégek úgy
működnek, mint a gátlástalan dílerek, akik a tömeges addikciók
szabadon űzhető, legális piacán dolgoznak.
Amit a rendszer boldogságként kínál, az valójában élvezet: a kettő
közti filozófiai és gazdasági különbség választja el egymástól a
hasznot és a veszteséget. Az élvezet Rob Lustig szerint: „De jó érzés!
Még többet akarok!” A boldogság viszont: „De jó érzés! Elégedett
vagyok. Teljes vagyok.” Ez a megfogalmazás pontosan egybevág
azzal, amit a függőségről és az agyban lejátszódó kémiai
folyamatokról tudok. Bizonyos szempontból hasonlít egymásra a
kettő, de az élvezetet és a boldogságot más-más neurokémiai
üzemanyag hajtja: az élvezet dopamint és opiátokat vet be, márpedig
mindkettő rövid távú, gyors kitörésekkel működik, míg az
elégedettség a tartósabb, lassabban dolgozó szerotoninapparátusra
hagyatkozik. Szerotoninalapú anyagokra vagy viselkedésformákra
nagyon nehéz rászokni. Viszont mindegyik addikció az agy dopamin-
(ösztönző/motiváló) és/vagy opiát- (öröm/jutalmazó) rendszerét
irányítja. A boldogság nélküli élvezet, különösen, ha azonnali
kielégülés formájában hajszolják, addiktív, vagyis jól lehet keresni
rajta. Az elégedettséggel semmit sem lehet eladni – kivéve, ha
átmeneti, de akkor már nem is elégedettség, inkább csak hamis
öröm, az a fajta, amelyikre a Mad Men – Reklámőrültekben{102}
szereplő hirdetési mágus, Don Draper gondol, amikor így töpreng:
„Mi a boldogság? Egy pillanat azelőtt, hogy még több boldogságra
vágynál.” Az igazi boldogság nem árucikk, így nem is avul el.
A neuromarketing az emberi tudat stratégiailag megtervezett
inváziója, amely szántszándékkal az agy hiperaktivitásért és tartós
izgalmi állapotáért felelős dopamin/endorfin funkcióját veszi célba. E
vállalkozást bőségesen dokumentálja például Michael Moss 2013-as,
az élelmiszeriparról szóló tényfeltáró munkája, a Salt Sugar Fat – How
the Food Giants Hooked Us (Só, cukor, zsír – Hogyan kaptak el minket
az élelmiszeripari óriások), amely az év egyik legszélesebb körben
olvasott könyve volt. Moss szintén a nagyvállalatok gondosan
megtervezett összeesküvését írja le: a cégek függőséget okozó
gyorséttermi ételekkel kapják el áldozataikat, és nem törődnek tettük
egészségügyi következményeivel. Természettudósok és
reklámmágusok szakértelmével megtámogatott, aprólékos munkával
kutatják fel az „örömfalatot”, a cukor, só és zsír{103} tökéletes
keverékét, amely biztosan felizgatja az agy örömközpontját. Ez a –
mai kifejezéssel élve – agyhekkelés a tömegfüggőség kialakítását, a
szabad akarat megszüntetését célozza, méghozzá neurokémiai
eszközökkel. Készakarva elfojtják a prefrontális kéreg vágyszabályozó
lehetőségeit, és fokozzák az érzelmi rendszereknek a racionális
gondolatot felülíró képességét. Mindez szörnyű példája annak, hogy
miképpen használja fel a felelőtlen anyagiasság a neurofiziológiát, és
teszi olyan gátlástalanná az agyat, mint amilyen a szabadpiac
működése.
Nem túlzás összeesküvésnek nevezni mindezt, még akkor sem, ha
– különösen a 9/11 és a Covid–19 után – túl gyakran használjuk a
szót, és emiatt vesztett az erejéből. Miközben hiszékeny és
felháborodott emberek nagyon könnyen bedőlnek az értelmetlen
összeesküvés-elméleteknek, a manipulációra gyanakvó félelemnek
igenis van alapja. A céges bűnözés története, amelynek az
egészségünk elleni közvetlen támadások is a részét képezik, pontosan
dokumentált csalások sora, és mindegyik eleme a fogyasztó
megtévesztését szolgálja a nagyobb bevétel érdekében. A tervek
titkosak, amíg le nem lepleződnek. Nem eltévelyedés szüli őket,
hiszen pontosan megfelelnek a rendszer nyereséghajhász logikájának.
Gyógyszergyáraktól a nyersanyag-kitermelésig, légitársaságoktól az
autógyárakon át az élelmiszer-feldolgozókig szinte minden iparágban,
a legnagyobb tisztelettel övezett cégek is többször lebuktak már
egészségromboló, de jövedelmező átverésekkel. Nincs szükség
hosszadalmas magyarázatra, elég, ha annyit észben tartunk, hogy
azok, akik ezeket a cégeket irányítják, nagy hatalmú, tiszteletre méltó
emberek, talán még jótékonykodnak is, de a közösségi központú
gondolkodás megtagadása elfogadhatóvá vált a számukra, sőt,
inkább erénynek tartják, mint bűnnek – vagy mindegy is, minek,
hiszen működésük nélkülözhetetlen feltételéről van szó.
Már meg sem lep, hogy amikor napvilágra kerül valamelyik
manipuláció, az nem ver nagy hullámokat, mert a társadalom
túlságosan érzéktelenné vált ahhoz, hogy tiltakozzon, vagy
túlságosan beletörődővé vált ahhoz, hogy el tudja képzelni, létezik
valós alternatíva. Átmenetileg ugyan kitörhet és fellángolhat
valamilyen nyilvános botrány, de nem hoz strukturális változást. Az
emberi egészségre és erkölcsre irányított össztűz, nem tudom
másképpen fogalmazni, immár teljesen normálisnak számít. „A
legnagyobb összeesküvéseket nyíltan csinálják, és mindenki tud róluk
– mondta 2021-ben Edward Snowden, a nagy titkok leleplezője
Russell Brandnek, az angol komikusnak. – Nem elméletben, hanem a
gyakorlatban léteznek: a gyakorlat pedig a jogban, kormányzati
stratégiában, kormányzati rendszerekben, technológiában,
pénzügyekben mutatkozik meg… Hozzászoktunk a létezésükhöz, és
emiatt nem találunk összefüggést az összeesküvés módszereinek
banalitása és a kapzsi céljaik között.”1 Ez konspirációs realizmus, és
nem egyszerű összeesküvés-elmélet. Sokat elárul arról, hogy milyen
hatékonyan irányít minket az elit, és mennyire passzívvá vált a
társadalmi karakter, amelyet a kultúránk nevel belénk, hogy már nem
veszünk tudomást a legfelső rétegekben széles körben elterjedt
álságosságról, vagy legjobb esetben a többség belenyugodott a
megváltoztathatatlanba.{104}

Rob Lustig az Egyesült Államokat a világ drogfővárosának nevezi, és

nem kokainra, heroinra vagy metamfetaminra gondol, még csak nem
is a széles körben terjesztett opioidok valamelyikére, például az
OxyContinra. Hanem a cukorra, arra az anyagra, amelyről 2013-ban a
Hollandia egészségügyi helyzetéért felelős állami tisztségviselő
kijelentette: „Nagyon addiktív, és minden idők legveszélyesebb
kábítószere.” Nem túlzott, amikor az addiktív szót használta. A
Harvard Egyetem orvoskarának mérései arra az eredményre jutottak,
hogy amikor valaki magas glikémiás indexű ételt – vagyis a vér
cukorszintjét gyorsan megemelő gyorséttermi terméket – fogyaszt,
akkor hamarabb megéhezik. Az fMRI-vel készült felvételek tanúsága
szerint az ilyen étel az agynak ugyanazt a területét stimulálja, mint a
kokain vagy a heroin.2 A multinacionális cégek nem tétováznak, ha
bevételről van szó: vadul reklámozzák a gyerekeknek a cukorral teli
termékeiket, és azokra az emberekre vadásznak, akik traumájuk,
szegénységük vagy állandó rosszkedvük miatt könnyen addiktív
anyagok rabjaivá válnak. Az utóbbiak közé tartoznak az Egyesült
Államok szegény fekete polgárai és a brazil nyomornegyedek, a
favellák lakói. Sok „fejlődő” országban – ez a kifejezés egyszerre
leereszkedő és eufemizáló – szegény asszonyokból verbuválnak
csapatot, akik házról házra járva árulják a rossz minőségű termékeket
már amúgy is alultáplált honfitársaiknak.
Mindez többet árt az egészségnek és a várható élettartamnak, mint
amit Covid–19-cel kapcsolatos borúlátó jóslatok ígérnek. A The
Lancetben megjelent tudósítás szerint 2017-ben világszerte
tizenegymillió halálesetet tulajdoníthatunk a zöldségekben,
magvakban és diófélékben szegény, de sóban, zsírban és cukorban
gazdag étrendnek.3 Az Amerikai Szívgyógyászati Társaság egy másik
tanulmánya szerint egyedül a cukros üdítőitalok száznyolcvanezer
halálesetért tehetők felelőssé az egész világon.4 A jelenség a
kólakolonializáció nevet kapta.
Az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezménynek
köszönhetően a mezőgazdaságban is teret nyertek a nagyvállalatok,
és emiatt ma Mexikó és az Egyesült Államok fej fej mellett áll az első
helyen a világ legelhízottabb országainak listáján – és mindkét
országban egyformán elterjedtek az ebből következő betegségek is.
„A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet felmérése
szerint Mexikó népességének körülbelül a hetvenhárom százaléka
túlsúlyos, míg 1996-ban csupán a lakosság ötödéről volt ez
elmondható” – tudósított a BBC 2020 augusztusában.5 „Egy évtized
alatt megháromszorozódott az elhízott gyerekek száma, és a
kamaszok egyharmada is túlsúlyos – a CBS News szerint. – A
szakértők szerint öt testes gyerekből négy egész életére így marad.”6
Mexikóban évente több mint négyszázezer új cukorbeteget
regisztrálnak, és a halálozások száma meghaladja az országban dúló
szörnyű kábítószer-háború áldozatainak számát.{105}
Kanada szorosan a nyomukban van, Ausztrália, Új-Zéland és Ázsia
sem marad le nagyon mögöttük. Kínában két évtized leforgása alatt,
1991-től 2011-ig megduplázódott, 20,5 százalékról 42,3 százalékra
nőtt az elhízott felnőttek aránya. Bevételeinek növelése érdekében a
Coca-Cola ott is komoly befolyást gyakorolt a kormányzati
stratégiára.7
Boris Johnson volt brit miniszterelnök, akiről mindenki tudja, hogy
régebben milyen tekintélyes volt a derékbősége, egészen közeli
ismeretségbe került a koronavírussal, és 2020-ban néhány napot az
intenzív osztályon töltött. Felgyógyulása után a fogyókúrázás
prófétája lett. „Általában nem hiszek a túlságosan gondoskodó vagy
túlságosan parancsoló politizálásban – mondta az újra egészséges
miniszterelnök. – De tény, hogy az elhízás hozzájárulhat a fertőzöttek
halálához. A fogyás az egyik módszer, amellyel az ember enyhítheti a
Covid következményeit.” Egészségesebb étkezési szokásokat
népszerűsítő kormányzati intézkedésekről döntött, valamint
szabályozta a gyorséttermi ételek reklámozását. Telitalálat,
mondhatnánk. De ha valóban a tudomány szellemében akart volna
eljárni, akkor a halállal végződő koronavírus-megbetegedés kockázati
faktorai közé sorolja, hogy valaki szegény és fekete, ázsiai vagy más
faji kisebbséghez tartozik. Sőt, akár azt is felismerhette volna, hogy
maga az elhízás is társadalmi okokra vezethető vissza, és épp a miatt
a megengedő politika miatt terjed drámai gyorsasággal az egész
világon, amelyet az ő pártja tűzött majd fél évszázaddal ezelőtt a
zászlajára. A miniszterelnök hazájában a felnőttek csaknem
kétharmada kövér vagy túlsúlyos, de már a hatéves gyerekek
egyharmadáról is elmondható ugyanez. A Nemzeti Egészségügyi
Szolgálat, az NHS szerint a 2018–2019-es statisztikai évben Nagy-
Britanniában 876 ezer ember kórházba kerülésében játszott szerepet
az elhízás; ez az adat tizenkét hónap alatt huszonöt százalékkal nőtt.8
Ahogy nem tulajdoníthatjuk az összes étkezéssel és dohányzással
kapcsolatos egészségügyi problémát az agyak meghekkelésének, azt
sem állíthatjuk, hogy a receptre kapható gyógyszerek miatt
bekövetkező halálesetek kizárólag a nagyvállalati manipuláció
következtében kezdtek járványszerűen terjedni. Közelebb járunk az
igazsághoz, ha csupán annyit jelentünk ki, hogy a globális
kapitalizmus teremti meg a manipulációt lehetővé tevő stresszt,
elmagányosodást és diszlokációt. Ted Schrecker és Clare Bambra –
előbbi a közegészség-stratégia, utóbbi a közegészségföldrajz
professzora a Durham Egyetemen – az utóbbi idők közgazdasági
folyamatainak egészségügyi hatásait tanulmányozza. „Elsősorban
azokban az országokban jellemző a túlzott súlygyarapodás, amelyek
jelenleg neoliberális politikát folytatnak, vagy ahol az 1980–2008-as
években népszerűvé vált a neoliberális gondolkodás – mondják. –
Eszerint a kóros elhízásjárvány ideje és nemzetközi terjedése
megegyezik a neoliberalizmus megszilárdulásával és terjedésével.”9
Boris Johnson fogyókúrás kampánya ezzel a kérdéssel már nem
nézett szembe.
Az egész világra kiterjedő elhízásjárvány is az egyik jele annak az
általános stresszjárványnak, valamint azoknak a modern korunkban
népbetegséggé váló életmódbeli problémáknak, amelyekről a korábbi
fejezetekben már beszéltünk: idő-és mozgáshiányról, növekvő
bizonytalanságról, a családi kapcsolatok és a közösség
megszűnéséről, valamint a társadalmi kapcsolatok eróziójáról.
Számos olyan helyzet létezik – a főbűnös az érzelmi fájdalom, a
stressz és az elmagányosodás –, amely miatt sokan egészségtelenül
táplálkoznak, és egészségromboló szokásokat vesznek fel. És ahogy
már láttuk, a kényszeresen túlzó étkezés – más
kényszerbetegségekhez hasonlóan – maga is a stresszre adott válasz,
a trauma hatásainak enyhítését szolgáló módszer. „Nem az a kérdés,
hogy mit eszel – mondta valaki okosan –, hanem hogy mi esz téged.”
A stressz arra készteti az embereket, hogy egészségtelen dolgokat
egyenek, és rossz helyre hízzanak, ami betegséghez vezet, valamint
lerontja a szerotonin/elégedettség hálózatok hatását, és az agy
működését a rövid távon ható, dopaminalapú örömmechanizmusokra
állítja át.
A nagyvállalatok vezetői, akiket a természettudományban és a
pszichológiában járatos, jól fizetett segéderők szolgálnak ki, pontosan
tudják, hogyan gazdagodhatnak meg abból a szorongásból, amelyet
az őket hatalomra juttató rendszer kelt. Ha nem tudnák, nem
végeznék jól a munkájukat.

Amikor az ügyfelek átveréséről van szó, a nagy élelmiszeripari cégek

nem lógnak ki a sorból. A gyógyszeripar „huszonöt éven át
szisztematikusan manipulálta az egész országot – írta 2017-ben
Nicholas Kristof a The New York Timesban –, és a cégvezetők az
előző évi 64 ezer, gyógyszerekkel összefüggő haláleset közül jó
néhányért felelősek. Márpedig Vietnámban és Irakban együtt
kevesebb amerikai halt meg 64 ezernél. Az opioidválság pénzéhes
emberek – dél-amerikai bandafőnökök és észak-amerikai
gyógyszergyár-igazgatók – miatt alakult ki, akik látva, hogy milyen
sokat kereshetnek, megfeledkeztek az emberségükről.” A kormány
reakciója? Kristof szavaival: „A politika erre: »Ha a segítségeddel
tizenöt ember rászokik az opioidokra, akkor bűnöző vagy, aki
megérdemli, hogy pokolra kerüljön; ha a segítségeddel
százötvenezren szoknak rá, akkor marketingzseni vagy, akinek jár a
prémium.«”10 Már szinte egyértelműen sikerült bebizonyítani, hogy
számos nagy gyógyszergyár, például a Sackler család tulajdonában
álló Purdue viszonylag biztonságos fájdalomcsillapítóként ajánlotta az
OxyContint és más opiátokat az orvosoknak, miközben pontosan
tisztában volt vele, hogy rá lehet szokni a gyógyszerükre. Az évek
során több százezer ember halt meg.
A Sackler család tagjai eközben erényes adakozónak mutatták
magukat: a nagypályás emberbarátok között nem ritka eset az ilyen.
A gyógyszeren nyerészkedő família Észak-Amerikától Európán át
Izraelig számos kórháznak, orvosegyetemnek és múzeumnak juttatott
jelentős adományt – és a nevüket márványtáblára vésték.
Kristof kétféle következménnyel kapcsolatos észrevétele nagyjából
a saját tapasztalataimmal is megegyezik. Ha a Downtown Eastside-
ból való valamelyik páciensemet letartóztatták, mert eladott pár
gramm kokaint, akkor börtönbe került. Márpedig sokan éltek ezzel a
módszerrel, hogy önkényesen törvénytelennek minősített szokásaikat
finanszírozni tudják. Miközben épp azon a héten, amikor ezt a
fejezetet írom, bejelentették a perbeli megegyezést, amely nagyon
sok ember feldühített: Sackleréknek csupán 4,5 milliárd dollár
büntetést kell fizetniük, megtarthatják a vagyonukat, és megússzák a
büntetőjogi felelősségre vonást. Szabadok, mint a madár – mondjuk,
mint egy keselyű –, amelyik milliárdokat visz a csőrében.{106}
A sportszerűség kedvéért ismerjük el, hogy a gyógyszergyárak
csupán utánozták példaképüket, a dohányipart, amely évtizedeken át
hasonló könnyedséggel legyintett az emberéletekre, tagadta és
tudatosan titkolta a termékeinek használatával járó egészségügyi
kockázatot, és azóta is megpróbál kibújni a szabályozás alól.11 A
dohányzás évente negyvenötezer kanadai életébe kerül, tízszer
többen vesztik így az életüket, mint az opiáttúladagolók – és akkor
még nem is említettük a több százezer embert, aki a dohányzás miatt
betegszik meg vagy válik tartósan munkaképtelenné. A dohányzás az
egész világon minden évben több mint hétmillió halálért felelős.12 És
minden halottra jut harminc másik, aki krónikus betegségekkel küzd.
A dohánycégek is jó dílerek, egyetlen lehetőséget sem hagynak ki,
és a legsebezhetőbbeket veszik célba. „A mentolos cigarettát
évtizedeken keresztül agresszívan reklámozták Amerika fekete
közösségének – jelentette a The New York Times. – Az Élelmiszer-és
Gyógyszerfelügyelet szerint a fekete dohányosok körülbelül
nyolcvanöt százaléka mentolos márkát, például Newportot vagy Koolt
szív. A kutatások azt mutatják, hogy a nem mentolos változatokhoz
képest erre az ízesítésre könnyebb rászokni, és nehezebb leszokni
róla.”13 (Könyvem írása idején a Biden-kormányzat jelezte, hogy a
későbbiekben be kívánja tiltani a mentolos dohányárut.) Bár a teljes
tiltás még messze van, a multinacionális dohány-, alkohol-,
üdítőitalgyárak és gyorsétkezdék a gazdagabb országokban már csak
bizonyos szabályok betartása mellett tukmálhatják termékeiket a
fogyasztókra, ezért az úgynevezett fejlődő világ, a lazább előírások és
a befolyásolhatóbb kormányok felé fordultak. Milliók fognak
megbetegedni, milliók fognak meghalni – sőt nem is „fognak”, hanem
már haldokolnak.
Miféle emberek járulnak hozzá tudatosan sok millió ember
betegségéhez és halálához? Joel Bakan{107} jogászprofesszor, akinek
a The Corporation – Beteges hajsza a pénz és a hatalom után című
könyve alapján ugyanezt a címet viselő, díjnyertes dokumentumfilm
készült, arra vállalkozott, hogy olyan szempontok szerint értékelje a
cégeket, ahogy az egyes emberek lelkiállapotát mérnénk fel. Az
eljárás már csak azért is sportszerű, mert az amerikai jog a 19.
század vége óta személyként kezeli a vállalatokat. „Ha így nézem
őket – mondta nekem a professzor –, számos céget szociopatának
kell minősítenem, mert minden lelkiismeret-furdalás nélkül
cselekszenek: egyáltalán nem érdekli őket, hogy tetteik
következményeként mi történik másokkal. Nem éreznek kényszert,
hogy alkalmazkodjanak a társadalmi vagy jogi normákhoz, és nem
éreznek sem bűntudatot, sem megbánást.” Megtámadhatatlan érvelés
– ki mást tekinthetnénk a lelki egészség szempontjából felelősségre
nem vonható „személynek”, mint azt, akinek korlátlan a hatalma,
habozás nélkül fedi el az igazságot, terjeszt hazugságokat, veti el a
betegség és halál magvait?
Ha szükség volna még egy másik véleményre is, akkor Steven
Reisner New Yorkban dolgozó pszichoanalitikus szívesen elmondja az
övét.{108} „A narcizmus és a szociopátia pontosan leírja az amerikai
nagyvállalatokat – mondta nekem. – De teljes tévedés azt hinni, hogy
a 21. századi Amerikában a narcizmus és a szociopátia még
betegségnek számít. Ezek manapság inkább stratégiák. Méghozzá,
különösen az üzlet, a politika, és a szórakoztatás világában, nagyon
sikeres stratégiák.” Nevezzük a normalitással kapcsolatos
félreértésnek, hogy az antiszociális tulajdonságok valamiképpen az
árral szemben haladnak: több igazság van abban, ha azt mondjuk, ők
maguk az ár.
Mi szükség lehet ilyen stratégiára? Milton Friedman, a teljesen
szabályozatlan szabadpiac védőszentje, Nobel-díjjal kitüntetett
közgazdász nem szépítette, és nem akarta erkölcsi alapon korlátozni
a lényeget: „Hát, először is árulja el – mondta egyszer egy interjúban
–, ismer olyan társadalmat, amelyet nem a mohóság hajt? Azt hiszi,
Oroszországot nem a szerzésvágy mozgatja? Azt hiszi, Kínát nem a
szerzésvágy mozgatja?… Az egész világ működésének az az alapja,
hogy az egyének a saját érdekeiket szolgálják.”14 Friedman számára
az is megcáfolhatatlan igazságnak látszott, hogy „az üzletnek csak
egy és egyetlenegy társadalmi felelőssége van: használja ki mindazon
forrását és végezze el mindazt a tevékenységet, amelynek célja a
haszon növelése”.15 Érdekes, hogy a „társadalmi felelősség” kifejezést
használja: Friedman meggyőződéssel hitte, hogy a kizárólag saját
érdekeiket szem előtt tartó, minimálisan szabályozott nagyvállalatok
kapitalizmusa a legjobb mindenkinek. És nem egy bajszát pödörgető,
saját rosszaságára büszke mozigonosz mondta ezt, aki a film végén
elnyeri méltó büntetését, hanem egy elméleti szakember. Az, hogy
„normális” politikai-gazdasági körökben azóta is a legnagyobbak
között tartják számon, ékesszólóan írja le, hogy miféle világban
élünk.
Bakan azt mesélte, hogy a nagy cégeket eredetileg betegséget
terjesztő életformáknak képzelte, amelyek az „alapvetően
egészséges, demokratikus társadalom” ellen fordulnak. De már nem
hisz ebben. Azt mondja, „a betegség átalakult: a baktérium
megfertőzte a gazdatestet”.

A klímaválság az emberiség előtt álló legnagyobb, legsúlyosabb

következményekkel járó veszedelem, amely e könyv írásának idején
már hatalmas károkat okoz a világ számos pontján, és az egész
bolygó pusztulásával fenyeget. Számomra nincs, ami egyértelműbben
jelezné a nagyvállalati és kormányzati szférában dolgozók szociopata
magatartását, mint hogy a profit és a hatalom kedvéért a rengeteg
korai bizonyíték ellenére is évtizedeken át kisebbnek állították be vagy
tagadták a bajt.
Még csak 1800 volt, amikor a nagy német természet-és
földrajztudós, Alexander von Humboldt először megkongatta a
vészharangot amiatt, hogy az emberi tevékenység károsan
befolyásolhatja a klímát: látta, hogy Venezuelában milyen környezeti
károkat okoznak a gyarmatosítók ültetvényei. Azt jósolta, hogy az
ökológia megzavarása „előre nem látható következményekkel járhat a
jövő generációi számára”.16 Több mint két évszázaddal később 153
országból több mint tizenegyezer vezető természettudós érezte
szükségesnek, hogy sürgősen figyelmeztessen minket: „Egyértelműen
és egyhangúlag kijelentjük, hogy a föld súlyos klímaválság elé néz –
írták. – A fenntartható jövő érdekében változtatnunk kell az
életmódunkon. Ennek az is része, hogy alaposan átalakítjuk földünk
társadalmának működését és a természetes ökoszisztémával
fenntartott kapcsolatát.”17 Négy évtizeddel korábban, 1979-ben
rendezték Genfben az első nemzetközi klímakonferenciát, amelyről
szinte senki sem vett tudomást. A tudósok, aktivisták és egészségügyi
szakemberek azóta világszerte újra és újra megnyomják a
vészcsengőt. 1992-ben, jóval azelőtt, hogy Greta Thunberg aktivista a
világ politikusainak fejére olvasta volna, hogy képtelenek fellépni
klímánk védelmében – sőt, jóval azelőtt, hogy Thunberg egyáltalán
megszületett volna –, Severn Cullis-Suzuki tizenkét éves kanadai
aktivista felszólalt az ENSZ első, Rio de Janeiróban megrendezett
konferenciáján. „Én úgy jöttem ma ide, hogy nincsenek hátsó
szándékaim – mondta. – A jövőmért harcolok. Az elvesztett jövő nem
olyan, mint egy elvesztett választás, vagy néhány elvesztett pont a
tőzsdén. A jövő generációi nevében beszélek.” Jól tudjuk, mit tettek –
pontosabban, mit nem tettek – azóta az egyre közelgő katasztrófa
ellen, amely már a világ népeinek létét, és létezésünk alapjait
fenyegeti.
„Az egészség elválaszthatatlanul összefügg a klímaváltozással” –
figyelmeztetett még 2014-ben a Journal of the American Medical
Association című orvosi folyóirat. Az egészségünkre gyakorolt hatások
jól dokumentáltak. Négy évvel később a The Lancet ezt írta: „1990
óta a világ minden részén egyre többen vannak kiszolgáltatva a
szélsőséges melegnek. 2017-ben 2000-hez képest 157 millióval több
ember élt át hőhullámokat.”18 A közelmúltban született egy – a The
Wall Street Journal megfogalmazása szerint – „eddig példa nélküli
petíció”, amelyet a világ minden táján kiadott kétszáz egészségügyi
folyóirat, köztük a The Lancet, a British Medical Journal, valamint a
The New England Journal of Medicine szerkesztői írtak alá, és a
politikai vezetők klímaválsággal kapcsolatos hibáit „a világ
egészségügyi helyzetére leselkedő legnagyobb veszélynek”
nevezték.19 A klímaválság számos akut és krónikus betegséget,
köztük kardiovaszkuláris problémákat, hajlamot a fertőzésekre,
valamint lelki egészségügyi nehézségeket okoz. Különösen nagy
kockázatnak vannak kitéve azok, akik szív-vagy vesebetegséggel,
cukorbetegséggel és légzési nehézségekkel küzdenek. Az élelmiszer-
és vízellátás problémáiból következő, immár milliókat érintő
stresszfaktorokat valószínűleg már említenem sem kell.
A Föld egészségének tevőleges és érzéketlen semmibevétele
mögött a legnagyobb hatalmat birtoklók szociopatológiája áll. Ők
azok, akiknek az egész bolygóra kiterjedő toxikus tevékenysége
felszámolja a könyvünk alcímében szereplő mérgező világ metaforát,
és szó szerinti igazsággá teszi. „Az olajcégek több milliárd dollárt
költöttek a kormányzati beavatkozás megakadályozására. Think
tankeket tartottak fenn, nyugdíjas tudósokat és mesterségesen
létrehozott társadalmi szervezeteket karoltak fel, hogy hiteltelenné és
ellenszenvessé tegyék a klímaváltozás kutatását. Politikusokat
támogattak (többségüket az Egyesült Államok kongresszusában),
hogy gyengítsék az üvegházhatású gázok kibocsátásának
korlátozására irányuló nemzetközi szándékot. Akkor sem spóroltak,
amikor a nyilvánosság előtt kellett zöldre mosniuk magukat” – írta a
The Guardian 2019-ben, de a The New York Times és jó néhány
másik újság is bőven tudósított erről a helyzetről. És nem csak a
múltról van szó: 2020-ban Amerika száz vagy még annál is több
vezető cége elsősorban azokat a képviselőket támogatta anyagilag,
akik régóta hátráltatják a klímaváltozással kapcsolatos törvények
megszületését. Semmi kétség, az is hozzájárult a nagylelkűségükhöz,
hogy biztosak lehettek benne: ugyanezek a politikusok a nagy cégek
érdekeinek is lelkes támogatói lesznek. A bevételhez képest a Föld
klímájának ügye… hát, aprópénz.

Joel Bakan orvosi szempontból is teljesen pontosan beszélt a

betegség átalakulásáról. Ha a testben egy sejt az egész szervezet
rovására kezd szaporodni, elpusztítja a közeli szöveteket, átterjed
más szervekre, elszívja az energiáit, megbénítja a védekezési
mechanizmusát, és végül az életét fenyegeti, akkor a megállíthatatlan
burjánzást ráknak nevezzük. Jelenleg a világban egy épp ilyen, nem
természetes, rosszindulatú átalakulás megy végbe, amelyet egy
életellenes rendszer irányít. Az abnormális normális lett;
elkerülhetetlenné vált, ami természetellenes.
 A haszon logikája szerint a mohósággal nincs semmi baj, és az
egészség legfeljebb járulékos veszteség. „Nem akarják ők, hogy
meghalj – biztatott gyilkos iróniával Rob Lustig endokrinológus. –
Csak a pénzedet akarják. A te bajod, ha esetleg belepusztulsz.”
 22. fejezet

A megtámadott én érzése
Hogyan válik szerves
részünkké a fajunk és az
osztályunk?

Amikor apánk közölte velünk, hogy indiánok

vagyunk, a bátyám felemelte a kezét, és
könnybe lábadt szemmel azt kérdezte: „De
attól még emberek is vagyunk, ugye?”
Helen Knott: In My
Own Moccasins (A
saját
mokaszinomban)

Gyerekkoromban, a háború utáni Magyarországon a tágabb családom

és a közösségem legtöbb tagját meggyilkoló népirtás után gyakran
bántottak a származásom miatt. Sosem fogom elfelejteni, ahogy egy
barátom megpróbált megvédeni: „Hagyjátok békén! – kiabált a
támadóimra. – Nem tehet róla, hogy zsidó!” Sokáig magammal
cipeltem ártatlan hibám maró szégyenét, mert maradéktalanul
azonosultam a többiek nézőpontjával.
Habár gyerekkoromban első kézből tapasztaltam meg, milyen „a
másiknak” lenni, abba, ahogy a világot látom, alaposan beleivódott,
hogy kamaszkorom óta egy domináns kultúra privilegizált tagjaként
élek – fehér, középosztálybeli férfi vagyok Észak-Amerikában. Máig
megmaradtak a vakfoltjaim, amelyek elfedik előlem, hogy mit
cipelhetnek magukkal, és milyen megpróbáltatásokon kellett
keresztülmenniük a más hátterű embereknek. Túl könnyű a
kiváltságosoknak azt gondolniuk, hogy ugyanazokon az utcákon
járnak, mint bárki más. Ha madártávlatból nézünk a Földre, akkor
talán így látszik, de lenn, az utcaszinten már egészen más a helyzet.
A kanadai őslakosok vagy az amerikai feketék talán ugyanazon a
talajon állnak, mint a fehérek, ugyanazokkal a napi gondokkal
küzdenek, ugyanolyanfajta viszontagságokkal kénytelenek
szembenézni? Biztos, hogy nem.
Malcolm X, a fekete forradalmár posztumusz kiadott önéletrajzának
elején felidézi, mennyire szégyellte magát, amikor megpróbált egy
olyan társadalom elvárásai szerint megváltozni, amelyik nem fogadta
el, hogy ki ő valójában. Fiatalkorában sütővassal egyenesítette ki a
haját, igyekezett megszabadulni természetes göndörségétől, hogy
olyan frizurája lehessen, mint a fehéreknek. „Ez volt az első igazán
jelentős lépés önmagam teljes lealacsonyítása felé – írja. – Hogy a
szó szoros értelmében hagytam megégetni a húsomat csupán azért,
hogy olyan legyen a hajam, mint a fehéreké.”1 Jó pár évvel később,
már a Nation of Islam nevű szervezet vezetőjeként Malcolm egyszer
felszólította a hallgatóságát, hogy nézzen szembe saját
öngyűlöletével: „Ki tanított arra titeket, hogy utáljátok a hajatokat? –
kérdezte. – Ki tanított arra, hogy annyira utáljátok a bőrötök színét,
hogy megpróbáljátok kifehéríteni, csak mert olyanok akartok lenni,
mint a fehérek? Ki tanított arra, hogy utáljátok az orrotok és a szátok
formáját? Ki tanított arra, hogy tetőtől talpig utáljátok magatokat?” E
szavak olvastán összerezzentem. Magamra ismertem, hiszen sosem
feledkeztem meg róla, hogy a kinézetem Kelet-Európában könnyen
felismerhetővé teszi faji hovatartozásomat.
Malcolm zavarba ejtő kérdései jóval túlmutatnak a lelki vagy
érzelmi önképen. Az önmegtagadásnak olyan súlyos pszichológiai
dimenziói vannak, amelyek számtalan szempontból befolyásolják a
közérzetünket. Ez a rassziszmus legkegyetlenebb és legbelső
tulajdonságainkra is hatást gyakorló kára, amely már egészen fiatal
korban jelentkezik.
Dr. Clyde Hertzman{109} kanadai orvostól származik a „biológiai
bevésődés” koncepciója, aminek tulajdonképpen százféle formáját
tanulmányoztuk már e könyvben: hogy a szociális környezetünk és
tapasztalataink belénk ivódnak, vagy ahogy ő fogalmaz: „már kora
gyermekkorunkban szerves részünkké válnak”, és a szervezetünkre,
valamint fejlődésünkre is jelentős hatást gyakorolnak. Hertzman
komolyan beszélt, amikor a „részünkké válnak” kifejezést használta,
mert úgy gondolta, hogy életeseményeink a bőrünket, az
idegrendszerünket és a belső szerveinket is megváltoztatják. Például
nem a gének diktálta sors, hogy Kanada őslakosai többféle
betegségben szenvednek és fiatalabb korban halnak meg másoknál.
A faj és a szegénység sokféleképpen a részünkké válik.
Ebben a fejezetben a traumák jelenségét szem előtt tartva röviden
áttekintünk egy hatalmas témát: az egészséget befolyásoló két
társadalmi jelenség – a faj és a gazdasági helyzet – biológiai
beágyazódását. A következő fejezetben egy harmadik szemponttal, a
nemmel is kiegészítem mindezt. Habár itt külön kezelem őket,
tévedés lenne azt gondolnunk, hogy függetlenek egymástól. Ezek a
tényezők sok ember esetében oly mértékben összegabalyodnak, hogy
szinte lehetetlen megállapítani, melyiknek tulajdonítsuk az egyes
következményeket – ezért beszélünk keveredésről. Például nehéz
elválasztani annak az egészségügyi hatásait, hogy valaki nő egy
patriarchális társadalomban, attól, hogy az illető színes bőrű a faji
szempontokkal átitatott közhangulat közepette, vagy szegény a
jómódot istenítő kultúrában, vagy meleg vagy leszbikus egy olyan
társadalomban, amelyben továbbra is széles körben terjed a
homofóbia.
Egy angol anyanyelvű afrokanadai barátom, Valerie (Vimalasara)
Mason-John mindfulnesstanár és író, aki rendszeresen tart
előadásokat is, jól tudja, milyen az, amikor mind a négy szempont
keveredik.{110} Gyerekkorában, az angliai Essexben, Barkingside-ban
működő Barnardo árvaházban átélt rasszista zaklatással kezdődött,
azután sorra jött a többi, és hozzájárult ahhoz, hogy bulimiás és
kábítószerfüggő legyen. „Mindennap odajött hozzám pár gyerek, és
rákezdett, hogy »mija baja, feka baba? Mennyé haza, tömj magadba
sok kukipelyhet, azt reggere majd hófehérke leszel.« Nem fáradtak
bele – mesélte Vimalasara. – Azt hajtogatták, hogy olyan kezem van,
mint egy majomnak. Négyéves koromban már megpróbáltam
kifehéríteni a bőröm.” Felnőtt életét Kanadában töltötte, amiről ezt
mondta: „Képtelenség szétválasztani a szexualitásomat meg a
társadalmi nememet és/vagy a fajomat: amikor valaki kapcsolatba
kerül velem, mindegyik hat rá. E szempontok keveredése az egész
életemet meghatározza. Amikor reggel kimegyek az utcára, még nem
tudom, az identitásom melyik oldalát próbálja majd valaki elnyomni.
Néha mindet, néha csak néhányat, de van egy, amelyik folyamatos
fenyegetést jelent mások számára, és az a fekete bőröm.”
Ahogy Ta-Nehisi Coates fekete amerikai író tömören megállapítja,
„a fajunkat a rasszizmustól örököljük, nem az apánktól”. Másképpen
fogalmazva, már a faj fogalma is a rasszisták torz képzeletének
köszönheti létét. A hatásai valóságosak, de fiziológiai vagy genetikai
értelemben nem létezik ilyesmi. A bőrszín, a testalkat, az arcvonások
felszínes különbségei még nem hoznak létre rasszokat. Az emberi
fajták gondolata történelmileg az európai kapitalizmus sugallatára
született, hogy a fehérek kontinense Afrika, Ausztrália és Észak-
Amerika bennszülött lakóit leigázva, rabszolgasorba taszítva és
szükség esetén elpusztítva még gazdagabbá válhasson. A 18. század
végéig nem is létezett mai jelentésében a „rassz” szó. Pszichológiai
szempontból, egyéni szinten az a „másikká tétel”, amelyet a
rasszizmus kialakít, az önbizalomhiány ellenszere: ha nem érzem jól
magam a bőrömben, akkor hadd legyek fölényben valaki mással
szemben, hogy a hozzá képest rendelkezésemre álló privilégiumokra
hivatkozva tehessek szert a hatalom és a jó társadalmi helyzet
érzésére. Jean-Paul Sartre francia filozófus szerint az antiszemita
„olyan ember, aki fél. Persze nem a zsidóktól, hanem önmagától, a
lelkiismeretétől, a szabadságától, az ösztöneitől, a felelősségeitől, a
magánytól, a változástól, a társadalomtól és a világtól… [A zsidó]
létezése csak arra való, hogy az antiszemita csírájában elfojthasson
minden tépelődést önmagában.”2 A rasszizmus veszedelmes hatása
legsajátabb alaptermészetéből következik, hiszen a rasszista a másik
emberrel kapcsolatos önző, sértődött és hamis elképzelései alapján
lát és kezel valakit, aki a lényegét tekintve nem különbözik tőle.
James Baldwin, a nagyszerű író egyszer azt mondta: „A fehér
embernek meg kell próbálnia önvizsgálatot tartani, hogy rájöjjön, mi
szüksége volt egyáltalán a n****-re. Ha már ti, fehérek, kitaláltátok
őt, akkor nektek kell rájönnötök, hogy miért.”
 Ha felidézem a szégyent, amelyet gyerekkoromban éreztem a
zsidóságom miatt, akkor teljesen egyet kell értenem Kenneth
Hardy{111} fekete amerikai pszichológus erőteljes megfogalmazásával:
„a megtámadott én érzése”. Dr. Hardy szerint ebben az állapotban „az
egyén lelke folyamatosan gyötrődik… Ez az az eset, amikor az ember
énjét egy másik ember határozza meg. Ez az az eset, amikor az
énemet sokkal inkább az határozza meg, ami nem vagyok, mint az,
ami vagyok.” És még hozzáteszi: „Válasszá válok arra, ahogy mások
meghatároztak; mindig csupán egy reakció leszek.”3
Helen Knott író részben dane-zaa és krí törzsbeli, részben európai
eredetű, és nagyon jól tudja, mi az a megtámadott én, hiszen őslakos
a modern Kanadában. „Nyolcadikban a társadalomtudomány-órán én
lettem a »másik« – írja. – A számkivetett. A vad indián. A kegyetlen
indián vadember.”4 Az a pecsét és az a teher, hogy rajta kívül álló
előítéletek határozzák meg, elkerülhetetlenül beépült az önképébe.
Knott és én 2019 egy téli reggelén Zoomon beszélgettünk, nem
sokkal azután, hogy elolvastam az írónő In My Own Moccasins (A
saját mokaszinomban) című, traumáról, függőségről és megváltásról
szóló költői önéletrajzát. „A másikká tétel belém szocializálódott –
mondta. – Jelen volt a családomban, és abban, ahogy kapcsolatba
léptek a külvilággal. Az anyám is nagyon sokszor megkapta, hogy
»nem vagy elég barna, és nem vagy elég fehér«. Mehet az ember
bárhová, sosem feledkezik meg róla, hogy más, mint körülötte a
többiek. Ha leül valahova, rögtön kombinálni kezd: »elég biztonságos
helyen vagyok ahhoz, hogy úgy beszélhessek, ahogy akarok? Legyek
kevésbé látható vagy jobban látható?« Az óvatoskodás szinte
öntudatlanul zajlik, és igazából sosem kapcsol ki.”
Knott arról is beszélt, hogy az életében szereplő nők már a
testtartásukban is ott hordozták a rasszizmus hatását. „Még abban is,
ahogy a testük átalakul, amikor emberek közé [fehér dominanciájú
helyekre] mennek.” Mondott egy nagyon jó példát: „Amióta az
eszemet tudom, a nagyanyám az élelmiszerboltba belépve hirtelen…
előreejti a vállát, és lehorgasztja a fejét. Senkinek sem néz a
szemébe, csoszogva jár. De ugyanez történik az összes olyan
nyilvános helyen, ahol több ember van. Megváltozik a jelenléte. Más
helyzetben mindig is ő volt a matriarcha, aki betölti a teret. Ő az, aki
mesél. Akivel beszélni akar, azt maga elé kéreti, és megmondja neki,
mit csináljon. Néhány éve, amikor megöregedett – most hetvenkilenc
éves –, megváltozott valamennyire. Egy kicsit többet enged meg
magának, mert azt mondja, már mindegy neki.”
Amikor megkérdezték tőle, hogy miért kell mindig szóba hoznia a
faji kérdést, dr. Hardy orvosilag pontos, egyébként pedig nagyon
őszinte választ adott: „Ha nem hozom szóba, akkor egy csomó testi
bajom támad.” Az érzelmek elfojtása és a belőlük következő biológiai
károk valóban azok közé a sebek közé tartoznak, amelyeket a
rasszizmus ejt az emberen. A 3. fejezetben már említettem, hogy a
rasszizmus lerövidíti az élettartamot. Egy felmérés, amely a fekete
amerikai férfiak kromoszómáit védő telomereket vizsgálta, arra a
következtetésre jutott, hogy aki nyílt rasszizmussal és a megtámadott
én érzésének problémájával találkozik (ebbe a rasszista előítéletek
internalizációja is beletartozik), annál „a két élmény együtt gyorsítja
fel a biológiai öregedést”.5
A társadalmilag támogatott intolerancia finom vagy nyílt formában
is súlyos és egészen a legutóbbi időkig elhallgatott egészségügyi
károkat okoz. Ez a hallgatás – amely nem a tudományos diskurzusra,
hanem a nyilvános megszólalásokra volt jellemző – 2020 májusa
után, George Floyd meggyilkolását és a koronavírus-járvány
elterjedését követően tört meg. Az előbbi, amely csupán egy volt a
fegyvertelen fekete fiúk, férfiak és nők ellen világszerte, de
legszörnyűbb mértékben az USA-ban elkövetett gyilkosságok közül,
milliókkal értette meg, hogy a mérgező faji előítéletek strukturálisan
beágyazódtak a nyugati társadalmakba. Az utóbbi napnál is
világosabban megmutatta, hogy a rendőri brutalitás csupán egy a
rasszizmus halálos veszélyei közül. A dél-amerikai és fekete
amerikaiak háromszor nagyobb eséllyel kapták el a koronavírust, és
kétszer nagyobb eséllyel haltak bele. A színes közösségeket Angliában
is aránytalan mértékben sújtotta a betegség – ami a diszkriminációból
és az egyenlőtlenségből következő rossz lakhatási körülmények, a
gazdasági lemaradás és a már meglévő egészségügyi problémák
számlájára írható.
A tanulmányok és a szomorú statisztikai adatok mögött valóságos
emberek nehéz sorsa áll, amelyet sok nagyszerű író keserű
ékesszólása örökít meg. Nincs olyan tudományos értekezés, amely
erőteljesebben közvetítené a bezártság, a szegénység, a félelem és
az elfojtott harag nyomasztó élményét, mint Ta-Nehisi Coates szavai,
amikor felidézi a Baltimore belvárosában töltött fiatalkorát: „Nem
mehettünk el otthonról. Aknamező volt az aszfalt, amelyen jártunk.
Mérgező volt a levegő, amit belélegeztünk. A víztől megálltunk a
növésben. Nem tudtunk kiszabadulni… Ha nem voltam elég
erőszakos, arra rámehetett a testem. Ha túl erőszakos voltam, arra
rámehetett a testem. Nem tudtunk kiszabadulni.”6
„A fekete test tönkretétele hagyomány Amerikában: igazi
népszokás” – állítja Coates. Ez a letűnt korok lincseléseiben és a máig
megmaradt, bár hivatalosan büntetett erőszakban mutatkozik meg a
legnyilvánvalóbban, de a hatása alattomosabban és szélesebb körben
terjed, mert a rasszizmus egyenesen a testbe épül be. Annak is
komoly jelentősége van, hogy ezek a hatások úgy jelennek meg az
egyes emberek fiziológiájában, mintha eredetileg is be lennének
programozva. „A szív-és cukorbetegséget, az elhízást, a depressziót,
a nyugdíjas korban beálló rokkantságot, a gyors öregedést és a
memória romlását részben a gyerekkori életkörülmények okozhatják”
– mutatott rá Clyde Hertzman.7 Nem meglepő, hogy a fekete
amerikaiak között gyakrabban fordul elő cukorbetegség, elhízás és
magas vérnyomás, valamint ezek több életveszélyes szövődménye.
Agyvérzés például kétszer nagyobb valószínűséggel következik be
náluk. Mondjuk, egy negyvenöt éves, délkeleten élő afroamerikai férfi
esetében ugyanakkora az agyvérzés kockázata, mint egy ötvenöt
éves, szintén azon a területen élő, vagy egy hatvanöt éves, de a
Közép-Nyugaton letelepedett fehér férfinál. A szakirodalom
áttekintése során az volt a legmeghökkentőbb, hogy a vérnyomás
már gyerek-és kamaszkorban is rasszok szerint különbözik.8 De
miért? A „hiper” túl sokat jelent, a „tenzió” pedig feszültséget,
nyomást, és a faji megkülönböztetés váltja ki. A fekete amerikai
gyerekek hasonló okokból hatszor nagyobb valószínűséggel vesztik
asztma miatt az életüket, mint a nem fekete kortársaik.9
Mindez pontosan megfelel e könyv korábbi állításainak. Ha egy
kisgyerek a közösségében – akár a családban, akár az iskolában –
alávetett szerepbe kerül, akkor nő az esélye annak, hogy a stresszre
kardiovaszkuláris, idegrendszeri és hormonális választ ad, és krónikus
egészségügyi problémái alakulnak ki. Felnőttek esetében sem más a
helyzet. Az egyéni önazonosságtudat elnyomása zavart okoz a
szervezetben, és betegséghez vezet; de ha az elnyomás
rendszerszintű, és az egyének egy csoport tagjaként kénytelenek
magukat elnyomni, az még nagyobb, jóval súlyosabb bajt okozhat.
James Baldwin egyszer azt mondta, hogy „ha valaki néger ebben
az országban, és többé-kevésbé öntudatánál van, akkor megállás
nélkül fűti a düh”. Ez az idézet 1961-ből származik, de több évtizedes
polgárjogi haladás és egy fekete elnök után is helytálló maradt.
Baldwin azzal is tisztában volt, hogy a düh, még ha őszinte is, nem a
történet vége. Rögtön a következő mondatban már arról beszélt, „az
első kérdés az”, hogy miképpen „irányítsd ezt a dühöt úgy, hogy ne
pusztítson el”.10 Biztos vagyok benne, hogy abban a társadalomban,
amelyik féli és bünteti a feketék haragját, ez a fajta indulat meg a
vele járó kényszerű elfojtás hozzájárul ahhoz, hogy a fekete amerikai
férfiak esetében jóval nagyobb a halálos kimenetelű prosztatarák
kockázata, és az emlőrákos fekete amerikai nők esetében is ugyanez
a helyzet.
A faji különbségeket nem genetikai okok határozzák meg, de a
gazdasági szempontok sem döntőek. A fekete nők előbb említett
nagyobb esélye az emlőrákra például osztályhelyzettől függetlenül
igaz. Háromszor vagy négyszer annyi fekete nő hal bele a szülésbe,
mint nem dél-amerikai származású fehér anya. A gyerekeik kétszer
akkora eséllyel halnak meg, mint a fehér újszülöttek – ez a statisztika
független a szülők iskolázottságától és társadalmi-gazdasági
helyzetétől. „Hogy egyszerűen fogalmazzunk – írta nemrégiben a
Harvardon működő T. H. Chan Közegészségügyi Tanszék újságja –, a
fekete nők számára a szülés sokkal gyakrabban jelent halálos ítéletet,
mint a fehér nőknek.”11 És hogyan ne hökkenjen meg az ember azon
a felfedezésen, hogy ha nem fekete orvosa van, az megduplázza a
fekete újszülött halálának a kockázatát – úgy is mondhatnánk, ez a
baba „büntetése”, azért a bűnért, hogy feketének született.12 Fehér
gyerekek esetében az orvos bőrszíne nem befolyásoló tényező.
Röviden szólva, „a rasszizmus és nem a rassz fenyegeti az
afroamerikai nők és újszülöttjeik életét” – vonta le a következtetést
egy nemrég megjelent, több szakcikket áttekintő tanulmány.13
Láttuk már, hogy az érzelmi stresszorok, amelyek között a rasz-
szizmus vezető helyen van, mélyre hatolnak: működésbe hozzák a
gyulladásokért felelős géneket, idő előtt megöregítik a
kromoszómákat és a sejteket, szövetkárosodást, vércukorszint-
növekedést, légúti betegségeket váltanak ki. Még csak gazdasági
nehézségek sem szükségesek hozzá, hogy felgyűljenek a faji előítélet
nyűgei, megmérgezzék a testet, és legyengítsék az önvédelmi
képességeit. Túl sok lesz az allosztatikus teher, a használattal járó
kopás. Amikor úgynevezett biomarkereket mértek (például a
vérnyomást, a stresszhormonok szintjét, a vércukor-indikátorokat, a
gyulladást jelző fehérjéket, valamint a lipideket), a feketéknél jóval
magasabb értékeket találtak, mint a fehéreknél, a fekete nőknél
pedig még magasabbakat, mint a fekete férfiaknál. A szegények
bőrszíntől függetlenül rosszabbul álltak a gazdasági szempontból
előnyösebb helyzetben lévőknél, de a rossz egészségi állapotot
sejtető eredménynek a nem szegény feketék esetében is nagyobb
esélye volt, mint a szegény fehéreknél. A különbség a nem szegény
fehér nőkkel összehasonlított nem szegény fekete nők esetében a
legfeltűnőbb – és ez újból jól illusztrálja, hogy a faji alapon
tagozódott társadalomban faj és nem együtt milyen mértékben
határozza meg az egészséget.14
„Ahol a rasszizmus mechanizmusa működik, ott generációs traumák
működnek – mondta a Zoomon zajló beszélgetésünk során Eboni
Webb, a Tennesseeben működő pszichoterapeuta. Lágy hangja sem
tudta elfedni családja történetének szörnyű valóságát. – Nálunk a nők
általában világos bőrűek. De fehér ember csak erőszakkal kerülhetett
bele a történetünkbe. A felmenőim összes generációjában voltak nők,
akik brutális erőszak áldozatai lettek. A támadás maga is traumatikus,
de az is, amivel megpróbáltuk felvértezni magunkat. Emlékszem, a
szüleim nekem is azt mondták, hogy ha történik valami az iskolában,
menjek haza, és ott sírjak. Ne sírjak az iskolában. Ha már
traumatizáló érzelmekről beszélünk: mi történik egy néppel, amelyik
nem mutathatja ki a teljes érzelmi skáláját? A gyereket nevelő színes
bőrű ember nem egyszerűen a létező rasszizmus lencséjén keresztül
látja a világot, hanem abban a tudatban, hogy a rasszizmus az életét
is fenyegetheti. A gyerekkori tapasztalataink az életben
maradásunkhoz szükséges védekezés megtanulásáról szólnak, és ez
azóta sem változott. Nem lehetünk olyan elegánsak, hogy ideális
módszerekkel neveljük a gyerekeinket.” Az életben maradáshoz
szükséges folyamatos védekezés a test stresszapparátusát is
folyamatosan működésben tartja, ami rengeteg következménnyel jár.

1957-ben tizenhárom éves voltam, amikor 38 ezer magyar

honfitársammal együtt Kanadába menekültem az elviselhetetlen
sztálinista diktatúra elől. Tárt karokkal fogadtak minket. Észak, ahogy
az ország himnuszában is áll, valóban igaznak, erősnek és szabadnak
látszott. Azt nem tudtam, és senki nem is beszélt róla, hogy
ugyanabban az évben, nagyjából éppen akkor, amikor mi a Brit
Columbia-i élet örömeivel ismerkedtünk, nem messze attól a helytől,
ahol éltem, egy négyéves őslakos kislánynak, Carlene-nek a
szövetségi engedéllyel rendelkező, bentlakásos egyházi iskolában
töltött első napján tűt szúrtak a nyelvébe. Az volt a bűne, hogy az
anyanyelvén szólalt meg az osztályteremben. Egy óra telt el úgy,
hogy a kislány nem tudta visszahúzni a nyelvét a szájába, mert attól
félt, hogy az ajkát is megsebzi. Nem sokkal később több éven át tartó
szexuális abúzus kezdődött. Kilencéves korában Carlene már
alkoholista volt, később opiátfüggő lett, mert valahogyan
csökkentenie kellett a fájdalmát. Egy nemrég tartott gyógyító
szertartáson ismerkedtünk meg, akkor történt, hogy sírva és remegve
elmesélte nekem a történetét. Azt hittem, már mindent hallottam. De
nem. Már nagymama, évek óta tiszta, és elkeseredetten figyeli,
ahogy az unokái szenvednek az addikciótól. Számára az ország
himnusza gonosz átverés: az igaz, erős és szabad Észak nem létezett.
És azóta sem létezik.
Kanadában mindenki némi megbocsátó lenézéssel tekint az
Egyesült Államokra, pedig nincs rá semmi okunk, hogy jobbnak
tartsuk magunkat náluk. Közismert, hogy a rendőrségen belüli,
gyakran brutális erőszakhoz vezető előítéletek igen sokszor az
őslakosokat és a színes bőrű embereket sújtják. Az ország
börtöneiben ítéletüket töltők majd harminc százaléka az őslakosok
közül kerül ki,{112} miközben a lakosságnak alig több mint öt
százalékát alkotják.
Vancouver Downtown Eastside negyedében a szegény, függő
pácienseim között is hasonló arányban voltak őslakos hátterűek, akik
átvették és tovább cipelték a népüket kipusztító és lakhelyéről
száműző gyarmatosítás mérgező örökségét. Évtizedek teltek úgy,
hogy az őslakos gyerekeket családjuk akarata ellenére államilag
kötelezővé tett, szigorú, bentlakásos katolikus iskolákban helyezték
el, ahol az ősi nyelv és kultúra bármifajta felbukkanását fájdalmas
büntetésekkel torolták meg, és általános volt a szexuális, valamint
fizikai abúzus. Ezt az időszakot ma a „hatvanas évekbeli
kiemelés”{113} néven emlegetik: a kanadai gyermekjóléti (!) rendszer
több ezer őslakos gyereket ragadott ki otthonából, hogy fehér
családoknál helyezze el őket; a rezervátumokban nehezen elviselhető
életkörülményeket teremtettek, és mindezzel több generációt érintő
traumát okoztak, miközben az őslakosok földjén fennmaradtak a
távoli cégek számára hasznot hozó, jogsértő módon odatelepülő,
szennyező gazdasági vállalkozások. 2021-ben a világ felháborodottan
értesült róla, hogy Kanada legkülönbözőbb részein, az egykori
bentlakásos iskolák területén több ezer kis testet találtak. Még több
ezren vannak, akik eltűntek, a holttestük azóta sem került elő, és a
sorsuk mélyen beleivódott azóta is gyászoló családjuk és közösségük
tudatába – de a kormány és az egyházi intézmények csupán a
közelmúltban ismerték el a felelősségüket. 2021 végéig majd kétezer
jeltelen sírt azonosítottak. Valószínűleg még öt-tízezer ilyen
felfedezésre váró sír létezik.
Országunk őslakosainak egészségügyi és életkörülményei
botrányosak, legfeljebb ahhoz a kudarchoz mérhetők, amelyet a
kormányzat minden szinten elszenvedett, amikor az e körülményekért
felelős szociális, gazdasági és kulturális állapotokat próbálta
megjavítani. Az őslakosok tizenöt évvel korábban halnak meg, mint
más kanadaiak, a gyerekhalandóság kétszer vagy háromszor
nagyobb, a 2-es típusú cukorbetegség négyszer gyakoribb náluk –
egy olyan népcsoportban, amely bő száz évvel ezelőtt még egyáltalán
nem ismerte a diabéteszt.15 A megemelkedő vércukorszint csupán a
legkisebb baj: a cukorbetegség a vakság, a szív-és vesebaj és a
végtag-amputáció fő oka is. A cukorbaj már a negyvenes éveikben
jelentkezik, míg az ország más rasszainál többnyire csak a nyolcadik
évtizedben kezdődik. A számok egyre romlanak. Egy 2010-es
tanulmány szerint „2005-ben a hatvanévesnél idősebb őslakos nők
majd ötven, a férfiak több mint negyven százaléka volt cukorbeteg,
miközben a más népcsoportokba tartozó nyolcvan fölötti férfiak
kevesebb mint huszonöt, és a nők kevesebb mint húsz százalékánál
diagnosztizálták a problémát… A felnőtt őslakosok közötti
cukorbetegség-járvány aránytalanul nagy számban fertőzi meg a
termékeny korban lévő nőket.”16 Egy 1994-es tanulmány szerint
Kanada egyes őslakos közösségeiben – az indiánok, az inuitok és
métiszek között – több fiatal lesz öngyilkos, mint a világ bármely más
kulturálisan meghatározható csoportjában.17 A helyzet máig sem
változott.
Dr. Esther Tailfeathers, az albertai Blood Tribe rezervátum őslakos
orvosa szerint az itt élők között is bőven találhatók függők. Kétszer is
meghívott magukhoz, hogy előadást tartsak az addikcióval foglalkozó
programjaikon – egyszer azután, hogy a 7500 lelkes közösség három
hónap alatt húsz tagját veszítette el túladagolás miatt.{114}
Megkérdeztem dr. Tailfeatherst, aki ma sikeres szakember, hogy
milyen volt őslakosként felnőni Kanadában. „Néha rettentő –
válaszolta. – Mi voltunk az egyik első őslakos család, amelyik
beköltözött Cardston városába, és házat béreltünk. Nem volt
iskolabusz, gyalog kellett elmennem a város túlsó végén álló iskolába.
Emlékszem, elsős koromban egy csapat gyerek egész hazáig
követett. A bandavezér felkapott egy nagy követ, és megdobott vele,
erre az összes többi gyerek köveket kezdett hajigálni felém. Ez volt az
első leckém erőszakból és gyűlöletből.” De nem az utolsó. „Úgy
tizenkilenc lehettem, amikor nagy tüntetéseken követeltük vissza a
földjeinket. A Kanadai Királyi Lovasrendőrség{115} tagjai megvertek,
és börtönbe zártak. Az ember azt hinné, javult a helyzet, mert ma
már tudjuk, mi történt a bentlakásos iskolákban, és előbbre tartunk
ennél. De sajnos azt hiszem, semmi sem javult. Rosszabb lett.”
1848-ban a huszonhét éves berlini orvost, Rudolf Virchowot Felső-
Sziléziába küldték, hogy vizsgálja ki a Németország szegény, főleg
lengyelek lakta régióját sújtó, halálos áldozatokat követelő
tífuszjárványt. Virchow nemcsak a járvány megfékezésére tett
javaslatokat, hanem komoly közfelháborodást keltve, szociális,
politikai, valamint gazdasági reformokat is sürgetett. Többek között
javasolta a lengyel nyelv hivatalossá tételét, az egyház és állam
szétválasztását, polgári szervezetek alapítását, ingyenes oktatást
mindkét nembeliek számára, és mindenekelőtt: „szabad és korlátlan
demokráciát”.
Virchowra ma mint a modern patológia atyjára tekintenek, aki
elvetette az egészség, valamint a társadalmi helyzet és a kultúra
bármifajta kettéválasztását. „Az orvoslás előre nem várt módon
szociális területre vezetett minket, és olyan pozícióba segített,
ahonnan korunk legnagyobb kérdéseivel kell szembenéznünk” – írta.
Amikor felhánytorgatták neki, hogy a tanácsai inkább a politika, mint
az egészségügy hatókörébe tartoznak, Virchow egy örök érvényű
mondattal vágott vissza: „Az orvoslás társadalomtudomány, a politika
pedig nem más, mint nagyban művelt orvostudomány.”
Virchow hiába szerzett hírnevet, majd kétszáz évvel később
világszerte sok orvosnak és természettudósnak kell politikai,
szaktudományos és szociális közönnyel megküzdenie, ha valóra
akarja váltani az egykori javaslatokat. Amikor Sir Michael Marmot{116}
kortárs járványtani szakértő a társadalmi rétegződésnek az
egészségre gyakorolt hatását kezdte kutatni, felfedezte, hogy
„néhány, a kapitalizmus gonoszságát tollhegyre tűző úttörőt
leszámítva senki sem beszél az egyenlőtlenség és egészség
összefüggéséről”.18 Több évtizedes munkája során számos
szakcikkben és könyvben közzétett eredményei bőségesen bizonyítják
a társadalmi és egészségügyi egyenlőtlenségek között fennálló
összefüggéseket.
Felesleges volna újra belemennem a részletekbe. Az egyenlőtlenség
és a szegénység ugyanazt az immár ismerős koktélt eredményezi:
genetikai funkciókat ront el, gyulladást, a kromoszómák és a sejtek
öregedését, fiziológiai kopást, hormonális zavart, kardiovaszkuláris
problémákat, csökkenő immunválaszt vált ki, és ezek együtt
betegséget, rokkantságot és halált okoznak. Már az anyaméhben,
azután gyerek-és kamaszkorban beépülnek az emberi fiziológiába, de
az élet későbbi szakaszaiban tapasztalt fenyegetés vagy másfajta
megpróbáltatások tovább súlyosbítják a helyzetet. A rosszabb
gazdasági helyzetben lévő gyerekek stresszhormonszintje például
jóval magasabb – ami sokféle későbbi betegség kockázatát is
növeli.19
Mi, kanadaiak szívesen büszkélkedünk az állami költségvetésből
működő egészségügyi rendszerünkkel – méghozzá joggal, különösen,
ha közelről megvizsgáljuk déli szomszédunknál a dzsungel törvényein
alapuló változatot –, de a kutatások szerint a népesség egészségének
csupán maximum huszonöt százaléka múlik az egészségügyi
rendszeren. A társadalmi és gazdasági környezet viszont legalább
ötven százalékért felel.20
Véleményem szerint bőséges bizonyíték áll a rendelkezésünkre,
amelynek alapján igazából még ez az ötven százalék is szerény
becslés. „Mondja meg az irányítószámát – jelentette ki egy 2014-es
chicagói egészségügyi konferencia előadója –, és én megmondom,
meddig él.” Chicago legszegényebb negyedeinek lakói várhatóan
majd harminc évvel hamarabb halnak meg, mint a jómódú környékről
valók.21 „Néhány kilométeren belül megvan nagyjából Irak és Kanada
különbsége” – tette hozzá egy orvos barátom. És mielőtt a
kanadaiakat magával ragadná a hazafias gőg, nézzék meg a hasonló
témában, hazánkban készült 2006-os tanulmányt. Saskatoon
legszegényebb kerületei lakóinak két és félszer nagyobb esélyük van
rá, hogy egy adott éven belül meghaljanak. A város központjában a
gyermekhalandóság háromszorosa a jómódú negyedének.22
Ashley Montagu antropológus, akire korábban már hivatkoztam
ebben a könyvben, 1974-ben alkotta meg a „szociogén
agykárosodás” kifejezést. Amióta a rendelkezésünkre állnak modern
vizsgálati technikák, azok is alátámasztják, hogy a stresszes
környezet, például a nincstelenség, befolyásolja az agy fejlődését.
Nemrég egy agykutató idegméregnek nevezte a szegénységet. A
szükséget szenvedő környezetben élő gyerekeken és kamaszokon
végzett szkenek csökkent felszínű agykérget, valamint kisebb
hippokampuszt és amigdalát – vagyis az emlékezet kialakulásáért és
érzelmi feldolgozásáért felelős kéreg alatti területet – jeleztek.23 A
szegénységből következő stressz a kamaszok agyának
szerotoninrendszerét is megzavarja, és növeli az érzelmi viharok
kockázatát.24
Gary Bloch torontói orvos, aki a belváros nincstelen részén
dolgozik, mindent elkövet, hogy felhívja a figyelmet a szegénység,
valamint a faji és nemi egyenlőtlenségek betegséget okozó hatására.
Azt szeretné, ha minél több orvos ugyanúgy elfogadná, hogy a rossz
anyagi helyzet egészségromboló hatású kockázati tényező, mint
ahogy a magas vérnyomást, a dohányzást vagy a helytelen étrendet
is annak látja. A gyakorlatban persze ezek általában együtt járnak.
Gary negyvenhét éves, barátságos, széles mosolyú és lelkiismeretes
férfi; családunk régi barátja. Étrend-kiegészítőket ír fel receptre, és
szociális munkásokhoz küldi a támogatási vagy adóügyi problémákkal
küzdő pácienseit: mindent elkövet, hogy javítson a pénzügyi
helyzetükön. Elmesélt egy történetet, amelyet egy szociális munkástól
hallott, és pontosan illusztrálja a helyzetet. „Az orvos azt mondja:
»vegye be ezt az antibiotikumot naponta háromszor, teli gyomorra«,
erre én mindig hisztérikusan röhögni kezdek, és az ismerős, rossz
körülmények között élő nők mind nevetni kezdenek: »Persze, három
étkezés, miről beszél ez, milyen három étkezés? És milyen teli
gyomor?« Valaki más meg azt mondta: »Volt nálam egy öreg pasas,
aki egy torontói hajléktalanszállón lakott, és cukorbetegség-
gyógyszerre volt szüksége… Nem volt már fiatal, nem mozgott
könnyen, és sosem vette be a diabéteszgyógyszert, mert
mellékhatásként hasmenése lett, ő meg hatvan fiatalabb emberrel
lakott együtt a szállón, ahol csak két vécé volt… Sürgős baj esetén
esélye sem volt rá, hogy időben bejusson az egyikbe, úgyhogy nem
szedte a tablettákat.« Én azt a hiányzó láncszemet célzom meg,
amelyik az egészségre ártalmas szociális problémákkal kapcsolatos
tudásunkat összeköti a cselekvési lehetőségeinkkel. A mai társadalmi
helyzetben sziszifuszi feladat – mondta Gary. – Folyamatosan a
szociális helyzet miatt kialakult traumákba ütközöm. Őszintén szólva,
nem emlékszem, hogy az orvosegyetemen szó lett volna ilyesmiről. A
hagyományos tudásanyag, az orvosi kultúra nem tartja fontos
feladatnak, hogy beavatkozzunk az egyes szociális ügyekbe. Pedig az
rettentő fenevad, komoly ellenség, kézzelfoghatóan erős és
valóságos. Ijesztő szembefordulni vele.”
Dennis Raphael kanadai egészségügyi szakértő némi gúnnyal azt
mondja, hogy ha a szakemberek komolyan vennék a társadalmi
meghatározottságot, akkor felhagynának a „ne dohányozzon” típusú
figyelmeztetésekkel, és inkább arra utasítanák a beteget, hogy „ne
legyen szegény”, vagy ilyenfajta jó tanácsokkal látnák el: „Ne éljen
penészes, rossz minőségű lakásban!” „Ne végezzen nyomasztó,
rosszul fizetett kétkezi munkát!” „Ne lakjon forgalmas főút vagy
szennyező gyár mellett!” „Legyen rá elég pénze, hogy külföldre
mehessen nyaralni, ahol napozhat!”25 Más szavakkal, vándoroljon ki
egy barátságosabb, normálisabb, igazságosabb párhuzamos
univerzumba.
Az egyenlőtlenség szörnyének sok csápja van, amellyel kiszoríthatja
az életet az emberek hétköznapjaiból. Tartós biológiai hatásai nem
csak a nagyon szegényeket sújtják. Ha egy társadalmat csupán az
anyagiasság határoz meg, akkor a hierarchiában elfoglalt relatív
pozíció minden rétegben előre jelzi az egyén egészségét. A szociális
helyzet és egészség közötti összefüggést szociális gradiensnek
nevezzük: nincs olyan csoport, amelyik megúszhatná, hogy ez a
görbe határozza meg a hogylétét. Könnyen megérthető, hogy miért.
A társadalmi állás befolyásolja, hogy valaki jobban vagy kevésbé
szólhat bele a saját életébe: azt már tudjuk, hogy aki elveszíti ezt a
lehetőséget, annál fiziológiai stressz és betegség alakulhat ki. Ez
derült ki Michael Marmot híres Whitehall-vizsgálatából, amely
kimutatta, hogy a brit kormányzati tisztviselők körében a beosztás
korrelál a szívbetegség, a rák és a mentális problémák
diagnózisával.26 Minél lejjebb helyezkedik el valaki a szamárlétrán,
annál nagyobb kockázattal kell – az egyéb viselkedési faktoroktól
(például dohányzástól vagy vérnyomástól) függetlenül – számolnia.
Mindez a viszonylagos pénzügyi biztonsággal és tiszteletre méltó,
középosztálybeli munkahellyel rendelkező emberek csoportjában!
„Könnyebb fertőzött épületeket kiüríteni, mint a társadalom
szerkezetét megváltoztatni – mondta az egyenlőtlenségek másik nagy
krónikása, Richard Wilkinson brit járványügyi szakember. – Ki tudja,
mennyire másképp kezelnénk a szociális gradienst, ha az ellenkező
irányba emelkedne, vagyis a magasabb beosztásúak volnának
betegebbek.”27
Végezetül még egy szempont: versengésre és anyagiakra alapozott
kultúránkban nemcsak valóságos gazdasági problémákkal kell
megküzdenünk, bár tudjuk róluk, hogy léteznek, hanem azzal is,
ahogy az emberek látni kénytelenek önmagukat. Ha az emberek az
anyagi siker szempontjából ítélnek magukról, vagy így ítélnek róluk
mások, a piramis alsóbb pontján elhelyezkedők hiába élnek
viszonylag stabil helyzetben: még akkor is olyan mértékű stresszt vált
ki belőlük a társadalmi pozíciójuk, hogy az az egészségüket
veszélyezteti. Robert Sapolsky fanyar megjegyzése szerint „különösen
sokat árt az ember egészségnek, ha folyton az orra alá dörgölik, hogy
mije nincs neki”.28
Rasszizmus, szegénység, egyenlőtlenség… ebben a társadalomban
folyamatosan az ember orra alá dörgölik, hogy mi az, ami nincs neki,
és amit – ahogy a rendszer naponta emlékezteti – meg sem érdemel.
 23. fejezet

A hétköznapok lökhárítói
Miért rosszabb a nőknek?

Sok női betegemnek fogalma sincs róla,

hogyan fejezhetné ki a dühét egészségesen. Az
elfojtott indulatok hozzájárulnak a
depressziójukhoz, és valószínűleg más
egészségügyi problémáikhoz.
Julie Holland:
Moody Bitches
(Hisztis ribancok)

E fejezetnek az a célja, hogy egy látszólagos egészségügyi rejtély

mélyére hatoljon: miért szenvednek a nők jóval gyakrabban krónikus
testi betegségektől, mint a férfiak, és miért van nagyobb esélyük rá,
hogy lelki betegséget diagnosztizáljanak náluk? Azért használom a
„látszólagos” szót, mert ha számításba vesszük mindazt, amit a
testelme egységéről és biopszichoszociális természetünkről tudunk,
akkor a válasz máris nyilvánvalóvá és megjósolhatóvá válik. Egyedül
azért nem vesszük észre, mert magától értetődőnek tartjuk, ami
patriarchális kultúránk szerint normális – miközben ezt a kultúrát a
több évszázados női tiltakozás és a haladás ellenére legalább olyan
gyakran irányítják a férfiak tudattalan szorongásai, mint a nyílt
hatalmi folyamatok.
Amikor többes szám első személyben beszélek, akkor nemcsak az
orvosokra gondolok, sőt nem is a társadalomra úgy általában, hanem
arra, hogy a domináns nem tagja vagyok, így részese mindannak,
amit ez a helyzet belém nevelt. Igazság szerint, ha a nemi
egyenjogúságról van szó, akkor jobb vagyok szóban, mint
tevőlegesen. Egy nagyon erős és határozott nőre – a feleségemre,
Raere – volt és van szükség ahhoz, hogy folyton, a kelleténél is
többször felhívja a figyelmemet a saját személyes kapcsolatunkban is
megmutatkozó realitásokra. Ha körülnézek, azt látom, távolról sem
vagyunk kivételek abban, ahogy a hétköznapjainkban, bár észre sem
vesszük, megjelennek a kultúránkban természetessé vált, férfi és nő
közötti viszonyok, amelyek mindkét nem tagjainak ártanak, de
elsősorban a nők testi-érzelmi jóllétét sértik.
A nemek eltérő egészségügyi helyzete realitás, csak alig vesszük
tudomásul. A nők jóval az időskoruk előtt is többféle krónikus
betegségnek vannak kitéve, és hosszabb időt töltenek betegen vagy
rokkantan. „A nőknek rosszabb” – írta egy magas beosztású amerikai
orvos, és rámutatott, hogy a gyengébb nem tagjai nagyobb eséllyel
kénytelenek krónikus fájdalommal, migrénnel, fibromyalgiával,
irritábilis bélszindrómával és autoimmun betegségekkel, például
reumatoid artritisszel szembenézni.1 Ahogy a 4. fejezetben már
említettem, a reumatoid artritisz háromszor gyakrabban jelentkezik a
nőknél, mint a férfiaknál, a lupusznál már kilencszeres a szorzó, és a
szklerózis multiplex férfiak és nők közötti aránya is évtizedek óta
egyre kiegyensúlyozatlanabb. A nőknél sokkal gyakrabban fordul elő
dohányzáshoz nem köthető rosszindulatú tumor. De egy dohányzó nő
is kétszer akkora valószínűséggel kap tüdőrákot,2 valamint a nők
között kétszer olyan gyakran fordul elő szorongás, depresszió és
poszttraumás stressz.3 „Megteremtjük a normálist, ami egyáltalán
nem normális – mondta beszélgetésünk során Julie Holland New
York-i pszichiáter és író. – Ebben a pillanatban is hozzávetőlegesen
négyből egy nő szed pszichiátriai gyógyszereket, de ha ehhez
hozzáadjuk az altatókat és nyugtatókat, akkor tovább romlik az arány.
Bármilyen céges vagy szülői értekezleten a résztvevők negyede vagy
még több ember szed naponta gyógyszert, hogy nyugodtabb legyen
és nyugodtabban viselkedjen.” Úgy tűnik, az Alzheimer-kór is sokkal
több nőt érint, ahogy az Egyesült Államok afroamerikai közösségében
is gyakoribb.4
 Már akkor érdemes volna elgondolkodnunk mindezen, ha csak a
legutóbb említett adatot ismernénk, mert az is megmutat valami
fontosat, ami megmagyarázhatja a helyzetet. Végül is ez a könyv a ki
nem elégített gyerekkori szükségletek, a stressz és a trauma
fiziológiai hatásait igyekszik feltérképezni. Újra meg újra visszatérünk
arra a már tudományos szempontból is kétségbevonhatatlannak
tekintett tényre, hogy az érzelmi megpróbáltatások gyakran
gyulladást vagy másfajta testi és lelki bajt váltanak ki. Feltehetjük
magunknak a kérdést, hogy bőrszínüktől és osztályhelyzetüktől
függetlenül, milyen terheket cipelnek és milyen stresszt állnak ki a
nők, amiben fekete polgártársainkkal osztoznak. Számomra
egyértelmű a válasz: valamennyien természetes célpontjai annak a
kultúrának, amely nem értékeli, hanem lefokozza, átformálja, sőt arra
kényszeríti őket, hogy elfojtsák a személyiségüket. Ha nem tévedek,
akkor joggal feltételezhetjük, hogy ha ezek a kényszerek találkoznak
és keverednek egymással, akkor a betegségek száma is növekszik. És
ez így is van, méghozzá jelentős mértékben.5
Az előző fejezetben az egészségügyi problémákat okozó rasszizmus
és társadalmi egyenlőtlenség biológiai beágyazódását vizsgáltuk. Most
pedig megtesszük a következő, logikus lépést, és szembenézünk
azzal a stresszel, amelyet a patriarchális társadalom okoz a nőknek.
Ennek is komoly hatása van, a test összes rendszerét, még az
immunrendszert is megzavarja.
Egy torontói egészségügyi konferencián ismerkedtem meg azzal az
eleven, harmincnyolc éves manitobai tűzoltóval, akit Liz néven fogok
emlegetni, és aki elmesélte nekem a kálváriáját. Akkor már majd egy
éve nem dolgozott. Crohn-betegsége, a beleket érintő autoimmun
betegsége volt, amely már az 1. fejezetben, Glenda történetében is
szóba került. Fáradékonyság, véres széklet és hasi görcsök a tünetei.
Amikor meggyógyult, több poszttraumás stressztünet – bénító
félelem, szörnyű fantáziaképek és álmatlanág – jelentkezett nála.
„Mindennap reszkettem – mesélte. – Olyan dolgoktól rémültem
halálra, amelyektől egyáltalán nem kellett félnem. Elveszítettem az
önbizalmamat, nem tudtam, mit reagáljak bizonyos helyzetekben.
Folyton elsírtam magam, és én sem értettem, miért… de nyilvánosan
is, miközben csináltam valamit. Öngyilkos gondolataim voltak. És sok
alkohollal fojtottam el a tüneteimet. Nem múlt el nap ivás nélkül.”
Az, aki idáig elolvasta a könyvet, már nem fog meglepődni, ha
megtudja, hogy Lizt kiskorában trauma érte. Hétéves korában lett
szexuális abúzus áldozata, és az erőszak egész gyerekés
kamaszkorában folytatódott. Tudjuk, hogy a szexuális alapú trauma
az elmében és a testben is nagyon sokféle kárt okozhat, és a lányok
nagyobb valószínűséggel kénytelenek átélni, mint a fiúk. Ma már az
sem titok, hogy kultúránkban a nők a gyerekkor elmúlta után,
magán-és szakmai életükben is folyamatosan szembesülnek
zaklatással. A #metoo mozgalom közelmúltbeli megjelenése végre
fényt derített erre a szörnyűségre, de a jelenség mindig is létezett.
Amikor a feleségem tizenhat éves volt, és egy fagylaltozóban
dolgozott, hallotta, ahogy a tulaj, aki a nagyapja lehetett volna,
kuncogva odasúgja a fiának, miközben elsétál mögötte: „Szívesen
bejutnék a bugyijába.” „Felháborodtam, undorodtam, és
megrémültem – emlékszik vissza Rae. – Még soha nem hallottam
korábban ilyet, de gusztustalannak és visszataszítónak találtam.
Maradéktalanul tárgyiasított. Természetesen egy szót sem szóltam.”
Mondhatnánk inkább, hogy természetellenesen – de akár így, akár
úgy, a nők és lányok olyan gyakran kerülnek ehhez hasonló
helyzetbe, hogy az már teljesen „normálisnak” érződik. És ez az
egész világon így van.6 Ebben a túlszexualizált és fenyegető
közegben hogyan ne alakulna ki a nőkben a „megtámadott én
érzése”, amelyet dr. Kenneth Hardy a rasszizmus egyik mélyen
bevésődő nyomaként azonosított, és hogyan kerülhetnék el testi-lelki
jóllétük sérülését?{117}
Egyre többet és többet hallunk azokról a veszélyekről, amelyeket a
nők a férfiak olyan hagyományos hűbérbirtokain kénytelenek
elviselni, mint a rendőrség és a tűzoltóság. Azok, akik vészhelyzetek
elhárításán dolgoznak, valamennyien ki vannak téve a másodlagos
traumáknak, de Lizt a munka közben elviselt mérgező maszkulinitás is
komolyan megviselte, és hozzájárult a bélgyulladásának és a mentális
szorongásának a kialakulásához. Számos tragédiának vált a tanújává,
és ha ilyenkor sebezhetőnek vagy gyengének mutatta magát, akkor
kinevették és lesajnálták. „Nagyon macsó világ volt – mesélte. –
Akinek problémái vannak, az csak terhet jelent. Ha beszélsz róla,
főleg, ha nő vagy, akkor tutyimutyinak neveznek. Nemcsak szóban
bántanak, hanem megnehezítik az életed. Tamponokat dobáltak az
ágyamba. Nem is értem, miért. Valahogy a nőiesség szimbólumának
látták.” Ez a fajta gonoszkodás egyszerre sérti a testet és a lelket. Egy
női tűzoltókról szóló 2017-es tanulmány szerint a munka közben
elszenvedett zaklatás és fenyegetés öngyilkos képzelgésekhez és még
súlyosabb pszichiátriai problémákhoz vezet,7 de e következtetések
más, kevésbé férfi uralta szakmákban is érvényesek. És nemcsak a
lelki, hanem a testi egészség is sérülhet.8
Támadás esetén minden érző lény egyik egészséges reakciója a
düh, ami az evolúció során az agyban kialakult, fizikai és érzelmi
határainkat védő HARAG rendszer funkciója.{118} A fejezet elején álló,
dr. Julie Holland barátomtól származó mottó, amely szerint a nők az
egészségük rovására nyomják el magukban az indulataikat, pontosan
megegyezik a depresszióban, autoimmun betegségben és rákban
szenvedő betegek között szerzett tapasztalataimmal. Kultúránkban
nem kizárólag a nők mondanak le a természetes, spontán tiltakozás
lehetőségéről, de az biztos, hogy őket szélesebb körben, nagyobb
erővel éri a tiltás. A hatás mélyebbre megy a felébredő indulat
elfojtásánál. Ahogy korábban már felvázoltam, az elfojtás (ami nem
azonos az elnyomással) tudatosodás nélkül zajlik, vagyis az
egészséges érzelmek a tudatos szint alá szorulnak: és amiről nem
tudunk, arról megfeledkezünk. „A lányoktól azt várják, hogy édesek
és kedvesek legyenek, úgyhogy a negatív érzelmeiket el kell
tüntetniük – írja Holland. – Ha viszont nem tudunk róla, hogy
dühösek vagyunk, akkor nem is beszélünk róla azzal, aki kiváltotta
belőlünk az indulatot, és másképpen sem kezeljük a problémát.
Sírunk; eszünk; százféleképpen nyugtatjuk magunkat.”9
A tartós, nemi alapú szociális kondicionálás megerősíti a
kisgyerekkor önelnyomási mechanizmusait. Sok nő fogja be a száját
önként. A biztonságos és főként a bizalmas kapcsolatainak
fenntartása érdekében elhallgatja a gondolatait és az érzéseit. Az
autentikus élmények folyamatos megtagadása viszont végzetes lehet.
Egy kísérlet során tíz éven keresztül majd kétezer nő sorsát követték
figyelemmel, és azok, „akik arról számoltak be, hogy a házastársukkal
kirobbanó viták során szinte soha nem mondják el, mit éreznek,
négyszer nagyobb eséllyel haltak meg, mint azok, akik kimutatták az
érzéseiket”.10 Ahogy otthon, úgy a munkahelyükön is. Egy másik
tanulmány szerint azoknál a nőknél, akiknek rosszindulatú főnökük
volt, az indulatok visszafojtása – ami természetes alkalmazkodás az
olyan a környezetben, ahol az érzelmek kifejezése elbocsátáshoz
vezethet – fokozta a szívbetegség kockázatát.11
Idézzük fel az 5. és 7. fejezetben felsorolt önmegtagadó
jellemzőket, amelyek hajlamossá tesznek a betegségre: a másokért
végzett kényszeres és önfeláldozó munka, a harag elfojtása, a
társadalmi elfogadottsággal kapcsolatos intenzív szorongás.
Autoimmun betegségben szenvedőknél mindig megtalálhatók ezek a
személyiségjegyek, és a patriarchális kultúrákban éppen ezeket
nevelik bele a nőkbe. „Megtagadtam magam mint személyiséget,
megtagadtam a vágyaimat, az igényeimet – mesélte a tűzoltóként
dolgozó Liz. – Nem figyeltem rá, hogy mit akarok. A munkám
fontosabb volt, mint a saját szorongásom. Semmilyen szempontból
sem figyeltem magamra.”{119}
Az egyik egészségkárosító szerep, amelyet a nők gyakran vállalnak,
jórészt abból ered, hogy „nem figyelnek magukra”, mert mások
igényeit fontosabbnak tartják a sajátjuknál. Az orvosok nem veszik
figyelembe ezt a helyzetet, pedig az, ahogy a társadalom normális
működése megsarcolja a nők egészségét, komoly veszélyt rejt
magában. A következőkben még visszatérünk erre.

A nők szexualizálása szintén egészségkárosító hatású. Ha valakit

annyira értékelnek, amennyire valaki más használni tudja, azzal a
személyisége ellen vétenek. Lányok és nők gyakrabban kerülnek ilyen
helyzetbe, miközben még arról a csábító elképzelésről is meggyőzik
őket, hogy ily módon hatalomra tehetnek szert. Alanis Morissette, a
neves kanadai énekes-dalszerző mesélt nekem a „részegítő erőről”,
amelyet akkor érzett, amikor fiatal popsztár és tévés celeb korában a
férfiak rá irányuló figyelme szexuális árnyalatot kapott. „Bárhova
mentem, az eszem, vagy az, hogy emberi lény vagyok, egyre
kevesebbet, néha meg semmit sem számított. De közben hirtelen ott
volt a hatalom a kezemben, amelyet, ha tárgyiasítottak vagy
szexualizáltak, használhattam. Bizonyos szempontból csábító volt,
hogy erősebb lettem, hogy vonzónak találtak, vagy egyszerűen jogi
értelemben megerőszakoltak.{120} Volt benne valami, amit erőnek
hittem. Fiatal voltam, és kábé úgy láttam ezt az egészet, hogy
»mindegy, honnan kapom, elfogadom a hatalmat«.” Ne feledkezzünk
meg róla, hogy mindez évtizedekkel azelőtt történt, hogy megjelentek
volna az OnlyFans típusú online platformok, amelyeken fiatal nők
félreérthetetlenül nyílt tartalmakat osztanak meg mindenféle (főleg
férfiakból álló) előfizetőiknek. A The New York Timesban – méghozzá
az üzleti rovatban – megjelenő egyik cikk címe mindent elárul:
„Munkanélküli, a meztelen képeit árulja a neten, és még mindig kevés
a pénze.”12
A fiatalok egyre gyakrabban szerzik első szexuális információikat túl
könnyen elérhető online pornófilmekből. És nem viktoriánus erotikáról
vagy a mostohaapánk Hustler-gyűjteményéről van szó. Gail Dines
szociológus, a Pornland című könyv szerzője szerint jelenleg a netes
pornó legnépszerűbb (értsd: legjövedelmezőbb) formáját a
szakmában „gonzónak” nevezik: a műfajt „hard-core, bántalmazó
szex jellemzi, amelynek során a nőket megalázzák és
lealacsonyítják”.13 A szex fizikailag erőszakos, érzelmileg ellenséges
ábrázolását egyre fiatalabbak nézik – a legtöbb forrás szerint az első
találkozásra körülbelül tizenegy éves korban kerül sor.
A lányoknak a szexualitás és saját lealacsonyításuk közötti
kártékony összemosódással kell megküzdeniük. Dines azt is
megjegyzi, hogy a női és lánymagazinok egyre több cikkükben
tanácsolják olvasóiknak, hogy képességeik változatossá tételével,
vagyis valaki másnak, általában egy férfinak szerzett örömmel húzzák
a lehető legtöbb hasznot a kulturális változásokból. A lányokat arra
biztatják, hogy ne önmaguk természetesen működő vagy éppen
formálódó kifejezéseként, hanem a partner figyelmének felkeltése,
majd megtartása eszközeként tekintsenek a szexualitásra, és így
tegyenek szert az elnyomó hatalmi struktúrában némi előnyre. Ha az
abuzív szex normalizálása találkozik a közösségi médiában a
figyelemért folyó harccal, az hátborzongató eredménnyel jár. 2020
nyarán nyilvánosságra került egy „TikTok-kihívás”, kamasz lányok
osztották meg „szeretkezés után a véraláfutásos, sebhelyes
végtagjaik képét, mert megpróbálták felülmúlni a Netflix 365 nap
című emberrablós pornóját”.14 Közben sok fiú azt tanulja a pornóból,
hogy az öröm a dominanciából, a szerető érzések kizárásából ered. A
gyengéd érzések elfojtása természetesen a férfi traumáinak a jele, és
egyedül a mások iránt érzett empátia csökkenéséhez vezethet –
különösen akkor, ha annak a másiknak van valamije, amire vágyunk:
a randierőszak és a beleegyezés nélkül zajló szexuális agresszió
minden esetben ebből a helyzetből fakad.

A patriarchális kultúrák súlyos terheket raknak a nőkre, e terhek

pedig megnyirbálják és korlátozzák a nők autentikus
önmegvalósításának lehetőségeit: mindez régóta egyértelmű – a nők
számára. 1792-ben a harminchárom éves Mary Wollstonecraft
meghökkentően radikális könyvet adott ki A Vindication of the Rights
of Woman (A nő jogainak védelmében) címen, amelyben azt írja, a
nőket „úgy formálták, hogy művi jellemet öltsenek magukra, még
mielőtt tulajdonságaik erőre kaphatnának”.15 Majdnem pontosan
kétszáz évvel később Andrea Dworkin, a tántoríthatatlanul radikális
feminista gondolkodó halálos pontossággal fogalmazta meg a
patriarchátus keretei között női testben töltött élet húsba vágó
lényegét: „Önmagunk elveszítése fizikai valóság, és nem csak vad
lelkizés; de ha fizikai valóság, akkor hátborzongató és szélsőséges: a
test integritásának, működő-és életképességének szó szerint értendő
pusztulása.”16 Nem vagyok biztos benne, hogy Dworkin ismerte az
állítását alátámasztó tudományos tényeket, de a „szó szerint
értendővel” telibe talált.
Hogy Dworkin kifejezésével éljek, önmagunk elveszítése elsősorban
a nők osztályrésze, mert a család gazdasági és fizikai szükségleteinek
ellátásában játszott szerepük mellett a családtagjaik érzelmi
igényeiről is a saját kárukra kell gondoskodniuk. A gondoskodás
kultúránkban elsősorban női feladat. A manapság használatos érzelmi
munka kifejezés pontosan jelzi e kívülről rájuk kényszerített,
nyomasztó felelősség munkavégzés-szerűségét. Elég sok érv szól
amellett, hogy ez a feladat még a házimunkához és a
gyerekneveléshez képest is végtelen.
A nők gyakran érzelmi ragasztóanyaggá – vagy ha úgy jobban
tetszik, kötőszövetté – válnak, mert ők tartják össze szűkebb és
tágabb családjukat vagy kis közösségüket. Nem véletlen, hogy a
férfiaknál jóval gyakrabban szenvednek a kötőszövet valóságos
betegségeitől, amelyek közt ott van a lupusz, a reumatoid artritisz, a
szkleroderma, a fibromyalgia, valamint ezek változatai. Vagyis ahogy
korábban már sok szó esett róla, számos más krónikus betegséghez
hasonlóan ezúttal sem a megbokrosodott egyéni fiziológia ad jelzést
magáról, hanem társadalmi folyamatok hatása jelentkezik.
Nem titok, hogy az ápolási munka gyengíti az immunrendszert. Aki
például Alzheimer-betegekről gondoskodik – elsöprő többségükben
nők –, annak számottevően legyengülnek az immunfunkciói,
rosszabbul gyógyulnak a sebei, gyakrabban küzd légzőszervi
betegségekkel, és nagyobb eséllyel válik depresszióssá, mint a hozzá
hasonló, de más foglalkozást választó kortársai.17 És a
gondoskodással járó stressz nem csak az immunfunkciókat gyengíti.
Vérvizsgálatokkal kimutatták, hogy az érzelmi problémákkal küzdő
gyerekek anyjának abnormális kortizolértékei és rosszabb
anyagcseréje van, valamint a zsír is egészségtelenül oszlik el a
testében.18 Ahogy a 4. fejezetben is említettem, a telomerjeik is
lerövidülnek, ami gyorsabb öregedéssel fenyeget.
A Covid–19-járvány csak megerősítette azt az igényt, hogy aki
másokról gondoskodik, az nyomja el önmagát, és tudomást se
vegyen a saját érzelmeiről. „Az anyák társadalmunk »lökhárítói«” –
állította a The New York Times egyik cikkének címe 2020
októberében. Egy férjezett nők körében végzett felmérés szerint a
gyereknevelés is jelentős stresszforrás, mert a nők magukban tartják
a frusztrációjukat. Az anyák nem kérik meg a házastársukat, hogy
segítsenek többet otthon, hanem „magukat hibáztatják a
konfliktusokért, és a saját felelősségüknek tekintik az elhárításukat.
Ennek részeként sokan felmondanak a munkahelyükön,
antidepresszánsokat kezdenek szedni, vagy elfojtják a Covid–19-cel
kapcsolatos félelmeiket.”19
„A sok pluszmunka jelentős hatást gyakorol a nők egészségére –
mondta ki Caroline Criado Perez a Láthatatlan nőkben, a szociális,
gazdasági, kulturális élet, oktatás és akár az egészségügy szinte
valamennyi részterületén tapasztalható, a férfiaknak kedvező rejtett
részrehajlásról szóló, díjnyertes könyvében. A férfiak és nők között
aránytalanul megoszló ház körüli munkákkal kapcsolatban egy
nagyon érdekes példát említ: „Már régóta tudjuk, hogy a nőknek
(különösen az 55 alatti nőknek) rosszabb a szívműtét utáni
prognózisuk, mint a férfiaknak. De csak egy 2016-os kanadai kutatás
tárta fel, hogy a különbségek mögött álló egyik faktort a nők
gondoskodási terhei jelentik. Észrevették, hogy a bypassszívműtéten
átesett nők általában rögtön a beavatkozás után visszatérnek
gondozói szerepkörükhöz, míg a férfiak nagyobb eséllyel részesülnek
maguk gondozásban.”20
Társadalmunk úgy erősíti meg a férfiakban azt az érzést, hogy
joguk van a nők gondoskodására, amit szinte lehetetlen pontosan
megfogalmazni. Arra gondolok, hogy a nők gépiesen anyáskodni
kezdenek férfi partnerük fölött, olyan érzelmi támogatást nyújtanak
neki, amely számos heteroszexuális kapcsolat láthatatlan habarcsa: e
mélyen tradicionális szokás pontosan jellemzi társadalmunk
genderviszonyainak rendíthetetlenségét, és azt, hogy mennyire nehéz
kilépni belőlük. Vannak férfiak, akik csak akkor veszik észre, milyen
gondoskodásban van részük, amikor nem kapják meg, például mert a
társukat más foglalja le, ilyenkor aztán rögtön megharagszanak vagy
megsértődnek. Ha gyerek születik egy családban, annak gyakran ez
lesz a következménye. Sok nő panaszkodott már nekem arra, hogy
elég megfáznia, a párja máris távolságtartóvá válik, és bünteti őt.
Családorvosi munkám során többször megfigyeltem, hogy a
gyereknek kevesebb anyai figyelem jut, ha a férj azt várja el a
társától, szentelje neki az anyáskodásra szánt energiáinak egy részét.
(Azt mondanom sem kell, hogy amikor az apa a párjával kialakított
kapcsolatban infantilis szerepet vesz fel, a gyerekeivel meglévő
harmonikus viszonya is sérül.) Az anya gyakran kedvetlenné válik, és
fizikai vagy mentális tünetek jelentkeznek, amelyek azt jelzik, hogy a
teste lázad a túlterhelés ellen, de ezzel csak további feszültségnek
teszi ki önmagát és azokat, akikről gondoskodik.
Beismerem, hogy amit „családorvosi munkám során többször
megfigyeltem”, az nálunk otthon is hasonlóan játszódott le, különösen
akkor, amikor még kicsik voltak a gyerekeink. És nem lennék őszinte,
ha azt mondanám, hogy mindezt már magunk mögött hagytuk.
Megkérdeztem erről Raet, e téma legnagyobb szakértőjét. „Olyan,
mintha én lennék felelős a benned lévő feszültségért, és nem
végeztem volna el a munkám – válaszolta. – Negatív szűrőn keresztül
nézel, mintha rajtam múlt volna valami. Úgyhogy engem is mardosni
kezd a kétség. Óvatosabban közelítek hozzád, kezdek úgy bánni
veled, mint a hímes tojással. Lehangolt, elidegenedett, magányos
leszek. Sértődött is vagyok, ami stresszt és frusztrációt vált ki
belőlem.” És következett a szakértő diagnózis: „Azt hiszem, a férfi
frusztrációjának egyik része anyaellenes harag, amely a nőre irányul
– vonta le Rae a következtetést. – A nő dolga, hogy óvja a férfi
boldogságát. A férfi nem választja szét a nőt a nőre irányuló
haragjától és a vele kapcsolatos frusztrációtól – a nő tárggyá válik
számára.”
Amikor dr. Julie Hollanddel beszélgettem erről, ő is megerősítette,
hogy a nők esetében aránytalanul gyakori szorongás és depresszió
jórészt abból származik, hogy elnyelik a férfiak dühét, miközben
viselik e düh enyhítésének kulturálisan rájuk kényszerített felelősségét
is. Ebben az értelemben mindkét nem nevében a nők veszik be az
antidepresszánsokat és az anxiolitikumokat (a szorongáscsökkentő
gyógyszereket). „A lányok rengeteg nyílt és bújtatott üzenetet kapnak
azzal kapcsolatban, hogy akkor fognak boldogulni, ha nem
ellenkeznek, békességre törekednek, és gondoskodnak róla, hogy
mindenki más elégedett legyen – mondta. – Tudja, látják az anyjukat.
Én tényleg láttam, hogy az anyám pont így működik az apámmal:
vacsorát készít, mosogat, mos. Kikészíti az újságot vacsora utánra…
Az ember magára vállalja mások fájdalmát. Emlékszem, amikor
randizni kezdtem a későbbi élettársammal, Jeremyvel, olyasmiket
mondtam neki, hogy »ha félsz, vagy ha megijeszt valami, én majd
kivezetlek a fényre«.” Ez nagyon ismerősen hangzott. Több mint fél
évszázaddal ezelőtt Rae pont ugyanezt a feladatot vagy talán úgy is
mondhatnám, terhet vállalta magára. „Amikor először találkoztunk –
idézi fel –, láttam benned a fényt, és láttam az árnyakat is. Meg
akartalak gyógyítani. Ki akartam űzni belőled a sötétséget.” Finoman
fogalmazva, nem éppen irigylésre méltó vállalás.
Kate Manne kortárs feminista filozófus, a Cornell Egyetem Filozófia
Tanszékének docense és számos izgalmas könyv szerzője a Down Girl
– The Logic of Misogyny (Engedelmes kislány – A nőgyűlölet logikája)
című munkájában megteremtett egy fogalmat, amely segíthet leírni a
nők kötelezettségeit és a velük szembeni elvárásokat: női kódolású
áruk és szolgáltatások – ezeket mindig a nők nyújtják. Köztük van a
„figyelem, érzelem, tisztelet, szimpátia, szex, gyerekek (értsd:
társadalmi, ház körüli, szülészeti és érzelmi szempontból)… búvóhely,
nevelés, biztonság, megnyugtatatás, vigasz”. Ezekkel állnak szembe a
férfikódolású előnyök és privilégiumok, amelyek mindig a férfinak
járnak. Például a „hatalom, presztízs… rang, elismerés, becsület…
hierarchikus helyzet, karrier, szerelem, odaadás és a státusz
megerősítése azzal, hogy egy jó státuszú nő hűségét élvezi stb.”.21
Nem nehéz megtippelni, hogy e két csoport közül melyik követel meg
és nemz (véletlen szóvicc) több önelfojtást, önfeláldozást és stresszt.
Arról se feledkezzenek meg, hogy Manne itt viszonylag privilegizált
helyzetben lévő nőkről beszél. Sokan mások nemcsak a társadalmi
nemükből következő feladatokkal, hanem a szegénység, a magányos
gyereknevelés és a faji megkülönböztetés terheivel is kénytelenek
megküzdeni. Láttuk már, mennyit árt az egészségnek, amikor a
különféle nehézségek összeadódnak.

Amikor patriarchátusról beszélek, nem egyes férfiak tudatos igényeire

vagy akár tudatos szándékaira gondolok, hanem egy hatalmi
rendszerre. Habár a patriarchátus ősi, a civilizáció hajnalával egyidős
jelenség, a kapitalizmus a saját igényeinek megfelelően átalakította:
ez valósul meg a gazdaságban, a politikában, az összes társadalmi
intézményben és az otthonainkban is. A férfiak is fizetnek érte, de
közben élvezik az őket a nők fölé emelő rendszer kétes előnyeit. Ha a
nőmet olyan tárggyá redukálom, amelynek célja az elégedettségem
fenntartása, milyen szerepet osztok magamra? Egy tehetetlen,
kiszolgáltatott gyerekét, akinek attól függ az érzelmi jólléte, hogy
anyuci hajlandó-e kielégíteni egyértelművé tett igényeit. Ez a felnőtt-
testbe bújtatott gyerek felvág, panaszkodik, duzzog és követelőzik.
Sosem jóllakott, sosem elégedett. A maga módján a pár mindkét
tagja kiszolgáltatott.
A férfiak is szenvednek, részesei a patriarchális körforgásnak,
egyszerre okok és okozatok. A sérülékenység tabuja különösen és
súlyosan károsítja a férfiakat meg a nőket is. Az indulat a férfiak
számára talán inkább megengedett, de a szomorúság, a fájdalom
vagy a „gyengeség” – amely nem más, mint hogy az ember elismeri a
saját határait – már nem. Sok harcedzett veteránnak kellett túllépnie
ezen a patriarchális szabályon, amikor szorongással, depresszióval,
öngyilkos késztetéssel és a poszttraumás stressz más
megnyilvánulásaival küzdött, hiszen ezektől a problémáktól csak
akkor szabadulhatott meg, ha nyíltan vállalta a sebezhetőségét. A
mérgező maszkulinitás a feminin rész elfojtásához hasonlóan halálos.
Sokféle módon lehet az áldozatául esni: az alkoholizmus, más
anyagok használata, a munkamánia és az öngyilkos hajlam{121} is
köztük van. Valamennyi olyan menekülés vagy védekezés, amit a
kiszolgáltatottság, a bánat és a félelem tesz szükségessé.
„Kultúránkban leválasztással nevelünk férfit a fiúkból – fogalmaz
Terry Real pszichoterapeuta. – Megtanítjuk, hogy leváljon az
érzéseiről, a sebezhetőségéről és a többi emberről, azután az egészet
elnevezzük autonómiának és függetlenségnek. Ez traumatikus seb,
ami rejtve marad, mert ezt várja el a kultúránk. Szinte
kimondhatatlan.” I Don’t Want to Talk About It – Overcoming the
Secret Legacy of Male Depression (Nem akarok beszélni róla –
Túllépés a férfidepresszió titkos örökségén) című könyvében a férfiak
gyengeségéről és érzékenységük megtagadásáról beszél. „Számomra
az érzékenységnek a traumához és az emberi minőség elleni
parancshoz van köze – mondta. – A [mérgező] maszkulinitásnak a
sebezhetetlenség a lényege. Minél sebezhetőbb valaki, annál
lányosabb. Minél sebezhetetlenebb, annál férfiasabb. Vagyis el kell
nyomni az emberi létezéssel együtt járó gyengeséget, az egyszerű
emberi kiszolgáltatottságot. A férfiak megpróbálnak egy olyan
szabvány szerint élni, amely nem emberi, és folyamatosan gyötri őket
az érzés, hogy sosem lesznek képesek felnőni hozzá.” Erről azok a
tűzoltók jutottak eszembe, akik tamponokat dobáltak Liz ágyába, és a
túlérzékenységével akarták megszégyeníteni a kolléganőjüket,
miközben a saját érzékenységük miatt szégyenkeztek.
„Azok, akiket én kezelek, mind nagyon sikeresek a saját
területükön, sokat elértek a világban, a személyes életük viszont igazi
rémálom” – mondta Real. A férfidominancia mindkét irányban sokba
kerül, és minden jel szerint kevesebb haszonnal jár, mint kárral.
 24. fejezet

Ami nekik fáj, nekünk is fáj

Politika és trauma

Bennfentes politikai körökben szinte mindegyik

politikust nehezen kezelhető vagy akár sérült
embernek tekintenek, akit azért kell mégis
elviselni, mert megválasztották.
Michael Wolff:
Landslide – The
Final Days of the
Trump Presidency
(Földcsuszamlás –
Trump
elnökségének
utolsó napjai)

Közös utazásunkat egyéni és sejtszinten kezdtük, és most

megérkeztünk a biopszichoszociális hagyma legkülső rétegéhez: a
politikához. Nem kizárt, hogy azt kérdezik maguktól: mi köze ennek
könyvünk főtémáihoz – a betegséghez, egészséghez és traumához?
Mit számít ez? Ahogy mondani szokták: minek ebbe belekeveredni?
Bárhol áll is az ember a politikai spektrumon, hamar rájön, hogy
manapság a politika és a körülötte működő médiakultúra mérgezőbb,
mint valaha. Igaz, az aktuális közéleti események a falusi
botrányoktól a világ nagy dolgaiig mindig a beszélgetések alapelemei
voltak, de mára olyan robbanásveszélyessé váltak, hogy gyakran úgy
tűnhet, képtelenség szót értenünk egymással. Nem véletlen, hogy
egyre többen – egy felmérés szerint az amerikaiak hatvan százaléka –
félve tekint a közös családi ünnepek elé.1 A Nebraska–Lincoln
Egyetemen dolgozó szerzők szerint „igen sok amerikai érzi úgy, hogy
ha figyelni kezd a politikára, az a testi egészségének rovására megy,
és még többen jelezték, hogy a politika érzelmi terhet jelent
számukra, és barátságok mentek tönkre miatta”.2 Talán nem is
tudják, mennyire igazuk van. Dr. Elissa Epel telomerkutató (lásd 4.
fejezet) Megviseli a politika? Lehet, hogy a teste is gyorsabban
öregszik miatta című cikkében azt állítja, hogy a politikának felróható
allosztatikus kopás az egészséget fenntartó
3
kromoszómaszerkezeteket is lerövidíti. Egy Washington környéki
pszichológus még nevet is adott ennek a kórnak: „vezércikkstressz-
szindróma”.4
A politikai élet toxicitása nem okozna ekkora gondot, ha legalább
egy pillanatra békén hagyna minket. De a telefonunk kézi
stresszgéppé vált: legyenek banálisak vagy húsba vágók,
folyamatosan friss hírek miatt zizeg, megállás nélkül konfliktusokról és
bizonytalanságról tudósít – többnyire csupa olyasmiről, amit úgysem
tudunk befolyásolni. A közösségi média hírfolyama olyan bőséges,
hogy alig megy le a torkunkon, sőt, még annál is bőségesebb. Nincs
megállás.
Nem mintha nem volna megoldás: valószínűleg mindannyian át
tudnánk úgy állítani például a hírfogyasztási szokásainkat, hogy
eredményesebben szűrjük ki a gyűlölködést, a kicsinyességet, a
szorongást, a pusztulást. Figyelhetnénk jobban másokra,
fordulhatnánk több empátiával azok felé, akikkel nem értünk egyet.
Alkalmazhatnánk szigorú mindfulnessrendet: a hírek átpörgetése előtt
és után minden alkalommal, kivétel nélkül öt perc mélylégzést.
Mindez igen hasznos volna. De csupán félmegoldást jelentene.
Szerintem van valami, ami a sokat kárhoztatott, a szemünk előtt
növekvő elvakultságon, polarizáción és radikalizáción túl és alatt
történik.
Minél hosszabban vizsgálom azokat, akik benépesítik a politika
terepét – a csúcson lévőket, és lent, legalul saját magunkat (meg a
kiváltságosabbakat valahol a kettő között) –, annál tisztábban látom,
hogy a sérültek megválasztják a sérülteket, a traumatizáltak pedig a
többi traumatizált élére állnak, és tevékenységükkel kérlelhetetlenül
tartósítják a traumatizáló társadalmi körülményeket. A sok pózolás,
okoskodás és politizálás alatt mindig láthatatlan érzelmi áramlatok
húzódnak. Ezt természetesen nem tudom bebizonyítani. A
szociálpszichológia nem kínál olyan egyértelmű tényeket, mint a
természettudomány. Csupán annyit tehetek, hogy felhívom mások
figyelmét, előadom a meglátásaimat, példákat sorolok, ahol lehet,
kutatásokat végzek, azután bízom benne, hogy mindenki maga
folytatja a nyomozómunkát. Úgy gondolom, hogy rendkívül fontos
kérdésről van szó – és nem csak azért, mert a trauma érzelmek
könnyen lángra lobbanó üzemanyagát pumpálja a családi
ebédlőasztalok körül már amúgy is indulattól szikrázó vitákra.
Kezdjük azzal, hogy a politikai kultúra az egyik lehetséges terep,
ahol a mérgező mítoszok hétköznapi igazsággá – normálissá –
válnak. A politikai élet elválaszthatatlan a társadalmi karaktertől,
amelyről már beszéltünk: az elvárt jellemvonások azon készletéről
van szó, amely lehetővé teszi az embereknek, hogy egy adott
rendszeren belül könnyen működjenek, még akkor is, ha e
jellemvonásokba szó szerint bele lehet betegedni. Ugyanez igaz
azokra is, akik a kormánykereket tartják. Egy olyan társadalom, mint
amilyen a miénk, a vezetőitől is megkövetel bizonyos hajlamokat és
nézeteket – összefoglalva nevezzük őket politikai karakternek –,
amelyek nélkül, ismerve a munkaköri leírásukat, nem arathatnak
sikert. Azok a tulajdonságok, amelyek elsősorban alkalmassá tesznek
rá valakit, hogy magától értetődő módon kormányozza a társadalmi-
gazdasági rendszert a traumatizálódás felé, egyúttal érzéketlenné is
fogják tenni az érzelmi élet fontos szempontjaira, vagy teljesen
megfosztják az együttérzés képességétől. A folyamat mindig kora
gyerekkorban, az énképpel kezdődik. Lehetnek kivételek, de én nem
találkoztam sokkal, különösen nem a hatalom legfelső köreiben.
Amikor a trauma a politika színpadán mutatkozik meg, az súlyos
terhet ró mindenkire és a bolygónkra. Elvégre a politikusok
politizálnak, és a politika hozza létre vagy stabilizálja azokat a
kulturális körülményeket, amelyekről tudjuk, hogy károsítják az
egészségünket. Hogy mennyire veszünk tudomást a politikusok vagy
közemberek által a politikai diskurzusba emelt traumákról, vagy
mennyire vagyunk rá vakok, az megjelenik a világban, amelyben így
is, úgy is élnünk kell. A betegség az individuális test eszköze arra,
hogy figyelmeztessen, valamit másképpen teszünk, mint ahogy a
természetünk kívánná; az olyan társadalmi bajok, mint például az
addikció, vagy az olyan globális katasztrófák, mint a klímaváltozás,
azt jelzik, hogy a teljes társadalomban csúszott félre valami. De ezt
jelzi a politikát általában körülvevő beletörődés és cinizmus, a néha
már nevetséges mértékben elharapózó gyanakvás meg az az indulat
is, amely mindenfajta közéleti diskurzusba beleivódik, legyen szó
választásokról, abortuszról vagy járványkezelésről.
A kitalációkra hivatkozó vakcinapánik például nem azonos az
egészséges kételkedéssel. De a vakcina vagy a karantén hatásosságát
megkérdőjelezőkkel szemben gyakorolt gőgös álszentség sem
egyenlő a felelősségteljes állampolgári hozzáállással. Traumatizált
emberekkel folytatott munkám során azt figyeltem meg, hogy nem
csak az számít, amit az emberek gondolnak, az az érzelmi empátia is
sokat elmond a belső lelki életükről, amellyel beszélnek és
cselekszenek – az, hogy kik ők, és milyen módon léteznek. Ha anélkül
értelmezzük, amit mondanak vagy gondolnak, hogy figyelembe
vennénk a bennük dolgozó energiákat, akkor pont a lényeg mellett
megyünk el. Ugyanez a szociopolitikai szférára is igaz: ha meg
szeretnénk érteni, hogy egyes emberek és csoportok miért abban
hisznek, amiben, és miért úgy viselkednek, ahogy – márpedig, ha
tudni akarjuk, mi következhet mindebből, fontos megértenünk őket –,
akkor késznek kell rá lennünk, hogy az extrém érzelmi reakciókon túl
a trauma sebhelyeit is észrevegyük. Nagyon megnehezíti ezt a
kihívást, ha ragaszkodunk ahhoz a nézőponthoz, hogy csak nekünk
lehet igazunk, őket pedig csak hibáztatni kell – egy okkal több, hogy
ne hátráljunk el a feladat elől.
Mindez nem csak elmélet. A traumatikus gyerekkori élmények
közvetlen összefüggésben állnak a felnőttkori politikai orientációval.
Michael Milburn, a Massachusettsi Egyetem emeritus
pszichológiaprofesszora fedezte fel, hogy minél szigorúbbak voltak
valakivel kisgyerek korában a szülei, annál nagyobb valószínűséggel
fog autoriter és agresszív közéleti folyamatokat vagy jelenségeket
támogatni, például kiáll a háború, a szigorú büntetőjogszabályok és a
halálbüntetés mellett. „A gyerekkorban elszenvedett testi fenyítést a
diszfunkcionális családi környezet jelének tekintettük – mondta a
professzor. – Akiket sokat vertek gyerekkorukban, azok inkább
támogatták a halálbüntetést, ellenezték az abortuszt, és pártolták
katonai erő alkalmazását; ez elsősorban a férfiakra igaz, különösen
abban az esetben, ha soha nem jártak pszichoterápiára.” Az utolsó
megállapítás különösen felkeltette az érdeklődésemet. „A
pszichoterápia – magyarázta Milburn – az önvizsgálat, az önreflexió
lehetőségét szólítja meg.”
Politika és trauma összefüggése nem új gondolat. Alice Miller, a
neves, lengyel származású svájci pszichoterapeuta már évtizedekkel
ezelőtt kimutatta, hogy miképpen készítették elő a Németországban
sokáig divatos szigorú gyereknevelési szokások a nácizmus autoriter
alapmintáinak kialakulását. A német náci vezetők, de főleg az olyan
szörnyű pszichopaták, mint Adolf Hitler és Hermann Göring, sokat
szenvedtek és tűrtek gyerekkorukban, és ő meggyőzően érvelt
amellett, hogy ez döntően befolyásolta a lelki-érzelmi életüket, ebből
következően pedig a politikai céljaik kialakulását. „Senkit sem
találtam a Harmadik Birodalom vezetői között – írta For Your Own
Good – Hidden Cruelty in Child-Rearing and the Roots of Violence (A
saját érdekedben – Rejtett kegyetlenség a gyerekkorban, és az
erőszak gyökerei) című könyvében –, akit nem szigorúan, hidegen
neveltek volna.”5 A szigorú és hideg más megfogalmazásban a
traumatizáló: elvégre Miller nem olyan otthonokra gondolt, ahol
kedves szülők szigorúan megszabják, hánykor kell villanyt oltani,
hanem olyan környezetre, amely bevési a gyerekbe, hogy félelemmel
nézzen a világra, és elvárja tőle, hogy érzéketlenül tekintsen a
szenvedésre – a sajátjára is.
Vezetőink tudatküszöb alatt maradó, az emberi természetre, a
világra és benne a saját pozíciójukra vonatkozó elképzelései, valamint
a tetteiket formáló tudattalan impulzusok komolyan befolyásolják a
politikai nézeteiket – vagyis a mi életünket és környezetünket. Nem
ők akarták a nehéz gyerekkort, amely meghatározza, hogyan
tekintsenek a világra, és nem irányítják azokat az érzéseiket, amelyek
előírják számukra, hogy évtizedekkel később mit érezzenek az
univerzummal, valamint embertársaikkal kapcsolatban, és mihez
kezdjenek velük. És mégis, ahogy Sue Gerhardt brit pszichoterapeuta
rámutatott, „ritkán kezeljük közéleti szereplőink mélyben meghúzódó
pszichológiai és érzelmi folyamatait vagy a kultúránkat egyetlen,
teljes entitásként”.6
Vizsgáljunk meg röviden két, politikai ellenfelekből álló párost – az
elsőt Kanadában, a másodikat az Egyesült Államokban –: mind a
négyen milliókat győztek meg arról, hogy óriási hatalmat bízzanak
rájuk. Mindannyiukat olyan tulajdonságok teszik vonzóvá és
szörnyűvé – attól függ, ki nézi őket –, amelyek kora gyerekkori
traumáik öntőformájában születtek.
A saját országomban az egykori miniszterelnököt, Stephen Harpert
nagyon sok konzervatív szavazó tisztelte érzelemmentes nézeteiért, a
bűnözőkkel szembeni szigoráért, a klímatudomány háttérbe
szorításáért, valamint azért a nézetéért, hogy az addikció bűnös
döntés – miközben haladó polgártársaik pont ezek miatt becsmérelték
őt. Harper úgy emlékezett, hogy idillikus volt a gyerekkora, habár
szigorú apja minden semmiségért leszidta, a nagyapja pedig évekkel
korábban titokzatos körülmények között eltűnt, és sosem találták
meg. Nagyon egyet tudok érteni Jim Coyle-nak, a Toronto Star
újságírójának megjegyzésével, mely szerint bárhogyan látja is utólag
Harper, „nem nehéz elképzelni, mennyire nyomasztó lehetett egy
ilyen apafigura mellett felnőni”.7 Életrajzírója szerint egykori
miniszterelnökünk „autokratikus, titkolózó és kegyetlen”, korábbi
vezérkari főnöke szerint pedig „gyanakvó, titkolózó, bosszúvágyó,
akire jelentéktelen semmiségek miatt hirtelen őrült dührohamok
törnek rá”. Egy kanadai újságíró egyszer Stephen Harper „élettelen,
szociopata szeméről” írt, egy kollégája pedig „dermesztő és
kifürkészhetetlen” emberként jellemezte. Egy gyerek sem születik
élettelen szemmel: ha valaki így néz ki, akkor az azt jelzi, hogy
nagyon megrémült, mert olyasmit kellett látnia, ami elborzasztotta
fiatal lelkét.
Harpert egy egészen más kisugárzású, végtelenül rokonszenves
ember követte az ottawai parlamentben. Justin Trudeau-t mindenki a
meleg hangjáról, az elfogadást előtérbe helyező elképzeléseiről
ismeri. Több sajtótájékoztatón is eleredtek a könnyei, például akkor,
amikor Kanada egyik nagy rockzenésze 2017-ben agytumor áldozata
lett.8 Nincs abban semmi rossz, ha egy politikus megmutatja,
mennyire sebezhető – bárcsak természetesebb volna az ilyesmi! –, de
ahogy sokan mondták, van Trudeau rokonszenves személyiségében
valami hiteltelen, szinte kenetteljes. Nemrégiben buzgó
bocsánatkérésre kényszerült, mert a bennszülött népeink
meghurcolásáról megemlékező első ünnepnapon, bár régebben
szörnyű bűnbánatot mutatott az ügyben, családi kirándulásra indult.
{122}
Az ilyen erkölcsi és érzelmi tompultság traumatizált gyerekkort
jelez. Justin olyan családban nőtt fel, amelyben az apa – Pierre, a 60-
as, 70-es évek kimagasló képességű, de hirtelen haragú
miniszterelnöke – kizárólag a munkájával, társadalmi állásával és
férfiasságával foglalkozott. Justint kiskorában a női bájak iránt
igencsak fogékony apánál harminc évvel fiatalabb anyja nevelte. Az
anya sokat veszekedett a férjével, és gyakori rosszkedvét bipoláris
rendellenesség fokozta. Néha mániás jókedve támadt, és zavarba ejtő
erotikus kalandokba keveredett, többek között Mick Jaggerrel.
Jelenlegi miniszterelnökünk úgy emlékszik vissza erre az időszakra,
hogy „majd meghaltam… hogy kis varázslatot kuruzsoljak bele
minden pillanatba, amelyet együtt töltött a család”.9 Bevallom, csak
ötletekkel dobálózom – sem Trudeau, sem más politikus nem kért fel
tanácsadójának –, de azt a feltételezést sem tartom túlzásnak, hogy
nehéz gyerekkora miatt vált az émelyítő édeskésség és a felszínes
hízelkedés mesterévé.
Azt szokták mondani, hogy – célközönsége, elvei vagy
személyisége alapján – nem is különbözhetne jobban két ember
egymástól, mint 2016 amerikai elnökjelöltjei, Donald J. Trump és
Hillary Clinton. A különbséget könnyű észrevenni, a hasonlóságok
finomabbak, de tanulságosak. Mindkettejük támogatóit meglepheti,
ha elolvassák a Scientific Americanben 2016-ban megjelent elemzést
arról, hogy a pszichopátia megállapításához szükséges tulajdonságok
közül hányat találnak meg vezető politikusokban. Az egyik ilyen a
„hidegszívűség” – ennek a mérése során Trump és akkori ellenfele is
a lista felső ötödébe került.10
Donald Trump rajzfilmfigura-személyisége, a káosz, amelybe az
Egyesült Államok politikai rendszerét taszította, és a vezetését kísérő
kulturális viharok könnyen feledtetik, hogy milyen szomorú, rengeteg
sebet hordozó ember is az exelnök valójában. Egy őt átlagosnál
sokkal jobban ismerő nőre, pszichológus unokahúgára, Mary Trumpra
volt szükség ahhoz, hogy keresztüllássunk a káoszon, és az anyag
sötét lényegéig hatoljunk. Mary 2020-as leleplező életrajza, a Túl sok
és sosem elég – Avagy hogyan teremtette meg a családom a világ
legveszélyesebb emberét segítségével érthettük meg, hogy a kis
Donaldnak számos oka volt rá, hogy ne akarjon tudni a valóságról,
hogy önimádó, narcisztikus, mindig harcra kész és totálisan
opportunista ember váljon belőle. „Igazából semmi sem szól az ellen,
hogy szociopatának nevezzem – mondta a könyv szerzője Donald
apjáról, Fredről, a pater familiasról. – Nem voltak valódi emberi
érzései, és a gyerekeit, ha nem is egyformán, de mind megvetette.”
Mary apját, Fred Jr-t., Donald bátyját alkoholistává tették a
gyerekkori traumák, és egészen fiatalon, mindössze negyvenegy
évesen korában meg is halt. Azt az egész világ látta, hogy Donaldból
mi lett. Igazából Mary Trump leleplezése nélkül is észrevehettük volna
az elnök utcai zugárushoz illő személyisége mögött megbúvó
szenvedést, de a lelki sérülésekre vak világunkban mégis szükség volt
rá. „Ő a traumatizált gyerekkor élő szobra” – mondta nekem Bessel
van der Kolk pszichiáter.
Tony Schwartz újságíró egészen közel került a későbbi elnökhöz,
amikor alkalmazott társszerzőként működött közre nagy sikerű, Az
üzletkötés művészete című kötetének megírásában. „Számára a
hazugság természetes – nyilatkozta Schwartz évekkel később a New
Yorkerben. – Még sosem találkoztam senkivel, aki az adott
pillanatban ennyire meg tudta volna győzni magát arról, hogy amit
éppen mond, az igaz, vagy nagyjából igaz, vagy legalább igaznak
kellene lennie.”11 A hazugság senkinek sem természetes: nincs olyan
ember, akit az alaptulajdonságai arra kényszerítenének, hogy ne
mondjon igazat. Sok ember ködösít zseniálisan, de ez egyiküknél sem
születési rendellenesség. Friedrich Nietzsche írta valahol, hogy az
emberek akkor hazudják ki magukat a valóságból, ha a valóság
fájdalmat okoz nekik, és Donald Trump gyerekkorára ez különösen
igaz. Az önkéntelen vagy tudatos hazudozás először elszigetelte az
alig elviselhető elutasítástól, később pedig segített neki a politikai
hatalom megszerzésében.
Hillary Clintont máig sokan tisztelik és visszavárják, mert úgy
gondolják, hogy sosem adja fel, és igazából ő nyerte meg a 2016-os
választást. Trumphoz képest valóban a tartás, elegancia, empátia,
kemény munka és józan ész mintaképe lehetne. Azt a kérdést viszont
szinte soha nem teszik fel, hogy miből ered ez a mérhetetlen
becsvágy és makacsság, és mi az ára. Valóban ünnepelnünk kellene,
vagy a maga módján ez is egészségtelen magatartás, még ha nem is
ugyanolyan mértékben, mint Trump hisztérikus hetvenkedése? Clinton
kampánya szentként ábrázolta a jelöltet, és a háttérbe szorította az
effajta kérdéseket, de én mindig hihetetlennek találtam a róla rajzolt
képet. Egy pillanat különösen az emlékezetembe vésődött, mert
megmutatja, hogy milyen könnyen elfogadjuk, és csodálni kezdjük
vezetőink ellenállhatatlan személyiségét.
Jelölése estéjén egy Hillary életét és eredményeit ünneplő videót
vetítettek a nemzetközi közönségnek; az összeállításnak Morgan
Freeman volt a narrátora. A jelölt idézte azt az életre szóló leckét,
amelyet szigorú, sokat követelő apja tanított neki gyerekkorában: „Ne
nyafogj, ne panaszkodj, tedd, amit tenned kell, és tedd legjobb
képességeid szerint.” Nagyon úgy tűnik, hogy megpróbálta jó színben
feltüntetni az apját. Az életrajzok szerint a férfi inkább szeszélyes volt
és kegyetlen. „Maró gúnnyal beszélt a feleségével meg egyetlen
lányával, és úgy tartott rendet három gyereke között, hogy időről
időre – néha durván – elfenekelte őket.”12 A videófelvételen a korábbi
külügyminiszter mást is elmesélt magáról: „Anyám azt akarta, hogy
mindent kibírjak, azt akarta, hogy bátor legyek.” Ezután felidézte az
egyik első leckét, amelyet a kitartás fontosságáról kapott. „Négyéves
voltam, és sok gyerek lakott a környékünkön. Amikor kimentem
közéjük, a többiek mindig csúfolni kezdtek a hajamba kötött masni
miatt. Először találkoztam ilyenfajta gonoszkodással, és halálra
rémültem tőle. Egyik nap hazaszaladtam, de anyám azt mondta:
»Nálunk nincs helyük a gyáváknak. Tessék kimenni játszani, találd ki,
hogy mit kezdesz azzal, amit a többiek csinálnak veled.«” Így nem
kitartásra lehet nevelni egy gyereket, hanem elfojtásra. Ebben a
helyzetben egy kisgyerek számára ez annyit jelent, hogy „minálunk a
sebezhetőség szégyen, félni pedig tilos. Ne érezz fájdalmat, vagy ne
mutasd ki, tartsd magadban az érzéseidet, magadra vagy utalva. Itt
ne számíts együttérzésre.” De a hallgatóságból senki sem érezte úgy,
hogy nem volna szabad így elbánni egy kislány érzékenységével. A
tudósítóknak még csak fel sem tűnt, hogy a gyereknevelés pozitív
példájának szánt, gondosan kiválasztott anekdota igazából a trauma
nyilvános ünneplése. Egyetlen megfigyelő sem gondolta úgy, hogy a
szülei karjában biztonságot kereső kislány nem gyáva. Hanem egy
átlagos négyéves.
Akárhogy is, a tanács, amely szerint minden fájdalmon
határozottan keresztül kell vágni, megtette a hatását. Több mint hat
évtizeddel később Clinton betegen, dehidratáltan, tüdőgyulladással is
folytatta a kampányát, és mindenki elől eltitkolta a „gyengeségét”,
míg azután össze nem esett az utcán. „Nagyszerűen érzem magam –
biztosította nem túl meggyőzően még aznap a közönséget. –
Gyönyörű napunk van New Yorkban.” Semmi kétség, ugyanez az
érzéseket elfojtó reflex kényszerítette arra, hogy elviselje férjének
kalandjait, amelyeket Joan Didion, a néhai író „a vidéki kamaszoknál
megszokott szexuális ragadozó hajlamként” jellemzett. Hillary a
traumatizált ember közhelyesen ismerős szokása szerint saját magát
hibáztatta férje hűtlenségéért. Billnek komoly stresszt kellett
elviselnie, mondta egy barátjának, és ezzel elfogadta a patriarchátus
kultúrájában a nők számára kijelölt helyet. „Hillary úgy gondolja, nem
volt elég tehetséges, nem volt elég érzékeny, túlságosan lefoglalták a
saját bajai és küzdelmei, ezért nem vette észre, hogy milyen nehéz
éppen a férjének” – foglalta össze egy bizalmas ismerőse a barátnője
álláspontját.13
Az internalizált empátiahiány a választási kampányban is
megmutatkozott: Hillary óvatlanul – de éppen ezért árulkodóan –
Trump követőtáborának a felét szánalmas bandának nevezte, és ezzel
az amerikai nép egy jelentős rétegével tudatta, amit ők úgyis
ösztönösen éreztek: a városi elit sok tagja gőgösen lenézi őket, és
semmibe veszi gazdasági, politikai és erkölcsi sérelmeiket. A
szánalmas banda novemberben súlyos politikai meglepetést okozva
visszavágott.
 „Hillary Clinton és Donald Trump – írta 2016-ban az éles szemű
konzervatív újságíró, David Brooks – kialakította a maga bizalmatlan,
merev, örökké harcra kész, zéró összegű ideológiáját: mindketten úgy
gondolják, hogy ebben a világban csak ádáz küzdelem árán lehet
sikert aratni, és mivel mindenki önző, a gyengeség veszélyes.”14 Ez a
fajta veszélyérzet, teszem hozzá, mindkettejük esetében jóval azelőtt
alakult ki, hogy politikai pályára léptek. Bár a támogatóik biztosan
halálra rémülnének attól a gondolattól, hogy van köztük valami
hasonlóság, Trump és Clinton a gyerekkori szenvedésben formálódott,
összeillő párost alkotott.
Ha az ember különféle történelmi korokból és a világ
legkülönbözőbb országaiból származó fontos vezetők életrajzát
olvasgatja, észreveheti, hogy a maguk módján valamennyiüknek
érzelemhiányos gyerekkoruk volt, és éppen azokra a tulajdonságokra
támaszkodva jutottak túl a nehézségeken, amelyek később,
függetlenül attól, hogy milyen gonoszságokat követtek el, a
történelemkönyvek lapjain szereplő példaképpé, nagy változások
előidézőjévé tették őket. Mindegyik esetben sokan máig csodálattal
tekintenek ezekre a tulajdonságokra, és követésre méltónak tartják
őket. Ennél normálisabb már nem is lehetne a normális.
És itt jövünk mi a képbe. A politikai kultúra a profitéhes
médiagépezet támogatásával és megerősítésével a biztonság, az
egyértelműség vagy akár a hatalom iránti mélységes vágyra építve
nagy erővel és precizitással veszi célba a bennünk élő sérült
gyermeket.
Igazából a politika jó része sokkal logikusabbá válik, ha látjuk,
ahogy az emberek, méghozzá sok millió egyszerre, tudattalanul a
vezetőjük felé fordulnak, hogy valaki végre beteljesítse a saját,
kielégítetlen gyerekkori vágyaikat. George Lakoff kognitív kutató
megfogalmazása szerint „valamennyien egy főként tudattalan
metafora alapján gondolkodunk: családnak látjuk a nemzetet”.15
Megkérdeztem Daniel Siegelt, hogy miért követnek az emberek egy
Donald Trumphoz hasonló, rosszindulatot sugárzó, autoriter vezetőt.
„A választópolgárok talán izgatottan fogadják, ha valaki mindenki
szeme láttára agresszívan vagy magabiztosan lép fel, ami az
impotencia ellentéte” – mondta a pszichiáter és elmekutató, és azt is
hozzátette, hogy az ilyen jellemvonások azokat is megerősítik, akikből
hiányzik az igazi erő érzése. Olyan ez, mint amikor egy gyerek a
szüleivel szeretne lenni, mert ők megvédik. A társaságukban azt érzi,
hogy „biztonságban leszek, és minden rendben lesz”. Amit Dan leír,
azt testérzeti emlékezetnek is nevezhetjük. Ez a gyerekkorból maradt,
kitörölhetetlen és általában felderítetlen bevésődés, a testelmében
elraktározott vágy, amelyet a jelenkori bizonytalanság életre kelt, és a
politika területére projektál.
Amikor a liberális oldal vezetőit mint kedves, támogató,
gondoskodó és befogadó természetűt idealizálják, az is a figyelmes
szülői gondoskodás utáni, rossz irányba forduló vágyakozás egyik
formája. Egy közismert, a demokratákat támogató híresség, a Randy
Rainbow néven dolgozó parodista az alelnökjelölt személye
bejelentésének éjszakáján kitweetelte a mosolygó Joe Biden és
Kamala Harris fotóját, és a következőket írta alá: „Jó éjt, anyuka,
apuka. Reggel tali!”16 Azok, akik félig-meddig viccesen, de
hajlamosak erre a fajta gyerekes idealizációra, arra is hajlamosak,
hogy ne vegyenek tudomást az elképzeléseikhez nem illeszkedő
ellenbizonyítékokról.

A politika szomszédja – amellyel egyre jobban átfedik egymást – a

szórakoztatás, a profi sport, a divat és a szenvedélyek hatalmas
területe, vagyis a populáris kultúra. A popkultúra egyik feladata
igazából az, hogy elterelje az emberek figyelmét a valóban fontos
dolgokról. Képzeljék csak el, ha mindazt az energiát, amellyel most a
celebek magánéletét vagy sportesemények apró részleteit elemezzük,
arra fordítanánk, hogy mozgósítsuk a népet, és megoldjuk korunk
égető, nagy problémáit!
Amikor hazája legmagasabb állami hivatalába választják egy
korábbi tévés valóságshow műsorvezetőjét, az csupán egy példa a
két területet elválasztó határ fokozatos megszűnésére. Amikor
Kanada jelenlegi miniszterelnökét megismerte a világ, az volt az egyik
legtöbbet elhangzó dicséret vele kapcsolatban, hogy „olyan jó képű,
mint egy filmsztár”. Harminc évvel ezelőtt, első kampányának
kezdetén Bill Clinton azzal írta bele magát hazája közös tudatába,
hogy szaxofonozott egy kicsit a The Arsenio Hall Show-ban. Barack
Obama exelnök mostanában késő esti talk show-kban szervilis
műsorvezetőkkel cseveg,17 kivéve persze, amikor inkább a
hírességekkel telipakolt bulikon vesz részt a Martha’s Vineyardon. A
hírek szórakoztatássá váltak, és fordítva.
Az ember joggal gyászolja a felszínes mókázássá lefokozott politikai
életet. De kevesebb szó esik arról, ahogy a popkultúra a közélet
passzív, nézőszerű résztvevőjévé nevel minket. A hősök istenítése és
az érzelmi projekció jórészt traumákból lepárolt szupererős
üzemanyaggal mozgatja a modern szórakoztatóipart. Gondolják csak
végig, mennyire nem meglepőek és mennyire velejükig normálisak a
következő jelenségek: egy ragyogó, gyakran szakmája csúcsán álló
fiatal csillag függőség, mentális problémák vagy az öncsonkítás
valamilyen formája miatt a margóra sodródik; egy népszerű
milliomosról vagy sztárról kiderül, hogy régóta szexuális ragadozóként
működik; egy sportoló vagy színész nyilvánosságra hozza, hogy
pályája során végig, vagy már korábban is szexuális bántalmazás
áldozata volt; egy korábbi, tökéletesen ártatlan gyereksztár
tárgyiasított szexszimbólummá válik, és a történetének gyakran nincs
boldog vége.
Még az a legjobb eset, amikor a popkultúra gépezete kijózanító
közjátékként kezeli ezeket az eseteket: ünnepélyes csendben, röviden
fejet hajtunk, megemlékezünk az elbukottakról, azután tovább
bámuljuk őket, pletykálunk és fogyasztunk. És mit fogyasztunk
igazából? Néha művészetet; sokkal többször ártalmatlan szórakozást.
De élvezzük a szórakozásként tálalt emberi szenvedést is, amellyel a
saját problémáinkat tompítjuk vagy igazoljuk. Tisztelettel figyeljük a
hírességeket, akik elrejtik előlünk patologikus fájdalmukat, azután
amikor baj történik, meglepetést mutatunk.
Sok celeb viszont éppen azért küzd meg a hírnévért, mert a
rajongói szeretetének segítségével valamennyire be tudja tölteni azt
az űrt, amelyet otthoni el nem fogadása hagyott maga után. Az olyan
legendás alakok, mint Marilyn Monroe, Elvis Presley, Kurt Cobain és
Amy Winehouse, éltanulók abban a szomorú osztályban, amelynek
tagjait a gyerekkori megpróbáltatások és a reflektorfény találkozása
pusztította el. Mind a négyüket az a karizma repítette a
szupersztárságig, amely a különleges tehetség és a traumával
átitatott kétségbeesés keverékéből született. Istenítették és
kizsákmányolták a képességeiket, de a régi sebhelyek akkor sem
érdekeltek senkit, amikor viselőik a színpadon mutogatták őket.
Sokan mások hosszú, sikeres pályát futottak be, és közben titokban
szenvedtek: közéjük tartozott Aretha Franklin is, akinek a nővére,
Erma egyszer azt mondta: „Aretha olyan nő, aki nem szereti
kimutatni, milyen rettentően kínlódik.” Valójában természetesen
kimutatta mindazoknak, akiknek volt szemük hozzá, hogy
észrevegyék. A himnikusan öntudatos Respect (Tisztelet) című szám
világhírű előadóját gyerekkorában, egészen finoman szólva, nem
tisztelte senki, és felnőtt kapcsolatai során is bőven volt része
abúzusban. Az, hogy érzelmileg levált a világról, fájdalmasan
nyilvánvalóvá válik az Amazing Grace – A szeretet hangján című,
1972-ben egy Los Angeles-i templomban forgatott koncert-
dokumentumfilmben. A harmincéves Aretha hátborzongató
magabiztossággal és mély érzéssel előadott zenéjébe beleremegnek a
falak, a közönsége egy emberként lelkesedik érte. Az öntudatos álarc
csak akkor csúszik félre, amikor lelkész apja lép a szószékre, hogy a
lánya tehetségét dicsérje. Az érzelmileg kegyetlen patriarcha
társaságában Aretha megmerevedik, arcán a jól begyakorolt tisztelet
és az akaratlan távolságtartás furcsa keveréke tükröződik, mintha
nem volna teljesen a testében – pedig csupán néhány perccel
korábban e test segítette a csoda megszületését: olyan volt, mintha
isten szava és a vágyakozás édes keserűsége szólna belőle. Ez a
nagyszerű művész a személyes életében elérhetetlennek bizonyuló
erőt és lendületet idézte meg a zenéjével. Az volt a sorsa, hogy
legendává váljon egy olyan iparágban és kultúrában, amely inkább
mitológiai hősöket emel maga fölé, mint hogy együttérezzen
valakivel. Nem vagyunk hajlandók észrevenni a fájdalmat, nehogy a
valóságos élet betolakodjon a varázslatba.
Épp ezért bátorító, hogy olyan hírességek, mint Alanis Morissette,
Dave Navarro, Lena Dunham, Ashley Judd, Russell Brand és Jamie
Lee Curtis, akiket mind meginterjúvoltam e kötet kedvéért, valamint
mások, például Oprah Winfrey és három kiváló énekesnő: Jewel, Sia
és Lady Gaga a közelmúltban őszintén beszélt az őt ért traumáról, és
annak az életére és pályájára gyakorolt hatásáról. A politika világából
a jelenlegi amerikai elnök fia, Hunter Biden beszélt nyilvánosan a
szenvedélybeteg múltjához kapcsolódó megrázkódtatásokról; bár az
apja a droggal összefüggő bűncselekmények esetében hírhedten
büntetéspárti, az utóbbi időben némi együttérzésről tett
tanúbizonyságot – miközben a fia körüli problémák a hírekben
szerepeltek.

Mindent összefoglalva, a rendszer körkörös eleganciával működik:

világunk, amely csupa félreértésen alapul azzal kapcsolatban, hogy
kik és mik vagyunk, olyan feltételeket teremt, amelyek akadályozzák
alapvető vágyaink kielégítését, és kínlódó, magukkal és másokkal
meghasonlott embereket hoz létre. A kiválasztott kevesek –
különösen azok, akik egész fiatalon olyan megküzdési mechanizmust
alakítottak ki, amelynek segítségével megtagadhatták a valóságot,
kizárhatták magukból az empátiát, félni kezdtek saját
sebezhetőségüktől, elnémították magukban az erkölcsi érzéket, és
nem hajlandók alapos önvizsgálatra – hatalomra emelkednek.
Irányítani kezdik a biztonságra és stabilitásra vágyó többséget,
amelyet már úgy tönkretett a cinizmus és az elidegenedés, hogy
örömmel cseréli valóságos ösztöneit és kollektív öntudatát hamis
ígéretekre és egy védelmező karizma közelségére. A kör azzal zárul
be, hogy sebzett, szűkös világképükhöz ragaszkodó vezetőink
politikája konzerválja a meglévő körülményeket, vagy éppen ront
rajtuk.
Amikor Nina Turner, Ohio egykori szenátora 2020-ban Bernie
Sanders mellett kampányolt, szívesen parafrazeálta Máté
evangéliumának 7,16-os szakaszát: „Gyümölcseikről ismeritek meg
őket.” A mostani szüret alapján ítélve társadalmi és politikai életünk
fáját gyökerétől a terméséig átitatta a trauma. Ahhoz, hogy valaha
igazi gyümölcsöt szedhessünk róla – márpedig ezen a lehetőségen áll
vagy bukik bolygónk jövője –, mindenkinek, vagy mindazoknak, akik
képesek rá, meg kell tenniük, amire vezetőink legtöbbje
alaptermészeténél fogva alkalmatlan: bátran magunkba kell néznünk,
hogy tisztábban láthassuk a világot.
 V. rész

Utak a teljesség felé

A világkép változása megváltoztathatja a

világot.
Joseph Chilton
Pearce: The Crack
in the Cosmic Egg –
New Constructs of
Mind and Reality)
(Repedés a
kozmikus tojáson –
A szellem és a
valóság új
konstrukciói)
 25. fejezet

Az elme vezet
A gyógyulás lehetősége

Értelmem tiltakozik, magyaráz, bizonygat,

hangoskodik, de egy belső hang ráripakodik:
„Hallgass, te ész, halljuk, mit mond a szív.”
Nikosz
Kazantzakisz:
Jelentés
Grecónak{123}

Miután a sejtszintűtől a társadalmiig végigjártuk az emberi egészség

és betegség koncentrikus köreit, és megvizsgáltuk a köztük fennálló
kibogozhatatlan és kölcsönös kapcsolatokat, jöhetnek a jó hírek:
beszéljünk a gyógyulásról! A gyógyulás nagyszerű dolog, de ettől
még nem fog feltétlenül könnyen menni. Akkor viszont hogyan
közelítsük meg ezekben a nehéz időkben? Hogyan induljunk el az
egészség felé abban a társadalmi-gazdasági közegben, amely makacs
érdektelenséget mutat alapvető bajainak kezelése iránt egy olyan
járvány idején, amely sok mindenre ráirányította a figyelmünket, és
sok mindentől megfosztott, amit korábban magától értetődőnek
vettünk? Hogyan tartsuk életben a reményt, amikor az esélyeink
semmi jóval sem kecsegtetnek?
És különben is: mi az, hogy gyógyulás?
Amikor erre a kérdésre próbálok válaszolni, nem gondolok sem
többre, sem kevesebbre, mint a teljesség felé tartó természetes
mozgásra. Remélem, feltűnt, hogy nem a maradéktalan teljesség
végállapotaként vagy „megvilágosodásként” vagy más
pszichospirituális elgondolás alapján határozom meg a gyógyulást.
Irányról van szó, nem végállomásról: egy vonalról a térképen, nem
egy pontról.
A gyógyulásnak az önfejlesztés sem a szinonimája. Az
önvisszanyerés már közelebb jár a megoldáshoz. Az önfejlesztés
modern kultúrája túl könnyen eltakarhatja a szemünk elől vagy
túlbonyolíthatja a gyógyító utat – ráadásul e fogalmat már jórészt
magukba építették azok a fogyasztást pártoló erők, amelyeknek az
eddig emlegetett körülményeket köszönhetjük. Amikor gyógyulunk,
az a célunk, hogy visszaszerezzük énünk elveszett részeit, és nem
kicserélni vagy megjavítani próbáljuk őket. Bill Plotkin{124}
mélypszichológus és erdei vezető azt mondta nekem, hogy az
alapkérdés igazából nem az, hogy „megvizsgáljuk, mi rossz, hanem
hogy megkeressük, hol van az ember nem teljesen valóra váltott vagy
megélt teljessége”.
A gyógyulás a sikeres kezeléssel sem azonos: az utóbbi a betegség
hiányát, az előbbi a teljesség közelébe érkezést jelenti. „Van olyan,
hogy valaki meggyógyul, de nincs kikezelve, és az is elképzelhető,
hogy valakit kikezeltek, mégsem gyógyul – véli kollégám, dr. Lissa
Rankin.{125} – Ideális esetben egyszerre zajlik a gyógyulás és a
kezelés, de ez nem mindig történik így.” A következő fejezetekben
több példát is látunk majd erre.
Ha addikcióról van szó, hasonló megkülönböztetést szoktam
alkalmazni: megeshet, hogy valaki absztinens, de nem józan. Az
egyik valaminek a hiánya vagy elkerülése – már önmagában értékes
cél –, a másik pedig új, pozitív képesség, amely lehetővé teszi a
jelenben élést, az igazi, létező élet szabad megélését. Ehhez
hasonlóan a sikeres kezelés tulajdonképpen szabadulás az életet
megnehezítő tünetektől vagy állapottól, a gyógyulás pedig az a
folyamat, amelynek során újra egyesülünk azokkal a belső
tulajdonságainkkal, amelyek velünk született lehetőségként élnek
bennünk. Hiszek benne, hogy valóban birtokoljuk ezeket a
lehetőségeket, és ezekért érdemes élni. Nem azért gyógyulunk, hogy
ki legyünk kezelve, még akkor sem, ha érthető okokból erre is
vágyunk. Az a jó, ha olyan célként tekintünk a gyógyulásra, amely
önmagában is fontos.
 A következőkben nem próbálok mindenkinek egyformán megfelelő
megoldást ajánlani – hiszen ez lehetetlen volna –, de egyéni és
közösségi szinten is rá szeretnék mutatni, hogy egyre szorongóbb és
lelkileg egyre betegebb kultúránkban sem reménytelen a helyzetünk.
Szintén célom, hogy képességeimhez mérten megpróbáljam
megválaszolni azt a kérdést, mire van szükségünk a gyógyuláshoz, és
milyen külső és belső feltételek között van rá a legnagyobb esélyünk.

Csak akkor indulhatunk el a teljesség felé, ha előbb felismerjük a

saját szenvedésünket és a világban meglévő szenvedést. Ez nem azt
jelenti, hogy belegabalyodunk a kínlódás, a melankólia és legfőképp
az áldozatiság végtelen hálójába; ahogy korábban már említettem, a
„traumára” – vagy tulajdonképpen a „gyógyulásra” – épülő új, merev
identitás a maga módján csapdává válhat. A valóságos gyógyulás
egyszerűen annyit jelent, hogy a tőlünk telhető legőszintébb és
legobjektívebb módon megnyitjuk magunkat életünk elmúlt és jelen
igazságának. Kimondjuk, hol van a sebünk, és mert képesek vagyunk
rá, kertelés nélkül felleltározzuk sérüléseink összes következményét,
amely befolyásolja a saját életünket és a körülöttünk lévőkét.
Ez milliárd érthető okból kivételesen nehéz feladat lehet. Mindegy,
hogy mekkora bajt fednek el az illúzióink, az igazság mindenképpen
fáj, és ha megoldható, általában nem szeretünk fájdalmat okozni –
még akkor sem, ha esetleg érezzük, hogy kínjaink túlsó oldalán
valami jobb várhat ránk. Ahogy Nagyezsda Mandelstam írta a
sztálinizmus idején játszódó, szívbe markoló visszaemlékezésében,
amelynek az Emlékeim címet adta: „Nagyon nehéz a szeme közé
nézni az életnek.”{126} Sokan vannak, akik csak akkor hajlandók
szembesülni az igazsággal, amikor már nyilvánvaló, hogy ha nem
teszik meg, az túl sokba kerül, vagy alaposan megismerték a valóság
utáni keserű vágyakozást. Aiszkhülosz, a görög drámaíró nagyon
pontosan fogalmazott, amikor ezt mondatta kórusával:

„Ám aki Zeusz diadalma felől szivesen zeng,

mindenekfölött okos:
bölcsességre ő vezet,
 embernek így szabályt
ad: ki szenved, az tanul”{127},1

Lehetnek kivételek, de én magam még soha nem találkoztam

senkivel, akit nem valami nehézség, veszteség, betegség, szorongás
vagy érzelmi elszigetelődés indított el a nevelődés útján. Szerencsére
– vagy attól függően, hogyan akarjuk látni: sajnos – az élet olyan,
hogy gondoskodik a szükséges fájdalomról, és készségesen szállítja
mindenkinek.
Az „igazság” súlyos szó, könnyű félreérteni. Nem valamilyen végső,
spirituális igazságról beszélek, de nem is a tisztán értelmileg
igazolható változatára vagy egy tény bizonyíthatóságára gondolok,
mint amikor „igaz vagy hamisat” játszunk. Ha csak ennyiről volna szó,
akkor addig tanulnánk és tanulnánk, míg az igazságig nem jutunk, és
az egyetemi tanszékeken mindenütt modern Buddhák oktatnának.
Megvannak a maguk érdemei, de mégis, hova juttattak minket a híres
értelmi képességeink? Oda, ahol most vagyunk: egy igazságtalan
világba, amelyet a kipusztulás fenyeget, tele kimondatlan és
szükségtelen szenvedéssel, elszigeteltséggel, kétségbeeséssel meg
nélkülözéssel, miközben bőség vesz minket körül. Az a helyzet, hogy
az agyunk túl készségesen besegít annak a részünknek, amelyik
tagadni szeretné a dolgok állását; nem véletlen, hogy a racionalitás
és a racionalizálás szinte azonos szavak.
Az az igazság, amelyikről én beszélek, sokkal szerényebb és
hétköznapibb: csupán egy figyelmes pillantás arra, hogy mi a helyzet,
vagy mi történik éppen. Ez a fajta igazság a helyes irányba fordítja a
gyógyulást. Ahhoz, hogy elérjük, az eszünk nem elég.
Az értelem sokkal értelmesebb eszközzé válik, ha a szívet is hagyja
szóhoz jutni; ha nem érvekkel próbálja megközelíteni az igazságot,
hanem megnyílik arra, ami összecseng bennünk vele. „Tessék, itt a
titkom. Nagyon egyszerű – mondja a róka a kis hercegnek Antoine de
Saint-Exupéry közkedvelt meséjében –: jól csak a szívével lát az
ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”{128} Az
intellektus bizonyítható tényeket lát – kivéve, ha a tagadás nem
takarja vagy torzítja el őket, mert gyakran így védi a megsebzett vagy
a fájdalomtól félő részünket. Mondhatjuk és sorolhatjuk a tényeket,
ragaszkodhatunk hozzájuk foggal-körömmel, miközben talán egy
mákszemnyi sincs bennük abból, amit igazságnak nevezek. Azt a fajta
igazságot, amelyik gyógyít, érzésről ismeri fel az ember, nem arról,
hogy mennyi „értelme” van.
Ha ez túl homályosnak vagy tudománytalannak tűnik, gondoljanak
csak arra, hogy a szív elsősorban élő, lüktető szerv, és nem egy
elvont gondolat. Dr. Stephen Porges zseniálisan bizonyította, hogy a
szociális kapcsolatok és a szeretet idegpályái szoros összeköttetésben
állnak a szívvel és funkcióival. Sőt mi több, a szívnek is megvan a
maga idegrendszere.{129} A verbális alapon működő nagyagy hamisan
büszkélkedik azzal, hogy ő az egyetlen agy. Másképp fogalmazva, a
szív is tud ezt-azt; méghozzá legalább olyan biztosan, mint ahogy az
ösztönös megérzés (amikor az ember a gyomrában érzékel valamit)
szintén a tudás egyik formája. Igazából ugyanannyi ok volna rá, hogy
a bél idegfonatait „második agynak” hívjuk, mint a szívét. Vagyis
három agyról beszélhetünk, amelyeknek az őket összekapcsoló
autonóm idegrendszerrel összehangoltan kell működniük. Egy pontos
megfogalmazás szerint a szív és a bél tudása nélkül sokszor csak
„zseniális hüllők” vagyunk.{130}
De az elménk létezéséről is tudomást kell vennünk, hiszen nagyon
sok minden zajlik benne. Lehet, hogy a gyógyulás felé vezető úton a
szívünk a legjobb iránytű, de a tudatos és a tudattalan elme az a
terület, amelyen vezetnie kell minket. Gyakran egy élet telik el úgy,
hogy az egyik a másik mögé bújik, vagy nem vesz róla tudomást, a
gyógyulás viszont összehangolja és együttműködésre készteti őket.
„Mindent az elme vezet, az elme jár legelöl, mindent az elme
teremt” – mondta Buddha kétezer-ötszáz évvel ezelőtt. Azért térek
vissza Gautama, a nagy tanítómester e mondatához, mert ha meg
akarjuk érteni, hogy milyen kapcsolatban vagyunk azzal, amit
valóságnak gondolunk, akkor kulcsfontosságúvá válhat. Alapja annak
a fajta terápiás megközelítésnek is, amelyet a munkám során
használok, és amikor arra koncentrálok, a saját utamon is
alkalmazok. Az elménkkel teremtjük a világot, amelyben élünk: ez az
alaptanítás. A modern pszichológia és idegtudomány azzal segít, hogy
megmutatja: mielőtt az elménk megteremtené a világot, a világ
megteremti az elménket. Ezután hozzuk létre a világot abból az
elméből, amelyet a világ már akkor belénk nevelt, amikor mi magunk
még ki voltunk szolgáltatva neki. A világ, amelybe születtünk, részben
természetesen mások elméjének a terméke, és az oksági láncolat a
végtelenségig nyúlik a múltba.
Sötéten hangzik? Buddha mondata megmutatja a kifelé vezető
utat, hiszen továbbra is mi vagyunk azok, akik megteremtik a világot,
amelyet látunk, a világot, amelyet folyamatosan valóságosnak
gondolunk. És ez az a pont, ahol a gyógyulás is megjelenik.
Tehetetlenek vagyunk azzal a világgal szemben, amely az elménket
létrehozta, amely talán korlátozó, káros, hazug hiteket nevelt belénk
magunkkal és másokkal kapcsolatban. De – és itt jön a megígért jó
hír – megtanulhatjuk, hogy a jövőben felelősek legyünk azért az
elméért, amellyel világot teremtünk. A gyógyulás képessége abból a
szándékból születik, hogy hajlandók vagyunk magunkra vállalni e
felelősséget. Ezt a fajta szándékot nem elég egyszer bejelenteni,
minden pillanatban újra el kell köteleződnünk mellette, de ha esetleg
kicsúszik a kezünk közül, újra megszülethet bennünk. Nekem például
folyton emlékeztetnem kell rá magam. Ez a szándék nem önkéntes
naivitást vagy gügye, úgynevezett pozitív gondolkodást jelent, hanem
azt, hogy készek vagyunk mindent felülvizsgálni, amit a világról
hiszünk.
A sebzett elme néha zsarnokian viselkedik, de ez a zsarnok
titokban arra vágyik, hogy elűzzék a trónjáról. A saját életemben is
többször rácsodálkoztam erre, és átéltem, hogy micsoda szabadságot
ad, amikor végre lemondok valamilyen zavaró hitről vagy tudásról,
amelyhez egy pillanattal korábban még úgy ragaszkodott az elmém.
Nagy szerencsémnek tartom, hogy a munkám során is találkoztam
számos olyan esettel, amelyikben nagy fordulat történt. A fontos
változás sosem a pácienseim körülményeiben vagy emlékeiben állt
be, hanem abban, ahogy viszonyultak hozzájuk. Ez elég egyértelmű
lesz annak a két embernek az itt következő történetében, aki a szó
legszorosabb értelmében – és olyan módon, amiről a legtöbben
valószínűleg úgy gondoljuk, nagy szerencse, hogy nem velünk esett
meg – átszenvedte magát az igazságba. Ha ők meg tudták csinálni,
akkor másnak is sikerülhet.
 2019 egy esős-ködös délelőttjén, Liverpooltól úgy 120 kilométerre,
a zöldellő Tóvidék egyik falujában, az angliai Sedgwickben, otthonos
tanyaházában beszélgettem Sue Hanischsel. A halk beszédű,
hatvankét éves trauma-és ergoterapeuta egy csésze tea fölött mesélt
a Kilimandzsáróra vezető expedíciójáról, ami mindenkitől hatalmas
teljesítmény, de neki még annál is nagyobb, mert tizenhárom évvel
korábban, az Ír Köztársasági Hadsereg pokolgépe a londoni Victoria
pályaudvaron leszakította a jobb lábszárát, és súlyosan
megsebesítette a bal lábfejét. „Emlékszem, az egyik nővér elsírta
magát, és egy másik öklendezni kezdett, amikor meglátta a lábamat”
– idézte fel. Az utcai szemétgyűjtőbe rejtett ötkilós bomba éppen
ötven évvel azután robbant fel, hogy Hanisch nagyapja 1940-ben
Coventryben a Luftwaffe bombázása során életét vesztette. Jó
néhány műtét és éveken át tartó reménytelenség következett.
Negyvenen sebesültek meg aznap; a Hanisch mellett álló férfi azonnal
meghalt. A túlélő gondolatai között mindig ott bujkált a súlyos
lelkiismeret-furdalás, amiért ő életben maradt, de a depressziója
miatt is szégyellte magát. „Az a férfi a bomba és köztem állt. Valami
olyasmi motoszkált bennem, hogy milyen alapon élek én, és hogy
merem nem kihasználni az élet nyújtotta összes örömet, amikor ő
már ki van zárva belőlük.”
Mire Hanisch elindult a Kilimandzsáró felé, a jobb térdére műláb
került, a bal lábfeje pedig nagyjából érzéktelen maradt ugyan, de
műtétekkel helyreállították. Többé-kevésbé a lelki sebei is
behegedtek. A megnyugvást az tette teljessé, hogy az átélteket
sikerült beépítenie korábbi tapasztalatai közé – ugyanis megfosztotta
energiájuktól azokat a korlátozó narratívákat, amelyekkel régebben
megmagyarázta magának, ami történt. „Nem csak jó van abban,
hogy itt vagyunk a földön – mondta nekem halkan. – Sokféle
élménnyel jár. De lehetőséget kaptam rá, hogy megtaláljam a
rosszban a jót. Néhány csodálatos pillanatot is átéltem amiatt, ami
történt velem.” Ezeknek a csodálatos pillanatoknak nála minden
esetben más emberekhez van közük. „Rájöttem, hogy igazából csak a
másokkal kialakuló kapcsolataim miatt érdemes élni. A kapcsolataim
miatt érzem úgy, hogy itt vagyok, és miattuk akarok itt lenni. Hogyan
érhetek el másokat, akiknek segíteni szeretnék, hogy ők is érezzék,
nincsenek egyedül? Már semmi mást nem tartok igazán lényegesnek.”
Sue új, fontossá váló ismerősei között van egy, akire biztosan nem
számítanak. Világéletében kalandvágyó természet volt, és pár évvel a
merénylet után egy béketeremtő misszió tagjaként a dél-afrikai
KwaZulu-Natal dzsungelében találta magát. Jó néhányan Észak-
Írországból érkeztek a csapatba, és többen annak a szervezetnek
voltak a veteránjai, amelynek a bombája szétroncsolta Sue testét, és
örökre megváltoztatta az életét. „Azért vágtam bele – mondta –, mert
meg akartam ismerni a történet másik oldalát, hogy lássam,
melyikünk mivel küszködik, és hogy olyan új környezetbe kerüljünk,
ahol rászorulunk egymásra.”
Az expedíciónak egy alkalommal át kellett gázolnia egy folyón. Sue
fémből készült műlába nem ázhatott el, és őt halálra rémítette az
előtte álló feladat. Igazából nem volt mitől félnie: a társai már
kitalálták, hogy juthat át szárazon a másik oldalra. Két férfi a vállára
vette – egyikük valaha az IRA katonájaként harcolt. „Hihetetlenül
elérzékenyültem attól, hogy az IRA embere segít. Sírtam, és Don, az
IRA-s is velem sírt. A közös feladat élménye megértette velem, hogy
milyen mély sebeket ejthetett rajtuk a korábbi életük. Don tizenhét
testvér közül volt a legfiatalabb. Nyolcéves korában kapott először
fegyvert, és gyerekotthonban nőtt fel. Börtönbe került, bántalmazták,
sok szörnyűséget kellett elviselnie. Gyilkosságok terhét cipelte, és
nem volt tiszta a lelkiismerete. Jó volt, hogy sok időt töltöttem együtt
ezekkel az emberekkel: korábban egyáltalán nem ismertem az
életüket. Megértettem, hogyha olyan körülmények között növök fel,
én is könnyen Donná válhattam volna.”
A Kilimandzsáró-expedíció néhány évvel később következett. Oda is
Észak-Írországból származó útitárssal érkezett, egy olyan emberrel,
aki ismerte az előtörténetét, és vele akarta elérni a csúcsot. Amikor
feljutottak, ez a furcsa páros odafenn valami egészen furcsát tett:
táncra perdült, és ezzel új értelmet adott a „csúcsérzés” kifejezésnek.
„Valaminek vissza kellett hívnia engem az életbe – kommentálta a
történteket beszélgetőtársam. – És a szeretet volt az, ami
visszahívott.”
 Egy másik sokat szenvedett asszonnyal folytatott megvilágító erejű
beszélgetés nekem is sokat segített, hogy sikerüljön megbékélnem a
múltammal. Megismerkedtem Bettina Göringgel, Hermann Göring, a
náci légierő parancsnoka unokahúgának a lányával. Sue nagyapja is a
Luftwaffe támadásának esett áldozatul, és Göring annak a szörnyű
rezsimnek volt az egyik legfontosabb vezetője, amelyik a nagyszüleim
halálát okozta. Bettina és én együtt szerepeltünk egy
dokumentumfilm-sorozatban. Találkozásunkat a rendezőnek
köszönhettük, aki – helyesen – úgy érezte, hogy mindketten
nyerhetünk valamit az ismeretséggel. Skype-on vettük fel egymással
a kapcsolatot: én Vancouverben voltam, Bettina Thaiföldön, ahol él,
és ahol részben mások gyógyításával foglalkozik. Ahhoz, hogy egy
ilyen beszélgetés létrejöjjön, és ennyire bizalmasra sikerüljön,
szükség volt valamire, amit ritkán emlegetek: egy csodára. Ő indította
be azzal, hogy küldött nekem egy levelet, amelyben arról írt, hogy
nagyra tartja a munkámat. Találkozásunk csodája számomra abban
mutatkozott meg, hogy két ember, aki az életét egymástól nagyon
távol kezdte – az egyik mártírok utódja, a másik egy világszerte
ismert szörnyeteg rokona –, és a gyógyulása útján jár, ösztönösen
egymásba botolhat, és kölcsönös megértésre találhat.
Bettina tizenegy évvel a háború után született, és egész életében
cipelte sötét örökségét. Nagyon érzékeny gyerek volt, viselte a
többgenerációs trauma összes családi terhét, és magába szívta a
szörnyű rokonának tettei miatt érzett bűntudatot. Hermann Göringet
hathetes korában elhagyta az anyja, és ezután olyan merev,
kegyetlen szabályok szerint nevelték, mint amilyet Alice Miller az
összes náci vezető gyerekkorában azonosított, és „mérgező
pedagógia” néven emlegetett. A birodalmi marsall morfiummal és
kényszeres evéssel próbált elmenekülni ijesztő belső világa elől,
amelynek borzalmait azután másokra szabadította.
Bettina elmesélte, hogyan próbálta kikúrálni önmagát. Egy ausztrál
öngyógyító csoportban „jöttem rá, hogy mennyire bűnösnek éreztem
magam, pedig ennek nem volt értelme – úgy értem, az agyammal, az
elmémmel tudtam, hogy nincs értelme, mégis így éreztem”.
Összerázkódott, miközben ezt mondta. „Sok fájdalmat okozott,
amikor szembenéztem a szégyennel és az iszonyattal meg minden
mással, ami ehhez tartozott.” Nagyon empatikus természete volt, úgy
döntött, kihasználja ezt a tulajdonságát, és bátran megnyitotta
magát, megpróbált a nagy-nagybátyja pszichéjének a mélyére látni –
pontosabban meglátni azt, ahogy a múlt őbenne rezonál és
visszhangzik. Nem Göringnek akart megbocsátani, hanem saját
magának, el akarta engedni végre azt a sötétséget, amellyel
korábban mindig azonosult. „Szembenéztem vele – mesélte. –
Szörnyű volt. A lélek szurokfekete éjszakáján vágtam keresztül. A
legeslegrosszabb részével szembesültem. A szörnyeteggel. Nagyon
ijesztő volt. De amikor kijöttem belőle, szabadabbnak éreztem
magam.”
Én is ugyanezt éreztem, amikor elbúcsúztunk egymástól. A múltam
egy jottányit sem változott, de az a sejtésem, hogy mi minden
lehetséges, sokat. Felidézte bennem, amit kollégám, Bessel van der
Kolk traumaszakértő mondott nekem úgy tíz éve egy kellemes őszi
délután, amikor együtt ebédeltünk valahol egy New York államban
rendezett konferencián, ahol mindketten előadást tartottunk. Már
nem emlékszem, hogy egy mondatom vagy a viselkedésem késztette
rá, de az asztal túloldalán ülve egyszer csak átnézett a szemüvege
fölött, és azt mondta: „Gábor, nem kell mindenhova magaddal
cipelned Auschwitzot.” Ott és akkor Bessel tisztán látott engem. Sok
örömöm volt ugyan az életben, volt részem szeretetben,
boldogságban és nagyon sok szerencsében, de mindig a közelemben
maradt a magamra kényszerített reménytelenség árnyéka, amely
azonnal eltakarta előlem a fényt, amikor akadályba ütköztem vagy
elkedvetlenedtem – sőt, akár ártatlan, óvatlan pillanatokban is
előkerült.
Azt a lelki fogolytábort, amelyet Bessel felismert, a gyermeki
elmém építette és rácsozta körül: olyan események jelentéséből
hozta létre – tehát nem magukból az eseményekből –, amelyek
fájdalmasak és rémisztők voltak, és én nem tudtam befolyásolni őket.
A jelentés, a soha véget nem érő történet, amelynek
végkövetkeztetése az, hogy „sérült lény vagyok, és nincs rá semmi
esély, hogy meggyógyuljak”, gyakran a külső tényezőktől függetlenül
színezte át az életről alkotott szubjektív képem; nem számított, ha
olyasmit tapasztaltam vagy tanultam, amely az ellenkezőjét
bizonyította, vagy akár határozottan cáfolta az emberiséggel
kapcsolatos meggyőződésemet és alapértékeimet. Mindig abban
hittem – és ezúttal még ez sem megfelelő szó, mert a hitnél is
erősebb meggyőződésről beszélek –, hogy régi tapasztalataitól,
hitétől, tetteitől függetlenül mindenkiben megvan a fejlődésre és
növekedésre irányuló képesség. És ott voltam én, az egyetlen
ellenpélda! Ilyen ereje van az elmének: még akkor is hosszú ideig,
mereven ragaszkodik a véleményéhez, ha az önsorsrontó, ellentmond
a tapasztalatainak, és más, rokon elképzelésekkel sem
összehangolható.
A teljesség felé tartó utazások közül azok adják a legtöbb belső
erőt, amelyek a legvalószínűtlenebbek, mert bebizonyítják, hogy nem
léteznek feloldhatatlan traumák. E fejezet írása közben ért az az
öröm, hogy beszélgethettem dr. Edith Egerrel, egy másik magyar
zsidóval, a világszerte nagy szeretettel övezett pszichoterapeutával és
íróval, aki a kilencvenes éveiben jár. Azok a filmesek mutattak be
neki, akik Bettinával is összehoztak.
1944 júniusában, öt hónappal a születésem után, amikor Edith
tizenhat éves volt, a családjával együtt Auschwitzba deportálták
Kassáról – abból a szlovák–magyar városból, ahol az anyám is felnőtt,
és ahonnan a nagyszüleimet elvitték. Elég valószínű, hogy ugyanazon
a vonaton utaztak, mint Edith és családja. Az ő szüleit érkezésük után
a nagyanyámmal és a nagyapámmal együtt azonnal a gázkamrába
küldték. Edith életben maradásáról, és ami ennél is sokkal több, arról,
ahogy túllépett az átélt szörnyűségeken, sok minden elolvasható A
döntés című könyvében. Milyen döntésre gondolhat? Nyilván nem ő
döntötte el, hogy hol és mikor szülessen, vagy mi történjen a hozzá
legközelebb állókkal. Ehelyett módot talált rá, hogy azt használja, ami
viszont a rendelkezésére áll: a megváltoztathatatlan múlttal
kapcsolatos saját nézőpontját és érzelmi beállítódását. Az
alábbiakban elmagyarázza, hogy évtizedekkel később miképpen
bocsátott meg még Hitlernek is. A Bajor-Alpokban történt,
Berghofban, ott, ahol 1933-tól a Führer nyaralója állt. „Túlságosan is
könnyű börtönt építeni a fájdalmunkból, a múltunkból – írja. –
Úgyhogy ott álltam Hitler egykori otthonának hűlt helyén, és
megbocsátottam neki. Ennek a megbocsátásnak semmi köze nem
volt Hitlerhez. Ezt saját magamért tettem. Elengedtem, kioldottam
magamból az énemnek azt a darabját, amelyik életem nagyobbik
részében arra használta fel szellemi és lelki energiáimat, hogy Hitlert
leláncolva tartsa. Amíg nem engedtem el ezt a haragot, addig vele
együtt én is leláncolva éltem, a pusztító múlt és a bánatom
bezártságában. A megbocsátás azt jelenti, hogy gyászolunk –
gyászoljuk azt, ami megtörtént, és azt, ami nem történt meg –, és
hogy feladjuk a vágyunkat arra, hogy bárcsak másképp alakult volna
a múltunk. Azt jelenti, hogy elfogadjuk a múltunkat és a jelenlegi
életünket.”2 Azt is mondhatjuk, hogy végül „választotta” a múltját,
persze nem abban az értelemben, hogy helyeselte vagy elnézte
volna, de belenyugodott, hogy létezik. „Ezzel természetesen nem
szeretném úgy beállítani, mintha elfogadható volna, hogy Hitler
meggyilkolt hatmillió embert – teszi hozzá a szerző. – Csupán azt
szeretném mondani, hogy ez megtörtént – én pedig nem akarom,
hogy tönkretegye az életemet az a tény, amelyhez olyannyira
ragaszkodtam, és amelyért a legkilátástalanabb körülmények közt is
harcoltam.”
Amikor Bessel azt mondta, hogy el kellene engednem Auschwitzot,
pontosan arra gondolt, hogy nem kell folyamatosan a múltból
származó fájdalomba és haragba kapaszkodnom, sem abba a hitbe,
amelyet akkor alakítottam ki, amikor még nem voltam képes másra.
Érdemes felkutatni a szabadságot.
2019-ben éppen akkor beszéltem újra Edith Egerrel, amikor
befejezte gyógyító bölcsességgel teli második könyve, Az ajándék
megírását. Meghatott a tudat, hogy valószínűleg már soha nem fogok
senki mással találkozni, akinek a múltja ilyen szorosan kapcsolódott
az enyémmel. „Edie – mondtam neki –, én nem tettem túl magam
rajta. Eltelt hetvenhat év, és én még ugyanott tartok.” Kedvesen
elnevette magát. „Gábor, talán soha nem is fogja túltenni magát
rajta. Talán nem is kell. Csak engedje meg magának, hogy vele
legyen.” Edith arra emlékeztetett, hogy semminek nem kell
megváltoznia: csak annak, ahogy az elmémben őrzöm és szemlélem
a múltamat.
Egyikünknek sem kell tökéletesnek lennie, nincs szükség
szentekhez méltó jóságra, nem kell elérnünk valamilyen érzelmi vagy
lelki határt, mielőtt kimondjuk, hogy a gyógyulás útjára lépünk. Csak
egyvalamire van szükségünk: vegyünk részt abban a folyamatban,
amelyik ki akar bontakozni bennünk, hogy természetes úton
érkezhessen a gyógyulás.
Mindegy, hogy kivel mi történt azelőtt, mindenki meghallhatja a
teljesség hívását. Lehet, hogy kiabálást hall majd, lehet, hogy
suttogást, de úgy kell döntenie, hogy elindul a hang irányába. A szíve
fogja vezetni, az elméje lesz készséges és kíváncsi útitársa: válassza
azt az utat, amelyik a leginkább ott visszhangzik a hívásban.
 26. fejezet

Négy H és ötféle együttérzés

A gyógyulás néhány alapelve

Minden élőlény ezt vállalja, a Természetben a

maga módján nő és védekezik minden,
önmagából fejlődik sajátossá és mindenáron
megkísérel azzá válni, minden ellenállással
szemben.
Rainer Maria Rilke:
Levelek egy ifjú
költőhöz{131}

Senki sem tudja megtervezni egy másik ember gyógyulásának útját,

mert a gyógyulás nem így működik. Ahhoz nincs térkép, aminek a
saját, egyéni ívére kell rátalálnia. De azért felvázolhatjuk vagy
leírhatjuk a vidéket, ismerkedhetünk vele, felkészülhetünk a
nehézségekre, amelyekkel találkozni fogunk. Megtanulhatjuk, hogy a
természet mely törvényei irányíthatják a gyógyulást, és az milyen
magatartásokat és milyen tulajdonságokat ébreszt fel bennünk, és
mikre reagál. A természetes gyerekszüléshez hasonlóan a gyógyulás
sem indul be parancsra, és felesleges volna sürgetni, de közben azért
elkél a segítség. A költő és zenész Jewel jól fogalmaz, amikor azt
énekli, hogy „A természetet nem kényszerítheted / de még
segítheted.” A saját gyógyulásával kapcsolatos élményei is ezt
erősítették benne, mondta nekem beszélgetésünk során.
A következő négy H nem nélkülözhetetlen lépés vagy kötelező
utasítás. Csupán elvekről van szó, amelyek sok embernek nyújtottak
már hasznos tájékozódási pontokat. Akkor gondoltam ki őket, amikor
A test lázadása című könyvemet írtam, és azóta javítottam rajtuk, az
eredeti hét pontot négybe sűrítettem. (Egy későbbi fejezetben még
két új H-t javaslok, amely összehangolja az egyéni és társadalmi
gyógyulást: utóbbinak az igazságosság az egyik alaptétele.)
Mindegyik egy-egy emberi szükséglethez kötődő egészséges
tulajdonság, amelyet gyerekkorban sokszor valamilyen érzelmi vagy
fizikai károsodás kényszerít hallgatásra vagy illegalitásba, de
zavarodott, elnyomó kultúránkban az is előfordulhat, hogy a
környezet egyszerűen képtelen támogatni a kialakulását. A gyógyulás
egyik alapvető része, hogy ezeket a tulajdonságokat örömmel
visszafogadjuk az életünkbe, és engedjük nekik, hogy megtanítsák,
miért fontosak.

1. Hitelesség (authenticity)

Ne kerülgessük a forró kását: a hitelességet kultúránkban többet

reklámozzák, mint gyakorolják. Még a Coca-Colát is azzal adják el,
hogy „the real thing”, vagyis az igazi. Elburjánzott és mindenfelől
körülvesz minket a hamis hitelesség: mintha valaki meg akarná
mutatni a tömegnek vagy a kamerának, hogy ő az igazi, de nem túl
meggyőző; talán a szöveg nem passzol a ritmushoz, vagy az
előadásba keveredett túl sok dac és heveskedés.
A hitelességet nem könnyű meghatározni. Sorolhatunk jó pár
szinonimát, „valódiság”, „igaziság”, „eredetiség” és így tovább, mégis
kibújik a pontos definíció alól, és nem sikerül a maga teljességében
megragadni. Mint egy másik természetes állapot, a szeretet, a
hitelesség sem elmélet, hanem valami, amit meg kell élni, meg kell
tapasztalni, és sütkérezni kell a fényében. Aki látja, az többnyire
felismeri. Próbálták már tisztán intellektuális fogalmakkal
elmagyarázni valakinek, hogy mi a szerelem? A hiteleséggel hasonló a
helyzet.
Aki a nyomában jár, annak sok buktatóra kell készülnie. Kezdjük
azzal a paradoxonnal, hogy a hitelességre nem lehet törekedni, meg
kell testesíteni. Aki az idealizált önképét szeretné valóra váltani, az
nyilvánvalóan nem lehet hitelesen az, aki. Először teljesen el kell
fogadnunk magunkat: erre jött rá Anita Moorjani, amikor találkozott a
halálos betegséggel.{132} „Ha a legkisebb ellenállást éreztem a másik
emberben… ha úgy éreztem, hogy egy nagyon kicsit is elégedetlen
velem, akkor biztosan meghátráltam. Ilyen voltam régen – mesélte. –
Aki ma vagyok, az nem fél attól, hogy nem tetszik valakinek, vagy
csalódást okoz. Nem félek semmitől, amit régebben a rossz
tulajdonságaimnak gondoltam. Rájöttem, hogy ők is hozzám
tartoznak, ők az én másik felem.”
A hitelességgel kapcsolatos vizsgálódás egyik legtisztább formája,
ha észrevesszük a hiányát, azután némi kíváncsisággal és szelíd
kételkedéssel közelítünk a hitelességet helyettesítő, neki korlátokat
szabó vagy az útjába álló önképhez.
A hitelesség hiánya feszültségben vagy szorongásban,
idegességben vagy bánatban, depresszióban vagy kóros fáradtságban
mutatkozik meg. Amikor e problémák valamelyike jelentkezik,
megkérdezhetjük magunktól: vajon éppen nemet mondok egy belső
parancsra, esetleg ellenállok neki, tudomást sem veszek róla, vagy
elkerülöm? Van olyan igazság, amelyet nem engedek kifejeződni,
vagy nem vagyok hajlandó végiggondolni, mert úgy érzem, a
biztonságomat vagy a valahova tartozásomat kockáztatom vele?
Lehet, hogy nemrégiben, amikor kapcsolatba kerültem másokkal,
valamiképpen cserben hagytam magam, az igényeimet, az
értékeimet? Milyen félelmek, intellektuális alapú magyarázatok vagy
ismerős narratívák akadályozták, hogy önmagam legyek? Tudom
egyáltalán, hogy mik a saját értékeim?
Amikor valaki egyre könnyebben be tudja ismerni magának, hogy
„au, ez fáj”, vagy „tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amit az
előbb mondtam”, vagy „ebben a helyzetben eléggé félek attól, hogy
önmagam legyek”, az azt jelzi, hogy egyre határozottabb impulzusok
mozdítják a hitelesség felé. Ha már elég figyelmeztetést kapott, akkor
egyre többször alakul ki igazi döntési lehetőség még azelőtt, hogy
cserben hagyná a valóságos vágyait és szükségleteit. Korábban az
ilyen felfedezésekre csak utólag került volna sor, most azon kaphatja
magát, hogy meg tud állni egy pillanatra, és azt mondja: „Hm, érzem,
hogy mindjárt magamra kényszerítek egy érzést vagy gondolatot – de
ezt akarom? Nincs másik opció?” A régi, előre programozott
folyamatok helyett megjelenő új lehetőségek biztosan jelzik, hogy
hiteles, autentikus személyisége lassacskán újra működésbe lép.

2. Hatóerő (agency)

A hatóerő lehetővé teszi, hogy szabadon felelősséget vállaljunk a

létezésünkért, és az összes, az életünket meghatározó, bármilyen
súlyú, alapvető döntés során alkalmazzuk a válaszkészségünket. Az
elvesztése komoly stresszforrás, de társadalmi és politikai okai is
lehetnek: szegénység, jogfosztottság, marginalizálódás vagy a
környező világ látszólagos összeomlása. Betegség esetén gyakran
belső korlátok fosztanak meg tőle.
A hatóerő komoly gyógyító hatással bír. Kelly Turner pszichológus
sok úgynevezett spontán gyógyulást tanulmányozott végzetes,
rosszindulatú daganattal diagnosztizált betegeknél. „Különféle
kórházakban és onkológiai rendelőintézetben dolgoztam
pszichológusként – tudósít. – Első kézből szerzett élményem, hogy
azokat a betegeket, akik odafigyelnek, követik az utasításokat, »jó«
betegnek tartják, míg azok, akik sokat kérdeznek, maguk is
utánanéznek a problémájuknak, vagy – ami a legsúlyosabb bűn –
szembeszállnak az orvos utasításaival, »idegesítő« betegnek
számítanak.”1 De azt fedezte fel, hogy az utóbbiak, akik lehetőséget
találnak rá, hogy valamiképpen magukhoz ragadják a betegségükkel
kapcsolatos döntéseket, hosszú távon nagyobb eséllyel gyógyulnak.
Dr. Turner visszatekintve azt is észrevette, hogy a súlyos állapotukból
felépülő betegek azt kívánták, bárcsak hamarabb kezdtek volna
aktívan közreműködni a kezelésükben, ahelyett hogy szolgálatkészen
az orvosuk kezébe helyezik a sorsukat.
A kapitalizmus a hitelességhez hasonlóan a hatóerő hamis
változatát is árusítja, olyan, a saját erőt támogató mantrákat kínál
hozzá, mint a „légy mindaz, ami lehetsz!”, és a „csináld, ahogy neked
jó!”. A személyes választás védjeggyé vált, de azzal már senki sem
törődik, hogy a döntések milyen környezetben születnek. A
reklámokban népszerűsített szabadság gyakran csupán azzal a kétes
lehetőséggel egyenlő, hogy az ember két olyan identitásfényező áru
vagy szolgáltatás között választhat, amely úgysem fogja kielégíteni –
hiszen nem elégítheti ki. A hatóerő nem tesz mindenhatóvá, és nem
engedi meg valamennyi esemény és körülmény végső irányítását
sem. Az élet sokkal nagyobb nálunk, és attól nem fogunk jobban
gyógyulni, ha akkor is úgy teszünk, mintha urai volnánk a helyzetnek,
amikor nem vagyunk azok.
A hatóerő azt jelenti, hogy döntési helyzetbe lépünk olyan
kérdésekkel kapcsolatban, mint például, kik legyünk az életben,
személyiségünk mely részével azonosuljunk, és mely tulajdonságaink
irányítsák a cselekedeteinket. Ezekhez először gyakran újra kell
szabályoznunk azokkal a személyiségjegyeinkkel fenntartott
kapcsolatunkat, amelyekről sokáig azt gondoltuk, hogy azonosak
velünk, amelyek elsőnek kelnek életre bennünk, ha a biztonságunkról
van szó, de most inkább rabságban tartanak. Az nem szabadság, ha
muszáj jónak vagy mindenkinél tehetségesebbnek vagy tökéletesnek
lennünk, ha muszáj tetszenünk, szórakoztatnunk, vagy érdekesnek
mutatnunk magunkat. Akkor sem a hatóerőnk működik, amikor
gépiesen ellenkezünk mások igényeivel: a reflexszerű reakció nem
engedi, hogy a válaszkészségünk vagy az első fejezetben emlegetett
rugalmas válaszkészség érvényesüljön – az a tulajdonság, amelyet a
trauma jócskán meggyengít.
A hatóerő nem póz és nem színlelés; nem vak helyeslés és nem a
tekintély elutasítása. Annak a jognak az alkalmazása, hogy szabadon
és a maguk teljességében mérhessük fel a dolgokat, hiteles érzések
alapján hozzunk döntést, és ne fogadjuk el sem a világ elvárásait,
sem a személyes kondicionáltság belénk vésődött parancsait.

3. Harag (anger)
Gyakran kérnek arra, hogy definiáljam az egészséges haragot.
Elmondom, mi nem az: a vak düh, a tombolás, a sértődés, a kicsinyes
gyűlölet, a gyilkos indulat és az ingerlékenység. Ezek a ki nem
fejezett vagy a személyiségünkbe be nem épült érzések
egészségtelen feltorlódásából származnak, de inkább meg kell
tapasztalnunk és meg kell értenünk őket, mintsem hogy kiadnánk
valamelyiket magunkból. Az aránytalanul elfojtott és az aránytalanul
felerősített harag is mérgező.
Természetes, egészséges formájában a harag határvédelem, olyan
folyamat, amely akkor kapcsol, be, ha egy fenyegetés az életünket, a
fizikai vagy érzelmi integritásunkat veszélyezteti. Be van programozva
az agyunkba, nem könnyű elkerülni. Ez az önvédelmi HARAG rendszer,
amelyet Jaak Panksepp azonosított. Hibátlan működése a
teljességünk természetes része, és az életben maradásunk alapvető
eszköze: gondoljanak csak egy állatra, amelyik a területét vagy a
kicsinyeit védi. A teljesség felé tartó utunk során gyakran újra be kell
építenünk érzelmi repertoárunkba e sok esetben száműzött érzést.
Ilyenkor nem ugyanarról van szó, mint amikor mindenáron
ragaszkodunk a sértettségünkhöz, vagy a sebeinket nyalogatjuk –
sőt, az ellenkezője történik. Az egészséges harag a pillanatnak
megfelelő reakció lehet, és nem a pincénkben nevelt vadállat,
amelyet a szégyenünkkel vagy valamilyen önigazoló
magyarázkodással etetünk. Helyzethez kötött, és csak korlátozott
ideig létezik: ha szükség van rá, megjelenik, elvégzi feladatát, távol
tartja a fenyegetést, azután eltűnik. Nem válik sem félelmetes vagy
utálatos élménnyé, sem tartós kellemetlenséggé.
Vannak olyanok, akiknek talán érdemes folyamatosan
emlékeztetniük magukat rá, hogy indokolt, természetes érzésről van
szó, amely önmagában nem akar másnak kárt okozni. Tiszta
formájában nélkülözi az erkölcsi összetevőt, nem jó vagy rossz – csak
van, és a célja valóban nemes: a személyes integritás és harmónia
fenntartása. Ha és amikor önmaga mérgező változatává alakul, akkor
figyelmet kell fordítanunk azokra a felesleges történetekre és
magyarázatokra, álszent vagy önostorozó gondolati mintákra,
amelyek provokálják – de magát az érzést nem érvénytelenítik. Azt is
megfigyelhetjük, hogy ha képtelenek vagyunk nemet mondani, az
krónikus megbánást ébreszt, amely kiszolgáltat a káros indulatoknak.
Sokan megtanultuk olyan mértékben csökkenteni a haragunkat,
hogy már azt sem tudjuk, milyen. Ebben az esetben az a legjobb, ha
nem idealizáljuk, és nem nagyítjuk fel: egy hatásvadász dühkitörés
vagy egy morálisan igazolható, de káromkodásokkal tűzdelt monológ
semmit sem segít. A hitelességhez hasonlóan az őszinte harag sem
show-műsor. Alapüzenete egy tömör és hatásos nem, amelyet a
pillanat igényeinek megfelelő erővel kell kimondani. Ha azon kapjuk
magunkat, hogy olyan helyzeteket fogadunk el vagy magyarázunk
meg magunknak, amelyek folyamatos stresszt okoznak, kitartunk
amellett, hogy „nem olyan rossz ez”, vagy „kézben tartom az ügyet”,
vagy „nem akarok túl nagy felhajtást csinálni belőle”, akkor
valószínűleg eljött az idő, hogy gyakorolni kezdjük a haragunk
működtetését. Már az is egy előrefelé tett lépés lehet, ha egyszerűen
annyit mondunk, hogy „ez nem tetszik így”, vagy „ezt nem akarom”.
Kutatások szerint a harag kifejezése egészségesebbé tesz, például
segít azokon, akik amiotrófiás laterálszklerózisban vagy
fibromyalgiában szenvednek – márpedig ez a két betegség a
hagyományos orvoslás számára máig rejtély maradt. A 2. fejezetben
már szóba került, hogy orvosaik szerint az ALS-betegek különösen
szelídek. Sokat elárul, hogy egy másik, az ALS-ről szóló tanulmány
szerint a legbékésebbek – vagyis azok, akik a legkisebb
valószínűséggel vannak kapcsolatban a haragjukkal – állapota és
életminősége romlik a leggyorsabban.2 Ugyanez igaz a fibromyalgia
esetében, amelyet számos kutatás a gyerekkori traumához kapcsol. A
European Journal of Pain című orvosi folyóiratban 2010-ben
megjelent szakcikk arra a következtetésre jutott, hogy „a harag, vagy
a harag elfojtásának szokása előre jelzi a fibromyalgiás női betegek
mindennapjaiban jelen lévő fájdalom növekedését. Olyan
pszichológiai beavatkozásra volna szükség, amely a harag egészséges
kifejezésére koncentrál, hogy ezzel enyhítsék a páciensek tüneteit.”3
Legtöbbünk esetében nem az a kérdés, hogy szabad-e dühösnek
lennünk, hanem az, hogy egészséges viszonyt alakítsunk ki azokkal
az érzéseinkkel, amelyek az élet változásaival együtt természetes
módon áradnak és apadnak – és a harag is közéjük tartozik.
4. Helyeslés/elfogadás (acceptance)

A helyeslés azzal kezdődik, hogy bármiképpen vannak is a dolgok,

hagyjuk, legyenek úgy, ahogy vannak. Semmi köze az
elégedettséghez vagy a belenyugváshoz, habár néha ezek is
elfogadásnak álcázhatják magukat – gondoljanak a vállvonogatásra,
amely a „jó lesz úgy, ahogy van” mondatot kíséri –, sőt, a
megátalkodott önteltség is hasonlíthat rá. Pedig inkább arról a mindig
pontos felismerésről van szó, hogy az adott pillanatban a dolgok nem
lehetnek másképpen, mint ahogy vannak. Nem utasítjuk el őket, és
nem legyintünk rájuk. Nem szállunk szembe az igazsággal, nem
tagadjuk le, és nem képzeletben teremtjük meg, hanem arra
törekszünk, hogy egyszerűen együtt létezzünk vele. És miközben így
teszünk, rendezett viszonyt alakítunk ki az adott pillanattal.
Ellentmondásnak tűnhet, de az igazi helyeslés az adott szituáció
egyetlen aspektusát sem tagadja vagy zárja ki, még azt az első
impulzust sem, hogy elutasítsa a helyzetet. Harag, bánat, izgalom,
ellenkezés vagy akár gyűlölet: a befogadó hozzáálláson belül
valamennyi érzés kifejtheti a saját hatását. Önmagunk elfogadása
néha azzal a felismeréssel kezdődik, hogy nem tudjuk, mit érzünk,
vagy vegyes érzelmeink vannak. Ha az élmény bármelyik részét
elutasítjuk, az önmagunk természetellenes elutasításához vezet: ami
túl sokunk számára tűnik természetesnek. Súlyos hibát követett el?
Úgy érzi, gyűlölettel, sértődéssel vagy bizonytalansággal van tele?
Ezekre az érzésekre is rábólinthat; mindig fájdalom rejtőzik alattuk.
Igazából a gyűlölet, a sértődés, sőt a bizonytalanság is a psziché
kísérlete lehet, hogy ne érezzen fájdalmat vagy szomorúságot. Az
egészséges bánat – az ékkő, amelyet sokszor megcsontosodott
sérelmek mögé rejtenek – gyakran a jelen és múlt helyzet
elfogadásának túloldalán várakozik. Nem feltétlenül könnyű
helyeselni, de ha meggátoljuk, hogy a fájdalom energiája kifejtse a
hatását, akkor legfeljebb a felhalmozódását segítjük elő. Ahogy
Gordon Neufeld mondja: „A könnyek tengerében menekülünk meg.”
Meg kell különböztetnünk a helyeslést és az eltűrést. Egyáltalán
nem ugyanaz, amikor elfogadunk valamit, mint amikor belenyugszunk
valamibe. Az elfogadás erőt ad, mert helyet csinál a többi H-nak – ha
van, akkor utat ad a haragnak, segít, hogy ráérezzünk a hatóerőnkre,
és utat biztosít annak, ami épp hiteles élményünk. Az eltűrhetetlen
eltűrése viszont pusztító. Ha például valaki komoran belenyugszik az
abúzusba vagy az elhagyatottságba, akkor közben kénytelen
elutasítani az énjének fontos részeit, szükségleteit és értékeit,
amelyek pedig tiszteletet érdemelnek, és az integritását, amelyet
pedig őrizni kell. Ilyen esetben szó sincs valóságos helyeslésről.
Darlene harmincnyolc éves, a kaliforniai San Joséban él,
családterapeutaként dolgozik, és csak akkor fogadta el
elfogadhatatlan házasságának valóságát, amikor autoimmun
betegséget diagnosztizáltak nála. Fundamentalista keresztény
neveltetése miatt őszintén hitt benne, hogy istentől ráruházott
kötelessége helyeselni – értsd: kibírni – azokat a megpróbáltatásokat,
amelyeket a férje saját traumatikus bevésődéseinek köszönhetett.
„Amikor végre rájöttem, hogy összefüggés van a stressz és a
betegség között – magyarázta –, emlékszem, egyszer felkiáltottam:
»Szent ég! Hívő mártír pózban ragadtam egy abuzív házasságban,
pedig nem lenne szabad, mert belehalok!«”
Társadalmi szintű igazságtalanság vagy elnyomás esetén ugyanez a
helyzet. Ha valaki elfogadja, hogy ami éppen történik, az valóban
történik– az egyszerű tényt –, az még nem azonos azzal a
belenyugvással, hogy ennek kellene történnie. Ahhoz, hogy
megküzdjünk a rasszizmussal, a szegénységgel vagy társadalmunk
bármelyik másik betegségével, először el kell ismernünk, hogy ezek
kultúránk valóságának részei. Léteznek, és nekünk szembe kell
néznünk a fájdalommal és a bánattal, amelyet okoznak. Azután
feltehetjük magunknak a kérdést: mit csináljunk, hogy ne csak a
megjelenésüket, hanem az okaikat is végleg megszüntessük?
Továbbléphetünk az egészséges harag, a hatóerő és a tevékeny
hitelesség felé.

Az együttérzés öt szintje
James Doty,{133} a neves idegsebész a Stanford Egyetemen működő
Együttérzés és Altruizmus Kutató-és Nevelőközpont vezetője. „Létezik
egy olyan embercsoport, amelynek tagjai úgy gondolják, hogy az
együttérzés megfoghatatlan, nem méltó rá, hogy tudományos kutatás
tárgya legyen – mondta egy nyilvános beszélgetésünk során, amelyre
az 1440 Multiversity nevű kaliforniai oktató-és pihenőközpontban
került sor.{134} – De biztosíthatom róla, hogy a jelenleg
rendelkezésünkre álló tudományos adatok szerint a mindfulness,
valamint az önmagunk és mások felé irányuló együttérzés a
leghatásosabb eszközök közé tartozik, amelyekkel az ember
megváltoztathatja a testi állapotát, javíthatja a saját testi-lelki
egészségét, és meghosszabbíthatja az életét.” Az együttérzés, amely
egyszerre gyógyít és megvált, nem korlátozódik az egyéni élet
területére. Ha egészségesebb és nem kis részekre töredezett világról
álmodunk, akkor alkalmaznunk és fokoznunk kell az együttérzés
gyógyító erejét.
A pácienseimmel végzett munka és több ezer terapeuta képzése
során az együttérzés öt olyan szintjét különböztettem meg, amelyek
között nincs ugyan hierarchia, de kiegészítik és erősítik egymást.
Együtt pedig bátorítanak, vezetnek és segítenek tájékozódni a
teljesség felé vezető úton. Ahogy Anton Csehov a drámaíró (és orvos)
írta: „A részvét segíthet túl a zsibbadtságon a gyógyulás felé.”

1. Hétköznapi emberi együttérzés

Az együttérzés angolul compassion, amely a latin „együtt
szenvedésből” származik. Talán valóban ennyire élesen érzékeljük a
mások fájdalmát, talán nem, de az együttérzés alapesete azt a
képességet jelenti, hogy megértjük a szenvedést. Azt is jelenti, hogy
nem semleges tényként kezeljük, hanem meghat, ha tudunk
másvalaki küszködéséről.
Két ember közötti együttérzésnek az empátia a feltétele:
alkalmasság arra, hogy felfogjuk egy másik ember érzelmeit, és
viszonyt alakítsunk ki velük. Az ezzel kapcsolatos saját élményünk
attól függően váltakozhat, hogy ki a másik ember, vagy akár attól is,
hogy miképpen érezzük magunkat egy adott pillanatban. Az biztos,
hogy megkophat és elhasználódhat: bárki tanúsíthatja ezt, aki már
átélte a munkájával kapcsolatos együttérzés kifáradását.
Legtöbbünknél a szükséges pihenés és feltöltődés után visszatér. A
hiánya, amely szociopaták és pszichopaták esetében a legfeltűnőbb,
mindig a lélek megsebzettségének vagy A. H. Almaas szavai szerint
„valamilyen sérelem elfojtásának” a jele. Ha hiába keressük
magunkban az empátiát, akkor nem ítélkeznünk kell önmagunk felett
– ami már önmagában az együttérzés hiányát jelezné –, hanem
feltehetjük a kérdést, hogy mi az a fájdalom, amelyet mi nem
éreztünk át és nem emésztettünk meg teljesen. Sok mindent
megtudhatunk a saját érzelmi sérüléseink hátteréről, ha megfigyeljük,
hogy milyen helyzetekben, kivel kapcsolatban keményedik meg és
záródik be a természetes állapotában nyitott és rugalmas szívünk.
Az együttérzés nem azonos a sajnálattal, amely valamilyen szinten
mindig egy magunkról vagy másról szóló, de már eleve meglévő
történetre csatlakozik rá. A legjobb társadalmi stratégiákat az
együttérzés irányítja, a sajnálkozás viszont senkin sem segít. Ahhoz,
hogy sajnálhassak valakit, először olyan szerepet kell osztanom rá,
amelyben nem egyenlő velem, mert így egy elképzelt magaslatról
figyelhetem szomorú sorsát. A lehetőségeink talán valóban nem
egyformák – a faji vagy gazdasági hierarchia gondoskodik erről –, de
egyikünknek sem tesz jót, ha ezt állandó, alapvető
tulajdonságunknak fogadjuk el.
A legalább ugyanennyire szükséges, önmagunkkal kapcsolatos
együttérzésnek is megvan a maga egészségtelen párja: az
„önsajnálatban dagonyázás” pontosan leírja azt az otthonos, de
zavaros, nehezen átlátható csapdát, amelyet a saját magunk iránt
folyamatosan érzett szánalom jelent. Az önsajnáló ember abban keres
valamifajta vigaszt, hogy szerencsétlen, sorsüldözött alaknak látja
magát. Ezzel a saját gyógyulását gátolja, mert megerősíti azokat a
feltételezéseket, amelyek a sérelmek világában tartják, és
eltántorítják az önálló nézőponttal járó felelősség vállalásától. Az
önmagunk iránti együttérzés ezzel ellentétben elfogadja a valóságot,
nincs szüksége hazugságok gyógyírjára, és kimondja: „nagyon fáj”.
2. A kíváncsiságból és megértésből fakadó együttérzés
Az együttérzés második szintjének legfontosabb alapelve, hogy
mindennek megvan a maga oka, és fontos, hogy mi az az ok. Még
akkor is ítélkezés nélkül tesszük fel a kérdést, hogy egy adott személy
vagy csoport – bármelyik személy, bármilyen csoport – miért éppen
olyan, amilyen, és miért cselekszik úgy, ahogy, amikor az bosszant
vagy zavar. Ezt a hozzáállást a körülményekből fakadó együttérzésnek
is nevezhetnénk. Hiába szeretnénk őszintén segíteni magunknak vagy
másnak, csak akkor sikerülhet, ha meglátjuk a hozzá kapcsolódó
szenvedést, és a lehetőségekhez képest megismerjük a forrását. Nem
elég például sajnálni azokat, akik az addikció spiráljában rekedtek,
lehetőleg ki kell deríteni, hogy mi az a fájdalom, ami elől menekülnek,
és hogyan szerezték a sebeiket. Ha nem látjuk tisztán a
körülményeket, marad a tehetetlen jó szándék, a jóindulatú, de
végeredményében hatástalan segítségnyújtás. Sajnos ezért
alkalmatlanok céljuk elérésére a mostanában divatos
addikciókezelések.
Ha hajlandók vagyunk a miérttel foglalkozni, mielőtt fejest ugrunk a
hogyanba, akkor a kíváncsiságból és megértésből fakadó együttérzés
sarkall tevékenységre. Valahányszor egyéni vagy társadalmi szintű
tartós szenvedéssel találkozunk, erre van szükség, de a gyakorlatban
nem könnyű alkalmazni. A mai világban nem ritka, hogy beletörődünk
az egyszerűbb magyarázatokba, gyorsan ítélünk, és gépiesen
alkalmazunk bizonyos megoldásokat. Ahhoz, hogy nyitott szemmel
forduljunk a dolgok működésének rendszerszintű okai felé, türelemre,
kíváncsiságra és állhatatosságra van szükségünk.
Jesse Thistle métisz egyetemi oktató, akiről a 15. fejezetben már
szó esett, szívbe markoló könyvet írt a gyerek-és fiatalkoráról, a
függőségéről és a bűncselekményeiről, végül a gyógyulásáról.
Beszámolójában nagyon sok szó esik erről a fajta együttérzésről.
„Elsősorban azért írtam meg a visszaemlékezéseimet – magyarázta
beszélgetésünk során Jesse –, hogy mindenki lássa, mi történt velem
és a testvéreimmel… Tulajdonképpen megpróbáltam megvédeni a
családomat, és elérni, hogy az olvasóim megértsék őket. A népem
történetével is hasonló a helyzet, segítek, hogy újra emlékezzenek. És
ne csak emlékezzenek, emlékeket őrizgessenek, hanem újra
emlékezzenek, újra rakják össze azt a történetet, amelytől az állam
megfosztotta őket, és ők elfelejtkeztek róla.” Saját életének
felelevenítésével Thistle, más őslakos kanadai írókhoz és
művészekhez hasonlóan, az együttérzéshez szükséges kontextust
követeli vissza a népe – a családja és a törzse – számára, hogy a
világ és önmaguk szemében is újra létezzenek, és megértsék őket.

3. A felismerésből fakadó együttérzés

Emlékeznek még a 15. fejezetben szereplő Bruce-ra, az oregoni
érsebészre, akit a saját kórházában tartóztattak le, mert receptet
hamisított, hogy opiátokhoz jusson? Ma már hálával tekint vissza erre
a megalázó pillanatra, mert a belőle következő ráismerés
megváltoztatta az életét. „Ha nem úgy történt volna minden, ahogy
történt – mondta nekem –, boldogan folytattam volna az életem,
olyan maradtam volna, mint sok sebészkollégám, aki keveset érzékel
a környezetéből, technikailag kiváló, de érzelmileg visszamaradt.”
Bruce azt mondja, hogy régi énközpontúságát újfajta gondolkodás
váltotta fel, amelynek legfőbb jellemzője, hogy felfedezi másokban
saját magát. „[Ki tudom mondani, hogy] emberi lény vagyok, aki
hibákat követett el és küszködött. Más is lehet így. Nézzük, hogyan
tudjuk együtt megoldani a problémát.”
Bruce a felismerésből fakadó együttérzés megtestesítője. Ez az
érzés segít, hogy könnyebben ráeszméljünk és elfogadjuk: mind egy
csónakban evezünk, mindannyiunkat hasonló megpróbáltatások és
ellentmondások gyötörnek. Amíg fel nem ismerjük, mi közös
bennünk, addig csak újabb bánatot okozunk magunknak és
másoknak. Magunknak azért, mert eltávolodunk az emberségünktől,
és beleragadunk az ítélkezés és szembenállás sok feszültséggel járó
lelkiállapotába; másoknak azért, mert szégyenkezést váltunk ki
belőlük, amitől csak még jobban elszigetelődnek a világtól. Aki nem
érti pontosan, miről beszélek, az legközelebb, amikor szigorú
vélemény fogalmazódik meg benne egy embertársáról, figyelje meg a
saját testét: milyen érzést tapasztal a mellkasában, a hasában, a
gyomrában. Kellemeset? Nem hinném. De nem is tesz jót az
egészségének, amit érez.
Mindebből nem az következik, hogy ne ítéljen, hiszen az az elme
automatikus reakciója. Ha pedig elítéli saját magát, amiért ítélkezik,
azzal csak a szégyen gépezetét tartja mozgásban. Viszont itt a
lehetőség, hogy együttérző kíváncsisággal tekintsen ítélkező elméjére
és testére. A gyógyulás akkor kezdődik, amikor képesek vagyunk a
kíméletlen világot saját fájdalmunk tükreként kezelni, és engedni,
hogy mások is meglássák bennünk a tükörképüket: a felismerés
hozzásegíthet két embert, hogy helyreálljon köztük az elveszett
kapcsolat.

4. Az igazságból fakadó együttérzés

Sokan hisznek abban, hogy kedvesnek kell lenni, mert azzal elejét
vehetik mások fájdalmának. Szükségtelen, megelőzhető fájdalom
esetében így is van, de nem igazi együttérzés, ha azoktól az
elkerülhetetlen fájdalmaktól, csalódásoktól és problémáktól óvunk
meg valakit, amelyeket az élet gyerekkorunktól kezdve
mindannyiunknak elhoz. Az ilyen igyekezet nem egyszerűen
hiábavaló, hanem ellenkező hatást ér el, és még csak nem is hiteles,
mert a látszólagos emberbaráti tett igazából a saját sérüléseink
okozta rossz érzésből fakadhat.
Mindegy, milyen szándékkal tesszük, senkinek sem segítünk azzal,
ha féltjük a fájdalomtól, és támogatjuk abban, hogy kiseprűzze a bajt
az életéből. A traumák gyógyulása elkerülhetetlen fájdalommal jár.
Ezért van az, hogy a régi sérüléseinkkel kapcsolatban valamennyien a
tagadást, az elfojtást, az elnyomást, a kimagyarázást, a
mentegetőzést, a fakuló emlékeket és a disszociáció valamilyen fokát
választjuk. Ha viszont szembenézünk azokkal a módszerekkel,
amelyekkel eltompítottuk magunkat, akkor nem úszhatjuk meg a
fájdalmat, amely már régóta arra várt, hogy hírt adhasson magáról.
Az is egészen természetes, hogy az ember fél ezektől a leválasztott
részektől. „Ha az ember egész életében menekült az érzelmei elől –
írja Helen Knott –, és azok végül utolérik egyszer, akkor rá fognak
támadni, alaposan elpáholják, és magára hagyják egy sikátorban.”4
De ennek nem kell feltétlenül így történnie. Az igazságból fakadó
együttérzés felismeri, hogy a fájdalom nem ellenség. Sőt, a fájdalom
alaptermészetének része az együttérzés, hiszen egy problémára
próbálja felhívni a figyelmet. A gyógyulás bizonyos szempontból
annak az elfelejtése, hogy meg kell védenünk magunkat a
fájdalomtól. Ebben az értelemben az együttérzés egy másik alapvető
tulajdonsághoz vezet: a bátorsághoz.
Az igazságból fakadó együttérzés azzal is tisztában van, hogy az
igazság rövid távon további fájdalomhoz vezethet. Darlene, a San
Joséban élő családterapeuta azután tanulta ezt meg, hogy kilépett a
rossz házasságából. „Gyerekkori közösségem nem ért meg, nem
azonosul velem, nem fogja fel, mi van – mondta –, és ez összetöri a
szívemet, mert én azt akarom, hogy szeressenek, és emberi
kapcsolataim legyenek, de azt hiszem, sosem fognak sem megérteni,
sem visszafogadni.” Az egyik legfájdalmasabb lecke, amelyet kaphat
az ember, hogy bizonyos kapcsolatai nem élik túl, ha ő a hitelességet
választja; de az ezzel járó fájdalomban ott a szabadság. Visszafordítja
és utólag is igazolja azokat a tragikus, elkerülhetetlen döntéseket,
amelyeket életünk korai szakaszában a körülményeink ránk
kényszerítettek. „Hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy ne akarjunk
másoknak tetszeni, és ne törődjünk vele, mit gondolnak rólunk –
mondta Darlene. – Néha most is úgy érzem, hogy szükségem van
valakinek a jóváhagyására. Nem állítanám, hogy megérkeztem, de
olyan ez, mint a hagymahámozás: már sok rétegtől megszabadultam,
és egyre több szabadságot érzek a hitelességemben. Meg kellett
találnom azokat a kis közösségeket, amelyek elfogadnak és
megértenek. Fájdalmas folyamat, de tudom, hogy így helyes.”
Igazságnak és együttérzésnek párban kell járnia. Nem az tesz
minket együttérzővé, ha kellemetlen igazságokat zúdítunk valakire,
azután esetleg azzal magyarázzuk, hogy „csak őszinte voltam”. „Az
emberek csak akkor engedik meg maguknak, hogy meglássák az
igazságot – írta A. H. Almaas –, amikor az együttérzés is jelen van.”
És az igazság akkor tud gyógyítani, ha biztonságérzet jár vele.
5. A lehetőségből fakadó együttérzés
Mindannyian többek vagyunk annál, mint amennyit kondicionált
személyiségünk, elfojtott vagy korlátozatlan érzelmeink, valamint
viselkedésünk a világnak mutat. Ha ezt megértjük, működésbe léphet
az, amit a lehetőségből fakadó együttérzésnek nevezek. A
lehetőséget nem hipotetikus, jövőbe tekintő, „talán majd egyszer”
értelmében használom, hanem jelen lévő, élő, mindig elérhető
alaptulajdonságként tekintek rá. A lehetőség az ember legszebb
ajándékaihoz kapcsolódik: a csodálathoz, az áhítathoz, a
misztériumhoz és a képzelethez – ezek teszik lehetővé, hogy
olyasmikkel maradjunk összeköttetésben, amiket nem feltétlenül
tudunk igazolni. Tőlünk függ, hogy vigyázunk-e erre a kapcsolatra,
mert a hétköznapokban ritkán találunk újabb bizonyítékokat. Az
együttérzésnek ez a legmélyebb aspektusa elfogadja, hogy ami
látszólag lehetetlen, az csak látszólag az, és bármikor valóra válhat,
amire a legnagyobb szükségünk van, vagy ami után a legjobban
vágyakozunk.
Aki nyitott marad a lehetőségekre, az nem vár azonnali eredményt,
mert tudja, hogy mindannyiunkban több van – a szó legpozitívabb
értelmében –, mint amennyi szemmel látható. Ugyanez vonatkozik
arra, legyen bármi is, ami a legvalóságosabb, legkeményebb,
legállandóbb bennünk vagy másokban. Van egy híres történet,
amelyben Buddhát megszólítja egy közismert bűnöző, és meg akarja
gyilkolni, ő viszont meglátja támadójában az emberi én univerzális
lehetőségét: a férfi Buddha legalázatosabb, legszelídebb követőjévé
válik.
„Ahhoz, hogy saját uraink lehessünk, egy kis magabiztosságra, a
győzelem reményére van szükség – írta Thomas Merton, a katolikus
misztika képviselője. – A remény pedig akkor marad életben, ha
legalább megízlelhetjük a győzelmet.”5 Azt hiszem, a lehetőségből
fakadó együttérzés egy ajtó, amelyet jobb nyitva hagyni, hogy lássuk,
ha közeleg a győzelem. Ha nem keverjük össze sem magunkat, sem
másokat a felszínen megjelenő tulajdonságokkal vagy
viselkedésekkel, és nem hisszük magunkat vagy másokat jónak vagy
rossznak, minden emberben megláthatjuk a teljesség lehetőségét,
amely soha nem vész el, és amely valamennyiünk számára olyan
győzelem volna, amit érdemes megízlelni.
 27. fejezet

Egy félelmetes ajándék

Tanárunk, a betegség

Az, hogy túléltem az emlőrákot,

megváltoztatta, hogy ki és hogyan vagyok…
Addig egész életemben másokról
gondoskodtam. Azután egyre inkább magamat
helyeztem előtérbe. Régebben egy kis hang a
fejemben folyton azt suttogta, hogy bármit
csinálok, nem vagyok elég jó hozzá. Mostanra
sikerült elhallgattatnom ezt a hangot.
Sheryl Crow{135}

„Mostanában gyönyörű beszélgetéseket folytatok a reumatoid

artritiszemmel… Már attól majd sírva fakadok, hogy ezt elmesélem
valakinek” – olvashattuk a negyvenkét éves Julia vallomását az 5.
fejezetben. A felszínen furcsa és valószínűtlen kijelentés. Nem volna
természetesebb, ha a betegséget, amelynek rokkantság lehet a vége,
nem bizalmas, erőt adó társnak, hanem súlyos veszélynek látná,
amelyet meg kell úszni, el kell fojtani, vagy le kell győzni? Julia
azonban értéket és jelentést talált a bajban – és így történt ez
mindazokkal, akikről e fejezetben fogok beszélni, és még nagyon sok
mindenkivel, akivel a munkám során találkoztam. Jó páran, a
néhánynál jóval többen vannak, akik még azon is túlmennek, hogy a
betegségüket örömteli ajándéknak nevezzék. Blessed with a Brain
Tumor (Az agydaganat áldása) a címe annak a könyvnek, amelyet
egyik interjúalanyom, egy Will Pye nevű fiatalember írt. „Ezt az
ajándékot a szellem küldte a lelkemnek, hogy támogassa a gyógyító
átalakulást és ébredést” – mondta nekem. Julia és Will is
fordulóponthoz érkezett, amely eltávolítja őket a hagyományos
gondolkodástól: magát a betegséget tekintik a gyógyulás eszközének,
vagy legalábbis a tanulás és a személyes növekedés lehetőségének.
Nem egyszerűen kigyógyulni akarnak a betegségből, rájöttek, hogyan
tudnának vele gyógyulni.
Tisztázni szeretném: a betegség nem olyan ajándék, amelyet
bárkinek kívánok. Aki elkerülheti valahogy, annak biztosan nem
javaslom a transzformációnak ezt az útját. Azoknak a bátor nőknek és
férfiaknak, akiknek a története most következik, egyszerűen erre
kanyarodott az életük. Abban sem vagyok biztos, hogy a helyükben
én rátalálnék arra a belső erőre, bátorságra, bizalomra és éleslátásra,
amellyel ők közelítettek a betegségükhöz. De ha hajlandók vagyunk
tanulni a példájukból, akkor a megpróbáltatásaik segítségével sok
mindent megtudhatunk a gyógyulásról.
Ne feledjük a 25. fejezetben leírtakat: különbség van a gyógyulás
és a kikezelés között! Többször tanúja voltam annak, hogy a
betegeim a legkétségbeejtőbb előrejelzésre is rácáfoltak, és sokáig
éltek, valamint máshol is találkoztam ilyen esetek dokumentálásával,
de ezúttal nem az érdekel minket, hogy valaki jobban lesz, hanem,
hogy teljesebbé válik. Ezeknek az embereknek a betegség a
gyógyulás és nem a kikezelés áldását hozta. A kezelés sikerét senki
sem garantálhatja nekik. A gyógyulás már más ügy, és az utolsó
pillanatig lehetséges, hiszen azt jelenti, afelé haladunk, hogy a
testünkben zajló folyamatoktól függetlenül élő teljességként éljük
meg magunkat. A gyógyulás nem végállapot: legalább annyira
tekinthetjük folyamatnak, mint a betegséget. A következő
történetekben úgy alakult, hogy a betegség lett a tanár, amely
elindította a beteget a gyógyulás felé.
Akár beteg, akár nem, senkinek sem kell megvárnia, amíg ilyen
rossz állapotba kerül: bármikor elindulhat a saját útján.

„És miről beszélget a reumatoid artritiszével?” – kérdeztem Juliát, aki

kis mennyiségben szedett egyetlen gyógyszerén kívül terápiával,
meditációval és az önmagán végzett munka más formáival érte el,
hogy a betegség fellángolásai alaposan megritkultak, a tünetei nem
súlyosbodtak, és a véreredményei is egyre javulnak.
„Amikor megszólít – jött a felelet –, nem érzem úgy, hogy túl
kellene jutnom rajta, vagy nagy drámát kellene csapnom miatta,
egyszerűen csak érzem. Leülök vele, és kíváncsian figyelem, mi
történt az életemben, mi az, amit esetleg elfojtok magamban.”
Láttuk, hogy eredeti, abuzív családjában hogyan vált Julia a
mindenkiért felelősséget vállaló „kedves” emberré, aki azért nyomta
el magában az érzéseit, mert meg akarta védeni mindenki máséit.
„Alaposan kikérdezem magamat – folytatta. – Elgondolkodom azon,
hogy mit próbál mondani. Ez éppen két hete fordult elő, amikor
bedurrant az állam. Tudtam, csak azért történt, mert figyelmeztetni
akar, hogy engedjem meg egy kellemetlen érzés felszínre
emelkedését, így aztán meghallgattam. Az ágyamon feküdtem, és
vagy egy órán keresztül mélylégzést végeztem. Figyelmesen
szemlélődtem. Nem lettem izgatott miatta, de kíváncsi maradtam. És
másnapra, de tényleg másnapra, el is múlt a fájdalom. A
gyógyszeradagomon sem kellett változtatni. Soha nem kell.”
Julia kultúránk szokásaival nem törődve hálás a reumatoid
artritiszének. „Megmentett. A testem így figyelmeztetett, hogy
ébredjek fel. Hogy azzal nem segítek magamon, ha visszafojtom a
bennem lévő sok dühöt és haragot. Nem mintha ragaszkodni akarnék
ezekhez az érzésekhez, de úgy tekintek rájuk, mint a vezetőimre, akik
figyelmeztetnek, ha az életemben megbomlik valamilyen egyensúly.
Mostanában talán évente egyszer lángol fel a betegség. Amikor
előbukkan, elfogadom, hogy itt van; és van, amit tenni tudok ellene,
és még több van, amit tanulhatok tőle.” Szívből jövő mondatok,
amelyek a helyeslés/elfogadás és a hatóerő közös lehetőségeiről
szólnak: a gyógyulás e két általános alapelvét az előző fejezetben
vettük közelebbről szemügyre.
Nem akarom azt állítani, hogy Julia kizárólag a saját maga felé
forduló, együttérző kíváncsiságának köszönheti megnyugtató
állapotát, vagy hogy a gyógyszerei ne segítettek volna. Viszont
láthatjuk, hogy a betegség irányításával sikerült átformálnia magát,
és ennek következtében tudatosabb, nyugodtabb, boldogabb és
egészségesebb lett, valamint több örömöt talál az életében. A
betegségéből tanultak arra sarkallták, hogy a szakmájában is
fejlődjön. Rájött, hogy mi az igazi hivatása, és olyan képességeit és
készségeit kezdte fejleszteni, amelyekkel másokon segíthet. „Sok
mindent kaptam a betegségtől – mondta. – Rávett, hogy csináljam
meg a master fokozatot, és legyek pszichológus. Krónikus fájdalmat
okozó betegségekre szakosodtam, ez a specialitásom.” Három évvel
ezelőtt beszélgettünk. Nemrégiben küldött egy e-mailt, amelyben
arról számolt be, hogy tizenkét hónapja nem szed gyógyszert,
márpedig az elmúlt tizenhat évben addig szedett, és egyáltalán
nincsenek tünetei.
Barátomat, Richard Schwartz pszichológust egyáltalán nem lepi
meg, ami Juliával történt. Dick kifejlesztett egy széles körben
alkalmazott terápiás módszert, a belső család rendszert, az IFS-t
(internal family systems). Az IFS a személyiséget független
alkotórészek együttesének tekinti, amelynek mindegyik alkotóeleme
egy-egy életeseményre adott válasz. A „belső család” e különböző
aspektusok konstellációja. Lehetnek részek, amelyek nem férnek
össze a többivel, mások viszont együttműködnek egymással. Julia
esetében a gyerekkorában elszenvedett érzelmi és szexuális
abúzusból következő dühöt és haragot „száműzött” összetevőnek
tekinthetjük: személyisége olyan oldalának, amelyet akkor nem volt
szabad megélnie, és ezért elnyomta. A kedves, buzgó, kivételesen
felelősségtudó személyisége képviseli a védelmező részeket, amelyek
azért alakultak ki, hogy mások szeretetét és elismerését megtartsák.
Valahol köztük, vezéri szerepre áhítozva bujkál az, amit az IFS
szelfnek nevez, vagy ahogy a 7. fejezetben írtam, „saját egyedi és
eredeti lényegéből származó önmaga”.
Ide próbál visszahívni minket érzelmi vagy testi jelzőeszközeivel a
testünk. Tünetek és betegségek segítségével tudatja velünk, amikor
messze kóboroltunk középpontunktól.
„Tapasztalataim szerint amikor egyes részeink nem tudnak
másképpen kommunikálni velünk, és nem marad egyéb lehetőségük,
akkor a testre hagyatkoznak – magyarázta Dick. – Nagyon sokféle
orvosi szimptóma létezik. Ha sikerül meggyőznünk a páciensünket,
hogy koncentráljon a tünetre, legyen kíváncsi rá, és tegyen fel neki
kérdéseket, akkor általában találkozik azzal a darabjával, amelyik a
tünet segítségével akar üzenni neki, ki akarja fejezni magát valahogy,
mert a beteg korábban nem volt hajlandó odafigyelni rá. Ha viszont
tényleg meghallgatja végre, akkor a probléma sokszor megszűnik,
vagy jelentősen enyhül.” Egy kísérlet során az IFS módszereit
alkalmazták egy csapat reumatoid artritiszes betegnél, és ugyanerre a
következtetésre jutottak. Amikor a betegek figyelni kezdtek a
megfelelő „részükre” meg az egész testükre, és valami olyasmit
csináltak, mint amit Julia is megtanult, az állapotuk számos szubjektív
vonatkozása, például a fájdalom és az önsajnálat, sőt, több objektív,
mérhető adat, például a betegség vérben található markerei és az
ízületek gyulladása is javult.1
Bianca, a román orvos, akit szintén az 5. fejezetben mutattam be,
továbbra is bizalmas beszélgetéseket folytat a betegségével. Talán
emlékeznek még, ha a munkahelyén vagy személyes életében stressz
érte, vagyis túl sokat vállalt, vagy valamelyik területen nem törődött a
saját, személyes igényeivel, erősödni kezdtek a szklerózis
multiplexének tünetei. Az állapota stabil, pedig nem szedi azokat a
gyógyszereket, amelyekről azt mondták neki, hogy élete végéig rájuk
fog szorulni. Az MRI-felvételek továbbra is gyulladás jeleit mutatják a
központi idegrendszerében, de jó pár év eltelt úgy, hogy a baj nem
terjedt tovább, és nincsenek panaszai – kivéve azokat az eseteket,
amikor nem törődik magával eléggé. Olyankor zsibbadni kezd a bőre,
és ő úgy érzi, ez tökéletes metaforája annak, hogy nem engedélyezte
magának egy érzés átélését. „A vörös jelzőfény – mondta – arra
figyelmeztet, hogy fékezzek, és térjek vissza saját magamhoz. És én
hallgatok rá. Rögtön fékezek, mert az elmúlt néhány évben
megtanultam, hogy már akkor jobb megállnom, amikor egy egész kis
változást érzek. Relaxálok. Meditálok. Meglátogatom magam,
megtudom, mit üzen a tünet. És ahogy rájövök, miről van szó – talán
érzelmi fájdalmat érzek, talán elszomorít valami, talán valami miatt
máshova kerültem, és már nem voltam itt jelen –, visszatérek
magamhoz. Abban a pillanatban, hogy rájövök, miről van szó, elmúlik
a tünet.”
Bianca mostanában elsősorban SM-betegekkel dolgozik, akiknek
nagy része poszttraumás stressztől szenved, és valamennyien
ugyanazt a túlkompenzáló hajlamot mutatják, mint ami őt is
irányította, amikor még minden figyelmét lekötötte „a tökéletes
teljesítmény és a siker” elérése.

Donna Zmenak Ontarióban élő beszéd-és nyelvpatológusnál 2003-ban

méhnyakrákot diagnosztizáltak. Korábban sok stresszt élt át, többek
között vérre menő harcot folytatott három kisgyereke nevelésének
jogáért. Az onkológus-nőgyógyász azonnali, teljes méheltávolítást
javasolt, amely a méhen kívül ínszalagokra, valamint a medencében
lévő nyirokcsomókra és a vaginája felső részére is kiterjedt volna,
hogy utána sugárkezelés következhessen. Donna elutasította a
terápiát. „Azt mondtam a sebésznek, nem akarok így, kibelezve élni.
Azt felelte, hülye döntést hozok, de ő is tud dönteni, ha kell: és
azonnal elbocsátott.”
Érthető, hogy a sebész nem akar egy olyan beteget kezelni, aki
nem hallgatja meg szakértő tanácsait. De hogy megalázza miatta a
beteget, az elfogadhatatlan. Alekszandr Szolzsenyicin Rákosztály című
regényének önfejű betege, Kosztoglotov jutott róla eszembe: „Miért
hiszi azt, hogy joga van egy másik ember helyett dönteni? Hisz ez
félelmetes jog, ritkán vezet jóra. Vigyázzon vele! Nem adatott meg
még az orvosnak se!”2
Donna egy éven keresztül a saját módszereit alkalmazta:
tisztítókúrát tartott, étrend-kiegészítőket szedett, és egy táplálkozási
kérdésekben járatos orvos segítségét vette igénybe. De kétségbeesve
értesült róla, hogy a rák továbbterjedt, és ha nem műtik meg, akkor
legfeljebb hat hónapja lehet hátra. Mégis újra nemet mondott.
Amikor beszélgettünk, utólag, a történet happy endjének ismeretében
is nehezen értettem meg, honnan volt benne ennyi öntudat és
elszántság. „A szívem mélyén valami azt súgta: »Sikerülni fog!« –
felelte a kérdésemre. – Úgy gondoltam, a belső hangom többet ér,
mint az engem körülvevő embereké, akik a tőlük telhető legjobb
tanácsokat adják. Tudom, hogy így volt. De úgy éreztem, nekem nem
ez a legjobb tanács. Fiatal voltam, élni akartam, viszont nem akartam
egy olyan testben élni. Akkor már jól tudtam, hogy az élet minősége
fontosabb, mint a hosszúsága.”
 Zmenak újabb hat hónapos belső és külső zarándokútra indult, és
olyan gyógyítókhoz is eljutott, akik jógára és meditációra oktatták.
Beszélt korábbi rákbetegekkel, akik szintén a saját elképzeléseiket
követték. Közben elolvasta egy sorstársának, Cheryl Canfieldnek a
könyvét, a Profound Healinget (Szívből jövő gyógyulás). A szerző
szintén nemet mondott a hagyományos kezelésre, és bőven túlélte a
közeli, szörnyű halálára vonatkozó prognózist. Személyesen is
találkozott a Kaliforniában élő, hipnoterapeutaként és
wellnesstanácsadóként dolgozó nővel, egy darabig nála is lakott, és
sok mindent tanult tőle. Zmenak összefoglalása szerint „elfogadást,
autonómiát, hitelességet. Ő tanított meg minderre, és arra, hogyan
lehet jól meghalni. Mire hazamentem, más ember voltam, és többet
nem is tértem vissza az egykori lényemhez.”
A legfontosabb talán az, hogy Donna hozott egy alapvető döntést.
Nem érdekelte, mennyi ideje lehet hátra, eldöntötte, hogyan akar
élni: hűen önmagához – még akkor is, ha a megérzései ellenkeztek
az orvosai, a rokonai és a barátai véleményével. „Lehet, hogy csak
hat hónapom maradt, de a gyerekeim igazán ismerni fognak, a valós
énemet fogják látni – mondta magának. – Ettől mindig elsírom
magam. Emlékszem arra a pillanatra, amikor azt mondtam: »Tudod,
mit? Elég ebből. Elfogadom, ami történt velem. Én én leszek, és
mostantól boldog leszek.« És komolyan is gondoltam. Meghúztam
egy vonalat, és soha többé nem tértem vissza mögé.” De érezte,
hogy túlzásba esett, és rögtön visszakozott. „Ember vagyok, sokszor
újra beleesem ebbe a csapdába. Aztán hamar kimászom belőle.”
Már hat hónapja tartott a lelki-érzelmi-spirituális odüsszeiája,
amikor egy másik nőgyógyász ugyanazt a prognózist adta, mint az
előző, csak ő még ijesztőbben fogalmazott. Azt jósolta, hogy műtét
nélkül nagyon hamar meg fog halni, méghozzá „nagyon durván”. „Én
ekkor már tudtam, hogy elmúlt a rák – idézte fel Donna. – Közöltem
vele, hogy szerintem egyáltalán nem vagyok beteg, sőt, azt hiszem,
újra szeretnék szülni… Erre ő az élettársamra nézett, és kijelentette,
hogy »a barátnőjének sosem lesz gyereke, ráadásul nem is élne túl
egy szülést, de úgysem fog elég hosszan élni hozzá. Maga a társa,
győzze meg róla, hogy azonnal járuljon hozzá a műtéthez, mert ami
most következik, az nem lesz könnyű.« Azután újra hozzám fordult:
»Azokra is gondolnia kell, akik maga körül élnek. Gondoljon a
gyerekeire. Gondoljon az élettársára.«” Donnának feltűnt, micsoda
irónia van abban, hogy az orvos a körülötte lévők iránti tapintatról
beszél, miközben a betegségében éppen az csapódott le, hogy ő sok
éven át mindenkinek a tetszését kereste, és elnyomta magát.
Nem sokkal később több szövettani és ultrahangvizsgálatot
csináltak, és Zmenak méhében, hasüregében, valamint
nyirokmirigyeiben nyomát sem találták a ráknak – amikor a
vizsgálatokat végezték, neki már meggyőződése volt, hogy túljutott a
szörnyű kóron, de beleegyezett, hogy ha téved, akkor megműthetik.
Újra felkereste a sebészt, hogy megbeszéljék az eredményt.
„Bementem a rendelőbe, mosolyogva leültem egy székre, erre ő azt
mondja: »Miért nem fekszik be a vizsgálószékbe?« Dühös volt rám.
Megkérdeztem tőle, nem hallotta-e, hogy nem találtak daganatot.
Erre azt felelte, hogy nem gyógyultam meg. »Maga rákos, és mindig
rákos marad. A rák visszatér, meg kell csinálnunk a műtétet. Az
ember nem tudja meggyógyítani saját magát, az ki van zárva. Ne
csapja be önmagát. Nem gyógyult meg.« Erre felálltam, és azt
mondtam: »Ha valami nem tér vissza, az én leszek.« És így is történt,
kijöttem a rendelőből, és soha többé nem mentem vissza.”
Donna minden évben küld egy karácsonyi üdvözlőlapot a
sebésznek, azután is írt neki, hogy természetes úton megszülte az
ötödik gyerekét, aki most tizenkét éves. Az orvosok abban is
egyetértettek, hogy a konizáció, a méhnyakon végzett kúpkimetsző
szövettani vizsgálat után a méhe nem lesz abban az állapotban, hogy
kihordjon egy gyereket. „Az első karácsonyi lapon, amit küldtem neki,
azt írtam: »Kérem, ne mondja senkinek, hogy lehetetlen. Hiszen még
élek, és itt vagyok, és ez történt velem.«” Nem kapott választ.
Megkerestem Nancy Abramset, Zmenak családorvosát, aki a
történet minden részletét igazolta. „Tanúja voltam a folyamatnak. Az
összes dokumentum megvan – mondta dr. Abrams. – Pontosan úgy
történt minden, ahogy Donna mesélte: egyszer csak nem volt rákja.
Igazából azt furcsállom, hogy az onkológusok nem voltak kíváncsiak a
módszerére. Hiszen hatott! És újabb gyereke született, méghozzá
vaginálisan, miközben a szövettani vizsgálat miatt mindenki
megpróbálta lebeszélni róla. Valószínűleg nem is lehetett volna olyan
méhe, amelyben ki tud hordani egy terhességet, de megtette, még
sincs senki, aki azt mondaná, »nahát, ez meg hogy történhetett?«.”
Az érdeklődés hiánya természetes. Amikor Kelly Turner onkológiai
pszichológussal beszélgettem, aki Radical Remission (Radikális
gyógyulás) című könyvében jó néhány olyan betegről számol be, aki
a legkilátástalanabb diagnózis ellenére is felépült, azt is
megkérdeztem, hogy vajon azok, akiknek az eseteit feldolgozta,
akiknek másképp alakult a sorsuk, mint ahogy az orvosok szomorú
előrejelzései alapján hinni lehetett, találkoztak-e olyan szakemberrel,
aki nyitottan fordult gyógyulásuk története felé. „A válasz sajnos
többnyire: nem – felelte Turner. – A legtöbb ember, akivel kutatásom
során beszéltem, hálás volt nekem, »mert ön az első orvos… az első
ember, bármilyen egészségügyi szakképesítéssel, akit érdekel, hogy
miért gyógyultam meg… Megpróbáltam elmondani az
onkológusomnak, hogy mi mindent csináltam, de ő nem akarta
tudni.« Folyton ezt hallom, és majd megszakad miatta a szívem.” Dr.
Jeffrey Rediger{136} is ezzel az érdektelenséggel találkozott, amikor a
Cured – The Life-Changing Science of Spontaneous Healing
(Meggyógyulva – A spontán gyógyulás egész életre kiható
tudománya) című könyvének megírása előtt alapos kutatómunkát
végzett, és több mint száz spontán gyógyulást dokumentált. „Az
orvosok legfeljebb annyit mondanak: »folytassa, mert működik!« –
mesélte. – De azt egyikük sem kérdezi meg, hogy pontosan mit
csinált a beteg.”
Részben megértem az orvosok vonakodását. Viszonylag járatos
vagyok az elme-test egységének tudományában, és nagyra tartom az
emberi szellem erejét – a Donna Zmenak esetéhez hasonló
történeteknek csak erről az alapról kiindulva van értelmük{137} –, de
még így sem fogadom el könnyen a szokásos orvosi előfeltevésektől
és tapasztalattól eltérő beszámolókat. Donna történetét kevesen
tudják felülmúlni; az ő belső ereje és őszinte elszántsága nélkül
senkinek nem is szabad megpróbálnia. A történetének nem az a
tanulsága, hogy mindenkinek ilyen radikális döntéseket kellene
hoznia, csak az, hogy elérhető az a képesség, amellyel helyeselheti az
életet, ami olyan, amilyen; létezik hiteles önazonosság, amellyel
minden helyzetben megkereshetjük a saját igazunkat; és szert
tehetünk arra a hatóerőre, amellyel eldönthetjük, mit reagálunk
mindarra, ami történik velünk. A négy H akkor lesz teljes, ha
felidézzük Donna egészséges haragját, amikor kijelentette: „Ha
valami nem tér vissza, az én leszek.” Befelé vezető útja ezzel nem ért
véget. „Mindennap dolgozom rajta, hogy megőrizzem a
hitelességemet” – mondja.

Egy másik kivételesen eltökélt – és szabad akaratú – ember, akivel

megismerkedtem, dr. Erica Harris. Egy évtized alatt annyiféle orvosi
kezelést kapott, ami a legtöbbünknek több életbe sem férne bele:
egyebek között agresszív kemoterápiában, egésztest-besugárzásban,
csontvelő-átültetésben, tüdőátültetésben, krónikus fertőzést követő
tartós kórházi kezelésben részesült, valamint többször megműtötték a
bőrrákját – de most csak a legfontosabbakat említem. Körültekintő
orvosi segítség nélkül már rég meghalt volna, és most sem
maradhatna életben. De az erős gyógyszerek, amelyek gondoskodnak
róla, hogy élhessen, nincsenek mellékhatás nélkül. „A jobb szememre
megvakultam – írta nemrégiben. – A bőrrákom nem akar elmúlni,
elveszítettem az alsó ajkam felét, csontritkulásom és krónikus
vesebajom van, életem végéig az immunrendszeremet gyengítő
szereket kell szednem, harmincöt éves korom óta nem menstruálok
(most negyvennégy), három stroke-om volt, rendszeres
immunglobulin-infúzióra és vérátömlesztésre szorulok. A rák
következményei miatt bomlott fel a boldogan induló házasságom,
mégis elégedettebb vagyok, mint bármikor máskor életemben, és
mint valaha hittem volna, hogy leszek! Szerencsésnek tartom
magam.” Bár a testi egészsége érdekében nagyon sok mindenről le
kellett mondania, sugárzó egyénisége és életöröme nem fakult meg.
Sőt, e tulajdonságai most sokkal többet jelentenek számára, jobban
átérzi őket, és kevésbé függenek a körülményektől.
Képzett és keresett sportcsontkovácsként dolgozott, valaha sokak
egészsége múlt rajta, és ha munkáról volt szó, nem takarékoskodott
az erejével. „Mindent megtettem a hozzám forduló sportolókért –
mesélte. – Imádtam másoknak segíteni. Mondjuk, ha rengeteg edzés
után, néhány hónappal a verseny előtt megsérültek. Számomra az
volt a jutalom, hogy láttam, milyen boldogok, amikor célba érnek.
Talán egy kicsit munkamániás voltam…” Erre felvetettem, hogy ez a
talán egy kicsit valószínűleg nagyon enyhe kifejezés. Ő is így
gondolta.
„A klinikám nagyon, nagyon gyorsan bővült. Hiába dolgoztam végig
a napot, nem szívesen hagytam valakit fájdalmak között. Rászoktam,
hogy kora reggel megyek be a rendelőbe, és későig benn maradok.
Azután egyre több embernek tűnt fel, hogy folyton megbetegszem.
Havonta egyszer biztosan torokgyulladásom volt. A hátam alsó
részében szörnyű porckorongsérv jelentkezett, ami kisugárzott a jobb
lábamba, de én még így is bejártam dolgozni. Sántikáltam, mások
fájdalmát próbáltam enyhíteni, és a sajátomról nem vettem
tudomást. Élveztem, hogy sok a dolgom. Élveztem minden kis
részletét.”
A személyiségéhez talán illett a sok munka, a teste azonban mást
jelzett. Harmincöt éves volt, éppen kirándulni ment a két gyerekével,
amikor szörnyű hírt kapott. „Ott voltam – idézte fel – két
kisgyerekkel, a kisebbet még szoptattam. Épp egy hatalmas akvárium
előtt álltam. Aznap csináltattam egy rutinvérvizsgálatot, és a laborból
hívott valaki, kapkodás és pánik hallatszott a hangjában. »Erica
Harris? Azonnal keresse fel a legközelebbi sürgősségi rendelőt!« Az
akut mieloid leukémia (AML) egy igen agresszív fajtáját
diagnosztizálták nálam, egy különösen ritka változatot, amelyet
általában idős férfiak kapnak meg.” Bátorságot öntött bele a tudat,
hogy a kezelések általában eredményesek, és két kemoterápiás kúrán
vett részt. Egyik sem hatott.
2012-ben azt tanácsolták neki, hogy költözzön be egy palliatív
osztályra, ahol – ahogy mondták – napi vérátömlesztéssel még
maximum két hónapig életben tudják tartani. Nem akarta elfogadni a
kegyetlen diagnózist, és kiharcolta, hogy otthon maradhasson a
gyerekeivel, és naponta bejárhasson a kórházba a transzfúzióért.
Folytatta érzelmi gyógyulását és spirituális útját, azután éppen mielőtt
a baljós két hónap lejárt volna, saját és orvosa legnagyobb
meglepetésére váratlan javulást tapasztalt. „Nagyon nehéz volt –
ismerte be. – Nem vagyok biztos benne, miért vagyok itt, de azt
szívből hiszem, hogy szükség volt hozzá a belső átalakulásomra, ami
lehetővé tette, hogy őszintén szembenézzek mindennel, ami a
jelenben és a múltban történt. És teret is biztosítottam magamnak
hozzá, hogy mindezt kifejezzem.”
Donna Zmenakhoz hasonlóan Harris is jógázott, meditált, és a
táplálkozását is alárendelte a gyógyulásnak. De nem ez volt a
legnagyobb változás: életében először megengedte magának, hogy
minden érzését kiélje, és ezzel felszabadult a kiskora óta magára
vállalt önkorlátozó elnyomás alól. Teljesen átadta magát a
fájdalomnak, és kétségbeesésében gyakran sírt. „Első kórházi
tartózkodásom alatt egyszer megnéztem, ahogy a gyerekeimet
hazaviszi a nevelőnőjük. Én akartam hazavinni a picikéimet. Én
akartam vacsorát csinálni nekik. Én akartam ágyba dugni őket.
Elfordultam az ablaktól, és a hátamat a falnak vetve lecsúsztam a
földre. Átfogtam a térdem, és sírtam. Csak sírtam és sírtam. Napokig
nem hagytam abba.” Sokat elárul az uralkodó orvosi kultúráról, hogy
beküldték hozzá az osztályos pszichiátert. Erica mosolyogva számolt
be a történtekről. „Bejött, szó szerint hawaii virágmintás köpenyt
viselt, és azt mondta: »Éppen indulok Hawaiira, de felírok valamit,
amit kér, hogy kezeljük a depresszióját. Hallottam róla, hogy sír.«
Igazából arra volt szükségem, hogy tettetés nélkül
megtapasztalhassam az összes érzésemet – életemben először ne
alakoskodjam. Éreznem kellett a fájdalmat.” Tíz év telt el azóta, hogy
két hónapot jósoltak neki, és számos visszatérő egészségügyi
problémája ellenére élettel és energiával van tele; neveli két
gyerekét, akiket diadalmasan eljuttatott a kamaszkorig, valamint
aktívan bátorít és segít másokat, akik a gyógyulás útját járják. Úgy
tervezzük, hogy ő meg én egyszer együtt fogunk dolgozni. Az
esetében egyszerre látom a modern orvostudomány csodáját és a
saját transzformáció erejét: egyik sem érhette volna el ezt az
eredményt a másik nélkül.
Dr. Jeffrey Rediger, a Harvardon dolgozó pszichiáter, aki jó néhány
daganatos és más halálos betegséget követő „csodás” gyógyulást
vizsgált meg, azt mondta, hogy szerinte a személyiség olyanfajta
átalakulása a lényeg, amilyenen Zmenak és Harris is keresztülment.
„Kissé ködös a koncepció – ismerte el –, de végeredményben innen
ered a gyógyulás. Azok, akik jobban lettek, valóban megváltoztatták a
magukkal vagy az univerzummal kapcsolatos elképzeléseiket.”
Függetlenül attól, hogy milyen betegségről volt szó, én is ezt
figyeltem meg: lehetett rák, autoimmun betegség, SM, ALS,{138} vagy
más idegrendszeri probléma is. Voltak olyanok, mint Donna Zmenak,
aki visszautasította a kezelést. Mások, például Will Pye és Erica Harris
nem maradt volna életben az orvosok segítsége nélkül. De a betegek
minden esetben önként és elképesztő bátorsággal mentek keresztül a
fájdalmas és végül örömteli átalakuláson: levedlették alkalmazkodó,
önmegtagadó személyiségjegyeiket, amelyeket a 7., a kötődésről és
önazonosságról szóló fejezetben vettem sorra, és Erich Fromm
társadalmi karakter kategóriája alá is besoroltam. A betegség azért
válhat a tanárunkká, mert arra készteti az embert, hogy
kérdőjelezzen meg mindent, amit addig gondolt meg érzett magával
kapcsolatban, és csak azt tartsa meg, ami a teljességét szolgálja.
Dr. Kelly Turner a saját „csodálatos” gyógyulásokkal kapcsolatos
kutatómunkája során hasonló motívumokat talált. Egyik legfontosabb
felfedezése, hogy az identitás új irányba, az autentikus lét felé
fordítása központi jelentőségű. „Akivel csak beszélgettem, azt
mondta, hogy a világ minden kincséért sem cserélnék el, amit átéltek
– mondta. – Mert sokkal teljesebb emberré váltak. Egésznek és
boldognak érzik magukat, hálásak, és nem akarnak visszatérni oda,
ahol a nehézségeik előtt tartottak. Sokan, vagy megkockáztatnám azt
a kijelentést, hogy szinte valamennyien úgy gondolják, teljesen más
ember lett belőlük ahhoz képest, akik az útjuk elején voltak.” Turner
abba is beavatott, hogy interjúalanyai közül jó néhányan azt kívánták,
bár már évtizedekkel korábban, még sokkal a betegségük előtt tudták
volna mindezt. Ugyanazzal a kérdéssel szembesülünk valamennyien:
megszerezhetjük ezt a tudást még azelőtt, hogy az élet
rákényszerítene? Ki kell várnunk, míg „átszenvedjük magunkat az
igazságba”?
„Minden pillanat értékes volt – emlékezett vissza Erica. – Akkoriban
mélyen magamba kellett merülnöm, és olyan alaposan
végiggondoltam az összes rétegemet, ahogy életemben még soha.
Végül megértettem, hogy amíg én a sportolókat masszíroztam, a
testem végig nemet kiabált, de én nem figyeltem rá. A betegség volt
a legjobb tanítómesterem.”
A Donna Zmenaknak adott tanácsai felkeltették az érdeklődésemet,
és megkerestem Cheryl Canfieldet, akivel évtizedekkel ezelőtt
közölték, hogy nem élheti túl a méhrákot. Csodálkozva tudtam meg
tőle, hogy annak idején belenyugodott a sorsába. „Amikor a Profound
Healinget írni kezdtem – mondta –, még az volt a címe, hogy Dying
Well, vagyis Jó halál, mert azt gondoltam, hogy amit az orvosok
mondanak, az nem biztos ugyan, de valószínűleg igaz. Esélyesnek,
bár nem elkerülhetetlennek tűnt, hogy bele fogok halni a betegségbe.
Azért láttam neki a könyvnek, mert negyvenegy évesen fogalmam
sem volt, hogyan nézzek szembe ezzel a teljesen váratlan utazással,
ami azt jelentette, hogy idő előtt elhagyom a testem, a családom és
mindazokat, akiket szeretek. Létre akartam még hozni valamit, írni
szerettem volna egy könyvet, amely segít kiderítenem, hogy
miképpen menjek végig az utamon, és talán másoknak is hasznára
válik, akik később ugyanerre indulnak el. Végül más címet kellett
keresnem. Ami a jó halálhoz kell, az kell a jó élethez is. Ezt tanultam
meg a betegségemtől.”
Will Pye-t is megkérdeztem, hogy milyen élmények hatására írta
meg a Blessed with a Brain Tumor című könyvét. A magas, kisportolt
férfinál harmincegy éves korában diagnosztizáltak rosszindulatú
agydaganatot, méghozzá pontosan ott, ahova huszonévesen,
depressziósan, amikor öngyilkosságot tervezgetett, az elképzelt
pisztoly csövét illesztette. Ő is hallgatott a belső hangjára, és az
agysebész hozzájárulásával két évig halogatta a műtétet – az orvosi
zsargonban ezt hívják „figyelmes várakozásnak”. Közben intenzíven
próbálkozott öngyógyító technikákkal – egészen addig, amíg rohamai
lettek, amelyek azt jelezték, hogy a daganat tovább nőtt. Elvégezték
a műtétet, eltávolították a tumort, és sugárkezelés következett.
Addigra éppen túljutott az ilyenfajta rák esetén valószínűsített életben
maradási időszak maximumán.{139} Hét éve nem szedi a rohamok
ellen javasolt gyógyszert, habár eredetileg azt mondták neki, hogy
élete végéig rá fog szorulni. Nem tudhatja, meddig tart ez az állapot,
de továbbra is azt állítja, hogy a betegség a könyve címének
megfelelően áldás volt számára. Azt mondta, hogy a diagnózis olyan
volt, mint egy ébresztő.
„És mire ébredt rá?” – kérdeztem.
„Egyrészt arra, hogy az élet véges. Átélhetőbb, könnyebben
megragadható dimenzióba emelte a halál tényét. Az eszünkkel mind
tudjuk, hogy egyszer örökre elmegyünk, de pszichológiai szempontból
kerüljük a halál valóságát, vagy nem veszünk róla tudomást. Miután
megkaptam a diagnózist, már úgy beszélgettem emberekkel, hogy
tisztában voltam vele: talán ez az utolsó beszélgetésünk. Ez pedig
rendkívül sokat hozzáad a jelenléthez, a figyelemhez, a törődéshez.
Úgyhogy, igen, minden megváltozott. Reggel, amikor felkelek, nap
mint nap totálisan átélem, hogy mekkora ajándék az adott pillanat, az
adott nap, a testem, és hogy éppen lélegzetet veszek.”
Kultúránk számára a halál, de még az öregedés is ijesztő.
Gondolják csak végig, hányféle árut kínálnak, amelynek a közeledő
hervadás, az élet végességére emlékeztető testi tünetek eltitkolása
vagy visszafordítása a célja. Itt van tehát még egy szempont, amely
szerint a gyógyulás ár ellen úszás: szükségképp részét képezi, hogy
teljes szívvel elfogadjuk az előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező
halált, és hogy mindenképpen meg akarjuk élni a földi búcsúnkhoz
vezető valamennyi percet és napot.
Néhány évvel ezelőtt szerveztem egy elvonulást különféle
egészségügyi problémákkal küzdő emberek számára. Voltak a
társaságban depressziósok, más lelki bajoktól szenvedők, függők és
mindenféle testi betegségből gyógyulók is. Az egyik résztvevő egy
hatvannégy éves, előrehaladott ALS-es férfi volt, akit Samnek fogok
nevezni. Az ALS titokzatos, a mozgásképességet támadó, végzetes
idegrendszeri betegség. Az ő esetében az úgynevezett „bulbaris
tünetek” vagy más néven a „dióbéltünetek” jelentkeztek, így hát nem
a végtagjai bénultak meg, hanem a beszédhez, rágáshoz, nyeléshez
használt izmok károsodtak először. „Azért… jöttem… ide… – mondta a
többieknek rekedten, nehézkesen, lassan –, mert… élni… akarok…”
Amikor magáról beszélt, a régi személyiségében megtaláltam
mindazt, amit az e betegséggel küszködőknél általában látok:
szuperautonóm öngondoskodást, az érzelmek kizárását, és szinte
fóbiás tiltakozást az ellen, hogy segítséget vagy érzelmi támogatást
kérjen valakitől.
Egy hétig tartó intenzív önfelfedezés és a többi résztevővel zajló,
korábban elképzelhetetlen bizalmas beszélgetés, valamint néhány
pszichedelikus szertartás után Sam szólt, hogy fontos bejelentést
szeretne tenni: „Amikor a hét elején azt mondtam, élni akarok –
kezdte az első beszélgetésünk idején hallottnál nyilvánvalóan
erősebb, zengőbb hangon –, úgy értettem, hogy hosszabb ideig
akarok élni. Most már másképp látom. Még mindig élni akarok, de
már tudom, hogy az élet nemcsak időbeli előrehaladás, hanem
minőség is. Ott akarok lenni az életem minden percében, és teljesen
át akarom élni, ami előttem van, méghozzá úgy, ahogy korábban
soha.” Az orvosi előrejelzéseknek megfelelő időben, másfél évvel
később halt meg. A közös elvonulásunkat követő hónapokban Sam –
a halála után pedig a családja – köszönőlevelet küldött, amelyben azt
az életet, a szeretetet és az örömöt ünnepelte, amelyet végre ki
tudott fejezni, és meg tudott osztani a hozzá közel állókkal.
Ha nem naptári egységek, hanem a személyiségének visszaszerzett
rétegei alapján minősítjük Sam utolsó hónapjait, akkor – azok közül,
amelyeknek tanúja voltam – az övé áll a legközelebb ahhoz, amit „jó
halálnak” neveznek. Nem kezelték ki a betegségéből, de
meggyógyult. Sikerült harmonikusan elrendeznie a lényegének
néhány olyan részét, amely a betegségétől kapott, kéretlen felszólítás
nélkül talán töredezett és disszonáns maradt volna. Arra is módot
talált, hogy az életet megerősítő jelentést adjon annak, amit könnyen
kegyetlennek, pusztítónak vagy értelmetlennek láthatott volna –
hiszen sokan így is látják a „korai” halált okozó betegséget. A
családjától érkező későbbi üzenetekből az is nyilvánvalóvá vált, hogy
az az értelem, amelyet felfedezett, túlélte testi létezését, és
átsugárzott az utódainak életébe.
„Az út célja – mondta Will Pye –, hogy megértsük, mi jót hozhat
nekünk a feladat, amit kaptunk. Engem rákényszerített, hogy
használjam és fejlesszem azt a képességemet, amellyel tudatosan
rátalálhatok mindannak a jelentésére, ami történik velem.”
A feladat, az igazi én összes olyan ajándékával együtt, mindig ott
vár türelmesen életünk éppen zajló pillanataiban. Választhatunk:
most rögtön nekirugaszkodunk, vagy kivárjuk a tanulással azt az időt,
amikor már sürgősen szembe kell néznünk vele.
 28. fejezet

Mielőtt nemet mond a test

Az én felé vezető út első
lépései

A gyógyulás nem tehet mást: amikor végre

komolyan vesszük magunkat és másokat,
akkor működni kezd.
Helen Knott: In My
Own Moccasins

Újra elmondom: a betegség nem az az önazonosság-oktató, akit

bárkinek kívánok. A test és lélek súlyos megpróbáltatásai csupán
végső, hangos felszólítások azoktól a fontos részeinktől, amelyekkel
elveszítettük a kapcsolatot. Ahhoz, hogy ne legyen szükség ilyen
radikális módszerekre, fel kell készítenünk a fülünket és a
figyelmünket, hogy a finomabb jelzéseket is érzékeljék: mert az
életünk már jóval azelőtt is biztosan üzen, hogy ekkora lármát
csapna. Ebben a fejezetben néhány egyszerű, bár hatásos, több ezer
emberrel végzett munkám tapasztalataiból leszűrt gyakorlatot
mutatok be, amely a testet és a lelket is felkészítheti rá, hogy
meghallja a belső hangot, és válaszolni tudjon rá.
E gyakorlatok elvégzése során jól jöhet, ha észben tartunk néhány
alapvető, e könyvben már elemzett, ismerős elvet.
a) A személyiség nem azonos az emberrel; az ember nem azonos a
személyiséggel. Az a titok, hogy kik vagyunk valójában, valahol a
személyiség fátyla mögött rejtőzik. Ettől még a személyiségünk nem
lesz hazug, vagy nem jobban, mint amennyire a ruhánk őszinte vagy
hazug. De a ruhával ellentétben úgy látszik, hogy a személyiségünket
vagy néhány részét nem vethetjük le, mert az olyan, mintha mi
volnánk. Nem arról van szó, hogy az önazonosság nevében hirtelen
az egészet le kéne (vagy le tudnánk) dobálni magunkról. De segít, ha
nem feledkezünk meg róla, hogy a személyiségünk nem határoz meg
minket. Hogy egy híres slágert is felidézzek: „Nem ilyennek
születtünk”.{140}
b) A személyiség alkalmazkodás. Amit személyiségnek hívunk, az
gyakran valóságos tulajdonságok és kondicionált megküzdési stílusok
zavaros gyűjteménye, utóbbiak között pedig biztosan van néhány,
amely nem a valóságos énünket, hanem a hiányát mutatja meg.
Minden személyiség annak megfelelően alakul, ahogy az ember saját
egyedi alkata kölcsönös viszonyba kerül a családjával, a közösségével
és a kultúrájával. Elképzelhető, hogy nem a valóságos
szükségleteinket, legtitkosabb vágyainkat és legigazibb
természetünket fejezi ki, hanem a tőlük elválasztó elidegenedésért
kárpótol. „A téves identitás esete gyötör valamennyiünket. Kultúránk
átvert minket, nem azok vagyunk, akinek hisszük magunkat” – írta
Dick Schwartz pszichológus.1
A gyógyító munkának nem az a célja, hogy teljesen
megszabaduljunk a személyiségünktől, hanem hogy megszabaduljunk
a gépies programozásától, ezáltal hozzáférjünk mindahhoz, ami alatta
rejtőzik, és újra kapcsolatba kerüljünk a lényegünkkel. „A
felszabadítás – véli A. H. Almaas – igazából nem más, mint egy adott
pillanatban felszabaduló személyiség. A személyiség elveszíti a
hatalmát, és megpihen.”2 Valóságos, eredeti erősségeink
megmaradnak, több hely jut nekik, mint addig bármikor, végre
kinyújtóznak, és jelt adnak magukról.
c) A test mindent számontart.{141} Lehet, hogy autentikus énünket
önmagunkkal kapcsolatos hitek és a kondicionált viselkedés korlátozó
rétegei takarják, de megszüntetni nem tudják. A testünk segítségével
szól hozzánk. Ha megtanuljuk a nyelvét, akkor megérthetjük a test
üzeneteit.
d) A személyiség és alapvető természetünk elveszítése nem
személyes ügy. Anyagias kultúránkban egyre többen kerülnek távol az
énjüktől. Ezt a folyamatot a gazdaságitól a kulturálisig és a politikaiig
számos szféra ösztönzi és kihasználja. Történelmi szempontból nézve
természetesen jóval a modern társadalmak előtt is sokan keresték
már az elme korlátozó rétegei alatt bujkáló igazi ént. Mindannyian a
saját gyógyító utunkért felelünk, és a saját személyiségünk sajátos
jegyeivel kell megküzdenünk, de erőt meríthetünk abból a tudatból,
hogy mindezt egy univerzális folyamat részeseként tesszük. „Régi
nóta száll”,{142} ha szabad a valószínűtlen átalakulásokról és a valódi
lényeg visszaszerzéséről szóló híres Disney-musical, A szépség és a
szörnyeteg főcímdalát idéznem.

Az alább következő gyakorlatok alkalmazása során nem kell semmit

szó szerint betartandó szabályként kezelni: a vállalkozás szelleme a
lényeg. A szelleme pedig benne van annak a módszernek a nevében,
amelyet kifejlesztettem: ez az együttérző vizsgálódás.{143} Ez
egyszerre szakmai továbbképzés, amelyet több mint nyolcvan
országban több ezer terapeutának tartottam már, és egyéni
önvizsgálati technika – ez utóbbit írom le alább. A részt vevő
szakemberek okulására (és néha rémületére) a tanfolyam első három
hónapjában nem mások problémáival kell foglalkozniuk, hanem a
sajátjukkal. Terapeuta, gyógyítsd meg önmagad!
Vizsgáljuk meg először a név második felét: mit jelent az, hogy
vizsgálódás? Ha őszinte és valóságos, akkor nem szabja meg előre a
válaszokat. Elsősorban és leginkább alázatra van hozzá szükség:
Szókratészhez hasonlóan fogadjuk el, hogy nem tudjuk előre a
választ, vagy még jobb, ha reális lehetőségként kezeljük, hogy még
nem találtunk rá a megfelelő kérdésre. Épp ezért javaslom, hogy a
következőkben legalább átmenetileg függesszék fel, amit magukról
hisznek. A felszínes poppszichológiák divatja idején az önismeret
legtöbbször azt jelenti, hogy a személyiség önmaga legnagyobb
szakértője, és nem azt, hogy létezik mélyebb, bizalmasabb tudás,
amely a múltunk sötét részleteit is bevilágítja, és ily módon segít
tisztábban látnunk jelen problémáinkat. Most ez érdekel minket.
Önmagunk megismerésének vágunk neki, és nem csak tudni akarunk
ezt-azt magunkról.
 A név első fele az együttérzés. Az együttérző vizsgálódás
nyitottságot, türelmet és nagylelkűséget igényel. Gondolja végig,
hogyan bánna egy segítségre szoruló, küszködő baráttal vagy
szeretett társsal, aki esetleg tévelyeg, összezavarodott,
elbizonytalanodott, és tele van frusztrációval. Az sem más, ha
önmagával érez együtt az ember, legfeljebb annyiban, hogy gyakran
nehezebb dolga van. Az együttérzés nem oktat ki arról, hogy másnak
kellene lennünk, mint amik vagyunk, csupán meghív, hogy
megvizsgáljuk, melyek azok az elképzeléseink és magatartásaink,
amelyek nem szolgálnak a javunkra, majd a hogyanokra és a
miértekre is rákérdez. Soha nem mondanám valakinek azt, hogy
együttérzőnek kell lennie magával. Az együttérzés nem tűri a „kellt”.
Meg különben is, szigorúan védett, elzárt részeink nem reagálnak jól
az effajta követelésekre – miért is tennék? Sokkal szelídebb és
hatásosabb módszer, ha felhívjuk a figyelmet az önmagunk felé
forduló együttérzés hiányára, észrevesszük ezt a helyzetet, és
kíváncsivá válunk rá, hogy mi módon lehetne jelen az életünkben. Ha
egyszer meglátjuk, meglágyul, és lehetségessé válik a réges-régi
okok és jelenlegi hatásuk vizsgálata.
Szó sincs túlzott érzékenykedésről. Az együttérzés nem azonos a
bárki (akár önmagunk) iránti gyengéd érzésekkel. Hozzáállásról van
szó, nem érzésről. Az érzések saját akaratuk szerint jönnek és
mennek, egy bizonyos hozzáállás viszont bármilyen érzelmi
állapotban meghívható, kialakítható és fenntartható. A hozzáállás
ezúttal az ítélkezés teljes hiánya bármivel kapcsolatban, ami felmerül.
Ha az ember ítélkezni kezd önmaga fölött – ez elkerülhetetlenül
megtörténik –, akkor is megőrizheti kíváncsiságát a felmerült érzés
eredetére vonatkozóan, a tartalmát pedig nem kell elhinnie.
Minden a vizsgálódás tárgyává válhat, még az olyan intenzíven
negatív élmények is, mint az öngyűlölet.{144} De ne kárhoztassuk
magunkat miatta, inkább legyünk kíváncsiak rá, hogy miért alakult ki.
Egy ebben a szellemben feltett kérdés gyakran megvilágító erejűvé
válhat. Amikor a bennünk élő Szépség együttérzéssel elfogadja a
Szörnyeteget – ha szabad így fogalmaznom, megengedi, hogy
vendégül lássuk –, az utóbbi jóképű, szerető partnerré alakulhat;
vagy legalábbis megnyugodhat, és felhagyhat azzal a szokásával,
hogy fenyegetően a nyomunkban koslat.

Mielőtt nemet mond a test: önvizsgálati gyakorlat

Következzék egy naponta vagy bármilyen, tetszés szerinti

rendszerességgel, de legalább hetente egyszer elvégezhető gyakorlat.
Valamennyi időt rá kell szánni, ami, ha kiindulhatok egyáltalán
magamból, nem feltétlenül megy könnyen. De ha napi néhány percet
sem sikerül megspórolni az önvizsgálatra, akkor erre is érdemes
felfigyelni, és ítélkezés nélkül feltenni a kérdést, hogy miből
származhat ez a vonakodás.
Az ítélkezés hiánya nem jelenti azt, hogy éberségre sincs szükség.
Ha a személyiségünk megérzi, hogy elbizonytalanítanánk vagy akár
csak megkérdőjeleznénk a hatalmát, profi módon fog racionális
útakadályokat felállítani. A gyógyulás melletti elköteleződés azt
jelenti, hogy az adott körülmények között keresztül kell látnunk
ezeken a trükkökön. A szokásos kifogás egyúttal a legügyetlenebb:
„nincs erre időm”. A legtöbbünknek, még az elfoglaltaknak is annyi
időnk van, hogy nem tudjuk, mihez kezdjünk vele; inkább a
határozott szándék hiányzik, hogy kihasználjuk. Az ilyenkor szokásos
– komoly vagy komolytalan – tevékenységek gyorsan betöltik az űrt,
és akkor hirtelen „nincs időnk”. Nem sokat lendíti előre az ügyet, ha
mentegetőzni kezdünk („ó, pedig tényleg szeretnék dolgozni
magamon, csak hát…”), azután felsoroljuk a sok-sok okot, ami
lehetetlenné teszi a munkát. Aki most magára ismert, az szerelkezzen
fel együttérző kíváncsisággal, és tegye fel magának a kérdést, hogy
milyenfajta rossz érzést ébreszt benne az adott pillanatban, ha
egyáltalán dolgozni kezd a saját énjén. Lehetséges, hogy a határozott
szándék kifejezése már kiszolgáltatja annak a bizonytalan
szorongásnak, hogy csalódhat, fájdalom érheti, vagy kívül kerülhet a
jól ismert biztonsági zónán. Nem kizárt, hogy ezek valóban meg is
történnek. De mindegy, hogy mi az eredeti ok, az nem segít, ha az
ember belekényszeríti, belehízelgi vagy megszégyenítéssel beleviszi
magát valamibe – még akkor sem, ha annak a valaminek segítő
szándéka lenne.
Ez a gyakorlat írásban működik a legjobban, egy csendes
szobában, ahol az ember egyedül maradhat önmagával meg az
élményeivel, és semmi sem tereli el a figyelmét. Az írás azért
hasznosabb, mert azzal aktívabban és alaposabban bevonja a
gyakorlatba az elméjét, mint ha csak megfigyelné a gondolatait és a
felfedezéseit; másrészt jobb is, ha feljegyzés készül a haladásáról. Aki
kézzel ír, az hamarabb rá fog érezni, hogy kapcsolatot teremt
önmagával, mint aki gépel, és egyúttal a digitális világ zavaró
tényezőit is kiiktatja a folyamatból.
Többen mondták már, hogy ez a gyakorlat segített megváltoztatni
az életüket. A lényeg az, hogy rendszeresen kell végezni; mindenki
maga dönti el, milyen sokszor csinálja, de heti egy alkalom a
minimum.

1. kérdés
Mire nem mondok nemet életem fontos területein?
Másképpen fogalmazva: ma vagy ezen a héten hol éreztem
magamban egy „nemet”, amely arra várt, hogy kimondjam, de én
elnyomtam, és egy „igen” (vagy hallgatás) jött, pedig egy „nem”
akart megszólalni?
Legyen aktuális, és maradjon konkrét! Nézzen körül rendesen, és
ne feledkezzen meg róla, hogy nem véletlen botlásokról, hanem
rendszeres viselkedésmintákról beszélünk! Néha mindannyian hozunk
olyan őszinte döntést, hogy a saját kényelmünk rovására segítünk
másoknak. A szülők szükségképpen gyakran tesznek így: a legtöbb
gyerek nem is tud róla, hogy hány éjszaka virrasztott mellette az
anyja vagy az apja, amikor beteg volt. De az is autentikus döntés
lehet, amikor egy barátunk komoly bajba kerül, és bár szívesen
maradnánk otthon pihenni, mégis inkább találkozunk vele. Az
együttérző vizsgálódás semmiképpen sem akarja stigmatizálni az
őszinte emberbarátságot. A sokak személyiségébe beépülő,
szokásszerűvé váló, akaratlanul működő önzetlenséget próbáljuk
szelíden fülön csípni; azt, amelyikért komoly árat kell fizetnünk.
Az emberek általában két fő területen sodródnak bele ebbe a
helyzetbe: a munkájukban és a személyes kapcsolataikban. A
munkahelyén például elfogad valaki egy pluszfeladatot, pedig érzi,
hogy túl nagy terhet jelent; vagy munkát visz haza a hétvégére, és a
saját magára meg a családjára szánt időben fogja elvégezni. Esetleg
nem szól rá egy kollégájára, aki behatol a személyes terébe; vagy
valaki a véleményét kérdezi, és ő olyasmit válaszol, amit a
munkatársa hallani szeretne, és nem azt, amit valójában gondol.
A magánéletben például elfogadja egy barátjának a meghívását,
hogy üljenek be valahova, amikor igazából pihenésre vágyik.
Szeretkezik a partnerével, amikor valójában nincs kedve a testi
közelséghez, vagy el szeretett volna végezni valamilyen feladatot; de
az is lehet, hogy elhessegeti a „nem” érzését, ami menet közben
merül fel benne. Talán igent mond, amikor a szomszéd, aki költözik,
sürgős segítséget kér, pedig saját magának is vannak fontos
tennivalói. Van, akinek néha egy kis időre volna szüksége, amit
magára fordíthat, de úgy dönt, nem kéri meg a társát, hogy egy
darabig foglalkozzon ő a gyerekekkel. Vagy ismét vállalja az idős
szüleiről gondoskodó családtag örökös szerepét, és nem hívja fel az
egyik testvérét, hogy ugorjon be egy kicsit helyette.
Általánosabban azt a kérdést tegye fel magának, hogy kinek és
milyen helyzetben tud a legnehezebben nemet mondani. És amikor
esetleg kimondja, akkor vonakodva, bocsánatkérően vagy bűntudattal
teszi-e? Megbünteti magát utána?
A megfontolt, tudatos „igent” egy világ választja el a „nem”
kényszeres elfojtásától. A modern munkahelyek realitása kétségkívül
összekuszálhatja a határvonalakat: megeshet, hogy valaki józan
megfontolás alapján úgy dönt, ragaszkodik egy álláshoz, ami
szükségessé teszi, hogy olyasmire is igent mondjon, ami megviseli, és
szívesen elutasítaná. Nagyon sok ember kerül ilyen helyzetbe puszta
gazdasági okokból. Ezekben az esetekben azt kell megkérdeznünk
magunktól, hogy megéri-e ennyi stresszt elszenvednünk azért az
árért, amelyet fizetünk érte. Millióknak annyi szabadság sem jut, hogy
egyáltalán feltegyék ezt a kérdést, és ez egy súlyos társadalmi
probléma jele. De sokan vannak közöttünk olyanok, akiknél a „nem”
hiánya nem a személyes vagy pénzügyi boldogulás feltétele. Mindenki
csak maga döntheti el, hogy a saját helyzetét a „nem” melyik fajta
tagadása jellemzi. De ha valakinek csak annyit sikerül észrevennie,
hogy néha tudatosan és szándékosan belemegy olyan helyzetekbe,
amelyek tartós stresszt váltanak ki belőle, akkor már egy lépéssel
közelebb jut ahhoz, hogy ne tegyen automatikusan így.

2. kérdés
Hogyan hat az életemre, hogy képtelen vagyok nemet
mondani?
Ahogy látni fogják, a hatás három alapvető szférában jelentkezhet:
testi, érzelmi és interperszonális szinten.
Testi szinten fizikailag érzékelhető figyelmeztető jelekről van szó,
például álmatlanságról, hátfájásról, izomgörcsökről, száraz szájról,
gyakori megfázásról, hasi vagy emésztési panaszokról,
fáradékonyságról, fejfájásról, kiütésekről, étvágytalanságról vagy
túlevési késztetésről.
Érzelmi szempontból a kérdésre érkező válasz többnyire
szomorúság, magány, szorongás vagy unalom. A hatás érzelmi hiány
formájában is jelentkezhet: például már nem okoz örömet, ami
korábban okozott, tompul a humorérzék és így tovább.
Az emberi kapcsolatok területén igen gyakran alakul ki harag
azokkal a személyekkel és helyzetekkel szemben, akiknél és
amelyekben magunkba fojtottuk az őszinte választ. Ha jobban
megvizsgáljuk ezt a helyzetet, sok iróniát találhatunk benne. Valaki,
mondjuk, szeretne nemet mondani valamire, de elnyomja magában,
mert közel akar maradni egy számára fontos emberhez. A
gyakorlatban az ebből fakadó rossz érzés megfertőzi az illető iránti
szeretetét, és eltávolítja tőle. A másik személy is megérzi a
sértődésből származó érzelmi visszahúzódást, hiszen az az
arckifejezésben, a hangban, a testnyelvben is megmutatkozik, vagyis
az eredmény éppen az ellenkezője lesz az eredeti célnak. És aki
figyel, felfedezheti, hogy a neheztelés nem elvont érzelmi jelenség:
marja a hasat vagy a mellkast, megfeszíti az állkapocs, a nyak vagy a
homlok izmait. A neheztelés a kimondatlanul hagyott dolgok,
figyelmen kívül hagyott érzelmek maradéka. A neheztelést jelentő
angol resentment szó végül is a francia ressentirból ered, amely szó
szerint azt jelenti: „újraérezni”. És az érzés addig jelentkezik újra meg
újra meg újra meg újra az agyunkban és a testünkben, amíg végre
vesszük az adást.
A teljes kép kedvéért a külső, hétköznapi, valós világban sem
felesleges hatások után kutatni. Itt azt a kérdést kell feltennünk:
„Miről maradok le az életben amiatt, hogy nem tudok kiállni
magamért?” A lehetséges válaszok között van a vidámság, az öröm, a
spontaneitás, az önbizalom, a libidó, a növekedés és a kaland
lehetőségei és így tovább és tovább.

3. kérdés:
A testem mely jelzéseire nem figyeltem? Milyen
tünetekkel nem törődtem, amelyek intő jelek lehettek,
mire kellene tudatosan odafigyelnem?
A harmadik kérdés visszafordítja az előzőt: ezúttal a testi hatásokkal
kezdjük, és rájuk bízzuk, hogy elvezessenek az őszinteség hiányához.
Gondolják végig, hogy egy adott napon vagy héten milyen volt a
testük – végezzenek rendszeres és tudatos vizsgálatot! Vannak,
akiknél ez nélkülözhetetlen kiegészítő módszer, mert olyan
természetessé vált számukra önmaguk megtagadása, hogy már
képtelenek rátalálni a ki nem mondott „nemekre” – ez a szó már meg
sem mer jelenni a fejükben, a szájukat pedig végképp nem hagyja el.
Az a cél, hogy rendszeresen mérjük fel meglévő tüneteinket –
mondjuk, a fáradékonyságot, a makacs fejfájást, a kavargó gyomrot
vagy a deréktáji hátfájdalmat –, azután tegyük fel magunknak a
kérdést, hogy vajon melyik ki nem mondott „nemre”
figyelmeztethetnek. Ehhez persze elég időt kell szánnunk az árulkodó
jelek felfedezésére. Kultúránk kettéválasztotta a testet és az elmét,
ami sokunk számára olyan természetessé vált, hogy már nem is
törődünk a test üzeneteivel. Amikor mások pozitívan értékelik az
önmegtagadásunkat, vagy előnyük származik belőle, agyunk
jutalmazó mechanizmusai megemelik a dopamin-és
endorfinszintünket, és a függőkéhez hasonló jó érzést keltenek. Nem
véletlenül terjedt el az „adrenalin junkie” kifejezés: a másokat
támogató jóság lehet ugyan őszinte, de ha kényszeressé válik, akkor
elhallgattathatja azt a legalább ugyanolyan hiteles késztetést, hogy
magunkkal is legyünk jók.
Azoknál az embereknél, akik tökéletesen azonosultak a világban
betöltött szerepükkel, a „nem” nehezen töri át az identitás
hangszigetelő páncélját. Könnyen összekeverjük magunkat a világban
betöltött szerepünkkel: orvos, terapeuta, tanár, jogász, igazgató,
családfő, szupermami. A harmadik kérdés lehetővé teszi, hogy
felelősségteljesen végiggondoljuk, mit akar közölni velünk a testünk;
miképpen próbálja elvonni a figyelmünket jól kondicionált
személyiségünkről, hogy megmutassa, mi az, amire valóban
szükségünk volna. Ha rátalálunk a válaszra, akkor a test nem lesz
kénytelen hangosabban ránk kiabálni, vagy nem kell sokkal súlyosabb
bajt csinálnia.

4. kérdés:
Milyen mese rejtőzik amögött, hogy képtelen vagyok
nemet mondani?
Azt nevezem a mesének, amelynek segítségével fenntartjuk a nemet
mondásra nemet mondó szokásunkat. Ezen azt a narratívát,
magyarázatot, igazolást, racionális megtámogatást értem, amely
normálisnak, sőt akár nélkülözhetetlennek állít be bizonyos
viselkedéseket, pedig azok valójában a magunkkal kapcsolatos
korlátozó alapelképzelésekből származnak. A legtöbbször nem is
tudjuk, hogy ezek mesék. Úgy gondolkodunk és cselekszünk, mintha
igazak volnának.
 Amikor képzéseken felteszem ezt a kérdést, sok embernek
szüksége van egy kis időre, hogy felismerje a mélyben dolgozó
narratívát, a mese mögötti történetet. Miután túlesünk a konkrét
helyzet részletein (például: „Hát, tudja, milyen az anyám…
egyszerűbb igent mondani neki, mint vitatkozni vele”), rátalálunk a
mélyebben megbúvó elbeszélésre, amelynek belső logikája az
interpretációinkat és a reakcióinkat is meghatározza. Ez a szöveg
alatti réteg mindig az énről szól, és nem az aktuális körülményekről.
Aki nem talál rá könnyen a magatartását magyarázó mesére,
próbálja megválaszolni ezt a kérdést: „Mit kell magamról hinnem
ahhoz, hogy ily módon tagadjam meg a saját szükségleteimet?” A
válasz, még ha elméleti is, jó eséllyel közel áll majd az igazsághoz. A
történeteink nem objektívek és nem is pontosak ugyan, de valahol a
mélyben mindig megfelelnek a magatartásunknak és a
tapasztalatainknak.
Néhány példa ezekre a mindenkinek ismerős mesékre:

• Ha nemet mondok, az azt jelenti, hogy nem tudok megbirkózni

valamivel. A gyengeség jele. Erősnek kell lennem.
• „Jónak” kell lennem, hogy kiérdemeljem a szeretetet. Ha nemet
mondok, nem leszek szerethető.
• Rajtam áll, mások hogy érzik magukat, és mit élnek át. Senkinek
sem szabad csalódást okoznom.
• Ha nem csinálok valami hasznosat, értéktelen vagyok.
• Ha az emberek tudnák, hogy igazából mit érzek, nem
szeretnének.
• Ha nemet mondanék a
barátomnak/házastársamnak/kollégámnak/szülőmnek/szomszédom
nak, akkor minden okom megvolna rá, hogy lelkiismeret-furdalást
érezzek.{145}
• Nemet mondani önzőség.
• Akiben harag van, az nem szeret.

Mindegyik válaszban feltűnő a kettős mérce alkalmazása. A kettős

mérce valami olyasmi, mint amikor felmentjük magunkat bizonyos
KRESZ-szabályok betartása alól, miközben sasszemmel figyeljük,
hogy mások áthágják-e őket – ezt teszi nevetségessé az a szólás,
amely szerint „úgy csináljátok, ahogy mondom, ne úgy, ahogy
csinálom”. A gyakorlatban önmagunk ellen is gyakran használjuk ezt
az észrevétlen kettősséget: nevezzük ezt fordított képmutatásnak.
Általában megkérdezem a hallgatóságomat, hogy „Ha a barátjuk
nemet mondana egy kérésükre, mert azt érezné a maga számára
hitelesnek, akkor gyengének tartanák?”. A válasz borítékolható:
természetesen nem. Gondolják csak végig: megterhelnének bárkit
azzal a felelősséggel, hogy soha senkinek nem okozhat csalódást? Ha
a szomszédjuk nemet mond egy kérésükre, mert más dolga van,
akkor önzőnek neveznék? Hitvány alaknak neveznék a gyereküket, ha
nem teszi magát hasznossá? Biztos vagyok benne, hogy az olvasóim,
mint mindenki más, akinek feltettem már ezeket a kérdéseket, tagadó
választ adnak.
Van, aki azért nem mond szívesen nemet, mert meggyőződése,
hogy erősnek kell lennie, olyannak, akit mindenki tisztel, mert
megbízható, és nem panaszkodik. Ez a fajta „erő” a valóságos erő
rovására megy, mert az utóbbinak az is része, hogy eldöntheti, melyik
terhet vállalja, és melyiket nem. Ha választhatnánk, a legtöbben a
tudatos erőt és jól kezelt állhatatosságot választanánk a
szándékunktól függetlenül működő erő helyett.

5. kérdés:
Hol tanultam ezeket a meséket?
Senki sem születik az értéktelenség érzésével. A saját magunkról
kialakított képünk a gondviselőinkkel fenntartott kapcsolatunk során
születik meg. Ha ők a saját traumáik miatt rosszul bánnak velünk,
magunkat fogjuk okolni. Ha valamilyen okból stressz gyötri őket, vagy
boldogtalanok, azért is. Ha tudunk a szüleink fájdalmáról, amelyet
kisgyerek korunkban nem sikerülhetett enyhíteni, annak az lehet az
eredménye, hogy a saját értékeinket kérdőjelezzük meg, még akkor
is, ha ők szóban biztosítottak a szeretetükről. Velem nyilvánvalóan ez
történt: a felismerés, amely igen nagy hatást gyakorolt rám, egy
terapeuta díványán ért – az ott történteket a 30. fejezetben fogom
leírni.
Nem azért nézünk vissza a múltba, hogy kapaszkodjunk bele,
hanem hogy elengedjük. „Attól a pillanattól kezdve, hogy rájössz,
honnan származik a fájdalmad, már jó úton jársz, hogy megszabadulj
tőle” – mondta Buddha.3 Ezért szólít fel rá az ötödik kérdés, hogy
nézzünk szembe őszintén a gyerekkori tapasztalatainkkal – és ne
olyannak lássuk őket, amilyennek látni szeretnénk, hanem olyannak,
amilyenek valóban voltak.

6. kérdés:
Mikor nem vettem tudomást arról az igenről, amely azt
akarta, hogy kimondják, vagy miért tettem úgy, mintha
nem létezne?
Egy „nem” elfojtásába belebetegedhetünk, és ugyanez a helyzet egy
őszinte „igen” visszatartásával is. Mit akart valaki tenni, kifejezni vagy
mondani, amit vélt kötelessége miatt vagy félelemből megtiltott
magának? Milyen örömöket tagadott meg magától, mert azt hitte,
nem érdemli meg őket, vagy mert belenevelték a félelmet, hogy
megfoszthatják tőlük?
Tegyük fel magunknak ugyanazt a kérdést, amit a ki nem mondott
„nem” miatt is feltettünk: „Milyen meggyőződés miatt nem mondok
igent a kreatív késztetéseimre?” Én például úgy éreztem, akkor is
muszáj dolgoznom, ha emiatt nem vehetek tudomást az ösztönös
vágyaimról. Így írok erről A test lázadása című könyvemben:

Miután orvos lettem, sokáig túlságosan munkamániás

voltam, ezért nem figyeltem magamra és legmélyebb
vágyaimra. Azokban a pillanatokban, amikor engedélyeztem
magamnak egy kis pihenőt, kis mocorgást észleltem a
gyomromban… egy alig észrevehető zavart. Magamban halk
suttogást hallottam, egyetlen szót: írás. Először nem tudtam
megmondani, hogy gyomorégés volt vagy ihlet. Minél
 jobban figyeltem, annál világosabbá vált az üzenet:
szükségem van arra, hogy írjak, hogy az írott nyelven
keresztül kifejezzem magam, nemcsak azért, hogy mások
meghalljanak, hanem hogy én is hallhassam magamat.{146}

„A zene mentette meg az életemet – mesélte nekem a nashville-i

dalszerző, egykori alkoholista, Mary Gauthier.{147} – A dalok
segítségével megvalósuló önkifejezés segített; meg persze, amikor
tetszett másoknak, amit csináltam, a tőlük érkező visszajelzés szó
szerint életmentő volt. És távol tartott az italtól. Okot adott, hogy
felkeljek reggel, és egész nap dolgozzam.” Akárhogy szólít is meg, a
bennünk dolgozó kreatív erő a gyógyulás hatékony támasza.
„Ami bennünk van, az kiélést követel; ha nem vezetjük le, rossz
helyen robbanhat ki, vagy gátlások zavarosába vezethet” – írta Selye
János, a bölcs orvostudor Életünk és a stress című könyvében.4
Megtanultam a leckét. Amikor valami azt követelte bennem, hogy
kiadjam magamból, és én nem tettem érte semmit, fuldokoltam a
hallgatástól. Az összes könyv, amelyet írtam, azt is beleértve, amelyet
most a kezében tart az olvasó, azért született, mert figyeltem a
bennem lévő, kiélést követelő hangokra.
 29. fejezet

Ha látom, nem hiszem

Szabadulás a korlátozó
meggyőződésektől

A gyógyulás csak akkor következik be, ha

elfogadjuk, hogy megérdemeljük – hogy még
akkor is érdemesek vagyunk rá, ha
összezavarja a világképünket és a másokkal
meglévő kapcsolatainkat.
Mario Martinez: The
MindBody Code (Az
elmetest kódja)

Világunk tőkét kovácsol abból, hogy az emberek hasznavehetetlennek

érzik magukat: nem csoda, hogy az önkorlátozás mögött meghúzódó
leggyakoribb mese a „nem érdemlem meg”. Ott rejtőzik az előző
fejezetben felsorolt összes többi magyarázat mélyén. Ha nem
foglalkoznak vele, akkor teljesen lehetetlenné teszi az együttérző
önvizsgálatot. E könyv írása során is éreztem a hatását. Barátom és
terapeuta mentorom, Peter Levine megható módon igazolta vissza
létezését. „Pozitív választ adtam arra a kérdésre, hogy »eleget
tettem-e?« – mondta nemrég egy beszélgetésünk során. – Eleget
tettem. De én elég vagyok-e? Ezzel még mindig küszködöm.” Ismerős
volt, amit mondott, elmosolyodtam.
Sokféleképpen lehet az érdemtelenséggel kapcsolatos
önbecsapással dolgozni. Vannak tanárok, akik a pozitív
megerősítésben hisznek. Én személy szerint úgy találom, hogy az
ilyenfajta üzenetek pont akkor párolognak el, amikor a legnagyobb
szükség volna rájuk.
Nem szabad alábecsülnünk az ilyen meggyőződés szilárdságát és
alattomosságát, sem azt, hogy szavakkal mennyire nehéz
megváltoztatni ezt a helyzetet. Szinte szó szerint hipnózis alatt állunk.
Bruce Lipton biológus magyarázata szerint idegrendszeri szempontból
mindez az agyhullámokon múlik. A delta az agy legalacsonyabb
frekvenciájú hulláma, életünk első két évében van túlsúlyban, azután
körülbelül hatéves korunkig a théta-hullámok válnak a legfontosabbá.
„A hétévesnél fiatalabb gyerek elsősorban théta – mondta. – A théta-
állapot olyan, mint a hipnózis, és az ember kisgyerek korában sok
mindent így szív magába. Mintha hipnotizálták volna, az összes
üzenetet elhiszi, amit kap.” A tudatos éberséggel és logikus
gondolkodással összekapcsolt alfa-és béta-hullám csak ezután lép
működésbe. „Az élettel kapcsolatos elképzeléseinket és
meggyőződésünket évekkel azelőtt szívjuk magunkba, hogy szert
tennénk a kritikus gondolkodás képességére – írja dr. Lipton. – Ezek a
valós vagy téves észlelések válnak számunkra igazsággá.”1 A
továbbiakban pedig ezekből az igazságokból hozzuk létre a világban
létező önmagunkról szóló fogalmainkat. Pontosabban: ezekből a
hazugságokból.
Amikor felfedezzük, hogy miben rejlik az önbecsapás, és az
együttérző vizsgálódás segítségével másképpen kezdjük látni a
világot, akkor nagy lépést teszünk az önazonos autonómia felé.

Az ember rátalált a kimondatlan „nemekre” és „igenekre”, nekilátott a

különféle hatások azonosításának, megvizsgálta a történeteket,
amelyek alátámasztják az önképének részét alkotó tipikus
önmegtagadó gesztusokat, és eljutott a forrásaikig. Mi jön ezután?
Már annak is megvan a maga értéke, ha tudjuk a meséinkről, hogy
mesék, de az volna a legjobb, ha sikerülne megszabadulnunk tőlük.
A következő gyakorlat néhány lehetséges első lépést kínál, amellyel
sikerülhet felszabadítanunk magunkat, és felébredhetünk az
értéktelenség hipnotikus álmából.
 A függőségről szóló könyvem gyógyulással kapcsolatos fejezetében
a szerző hozzájárulásával adaptáltam azt a lépéssort, amelyet
eredetileg Jeffrey M. Schwartz, a Kaliforniai Egyetem
pszichiáterprofesszora írt le a The Mind and the Brain (Az elme és az
agy) című könyvében.2 Ezúttal, a saját céljaimnak megfelelően, még
egy lépéssel tovább formálom a módszert, és mindenfajta
önkorlátozó meggyőződésre alkalmazom.
Dr. Schwartz eredetileg kényszerbetegek gyógyítására fejlesztette ki
az eljárását, de a gondolkodás más csapdahelyzetei is
újraprogramozhatók a segítségével. Végül is a negatív
gondolkodásnak van egy több mint kényszeres része: bár semmi
örömünk nem származik belőle, mégis újra és újra áldozatul esünk
neki. A módszer alapja az agy edzése: tudatos igyekezettel
megerősíthetjük a homloklebeny elülső részét, a prefrontális kérget,
és képessé tehetjük rá, hogy kitörjön a múltban ragadt révületből,
majd visszahelyezzen a jelenbe. A módszerrel bármilyen ismétlődő,
önmagunkat alábecsülő gondolati minta feloldható.
Az eljárás tapasztalaton alapszik, odaadás és figyelem kell hozzá.
Csinálni nem elég, teljesen át kell élni. Csak a megfelelő koncentráció
segítségével tudja az elme átalakítani az agyban rögzült mintákat.
„Tudatos figyelemre van szükség – jelenti ki Jeffrey Schwartz. –
Ebben rejlik a módszer kulcsa. Az agy fizikai változásainak kialakulása
az elme állapotán múlik – ezt az állapotot nevezik figyelemnek. Az
odafigyelés nagyon fontos.”{148}
Dr. Schwartz eredeti négy lépéséhez én hozzáadtam egy ötödiket.
Az ötlépéses gyakorlat akkor fejt ki igazi hatást, ha rendszeresen
elvégzik, és mindig előveszik, amikor olyan nagyra nő valakiben a
saját magával kapcsolatos elégedetlenség, hogy már attól fél, a
mélybe húzza. Ilyenkor keressen egy lehetőleg csendes helyet, üljön
le, és írjon. Ennél a gyakorlatnál is kézzel írt naplóra van szükség.

1. lépés: Átminősítés
Az első lépésben néven kell nevezni az önkorlátozó gondolatokat: ez
csak egy gondolat, meggyőződés, és nem az igazság. Például:
„Olyan, mintha azt hinném, hogy én vagyok felelős mindenki másnak
az érzéseiért.” Vagy: „Van az a gondolatom, hogy erősnek kell
lennem.” Vagy: „Úgy csinálok, mintha azt képzelném, hogy csak akkor
van bennem valami értékes, amikor másokon segítek.” A tudatos
figyelem e lépés esetében különösen fontos: felébresztjük
magunkban azt a részt, amely anélkül érzékeli a mentális
tartalmainkat, hogy azonosulna velük – érdeklődő, de részrehajlás
nélküli megfigyelőként működik.
Az átminősítésnek nem célja, hogy eltüntesse az önmagát
lekicsinylő gondolatot: régóta befészkelte magát az agyba, teljes
erőből tiltakozna a kilakoltatás ellen. Az a helyzet, hogy az elfojtására
vagy eltávolítására tett kísérletek ugyanúgy megerősítik, mintha
megadnánk magunkat neki. Ne felejtsék: nem leleplezni vagy
meghazudtolni akarjuk a mesét. Ha valaki vitába bocsátkozik vele, az
olyan, mintha egy kétévesnek, aki egy tányér zöldség fölött az
bömböli, hogy „utállak”, azt felelné: „Igazából nem utálsz. Ez csak
egy gondolat.” De az optimista ellentétére se próbáljuk meg
kicserélni, például arra, hogy „jó ember vagyok”, vagy „a tiszta fény
árad rajtam keresztül”. Elég, ha felszámoljuk azt a bizonyosságot,
hogy a ki nem mondott elképzelés igaz. Így a helyére kerülhet a
történet, miközben óvatosan megfoszthatjuk a hitelességétől. Többé
már nem szigorú szabály, amelynek ellen kell állni, vagy vád, amelyet
cáfolni kell: csak egy gondolat, amely persze fájdalmas vagy
diszfunkcionális is lehet. Van rá esély, hogy még visszatér – ilyenkor
nyugodt céltudatossággal és alapos figyelemmel újra át kell
minősíteni.

2. lépés: Áthárítás

Ebben a lépésben megtanulhatjuk az átminősített elgondolást

hozzárendelni a valódi forráshoz. „Ez az én agyam, amely egy régi,
ismerős üzenetet küld.” Nem hibáztatjuk sem magunkat, sem mást,
de az okot oda kötjük, ahova való: egy neurális áramkörhöz, amelyet
még gyerekkorunkban programoztak az agyunkba, és életünk korai
szakaszának egy darabját képviseli azokból az időkből, amikor
hiányoztak az egészséges fejlődéséhez szükséges érzelmi
rendszereink. Nem szabadulunk meg a gondolattól, de tisztázzuk,
hogy nem kértük, és nem is ezt érdemeljük.
Az áthárítás közeli kapcsolatban áll az énre irányuló együttérző
kíváncsisággal. Egy negatív gondolat semmit sem mond az emberről
mint személyről; nem erkölcsi hiba vagy jellemgyengeség, csupán
olyan körülmények következménye, amelyeket képtelen volt
befolyásolni. De ahhoz már lehet szavunk, hogy miképpen reagálunk
rá. A pillanatnyi helyzet megélésének minősége sokkal szorosabban
kapcsolódik választott reakciónkhoz, mint bármihez, amit a múlt
rögzített vagy kijelölt.

3. lépés: Átfókuszálás

Ebben a lépésben egy kis pluszidőt nyerhetünk. Mivel csak az

elménkben kísértő fantomokról van szó, az önmagunkkal kapcsolatos
negatív elképzelések el fognak tűnni – ha nem siettetjük őket. Az
alapelv, ahogy Jeffrey Schwartz rámutat, a következő: „Nem az
számít, hogy mit érzünk, hanem az, amit csinálunk.”{148} Nem arról
van szó, hogy el kell nyomni az érzéseinket vagy meggyőződésünket,
csak mert nem akarjuk hagyni, hogy a mélybe húzzanak, vagy
letérítsék útjáról a vizsgálódást. Akkor is kapcsolatban maradunk
velük, amikor tudatos kitérőt teszünk.
A terv a következő: akinek sikerül fülön csípnie egy önmagával
kapcsolatos negatív képzetet, amely át akarja venni az irányítást a
gondolatai fölött, keressen valami más tennivalót. Ehhez tudatosnak
kell lennie, és ha esetleg nem sikerül elsőre, azért még ne pofozza fel
magát. Néha a gondolati minták gyorsabban elfoglalják a helyüket,
mint hogy mi akcióba léphetnénk.
 Eleinte csak szerény célokat tűzzünk magunk elé: nyerjünk
magunknak egy negyedórát. Válasszunk valamit, amit szeretünk, és
amihez tevékenységre van szükség; lehetőleg olyat, ami egészséges
és kreatív, de igazából bármit, ami örömet okoz, és nem árt. Ahelyett,
hogy tehetetlenül belemerülnénk a régről ismerős, negatív önképek
okozta kétségbeesésbe, jöhet a séta, a zenehallgatás vagy a
keresztrejtvényfejtés – bármit szabad, ami tizenöt percig leköti az
embert. A terápia kezdeti szakaszában különösen „hasznosnak tűnik
valamilyen fizikai aktivitás – véli Schwartz. – A lényeg azonban az,
hogy bármilyen tevékenységet választunk is, azt örömmel
végezzük.”{150} Vagy ha erre nincs rögtön energiánk, koncentráljunk
arra, amit szimpatikusnak érzünk, és ami elevenen működik az
életünkben: lehetőségekre, amelyekkel éltünk vagy találkoztunk,
esetleg magunkért vagy másokért végzett munkára, emberekre,
akiket szeretünk, és akik szeretnek bennünket.
Az átfókuszálás célja, hogy megtanítsuk az agyunknak: nem kell
újra bedőlnie a réges-régi meséknek. Megtanulhatjuk, hogy valami
mást válasszunk, még akkor is, ha – kezdetben legalábbis – ez csak
rövid időre szól.

4. lépés: Átértékelés

Itt már alapos helyzetértékelésre van szükség, és rá kell térni a

lényegre. Mostanáig egy önostorozó képzet irányított, és beárnyékolt
minden mást, amit tudatosan hittünk magunkról. Mondjuk, valaki azt
mondogatta magának, hogy „megérdemlem a szerelmet”, de közben
az elméje fontosabbnak tartotta azt a gondolatot, hogy „semmit sem
érek”. Tíz esetből kilencszer az utóbbi válik meghatározóvá.
Tekintsünk erre a lépésre úgy, mintha munkába állt volna egy
könyvvizsgáló, aki ellenőrzi, mik az objektív költségeik azoknak a
gondolatoknak, amelyekre az elménk olyan sok időt és energiát
pazarolt.
 Valójában mit köszönhetek ennek a gondolatnak? – kérdezzük
magunktól. Efféle válaszok fognak érkezni: Szégyenkeztem és
elmagányosodtam miatta. Megkeseredtem. Nem teljesítettem be az
álmaimat, nem vállaltam kockázatot, nem éltem át a szerelem
intimitását. Betegséget vagy más tüneteket okozott. Akkor tudjuk
felmérni az igazi hatást, ha engedjük, hogy a válaszaink túllépjenek a
rég meglévő elképzeléseinken. Mindenki érezze át a saját testi
állapotát, miközben végiggondolja, hogy mekkora területet foglalt le
az elméjében ez a meggyőződés. A hatásai jelen vannak a
testünkben, és biztos, hogy a tetteinket meg a kapcsolatainkat is
befolyásolják.
Legyünk konkrétak: mi a valóságos értékük a saját
értéktelenségünkről szóló meséknek – vagy azoknak a meséknek,
amelyeket azonosítottunk, és most dolgozunk rajtuk – a társunkkal,
feleségünkkel, férjünkkel fenntartott kapcsolatban? A legjobb
barátunkkal, a gyerekeinkkel, a főnökünkkel, az alkalmazottainkkal, a
kollégáinkkal fenntartott kapcsolatban? Mi történt tegnap, amikor
hagytuk, hogy a szóban forgó elképzelés irányítson? Mi történt a múlt
héten? Mi fog történni ma? Figyeljünk nagyon oda az érzéseinkre,
miközben felidézzük az elmúlt eseményeket, és megjósoljuk a jó
eséllyel bekövetkezőket.
A teljes átértékelés számításba veszi a nyereséget és az osztalékot
is, amit e meggondolásnak köszönhetünk. Legalább rövid távon
megóvott minket a bajtól? Megvédett a kritikától vagy az
elutasítástól? Ezekről se feledkezzünk meg: minél alaposabb a leltár,
annál jobb.
Az a legfontosabb, hogy ebben a lépésben se ítélkezzen senki saját
maga fölött. Egyikünk sem úgy született, hogy azt kívánta,
programozzák ilyenre, és nem kap büntetést azért, ami kiderül – sőt,
ellenkezőleg, éppen most próbálja megváltoztatni, amit kiróttak rá.
Arról se feledkezzünk meg, hogy ez nem személyes probléma. Több
millióan vannak, akik hasonló élményeken mentek keresztül, és
hasonló mechanizmusokat fejlesztettek ki magukban. Egy dolog
személyes: hogy az adott pillanatban ki milyen válaszlépéssel reagál a
helyzetre.
5. lépés: Újrateremtés

Mostanáig mi határozta meg az identitásunkat? Olyan

mechanizmusoknak megfelelően éltünk, amelyeket már azelőtt az
agyunkba véstek, hogy véleményt nyilváníthattunk volna róluk, és
ezek azok az automatizmusok és régen beprogramozott
elgondolások, amelyek alapján megformáltuk az életünket. Itt az idő,
hogy újrateremtsük: mindenki képzeljen el egy másfajta életet, olyat,
amelyet érdemes választani!
Mindenkinek vannak értékei. Szenvedélyei. Szándékai, tehetsége,
képessége, hozzá akar járulni a világ alakulásához, talán ott bujkál
benne az ambíció vagy elhivatottság lappangó érzése is. A szíve
mélyén jelen van a szeretet, és szeretné összekapcsolni az
univerzumban meglévő szeretettel. Miközben átminősítünk,
áthárítunk, átfókuszálunk és átértékelünk, olyan mintáktól
szabadulunk meg, amelyek korábban megtartottak, és amiket
megtartottunk. Az életünket kényszeres szenvedélyek mételyezték
meg: szerzés, önnyugtatás, önigazolás, tisztelet, felejtés és céltalan
tevékenységek, de valójában milyen életet szeretnénk? Mit
szeretnénk létrehozni? Írjuk le magunknak az értékeinket és a
szándékainkat, azután tudatos figyelemmel írjuk újra a listát!
Képzeljük el magunkat, amint önazonos életet élünk, amint úgy
nézünk az emberek szemébe, hogy közben együttérzünk másokkal –
és önmagunkkal.
A pokolba vezető út nem jó szándékkal van kikövezve, hanem a
szándékok hiányával. Minél többet minősítünk, hárítunk, fókuszálunk
és értékelünk át, annál nagyobb szabadságot nyerünk az
újrateremtéshez. Félnek a botlásoktól? Elárulok egy titkot: senki sem
ússza meg őket. Így működik egy emberi lény.

Végezetül egy jótanács – hátha segít valamit. Ne feledjük, akkor sem

járunk jobban, ha annyira komolyan vesszük magunkat vagy a
módszert, hogy megfeledkezünk a spontaneitásáról és az
elevenségéről. A fent felsorolt lépések nem azért vannak, hogy jól
érezzük magunkat, de akkor működnek a legjobban, ha némi derűs
fény is árad belőlük. Jó pár embert láttam már, aki a folyamat közepe
táján meglepte magát egy mosollyal.
 30. fejezet

Ellenségből barát
Munka a gyógyulás
akadályaival

Életem során sosem törekedtem rá, hogy

megjavítsam, ami elromlott. Viszont szeretettel
és kímélettel régészkedtem, próbáltam leásni
az igazi énemig.
Jewel: Never
Broken – Songs Are
Only Half the Story
(Nem törtem meg –
A dalok csak a
történet egyik fele)

Bárcsak mondhatnám, hogy a gyógyulás egyértelmű folyamat, és

elég hetente néhány alkalommal fejben elvégezni hozzá egy
gyakorlatot! Sajnos a teljesség keresése nem redukálható egy vagy
két (vagy három vagy húsz vagy ötven) feladatra, formulára vagy
módszerre. Egyáltalán nem biztos, hogy elsőre sikerül, amit
terveztünk, és soha többé nem kell megismételnünk: amikor
visszatérünk magunkhoz, azzal egy utat választunk, és vele az összes
kanyart, kacskaringót és látszólagos zsákutcát, amely az ismeretlen
terepen vándorlással – vagy igazából az ismeretlen terep alakításával
– együtt jár. Tapasztalataim szerint sosem vagyunk olyan közel a
célhoz, mint ahogy reméljük, és sosem vagyunk olyan távol tőle, mint
ahogy félünk.
 E fejezetben módszert kínálok arra, hogy mit kezdjünk a gyógyulás
legáltalánosabb akadályaival: a bénító bűntudattal, az öngyűlölettel
és közeli unokatestvéreivel, önmagunk elutasításával, hátráltatásával,
az önpusztító kedvvel és az érzelmi emlékezetünkben emelkedő
torlaszokkal, amit a fájdalom tagadásának is nevezhetünk. Ismétlem,
nem elvont elméletekről van szó. Az „értéktelen vagyok” és a „sok
hibám van” sokkal több mint egy-egy gondolat: a
neurofiziológiánkban és az elménkben élnek – Dick Schwartz szavai
szerint – mint „jól körülhatárolható, egymáshoz kapcsolódó
egységekben működő mentális folyamatok. Az agy a hatékonyság
kedvéért úgy van megtervezve, hogy ezek a klaszterek – bizonyos
emlékek, érzelmek, a világ érzékelésének módjai, magatartások közti
összefüggések – belső egységbe fűződnek, és szükség esetén így
aktiválhatók.”1
Amikor meg akarjuk érteni a kellemetlenkedő agy-elme klaszterek
eredetét és főleg eredeti funkcióját, az együttérző önvizsgálat első
elvéhez jutunk. Mindennek, ami bennünk van, legyen bármilyen
fájdalmas vagy lehangoló, létezik valami célja: még a bajt okozó,
bénító gondolatok sincsenek bennünk véletlenül. Ezért aztán nem az
a kérdés, hogy „miképpen szabaduljak meg tőle?”, hanem az, hogy
„mire való?, miért van itt?”. Másképpen fogalmazva, kezdetben arra
kell vállalkoznunk, hogy megismerkedjünk önmagunk kellemetlen
aspektusaival, és azután, már amennyire képesek vagyunk rá,
ellenségből barátot csináljunk.
Az az igazság, hogy a belső béke e felforgatói – még ha furcsán
hangzik is – világéletükben a barátaink voltak. Kezdetben védtek
minket, jót akartak, és ez azóta sem változott, bár néha úgy tűnik,
mintha nagyon messze kerültek volna eredeti céljuktól.
Nem kell félnünk e nemkívánatos részeinktől, és nem kell
elkerülnünk, visszautasítanunk vagy elutasítanunk őket; igazából, ha
így teszünk, akkor csak nehezebben fogunk felszabadulni a hatásuk
alól. Valójában nem ők terhelik meg legfőképpen a lelki és testi
jóllétünket, hanem a saját kétségbeesett próbálkozásaink, amelyekkel
szabadulni próbálunk tőlük. Attól kezdve, hogy megértjük és békén
hagyjuk látszólagos belső ellenségeinket, többnyire megszelídülnek,
és ők is békén hagynak minket. Nem a magunk ellen forduló
ellenállással, hanem elfogadással és megértéssel nyerhetünk
hatóerőt.
E mondvacsinált ellenségeket kissé játékosan „buta barátnak”
nevezem. Ha a jelző túl erősnek tűnik, nyugodtan helyettesítsék
valami kevésbé sértővel. Lehetnek, mondjuk, nehéz felfogásúak vagy
nyakasak. Bill Plotkin erdei vezető és mélypszichológus a „hű
katonák” névvel tiszteli meg őket, és azokra a japán harcosokra
gondol, akik egészen az 1970-es évekig folytatták a harcot a Fülöp-
szigetek dzsungeljeiben, mert nem tudták, hogy rég véget ért a
háború. A butával én csak annyit akarok mondani, hogy ezek a
részeink nem tanulnak új trükköket: nem hajlandók felfogni, hogy
azok a körülmények, amelyek között születtek, már nem léteznek, és
rég nem vagyunk tehetetlen, súlyos veszélynek kitett gyerekek.
Hozzá kell tennem, hogy a létezésük egyáltalán nem buta. Most
fájdalmat okoznak, de eredetileg azért keletkeztek, hogy védjenek.
Kialakulásuk igazából az emberi testelme mély intelligenciájának
egyértelmű jele. És szerencsére a gyógyulás sem teszi szükségessé
az eltüntetésüket, elég egy kicsit átszervezni őket – vagy talán új
feladatot bízni rájuk. A lényeg az, hogy ne ők, hanem mi tartsuk a
kezünkben a gyeplőt.

Az évek során sok bűnt elkövettem, és sok feladatot elblicceltem,

azután jött az egészséges megbánás – legalábbis kellett volna jönnie.
Hazudtam, nem törődtem a feladataimmal, goromba voltam
másokkal. Bízom benne, hogy e tetteket követően arányos mértékben
szégyenkeztem, és ez arra sarkallt, hogy felelős magatartást
tanúsítsak: a lehetőségek szerint helyrehoztam az okozott bajt,
helyreállítottam a megrendült bizalmat, és kétszer is meggondoltam,
mielőtt legközelebb hasonlóan cselekedtem volna. Az egészséges
megbánás kéz a kézben jár az önismerttel, az erkölcsi iránytű
birtoklásával és a közösségi értékek megbecsülésével. Azt is
mondhatnánk, hogy a Természet így tereli vissza az embert
veleszületett kollektív természetéhez. Nem hiszem, hogy
bármelyikünk szívesen élne egy olyan világban, amelynek lakói
képtelenek a megbánásra.
 De a bűntudatnak van egészségtelen formája is: az a tartós
meggyőződés, hogy születésünktől fogva vádolhatók vagyunk, hogy
büntetésre vagy szemrehányásra számíthatunk, és nem is érdemlünk
mást. Az így kialakuló félhomályban hibáink és botlásaink
megválthatatlan bűnösségünk bizonyítékaivá válnak, és nem
késztetnek javulásra vagy fejlődésre. Ez a fajta lelkiismeret-furdalás
vagy a vele kapcsolatos félelem gyakran elnémít egy erős „nemet”, és
megfojtja az önbecsülést: mások helytelenítésének vagy
csalódásának a lehetősége azt az elviselhetetlen meggyőződést váltja
ki, hogy rosszak vagyunk, tévúton járunk, és nem számíthatunk
bocsánatra. E könyv lapjain számos példát találhatunk rá, hogy ha
nem figyelünk rá, akkor ez az érzés testi vagy lelki betegséget
okozhat. Sok ember szenved olyan maró, gépiesen működésbe lépő
bűntudattól és szégyentől, amely már akkor jelentkezik, ha csak
felmerül benne, hogy esetleg cserben hagy valakit, a saját
szükségleteit helyezi előtérbe, vagy a saját érdekében cselekszik.
Legsúlyosabb változatában az érzés csontig hatol, és aki
elszenvedi, már attól is vétkesnek érzi magát, hogy egyáltalán létezik.
Az ilyen egzisztenciális bűntudat megelőzi a nyelvet és a tudatot.
Nemrégen egy terápiás pszilocibinülés{151} folyamán saját magamban
is rátaláltam erre az érzésre. A díványon feküdtem, és átéltem, amit
egy páciensem valamikor kételméjűségként írt le. Egyrészt pontosan
tudtam, hogy ki vagyok, hol, mikor és kivel vagyok. Másrészt, amikor
felnéztem a pszichológus barátságos arcára, elsősorban úgy éreztem,
hogy ő az anyám, én pedig egyéves gyerek vagyok. Hallottam, ahogy
sírva fakadok: „Bocsánatot kérek, hogy olyan nehéz életed volt
miattam!” Megnézhettem magam az életem kezdetén: csecsemő
voltam, aki máris felelősséget visel az őt körülvevő bajokért, és gyötri
a szégyen meg a lelkifurdalás, mert ő tehet mindenről.
A krónikus bűntudat az elme több „buta barátjához” hasonlóan
szintén minket véd, csak már nincsen rá szükség. Hogy hogyan?
Milyen szerepe lehetett ennek a bénító, önromboló beállítódásnak,
hogyan működhetett közre a biztonságunk megóvásában? Képzeljük
kárenyhítőnek. Amikor a felnőttvilág, talán nem is szándékosan, azt
kívánja, hogy a csecsemő vagy kisgyerek elnyomja magában az igazi
valóját – a saját vágyait, érzéseit, választásait –, akkor ez a gyerek
nem kockáztathatja meg az engedetlenséget, különben egy
létfontosságú viszony veszélybe kerül vagy megsérül. Ha nem akar
amiatt szorongani, hogy csalódást okoz a róla gondoskodó felnőttnek,
vagy le kell válnia róla, akkor kénytelen stabil megerősítő
mechanizmust kiépíteni magában. A bűntudat az egyik
legmegbízhatóbb belső felügyelőnk. Igaz, megnyirbálja a gyerek
önkifejeződését, de ami a legfontosabb, megóvja a szülővel
fenntartott kapcsolatát. Ha az életben maradás a tét, a kapcsolódás
fontosabb az önazonosságnál, és ebben az életkorban még
mindenképpen így kell lennie.
A krónikus bűntudat a legtöbbször mániásan szemellenzős,
egyetlen ingert és pontosan egy reakciót ismer. Az inger az, hogy a
gyerek vagy a felnőtt tenni akar valamit önmaga érdekében, ami
csalódást okozhat valaki másnak. Lehet ez egy valóságos bűn,
például lopás vagy valamilyen erkölcsi határt átlépő magatartás, de
jóval gyakoribb eset, hogy semmi másról nincs szó, mint a vágyról,
hogy valaki egy belső impulzussal összhangban cselekedjen:
megerősítse a határait, kifejezze rossz érzését, vagy egyáltalán
legyenek ilyen érzései. A bűnbánatnak mindez egyre megy, mindegyik
impulzusra ugyanazzal a jelzővel vág vissza: önző! Ez a lerázhatatlan
barát időhurokba került, és nem érzékeli a múlt meg a jelen közötti
különbséget: minden jelenbeli interakciót – házastárssal, gyerekkel,
szülővel, baráttal, orvossal, szomszéddal, idegennel – a legkorábbi
kapcsolatok szűrőjén keresztül lát.
A bűntudat mozdíthatatlanul a helyükre illesztett emlékezeti
áramkörökből szól hozzánk, az érvek leperegnek róla, és tehetetlenek
vele szemben. Nem jó, hogy ott van, de erővel nem tudunk
megszabadulni tőle. Ha engedelmeskedünk az utasításainak, akkor is
csak átmenetileg rázhatjuk le – hamarosan újra zajt fog csapni. A
behódolásunk és a csapdába esésünk is abból következik, hogy félünk
a bűntudattól, gyűlöljük, és boldogan megszabadulnánk tőle.
„Rendben, engedelmeskedem – kérleljük. – Bármit megteszek, ha
elmész.”
Ha elfogadjuk a bűntudatot olyan jó szándékú barátnak, mint
amilyen a valóságban – makacsul kitart egy hiba mellett –, akkor
helyet teremthetünk neki. Ha szívélyesen elbeszélgetünk vele, és
közben nem dőlünk be az önleértékelő üzenetének, felfedezhetjük,
hogy egy fiatal és ártatlan teremtménnyel beszélgetünk. Ha ezt
megértjük, akár együtt is érezhetünk a hibáztatás bennünk élő
mesterével. Lesz, aki előbb-utóbb hálával tekint majd az odaadására:
most már nyugodtan hallgathatjuk az örökös óvás egyhangú dalát:
ne légy önző!, de tudatosan eldönthetjük, hogy akarunk vagy nem
akarunk táncolni a nótájára. Igen, köszönöm, hallom, amit mondasz,
és kösz az infót. Szívesen látlak, maradhatsz, de a felnőtteszemmel
fogom eldönteni, hogy most éppen komolyan megbántok-e valakit,
vagy csak megadom a tiszteletet az önazonos énemnek. Itt én
vagyok a főnök, nem te. Ha a bűntudat helyet kap az asztalnál, többé
nem fogja felforgatni az egész házat.

A bűntudat mogorva alsó szomszédja az önvád. A nemzetközileg

ünnepelt fotós, Nan Goldin sokat ostorozta magát hosszú évekig tartó
függősége miatt. Többféle anyaggal élt, a stimulánsoktól az alkoholig
mindenféle szert használt. „Minden reggel a pokolban ébredtem –
mondta. – És magamat szidtam. Azután két órán keresztül próbáltam
kimászni az ágyból, mert olyan rosszul voltam.” Az ő kérésére
tartottunk egy együttérző vizsgálódás kezelést, ennek során
beszélgettünk.
„Ha ez egy per volna – kérdeztem –, és ön a vádlott, mit mondana
az ügyész?”
Nannak egy pillanatig sem kellett gondolkodnia. „Hogy éveket
elvesztegettem az életemből. És már nincs olyan sok évem hátra.
Hogy a felnőttéletem nagy részét kábítószerek rabságában töltöttem,
és ennek eredményeképpen semmit sem tudok. Nagyon korlátozott a
tudásom. Nem néztem a tükörbe, nem számoltam el magammal.
Nagyon sok mindent veszítettem.” Mindezt egy kreatív, örökmozgó
embertől hallottam, aki megállás nélkül csak rá jellemző,
szenvedélyes műveket alkotott, és a világ minden táján nagy sikert
arattak a kiállításai.
„És mi legyen az ítélet? – kérdeztem tovább. – Ha megtette
mindazt, amiről beszélt, akkor ez mit jelent önre nézve?”
 „Értéktelen vagyok, sok a hibám.” Könnyedén szerepet váltott,
sértettből, ügyészből és vádlottból vérbíró lett.
Azt is elárulta, hogy amikor értéktelenséggel és sok hibával vádolja
magát, érzi, hogy elszorul a torka, és nyomást érez a mellkasában. A
beszélgetés e pontján általában megkérdezem, hogy a testi tünetek
újdonságnak számítanak-e. „Nem, régről ismerősek – felelte Nan. –
Az elcsukló hang és ez a nyomás csupa ismerős érzés.” Jellegzetes
válasz: nincs új a nap alatt, pontosabban az árnyékban.
„És mi van azzal az érzéssel, hogy értéktelen, és hibákkal van tele?
Az is ismerős?”
„Nagyon, nagyon, nagyon.”
„Milyen régről?”
„Legalább kilencéves koromból. Lehet, hogy még korábbról… Azt
mondták, kiskoromban anyámnak pánikrohamai voltak.” Másképp
fogalmazva, azok az alapérzések, amelyekkel Nan jellemezte magát,
valamint testi tüneteik jóval megelőzték az addikcióval töltött
„elvesztegetett évtizedeket”. Sokkal korábban megszülettek, mint
hogy elkezdődött volna az az időszak, amelyik miatt reggelenként
megszólalt az önváddal teli hang.
Azt az esetet kivéve, amikor érzelmi problémáikat megoszthatják
egy figyelmes felnőttel, aki jogosnak fogadja el őket, a fejlődés korai
szakaszában szükségszerűen jelentkező narcizmus arra készteti a
gyerekeket, hogy mindent magukra vegyenek. Természetes, hogy
amikor valami rossz dolog történik – amikor az élet fájdalmat okoz,
amikor a környezet feszült, a szülők rosszkedvűek vagy betegek –,
akkor azt hiszik, hogy mindezt ők, az ő értéktelenségük és hibáik
okozzák.
Talán nem annyira magától értetődő, de ennek a képzetnek is van
védő funkciója. Ha egy gyerek univerzuma összezavarodik – amikor
„széthull minden; már nem tart a közép”,{152} ha ideidézhetem Yeatst
–, a gyerek két lehetséges értelmezéssel élhet. Az egyik, hogy kis
világa zavaros és torz lett, a szülei pedig nem tudják vagy nem
akarják szeretni és óvni őt. Másképp fogalmazva: nincs biztonságban.
A másik elképzelés, amely szinte kivétel nélkül mindig győz, hogy ő, a
gyerek a hibás. Helen Knott a generációkon átívelő traumákról,
szexuális erőszakról és addikcióról szóló kiváló könyvében{153} így írja
le ezt a helyzetet: „Meggyőződésemmé vált, hogy mindez az én
hibám, és ezért néma maradtam.” Más meggyőződése nem is
alakulhatott volna ki: egy gyerek számára szörnyű csapás lenne, ha el
kellene ismernie, hogy azok, akiken az élete múlik, képtelenek
kielégíteni az igényeit. Az önvád a bűntudathoz hasonlóan
fáradhatatlan védelmező. Aki elhiszi, hogy benne van a hiba, az nyer
némi lehetőséget és reményt: ha elég keményen dolgozik, akkor
talán kiérdemelheti a szeretetet és gondoskodást, amelyre szüksége
van.
Ez az érzés mindig újra lesújtó ostor, amely sok perfekcionista és
nagyratörő embert késztet rá, hogy mindig teljes erőből hajtsa
magát, még többet tegyen, jobban teljesítsen. A bűntudathoz
hasonlóan ezzel a harsány, de éretlen hanggal sem érdemes vitába
vagy alkudozásba bocsátkozni. El kell fogadni, annak kell látni, ami,
és szelíden helyre kell rakni.
Egyszer egy Budapesten szervezett csoportos foglalkozás során egy
fiatal német nővel dolgoztam, aki hordozott magában egy, az egész
világot pusztító haraggal szemlélő, belső entitást, amit „az én belső
Adolf Hitlerem” néven emlegetett. Utálta ezt a részét, és félt tőle,
mintha tényleg a Führer szelleme kísértené. Úgy tekintett magára,
mintha személyes, szörnyű köze volna egy tömeggyilkossághoz,
amelyik évtizedekkel a születése előtt milliókat pusztított el, sőt,
mintha egyenesen bűnrészes volna. Amikor megengedte magának,
hogy egész testével belemerüljön az emlékeibe, Adolfról kiderült,
hogy egy kétségbeesett, rémült kétéves, aki azért hisztis, mert
többször is hosszú időre egyedül hagyták a bölcsőjében. A düh attól
védte, hogy átérezze az elhagyatottsággal járó félelmet és fájdalmat:
ezeket az érzéseket réges-régen eltemette magában, de az indulat
továbbra is távol tartotta az olyan helyzetektől, amelyekben újra
kiszolgáltatott lett vagy megsérülhetett volna. Persze egyúttal
szörnyen magányossá is vált – ez elől meg addikcióba menekült.
„Nem vagyunk mind a nácik leszármazottai – mondja Edith Eger
auschwitzi túlélő, pszichoterapeuta és író. – De mindannyiunkban ott
van a belső náci.”2 Szörnyen félelmetesnek tűnő belső zsandárunkról
kiderülhet, hogy önmagunk riadt része, akit réges-rég kiűztünk a
tudatunkból.
 Ha felismerjük, hogy a kegyetlen öngyűlölet a bűntudathoz
hasonlóan azért jött létre, mert egy nagy bajtól akart megvédeni
bennünket, és azt is felismerjük, igazából milyen fiatal ez a lelkünk
mélyén élő diktátor, az lehetőséget teremt, hogy kíváncsian,
együttérzéssel és talán némi elismeréssel figyeljük. Ha hagyjuk élni,
ha nem bocsátjuk meg neki, de nem is ítéljük el a szónoki pulpitust
verő kirohanásait, akkor megenyhülhet a zsarnoki természete.

Aki bűntudattal, öngyűlölettel vagy más hasonló érzéssel küszködik,

könnyen lehet, hogy hallja a hangjukat: végül is ők sosem hallgatnak
el. De léteznek más, alattomosabb módszerek, amelyekkel a belső
száműzöttjeink és védelmezőink hírt adhatnak magukról. E
módszerek inkább láthatók, mint hallhatók: a viselkedésünkben, a
hangulatainkban és a lelki folyamatainkban mutatkoznak meg.
Azokról a kompenzációs kényszerekről van szó, amelyek korábban
már előkerültek ebben a könyvben, például az addikciókról és az
úgynevezett mentális betegségekről. Ezekkel a folyamatokkal – ne
feledjük, hogy nem stabil „dolgokról”, hanem dinamikus változókról
beszélünk – szintén elvégezhető az a munka, amelynek
eredményeképpen ellenségből szövetségessé, tanárrá vagy
legrosszabb esetben idegesítő ismerőssé válnak.
Nan, a fotós, bármennyire bánja is az „elvesztegetett” évtizedeket,
azt is szívesen elismeri, hogy amikor tizennyolc évesen az
anyaghasználatba menekült, az megóvta egy kivételesen fájdalmas
időszaktól – arra kért, hogy ennek a részleteiről ne beszéljek. „A
függőség szó szerint megmentette az életemet” – mondta. Ha az
anyag nem vigasztalja, kétségbeesésében talán az öngyilkosságig jut.
Csak annak örülne – persze ki nem? –, ha enyhébb
következményekkel is megúszhatta volna. De mi lenne, ha nem a
kárra, hanem a kár enyhítésére koncentrálnánk?
„Mi lett volna, ha tizennyolc éves korában jelentkeztem volna önnél
– kérdeztem Nant –, és azt mondom: »Rendben van, kössünk üzletet.
Megmentem az életét. Nem kell megölnie magát. Módot nyújtok rá,
hogy megússza a fájdalmat, tehát nyugodtan élhet és alkothat,
megéri a hatvanas éveit, új tájakra lát rá, de mindennek meg kell
fizetnie az árát.«? Akkor meghallgatott volna?”
Nan bólintott. „Ha megköti velem az üzletet – folytattam –,
szabadon működhet, teremthet tovább. Igazságról, szépségről és
szenvedésről beszélhet: egy művész életét élheti. De nem lesz olcsó:
magánnyal, a kapcsolatai meg az önbecsülése elvesztésével, az
egészségével kell fizetnie, még akkor is, ha megéri a hatvanat.
Lesznek lehetőségek, amelyekről lemarad, néhány élményt nem él át.
Ön, aki túlélte az abúzust és más traumákat, elfogadná ezt az
ajánlatot?” Nan ezúttal is habozás nélkül bólintott. Ilyenek a
tudattalan alkuk, amelyeket valamennyien megkötünk buta
barátainkkal, és helyesen tesszük: az adott pillanatban valószínűleg
nincs esélyünk jobb üzletre.
Jesse Thistle szintén keserűen gondolt vissza kábítószerfüggőként
és bűnözőként töltött éveire, de aztán egy idősebb rokona, a
nagynénje helyrerakta. „Bementem hozzá a konyhába, és az utcán
töltött időszakomra meg az ott zajlott szörnyű dolgokra
panaszkodtam – idézte fel. – Tényleg szörnyűek voltak. Tudtam, hogy
amikor még a hatvanas években Vancouverben lakott, heroinistaként
ő is hasonló élményeket szerzett. Azt hittem, rokonszenvet ébresztek
benne magam iránt, és a panaszkodás majd összehoz minket… de
leszidott. Azt mondta, »hogy jössz te ehhez? Hogy mersz így beszélni
egy tisztelt tanítódról?«” Jesse-nek arra sem jutott ideje, hogy
elnézést kérjen, a nő folytatta: „»Nem én vagyok a bölcs tanárod,
Jesse. A függőségeid voltak az oktatóid. Ők tanították meg neked,
hogy fontos a család. Ők tanították meg neked, hogy fontos az
egészség. A kapcsolatok. Az állhatatosság. Ezeket mind a
függőségedből tanultad. Mind.« Ez volt számomra a nagy vizsga, a
nagy megpróbáltatás. Majdnem mint valami beavatási szertartás,
amellyel bölcsességet nyer az ember. Olyan bölcsességet, amelynek
segítségével meglátom azt, amit más emberek nem láthatnak. Más
irányból nézek a dolgokra. Nem mentegetem az addikciót, jobban
örültem volna, ha húsz évvel ezelőtt családot alapítok, talán van egy
házam, és mostanra elérem, amit az összes barátom. Nekem viszont
van egy saját látásmódom, olyan dolgokat érzékelek, amiket ők
sosem fognak.”
A mentális betegségek és személyiségzavarok kategóriájába sorolt
összes állapotra tekinthetünk úgy, hogy van jó oldaluk is. Már a 18.
fejezetben szó esett róla, hogy e problémáknak jelentésük van; most
egy lépéssel továbbhaladhatunk, és felfedezhetjük a békés együttélés
vagy akár a termékeny szövetség lehetőségét. Fiam és szerzőtársam,
Dániel a saját életéből származó példával illusztrálja ezt:

Nagyon örültem, amikor 2019-ben ciklotímiát, a bipoláris

zavar egy enyhe változatát diagnosztizálták nálam. Végre
összeállt a kép az életemmel kapcsolatban: megértettem,
hogy az őrülten termékeny időszakok és a depressziós
összezuhanások igazából nem az ellentétei egymásnak –
inkább sziámi ikrek –, és gyerekkorom óta mindketten
segíteni próbálnak rajtam. Amikor nem álltam le, akkor a
kisfiúagyam túlpörgéssel reagált, megpróbálta tartani a
tempót, hátha sikerül keresztülvágnia magát a káoszon; míg
az érzelmi összeomlás úgy működik, mint egy biztonsági
kapcsoló, amelyet azért építettek be, hogy fel ne robbanjon
a biztosítékszekrény.
Részben a hangulatstabilizáló gyógyszereknek
köszönhetem, hogy most már a két véglet között is itthon
van valaki, aki rálát a túl jó és túl rossz hangulatokra, és
tudja, hogy azok nem én vagyok. Ha mostanában mániákus
tempót diktálok magamnak, és aludni sem tudok a
folyamatos ihlettől, vagy amikor arra ébredek, hogy
elnehezültem, és nincs semmihez kedvem, akkor nem
küzdök és nem panaszkodom. Mindkét állapot meghozza a
maga gyümölcseit: az egyik a lelkesültséget és a
kreativitást, a másik a nyugalmat és a korlátaim elfogadását.
Egyik sem tart túl soká.
Kezdek rájönni, milyen nagy dolog, amikor az ember
megérti, hogy az elméje nem az ellensége.
Hány embertől hallottam már, hogy „nem emlékszem a
gyerekkoromra. Mások folyton rémtörténteket mesélnek a
kiskorukról… Az a kevés, ami nekem beugrik, biztosan nem
magyarázza meg, hogy miért viselkedem úgy, ahogy…” Miközben az
egyik nehéz gyerekkorról szóló beszámolót a másik után olvasta
ebben a könyvben, talán ön is ezzel a problémával küzdött.
Sok ember van, aki nem tudja felidézni a gyerekkorát, és úgy érzi,
hogy az emlékek hiánya nehezíti a gyógyulását. Több ok is van rá,
amiért azzal bátoríthatjuk őket, hogy tévednek. Ahogy korábban már
szóba került: nem az a trauma, ami velünk, hanem ami ennek
eredményeképpen bennünk történt. Peter Levine arra emlékeztet,
hogy „a trauma megszakadt kapcsolat. Megszakadt kapcsolat a
testtel, a vitalitásunkkal, a valósággal és másokkal.” De ha ez a
helyzet, akkor – nem hangsúlyozhatjuk eléggé – amíg élünk, és
megvan az ép eszünk, addig a megszakadt kapcsolatok
helyreállíthatók. Nem kell hozzá a múlt, hogy megtehessük, a jelen
épp elég. Ez az első ok, amiért nem kell megijednünk, a gyógyulás
akkor is lehetséges, ha visszafelé nem látunk tisztán. A pillanatnyi
helyzettel akkor is biztosan tudunk dolgozni, ha nem férünk hozzá a
múltunkhoz.
De van egy második, valódibb ok: nem igaz, hogy nem
emlékszünk. A magunkkal és másokkal fenntartott kapcsolatainkban
mindennap megjelennek az emlékeink, csak fel kell ismernünk őket.
Amikor valami hirtelen fellángol és robban bennünk – amikor
váratlanul és kéretlenül megmagyarázhatatlanul erős érzelmekkel
reagálunk valamire –, akkor a múlt ad hírt magáról: visszhangot ver a
gyerekkorunk egyik valóságos élménye, ami nem ugyanaz, mint ha
tudatosan felidéznénk. Léteznek olyan módszerek, amelyekkel –
jelenbeli érzelmek és testi élmények eredetének megkeresésével –
visszaszerezhetők a kódolva létező emlékek.{154}
A „fellángol” meg a „robban” szó máris egy nyom: olyan, mintha
egy politikai vitából származnának, és a szemben álló felek
dobálóznának velük egy csörtéjük során: pedig ritkán mélyítik el a
beszélgetést, inkább véget vetnek neki. De ha jobban odafigyelünk
rájuk, sokat tanulhatunk magunkról. „Fellángol” és „robban”?
Gondolják csak meg, milyen kis része egy fegyvernek a ravasza!
Egészen apró, talán a legkisebb látható alkatrész. A fegyverben van
még lőszer, gyakran célzórendszer, závárzat meg az a szerkezet,
amelyik berobbantja és a kívánt erővel a célba juttatja a töltényt.
Amikor valami fellángol és berobban bennünk, indulatainkat egyedül
arra az egy külső hatásra irányítjuk, amely látszólag beindította a
folyamatot, és elmulasztjuk a kiváló lehetőséget, hogy megvizsgáljuk,
milyen lövedéket és robbanóanyagot hordozunk gyerekkorunk óta
magunkban.
Röviden vizsgáljuk meg újra a „boldog gyerekkor” ügyét, amit
olyan gyakran szoktak emlegetni, miközben megfeledkeznek a később
jelentkező problémákról: betegségről, függőségről és érzelmi
bajokról. A múlt teljesebb rekonstrukciójának nem az a célja, hogy
önsajnálatot váltson ki, vagy felülírja a valóban szép pillanatok
emlékét. De ha békét akarunk kötni belső kínzóinkkal, először meg
kell őket értenünk – méghozzá a saját eredetük fényében. Ez az
együttérző kontextuskeresés.
Egyszer szakértőként vettem részt egy gyilkossági ügy tárgyalásán.
A vádlottak padján ülő krónikus alkoholistát már három pszichiáter
kikérdezte, és valamennyien arról számoltak be, hogy a vizsgált
személynek boldog gyerekkora volt. Elég volt tíz percen át
beszélgetnem vele a cellájában, hogy elmondja, az apja nagyon sokat
ivott, anyja pedig depresszióval küzdött. Négyéves volt, amikor a
bátyja eltörte a karját, és meggyújtotta a haját, később az iskolában
is sokat bántották. Sosem jutott eszébe – de az igazságügyi
szakértőknek sem, akik további kérdezősködés nélkül elfogadták,
amikor a vádlott kijelentette, boldog volt a gyerekkora –, hogy a múlt
részletei ellentmondhatnak a tisztára sikált emlékeknek, sőt, le is
leplezhetik őket. De arról sincs szó, hogy a kérdezett őszintétlen lett
volna: azt mondta el, amit tudott. Valószínűleg nagyon ragaszkodott
néhány valóban boldog pillanathoz: a Boldog gyerekkorom című
diavetítés szigorúan szerkesztett programjához.
Nincs szükség ennyire feltűnő szélsőségekre ahhoz, hogy
észrevegyük a boldog gyerekkor mítoszán végigfutó repedéseket.
Gondoljanak csak dr. Erica Harrisre, aki túlélte a leukémiát,
tüdőtranszplantáción esett át, a vérében életveszélyes,
gyógyszerrezisztens fertőzést találtak, és a saját bevallása szerint is
munkamániás volt. Beszélgetésünk során a következőket mondta:
„Hál’ istennek olyan gyerekkorom volt, amit a legtöbb ember nagyon
boldognak és áldottnak nevezne. Volt elég pénzünk, volt rengeteg
barátom, nem bántott senki, nem ért semmilyen különleges baj. De
tizenkét éves koromban nehéz időszakot éltem át.” Egy családi
konfliktus elszomorította, összezavarta és megrémítette. Úgy
gondolta, hogy ekkor szerezhette traumatikus sérülését.
De a következő kérdésemre adott válaszából az derült ki, hogy
valójában már jóval korábban, „boldog és áldott gyerekkora” idején
kapcsolatot veszített saját magával. Ezt a kérdést mindig felteszem a
pácienseimnek és a workshopok résztvevőinek, és most az olvasóim
következnek. Különösen azoknak javasolom, hogy gondolják végig,
akik boldog gyerekkorra emlékeznek – a kategóriába az
ártalmatlantól az idillikusig minden belefér –, de krónikus
betegségekkel, érzelmi zavarokkal, függőséggel hadakoznak, vagy az
önazonosságukért küzdenek:
Kivel beszéltem, amikor szomorú, rosszkedvű, dühös, zavarodott,
ijedt, magányos voltam, vagy bántottak? Kinek mondtam el? Kiben
bízhattam?
Figyeljen a válaszára, és arra is, hogy milyen érzéseket kelt önben.
Ha a válasz, mint Erica esetében is, az, hogy „nem volt ilyen ember”,
vagy bárki mást nevez meg, mint egy folyamatosan elérhető
felnőttet, akkor biztos, hogy már egész kicsi korában elvesztett
kapcsolatokat. (Egy szerető idősebb testvér egyes szempontokból
helyettesítheti a szülőket, de arra kicsi az esély, hogy teljeskörűen is
képes rá. És még ha sikerült is neki, ez a helyzet mindenképpen azt
jelzi, hogy a gyerek és a róla gondoskodó felnőtt között megszakadt a
kapcsolat.) Egyetlen csecsemő sem tartózkodik attól, hogy pontosan
kifejezze a szüleinek az érzelmeit, vagy jelezze, ha segítségre van
szüksége. Csak a kisgyerekkorban kialakuló abnormális
alkalmazkodás veheti rá, hogy ne így tegyen – és van, akiben ez
komoly kárt okoz, és hozzájárul a későbbi sérülésekhez.
Tehát nem csak az egyértelmű traumát vagy abúzust fojtjuk el.
Még soha nem kezeltem olyan embert, de még csak nem is
beszélgettem olyan krónikus beteggel vagy mentális problémával
küszködővel, aki akár egyetlen esetre emlékezett volna, amikor
nyíltan és szabadon beszélgetett a rosszkedvéről a gondozójával vagy
egy felnőttel, akiben megbízott. A boldog gyerekkorhoz fűződő
emlékek egyszerűen azért szűrik ki általában az életnek ezt a
sajátosságát, mert könnyebb felidézni azt, ami megtörtént, mint azt,
ami nem történt meg, pedig meg kellett volna történnie. Az eszünkbe
jutó kellemes emlékek valóságosak, de kétdimenziósak, hiányzik
belőlük a gyerek valóságos élményének mélysége és teljessége. Amíg
nem tudjuk újrateremteni a bennünk lévő harmadik dimenzióhoz
vezető kapcsolatot, addig hiányozni fog belőlünk a mélységnek az az
érzékelése, amelynek segítségével csonkítatlan képet alkothatnánk
magunkról, és a gyógyulás, valamint a teljesség is megreked félúton.
Azoknak, akiket továbbra sem hat meg az a gondolat, hogy ha
nincs kivel beszélgetni, az traumatikus élmény lehet, felidézem a dr.
Harrisszel való találkozásomat. Vele a legkevésbé sem bántak rosszul.
Javasoltam neki, hogy próbálja ki a szokásos, fejben végezhető
kísérletemet, arra biztattam, hogy lépjen ki magából, és képzeljen el
egy másik gyereket, nevezetesen a sajátját, hasonló helyzetben. A
beszélgetésünk – tapasztalataim szerint egész sztereotipikus módon –
így zajlott:

– Hogyan magyarázná meg, ha kiderülne, hogy a gyerekét

ahhoz hasonló érzelmi megrázkódtatás érte, amilyet ön is
átélt, de nem mesélte el?
– Hogy nem bízott bennem.
– Milyen érzés egy gyereknek, hogy nem bízik a
szüleiben?
– Szörnyű lehet. Valószínűleg nem érzi magát
biztonságban. Mintha magára hagyták volna, de teljesen.

Így végül feltárult Erica „nagyon boldog, áldott gyerekkora”, ahogy

valóban történt. Ami nem jelenti, hogy a szülei ne szerették volna,
vagy ne követtek volna el mindent, amit tudtak, hogy jó legyen a
lányuknak. Csupán annyit jelent, hogy már korábban megtört valahol
a köztük lévő kapcsolat. Nem akkor kezdődött a baj, amikor a kislány
tizenkét éves lett, bár lehet, hogy ő akkor értette meg először, mi a
helyzet.
 Végül, az emberek gyakran olyan összehasonlításokat végeznek,
amelyek érdemeiken felül jó színben tüntetik fel a saját élményeiket.
Talán minden okuk megvan rá, hogy hálásak legyenek azért, ahogy
éltek, de az, hogy mások „többet” szenvedtek, egy jottányit sem
csökkenti a fájdalmat, amellyel dolguk volt, és nem tünteti el a
pszichéjükben hátramaradt nyomokat. A trauma mértékét nem lehet
egy növekedési görbén elhelyezni, vagy pláne osztályozni.
Elképzelhető például, hogy valaki Ericához hasonló módon
nyugtatgatja magát: „Volt elég pénzünk, volt rengeteg barátom, nem
bántott senki, nem ért semmilyen különleges baj.” Ilyenkor általában
közbevágok: „Valóban szerencsés volt. De képzelje el egy pillanatra,
hogy a kis unokahúga vagy unokaöccse sírva azt mondja önnek:
»Szomorú vagyok, magányos, és nem tudom, mihez kezdjek, de
anyunak meg apunak nem merek szólni.« Ha segíteni akar neki,
akkor rálegyint erre? »Ugyan már, nincs semmi baj! Gondolj azokra a
gyerekekre, akik igazán nehéz helyzetben vannak, mondjuk, éheznek,
vagy bántalmazzák őket, vagy a társaik erőszakosak velük. Hozzájuk
képest neked tényleg semmi okod a panaszra.« Ezt mondaná neki, ha
azt akarja vele közölni, hogy nyugodtan érezzen, ahogy érez, nem
lesz belőle baja, és akármi történik is, szeretni fogja?”
Még nem találkoztam olyan emberrel, aki erre igennel válaszolt
volna: ha ilyen egyértelmű a kérdés, végre mindenkinek feltűnik az
abszurd kettős mérce, amelyet önmagára erőltetett.

És befejezésül egy esti mese:

Egyszer réges-régen, amikor belső barátaink

szupersztárcsapata – Bűntudat, Öngyűlölet, Elfojtás,
Tagadás és mind a többi – megérkezett, hogy vigyázzon
ránk, elveszettük a teljességünket. Persze nem mi
döntöttünk így, és tulajdonképpen alig vettük őket észre,
miközben ők csak tették a dolgukat. Mint egy tévés
valóságshow díszlettervezői, nekiláttak, és újraalkották a
személyiségünket, hogy ép bőrrel megússzuk a gyerekkort.
Voltak szobák, amelyeket gyönyörűen feldíszítettek,
másoknak bedeszkázták az ajtaját, riasztórendszereket
helyeztek üzembe, és bezárták a pincelejáratot. De ahhoz,
hogy sikert arassanak, arra is szükség volt, hogy mielőtt
átlépünk a felnőttkorba, befalazzák néhány alapvető
részünket. Jól végezték a munkájukat.
Sok év telt ebben a levegőtlen, szűk részekre leválasztott
házban, és végül vágyakozni kezdtünk egy tágasabb, jobban
szellőző létezés után. Megköszöntük a díszletesek munkáját,
és elküldtük őket egy jól megérdemelt szendvicsért. Azzal
óvatosan, de szorgosan hozzáláttunk új feladatunk
elvégzéséhez, ami a valaha régen tőlünk elvárt lelki
öncsonkítás ellenszere: hogy újra emlékezzünk önmagunkra.
 31. fejezet

Jézus a tipiben{155}
Pszichedelikum és gyógyulás

Egyetlen gyógymódot ismerek, egy jó

szertartást.
Leslie Marmon
Silko: Ceremony (A
szertartás)

Nem is olyan régen, egy reggel néhány shipibo sámán kidobott a

saját elvonulásomról. Egy éjszakával korábban, a dzsungel forró
párájában még azt sem tudták, hogy létezem; hajnalra viszont már
éppen eleget láttak ahhoz, hogy kiállítsák a felmondólevelemet.
Azoknak az egészségügyi szakembereknek a kedvéért tették, akik a
világ legkülönfélébb részeiről utaztak oda, hogy velem dolgozzanak –
és az én örökkévaló hasznom kedvéért.
Ha valaki a Fény Útjának Templomába szeretne eljutni, annak
Limában át kell szállnia, hogy egy kilencvenperces repülőút végén a
Peru északkeleti részén található Iquitosba érkezzen. Onnan a vadul
hömpölygő Nanay folyón, az Amazon mellékfolyóján megy tovább,
keresztül a sűrű esőerdőn, és közben elhajózik néhány parti falu előtt.
A folyó néha úgy összeszűkül, hogy az utas megérintheti az élénkzöld
színekben pompázó trópusi növényeket.
Zuhogó eső fogadott minket. Gumicsizmában gyalogoltunk végig az
erdei ösvényen, amelyet helyenként mély, vöröses sár borított. A
gumicsizma, amelyet kaptam, és jó pár számmal nagyobb volt a
lábamnál, néhányszor beleragadt a latyakba. Ilyenkor shipibo
segítőim kiemeltek, visszaszerezték a csapdába esett gumicsizmát, és
beleeresztettek a lábbelibe. Negyvenöt percen keresztül masíroztunk
a sűrű, csuromvíz erdőben, amikor az ösvény összeszűkült, és egy
hegy felé fordult, amelynek csúcsán utunk célja várt.
Azért hívtak meg erre a helyre, hogy gyógyító gyakorlatot vezessek
négy földrészről érkező egészségügyi dolgozóknak, akik többek között
Romániából, Angliából, Ausztráliából, Brazíliából, Kanadából és az
Egyesült Államokból jöttek. Pszichoterapeuták, pszichológusok,
pszichiáterek, családorvosok és belgyógyászok is voltak közöttük.
Összesen huszonnégyen voltunk, ennyien fértünk el a malocában, a
szalmatetős közös kunyhóban, amelyben az ayahuasca-szertartásokra
is sor került. Peruban és Amazónia más országaiban jó pár hely kínál
ilyen szertartásokat, van köztük, amelyik őszinte hittel és
tisztességgel teszi, amit vállalt, másutt inkább a turistaipar dollárjai
iránt érdeklődnek.{156} A Fény Útjának Templomáról mindenki tudja,
hogy a jobbak közé tartozik. Egy angol férfi, Matthew vezeti, aki a
személyes megváltását is nagyrészt a növénynek és a hozzá
kapcsolódó hagyományoknak köszönheti. A sámánok, valamint a
ceremoniális épületekben, az étkezőkben és közös helyiségekben
segédkezők a Peruban élő shipibo törzs tagjai. A templom
személyzete szorosan együttműködik a bennszülött gyógyítókkal,
ügyel rá, hogy minden hagyományos módon történjen, miközben
hasznos és emészthető élményt igyekszik nyújtani a többnyire
nyugati neofiták közül verbuválódott klienseinek. Általában a világ
legkülönbözőbb pontjairól érkezett önkéntesek segítenek nekik.
Több mint egy évtizede működöm közre olyan elvonulóhelyek
munkájában, amelyek a titokzatos ayahuasca növényből főzött keserű
italt használják. Az itt zajló események a vegetalismo amazóniai
hagyományát, a növényi alapú gyógyítás ősi és kifinomult technikáját
kombinálják terapeutaként kialakított módszeremmel, az együttérző
vizsgálódással. A növényt használó éjszakai programokat sámánok
irányítják; általában én is ott vagyok, és a résztvevőkkel együtt
fogyasztok la medicinából. A munkám a nap egy korábbi szakaszában
kezdődik, amikor segítek a többieknek, hogy megfogalmazzák, milyen
szándékokkal szeretnének érkezni a szertartásra. A szándék különféle
formákat ölthet, lehet személyes ügy, amelyet világosabban
szeretnének látni, bonyolult érzés, amelyet jobban meg szeretnének
ismerni, vagy belső tulajdonság, amelyet a növény segítségével
szeretnének kiteljesíteni. Másnap pedig segítek mindenkinek, hogy
feldolgozza és beépítse a személyiségébe az új felfedezést,
gondolatot, érzést, víziót, rémisztő jelenést vagy álomszerű csodát, az
összes érzést, fizikai kellemetlenséget vagy puszta közönyt, amelyet
átélt, miközben a sámánok kántáltak és energiával gyógyítottak.
Az évek során beletanultam a támogató munkába, képes lettem
segíteni, hogy emberek kigyógyuljanak a depresszióból és a
függésből, vagy meggyógyuljanak a testi betegségeik. Valami oknál
fogva, amikor mások belépnek az ayahuasca világába, nagyon rá
tudok hangolódni az útjukat nehezítő akadályokra, a felismeréseik
apró részleteire, és ösztönösen jól vezetem őket, amikor új, friss
tapasztalatokkal gazdagodva visszatérnek a tudatosság szokásos
mezejére. Fellelkesít és meghat az átalakulás, amelynek általában a
tanúja vagyok, és amelyet az tesz olyan örömtelivé, hogy
továbbgyűrűzik a résztvevők életébe, és jóval túlmutat az egyhetes
elvonulás keretein.
A saját átalakulásommal viszont egészen más a helyzet. Soha
életemben nem segített, hogy milyen nagy felismerések
megszületését kísértem figyelemmel vagy tettem lehetővé; a saját
gyógyulásommal kapcsolatos kilátásokat mindig ugyanaz a komor
bizonyosság kísérte. Több tucat ayahuasca-szertartáson vettem részt,
de egyszer sem hittem el, hogy velem is fontos dolgok
történhetnének, és az események többnyire igazolták a
pesszimizmusomat. Egyszer sem támadtak vízióim, nem találkoztam
természetfölötti lényekkel, az őseimmel vagy a totemállataimmal,
még egy mély gondolatra sem emlékszem, legfeljebb émelyegtem
egy kicsit, és nagyon vágytam rá, hogy ennél több történjen. Az tény,
hogy egypár megható pillanat elég volt hozzá, hogy egyre mélyülő
hálát érezzek, és nagyra értékeljem mindazt a jót, ami az életem
része, de hiába került sor néhány pozitív találkozásra a növénnyel,
még ezek sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy elmém csodásan
makacs, Füleshez méltó alapbeállítódása megváltozzon.
Huszonnégyen vettünk részt az első szertartáson, és hat
bennszülött sámán – három maestra és három maestro – kísért
minket. Mind alacsonyabbak lehettek százötven centinél, élénk színű
övvel és szalagokkal díszített fehér ruhát viseltek. Mindenkit
egyenként meg fognak látogatni: valamennyi résztvevőnek hat,
személyre szóló ének hangzik majd fel. A hipnotikus erejű dalok a
shipibo nyelv ősi ritmusában egyszerre szelíden és nagy erővel
szólnak, két dal között pedig marad a sötét maloca csendje – ha az
éjszaka lényeinek minden irányból szóló ciripelését, brekegését és
huhogását nem számítjuk. A keserű főzet hatása alatt a kántálás
szinesztéziás hatást vált ki: van, aki képeket lát, mások számára a
szótagok testi érzetté válnak, vagy rég eltemetetett emlékek kelnek
életre az agyukban. Csak kevesen vannak olyanok, mint én, akik
mindennek csupán a lehangoló hiányával találkoznak.
Ahányszor egy sámán ül a gyékényszőnyegem elé, összeszedem
minden erőmet, és némán biztatom, hogy ne kíméljen. Gyerünk,
gondolom, próbáld meg áttörni ennek a pszichének a korlátait! A
belső hangom nagyon jól tudja, hogy ez a hozzáállás nem segít,
mégis rögtön rákezd, és nagy ricsajt csap. Végül, ahogy várható volt,
nem történik semmi, csak a szokásos frusztrációt és csalódást érzem.
(Ami, mondanám, ha épp valaki mást terelgetnék az úton, egyáltalán
nem nevezhető semminek. Egy ilyen szertartás során mindenfajta
tapasztalat sok tanulságot hozhat, ha együttérzéssel és
kíváncsisággal közelítenek hozzá: úgy látszik, aki nem tudja csinálni,
az tanítja.) Gyakran szinte teljesen leválok az eseményekről, alig
veszek tudomást az éneklésről vagy a felém áradó jó szándékról.
Másnap, miután kialudtuk magunkat és ettünk, a csoport összegyűlik,
és jön a szokásos, sasszemű terápiám. Mindenki elmeséli a saját
fájdalmas, örömteli vagy zavaros élményeit, én pedig segítek a víziók
értelmezésében, és a növénytől kapott lecke meg a személyes
élettörténet közötti összefüggések feltárásában. Gyógyítói és tanári
szerepemben könnyedén magam mögött hagyom a cinizmusomat: az
elvonulás során nem rólam van szó. Minden rendben van így.
Ezúttal azonban Matthew félrevont ebéd közben. A sámánok
beszélni akarnak velem, mondta. A csoportjuk két szóvivőt jelölt ki,
hogy tudassák velem közös döntésüket. Tolmács segítségével
tájékoztattak: „A benned lévő sűrű, sötét energiába a mi dalaink nem
tudnak behatolni – mondták. – Ez az energia áthatja a termet, és a
többiekkel folyó munkánkat is hátráltatja. Nem maradhatsz itt.”
Mielőtt válaszolhattam volna, még hozzátették, hogy nappal sem
dolgozhatom a csoporttal.
Ha azt mondom, hogy meghökkentem, akkor nagyon enyhén
fogalmazok. Az egómnak kicsit sem tetszett ez az egész – talán nem
alakították úgy az életüket a világ legkülönbözőbb részeiről érkezett
emberek, hogy az esőerdőbe utazhassanak, csak mert velem akartak
dolgozni? Biztosan van valami megoldás, valamilyen kompromisszum.
A sámánokat nem tudtam meghatni. „Az energiád – magyarázták –
még nappal is zavarná a többieket, és ami még fontosabb, magadba
szívnád az ő fájdalmukat és traumáikat. Régi médico{157} vagy,
nyilván mindig ugyanez történik veled, amikor bajban lévő
emberekkel dolgozol, és soha nem tettél semmit, hogy kitisztítsd
magadból, ami felgyűlt. És mind érezzük, hogy még sokkal régebben,
egészen kis gyerekkorodban valószínűleg nagyon-nagyon féltél. Ezért
olyan sűrű benned az energia.”
Ezek a sámánok az előző éjszaka találkoztak velem először, addig
nem is hallottak rólam. Tudták rólam, hogy orvos vagyok, de nem
ismerték sem a múltamat, sem a pályafutásomat. Mégis elképesztő
pontossággal láttak át rajtam. Bár csalódott voltam, rögtön éreztem
és megértettem, hogy igazuk lehet. „Tudunk rajtad segíteni” –
ígérték. Én komolyan kételkedtem benne, hogy sikert aratnának.
Mégsem csak a tisztelet és nem is a vakhit vitt rá, hogy kövessem
őket. Úgy látszik, valami megkönnyebbült bennem, amikor
elbocsátottak a szolgálatból.
A következő tíz napra elkülönítettek a többiektől. Egyedül
maradtam a kis házamban, a közös étkezéseken részt vettem, de
távol tartottam magam a többiektől. Szerencsések, egy tehetséges
amerikai kollégám vette át őket. Lelki karanténom idejét meditálással
töltöttem, spirituális írásokat olvastam, jógáztam, az esőerdő
ösvényein sétálgattam és szemlélődtem. A legkülönbözőbb lelki és
érzelmi hullámokkal reagáltam a furcsa helyzetre, amelyek ahogy
jöttek, el is múltak. És minden második éjjel visszavonultam a
szertartásokra használt kunyhók egyikébe, egy sámán töltött a
gyógyszerből, azután shipibo nyelven énekelni kezdett nekem,
egyedül nekem, és csak több mint három órával később hallgatott el.
Füstöt fújt, kitárta a karját fölöttem, kezét a mellkasomra vagy a
hátamra helyezte. Többnyire a saját nyelvén kántált, de néha
rázendített egy spanyol nyelvű katolikus himnuszra, és héber fejem
fölött Espíritu Santót, Santa Maríát és Jesúst hívta segítségül. A
hangja egyszer mély baritonba ereszkedett, máskor kitartó, nazális
tenorrá vagy éles falzetté emelkedett, de végig leírhatatlanul
hajlékony és gyönyörű maradt. A kis ember a maloca borongós
sötétjében hatalmasra nőtt. Napról napra könnyebbnek éreztem
magam, a lelkem nem törődött semmi mással. Azért a szertartással
töltött első négy éjszakán nem támadtak vízióim, nem éltem át mély
élményeket, csak a nyugalom és a hála növekedett bennem.
Az ötödik, utolsó szertartás is véget ért – vagy legalábbis azt hittem
–, és ahogy vártam, ezúttal is eredménytelen maradt. Én azért
tisztának és hálásnak éreztem magam. Publio, a tolmács segítségével
kedélyesen beszélgetni kezdtem a mesterrel. De váratlanul, egy
mondat közepén arccal előre a gyékényre vágódtam. Vagy
pontosabban fogalmaznék, ha azt mondanám, egy váratlan, rajtam
kívül álló erő arccal előre a gyékényre dobott. A gyógyszer végre
elkapta a gyeplőt, engem meg vitt a ló magával. Eljött a rég várt
pillanat, amikor egyértelműen és csodálatos módon kicsúszott a
kezemből az irányítás.
Később azt mondták, hogy két órán keresztül maradtam kiterülve.
Részemről két nap is lehetett volna; vízióm örvényében az időnek
nem volt jelentősége. Publio és a sámán közben törökülésben,
mozdulatlanul és némán virrasztott mellettem. Hiába írnám le, amit
átéltem – valójában nem is tudnám –, de pontosan emlékszem a
transzcendens örömre, amivel átjárt.
Azt el tudom mondani, amit a legvégén láttam. Az ég mélykék
felületére hatalmas, felhőszerű betűkkel azt írták: B O L D O G – így,
magyarul. A látomás és a belső béke, amelyet ez a szó magával
hozott, a gondolatokon túlról származott, sőt, megkockáztatnám, a
tudatalattimon túlról.{158} Meghaladott engem, de mélyen belőlem
jött, összekötötte mindazt, amiről valaha azt gondoltam, hogy én
vagyok, valami titokzatossal, földöntúlival, csodálatossal. Ugyanez az
állapot – tágas és intenzív, töredezetlen és nem félti önmagát – máig
betölti a tudatomat, amikor újra átélem az élményt, és a tanulságain
gondolkodom (amelyekhez a következő fejezetben még visszatérek).
 Az olvasóban felmerülhet a kérdés, mi történt azokkal az
egészségügyi szakemberekkel, akik olyan sokat utaztak, hogy az
irányításom alatt tapasztalják meg a növény hatásait. Örömmel
jelenthetem, hogy a legtöbbjük kiváló eredményt ért el. A
vezetőtársam csodálatosan helyettesített. A társaság érthető módon
csalódott volt, és féltem is az esetleges lázadástól, de ők ehelyett
inkább becsülték, hogy jó példával járok elöl, és hajlandó vagyok
magamra figyelni. Talán ez volt az a lecke, amelyre ezeknek a túl
sokat dolgozó, az együttérzésbe belefáradt, sérült gyógyítóknak a
legnagyobb szükségük volt; a sámánok mindenesetre így gondolták.
A templom jó néhány európait és észak-amerikait látott már
vendégül, de egészségügyi dolgozók csoportja korábban sosem járt
náluk, és a shipibo gyógyítók utólag csodálkozva mesélték, hogy még
nem volt dolguk ilyen „nehéz csapattal”. „Mi is gyógyítók vagyunk –
mondták –, és nekünk is szembe kell néznünk az összes fájdalommal
és sérüléssel, amelyet az emberek hoznak nekünk, de mi
gondoskodunk magunkról: rendszeresen kitisztítjuk a testünkből és a
lelkükből ezeket az energiákat, hogy ne gyűljenek fel, és ne
nyomasszanak minket. Azt hittük, hogy ti, médicos is ugyanezt
csináljátok. De azt láttuk, hogy sok fájdalom terhével és azokkal a
nehéz energiákkal érkeztetek, amit hosszú-hosszú évek óta szívtatok
magatokba.”
Nemrégiben beszélgettem egy orvossal, az ötvenes éveinek végén
járó szakemberrel, aki szintén velünk töltötte ezt a hetet. A Kanadai
Fegyveres Erőknél dolgozik. A betegeit gyakran fizikai sérülések és
poszttraumás stressz-szindróma kombinációja miatt kell kezelnie. „Az
utóbbi időben nagyon sok élvezetet találok a munkában – mesélte. –
Korábban fáradt és cinikus voltam. Ledolgoztam harminckét évet, és
alig vártam, hogy nyugdíjba mehessek. Most pedig örömmel keresem
a kapcsolatot az emberekkel, de igazi kapcsolatra gondolok, nem a
felszínes, művi, pusztán orvosi fajtájúra.” A többiek közül is többen
jelezték, milyen sokat profitáltak abból, hogy a sámánok átnyújtották
„dr. Gabornak” a felmondólevelét.
Azután, hogy az azúrkék égre írva a magyar „boldog” szót
olvastam, Publio reggel megkérdezte a sámánt, hogyan látja az
utamat. A maestro elmosolyodott. „Ó – mondta –, dr. Gabor istennel
beszélgetett.”

Nem sokkal azután, hogy 2009-ben megjelent a függőségről szóló

könyvem, A sóvárgás démona, többen is megkérdeztek, mit tudok az
ayahuasca terápiás használatáról. Akkoriban kénytelen voltam azt
felelni, „semmit”, hiszen tényleg alig tudtam valamit a
pszichedelikumok általános gyógyító hatásáról. Habár mindig szívesen
ismerkedtem a nyugati modellen túli orvoslás lehetőségeivel, eleinte
csak zavartak ezek a kérdések. Nem akartam tudni arról, ami ennyire
furcsa és távoli, és nem fért a fejembe, hogy miképpen segíthetne
egy pszichedelikus anyag a függőség vagy a poszttraumás stressz-
szindróma gyógyításában és az önmagunk elnyomását előíró, a
betegségek kialakulásához igen gyakran hozzájáruló, belénk vésődött
minták megszüntetésében.
Azóta mély tisztelet alakult ki bennem a modern pszichológia
gyakorlatával és tudásával szövetkező pszichedelikus anyagok
szinergikus ereje iránt. A tisztelet talán túl enyhe kifejezés, a
nagyrabecsülés valószínűleg pontosabb. Sok éven át dolgoztam
olyanokkal, akik kábítószer-használattal és szexfüggőséggel
küzdöttek, rákjuk, idegsejtpusztulással járó degeneratív betegségük,
depressziójuk, poszttraumás stressz-szindrómájuk volt, krónikus
fáradtság gyűrte le őket, vagy szorongtak, valamint olyanokkal, akik
teljességet és értelmet kerestek az életükben, és meg akarták ismerni
az igazi valójukat. Valamennyi esetben a beléjük ivódott, szokássá
vált korlátozó minták alól szerettek volna felszabadulni. Sok embert
láttam, aki a sebezhető, élő gyermeki énjét, a szüleit, a szeretetet,
istent, a közösséget vagy a Természetet kereste. Azt nem állíthatom,
hogy mindannyian megtaláltak mindent, amit szerettek volna. De azt
kijelenthetem, hogy a legtöbben nagy lépéseket tettek az
önazonosság felé vezető úton, és jelentős mértékben sikerült
megszabadulniuk a korlátozó vagy akár pusztító szellemi
beállítódásaiktól és magatartásmintáiktól.
Egy harmincas éveiben járó férfi, egy készenléti egység Brit
Columbiában élő tagja a következőket írta nekem: „Több hónappal
ezelőtt próbáltam ki először az ayahuascát, és azóta napról napra
érzem, hogy megváltozott a tudatom. Másképpen vagyok jelen
magamban, másképpen viselkedem az emberekkel, de még az
állatokkal is. Egészen új látószögből tekintek mindenre, amit
korábban csináltam, és ennek megfelelően élek. Látom, hogy mennyi
múlik rajtam, amikor mások fájdalmát enyhítem, és segítek nekik,
hogy ők is más fényben lássák magukat.” Egy New York-i
ingatlanügynök, aki részt vett az egyik elvonulásunkon, hasonló
szellemben írt: „A hétköznapi kapitalizmussal járó tevékenységem
szüneteiben mostanában gyakran meditálok azon, hogy miképpen
segíthetek másoknak valami mélyebb módon.” Egy nő, akinek az
életét krónikus fájdalom és függőség keserítette meg, és mindez a
szokásos módon gyerekkori szexuális abúzusból indult ki, így írt: „Ma
csodálattal tekintek az élet áldásaira, az élet szent és nagyszerű
valóságára. Mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyesmi.”
Tény, ami tény, a pszichedelikus élmény a spirituális
transzcendencia előtt a pszichében rejtőző legeldugottabb
szörnyűségekhez is elvezethet. „Ma éjjel megéreztem az
embriókoromban átélt kínokat, és átadtam őket az égnek – írta egy
fiatalember a növényszertartást követően. – Hosszasan kértem a
gyógyszert, hogy vigyen el a legmélyebben rejlő, legalapvetőbb
szenvedésemig, de mostanáig nem segített. Ma éjjel viszont hirtelen
ott voltam, éreztem, hogy az anyaméhben vagyok, és olyan fájdalmat
éltem át, amilyet még soha. Szörnyű volt. Teljesen átjárt. Olyan
hosszan tartottam magamban, amíg csak bírtam, mert tudtam,
szükségem van rá, hogy megtapasztaljam. Azután kijöttem belőle, és
habozás nélkül az égbe engedtem. A minden eddiginél nagyobb
fájdalom után csodálatos örömet éreztem.”
Michael Pollan könyve, amelynek How to Change Your Mind – What
the New Science of Psychedelics Teaches Us About Consciousness,
Dying, Addiction, Depression, and Transcendence (Változtasd meg
elméd – Mit tanít a pszichedelikus növényekkel kapcsolatos új tudás a
tudatról, halálról, függőségről, depresszióról és transzcendenciáról) a
címe, sokakat ráébresztett a pszichedelikus szerek gyógyító
lehetőségeire. „Az emberek éheznek valamire – mondta nekem a
sikeres szerző. – Nehéz megmondani, mire, de annyi biztos
szerintem, hogy a spirituális dimenziót keresik az életükben. Ráadásul
nagyon elszaporodtak a mentális betegségek: az emberek
rengetegféle bajtól szenvednek, és a lelki egészségügy kínálta
kezelések nagyrészt alkalmatlanok, nem tudják ellátni a feladatukat.”
Pollan azt is elmesélte, hogy nagyon meglepte az az elismerés,
amivel az orvosok fogadták az írását – a The New York Times az év
tíz legjobb könyve közé sorolta: „Azt hittem, hogy a pszichiáterek és
mindazok, akik a lelki egészségügyi ellátásban dolgoznak, inkább
tiltakozni fognak ellene. De ők tudják, milyen üres a kamra, milyen
üres a gyógyszeres szekrény, mennyire nem hatásosak a
gyógyszereik és a gyógyító módszereik. Pont akkor kezdődik a
pszichedelikus szerek reneszánsza, amikor sokkal nagyobb szükség
van rájuk, mint a könyv megírása közben hittem volna.” Áttekintése
magában foglalja a hagyományos szertartások során használt
növényeket, például az ayahuascát, a pejotlt, a dohányt és a
gombákat; de kitér a modern, mesterségesen előállított szerekre, a
pszichedelikus LSD-re és az MDMA-ra (az ecstasyként emlegetett
pszichoaktív szerre): mindkettőt egyre többet vizsgálják abból a
szempontból, hogy alkalmazhatók-e a terápiában, és az eredmények
ígéretesek.
Gyakran szinonimaként használjuk a pszichedelikus és a
tudatmódosító szavakat, de ha egy pillantást vetünk az eredetükre,
rögtön mindent jobban fogunk érteni. Humphry Osmond brit
pszichiáter, akinek az első szót köszönhetjük, a lelket jelentő görög
psziché szóból és a leleplezni, láthatóvá tenni jelentésű délonból
alkotta az új kifejezést, amely ezek szerint nem módosítja, még csak
nem is kitágítja, hanem feltárja a tudatot saját maga előtt.{159} A
pszichedelikus anyagok terápiás felhasználásához megfelelő
környezetre, szándékra és irányításra van szükség. Ez nagyon fontos:
ha ezek a feltételek nem adottak, akkor a pszichedelikus növények
használata könnyen olyan élményhez vezethet, mintha A bűvészinas
rémálmába kerültünk volna. Ellenkező esetben, megfelelő vezetéssel,
biztonságos körülmények között viszont a pszichedelikumok
leleplezhetnek és elfogadhatóvá tehetnek olyan sérüléseket és
fájdalmakat, amelyektől valaki egész életében kétségbeesetten
próbált megszabadulni, és feltárhatják az élet lényegét jelentő békét,
örömöt és szeretetet: mindazt, ami gyakran a kondicionált
személyiség építménye alá van temetve.
A pszichedelikus kezelések mai reneszánsza mögötti kutatásokra és
tudományos állításokra kíváncsi olvasóknak ajánlom Pollan mindenre
kiterjedő könyvét, de ezenkívül is minden évben számos, a témába
vágó tudományos dolgozat jelenik meg világszerte.1 Én csak annyit
mondok, hogy tíz éve használok résztvevőként, orvosként és
gyógyítóként növényeket, és nagyon nagy hatással voltak rám az így
feltérképezett elme-test egységben gyökerező lehetőségek. Láttam
embereket, akik az addikcióból (beleértve a pornó-, dohány-, alkohol-
és kábítószer-függőséget), mások a depresszióból vagy a
szorongásból, megint mások a szklerózis multiplexből vagy
reumatikus problémákból gyógyultak ki a segítségével.

Emlékeznek még Miokra az 5. fejezetből? A traumatizált, szexuálisan

abuzált, Koreából adoptált bostoni nő előrehaladott szklerodermája
miatt csak segítséggel tudott mozogni; a teste fájdalmasan
„mumifikálódott”, ahogy ő nevezte. Közeledett a halála, a nyugati
orvostudomány képtelen volt segíteni rajta, és már ő is arra a pontra
jutott, hogy várja élete végét, mert úgy gondolta, másképp nem
szabadulhat meg a szenvedéstől. Egyik este, amikor egyedül volt,
elfogyasztott egy kis ayahuascát, amire valahogyan szert tett. Aznap
éjjel hónapok óta először fel tudott kelni, felállt, és segítség nélkül
járt. Az élmény teljesen megváltoztatta. „Már nem Mandynek{160}
láttam magam, és nem a valóságos testemmel azonosultam –
mondta –, vagyis nem a demográfiai helyzetemmel, a fajommal, a
nememmel és ezekkel, mert a növény segítségével önmagam
mélyebben rejlő magjára láttam, ami azután is megmarad, hogy
minden mást levetek.”{161}
Miok azóta az egyik elvonulásomon is részt vett, másfajta
terápiában és orvosi kezelésben is részesült. Ahogy az 5. fejezetben
már említettem, ma segítség nélkül mozog, fizikailag aktív, jelenleg az
önéletrajzát írja. „Régen, amikor még nagyon beteg voltam – idézte
fel –, mindent, ezt az egész életet úgy láttam, mint ami csak
megtörténik velem. »Ez a sorsom. Meg fogok halni. Nincs
beleszólásom.« És soha életemben semmibe nem volt beleszólásom.
Amikor megláttam, hogy mindennek megvan a maga oka, akkor
elkezdhettem az értelmüket is megkeresni. Azóta nagyon másképp
látom a világot. Rájöttem, hogy a sok traumának, amelyet életem
során átéltem, meglehet a maga jelentése, dönthetek úgy, hogy élni
fogok, és élnem is kell. Így a traumáim is kezelhetővé váltak, míg
korábban a közelükbe sem tudtam kerülni. Nem sok mindenre
emlékszem gyerekkoromból. Az ayahuasca apránként egyre több
részletet keltett életre az emlékeim közül, olyasmiket, amiket már rég
elfelejtettem: ki voltam kiskoromban, és ki vagyok igazán.”
Beszéltem Miok bostoni orvosával, aki igazolta páciensének
egészségügyi változásait, és a gyógyulást, amelyet ő, az orvos
képtelen volt megmagyarázni. De a testelme tudományának
szempontjából nincs benne semmi csodálatos, sőt, még csak nem is
meglepő. Amikor Miok újra kapcsolatba került az önazonos énjével –
neki történetesen a növény segített, de az általános elv a lényeg –,
végre le tudta vetkőzni a traumáktól megtépázott személyiségét.
Elkezdett megszabadulni az előre meghatározott elképzelésektől,
viselkedésektől és érzelmektől, és így azoktól a testi válaszoktól is,
amelyeket ezek előírtak. A teste – a szövetei, az ideg-és
immunrendszere – pedig követte azon az úton, amelyet e könyvben
már többször leírtunk.

Sokan a gyógyulás birodalmán túl is fontos, az életüket megváltoztató

mesterre találnak a pszichedelikumokban. Semmi kétség, eredeti
környezetükben a növényi gyógyszereket sokkal többre használták és
használják, mint gyógyításra vagy fájdalomcsillapításra: a sámánok a
növény szellemével beszéltek, hogy irányítsák a közösséget,
megáldják a vadászatot vagy az időjárást, kommunikáljanak az
őseikkel, békét teremtsenek a háborúskodók között, és ami a
legalapvetőbb: hogy egyszerűen meg-és kiismerjék a világukat. Úgy
tartják, hogy mindegyik növénynek – beleértve azt a sokféle virágot,
bokrot és fát, amelyik a mi meghatározásunk szerint nem is számít
pszichedelikusnak – megvan a maga bölcsessége, amelyet
megoszthat velünk, de mindegyikhez új ismeretekre van szükség, és
azokat csak többéves odaadó tanulás útján lehet elsajátítani. Wade
Davis antropológus nagyon lelkes: „A fiataloknak mindig azt mondom,
a szüleink annyira féltek ezektől az anyagoktól, hogy csak kiabálni
tudtak velünk: »Meg ne kóstold! Ezek örökre megváltoztatnak!« De
hát pont ez a csodálatos bennük! Ilyen szempontból nagyon nyitott
vagyok arra a katalizátorhatásra, amelyet e növények gyakoroltak az
életemre, és nagyra tartom őket. Biztosra veszem, hogy nekik
köszönhetően értem a természet világával fennálló kapcsolatunkat
úgy, ahogy akkor sem érteném, ha egymillió éven keresztül olvasnám
a szakkönyveket.”
De miért van a pszichedelikumoknak ilyen jelentős, mindent
megváltoztató hatásuk? Az eddig is vizsgált elme-test egységen
keresztül képesek elérni a tudatalattit, ahol sok olyan érzés és
motiváció lakozik a tudat elől rejtve, amely az életünket irányítja.
Sigmund Freud egyszer azt mondta, hogy az álom a tudatalattihoz
vezető királyi út. Ezek az anyagok talán még közvetlenebb
összeköttetést teremtenek velük. Dr. Rick Doblin, a Pszichedelikus
Tudományok Multidiszciplináris Szövetségének alapítója és vezetője a
pszichedelikus kezelési lehetőségekkel kapcsolatos kutatások egyik
élharcosa. „Van egy hártya a tudatos és a tudattalan elme között –
magyarázta Doblin egy közelmúltbeli beszélgetésünk során. –
Elválasztja azt, amire figyelünk, és amit mélyebb szinteken gondolunk
vagy érzünk. A pszichedelikumok elmozdítják ezt a hártyát, és így sok
minden felszínre kerülhet. Mindegyik anyag másképpen fejti ki a
hatását. Mindegyik összeköti az embert azokkal a részeivel,
amelyeket elfojtott magában, és amelyekről nem vett tudomást,
miközben felfedi előtte azt a világot, amely túl van rajta, túl van az
egóján.” A szakember úgy gondolja, hogy az 1600-as évek
kopernikuszi fordulatához hasonló változás zajlik. „Az egónk hajlamos
azt hinni, hogy mi vagyunk az univerzum közepe – mondta. – De a
pszichedelikumok ezt átírják, és a segítségükkel megláthatjuk, hogy
csupán a részei vagyunk valaminek, ami sokkal, de sokkal nagyobb
bármelyikünknél, és ez az egység nagyon régről származik, és
nagyon soká fog tartani. Ez a tapasztalat kizökkenthet a megszokott
életünkből: ha az ember nem az énje felől szemléli a világot, akkor
megérezheti, milyen sok lehetőség szabadul fel rögtön, és milyen
szorosan kötődik a mindenséghez.”
A szó orvosi értelmében a növénykivonatok és szintetikus
pszichedelikumok nem gyógyszerek. A Prozac nevű antidepresszáns
vagy a könnyen beszerezhető aszpirin vagy kodein célja, hogy
megváltoztassa használójának biológiai állapotát – a fiziológiáját –
arra az időre, amíg szedi. Ez a körülményektől függően jó és rossz is
lehet, de a gyógyszeres kezeléseket nem úgy tervezték, hogy az okok
gyökeréig és a tudattalan folyamatokig hatoljanak. A pszichedelikus
szereket nem kell naponta bevenni ahhoz, hogy tartós fiziológiai
változást indítsanak be. Ideális esetben hosszú idővel az
alkalmazásuk után is hozzájárulnak, hogy az ember újfajta
kapcsolatba léphessen önmagával és a világgal – és mindegy, hogy
egy szertartás során kapta-e őket (mint az ayahuascát) vagy egy
terápiás ülésen (mint az MDMA-t). Ezek az élmények valóban
újrahangolják az agy érzelmi apparátusát. Az például egyáltalán nem
lepett meg, hogy egy közelmúltban készült tanulmány szerint azok a
férfiak, akik pszichedelikus anyagokat használnak, kisebb eséllyel
követnek el erőszakos bűncselekményt a partnerük-házastársuk
ellen.2
Mindezek tudatában sem vagyok a pszichedelikumok prófétája.
Néhány különösen lelkes rajongó feltételezéseivel ellentétben
önmagukban sem a növényi alapú, sem a szintetikus pszichedelikus
gyógyszerek nem fogják alapjaiban megreformálni a gyógyászatot
vagy az emberi tudatot. Ahhoz átfogó társadalmi változásra is
szükség volna… hogy a fősodorbeli orvosi gondolkodás kitágításáról
már ne is beszéljek. Sokat tudnak nyújtani, de a kezelések jelenleg
ezoterikusak, drágák és időigényesek. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb
ember számára gyakorlati és kulturális okokból is elérhetetlenek
fognak maradni. Mégis vakság volna végérvényesen letenni a
használatukról, úgy tenni, mintha nem tudnánk, milyen jól
alkalmazhatók több széles körben elterjedt betegség kezelése során,
amellyel szemben a nyugati orvoslás nagyrészt tehetetlennek
bizonyult.{162}
Habár valóban csodás hatást képesek kiváltani, a növényi alapú és
más tudattágító szerek nem csak önmagukban érdekesek, hiszen
egyúttal meggyőző képviselői a testelme elvnek, amelyet a modern
tudomány még csak most kezd felfedezni. A tanulságok, amelyeket
közvetítenek, egyértelművé teszik, hogy mindegy, mit hoz az élet, az
emberi szellem anyagokkal vagy anyagok nélkül is legyőzhetetlen, és
a benne rejlő lehetőségek felszabadíthatók. Ma már tudjuk, hogy az
emberek az összes földrészen, minden olyan korszakban, amelyről
feljegyzések maradtak, kiszolgálták magukat a Föld nevű
gyógyszertárban, és az onnan származó szerek segítségével
gyógyultak, keresték a bölcsesség meg az érzelmi önmegvalósítás
lehetőségét, és közvetítették generációkon át a kultúrájukat.
A pszichedelikus gyógyászat komoly hatást gyakorolt az egyik
utolsó nagy észak-amerikai törzsfőnök életére, aki Amerika délnyugati
részén szembeszállt a gyarmatosítók könyörtelen, népirtó
terjeszkedésével. A kudarca elkerülhetetlen volt, a népét megalázták,
majd egyre csökkenő területű rezervátumokba zárták, és Quanah
Parker, a zseniális komancs törzsfőnök a spiritualitás felé fordulva
keresett vigaszt. A pejotl nevű sivatagi kaktusszal dolgozott, és az
Amerikai Őslakosok Egyházának, a pejotizmusnak az előfutárává vált.
Az őslakosok szokásaira jellemző módon nem a vallás, hanem a
lelkiség érdekelte. „A fehér ember elmegy a templomába, és Jézusról
beszél – mondta egyszer. – Az indián bemegy a tipijébe, és Jézussal
beszélget.”3
Mióta a perui dzsungelben „istennel beszélgettem”, minden
porcikám érzi, hogy Quanah Parker mire gondolhatott.
 32. fejezet

A hiteles élet
A közös szellem érintése

Mindent összevetve, a legtöbb, amit a világnak

adhatsz, az, ha önmagad vagy – egyszerre
ajándék és kiteljesedés.
A. H. Almaas: Being
and the Meaning of
Life (Létezés és az
élet értelme)

Amíg 2019-ben a perui dzsungelben át nem éltem azt a különleges

pillanatot a tiszta kék éggel, a spiritualitás számomra elsősorban csak
pletyka, elmélet, koncepció formájában létezett – vagy
körvonalazatlan és reménytelen vágyként. Többpolcnyi könyvet
olvastam el a témában, és szépen tudtam beszélni róla, de korábban
soha nem találkoztam színről színre a csoda, a misztérium vagy „a
béke, amely minden értelmet meghalad” sokat emlegetett
állapotaival. Az emberi természet őszinte, revelációszerű
átalakulásának lehetőségébe vetett meggyőződésem szívből jött, de
másodkézből származott; nem tudtam saját benyomásokra
visszavezetni. Az biztos, hogy nem valamilyen istenhitből vagy egy
szervezett vallás szertartásaiból eredt. Viszont a perui
tapasztalataimnak hála, gyakorlati megerősítést nyert az a régi
érzésem, hogy amit addig csak sejtettem, valóban lehetséges.
Többről volt szó, mint hitről: amit átéltem, a gyógyulás lényegét
szólította meg.
 Mindegy is, hit-e vagy más, mert a sámán minden meglepetést
nélkülöző megfigyelésére, amely szerint „dr. Gabor istennel
beszélgetett”, csak annyit mondhatok: ámen. Valóban valami
transzcendens történt velem azon a reggelen: rég esedékes randevún
vettem részt a bennem lévő valamivel, amely fölötte áll annak az
„énnek”, amelynek már hosszú ideje előfizetője vagyok. Olyan űrbe
kerültem, ahol ráláttam a tudatom kiterjesztéseként létező
önmagamra, és nem tartott vissza az identitás önkorlátozó, az
élettörténetemből eredő ballasztja. A sámán irányításával fogyasztott
gyógyszer – és legalább ugyanilyen fontos módon a megelőző
napokban folytatott felkészülés – nyitottá tett azoknak az
információknak a befogadására, amelyek máskor teljesen
értelmezhetetlenek lettek volna számomra: korábban nem hittem el,
hogy valamiképpen a közelükbe férkőzhetek. Shakespeare Hamletje
birtokában volt ennek a fajta tudásnak: „Több dolgok vannak földön
és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”{163}
Visszatekintve már látom, hogy az élmény igazából nem erősebb,
újabb hitet hozott, hanem fellazította és eloldozta a személyiségem
harcias hitetlenségét, amely minden porcikájában legalább olyan
megrögzött fundamentalista volt, mint a vallásuk igazságához
ragaszkodók meggyőződése. Ashley Judd színésznő és aktivista
mondott egyszer egy nagyon jót az elvont hit e nagy fordulatáról:
„Aláveted magad istennek, akiben nem hiszel.”

Az első, amit Peruban tanultam – és most valóságos tanulásra

gondolok, nem arra, hogy újabb tényeket halmoztam a meglévő
kupacra –, hogy a gyógyulás a gondolkozó elme gépezetén kívül
történik. Kezdjük azzal, hogy az elme alaptermészeténél fogva nem
egységes: a személyiségünk folyamatosan ellentmond magának. Az
én esetemben egy részem mindig ragaszkodott a reményhez, még ha
csak elvben is, hogy valamikor, valahogyan eljöhet a megvilágosodás,
a nagy aha, míg egy másik részem félrehúzódott, és cinizmust meg
pesszimizmust árasztott magából. Ezzel ellentétben a lélek azonos
önmagával. Az elménk, a tanult tudásunk elraktározhat gyógyító
elveket, amelyekre érdemes emlékezni, és amelyek segíthetnek is,
hogy eljussunk azokhoz az élményekhez, amelyek valóban segítenek.
Aztán eljön az az idő, amikor – ha valóban elszántuk magunkat –
ezek a megbízható védelmezőink megtorpannak a küszöbön, és
hagyják, hogy egy egyszerűbb, érzékenyebb, a bizonyosságok
páncéljától megszabadult részünk belépjen az ajtón.
Másodszor: már tudom, hogy erre nem készülhettem volna fel. Sőt,
fordítva: az a sok minden, ami addig a pillanatig juttatott, tönkretette
a korábbi terveimet. Akkor léphettem be a szellem birodalmába,
amikor lemondtam arról az illúzióról, hogy én irányítom az
eseményeket, és úgy fogadtam el mindent, ahogy volt. Amikor
belenyugodtam, hogy a terveim romba dőlnek, megvásároltam a
jegyet, amellyel odaülhettem a titkok asztalához.
Harmadszor, de még az előző ponttal közeli összefüggésben: sok
nehéz feladatot kellett egyszerre megoldanom. Lemondtam a vezetői
és gyógyítói identitásomról. Félretettem azt a szokásomat, hogy
másoknak segítsek, és a saját transzformációmra nem hagyok sem
időt, sem energiát; elfogadtam a személyiségem összes lehetséges
veszteségét, aminek a bekövetkeztére fel kellett készülnöm, amikor
lemondtam a tőlem elvárt szerepről. A legnehezebb feladat az volt,
hogy keresztüllássak a veszélybe került egóm sértődött tiltakozásán:
„Nem hagyhatom cserben ezeket az embereket; messziről utaztak
ide, hogy velem legyenek.” Az identitásom, a perszonám, amelyhez
egész életemben ragaszkodtam, a feje tetejére állt. Nem tehetett
mást, tárgyalni kezdett a megadás feltételeiről.
Az élet a maga bölcsességével olyan helyzetbe hozott, ahol már
nem én voltam a főnök. Én csupán arról döntöttem, hogy elengedem
a gyeplőt és bizakodom – bíztam másokban, magamban és
legfőképpen az új irányban, amelybe az életem váratlanul fordul… ha
fordul. Döntésemmel elfogadtam egy helyzetet, amelyre néhány
pillanattal korábban még nemet mondtam volna, és ez lehetőséget
teremtett rá, hogy átéljem a nagy erejű gyógyulást, a kegyelem
érintését. Nem mondom, hogy azért került sor a gyógyulásra, mert
elengedtem, amihez korábban ragaszkodtam – amennyire én tudom,
a kegyelem nem így működik –, de ez is szükséges előfeltétel volt.
Egyszerűen úgy alakult, hogy hetvenöt éves koromra készen álltam
rá, hogy megtegyem.
 Nem fog mindenki sámánokkal vagy pszichotróp növényekkel
dolgozni, és nem is kell hogy így legyen. Valószínűleg relatíve kevés
ember számára adódik ilyen lehetőség. Mindez nem számít. Amit
átéltem, az kivételes körülmények között zajlott, de azokra az
univerzális gyógyítási elvekre támaszkodott, amelyek e könyv
vizsgálódásait is vezették, és amelyek bárki számára hozzáférhetők:
az elfogadásra, a személyiség feladására, a belülről fakadó
kormányzásba vetett hitre, a kondicionált elme ellenkezésének
megtagadására, valamint arra a hiteles hatóerőre, amely paradox
módon éppen akkor válik potenssé, amikor az ember lemond az
események irányításáról. Meggyőződésem, hogy ha nekem sikerült,
akkor bárki más is képes rá – úgy értem, bárki, akinek igazán fontos
a gyógyulás, és engedi, hogy az irányítsa őt, és ne fordítva legyen.
A perui sámánoknál szerzett tapasztalataim arról is tanítottak
valamit, hogy mi nem gyógyulás. Éveken keresztül ragaszkodtam
ahhoz a megcsontosodott elképzeléshez, hogy a gyógyulásom
érdekében hatalmas, katartikus elengedésen kell keresztülmennem,
hiszen láttam másokat, akikkel így történt; vagy talán valamiképpen
vissza kell utaznom az időben, hogy újraéljem vagy helyrehozzam a
szomorú múltat. Igen, így is lehet, de másképpen is. Újra elmondom:
nem a múltnak kell megváltoznia (és nem is változhat meg), hanem a
saját magunkkal fenntartott jelenbeli kapcsolatunknak. Miközben a
gyékényen feküdtem – utólag azt mesélték, felváltva nevettem és
sírtam –, pontosan tudtam, hogy a csecsemőkorom úgy telt, ahogy
telt, hogy azt már soha, semmi nem fogja átformálni, és sosem lesz
olyan, hogy a nagyszüleimet nem hurcolták a halálba. De tudtam,
hogy mindez nem befolyásolhatja és nem fertőzheti meg azt a békét,
amely születési jogom és lényegem, amely mindig jelen van, és
mindig lehetséges. Nem csak az enyém: mindenkié. Erre nem kellett
rábólintanom. Abban a pillanatban – amikor minden úgy volt, ahogy
volt, és ahogy lennie kellett – tudtam, hogy nincs mire rábólintanom:
elég volt mindent boldogan magamhoz ölelnem.

Már Peru előtt is rájöttem, bár még csak külső megfigyelés és intuíció
útján, hogy több van az emberben, mint amennyi látszik rajta (vagy
Eckhart Tolle, a spirituális mester aranyköpése szerint: „mint
amennyit szem-lélek”). Része vagyunk valaminek, ami nagyobb az
egoisztikus elménél; megáldottak minket valamivel, amit az elme a
beleégetett magányával nem képes sem felfogni, sem bebizonyítani.
„Senki sem fogott még a kezébe lelket, és nem tudta kémcsőbe
tenni” – írta 1928-ben a behaviorista pszichológia alapítója, John
Watson. És amíg csak az öt érzékünkben hiszünk, igaza is van. De mi,
nyugatiak nem vagyunk minden érzékünk birtokában. Ahogy Dylan
énekelte, „megnyúzva az eszünk”,{164} hiányoznak belőlünk azok a
finomabb érzékek, amelyeket a spiritualitásban jártasak és a
bennszülött kultúrák mindig birtokoltak. „Részekre szakadt világban
élünk – mondta beszélgetésünk során Jack Kornfield buddhista
meditációs oktató –, és ezért a pszichénk is részekre van szakadva.
Dolgozni járunk, hogy pénzt keressünk, az edzőteremben
gondoskodunk a testünkről, talán a lelkünkkel is törődünk egy kicsit a
terápián, a művészetet koncerteken élvezzük, és a szentséggel is
találkozunk, amikor templomba vagy zsinagógába vagy mecsetbe
vagy valami ehhez hasonló helyre megyünk. Mindegyik jól el van
szigetelve a többitől, mintha a szentség elkülönülhetne a munkától,
amit végzünk, vagy a zenétől, amit játszunk.”
Az Anonim Alkoholistákéhoz hasonló programok egyik első, sokak
számára legnehezebb lépése, hogy a jelentkezők az életüket egy
náluk magasabb erőre bízzák, és mindegy, hogy ki mit ért ezen. Akár
tudjuk, akár nem, mindannyian egy magasabb erőt keresünk. A
szándék sokféleképpen megmutatkozik: a valahova tartozás
vágyában; az életcélunk folyamatos keresésében; a késztetésben,
hogy kiszabaduljunk kondicionált, önző személyiségünk korlátai közül;
vagy a transzcendens élmények divatjában. Kultúránk sajnos arra
tanít, hogy tünékeny külsőségekben vadásszuk a kielégülést. Nem fog
sikerülni, mert amit odabenn hiányolunk, az kívülről nem pótolható. A
kitartóan nyomunkban járó üresség azokról a helyekről sugárzik, ahol
kapcsolatot vesztettünk önmagunk legmélyebb részével. A. H.
Almaas, akit nagy szerencsémre a mentoromnak mondhatok, ezeket
a megszakadt kapcsolatokat lyukaknak nevezi. „Ha elfogadjuk a
lyukak létezését, és keresztülbújunk rajtuk, a túloldalon minden még
nehezebbé válik, mert a társadalom mást akar. A társadalom a lényeg
ellen van. Járjon bármerre is az ember, körülötte mindenki csak a
lyukakat igyekszik betömni, és mindenki megijed, ha azt látja, hogy
valaki nem próbálkozik ugyanazzal, ugyanúgy.”1
„Nem tartom a társadalmat ellenségnek – tisztázta, amikor erről
kérdeztem. – A társadalom inkább csak alszik. Nem ismeri a lényeget.
A valláson keresztül szert tehet némi tudásra, hiszen ott tisztában
vannak vele, hogy többek vagyunk a megszokott testi létünknél.
Előbb-utóbb minden emberi lénynek hiányozni kezd a spiritualitás.
Titokzatos, hogy miért pont akkor történik meg, amikor történik: az
ébredés néha magától következik be; néha egy külső esemény váltja
ki, van, akinek esetleg néhány mondat vagy egy könyv kell hozzá.
Amikor a spirituális igény vagy kíváncsiság felébred, akkor vele ébred
az emberben az a vágy is, hogy megtudja, mi egy emberi lény azon a
határon túl, amelyet a társadalom általában ért, elfogad és
kikényszerít.”
A spiritualitást sem leírni, sem előírni nem lehet. Számtalan út
vezet hozzá: minden embernek másik felel meg. Annyit meditáltam
hosszan, amennyit csak a nyugtalan agyam elviselt. Egyszer tíz napot
ültem egy helyben, némán szemlélődve; soha többet. Kiderült, hogy
ez nem az én utam, bár akkoriban profitáltam belőle valamennyit.
Jógáztam, rövid meditációkon vettem részt, néha pszichedelikus
élményekkel próbálkoztam, néma kontemplációt vállaltam, elolvastam
sok hit és tan alapműveit, és meghallgattam a kortárs mestereket:
mindegyik segített valamennyit, míg a mélyebb igazságok felé vezető
úton botladoztam. Vannak, akik egyet sem választanak az előző
módszerek közül, megbékélésük a szellemmel és az odáig vezető
ösvény egyéni irányba, véletlenszerű kitérőkön át visz. Nem a nagy
aha a lényeg, hanem annak a tudatosságnak az ébredése – akár
hirtelen, akár fokozatosan, mindegy –, amelynek része az elme, de
nem téveszti össze magát az elme tartalmával. Kollégám, Will Cooke
orvos, aki az Appalache-régió szomszédságában, Dél-Indianában
függőkkel foglalkozik, és elég sok spirituális megnyílásnak volt tanúja,
így beszél a témáról: „Mindenkiben van belül egy szikra, a pislákoló
én, amely arra vár, hogy megmutatkozhasson, de körül van pakolva
mindazzal, ami egy élet során felhalmozódik, és ezért nem ragyoghat.
Ha viszont apránként kiszabadítjuk a dolgok alól, és napvilágra
hozzuk, hogy igazából ki ő, az mindig gyönyörű.”
A szellem utáni vágyakozás lényegét Michael Brooks amerikai
újságíró és rádiós korán bekövetkezett halála előtt nem sokkal,
harminchat évesen, 2020 nyarán foglalta össze. A szívéért, a
humoráért és az igazságvágyáért szerették a leginkább: itthon és az
egész világon is sokan gyászolták. A húga, Lisha felidézett néhány
mondatot, amelyet a halála előtti napon fogalmazott meg a testvére;
az derül ki belőlük, hogy a férfi egyre többet tudott a lélekről: „Nagy,
tágas teret érzek magamban, olyat, mint az űr vagy mint az óceán.”
Szavai egészen pontosan kifejezik azt az igyekezetét, hogy a
lényegről beszéljen, visszatérjen önmagához, és mindenképpen
ápolja és növelje magában az új érzést. „A következő hetekben annak
a mechanizmusán szeretnék dolgozni – írta –, hogy mit jelent
lassanként elválasztani magamat attól a cucctól, amely elválaszt
engem tőlem. Rá akarok jönni, mi van bennem.”
Ashley Judd is megteremtette magának a saját útját. Ő volt az
egyik első nő, aki nyilvánosan szembefordult Harvey Weinsteinnel, a
filmmogullal, és megrögzött szexuális ragadozónak nevezte. Judd
régóta magával cipelte azokat a korai bevésődéseket, amelyeket egy
alkoholizmussal és feldolgozatlan fájdalommal sújtott család okoz.
Számára részben akkor jelent meg a kegyelem, amely lehetővé tette,
hogy megadja magát egy istennek, „akiben nem hitt”, amikor
bizalmas közelségbe került a természet világával. „Egy kis szurdokban
ültem a Great Smoky Mountains Nemzeti Parkban – idézte fel
beszélgetésünk során –; nagyon sok pillangó szállt oda, a nap
visszatükröződött a folyó felszínén, és egyszerűen tudtam, hogy
minden rendben van. Az a fajta pillanat volt, amikor hírt ad magáról
az isten, amikor megáll az idő, és jól voltam, és egyedül voltam, és
lehet, hogy örökké egyedül leszek, és mégis minden rendben volt.”
Judd azt mondja, hogy ennek a pillanatnak az emléke akkor is tovább
él, amikor felrémlenek benne a gyerekkorának árnyékai, méghozzá
úgy, hogy nemcsak megerősítik, de meg is könnyítik az elhatározását:
kitart a gyógyulás útján. „Nem kell azért folyton komolynak maradni –
kuncog. – Gyógyulásban elég jó vagyok. A régi szenvedést egyszer
már jól fenékbe rúgtam. Minden rendben lesz.”
 A „minden rendben lesz” az az üzenet, amelyre Clara Hughes, a
kanadai olimpiai bajnok kerékpáros és gyorskorcsolyázó is rátalált,
amikor közel került a Természethez. Ő az egyetlen sportoló, aki nyári
és téli olimpián is több érmet nyert – összesen hatot –, majd
szóvivőként és tanárként kezdett új és kihívásokkal teli pályát, sőt, új
identitásra is szert tett, amikor gyógyító és inspirációs üzeneteket
kezdett terjeszteni. Korábban súlyos depresszióval küzdött, és miután
legyőzte, következett az ébredés. „Rájöttem, hogy megrekedtem egy
ponton – kezdte az életteli, negyvenhét éves nő a beszélgetésünket.
– Mindent csak ismételtem. Úgy éreztem, ez nem egészséges. Ez
nem én vagyok. Igazi életre vágytam. 2017. március 22-én mindent
abbahagytam. Felhagytam a nyilvános megszólalásokkal, kiléptem
abból az igazgatótanácsból, amelynek a tagjaként dolgoztam.
Leálltam mindennel, azután útra keltem.” Belső hangját követve új
szenvedélyt választott: hosszú gyalogtúrákra indult. Vállalkozása
egészen új értelmet ad e könyv utolsó része címének: nála szó szerint
értendő a teljesség felé vezető út. Az elmúlt három évben évente
legalább hat hónapot gyaloglással töltött.
E hosszas zarándokutak számos előnnyel járnak, többek között úgy
tartják Hughest a jelen pillanatban, hogy az pontosan megfelel a
gyógyulás benne dolgozó vágyának. „Amikor megyek – lelkesedett –,
nincs holnap. A tegnap rég elmúlt… csak az itt és a most létezik.
Hallgatom, ahogy az erdő, a hegy, a víz beszél. Hallom a hangjukat.
A fák a rokonaimmá válnak. A kövek eleven lények lesznek, akiket
ismerek, és örülök, hogy látom őket.” A gyaloglás fokozatosan
megértette vele, hogy mit jelent, amikor valaki újraépíti magát.
„Bármilyen nehézséggel kerülök szembe, egy pillanatra sem
kételkedem benne, hogy megoldom. Mindegy, milyen hangulatban
vagyok aznap… Ülhetek, állhatok, rajzolhatok, kertészkedhetek,
mosogathatok. Újra összeszedem magam, és jól leszek, és én leszek
az.” Örültem, hogy a rajzolást és a kertészkedést is említette, mert
kevesen vagyunk, akik olyan bátran nekivágnának a sűrű vadonnak,
mint ő. De bármilyen tevékenység juttat vissza minket a saját
természetünkhöz – ami persze nem más, mint az igazi nagy
Természet kifejeződése –, ha nem korlátozzák a kütyük és digitális
szenvedélyek, a megújulás forrásává válhat.
 A Természet komoly szerepet játszott abban is, hogy V, miután
többször megoperálták és kemoterápiával kezelték, kigyógyult az
áttételes méhrákból. „Régen rettentően féltem a Természettől –
mesélte az író-aktivista –, de aztán nagyon-nagyon beteg lettem, és
hallottam… hallottam, ahogy Anyám hív, hogy látogassam meg kinn,
vidéken. De úgy mondta, hogy mennem kellett.” Az egész egy
magányos, dézsában növekvő fával kezdődött, amelyre pont rálátott
a kórházi szobájának ablakából. „Beleszerettem abba a fába – idézte
mosolyogva a múltat. – Akkor már nagyon beteg voltam. Lefogytam
tizenöt kilót, nem tudtam, életben maradok-e, a fát bámultam, és azt
mondtam magamban: »Jaj, istenem, ezt a fát kell néznem
mindennap, míg a halált várom?« És azon a napon a fa megszólított…
Én meg azt mondtam magamban, hogy Hú! Azt hiszem, sosem
vettem még észre, hogy ilyenek a falevelek… És másnap a kérgét
mutatta meg, és megint másnap a törzsét! Szó szerint nem akartam
többé, hogy emberek beszéljenek hozzám, nem akartam, hogy
emberek legyenek a közelemben – egyedül azzal a fával akartam
lenni; valami csodálatos dolog történt a fa meg köztem. Az utolsó
napon, amit abban a kórteremben töltöttem, a fa kivirágzott, fehér
virágokat hajtott. Akkor kezdődött az átalakulásom.”

Földünk bennszülött népeinek mindez nem nagy újság; amióta világ a

világ, a Természettel kialakuló egység e kultúrák tartóoszlopa volt.
Habár az észak-amerikai őslakosokat brutálisan elűzték eredeti
lakóhelyükről, a személyiségük fontos részét jelentő életadó földekről,
sosem feledkeztek meg róla, hogy ők e bolygóhoz tartoznak. Sőt, Pat
McCabe navahó aktivista, művész és sámán szerint, akit Ragyogón
Álló Asszony néven is ismernek, számukra ez mentőöv, az ellenálló
képesség és erő forrása. „Az első, amit érzek – mondta nekem –,
hogy kötelezettségünk van a földdel szemben. De nemcsak
kötelezettség ez, hanem szenvedélyes szerelmi kaland is. És arra is
képesek vagyunk, és az is a dolgunk, hogy segítsünk a földnek és
mindenfajta életnek, hogy éljen. A modern világról alkotott
elképzelésekbe ez nem fér bele. Manapság minden túl individualista,
csak az egyéni eredmények számítanak, és az emberek állnak a
középpontban, igaz? Kizárólag magunkra figyelünk. Amikor az ember
egy nagyobb közösség része, méghozzá a földé, és ez az intenzív,
szívbeli viszony ráruházza a madarakkal, halakkal, fákkal, hegyekkel
és éggel kapcsolatos felelősséget, akkor egy komolyabb erő mozgat
és kormányoz.”
Miközben e könyv számára készítettem interjúkat, megdöbbentett,
hogy milyen gyakran hozzák szóba az emberek az őslakos
hagyománnyal lezajlott találkozásukat, és az iránta érzett
tiszteletüket. Amióta Dél-és Észak-Amerikában is kapcsolatba
kerültem bennszülött gyógyítókkal és vénekkel, én is osztom ezt a
véleményt: ültem már velük perui malocában, kolumbiai sátorban és
albertai izzasztókunyhóban. Hálás vagyok azoknak a közösségeknek,
amelyek befogadtak, és megengedték, hogy belekóstoljak az
életükbe – már amennyire a domináns kultúrából érkező vendég
képes lehet rá –, pedig kívülről jöttem, betelepülő vagyok, aki a
gyarmatosítók oldaláról származik.
Ha az őslakosok bölcsességét nem a fogyasztás lehetséges
tárgyaként szemléljük, hanem hagyományok gazdag lelőhelyeként,
amely az élet és halál lehetséges módjait mutatja, és megérdemli, sőt
megköveteli az alázatos kíváncsiságot és tiszteletet, akkor e kultúra
tágas, egységre törekvő világlátása sok mindennel hozzájárulhat a
nyugati orvoslás duális biológiai érdeklődéséhez. Az őslakosok
hagyományai a megmaradásukért harcolnak, de még így is hasznos,
teljes értékű kiegészítői lehetnek a nyugati orvostudomány csodáinak.
Ráadásul hozzásegíthetnek azokhoz a javításokhoz, amelyekre azért
van szükség, mert a mi tudományunk érzéketlen a betegeinek
érzelmi, társadalmi, közösségi és lelki szükségleteire.
Helen Knott szerint az izzasztókunyhóban töltött idő olyan, mintha
az anyaméhbe tért volna vissza: „A gyógyulásunk részévé kell
tennünk azt az alázatot, amellyel segítséget kérünk, elfogadjuk, hogy
nem érhetünk el mindent egyedül, és magunkban csak szánalmas
lények vagyunk. Miközben ez az alapvető emberi állapot kínoz, és az
utunkat keressük, az izzasztókunyhó visszavisz az eredetünkhöz:
Földanya hasába. El kell mindent engednünk, hogy lefekhessünk a
földre, és csak legyünk. Az izzasztókunyhónak óriási hatalma van.”
Amikor a nagy, felforrósított köveket a kunyhó közepére ásott lyukba
dobják, a bent lévők úgy üdvözlik őket, mint a nagyanyjukat és a
nagyapjukat. Ez nem metafora; inkább a helyzet pontos, alapos
értelmezése: sokkal tisztább és bölcsebb tudás, mint amit az
iskoláinkban megtanulhatunk. Talán nem annak a földnek a
gyermekei vagyunk valamennyien, amely e köveket is létrehozta, és a
vízé, amelyet a kövekre öntenek, mielőtt az ima és az éneklés
elkezdődik? Ha így tudnánk tekinteni a világra, akkor talán
alaposabban meggondolnánk, hogy megraboljuk és kifosszuk azt, ami
megteremt és életben tart minket. A nyugati világban régóta
elveszett az ilyenfajta egységbe vetett hit; nagy árat is fizetünk érte,
de az őslakos kultúrák még tudnak róla és tisztelik.
Lewis Mehl-Madrona,{165} a részben lakota pszichiáter és orvos jól
ismeri a legmodernebb technikát alkalmazó intenzív terápiát és
népének hagyományos gyógyító eljárásait is. Szerinte mindkettőnek
megvannak a maga erényei, és egyikről sem szeretne lemondani.
Hozzám hasonlóan ő is látta már, hogy mindkettő csodákra képes.
„Egy őslakos amerikai számára a gyógyulás spirituális utazás – írja. –
A legtöbb ember ösztönösen érzi, hogy ami a testével történik, az az
elméjében és a lelkében lejátszódó folyamatokat tükrözi vissza. (Az
orvosok talán kivételek, mert őket arra képezik ki, hogy ellenálljanak
ennek az elgondolásnak.) Az emberek képesek a gyógyulásra. De
mielőtt valaki a gyógyulás útjára lép, általában át kell alakulnia – az
életstílusának, az érzelmeinek, a lelkének –, és emellett a fizikai
testében is meg kell történniük a szükséges változásoknak.”2
„A lakota elképzelés szerint – mondta Mehl-Madrona, amikor
találkoztunk, hogy a könyvéről és néhány gyógyító esemény kapcsán
tervezett együttműködés lehetőségéről beszélgessünk – ünnepelnünk
és segítenünk kell azokat, akik betegek, mert ők olyanok, mint a
bányában használt kanárimadarak. Figyelmeztetnek rá, hogy
megbomlott a társadalmunk harmóniája; meg kell köszönnünk nekik,
hogy magukra vállalták és a többiek helyett is elvégzik a feladatot. A
gyógyításban valamennyiünknek részt kell vennünk, mert ha ők nem
volnának, mi lenne most velünk? Bármi bántja is őket, felelősek
vagyunk a gyógyulásukért, amellyel mindannyian jól járunk.” Mennyi
erőt ad egy ilyen régi/új gondolat! Lehetséges olyan társadalom,
amelyben mindenki felel mindenki egészségéért, a betegség pedig a
közös tapasztalat kifejeződése. Egy miénkhez hasonló kultúrának
bőven van mit tanulnia attól, amelyik számára magától értetődő az
ember bioszociális természete.
Jót nevettem, amikor Mehl-Madrona rámutatott a nyugati orvosok
szokásai és a nagyszülei cseroki hagyományai között fennálló másik
különbségre. Az egyik tanára, egy neves amerikai orvos így oktatta a
koedukált egyetemi évfolyamot:
„»Fiúk – kezdte, mert képtelen volt beletörődni, hogy nők is
járhatnak orvosképzésre –, fiúk, az élet engesztelhetetlen haladás a
halál, a betegség és a romlás felé. Egy orvosnak az a feladata, hogy
lassítsa a hanyatlás tempóját.« Ami engem nagyon felkavart, mert a
dédnagyanyám mindig arra tanított, hogy egészségesen kell
meghalnunk, hiszen úgy »részt vehetsz a mulatságban a túloldalon«.
Nem gondolta, hogy a halálhoz előbb meg kell betegedni. Nem
kapcsolta össze a betegséget és az enyészetet. Számára a halál azt
jelentette, hogy lejárt az idő, a betegség meg valami olyasmi volt,
amin túl kell esni.”
„Hány éves volt, amikor meghalt?” – kérdeztem.
„A kilencvenes éveinek közepén járt, és rendben volt az egészsége.
Mókás történet: egyik este mindenkivel közölte, hogy aznap éjjel
meghal. Azt mondta: »Eljött az időm. Lejárt.« Erre anyám, aki
nagyon igyekezett modern lenni, azt felelte: »Bolondság, teljesen
egészséges vagy.« »És mi köze annak a halálomhoz?« – kérdezett
vissza a dédanyám. Reggel már nem ébredt fel.”
Nem arról van szó, hogy romantikus fényben szeretném feltüntetni
az őslakos szokásokat, és az életmódjukat sem kell utánoznunk. De le
tudjuk, és le is kell győznünk azt, amit Wade Davis indulatosan
„kulturális rövidlátásnak” nevez, vagyis azt a szemléletet, amely
szerint „más népek saját magunk rosszul sikerült változatai. Nem
igaz, hogy ezek réges-régi, csökevényes kultúrák, amelyeknek
természetes sorsa a pusztulás, egyébként pedig csak furcsa, színes
bőrű alakok, akik tollakat tűznek a hajukba. Hiszen élő, tetterős
emberek, akiknek megvan a maguk mondanivalója.”
A saját gyógyulással kapcsolatos élményem a dzsungel közepén ért,
Clara Hughest pedig a tágas síkvidéken, de olyanokkal is találkoztam,
akik egy klausztrofóbiásan szűk és valószínűleg szörnyű
börtöncellában tértek haza önmagukhoz. A legszelídebb emberek
közül, akiket ismertem, néhányan életfogytiglani büntetésüket
töltötték kanadai vagy amerikai börtönökben, és bátran
szembefordultak a múltjukkal. Jó néhány kollégám, aki ugyanilyen
helyzetben lévő rabokkal dolgozott, hasonló megható tapasztalatokról
mesélt.
Az addikcióval kapcsolatos tevékenységemnek hála, meghívtak,
hogy beszélgessek fegyencekkel – másképp fogalmazva, kultúránk
leginkább traumatizált és marginalizált populációjának tagjaival.
Sosem fogom elfelejteni, amit Rick, a kaliforniai San Quentin – régóta
az egyik leghírhedtebb amerikai börtön – életfogytiglanira ítélt lakója
mesélt. Elvégzett egy transzformációs programot, amelyet
önkéntesek vezettek: mélyre merült magába, és visszajutott egy
olyan gyerekkorig, amelyben leltár szerint sor került valamennyi
szörnyű korai sérülésre, azután jött a magányos, erőszakos
kamaszkor meg a kábítószer pusztította fiatal felnőttkor, amelynek
egy gyilkosság volt a mélypontja. Amikor találkoztunk, harminc éve
ült: kis termetű, kopaszodó fekete férfi ősz borostával. A feltételes
szabadlábra helyezéséért szeretett volna folyamodni. Egy látogatók
számára fenntartott szobában ültünk vagy tucatnyi, különböző korú
rabtársa mellett. „Ez a csoport vett rá, hogy elgondolkodjam azon,
amit tettem – mondta –, és segített, hogy ne fussak tovább, álljak
meg, nézzek szembe a belső démonaimmal, amelyek elől egész
életemben menekültem. Megtanultam szeretni magamat, és
megtudtam, hogy vannak olyan emberek, akiknek fontos vagyok, akik
törődnek velem.”
Megkérdeztem, mit gondol, mit kellene tudnia róla a feltételes
szabadságáról döntő bizottságnak. „Hát – gondolkozott el Rick –,
életemnek abban a szakaszában elszakadtam magamtól. Nem is
tudtam, ki vagyok. Nem tiszteltem magamat, így aztán másokat sem
tudtam tisztelni. Nem szerettem magamat, így aztán nem szerettem
senkit. De miután jó sok időt eltöltöttem itt, megálltam, úgy néztem
az életemre, mint egy hiteles dologra, szeretem magamat, és
megértettem, milyen fontos számomra a szeretet… A szeretet nyitottá
tesz mindarra, ami rajtam kívül van. Amit magamért teszek,
magamról tanulok, azt mindenki másról is tanulom. Nem különbözöm
a többiektől. Ha megérintem a közös szellemet, akkor már nem
vagyok elválasztva másoktól. Ha kiengednek innen, valami ilyenfajta
munkát szeretnék végezni. Felkészültem. Haza akarok menni, de ha
nem engednek haza, már akkor is tudom, hogy ki vagyok, és mivel
akarok foglalkozni.” Korábban megvizsgáltuk az együttérzés öt
formáját: hátborzongató, hogy Rick szavaiban ott volt mind az öt.

„Csak egy közös szabály érvényes mindenkire, aki a saját igazságát

keresi. Mindenkinek meg kell tanulnia türelmesen figyelnie önmagára,
és engednie kell magának, hogy rátaláljon a saját módszerére, ami
csak az övé, senki másé” – írta Wilhelm Reich pszichológus és újító
gondolkodó.3
Odafigyelni a „saját igazságunkra” az egyik legijesztőbb feladat az
egyre zajosabb világ ricsajában – a világban, amely elmagányosít,
miközben megpróbál távol tartani az egészséges egyedülléttől. A
keresés régóta tart. G. B. Shaw Szent Johanna című színdarabja egy
fiatal parasztlány életét és halálát mutatja be a 15. századi
Franciaországban. A látomásai és a „hangok”, amelyeket hallott, arra
késztették Johannát, hogy egy fegyveres felkelés élére álljon, és az
angol hódítók ellen forduljon. „Ó, a hangok, azok a te hangjaid,
örökké – mondja VII. Károly király irigyen és csalódottan Johannának.
– Miért nem szólnak hozzám azok a hangok? Én vagyok a király, nem
te.” „Hozzád szólnak; csak te nem hallod meg őket – válaszolja
Johanna. – Nem figyelsz rájuk esténként a mezőn. Ha elkongatják az
angelust, keresztet vetsz, és ezzel azt hiszed, el van intézve a dolog;
de ha tiszta szívből imádkoznál, és figyelnél a levegő zsongására,
miután elhallgattak a harangok, te is meghallanád azokat a hangokat,
ugyanúgy, mint én.”{166}
A személyes gyógyulás és a zaklatott világ gyógyításának egyik
legnehezebb része: elég sokáig csöndben maradni ahhoz, hogy
meghallhassuk azt a „halk és szelíd hangot”, amelyről a Bibliában is
olvashatunk.{167} A mindfulness ősi és mai gyakorlata sokat segít, és
teret csinál e hangnak azzal, hogy eltávolít a fejünkben harsogó
kakofon összevisszaságtól, de egyúttal alkalmassá is tesz rá, hogy
megfigyeljük, miközben mégsem csábít el, gyűr le vagy ijeszt meg a
zaj.
A mindfulnessgyakorlatok emellett bizonyítottan csökkentik a
gyulladásokat, újraszervezik az epigenetikus működést, támogatják a
telomerek gyógyulását, csökkentik a stresszhormonok szintjét, és
elősegítik az egészségesebb agyi áramkörök fejlődését.4 A
mindfulness még az amiotrófiás laterálszklerózisos betegek
állapotának a romlását is lelassítja:5 az elme-test egység ezúttal is jól
működik.
Ha ítélkezés helyett együttérző figyelemmel tekintünk magunkra,
talán azt is megtanulhatjuk, hogy miképpen szabadulhatunk meg a
másokról előzetesen kialakított véleményünktől – vagyis az
előítéleteinktől. Izraelben/Palesztinában, a folyamatos gyűlölködés és
harc hazájában készült egy nagyon lelkesítő tanulmány. Több mint
háromszáz harmadik, negyedik, ötödik osztályos zsidó kisiskolás vett
részt egy együttérzésen alapuló szociális-érzelmi készségfejlesztő és
mindfulnessprogramban. Hat hónappal később, annak ellenére, hogy
közben erőszakos zavargások törtek ki, a diákok palesztinokkal
kapcsolatos előítéletei és negatív sztereotípiái „jelentősen
csökkentek”.6
Jó néhány vezető mindfulnessoktatóval készítettem interjút,
mindannyian igazolták, hogy a munkájuk embertársaik elfogadásához
és jobb megértéséhez segítette őket és másokat. „Soha nem
fogadnék az emberi szív ellen” – mondta Rick Hanson pszichológus,
buddhista meditációoktató.{168}

A mítosz szónak megvan a maga hétköznapi jelentése. „Ez csak

mítosz – mondhatjuk egy izgatott barátnak, aki a legfrissebb
összeesküvés-elmélettel házal. – Nincs rá bizonyíték.” De ha
lekicsinylő jelentésárnyalattal használjuk, akkor szembemegyünk a
kultúrtörténet nagyobb részével. Egészen a közelmúltbeli időkig a
mítoszt a tudás forrásának, a szellemhez vezető átjárónak, az
egészséges kultúra egyik alapkövének tekintették. Még az is lehet,
hogy az eredeti értelmében vett mítosz olyan kapu, amely a
gyógyulásra nyílik, hosszú korszakok emberi bölcsességével kapcsol
újra össze, és hozzásegít egy olyan szemlélethez, amely szerint
életünk nem egymástól elszigetelt véletlenekből áll, és az élet
nyersanyaga mind jelentéssel teli. Hatásos ellenszere annak a
dualista gondolkodásmódnak, amely szerint szellem és test
elválaszthatók egymástól. A mítoszok világában minden
összekapcsolódik: ez is a valóságos világ olyan igazsága, amelyet a
mitikus gondolkodás segítségével könnyebb elfogadni.
A mítosz az egyik legkülönlegesebb emberi tulajdonság kollektív
kifejeződése: a képzeleté. A képzelőerő még nem mágikus
gondolkodás és nem a valóság megtagadása, de lehetővé teszi, hogy
a látszat mögé nézzünk, alapvető belátásokig jussunk, és jobban
értsük, mit jelent a teljesség és az egészség. „Ha elveszítjük a
mítoszokat – mondta Michael Meade amerikai történetmondó, író, a
Living Myth podcast műsorvezetője –, kevesebbet fogunk tudni.
Kevesebbet fogunk tudni magunkról; kevesebbet fogunk tudni a
betegségről, így kevesebbet fogunk tudni a gyógyulásról is.” De ha
visszatérnénk a mitikus képzelethez, kérdeztem, az mit mondhatna
nekünk a teljességről és a gyógyulásról? „A betegség megállít minket
az utunkon, de ha megengedjük a testünknek, hogy megértesse
velünk, mi történik éppen, ébresztő is lehet” – felelte. Az előző
fejezetekben jó néhány bizonyítékot találhatunk erre.
A mitikus és a profetikus szoros kapcsolatban állnak egymással. Ha
hajlandók lennénk észrevenni azokat a figyelmeztetéseket, amelyek a
ráktól a koronavírusig a mindenkit egyformán érő bajokról szólnak, és
jelzik, hogy nem jól élünk, akkor társadalmi szinten is elindulhatnánk
a teljesség felé. A mitikus gondolkodás segíthetne, hogy tiszteljük és
elfogadjuk azt a tudományos elvet, amely szerint az egészség olyan
kötelékekből ered, amelyek a lényegünkhöz és egymáshoz, valamint
az e kapcsolatokat elismerő kultúrához kötnek minket.
A mítosz régebbi értelmezései szintén a mélyben meghúzódó, a
Természettel őrzött összeköttetésből (vagy a vele fenntartott
egységből) indulnak ki, és talán ezért olyan magától értetődő
számunkra a jó értelemben vett mítoszteremtés. Beszélgetésünk
során Wade Davis így fogalmazott: „Az emberi történelem
legnagyobb részében a természeti világgal fenntartott kapcsolatunk
metaforákra épült.” A hegyek az erő és az állandóság szimbólumai, a
folyók a változást, a mozgást, sőt magát az életet testesítik meg.
Ezek a megfelelések alapvetően meghatározzák, hogyan élünk,
hogyan látjuk a világot, és hogyan találunk magunknak helyet benne.
Egy olyan kultúrára utalnak, amely képes értelmezni és követni a
Természet jelzéseit.
Michael Meade-nek van egy gyönyörű kifejezése arra a közös
tudásra, amely azóta létezik, hogy itt élünk a földön: „a szív
gondolata”. Az én szívem nagyon szívesen ráhangolódik arra a
gondolatra, hogy – bár sok bizonyíték szól az ellenkezője mellett –
minden emberben van egy olyan alapvető réteg, amelyet nem lehet
kiölni belőle. Társadalmunk az éretlenség és tagadás spirituálisan
szendergő szakaszában van, ezért akadályozza ezt a felismerést, és
olyan tulajdonságokat, tevékenységeket, árukat és elképzeléseket
kínál helyette, amelyek biztosan nem tudnak kielégíteni. Egyenként
nem láthatjuk meg saját tökéletességünket vagy szépségünket; a
közösség részeként pedig elsiklunk afölött, hogy mind ugyanabból az
isteni anyagból készültünk, és ez az anyag belülről összeköt minket.
Ha úgy jobban tetszik, az istenit helyettesítsék be az örökkel, az
ősivel, az emberfelettivel vagy a lelkivel.
Ha megérintjük a közös szellemet – hogy a San Quentinben ülő
Rick kifejezését használjam –, az új életet lehelhet gyógyító
utazásunkba.
 33. fejezet

Egy mítosz trónfosztása

Az értelmes társadalom
lehetősége

Időközönként pedig látni lehetett, amint ki-

kiragyog az igazság, az emberi léleknek e
nappala.
Victor Hugo: A
nyomorultak{169}

Mire van szükség ahhoz, hogy megszabaduljunk a normalitás

mítoszától? Hogyan reménykedhetünk abban, hogy le tudjuk bontani
a kulturális alapon létrehozott félreértések, előítéletek, vakfoltok és
egészséggyilkos kitalációk hatalmas gyűjteményét – főleg, ha mindez
a saját életben maradásáról akár önpusztítás árán is gondoskodni
igyekvő világrend érdekeit szolgálja?
Az igazság az, hogy nem tudom a választ. Azt hiszem, több
magabiztossággal írom le a problémát, mint amennyivel a kivezető
utat tervezgetem. Megvan a magam véleménye, meg ösztönösen
sejtek is ezt-azt, különösen azokkal az akadályokkal kapcsolatban,
amelyek elválasztanak minket egy jobb világtól, de ez még nem
azonos az új irányba vezető út részletes térképével. Határozott
elképzeléseim vannak arról, hogy miképpen kellene kinézniük a
dolgoknak, de azt hiszem, egy traumáról és gyógyulásról szóló könyv
utolsó fejezetében nem illik hordóra állva szónokolni. És mégis: mivel
vizsgálódásunk a végéhez közeledik, úgy érzem, az is feladataim közé
tartozik, hogy megmutassak valamilyen alternatív elképzelést, amely
a korábbiakban lefestett mérgező kultúra helyére kerülhetne.
Mint orvos és mint gyógyító legfeljebb annyit mondhatok teljes
bizonyossággal, hogy ha társadalmunk helyre szeretné állítani magát,
és szeretné megtalálni a teljes egészség felé vezető utat, ahhoz
bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. És e feltételek
megteremtéséhez nagyon fontos változásokra és módosításokra van
szükség. Valamennyi e könyv kulcsfogalmaiból következik:
biopszichoszociális gyógyítás, a betegség mint oktató, a kapcsolódás
és önazonosság együttes fontossága és mindenekelőtt félelem nélküli
önvizsgálat, ezúttal társadalmi szinten. Egyik sem elégséges
önmagában, és amennyire én látom, mindegyikre nagy szükségünk
van. Azt hiszem, jelentős társadalmi-politikai változások nélkül nem
kerülhet rájuk sor, de könnyű megérteni, hogy miért fontosak, és
képesek vagyunk rá, hogy e célok felé haladjunk.
Néhány évvel ezelőtt, amikor dolgozni kezdtem ezen a könyvön,
beszéltem Noam Chomskyval, aki nemcsak a modern nyelvészet
atyja, hanem filozófus, aktivista és kultúránk kritikusa is. Arról
kérdeztem ezt a ragyogó szellemű embert, aki „taktikailag
pesszimistának, stratégiailag optimistának” nevezi magát, hogy még
mindig bízik-e a pozitív változás lehetőségében. Chomsky
elmosolyodott: „Muszáj optimistának lenni, mert aki nem az, rögtön
öngyilkos is lehet. Szóval, igen, persze hogy optimista vagyok. Az
ember megpróbálja kijavítani, amit tud; de arról fogalmunk sincs,
hogy elérheti-e a célját, vagy sem. Van egy jelmondat, amelyet
Gramsci{170} tett híressé: »Az értelem pesszimizmusa és az akarat
optimizmusa«.Nincs más választásunk.” Én hozzátenném, hogy a szív
és a lélek optimizmusára is szükségünk van, hiszen bennük születik
az akarat. Irracionális részeink sokat tudnak arról, ami még a
legkifinomultabb intellektus számára sem elérhető: az emberben rejlő
lehetőségekről és az élet természetéről.
Mielőtt komoly reformokba kezdenénk, hogy a traumákról sem
megfeledkező, egészségbarát társadalmat teremtsünk, vizsgáljuk
meg a saját szívünket és elménket. Bizonyosodjunk meg róla, hogy a
siker esélyével látunk neki e hatalmas feladatnak. Akkor is épp elég
baja van a világnak, ha nem adjuk hozzá a szokásos megküzdési
mintáinkból származó saját stresszeinket. Kreatívan vagy reaktívan
tekintünk-e körül? A traumatizált személyiségre különösen jellemző a
reflexszerű reakció: ez az a kalapács, amely csak a szögeket nézi. A
kreativitás viszont sokkal mélyebbre megy: azzal kezdi a munkát,
hogy látja, képesek vagyunk új dolgokat létrehozni, és ráérez, hogy
mi vágyik rá, hogy megteremtsék. A kreativitás az önazonosság egyik
vetülete, a művészi alkotás közeli rokona.
Az ember csak azzal az indíttatással vághat bele valami újba, hogy
„mindegy, milyennek látszik a helyzet, nem vagyok esélytelen”. Ha
abból indulunk ki, amit az emberi természetről és szükségletekről, a
test meg az elme rugalmasságáról és titokzatos gyógyító erejéről
tudunk, akkor bőven van alapja az optimizmusnak. Az a tudat is erőt
adhat, hogy mindannyian azt az egyre növekvő közösséget
képviseljük, amelyik keresztüllát a fennálló helyzeten, és sejti, hogy
milyen lehetne másképp.
E hozzáállás megőrzéséhez persze türelemre, megfelelő
nézőpontra, valamint a valóságossal és az ideálissal kapcsolatos
egészséges toleranciára van szükség.
Ha a valósággal akarunk szembenézni, hajlandónak kell lennünk –
sőt vágynunk kell – rá, hogy elvessük az illúzióinkat. Az összes
csalódást örömmel kell fogadnunk, vagy talán, ahogy Alanis
Morissette csinálja az egyik nagy slágerének refrénjében, még meg is
kell köszönnünk őket.{171} Az illúzióvesztésre általában rosszkedvűen
reagálunk, a csalódáshoz és az elárultság érzéséhez hasonlóan
szeretnénk inkább megúszni. És valóban nincs ingyen: előfordulhat,
hogy el kell búcsúznunk miatta valamitől, amit addig nagyra
tartottunk, le kell mondanunk egy nézőpontról vagy magatartásról,
amelyben addig menedékre leltünk. Nehezebb észrevenni, hogy az is
sokba kerül, ha ragaszkodunk az illúzióinkhoz. Gyakran felteszem azt
a kérdést: „Az illúziót vagy az illúzióvesztést választaná-e inkább?”
Valóban érdekel bennünket, hogy milyen a világunk, vagy csak arra
vagyunk kíváncsiak, amilyennek hinni szeretnénk? Melyik
megközelítés okoz végül több szenvedést?
Eredeti hazámban, Magyarországon a sztálinista elnyomás
korszakában nőttem fel, de idealista kis kommunista voltam, és nem
vettem észre, hogy valójában mi vesz körül. Emlékszem, hogy dagadt
a mellkasom a büszkeségtől, amiért a szabadságot és egyenlőséget
zászlajára tűző, az emberiség minden tagját rokonnak tekintő
rendszerben élhetek. Az iskolai ünnepségeken akkor ugrottam talpra,
amikor kellett, és ahányszor az igazgató kimondta a párt vagy a
vezetőink nevét, az osztálytársaimmal együtt ütemes tapsolásba és
hurrázásba kezdtem. A szüleim és a tanáraim elég okosak voltak
hozzá, hogy ne pukkasszák ki az ideológiai buborékot: akkoriban egy
rossz szó, akár egy gyerek szájából is, hatósági zaklatást,
állásvesztést vagy bebörtönzést jelenthetett. Azután 1956
októberének vége felé egy reggel a házunk beleremegett az
ágyúlövésekbe. Kitört a forradalom, elkergették a diktátort, és az
átmeneti győzelem néhány nap szabadságot hozott. A felkelés gyors
vérbe fojtása aztán felnyitotta tizenkét éves szemem. Sokáig
csodáltam a szovjet hadsereget, hiszen az ő katonái mentették meg
csecsemőkoromban az életemet, de hirtelen ellenséget láttam
bennük. Nem sokkal később, egy esős novemberi éjszakán a
testvérem, a szüleim meg én a sáros határsávon keresztül
átgyalogoltunk Ausztriába, és örökre magunk mögött hagytuk a
magyarországi életünket. Ez volt az első alkalom, hogy le kellett
mondanom egy illúziómról, de nem az utolsó. A vietnámi háború
borzalmait és az őket igazolni igyekvő, elfogadhatatlan hazugságokat
követően megértettem, hogy az amerikai birodalom, amely kamasz
agyamban a Szovjetunió helyére került, és „a világ világosságává”, „a
hegyen épített várossá” vált, igazából legalább ugyanolyan kegyetlen,
mohó és önző, mint a vetélytársa. De még az a szívfacsaró felfedezés
is hátravolt, hogy a népem ősi, bibliai otthonában megvalósuló zsidó
nemzeti újjászületés, amely balzsamként hatott a lelkemre, csak a
területén lakó palesztinok rémes megpróbáltatásainak árán jöhetett
létre; ráadásul e rémes megpróbáltatások a mai napig folytatódnak.1
Amikor leesett a tantusz, újra elképesztett, hogy képzelt világom ilyen
torz tükre lehetett a valóságosnak. Ciszjordániai és gázai utam során
két héten át mindennap sírtam.
Mindezt nem azért mondom el, hogy olvasóimat a politikai
nézeteimről győzködjem. Csupán jelezni akartam, hogy a normalitás
mindannyiunk számára tartalmazhat olyan részleteket (beleértve azt a
meggyőződést, hogy kik vagyunk, és milyen társadalomban élünk),
amelyekről nem mondunk le könnyen. Sorozatos illúzióvesztéseim
mindig nagy fájdalmat okoztak, az biztos: mindegyik epizód azt
jelentette, hogy túl kell lépnem valamin, amit addig dédelgettem
magamban, és világom egy részének alapjául szolgált. Mégsem
adnám oda azt a szabadságot, amelyet azzal nyertem, hogy magam
mögött hagytam egy álmot azért a vigaszért, amelyről cserébe
lemondtam. Azt figyeltem meg, hogy amikor leválik rólam egy hamis
hit, és elmúlik a veszteség fölött érzett fájdalom meg az az érzés,
hogy nincs mibe kapaszkodnom, akkor valami megnyugszik bennem.
Végre felhagyhatok a kör négyszögesítésével, nem kell feloldhatatlan
ellentmondásokat összetartanom. A tudatlanság zavartalan
nyugalmat ígér, de az nem igazi harmónia; kollektív szinten nagy és
sok mindenkire kiterjedő szenvedéssel járhat. Komoly szolgálatot
teszünk magunknak és a világnak, ha nekilátunk az illúzióink
feloldásának, és nyitott szemmel fordulunk az addig rejtve maradt
igazságok felé.
„Nem lehet mindent megváltoztatni, amivel szembenézünk – írta
James Baldwin –, de semmit sem lehet megváltoztatni, amíg nem
nézünk szembe vele.”2
Aki hajlandó csalódni, az harcba száll a tagadással, amely a
fennálló világ egyik legerősebb támasza, és az egyik legstabilabb
korlát, amely elválaszt egy átformált világ elképzelésétől vagy
keresésétől. Végül is, ha csak annyira sikerülne másképpen nézni a
környezetünket, hogy annak lássuk a dolgokat, amik és amibe
kerülnek nekünk, akkor attól kezdve valószínűleg semmibe sem
nyugodnánk bele ilyen könnyen. „Olyan országban alszunk, amelyben
a szavakat elsősorban arra használják, hogy óvják az alvót, és nem
arra, hogy felébresszék.” – Még egy éleslátó, a világ legtöbb tájára
ugyanígy alkalmazható megfigyelés Baldwintól.3
„A világ könnyen, nagyon könnyen megfeledkezik arról, amire nem
akar emlékezni” – írta Jacob Riis bő száz évvel ezelőtt megjelent,
How the Other Half Lives (Ahogy a másik fél él) című könyvében,
amelyben a 19. század végi New York nagy bérházaiban zajló élet
nyomorúságát mutatja be. Kultúránk mesteri szintre emelte a saját
múltjának elfelejtését és a jelen kellemetlen oldalainak elrejtését.
 Véleményem szerint bárki, aki arra számít, hogy a globális
nagyvállalati kapitalista rendszer egy napon belátja saját
természetének igazságát, és alapvetően megváltozik, annak
csüggesztően hosszú várakozásra kell készülnie. De a médiája és az
egyetemi intézményei sem szívesen adnák fel ideológiai támogató
szerepüket. A médiával kapcsolatban Joan Didion azt mondta, hogy
az újságírók számára „az igazságosság gyakran a lelkiismeretes
passzivitást jelenti; megegyezést, amely szerint nem úgy számolnak
be az eseményekről, ahogy azok történtek, hanem amilyennek
mutatták őket, ami másképp azt jelenti: amilyenre hazudták őket”.4
Eszerint nekünk, egyéneknek és csoportoknak kell felkutatnunk és
támogatnunk a tudás alternatív forrásait, hogy kiszolgáltassuk
magunkat a bizonytalanságnak; hogy akár egyetértünk velük, akár
nem, mások nézőpontját is alkalmazzuk; hogy meghallgassuk azokat,
akik a terepen végeznek komoly aktivista munkát; hogy éberen
figyeljük a normalitás illúziójának csápjait, amelyek mind azért
nyúlnak felénk, hogy megakadályozzák a valóságos normalitás
megszületését. Ehhez viszont újfajta, a jelen tényleges
szükségleteiből és igényeiből formálódó polgári magatartásra van
szükség.

A traumatudatos társadalom

Azt hiszem, nincs olyan része a társadalomnak, amelyben ne hozna

pozitív változást, ha többet tudna a traumáról, és jobban ismerné a
gyógyulás természetét. Könyvem utolsó oldalain ehhez szeretnék
segítséget nyújtani.
Ha a társadalom jobban értene a traumákhoz, annak nagyon
komoly következményei volnának. Mivel a trauma nagyon sokféle
betegség alapja, különösen fontos volna, hogy szemünk és fülünk
legyen rá, vegyük észre, ha találkozunk vele. Vannak, akik biztató
jeleket is látnak: kollégám, Bessel van der Kolk odáig is hajlandó
elmenni, hogy megállapítsa: „A határán vagyunk annak, hogy
traumatudatos társadalom váljék belőlünk.”5 Rövid távon nem osztom
a derűlátását, mert a tudatosságunk nagyon messze van attól, hogy
kultúránk legfontosabb intézményeiben is megjelenjen. De én is úgy
gondolom, hogy a nyilvánosság az utóbbi időben egyre
határozottabban érzi a trauma jelenlétét és jelentőségét az
életünkben. Sok amatőr és szakmabeli szeretne többet tudni a
témáról. Ez mutatkozik meg abban is, hogy Bessel alapvető szövege
hatalmas, tartós sikert aratott, és nagy öröm, hogy az olyan könyvek,
mint dr. Bruce Perrynek az Oprah Winfrey-vel közösen írt Mi történt
veled?-je is komoly feltűnést keltett. Ahogy, ha szabad ezt példaként
felhoznom, a munkámat dokumentáló film, a The Wisdom of Trauma
(A trauma bölcsessége) nemkülönben. Számomra is megvilágosító
erejű volt, hogy milyen gyorsan kezdett terjedni: 2021 júniusában
mutatták be, és két hét alatt számos országban négymillió ember
nézte meg.{172}

Traumatudatosság: egészségügy
Kezdjük azzal, hogy ha az egészségügyi rendszer tudomást venne a
traumák jelentőségéről, akkor olyan mértékben és módszerekkel
tudná gyógyítani és megelőzni a betegségeket, hogy azt elképzelni is
izgalmas. A változás átalakítaná a gyógyászat működését, és
megfelelne a legfrissebb tudományos felfedezéseknek. Szinte hetente
jelenik meg e témában újabb szakcikk a vezető tudományos
folyóiratokban, de egyelőre nem gyakorolnak túl nagy hatást a
fősodorbeli egészségügyi gondolkodásra. Könyvünkben igen sok ilyen
cikkre hivatkoztunk, és egyre újabbak születnek.6
Jelenleg a traumával kapcsolatos információk komoly ellenállásba
ütköznek, és nem jutnak el az orvosi szakma tudatáig – az ellenállás
önkéntelen, és csak nagyon ritkán tudatos; inkább passzív, mint aktív.
E könyv írása közben több tucat orvoskollégámmal készítettem
interjút, friss diplomás is szép számmal akadt köztük, de szinte egy
sem emlékezett rá, hogy tanult volna az elme-test egységről, illetve a
trauma, valamint a lelki betegségek vagy függőségek közötti, immár
alaposan bizonyított összefüggésről – hogy a nehéz életkörülmények
és a testi betegségek közötti kapcsolatról már ne is beszéljek. Mi,
orvosok büszkék vagyunk rá, hogy csak a tényeknek hiszünk, de
közben nem veszünk tudomást rengeteg olyan tényről, amely a
szakmai tudásunk alapigazságait rengetné meg.
Azután ott van még az orvosképzés nyomasztó, gyakran érzelmi
sebeket ejtő és bénító hatása. Meginterjúvolt kollégáim közül jó
néhányan megtapasztalták ezt. „Az első év az egyetemen totálisan
traumatizált – vallotta be egy neves szaktársam. – Az oktatás a
félelemre támaszkodott, megaláztak, hogy tanuljunk, pedig mi
lelkesen készültünk a hivatásunkra.” „Erőszakos a rendszer:
traumatizál – erősítette meg az előzőeket barátom, a Coloradóban
dolgozó Will Van Derveer pszichiáter. – Sok rezidens orvos halálra
dolgozza magát.” Szavai felidézték bennem a 3. fejezetben már
említett cikket, amely szerint az orvosképzésben részt vevők
telomerjei gyorsabban kopnak, mint más, velük egyidős fiatalokéi. Ez
egyrészt egészségügyi kockázatot jelent a pályára készülőknél, de a
trauma fel nem ismerése abban is akadályozhatja őket, hogy
másokban felismerjék a fájdalmas fiatalkori élmények bevésődésének
nyomait. Így akaratlanul is fenntartják a rendszert, amely nem vesz
tudomást a probléma létezéséről, majd ki is egyeznek vele. A
folyamatos küzdelemmel töltött munkaidő és – különösen ott, ahol az
elvégzett munka alapján kapják a fizetésüket – a rájuk kényszerített
örökös sietség még azoknak az orvosoknak sem engedi, hogy
alaposabban megismerjék a betegeik életét, akik pedig kíváncsiak
volnának rá. A rezidensek szívfacsaró részleteket meséltek arról, hogy
amikor meghallgatták a pácienseik történetét, azok tünetei szinte
rögtön enyhülni kezdtek, de a vezető orvosok nem vették komolyan a
változást. Az egyetemistákat sok kritika éri, hogy nem dolgoznak elég
gyorsan. Kikérdeztem erről egy oregoni orvost, Pamela Wible-t, aki
saját keserves tapasztalatainak hatására jelenleg a kollégái közötti
öngyilkosságok megelőzésén dolgozik. „Egyáltalán nem számítottam
rá – ismerte be Wible –, hogy miután az összes akadályt sikerrel
vettem az egyetemen, betagozódom a hétperces vizitek rendszerébe,
úgy kezelnek, mint egy gyári munkást, és azt várják tőlem, hogy úgy
bánjak a pácienseimmel, mintha sorozatgyártás termékei volnának.”
Ha az egészségügyi rendszer komolyan venné, hogy léteznek
traumák, akkor az egyetemistáinak és az orvosainak az érzelmi
egészségéről is gondoskodna.
De azért pozitív fejleményekről is beszámolhatok. Vannak
egyetemek, ahol az empátiát is oktatni kezdték, és Kanadában olyan
kezdeményezésről is tudok, amely megismertetné az diákokat az
őslakosok történetével és hagyományaival. Nadine Burke Harris
gyerekorvos, akiről sokan tudják, mennyire támogatja a traumával
kapcsolatos ismeretek terjesztését, és jelenleg Kalifornia tiszti
főorvosa, saját államában az ártalmas gyermekkori élményekre
vonatkozó szűrést is felveszi a közegészségügyi programok közé.
Posztjának elfoglalása előtt folytatott beszélgetésünk során Bessel
van der Kolk optimizmusához hasonló véleményének adott hangot.
„Ha hiszi, ha nem – mondta –, jobban megy, mint vártam. A
következő harminc-negyven évben egyre több fontos lépést fogunk
megtenni, és már folyik az alapozó munka.” Will Van Derveer a maga
részéről széles körű traumaközpontú képzést kezdeményezett az
orvosok számára, és a kollégái világszerte üdvözölték a javaslatot.
Pam Wible pedig olyan közösségi alapú megközelítéssel jár az élen,
amely elfogadja a testelme egységét, és felkészít rá, hogy a saját
egészségügyi intézményében mindenki az elgondolás aktív
ügynökeként léphessen fel. „Az orvoslás hivatás – jelentette ki Wible
doktornő –, és csak lélekkel lehet csinálni.” Lehetőséget is teremtett
magának, hogy megfelelhessen hivatásának.

Traumatudatosság: jog
El tudunk ezek után képzelni olyan jogi intézményeket, amelyek
szintén tisztában vannak vele, hogy mi az a trauma, és büntetés
helyett nevelni kezdenek? Egy ilyen rendszernek arra kellene
összpontosítania, hogy humánusan javítsa meg, ami rossz – a
mostani nagyon messze van ettől. Az Észak-Amerikában és a világ
sok más táján jelenleg működő struktúrát pontosabb volna „a
traumát büntető és előidéző” modellnek nevezni. Hiába jól
dokumentált tény, hogy a börtönbüntetésüket töltők igen nagy
részére súlyos gyerekkori sérelmek hatottak úgy, hogy végül
bűncselekményt követtek el, a jogi képzés végén egy átlagos ügyvéd
vagy bíró sajnos még kevesebbet tud a traumákról, mint az orvosi
diplomát szerzők. Erkölcsi értelemben véve a büntetőjogi rendszer
inkább büntetendő.
A traumák kérdésében tájékozott jog nem igazolná vagy nem
bocsátaná meg az ártalmas viselkedést. Viszont a puszta megtorlást
célzó büntetések helyett olyan programokat alkalmazna, amelyekkel
az emberek rehabilitálását, és nem további traumatizálását érhetik el.
„Mi, bűnözők is átlagos emberként kezdjük, pont úgy, mint bárki más,
csak aztán mindenféle történik az életünkben, ami tönkretesz, és
képessé tesz rá, hogy fájdalmat okozzunk másoknak – írja Jesse
Thistle egyetemi oktató, korábbi rab. – Valójában mindenfajta
gonoszság ennyi: megkeseredett szeretet. Olyan emberek vagyunk,
akiknek megszakadt a szíve, akikkel elbánt az élet.”7 „Néhány más
országtól eltérően a mi börtöneink nem törekednek a rehabilitációra –
egészítette ki szóban a mondanivalóját. – Azt hiszem, inkább az a
céljuk, hogy alaposan összezavarják a rabot, aki aztán igen jó eséllyel
visszakerül majd a rács mögé.”
Dr. Nneka Jones Tapia pszichológus azelőtt börtönőr volt, jelenleg a
Chicago Beyond és a Justice Initiative nevű civil szervezetek vezetője.
Fekete nő, így hát nagyon jól tudja, milyen az intézményesített, faji
alapú trauma. A kigyógyulás lehetőségeiről és a traumát jól ismerő
igazságügyi rendszer megteremtéséről beszélgettünk. „Az embereket
általában a magatartásukkal azonosítjuk: »Te gyilkos vagy, te rabló
vagy, te tolvaj vagy.« De az ember nem egyenlő a legrosszabb
tettével. Szerencsémnek tartom, hogy láttam, a zárkájukban ülőknek
is megvannak a maguk jó tulajdonságai, és ha lehetőséget kapnak rá,
tudnak szeretni. Nem csak az embereknek van szükségük a
gyógyulásra. A rendszert kell a vádlottak padjára ültetni és
megváltoztatni.”

Traumatudatosság: oktatás
A trauma befolyásolja a gyerekek tanulási képességét, ezért a
traumákra figyelemmel lévő oktatási rendszer a fejlesztés
tudományában is járatossá tenné a tanárokat. Ebben az esetben az
oktatás olyan légkört teremtene, amelyben az érzelmi intelligenciát
legalább annyira becsülik, mint az ész eredményeit. A gyerekeket
többé nem az elért eredményeik alapján értékelnék, hiszen az
elsősorban a társadalmi és a faji előnyöket tükrözi és termeli újra,
hanem a kiteljesedésüket elősegítő körülményeket alakítanának ki.
„Olyan tanterveket kellene csinálni, amelyek támogatják az
egészséges közösségi és érzelmi fejlődést – írja Maggie Kline tanár és
iskolai pszichológus. – Ha a diákok biztonságban érzik magukat, a
nyelvkészségért, a gondolkodásért és az érvelésért felelős
agyterületeik növekszenek.”8 A tanárképzés a gyerekek rossz
magatartását segítségkérésnek vagy az érzelmi fájdalom jelének
látná, és nem olyasminek, amire elfojtással, büntetéssel vagy
eltávolítással kell reagálni.
De nem csak iskolai oktatás létezik: ha valóra válna barátom, Raffi
Cavoukian elképzelése arról a társadalomról, amely felismeri a
gyerekek alapvető vágyait, az egyszerre elsöprő és egészen egyszerű
következményekkel járna (lásd a 9. fejezetet). Az olvasóimra bízom,
hogy elképzeljék, miképpen festene a világ, ha a gyerekek jó
közérzetét helyeznénk előtérbe. Milyen változást jelentene a szülőkre,
a szülők támogatására, a gyerekgondozásra, az oktatásra, a
gazdaságra, az eladott és megvásárolt árukra nézve, milyen
élelmiszereket árusítanának és milyeneket főznének, mi történne a
klímával és a kultúrával? Mi lenne más, ha szülőként, tanárként,
társadalomként az volna a fő célunk, hogy a gyerekek kapcsolatban
maradjanak a saját érzelmeikkel, önazonosan ki tudják fejezni őket,
gondolkozzanak önállóan, és ha kell, kiálljanak az elveikért?
Egy egészséges társadalom azt is fontosnak tartaná, hogy
betemesse a jórészt mesterségesen létrehozott generációs
szakadékot, amely oda-vissza megnehezíti a szülők és gyerek közötti
kapcsolatot. Ahogy a kortárs befolyásolásról szóló részben (13.
fejezet) már említettük, a közösségi dimenzió az emberi létezés
természetes része, és a felnőttközösség feladata, hogy támogassa a
fiatalok fejlődését. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek orra alá
kellene dörgölnünk, mi minden történik az érdekükben, és nem
kellene életük minden területét szigorúan meghatároznunk, egyedül
azt a felelősséget kell magunknak követelnünk, amellyel
megteremthetjük és fenntarthatjuk a fejlődésük kereteit. Azt sem
szabad elfelejtenünk, hogy a szülőknek szükségük van egymásra, és
nekünk mind szükségünk van a sokat látott idősekre; az egészséget
valóban fontosnak tartó világban a gyereknevelés, valamint az
értékek és a kultúra generációk közötti átadása nem volna magányos
feladat.

Az elmúlt évtizedekben milliónyi felnőtt és gyerek mozdult meg a

világ sok országában, hogy olyan fontos témákat kényszerítsen be a
politika ügyei közé, mint a környezeti igazságosság, az őslakosok és a
nők jogai, a genderszemlélet, a faji egyenlőség és a rendőrségi
reform. A közügyek egyik élharcosa Greta Thunberg kamaszkorú
klímaaktivista, aki az autizmusát mint „szupererőt” jellemezte, és
nagyon sokat tett azért, hogy a klímaváltozás generációja
figyelmének középpontjába kerüljön. „Sok tudatlan ember hiszi, hogy
ez betegség vagy valami nagy baj – tette közzé a Twitteren. – Ha a
gyűlölködők a kinézetedről beszélnek, meg arról, hogy miben
különbözöl a többiektől, az azt jelenti, hogy nem maradt más, amibe
beleköthetnének. Ebből tudod, hogy győzelemre állsz.” Az ő példája
pontosan megmutatja, hogy micsoda gyógyhatása van egy fontos
feladatnak. Thunberg azt nyilatkozta, hogy a klímavédelmi kampány
előtt „nem volt sem energiám, sem barátom, nem szóltam senkihez.
Egyedül ültem otthon egy táplálkozási rendellenességgel.”9
Az ő és számtalan, talán örökre névtelenül maradó társa
történetének segítségével újragondolhatjuk a 26. fejezetben felsorolt
négy H-t, amely elősegíti a gyógyulást – hitelesség, hatóerő, harag,
helyeslés –, és két újabb tételt adhatunk a tágan értelmezett
átalakulást, változást elősegítő tulajdonságok listájához: harciasság
(activism) és helytállás (advocacy). Ez utóbbi kettő társadalmilag
hasznos módon szintetizálja az előző négyet, és még meg is fűszerezi
őket – szolidaritással, kollektív gondolkodással és kapcsolódással –,
hogy így szálljon szembe a kapitalizmus atomizáló hatásaival.
 A helytállás egyik része, hogy ha van bármilyen privilégiumunk,
akkor azt arra használjuk, hogy megszólaljunk azok helyett, akiktől a
társadalom megtagadta a hangot; a harciasság egyik része az, ha
csoportokba szervezzük mindazokat, akik kiállnak a szükséges
változásokért. Mindkét tevékenység egy egészséges, nélkülözhetetlen
„nem”, amely gyakran egy harsány „igennel” együtt hangzik el –
utóbbi például egy konkrét politikai céllal kapcsolatban. Az Egyesült
Államokban ilyen lehet a nemzeti egészségügyi ellátásról szóló
törvény, amely azoknak a kezeléséről is gondoskodna, akik nem
tudnak fizetni érte, vagy Kanadában az őslakosok számára nyújtott,
régóta esedékes igazságszolgáltatás. E két ráadás H nem magányos
tevékenység, és nem is lehet az. 2011 szeptemberében elmentem a
New York-i Zuccotti parkba, az egyenlőtlenség ellen tiltakozó Occupy
Wall Street központjába. A mozgalomnak sok hibája volt, és rövid
életűnek bizonyult, mégis elképesztett a tömegből áradó lelkesedés
és szolidaritás; a puszta energia, amely abból táplálkozott, hogy az
ott összegyűltek kollektív megnyilvánulási lehetőséget találtak, és
végre hangot adhattak az igazságos társadalommal kapcsolatos
elképzeléseiknek. Ez az energia mindannyiunkban ott szunnyad, csak
sokszor elfojtva.
Nan Goldin fotós, akinek az opiátfüggőségéről a 15. fejezetben
esett szó, többet akart a gyógyulásért vívott magányos küzdelemnél:
személyes és kollektív harcba kezdett a Purdue Pharma ellen, mert e
cég miatt alakult ki a több százezer ember életét követelő
opiáttúladagolás-válság. A Purdue hatalmas nyereségre tett szert az
OxyContin nevű fájdalomcsillapítóval, amelyet azzal reklámozott,
hogy alig lehet rászokni, és az ennek ellentmondó bizonyítékokat
eltitkolta. Az AA-csoportban lévő barátai megpróbálták lebeszélni
Goldint a nyilvános megszólalásról, azt mondták, nem fog tudni józan
maradni. „Azután kiderült, hogy ez volt életem legjobb döntése” –
mesélte.
Keresztes hadjáratot indított a Purdue-t igazgató Sackler család
ellen. Művészként szerzett hírneve emelvényt biztosított számára,
hogy magasra tarthassa a transzparensét: Sacklerék mint
művészettámogatók is ismertek voltak. „Múzeumokból ismertem a
nevüket – meséli Goldin. – Mindig a művészet jó ízlésű, jó szándékú
barátaiként gondoltam rájuk.” Még egy hasznos illúzióvesztés,
gondoltam erre én. „Azután megtudtam – folytatta beszélgetőtársam
–, hogy milyen szerepet játszottak az opiátválság kialakulásában,
hogy mennyi pénzt kerestek több százezer ember szenvedésén, hogy
milyen kőszívűen, embertelenül jártak el.” Goldint úgy felháborította
az igazság, hogy rávette a világ néhány legnevesebb múzeumát,
köztük a New York-i Metet: ne fogadjanak el több támogatást a
gyógyszergyártól, és távolítsák el önigazoló logójukat az épületükről.
A városban működő Sackler Bio-orvostudományi Intézet szintén
kiradírozta a nevéből a szponzorait.
Megkérdeztem Goldint, miért nevezi élete legjobb döntésének,
hogy belevágott a nyilvánosság előtti küzdelembe. Válasza a két
pótlólagosan listára kerülő H, a harciasság és a helytállás
egészségügyi előnyeit példázza. „Az embernek szüksége van valami
önmagánál nagyobb ügyre – vágta rá. – Számomra más emberek
szenvedése ilyen. Segíteni akartam, hogy megváltozzon a helyzet.
Egy adott pillanat közélete, ahogy a világ éppen áll, az mindig
nagyobb az egyénnél. Tenni kell valamit a világért: ehhez van erőm,
és ha kell, a harcot is vállalom. Segít, hogy józan maradjak.” Ahogy
Goldin is rájött, ha valaki szembeszáll az ártalmas rendszerrel, az
ahhoz is hozzásegítheti, hogy saját maga összeszedje az erejét.

Érdemes mindig újra felidézni, hogy a „válság” jelentésű kínai szó a

„veszély” és a „lehetőség” jeleinek egyesítéséből áll.
Láttuk, mennyit tanulhat az ember a súlyos következményekkel
járó vagy akár életveszélyes betegségéből, és hogyan változhat meg
tőle az élete. Ha társadalmi szinten is alkalmaznánk ezt az elvet, a
klímaválság lehetőséggé válna, hogy felülvizsgáljuk önmaga
elpusztítása felé tartó kultúránk jelenleg domináns elképzeléseit és
gyakorlatát. A Covid–19 tapasztalata, amely paradox módon sokat
tett azért, hogy lerántsa a leplet életünk csöppet sem hízelgő
részleteiről, szintén emlékeztethet néhány fontos tényre: a különféle
életformák között fennálló összefüggésekre; valós természetünkre,
amely a másokkal fenntartott kapcsolatokban gyökerezik; a
rendszerben meglévő egyenlőtlenségekre, amelyek miatt a szociális
helyzetük következtében leginkább kiszolgáltatottak a halálos vírus
ellen sem tudnak hatékonyan védekezni; és az „egyek vagyunk a
bajban” jelszó hiábavalóságára: különösen most, amikor gazdasági
válság és váratlanul lesújtó közegészségügyi katasztrófa tette ezt az
évtizedet örökre emlékezetessé.
És ha már krízisekről van szó: a rendszer bűnei ellen felhozható
legkomolyabb bizonyíték valószínűleg az, hogy a fiataljai úgy
szoronganak az emberi tevékenység következtében kialakult
klímaválság miatt, hogy már egy felnőttben és egy kormányban sem
bíznak.10 Az utolérhetetlen Greta Thunberg a 2021 szeptemberében
Milánóban tartott ifjúsági csúcstalálkozón ellenállhatatlan
egyszerűséggel fogalmazott: „Építsd vissza, csak jobban? Bla-bla-bla.
Zöld gazdaság? Bla-bla-bla. Nettó zéró kibocsátás 2050-ig? Bla-bla-
bla. Ennyit hallunk az úgynevezett vezetőinktől. Szép szavakat,
amelyekből eddig nem következtek tettek. Üres ígéretekbe fojtják a
reményünket és a vágyainkat.”11 A telhetetlen mohóság, az
önazonosság hiánya és kapcsolataink felbomlása olyan kilátástalan
helyzetbe kormányzott minket, hogy már csak a fiataljaink
ébreszthetnek rá, mi mindent követett el és mi mindenről feledkezett
meg a mérgező kultúra, amelyben élünk.

A háborús bűncselekmények miatt rá váró bírósági eljárás előtt

számos pszichiáter normálisnak minősítette a náci népirtás mesteri
megtervezőjét, Adolf Eichmann SS-alezredest. „»Mindenesetre
normálisabb, mint én vagyok…« – mondta Hannah Arendt
klasszikussá vált beszámolója szerint az egyikük. Arendt így folytatja:
– Valaki más úgy találta, hogy Eichmann egész lelki habitusa, a
feleségéhez, gyerekeihez, anyjához, apjához, testvéreihez és
barátaihoz fűződő viszonya »nem egyszerűen normális, hanem igazán
példamutató«.”12
Ezt nevezte Robert J. Lifton amerikai pszichiáter „ártalmas
normalitásnak”. Sok súlyos bűnt követtek és követnek el ma is olyan,
vezető pozícióba kerülő emberek, akikre a saját kultúrájukban a
normalitás eleven szobraként tekintenek – legyen szó mérgező,
klímaváltozást előidéző vegyi anyagok gyártásáról, vagy mondjuk,
egy olyan politikai döntésről, amely távoli országokban tömeges
éhínséget okoz. Az 1990-es években az USA szankciói miatt több
százezer iraki gyerek halt meg alultápláltság következtében.13 Az
Egyesült Államok akkori ENSZ-nagykövete, Madeleine Albright egy
interjúban, amelyet milliók láttak, kijelentette, hogy „megéri így
tenni”. Ma már tudjuk, de már akkor is bárki rájöhetett volna, hogy
szívtelenségének nem volt valóságos oka. Albright nem sokkal később
országának első női külügyminisztere lett, és különösen liberális
körökben tartós népszerűségnek örvendett.{173} Az ilyen alakokról
Victor Hugo szigorú megfogalmazása juthat eszünkbe: „a civilizáció
barbárai”.
Úgy látom, sokszor azok egészségesek, akik szembefordulnak a
konvencionális normalitással. Abraham Maslow pszichológus egész
életében az önaktualizáció témakörét kutatta: azt a lelkiállapotot,
amelyben az önazonos elégedettség nem külső elismerésen alapul.
„Olyan embereket vizsgáltunk, akik elég egészségesek hozzá, hogy
önaktualizáltak legyenek – írta egy széles körben olvasott
értekezésében –, és kiderült, hogy nem voltak jó alkalmazkodók
(abban a naiv értelemben, hogy nem keresték kulturális közegük
jóváhagyását, és nem azonosultak vele).” Ezek az egészséges
emberek, véli Maslow, bonyolult kapcsolatot tartottak fenn „a náluk
sokkal kevésbé egészséges kultúrájukkal”. Nem voltak konformisták,
de gépies lázadóknak sem nevezhetjük őket: azzal fejezték ki, milyen
kevéssé fontosak számukra a társadalmi szabályok, hogy hűek
maradtak a belső értékeikhez. Szükség esetén megküzdöttek értük,
de nem váltak ellenségessé. „Magukban szinte valamennyien úgy
érezték, hogy eltávolodtak a kultúrájuktól, de ez nem volt feltétlenül
tudatos döntés… Sokuknál kiderült, hogy ha kell, kilóg a sorból – mint
aki nem tartozik teljesen a többiekhez.”14
Ahogy korábban is láttuk, a normalitás hipnotikus hatásának az
önazonosság az ellenszere: az ember rátalál a saját belső
élményeinek a jelentésére, és nem hagyja, hogy elhomályosítsák a
látását a széles körben hirdetett hazugságok – köztük a
legelterjedtebb, amelyet Daniel Siegel „az elkülönült, magányos én
hazugságának” nevez. Ez a lehető legnagyobb átverés! Véleményem
szerint, ha valaki kitartóan arra törekszik, hogy keresztüllásson a
traumatizáló blöffökön, és a hazugságok láncaitól megszabadulva
éljen és alkosson, akkor jól megélt élete lesz.
Ez az élet az ébredéssel kezdődik: rá kell ébrednünk, mi valóságos
és autentikus körülöttünk, és mi nem az. Rá kell döbbennünk, kik
vagyunk, és kik nem. Fel kell ismernünk, hogy mit üzen a testünk, és
mit fojt el az elménk. Meg kell látnunk a sebeinket és a
képességeinket. Szembe kell néznünk vele, hogy miben hittünk, és mi
fontos igazán a számunkra. Tudnunk kell, mi az, amibe nem
nyugszunk bele többé, és mi az, amit már képesek vagyunk
elfogadni. Észre kell vennünk, milyen mítoszok kötnek gúzsba, és
milyen kapcsolatok határoznak meg. Tisztában kell lennünk a múlttal,
ahogy volt, a jelennel, ahogy van, és a jövővel, ahogy talán lesz. És
legfőképpen rá kell ébrednünk, hogy szakadék van aközött, amire a
lényegünk vágyik, és amit „a normalitás” megkövetel tőlünk.
Igazi áldás, hogy hatalmas lehetőség áll előttünk. Ha félresöpörjük
azt a mérgező hazugságot, amely szerint leváltunk önmagunkról,
elszakadtunk embertársainktól, és elidegenedtünk a bolygónktól,
akkor apró lépésenként közelebb juttathatjuk egymáshoz a normálist
és a természetest. Rendkívül fontos feladat: megválthatjuk vele a
múltat, erőt önthetünk a jelenbe, és irányt mutathatunk egy
fényesebb, egészségesebb jövő felé.
Rémisztő kihívás és hatalmas lehetőség.
 Köszönetnyilvánítás

Egy könyv sem pattan ki kész formában a szerzője fejéből úgy, mint
Pallasz Athéné Zeuszéból. Ez biztosan nem. Több száz tudós, kutató,
orvos, gondolkodó és író munkájának a keze nyomát őrzi, és akkor
még nem is említettem az egészségügyben dolgozó kollégáimat meg
sok más szakterület művelőjét, akik nagylelkűen időt szántak rám, és
beavattak a tudásukba, valamint rengeteg egykori beteget és laikust,
aki őszintén és bizalommal mesélt a megpróbáltatásairól,
küzdelmeiről és győzelmeiről. Az interpretációért, a
megfogalmazásért és az előadásért a hibákkal együtt teljes
felelősséget vállalok, de azt nem mondhatom, hogy az igazság,
amelyet közvetíteni próbáltam, csak az enyém.
New York-i irodalmi szuperügynököm, Laurie Liss éppen akkor
lépett színre, amikor ez a könyvterv hosszú ideig tartó, szinte teljes
hibernáció után újra napfényre került, és az első ötlettől a
befejezésig, a csüggedés és a magabiztos kreativitás szakaszaiban is
segített életben tartani. Ő hozta össze az Egyesült Államokban,
Angliában és Kanadában az angol nyelvű kiadók szupercsapatát is.
Köszönet Megan Newmannek az Averynél, Louise Dennysnek és
Martha Kanya Forstnernek a torontói Knopfnál, valamint Joel
Rickettnek a londoni Eburynél, amiért lelkesedtek, és már a kezdet
kezdetén lehetőséget láttak ebben a könyvben, és akkor sem
fordultak el tőle, amikor szerzői néha túl sokat akartak, vagy
zsákutcákban topogtak. Hálás vagyok a kitartóan küldözgetett
éleslátó szerkesztői megjegyzéseikért és a türelmükért, miközben a
szerzők a jogos kritika igazságain rágódva a faragatlan visszavágások
és a hála között ingadoztak. Az olvasó is sokat köszönhet nekik. Sokra
tartom Rick Meier, Nina Shield és Hannah Steigmeyer szerkesztői
közreműködését is. E derék seregben is külön köszönetet szeretnék
mondani neked, kedves barátom, Louise Dennys, aki a legfontosabb
időszakban magadra vállaltad a kézirat újraírása során szükségessé
váló konzultációk nehezét, és akivel hosszú időn át éjjel-nappal
kapcsolatban álltam.
A munka döntő fontosságú korai stádiumában, kutatás közben
nagy segítségemre volt Estella Kuchta szorgalma, és ugyanezért
szeretném megemlíteni a Brit Columbia-i Orvosi és Sebészeti Egyetem
könyvtárának készséges munkatársait, legelsősorban Karen Shaw-
Karvelsont. Hálával tartozom Peter Prontzos professzornak is, aki
éveken át mindig felhívta a figyelmemet a legfontosabb tudományos
eredményekre. Katherine Abegg és Jordan Stanger-Ross volt olyan
kedves, hogy figyelmesen megvizsgálja a könyv tervét, és
körültekintő kommentárokkal tegye pontosabbá.
A Virtual Squirrelnél dolgozó Laura Kassama, valamint Elsa DeLuca
több száz órányi interjút írt le. Mindkettőjüknek köszönöm.
Stephanie Lee, örökké figyelmes, fáradhatatlan menedzserem
ügyelt rá, hogy a munkával foglalkozzam, számos meghívásra nemet
mondott a nevemben, szervezte sokféle tevékenységemet, és
vigyázott rá, hogy mindig legyen időm a kéziraton dolgozni.
Szerzőtársam, Dániel nélkülözhetetlen közreműködésével
kapcsolatos elismerésemet e könyv legelején találják. De ott nincs szó
arról a tiszta örömről, amelyet afölött éreztem, hogy a fiammal
dolgozhatom a szövegen: az első könyvön abból a kettőből, amelynek
a megírására együtt szerződtünk. A következőnek a Hello Again – A
Fresh Start for Adult Children and Their Parents (Örömteli viszontlátás
– Új kezdet felnőtt gyerekek és a szüleik számára) címet szánjuk,
még szorosabb kooperációban fogjuk írni, és én máris nagyon várom
a munkát.
Végül visszatérek ahhoz az emberhez, akinek ajánlottam is e
könyvet: a feleségem, Rae többet nyújtott a tűzön-vízen át kitartó
erkölcsi és érzelmi támogatásnál (pedig néha megkínzott a stressz, az
önbizalmam fölött pedig átcsaptak a hullámok). Órákon át, sokszor
elölről kezdve megbírálta az összes fejezetet, és őszintén elmondta a
véleményét. A kritikára talán nem reagáltam mindig elegánsan, de
idővel majdnem mindegyik tanácsát megfogadtam. Amivel az
olvasóim is nagyon jól jártak.
Hála mindenkinek.
Máté Gábor

DÁNIEL KÖSZÖNI: anyának, Aaronnak és Hannah-nak, mert úgy

gondolták, képes vagyok rá, és támogatóan ragaszkodtak hozzá,
hogy belevágjak – fiúként és testvérként is nagyon szerencsésnek
érzem magam. Köszönet Laurie Lissnek a kezdettől mindvégig kitartó
szolidaritásáért és az éleslátásáért; Eric Adamsnek, Stan Byrne-nek,
Jeremy Grumannek, Anna Guestnek, Katie Halpernek, Michael R.
Jacksonnek, Dashaun Justice Simmonsnak, Jordan és Ilana Stanger-
Rossnak, valamint a családjuknak a minden elképzelhető és néhány
elképzelhetetlen helyzetben megtapasztalt szerető barátságukért meg
bátorításukért; nagyszerű munkatársaimnak a zenés színházak
világából (többek között Will Aronsonnak, Victoria Clarknak, Max
Friedmannek, Hannah Kohlnak, Fred Lassennek, Kent Nicholsonnak
és Marshall Pailet-nek), amiért rengeteget tanítottak nekem a közös
munkáról (a fenébe, most már csináljuk meg azokat rohadt
musicaleket is!); Scott Kourinak, amiért jobban figyelt rám, mint
ahogy én bárkire is tudnék; még néhány kivételesen éleslátó
kritikusomnak, akik a kulturális ügyeket véleményezték, köztük
Stephen Jenkinsonnak és Matt Christmannek: ők olyan lazán és
gátlástalanul tudtak mindenhez hozzászólni, ahogy az adott pillanat
őrülete megkívánta – ez pedig gyógyítóan hatott a
járványidőszakban, és mindig új erőt adott, hogy tisztábban
gondolkodjam és bátrabban írjak.
Külön köszönet mindazoknak, akikkel Mexikóvárosban, Las
Ajugasban, valamint Kubától Ecuadorig, Haititől Ugandán át
Venezueláig találkoztam, akiknek a kedvessége segített, hogy
befejezzem, amit elkezdtem, és akiknek a nehéz körülményeik
ellenére is megőrzött bátorságából életem végéig sok lelkierőt fogok
meríteni.
Katherine Abegg: ki sem tudom mondani, milyen sokat jelentett
nekem e könyv hosszúra nyúló születése során a szereteted, az
eszed, a társaságod, a szövetséged, a lelkierőd és bőkezűen nyújtott
őszinteséged, amellyel óvtad mindazt, ami végül ezekre az oldalakra
került. Köszönöm!
 Végül köszönöm apának: amiért elhívtál, hogy együtt játsszunk,
amiért az időnként elénk kerülő/örökös zökkenők között sem
gondoltad meg magad, és amiért részben rám bíztad az eddigi
legnagyobb műved, és engedted, hogy segítsek neked segíteni a
világon. Életem legnagyobb lehetősége volt, hogy végre én
fogalmazhattam meg néhány mondatodat, ráadásul nagyon jól
szórakoztam közben.
 Jegyzetek

Bevezetés – Miért csak mítosz a normalitás (és

miért számít ez)
1
Időrendben visszafelé haladva: Szétszórt elmék – A
figyelemhiány-zavar új gyógymódja. Ford.: Váradi Gábor, Open
Books, Budapest, 2021. A test lázadása – Ismerd meg a
stresszbetegségeket. Ford.: Bogácsi Balázs, Open Books,
Budapest, 2021. A sóvárgás démona – Ismerd meg a
függőségeidet. Ford.: dr. Kelemen László, Open Books, Budapest,
2021. Gordon Neufeleddel: A család ereje – Ragaszkodj a
gyermekeidhez! Ford.: Leyrer Ginda, Open Books, Budapest,
2021.
2
Morris Berman: The Twilight of American Culture. W. W.
Norton, New York, 2001, 64–65.
3
Thom Hartmann: The Last Horus of Ancient Sunglight – The
Fate of the World and What We Can Do About It Before It’s Too
Late. Three Rivers Press, New York, 2000, 164.
4
Christine Buttorff et al.: Multiple Chronic Conditions in the
United States. RAND Corporation, Santa Monica, 2017.
5
„Tíz amerikai közül majd heten szednek receptre kapható
gyógyszert, jelentette a Mayo Klinika, Olmsted Egészségügyi
Központ.” A Mayo Klinika sajtóközleménye, 2013. június 19.,
https://newsnetwork.mayoclinic.org/discussion/nearly-7-in-10-
americans-take-prescription-drugs-mayoclinic-olmsted-medical-
center-find/, utolsó letöltés 2022. március 1.
6
Carly Weeks: Up to Half of Baby Boomers Will Have High Blood
Pressure Soon, Report Warns. Globe and Mail, 2013. április 3.
7
John Cushman: New Toxins Suspected as Cancer Rate Rises in
Children. The New York Times, 1997. szeptember 29.
8
Calum MacLeod: Obesity of China’s Kids Stuns Officials. USA
Today, 2007. január 9.,
https://usatoday30.usatoday.com/news/world/2007-01-08-
chinese-obesity_x.htm, utolsó letöltés 2022. március 1.
9
Mental Health by the Numbers National Alliance on Mental
Illness, https://www.nami.org/mhstats, utolsó letöltés 2022.
március 1.
10
The size and burden of mental disorders in Europe.
ScienceDaily, 2011. szeptember 6.,
https://www.sciencedaily.com/releases/2011/09/110905074609.
htm. Forrás: European College of Neuropsychopharmacology,
utolsó letöltés 2022. március 1.
11
Brett Burstein et al.: Suicidal Attempts and Ideation Among
Children and Adolescents in US Emergency Departments, 2007–
2015. JAMA Pediatrics 173, no. 6, 2019, 598–600.
https://doi.org/10.1001/jamapediatrics.2019.0464, idézi Carly
Cassella: Child Suicide Attempts Are Skyrocketing in the US, and
Nobody Knows Why. ScienceAlert, 2019. április 11.,
https://www.sciencealert.com/us-children-are-facing-amental-
health-crisis-as-suicidal-ideations-climb utolsó letöltés 2022.
március 1.
12
Samira Shackle: „The Way the Universities Are Run Is Making
Us Ill – Inside the Student Mental Health Crisis. The Guardian,
2019. szeptember 27.
13
H. Cao et al.: Prevalence of Attention-Deficit/Hyperactivity
Disorder Symptoms and their Associations with Sleep Schedules
and Sleep-Related Problems Among Preschoolers in Mainland
China. BMC Pediatrics 18, no. 1, 2018. február 19., 70.
14
Caroline Hickman et al.: Young People’s Voices on Climate
Anxiety, Government Betrayal and Moral Injury – A Global
Phenomenon. A szakmai lektorálás előtti kézirat leadva a The
Lancetnek 2021. szeptember,
https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=3918955,
utolsó letöltés 2022. március 1.
15
CDC Continues to Support the Global Polio Eradication Effort.
Centers for Disease Control and Prevention, 2016. március 18.,
https://www.cdc.gov/polio/updates/?s_cid=cs_404, utolsó
letöltés 2022. március 1.

1. Amire senki sem vágyik – A trauma

következményei
1
Dr. Bessel van der Kolk a Peter Levine: Trauma and Memory –
Brain and Body in a Search for the Living Past című könyvéhez írt
előszavában (North Atlantic Books, Berkeley, 2015, XI.) foglalta
össze mindezt.
2
Uo.
3
John Bowlby: Separation – Anxiety and Anger. New York Basic
Books, New York, 1973, 12.
4
Bessel van der Kolk: A test mindent számontart – Az agy, az
elme és a test szerepe a trauma feldolgozásban. Ford.: Kós Judit,
Ursus Libris, Budapest, 2020.
5
Peter Levine: Trauma and Memory – Brain and Body in a
Search for the Living Past. North Atlantic Books, Berkeley, 2015,
XXII.
6
Peter Levine: A trauma gyógyítása – Gyakorlati program tested
bölcsességének újrafelfedezéséhez. Ford.: Szabó Olimpia,
Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2021.
7
Clyde Hertzman – Tom Boyce: How Experience Gets Under the
Skin to Create Gradients in Developmental Health. Annual
Review of Public Health, 31 (2010), 329–347.
8
Mark Epstein: The Trauma of Everyday Life. Penguin, New
York, 2013, 17.
9
Peter Levine: A trauma gyógyítása – Gyakorlati program tested
bölcsességének újrafelfedezéséhez. Ford.: Szabó Olimpia,
Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2021.
10
Uo.
11
Tara Westover: A tanult lány. Ford.: V. Csatáry Tünde,
Partvonal, Budapest, 2019.
12
Rollo May: The Courage to Create. W. W. Norton, New York,
1975, 100.
13
Gershen Kaufman: Shame – The Power of Caring. Schenkman
Books, Rochester, 1980, 20.
14
Elizabeth Wurtzel: Elizabeth Wurtzel Confronts Her One-Night
Stand of a Life. New York Magazine, 2013. január 6.
15
Dhammapada – Az Erény Útja. Ford.: Fórizs László, Aruna
Publications, Belsay, 2012.
16
Eva Hoffman: Time. Profile Books, London, 2009, 7–8.

2. Az anyagtalan világ – Érzelmek, egészség,

valamint a test és elme egysége
1
Candace Pert: Molecules of Emotion – Why You Feel the Way
You Feel. Touchstone, New York, 1997, 30.
2
M. Wirsching et al.: Psychological Identifiation of Breast Cancer
Patients Before Biopsy. Journal of Psychosomatic Research 26,
no. 1, 1982.
3
S. Greer – T. Morris: Psychological Attributes of Women Who
Develop Breast Cancer – A Controlled Study, 1975. Journal of
Psychosomatic Research 19, 147–53.
4
Sandra P. Thomas et al.: Anger and Cancer – An Analysis of
the Linkages. Cancer Nursing 23, no. 5, 2000, 344–348.
5
A. J. Wilbourn – H. Mitsumoto: Why Are Patients with ALS So
Nice. Előadás a 9. Nemzetközi ALS-szimpóziumon, München,
1998.
6
Theresa Mehl – Berit Jordan – Stephan Zierz: „Patients with
Amyotrophic Lateral Sclerosis (ALS) Are Usually Nice Persons” —
How Physicians Experienced in ALS See the Personality
Characteristics of Their Patients. Brain Behavior 7, no. 1, 2017.
január.
7
Frank J. Penedo et al.: Anger Suppression Mediates the
Relationship Between Optimism and Natural Killer Cell
Cytotoxicity in Men Treated for Localized Prostate Cancer. Journal
of Psychosomatic Research 60, 2006, 423–427.
8
Edna Maria Vissoci Reiche – Sandra Odebrecht Vargas Nunes –
Helena Kaminami Morimoto: Stress, Depression, the Immune
System, and Cancer. The Lancet Oncology 5, 2004, 617–625. A
szerzők a következőket írják: „E feltételezések
megmagyarázhatják a rosszindulatú leukémiás és hematológai
betegségek, valamint a melanomás esetek számának
növekedését 6284 izraeli zsidó és felnőtt fiaik körében. A rákos
esetek száma a balesetet szenvedett, illetve a háborús
események következtében gyereküket gyászolók körében, a
népesség nem gyászoló tagjaihoz viszonyítva nőtt meg. A baleset
miatt gyászoló szülők esetében a légzőszervi rák kockázata is
nőtt.”
9
J. Li et al.: The Risk of Multiple Sclerosis in Bereaved Parents –
A Nationwide Cohort Study in Denmark. Neurology 62, no. 5,
2004. március 9.
10
A. Roberts et al.: PTSD Is Associated with Increased Risk of
Ovarian Cancer – A Prospective and Retrospective Longitudinal
Cohort Study. Cancer Research, 2019. szeptember 5.,
https://doi.org/10.1158/0008-5472.CAN-19-1222, utolsó letöltés
2022. március 6.
11
Premal H. Thekar et al.: Chronic Stress Promotes Tumor
Growth and Angiogenesis in a Mouse Model of Ovarian
Carcinoma. Nature Medicine 12, no. 8, 2006, augusztus, online
közzététel: 2006. július 23., https://doi.org/10.1038/nm1447,
utolsó letöltés 2022. március 6.
12
Saskia L. Mol et al.: Symptoms of Post-Traumatic Stress
Disorder After Non-Traumatic Events – Evidence from an Open
Population Study. British Journal of Psychiatry 286, 2005, 494–
499.
13
S. Weiss: The Medical Student Before and After Graduation.
Journal of the American Medical Association 114, 1940, 1709–
1718.
14
Dr. Jeff Redigernek, a harvardi McLean Hospital
orvosigazgatójának személyes közlése.
15
Ahmed Tawakol et al.: Relation Between Resting Amygdalar
Activity and Cardiovascular Events – A Longitudinal and Cohort
Study. The Lancet 389, 2017, 834–845.
16
N. Slopen et al.: Job Strain, Job Insecurity, and Incident
Cardiovascular Disease in the Women’s Health Study – Results
from a 10-Year Prospective Study. PLoS ONE 7, no. 7, e40512,
https://doi.org/10.1371/journal.pone.0040512, utolsó letöltés
2022. március 6.
17
Esme Fuller-Thomson et al.: The Link Between Childhood
Sexual Abuse and Myocardial Infarction in a Population-Based
Study. Child Abuse and Neglect, 2012,
https://doi.org/10.1016/j.chiabu.2012.06.001, utolsó letöltés
2022. március 6.
18
D. Baumeister et al.: Childhood Trauma and Adulthood
Inflammation – A Meta-Analysis of Peripheral C-Reactive Protein,
Interleukin-6 and Tumor Necrosis Factor-α. Molecular Psychiatry
21, no. 5, 2016. május, 642–649.

3. Megrázzuk egymás agyát – Szervezetünk erős

interperszonalitása
1
George L. Engel: The Clinical Application of the Biopsychosocial
Model. American Journal of Psychology 137, no. 5, 1980. május,
535–544.
2
George L. Engel: The Need for a New Medical Model – A
Challenge for Biomedicine. Science 196, no. 4286, 1977. április
8., 129–136.
3
Bessel van der Kolk: A test mindent számontart – Az agy, az
elme és a test szerepe a traumafeldolgozásban. Ford.: Kós Judit,
Ursus Libris, Budapest, 2020.
4
Richard Grant: Do Trees Talk to Each Other. Smithsonian,
2018. március, https://www.smithsonianmag.com/science-
nature/the-whispering-trees-180968084, utolsó letöltés 2022.
március 6.
5
Daniel Siegel: Pocket Guide to Interpersonal Neurobiology – An
Integrative Handbook of the Mind. W. W. Norton, New York,
2012, XVIII.
6
N. J. Johnson et al.: Marital Status and Mortality – The
National Longitudinal Mortality Study. Annals of Epidemiology 10,
2000, 224–238.
7
J. C. Coyne – A. DeLongis: Going Beyond Social Support – The
Role of Social Relationships in Adaptation. Journal of Consulting
and Clinical Psychology 54, 1986, 454–460, idézi T. E. Robles – J.
K. Kiecolt-Glaser: The Physiology of Marriage – Pathways to
Health. Physiology and Behavior 79, 2003, 409–416.
8
„Igen sok olyan kutatást végeztek, amely a párkapcsolati
konfliktusokat különféle fiziológiai reakciókhoz, például
megnövekedett stresszhormonszinthez, gyulladáshoz,
megváltozott étvágyhoz és immunműködéshez kapcsolja” –
nyilatkozta Veronica Lamarche, a liverpooli Essex Egyetem
Szociálpszichológia Tanszékének professzora. A Bad Marriage Can
Seriously Damage Your Health, Say Scientists. The Guardian,
2018. július 16.,
https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2018/jul/16/a-bad-
marriage-is-as-unhealthy-as-smoking-or-drinking-say-scientists,
utolsó letöltés 2022. március 6.
9
J. M. Gottman – L. F. Katz: Effects of Marital Discord on Young
Children’s Peer Interaction and Health. Developmental
Psychology 25, no. 3, 1989, 373–381.
10
Constance M. Weil – Shari L. Wade: The Relationship Between
Psychosocial Factors and Asthma Morbidity in Inner City Children
with Asthma. Pediatrics 104, no. 6, 1999. december, 1274–1280.
11
N. Yamamoto – J. Nagano: Parental Stress and the Onset and
Course of Childhood Asthma. BioPsychoSocial Medicine 9, no. 7,
2015, https://doi.org/10.1186/s13030-015-0034-4¸ utolsó
letöltés 2022. március 6.
12
P. F. Coogan et al.: Experiences of Racism and the Incidence
of Adult-Onset Asthma in the Black Women’s Health Study.
CHEST Journal 145, no. 3, 2014. március, 480–485.
13
T. E. Seeman – B. S. McEwen: Impact of Social Environment
Characteristics on Neuroendocrine Regulation. Psychosomatic
Medicine 58, 1996, 459–471.
14
A. Hughes et al.: Elevated Inflammatory Biomarkers During
Unemployment – Modiffiation by Age and Country in the UK.
Epidemiology and Community Health 69, 2015, 673–679,
https://doi.org/10.1136/jech-2014-204404, utolsó letöltés 2022.
március 6.
15
P. Butterworth et al.: The Psychosocial Quality of Work
Determines Whether Employment Has Benefits for Mental Health
– Results from a Longitudinal National Household Panel Survey.
Occupational and Environmental Medicine 68, no. 11,
https://doi.org/10.1136/oem.2010.059030, utolsó letöltés 2022.
március 6.
16
J. Holt-Lunstad et al.: Social Relationships and Mortality Risk –
A Meta-analytic Review. PLoS Medicine, 2010. július 27.,
https://doi.org/10.1371/journal.pmed.1000316, utolsó letöltés
2022. március 6.
17
Thich Nhat Hanh: Buddha Mind, Buddha Body. Parallax Press,
Berkeley, 2007, 25.

4. Környezeti hatások – Az új tudomány újdonságai

1
A Nature egy 2010-es vezércikke szerint „az elmúlt évtized
fokozott intellektuális izgalmai után tegyük fel a kérdést: használt
az egészségünknek a Humán genom projekt? Meghökkentően
őszinte válaszukban [kiadványunk legújabb számában] a magán-
és állami kísérletek két vezetője, Francis Collins és Craig Venter
[a Humán genom projektet vezető amerikai genetikus orvos, az
Országos Egészségügyi Intézet (NIH) igazgatója, valamint vezető
biokémikus és vállalkozó] egyaránt azt mondja: »Nem túl
sokat«.”
2
Martha Henriques: Can the legacy of trauma be passed down
the generations? BBC Future, 2019. március 26.,
https://www.bbc.com/future/article/20190326-what-is-
epigenetics, utolsó letöltés 2022. március 18.
3
Moshe Szyf et al.: Maternal Programming of Steroid Receptor
Expression and Phenotype Through DNA Methylation in the Rat.
Frontiers in Neuroendocrinology, 2005, 26, 139–162.
4
Frances A. Champagne et al.: Maternal Care Associated with
Methylation of the Estrogen Receptor-1b Promoter and Estrogen
Receptor-Alpha Expression in the Medial Preoptic Area of Female
Offspring. Endocrinology 147, no. 6, 2909–2915.
5
Lei Cao-Lei et al.: DNA Methylation Signatures Triggered by
Prenatal Maternal Stress Exposure to a Natural Disaster: Project
Ice Storm. PLoS ONE, 2014. szeptember 19.,
https://doi.org/10.1371/journal.pone.0107653, utolsó letöltés
2022. március 18.
6
Wendy Leung: Pregnancy Stress During 1998 Ice Storm Linked
to Genetic Changes in Children After Birth, Study Suggests.
Globe and Mail, 2014. szeptember 30.
7
Ali B. Rodgers et al.: Paternal Stress Exposure Alters Sperm
MicroRNA Content and Reprograms Offspring HPA Stress Axis
Regulation. Journal of Neuroscience 33, no. 21, 2013. május,
9003–9012.
8
Marilyn J. Essex et al.: Epigenetic Vestiges of Developmental
Adversity – Childhood Stress Exposure and DNA Methylation in
Adolescence. Childhood Development 84, no. 1, 2013. január,
57–58.
9
Nada Borghol et al.: Associations with Early-Life Socio-
Economic Position in Adult DNA Methylation. International
Journal of Epidemiology 41, 2012, 62–74.
10
April D. Thames et al.: Experienced Discrimination and Racial
Differences in Leukocyte Gene Expression.
Psychoneuroendocrinology 106, 2019, 277–283.
11
April D. Thames: Racism Shortens Lives and Hurts Health of
Blacks by Promoting Genes That Lead to Inflammation and
Illness. The Conversation, 2019. október 17.,
https://theconversation.com/study-racism-shortens-lives-and-
hurts-health-of-blacks-by-promoting-genes-that-lead-to-
inflammation-and-illness-122027, utolsó letöltés 2022. március
18.
12
Kathryn K. Ridout et al.: Physician-Training Stress and
Accelerated Cellular Aging. Biological Psychiatry 86, 2019.
november 1., 725–730.
13
Elissa S. Epel et al.: Accelerated Telomere Shortening in
Response to Life Stress. Proceedings of the National Academy of
Sciences, 2004, https://www.pnas.org/content/101/49/17312,
utolsó letöltés 2022. március 18.
14
Amanda K. Damjanovic et al.: Accelerated Telomere Erosion Is
Associated with a Declining Immune Function of Caregivers of
Alzheimer’s Disease Patients. Journal of Immunology 179, no. 6,
2007. szeptember 15., 4249–4254.
15
David H. Chae et al.: Discrimination, Racial Bias, and
Telomere Length in African-American Men. American Journal of
Preventative Medicine 46, no. 2, 2014, 1103–111.
16
Arline T. Geronimus et al.: Do US Black Women Experience
Stress-Related Accelerated Biological Aging? Human Nature 21,
2010, 19–38.
17
Tonya L. Jacobs et al.: Intensive Meditation Training, Immune
Cell Telomerase Activity, and Psychological Mediators.
Psychoneuroendocrinology 36, 2011, 664–681; Gene H. Brody et
al.: Prevention Effects Ameliorate the Prospective Association
Between Nonsupportive Parenting and Diminished Telomere
Length. Prevention Science 16, 2015, 171–180,
https://doi.org/10.1007/s11121-014-0474-2, utolsó letöltés
2022. március 18.; és Dean Ornish et al.: Effect of
Comprehensive Lifestyle Changes on Telomerase Activity and
Telomere Length in Men with Biopsy-Proven Low-Risk Prostate
Cancer – 5-Year Follow-Up of a Descriptive Pilot Study. The
Lancet Oncology, 2013. szeptember 17.,
https://doi.org/10.1016/S1470-2045(13)70366-8, utolsó letöltés
2022. március 18.

5. Lázadás a testben – A rebellis immunrendszer

rejtélye
1
Karen Crouse: Venus Williams Says She Struggled with Fatigue
for Years. The New York Times, 2011. szeptember 1.
2
Autoimmune Disease Rates Increasing. Medical News Today,
https://www.medicalnewstoday.com/articles/246960.php, utolsó
letöltés 2022. március 19.; Jean-François Bach: Why Is the
Incidence of Autoimmune Diseases Increasing in the Modern
World? Endocrine Abstracts 16, 2008, S3. 1.
3
Moises Velasquez-Manoff: Educate Your Immune System. The
New York Times, 2016. június 3.
4
Sarah Knapton: Crohn’s Disease in Teens Jumps 300 Percent in
10 Years Fuelled by Junk Food. The Telegraph, 2014. június 18.
5
Eric I. Benchimol et al.: Trends in Epidemiology of Pediatric
Inflammatory Bowel Disease in Canada – Distributed Network
Analysis of Multiple Population-Based Provincial Health
Administrative Databases. American Journal of Gastroenterology,
2017, https://doi.org/10.1038/AJG.2017.97, utolsó letöltés 2022.
március 19.
6
Grace Rattue: Autoimmune Disease Rates Increasing. Medical
News Today, 2012. június 22.,
https://www.medicalnewstoday.com/articles/246960.php, utolsó
letöltés 2022. március 19.
7
Robin McKie: Global Spread of Autoimmune Disease Blamed on
Western Diet. The Guardian, 2022. január 9.
8
Arndt Manzel et al.: Role of „Western Diet” in Inflammatory
Autoimmune Disease. Current Allergy and Asthma Reports, 14,
no. 1, 2014. január, 404, doi: 10.1007/s11882-013-0404-6. („Az
étrend és a gyulladásos autoimmun betegségek közötti
összefüggés gondolata már vagy ötven évvel ezelőtt felmerült…
de az étrend összetevői és az autoimmun betegségek között nem
sikerült egyértelmű kapcsolatot megállapítani.”)
9
E betegséggel kapcsolatos nemi arányok nem a nőkre
kedvezőtlenek: a férfiak tünetei általában súlyosabbak, és
gyakrabban okoznak halált. Christine Peoples: Gender
Differences in Systemic Sclerosis – Relationship to Clinical
Features, Serologic Status and Outcomes. Journal of
Scleroderma Related Disorders 1, no. 2., 2016. május–augusztus,
177–240.
10
Sarah-Michelle Orton et al.: Effect of Immigration on Multiple
Sclerosis Sex Ratio in Canada – The Canadian Collaborative
Study. Journal of Neurology, Neurosurgery and Psychiatry 81, no.
1, 2009, 31.
11
Melinda Magyari: Gender Differences in Multiple Sclerosis
Epidemiology and Treatment Response. Danish Medical Journal
63, no. 3, 2016. március.
12
Paul H. Black: Stress and the Inflammatory Response – A
Review of Neurogenic Inflammation. Brain, Behavior, and
Immunity 16, 2002, 622–653.
13
C. H. Feldman et al.: Association of Childhood Abuse with
Incident Systemic Lupus Erythematosus in Adulthood in a
Longitudinal Cohort of Women. Journal of Rheumatology, 2019.
május 15.
14
R. Coelho et al.: Childhood Maltreatment and Inflammatory
Markers – A Systematic Review. Acta Psychiatrica Scandinavica
129, no. 3, 2014. március, 180–192; Huang Song et al.:
Association of Stress-Related Disorders with Subsequent
Autoimmune Disease. Journal of the American Medical
Association 319, no. 23, 2018, 2388–2400.
15
Andrea Danese et al.: Childhood Maltreatment Predicts Adult
Inflammation in a Life-Course Study. Proceedings of the National
Academy of Sciences of the United States of America 104, no. 4,
2007. január 23., 1319–1324.
16
George F. Solomon – Rudolf H. Moos: The Relationship of
Personality to the Presence of Rheumatoid Factor in
Asymptomatic Relatives of Patients with Rheumatoid Arthritis.
Psychosomatic Medicine 22, no. 4, 1965, 350–360.
17
C. E. G. Robinson: Emotional Factors and Rheumatoid
Arthritis. Canadian Medical Association Journal 77, 1957.
auguszus 15., 344–345.
18
Alex J. Zautra et al.: Examination of Changes in Interpersonal
Stress as a Factor in Disease Exacerbations Among Women with
Rheumatoid Arthritis. Annals of Behavioral Medicine 19, no. 3,
1997. nyár, 279–286.
19
G. S. Philippopoulos et al.: The Etiologic Significance of
Emotional Factors in Onset and Exacerbations of Multiple
Sclerosis. Psychosomatic Medicine 20, no. 6, 1958, 458–473.
20
Varda Mei-Tal et al.: The Role of Psychological Process in a
Somatic Disorder: Multiple Sclerosis. Psychosomatic Medicine 32,
no. 1, 1970, 67–85.
21
Gary M. Franklin et al.: Stress and Its Relationship to Acute
Exacerbations in Multiple Sclerosis. Journal of Neurologic
Rehabilitation 2, no. 1, 1988, 7–11.
22
L. Briones et al.: The Influence of Stress and Psychosocial
Factors in Multiple Sclerosis – A Review. Conference paper, in
Psychotherapy and Psychosomatics, Lisszabon, 2013.
szeptember,
https://www.researchgate.net/publication/257304505, utolsó
letöltés 2022. március 19.
23
„Az elmúlt fél évszázad során a fejlett világban a korábbinál
jóval több autoimmun betegség fordult elő – írta Moises
Velasquez-Manoff az Educate your Immune System (Neveld az
immunrendszered, The New York Times, 2016. június 5.) című
cikkében. – Sok betegséget, köztük az 1-es típusú
cukorbetegséget és a lisztérzékenységet is specifikus
génváltozatok kapcsolják az immunrendszerhez, és így határozott
genetikai okokat sugallnak. Csakhogy sokkal gyorsabban – két
vagy három generáción belül – nő a számuk, mint ahogy az
emberi génkészlet módosulhat.”
Az autoimmun betegségek terjedését számos elmélet
magyarázza, köztük az úgynevezett higiéniai hipotézis is. E
szerint az iparosodásnak és jólétnek köszönhető új életstílus
megakadályozza, hogy az ember kapcsolatba kerüljön
bizonyos mikroorganizmusokkal, amelyek azelőtt
ellenállóbbá és strapabíróbbá nevelték az immunrendszert.
„Következtetésünk szerint az emberi szervezet később
találkozik azokkal a fertőzésekkel, amelyek régebben
természetesek voltak számára, és a teljes társadalomban
általánossá váló új higiéniai helyzet gyakoribbá teheti az
autoimmun betegségek megjelenését.” (Velasquez-Manoff:
 Educate Your Immune System) Amennyire tudjuk, még némi
igazság is lehet ebben a meglátásban – de az elmúlt néhány
évtizedben tapasztalható radikális növekedést biztosan nem
magyarázza meg: például az utóbbi negyedszázadban
valóban ennyivel higiénikusabban élnének a dán nők?
24
Huang Song et al.: Association of Stress-Related Disorders
with Subsequent Autoimmune Disease. Journal of the American
Medical Association 319, no. 23, 2018, 2388–2400.
25
Idam Harpaz et al.: Chronic Exposure to Stress Predisposes to
Higher Autoimmune Susceptibility in C57BL/6 Mice –
Glucocorticoids as a Double-Edged Sword. European Journal of
Immunology 43, no. 3, 2013. március, 258–769.
26
Deborah Talbot: What’s It Like Living With Lupus. Elemental,
2018. július 13., https://elemental.medium.com/what-its-like-
living-with-lupus-8d0c2efcbe5e, utolsó letöltés 2022. március 19.

6. A betegség nem dolog – A betegség folyamat

1
Néhány speciális változatot leszámítva sem a kezelésben, sem
a megelőzésben nem értünk el komoly áttörést. Alig történt
javulás 2009-hez képest, amikor Gina Kolata azt írta, hogy több
mint fél évszázad alatt sem változott a rákra visszavezethető
halálesetek száma: 1950 és 2005 között mindössze ötszázalékos
a csökkenés. A látványos eredményeket a dohányzással
kapcsolatos tilalmak érték el, nem az orvostudomány fejlődése.
Gina Kolata: Advances Elusive in the Drive to Cure Cancer. The
New York Times, 2009. április 21.
2
Máté Gábor: A test lázadása – Ismerd meg a
stresszbetegségeket. Ford.: Bogácsi Balázs, Open Books,
Budapest, 2021, 18. fejezet.
3
Michelle Kelly-Irving et al.: Childhood Adversity as a Risk for
Cancer – Findings from the 1958 British Birth Cohort Study. BMC
Public Health, 2013. augusztus 19.,
https://bmcpublichealth.biomedcentral.com/articles/10.1186/147
1-2458-13-767, utolsó letöltés 2022. március 19.
4
Holly R. Harris et al.: Early Life Abuse and Risk of
Endometriosis. Human Reproduction 3, no. 9, 2018. szeptember,
1657–1668.
5
M. Watson et al.: Influence of Psychological Response on
Breast Cancer Survival – 10-Year Follow-Up of a Population-
Based Cohort. European Journal of Cancer 41, 2005, 1710–1714.
6
Janine Giese-Davis et al.: Decrease in Depression Symptoms Is
Associated with Longer Survival in Patients with Metastatic
Breast Cancer. Journal of Clinical Oncology, 29, 413-420, online
közlés 2020. december 13.
7
A méhnyakrákkal kapcsolatos tanulmányt idézi Jane G.
Goldberg: Psychotherapeutic Treatment of Cancer Patients.
Routledge, New York, 1990, 45.
8
Frank J. Penedo et al.: Anger Suppression Mediates the
Relationship Between Optimism and Natural Killer Cell
Cytotoxicity in Men Treated for Localized Prostate Cancer. Journal
of Psychosomatic Research 60, 2006, 423–427.
9
Ann L. Coker et al.: Stress, Coping, Social Support, and
Prostate Cancer Risk Among Older African American and
Caucasian Men. Ethnicity and Disease 16, no. 4, 2006. ősz, 978–
987.
10
Meaghan O’Rourke: What’s Wrong With Me? New Yorker,
2013. augusztus 19.
11
Paige Green McDonald et al.: A Biobehavioral Perspective of
Tumor Biology. Discovery Medicine 5, no. 30, 2005. december,
520–526.
12
David Smithers: Cancer – An Attack on Cytologism. The
Lancet, 1962. március 10., 494–449.
7. Traumatikus feszültség – Kötődés vagy
önazonosság
1
Susan Sontag: A betegség mint metafora. Ford.: Lugosi László,
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983; és Susan Sontag: Az AIDS
és metaforái. Ford.: Rakovszky Zsuzsa, Európa Könyvkiadó,
Budapest, 1990. Az esszé eredetileg a The New York Review of
Books 1978-as kiadásában jelent meg.
2
Jonathan Cott – Susan Sontag: The Complete Rolling Stone
Interview. Yale University Press, New Haven, 2013. Az eredeti
interjú 1979 októberében jelent meg.
3
Marcia Angell: Disease as a Reflection of the Psyche. New
England Journal of Medicine, 1985. június 13.
4
From Irritated to Enraged – Anger’s Toxic Effect on the Heart.
Harvard Heart Health, 2014. december 6.,
https://www.health.harvard.edu/heart-health/from-irritated-to-
enraged-angers-toxic-effect-on-the-heart, utolsó letöltés 2022.
március 20.
5
Geoffrey H. Tofler et al.: Triggering of Acute Coronary
Occlusion by Episodes of Anger. European Heart Journal: Acute
Cardiovascular Care, 2015 február,
https://doi.org/10.1177/2048872615568969, utolsó letöltés
2022. március 20.
6
Keep Calm, Anger Can Trigger a Heart Attack! ScienceDaily,
2015. február 24.,
https://www.sciencedaily.com/releases/2015/02/150224083819.
htm, utolsó letöltés 2022. március 20.
7
Szó szerint idézem egy montreali asszony első személyben
megírt beszámolóját az emlőrák-diagnózisról, amelyet a Globe
and Mailben közöltek. A cikk megjelenésének ideje már nincs
meg, de valamikor 2004 és 2007 között lehetett: pontosan azt a
fajta működést mutatja be, amelyről Lydia Temoshok is ír.
8
Andrew W. Kneier – Lydia Temoshok: Repressive Coping
Reactions in Patients with Malignant Melanoma as Compared to
Cardiovascular Disease Patients. Journal of Psychosomatic
Research 28, no. 2, 1984, 145–155,
https://doi.org/10.1016/0022-3999(84)90008-4, utolsó letöltés
2022. március 20.
9
James J. Gross – Robert W. Levenson: Emotional Suppression
– Physiology, Self-Report, and Expressive Behavior. Journal of
Personality and Social Psychology 64, no. 6, 1993, 970–986.
10
Lydia Temoshok: Levél a szerkesztőnek. The New York Times,
1992. szeptember 6.
11
Susan Sontag: As Consciousness Is Harnessed to Flesh –
Journals and Notebooks, 1964–1980. Szerk. David Rie, Farrar,
Straus and Giroux, New York, 2012, 313.

8. Kik vagyunk igazán? – Emberi természet, emberi

szükségletek
1
Alfie Kohn: No Contest – The Case Against Competition,
átdologozott kiadás. Houghton Mifflin, Boston, 1992, 13.
2
Marshall Sahlins: The Western Illusion of Human Nature.
Prickly Paradigm Press, Chicago, 2008; idézi Darcia Narvaez: Are
We Losing It? Darwin’s Moral Sense and the Importance of Early
Experience. In: Richard Joyce (szerk.): The Routledge Handbook
of Evolution and Philosophy, Routledge, Milton Park, 2017, 328.
3
Jack D. Forbes: Columbus and Other Cannibals – The Wetiko
Disease of Exploitation, Imperialism, and Terrorism. Seven
Stories Press, New York, 1992, 49.
4
François Ansermet – Pierre Magistretti: Biology of Freedom –
Neural Plasticity, Experience, and the Unconscious. Ford.: Susan
Fairfield, Other Press, New York, 2007, 8.
5
Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A
kontinuum-elv. Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba,
2007.
6
„A legutóbbi pár tízezer évet megelőző korban minden ember
hordában élt, és a legtöbben még később is, körülbelül 11 000
évvel ezelőttig.” Jared Diamond: A világ tegnapig – Mit
tanulhatunk a régi társadalmaktól? Ford.: Vassy Zoltán, Typotex,
Budapest, 2013.
7
Frans de Waal: The Age of Empathy – Nature’s Lessons for a
Kinder Society. Broadway Books, New York, 2010.

9. Stabil vagy törékeny alap – A gyerekek tovább

nem csökkenthető szükségletei
1
Cavoukian a világ néhány legnevesebb fejlesztő szakértőjével
együtt hozta létre A Gyerekek Tiszteletének Raffi Alapítványát
(Raffi Foundation for Child Honouring). Hivatalosan az alapítvány
volt Raffi első jogvédő próbálkozása, de ahogy a családi szeretet
nélkülözhetetlenségéről szóló híres, 1980-as dala is jelzi,
egyáltalán nem ez volt az első alkalom, amikor annak próbált
utánajárni, hogy mire van szükségük a gyerekeknek, és mit
érdemelnének.
2
Antonio R. Damasio: Descartes tévedése – Érzelem, értelem és
az emberi agy. Ford.: Pléh Csaba, AduPrint, Budapest, 1996.
3
Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A
kontinuum-elv. Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba,
2007.
4
Jack P. Shonkoff et al.: An Integrated Scientic Framework for
Child Survival and Early Childhood Development. Pediatrics 129,
2012, 1–13.
5
Allan Schore, a neves pszichológus kutató azt írja: „Az anya
magától értetődően formálja gyerekének tudattalanját, amely,
ahogy Freud megfigyelte, a tudatos előtt alakul ki”, és „az
alapvető, adaptív jobb féltekés funkciók (az egymásrautaltság, a
társas kapcsolatok és az érzelmek szabályozása) a korai kötődési
élményekből alakulnak ki”. Allan Schore: The Development of the
Unconscious Mind. W. W. Norton, New York, 2019, 33, 57.
6
Stanley I. Greenspan – Stuart Shankar, valamint Beryl J.
Benderly: The Emotional Architecture of the Mind. In: Raffi
Cavoukian et al.: Child Honoring – How to Turn This World
Around. Homeland Press, Salt Spring Island, 2006, 5.
7
Gordon Neufeld: The Keys to Well-Being in Children and Youth
– The Signifocant Role of Families. Vitaindító előadás az Európai
Parlamentben, Brüsszel, 2012. november 13.,
https://neufeldinstitute.org/wp-
content/uploads/2017/12/Neufeld_Brussels_address.pdf, utolsó
letöltés 2022. március 23.
8
Maia Szalavitz – Bruce D. Perry: Szeretni születtünk – Hogyan
veszélyezteti modern világunk az empátiát, és miért fontos
megóvni? Ford.: Dudik Annamária Éva, Park Kiadó, Budapest,
2021.
9
J. Maselko et al.: Mother’s Affection at 8 Months Predicts
Emotional Distress in Adulthood. Journal of Epidemiology and
Community Health 65, no. 7, 2011, 621–625.
10
Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A
kontinuum-elv. Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba,
2007.
11
Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez – Így kerüld el a
káoszt! Ford.: Horváth M. Zsanett, 21. Század Kiadó, Budapest,
2018.
12
Jaak Panksepp – Lucy Biven: The Archeology of Mind –
Neuroevolutionary Origins of Human Emotions. W. W. Norton,
New York, 2012, 386.

10. Bajok a küszöbön – Mielőtt világra jövünk

1
Thomas Verny: Pre-Parenting. Simon and Schuster, New York,
2003, 159–160.
2
A 2011-ben készült Korszellem – Haladjunk tovább című
dokumentumfilmben, amelyet Peter Joseph rendezett.
3
A 2016-ban készült In utero című dokumentumfilmben,
amelyet Kathleen Man Gyllenhaal rendezett.
https://www.inuterofilm.com/stephen_gyllenhaal, utolsó letöltés
2022. március 24.
4
Laurie Tarkian: Tracking Stress and Depression Back to the
Womb. The New York Times, 2004. december 4.
5
Catherine Lebel et al.: Prepartum and Postpartum Maternal
Depressive Symptoms Are Related to Children’s Brain Structure in
Preschool. Biological Psychiatry 80, 2016. december 1., 859–868.
6
Claudia Buss et al.: High Pregnancy Anxiety During Mid-
Gestation Is Associated with Decreased Gray Matter Density in
6–9-Year-Old Children. Psychoneuroimmunology 35, no. 1, 2010.
január, 141–153.
7
D. Kinney et al.: Prenatal Stress and Risk for Autism.
Neuroscience and Biobehavioral Reviews 32, no. 8 2008. október,
1519–1532.
8
Sonja Entringer at al.: Fetal Programming of Body
Composition, Obesity, and Metabolic Function – The Role of
Intrauterine Stress and Stress Biology. Journal of Nutrition and
Metabolism 632548, online megjelenés 2012. május 10.,
https://doi.org/10.1155/2012/632548, utolsó letöltés 2022.
március 24.
9
Sonja Entringer et al.: Prenatal Stress, Development, Health
and Disease Risk – A Psychobiological Perspective.
Psychoneuroendocrinology, 2015. december, 366–375.
10
Sonja Entringer et al.: Stress Exposure in Intrauterine Life Is
Associated with Shorter Telomere Length in Young Adulthood.
Proceedings of the National Academy of Sciences 108, no. 33,
2011.
11
Jill M. Goldstein: Impact of Prentatal Maternal Cytokine
Exposure on Sex Differences in Brain Circuitry Regulating Stress
in Offspring 45 Years Later. Proceedings of the National Academy
of Sciences, 118, no. 15, 2021,
https://doi.org/10.1073/pnas.2014464118, utolsó letöltés 2022.
március 24.
12
Maartie Zijlman et al.: Maternal Prenatal Stress Is Associated
with the Infant Intestinal Microbiota. Psychoneuroendocrinology
53, 2015. március, 233–245.
13
C. Liu et al.: Prenatal Parental Depression and Preterm Birth –
A National Cohort Study. BJOG: An International Journal of
Obstetrics and Gynecology, 2016, https://doi.org/10.1111/1471-
0528.13891, utolsó letöltés 2022. március 24.
14
Fetal Scans Confirm Maternal Stress Affects Babies’ Brains.
MediBulletin Bureau, 2018. március 27.,
https://medibulletin.com/fetal-scans-confim-maternal-stress-
affects-babies-brains/, utolsó letöltés 2022. március 24.
15
Frederica P. Perera et al.: Prenatal Polycyclic Aromatic
Hydrocarbon (PAH) Exposure and Child Behavior at Age 6–7
Years. Environmental Health Perspectives 120, no. 6, 2012.
június 1.
16
Jane E. Allen: Prenatal Pollutants Linked to Later Behavioral
Ills. ABC News, 2012. március 12.,
https://abcnews.go.com/Health/w_ParentingResource/prenatal-
pollutants-linked-childhood-anxiety-adhd/story?id=15974554,
utolsó letöltés 2022. március 24.
17
A környezet szennyezettsége az élelmiszerekbe kerülő vegyi
anyagok és számtalan más mindennapi helyzet miatt
természetesen szinte mindenkit érint, de ezek hatását még nem
vizsgálták megfelelően, ha egyáltalán. Amennyi információ a
rendelkezésünkre áll, az távolról sem megnyugtató, ugyanis
Kanadában, az Egyesült Államokban, Európában és Ázsiában is
igen sokféle potenciálisan káros vegyi anyagot azonosítottak
köldökzsinórokból vett vérmintákban. Ráadásul egy normális
társadalomban nem maradna elégtelenül támogatott kutatókra
annak bebizonyítása, hogy egyes vegyületek károsak a magzatra,
a gyerekre és a kamaszra – azoknak kellene bebizonyítaniuk,
hogy egy vegyi anyag ártalmatlan, akik a levegőnkbe, a
földünkbe, az élelmiszerünkbe és a terhes nők véráramába
engedik őket.
18
Például lásd: Malidoma Patrice Somé: Ritual, Magic and
Initiation in the Life of an African Shaman. G. P. Putnam’s Sons,
New York, 1994, 20. Lásd még a What Babies Want (Mi kell a
babáknak) című dokumentumfilmet,
https://www.youtube.com/watch?v=-3mtFRjEVWc, utolsó
letöltés 2022. március 24.

11. Van választásom? – Gyerekszülés a medikalizált

világban
1
Susan J. McDonald et al.: Effect of Timing of Umbilical Cord
Clamping of Term Infants on Maternal and Neonatal Outcomes.
Cochrane Pregnancy and Childbirth Group, 2013. július 11.,
https://doi.org/10.1002/14651858.CD004074.pub3, utolsó
letöltés 2022. március 24.
2
Anne Fadiman: The Spirit Catches You and You Fall Down – A
Hmong Child, Her American Doctors and the Collision of Two
Cultures. Farrar, Straus and Giroux, New York, 1997;
papírkötésben 2012, 74.
3
Lásd például: Michael Klein et al.: Relationship of Episiotomy to
Perineal Trauma and Morbidity, Sexual Dysfunction, and Pelvic
Floor Relaxation. American Journal of Obstetrics and Gynecology
171, 1994. október, 591–598.
4
Ties Boerma et al.: Global Epidemiology of Use of and
Disparities in Caesarean Sections. The Lancet 392, no. 10155,
2018. október, 1341–1348.
5
Uo.
6
Obstetric Care Consensus: Safe Prevention of the Primary
Cesarean Delivery. Obstetrics and Gynecology 123, no. 3, 2014.
március.
7
Idézi: Suzanne Hope Suarez: Midwifery Is Not the Practice of
Medicine. Yale Journal of Law and Feminism 5, no. 2, 1992.
8
Sarah J. Buckley: Hormonal Physiology of Childbearing –
Evidence and Implications for Women, Babies, and Maternity
Care. Childbirth Connection Programs, National Partnership for
Women and Families, Washington, D. C., 2015. január.
9
Ilana Stanger-Ross: A Is for Advice – The Reassuring Kind.
William Morrow, New York, 2019, 23–24.
10
Sarah J. Buckley: Hormonal Physiology of Childbearing –
Evidence and Implications for Women, Babies, and Maternity
Care. Washington, D. C.: Childbirth Connection Programs,
National Partnership for Women & Families, 2015. január.
11
Egészségügyi Világszervezet (WHO): Evidence Shows
Significant Mistreatment of Women During Childbirth. Hivatalos
közlemény, 2019. október 9.,
https://www.who.int/news/item/09-10-2019-new-evidence-
shows-significant-mistreatment-of-women-during-childbirth,
utolsó letöltés 2022. március 24.
12
Jesse Feith: Indigenous Woman Records Slurs by Hospital
Staff Before Her Death. Montreal Gazette, 2020. szeptember 30.
https://montrealgazette.com/news/local-news/indigenous-
woman-who-died-at-joliette-hospital-had-recorded-staffs-racist-
comments, utolsó letöltés 2022. március 24.
13
Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A
kontinuum-elv. Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba,
2007.
12. Kertészkedés a Holdon – Gyereknevelés
nehezítésekkel
1
Emily Oster: The Data All Guilt-Ridden Parents Need. The New
York Times, 2019. április 19.,
https://www.nytimes.com/2019/04/19/opinion/sunday/baby-
breastfeeding-sleep-training.html (a nyomtatott változat Baby’s
First Data címen jelent meg 2019. április 20-án).
2
Lloyd deMause (szerk.): The History of Childhood: The Untold
Story of Child Abuse. Peter Bedrick Books, New York, 1988, 53.
3
Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez – Így kerüld el a
káoszt! Ford.: Horváth M. Zsanett, 21. század Kiadó, Budpest,
2018.
4
Ashley Montagu: Touching – The Human Significance of Skin,
3. kiadás. Harper and Row, New York, 1986, 296.
5
D. W. Winnicott: Through Pediatrics to PsychoAnalysis –
Collected Papers. Brunner/Mazel, Levittown 1992, 99.
6
Ashley Montagu: Touching – The Human Significance of Skin,
3. kiadás. Harper and Row, New York, 1986, 296.
7
Adrienne Rich: Of Woman Born – Motherhood as Experience
and Institution. W. W. Norton, New York, 1995, 31.
8
Lane Strathearn et al.: What’s in a Smile? Maternal Brain
Responses to Infant Facial Clues. Pediatrics 122, no. 1, 2008.
július, 40–51.
9
John H. Kennell et al.: Maternal Behavior One Year After Early
and Extended Post-Partum Contact. Developmental Medicine and
Child Neurology 16, 1974, 172–179.
10
Darcia Narvaez: Neurobiology and the Development of Human
Morality: Evolution, Culture, and Wisdom. W. W. Norton, New
York, 2014, 29–30.
11
Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A
kontinuum-elv. Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba,
2007.
12
Ezt többek között Charles C. Mann is dokumentálta nagy
sikerű könyvében: 1491 – New Revelations of the Americas
Before Columbus.
13
Stacy Schi: The Witches – Salem, 1692, a History. Weidenfeld
and Nicholson, London, 2015, 45.
14
Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez – Így kerüld el a
káoszt! Ford.: Horváth M. Zsanett, 21. Század Kiadó, Budpest,
2018.
15
Robert D. Sage – Benjamin S. Siegel: Effective Discipline to
Raise Healthy Children. Pediatrics 142, no. 6 2018. december.
16
Manisha Aggarwal-Schifellite: How Spanking May Affect Brain
Development in Children. Harvard Gazette, 2021. április 12.,
https://news.harvard.edu/gazette/story/2021/04/spanking-
children-may-impair-their-brain-development/, utolsó letöltés
2022. március 25.
17
Breastfeeding: Achieving the New Normal. Vezércikk, The
Lancet 387, 2016. január 30.
18
Craig A. McEwen – Bruce S. McEwen: Social Structure,
Adversity, Toxic Stress, and Intergenerational Poverty – An Early
Childhood Model. Annual Review of Sociology 43, 2017, 445–
472.
19
Allan Schore: Affect Regulation and the Origin of the Self –
The Neurobiology of Emotional Development. Lawrence Erlbaum
Associates, Mahwah, 1994, 378.
20
Claire Cain Miller: The Relentlessness of Modern Parenting.
The New York Times, 2018. december 25.
21
Emily Oster: Don’t Worry, Baby. The New York Times, 2019.
június 3.
22
Miranda Bryant: „I Was Risking My Life” – Why One in Four
US Women Return to Work Two Weeks After Childbirth. The
Guardian, 2020. január 27.
23
Colin Turnbull: The Forest People. Chatto and Windus,
London, 1961, 113.
24
Darcia Narvaez: Allomothers – Our Evolved Support Systems
for Mothers. Psychology Today, 2019. május 12.,
https://www.psychologytoday.com/ca/blog/moral-
landscapes/201905/allomothers-our-evolved-support-system-
mothers/, utolsó letöltés 2022. március 25.
25
NBC News, 2020. május 15.
26
Robert D. Putnam: Bowling Alone – The Collapse and Revival
of the American Community. Simon and Schuster, New York,
2000, 27.
27
Adrienne Rich: Of Woman Born – Motherhood as Experience
and Institution. W. W. Norton, New York, 1995, 53–54.

13. A rossz irányba kényszerített agy – A tönkretett

gyerekkor
1
James Garbarino: Raising Children in a Socially Toxic
Environment. Jossey-Bass, San Francisco, 1995, 2.
2
Uo.
3
Natalie Angier: Ideas and Trends – The Sandbox; Bully for You
— Why Push Comes to Shove. The New York Times, 2001. május
20.
4
D. Clark: Frequency of Bullying in European Countries, 2018:
Statista.com, 2021. október 7.,
https://www.statista.com/statistics/1092217/bullying-in-europe/,
utolsó letöltés 2022. március 25.
5
Idézi Timothy Singham: Concurrent and Longitudinal
Contribution of Exposure to Bullying in Childhood Mental Health
– The Role of Vulnerability and Resistance. JAMA Psychiatry,
online közlés 2017. október 4.,
https://doi.org/10.1001/jamapsychiatry.2017.2678, utolsó
letöltés 2022. március 25.
6
Bridgette Watson: They Killed Him for Entertainment – Carson
Crimeni’s Father Speaks Out Against Bullying. CBC News, 2020.
február 26., https://www.cbc.ca/news/canada/british-
columbia/darrel-crimeni-bullying-awareness-1.5477247, utolsó
letöltés 2022. március 25.
7
Gordon Neufeld: The Keys to Well-Being in Children and Youth
– The Signifocant Role of Families. Vitaindító előadás az Európai
Parlamentben, Brüsszel, 2012. november 13.,
https://neufeldinstitute.org/wp-
content/uploads/2017/12/Neufeld_Brussels_address.pdf, utolsó
letöltés 2022. március 23.
8
Joel Bakan: Childhood Under Siege – How Big Business Targets
Children. Free Press, New York, 2011, 6.
9
Joel Bakan: Kids and the Corporation in Child Honouring – How
to Turn This World Around. Szerk.: Raffi Cavoukian – Sharna
Olfman, Homeland Press, New York, 2006, papírkötésű kiadás
2010, 190.
10
Georgia Wells et al.: Facebook Knows Instagram Is Toxic for
Teen Girls, Company Documents Show. The Wall Street Journal,
2021. szeptember 14., https://www.wsj.com/articles/facebook-
knows-instagram-is-toxic-for-teen-girls-company-documents-
show-11631620739, utolsó letöltés 2022. április 1.
11
Shimi Kang: The Tech Solution – Creating Healthy Habits for
Kids Growing Up in a Digital World. Viking, New York, 2020.
12
John S. Sutton et al.: Associations Between Screen-Based
Media Use and Brain White Matter Integrity in Preschool-Aged
Children. JAMA Pediatrics 174, no. 1, 2020.
13
Mari Swingle: i-Minds – How and Why Constant Connectivity
Is Rewiring Our Brains and What to Do About It. New Society 11,
2019, 185.
14
Allana Akhtar: The World Health Organization Just Released
Screen-Time Guidelines for Kids. Here’s How Some of the World’s
Most Successful CEOs Limit It at Home. Business Insider, 2019.
április 5., https://www.businessinsider.com/how-silicon-valley-
ceos-limit-screen-time-at-home-2019-4, utolsó letöltés. 2022.
március 25.
15
James Garbarino: Raising Children in a Socially Toxic
Environment. Jossey-Bass, San Francisco, 1995, 2.
16
Jasper Jackson: Children Spending More Time Online Than
Watching TV for the First Time. The Guardian, 2012. január 26.,
https://www.theguardian.com/media/2016/jan/26/children-time-
online-watching-tv, utolsó letöltés 2022. március 25.
17
William Doyle: Why Finland Has the Best Schools.
Véleménycikk, The Los Angeles Times,
https://www.latimes.com/opinion/op-ed/la-oe-0318-doyle-
finnish-schools-20160318-story.html, utolsó letöltés 2022.
március 26.
18
Alfie Kohn: No Contest – The Case Against Competition – Why
We Lose in Our Race to Win. Houghton Mifflin, Boston, 1986,
1992, 25.

14. A válságok mintázata – Így formálja a kultúra a

jellemünket
1
Siddhartha Mukherjee: Same but Different – How Epigenetics
Can Blur the Line Between Nature and Nurture. New Yorker,
2016. május 2.
2
Michael E. Kerr – Murray Bowen: Family Evaluation – An
Approach Based on Bowen Theory. W. W. Norton, New York,
1988, 30.
3
Thomas Merton: Hétlépcsős hegy – Egy világjáró megtalálta az
utat hazafelé. Ford.: Lukács László, Szt. István Társulat,
Budapest, 2004.
4
Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé –
Szociálpszichológiai vizsgálódás. Ford.: Szalay Virág, Napvilág,
Budapest, 2010.
5
Aldous Huxley: Szép új világ. Ford.: Totth Benedek,
Cartaphilus, Budapest, 2021.
6
Idézi Noëlle McAfee: Julia Kristeva. Routledge, New York,
2004, 108.
7
Thomas Merton: Hétlépcsős hegy – Egy világjáró megtalálta az
utat hazafelé. Ford.: Lukács László, Szt. István Társulat,
Budapest, 2004.
8
Neil Postman: Amusing Ourselves to Death – Public Discourse
in the Age of Show Business, 20. évfordulós kiadás. Penguin
Books, New York, 2008, 128.
9
Ezra Klein: Noam Chomsky’s Theory of the Good Life. Kézirat,
2021. április 23.,
https://www.nytimes.com/2021/04/23/opinion/ezra-klein-
podcast-noam-chomsky.html, utolsó letöltés 2022. március 28.

15. Lényeg, hogy más legyél – A

szenvedélybetegségekkel kapcsolatos mítoszok
lerombolása
1
Overdose Death Rates. National Institute on Drug Abuse,
https://www.drugabuse.gov/drug-topics/trends-
statistics/overdose-death-rates, utolsó letöltés 2022. március 29.
2
Jesse C. Baumgartner – David C. Radley: The Drug Overdose
Toll in 2020 and Near-Term Actions for Addressing It.
Commonwealth Fund, 2021. augusztus 16.,
https://www.commonwealthfund.org/blog/2021/drug-overdose-
toll-2020-and-near-term-actions-addressing-it, utolsó letöltés
2022. március 29.
3
Nora D. Volkow – T. K. Li: Drug Addiction – The Neurobiology
of Behavior Gone Awry. Neuroscience 5, 2004, december, 963–
970.
4
F. Zhou et al.: Orbitofrontal Gray Matter Deficits as Marker of
Internet Gaming Disorder – Converging Evidence from a Cross-
Sectional and Prospective Longitudinal Design. Addiction Biology
24, no. 1, 2019 1–109,
https://onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1111/adb.12570,
utolsó letöltés 2022. március 29.
5
Kyle S. Burger – Eric Stice: Frequent Ice Cream Consumption
Is Associated with Reduced Striatal Response to Receipt of an
Ice Cream-Based Milkshake. American Journal of Clinical
Nutrition 94, no. 4, 2012. április, 810–817,
https://doi.org/10.3945/ajcn.111.027003, utolsó letöltés 2022.
március 29.
6
https://www.asam.org/quality-care/definition-of-addiction,
utolsó letöltés 2022. március 29.
7
Keith Richards – James Fox: Élet – Aki túlélte a rock and rollt.
Ford.: Babits Péter, Cartaphilus, Budapest, 2019.
8
P. A. Harrison – J. A, Fulkerson – T. J Beebe: Multiple
Substance Use Among Adolescent Physical and Sexual Abuse
Victims. Child Abuse and Neglect 21, no. 6, 1997, 529–539.
9
Hannah Carliner et al.: Childhood Trauma and Illicit Drug Use
in Adolescence – A Population-Based National Comorbidity
Survey Replication. Journal of the American Academy of Child
and Adolescent Psychiatry 55, no. 8, 2016. augusztus, 701–708.

16. Kezeket fel! – Új szempontból az addikcióról

1
Vincent J. Felitti et al.: The Relationship of Adult Health Status
to Childhood Abuse and Household Dysfunction. American
Journal of Preventive Medicine 14, 1998, 245–258.
2
Vincent J. Felitti – Robert Anda: The Lifelong Effects of Adverse
Childhood Experiences. 10. fejezet. In: Chadwick’s Child
Maltreatment – Sexual Abuse and Psychological Maltreatment,
Encyclopedic 2. kötet, 4. kiadás, STM Learning, Florissant, 2014,
207.
3
Gene H. Brody et al.: Parenting Moderates a Genetic
Vulnerability Factor in Longitudinal Increases in Youths’
Substance Use. Journal of Consulting and Clinical Psychology
Association 77, no. 1, 2009, 1–11; más tanulmányok mellett
például Marcello Solinas et al.: Prevention and Treatment of Drug
Addiction by Environmental Enrichment. Progress in
Neurobiology 92, no. 4, 2010. december, 572–592.
4
Dr. Perry e kijelentését először az addikciókról szóló
könyvemben, A sóvárgás démonában idéztem (ford.: dr. Kelemen
László, Open Books, Budapest, 2021).
5
Gail Dines: Pornland – How Porn Has Hijacked Our Sexuality,
Beacon Press, Boston, 2010, 57.
6
Jaak Panksepp et al.: The Role of Brain Emotional Systems in
Addictions – A Neuro-Evolutionary Perspective and New „Self-
Report” Animal Model. Addiction 97, 2002, 459–469.
7
Louis Cozolino: The Neuroscience of Human Relationships –
Attachment and the Developing Social Brain. W. W. Norton, New
York, 2006, 115.

17. Fájdalmunk pontatlan térképe – Mit értünk félre

a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban?
1
Kay Redfield Jamison: Touched with Fire – Manic-Depressive
Illness and the Artistic Temperament. Free Press, Simon &
Schuster, New York 1994, 193.
2
Az ikrekkel és az örökbefogadással kapcsolatos kutatásokról
már kifejtettem a véleményem az addikcióról szóló könyvem
függelékében. Röviden amellett érvelek, hogy a „más környezet,
azonos egészségügyi problémák” látszólag egyértelmű eseteinek
elemzése oly mértékben vak azokra a környezeti tényezőkre,
amelyek a kísérlet kizárhatatlan részei – hogy csak két
nyilvánvaló példát említsek, a terhesség alatti anyai stressz, a
szülőanyától való elválasztás traumája –, hogy függetlenül attól,
milyen lelki-vagy testi állapotról beszélünk, eleve érvénytelen.
Szakmabeli olvasóimnak ajánlom Jay Joseph átfogó munkáját:
The Trouble with Twin Studies – A Reassessment of Twin
Research in the Social and Behavioral Sciences. Routledge,
London, 2016.
3
„Mivel a különböző kultúrák a legkülönbözőbb vallásos,
tudományos és szociális szempontból értékelték a zavarodott
elmét, az őrület formái egy adott helyen és időben jelentősen
eltérnek más helyek és más idők őrületének formáitól” – jegyzi
meg Ethan Watters a könyvében: Crazy LIke Us – The
Globalization of the American Psyche, Free Press, New York,
2020, 5.
4
Idézi Robert Whitaker: Anatomy of an Epidemic – Magic
Bullets, Psychiatric Drugs, and the Astonishing Rise of Mental
Illness in America. Broadway Paperbacks, New York, 2010, 274.
5
Amerikai Pszichiáterek Szövetsége: A DSM-ügyi bizottság a
pszichiátriai kutatások jövőjéről. Sajtóközlemény, 2013. május 3.
6
Például Irvin Kirsch, aki nemrég a placebokutatások vezetője
volt, és a Harvard orvoskarán gyógyszerészetet ad elő: „Mára
egyértelműnek tűnik, hogy az a hagyományos szemlélet, amely a
depressziót az agy kémiai egyensúlyának megbomlásából vezeti
le, egyszerűen hibás” – írta Kirsch bőséges szakirodalmat
áttekintő könyvében: The Emperor’s New Drugs – Exploding the
Antidepressant Myth. Basic Books, New York, 2011. Idézi Marcia
Angell: The Epidemic of Mental Illness: Why? New York Review
of Books, 2011. június 23. (Dr. Angell korábban a New England
Journal of Medicine szerkesztőjeként dolgozott.)
7
Richard L. Morrow et al.: Influence of Relative Age on
Diagnosis and Treatment of Attention-Deficit/Hyperactivity
Disorder in Children. Canadian Medical Association Journal 184,
no. 7, 2012. április 17., 755–762.
8
Oppositional Defiant Disorder, Mayo Klinika,
https://www.mayoclinic.org/diseases-conditions/oppositional-
defiant-disorder/symptoms-causes/syc-20375831, utolsó letöltés
2022. március 31.
9
J. E. Khoury et al.: Relations Among Maternal Withdrawal in
Infancy, Borderline Features, Suicidality/Self-Injury, and Adult
Hippocampal Volume – A 30-Year Longitudinal Study. Behavioral
Brain Research 374, 2019. november 18., 112139,
https://doi.org/10.1016/j.bbr.2019.112139, utolsó letöltés 2022.
március 31.
10
Johann Hari: Elveszett kapcsolatok – A szorongás és a
depresszió valódi okai és meghökkentő gyógymódjai. Ford.:
Kovács Zsuzsa, Édesvíz, Budapest, 2019.
11
John Read et al.: Child Maltreatment and Psychosis – A
Return to a Genuinely Integrated BioPsycho-Social Model. Clinical
Schizophrenia and Related Psychoses 2, no. 3, 2008. október,
235–254.
12
Thomas Bailey et al.: Childhood Trauma Is Associated with
Severity of Hallucinations and Delusions in Psychotic Disorders –
A Systematic Review and Meta-Analysis. Schizophrenia Bulletin
44, no. 5, 2018, 1111–1122.
13
Richard Bentall: Mental Illness Is a Result of Misery, Yet Still
We Stigmatize It. The Guardian, 2016. február 26.
14
Martin H. Teicher – Jacqueline A. Samson: Annual Research
Review: Enduring Neurobiological Effects of Childhood Abuse and
Neglect. Journal of Child Psychology and Psychiatry 57, no. 3,
2016, március, 241–266.
15
R. C. Lewontin: Biology as Destiny – The Doctrine of DNA.
Harper Perennial, New York, 1991, 30.
16
W. Thomas Boyce: Orchideák és pitypangok – A magabiztos
és az érzékeny gyerekek is lehetnek boldogok. Ford.: Gyárfás
Vera, Libri, Budapest, 2019.
17
E. Fox – C. B. Beevers: Differential Sensitivity to the
Environment – Contribution of Cognitive Biases and Genes to
Psychological Wellbeing. Molecular Psychiatry 21, 2016, 1657–
1662.
18
Louis Menand: Acid Reflux – The Life and High Times of
Timothy Leary. New Yorker, 2006. június 26.

18. Az elme csodákra képes – Az őrülettől az

értelemig
1
A. H. Almaas: The Freedom to Be. Penguin, London, 1989, 85.
2
Douglas F. Watt – Jaak Panksepp: Depression: An
Evolutionarily Conserved Mechanism to Terminate Separation
Distress? A Review of Aminergic, Peptidergic, and Neural
Network Perspectives. Neuropsychoanalysis 11, no. 1, 2009, 7–
52.
3
Noël Hunter: Trauma and Madness in Mental Health Services.
Palgrave Macmillan, London, 2018, 5.
4
Stephen Porges pszichológus és kutatóorvos vezette be a
neurocepció elméletét, amely szerint az agy tudattalanul felméri,
mekkora biztonságban van. „Ez az automatikus folyamat – írja a
szerző – az agy olyan területeit veszi igénybe, amelyek
felbecsülik a biztonságra, a veszélyre és az életveszélyes
fenyegetésre utaló jeleket.” „A biztonság percepciója – véli – a
legtöbb emlős kapcsolatai fejlődésének fordulópontja.” Az
emberekre ez különösen igaz, hiszen hosszú ideig
kiszolgáltatottak vagyunk, és másoktól függünk. Stephen W.
Porges: The Pocket Guide to the Polyvagal Theory – The
Transformative Power of Feeling Safe. W. W. Norton, New York,
2017, 19; és Stephen W. Porges: The Polyvagal Theory –
Neurophysiological Foundations of Emotions, Attachment,
Communication, Self-Regulation. W. W. Norton, New York, 2011,
lásd elsősorban az első fejezetet.
5
Helen Knott: In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience.
University of Regina Press, Regina, 2019, 96.
6
Ez a Robin Williamstől származó idézet több forrás szerint is
egy televíziós interjúban hangzik el, amelyet nem sikerült
megnéznem. De szinte hasonló szavakkal írja le gyerekkori
magányát és belső kínjait azon a Youtube-on megtalálható
felvételen, amelyen James Liptonnal beszélget,
https://www.dailymotion.com/video/x64ojf8, utolsó letöltés
2022. április 1.
7
Egy svéd kutatás szerint, amely több százezer alany adatait
vizsgálta, a Parkinson-kór kockázata majd háromszorosára nő
azoknál, akik depressziósak voltak, és a súlyos depresszió tovább
növeli a kockázatot. Helena Gustafsson et al.: Depression and
Subsequent Risk of Parkinson Disease. Neurology 84, no. 24,
2015. június 16. Egy másik áttekintő cikk arra a következtetésre
jutott, hogy a krónikus érzelmi stressz szintén növeli a betegség
kockázatát, valószínűleg a dopaminsejtek károsításával az agy
bizonyos területein. Atbin Djamshidian – Andrew Lees: Can
Stress Trigger Parkinson’s Disease? Journal of Neurology,
Neurosurgery, and Psychiatry 84, 2014, 879–882.
8
Schizophrenia Working Group: Biological Insights from 108
Schizophrenia-Associated Genetic Loci. Nature 511, 2014, 421–
427.
9
„A disszociáció – írja Mark Epstein pszichiáter – azonnali
védelmet kínál az élet traumái ellen.” Mark Epstein: The Trauma
of Everyday Life. Penguin, London, 2014, 84.
10
Helen Knott: In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience.
University of Regina Press, Regina, 2019, 96.
11
Theo Fleury: Playing with Fire. HarperCollins, New York, 2010,
25.
12
Egy nemrégiben végzett kísérlet kimutatta, hogy a felnőttek
tartós antipszichotikum-használata az agy végrehajtásért felelős
területe, az agykéreg vastagságának csökkenését válthatja ki. „A
prefrontális kéreg nem kapja meg az inputot, amelyre szüksége
van, és a gyógyszerek kikapcsolják – nyilatkozta egy vezető
kutató a The New York Timesnak. – Ez csökkenti a pszichotikus
tüneteket. De kiváltja a prefrontális kéreg lassú atrófiáját is.”
Aristotle N. Voineskos et al.: Effects of Antipsychotic Medication
on Brain Structure in Patients with Major Depressive Disorder
and Psychotic Features – Neuroimaging Findings in the Context
of a Randomized Placebo-Controlled Clinical Trial. JAMA
Psychiatry 77, no. 7, 2020, 674–683.
13
Russell A. Barkley: Attention Deficit Hyperactivity Disorder – A
Handbook for Diagnosis and Treatment. Guildford Press, New
York, 1990, 103.
14
Jaak Panksepp: Can PLAY diminish ADHD and Facilitate the
Construction of the Social Brain? Journal of the Canadian
Academy of Child and Adolescent Psychiatry 16, no. 2, 2007.
május, 57–66.
15
Például: Liliana J. Lengua et al.: Pathways from Early
Adversity to Later Adjustment – Tests of the Additive and
Bidirectional Effects of Executive Control and Diurnal Cortisol in
Early Childhood. Development and Psychopathology, 2019,
https://doi.org/10.1017/S0954579419000373, utolsó letöltés
2022. április 1.; valamint Jens C. Pruessner et al.: Dopamine
Release in Response to a Psychological Stress in Humans and Its
Relationship to Early Maternal Care – A Positron Emission
Tomography Study Using [11C] Raclopride. Journal of
Neuroscience 24, no. 11, 2004. március 17., 2825–2831.
16
Bruce D. Perry – Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú és más
történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből – Mit
tanulhatunk a traumát átélt gyerekektől veszteségről, szeretetről
és gyógyulásról? Ford.: Dudik Annamária Éva, Park Kiadó,
Budapest, 2019.
17
Dr. Nicole M. Brown és kollégái a gyerekek egészségét
vizsgáló 2011-es országos felmérés adatait elemezték,
eredményeiket az Egyetemi Gyermekgyógyászati Társaságok
éves ülésén mutatták be Vancouverben 2014. május 6-án. Az
eseményről szóló cikk: Study Finds ADHD and Trauma Often Go
Hand in Hand. ScienceDaily, 2014. május 6.
18
Stanley Coren: Can Dogs Suffer from ADHD? Psychology
Today, 2018. január 9.,
https://www.psychologytoday.com/us/blog/canine-
corner/201801/can-dogs-suffer-adhd, utolsó letöltés 2022. április
1.
19
John Bowlby: Attachment, 2. kiadás. Basic Books, New York
1982, 377.
20
Bruno Etain et al.: Childhood Trauma Is Associated with
Severe Clinical Characteristics of Bipolar Disorders. Journal of
Clinical Psychiatry 74, no. 10, 2013. október, 991–998.

19. A társadalomtól a sejtig – Bizonytalanság,

konfliktus és kiszolgáltatottság
1
Selye János: Életünk és a stress. Ford.: Both Miklós, Akadémiai
kiadó, Budapest, 1973.
2
Zachary M. Harvanek et al.: Psychological and biological
resilience modulates the effects of stress on epigenetic aging.
Translational Psychiatry, ll, 2021,
https://doi.org/10.1038/s41398-021-01735-7, utolsó letöltés
2022. április 2.
3
E. R. de Kloet: Orticosteroids, Stress, and Aging. Annals of the
New York Academy of Sciences 663, 1992, 358.
4
Yuval Noah Harari: Sapiens – Az emberiség rövid története.
Ford.: Torma Péter, Animus, Budapest, 2020.
5
A BBC interjúja, Blair Calls for Lifestyle Change, 2006, idézi Ted
Schrecker – Clare Bambra: How Politics Makes Us Sick –
Neoliberal Epidemics. Palgrave Macmillan, New York, 2015, 29.
6
Phillip Inman: IMF Boss Says Global Economy Risks Return of
Great Depression. The Guardian, 2020. január 17.
7
David Lao: Almost 9 out of 10 Canadians Feel Food Prices Are
Rising Faster Than Income – Survey. Global News, 2019.
december 16.
8
Vancity: Report: B. C. Women Are Financially Stressed,
Stretched and Under-resourced. Sajtóközlemény, 2018. március
17., az egész tartományra kiterjedő felmérés alapján: Money
Troubled – Inside B. C.’s Financial Health Gender Gap.
9
Ted Schrecker – Clare Bambra: How Politics Makes Us Sick –
Neoliberal Epidemics. Palgrave Macmillan, New York, 2015, 29.
10
John Ralston Saul: The Collapse of Globalism. Harper’s
Magazine, 2004. március.
11
Ashild Faresjö et al.: Higher Perceived Stress but Lower
Cortisol Levels Found Among Young Greek Adults Living in a
Stressful Social Environment in Comparison with Swedish Young
Adults. PLoS ONE 8, no. 9, 2013. szeptember 16.,
https://doi.org/10.1371/journal.pone.0073828, utolsó letöltés
2022. április 2.
12
Sonia J. Lupien et al.: Child’s Stress Hormone Levels Correlate
with Mother’s Socioeconomic Status and Depressive State.
Biological Psychiatry 48, 2000, 976–980.
13
Tara Siegel Bernard – Karl Russell: The Middle-Class Crunch –
A Look at 4 Family Budgets, The New York Times, 2019. október
3.
14
Wade Davis: The Unravelling of America. Rolling Stone, 2020.
augusztus 6., https://www.rollingstone.com/politics/political-
commentary/covid-19-end-of-american-era-wade-davis-
1038206/, utolsó letöltés 2022. április 2.
15
Morris Berman: The Twilight of American Culture. W. W.
Norton, New York, 2001, 64–65.
16
Tara Siegel Bernard – Karl Russell: The Middle-Class Crunch –
A Look at 4 Family Budgets, The New York Times, 2019. október
3.
17
William T. Gallo et al.: Involuntary Job Loss as a Risk Factor
for Subsequent Myocardial Infarction and Stroke – Findings from
the Health and Retirement Survey. American Journal of Industrial
Medicine 45, no. 5, 2004. május, 408–416; és W. T. Gallo et al.:
The Impact of Late Career Job Loss on Myocardial Infarction and
Stroke – A 10 Year Follow Up Using the Health and Retirement
Survey. Journal of Occupational and Environmental Medicine 63,
no. 10, 2006. október, 683–687.
18
Matthew E. Dupre et al.: The Cumulative Effect of
Unemployment on Risks for Acute Myocardial Infarction. Archives
of Internal Medicine 172, no. 22, 2012, 1731–1737.
19
Louis Uchitelle: Job Insecurity of Workers Is a Big Factor in
Fed Policy. The New York Times, 1997. február 27.
20
Ted Schrecker – Clare Bambra: How Politics Makes Us Sick –
Neoliberal Epidemics. Palgrave Macmillan, New York, 2015, 29.
21
Ben Stein: In Class Warfare, Guess Which Class Is Winning.
The New York Times, 2006. november 26.,
https://www.nytimes.com/2006/11/26/business/yourmoney/26ev
ery.html, utolsó letöltés 2022. április 2.
22
David Marchese: Ben and Jerry’s Radical Ice Cream Dreams.
The New York Times, 2020. július 29.
23
Joseph E. Stiglitz: The Price of Inequality – How Today’s
Divided Society Endangers Our Future. W. W. Norton, New York,
2013, XLVIII–XLIX.
24
Rupert Neate: Billionaires’ Wealth Rises to $10.2 Trillion amid
Covid Crisis. The Guardian, 2020. október 7.
25
A Star szerkesztőbizottsága: Billionaires Get Richer While
Millions Struggle. There’s a Lot Wrong with This Picture. Toronto
Star, 2020. szeptember 21.
26
Martin Gilens – Benjamin I. Page: Testing Theories of
American Politics – Elites, Interest Groups, and Average Citizens.
Perspectives on Politics 12, no. 3, 2014. szeptember, 564–581.
27
Paul Krugman: Why Do the Rich Have So Much Power? The
New York Times, 2020. július 8.
28
James Reid: Alienation. University of Glasgow Publications,
Glasgow, 1972, 5.

20. Az emberi szellem kirablása – Kapcsolatvesztés

és hiányérzet
1
David Brooks: Our Pathetic Herd Immunity Failure. The New
York Times, 2021. május 6.
2
Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Sajtó alá
rend. a marxizmus–leninizmus klasszikusainak szerkesztősége.
Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1962.
3
Bruce Alexander: The Globalization of Addiction – A Study in
Poverty of the Spirit. Oxford University Press, Oxford, 2008, 58.
4
Tony Schwartz – Christine Porath: Why You Hate Work. The
New York Times, 2014. június 1.
5
Charles Duhigg: Wealthy, Successful, and Miserable. The New
York Times, 2019. február 1.,
https://www.nytimes.com/interactive/2019/02/21/magazine/elite
-professionals-jobs-happiness.html, utolsó letöltés 2022. április 6.
6
Awais Aftab: Meaning in Life and Its Relationship with Physical,
Mental, and Cognitive Functioning – A Study of 1,042
Community-Dwelling Adults Across the Lifespan. Journal of
Clinical Psychiatry 81, no. 1, 2020.
7
John T. Cacioppo – Stephanie Cacioppo: The Growing Problem
of Loneliness. The Lancet 391, 2018. február 3., 426–427.
8
American Psychological Association: Social Isolation,
Loneliness, Could Be Greater Threat to Public Health Than
Obesity. ScienceDaily, 2015. augusztus 5.,
www.sciencedaily.com/releases/2017/08/170805165319.htm,
utolsó letöltés 2022 április 6.
9
Denise Aydinonat et al.: Social Isolation Shortens Telomeres in
African Gray Parrots. PLoS ONE 9, no. 4, 2014, e93839,
https://doi.org/10.1371/journal.pone.0093839, utolsó letöltés
2022. április 6.
10
Nicole K. Valtorta et al.: Loneliness and Social Isolation as
Risk Factors for Coronary Heart Disease and Stroke – Systematic
Review and Meta-analysis of Longitudinal Observational Studies.
Heart 102, no. 13, 2015,
https://heart.bmj.com/content/102/13/1009, utolsó letöltés
2022. április 6.
11
Dhruv Kullur: Loneliness Is a Health Hazard, but There Are
Remedies. The New York Times, 2016. december 22.
12
Vivek H. Murthy: Together – The Healing Power of Human
Connection in a Sometimes Lonely World. Harper Wave, New
York, 2020, 98.
13
Tim Kasser et al.: Some Costs of American Corporate
Capitalism – A Psychological Exploration of Value and Goal
Conflicts. Psychological Inquiry 18, no. 1, 2007, 1–22.

21. Kit érdekel, ha belepusztulsz? – A szociopátia

mint stratégia
1
Russell Brand – Edward Snowden: The Worst Conspiracies Are
in Plain Sight. Youtube-videó, 2021. április 16.,
https://www.youtube.com/watch?v=e0zAJfbP3gg&t=23s, utolsó
letöltés 2022. április 8.
2
Belinda S. Lennerz et al.: Effects of Dietary Glycemic Index on
Brain Regions Related to Reward and Craving in Men. American
Journal of Clinical Nutrition 98, no. 3, 2013. szeptember, 641–
647.
3
Ashkan Afshin et al.: Health Effects of Dietary Risks in 195
Countries, 1990–2017 – A Systemic Analysis for the Global
Burden of Disease Study 2017. The Lancet 393, no. 10184, 2019.
május 11., 1958–2017.
4
American Heart Association: 180,000 Deaths Worldwide May
Be Associated with Sugary Soft Drinks, Research Suggests.
ScienceDaily, 2013. március 19.,
https://www.sciencedaily.com/releases/2013/03/130319202144.
htm, utolsó letöltés 2022. április 8.
5
Mexico Obesity: Oaxaca Bans Sales of Junk Food to Children.
BBC News, 2020. augusztus 6.,
https://www.bbc.com/news/world-latin-america-53678747,
utolsó letöltés 2022. április 8.
6
Mexico Takes Title of „Most Obese” from America. Global Post,
2013. július 28., https://www.cbsnews.com/news/mexico-takes-
title-of-most-obese-from-america, utolsó letöltés 2022. április 8.
7
Susan Greenhalgh: Making China Safe for Coke – How Coca-
Cola Shaped Obesity Science and Policy in China. British Medical
Journal 364, k5050, 2019. január 9.,
https://doi.org/10.1136/bmj.k5050, utolsó letöltés 2022. április
8.
8
Statistics on Obesity, Physical Activity, Diet, England, 2020.
National Health Service, 2020. május 5.,
https://digital.nhs.uk/data-and-
information/publications/statistical/statistics-on-obesity-physical-
activity-and-diet/england-2020, utolsó letöltés 2022. április 8.
9
Ted Schrecker – Clare Bambra: How Politics Makes Us Sick –
Neoliberal Epidemics. Palgrave Macmillan, London, 2015, 32.
10
Nicholas Kristof: Drug Dealers in Lab Coats. The New York
Times, 2017. október 18.
11
2014-ben, ötven évvel azután, hogy az amerikai tiszti főorvos
közzétette híres jelentését a feldolgozott dohány káros
hatásairól, ugyanaz a hivatal frissítést adott ki: „A dohányzás
terjedését a dohányipar résztvevőinek agresszív stratégiája
indította el és tartja fenn: a dohányzás veszélyeivel kapcsolatban
szándékosan félrevezetik a nyilvánosságot.”
12
Smoking and Tobacco Use: Fast Facts. Centers for Disease
Control and Prevention,
https://www.cdc.gov/tobacco/data_statistics/fact_sheets/fast_fac
ts/index.htm, utolsó letöltés 2022. április 8.
13
Sheila Kaplan: Biden Plans to Ban Cigarettes with Menthol.
The New York Times, 2021. április 9.
14
https://www.youtube.com/watch?v=RWsx1X8PV_A, utolsó
letöltés 2022. április 8.
15
Milton Friedman: The Social Responsibility of Business Is to
Increase Its Profits. The New York Times, 1970. szeptember 13.
16
Andrea Wulf: A természet feltalálója – Alexander von
Humboldt kalandos élete. Ford.: Makovecz Benjámin, Park
Könyvkiadó, Budapest, 2017.
17
William J. Ripple et al.: World Scientists’ Warning of a Climate
Emergency. BioScience 70, no. 1, 2020. január, 8–12.
18
Nick Watts et al.: The 2018 Report of the Lancet Countdown
on Health and Climate Change – Shaping the Health of Nations
for Centuries to Come. The Lancet 392, 2018. december 8.,
2479–2514.
19
More Than 200 Health Journals Call for Urgent Action on
Climate Crisis. The Guardian, 2021. szeptember 6.; és Robert
Lee Holtz: Action on Climate Change Is Urged by Medical
Journals in Unprecedented Plea. The Wall Street Journal, 2021.
szeptember 6.
22. A megtámadott én érzése – Hogyan válik
szerves részünkké a fajunk és az osztályunk?
1
Malcolm X, közreműk. Alex Haley: Önéletrajz. Ford.: Bart
István, Hernádi Miklós, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969.
2
Jean-Paul Sartre: Elmélkedés a zsidókérdésről. Ford.: H. Perci
Éva, Göncöl, Budapest, 2002.
3
Ken Hardy on the Assaulted Sense of Self. Psychotherapy
Networker, 2016, a Youtube-on:
https://www.youtube.com/watch?v=i26A5oecUWM, utolsó
letöltés 2022. április 10.
4
Helen Knott: In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience.
University of Regina Press, Regina, 2019, 201.
5
David H. Chae et al.: Discrimination, Racial Bias, and Telomere
Length in African-American Men. American Journal of
Preventative Medicine 46, no. 2, 2014, 103–111.
6
Ta-Nehisi Coates: Between the World and Me. Spiegel and
Grau, New York, 2015, 27–28.
7
Clyde Hertzman – Tom Boyce: How Experience Gets Under the
Skin to Create Gradients in Developmental Health. Annual
Review of Public Health 31, 2010, 329–347.
8
David T. Lackland: Racial Differences in Hypertension –
Implications for High Blood Pressure Management. American
Journal of the Medical Sciences 348, no. 2, 2014. augusztus,
135–138.
9
American Academy of Allergy, Asthma, and Immunology: Black
Children Six Times More Likely to Die of Asthma. Sajtóközlemény,
2017. március 4.
10
A Baldwintól származó idézet egy panelbeszélgetésen
hangzott el, amelyet Nat Hantoff vezetett, és a WBAI-FM rádió
közvetített 1961-ben, majd nyomtatásban is megjelent: The
Negro in American Culture. In: CrossCurrents, 11, no. 3, 1961.
nyár, 205–224, https://www.jstor.org/stable/24456864, utolsó
letöltés 2022. április 10.
11
Amy Roeder: America Is Failing Its Black Mothers. Harvard
Public Health, 2019. tél,
https://www.hsph.harvard.edu/magazine/magazine_article/ameri
ca-is-failing-its-black-mothers, utolsó letöltés 2022. április 10.
12
Brad N. Greenwood et al.: Physician-Patient Racial
Concordance and Disparities in Birthing Mortality for Newborns.
Proceedings of the National Academy of Sciences, 2020.
augusztus 17., https://doi.org/10.1073/pnas.1913405117, utolsó
letöltés 2022. április 10.
13
Cristina Nova – Jamila Taylor: Exploring African Americans’
High Maternal and Infant Death Rates. Center for American
Progress, 2018. február 1.,
https://www.americanprogress.org/issues/early-
childhood/reports/2018/02/01/445576/exploring-african-
americans-high-maternal-infant-death-rates, utolsó letöltés 2022.
április 10.
14
Arline Geronimus et al.: „Weathering” and Age Patterns of
Allostatic Load Scores Among Blacks and Whites in the United
States. American Journal of Public Health 96, no. 5, 2006. május,
826–833.
15
Lifespan of Indigenous People 15 Years Shorter Than That of
Other Canadians, Federal Documents Say. Canadian Press, 2018.
január 13., https://www.cbc.ca/news/health/indigenous-people-
live-15-years-less-philpott-briefing-1.4500307, utolsó letöltés
2022. április 10.
16
Roland Dyck et al.: Epidemiology of Diabetes Mellitus Among
First Nations and Non-First Nations Adults. Journal 182, no. 3,
2010. február 23.
17
L. Kirmayer: Suicide Among Canadian Aboriginal People.
Transcultural Psychiatric Research Review 31, 1994, 3–57.
18
Michael Marmot: The Health Gap – The Challenge of an
Unequal World. Bloomsbury, London, 2015, 12.
19
Sonia J. Lupien et al.: Child’s Stress Hormone Levels Correlate
with Mother’s Socioeconomic Status and Depressive State.
Biological Psychiatry 48, 2000, 976–980.
20
In: Dennis Raphael (szerk.): Social Determinants of Health –
Canadian Perspectives, 3. kiadás. Canadian Scholars Press,
Toronto, 2016, XIII.
21
Alex Soth: The Great Divide. The New York Times, 2020.
szeptember 5.,
https://www.nytimes.com/interactive/2020/09/05/opinion/inequa
lity-life-expectancy.html, utolsó letöltés 2022. április 10.
22
M. Lemstra et al.: Health Disparity by Neighborhood Income.
Canadian Journal of Public Health 97, no. 6, 2006, 435–439.
23
Például Joan Luby et al.: The Effects of Poverty on Childhood
Brain Development – The Mediating Effect of Caregiving and
Stressful Life Events. JAMA Pediatrics 167, no. 12, 2013, 1135–
1142.
24
J. R. Swartz et al.: An Epigenetic Mechanism Links
Socioeconomic Status to Changes in Depression-Related Brain
Function in High-Risk Adolescents. Molecular Psychiatry 22,
2017, 209–224.
25
Dennis Raphael et al.: Social Determinants of Health, 2.
kiadás, 13. Raphael itt azokat a tanácsait írja le, amelyeket az
elmúlt néhány évben újra és újra közzétesz.
https://thecanadianfacts.org/The_Canadian_Facts-2nd_ed.pdf,
utolsó letöltés 2022. március 23.
26
Michael Marmot – Eric Brunner: Cohort Profile – The Whitehall
II Study. International Journal of Epidemiology 34, no. 2, 2005.
április, 251–256; és Aline Dugravot et al.: Social Inequalities in
Multimorbidity, Frailty, Disability, and Transitions to Mortality – A
24-Year Follow-Up of the Whitehall II Cohort Study. The Lancet
5, 2020. január,
https://www.thelancet.com/journals/lanpub/article/PIIS2468-
2667(19)30226-9/fulltext, utolsó letöltés 2022. április 10.
27
Richard Wilkinson: The Impact of Inequality – How to Make
Sick Societies Healthier. New Press, New York 2005, 58.
28
Robert Sapolsky: The Health-Wealth Gap. Scientific American,
2018. november,
https://www.scientificamerican.com/index.cfm/_api/render/file/?
method=inline&fileID=123ECD96-EF81-46F6-
983D2AE9A45FA354, utolsó letöltés 2022. április 10.

23. A hétköznapok lökhárítói – Miért rosszabb a

nőknek?
1
Haider J. Warraich: Why Men and Women Feel Pain Differently.
The Washington Post, 2021. május 15.
2
Female Smokers Are Twice as Likely as Male Smokers to
Develop Lung Cancer. ScienceDaily, 2003. december 2.,
https://www.sciencedaily.com/releases/2003/12/031202070515.
htm, utolsó letöltés 2022. április 12.
3
Margaret Altemus et al.: Sex Differences in Anxiety and
Depression Clinical Perspectives. Frontiers in Neuroendocrinology
35, no. 3, 2014. augusztus, 320–330.
4
Franck Mauvais-Jarvis et al.: Sex and Gender – Modifiers of
Health, Disease, and Medicine. The Lancet 396, 2020. augusztus
22.
5
Aki az Egyesült Államokban él, fekete vagy dél-amerikai
származású és nő, annak nagyobb esélye van autoimmun
betegségekre, mint ha csak az egyik hatás érvényesülne. A New
Yorkban előforduló szisztémás lupusz (SLE) esetekkel kapcsolatos
1964-es felmérés eredménye szerint, amelyet az American
Journal of Public Healthben tettek közzé, a betegség és halálozás
aránya a feketék között volt a legmagasabb, utánuk a Puerto
Ricó-iak, majd a fehérek következtek. (Morris Siegel:
Epidemiology of Systemic Lupus Erythematosus: Time Trend and
Racial Differences. American Journal of Public Health 54, no. 1,
1964. január, 33–43.) A faji különbségek ötven évvel később is
léteznek. „Az SLE általában gyakrabban és súlyosabb formában,
magasabb aktivitási fokkal és nagyobb családi halmozódással
jelentkezik a nem fehér bőrű populációban (dél-amerikai, afrikai
és ázsiai eredetűeknél), mint a fehérek között.” (L. A. Gonzalez et
al.: Ethnicity in Systemic Lupus Erythematosus [SLE] – Its
Influence on Susceptibility and Outcomes. Lupus 22, no. 12,
2013. október, 1214–1224.) Az őslakos nők egész Észak-
Amerikában nagyobb eséllyel betegednek meg – Kanadában
például a reumatoid artritisz háromszor annyi őslakost érint, mint
az országos átlag (Stephen Hunt: Arthritis Affects Indigenous
People at a Rate Three Times Higher Than Average. CBC News,
2018. november 5.,
https://www.cbc.ca/news/canada/calgary/indigenous-rates-
arthritis-higher-than-average-1.4892319, utolsó letöltés 2022.
április 12.) Természetesen a nők is a lista élén állnak: az őslakos
nők között a reumatoid artritisz nem háromszor, hanem hatszor
olyan gyakori, mint a férfiaknál. (Rheumatoid Arthritis and the
Aboriginal Population – What the Research Shows. JointHealth
Insight, 2006. szeptember, https://jointhealth.org/programs-
jhmonthly-view.cfm?id=19&locale=en-CA, utolsó letöltés 2022.
április 12.)
6
A WHO 2021-es felmérése szerint világszerte négyből egy lányt
vagy nőt bántalmazott már a partnere. Ha a nem partneri
erőszakot is beszámítjuk, akkor a WHO becslése szerint „a világ
tizenöt éves vagy idősebb nőinek harmada – 736 és 852 millió
közötti ember – lesz élete során szexuális vagy fizikai erőszak
áldozata”. A cikk szerint, ha az abúzus más formáit, például az
online erőszakot és szexuális zaklatást is beszámítanánk, akkor
sokkal rosszabb lenne az arány. Liz Ford: Quarter of Women and
Girls Have Been Abused by a Partner, Says WHO. The Guardian,
2021. március 9.
7
Melanie A. Hom et al.: Woman Firefighters and Workplace
Harassment – Associated Suicidality and Mental Health Sequelae.
Journal of Nervous and Mental Disease 205, 2017, 910–917.
8
Catherine E. Harnois – João L. Bastos: Discrimination,
Harassment, and Gendered Health Inequalities – Do Perceptions
of Workplace Mistreatment Contribute to the Gender Gap in Self-
reported Health? Journal of Health and Social Behavior 59, no. 2,
2018, 283–299.
9
Julie Holland: Moody Bitches. Penguin Press, New York, 2015,
30.
10
Elaine D. Eaker et al.: Marital Status, Marital Strain, and Risk
of Coronary Heart Disease or Total Mortality – The Framingham
Offspring Study. Psychosomatic Medicine 69, 2007, 509–513.
11
Suzanne G. Haynes et al.: Women, Work and Coronary Heart
Disease – Prospective Findings from the Framingham Heart
Study. American Journal of Public Health 70, 1980, 133–141.
12
Gillian Friedman: Jobless, Selling Nudes Online, and Still
Struggling. The New York Times, 2021. január 12.,
https://www.nytimes.com/2021/01/13/business/onlyfans-
pandemic-users.html, utolsó letöltés 2022. április 12.
13
Gail Dines: Pornland – How Porn Has Hijacked Our Sexuality.
Beacon Press, Boston, 2010, XI.
14
Emer O’Hanlon: Porn Lies Behind Cuts and Bruises of Rough
Sex Fad. Irish Independent, 2020. augusztus 2.,
https://www.independent.ie/opinion/comment/porn-lies-behind-
cuts-and-bruises-of-roughsex-fad-39416367.html, utolsó letöltés
2020. április 12.
15
Mary Wollstonecraft: A Vindication of the Rights of Woman.
Vintage Classics, London, 2014, 65.
16
Andrea Dworkin: Intercourse. Basic Books, New York, 1987,
2007, 112.
17
Janice K. Kiecolt-Glaser et al.: Spousal Caregivers of Dementia
Victims – Longitudinal Changes in Immunity and Health.
Psychosomatic Medicine 53, 1991, 345–362.
18
Rachel M. Radin et al.: Maternal Caregivers Have Confluence
of Altered Cortisol, High Reward-Driven Eating, and Worse
Metabolic Health. PLoS ONE 14, no. 5, 2019. május 10.,
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/31075126/, utolsó letöltés
2022. április 12.
19
Jessica Grose: Mothers Are the „Shock Absorbers” of Our
Society. The New York Times, 2020. október 14.,
https://www.nytimes.com/2020/10/14/parenting/working-moms-
job-loss-coronavirus.html, utolsó letöltés 2022. április 12.
20
Caroline Criado Perez: Láthatatlan nők – Így vesszük semmibe
a népesség felét az adatokra épülő világban. Ford.: Kránitz
Dorottya, Gabo, Budapest, 2019.
21
Kate Manne: Down Girl – The Logic of Misogyny. Oxford
University Press, New York, 2018, 130.

24. Ami nekik fáj, nekünk is fáj – Politika és trauma

1
Anthony Brooks – Grace Tatter: Surviving Family Politics at
Thanksgiving. On Point, WBUR, 2019. november 27.,
https://www.wbur.org/onpoint/2019/11/27/family-politics-
thanksgiving, utolsó letöltés 2022. április 13.
2
Kevin B. Smith et al.: Friends, Relatives, Sanity, and Health:
the Costs of Politics. PLoS One 14, no. 9,
https://journals.plos.org/plosone/article?
id=10.1371/journal.pone.0221870, utolsó letöltés 2022. április
13.
3
Elissa Epel: Stressed Out by Politics? It Could Be Making Your
Body Age Faster, Too. Quartz, 2017. március 16.,
https://qz.com/931355/telomeres-and-cell-aging-nobel-prize-for-
medicine-winner-elizabeth-blackburn-and-elissa-epel-explain-
how-trump-is-aging-our-cells/, utolsó letöltés 2022. április 13.
4
Steven Stosny: He Once Called It „Election Stress Disorder”.
Now the Therapist Says We’re Suffering from This. The
Washington Post, 2017. február 6.,
https://www.washingtonpost.com/news/inspired-
life/wp/2017/02/06/suffering-from-headline-stress-disorder-
since-trumps-win-youre-definitely-not-alone/?noredirect=on,
utolsó letöltés 2022. április 13.
5
Alice Miller: For Your Own Good – Hidden Cruelty in Childhood
and the Roots of Violence. Farrar, Straus and Giroux, New York,
1983; újranyomva Noonday Press, New York, 1990, 65.
6
Sue Gerhardt: The Selfish Society. Simon and Schuster, New
York, 2011, 46.
7
Jim Coyle: For Stephen Harper, A Stable Upbringing and an
Unpredictable Path to Power. Toronto Star, 2015. október 8.,
https://www.thestar.com/news/insight/2015/10/04/for-stephen-
harper-a-stable-upbringing-and-an-unpredictable-path-to-
power.html, utolsó letöltés 2022. április 13.
8
An Emotional Justin Trudeau Cries Discussing the Death of
Gord Downie. Global News, Youtube,
https://www.youtube.com/watch?v=YMCaDvah6N0, utolsó
letöltés 2022. április 13.
9
Jonathan Kay: The Justin Trudeau I Can’t Forget. The Walrus,
2015. szeptember 29.
10
Claudia Wallis: Of Psychopaths and Presidential Candidates.
Scientific American Mind, guest blog, 2016. augusztus 12.,
https://blogs.scientificamerican.com/mind-guest-blog/of-
psychopaths-and-presidential-candidates/, utolsó letöltés 2022.
április 13.
11
Jane Mayer: Trump’s Boswell Speaks. New Yorker, 2016. július
26.
12
Amy Chozick: Clinton Father’s Brusque Style, Mostly Unspoken
but Powerful. The New York Times, 2015. július 20.
13
Megan Twohey: Her Husband Accused of Affirs, a Defiant
Clinton Fought Back. The New York Times, 2016. október 3.
14
David Brooks: The Avalanche of Distrust. The New York
Times, 2016. szeptember 13.
15
George Lakoff: The Political Mind. Penguin Books, London,
2008, 76.
16
Randy Rainbow (@randyrainbow): G’night, mom and dad. See
you in the morning. Twitter, 2020. augusztus 11., 22:17,
https://twitter.com/randyrainbow/status/1293386210388381696,
utolsó letöltés 2022. április 13.
17
Lásd például: Stephen Kicks Off a Late Show’s Obama-Rama
Extravagama with a Special Obamalogue. The Late Show with
Stephen Colbert, CBS, Youtube-videó,
https://www.youtube.com/watch?v=RmtCV-U8wwo, utolsó
letöltés 2022. április 13.

25. Az elme vezet – A gyógyulás lehetősége

1
Aiszkhülosz et al.: Görög drámák. Ford.: Devecseri Gábor et
al., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975.
2
Edith Eva Eger: A döntés. Ford.: Farkas Nóra, Open Books,
Budapest, 2022.

26. Négy H és ötféle együttérzés – A gyógyulás

néhány alapelve
1
Kelly Turner: Radical Remission – Surviving Cancer Against All
Odds. HarperOne, New York, 2014, 45.
2
Henning Krampe et al.: The Influence of Personality Factors on
Disease Progression and Health-Related Quality of Life in People
with ALS. Amyotrophic Lateral Sclerosis 9, 2008, 99–107.
3
Henriët van Middendorp et al.: Effects of Anger and Anger
Regulation Styles on Pain in Daily Life of Women with
Fibromyalgia – A Diary Study. European Journal of Pain 14, 2010,
176–182.
4
Helen Knott: In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience.
University of Regina Press, Regina, 2019, 240.
5
Thomas Merton: Hétlépcsős hegy – Egy világjáró megtalálta az
utat hazafelé. Ford.: Lukács László, Szt. István Társulat,
Budapest, 2004.

27. Egy félelmetes ajándék – Tanárunk, a betegség

1
Nancy A. Shadick et al.: A Randomized Controlled Trial of an
Internal Family Systems-Based Psychotherapeutic Intervention
on Outcomes in Rheumatoid Arthritis – A Proof-of-Concept Study.
Journal of Rheumatology 40, 2013, 11.
2
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály. Ford.: Szabó Mária,
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015.

28. Mielőtt nemet mond a test – Az én felé vezető

út első lépései
1
Richard C. Schwartz: Introduction to the Internal Family
Systems Model. Trailheads Publications, Whitby, 2001, 54.
2
A. H. Almaas: The Freedom to Be. Shambhala, Boulder, 1989,
12.
3
Idézi Thich Nhat Hanh: The Heart of the Buddha’s Teaching.
Broadway Books, New York, 1998, 45.
4
Selye János: Életünk és a stress. Ford.: Both Miklós, Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1973.
29. Ha látom, nem hiszem – Szabadulás a korlátozó
meggyőződésektől
1
Bruce H. Lipton – Steve Bhaerman: Spontaneous Evolution –
Our Positive Future (And a Way to Get There from Here). Hay
House, Carlsbad, 2009, 38–39.
2
Jeffey M. Schwartz – Sharon Begley: The Mind and the Brain –
Neuroplasticity and the Power of Mental Force. ReganBooks, Los
Angeles, 2002.

30. Ellenségből barát – Munka a gyógyulás

akadályaival
1
Richard Schwartz: Introduction to the Internal Family Systems
Model. Trailheads Publications, Oak Park, 2001, 67–68.
2
Edith Eva Eger: Az ajándék. Ford.: Mesterházi Mónika és Bíró
Júlia, Open Books, Budapest, 2021.

31. Jézus a tipiben – Pszichedelikum és gyógyulás

1
Az ayahuascáról például: José Carlo Bouso et al.: Ayahuasca,
Technical Report 2021. International Center for Ethnobotanical
Education, Research and Service, 2021. december,
https://www.iceers.org/ayahuasca-technical-report/, utolsó
letöltés 2022. április 21.
2
Michelle S. Thiessen et al.: Psychedelic Use and Intimate
Partner Violence – The Role of Emotion Regulation. Journal of
Psychopharmacology, 2018,
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/29807492/, utolsó letöltés
2022. április 21.
3
S. C. Gwynne: Empire of the Summer Moon – Quanah Parker
and the Rise and Fall of the Comanches. Scribner, New York,
2010, 314.
32. A hiteles élet – A közös szellem érintése
1
A. H. Almaas: Elements of the Real in Man. Shambala Books,
Boulder, 1987, 26.
2
Lewis Mehl-Madrona: Coyote Medicine – Lessons from Native
American Healing. Simon and Schuster, New York, 1997, 16–17.
3
Wilhelm Reich: The Murder of Christ – The Emotional Plague of
Mankind. Farrar, Straus and Giroux, New York, 1953, 174–175.
4
Például: Quinn A. Conklin et al.: Meditation, Stress Processes,
and Telomere Biology. Current Opinion in Psychology 28, 2019,
92–101; D. Bergen-Cico et al.: Reductions in Cortisol Associated
with Primary Care Brief Mindfulness Programs with Veterans with
PTSD. Med Care 52, no. 12, mell. 5, 2014. december, 25–31; A.
M. Gallegos et al.: Mindfulness-Based Stress Reduction to
Enhance Psychological Functioning and Improve Inflammator
Biomarkers in Trauma-Exposed Women – A Pilot Study.
Psychological Trauma, 2015. április 27.
5
Francesco Pagnini et al.: Mindfulness, Physical Impairment and
Psychological Well-Being in People with Amyotrophic Lateral
Sclerosis. Psychology and Health, 2015,
https://doi.org/10.1080/08870446.2014.982652, utolsó letöltés
2022. április 22.
6
Rony Berger et al.: Reducing Israeli-Jewish Pupils’ Outgroup
Prejudice with a Mindfulness and Compassion-Based Social
Emotional Program. Mindfulness,
https://doi.org/10.1007/s12671-018-0919-y, utolsó letöltés 2022.
április 22.

33. Egy mítosz trónfosztása – Az értelmes

társadalom lehetősége
1
Akik meglepőnek találják ezt a kijelentést, azoknak figyelmébe
ajánlom a következő izraeli történészek munkáit: Ilan Pappe,
Simha Flapan, Benny Morris, Tom Segev és Avi Shlaim, valamint
az olyan amerikai zsidó tudósok írásait, mint Norman Finkelstein.
Például Pappe alapvető könyvét: The Ethnic Cleansing of
Palestine. Oneworld, London, 2006. A rettenthetetlen Gideon
Levy riportjai is hasznosak lehetnek, amelyek az izraeli
Haaretzben jelentek meg. Vagy a palesztin nézőpont
megismeréséhez jól jöhet egy személyes élettörténetként és
történelmi összefoglalóként is megvilágító erejű írás: Rashid
Khalidi: One Hundred Years’ War on Palestine – A History of
Settler Colonialism and Resistance, 1917–2017. Picador, New
York 2020.
2
James Baldwin: As Much Truth as One Can Bear. The New York
Times Book Review, 1962. január 14.
3
Uo.
4
A Joan Didiontól származó idézet az író haláláról szóló cikkből
származik: Sian Cain – Edward Helmore: Joan Didion, American
journalist and author, dies at 87. The Guardian, 2021. december
23.
5
Bessel van der Kolk: The Body Keeps the Score – Brain, Mind,
and Body in the Healing of Trauma. Penguin, New York, 2014,
349.
6
Például az a tanulmány, amely éppen e fejezet írása közben
került az íróasztalomra: Nina T. Rogers – Christine Power –
Snehal M. Pinto Pereira: Child Maltreatment, Early Life
Socioeconomic Disadvantage and All-Cause Mortality – Findings
from a Prospective British Cohort. BMJ Open 11, 2021, e050914,
https://doi.org/10.1136/bmjopen-2021-050914, utolsó letöltés
2022. április 23.
7
Jesse Thistle: From the Ashes. Simon & Schuster Canada,
Toronto, 2019, 260.
8
Maggie Kline: Brain-Changing Strategies to Trauma-Proof Our
Schools. North Atlantic Books, Berkeley, 2020, 2.
9
Alison Rourke: Greta Thunberg Responds to Asperger’s Critics
– „It’s a Superpower”. The Guardian, 2019. szeptember 2.
10
Caroline Hickman et al.: Young People’s Voices on Climate
Anxiety, Government Betrayal and Moral Injury – A Global
Phenomenon. Közlés előtt: The Lancet, 2021. szeptember,
https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=3918955,
utolsó letöltés 2022. április 23.
11
Damian Carrington: „Blah, Blah, Blah” – Greta Thunberg
Lambasts Leaders over Climate Crisis. The Guardian, 2021.
szeptember 28.
12
Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben – Tudósítás a
gonosz banalitásáról. Ford.: Mesés Péter, Osiris Kiadó, Budapest,
2000.
13
A The New York Times 2021. április 11-i vezércikke szerint az
1990-es években az Egyesült Államok szankciói miatt ötszázezer
iraki gyerek halt meg. Az interjú, amelyben Albright az idézett
kijelentését tette, a CBS 60 Minutes című műsorában hangzott el
1996. május 12-én. Albright később ezt írta: „Csapdába
kerültem, és mondtam valamit, amit nem úgy gondoltam,
sajnálom, ha cinikusnak és kegyetlennek tűntem.” Azonkívül,
hogy sajnálja, minek tűnt, sem ő, sem a szankciókért felelős más
amerikai tisztségviselők nem kértek bocsánatot a gyerekek halála
miatt.
14
Abraham Maslow: Resistance to Acculturation. Journal of
Social Issues, 1951. ősz: 26–29.
{1}
Szalay Virág fordítása.

{2}
Habár a mítosz szót többnyire mai „fikció” vagy „hazugság” értelmében használom,
a könyv későbbi részében elismeréssel írok a szó ősi értelmében vett eredeti mitikus
gondolkodás gyógyító erejéről.

{3}
Mark Epstein pszichiáter, buddhista meditációoktató és író.

{4}
Lásd a 6. fejezet első bekezdését és a lábjegyzetet.

{5}
Hozzám hasonlóan ő is az 50-es években disszidált Vancouverbe, már régóta
Londonban él.

{6}
4. fejezet.

{7}
Devecseri Gábor fordítása.

{8}
Obi-Wan Kenobi Luke Skywalkernek az 1983-as A jedi visszatérben. Schéry András
fordítása.

{9}
Körülbelül egy évvel a beszélgetésünk után szomorúan értesültem a haláláról.

{10}
A kifejezést 1982-ben a németországi Heidelbergi Egyetem kutatói alkották.

{11}
A központi idegsejtek pusztulása következtében az akaratlagos izmok
elsorvadásával járó és szinte kivétel nélkül halálos kimenetelű betegséget az Egyesült
Államokban Lou Gehrig-betegségnek, másutt motoros neuronbetegségnek hívják.

{12}
Régóta a Rockefeller Egyetemen működő Harold and Margaret Milliken
neuroendokrinológiai kreatív inkubátor vezetője.

{13}
Gáspár Endre fordítása.

{14}
Sőtér István fordítása.
{15}
A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) orvoskarának professzora és a
Mindsight Intézet igazgatója.

{16}
„Edgy and dull and cut a six inch valley / Through the middle of my skull” – I’m
on Fire (1984, harmadik versszak).

{17}
„You shake my nerves and you rattle my brain” – énekli Great Balls of Fire című
klasszikus rock and rolljában.

{18}
A San Franciscó-i Kaliforniai Egyetem Biokémiai és Biofizika Tanszékének
professor emeritája.

{19}
Létezik néhány olyan betegség, amelyet valóban kizárólag a gének váltanak ki,
ilyen például a Huntington-kór és (a családomban is öröklődő) izomdisztrófia. Akinek
van ilyen génje, az szinte százszázalékos valószínűséggel meg is betegszik. De az ilyen
betegségek nagyon ritkák. Az emlőráknak is van például génje, de az e betegségtől
szenvedő nők csupán hét százalékában található meg. Akinek pedig van ilyen génje, az
sem lesz biztosan emlőrákos, bár semmi kétség, a kockázat az ő esetében jóval
magasabb.

{20}
A sejtmembránba beágyazott receptormolekulák kémiai jelátvivőket (például
opiátokat és hormonokat) fogadnak, és kötődnek hozzájuk. A jelátvivő anyagokkal
kezdődő kölcsönhatás arra készteti a sejtmag DNS-ét, hogy olyan fehérjéket termeljen,
amelyek fontos életfolyamatokat aktiválnak. A környezet ilyen mechanizmusok
segítségével tájékoztatja a sejtet, hogy mikor mit kell csinálnia.

{21}
Egy gén válaszát – hogy milyen hírvivő fehérjét termel, ha egyáltalán termel
valamit – génkifejeződésnek (génexpressziónak) hívják. Azok a környezeti hatások
alakítják ki, amelyek a sejtmembránon elhelyezkedő receptorok és összetett, sejten
belüli, tanult mechanizmusok segítségével elérik a DNS-t.

{22}
A hipotalamusz–agyalapi mirigy–mellékvese-tengelyről a 2. fejezetben
részletesebben is írok.

{23}
A „szubjektív stressz” – félelem, veszteségérzet, érzelmi fájdalom stb. – legalább
ugyanilyen fiziológiai hatást vált ki.
{24}
Ez a koreai utóneve fonetikusan átírva. Az Egyesült Államokban nőtt fel, ahol
élete nagy részében Mandynek szólították. A teljes neve már Miok Icaro – ennek
okairól akkor beszélek majd, amikor a 31. fejezetben visszatérek ehhez a különleges
történethez.

{25}
Például a C-reaktív protein (CRP).

{26}
Lásd a 27. fejezetet.

{27}
Az SSRI a selective serotonin uptake inhibitor (magyarul szelektív
szerotoninvisszavétel-gátló) rövidítése: ez azt jelenti, hogy a gyógyszer gátolja az
idegsejtek közötti neurotranszmitter (ingerületátvivő anyag), a szerotonin visszavételét
az idegsejtekbe.

{28}
Az autoimmun betegek közti meghökkentő nemi és faji aránytalanságokról a 22.
és 23. fejezetben írok bővebben.

{29}
Léteznek kívülről érkező hatások, mint például a koronavírus, és ilyenkor
természetesen egészen más problémával szembesülünk. De a belső tényezők és a
szociális kondicionálás még ebben az esetben is meghatározhatja az egyes emberek
sebezhetőségét.

{30}
Beszélgetésünk óta az író-aktivista V-ként hivatkozik magára, hogy
megszabaduljon azoktól a nevektől – kereszt-és családi névtől –, amelyeket nemi
erőszaktevő apja adott neki, ugyanis nem akarja, hogy az határozza meg, amit a
férfitól kapott. Így e szövegben is saját önmegerősítő megnevezését használjuk.

{31}
Ne feledkezzünk meg a poszttraumás stressz és a petefészekrák kockázata közötti
összefüggésről sem (1. fejezet).

{32}
A UCLA orvoskarán a gyógyszerészet, a pszichiátria és a biobehaviorizmus
professzora.

{33}
Déry Tibor fordítása.

{34}
Both Miklós fordítása.
{35}
Akkor a Marylandi Egyetem Orvosi Fakultása Magatartás-tudományi
Programjának igazgatója.

{36}
Temoshok valójában nem egy teljes személyiséget, hanem bizonyos
jellemvonásokat írt le – az elgondolás félreértelmezése később még szóba kerül.

{37}
A Globe and Mailt Kanada nemzeti napilapjának tekintik; egy időben én vezettem
az orvosi rovatot, és rendszeresen véleménycikkeket is írtam nekik.

{38}
Az újságban az eredeti nevek szerepeltek, az említettek magánéletének védelme
érdekében itt megváltoztattam őket. Az idézet minden más szempontból szó szerinti.

{39}
2021 februárja.

{40}
Stanley Greenspan (1941–2010) az Egyesült Államok Országos Mentálhigiénés
Intézete Klinikai Gyermekfejlesztési Programjának egykori igazgatója.

{41}
Valamint író: legutóbbi könyve a Behave – Biology of Humans at Our Best and
Worst (Viselkedj – Az ember legjobb és legrosszabb megvalósulásának biológiája).

{42}
Hominida: a főemlősök egyik családja, amelynek az ember mellett a nagy
emberszabású majmok, a csimpánz, a gorilla és az orangután is a tagja. Hominina: az
ember és elődei.

{43}
Személyes közlés alapján. Dr. Khazanov San Franciscóban él, neuropszichológus.

{44}
A homeosztázis az a folyamat, amelynek segítségével a test fenntartja a
stabilitását. Az alrendszerek megfelelő működéséhez, például a hőmérséklet, a pH-
szint és még sok minden más szabályozásához folyamatosan szükség van rá.

{45}
A 17. és 18. fejezetben érveket is felsorakoztatok az „úgynevezett” szó használata
mellett.

{46}
A világszerte nagyra becsült dr. Panksepp hét fontos, az alapvető érzelmi
mintákért felelős agyi rendszert különböztetett meg. Csupa nagybetűvel írta őket: a
gondoskodás és a pánik/gyász mellett a félelem, a harag, a keresés, a vágyakozás és a
játék tartozik közéjük.

{47}
Dr. Neufeld megfogalmazása történetesen mindenben egyezik a kis vadászó-
gyűjtögető csoportok szülői gyakorlatának azon alapelemeivel, amelyeket dr. Darcia
Narvaez is leírt. Lásd a 12. fejezetben.

{48}
Lásd a 7. fejezetet.

{49}
Határ Győző fordítása.

{50}
Személyes közlés a híres francia szülészorvostól, a Születés és evolúció című
könyv szerzőjétől.

{51}
Ahogy más esetben is gyakran előfordul, az „úttörő” szó kicsit abszurdnak
hangzik ebben az esetben. Dr. Odent körülbelül ugyanúgy nem kitalálta ezeket az
eljárásokat, ahogy Európa sem fedezte fel Amerikát. A munka, amit végzett, igen
fontos: pártolta és népszerűsítette a széles tömegek előtt az ősi megoldásokat.

{52}
Ráadásul az Egyesült Államok jogszokásai szerint könnyen indulnak perek, ezektől
minden orvos fél, és a biztosítási tételek is igen magasak.

{53}
A buzgó nővérke és én évekkel később jó barátok és kollégák lettünk a Brit
Columbia-i Női Kórház Vajúdó és Szülőrészlegén.

{54}
Viccelek… vagy mégsem? A jutalmazó vegyületek gyerekkori hiánya és a későbbi
addikció, legyen szó kábítószerről vagy kényszeres viselkedésről, korábbi könyvem, A
sóvárgás démona – Ismerd meg a függőségeidet központi témája. A 15. és a 16.
fejezetben még visszatérünk rá.

{55}
Amikor a körülmetélést említette, összerándultam – én magam is gyakran
elvégeztem ezt a kis beavatkozást, noha Észak-Amerikában nincs egészségügyi
hozadéka, és mára egyértelművé vált, hogy komoly fájdalmat okoz a babának,
különösen, ha azzal az orvosi módszerrel hajtják végre, ahogy én tanultam.
{56}
Az egyértelműség kedvéért: Feldman-Winter még a Covid–19 előtt emlegette az
oltáselleneseket.

{57}
Például azok a patkányok, amelyeket a természetesnél csupán egy héttel
hamarabb választanak el az anyjuktól, jóval nagyobb valószínűséggel szoknak rá
felnőttkorukban az alkoholra.

{58}
Elnöksége vége felé tartott, híressé vált beszédében Ike a hadiipari komplexumtól
óvott.

{59}
A Dél-afrikai Köztársaság elnökének beszéde a Nelson Mandela
Gyermekalapítvány ebédjén Pretoriában, 1995. május 8-án.

{60}
A kortárs orientáció jelenségét bőségesen dokumentálja Gordon Neufeld könyve,
amelynek szerzőtársa voltam: A család ereje – Ragaszkodj a gyermekeidhez!

{61}
Feltételezve természetesen, hogy a szóban forgó felnőttek maguk érzelmileg
stabilak, támogatók, és képesek biztonságot teremteni. Abuzált gyerekek számára a
kortárs csoport néha, tökéletlenségétől függetlenül, a mentőöv lehet.

{62}
A pszichoaktív MDMA (ecstasy) szleng megnevezése.

{63}
Leyrer Ginda fordítása.

{64}
Az adatok az Egyesült Államokból származnak, de az amerikai kultúra
járványszerű nemzetközi terjedésével a hatás globális.

{65}
A Netflix 2020-as dokumentumfilmje, a Társadalmi dilemma hasonló
tapasztalatokról számol be a Szilícium-völgyből.

{66}
Totth Benedek fordítása.

{67}
Az HBO nagy sikerű sorozata, amelynek Dunham író-rendezője és főszereplője is.

{68}
Efraim Israel fordítása.
{69}
Az Amerikai Addiktológiai Szövetség definíciója szerint az addikció „kezelhető,
krónikus betegség, amely a neurális hálózatok komplex kapcsolataival, a genetikai
állapottal, a környezeti hatásokkal és az egyéni élethelyzetekkel van összefüggésben. A
szenvedélybetegek szerhasználók, vagy olyan tevékenységekhez ragaszkodnak,
amelyek kényszeressé válnak, és nemritkán a káros következmények ellenére is
kitartanak mellettük.” (2019)

{70}
Az Amerikai Addiktológiai Szövetség és az Egyesült Államok tiszti főorvosának
anyaghasználattal kapcsolatos 2016-os jelentése szerint a „betegség” legalább ötven
százalékig genetikai tényezőkre vezethető vissza. E fejezet későbbi részében még
visszatérek e nézet hiányosságaira.

{71}
Az Amerikai Addiktológiai Szövetség betegségalapú definíciója, amelyet fentebb
idéztem, szintén utal az életeseményekre, bár nem nevezi meg és nem vizsgálja őket
részletesen: ennél tovább kell mennünk, és konkrétabbnak kell lennünk.

{72}
A métiszek az őslakosok és az európai bevándorlók kevert fajú leszármazottai,
elsősorban Kanada nyugati területén.

{73}
Jane’s Addiction, Red Hot Chili Peppers.

{74}
A Klonopin a klonazepám márkaneve, benzodiazepin-származék, a Valium
(diazepám) és az Ativan (lorazepám) rokona. (A klonazepám a Rivotril hatóanyaga is –
A ford.)

{75}
A sokat publikáló újságíró és író The New York Timesban megjelent cikkéből. A
szerző maga is kigyógyult függő. (Can You Get Over an Addiction? The New York
Times, 2016. június 25.)

{76}
Ennek a kérdezősködésnek természetesen ki kell terjednie az addikció eredetének
feltárására is: bárki, akiben felfedezhetők az e könyvben emlegetett kora gyerekkori
sérülések, legyenek enyhék vagy súlyosak, lelkiek vagy testiek, profitálhat abból, ha
megvizsgálja a saját megpróbáltatásainak történetét.

{77}
A Tennesseeben gyártott három whiskey-márka: George Dickel, Jack Daniel’s és
Jim Beam.
{78}
Amit dr. Jaak Panksepp az agy keresésapparátusaként azonosított.

{79}
A Harvard Egyetem tudománytörténésze, a Mind Fixers – Psychiatry’s Troubled
Search for the Biology of Mental Illness (Az agy helyreállítói – A pszichiátria zavaros
nyomozása az elmebetegségek biológiája után) szerzője. A CBC rádióinterjúja 2019
októberében hangzott el.

{80}
A Netflix Cracked Up című, nagy sikerű dokumentumfilmje, amelyet Michelle
Esrick rendezett, katalógusba szedi az összes szörnyű megpróbáltatást, amelyen
Hammond gyerekkorában keresztülment. A filmben dr. Kotbi is megszólal.

{81}
Tulajdonságokat úgy is tovább lehet adni a következő generáció tagjainak, hogy a
géneknek semmi közük hozzá; az egypetéjű ikrek esetében sem választhatók el a
genetikus és a környezeti hatások, hiszen az egypetéjű testvérek ugyanabban a
méhben töltötték első kilenc hónapjukat, és többségük ugyanabban a családban nő fel.
Ha két különböző családhoz kerülnek, akkor is osztoztak az anyjuk méhén, és közös
bennük a trauma, amelyet akkor szenvedtek el, amikor elszakították őket egymástól.
Nem fárasztom tovább az olvasót az örökbefogadások kutatásának további kritikájával,
hiszen ezt a témát már alaposan körüljártam két korábbi könyvemben, amely az
ADHD-ról és az addikcióról szólt. Lásd különösen A sóvárgás démona 1. függelékét:
Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos félrevezető tanulmányok. Röviden
összefoglalva: az ikrekkel és az örökbefogadással kapcsolatos vizsgálódások jelentős
figyelmet kaptak, de szinte semmit nem sikerült bebizonyítaniuk. Az ikerkutatás
eredményeinek bővebb cáfolatát lásd Jay Joseph pszichológus The Trouble with Twin
Studies (Mi baj az ikerkutatásokkal) című munkájában.

{82}
Jelenleg Texasban, a Houstoni Gyermektrauma Akadémia vezető kutatója, a
chicagói Feinberg Orvosegyetem Pszichiátriai és Viselkedéstudományi Karának
docense, nemrégiben Oprah Winfrey-vel együtt írt egy Mi történt veled? című, nagy
sikerű könyvet.

{83}
Az összes címe: PhD, a Kanadai Egészségtudományi Akadémia kutatója, okleveles
genetikai tanácsadó, a Brit Columbia-i Egyetem Pszichiátriai és Orvosi Genetikai
Tanszékének professzora és kutatási ösztöndíjasa, a Brit Columbia-i Pszichiátriai
Egészség-és Anyaghasználati Szolgáltatások Kutatóintézet igazgatója.
{84}
De ne feledjük, hogy az evolúciónak hála, az agyunkba beépített harag-és
fájdalomrendszerrel születünk.

{85}
Dezsényi Katalin fordítása.

{86}
Egy tudományos kiegészítés Williams történetéhez: a legújabb kutatások a
Parkinson-kór – a Lewy-testes demencia közeli rokona – kezdetét a krónikus
depresszióval és stresszel is összekötik. Lásd e fejezet 7. végjegyzetét.

{87}
Lásd az előző fejezetet.

{88}
ADD-ként is ismert, mert így jelzik, hogy a hiperaktivitás nem mindig része az
állapotnak. Sokszor megzavarja az embert, hogy a gyakorlatban tulajdonképpen
felcserélhetőnek tartják a két rövidítést.

{89}
Habár az ADHD gyógyszeres kezelésére nem mondok kategorikus nemet,
hibásnak tartom a gyógyszerek automatikus, átfogó, hosszú ideig tartó és szinte
kizárólagos alkalmazását. Erről a témáról bővebben a Szétszórt elmék – A
figyelemhiány-zavar új gyógymódja című könyvemben írtam.

{90}
Sz. Kulcsár István fordítása.

{91}
Greskovits Endre fordítása.

{92}
Lásd az 1. és 2. fejezetet.

{93}
Habár a neoliberalizmus kifejezést elsősorban a szociális programok
megfogyatkozásának, a nagy cégek növekvő erejének, megengedő ideológiájának és a
kormányokét meghaladó hatalmának kritikusai használják a késői kapitalizmusban, a
kifejezést eredetileg az 1930-as években alkották meg azok, akik inkább pártolták a
felsorolt jelenségeket. Mi kritika és elismerés nélkül használjuk ezt a szót: azt az
objektív realitást írjuk le vele, amelynek az egészségügyi hatásait vizsgáljuk.

{94}
Az egyértelműség kedvéért: a krónikusan megnövekedett és lecsökkent
kortizolszint is a test stresszapparátusának problémáit jelzi; az első a túlzott
aktivitásról, utóbbi a legyöngüléséről ad hírt.
{95}
Igen sok helyen tudósítottak erről a tanulmányról, többek között a The New York
Timesban, a New Yorkerben és másutt, a tudományos folyóiratokról már nem is
beszélve.

{96}
Egy skót barátom úgy kommentálta a cikket, hogy a Times ezzel az egykori
amerikai elnöknek hízelgett.

{97}
Alexander a magyar–amerikai közgazdásznak, Polányi Károlynak tulajdonítja a
szociális diszlokáció elméletét, amelyet a szerző 1944-es munkájában, A nagy
átalakulásban említett először. (A könyv magyar fordításában a „társadalmi
szétzilálódás” kifejezést használják. – A ford.)

{98}
Például kiváló fogadtatásban részesített 2020-as könyvükben, a Death of Despair
and the Future of Capitalismben (A kétségbeesés halálneme és a kapitalizmus jövője).

{99}
A cikk a koronavírus-járvány előtt született, az online verziója azonban ironikus
módon ezt a címet kapta: Így okozza halálunkat az elszigeteltség.

{100}
A Brit Columbia-i Egyetem professor emeritusa, a pszichopatológia világszerte
elismert szakértője.

{101}
Ezt az állapotot dokumentálja dr. Lustig The Hacking of the American Mind –
The Science Behind the Corporate Takeover of Our Bodies and Brains (Az amerikai
szellem meghekkelése – A tudás, amelynek segítségével nagyvállalatok megszerezték
a testünket és az agyunkat) című könyve.

{102}
A nagy kritikai sikert aratott tévésorozat a 20. század közepén virágzó
hirdetésipar közegében játszódik.

{103}
Más esetekben további addiktív anyagokat, például koffeint vetnek be: ilyen
például a dopaminfokozó ital, a Red Bull, amelyet ha őszintén reklámoznának, akkor
azt a figyelmeztetést is ráírnák a címkéjére, hogy „nem megújuló energiaital”.

{104}
A társadalmi karakterrel a 14. fejezetben bővebben is foglalkoztunk.
{105}
A mexikói Oaxaca állam kétségbeesett és valószínűleg hiábavaló kísérletet tett
az elhízás és a cukorbetegség visszaszorítására: megtiltotta, hogy gyorséttermi
ételeket és cukrozott üdítőitalokat árusítsanak gyerekeknek.

{106}
Azóta az egyezséget felülírta egy fellebbezés, és a kézirat lezárásának idején
folytatódik a hosszú bírósági eljárás. A Sackler családra a 33. fejezetben még
visszatérünk.

{107}
Lásd a 13. fejezetet.

{108}
Reisnernek van egy Madness (Őrület) című podcastja, amely izgalmas tudósítás
arról a helyről, „ahol a pszichológia és a kapitalizmus találkozik”.

{109}
Dr. Hertzmant korán, mindössze 59 éves korában érte a halál, előtte a Brit
Columbia-i Egyetem Közegészség-és Járványtani Tanszékének professzora, valamint a
közegészségügy és az emberi fejlődés kutatási ösztöndíjasa volt. Az egészségügy
társadalmi meghatározottságának kutatójaként végzett munkáját az egész világon
elismerték.

{110}
Vimalasara azt szeretné, hogy amikor angol nyelven személyes névmással
hivatkoznak rá, az ne legyen se hím-, se nőnemű, hanem az „ők” formát használják. A
fentebb idézett, pejoratív jelzők használatához ők járultak hozzá.

{111}
Kenneth V. Hardy PhD az Eikenberg Társadalmi Igazságosság Intézet elnöke és
a philadelphiai Drexel Egyetem Házassági és Családterápia Tanszékének professzora.

{112}
A női rabok között az arány ötvenszázalékos.

{113}
A gyakorlat valójában egészen a 80-as évekig tartott.

{114}
Miközben az ötmilliós Brit Columbiában 2020 júliusában negatív rekordot ért el a
túladagolásos halálok száma: százhetvenen haltak meg kábítószer miatt. Ha ezek a
szerencsétlenségek a kainai törzs veszteségeivel arányosan következtek volna be,
akkor egy hónap alatt négyezer halálesetről kellene beszámolnunk.
{115}
Tiszteletnek örvendő országos rendőri szervezet, megalakulása óta máig a
feladatai közé tartozik a földjeik, természeti forrásaik és a bentlakásos iskolák
korszakában a gyerekeik elvétele ellen tiltakozó őslakosok elnyomása.

{116}
Sir Michael Marmot a járványtan és a közegészségügy professzora a Londoni
University College-ben, 2015–16-ban ő volt az Orvosok Világszövetségének elnöke.

{117}
Dr. Hardy „megtámadott énnel” kapcsolatos elképzeléséről a 22. fejezetben
olvashatnak bővebben.

{118}
A 9. fejezetben már írtam róla, hogy Jaak Panksepp neurológus hét érzelmi
rendszert különböztetett meg az agyban: gondoskodás, pánik/gyász, félelem, játék,
vágyakozás, keresés és harag.

{119}
Jellemző módon, a Liz Crohn-betegségét kezelő orvosok közül senki sem
érdeklődött páciensének gyerekkori traumái, önmagához fűződő viszonya vagy aktuális
stresszhelyzetei után.

{120}
„Ahhoz is több év terápiára volt szükségem, hogy beismerjem, áldozat voltam –
mondja Morissette a nemrégiben bemutatott, Jagged (Érdes) című
dokumentumfilmben. – Mindig azt mondtam, hogy beleegyeztem abba, ami történt, de
aztán emlékeztettek rá, hogy »Hahó, tizenöt éves voltál! Tizenöt éves korában nem
egyezhet bele az ember semmibe.« Most már én is azt mondom, hogy ezek mind
pedofilok voltak. Jogi szempontból mindannyiszor nemi erőszak történt.”

{121}
A közelmúltban végzett kutatások szerint a 9/11 után kezdődő iraki és
afganisztáni háborúból hazatért veteránok közül több mint harmincezren követtek el
öngyilkosságot: négyszer annyian, mint ahányan a harcokban elestek.
https://coloradonewsline.com/2021/07/08/report-veteran-suicides-far-outstrip-combat-
deaths-in-post-9-11-wars/, utolsó letöltés 2022. április 12.

{122}
2021. szeptember 30. Kanada először ünnepelte meg az igazság és megbékélés
napját.

{123}
Szőllősy Klára fordítása.
{124}
Plotkin Coloradóban működő Animals Valley Intézete alapos pihenést,
tanfolyamokat, valamint „kutatásokat” kínál. Az intézetben magát a Természetet
használják mintának és az emberi teljesség tanítójának.

{125}
Rankin saját, betegségről és gyógyulásról szóló történetét lásd az 5. fejezetben.

{126}
Pór Judit fordítása.

{127}
Devecseri Gábor fordítása.

{128}
Rónay György fordítása.

{129}
A pericardium, a szívburok neurális hálózatának és annak az idegrendszerrel,
valamint az aggyal fenntartott kapcsolatának tanulmányozásával a neurokardiológia
foglalkozik.

{130}
Joseph Chilton Pearce: The Heart-Mind Matrix – How the Heart Can Teach the
Mind New Ways to Think (A szív–elme mátrix – Hogyan tanítja meg a szív az elmét
másképp gondolkodni).

{131}
Szabó Ede fordítása.

{132}
Lásd a 7. fejezetet.

{133}
A varázsbolt – Egy idegsebész lebilincselő története az agy rejtelmeiről és a szív
titkairól című nagy sikerű könyv szerzője.

{134}
A beszélgetés egy rövid részlete megtalálható a
https://www.youtube.com/watch?v=WiAXbZmA2dU oldalon.

{135}
Részlet az énekes-dalszerzővel készült interjúból, amely 2021. július 10-én a
The Guardianben jelent meg.

{136}
A Harvard orvoskarának pszichiátriaoktatója, a McLean SouthEast Felnőtt
Pszichiátriai Program orvosigazgatója.
{137}
Legalábbis szekuláris alapon.

{138}
Az ALS általában halálos kimenetelű, de a neurológiai szakirodalomban vagy egy
tucat, orvosok által dokumentált és szakmailag is elbírált esetleírás látott napvilágot
teljes vagy részleges gyógyulásról vagy a végzetes prognózist követő évtizedes életben
maradásról, még akkor is, ha a betegek sok évet töltöttek kerekesszékben és
légzéssegítő készülékkel. Stephen Hawking fizikus közismerten több mint ötven évvel
élte túl azt a két évet, amit az orvosai jósoltak neki.

{139}
A könyv kéziratát 2021 decemberében zártuk le, Will Pye ekkor tájékoztatott
róla, hogy az eredetileg 2011-ben felfedezett tumor ismételt megjelenése miatt
októberben újra műteni kellett, azóta rehabilitációját tölti, pihen. Az eredeti
diagnózisban megállapított betegség átlagos túlélési ideje öt-tíz év.

{140}
Lady Gaga: Born This Way (Ilyennek születtem), 2011.

{141}
Így tisztelgek Bessel van der Kolk traumával kapcsolatos kortárs klasszikusa, A
test mindent számontart című kötete előtt.

{142}
Csörögi István fordítása.

{143}
A könyv írása óta, magyar tanítványaim javaslatára, átneveztük együttérző
betekintésnek.

{144}
Az öngyűlölet könnyen alkalmazkodó forrásairól a 30. fejezetben írok bővebben.

{145}
A kényszeres bűntudatunkkal kialakítható barátságról a 30. fejezetben írok
bővebben.

{146}
Bogácsi Balázs fordítása.

{147}
Ez igazából Gauthier nemrég megjelent könyvének címéből is kiderül: Saved By
A Song – The Art and Healing Power of Songwriting (Megment egy dal – A dalszerzés
művészete és gyógyító ereje).

{148}
Dr. Kelemen László fordítása.
{149}
Dr. Kelemen László fordítása.

{150}
Dr. Kelemen László fordítása.

{151}
A pszilocibint varázsgomba néven ismerhetik. A 31. fejezetben bővebben is szó
esik a pszichedelikus módszerekről.

{152}
W. B. Yeats 1919-es verse, A második eljövetel. Ferencz Győző fordítása.

{153}
Knott könyvét, az In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience-t jó
néhányszor idéztem már e könyvben.

{154}
Egy gyakorlati példa Tim Ferriss podcaster őszinte részvételével: Dr. Máté Gábor
arról, hogy miképpen értelmezhetünk át egy nehéz pillanatot, és meríthetünk erőt
belőle. The Tim Ferriss Show, 2019. november 4. Youtube,
https://www.youtube.com/watch?v=__JLFw2FtEQ, utolsó letöltés 2022. április 20.

{155}
Észak-Amerika őslakosainak rudakra feszített állatbőrökből álló sátra. Eredetileg
lakota nyelvű szó.

{156}
Általában az utóbbiak azok a helyek, amelyek a pszichedelikumok veszélyeiről
szóló szenzációhajhász, de sajnos igaz hírekben szerepelnek. A harsogó címek
többnyire arról adnak hírt, hogy mi történik, amikor a nagy erejű gyógyszeres
hagyományokat magába szippantja a haszonelvűség – amely, mondanom sem kell,
nem speciálisan ősi amazóniai jellegzetesség.

{157}
Spanyolul: orvos.

{158}
Többnyire angolul gondolkodom, sőt angolul álmodom.

{159}
Egy másik, a közelmúltban alkotott szó, amelyet kizárólag növényi
gyógyszerekre használnak, az enteogén, enteogenetikus, ami szó szerint „az istenné
váláshoz hozzásegítő” jelentésű.

{160}
A Mandy Miok angolosított neve volt. Önmaga visszaszerzésének részeként újra
a koreai nevét kezdte használni. Azóta felvette az Icaro vezetéknevet: ezt a kecsua
szót a gyógyító szertartáson éneklik a sámánok.

{161}
Miok kétségbeesett volt, és a kísérlet nagyon sikeresnek bizonyult, de senkinek
nem ajánlom, hogy olyankor használja a növényt, amikor egyedül van. A teljes
ayahuascaélményhez a szertartás környezetére és megbízható orvos jelenlétére van
szükség – talán még jobban, mint más pszichedelikus szerek esetében. Erre egyrészt
biztonsági okokból van szükség, másrészt a hagyomány sértetlenségének a
megőrzéséért, amelyben a növény csupán egy része az elvégzett műveletek gazdag
tárának. Előkészületek nélkül nem szabad fogyasztani, különösen nem olyanoknak,
akik korábban még nem is próbálták.

{162}
Másokhoz hasonlóan nekem is meggyőződésem: a jelenleg folyó kutatások
bizonyítani fogják, hogy ezek a kezelések még szigorú gazdasági szempontból nézve is
előnyösek – gondolják csak meg például, milyen sokba kerül, ha valakit poszttraumás
stressz-szindróma miatt élete végéig gyógyszerezni kell.

{163}
I. felvonás, 5. jelenet. Shakespeare korában a bölcselem (az eredetiben:
philosophy) a racionális, tudományos gondolatra is vonatkozhatott. Arany János
fordítása.

{164}
1965-ös Mr. Tambourine Man című dalában. Barna Imre fordítása.

{165}
A Pittsburgh-i Egyetem Orvoskara Összehasonlító Orvostudományi Központjának
egykori orvosigazgatója, jelenleg a New England egyetemmel együttműködő Kelet-
Maine-i Orvoskar családorvosi rezidensprogramjának vezetője.

{166}
Ottlik Géza fordítása.

{167}
1Kir 19,12.

{168}
Író, legismertebb műve a dr. Richard Mendiusszal közösen jegyzett Buddha-agy
– A boldogság, a szeretet és a bölcsesség gyakorlatias idegtudománya.

{169}
Éber László és Csillay Kálmán fordítása.

{170}
Antonio Gramsci olasz filozófus, nyelvész, antifasiszta mozgalmár.
{171}
Az 1998-as Thank U-ra gondolok.

{172}
A film a https://wisdomoftrauma.com oldalon tekinthető meg.

{173}
Albright, aki 2022. márciusban elhunyt, utóbb nyilvánosan kijelentette, hogy
megbánta, amit mondott, de kitartott a politika mellett, amelyet igazolni akart vele.
 Table of Contents
Címoldal
Copyright
Tartalomjegyzék
Ajánlás
Mottó
A szerző megjegyzése
Bevezetés – Miért csak mítosz a normalitás (és miért számít ez)
I. rész: Senki sincs egyedül
1. fejezet: Amire senki sem vágyik – A trauma
következményei
2. fejezet: Az anyagtalan világ – Érzelmek, egészség,
valamint a test és elme egysége
3. fejezet: Megrázzuk egymás agyát – Szervezetünk erős
interperszonalitása
4. fejezet: Környezeti hatások – Az új tudomány újdonságai
5. fejezet: Lázadás a testben – A rebellis immunrendszer
rejtélye
6. fejezet: A betegség nem dolog – A betegség folyamat
7. fejezet: Traumatikus feszültség – Kötődés vagy
önazonosság
II. rész: Az emberi fejlődés torzulásai
8. fejezet: Kik vagyunk igazán? – Emberi természet, emberi
szükségletek
9. fejezet: Stabil vagy törékeny alap – A gyerekek tovább
nem csökkenthető szükségletei
10. fejezet: Bajok a küszöbön – Mielőtt világra jövünk
11. fejezet: Van választásom? – Gyerekszülés a medikalizált
világban
12. fejezet: Kertészkedés a Holdon – Gyereknevelés
nehezítésekkel
13. fejezet: A rossz irányba kényszerített agy – A tönkretett
gyerekkor
 14. fejezet: A válságok mintázata – Így formálja a kultúra a
jellemünket
III. rész: Az abnormális újraértékelése – A lelki zavar mint
alkalmazkodás
15. fejezet: Lényeg, hogy más legyél – A
szenvedélybetegségekkel kapcsolatos mítoszok lerombolása
16. fejezet: Kezeket fel! – Új szempontból az addikcióról
17. fejezet: Fájdalmunk pontatlan térképe – Mit értünk félre
a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban?
18. fejezet: Fájdalmunk pontatlan térképe – Mit értünk félre
a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban?
IV. rész: Mérgező világ
19. fejezet: A társadalomtól a sejtig – Bizonytalanság,
konfliktus és kiszolgáltatottság
20. fejezet: Az emberi szellem kirablása – Kapcsolatvesztés
és hiányérzet
21. fejezet: Kit érdekel, ha belepusztulsz? – A szociopátia
mint stratégia
22. fejezet: A megtámadott én érzése – Hogyan válik
szerves részünkké a fajunk és az osztályunk?
23. fejezet: A hétköznapok lökhárítói – Miért rosszabb a
nőknek?
24. fejezet: Ami nekik fáj, nekünk is fáj – Politika és trauma
V. rész: Utak a teljesség felé
25. fejezet: Az elme vezet – A gyógyulás lehetősége
26. fejezet: Négy H és ötféle együttérzés – A gyógyulás
néhány alapelve
27. fejezet: Egy félelmetes ajándék – Tanárunk, a betegség
28. fejezet: Mielőtt nemet mond a test – Az én felé vezető út
első lépései
29. fejezet: Ha látom, nem hiszem – Szabadulás a korlátozó
meggyőződésektől
30. fejezet: Ellenségből barát – Munka a gyógyulás
akadályaival
31. fejezet: Jézus a tipiben – Pszichedelikum és gyógyulás
32. fejezet: A hiteles élet – A közös szellem érintése
 33. fejezet: Egy mítosz trónfosztása – Az értelmes
társadalom lehetősége
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek