Nyitott Könyvműhely

Budapest, 2010
 Fordította
Sziklai István

2
 Copyright © Darren Shan 2008

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Procession of the Dead
Harper Voyager, London, 2008

3
 Basnak, Biddynek és Liamnek
– a menet fő zászlóvivőinek

BBÉ (Bűzös Belsőségek Érdemrendje)

Gerry Vaughan Hughesnak – Pip, pip, purrá!

A szerkesztőknek:
Sarah Hodgsonnak – új arc a környékünkön
Simon Spantonnak – régi arc a környékünkön

és a Christopher Little-sereg többi katonájának.

4
 A könyv fejezetcímei inka eredetűek.
Így nevezték a tizenkét hónapot.
Az írói szabadság jegyében felcseréltem
a márciust az áprilissal.

5
 CAP HUCHUY POCOY

Ha a Kardinális belecsípett a valagába, megkékültek tőle a Város

falai. Olyan közel álltak egymáshoz, mint a sziámi ikrek, akiket csak
egy torz, kifacsart lélek választott el egymástól.
Ő járt a fejemben, ahogy a vonat átrágta magát a külvároson,
eltekergőzött a raktárak és gyárak mellett, hogy aztán lassan
bemerészkedjen a felhőkarcolók temető hangulatú árnyékába.
Megigézve nyomtam az orromat a koszos üvegnek, és egy
szemvillanásra megláttam a Pártközpontot. Az iszonyatos fenség egy
röpke pillanatra felvillant, aztán a homály újra mindent magába nyelt,
és már el is tűnt. Itt dolgozott, élt, aludt és döntött reszkető milliók
sorsáról Ő. Ez volt a Pártközpont – a Város szíve.
A Kardinálisról keringő történetek száma éppen olyan irdatlan volt,
mint a Város betonalapzatába temetett hulláké. Akadtak köztük furák,
kegyetlenek, bámulatosak. Mint amikor a pápával sakkozott, és elnyert
tőle egy csomó országot. Amikor az elnök negyven napon és éjen át
csúszott hason a Pártközpont küszöbén, megbocsátásért könyörögve,
mert felbőszítette a Kardinálist. Amikor egy színésznek odaígérték az
Oscart, ha megcsókolja a Kardinális seggét. Amikor az öngyilkos
merénylő az utolsó pillanatban megállt, mert a Kardinális jeges
pillantást vetett rá – azt mesélik, hogy amikor elvezették, sírt, és
képtelen volt levenni az ujját a detonátor gombjáról mindaddig, amíg
egyedül nem maradt.
A vonat lassított, vágányt váltott, és ekkor eszembe jutott róla egy
kevésbé nagyszabású, ám módfelett szórakoztató, sokatmondó és – a
mítoszok többségétől eltérően – valószínűleg igaz történet.
Egy napon hírnök kereste fel valamelyik olajban dúskáló királyság
hercegének fontos levelével. A hírvivőt a tizenötödik emeletre kísérték,
hogy ott személyesen találkozhasson a Kardinálissal. Nem egyszerű
futárról volt szó, hanem az udvarhoz hű kormány egyik tagjáról, egy
gondosan kiválasztott küldöttről.
6
 A férfi belépett, és szemét a padlóra sütve beszélni kezdett, ahogy az
hazájában szokásban volt. Kis idő múlva felpillantott vendéglátójára, és
döbbenten elhallgatott. A Kardinális ugyan figyelt rá, de közben egy
kurva éppen leszopta.
A Kardinális összevonta szemöldökét, mikor a küldönc elhallgatott,
és intett, hogy folytassa. A férfi dadogva, habogva beszélt tovább, de
képtelen volt levenni a szemét a nagyfőnökön oboázó, meztelen
ribancról.
A Kardinális hamar elvesztette a türelmét, és közölte a dadogóval,
hogy tűnjön el. A hírnök ezen megsértődött, és felháborodott tirádában
tört ki. A Kardinális ettől kiesett a ritmusból, és bikaként bőgve pattant
fel foteljából. Átviharzott a szobán, galléron ragadta a hírvivőt, és fejjel
előre kilökte az ablakon. Később megüzente a hercegnek, hogy ne
küldjön hozzá több bolondot, és ráadásként még elküldte a járdán
keletkezett mocsok eltakarításáról kiállított számlát.
Ez az a fajta olcsó történet volt, amit a Város minden újságosánál
hallhatsz, én mégis imádtam. Ezért jöttem ide – hogy olyanná váljak,
mint a Kardinális, és egy napon talán én is felépíthessem az édes és
sötét bűnök terpeszkedő birodalmát, az enyémet.

Szürke ég fogadott, mikor leszálltam a vonatról és belevetettem magam

a Város és az azt vigyázó Kardinális ölelő karjaiba. Néhány percig még
ácsorogtam, magam elé engedve utastársaimat, magányos sziklaként a
kiszállók folyamában. Megpróbáltam elkülöníteni minden egyes képet,
hangot és szagot, de a fülem és az orrom ide-oda csapongott, befogadva
mindent, de nem fókuszálva semmire. Egyedül csak az ízek váltak el: a
száraz dízelé, a meleg műanyagé és a fagyantáé. Kesernyés, de
egyszersmind kellemes ízek.
Amikor az utolsó utas is eltűnt a szemem elől, úgy döntöttem, ideje
indulni. Volt mit csinálnom: embereket kellett felkeresnem, és
elkezdeni egy életet. Felkaptam a csomagom és menetparancsot adtam
engedelmes lábaimnak.
A kapunál nem állt ellenőr. Megálltam, körülnéztem, kezemben
feltartva a jegyet: én, a törvény iránt ironikus módon egészségtelen
tiszteletet tanúsító, vidéki bugris. Amikor senki sem jött, hogy elvegye,

7
zsebre dugtam, hogy megőrizzem az utókornak, mint érkezésem
pillanatának emlékét.
Kiléptem az állomásról, és elindultam a máskor mindig lehangolóan
komornak és szürkének ható utcákon. Lebontásra érdemes, unalmas
épületek, felhőkkel tömött ég, saját kipufogógázukban fuldokló autók és
taxik, ziháló és pofákat vágó gyalogosok. De nekem mindez maga volt
a pezsgés és az üdeség, a vászon, melyre álmaimat festem.
Taxit kerestem, de helyette egy csodába botlottam.
A tömeg magába húzott. Kiemelkedett a szürke, élettelen háttérből,
ahogy mutogatva és locsogva egy helyre gyűlt. Izgatottságuk okozója
az állomás bejáratától is jól látszott, de közelebb mentem, hogy még
jobban lássak, hogy én is része legyek a csődületnek.
Egy teljesen elkülönülő, egy pontra koncentrálódó záport néztek.
Másfél méter szélesen és néhány méter hosszan esett, szó szerint
zuhatagként hullt alá. A cseppek egyenes, ezüst vonalként érkeztek a
földre. Felpillantottam, és a vékony ereket követni tudtam a felhőkig:
mintha csak valami hatalmas léggömb madzagjai lettek volna. Tőlem
balra egy nő keresztet vetett.
– Ez mennyei vízesés – dünnyögte, és hangjában áhítat csendült.
– Valószínűbb, hogy Isten pisil – felelte erre egy férfi, de a többiek
rámeredő tekintete elhallgattatta a viccelődőt, mi pedig háborítatlan
ámulattal figyeltük tovább az esőt a következő pár percben.
Nem sokkal azelőtt, hogy a zápor véget ért volna, egy férfi állt alá.
Lenge fehér köntöst viselő, alacsony tag volt, hosszú haját a hátára
tapasztotta a lezúduló víz ereje. Azt hittem, hogy ő is egyike a Város
számos mániákusának, de aztán kinyújtotta mindkét kezét, arcát az ég
felé fordította, és megláttam, hogy vak. Fakó fehér golyóbisok
csillogtak a szeme helyén. Bőre sápadt volt, és amikor elmosolyodott,
arca egyetlen, makulátlan fehér pacává alakult, mint a színészek festett
arca azokban a régi némafilmekben.
Fejét balra, majd jobbra fordította, mintha csak a tömeget fürkészné.
Közelebb léptem, hogy jobban lássak, és tekintete azon nyomban rám
tapadt. Mindkét kezét leengedte maga mellé és...
Nem vagyok benne biztos, hogy mi történt. Nyilván egy árnyék vagy
az esőcseppek között felkavarodó por okozhatta, mert a szemei mintha
hirtelen életre keltek volna. Az egyik pillanatban még tiszta fehérek

8
voltak, a következőben pedig már mindkettő közepén megjelent egy
barnás folt, ami kiszélesedett, és addig nőtt, míg teljesen ki nem töltötte
a szemét.
Rám meredt új szemeivel. Pislogott, és a barnaság még mindig ott
volt. Mindkét kezét felemelte felém, és megmoccant a szája, de mielőtt
hegyezni kezdhettem volna a fülemet, már ki is lépett az esőből, vissza
a szürkeségbe. Emberek kerültek közénk, és mire elhaladtak, a férfi már
eltűnt.
Ekkor az eső elállt. Az utolsó néhány csepp még bevégezte hosszú
útját lefelé, de ennyi volt. A tömeg szétoszlott, és mindenki ment a
maga útjára, mintha mi sem történt volna. Én tovább maradtam, mint a
többiek, először a vak embert keresve, aztán abban reménykedve, hogy
a látványosság megismétlődik, de végül feladtam, és leintettem egy
taxit.
A sofőr megkérdezte, hova vigyen. Furcsán beszélt, rengeteg szót
akcentussal ejtett, amikor pedig megnyomott egy szótagot, közben
grimaszt vágott. Megmondtam neki a címet, de arra kértem, hogy előbb
furikázzunk egy kicsit – látni akartam valamennyit a Városból.
– A maga pénze – felelte erre. – Mi közöm ahhoz, hogy maguk,
turisták, mit akarnak csinálni? Akár estig is elfuvarozgatom, ha nincs
más vágya. Vagyis legfeljebb nyolcig, mert akkor lekoccolok.
Az a savanyújóska típus volt, és meg sem próbált beszélgetést
kezdeményezni, így a Városra összpontosítottam.
Hamarosan eleredt az eső – ezúttal a szokványos módon –, és
minden homályba burkolózott, eltorzult. Utcatáblák, házak,
jelzőlámpák, lépteiket szaporázó gyalogosok – mind egyformának
tűntek. Egyhangú ismeretlen tájjá álltak össze, és éreztem, hogy a
szemem kezd szúrni. Úgy döntöttem, jobb lesz egy másik napra
halasztani a városnézést, és arra kértem a sofőrt, hogy vigyen haza. A
haza Theo bácsi házát jelentette. Theo volt az, akinél lakni fogok a
Városban. Ő tanít meg arra, hogyan váljak gengszterré. Theo Boratto
igen ígéretes gengszternek indult. Korán hírnévre téve szert, már
huszonöt évesen ötven emberből álló bandának parancsolt, és a Város
délnyugati részéből jókora szeletet kanyarított magának. Könyörtelen
volt, amikor arra volt szükség, de egyben tisztességes is – nem kellett
félned tőle, amíg nem tettél neki keresztbe. De ami a legfontosabb,

9
élvezte a Kardinális áldását. Theo Boratto jó úton haladt felfelé, neki
állt a jövő.
Otthon is remek ember volt. Szenvedélyesen imádta a feleségét,
Melissát. Állítása szerint először a füleibe zúgott bele. „Apró kis fülei
voltak, Capac – mesélte nekem. – Pici, vékony, törékeny fülek. Már
attól összetört a szívem, hogy rájuk néztem”.
Kitartóan udvarolt a lánynak, és bár Melissa nem akart része lenni
Theo erőszakos világának, a bácsikám mégis elnyerte a szívét.
Esküvőjük az összes újság társasági rovatában szerepelt. Theo egy
vagyont költött arra, hogy olyan fogadást rendezzen feleségének,
amilyet az asszony nem is kért, de ő úgy érezte, megérdemel. A tortát
maga a Kardinális küldte ajándékba, a Város legjobb cukrászát bízva
meg a mázas csoda megtervezésével. A zenekar hibátlanul játszott, és
egyetlen suta táncos sem akadt. A nők pazarul festettek egyedi
tervezésű ruháikban, a férfiak elegánsan feszítettek jól szabott
öltönyeikben. Ezen a napon mindenki érezhette, hogy miről is szól az
élet.
Szerelmük négy csodás évig tartott. Theo folytatta piszkos ügyleteit:
házakat gyújtatott fel, végtagokat töretett el, terítette a drogot,
embereket öletett meg, ha kellett. De ő volt a legboldogabb gengszter,
akit a Város valaha is látott. Ha már kijárt neked egy verés vagy valami
komolyabb fenyegetés, keresve sem találhattál pazarabb embert a
feladatra Theo Borattónál.
Egyetlen dolog hiányzott csak az életéből: a gyerek. És ezzel
kezdődött meg a pokoljárás.
Az elején még nem aggódtak. Biztosra vették, hogy idővel jönni fog
a kis krapek. Melissa hitt Istenben, Theo pedig hitt a Borattók
termékeny heréiben. De ahogy a hónapok évekké váltak, hitük
megrendült, és kérdések fészkelték be magukat a fejükbe.
Az orvosok azt mondták, hogy mindketten rendben vannak, és azt
tanácsolták, próbálkozzanak tovább, ne izguljanak, végül megjön majd
az a bébi. De teltek-múltak az évek, a világ változott, és a gyerekszoba
üres maradt. Próbálkoztak kuruzslókkal, ősi talizmánokkal és
mindenféle pozitúrával, elolvastak minden könyvet a témában,
megnéztek minden videót, imádkoztak és fogadalmat tettek az Úrnak.

10
Végül, amikor már majdnem feladták a reményt, egy szívós spermának
mégis sikerült utat törnie és befészkelnie magát.
Jó nagyot buliztak, mikor a teszt pozitív lett. Nagyobb házba
költöztek, és mindent megvettek, amit csak a Város áruházaiban
lehetett. Visszatért közéjük a boldogság.
De nem maradt sokáig.
A szülésnél komplikációk merültek fel. Egy reszkető orvos vázolta
fel Theónak a lehetőségeket – vagy az anyát mentik meg, vagy a
gyereket. Nem voltak talánok, nem voltak lehetek, nem voltak hamis
remények. Az egyik élni fog, a másik meghal. Theónak kellett döntenie.
Vöröslő szemmel, halott szívvel, lassan bólintott. Egy kérdése volt
csak – fiú lesz vagy lány? Az orvos azt felelte, hogy fiú. „Mentsék meg
a bébit” – mondta erre Theo, és ezeket a szavakat hosszú hónapok néma
csendje követte.
Feleségét még azelőtt eltemették, hogy a gyermeket megkeresztelték
volna, és Theo lelke is a sírba szállt vele. Megtört ember lett belőle és
időként hatalmába kerítette a depresszió. A gyerek megmenthette volna,
fényt hozhatott volna a sötétségbe, de a sors még ettől is megfosztotta.
A kisbaba gyenge, vézna teremtény volt. A halál hátán jött a világra, és
továbbra is baljósan ott lebegett felette. Az orvosok hét hónapon át
tartották távol tőle a lelkek sötét gyűjtőjét, de ekkor a kisfiú visszatért
gyönyörű, bájos fülű anyukájához, akinek méhében több időt töltött,
mint a világban rövid élete során.
Theo kezéből kicsúsztak a dolgok. A pénz kifolyt az ujjai közül, és
mások kapzsi, nyerészkedő markába vándorolt. Odalett a háza, az autói,
odalettek az ékszerek, a ruhák. Hanyatlása végnapjaiban az utolsó
körültekintő tette az volt, hogy a gyerek játékait jótékony célra ajánlotta
fel, még mielőtt valaki meglovasította volna őket. Ez volt az egyetlen,
amire még nem fütyült. Ennyi és nem több.
Az éhezés és a kemény telek miatt kénytelen volt ismét dolgozni.
Épp csak annyit dolgozott, hogy ne haljon éhen, és ki tudja fizetni a
legolcsóbb penészes szobát a legolcsóbb motelban, amit csak talált. És
csupán olyasmit csinált, amihez nem kellett gondolkodni. A dokkok
melletti gyárakban halat belezett addig, amíg a bűz miatt még a
legszerényebb hajlékból is ki nem rúgták. Zöldséget és gyümölcsöt,
időnként pedig virágot árult olcsó, utcai piacokon. Öt-hat év elteltével

11
visszatért a bűn útjára, és így némi extrát tudott zsebre tenni lopásból és
betörésekből. Hosszú út vezetett idáig a Kardinálissal elköltött
ebédektől és a Pártközpont megszentelt termeitől. De Theót ez nem
érdekelte. Volt mit ennie, és nem fagyott meg. Ennyi elég volt neki.
Aztán, ahogy az lenni szokott, az egyik lopás balul sült el.
Letartóztatták, elítélték és tizennyolc hónapra lesittelték. A börtön
átformálta. Raboskodása hosszú napjai során ismét rászokott a
gondolkodásra. Rájött, hol siklott ki az élete, hogy mi lett belőle, és
elhatározta, megváltozik. Tudta, hogy teljesen soha nem fogja legyűrni
a gyászát. Kételkedett benne, hogy igazán boldog lehet ismét, vagy
hogy olyan magasra emelkedhet, ahol egykor volt. De létezik köztes út
is. Nem kellett volna ennyire lezüllenie. Ha már nem teszi meg a
legkézenfekvőbbet, hogy golyót repít a fejébe, tehet ennél okosabbat is:
kikaparhat magának egy olyan életet, amelyet érdemes végigcsinálni.
Kapcsolatokat létesített, bedumálta magát átverésekbe és
seftelésekbe, elintézte, hogy legyen hova mennie, amikor kiengedik,
legyenek olyan munkái, melyek más munkákat hoznak, és ismét útjára
indította a labdát. Évekbe telt míg visszaküzdötte magát. A nagyágyúk
persze nem bíztak meg benne – úgy ítélték meg, ha egyszer bedilizett,
ez újra megeshet. Kockázatot jelentett. De Theo nem állt le, egyik
munkától jutott el a másikig, míg végül annyira fel tudott kapaszkodni a
ranglétrán, hogy már bedobhatta saját ötleteit, és saját seftelésbe
kezdhetett. Felvett néhány keményfiút, vett egypár öltönyt, fegyverekbe
fektetett, és visszatért a bizniszbe.
A következő néhány évben ezt építgette, kiterjesztette a területét,
lenyomta gyengébb ellenlábasait, lassan, de biztosan tört előre. Amikor
már biztonságban érezte magát, úgy határozott, kerít magának egy
örököst, valakit, aki továbbviszi az üzletet, amikor ő már nem lesz.
Mivel nem volt fia, számos unokaöccse egyikére esett a választása.
Hónapokon át megfigyeltette őket, aztán amellett döntött, amelyiknek a
jellemvonásaiban akadt egy csipetnyi komiszság, amelyikben ott
lapulhatott a tökösség, amelyik hajlandó volt bármilyen árat megfizetni
a sikerért. Így esett a választása unokaöccsére, Capac Raimira. Rám.

Theo megpróbált mérgesnek tűnni, amiért elkéstem, és összehúzta a

szemöldökét, amikor a taxi elhajtott, otthagyva engem a ház előtt.
12
Csakhogy túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ellenséges legyen velem,
így még fel sem értem a lépcsőkön, már úgy vigyorgott, mint egy
kölyök a szülinapi zsúrján.
Magához szorított, és erősen megölelt. Ahhoz képest, hogy kicsi,
csontos fickó volt, erőnek nem volt híján. Amikor elengedett,
döbbenten láttam, hogy sír. Ez volt az egyetlen, amire nem számítottam
egy olyan harcedzett, visszatérő gengsztertől, mint Theo Boratto.
Remegő kézzel törölte le könnyeit, és halványan elmosolyodott, majd
bevezetett a házba, és finoman becsukta mögöttünk az ajtót.
A nappaliban, ahol az összes villany égett, és a tűz egy igazi
kandallóból öltögette kifelé lángnyelvét, először vehettem úgy igazán
szemügyre a bácsikámat. Tíz év telt el utolsó találkozásunk óta, és már
alig emlékeztem rá, hogy néz ki. Olyan volt, mintha először
találkoztunk volna.
Nem volt valami nagy szám. 160 centi magas lehetett, vékony volt és
szörnyen szikár. Haját elválasztva hordta, amire utoljára maximum
Mózes lett volna büszke, hosszúkás koponyáján barnás foltok
látszottak. Kétoldalt elegánsan felnyírt haja őszült. Rengeteget
pislogott, mint egy bagoly, és időnként lehetetlen volt kivenni szemhéja
mögött a szemgolyókat. Simára borotválta arcát, bőre ragyogott, ahogy
csak azoké tud, akik napjában legalább kétszer borotválkoznak.
Konzervatív szabású öltönyt viselt, hozzá könnyű bőrcipőt, bal felső
zsebébe vörös díszzsebkendőt dugott. Ő volt a tipikus gengszter
megtestesítője. Mindössze egy hasított szoknyájú, gúnyosan mosolygó
lotyó hiányzott mellőle, a szája sarkából lógó cigarettával.
– Mi a véleményed a Városról? – szegezte nekem a kérdést, miután
kényelembe helyeztük magunkat.
– Nem láttam belőle sokat – vallottam be. – Esett.
– A Város hatalmas. És egyfolytában növekszik, mint egy daganat.
Szünetet tartott, talán Melissára és a halálára gondolt.
– Örülök, hogy látlak, Capac. Túl sokáig voltam egyedül. Azt
reméltem, hogy lesz majd egy fiam, aki a helyembe lép, de a dolgok
nem úgy... Na, de ismered a sztorit.
– A dolgok azóta siralmasan mennek – vette fel ismét a beszéd
fonalát. – Nem az üzletre értem, mert az szépen gyarapszik. Én a
családról beszélek. Igazán csak a család számít. Melissa óta egyedül

13
vagyok. A fivéreim sosem léptek be a bizniszbe. Főiskolára mentek, lett
rendes állásuk, igazi életük. Sosem álltunk közel egymáshoz. A
húgaim... időről időre írnak nekem.
Szomorúan megrázta a fejét.
– Magányos öregember lettem. Nem élek senkivel, és nincs kiért
élnem.
Előrehajolva megveregette a térdem és elmosolyodott.
– Így volt ez mostanáig.
– Mi iszol? – kérdezte, miközben felállt. – Teát, kávét, bort?
– Egy sört, ha lehet.
– Naná!
Felnevetett, és kikapott pár üveggel a frigóból. A sajátom nagyját
egyetlen nagy, szomjazó korttyal döntöttem le, hogy aztán boldogan
felsóhajtsak. Egy örökkévalóságnak tűnt, amióta nem ittam. Theo
lassabban iszogatta az övét, hadd tartson sokáig.
– Hány éves is vagy, Capac? – kérdezte azután, hogy nekiálltam a
második üvegnek is. – Huszonhét, huszonnyolc?
– Akörül.
– Pompás kor. Nem túl öreg még a tanuláshoz és nem annyira fiatal,
hogy az idegeire menj az embernek. Ez az egyik oka, amiért téged
választottalak. De nem az egyetlen, hiszen az utódomat nem
választhattam ki kizárólag a kora alapján. Viszont ettől még tényező
maradt.
– Ez egy rázós üzlet – folytatta komoly arccal. – Nem tudom, hogy
mire számítasz, de ez nem a csillogásról szól. Ha feljebb jutsz, ott már
fényesebb lesz ugyan, de mi a legalján vagyunk. A legtöbb zsozsót a
védelmi pénzek jelentik. Embereket fenyítünk be... kis boltok tulajait
meg vállalkozókat... és azért szedjük be a lóvét, hogy ne verjük szét az
ingatlanaikat. Ha nem fizetnek, példát kell statuálnunk velük. Ez az
erőszakról szól. Bármit is állítsunk magunkról, valójában erőszakos
népek vagyunk.
– Viszont, bár ez egy illegális biznisz, attól még igenis biznisz. Az
adóhatóságnak éppen úgy elszámolunk, mint bárki más, ezért úgy kell
vezetnünk a könyvelést, hogy abban ne legyen hiba. Hanyagold csak el
a papírmunkát, és máris a nyakadon vannak, mint a sakálok!

14
 – Vannak alkalmazottaink, akikről gondoskodunk. Vannak
kiadásaink, rezsiköltségeink és fenntartandó legális
fedőtevékenységünk. Piszkosul nehezebb ezt csinálni, mint egy legális
vállalkozást. A nagyobb brigádok megengedhetnek maguknak éles eszű
jogászokat, akik elrendezik nekik ezeket a dolgokat, de mi nem, nekünk
magunknak kell csinálni, mindenhez kell értenünk: gengszternek,
jogásznak, üzletembernek, ügyintézőnek kell lennünk egyszerre. Nagy
haszonra tehetünk szert, de csak akkor, ha jól csináljuk a dolgokat, nem
basszuk el, és nem hagyunk támadási felületet a törvénynek vagy az
ellenfeleinknek. Vagy a Kardinálisnak.
Szünetet tartott, és felém bökött az ujjával.
– Soha ne szívózz a Kardinálissal, Capac! Soha! Ne pattogj az ő
területén, ne köss bele még a legutolsó talpnyalójába se! Ha az egyik
embere azt kéri, hogy vedd be egy üzletbe, aminek előkészítésével és
tökéletesítésével hónapokat töltöttél, gondolkodás nélkül mondj igent,
még akkor is, ha ezzel buksz rajta! Mindent a Kardinális irányít, és
minden az övé. Rengeteg fiatal srác, amint szert tesz egy kis hatalomra
meg valamennyi pénzre, rögtön azt gondolja: „A Kardinális nem is
annyira kemény, meg tudjuk csípni”.
– Ezek a srácok aztán meghalnak. Még egyszer mondom, csak hogy
értsd: ne baszakodj a Kardinálissal! Nagy ívben kerüld el az embereit!
Ha összefutsz velük, mutass tiszteletet irántuk! Mert ha a Kardinális rád
száll, akkor hamar a sírba juttat. Ez olyan biztos, mint a hétszentség.
– Üzleteltél vele mostanában?
Theo habozott, és elkapta a tekintetét.
– Nem. Váltottunk pár szót egy harmadik... a francba is, talán
negyedik vagy ötödik közvetítőn keresztül. De közvetlen kapcsolatom
nincs vele. Nem vagyok elég nagyfiú ahhoz, hogy érdekeljem.
Hazudott. Nem tudom, miért, de megjegyeztem magamban, hogy
később még érdemes lenne feszegetni ezt a kérdést. Tiszteltem Theo
bácsit, és tudtam, hogy rengeteget fogok tanulni tőle, de a célkeresztbe
komolyabb célpontokat fogtam. Igenis szándékomban állt szerencsét
próbálni a Kardinális sameszaival, ha adódik rá lehetőségem, mondjon
bármit is Theo. Az igazi hatalomhoz egyedül a Kardinálison át vezetett
az út. Ha nem kockáztatsz, és nem kerülsz vele kapcsolatba, egész
életedben szedheted a filléres védelmi pénzeket.

15
 Theo meglötyögtette a sörét az üvegben, belebámult az aranyló
ragyogásba, és gyorsan témát váltott.
– Capac Raimi – nyújtotta el a nevemet. – Furcsa név. Korábban
még csak hasonlóval sem találkoztam. Egy-két Raimival már igen, de
azoknak értelmes keresztnevük volt, mint Joseph vagy Joel. Honnan
kaptad ezt a nevet?
– Az apámtól – ráncoltam a szemöldökömet. – Ő is Raimi volt, és
hát én sem tudom, honnan jött a Capac, de úgy sejtem, valami régi név
lehet. Vagy talán egy könyvből szedte. Anyám nem mondta el neked?
Theo feszengve köhintett párat, és a szeme ismét sunyin megvillant.
– Nem nagyon láttam anyádat azóta, hogy férjhez ment. Megszakadt
a kapcsolat. A családok időnként szétmennek. Milyen volt az apád?
– Ő...
Megpróbáltam magamban felidézni.
– Rendes fickó volt. Még kicsi voltam, mikor meghalt, úgyhogy nem
sok mindenre emlékszem belőle, de arra igen, hogy jó ember volt.
– És anyád? – Theo előrehajolt, szeme olyan lett, mint a sólyomé, és
már egyáltalán nem pislogott.
– Ő... olyan anyás volt – nevettem fel sután. – Milyenek az anyák?
Ő...
Elakadtam. Kínosan éreztem magam, mintha rohadt volna valami a
múltamban, amit el akartam hallgatni.
– A te húgod volt. Éppen annyit tudsz róla, mint én.
– Hát persze – felelte túlságosan is gyorsan. – Csak azt akartam
tudni, hogy megváltozott-e azóta, mióta én... mióta ő...
Felmordult, lehajtotta a maradék sörét, felkapott egy újabb üveget, és
nem kérdezett többé sem a családomról, sem a múltamról.

Úgy öleltem magamhoz a bűnt, mintha arra születtem volna. Természet

adta tehetség voltam, gyorsan tanultam, és ösztönösen cselekedtem.
Figyelmesen hallgattam Theót, és megjegyeztem minden egyes szavát.
Megtanított rá, hogy miként bánjak az alkalmazottakkal, a
kuncsaftokkal (sosem hívtuk őket áldozatoknak, mindig kuncsaftok
voltak vagy kliensek) és a rivális bandákkal. Hogy miként vezessem az
elszámolást, hogyan használjak legális fedőügyleteket hasznunk

16
kimosására, és hogy miként kerüljem el a törvény számos, messzire
nyúló karját.
A Város olyan volt, akár egy terpeszkedő, többszintes kolosszus: aki
nem ismerte, csak az anarchiát látta benne, de ha a közelébe férkőztél,
és alaposan tanulmányoztad, megláttad benne a rendet. A pénz északon
összpontosult, ahol a gazdagok zöme élt, függetlenül attól, hogy
bevételeik legális vagy más forrásokból származtak-e. Itt nem létezett a
társadalmi osztályok előítélete – ha elég gazdag voltál, szívesen láttak.
Az utcák makulátlanul tiszták voltak, a lámpák mindig égtek, a kocsik
betartották a sebességkorlátozást. Nem voltak dílerek, stricik, sem utcai
kurvák. Senkinek eszébe sem jutott otthon háborgatni az északon élő,
rendes népeket. Még betörések is csak elvétve akadtak – a kellemetlen
következmények messze többet nyomtak volna a latba, mint a
kaszálható zsákmány.
A feketék a keleti és a délkeleti részeket uralták. Nem éltek teljesen
elszigetelten, de nagyon-nagyon közel jártak hozzá. A Város csúnya
fejezeteket írt hozzá a rasszizmus történelméhez. A 80-as évek elején
kitört komoly lázongásokban több tucatnyian haltak meg, és annyi
ingatlan pusztult el, amennyi csak egy nagyobb földrengésnél fordul
elő. A dolgok azóta elcsitultak, és a bőrszín már nem jelentett olyan
halálos problémát errefelé, mint egykor – a jobb iskolák, a kedvezőbb
karrierlehetőségek és a tűrhetőbb lakáshelyzet kihúzta a rasszizmus
méregfogát –, ám az elnyomás és a gyűlölet éveit nem lehetett olyan
könnyen eltörölni, mint ahogy azt az emberek szerették volna. Bizonyos
dolgok csak lassan változtak.
A Város közepén állt az üzleti negyed: ez a bankok, irodaházak és a
túlárazott éttermek vidéke volt. A túlnyomórészt az elmúlt ötven évben
emelt, óriási épületek funkcionálisak voltak és hidegek, mint a jég.
Északkeleten, délen, délnyugaton és nyugaton terültek el a
külvárosok. A tehetősebb ingázók leginkább a délnyugati részt
kedvelték, a szegényebbek a keleti régiókat. Északnyugatról a
bevándorlók hasítottak le maguknak egy szeletet a Városból, de ez
nagyrészt fejletlen környék volt, rengeteg nyílt mezővel és parkkal. Ide
több egyetem is befészkelte magát, meg egy vidámpark és egypár nagy
stadion.

17
 A folyó mentén gyárak és raktárak álltak – köztük sok régi és
lepukkant. A Várost még akkor emelték, mikor a hajók és az energia
még szinonim fogalmak voltak. A régebbi gyárakat felújították és
renoválták, de a dolog lassan haladt, és minden egyes gazdasági
megtorpanásnál abbamaradt.
A másik felosztást – a bandák közti határvonalakat – már nehezebb
volt meghatározni. A keleti részeket a fekete bandák uralták, melyekből
túl sok volt, hogy számon lehessen tartani őket, többségük ráadásul
kicsi volt és rövid életű. Az évek során számos bandavezér
megpróbálkozott a kisebb csoportok egyesítésével és megszervezésével,
de a Kardinális villámgyorsan leszámolt minden ilyen fenyegetéssel.
Jobb szerette, ha a feketék megosztottak, és egymással háborúskodnak.
Mindenütt másutt a szokásos katyvasz volt az úr. Erős és gyenge
családok, néhány nagy, rideg szervezet meg többtucatnyi utcai banda,
ami hamarabb pusztítja el önmagát, minthogy bármit elérne. Több száz
drogbáró és több ezer díler. Prostitúcióra építő gengszterek. Olyanok,
akik vagyonukat fegyverkereskedelemből szerezték. Gyémánttal és
arannyal üzletelő nagystílű tolvajok, meg a védelmi pénzek
beszedéséből és kisstílű lopásokból élő rengeteg kisebb.
Az olaszok, az írek, a kubaiak és a kelet-európaiak szép számban
képviseltették magukat, de egyikük sem került fölénybe. A Városnak
egyetlen császára volt, akihez senki sem férhetett hozzá: ő volt a
Kardinális. A centrumot közvetlen ellenőrzése alatt tartotta, a többit
pedig úgy irányította, ahogy szeszélye diktálta. Ő volt a legvégső pont,
a bizonyíték, hogy egyetlen ember is képes egyedül megcsinálni,
függetlenül attól, hogy a többiek segítenek-e neki vagy hátráltatják.
Theo délnyugaton dolgozott. Itt nőtt fel, ezeket az utcákat járta első
tini bandájával, a Pacinókkal. Délnyugat a nyugisabb részek közé
tartozott, és itt nem is lehetett annyi pénzt keresni, mint máshol. Azért
itt is akadtak bankvezérek és kicsapongó, unatkozó háziasszonyok, meg
rengeteg, drága hobbinak hódoló kamasz. A rendőröket elég olcsón le
lehetett fizetni, a helyi tanácstagok meg buzgón siettek az ember
kedvében járni. Léteztek ennél sokkal rosszabb helyek is a tanulásra.
Az idő java részét Theóval töltöttem, aki arra a napra készített fel,
amikor már egyedül is elboldogulok majd. Úgy tippelte, még hat hónap,
és már elkezdhetem a nevében vezetni a show-t: bár még fogja majd a

18
kezem, de egyre nagyobb mértékben függetlenedhetek majd. Addig
viszont a felügyelete alatt álltam. Állandóan a közelében kellett lennem,
ébren töltött óráim zömét az ő társaságában töltöttem: szó szerint a jobb
keze voltam.
Kezdetben ez elég kényelmetlennek bizonyult mindkettőnknek, de
aztán pár nap leforgása alatt idegenekből üzlettársakká váltunk. Olyan
volt az egész, mint valami megrendezett házasság. Nem egyszerű ennyi
időt eltölteni olyasvalakivel, akit nem ismersz, bekerülni egy olyan
kapcsolatba, ahol a hűség, az őszinteség és a bizalom elengedhetetlen
kívánalom. Ahogy teltek-múltak a hetek, úgy ismertük és kedveltük
meg igazán egymást. Egy hónap után már nem kellett tettetnünk, hogy
barátok vagyunk – azok voltunk.
Theo szigorú mentornak bizonyult. Megtiltotta, hogy nőkkel
kezdjek. A szex rendben volt: a prostikkal és az egyéjszakás
kalandokkal nem volt semmi gond, de ennyi és nem több. Azt mondta,
hogy még túl korai lenne románcokba bonyolódnom. Megvan az ideje a
szerelemnek és megvan az ideje a tanulásnak, mondta. És most az
utóbbit éljük. Egy nő csak elvonná a figyelmemet ebben a fázisban,
nem tudnék a munkára koncentrálni, és ez csorbítaná a
céltudatosságomat. Nem értettem vele egyet, de hát ő volt a főnök, és
mivel eldöntöttem, hogy minden szava törvény lesz a számomra,
befogtam a számat, és követtem az utasításait.
Amúgy is rengeteg mindent kellett csinálnom, úgyhogy kétlem, hogy
lett volna időm nőcsábászkodásra. A szerelem időt és energiát emészt
fel, és nekem egyikből sem maradt sok a fárasztó napi feladataim és
leckéim közepette.
Bizniszünk szépen gyarapodásnak indult azután, hogy Theónak
kezdtem dolgozni. Átvettünk pár régi, lepukkant területet, és terveket
szőttünk arra, hogy kiépítjük őket, és új üzletfeleket csábítunk oda.
Kivásároltuk a nyugállományba vonuló vagy gyenge bandavezérek
érdekeltségeit, átvettük az embereiket, kötelezettséget vállaltunk az
adósságaikért, begyűjtöttük kintlévőségeiket. Beléptünk a
drogbizniszbe, hogy kielégítsük a Város álomkergetőinek függőségét.
Belevágtunk a fegyvercsempészésbe is, és behoztunk a Városba néhány
láda fegyvert. Ahogy azt Theo mondta, ez egy mocskos üzlet volt, és
minél jobban ment, annál mocskosabb lett.

19
 Bár én elsősorban megfigyelőként működtem, óhatatlanul is
belekeveredtem az ügyekbe. Nem mozoghatsz úgy ezekben a körökben,
hogy időről időre ne horzsold fel az öklödet. Verekedések bármikor
kitörhetnek, teljesen váratlanul is, nekem pedig állnom kellett a sarat, és
kezelnem az épp adódó helyzetet. A legrosszabbak a függők voltak.
Minden remekül megy: nálad az áru, náluk meg a pénz. Beszélgettek,
mosolyogtok, végeztek az üzlettel, aztán a semmiből elővillan egy kés
vagy lánc, és félresikerül az egész.
Megálltam a helyem. Theóval töltött időm során egyetlen csúnya
verést sem kaptam. Fitt voltam, mértékkel ettem, minden este
erősítettem otthon. Gyorsak voltak a reflexeim és fürge a szemem.
Kaptam néhány kemény ütést, de főként hasra, ahol nem is látszottak.
Az arcom ugyanolyan érintetlen maradt, mint amikor megérkeztem – az
orrom egyenes, a fülemet egyetlen harapás sem csúfította el. Tudtam,
hogy egyszer úgyis elkapnak majd – mindenkit elkapnak –, de eddig
olcsón megúsztam.
Még csak nem is öltem meg senkit. Sok csontot összetörtem,
bevertem pár fejet, kilöktem néhány szerencsétlent száguldó kocsikból,
de Theo nem engedte, hogy bárkit is megöljek. Azt mondta, nem akarja,
hogy túl hamar túl sok mindenen átessek. Egy dolog volt móresre
tanítani egy begőzölt narkóst, és egy másik előrántani a pisztolyt, és
egyszer s mindenkorra véget vetni a leckéztetésének. Időnként persze
szükség volt gyilkosságra, de amikor csak lehetett, Theo inkább
megbízottakkal dolgozott. Ő maga mindössze két emberrel végzett saját
kezűleg élete során, és azt mondta, hogy ez a kettő is túl sok volt.
„A holtak visszajárnak kísérteni” – dörmögte gyakran, ami éppen
olyan jó sírfeliratnak, mint akármi más.

A nagyhal a Kardinális volt, és minden, amit csináltunk – Theo első

napon elmondott figyelmeztetése dacára – azt szolgálta, hogy őt
magunkhoz édesgessük. Amíg független szervezetként dolgoztunk, csak
egy pontig merészkedhettük saját erőből. Ha növekedni akartunk és el
akartunk jutni a felsőbb körökbe, ahhoz a Kardinálisnak tudnia kellett
rólunk. Amíg ez be nem következik, amíg meg nem hívnak minket a
Pártközpontba vagy egy ebédre a Shankarba, addig nem voltunk többek
partra vetődött kishalaknál.
20
 A nagyobb dolgokat előrevetítő hívás egy keddi napon érkezett,
majd hat hónappal a megérkezésem után. Addig rabszolgaként
robotoltunk, építkeztünk, tervezgettünk, alakítgattuk a jövőt. Jól
dolgoztunk együtt, és a legjobbat hoztuk ki a másikból. Én ismét
fellobbantottam Theóban a siker iránti vágyat, ő pedig megtanított rá,
hogy mi az, amit lehet, és mi az, amit nem. Szétválogatta okosabb
gondolataimat az ostobább agyszüleményeimtől. Az ő tapasztalata és az
én éhségem hatékony kombinációnak bizonyult.
Tudtuk, hogy sínen vagyunk, mikor Neil Wain felvette velünk a
kapcsolatot. Wain nem a Kardinális embere volt ugyan, viszont nem is
nevezhettük jelentéktelen bandavezérnek. Az ember jobban tette, ha
vigyázott, ha rosszabb napján találkozott vele. Rendelkezett a
Kardinális pecsétes jóváhagyásával, és ebben a városban ez a mindent
jelentette. Azzal, hogy vele üzletelünk, egy lépéssel közelebb kerülünk
a Pártközponthoz. Wain volt a teszt – rajta keresztül próbálnak ki
minket. Ha bizonyítjuk alkalmasságunkat, akkor még többre is
számíthatunk. Wain volt a korrupció, a politika és a totális uralom
Újvilágába vezető ajtó. A Kardinális-szintű bűnözés világába vezető
ajtó.
Egy drogszállítmányt kellett lerendeznünk neki. Azt elintézte, hogy
behozzák a Városba, de túl nagy volt ahhoz, hogy maga terítse szét az
egészet. Az volt a terv, hogy mi megkapjuk a harmadát, amiből
felhúzunk egy fedőszervezetet, és kicsengetjük a hasznunk után neki
járó százalékot. Sokat kért, de a pénz nem számított. Rövid távon
keveset keresünk a bizniszen, hosszú távon viszont ez lehetett a valaha
volt legjövedelmezőbb lépésünk.
Egy elhagyatott, folyóparti raktárban találkoztunk vele kedden, késő
éjjel. Nem volt könnyű ilyen rövid idő alatt ennyi pénzt összeszedni –
ez szintén a teszt része volt –, de betörtünk néhány fejet, behajtottunk
pár szívességet, úgyhogy sikerült.
Theo leírhatatlanul izgatott volt. Szemmel szinte követhetetlenül
gyorsan pislogott. A keze reszketett, és még tíz lépésről is hallottam a
szívdobogását.
– Ez az, Capac! – szorította meg a karomat. – Eszembe se jutott,
hogy ilyen hamar sor kerül rá. Ez miattad van. Ne is próbáld tagadni! A
felbukkanásodig is elég jók voltunk, de azóta valósággal szárnyalunk.

21
 – Hízelegsz – tiltakoztam. – Én csak a parancsokat követem. Nincs
bennem semmi különleges.
– Nehogy azt hidd! Bármit kapunk is ma éjjel, bárhová jutunk is
innen, az a te érdemed. Ez a te éjszakád, úgyhogy élvezd ki! A pokolba
is, merülj el benne!
Beharapta az ajkát, hogy ne látsszanak a könnyei. Nem láttam rajta
ennyi érzelmet első találkozásunk óta.
– Gyerünk! Nézzük szembe a sorsunkkal!
Kiszálltunk a limónkból – amit aznapra béreltünk, mivel egyszerűen
kell egy limó, ha igazi gengszter akar lenni az ember –, és három
emberünkkel besétáltunk az elhagyatott raktárba. Wain már várt minket,
türelmesen álldogált saját kocsija mellett kezében egy bőrönddel, és
mosolyogott. Theo már-már kocogásra váltva megelőzött minket, és
széttárta a karját: túlságosan fel volt lelkesülve ahhoz, hogy fenntartsa a
komoly, üzleties légkört.
– Neil! – zúgta. – Neil, a Krisztusát neki, de jó, hogy látlak! Mennyi
idő telt el azóta, hogy...
A golyók úgy tépték fel a mellét, mintha csak papírzacskóból lenne.
Karjával csapott kettőt-hármat, lába megrogyott. Vér fröcskölt minden
irányba. A tüzelés folytatódott, noha egyértelmű volt, hogy Theo halott.
Úgy pördült meg a tengelye körül, mint valami kerengő dervis.
Megpillantottam az arcát és a rajta ülő értetlenséget, amit magával vitt
abba a másik világba. Aztán egy sor golyó letörölte az arckifejezését is,
az egész arcát, mindent.
Három emberünkből kettő higgadtan és profin cselekedett: oldalra
vetették magukat, és már a mozdulat közben tokjukba dugott
fegyverükért nyúltak. A harmadik a nadrágjába vizelt, térdre rogyott, és
irgalomért esedezett. Mind meghaltak, ahogy az égből hulló
fémlövedékek halálos zápora végigvágott rajtuk.
Öt másodperccel később egy vértócsában álltam négy, a hűvös
éjszakában lassan gőzölögni kezdő hulla társaságban. A lövöldözés
keltette visszhangok is elhaltak, a falak mohón magukba nyelték a
fegyverek hangját.
Kábultan álltam. Öt másodperccel korábban úton voltam a hírnév és
a vagyon felé, most pedig földbegyökerezett lábú hullajelölt lettem. A
bácsikám élettelen és ernyedt tetemére néztem, és azon törtem a fejem,

22
hol rontottuk el. Nem volt vitás ügyünk Wainnel. Sosem kereszteztük
egymás útját. Mi lehetett a gondja?
Néhány kába pillanat múltán rájöttem, hogy még mindig nem haltam
meg. Hülyén pislogva körülnéztem a raktárban. Az orvlövészek éppen a
második lépcsőfordulón ballagtak lefelé cigizve, röhögcsélve, azt
elemezgetve, hogy ki kit ölt meg. Neil Wain ugyanott állt, ahol eddig: a
vérontás nem hozta ki a sodrából. Látható érdeklődés nélkül mért végig,
majd a közeledő léptek hallatán megfordult.
Tagbaszakadt, gránitarcú férfi lépett ki az árnyékok közül. Kurtán
biccentett Wainnek, elsétált mellette, és megállt előttem. Tetőtől talpig
végigmért.
– Capac Raimi? – tudakolta.
Tátott szájjal meredtem rá, jó fél fényévvel lemaradva a történések
mögött. Nyilván csak álmodom. Egy perc múlva felébredek és...
Keményen pofon vágott.
– Te vagy Capac Raimi? – kérdezte újra, ezúttal hangosabban, mint
aki nem szokott hozzá, hogy ismételje magát. Láttam a szemében, hogy
megöl, hogy meghalok, ha továbbra is hallgatok. De képtelen voltam
megszólalni.
Ekkor egy másik férfi sétált be a terembe. Nem sokkal volt idősebb
nálam, és jól öltözött gengszter benyomását keltette. Felnevetett, ahogy
végighordozta rajtam a pillantását, a lábam elé köpött, és hátralökte a
kalapját.
– Ez nem ő, Tasso – szólalt meg. – Ez csak egy semmirekellő.
Úgyhogy öljük meg, és tűzzünk! Randim van.
Felemelte a pisztolyát, és egy centiméterrel az állam alá célzott.
– Enyém lehet a megtiszteltetés?
– Nyugi, Vincent! – intette az idősebb.
– De miért? Ez nem ő. Ez csak egy beszédproblémás srác. Csak az
időnket vesztegetjük. Gyerünk...
– Én... én vagyok Capac Raimi – nyögtem ki.
Bizonytalanul egymásra néztek.
– Tudod bizonyítani valamivel? – kérdezte az idősebb tag.
Mindkét kezemmel a zsebembe túrtam, valamilyen kártya vagy más
azonosító után kutatva, amiről pedig tudtam, hogy nincs nálam – soha
nem voltam oda a hitelkártyákért vagy az olyan klubokért, ahol létezett

23
tagság. Még jogsim sem volt. Valószínűleg a házban megvolt valahol az
útlevelem, de erre sem esküdtem volna meg.
A bérgyilkosok észrevették, hogy remeg a kezem, mire röhögni
kezdtek.
– Egy nagy szart, Tasso – mondta a fiatalabbik férfi. – A srác csak
egy tuskó, akit belerángattak.
Felhúzta a kakast, és a bal fülemnek nyomta a fegyver csövét.
Az idősebb úriember megrázta a fejét, és zordan elmosolyodott.
– Nincs nálad semmi, amivel bizonytani tudnád, hogy ki vagy?
Mindenkinek van hitelkártyája! Legalább egy bankkártyád kell hogy
legyen!
Felemelte a karját, és az ujjával célba vett.
– Az életed múlik rajta, fiú! Szedd elő vagy...
– Nincs semmim – feleltem egyenletes hangon, felkészülve, hogy
méltósággal haljak meg.
Belenéztem a gyilkosom arcába, és elvigyorodtam.
– Úgyhogy tőlem akár mehet, le is lőhetsz, te szemétláda.
Legszívesebben hangosan megtapsoltam volna magam. Meg fogok
halni, de legalább stílusosan teszem, felszegett fejjel. Sokan fizetnének
egész vagyonokat is azért, hogy így távozhassanak.
A gránitarcú gyilkos megvakarta az állát.
– Mondta, hogy ezt fogod mondani – dörmögte. – Hogy az álmában
szereplő pasas is ezt tette. Ő és azok a rohadt álmai. Oké!
Tapsolt egyet, és visszaparancsolta a közelben őgyelgő gengsztereket
a kocsijukba.
– Vincent, te velem jössz!
A Vincentnek nevezett fickó engedelmesen bólintott, és elindult a
raktár fala mellett parkoló egyik limó felé, melyet elrejtettek a
mészárszék árnyai.
– Wain, gondoskodj a pénzről!
Odarúgta a férfinak Theo padlóra esett aktatáskáját.
– Ügyelj arra, hogy a Kardinális megkapja a részét!
– Mi? – ráncolta össze a homlokát Wain. – Na de én tettem neki
szívességet! Mi segítettünk neki, a francba is! Azt hittem, hogy így
legalább...

24
 – Rosszul gondoltad – csattant fel a férfi. – Az üzlet az üzlet, Neil,
minden jóval és rosszal egyetemben. Hidd el, az a helyes út, ha
leperkálod a Kardinális részét. A megrövidítése pedig annyira helytelen
lenne, ahogy azt te magad is tudod, mintha magát a Sátánt hugyoznád le
a pokolba vezető úton.
– Oké – morogta Wain, és felkapta a táskát –, belátom, a
Kardinálisnak van igaza. Nem vagyok ostoba.
– Örömmel hallom. Azt hiszem jobb, ha most lelécelünk. Mr. Raimi,
lenne olyan szíves és beszállna elsőként? – intett a mellénk gördülő
limó felé. Ránéztem, aztán az autóra, végül Wainre. Nem tudtam, hogy
mi lesz még ebből az éjszakából, hogy mit tartogat a számomra, de
látva, hogy a dolgok mennyire kicsúsztak a kezem közül, úgy véltem,
akár engedelmeskedhetek is, és akár ki is élvezhetem az utat.
Összehúztam magamon a kabátomat, mert dideregtem a hidegtől és a
sokktól, aztán beszálltam a kocsiba.

Már vagy tíz perce a Város csendes utcáin autóztunk, és egy árva szót
sem szólt senki. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni. A kezdeti
döbbenet, ami lezsibbasztott Theo halála miatt, múlóban volt, és jobban
esett volna beszélgetni, mint magamban emésztgetni értetlen
arckifejezésének és rubinvörös vérének emlékét. Próbáltam felidézni
magamban, hogy milyen nevet mondott Vincent a raktárban,
megköszörültem a torkom, hogy megtörjem a csendet, és tétován
megkérdeztem:
– Maga Ford Tasso?
A férfi kifejezéstelen arccal fordult felém.
– Igen.
– A híres Ford Tasso – vihogott Vincent, aki a kocsit vezette. – A
neve száz nyelven átok. Járuljon elé mindenki! Hajoljatok meg és...
– Fogd be! – szólalt meg Tasso szelíden, de szavainak azonnal
meglett a hatása. Nyilván elviselte Vincent badarságait, de csak egy
pontig, és a másik pedig elég okos volt ahhoz, hogy soha ne kísértse a
szerencséjét.
Ford Tasso. A Kardinális első embere. A Város nem hivatalos
királyának erős karja, akitől legalább annyira féltek, mint az egyetlen

25
embertől, akit valaha is mesterének mondott. Ha a Kardinális mítosz
volt, Ford Tasso maga volt a legenda.
Szemügyre vettem az utcai lámpák rézsútosan besütő, sárgás
fényében. Nem volt már mai fickó, jócskán benne járt az ötvenes
éveiben. Nagydarab volt, 185 magas, megtermett, akár egy medve. Sűrű
haja fekete, mint a korom. Barkója volt, a diszkókor maradványa, meg
tömött bajsza. Arca hideg és kemény, a levegőt is takarékosan szedte.
Fekete öltöny, fehér ing, arany mandzsettagombok, gyűrűk és láncok.
Halott szemek.
Ez az ember irányította a Várost a Kardinálissal együtt az elmúlt
harminc évben: ő ölte meg vagy taposta el mindazokat, akik az útjukba
álltak. Úgy is nézett ki. Egy jelző jutott róla eszembe, ahogy
hátradőltem az ülésen, és végigmértem: hidegvérű. De inkább
megtartottam magamnak. Még fiatalkorában volt egy gúnyneve – úgy
hívták, hogy a Gyíkember. Nem nagyon szerette. Az utolsó embert, aki
így nevezte, néhány nappal később holtan találták: a gyomrát kiszedték,
és kígyókkal meg leguánokkal rakták tele. Azóta egyszerűen csak ő volt
Ford Tasso.
A Pártközponthoz vittek. A Város szívébe. A Kardinális otthonába
és munkahelyére. Ha valakit meghívtak ide, ennél biztonságosabb
helyre nem kerülhetett. Ám ez volt a biztos halál színhelye
mindazoknak, akik a tilosba tévedtek. Vincent a főbejárat előtt állt meg.
Ford elküldte, mikor már a járdán álltunk.
– Később szükséged lesz még rám? – kérdezte Tassótól.
– Nem, de holnap korán legyél a Shankarban! Sűrű napunk lesz.
– Mikor nincs? – dörmögte Vincent, és becsapta az ajtót. Süvítő
gumikkal lőtt ki.
Felpillantottam a masszív épületre. Már sokszor láttam, de ilyen
közelről még sosem. Régi volt, teli ívekkel meg szögletekkel:
kínszenvedés megtervezni, lidércnyomás megépíteni. Impozáns
üvegablakok, vörös téglás alsó rész, durva, barna kövek feljebb. Úgy
festett, akár egy felújított templom, de tudtam, hogy minden ablak meg
van erősítve, és be van riasztózva. Minden egyes szintet a lehető
legdrágább riasztórendszerek védtek. Fegyveresek álltak ugrásra
készen, hogy lepuffantsanak minden behatolót, a nap vagy az éj
bármely órájában. Bevehetetlen erődítmény volt. Azt pletykálták, hogy

26
még egy atombiztos bunkert is építettek az épület szintjei alá, legalább
száz évre elegendő készletekkel.
Két ajtónálló kezelte a masszív bejárati ajtót. Vörösbe öltöztek,
kalapot és kesztyűt viseltek. Ártalmatlanok voltak és barátságosak. A
mellettük elhelyezkedő öt fegyveres őr azonban már korántsem volt
ennyire szívélyes. Ők a Kardinális személyes hadseregéhez, az
Osztaghoz tartoztak. A Kardinálisnak sok idejébe telt, mire megszerezte
a kormány támogatását az egység felállításához és személyes céljaira
való felfegyverzéséhez. A Város politikusainak felét meg kellett vennie
hozzá, a többit pedig el kellett tennie láb alól. Polgári felvonulásokat és
rendőri tiltakozásokat is szerveztek. Egy ideig olyan volt az egész, akár
egy háború.
A Kardinális saját, személyes hadsereget akart. Mindenki más
kevésbé lelkesedett ezért az ötletért – érthetően. Végül a Kardinális
győzött, mint ahogy mindig, és megszületett az Osztag. Ötszáz fővel
indult, és folyamatosan bővült. Az első időkben Ford Tasso volt a
főparancsnok, mielőtt még nagyobb dolgokba fogott volna.
Az előcsarnokban az Osztag további tagjai posztoltak, egyenlő
távolságra egymástól, éberen és készen arra, hogy az első gyanús jelre
tüzet nyissanak. És nekem eszem ágában sem volt erre okot
szolgáltatni.
A Pártközpont földszintje csupa padlólapból és márványból állt, és a
lépteid kopogó hangot adtak, bármerre is jártál. Feljebb persze már
szőnyegek voltak. Az épület híres volt a Perzsiából és Indiából hozatott
szőnyegeiről. A fenti emeletek padlójának minden egyes centijét
szőnyegek borították, még a lépcsőházakét és a mosdókét is.
Az első emeleten túl tilos volt cipőt hordani. Minden alkalmazottnak
és látogatónak le kellett adnia a lábbelijét a hat recepció valamelyikénél,
mielőtt továbbmehetett volna. Nem volt kivételezés. Csak zokni lehetett
az emberen vagy mehetett mezítláb is – még papucsot sem húzhatott
senki. És Krisztus legyen irgalmas ahhoz, akinek büdös a lába. A
Városban mindenki ismert legalább egy amputálós sztorit. A
Kardinálisnak állítólag nagyon érzékeny orra volt, és nem díjazta a
büdöset legbensőbb szentélyében.
Ford Tasso és én átnyújtottuk cipőinket, és átvettük az elismervényt.
A recepciós a lábbeliket egy szüntelenül mozgó futószalagra tette, azok

27
pedig eltűntek hátul egy raktárban. Ford ugyanolyan közönyös volt,
mint eddig, én azonban csodálkozva néztem körül, miközben
megindultunk az épület számos liftje közül az egyik felé.
Későre járt, de az előcsarnokban nagyobb volt a nyüzsgés, mint
máshol napközben. Laptopos üzletemberek kis csoportokba verődve
tárgyalták a piaci helyzetet. Az Osztag szolgálaton kívüli tagjai
lazítottak hátul a társalgóban. A földszinten jó tucatnyi recepciós
végezte munkáját a pultoknál: mindenkit regisztráltak, megszervezték a
megbeszéléseket, felvették a telefonokat, és tartották a kapcsolatot a
terepen dolgozó ügynökök százaival.
A lift mintha egy másik időből érkezett volna. Nagy volt, szőnyeg
borította, falai ki voltak párnázva, és andalító zene szólt benne.
Állandóan volt benne egy kezelő, aki egy indítókarral irányította a
kabint fel és le a huszonhárom emeletnyi aknában. Barátságosan
viselkedett, de láttam, hogy a kabátja alatt ott dudorodik a pisztolya.
Theo szerette ezt a liftet. Többször mesélt róla nekem. Egyszer azt
mondta, ha választhatna, hol haljon meg, akkor a Pártközpont egyik
mesés, régi liftjében tenné. Az emléktől gombóc gyűlt a torkomba, és
nehezemre esett összpontosítani. Klassz lett volna meggyászolni Theót,
de lehet, hogy ezek életem utolsó percei, és én nem akartam halottak
gyászolására vesztegetni őket. Ha életben maradok, bőven marad időm
Theóra. A bácsikám sem várt volna mást tőlem.
– Jó estét, Mr. Tasso! – mosolyodott el a liftkezelő.
– Hányadik emelet?
– A tizenötödik – dörmögte Tasso.
– Azonnal, uram!
Becsukta az ajtót, és beleszólt egy mikrofonba.
– Tizenötödik emelet. Mr. Tasso.
– Azonosítás – felelte egy száraz, számítógép generálta hang.
Ford bemondta a nevét. A mikrofon alatt kattanva kinyílt egy kis
panel, és Tasso belenyomta az ujját. Rövid szünetet követően a lift
emelkedni kezdett, gyorsabban és simábban, mint ahogy vártam.
Akárcsak kívülről az épület, a lift is úgy festett, mintha
visszaröppentünk volna az egyszerűbb időkbe, de a felszín alatt
valójában modern volt és hatékony: olajozott szörnyeteg az antik álca
mögött.

28
 Tizenötödik. Ez a Kardinális szintje volt, ezért hát a biztonsági
intézkedések. A pokolba is! A tizenötödiken nincsenek beosztottak.
Vagyis magához a nagyfőnökhöz visznek.
Megérkezett a lift. Kiszálltunk, és az máris eltűnt lefelé.
Az ajtó két oldalán az Osztag egy-egy tagja állt, kibiztosított
fegyverekkel. Három másik velünk szemben. Őket leszámítva a hely
elhagyatott volt.
A légkondicionálókat a megszokottnál néhány fokkal alacsonyabbra
állították – éreztem, hogy libabőrös lesz a tarkóm a hidegtől. A
szőnyegek éppen csak érezhetően, de a friss tisztítás illatát árasztották
magukból. Megmozgattam lábujjaimat a vastag anyagban, és magamba
csíptem, hogy megbizonyosodjam róla, nem álmodom-e.
Ford Tasso elindult előttem, de én még nem álltam készen, hogy
megmozduljak, így földbe gyökerezett lábbal maradtam a helyemen.
Megállt és visszanézett. Kérdően felhúzta a szemöldökét.
– Nos?
– Mi folyik itt? Egy órája még úton voltam egy átlagos találkozóra.
Mostanra a bácsikám halott, a jövőm romokban hever, én pedig a
Pártközpont tizenötödik emeletén vagyok, feltehetően azért, hogy
magával a Kardinálissal találkozzam. Mi a fasz történik itt?
Kérdésem igazán logikusnak tűnt a számomra.
Tasso közönyösen vállat vont.
– Nem tudom, kölyök. A Kardinális azt mondta, hogy hozzalak be,
és én éppen ezt teszem. Hogy mit akar tőled, nem tudom, és nem is
érdekel. Nem kérdőjelezem meg a Kardinális dolgait.
– De nyilván mondott valamit. Mondania kellett...
Megrázta a fejét.
– Ha elég sokáig élsz, majd rájössz, hogy a Kardinálisnak semmihez
sem kell ok. És az egyszer szent, hogy nem is kell magyarázkodnia. De
most gyere, és hagyd abba a kérdezősködést! Hamarosan úgyis
megkapod a válaszaidat.
Hosszú folyosókon vezetett át, eligazítótermek, hivatali helyiségek
és számítógépes központok mellett. A tizenötödik emeletnek saját
irodarészlege volt, független és önellátó, melyet arra terveztek, hogy
kiszolgálja a Kardinális minden igényét. Menet közben találkoztunk
másokkal is, akik éppen az irodákba léptek be, de mindezt olyan

29
nesztelenül és feltűnésmentesen tették, mintha csak árnyékok lettek
volna. A szentség érzete lengte be a helyet.
Tasso belépett egy „BÁZIS” feliratot viselő szobába. Odabent egy
titkárnő dolgozott a számítógépén. Mindenhol akadt kéznél legalább
egy titkárnő. A Kardinális gyakran dolgozott akár egész nap is, hogy
érintkezésben maradjon a világ összes időzónájában működő
kapcsolataival.
A nő tudta, kik vagyunk, anélkül, hogy felnézett volna.
– Helló, Ford! – mondta, és ujjai még csak le sem lassítottak.
– Szia, Mags! Vár már ránk?
– Igen. De csak a vendégre. Te itt maradsz velem.
Felnézett és kacsintott.
– Talán megpróbál összeboronálni minket. Jó párt alkotnánk, nem?
A férfi rekedten kuncogott.
– Oké, kölyök – mondta. – Hallottad a hölgyet. Befelé!
Odaléptem az ajtóhoz, felemeltem a kezemet, hogy bekopogjak,
tétováztam, és Tassóra néztem valami útmutatásért.
– Befelé! – vakkantotta, mire én vettem egy nagy levegőt,
kinyitottam az ajtót, és beléptem a sárkány barlangjába.

30
 HATUN POCOY

Alig zárult be mögöttem az ajtó, máris tágra nyílt szemekkel néztem

körül. Nem tudtam, mire számítsak, így hát készen kellett állnom
bármire, de a meglepődést így sem kerülhettem el. A szoba feketéllett a
báboktól. Mindenfelé ott voltak: csüngtek a falakról, részeg pózokban
hevertek a szoba közepén emelkedő irdatlan íróasztalon. Ezeket
leszámítva a szoba spártaian egyszerű volt. Egyetlen kép sem függött a
falakon a marionettfigurák mellett. Nem voltak számítógépek, virágok,
vízhűtők vagy szobrok. Csak egy íróasztal állt benne – legalább hat
méter hosszú – és akadt pár műanyag szék is a fal mellett, tőlem jobbra.
Az ablaknál láttam két másik széket: az egyik szintén műanyag volt, a
másik bársonybéléses, díszes bőrborítású. Ezen kívül nem sok említésre
méltó akadt.
Kivéve a Kardinálist.
A bőrszékben terpeszkedett, keresztbe vetett lábakkal, és ásványvizet
iszogatott. Nyurga karjával intett, hogy lépjen közelebb.
– Üljön le! – mondta kedvesen, és a műanyag székre mutatott. –
Tetszik a kiállításom? – tudakolta, a bábok felé intve.
– Klassz – préseltem ki magamból, anélkül, hogy körülnéztem volna.
A szám kiszáradt, de sikerült még pár szót kierőszakolnom rajta. –
Nagyon... mutatós.
Elmosolyodott.
– A szeme elárulja, hogy nem érdekli. Meg kellene tanulnia
uralkodni az arckifejezésén. Na most – engedte le a poharát –, alaposan
vegyen szemügyre! Nyilván majd szétveti a kíváncsiság. Essen túl a
szemrevételezésen, és aztán mondja el, hogy mit gondol!
Karjait széttárva pózolt előttem. Magas volt, két méter, vagy még
magasabb, és már-már girhesen vékony. Nagy orra horgas, akár egy
bokszolóé. Rövidre vágott, kétoldalt felnyírt frizurája volt.
Ádámcsutkája előreugrott. Feje kicsi volt egy ilyen nagytermetű
emberhez képest, keskeny és hegyes, szája túl széles. Arcára szinte
ráfeszült papírvékony, tompa szürke bőre. Buggyos kék tréningruhát és
31
kopott futócipőt viselt. Jobb csuklóján olcsó digitális óra, más ékszer
azonban nem volt rajta. Hosszú, csontos, görbe ujjai voltak, körmeit
tövig rágta. Bal kezének kisujja elhajlott a többitől a második ízületnél,
úgy hatvanfokos szögben. A hatvanas éveinek végén vagy a hetvenesek
elején járhatott, de egy nappal se mondtam volna idősebbnek ötvennél.
Miután végeztem a szemrevételezéssel, leengedte a kezét.
– Most én jövök – mondta, és alaposan szemügyre vett. Mélyen ülő
szemei voltak, akár Theo bácsinak, de amikor koncentrált, azok tágra
nyíltak, olyan volt, mintha a cseppfolyós halál kettős tavába bámulna az
ember.
– Hát, nem olyan, mint vártam – bökte ki végül. – És mi van
magával? Mit gondol rólam?
– Sovány – feleltem, igazodva kötetlen beszédstílusához. Nem
tudtam, mire megy ki a játék, de ha a lazát akarja játszani, tőlem mehet
a dolog. – Azt hittem, kövérebb.
Elmosolyodott.
– Régebben dagadtabb voltam, de a Város irányítása, meg a többi
ilyesmi miatt nincs időm foglalkozni olyan apróságokkal, mint az evés.
Elhallgatott és várta, hogy megszólaljak. A gond csak az volt, hogy
nem tudtam, mit is mondhatnék. Farkasszemet néztem vele, és
próbáltam nem nagyon ficeregni közben. Végül kirángatott szorult
helyzetemből.
– Tehát Capac Raiminak hívják. Ez inka név, nemde? Atahualpa és
az Ayarok idejéből?
– Erről semmit sem tudok.
– Ó, pedig így van – bizonygatta. – Néhány évtizeddel ezelőtt
mindent elolvastam az inkákról. A Város alapítója Manco Capac volt,
egy csoport még az idén szobrot emel neki. Ez a város rengeteg szállal
kötődik az inkákhoz. Maga jól beleillik a képbe ezzel a névvel.
– Tudja, mi volt az inkák jelmondata?
Megráztam a fejemet, kábán a bizarr beszélgetéstől.
– Manan sua, manan lluclla, manan quella. Vagyis ne lopj, ne ölj, ne
lustálkodj. Az utolsót leszámítva teljesen haszontalan tanácsok, de
ilyenek ezek az inkák.

32
 – Elég a játékból! – csapta össze két tenyerét. – Tudni akarja, hogy
miért hozattam ide, miért ölettem meg a bácsikáját és az összes
emberét, magát pedig miért nem. Így van?
– Átfutott az agyamon a kérdés – vallottam be.
– Van valami elképzelése vagy elmélete?
Tagadóan megráztam a fejem.
– Remek! Utálom a találgatásokat. Soha ne tettesd, hogy többet tudsz
annál, mint amit tényleg tudsz! Nincs időm az ilyesfajta bohóckodásra.
Az égvilágon semmi gond nincs a jó öreg, ódivatú tudatlansággal.
Semmit nem fogsz tanulni, ha azt hiszed, már mindent tudsz.
Ismét hallgatásba merült. Akárcsak korábban, most sem szóltam
semmit, de ahogy teltek-múltak a percek, eszembe jutott valami, amit
még a raktárban hallottam. Egy pillanatig eltöprengtem rajta, aztán
megköszörültem a torkom, és tettem egy próbát.
– Ford Tasso mondott valamit.
– Tényleg? – nézett fel a Kardinális. – Mr. Tasso jól ért a csendhez,
és nem pazarolja a szavakat. Ha mondott valamit, akkor nyilván fontos
lehetett.
– Akkor nem sok jelentőséget tulajdonítottam neki, de most, így
visszanézve... Az álmokról mondott valamit. Arról, hogy álmodott
rólam.
A Kardinális arca elkomorult.
– Elhamarkodottan dicsértem. Mr. Tasso szemmel láthatóan nem
tanult még annyit a csendről, mint ahogy gondoltam. Mégis – töprengett
az állát vakargatva –, talán így a legjobb. Eddig azon törtem a fejem,
hogy kerülhetném ki ezt az álomdolgot anélkül, hogy eszelősnek
tűnnék.
– Mesélek róla – jutott végül dűlőre. – Talán nehezére esik elhinni,
de ez a csodák világa, Mr. Raimi. Akik tagadják a lehetetlent, nagyon-
nagyon rossz szolgálatot tesznek az univerzum fenséges varázsának.
– A múlt héten láttam ezt az álmot. Addigra már eldöntöttem, hogy
megöletem a bácsikáját. Apróság volt az egész, nem sokat
gondolkodtam rajta. Aztán, mikor elaludtam, a meggyilkolásáról
álmodtam. Olyan volt, mintha csak egy filmet néznék: ott volt a raktár,
a gyanútlan Theo, a folyosókon várakozó bérgyilkosok. Theo belépett

33
az embereivel, és hallottam, hogy felugatnak a fegyverek. Láttam,
ahogy Theo és a csapata elhullik, ahogy bárányokként kaszálják le őket.
– Ekkor a másik oldalamra fordultam, és készültem egy szebb álmot
álmodni, mikor észrevettem, hogy Theo egyik embere még mindig
talpon van. Golyók süvítettek körülötte, de ő csak állt ott mosolyogva, a
pimasz rohadék.
– Elindult felém. Egyenesen az arcába bámultam, az álombeli
kamera szuperközelit adott róla. Egyre közelebb jött, míg végül
mosolygó és magabiztos arca már kitöltötte az egész álomvilágom.
– Ekkor felébredtem. Elsőként az jutott eszembe, hogy tudnék mit
kezdeni egy ilyen emberrel. Akit nehéz megölni, aki kellően arcátlan és
sebezhetetlen... az tud adni nekem valamit. Úgyhogy utána érdeklődtem
Theo embereinek, bizalmasainak, azoknak, akik a legnagyobb
valószínűséggel vele tartanak majd a megbeszélésre. Mr. Tasso átadott
egy névlistát, amit gyorsan átfutottam, követve az álom logikáját. Egy
név azonnal szemet szúrt. Capac Raimi. Inka név. Erőtől duzzadó és
ómeneket hordozó.
Rám mutatott.
– Ezért van itt, Mr. Raimi. Ezért nem rohad a hullája a raktárban,
ahol mostanra már körülrajzolták volna krétával a nyomozóim. Az
álmom és a szokatlan neve miatt.
– Szeretne munkát kapni? – kérdezte aztán udvariasan.

– Nyilván tréfál – dadogtam, miután kihevertem a sokkot. – Elhitet

velem egy hagymázas mesét, hogy lássa, az ostoba bunkó megkajálja-e.
– Miért hazudnék magának?
– Szórakozásból. Hogy összezavarjon. Hogy lássa, miként reagálok.
Halkan kuncogott.
– Hát ilyen nehéz elhinni, Mr. Raimi? Mindnyájunknak volt már
déjá vu élménye, és átéltünk álmunkban látott dolgokat. Miért ne
álmodhattam volna én magáról?
– Mert maga a Kardinális! – fortyantam fel. – Maga nem álmodik
hozzám hasonlókról! Mi nem egyszerűen csak maga alatt vagyunk,
hanem vagy kétszáz kilométernyi föld választ el bennünket. Még ha,
teszem azt, álmodott is Theóról és a mészárlásról, még ha tényleg látott
is egy alakot, aki sértetlenül sétált át a golyózáporon, akkor sem hozatna
34
engem ide és kínálna nekem munkát. Ez nem logikus. Sőt, inkább
hülyeség.
Vártam, hogy rám zúduljon a dühe. A Kardinális elképesztően
indulatos ember volt, aki a legcsekélyebb provokációra robbant. Én meg
épp az imént neveztem hülye, logikátlan hazudozónak. Úgyhogy múlt
idő vagyok.
Ahelyett azonban, hogy nekem rontott volna, ujjait összefűzve, ajkát
lebiggyesztve elmélázott azon, amit mondtam. Mikor végül megszólalt,
egy kérdést tett fel:
– Ismeri az univerzum titkait?
– Mi? – pislogtam.
– Birtokában van az univerzum titkainak? Meg tudja magyarázni
nekem a természet működését, az égitestek mozgását, az élet
keletkezését? Belelát a felfoghatatlanba, amit mi, többiek nem látunk?
Ha igen, sokat fizetnék ezért az információért.
– Nem értem, hogy...
– Nem ért maga semmit! – csattant fel. – Maga éppen úgy vak a világ
csodáira, mint mi, többiek. Nem tud maga semmit, Mr. Raimi! Vannak
elméleteink, sejtéseink, elképzeléseink. Hiszünk dolgokban, melyek
egyeseknek igazak, és nevetségesek mások szemében. Tudósokat
bízunk meg azzal, hogy ássanak le az idő és a tér vermébe, és
babráljanak a nagy kérdésekkel, pont úgy, ahogy a gyerekek
játszadoznak a homokban.
– Életem során egyetlen emberrel találkoztam, aki mintha tényleg
tudott volna valamit. Őrült volt, egy részeges dokkmunkás. Nem tudta
befűzni a cipőjét és begombolni a kabátját. Összevissza, rébuszokban
beszélt, de minden egyes szava a lelkem legmélyéig megrázott. Nagyon
rövid ideig hallgattam csak, aztán megölettem. Mert féltem tőle. Ha
tovább hallgattam volna, én is megőrülök. Az igazság túlságosan sok az
olyan csekély elméknek, mint amilyenek mi vagyunk.
Tekintete lángolva fúródott az enyémbe. Hosszú ujjait a széktámla
köré fonta, belemart velük a lágy szövetbe.
– Ezután felhagytam az igazság keresésével. Attól a naptól fogva
visszavonultam a tudatlanul és vak elfogadással élt létezésbe. Úgy
határoztam, ha nem tudom megérteni a világegyetemet, akkor legalább
követem a szabályait, és kihozom a legtöbbet felfoghatatlan

35
törvényeiből. Többé nem kerestem a válaszokat. Úgy határoztam, hogy
ezután jelvényként hordozom a tudatlanságomat.
– Tudja, hogy mi a sikerem titka? – váltott ismét témát. Zsibbadtan
ráztam meg a fejem.
– Az, hogy tudom, miként lovagoljam meg a szerencse hullámait.
Ebben a világban valahogy, valamilyen szinten minden összefügg.
Biztosan hallotta már azt a szakállas mondást, hogy ha Ausztráliában
egy pillangó megrebbenti a szárnyát, az kihatással van a földgolyó túlsó
felén az időjárásra. Túlzás persze, de példának tökéletesen megteszi.
– Minden összefüggésben áll mindennel. Minden kapcsolódik valami
máshoz: néha egyértelműen, de leggyakrabban homályosan. Egy zsidó
csúfot űz egy Adolf nevű gyerekből, és milliók halnak meg a
haláltáborokban. Leesik egy alma a fáról, és egy ember megfogalmazza
a gravitáció törvényeit. Egy koszos utcagyereknek van egy álma, és
megszületik a Kardinális.
Elhallgatott, felállt, az ablakhoz sétált, és lenézett a városára. Nem
tudtam, hogy merre kószálhatnak a gondolatai. Olyan volt, akár egy
eszelős utcai próféta. Mi a fenébe keveredtem?
Majd húsz percig állt az ablaknál, mialatt én teljes csendbe
burkolóztam. Éreztem, hogy veszély fenyeget, ha valami
meggondolatlanságot teszek. Egy fanatikussal akadt dolgom, de ő volt
egyben a Város leghatalmasabb embere is. Az óvatosság még csak meg
sem közelíti azt, ahogy viselkednem kell. Végül az örökkévalónak tűnő
csend után ismét leült. Előredőlt, és így szólt:
– Most elmondom, hogyan irányítom a birodalmamat.
Körülnézett, még közelebb hajolt, megveregette a térdemet, és azt
suttogta:
– Nagyon megfontoltan.
Felnevetett és hátradőlt.
– Minden összefügg – ismételte. – Erre tanított meg a bolygón
eltöltött időm. Valahogy minden illeszkedik egy sorba. A legkisebb
embertől a legnagyobbig mindenki között vannak kötelékek. Egyetlen
ember sem sziget, ha megbocsátja, hogy ezt az unalomig ismert
közhelyet használom. Mind kapcsolódunk egymáshoz, a világhoz,
melyben élünk, talán még a többi bolygóhoz és a csillagokhoz is. Nem
hiszek ugyan az asztrológiában, de nem is tagadom.

36
 – Megpróbálom manipulálni a szerencse és a véletlen szabályait.
Döntéseimet szeszélyem diktálja, barátaimat és ellenségeimet
ösztönösen választom. Úgy uralom ezt a várost, ahogy azt a kocka
megszabja. A szerencse rabszolgájává váltam, Mr. Raimi, és ezért
tudtam bőségesen kaszálni.
– Mondok egy példát. Évekkel ezelőtt a dokkoknál vettem egy
lepukkant ingatlant. Az volt a tervem, hogy felújíttatom, és szép hasznot
húzok belőle. Néhány hónappal később, még mielőtt megkezdődött
volna az építkezés, találkoztam egy öreg maffiózóval. Túl sok vodkát
ivott, és beszélgetni kezdtünk erről az épületről. Neki is voltak tervei
vele, és már ott tartott, hogy megveszi a vén tulajtól, mikor én
megjelentem a színen. Felajánlotta, hogy hárommillióért megveszi
tőlem. „Adok érte három gurigát” egész pontosan ezt mondta. Nemet
mondtam, mert az épület ennél jóval többet ért.
– Ő ment a maga dolgára és én is az enyémre, nem is foglalkoztam
többet a dologgal. Vagy egy héttel később sétálni voltam – ahogy az
egykor szokásom volt –, mikor odalépett hozzám egy csavargó, és egy
kis alamizsnát kért tőlem. „Van egy háromgurigása, uram?” – kérdezte
tőlem.
A Kardinális összehúzta a szemét, és sipító hangon utánozta a hobót.
Mindenesetre utánzóművészként éhen halt volna.
– Hallotta valaha azt a kifejezést, hogy háromgurigás, Mr. Raimi?
– Nem.
– Mint ahogy én sem, de a csavargó majdnem ugyanazokat a
szavakat használta, mint amit egy héttel korábban hallottam. Véletlen
egybeesés?
A Kardinális mosolyra húzta a száját.
– Felhívtam az öreg maffiózót, és megkérdeztem tőle, áll-e még az
ajánlata. Azt hitte, viccelek... mint ahogy maga is ma éjjel.
Biztosítottam róla, hogy őszintén beszélek. Gyorsan és boldogan igent
mondott. Nagyon jó alkut csinált: nem volt benne semmi csalás vagy
hátsó szándék. Milliókat buktam.
– Néhány héttel később az épület leégett. Rövidzárlat miatt. Az új
tulajt nem izgatta a dolog, mert úgyis le akarta romboltatni a vén kurvát.
Így valamivel többet kellett ugyan fizetnie az összetakarításért, de a
várható haszon fényében ez nem számított.

37
 – Amikor viszont leástak az alapokig, kiderült – nem hazudok –,
hogy az épület egy ősi temetőre épült. A vén roncs alatt több ezer hulla
hevert. És ha ez még nem lett volna elég, kisült, hogy itt bizony
pestisben meghaltak nyugszanak!
Röhögésben tört ki, és öklével püfölni kezdte a szék oldalát.
– Kibaszott pestisben! – zihálta, mikor ismét kapott levegőt. – Amint
ez kitudódott, az egész tervnek annyi lett. A tanács történelmi
emlékhelynek és egészségügyi szempontból veszélyesnek nyilvánította
a környéket. A sajtó rémhíreket és vad meséket ásott elő, olyasmiket,
amilyenek a régi épületekhez tapadnak: titokzatos halálesetekről, régen
ott élt gyilkosokról, erőszaktevőkről és a többi. Mindennek a tetejébe az
én öreg barátomnak még ki kellett csengetnie az ásatási költséget is.
– Milliókat vesztett rajta. Mint ahogy mindenki más is ugyanígy járt
volna. Még az én összeköttetéseim sem tudták volna sikerre vinni a
dolgot. Így aztán egy utcai csavargó zagyválásának hála, hárommilliót
kerestem a bizniszen, ahelyett hogy ennél sokkal többet buktam volna
rajta. Félredobtam a logikát, hogy sorsomat a szerencse kezébe tegyem,
és erősebben kerültem ki a dologból.
– Kezdi már érteni, Mr. Raimi?
– Nem tudhatta, mi fog történni – tiltakoztam. – Hogy pont egy ilyen
blőd dolog! Nem láthatta előre...
– Hát persze, hogy nem! – szakított félbe. – Figyelt arra egyáltalán,
amit mondtam? Épp az imént hencegtem el a tudatlanságommal. Szinte
semmit sem tudok a világ működéséről és a minket összekötő erőkről.
Nem vagyok látnok. Nem látok bele a jövőbe. A történetemnek nem ez
volt a tanulsága.
– Én a megfigyelt jelenségek alapján cselekszem. Nem vonok le
következtetéseket, nem gondolkodom, nem állítok fel elméleteket, nem
kérdezek. Amikor bekövetkezik valami – csettintett egyet az ujjaival –,
én ugrok. Amikor tudomást szerzek egy véletlenről, azonnal azt
keresem, hogy építhetem be a terveimbe. Minden összeköt minket, Mr.
Raimi. Ez az első és egyetlen törvény. Ha elfogadja... ha hisz benne...
elkezdheti használni.
Csontos ujjaival megmasszírozta a homlokát. Láttam a szemében a
frusztrációt. Megpróbált lenyűgözni a trükkjeivel. Megpróbált
megtéríteni. Hogy miért, arról fogalmam sem volt.

38
 – A világnak megvannak a maga törvényei – vette fel ismét a beszéd
fonalát. – Nem kell értenünk azokat, csak engedelmeskednünk kell
nekik. Mint a háromgurigásnál. Semmi sem árulkodott arról, hogy a két
embert a véletlenen kívül bármi is összekötötte volna. Viszont én annak
a jelének vettem, hogy mégis. Az univerzum szálai valamilyen
ismeretlen szinten összekapcsolták őket Mikor megéreztem ezt az
összeköttetést, cselekedtem. A cselekvés révén pedig haszonra tettem
szert.
Ismét elhallgatott és ivott.
– Én így üzletelek – közölte csendesen. – Az emberek látják, hogy
vágok rendet a piacon és az ingatlan bizniszben. Látják a nagy hatalmú
barátaimat, akikkel jóban vagyok, aztán váratlanul cserbenhagyom őket,
a hirtelen bekövetkező bukásuk előtt. Azon törik a fejüket, honnan
tudok ilyen sokat, hogy miként vagyok képes ilyen gyakran egy lépéssel
megelőzni mindenkit, hogy miként szagolom ki a sikert és a bukást
mindenki másnál hamarabb. Azt hiszik, agyafúrt spekuláns vagyok, akit
egy csapat okos tanácsadó segít. De tévednek. Mert én csak az
ösztöneimre hallgatok, és a megérzéseimet követem.
– Kér egy italt? – kérdezte aztán mosolyogva.

Míg a Kardinális kivett egy üveg sört a kinti irodában álló hűtőből, én
magamban átpörgettem, amit mondott, és megpróbáltam valamit
kihámozni belőle. Lehet, hogy csak játszik velem, egy légből kapott
mesét talált ki, hogy így tesztelje a hiszékenységemet, de valahogy
őszintének tűnt.
Mikor visszajött, azt mondtam:
– Ez nem működne. Képtelenség. A nagy átlag törvénye értelmében
többet kellene vesztenie, mint amennyit nyerne. Nem lenne a kezében
az irányítás. Egyszerűen nem működne a dolog.
– Mégis működik.
Az iroda felé intett.
– Ne feledje, hogy amit hallott, az nem egy hazárdjátékos zagyválása
legújabb, atombiztos, tutira nyerő szisztémájáról. Én ebből a több
évtizedes, bizonyítottan zsíros nyereségből élek. Ez nem egy eshetőség:
ez tény.

39
 – Nem olyan egyszerű persze, mint ahogy azt a háromgurigás példa
sugallja. Azért választottam ezt, mert színes és szemléletes sztori. A
legtöbb esetben a szálak sokkal vékonyabbak, sokkal finomabbak. Ezek
felismerése és értelmezése már-már a lehetetlenséggel határos. Könnyű
hibázni, rosszul dönteni, elszalasztani a lehetőséget.
– Figyelmen kívül kell hagyni a kockázatot, pihenjt kell parancsolni
az agynak, és követni kell az ösztönöket, még akkor is, ha a fej valami
más mellett kardoskodik. Időnként az ember megégeti magát. Sokszor
megperzselődtem. Egyszer-kétszer ropogósra is sültem. De meg kell
tanulni együtt élni a tűzzel. Mert ha elkezdesz túl sokat gondolkodni
vagy a tutira menni, mindörökre odavész a mágikus kisugárzásod. Ismét
a valódi világ részévé válsz, a hétköznapié, a közönségesé, ahonnan
nincs menekvés.
– Azért van itt ma éjjel, mert egy furcsa emberről álmodtam, aztán
pedig találtam egy furcsa nevű embert. Hűen fog engem szolgálni?
Előnyére válik a cégnek? Hozzásegít engem még pár millióhoz?
Megvonta a vállát.
– Majd az idő megmutatja. Az idő végül mindent megmutat. Érzem,
hogy maga az, hogy maga az az ember az álmaimból, de...
– Többes szám.
– Tessék?
– Azt mondta, hogy az álmaimból. Azt hittem, csak egy volt.
A Kardinális úgy nézett rám, mintha valami szörnyű, vírusos
betegségben szenvednék.
– A nyelvbotlások olyan kincsek, amiért a magamfajták ölni tudnak
– közölte fagyosan. – Fanatikusan vadászni és dédelgetni kell őket, de
soha nem szabad gondatlanul felfedni azokat. Hibáztam, olyasmit
mondtam, amit nem akartam. Maga észrevette, amihez gratulálok.
Csakhogy elárulta a tudását, ami ostobaság volt.
– Tartsa elzárva a titkait! – mondta, és önkéntelenül is rántott egyet
laza mackónadrágján. – Valójában egyetlen nyelvbotlás sem
lényegtelen. Egy napon egy ilyen nyelvbotlás még megmentheti az
életét, vagy legalábbis megóvhatja attól, hogy eldobja magától, ahogy
az imént hajszál híján megtette.
– Megölne egy embert csak azért, mert felemlegette a nyelvbotlását?
– kérdeztem kételkedve.

40
 A Kardinális cápavigyort villantott fel, és azt felelte:
– Ennél kevesebbért is megölettem már embereket, Mr. Raimi. Ha
nekem fog dolgozni, magán múlik, hogy meddig marad életben. De ezt
a kockázatot szívesen vállalja, nem igaz?
Hallgattam, és hallgatásomban meglelte mindazt a megerősítést,
amire szüksége volt.

A Kardinális később behívott még egy embert a mi kis

megbeszélésünkre. A nőt Sonja Arne néven mutatta be. Kezet fogtunk,
mielőtt leült volna a magával hozott székre. Csinos volt, visszafogott
sminkkel, a negyvenes éveiben járhatott, haja őszült. Éles vonású arca
elárulta, hogy nagyon figyel, de ajka és szeme kedvességet sugárzott.
Rövid szoknya és semleges színű blúz volt rajta. Ilyen egy komoly,
komor üzletasszony.
– Miss Arne – mondta Kardinális –, ő itt Capac Raimi. Magának fog
dolgozni. Azt akarom, hogy tanítsa meg őt az üzletre. Mutassa be a
megfelelő embereknek! Gondoskodjon róla, hogy elsajátítsa a szakmai
fogásokat és titkokat! Azt akarom, hogy ő legyen a maga
legeminensebb diákja. Ha gyorsan ráérez a szakma trükkjeire, pompás.
Ha nem, verje bele!
– Nem gond – mért végig a nő. – Elfogadható a külseje, ez jó
kiindulásnak. Valamivel kevésbé agresszív öltöny kell neki, kicsivel
több szín, egy hajvágás... Mondjon valamit!
– Hát hogyne! Azt akarja, hogy egy darabig zagyváljak összevissza,
vagy szeretne inkább egy verset hallani? Ismerek néhány jó Dr. Seuss-
költeményt.
A nő jóváhagyóan bólintott.
– Jó a hangja. Szerintem nem lesz semmi gond. Néhány hétig a
gondjaimba veszem, és egyike lesz a Város legjobb üzletkötőinek.
– Üzletkötő? – ráncoltam össze a homlokomat, és a Kardinálisra
néztem.
– Miss Arne a biztosítási részlegünk feje – magyarázta a Város ura. –
Meg fogja tanítani magának, hogy adjon el biztosításokat.
– Biztosításokat? Mi a...
Elvigyorodtam.
– Á, védelmi pénzre gondol!
41
 A Kardinális arca elkomorodott, és én rögtön láttam, hogy
melléfogtam. Gyorsan visszakoztam hát.
– Nem... azt akartam mondani... ha biztosításnak akarja hívni, semmi
gond. Nem fogom...
– Mr. Raimi – mordult rám –, ha védelmi pénzre gondoltam volna,
akkor azt mondtam volna. Én soha nem féltem nevén nevezni a
dolgokat. Igen, a védelmi pénzek bevételem jelentős százalékát teszik
ki. Csakhogy jelenleg még nem akarom ilyen ügyekbe belevonni magát.
Később talán igen, de jelen pillanatban a biztosításokra fog
összpontosítani. Miss Arne megtanítja, hogy adja el őket. Megismerteti
magát a különféle általános és egyedi biztosításainkkal, megmutatja,
miként sózza el őket, aztán rászabadítja magát a Város jóravaló
polgáraira teljesen legális módon. Tud követni?
Rámeredtem, először értetlenül, majd dühösen.
– Ezért hozatott ide? – horkantam fel, megfeledkezve arról, hol
vagyok. – Hogy egy kibaszott biztosítási ügynököt csináljon belőlem?
Hallottam, hogy Sonja felszisszen, de nem érdekelt. Öljön csak meg
a szarházi! Én nem leszek üzletkötő, sem a Kardinálisé, sem Istené, sem
a Sátáné.
– Hallgasson ide! – kezdtem volna bele a mondókámba, de a
Kardinális parancsolóan felemelt keze belém fojtotta a szót.
– Mr. Raimi – cicegte –, felesleges ennyire felizgatnia magát.
Megértem az aggodalmát. Világos, hogy nem erre számított, de meg
kell tanulnia bízni bennem. Öregebb vagyok magánál, és sokkal, de
sokkal tapasztaltabb. Tudom, mit csinálok.
– Miss Arne, elmondaná Mr. Raiminak, hogy maga miként kezdett
dolgozni ennél a cégnél?
– Prostituáltként – mondta a nő, amitől bennem rekedt a szó.
Rábámultam. Ez az elegáns, precíz, kulturált üzletasszony... egy kurva
volt?
– Így igaz – felelte kimondatlan kérdésemre. – Titkárnői állásra
jelentkeztem. De a Kardinális félrevont, és inkább prostiként kínált
nekem munkát. Felvázolta szerződésünk pontjait, hogy mennyi lesz a
várható jövedelmem, mennyit kell dolgoznom, milyenek az előrelépési
lehetőségek, meg a többit. Bár korábban nem gondoltam ilyesmire,
elfogadtam az ajánlatát.

42
 – Sok ügyfele volt? – tudakoltam.
– Rengeteg. Jól csináltam, és közkedvelt voltam.
– És hogy került a jelenlegi pozíciójába?
– Spóroltam, és mikor elég pénzem lett, hogy visszavonuljak,
megmondtam, hogy kiszállok, és másik munkát kértem.
Szabadidőmben vettem néhány órát, rengeteg mindent tanultam az
ügyfeleimtől, és úgy éreztem, már mást is fel tudok mutatni, nemcsak a
testemet.
– És így is volt – fordult ismét hozzám a Kardinális. – Miss Arne-
nak hihetetlen érzéke van a számokhoz, és másodpercek alatt átlát a
rizsán. Elhelyeztem az egyik biztosítási cégemnél, és öt évvel később
már ő vezette. Mi ebből a tanulság? Nem az a lényeg, hol kezded...
hanem az, hogy hol végzed.
Felkapta az egyik bábot az asztaláról, és játszani kezdett vele.
Mesterien rángatta a zsinórokat, gördülékenyen mozgatva a báb fejét,
kezét, lábát. Vidáman vigyorgott, ahogy táncra pördítette. Mikor
végzett, a padlóra dobta, és úgy folytatta a beszélgetést, mintha meg
sem történt volna ez a kis közjáték.
– A biztosítás érdekes terep, Mr. Raimi. Megtaníthatja mindenre,
amit csak tudnia kell az emberekről. A sikeres biztosítási ügynökök
felmérik ügyfeleiket, és kitalálják, mi az, ami beindítja, ami
megrémiszti és ami elcsábítja őket. Megtanulják, hogy az emberek
miért cselekszenek úgy, ahogy. Ettől ötleteik támadnak, véleményük
lesz és elkezdik megérteni a többieket. A védelmi ügyletekben érdekelt
emberek egyszerűen csak körbejárnak fegyverrel a kézben, és begyűjtik
a pénzt. Ebben nincs semmi elegancia, semmi stílus, nem lehet tanulni
belőle semmit. Csak megrémisztik az embereket, és elveszik a
pénzüket. Egy életet leélhet a védelmi bizniszben, egész vagyont
gyűjthet, kiépítheti a saját birodalmát, de még akkor sem fog annyi
hasznot hozni nekem, mint egy olyan ember, aki mindössze egy évet
húzott le a biztosítási üzletágban.
– Azt akarom, hogy tanuljon, Mr. Raimi. Azt akarom, hogy ismerje
meg a legális világot, ahol a becsületes emberek élnek. Aztán, amikor
készen áll, hagyom majd, hogy lemerüljön az alvilágba, ahol a vágyak,
az álmok és a halál lakozik. Ez egy sötét, veszedelmes világ, és

43
megfulladna, ha túl gyorsan ugrana bele. Első a biztosítás. A védelmi
biznisz és a többi később jön. Én így akarom. És így is lesz. Áll az alku?
Nem voltam boldog, de belegondoltam, hogy hol vagyok éppen, és
mit is csinálok, és rájöttem: ki vagyok én, hogy vitatkozzam?
– Áll – feleltem kurtán.
– Remek.
A Kardinális összedörzsölte a tenyerét, és felhúzott szemöldökkel
Sonjára nézett. A nő vette a célzást, felállt, és úgy várta, hogy főnöke
búcsút mondjon neki. A Város ura ismét hozzám fordult, utoljára ezen
az éjszakán: olyan volt, akár egy szolgáját elbocsátó király.
– Most már mehet! Holnap megkezdi a munkát, azonnal, amint Miss
Arne hívatja. Azt hiszem, reggeli megbeszélésre számíthat a
Shankarban.
A nőre nézett megerősítésért, mire az bólintott.
– Mr. Tasso majd elkíséri új szállására. Emellett pedig felveszi
magával a kapcsolatot a közeljövőben, attól függően, hogy boldogul a
nappali állásával, és megtanítja néhány dologra a biztosításon kívül is.
Ez minden, Mr. Raimi. Tanuljon gyorsan! Dolgozzon keményen! És
higgyen!
És ennyi volt. Látva, hogy elvesztette az érdeklődését irántam,
felálltam: a szívem vadul vert, a térdem reszketett, így követtem Sonját
oda, ahol Ford Tasso várt rám.
– Látom, még élsz, kölyök – vigyorgott rám gúnyosan.
– A Krisztusát – törölgette meg a homlokát Sonja egy ropogósra
vasalt zsebkendővel. – Ehhez képtelenség hozzászokni. Négy éve
jártam itt utoljára. Amíg el nem kezdett beszélni, fogalmam sem volt
róla, hogy előléptet vagy agyonlő.
Halványan elmosolyodott, és hunyorogva végigmért. Már-már
féltékenynek tűnt.
– Az viszont szóba sem jött, hogy téged lelőjön. Valósággal rád volt
gerjedve. Még Mr. Raiminak is nevezett.
Ford erre felkapta a fejét.
– Mr. Raimi? – ismételte.
– Mi ebben a különös? – érdeklődtem.
– A Kardinális a keresztnevükön szólítja azokat, akiket kedvel.
Akikkel üzletel, azokat a családnevükön hívja. Ám csak a hozzá

44
legközelebb állókat hívja Mr.-nek, Mrs.-nek vagy Missnek. Nyolc éve
dolgoztam már neki, mire Mr. Tassónak kezdett el szólítani. Ez az
elismerés jele, azt jelzi, hogy megérkeztél, és itt is maradsz. Még sosem
hallottam, hogy így szólított volna valami utcáról berángatott suttyót.
Tasso belecsípett az arcomba, jobbra és balra döntve a fejemet, aztán
felmordult.
– Úgy fest, befutottál, kölyök. Azt hiszem, jól tettem, hogy nem
hagytam Vincentnek, hogy ledaráljon. Na, gyerünk! – bokszolt a
karomba. – Keressünk neked valami helyet éjszakára! Mit szólnál
hozzá, ha kerítenénk neked egy szobát a Skylightban?
– Jól hangzik – dünnyögtem, aztán követtem őt vissza a földszintre,
ahol visszavettük a cipőinket, és magunkhoz intettünk egy másik limót.

Pártközpont, Shankar, Skylight. Ezen a három oszlopon nyugodott a

Kardinális birodalma. Hat órával korábban még nem is álmodtam arról,
hogy bármelyikbe is beléphetek.
A Skylight Hotel hatalmas fém- és üvegdoboz volt a tündöklő autók
óceánjában. A Város teli volt szállodákkal, de a krém a Skylightban
szállt meg. Minden szobában nagyképernyős tévé állt, hozzá digitális
videotár, ahonnan azt kölcsönözhettél, amit csak akartál. A szállodában
volt négy bár. Három úszómedence. Két edzőterem. Egy
világszínvonalú étterem. Rádióhullámú kommunikációs rendszer és a
Város legbiztonságosabb telefonvonalai, melyeket rendszeresen
poloskátlanítottak a létező legkiválóbb szakemberek. A vezetőség
ingyen droggal kedveskedett a vendégeknek (a rendőrség soha nem
tartott razziát a Skylightban). A hotel uszodáját gyakran látogatták
filmcsillagok. Minden ajtót számítógép-vezérelt zár védett. Itt nem volt
lopás, sem engedély nélküli strichelés – a Skylightot az Osztag védte.
Ford egy árva szót sem szólt a bejelentkezés alatt. A pult mögött álló
lány mosolygott, elkérte az aláírásomat és az ujjlenyomatomat, majd
aziránt érdeklődött, van-e igazolványképem. Mivel nem volt, csinált
egyet a digitális fényképezőjével. Felvillant a vaku, megörökítve
megrökönyödött képemet, majd a lány kinyomtatta a fotót az asztali
gépén.
Maximum nyolc percig tartott az egész. Ezalatt láttam két tévésztárt,
egy híres színésznőt, aki bárhol másutt egész tömeget vonzott volna,
45
több gengsztert (mind legalább ötször hatalmasabb volt, mint Theo) és
több milliomost, mint amennyivel a Városban töltött hat hónapom alatt
találkoztam.
Mikor a recepciós a kezembe nyomta a belépőkártyámat, arról egy
értetlen Capac Raimi bámult vissza rám: neve, ujjlenyomata és
szobaszáma szépen a kártya alján sorakozott.
– Ez a hitelcsíkja – mondta a lány megveregetve a kártyán egy
vékony fémcsíkot. – Csak nyújtsa át bármelyik szabadidős
létesítményünkben, és a többiről gondoskodnak.
– Mennyi hitel van rajta? – kérdeztem.
– Korlátlan – felelte a lány.
– Megengedhetem ezt magamnak? – fordultam
Tassóhoz.
– A Kardinális állja a cechet.
– Az összes alkalmazottjával ilyen jól bánik?
– Csak a kedvenceivel. Gyerünk, már vár az ágyam!
A lift hétköznapi volt a Pártközpontban látotthoz képest. Nagy volt,
modern, tiszta, de személyzet és színpadias működtető mechanizmus
nélkül.
A nyolcadikon szálltunk ki, ahonnan gyorsan elértük a szobámat.
Végighúztam a kártyámat az oldalsó leolvasón. Hangos zúgás
hallatszott, majd az ajtó félresiklott, és mi beléptünk. Kis szoba volt,
semmi különös, lehangoló a csillogó előcsarnokhoz képest. Néhány
nyomat a falon, hétköznapi szőnyegek, művirágok egy vázában.
– Mit gondolsz? – tompította le a fényeket Ford.
– Megteszi – feleltem, próbálva elrejteni csalódottságomat.
– Rendelhetsz magadnak cuccokat, ha akarsz. Képeket. Szobrokat.
Baldachinos ágyat. Még a szőnyegeket is kicseréltetheted. Van egy
katalógusuk az egyéni extrákkal – valamelyik fiókban megtalálod.
Ez már jobban hangzott!
– Mindenesetre jobb, mint Theo bácsi új nyughelye – viccelődtem.
– Nem úgy festesz, mintha nagyon lesújtott volna a halála.
Vállat vontam.
– Csak pár hónapja ismertem. Piszkos üzletben utaztunk, ismertük a
kockázatot. Így mennek a dolgok.
Ford bólintott.

46
 – Ez a helyes hozzáállás.
– A Kardinális is biztosan így gondolja – mondtam önelégülten –,
márpedig ő sosem téved.
– Nem – cáfolt meg Ford –, ő gyakran téved. De ki mondaná meg
neki?
– Mit gondolsz, mit tervez velem?
– Nem tudom, kölyök. A Kardinális nem bízik senkiben. Megtanulsz
majd együtt élni ezzel, és nem sértődsz majd meg rajta, különben
gyorsan kívül találod magad. Ha viszont már így szóba került...
Ezzel sarkon fordult és elment. Első ízben maradtam magamra azon
a hosszú és hihetetlen éjszakán.
Kábultan sétálgattam a szobában, felidézve a Ford Tassóval és a
Kardinálissal folytatott beszélgetésemet.
Időnként biztosra vettem, hogy csak álmodom az egészet, hogy
meghaltam a dokkoknál, és ez az utolsó álmom. Bármelyik percben
felébredhetek, és...
Ekkor döbbentem rá, hogy nem voltam mosdóban közel – az órámra
néztem – kilenc órája! Gyorsan pótoltam ezt az elmaradást, megmostam
a kezem és a fogam, majd levetkőztem, hogy ágyba bújjak. Már
majdnem magamra húztam a takarót, mikor belém villant, hogy a
Városban töltött hónapjaim alatt még egyszer sem láttam a napfelkeltét.
Odahúztam hát egy széket az ablakhoz, félrehúztam a függönyt, és
leültem, hogy végignézzem a természet legragyogóbb előadását. A
fejem még mindig kóválygott, és az ujjaim remegni kezdtek a kései
sokkhatástól. Fejemet hátradöntöttem egy pillanatra, hogy ellazítsam
fáradt nyakamat, és mielőtt bármit tehettem volna, elaludtam, a Nap
pedig nézőközönség nélkül kelt fel.

47
 AIRIWAY

Hétkor egy szobalány ébresztett, és közölte, hogy Sonja Arne

reggelire vár a Shankarban hét ötvenre. Ha kések, ebédig éhen maradok.
Vizet fröcsköltem az arcomra, kidörzsöltem a csipát a szememből,
hátrafésültem a hajamat. Nem borotválkoztam meg – úgy ítéltem meg,
hogy a háromnapos borosta még elmegy –, bedezodoroztam a
hónaljamat, belebújtam előző esti ruháimba, és máris útra készen
álltam.
Az előcsarnokban az egyik recepciós lány kiszúrt – nem tudom,
hogy csinálta, hiszen nem is volt szolgálatban, mikor este megérkeztem
– és megkérdezte, kérek-e egy limót. Mondtam neki, hogy inkább
taxival megyek – az inkább illett a stílusomhoz –, az egyik londiner
pedig leintett nekem egyet. Amikor odabent elterültem, és kezdtem
felfogni, hogy mi történik körülöttem, mintha ismerősnek tűnt volna a
sofőr tarkója. Úgy nézett ki, mint az a fickó, aki fél évvel ezelőtt felvett,
mikor megérkeztem ebbe a fém-, üveg- és tégla-dzsungelbe.
– Sok fuvarja van a Skylightból? – szólítottam meg.
– Ugyan! – felelte mogorván. – Az itteniek zöme túl nagy hatalmú és
fontos egy ilyen kocsihoz, mint ez.
A legváratlanabb szavakat ejtette furcsa akcentussal. Most már
biztosra vettem, hogy ő az.
– És mi van a vasútállomásokkal? Ott... – kezdtem bele egy
mondatba, mikor megálltunk egy piros lámpánál, de a férfi
félbeszakított.
– Nézze – horkant fel –, csak utazzunk szépen! Nem akarok
barátkozni a magafajtával, oké? Elviszem, ahova akarja, de legyen
ennyi elég!
– Nem kell ilyen agresszívnek lenni – morgolódtam. – Csak
megpróbáltam barátságos lenni. Nem akartam...
– Nem érdekel, hogy mit akart – vágott közbe. – Nem izgat.

48
 Rádudált egy gyalogosra, és már épp le akarta tekerni az ablakot,
hogy kiszóljon, mikor váltott a lámpa, és indítania kellett, ha nem akarta
megkockáztatni, hogy letaroljon bennünket a mögöttünk álló
autófolyam.
– A Kardinálisnak dolgozik, igaz? – vigyorodott el csúfondárosan. –
Nagy ember, aki úgy szórja a pénzét, mint más a konfettit. És mindenki
azért kapar, mosolyog és csücsörít, hogy megcsókolhassa a szőrös vén
seggét. Visszataszító.
– Ez úgy hangzik, mintha már összefutott volna vele valamikor.
– Mármint én? Ugyan! Én csak egy taxis vagyok. Még csak soha
nem is láttam.
– Akkor mi a gond?
– Amit ezzel a várossal tett. Jó volt itt élni. Megvoltak persze, a
magunk problémái, szent igaz, de a söpredék tudta, hol a helye, és nem
is mozdult ki onnan. Manapság viszont ámokfutást rendeznek. Piszok
van mindenfelé, bárhova néz is az ember. Mindenki megvehető.
Méghozzá miatta.
– Miért nem költözik el, ha ennyire gyűlöli?
– Elköltözni?
Ha szivar lett volna a szájában, most biztosan kiköpte volna.
– Miért tenném? Ez az én városom is. Adót fizetek. Megkeresem a
betevőt. Nathanael Mead senki miatt nem költözik el.
– Nathanael Mead – ismételtem el a nevét. – Ezt megjegyzem.
– Jegyezze – szívta meg az orrát, majd pár perccel később kirakott a
Shankarnál. Az hittem, nem fogadja el a borravalót az Antikrisztus
egyik talpnyalójától, de némi morgás kíséretében azért mégiscsak
zsebre vágta.
A főpincér csupa mosoly lett, mikor bemutatkoztam. Úgy bánt
velem, mintha a kedvenc törzsvendége lettem volna, és a tizenkilences
asztalhoz kísért, elhessegetve a vendégeket általában helyükre kísérő
kisegítőket.
A Shankar tulajdonosa Leonora Shankar volt, az a nő, aki a
Kardinális mögött állt már a kezdeti időkben is. Itt, a Város
legfelkapottabb éttermében akart enni mindenki, aki csak számított.
Csakhogy a világ összes pénzéért sem szerezhettél asztalt, ha nem
tartoztál a Kardinális sleppjéhez. Ez a hely az ő embereinek volt

49
fenntartva, a cipőpucolóktól az Osztag katonáin át a vezérigazgatókig.
Az étel pompás volt, a légkör vidám, és mindig a Kardinális állta a
cechet. Ez volt az állással járó egyik külön juttatás. Időnként az ajtó
megnyílt egy-egy nem tag előtt is, de a kívülállók ritkák voltak, és
mindet gondosan leellenőrizték.
A Shankar óriási, egyterű komplexum volt, két szintre osztva. Az
emelet üvegből készült, és tökéletesen átlátszó volt, ezért a szoknyát
viselő nők, ha meg akarták őrizni a méltóságukat, általában a
földszinten ettek. Csupa üveg, márvány és acél volt az egész hely.
Leonora Shankarról köztudott volt, hogy a hűvös környezetért rajong,
így aztán nem voltak szőnyegek sem. Rengetegen panaszkodtak a
dekoráció miatt, de ha az ember ingyen kapja az ebédjét, nehéz
kritikusnak maradnia.
A Shankarban nem volt helye titkolózásnak. Aki ott megjelent,
érdekelt volt a Kardinális üzletében, így semmi félnivalója nem akadt.
Ez volt a Város legbiztonságosabb helye, a Pártközpontot leszámítva.
Lehetetlen volt lehallgatni, vagy bejutni. Az az íratlan törvény volt
érvényben, hogy bármit hall is az ember a Shankarban, arról nem beszél
odakint. Ennek a törvénynek a betartására mindenki szigorúan ügyelt –
megszegése azonnali kivégzést vont maga után.
Mikor megérkeztem, Sonját egy férfi társaságában találtam. A fickó
az elképzelhető legfurcsább alak volt, akit valaha láttam: laza köntöst és
kendőket viselt, lábán szandált, haját hosszúra növesztette és színes
szalagokat font bele. Arcát tetkók borították, amitől messziről úgy
nézett ki, mintha befestették volna. Mikor odaértem, a furcsa figura
talpra ugrott, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, csontos ujjával
rám bökött.
– Te vagy Capac Raimi?
Mikor bólintottam, színpadiasan felvisított, és mindkét kezét a
levegőbe emelte.
– Túl hamar! – kiáltotta, aztán sarkon fordult, és elviharzott.
– Ki az ördög volt ez? – tudakoltam kábultan.
Sonja elmosolyodott.
– Majd bemutatkozik, amikor eljön az ideje. Nem szívesen lőném le
a csattanóját.
– Ez a fickó a Kardinálisnak dolgozik?

50
 – Régebben dolgozott neki. Egykor nagykutya volt, de aztán kilépett,
és most egy senki. Egyedül a Kardinális parancsol neki, és úgy jön-
megy, ahogy kedve tartja. Rengetegen szeretnék holtan látni, köztük
Ford Tasso is. Ford semmit sem utál jobban, mint azokat, akik kilépnek.
Én személy szerint kedvelem, és szerintem te is meg fogod kedvelni. Jól
aludtál?
– Nem igazán. Egy székben szunyókáltam el a hajnalhasadásra
várva.
Megdörgöltem a tarkómat, hátha sikerül kimasszírozni belőle a
merevséget.
– És te hogy vagy?
– Ugyanúgy, mint mindig. Bekaptam egy tablettát, és úgy aludtam,
mint egy csecsemő. Akarsz bármi különlegeset reggelire, vagy rám
bízod a rendelést?
– Az ítéletedre hagyatkozom.
Pirítóst és kukoricapelyhet, zsírszegény vajat és sovány tejet rendelt.
– Ennyi? – kérdeztem csalódottan. Valami egzotikusabbra
számítottam.
– Én a visszafogott kezdés híve vagyok.
Megvajaztam a pirítósomat, tejet öntöttem a kukoricapelyhemre, és
nekiláttam enni.
– Mondd csak – motyogtam –, és kérlek, szakíts félbe, ha udvariatlan
vagyok, de amit múlt éjjel mondtál, az igaz volt?
– Arról, hogy prosti voltam?
– Aha.
– Igen.
– Ó!
– Nem helyesled? – mosolyodott el.
– Eddig azt hittem, ez olyasmi, amibe az ember akkor kezd bele, ha
már minden más lehetőség befuccsolt. A te szádból azonban úgy
hangzott, mint egy karrier indítása.
– Az is volt. Soha nem folytatnám és soha nem kezdtem volna bele,
ha úgy vélem, valami jobbat is csinálhattam volna. Viszont nem
szégyellem az életemnek ezt a részét. Azt tettem, amit kellett.
– Na de ez biztosan kihatott a szerelmi életedre. Mit gondolt erről a
barátod?

51
 – Nem volt barátom. A mostani barátnőm nem helyeselte volna, de
vele csak később találkoztam, úgyhogy ez nem jelentett gondot.
– Vagyis te...? – köhécseltem zavartan.
– Igen – nevetett fel, mikor elpirultam. – És arra az esetre, ha
megkérdeznéd, nem azért fordult a nők felé az érdeklődésem, mert
traumatikus élményeket szereztem a férfiakkal a pályám során.
– Ez a kérdés fel sem merült bennem.
– Képzelem.
Tejet öntött a kristálypoharába, belekortyolt, majd egy
szaténszalvétával megtörölte a száját.
– Megjött Adrian.
Megfordultam és hátranéztem. Pontosan mögöttem egy fiatalember
állt. Összekulcsolt kezében baseballsapkát fogott, tisztelettudó
testtartást imitálva.
– Helló, nővérkém – húzott oda magának egy széket. – Mi a stájsz?
– Ő Capac Raimi. Te leszel a segítője.
– Örvendek a találkozásnak.
– Szintúgy. Te Sonja öccse vagy?
– Aha. Nem látszik a hasonlóság?
– Nem.
Ők ketten úgy elütöttek egymástól, mint a sár és az arany. Sonja
hűvös volt és kifinomult. A srác farmert hordott és gyűrött inget. A nő
sötét bőrű volt, a fiú világos. Más volt az arcuk és a hajuk. Emellett
Sonja két évtizeddel idősebb volt az öccsénél, aki nem lehetett sokkal
több húsznál.
A fiú kuncogott.
– A korkülönbségre gondolsz, igaz? Hogy elég idősnek néz ki ahhoz,
hogy az anyám lehessen.
Sonja erre karon bokszolta.
– Kései jövevény vagyok. Az istenek ajándéka. A meglepetés a szart
is kirázta anyuból és apuból, mi, nővérkém?
– Enyhén szólva.
– Na, mi a helyzet?
– Capac a csapatunk legújabb tagja, és a közvetlen felügyeletem alatt
áll. Azt akarom, hogy gondoskodj róla, vezesd körbe, mutasd meg neki

52
az érdekesebb helyeket és embereket. Foglalkozz az igényeivel!
Tanítsd! Legyél a barátja!
– Látod? – jajongott a srác. – Még azt is megmondja, hogy kivel
barátkozzam!
Úgy tett, mint aki mindjárt sírva fakad, aztán közönyösen vállat vont.
– Klasszabb lenne valaki olyannal, aki velem egykorú.
Sonja megtörölte a száját, evőeszközeit gondosan letette tányérja
egyik oldalára, és felállt.
– Kezdetnek visszafuvarozhatsz minket az irodába, hogy
beültethessem a fülkéjébe, és végre útjára indíthassam.
– Tudsz várni pár percet? Még nem reggeliztem.
– Balszerencse – jegyezte meg csípősen Sonja.
A srác szomorúan megcsóválta a fejét, és összecsattintotta a fogait.
– Ezzel jár, ha a nővérednek dolgozol – sóhajtott fel. – Soha ne
keverd a családot és a munkát! Jöttök?
– Akár mehetünk is.
Végeztem a pirítósommal.
– Nem akarom lekésni a fuvaromat.
Az asztalra pillantottam, és a zsebembe nyúltam.
– Szokás itt hagyni borravalót?
– A Shankarban nem. A Skylightban sem. A nagyfőnök csúcsfizetést
ad a pincérnőknek. Mikor belépnek, olyan szerződést írnak alá,
amelyben kötelezik magukat, hogy nem fogadnak el borravalót.
– Furcsa. Sóhernek érzem magam tőle, mint a Kutyaszorítóban Steve
Buscemije.
– Klassz film – mondta Adrian. – Ilyeneket nem csinálnak már
manapság. Ne aggódj – csapkodott hátba –, majd hozzászoksz.
Rengeteg dolog megváltozik, amikor leszerződik az ember a
Kardinálishoz.

A következő pár hónap munkás volt és hosszú. Korábban még soha

nem adtam el semmit, és nem is kellett szemtől szemben alkudoznom
másokkal. Soha nem kellett találkozóra mennem olyasvalakivel, akiről
semmit sem tudtam, akinek el kellett nyernem a bizalmát, hogy aztán
alattomban kihasználjam.

53
 Azt várták tőlem, hogy remek üzletkötővé váljak. Hetek alatt kellett
felszedegetnem mindazt, amit mások évek alatt tanulnak meg. Sonja
választotta ki a ruháimat, beszédórákra íratott be, dolgozott a
testtartásomon. Megtanította, hogyan olvassak az emberek gesztusaiból
egy szempillantás alatt, hogyan vizslassam az arcokat, vegyem észre az
ideges rándulásokat és a hamis magabiztosságból fakadó
vállvonogatásokat. Egyik héten több éjszakán keresztül a biztonsági
kamerák felvételeit elemeztük. Sonja elhozott egy doboz lemezt,
melyeket kiselejteztek a Kardinális boltjaiból és áruházaiból. Egyik
arcot a másik után, egyik testet a másik után néztük meg: elemeztük és
megbeszéltük őket, elméleteket állítottunk fel, míg azt nem kívántam,
bárcsak egy lakatlan szigetre születtem volna, és soha ne láttam volna
embert.
Korai üzleteim közül sokat elcsesztem. Menetközben elvesztettem a
fonalat, a papírmunka túlságosan lefoglalt, a nyelvem cserbenhagyott.
Elfelejtettem, hogy mit árulok. Sonját ez nem érdekelte. Elárulta, hogy
nekem van egy olyan előnyöm, amiért a többi üzletkötő kinyírna – én
nyugodtan elcseszhettem a dolgokat. Nekem nem kellett a jelzálog, a
melóm, a családom, a számlák miatt aggódnom. Én még tanuló voltam.
Idővel jobb lettem, megtanultam olvasni az arcokból, addig
próbálkozni, míg meg nem találtam a megfelelő csalit egy üzlet
nyélbeütésére. Minden vevő más volt, mindegyik valami egyedit akart,
és a trükk abban állt, hogy erre ráérezzek. Nem létezett lefektetett
minta, sem kőbe vésett megközelítési mód. Egyeseknek hízelegni
kellett, másokat rádumálni, megint másokat lekenyerezni. Időnként be
kellett vetni mindent, ami csak a nagykönyvben állt, remélve, hogy a
vevő az egyikre ráharap. Máskor egyetlenegy bónuszra kellett csak
koncentrálni.
A legfontosabb, amire magamtól jöttem rá – az ok, amiért a
Kardinális iderakott –, nem más volt, mint az a felismerés, hogy a
reakció teszi hatalmassá az embert, nem pedig az akció, a cselekvés.
Azt hittem, a tervek röpítenek a csúcsra, hogy a siker abból ered, hogy
mindenki másnál többet tudsz, hogy jobban felkészülsz, hogy
gyorsabban lépsz.
De ez tévedés. A hatalom mások megfigyeléséből ered, abból, hogy
megállunk a háttérben, hogy tanulmányozunk, várunk és aztán

54
reagálunk. Soha ne szólalj meg elsőnek! Addig ne tervezz semmit, amíg
nem tudod, hogy ellenséged mit rejteget az ingujjában.
A számítógépes munka volt a legrosszabb. Sonja belém verte az
összes jogi procedúrát, amelyet csak ismert, egyik hazai törvényt a
másik után, egyik szabályozást a másik után döngölte a fejembe. Azt
mondta, hogy minden cégnél kétféle ember van – azok, akik tudnak
valamit arról, hogyan működnek a dolgok, és azok, akik a szart
lapátolják. Közölte, hogy vagy megtanulok mindent, amit tudni kell,
vagy kicsipkézi a ványadt, semmirekellő valagamat.
Egy átlagos nap hétkor indult. Reggeli a Shankarban. Irány az iroda,
beizzítani a gépet és addig olvasni, míg ki nem ég a szemem. Vízzel
meglocsolni, aztán jöhet megint az olvasás. Néhány kör a városban
Adriannel, találkozó potenciális kuncsaftokkal, az elmélet átültetése a
gyakorlatba. Ebéd a Shankarban. Újabb kuncsaftok és leckék. Kései
vacsora a Shankarban. Haza a Skylightba, hogy az ágyban dolgozzam
tovább tizenegyig-éjfélig. Lámpaoltás.
Bejártam az egész várost, bár időm javát a centrumban töltöttem.
Egészen más világ volt a csendes délnyugathoz képest. Az utcák
minden áldott reggel már hét harminckor tömve voltak, mindenféle
kocsi zsúfolódott össze a szmogtól homályos Nap alatt. Kész
lidércnyomás volt itt autózni. A Várost nem a mai közlekedésre
tervezték. Az utak az épületek körül haladtak, véletlenszerűen
kacskaringózva és átszelve egymást. Keskenyek voltak, rosszul
megvilágítottak, sok közülük rossz állapotú. Kölyökbandák szórakoztak
minden nap azzal, hogy átrakták a forgalmi táblákat, összevissza
keverték őket, mintha csak papírkártyák lennének. Ha nem ismerted a
környéket, az aranyszabály úgy szólt, hogy hívj egy taxit.
Egyfolytában próbálkoztak a városkép szépítésével. Új épületekkel,
átfestéssel, nagy ívű renoválásokkal, új utakkal, körforgalmakkal és
felüljárókkal. A külvárosokban ez működött is. A Város szívében
azonban kárba veszett fáradság volt. Bármilyen gyorsan dolgoztak is,
mások még gyorsabbak voltak – a jogtalan lakásfoglalók, a bandák, a
dílerek, a stricik. Minden új épületre rátették a kezüket, elcsúfították a
frissen festett falakat, ledöntötték az utcai lámpákat, csákánnyal
bontották fel az utakat. Ez az ő városuk volt. És nekik így tetszett.

55
 A biztosításbizniszbe Ford Tasso csempészett rövid szüneteket, aki
elég gyakran felbukkant, és magával vitt a terepre, beavatva egyik-
másik feladatába. Ilyenkor tesztelte a képességeimet, és megtanított pár
szakmai fogásra. Szerettem ezeket az utakat, a sötétített ablakú kocsiban
ülő, fekete kabátos fickókat, a résre húzott szemeket, a hideg
fegyvereket, a halálról, rablásról és régi bűnözőkről faarccal előadott
sztorikat. Otthon éreztem magam Ford társaságában.
Adrianre pedig egyre inkább testvéremként tekintettem. A nap java
részét együtt töltöttük, és amint beilleszkedtem és megleltem a ritmust,
gyakran az éjszakák nagyját is, bejárva a klubokat. Szinte soha nem
fáradt el, bár ugyanannyit dolgozott, mint én. Nyilván a kocsiban
szundíthatott, míg én a kuncsaftokkal bizniszeltem, bár soha nem
kaptam rajta.
Az egyik éjjel, amikor a Skylight masszázsszalonjában pihentük ki a
fáradalmakat, megkérdeztem tőle, mi a titka. Ő felém fordult, kisöpörte
hosszú haját a szeméből, és azt mondta:
– A rajzfilmek.
Felkönyököltem.
– Mi?
– Rengeteg rajzfilmet nézek.
– Mi köze van ennek bármihez?
– Mindenkinek szüksége van a nevetésre. A nevetést szörnyen
alábecsülik. Először is, tisztítja a tüdőt. Tudtad, hogy a rossz levegő a
tüdőben rakódik le, hogy rengeteg büdös gáz gyűlik össze az alsó
lebenyben? Ez rákot és egy rakás más betegséget okoz. Nézd csak meg
a statisztikákat – a legtöbb rákbeteg olyan ember, aki ritkán nevet. A
nevetés jót tesz az egészségnek. Plusz segíti a vérkeringést. Ezért nem
kapnak a bohócok szívrohamot.
– Marhaság.
– Ezt írják az újságok.
– Milyen újságok?
– Ez az életerőm titka – engedte el füle mellett a kérdésemet. –
Rajzfilmeket nézek, és sokat röhögök. Legalább két-három órányit
belezsúfolok belőlük a napomba. Mindenfélét nézek: régit, újat, jót,
rosszat. Nem kell végignézned őket, elég belőlük pár perc itt, pár perc
ott. A percek a végén úgyis összeadódnak.

56
 Visszafeküdt a hátára, és rámosolygott a plafonra.
– Ki kellene próbálnod valamikor. Az embereknek nem kéne olyan
komolynak lenniük.
Azt hittem, csak tréfál. Adrian imádott sztorizni, és történeteit
jócskán kiszínezte. Néhány héttel később a városban jártunk, és
szerencsénk volt: felszedtünk két cserediákot. Magasak, karcsúak,
aranyszőkék voltak, és alig várták, hogy megtapasztalják egy új világ
csodáit. Szokványos esetben a Skylightba mentünk volna, de aznap éjjel
közelebb voltunk Adrian kéglijéhez.
Mindkét lányt Carmennek hívták (vagy legalábbis ezt mondták). Az
enyém ügyetlennek bizonyult az ágyban – túl sokat ivott, és nem tudott
koncentrálni. Egy darabig szerencsétlenkedtünk, de mikor kiment a
fürdőbe, hogy fogat mosson, lehangolódtam. Ekkor nevetést és egy
lehalkított tévé hangját hallottam Adrian szobájából. Vigyorogva
odalopóztam az ajtóhoz, és résnyire nyitottam.
Bent Adrian nevetett, miközben gyengéden nyomkodta Carmen fejét
lefelé, aki épp a szájával szerzett neki örömet. A tévében a Prérifarkas
éppen az ACME legújabb pusztító ketyeréjét vonszolta felfelé egy
hegyoldalon.
Behúztam az ajtót, és mosolyogva lefeküdtem a pótágyra, magamban
megjegyezve, hogy a legközelebbi csábításomkor felhozatok majd egy
Tapsi Hapsi-filmet.
A Shankarban az embereket négy kasztba lehetett sorolni. Addig
észre sem vettem a különbséget, míg el nem telt pár hónap. Kezdetben
úgy tűnt, mindenki egyenlő elbírálás alá esik, és nincs társadalmi
megkülönböztetés. De ez csak a felszín volt.
Az első kaszt kicsi volt és kitüntetett. Leonora Shankar, Ford Tasso
és néhányan mások. Ezekhez az emberekhez soha nem mentél csak úgy
oda: ők voltak a krém, felbecsülhetetlen hatalommal vagy befolyással
bírtak. Maguk voltak a törvény. Ők alkották az istenek társaságát. A
lelkünket is eladtuk volna azért, hogy megismerkedjünk velük, de ott
még a Sátánnak sem lehetett befolyása, ahol a Kardinális érintett volt.
A többség a második kasztba tartozott. Ezek az emberek
alkalomszerűen látogatták a Shankart. Kedvelték az éttermet, akadt
olyan, aki hetente háromszor-négyszer is benézett, de mindent

57
egybevetve ez is csak egy hely volt, ahol társasági életet lehetett élni és
üzleteket kötni.
A harmadik és negyedik kasztba tartoztak a törzsvendégek, a
mindennap idejáró férfiak és nők. Nekik a Shankar volt az otthonuk.
Egyesek nyitástól másnap hajnalig időztek itt. Mások, akiknek dolguk
akadt, hosszú időszakokra is távolmaradtak, de naponta legalább
párszor azért beugrottak.
A harmadik kaszt a veteránokból állt. A korai idők katonáiból és
tábornokaiból, akik a csúcsra juttatták a Kardinálist, és mostanra
nyugdíjazták őket. Itt töltötték el nyugdíjas éveiket, az egyetlen helyen,
ahol még számítottak valamennyire. Népszerűek voltak a múltról szóló
történeteket kereső fiatalabb törzsvendégek körében, és most, hogy
többé már nem vettek részt a Kardinális hadműveleteiben, már
megoszthatták a titkaikat.
Valóságos tárházai voltak az információnak. Ismertek mindenkit,
tudták, kié a valódi hatalom, hogy melyik utakat zártak le és melyiket
éri meg felderíteni. Mindent tudtak arról, hogy mennek a nagy üzletek,
és el is árulták a kezdő lépéseket, ha szépen kérted őket. A Shankarban
mindenütt fel lehetett őket fedezni, vagy magányosan, vagy kis
csoportokban ültek, és némán figyeltek, arra várva, hogy valaki
odamenjen hozzájuk és aktivizálhassák magukat.
Ha nem lett volna reszkető kezük és remegő ajkuk, köszönhetően
hajlott koruknak és a Kardinális szolgálatában eltöltött életnek, akár
össze is lehetett volna téveszteni őket azokkal a varázslatos szobrokkal,
melyek akkor kelnek csak életre, mikor a megfelelő varázsigét
kimondják. Időnként ijesztőek is tudtak lenni. Amikor rájuk néztem, az
jutott eszembe: vajon én is ilyen leszek? Harminc-negyven év múlva itt
fogok ülni, remegő kezemet egy sétapálca fején nyugtatva, könnyező
szemmel, valaki más fiatalságának álmaiból élve?
Én a negyedik, egyben az utolsó kasztba tartoztam. Vagy negyvenen
voltunk, húszas-harmincas éveinkben jártunk, áhítozva – nem is, inkább
kiéhezve – a sikerre. Mi voltunk az álmodozók, a római összeesküvők:
mind azt reméltük, hogy megtervezhetjük és végigjárhatjuk utunkat a
csúcsra. Mindennap összefutottunk a Shankarban, barátságosan,
udvariasan, kedélyesen elbeszélgettünk, de készen arra, hogy egyetlen
pillanat alatt a másik ellen forduljunk. A legjobb barátok és elkeseredett

58
vetélytársak voltunk. Közülünk egy napon néhányan eljutnak a
mindnyájunk által hőn áhított csúcsra, de csak mások veszte árán.
Azzal ütöttük el az időt, hogy részletesen kiveséztük az üzletet: ki
lett nagymenő, kit rúgtak ki, ki halt meg. Minden egyes kanyart és
bakugrást sóvárogva követtünk, feletteseinket bálványokként, imádatra
méltó gigászokként kezeltük. Mikor Gico Carl kicsinálta az apját és a
fivéreit, majd átvette a Város nyugati felét, hetekig vitatkoztunk a
taktikáján, felboncoltuk, kielemeztük, feldolgoztuk. Mindig tanultunk
valamit. Mikor Emeric Hinesnak – a Kardinális egyik legnagyobb jogi
koponyájának – a bíróságon akadt dolga, felvettük a védőbeszédeit,
hogy újra és újra lejátsszuk, megcsodálva csípős nyelvét és rugalmas
stratégiáját. Eljátszottuk az ügyet, utánoztuk őt, gyakoroltunk és
elsajátítottunk mindent, amit mondott vagy tett.
Az étterem volt a mi iskolánk. Ott tanultunk, szereztünk
tapasztalatot, és ott elkövethettünk olyan hibákat, amelyeknek nem
lettek következményei. Akadtak a csoportban olyanok, akik egyenesen
papírt és tollat hoztak magukkal, hogy jegyzeteljenek. Ezen először
nevettem, de nemsokára magam is így tettem.
Elöljáróink soha nem mondták nekünk – senki nem mondta, hogy
szabad-e a Shankarban ülésezni de mi tudtuk, hogy figyelnek minket:
mindig magunkon éreztük a hatalommal bíró férfiak és nők tekintetét.
Ebben az iskolában csak két osztályzat létezett: vagy megfeleltél vagy
nem feleltél meg. Megkaptál mindent, amit csak akartál vagy nem
kaptad meg. Középút számunkra nem létezett. Mindent akartunk.
Mindennap összejöttünk, pletykáltunk, jegyzeteket cseréltünk,
tervezgettünk, és eközben egyfolytában irigykedve figyeltük azokat,
akiknek összejött. Arra vágytunk, hogy kiválasszanak, hogy
odahívjanak és bevegyenek minket valamelyik brancsba. Mind azt
akartuk, hogy Ford Tasso vagy Frank Weld vegyen a szárnya alá. Nem
számít, mennyit tanultunk, vagy milyen messzire jutottunk, addig nem
kelhettünk szárnyra, míg nem hívattak minket. Azt tehettük, amit csak
akartunk, de amíg valaki ki nem szemelt minket fentről, addig
valójában nem volt valódi befolyásunk a jövőnkre.
Mikor pedig valakit hívattak, és ez a valaki átkeringőzött egy új
életbe, mi, többiek irigykedve összegyűltünk, és felmértük a tanonc
lehetőségeit, az előtte megnyíló ajtókat, hogy várhatóan milyen magasra

59
röppenhet. Általában könnyű volt a számítás. Ha Ford intett a fejével,
egyenesen a Holdba repültél. Ha Cathal Sampedro kért arra, hogy lépj
be a csapatába, emelkedésed véget ért az alsó régiókban – kiszámítható,
de nem látványos karrier várt rád.
A jövőnket általában egyszerű volt megjövendölni, mivel az a
patrónusunk helyzetétől függött. Amikor azonban végül engem
hívattak, senki sem tudta, mi sülhet ki belőle, legkevésbé én magam.
Aznap reggel késve érkeztem a szokásos zöld köd miatt. A Város
híres volt erről a furcsa ködről, a gyakorta fölé úszó, halványzöld
ködfelhőkről. A jelenség általában nem tartott egy napnál tovább, de
időnként három-négy napig is maradt. Senki sem tudta, honnan jön –
általában az ipari szennyezést tartották érte felelősnek –, hogy miért
pont zöld, és hogy miért csak a Várost borítja be.
Az egyetlen viszont, amit mindenki biztosan tudott a ködről, az volt,
hogy amíg tartott, pokollá tette az ember életét. Nem lehetett néhány
méternél messzebbre látni, így a forgalom lényegében leállt. Nekem
szerencsém volt – a köd előző éjjel szállt le, és már kezdett tisztulni,
különben egyáltalán nem jutottam volna el a Shankarba.
Törzsasztalomhoz siettem, és magamhoz intettem egy pincért.
Mielőtt rendelhettem volna, közel hajolt, és odasúgta:
– Ötvenötös asztal, uram.
Csapatomból minden fej arrafelé fordult. Mikor rájöttünk, hogy ki
hívott magához, néma csend támadt. Minden szem rám szegeződött, és
minden szempárban ugyanaz a kérdés lakozott: He?
Bizonytalan mosollyal búcsúztam el tőlük, és elindultam új életem
felé. Ilyen egyszerűen és végérvényesen váltak el útjaink egymástól.
Mindenki megdöbbent, hogy távozom. Még csak néhány hónapja
voltam itt, ami semmi, összevetve azzal, hogy egyesek évekig
malmoznak a Shankarban, mire beüt a nagy áttörés. Ám még így sem
gondoltam, hogy túl sokan irigykednének rám, mivel engem Leonora
Shankar – az étterem tulaja – és a titokzatos, köntösös férfi – az egyik,
akiről a régi törzsvendégek sosem beszéltek – üdvözölt az asztalnál.
Senki sem tudta, hogy mit jelent ez a meghívás, vagy hogy mi minden
lehet a következménye. A semmiből lecsapó villámként érkezett, és
éppen annyira volt bizarr, mint amennyire váratlan. Hol a pokolban
foglalt helyet Leonora Shankar a hatalmi rangsorban? Egyike volt a

60
Kardinális legközelebbi szövetségeseinek, de mivel járulhat hozzá ő egy
fiatalember karrierjéhez? Meddig juthatok úgy, hogy őrangyalom egy
étterem tulajdonosa?
A gyomrom próbált görcsbe rándulni, ahogy a márványpadlón
lépkedtem, de nem engedtem neki. Remegés nélkül álltam a Kardinális
előtt, úgyhogy most sem fog elgyengülni a térdem.
Leonora szívélyesen üdvözölt, és kétfelől arcon csókolt. A köntösös
férfi egy szót sem szólt, csak kobraként mosolygott, és fénylő
szemekkel figyelte, ahogy leülök.
Leonora Shankar magas, ázsiai nő volt, sötét hajú és gyönyörű. Öreg
volt már, nyolcvan vagy még több, de egy negyvenes éveiben járó nő
kecsességével mozgott. A múltjáról legendákat pletykáltak. Egyesek
szerint egy szultán rabnője volt, és azután jött a Városba, hogy megölte
a férfit, vagy éppen megmentette az életét, aki ezért felszabadította.
Egyesek szerint ő volt a Kardinális anyja. Egy jó útra tért lotyó.
Trónfosztott hercegnő.
Mutasd fel a gyufaszálakat és válassz egyet belőlük! Biztosan csak
annyit lehetett tudni róla, hogy a Kardinálissal volt, annak első napjaitól
kezdve. Segített neki a csatornából az égbe törni, de senki sem tudta,
hogy mennyire játszott aktív szerepet a nagyfőnök birodalmának
kiépítésében, hogy vajon csak gyalog volt a táblán vagy a szélről
figyelő ravasz vezér.
Egyesek szerint csak a Kardinális modorát csiszolgatta, és
megtanította őt a bevett udvariassági formákra. Mások szerint ő volt a
férfi korai sikereinek kulcsa. Néhányan azt vallották, hogy a Kardinális
csak az álca, aki elrejti a nagy Leonora Shankar géniuszát, egy bábu,
akit a nő saját kénye-kedve szerint rángat. Biztosat azonban senki sem
tudott.
– Örülök, hogy végre találkozunk, Capac – szólalt meg lágy és
csábos hangon, s közben flörtölve rezegtette a szempilláit. – Gyakran
látlak itt. Tetszik az éttermem?
– Nagyon – feleltem.
– Bájos – nézett körül rajongva. – Olyan érzés, mintha ez a terem és
én régi barátok lennénk. Dorry többször is felajánlotta, hogy átköltöztet.
Azt akarta, hogy keressek friss legelőket és új utakat.
Megcsóválta a fejét.

61
 – Szerintem valójában soha nem értette meg, mi kényszerít arra,
hogy itt maradjak. Dorrynak ez mindig is csak egy étterem volt, semmi
több.
– Dorry? – ráncoltam a homlokom.
– A Kardinális. Én már csak így hívom őt. Tudod, a vezetékneve
Dorak.
Megfeledkeztem róla, hogy van rendes neve, hogy nem mindig volt
ő a Kardinális. Tehát valamilyen Dorak. Eddig elképzelni se tudtam, mi
lehet a keresztneve – még abban sem voltam biztos, hogy hallottam már
valaha.
Ekkor megszólalt a köntösös ismeretlen.
– Nem mutatsz be minket, Leonora?
– Dehogynem! Capac Raimi, ő kedves barátom, Y Tse Lapotaire.
– Örvendek a találkozásnak – vigyorgott rám a fickó, és közelebb
hajolva kezet rázott velem.
– Megérett az idő, Capac barátom – suttogta komoly hangon,
szorosan megmarkolva a kezemet. – Meleg szívvel és a legjobb
szándékkal köszöntelek.
Hátradőlt, elengedte a markomat és ismét szélesen elmosolyodott.
– Valami italt?
– Egy sört kérnék.
Alaposan szemügyre vettem a fickót. Nagyjából ugyanúgy nézett ki,
mint amikor először találkoztunk: tetkók, kifestett szempilla, rúzsozott
száj és arcfesték. A piros, a fekete és a zöld lehettek a kedvenc színei,
minden vonását ezzel emelte ki, minden görbületet ezzel mázolt be. A
szeme környéke lilás volt, az ajka rózsaszín, orrát kétfelől narancsszín
csíkok határolták. Fülében műanyag karikák lógtak. Ma éppen turbánt
viselt, és két kötőtűt döfött bele keleti módi szerint.
Köntösei úgy suhogtak körülötte, mint egy ide-oda cikázó
angolnaraj, a kelmék rétegeit és darabjait színes tűk tartották össze.
Szandálba bújtatott lábujjaira ráfért volna egy alapos pedikűr.
– Igazi cirkuszi darab vagyok, nemde, Capac barátom? – tudakolta.
– Hát, nem az a fajta, akit hazavinnék bemutatni anyámnak –
bólintottam.

62
 – Y Tse szívesen játssza a különcöt – közölte Leonora –, de ne
tévesszen meg a látvány! Több ő egy szürke kacsánál, aki pávának
öltözik.
– Na de kérlek – rezzent össze Y Tse –, ne add ki az összes titkomat
egy csapásra! Hadd csodálja a fiú egy ideig rejtelmes valómat!
Azután belekortyolt az előtte álló nagy, sárga koktélba.
– Furcsa a neved – jegyeztem meg. – Francia?
A férfi a poharával játszadozott, elengedte a füle mellett a kérdést, és
inkább ő tett fel egy másikat:
– Élvezed az életet a Kardinális mellett?
– Tetszik, bár azt nem mondanám, hogy a Kardinális mellett vagyok.
Első találkozásunk óta egyszer sem láttam.
– Tényleg?
Szeme hatalmasra tágult, jelezve, hogy töpreng valamin.
– Ez jó jel. A Kardinális csak akkor hívat, ha úgy gondolja, eltoltál
valamit. Minél kevesebb időt szentel neked, annál jobb.
– Ezt kétlem – mosolyodtam el. – Én csak egy biztosítási ügynök
vagyok, és valószínűleg eszébe sem jutottam azóta az éjszaka óta.
– Ó, szerintem pedig a Kardinális rengeteget gondolt rád – felelte Y
Tse csendesen. – Itt és most meg tudom neked mondani, olyan biztosan,
mint ahogy engem nem Y Tse Lapotaire-nek hívnak, hogy többet
tartogat ő neked egy biztosítási ügynökként leélt életnél.
– Mint például mit? – ráncoltam a homlokom.
– Azt nem tudom. Vannak sejtéseim, de ki tudja, jók-e?
– Honnan veszed, hogy bármit is tervez velem? – erőltettem tovább a
témát.
– A nevedből. Hallottam bizonyos dolgokat nem hivatalos
csatornákon, meg hasonlókon keresztül. A Kardinális felszedett egy
ismeretlent az utcáról, hogy személyesen beszéljen vele és aztán az
okos Sonja Arne gondjaira bízta. De a neved még nem lett volna elég
nekem.
– Mi köze van a nevemnek bármihez is? – tudakoltam értetlenül.
– Az én igazi nevem Inti Maimi. Akkor vettem fel az Y Tse
Lapotaire-t, mikor kiestem a Kardinális kegyeiből, és messzebb akartam
kerülni tőle. Inti Maimi... Capac Raimi.
– Hasonló a hangzásuk, az igaz, de...

63
 – Ennél többről van szó. Tudsz bármit is az inkákról?
Eltöprengtem. Nemrégiben mintha hallottam volna róluk valakitől
– A Kardinális – mondtam ki hangosan, ahogy eszembe jutott. – Ő
említette őket a találkozónkon. Ő mondta nekem, hogy inka nevem van.
Azt is mondta, olvasott róluk.
– Lefogadom, hogy ez igaz – fújtatott Y Tse. – Nekem is mesélt
róluk. Az inkák Capac Raiminak nevezték a decembert. Fenséges
ünnepséget jelent Inti Maimi volt a június, a napünnep. Furcsa, nem
gondolod? Nem sokan rohangásznak ilyen nevekkel. És végül
mindketten a Kardinális szolgálatában végezzük...
– Gondolom, tényleg különös, de nem értem, hogy...
– Nem – szakított félbe. – Egy másik városban, egy másik időben
félresöpörhetnénk a dolgot, mint puszta véletlent. De itt nem, akkor
nem, ha a Kardinális is érintett. Mesélt arról, hogyan dolgozik, hogy
miként köt a jelentéktelen eseményekből egy nagy csokrot?
– Egy keveset.
– Mondott neked bármit a jóslásról és a tőzsdézésről?
– Nem.
– Kérdezd majd meg tőle legközelebb! Klasszikus sztori. A nevünk
jelentéssel bír. Összeköt minket. Te több vagy egy nagyra törő álmokat
dédelgető, jövendő gengszternél. Inti Maimi a szálak komoly mozgatója
volt, Ford Tassóval egyenrangú. Végül aztán úgy döntöttem, én nem
akarom ezt, és kiléptem.
Vágott egy grimaszt.
– Hogy miként éltem túl, azt nem tudom. Célpont lettem. Itt mindent
elviselnek, legyen az gyilkosság, nemi erőszak, vérfertőzés, de a
hálátlanságot ki nem állhatják. Ez a Kardinális. Megvolt mindenem,
amit csak ember akarhat, és én undorodva eldobtam. Halott embernek
kellett volna lennem.
– Dorry megszánta – szólt közbe Leonora. – Parancsba adta, hogy
senki sem bánthatja őt, vagy szándékosan nem hagyhatja, hogy bármi
bántódás érje. Bármennyire szerették is volna sokan kicsinálni,
Dorrynak senki sem mert ellentmondani.
– Megszánt volna? – vonta meg a vállát Y Tse. – Nem hiszem, hogy
képes lenne a szánalomra. Szerintem valami sötétebb, önző célja volt
vele, de...

64
 Elhallgatott és hosszú ideig hallgatásba is burkolózott. Végül a
felemelte fejét és körülnézett.
– Láttad mostanában Harry Gilmert? – kérdezte Leonorától.
– Kit?
– Harry Gilmert. Alacsony, hájas fickó, havonta néhányszor
összefutunk vele. Ismered Harryt. Rengetegszer ettünk együtt. Mindig
azokat a szörnyű anyósvicceit mesélte.
– Nem igaz – felelte a nő. – Még csak nem is rémlik a neve.
– De hát kellene! – kiáltotta Y Tse, és hirtelen haragra lobbant. –
Ismered őt, Leonora! Ismerted!
– Már mondtam – felelte a nő határozottan –, hogy senkit nem
ismerek, akit így hívnak!
– Ó – szontyolodott el Y Tse, és haragja elpárolgott. – Ilyesmi
rengetegszer megesik errefelé, Capac barátom – sóhajtott fel. – Szokj
hozzá! Emberek tűnnek el. Egy nap még itt sétálgatnak,
életnagyságban, hencegve, aztán...
– Meghalnak?
– Nem. Ha meghalnának, az okés lenne, hiszen mindenki meghal,
főleg ebben a szakmában. Ez több mint halál. Ez meghaladja azt. Ez
kitörlés.
Rábökött Leonorára.
– Ismeri Harry Gilmert, de nem fogja bevallani. Senki sem fogja. Ha
elmész oda, ahol lakik, nem találsz ott senkit, nem lesznek szomszédok,
akik emlékeznének rá, sem postás vagy tejesember, akinek rémlene,
hogy valaha is szállított neki valamit. Ha megnézed az aktáit a
Pártközpontban, semmit sem találsz róla. Eltűnt. Soha nem volt, nincs
és soha nem is lesz. Érted?
– Azt hiszem, nem.
– Teljesen kitörölték. Fogták Harry Gilmert, és elintézték, hogy ne
létezzen. Nincsenek feljegyzések róla, senki sem fog mondani róla
semmit. Semmit. Minden egyes aktát megsemmisítettek, mindenkit, aki
ismerte őt, megfélemlítettek vagy lefizettek, hogy a puszta létezését is
letagadja. Ez a legdurvább dolog, ami csak történhet: elveszed egy
embernek mindenét, amije csak volt. És így az élet jelentéktelenné
válik.
– És ki csinálja ezt? A Kardinális?

65
 – Feltételezem, hogy igen. Soha senki nem beszél róla, úgyhogy
biztosat nem lehet tudni. Csakhogy ő az egyetlen, akinek ekkora
hatalma van. Ő az egyetlen, aki képes olyan embereket, mint Leonora,
rákényszeríteni arra, hogy tagadjanak le egy embert, hogy azt állítsák,
nem emlékeznek rá.
– Y Tse – szólalt meg Leonora higgadtan –, esküszöm, hogy soha
nem találkoztam ezzel a Harry Gilmerrel! Ezt már megbeszéltük
korábban. Van neki ez a betegsége – fordult hozzám a nő. – Embereket
talál ki, és ilyen vádakkal áll elő, amikor senki sem emlékszik rájuk.
Nem igaz, Y Tse?
A férfi szomorúan ingatta a fejét.
– Lehetséges. Rengetegen mondják azt, hogy baj van a fejemmel.
Csakhogy olyan tisztán emlékszem rá, mint mindenki másra. Rá és a
többiekre. Láttam azt a listát is, azokat az elátkozott ayua...
Váratlanul elhallgatott és az ujjaira meredt.
– Légy óvatos, Capac barátom! – mondta keserűen. – Vigyázz ezzel
a várossal! Ne engedd, hogy azt tegye veled, amit velem tett! Ne légy
egy második Inti Maimi!
Áthajoltam az asztal fölött, elszántan, hogy erőltetem azt a témát,
amit ismét felhozott.
– A neveink – mondtam. – Hol a kapocs? Mit akartál mondani pár
perce?
Elmosolyodott.
– A Kardinális utálja a találgatást. Itt és most lelövetne, ha
meghallaná, hogy találgatok. De csessze meg! Már rég nem tartozom
felelősséggel neki. A következőt gondolom: én voltam a Kardinális
üdvöskéje. Azt akarta, hogy én vegyem át a boltot, mikor ő elmegy.
Kevesen voltunk – én, Ford, meg egy páran mások –, akik az első
rajtkockáért versengtünk, de én voltam a kedvence.
– Csakhogy cserbenhagytam. Bebizonyítottam, hogy tévedett,
csakhogy ő nem hajlandó elismerni, ha hibázik. Szerintem még mindig
azt hiszi, hogy én voltam a megfelelő ember, és ha talál valakit, aki
olyan, mint én – valakit, aki nagyjából a fiatal Inti Maimire emlékezteti
–, és kitanítja, felneveli, azzá a sztárrá teszi, akivé nekem kellett volna
válnom... azzal igazolná döntése jogosságát. Ezzel bizonyítaná, hogy
neki volt igaza, hogy én tévedtem, és nem az ő döntése volt hibás.

66
 Felállt, és igazgatni kezdte köntöseit. Leonora hallgatott.
– Capac barátom, szerintem a Kardinális azért választott téged, hogy
az én nyomomba lépj, hogy bebizonyítsa mindenkinek – beleértve saját
magát is hogy az ítélőképessége rendben van. Szerintem téged képez ki
arra, hogy a helyébe lépj a halála után. Ez az első lépés egy hosszú és
nehéz úton, ami az aranyhoz, a gyémántokhoz és mindahhoz a
vagyonhoz vezet, amiről csak álmodoztál. És még sokkal többhöz.
Szerintem belőled akar új Kardinálist faragni. Viszlát, Leonora! Viszlát
Capac barátom! Viszlát!
Ezzel elment, én meg ott maradtam, lebénulva, összevissza verő
szívvel, kapkodva szedve a levegőt.
Az új Kardinális.
Örült volt, nem is kérdéses. Jövendölése valószínűleg egy zabolátlan,
elborult elme szüleménye. De azért... az új Kardinális! Még ha tévedett
is, szavai nyomán fantasztikus képzelgéseim tere jobban kibővült, mint
valaha. És ott, a Shankar emeletén, körülvéve a gengszterek – legyenek
azok veteránok vagy friss trónkövetelők – visszhangzó locsogásával és
fecsegésével, átadtam magam az álmodozásnak.

67
 PAUCAR WAMI

Johnny Grace ír származású kubai volt, aki a Város kemény keleti

negyedében nőtt fel, és egy kicsi, de elvetemült bandát, a Grace tesókat
vezette. Három éven át sikerrel terrorizálták a hazai terepet – ami nem
csekélység –, és Johnny most úgy döntött, ideje terjeszkedni nyugat
felé. Ehhez a Kardinálistól várta a zöld jelzést. Ford Tasso azt akarta,
hogy találkozzam vele.
– Johnny egy kicsit őrjöngeni fog, mikor meglát – közölte velem. –
Engem kért, és nem szeret alárendeltekkel üzletelni. Lehet, hogy
jelenetet rendez.
– Mekkora jelenetet? – tudakoltam aggódva. Nem sok minden
rémített meg, de a dühöngő Johnny Grace a rövid lista csúcsa körül
mozgott.
Ford elmosolyodott.
– Kölyök, szerinted odaküldenélek, ha bármi valódi veszély
fenyegetne?
– Gondolkodás nélkül – vágtam rá grimaszolva.
Felnevetett, és hátba veregetett.
– Minden oké lesz. Morogni fog egy kicsit, de csak handabandázik
majd. Hadd csinálja a műsort! Ne mutasd ki, hogy félsz, és ne kérj tőle
bocsánatot! Végül úgyis lenyugszik, és akkor majd beszélgethettek.
– Miről?
– Faggasd ki! Kérdezd meg tőle, hogyan akar terjeszkedni. Milyen
hasznunk lehet belőle? Kinek a területére fáj a foga? Okoz-e Johnny
olyan problémákat, amelyekkel nem akarunk foglalkozni? Fenyegetést
jelent-e a barátainkra nézve? Kérdezz tőle, beszéltesd, szedj ki belőle
annyit, amennyit csak tudsz! Ez a sok találkából csak az első lesz, így
nem muszáj rögtön kiszívnod belőle az összes életet.
– Van rá esély, hogy rám támad?
Ford megvonta a vállát.

68
 – Tudja, hogy megkeresném, ha ilyesmire vetemedne. Na persze
Johnny egy őrült kubai ír. Úgyhogy ki tudja?
– Vigyek magammal fegyvert?
Megrázta a fejét.
– Ha fegyvert viszel magaddal egy sötét sikátorba, ahol ott van
Johnny Grace is, és a dolgok rosszra fordulnak, akkor rákeféltél.
Fegyver nélkül a szart is kiveri belőled, ha elveszti a türelmét. De ha
meglát egy mordályt...
Nem kellett befejeznie.
Adrian és én az alkalomhoz illő ruhákba bújtunk a Skylightban.
Éppen a héten szabtak nekünk új öltönyt, és most ezeket vettük fel.
– Úgy érzem magam, mint egy strici – nyafogta Adrian.
– Úgy is nézel ki, mint egy strici – nyugtattam meg.
– Nekem is kell jönnöm? – tudakolta. – Én csak egy sofőr vagyok, és
ahhoz nem fizetnek eleget, hogy ilyen szarságokba keveredjek. Miért
nem vezethetek inkább, ahogy általában, és maradhatok a kocsiban?
– Azt akarom, hogy ott legyél. Lehet, hogy szükségem lesz rád, ha a
dolgok balul sülnének el.
– Ha a dolgok balul sülnek el a Grace tesókkal, én egy
hangyafasznyit sem számítok, és ezt te is jól tudod.
Abbahagytam a nyakkendőm kötését. Adrian tényleg feldúlt volt, és
én nem hibáztathattam érte.
– Adrian – mondtam csendesen –, te vagy az egyetlen barátom, az
egyetlen ember, akire számíthatok. Ez lesz a nagy napom, de csak egy
hajszál választ el attól, hogy pánikba essek és elhúzzam a csíkot. Kell
valaki, aki itt tart. Nem kell jönnöd, nem foglak kényszeríteni. De
barátként kérdezem tőled: segítesz nekem?
Átgondolta a dolgot.
– Nem – felelte, aztán felnevetett, és felhúzta a zokniját. – Sokkal
jössz majd nekem ezért.
– Elintézem, hogy soha semmiben ne szenvedj hiányt –
fogadkoztam. – Sem ebben a világban, sem a következőben.
Rövid szünet után még hozzáfűztem:
– Ami talán nincs is olyan messze, mint ahogy azt szeretnénk.
Vincentet a hotel előcsarnokában szedtük fel. Ő azért jött velünk,
hogy megfigyeljen akció közben. Úgy viselkedett, mintha csak moziba

69
mennénk. Elhevert a kocsi hátsó ülésén, és aranyos kis történetekkel
oldotta feszültségünket. Például ilyenekkel: „Egyszer láttam, ahogy
Johnny leharapja egy fickó golyóit. Nem viccelek. Meztelenre
vetkőztette, letérdelt elé, és a fogaival szétcincálta a farkát!” Vagy: „Ne
bámuljátok a lábát! Dongalába van, és utálja, mikor mások
megbámulják. Ha a térdénél lejjebb néztek, pitbullként esik nektek.”
A találkozóra a délkeleti városrész északi felében került sor,
semleges területen. Az utcák errefelé keskenyek voltak, mindenütt
elszállítatlan szeméthalmok álltak: az utcai csencselők hulladéka,
kiégett kocsik. Minden ablakot bedeszkáztak. A srácok úgy néztek ki,
mintha a harmadik világból szalajtott kulcsos gyerekek lennének:
soványak voltak és szegények.
Mi érkeztünk meg elsőnek. A sikátor bejáratánál parkoltunk le,
adtunk egy kis pénzt pár helyi kamasznak, hogy vigyázzanak a
kocsinkra, aztán ballagni kezdtünk egy sötét, patkányoktól hemzsegő
utcán. Nappal volt, a nap fényesen sütött az égen, de csak néhány
sugara tudott áthatolni a fölénk hajló tetőkön és mosott ruhákkal teli
ruhaszárító köteleken.
Adrian és én megálltunk a falnál, míg Vincent szemügyre vette a
helyszínt. Kezét végig az oldala mellett tartotta, ott, ahol normál esetben
a fegyvere szokott lenni. Fogadni mertem volna, hogy fittyet hányva a
parancsra magával hozza, ha az nem Ford Tassótól származik.
– Még sosem voltál ilyen melón? – kérdeztem Adriantől.
– A francba is, nem! Még csak néhány éve vagyok benne a
bizniszben, és ez is csak átmeneti. Egy-két év múlva itthagyom a melót,
meg a Várost is. Eddig is csak Sonja miatt maradtam. Azt akarja, hogy
jól alakuljanak a dolgaim. Tudod, milyenek a nővérkék.
– Nem mondhatnám, hogy tudom.
– Neked nincs?
– Nincs.
– Fivérek?
– Nincsenek.
– Egyetlen gyerek vagy?
– Nyilvánvalóan.
Rápillantottam.
– Miért érdekel?

70
 – Soha nem mesélsz a szüléidről, a régi barátaidról, a suliról vagy
bármi ilyesmiről.
– Nem mesélek?
– Nem.
Megvakartam a fejemet.
– Nem tudtam, hogy érdekel a múltam. Nézzük csak!
Megszülettem...
Épp azon kezdtem el törni a fejem, hogy mit mondjak neki, mikor
mozgásra lettem figyelmes, úgyhogy elhallgattam.
– Itt az üzlet – súgtam oda neki, majd karon veregettem, és
rámutattam a felbukkanó és felénk tartó négy emberre. Vincent
köhintett, jelezve, hogy csatlakozzunk hozzá.
A négyes megállt, és néhány méter távolságból méregetni kezdtek
minket. Johnny Grace alacsony volt világos bőrű, de izmos. Nem
néztem a lábára, hogy megbizonyosodjak róla, Vincent az igazat
mondta-e vagy sem.
– Ti meg ki a fasz vagytok? – horkant fel Johnny.
– Capac Raimi. Ő itt Adrian Arne, ő pedig Vincent Carell.
– Hol van Tasso?
– Én képviselem Mr. Tassót.
A porba köpött.
– Baszd meg! Halljátok ezt?
Három embere komolyan bólogatott.
– Idejövök, hogy üzletet kössek egy emberrel, akit tisztelek, erre egy
kicseszett lakájt kapok. Azt hiszed, hogy egy senki vagyok? Azt hiszed,
hogy Johnny Grace kibaszott csicskákra vesztegeti az idejét?
– Menjünk! – fordultam Vincenthez és Adrianhez. Hátat fordítottam
Johnny Grace-nek, és közben azért imádkoztam, nehogy kést döfjön
belém.
– Hé! Hová mentek?
Johnny hangja bizonytalanul, riadtan csengett. Félig visszafordultam.
– Ha nem állsz készen arra, hogy velem és a munkatársaimmal
üzletelj, akkor nincs biznisz. Továbbítom elégedetlenségedet Mr.
Tassónak, és legközelebb talán személyesen ő jön el.
Halványan elmosolyodtam.
– Hogy maga rendezze el a dolgokat.

71
 Johnny összerezzent, és a bandájára nézett. Mostanra már mind
feszengtek. Vártam.
– A rohadt életbe, nem kell mindjárt begurulni – mondta végül. –
Csak csalódott voltam, vágod? Azt hittem, ő maga jön el. Csak hát
elfoglalt, meg dolga van. Tudom, hogy megy ez. Gondolom, nem tudta
össze hozni, mi? Hallgattam.
– Oké, baszd meg, sajnálom! – kiáltotta végül. – Bocsánatot kérek,
rendicsek?
– Beszélgetni akarsz?
– Aha.
– Remek.
Elindultam visszafelé.
– Azt hiszem, kezdhetnénk... Ekkor valaki leugrott az egyik
tűzlépcsőről. Árnyék vetült Johnny lába elé, egy kar csapott felé, aztán
az árnyék máris a három másik Grace tesó között termett. Ismét karok
vágódtak ki, kiáltások harsantak, zűrzavar támadt. Végül mindhárom
ember a földön hevert, mozdulatlanul, némán. Támadójuk könnyedén
szökkent talpra.
Johnny engem nézett, tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal. Döbbenten
néztem vissza rá. Mindkét kezével a torkát markolta, de láttam, hogy az
ujjai közti hézagokon vér bugyog kifelé.
A tűzlépcsőről érkezett férfi megfordította Johnnyt. A bandavezér
keze az oldala mellé hullott. Megpróbált mondani valamit, hogy
kifejezésre juttassa döbbenetét, gyűlöletét vagy félelmét, de képtelen
volt rá. Johnny Grace kifogyott a szavakból.
A férfi kést döfött Johnny gyomrába, egy másodpercig ott tartotta,
kihúzta, hagyta, hogy a test eldőljön, aztán elsétált mellette, és megállt
Vincent előtt.
A hamuszürke arcú Vincent nagyot nyelt.
– Wami – hörögte.
– Ismersz? – érdeklődött az idegen. Selymes, gunyoros hangon
beszélt.
– Felismerem a kígyókat – felelte Vincent. – Hallottam már
történeteket.
– Kinek dolgozol?
– A Kardinálisnak. Ford Tassónak. Tassóval vagyok.

72
 – Akkor életben maradsz.
A férfi a tokjába lökte a kését, és elmosolyodott.
– Vigyél el egy üzenetet Tassónak! Mondd meg neki, hogy
visszajöttem! A saját dolgaim miatt vagyok itt, de ha akar valamit
tőlem, tudja, hogyan léphet érintkezésbe velem.
– Megteszem. Én...
A bérgyilkos félrelökte Vincentet és Adriant, és engem vett
szemügyre. Fekete volt, a legsötétebb bőrű ember, akit valaha is láttam,
majd 180 centi magas, közepes testalkatú, teljesen kopasz. Arcán nem
nőtt szőr, de tetkók díszítették: színes kígyók tekergőztek lefelé az arca
mindkét felén, hogy az álla alól bukkanjanak fel ismét és végül a szája
alatt találkozzanak. Meghökkentően zöld szeme volt. Kortalannak tűnt.
Talán harminc –, talán ötvenéves lehetett. Ő volt a legrémisztőbb
ember, akivel valaha is találkoztam, és ebbe a Kardinálist és Ford
Tassót is beleszámítottam.
– Te ott! Hogy hívnak?
– Capac Raiminak – hebegtem.
Elmosolyodott.
– Egy ayuamarca. Gondoltam. És te? – fordult Adrianhez.
– Adrian Arne, uram.
A férfi közelebb lépett, és belenézett a fiú szemébe.
– Igen – dörmögte. – Te is az vagy. Bár gyanítom, valami
alacsonyabb rendű fajta. Érdekes.
Ezzel elindult vissza a tűzlépcső felé. Felugrott, elkapta a legalsó
fokot és felhúzta magát. Kisvártatva ismét a Város tetőin járt, és eltűnt a
szemünk elől.
Végignéztem a hullákon. A jelenet a Theo bácsival történtekre
emlékeztetett a raktárházban. Ezt várhatom hát, valahányszor
gengszterekkel van találkám?
– Baszd meg! – köpte le Vincent Johnny Grace tetemét, és
visszasietett a kocsihoz. Adrian és én követtük.
– Ki volt ez? – kérdezte Adrian, de Vincent nem törődött vele.
– Ki volt ez a tag? – ismételtem meg én is a kérdést, de Vincent
mintha meg se hallotta volna. Túlságosan lefoglalta a káromkodás.
– Vincent! – fortyantam fel. – Ki a fasz volt ez?
Felnézett.

73
 – Ez Paucar kicseszett Wami volt, ember.
Megtorpant, és megrázta a fejét.
– A kicseszett két lábon járó halál.
És többet már nem is mondott egész visszaúton.

Mikor nem Adriannel dolgoztam vagy vele lógtam, időm javát Y Tse-
vel és Leonorával töltöttem. Ők voltak a mentoraim, és minden tőlük
telhetőt megtettek, hogy irányt mutassanak és tanítgassanak. Bár nem
voltak olyan nagy hatalmúak, mint akikről azt reméltem, hogy kivetik
majd rám a hálójukat, mindketten közel álltak a Kardinálishoz, és az
embert látták benne, nem a főnököt. Legalább részben meg tudták
értetni velem, hogy gondolkodik, amire a Városban senki más nem lett
volna képes.
– Mindig ragaszkodj az elveidhez! – tanácsolta Y Tse. – Állj ki
magadért, és mondd ki, amit gondolsz! Itt mindenki – intett körbe az
étteremben – a bevett módon akarja csinálni a dolgokat.
Engedelmeskedni akarnak a szabályoknak, parancsokat akarnak
követni, úgy akarnak gondolkodni és beszélni, ahogy azt diktálják
nekik. Nem akarnak eltérni ettől.
– Nem szabad ezzel törődnöd – folytatta. – Készülj fel arra, hogy az
arcukba köpj és kinevesd a szabályaikat! Diszkréten, ha csak lehet, de
nyíltan, ha nem megy másként. Ne hagyd, hogy csicskáztassanak! Ha
megteszed, a szolgájuk leszel. Talán gyorsabban előrejutsz, ha Bólogató
Jánosként viselkedsz, de a Kardinálisnak ezerszám akadnak ilyen
emberei, minek kellene neki még egy?
– Tehát konfrontálódjak, szegüljek vele szembe. Ne engedjem, hogy
baszakodjon velem.
– Úgy van – felelte erre kissé bizonytalanul. – De nem szabad csak
ezért provokálnod. Nem azt mondom, hogy dühítsd fel, amikor csak
lehetőséged adódik rá. Csak mondd ki, amit gondolsz! Ha a
véleményedet kérdezi, mondd meg! Nem az ellenségeddé akarod őt
tenni, viszont nem szabad megrettenned attól, hogy feldühíted, amikor
ellentmondasz neki.
– Itt nem mehetsz biztosra, Capac! – fűzte hozzá Leonora. – Dorry
vagy hullát vagy királyt csinál belőled. Ha elszántad magad arra, hogy a

74
csúcsra törsz, akkor el kell fogadnod, hogy vagy az egyik leszel, vagy a
másik.
Egy másik napon azt is elmondta, hogy miként kezeljem a Kardinális
dührohamait.
– Bármikor dühbe gurulhat. Nincs logika a kirohanásaiban. Nem
érdekli, ki van ott, hogy mit mond vagy tesz. Dorry képtelen uralkodni
magán. Megmagyarázhatatlan és olthatatlan harag fortyog a lelkében.
Ez hajtja előre. Egy régebbi korban kardot kötött és féktelenül tombolt
volna. Ezekben a civilizáltabb időkben mederbe kell terelnie az ilyen
késztetéseit. Meg is teszi. Bár éppen csak.
– Nem könnyű eset. Mikor először találkoztam vele, még csak
kamasz volt, de már akkor húsznál is több emberrel végzett. Az utcákat
járta, mindenfajta önkontroll nélkül, úton a korai halál felé. Én meg
tudtam nyugtatni. Megtanítottam rá, hogy fojtsa el a haragját, dugja a
zsebébe ökölbe szorított kezét, és küzdjön meg belső ellenségeivel. A
próbálkozás majdnem megtörte, de nem adta fel, és végül eljutott egy
olyan pontra, ahol már egy asztalhoz tudott ülni az ellenségeivel, és
meg tudta vitatni velük a nézeteltéréseiket, ahelyett hogy a fogával tépte
volna fel a nyaki ütőerüket, ami nála természetes reakció lett volna.
A nő szemei ellágyultak. Még amikor a legrosszabbakat mondta róla,
amikor dühödtnek, vérszomjasnak és gyilkosnak nevezte, akkor is
imádattal beszélt róla. Szerette.
– Csakhogy képtelen állandóan uralkodni a haragján – folytatta
Leonora. – Igen gyakran feltör belőle, és akkor nekiront annak, ami a
legközelebb van hozzá. Ha azok bútorok vagy csupasz falak, akkor
azokon tölti ki a dühét. De ha emberek is vannak ott, akkor ők
szenvedik el a következményeket.
– Nem tűnik valami keménynek – jegyeztem meg. – Szerintem egy
tisztességes harcban le tudnám nyomni, ha egy az egy ellen menne.
A nő felnevetett.
– Senki sem tudja lenyomni a Kardinálist. A dühe erőt önt belé. Még
nézni is rémes ilyenkor. A szemed láttára változik át. Nem ő lesz
nagyobb, hanem mintha te mennél össze. Láttam már, ahogy lyukakat
ütött a téglafalba, ahogy a saját súlyánál kétszer nehezebb embereket
emelt a feje fölé. Az ereje egy olyan világból ered, amelyikre nem
vonatkoznak a fizika törvényei.

75
 Odahajolt hozzám, és hamuszürke arccal, halkan suttogott. Akkor
egyszer láttam igazán félni.
– Ő egy isten, Capac – sziszegte. – Olyan dolgokra képes, melyeket
mi, többiek, utánozni sem tudunk: a világot és az embereket bűvészként
manipulálja. Mindent egybevetve ilyen egyszerű az egész. Dorry egy
isten.

Vagy egy héttel a Johnny Grace-szel balul elsült találkát követően

Adrian kirángatott az irodámból, kocsiba vágott, és elindultunk
keletnek. Mélyebben bevitt a Város sötét szívébe, mint ahol addig
valaha is jártam: olyan utcákon haladtunk át, ahol még egy vámpír se
sétált volna egyedül. Nyugtalankodtam, és olyan mélyre süppedtem az
ülésbe, amennyire csak tudtam. Ez nem a mi terepünk volt. Ezek az
emberek tisztelték ugyan a Kardinálist, de egy pillanatig se
gondolkodtak volna azon, hogy hazavágják pár emberét.
– Biztos vagy te ebben? – tudakoltam Adriantől.
– Bízz bennem! – fordult be egy olyan utcába, ami éppen csak elég
széles volt ahhoz, hogy elférjen benne a kocsival. – Ez az arc mindent
tud a Városról. Valóságos aggastyán, a pletykák szerint jóval túl van a
százon. Évtizedekkel ezelőtt nagyhal volt, még a Kardinális előtt. A mai
időkben már csak lazít. Egy pár lány dolgozik neki az utcákon – inkább
az infók miatt, mint a pénzért –, de ezt leszámítva csak hátradől a
foteljében, és dumál.
A fickót Fabiónak hívták, és könnyedén elhittem, hogy elmúlt vagy
százéves. Mikor megérkeztünk, a verandán ücsörgött egy hintaszékben
valami régi dzsessz-muzsikát hallgatva egy olyan bakelitlemez
lejátszóról, amilyenekről még voltak halvány emlékeim a távoli
múltból. Adrian üdvözölte az öreget, és ő kedvesen visszaintett.
Felemelt ujjával figyelmeztetett minket, hogy addig egy szót se
szóljunk, míg a szám véget nem ér. Amikor néhány perccel később az
utolsó trombitahang is szertefoszlott, szemügyre vette az arcomat:
műfogsorát előretolva vizslatott. Mikor visszaszippantotta a protézist,
így szólt:
– Szóval összefutottatok Paucar Wamival.
A tarkómon is felállt a szőr. Senki sem volt hajlandó elárulni nekem,
hogy ki ez a Wami: se Vincent, se Leonora, de még Y Tse se, aki
76
általában boldogan tudatja velem még azt is, hogy milyen színű
alsógatya van rajta.
– Ismeri őt? – kérdeztem tőle.
– Naná! Ismerem még régről, valószínűleg még azelőttről, hogy ti
megszülettetek. Egy igazi rohadék, a legrosszabb, akit valaha is láttam,
márpedig jó sokat láttam az én időmben. Az a tag kinyírná még a
sajátjait is, aztán feldarabolná őket, és húslevest főzne a csontjaikból.
Lehet, hogy meg is tette.
– Ki ő? – tudakoltam.
– Ő Paucar Wami – mosolyodott el Fabio. – Több neve is van.
Valahányszor visszajön, mindig új néven teszi. A rendőrség is számos
néven ismeri. Ő a Fekete Angyal. A Menyét. A Szeletelő.
– A Szeletelő? – ráncolta a homlokát Adrian. – Róla már hallottam.
Valami sorozatgyilkos volt a 70-es vagy a 80-as években. Egyszer
hallottam Sonját beszélni róla.
– Ő az. Szeletelőként nem ölt meg túl sok embert: kilenc-tíznél
többet biztos nem.
– Azt mondja, hogy Paucar Wami a 70-es évek óta öldös embereket?
– kérdeztem. – És soha nem kapták el?
– Nem, mert okos – felelte Fabio. – Soha nem ragaszkodik túl sokáig
egyik személyazonosságához sem. Folyamatosan mozgásban van. Csak
olyan három-négy évente jön ide vissza, ha egyáltalán. Az utolsó
látogatása óta már vagy hét év telt el.
– Csak ennyi? Egy sorozatgyilkos?
– Csak? – nevetett fel Fabio. – A gyilkosság neked semmi, fiú?
– Úgy értem, dolgozik valakinek? Abból, ahogy kiiktatta Johnny
Grace-t és a haverjait, úgy festett, mintha megrendelésre tette volna.
– Pénzért is dolgozik – bólintott Fabio. – Ez biztos. Ideje java
részében csak a móka kedvéért csinálja, de nem bánja, ha fizetségért
kell gyilkolnia. Persze nem mondhatnám, hogy nagyon hirdeti magát.
Ha valaki őt akarja, elhíreszteli a dolgot, ő meg kapcsolatba lép vele, ha
úgy tartja kedve. Többnyire persze nem.
– Dolgozott valaha is a Kardinálisnak?
Fabio vállat vont.

77
 – Réges-régen hallottam meséket arról, hogy ő volt a Kardinális első
számú és legfőbb embere, és mindenki más csak a partvonalon állhatott.
De hát ki tudja?
Egy autó hajtott el a ház előtt, és Fabio benézett az ablakon,
megjegyezve a bent ülők arcát.
– És miért érdekel ez titeket? – tudakolta, mikor a kocsi elhajtott.
– Szeretném tudni, kivel van dolgom.
– Dolgod? – nevetett fel Fabio. – Fiú, neked nincs dolgod Paucar
Wamival. Neki van dolga másokkal.
Előrehajtotta a hintaszéket és ráncos vén ujjával rám bökött.
– És jobb, ha állatira reméled, hogy soha ne legyen dolga veled, mert
az ő dolgai általában mindig ugyanúgy végződnek: ő felül marad, a
másikból meg hulla lesz. Hidd el, még az is biztonságosabb, ha magával
halál atyuskával akad dolgod!
Adrian kitett a Skylightnál, egy buliba tartott. Engem is hívott, de
nem volt hozzá hangulatom. A fejem lüktetett, és nem vágytam másra,
csak egy kiadós alvásra.
– Biztos nem akarsz jönni? – kérdezte vagy tizedszer. – Liz is ott
lesz. Emlékszel Lizre?
– Ma éjjel nem. Majd máskor.
– A te bajod.
Dudált egyet, és meglazítva nyakkendőjét elhajtott, felturbózta
magát az éjszakára. Én pedig beléptem a szállodába.
Már a liftben voltam, amikor ismét megláttam a nőt. Az arca a
legfurcsább pillanatokban villant be. Egy női arc, amit a szemem
sarkából láttam meg egy villanásra, hogy épp csak halvány lenyomat
készüljön róla. Mikor megpróbáltam összpontosítani, a kép úgy surrant
tova, akár egy cigány az éjszakában. Nem kötődtek hozzá emlékek.
Nem tudtam, hol láttam őt, vagy hogy miért merült fel a gondolataim
között. Valószínűleg csak az agyam űzött furcsa játékot velem. Több
mint valószínű, hogy valamikor elmentem mellette az utcán, és az arcát
valamiféle homályos okból eltároltam.
A lift megállt, az ajtó félrecsúszott, én kiléptem, és a nő árnya
tovatűnt. Újra megpróbáltam koncentrálni rá, de nem ment, így hát
vállat vontam, és elindultam a szobám felé.

78
 Odabent végigkapcsolgattam a tévécsatornákat – nem volt semmi
érdekes. Beléptem a Skylight filmadatbázisába, és átpörgettem a
címeket. Végül az Ének az esőben mellett döntöttem. Már vagy
százszor láttam, de ami jó, az jó. Beállítottam a kezdést öt percre, ami
elég ahhoz, hogy a mosdóba menjek és megmossam a kezem.
Még a kezemet szappanoztam, mikor meghallottam, hogy
elkezdődött a film. Leöblítettem a szappant, hideg vizet fröcsköltem az
arcomra, és visszasiettem a szobába.
Egy lány ült az ágyamon, tágra nyílt szemekkel és mosolyogva nézte
a nyitó képsorokat a tévében.
– Ez az egyik legnagyobb kedvencem – közölte furcsamód rekedtes,
bádogfazék hangon. Az jutott eszembe, hogy talán nemrégiben vették ki
a manduláját.
– Ühüm – feleltem bizonytalanul. – Az enyém is.
Közelebb oldalaztam, hogy jobban szemügyre vehessem. Fénylő
arca volt, minimális sminkkel. Ragyogó szőke haja hullámos és hosszú.
A feje kivételével teste minden egyes porcikáját ruha takarta – garbó,
hosszúnadrág, fehér kesztyű. Nem lehetett több tizenháromtizennégy
évesnél. Egy bájos arcú kislány.
– Amúgy nem csípem a musicaleket – mondta. – Unalmasak, ahogy
az emberek minden percben dalra fakadnak.
Szipogott egyet.
– De ez kivétel. Gene Kelly tökéletes benne. Amikor először láttam,
hozzá akartam menni.
– De aztán kiderült, hogy már meghalt – nevettem fel.
– Amikor először láttam, akkor még élt. Még jól ment a sora. Írtam
neki egy rajongói levelet, amire küldött egy kedves választ. Még mindig
megvan.
Elmosolyodtam, költői túlzásnak tudva be a dolgot. Egy darabig
néztük, ahogy a szereplők énekelnek és táncolnak: Gene, Debbie és
Donald.
– Szóval – kérdeztem végül (még mindig álltam, mert nem mertem
leülni mellé, nehogy félreértse) – eltévedtél? Rossz szobába nyitottál
be?
Az ajtóra néztem, melyet nyitva hagyott, amikor bejött. Ennek
örültem. Nem akartam, hogy egyedül találjanak a hotelszobámban egy

79
tizennégy éves lánnyal, zárt ajtók mögött. Akár csapda is lehetett.
Ébernek kell maradni, ha a Kardinálisnak dolgozik az ember.
Rengetegen várnak arra, hogy keresztbe tegyenek neked, nem
utolsósorban maga a Kardinális, aki időnként fel szokta áldozni egyik
vagy másik gyalogját, egyszerűen csak azért, mert szerette nézni, ahogy
vergődnek.
– Nem tévedtem el – felelte vidáman. – Szeretek ide-oda mászkálni a
szállodában, meglátogatni a vendégeket, hogy megnézzem, mi újság
velük. Segít múlatni az időt. Ha akarod, elmehetek.
Szomorú szemekkel nézett rám.
– Akarod, hogy elmenjek?
Akartam. Ahogy Adriannek is mondtam, fájt a fejem. Csakhogy a
lány olyan magányosnak tűnt. Nem küldhettem el.
– Maradhatsz a film végéig.
– Köszi.
Olyan mosollyal jutalmazott, ami egy egész tinicsapat szívét
összetörte volna. Feszengve húztam össze nyakamon az inget.
– A szüleid nem fognak keresni? – kérdeztem pár szám után.
– Nincsenek. Ezer éve meghaltak.
– Sajnálom.
Úgy tűnt, nem izgatja a dolog, és egy intéssel elintézte a
részvétnyilvánításomat.
– Kivel laksz? – tudakoltam. – A gyámjaiddal? A
mostohaszüleiddel?
– A barátaimmal – felelte, aztán vágott egy grimaszt. – Persze ők
nem igazi barátok. Ferdy csak azért fizeti őket, hogy úgy tegyenek. Van
barátnőd? – kérdezte hirtelen, fiatal, de éber tekintetét rám szögezve. Én
azonnal átmentem óvatosba.
– Nincs.
– Lehetek a barátnőd? – kérdezte erre gyorsan.
– Krisztusom, nem!
Ezen láthatóan megsértődött.
– Miért nem? Túl öreg vagyok?
– Túl...? – nevettem fel. – Kislány, nem tudom, hogy milyen
filmeket néztél eddig, de egyáltalán nem vagy túl öreg. Éppenséggel túl
fiatal vagy. Nagyon is fiatal.

80
 Erre lebiggyesztette az ajkát.
– Ez a baj a mai férfiakkal. Gazdag idős hölgyeket keresnek, hogy
kiszipolyozzák őket. Lefogadom, hogy nagyikkal rosszalkodsz, mi?
Nem is nyúlsz senkihez hetven alatt, attól félsz, hogy még elkölti a
pénzét, mielőtt meghalna, téged meg kihagy a végrendeletből. Igazam
van?
Megráztam a fejem, és megint nevettem.
– Mellesleg Capac Raimi a nevem. Téged hogy hívnak?
– Conchita Kubekik vagyok – felelte fölényes hangon. – Miss
Conchita Kubekik. Örülök, hogy megismerkedtünk.
– Hasonlóképpen.
Nevetve és énekelve néztük végig a filmet. Felüdített, pont erre volt
szükségem, és a fejfájásom már hosszú idővel azelőtt elpárolgott,
mielőtt az eső felszáradt és az éneklés abbamaradt volna.
Kikapcsoltam a dobozt, és köhintettem.
– Nem lenne itt az ideje, hogy... – kezdtem, de ő egy kézmozdulattal
elhallgattatott.
A telefonomhoz rohant, és hívta a szobaszervizt. Hangját suttogóra
fogva, belemotyogott:
– Egy tojásos-szalamandrás szendvicset kérnék a 863-as szobába.
Kezembe nyomta a kagylót, és kihívóan felhúzta a szemöldökét.
Gondolkodás nélkül beleszóltam:
– Mellé pedig salátát liba-bibahússal.
Leraktam a kagylót, és nevetni kezdtünk a hülye kis viccen.
– Ki lakik a 863-as szobában? – kérdeztem.
– Egy mocskos vén kéjenc. Néhány héttel azelőtt arra tévedtem. Az
ipse az ágyán feküdt csupaszon, mellette egy csomó malac magazin.
Amikor meglátott, elmosolyodott és meglengette felém a pöcsét.
Mocskos vén perverz! Megkísértett a gondolat, hogy tökön verjem, de
elkaphatott volna, és hát biztos megvannak a maga ocsmány módszerei.
A lány fiatal volt, és magán hordozta az ártatlanság minden vonását,
de nem volt törékeny virágszál. Igencsak jártas volt az élet árnyékos
oldalának dolgaiban. Éveit meghazudtoló bölcsesség jellemezte.
– Mióta vagy itt? – érdeklődtem.
– Pár órája – felelte önelégült mosollyal.
– Haha! Tudod, hogy értem. Mióta élsz a Skylightban?

81
 – Pár hónap híján egy örökkévalóság óta. Találd ki, hány éves
vagyok!
– Nem tudom.
– Ezért mondtam, hogy találd ki!
– Tizenhárom?
– Dehogy!
– Tizennégy?
– Még csak nem is melegszik.
– Tizenöt? Ez az utolsó tippem.
– Ötvennyolc! – harsogta, amitől majdnem szilánkosra tört a hangja.
– Jól nézel ki – bókoltam, belemenve a játékba.
– Mindennap megfürdöm varázsvízben – mondta olyan hangon,
mintha a legbizalmasabb titkot osztaná meg velem. – Egyenesen
Egyiptomból hozatom. Megőrzi a fiatalságomat, a szépségemet és a
szüzességemet.
Egyik szemöldökét felhúzva nézett rám.
– Bár ez utóbbit nem akarom örökre megőrizni. A megfelelő
emberrel, a megfelelő helyen, a megfelelő időben...
– Csak óvatosan! – intettem. – Nem tudhatod, hova vezet egy ilyen
játék. Mi van, ha én is olyan perverz vagyok, mint a 863-as szoba
lakója?
– Nem vagy az. Rossz emberek nem néznek musicaleket.
Nem erőltettem a témát. Egy nap majd ő is rájön, hogy a külső
milyen megtévesztő lehet.
– Ismersz valami jó játékot? – tudakolta.
– Sakk?
Nem rémlett, hogy sakkoztam volna korábban, de ahogy kimondtam,
magam előtt láttam egy kockás táblát és rajta rengeteg bábut. Láttam
magam, amint egy kandalló előtt ülök, velem szemben a nő, és nevetve
veszi le a vezéremet a bástyájával, mit sem sejtve arról, hogy átvertem,
és két lépés választja el attól, hogy mattot kapjon. Hogy a pokolba...
– Fúj! Sakk! Köszönöm, de nem – fogta be az orrát egyik kezével
Conchita, míg a másikkal elhessegette még a gondolat bűzét is, amivel
megtörte a gondolatmenetemet. – A sakk vacak. Én a Ki nevet a
végén?-t, a Twistért, meg az ilyen mókás cuccokat szeretem. Van ilyen
játékod?

82
 – Nincs, de van egy pakli kártyám. Játszhatunk snapszlit.
– Igen! – tapsikolt kesztyűs kezével örömében. – Remekül játszom
snapszlit. Világbajnok vagyok benne.
Akár lehetett is volna. Hagytam, hogy az első pár leosztást
megnyerje, ahogy az a felnőttek szokása, mikor srácokkal játszanak, de
amikor megpróbáltam hozni par másikat, nem jártam sikerrel.
Villámgyors volt, amihez éles szem és finomra csiszolt reflexek
társultak.
– Unom – ásított nagyot, amikor megnyerte az ikszedik játszmát is. –
Pocsék vagy. Akad még olyan játék, amit játszhatunk?
– Póker?
– Nem ismerem a szabályokat. Régebben játszottam, de ez komoly
játék, Ferdy meg mindig dühös lett, amikor megvertem és elnyertem a
pénzét. Úgyhogy abbahagytam, és direkt elfelejtettem a szabályokat.
Azt viszont tudom, hogyan játsszák a vetkőzős pókert... de az nem lenne
tisztességes veled szemben. Én nem tudok veszteni, neked pedig
megalázó lenne meztelenül ücsörögni a saját szobádban, hazai pályán
megszégyenülve.
– Emellett – feleltem –, tisztességtelen előnyt is élveznél.
– Hogyhogy?
– A sok ruha miatt, ami rajtad van. Miért hordasz ennyit? Fázós
vagy? Félsz a baktériumoktól? Vagy lehet, hogy...?
Elhallgattam. Conchita mosolya ugyanis tovatűnt, és magabiztossága
elpárolgott. Olyan lett, akár egy rémült kismadár, amelyik bármelyik
pillanatban kész arra, hogy elrepüljön. Valahogy érzékeny pontra
tapintottam. Egy darabig nem szólt semmit, amíg eldöntötte magában,
hogy menjen vagy maradjon. Végül némi habozás után, már-már
fájdalmasan vékony hangon, megkérdezte:
– Bízhatok benned, Capac?
– Persze.
– Úgy értem, megbízhatok benned, a legnagyobb titkokat is
beleértve? Ezt még soha senkinek nem mutattam meg. Az orvosokat
kivéve, akik azt mondták, meg kellene mutatnom a barátaimnak, de hát
egy olyan sincs, mint te. Csak pár órája ismerlek, de érzem, hogy az
életemet is rád bízhatom. Nem tudom, miért, de érzem. Megígéred,
hogy soha nem mondod el senkinek, ha megmutatom?

83
 Letérdeltem elé.
– A szavamat adom, Conchita. Bármi legyen is az, senkinek sem
beszélek róla. Becsszóra!
Erre vett egy nagy levegőt, körülnézett a szobában, majd lehámozta a
kezéről az egyik hosszú, fehér kesztyűjét. A keze alatta ráncos volt,
barna foltok éktelenkedtek rajta. Ujjai reumásan befelé görbültek. Egy
öregasszony keze volt. Most már tudtam, miért öltözik be tetőtől talpig
és miért tűnt olyan felnőttesnek. Valami kórtól szenvedett, olvastam is
róla az újságban. Nem emlékeztem a nevére, de a lényeg az volt, hogy a
test idő előtt megöregszik. Láttam egyszer egy képet egy teljesen
összeaszott kisfiúról, egy öregember testében csapdába esett tízévesről,
egy kölyökről, aki úgy festett, akár valami aszott vén törpe. A betegség
nem terjedt ki Conchita arcára – ezt a testrészét megkímélte –, de a
többi...
– Az egész tested ilyen? – kérdeztem gyengéden.
Lassan bólintott.
– Az egész. A lábujjamtól a nyakamig. Minden porcikám, kivéve...
Elakadt a szava.
– Kivéve a...
Könnyek gyűltek a szemébe, és reszketni kezdett.
– Kivéve az arcomat – zihálta, aztán zokogva a padlóra vetette
magát.
Tehetetlenül álltam ott, bizonytalanul, hogy odalépjek-e hozzá és
megöleljem, vagy maradjak inkább csendben, vagy mi legyen. Végül
lehajoltam, megfogtam kesztyűtlen kezét, az ajkamhoz emeltem és
megcsókoltam.
Erre abbahagyta a zokogást, felnézett, és előbb döbbenten, aztán már
vidámabban rám meredt. Erőtlen mosoly tört át könnyein. A nyakam
köré fonta mindkét karját, megölelt és megcsókolt, egy kislány ártatlan
csókjával.
– Köszönöm! – suttogta. – Köszönöm! Köszönöm! Tudtam, hogy te
jó fiú vagy. Kedves és aranyos. Régebben azt hittem, Ferdy is ilyen, de
tévedtem.
– Ki ez a Ferdy? – kérdeztem halkan. Már vagy háromszor-négyszer
említette a nevet. Arra gondoltam, nyilván az apja lehet.

84
 – Ferdy az én... régebben a védelmezőm volt, de mostanra elment.
Leszel helyette a védelmezőm? Azt hittem, hogy egyedül maradtam, és
ez így is lesz mindörökre, hogy senki sem vigyáz már rám a sötét és
hideg éjszakákon. Te megvédesz engem, Capac?
– Igen – veregettem meg a tarkóját. – ígérem, hogy megvédelek.
Megcirógattam szegény beteg nyakát, nem igazán tudva, hogy mit
mondjak. Csak annyit tudtam, hogy egy törékeny kislány a segítségemet
kéri. Egy gyalázatos bizniszben utaztam, de ez nem jelenti azt, hogy
nekem is gyalázatosnak kellett lennem. Legalábbis nem mindig.

Miután a könnyei felszáradtak, megpecsételtük a barátságunkat azzal,

hogy a fürdőszobában eljátszottuk az Ének az esőben játékot.
Megálltunk a tükör előtt, egyikünk a másik mögé bújt, és előadtunk egy
dalt. Először én énekeltem el a Blueberry Hillt és ő pantomimezett,
majd én álltam a színpadra és tátogtam el a Great Balls of Fire-t, míg ő
énekelt mögöttem. Nem ismertem pontosan a szöveget, de ő sem, így
aztán akadtak benne egyenetlenségek.
– Mi akarsz lenni? – kérdezte, amikor leültünk megnézni az Óz, a
csodák csodáját. – Mi akarsz igaziból lenni, a világon mindennél
jobban?
– Gengszter – mosolyodtam el.
– Úgy érted, olyan, mint Marlon Brando és A1 Pacino A
Keresztapában?
– Talán inkább olyan, mint Cagney. Egy aranyszívű gazember –
tartottam fel a kezemet, silány Jimmy Cagney-utánzatként. – Én
Cagney-t bírtam a legjobban. Ő mindig jól jött ki a dolgokból a film
végén.
– A Megszállottságban nem.
– Jogos.
Egy ideig szünet támadt a beszélgetésben, aztán Conchita így szólt:
– Vicces dolgot akarsz, bár nem valami szépet. Ferdy is gengszter
volt. Azt mondta, hogy nem az, de mégis az volt. Miért akarsz
gengszter lenni, Capac?
Vállat vontam.

85
 – Tiszteletet vívsz ki vele magadnak – kezdtem magyarázni a dolgot.
– Hatalmat, kiváltságokat szerzel vele, lesz beleszólásod a világ
folyásába. Az emberek felnéznek rád.
– Ez olyan fontos?
– Igen – feleltem indulatosan. – Korábban egy senki voltam.
Kipróbáltam már, milyen az, amikor egyike vagy a két lábon járó
hulláknak, és nem élveztem.
Arra az éjszakára gondoltam ott, a raktárban, ahol a halál arcon
csókolt, és szeszélyből futni hagyott.
– Hatalmat akarok. Az ezzel járó védettséget, kényelmet és
biztonságot akarom. Hatalom nélkül semmi vagy, a halál kaszájára váró
hulla.
– Capac! Én tisztellek.
Szomorúan nézett rám, egészen úgy, ahogy az ifjú Judy Garland, aki
éppen a szivárványon túli életről énekelt.
– Ez nem elég?
Nyugtalanul mocorogtam, és azt kívántam, bárcsak ejtené a témát, és
inkább visszatérne a filmnézéshez. A filmek világában biztonságban
van az ember. Azok nem tudják bántani. Nem úgy, mint a valóság.
– Embereket kell bántanod, ha gengszter vagy – mondta Conchita. –
Ahhoz, hogy hatalmat szerezz, el kell venned az övékét. Nem így van,
Capac?
– De igen.
– És te bántanál másokat?
Hangja halk és higgadt volt.
– Ha muszáj – feleltem őszintén.
– Nem hiszem, hogy képes lennél rá. Ahhoz túl rendes vagy.
– Talán.
– Jelenleg mit dolgozol?
– Biztosítási ügynök vagyok.
– Á – bólogatott. – Felteszem, ebben az esetben tényleg a
gengszterség a következő logikus lépés.
– Nagyon vicces – feleltem erre szárazon.
– Mindig biztosítási ügynök voltál?
– Nem.
– Mit csináltál korábban?

86
 – Én...
A gondolataim a múltba repültek, és azon kaptam magam, hogy
olyan falba ütközöm, amit soha nem próbáltam áttörni, noha napról
napra nagyobb lett. Ezt a falat akkor vettem észre először, amikor
Adrian a múltamról kérdezősködött.
Tényleg, mit csináltam azelőtt, hogy a Városba jöttem? Nem
emlékeztem rá. Őrülten hangzott, de a múltam üres papírlap volt.
Minden egyes lépésemet fel tudtam idézni azóta, hogy leszálltam a
vonatról, de azelőttről egyetlenegyet sem. Erről senkinek sem tettem
említést, szinte még magamnak sem vallottam be. Reméltem, hogy az
emlékeim majd csak visszatérnek, ha nem rágódom rajtuk.
– Capac? – veregetett vállon Conchita. – Jól vagy?
– Pompásan – köhintettem. – Na de elég belőlem! Mi van Conchita
Kubekikkel? Te mi akarsz lenni, amikor majd felnősz? Ügyvéd,
színésznő, modell?
– Balerina. Azok annyira szépek és kecsesek. De csúnya balerinák
nincsenek, olyanok, mint...
Nem fejezte be. Nem kellett. A szívem belesajdult az együttérzésbe.
– Régebben rengeteget jártam balettelőadásokra, akár hetente
négyszer is, és néztem őket, ahogy angyalokként pörögnek és siklanak.
Igen, balerina leszek. Egész éjjel táncolni fogok, férfiak vetik magukat a
lábaim elé, Ferdy pedig eljön, és sírni fog örömében. Akkor majd
belátja, hogy több van az életben, mint...
Elhallgatott, elpirult, és azt kezdte nézni, mit művel Judy.
– Bájos balerina lesz belőled – mondtam szelíden.
– Á, dehogy! – mosolyodott el határozottan. – Szart sem értek a
tánchoz.
Hajnali egykor Conchita tétován azt mondta, hogy vissza kell
mennie a lakosztályába.
– Keresni fognak, ha túl sokáig elmaradok – közölte ingerülten. –
Nem bánják, ha jövök-megyek, meg ha elkószálok, de csak akkor, ha
közben ott állnak mögöttem. Nem mintha hibáztatnám őket ezért. Ferdy
megbüntetné őket, ha nem engedelmeskednének a parancsainak.
– Kik ezek az ők, Conchita?
– Doktorok és ápolónők. A védelmezőim.
Elmosolyodott.

87
 – Most viszont már nincs rájuk szükségem, hogy itt vagy nekem te.
És te sokkal jobban nézel ki, mint azok a mogorva vénemberek a
tűikkel, meg a sztetoszkópjukkal.
– Ezt csak kitalálod, ugye? – ráncoltam a homlokomat.
– Beteg vagyok, Capac.
Felhúzta ruhája egyik ujját, és ismét megmutatta ráncos bőrét.
– Segítenek... meggátolják, hogy végezzek magammal. Párszor már
megpróbáltam. Rengetegszer. Nem akarok meghalni, de időnként
annyira félek. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni, hogy élek.
Elmosolyodott.
– De ez most megváltozik, hogy lett egy olyan barátom, mint te.
Nem tetszett, ahogy beszélt. Még csak pár órája ismertük egymást,
mégis a fejébe vette, hogy én valamiféle herceg vagyok fehér lovon.
Eszembe jutott elkapkodva tett ígéretem. Őszinte voltam, mikor azt
mondtam, hogy meg akarom védeni őt, de képes vagyok-e megtartani a
szavam?
– Eljöhetek és meglátogathatlak újra? – tudakolta.
– Hát hogyne!
– Minden éjjel? Eljöhetek, leülhetek az ágyadra, nézhetek filmeket,
játszhatok, nevethetek, boldog lehetek, és nem kell aggódnom a külsőm
miatt? Te meg elmondhatod, mi történik a Városban! Olyan régóta
vagyok már itt, hogy néha azt képzelem, a Földet úgy építették, hogy
üvegablakot húztak köré. Elmegyek, amikor elfáradsz, vagy egyedül
akarsz lenni, mert az embernek időnként szüksége van erre, tudom.
– Bármikor eljöhetsz – feleltem szelíden. – Szerzek neked még egy
belépőkártyát, és akkor jössz be, amikor csak akarsz. Mit szólsz ehhez?
– Pompás! – mondta, és futva indult kifelé, aztán megtorpant és
lassan visszasétált. – Nem vagy álom, Capac, ugye nem? Korábban már
ismertem embereket, akiket csak álmodtam. Egyik nap még itt voltak,
másnapra eltűntek. Már azelőtt is ismertem ilyen álomban látott
embereket, mielőtt beteg lettem. Te nem tartozol közéjük, igaz?
– Engem nem álmodsz – nyugtattam meg. – Én valóságos vagyok.
Elvigyorodott, aztán az arca felragyogott, ahogy új ötlete támadt.
– Hazakísérnél?
– Mi?

88
 – Kísérj el a szobámba, aztán az ajtóban búcsúzz el tőlem egy
csókkal, ahogy a filmekben szokták! Akár be is jöhetsz, és találkozhatsz
az orvosaimmal. Látni fogják, milyen rendes vagy, és nem fognak
leszidni, ha később ismét meglátogatlak.
– Jó ötlet ez? Lehet, hogy gyanúsnak találnak majd. Egy felnőtt
ember meg egy kislány, egyedül egy hotelszobában...
Felnevetett.
– Mondtam már, hogy ötvennyolc vagyok. Egy ilyen korú nő azt
tesz, amihez csak kedve van.
Előrement a lifthez, és megnyomta a legfelső emelet gombját. A
panelen felvillant egy jel, és a kódot kérte. Conchita öt gombot nyomott
meg. Azt hittem, csak játszik, de a fény villogni kezdett, a lift pedig
elindult felfelé. Korábban még sosem jártam a legfelső szinten. Az
Osztag tagjaira számítottam, de a fenti előcsarnok ugyanolyan volt, akár
a többi: őrizetlen, hétköznapi.
Conchita előttem lépkedett. Habozva követtem, nem tudva, mi lehet
idefent. Baj lehet belőle, ha együtt találnak minket, de biztosra vettem,
hogy ki tudjuk magunkat vágni belőle. Megvoltak a kapcsolataim.
Conchita magabiztosan mozgott, sem az üvegmennyezet, sem a
fölötte terpeszkedő fekete ég nem vonta el a figyelmét. Néhányszor
megálltam, hogy lepillantsak a Városra. Mindössze aprócska fényeket
tudtam kivenni, melyek csillagokként fénylettek egy sötét tóban.
Két hosszú folyosón sétáltunk végig. Már éppen kezdtem
nyugtalankodni, mikor kinyújtotta a kezét, belökte az egyik ajtót, és
belépett az egyik, láthatóan véletlenszerűen kiválasztott szobába. Utána
ugrottam, hogy elkapjam, arra gondolva, hogy túl messzire
merészkedett a játékban, de elhibáztam, így botladozva estem be a
szobába, ahol az összes bútort fehér lepedőkkel és plédekkel takarták le.
A falakat hosszú függönyök fedték, és az üvegtető alatt még többet
feszítettek ki, hogy elrejtsék az eget. Az egész helyiség be volt
bugyolálva, akárcsak Conchita maga.
Négy ember volt odabent: egy férfi és három nő, mind fehér
ruhában. A férfi mérgesen lépett előre.
– Merre járt? – csattant fel. – Már majdnem hívtuk a biztonságiakat,
és tudja, milyen kínos helyzetbe kerülünk, amikor kénytelenek vagyunk
ezt tenni.

89
 Engem gyanakvóan mért végig.
– Ez meg ki?
– A barátom – felelte Conchita büszkén, dicsekedve, ügyet se vetve a
környezetére. A férfi ökölbe szorította a kezét, és gyanítottam, szívesen
megfojtotta volna a lányt, ha van hozzá mersze.
– A barátja? – vakkantotta a férfi. – Nem is tudtam, hogy vannak
barátai. Honnan...
Conchita csettintett egyet, mire a férfi elhallgatott.
– Ebből elég, Mervyn! Lehetnek barátaim, nem? Azt hittem, örülni
fogsz.
– Miss Kubekik, persze, hogy örülök annak...
– Ebben az esetben kérj bocsánatot Mr. Raimitől!
– Miért kérnék bocsánatot?– háborgott a férfi.
– A gorombaságodért – zsémbelt Conchita. A hangja olyan acélos élt
kapott, amilyet korábban még nem hallottam. A doktor azonnal észhez
tért tőle.
– Mélységesen sajnálom, Mr. Raimi – hajolt meg felém, mindenféle
gúny nélkül.
– Ebben az esetben lefekszem – jelentette ki a lány. – Holnap ismét
találkozunk, Capac?
– Hogyne – mosolyogtam rá. – Jó éjt, Conchita!
– Jó éjt... védelmezőm!
És ezzel távozott.
– Egy pillanat! – szól utánam az orvos kimérten, amikor én is
megpróbáltam kisurranni. – Nekünk még van egy kis
megbeszélnivalónk – intett az egyik letakart szék felé. Felsóhajtottam és
leültem.
– Mi történt odalent?
– Semmi – feleltem őszintén.
Erre felhorkant.
– A hölgy, aki a felügyeletemre van bízva, órákra eltűnik, hogy aztán
egy olyan férfival térjen vissza, akit sosem láttam. Higgadtan közli
velem, hogy a férfi a barátja, majd a lehető legvidámabban eltáncikál
lefeküdni. Teszi mindezt egy olyan nő, aki alig tart kapcsolatot a
külvilággal immár öt éve. Úgyhogy ugorjuk át a rizsát, és mondjon el
nekem mindent!

90
 Mikor megtettem, nem hitt nekem.
– Megmutatta magának a karját – sóhajtott fel.
– Ez olyan nagy dolog? – ráncoltam a homlokomat.
Kurtán felnevetett.
– Amióta itt vagyok, még senkinek sem engedte meg, hogy
megnézze a bőrét. Mikor meg akarjuk vizsgálni, el kell altatnunk. Maga
nyilván valami mágus, Mr. Raimi. Mi a titka?
– Nincsenek titkaim. Csak kedveljük egymást. Ő magányos volt, én
megsajnáltam, és összebarátkoztunk.
– Persze, csak ennyi!
A fejét ingatta és szárazon kuncogott.
– És ezután mi jön? Azt mondta, minden éjjel meg akar látogatni.
Mondtam neki, hogy jöhet, de...
– Nem akarja, hogy Conchita szétrombolja az életét, igaz?
– Nem erről van szó. Nem bánom, ha átjön. Csak éppen aggaszt,
hogy vajon okos dolog-e ez. Lehet, hogy jobb lenne neki, ha a vele
egykorúakkal barátkozna.
A doki összehúzta a szemét.
– Tudja, hogy mi baja van Conchitának? – tudakolta.
– Olvastam már róla. A test idő előtt megöregszik és...
– Nem, Mr. Raimi – szakított félbe. – Maga a gyermekkori aggságra
gondol. Ez nem ugyanaz. Conchita testével nincs semmi baj. Az arcával
van a gond.
– Nem értem. Az arca teljesen rendben van.
– Úgy néz ki, mint bármelyik kamasz – bólintott, aztán drámai
hatásszünetet tartott. – Csakhogy Miss Kubekik ötvennyolc éves.
Meglepetten hőköltem hátra, aztán grimaszt vágtam.
– Ő is ezt mondta, de azt hittem, csak viccel. Ez azt jelenti, hogy a
teste...
– ...a valódi korának megfelelő állapotban van – fejezte be.
– Hogy lehet ez?
– Nem tudjuk. Már vagy negyed évszázada tanulmányozzuk, és még
mindig nem értjük, mi nem stimmel. Conchita gyönyörű fiatal nő volt.
A húszas éveinek végén észrevette, hogy az arca nem öregszik. Ennek
egy ideig örült, de ahogy teltek az évek, fokozatosan megértette ennek
minden következményét. Hogy soha nem fog megöregedni. Sőt,

91
igazából még fiatalodott is. A harmincas éveiben járt, de az arca egy
tinié maradt. Azzal az átokkal kell együtt élnie, hogy az arca
fiatalabbnak tűnik a koránál.
– Erre elvesztette az eszét. Megvágta az arcát, az volt a terve, hogy a
felismerhetetlenségig elcsúfítja magát. Csakhogy nem jött be. A bőre
napok alatt begyógyult, aminek szintén az egyedi DNS-szerkezetéhez
lehet köze. Nem ismerem az összes részletet, de hát én az agyáért
felelek, nem a külsejéért. Idegösszeomlást kapott, ez volt az első a
sorban. Később festeni kezdte az arcát, hogy látszódjon rajta a kora, de
nem tudta sokáig fenntartani a látszatot. Néhány nehéz év elteltével
végül békén hagyta az arcát, és megfordította a dolgokat. Úgy nézett ki,
mint egy tini, így hát azzá is vált. Fiatalos ruhákat vett, megszabadult
felnőttes gönceitől és gyerekként kezdett viselkedni. Meggyőzte magát,
hogy gyerek, feladta régi életét, a barátait, a férjét és...
– A férjét? – meredtem rá. – Házas?
– Igen.
– De maga Miss Kubekiknek szólította.
– Ez is a színjáték része. Képzelt világában nincs helye egy férjnek.
Ahhoz, hogy tinivé válhasson, el kellett dobnia és el kell felejtenie őt.
így aztán kitörölte az életéből, megtagadta a létezését, és még akkor
sem volt hajlandó találkozni vele, amikor az látni akarta őt. Felvette a
lánykori nevét, és úgy viselkedett, mint aki soha nem is cserélte le.
– Krisztusom! – mondtam, és örültem, hogy ülök. – Említette nekem
a férjét! Ferdy. Ő az, ugye?
– Igen. Képtelen volt annyira kitörölni a gondolataiból a férfit, ahogy
azt szerette volna. Az emlékek időnként visszatérnek, emlékeztetve őt
az igazságra, és ilyenkor rátör a kétségbeesés. Nem olyan boldog, mint
egy gyerek, de legalább elégedett. Ám amikor képzelgése csődöt mond,
és eszébe jutnak dolgok...
Tehetetlenül vállat vont.
Egy ideig töprengő hallgatásba merültünk. Ekkor bevillant egy
gondolat.
– Ma este nem volt kétségbeesve – szólaltam meg. – Beszélt
Ferdyről, többször is említette. Elmondta nekem, hány éves. Szomorú
volt, de nyugodt, uralkodott magán.

92
 – Értem – dörgölte meg lassan az állát a doki. – Ez mintha egy új
fázist jelentene. Talán végre kezd kibékülni a betegségével. De
valójában nem mondta el, hogy férjnél volt, ugye? Csak megemlítette a
férfi nevét. Ez azért még így is előrelépés. És bevallotta a tényleges
korát. Még azt sem tudtuk biztosan, hogy emlékszik-e még rá.
Gondosan meg kell vizsgálnunk ezt a kérdést, és konzultálnom kell a
munkatársaimmal.
– Én mit csináljak?. Engedjem be a szobámba?
– A fenébe is, igen! – dörmögte. – Most akarná elzavarni? Azzal
lehet, hogy elpusztítaná, Mr. Raimi! Csak bánjon vele úgy, mint ma
este! Legyen a barátja! Isten a tudója, elég régóta nincs neki egy se.

93
 AIMUARI

Conchita majd minden éjjel eljött. Ott volt már, mire hazaértem,
összegömbölyödve az ágyon, rátapadva a tévére. Csak vidám filmeket
nézett. Éppen eléggé kijutott neki a nyomorúságból. Azt mondta, hogy a
filmek jelentenek számára menekvést komor és nehéz életéből.
Játszottunk is, de semmi megerőltetőt. Conchita imádta a
hazárdjátékokat, ahol egyetlen kockadobás döntött mindenről. Viszont
nyíltan utálta a sakkot.
Tartózkodás nélkül mesélt a betegségéről és a múltjáról. Fel tudott
idézni mindent, de ez nem mindig volt így. Időnként elfelejtette, hogy
ki is ő, tényleg elhitte, hogy tizennégy éves, hogy előtte áll az egész
élet. Mikor a valóság betolakodott – mert mindig betolakodott –, újra
meg újra meggyűlölte magát. Ilyenkor próbált öngyilkos lenni.
Már réges-régen megkísérelte elfogadni ezt az elátkozott helyzetet,
de sikertelenül, így aztán önként átadta magát az illúzióknak és a
hazugságoknak. Most megpróbált ismét a valódi önmaga lenni. Ez
megrémisztette, és akadtak napok, amikor úgy érezte, nem bírja ki.
Csakhogy most nem engedett a félelemnek, mint ahogy a múltban tette.
Azt mondta, én adok neki erőt, hogy miattam akar épelméjű maradni.
Soha nem éreztem magam annyira megtisztelve, és nem aggódtam
annyira, mint amikor ilyeneket mondott.
Bátorítottam, hogy találkozzon Adriannel. Ódzkodott ettől, de én
kitartóan győzködtem, és végül belement. Remekül kijöttek egymással,
ahogy azt előre sejtettem. Nem meséltem Adriannek Conchita
betegségéről, így ő csak annyit tudott róla, hogy egy furcsa kislány.
Adrian nem ugrott fel hozzám minden éjjel, de hetente párszor
bekukkantott, és játszott velünk, vagy közösen néztünk régi filmeket.
– Nincs semmi titkolnivaló köztetek, ugye? – kérdezte egy napon. –
Nem csinálod meg őt titokban?
– Nem! – döbbentem le. – Mégis hogy gondolhatod?
Vállat vont.
94
 – Mocskos körökben mozgunk. Eddig viszonylag tiszta maradtál, de
mindketten tudjuk, hogy nincs messze a leszámolás napja, hogy
hamarosan bizonyítanod kell a Kardinálisnak, hogy ki kell mutatnod a
könyörtelen énedet. Remélem, nekem nem kell bántanom senkit, amíg
csak élek, de neked egy napon embereket kell ölnöd. És az az ember,
aki megtenne ilyesmit... hát...
– Nem nyúltam hozzá – feleltem csendesen. – Vannak dolgok,
amiket sosem tennék meg, olyan határok, melyeket nem fogok átlépni.
Nem fogok ártatlanoknak ártani. Conchita biztonságban van.
– Remélem, mindig így fogsz érezni – mondta erre szelíden.
Az egyik délután megszerveztünk egy mozilátogatást. Conchita évek
óta először merészkedett ki a Skylightból. Lassan lépkedett az utcán,
sután, mint Neil Armstrong a Holdon. Javasoltam, hogy ugorjunk be a
Shankarba, de évekkel ezelőtt már járt ott, és félt, hogy az emberek
felismernék.
A Casablancát játszották. Minden idők legjobb filmjét. Többször is
körülnéztem, és szinte mindenki együtt mondta a szöveget a
szereplőkkel, mint a grupik egy koncerten. Conchitának a legtöbbet
azonban nem a klasszikus film jelentette – hanem maga a séta a szabad
levegőn.
Az egyetlen, amiről Conchita nem beszélt soha, a házassága volt.
Többször megpróbáltam felvetni a témát, de világosan megmondta,
hogy nem akar beszélni róla. Megkérdeztem erről az orvosait, és
kiderült, hogy a férje egy gengszter, Ferdinand Wain. Kérdezősködtem,
hogy ki ő, de nem ismerték. Régebben még látogatta Conchitát, de már
egy jó ideje felhagyott vele. Az orvosok évek óta nem látták. A csekkek
viszont rendületlenül érkeztek, így nyilván valahol a közelben élhetett,
és nem mehetett rosszul a sora, ha megengedhette magának, hogy
fenntartson egy lakosztályt a Skylight tetején. Mindig meg akartam
kérdezni róla Leonorát vagy Y Tse-t, hogy a Városban él-e vagy sem,
hogy kapcsolatban áll-e Neil Wainnel, azzal az emberrel, aki tőrbe
csalta Theo bácsit, de állandóan elfelejtettem. Nem mintha fontos lett
volna. Csak furcsa volt.

Az egyik napon Ford Tasso csörgött rám, és közölte, hogy menjek haza
és álljak készen – kimegyünk az éjszakába. Többet nem mondott.
95
Visszasiettem a Skylightba, lezuhanyoztam és átöltöztem. Ideges
voltam – mindig frászt kaptam, ahányszor csak Ford felhívott, és azzal
ütöttem el az időt, hogy ide-oda kapcsolgattam a tévét, miközben azon
morfondíroztam, miről lehet szó. Várakozás közben észrevettem, hogy
a láthatáron terjengeni kezdett a Város védjegyéül szolgáló zöldes köd.
Szorongva néztem, félve attól, hogy emiatt lefújják a kiruccanást, de
ekkor megcsörrent a telefon, és a recepciós tudatta velem, hogy egy
kocsi vár rám. Adrianre számítottam, de egy ismeretlen sofőr ült benne.
– Mi történt Adriannel? – kérdeztem tőle.
– Kivel, uram?
– Adrian Arne-nal. Az állandó sofőrömmel.
– Attól tartok, nem ismerem őt, uram. Én csak pár hónapja kezdtem.
– Ki küldte?
– A cég, uram. Mr. Tasso kért egy sofőrt, és én voltam szabad. Ha
azonban egy másikat szeretne...
– Minden oké. Induljunk... mi is neve?
– Thomas, uram.
– Akkor hát induljunk, Thomas!
A sofőr ügyesen vezetett a sötét utcákon. A köd percről percre
sűrűbb lett, de ő mintha észre se vette volna. Egy építési telekhez
mentünk, ahol Ford és Vincent már várt ránk a zöld párába burkolózott
kocsijukban. Vincent nem volt túlságosan oda, hogy láthat.
– Biztos vagy benne, hogy neki is jönnie kell? – biggyesztette le az
ajkát. – Még mindig csak egy kezdő. Mi van, ha...
– Velünk jön! – csattant fel Ford. – Ha nem tetszik, tegyél panaszt a
Kardinálisnál!
Vincent savanyú képet vágott.
– Csak úgy mondtam.
– Ne tedd!
– Szóval – próbáltam mosolyt erőltetni a képemre, mintha nem is
lennék ideges –, mi a helyzet?
– Beszállás!
Ford kinyitotta az ajtót. Mikor kijutottunk a nyirkos ködből,
felvázolta az éjszakai bevetést.
– Őt keressük – pakolt egy halom papírt az ölembe. – Aaron
Seidelmant. A vízparton áll egy rakás gyára. Évek óta próbáljuk

96
megvenni őket, de nem hajlandó eladni. Eddig arra vártunk, hogy
meghaljon: vén pöcs már, és a kölykei egy szempillantás alatt eladnák
az egészet, de a tag kemény egy fasz. Nem várhatunk tovább. A
Kardinálisnak kellenek azok a gyárak. Eddig nem keménykedtünk
Seidelmannel, de ma éjjel aláírja a papírokat, vagy így vagy úgy.
Míg beszélt, én átfutottam az aktákat.
– Én azért megyek, hogy lássam, miként megy ez az egész? Egy
újabb lecke lesz?
– Nem. Te fogod őt rávenni, hogy eladja.
Felkaptam a fejem. Ford kibámult az ablakon.
– És ha nem adja el? – kérdeztem halkan.
– Ez a te bulid.
További kérdéseket akartam feltenni, amikor Vincent felszisszent, és
előhúzta a fegyverét.
– Ford! Figyelnek minket!
Ford hátrafordult. A hátsó ablakon kinézve meglátott egy alakot
négy-öt méterrel a kocsi mögött. Nyakán megfeszültek az izmok, aztán
újra elernyedtek.
– Ostoba fasz vagy, Vincent – nevetett fel.
– Mi a szarért? – hördült fel Vincent.
– Nem látod a szemét? – Vincent hunyorított, és én is. Az örvénylő
ködben már ki tudtam venni, hogy a hosszú fehér klepetust viselő
férfinak vak, mit sem látó szemei vannak.
– A francba – mordult fel Vincent –, honnan tudhattam volna?
– Én már láttam őt ezelőtt – dünnyögtem, és próbáltam felidézni, hol.
– Nem lep meg – mondta Ford. – Gyakran látni őket.
– Őket?
– Van egy csoportjuk. Mind vakok és ugyanígy öltöznek. Valami
vallási hibbantak. Akkor jönnek elő, amikor leszáll a köd. Azt hiszem,
azt imádják. De azért...
Vállon veregette Vincentet.
– Menjünk! Csak mert vak, nem jelenti azt, hogy süket is.
Útközben az aktára összpontosítottam. Aaron Seidelman az 1930-as
években született Németországban. A szülei egy koncentrációs táborban
haltak meg, őt a nagybátyja csempészte ki Franciaországba. Tizenkét
éves kora óta dolgozott, hogy megéljen. Kiépített egy kis üzletet, a 60-

97
as években ideköltözött, megvett egy halom régi raktárt a dokkoknál, és
ezek zömével soha nem kezdett semmit. Öreg volt, messze túl a
fénykorán, de gazdag és befolyásos ember maradt.
Forddal, Vincenttel és két másik fickóval együtt törtünk rá a
házában. Seidelmant fürdőköpenyben és papucsban találtuk, amint
éppen valami klasszikus szarságot hallgatott, egy pohár brandyt
szopogatva. Próbált küzdeni, de az egyik nehézfiú, akit magunkkal
hoztunk, a földre terítette.
– Csak óvatosan – állította le Ford. – Senki sem bántja, hacsak Mr.
Raimi azt nem mondja.
Odaballagtam az öreghez, és szemrevételeztem, mintha csak az
egyik ügyfelem lenne. Egyértelműen látszott rajta, hogy fél, de az arca
még így is erőt sugárzott. Néhány törött csonttól nem fog berezelni.
Korábban már volt része kínzásban és verésben. Akkor sem adta meg
magát, és nem most fogja elkezdeni. Nem szólt egy szót se. Tudta, hogy
a könyörgés nem segítene, mint ahogy én is láttam, hogy hasztalan
ellene erőszakot használni.
– Na? – tudakolta Ford. – Itt akarsz vele beszélni, vagy vigyük
inkább ki?
– Még sosem kértem zsidót elvitelre – vihogott Vincent. – Bagel is
jár hozzá?
– Mr. Seidelman – kezdtem a gyárait akarjuk. Tudom, hogy meg
akarja tartani őket a családjának, de a gyerekeit nem érdeklik. El fogják
herdálni az örökségüket, vagy eladják az első vevőnek, aki az orruk alá
dugja a csekkfüzetét. Ők csak az élet könnyebbik felét szeretnék.
Haszontalan, önző semmirekellők.
– Azok – bólintott. Erős, egészséges hangja volt, nem ártottak neki
az évek.
– A világot nem tudom befolyásolni a síromból, viszont míg élek,
garantálni fogom, hogy az üzleti érdekeim ne sérüljenek, és soha nem
fogok eladni semmit olyasvalakinek, aki arra készül, hogy bemocskolja
mindazt, amit felépítettem. A maga szégyentelen Kardinálisa a
gyáraimból örömtanyákat és ópiumbarlangokat csinálna.
Ópium? Ez a fickó alaposan le volt maradva!
– Nem engedem, hogy tönkretegye mindazt, amiért keményen
megdolgoztam. Nem lesz sem forradalom, sem új rend.

98
 Keserűen elmosolyodott, és egyik karját kissé megemelte.
Odanéztem, és megpillantottam rajta egy halvány foltot, valami régi
tetoválást.
Hátraléptem, és ismét szemügyre vettem az öreget, közben
elgondolkodtam furcsa szóhasználatán, azon, amit mondott. Edzett volt,
korához képest egészséges, a bőre fénylő, haja sűrű. Valamiért
megakadt a szemem a haján, és ettől támadt egy ötletem. Félrevontam
Fordot, és odasúgtam neki:
– Tudod, hogy irtották ki a nácik a zsidókat?
– Zuhanyzókban és kemencékben – meredt rám furcsállóan.
– Nem. Mielőtt a testüket vették volna célba, megtörték a lelküket.
Csupaszra vetkőztették, megalázták, éheztették, megverték, szarral
kenték be őket. Megfosztották őket az emberségüktől.
– Érdekes történelemlecke – horkant fel Ford. – De hogy
kapcsolódik a...
– Tudom, hogy törjem meg – feleltem halkan.
– Akkor tedd meg!
– Bármi is az ára?
– Ahogy azt korábban is mondtam: ez a te bulid.
– Vigyétek ki! – fordultam a verőlegényekhez. – Tegyétek be az
autóba! Kocsikázni megyünk.
Vincenttel közöltem, hogy guruljon el egy boltba, ahol néhányszor
már jártam régimódi borotvapamacsért. Y Tse mutatta meg nekem a
helyet. Későre járt, és a tulaj zsémbelni kezdett, amiért felkeltettük, de
mikor meglátta Ford Tassót, gyorsan befogta a száját. Szó nélkül
előkerítette, amit kértem, és egy barna zacskóba rakta. Megköszöntem
és távoztam.
A többiek a zacskót nézték, és azon töprengtek, hogy milyen durva
kínzóeszköz lapulhat benne. Én egy szót se szóltam. Seidelman
reszketett egy kissé, de egyébként becsülendő nyugalommal várta, hogy
mi fog történni.
A dokkokhoz mentünk a kocsival. Tudtam, hogy milyen helyet
keresek: olyan használaton kívüli gyárat, ahol régen az energiaellátást
széntüzeléssel oldották meg. Nagy kazánokkal. Rövid keresgélés után
találtunk is egyet. Bevonszoltuk Seidelmant, és az egyik kohó hideg és
nyirkos fémfalához állítottuk. Sok idő telt el azóta, hogy az ilyen

99
kemencéket a gonosz nevében használták, de az emlékek
megmaradnak. Tudtam, hogy Seidelman nem felejthette el a szülei
sorsát.
A kocsi csomagtartójában hevert pár zseblámpa. Hármat
ráirányítottunk az inkább bátor, mint okos, remegő, vén harcosra.
– Vetkőzz! – parancsoltam rá. Seidelman tétovázott. – Vetkőzz, te
mocskos zsidó! Most!
A szavak hátborzongatóan könnyen jöttek a számra, magam sem
tudtam, honnan.
Seidelman teste megfeszült. A harag könnyei csillogtak a szemében.
Vicsorogva vetkőzött meztelenre és dobta félre a ruháit.
– Szóval – acsarogta –, maga játssza a parancsnokot. Gyerünk,
gyerünk, fiatalember! Jól ment volna magának, Csakhogy akadt már
dolgom a magafajtával korábban is. Akkor sem omlottam össze, és
most sem fogok. A magafajták soha nem tudják legyőzni az olyanokat,
mint én. Egyszer már megpróbálták, és kudarcot vallottak. Úgyhogy
próbálkozzon csak! A bolondok sosem tanulnak. Próbálkozz és bukj el,
te rohadék!
Vincent és Ford nyugtalanok voltak, és kérdőn néztek rám. Ez nem
az ő stílusuk volt. Tasso megkínzott már férfiakat, nőket és gyerekeket
is. Csakhogy nem így. Soha nem próbálta még kifacsarni valakinek a
lelkét.
Előreléptem. Seidelman ekkor már nyárfalevélként reszketett, nem
tudta, mit akarok csinálni vele. Nem tudta, milyen messzire vagyok
hajlandó elmenni. A lenge szellő a szemébe fújta ősz haját. Félresöpörte
a tincset. Még közelebb léptem hozzá, kinyitottam a zacskót, és
hagytam, hogy belenézzen. Pisztolyra vagy késre számított, valami
brutális dologra. Arra készen állt. Erre nem.
A teste megroggyant.
– Ne! – sírta el magát. – Ezt nem teheti! Emberi lény vagyok. Maga
is az. Nem hozhatja vissza a múltat! Ez szentségtörés!
– Írja alá a dokumentumot! – mondtam neki szelíden, és
megsimogattam a haját, mintha csak pátyolgatásra szoruló gyerek
lenne. – Írja alá, vagy előveszem ezt, és használni is fogom.
Undorodva és rettegve meredt rám.
– Nein?

100
 Gúnyosan elmosolyodtam, látva habozását és meglöktem a fejét.
Mikor összerezzent, megismételtem:
– Írja alá!
– Maga egy szörnyeteg – zokogta.
– Igen. Én, Adolf, Hermann. Mind szörnyek vagyunk. Maga pedig
az áldozatunk. És most írja alá, és szabaduljon meg a szörnyetegektől!
Ezúttal van választása. A maga kezében a döntés.
– Nem – vette el tőlem a tollat. – Maguk már évekkel ezelőtt
megbénították ezt a kezet. És vele az akaratomat. Azt hittem, erős
vagyok, de tévedtem.
Aláírta a nevét, visszaadta nekem a tollat és a papírt, és többet egy
szót sem nem mondott.
Magára hagytuk a meztelen, síró, megtört embert. A kocsiban
fojtogató csend uralkodott. Ford és Vincent azt hitték, már mindent
láttak. Én bebizonyítottam nekik, hogy rosszul gondolták: megmutattam
nekik a kegyetlenség egy új formáját, egy régebbi változatát.
Mikor megálltunk, hogy kitegyenek, Vincent megfogta a barna
papírzacskót.
– Látnom kell, mi van benne.
Lassan nyitotta ki, mintha csak valami élő szörnyűséget rejtene a
csomag. Az arca értetlen kifejezést öltött, mikor meglátta a tárgyat.
– Nem értem, hogy mi olyan kibaszott ijesztő egy hajvágó ollóban?

Adrian másnap reggel sem jelentkezett munkára. Ismét Thomas jött: a

hallgatag, engedelmes, szigorú Thomas. A köd mostanra felszállt, és
tempósan haladtunk az irodám felé. Felhívtam Adrian ügynökségét,
hogy utánaérdeklődjek. A nő, akit kapcsoltak, nem ismerte őt. Mikor
beértem az irodába, azonnal Sonja keresésére indultam, de épp házon
kívül volt. Megpróbáltam felhívni Adriant otthon – nem vette fel.
Aggódva süppedtem a székembe, kezemben aznapi első
tejeskávémmal. Éppen csak letelepedtem, mikor megcsörrent a
telefonom. Ford Tasso volt.
– A Kardinális később látni akar – közölte.
A szívem majd kiugrott a helyéről.
– Van ennek bármi köze a tegnap estéhez?

101
 – Mi vagyok én? Egy kicseszett tudakozó? – csattant fel Ford. –
Tizenegyre vonszold fel hozzá a segged, és ne késs el!
– Oké. Viszlát...
De már letette.
Ezután képtelen voltam összpontosítani. Negyvennyolc percig
bírtam még az irodában, aztán kimenekültem onnan. Felhívtam
Thomast, és közöltem vele, hogy kocsikázni fogunk egy darabig.
Letekertem az ablakokat, hadd jöjjön be a friss levegő. Nem sok idő telt
bele, és már ez sem volt elég. Kellett valami, ami eltereli a figyelmemet
a közelgő találkozóról a Kardinálissal.
– Thomas, ismer errefelé valami jó sportközpontot?
– Igen, uram.
– Vigyen el egybe!
– Van valami különleges kívánsága, uram? Bowling, tollas,
konditerem?
– Nekem mindegy. Valami olyasvalamire vágyom, amitől levegő
után fogok kap...
Ekkor ismét megláttam a nő arcát: ezúttal teniszütő volt a kezében,
és nevetett.
– Ismer egy jó teniszpályát? – kérdeztem tétován, miközben
próbáltam megőrizni magamban a képet, de az egyre elmosódottabb
lett.
– Igen, uram.
– Akkor vigyen oda, de gyorsan!

Ez volt az egyik legjobb klub a Városban. Jégbehűtött pezsgő,

tökéletesen karbantartott pályák, bírók és labdaszedők, egykori profik,
akik a kezdőket tanítgatták. Az összes napbarnított és beolajozott, a
legelegánsabb cuccokban feszítő játékos valósággal pénzt izzadt: a
szettek közti szünetekben a tőzsdeügynökeiknek telefonálgattak.
A recepciós először nagyképűen indított. Nem voltak oda az időpont
nélkül becsörtetőkért. De amikor megvillantottam a Skylightban kapott
kártyámat, máris szívélyesebb lett. A Kardinális keze mindenhova elért.
Csak egy bolond zavarta volna el a Skylight egyik vendégét. Az ember
nem engedhet meg magának ilyen ellenségeket.

102
 Először felszerelést kellett vennem – bérelni nem lehetett. A Theóval
töltött idők után szereztem pár hitelkártyát (mindet illegális úton),
úgyhogy az egyikkel kifizettem az egyszerű pólót, a sortot és az
edzőcipőt, és közben próbáltam nem ránézni az árcédulára.
Az oktatóm csak félprofi volt, de ezt nem róttam fel neki.
Megkérdezte, hogy játszottam-e már korában. Felderengett előttem egy
kép a nőről, amint nekem adogat, és halványan fel tudtam idézni, ahogy
néhány labdát visszaütök neki, de ez volt minden. így azt mondtam,
kezeljen kezdőként. Lassan indított, hangsúlyozva, hogy mivel ez az
első leckém, ne várjak túl sokat.
Takaros bankjegyköteget csúsztattam oda neki, és elárultam, hogy ki
akarom ereszteni a gőzt, hogy szeretnék eltölteni néhány izzasztó órát
anélkül, hogy a munkára gondolnék. Megmondtam, hogy keményen
üsse meg a labdákat. Gyakorlatias fickó volt: úgy vélte, az ügyfél
kívánsága az első. Vigyorogva vágta zsebre a pénzt, átment a pálya
másik felére, és szervált.
Kezdetben csúnyán lealázott. Reménytelen labdák után
rohangásztam a térfél egyik feléről a másikra, zihálva, fújtatva, és
közben úgy éreztem magam, akár egy tökfej. Az első szett vége felé
azonban kezdtem feljavulni. Alig pár játszma alatt levetkőztem púpos,
görbe testtartásomat, rátaláltam a jó lábtartásra, korrigáltam az
ütőfogásomat, és több fokozattal feljebb kapcsoltam.
A második szett néhány játszmája után már minden labdát
visszaütöttem, a szerváimmal fölébe kerekedtem, és én diktáltam a
játékot. Most ő rohangászott a labdák után. Alaposan elkalapáltam.
A második szettet 6:4-re megnyertem. A harmadik 6:1 lett, nekem.
A fickó mérgesen rám rontott.
– Maga játszott már korábban!
– Nem – feleltem. – Ez volt az első alkalom.
– Lószart! Valósággal lesöpört a pályáról!
– A kezdők szerencséje.
– Lófaszt!
Mellbe bökött.
– Maga profi. Egyetlen amatőr sem tudott volna így szétalázni. Ki
küldte magát? Sheryl fizetett azért, hogy megalázzon? Szerinte ez
vicces?

103
 Ismét mellbe bökött.
Elkaptam a kezét, és hátracsavartam addig, hogy recsegő csontjait
már az eltörés veszélye fenyegette.
– Próbálja ezt meg még egyszer – mondtam, miközben nyüszített a
fájdalomtól –, és semmi mást nem fog tudni adogatni, csak a koszos
tányérokat. Senki sem küldött. Valószínűleg született tehetség vagyok,
vagy az is lehet, hogy maga nem olyan nagy durranás, mint ahogy azt
hiszi. Azt tanácsolom, hogy fogja a pénzt, amit adtam, vigyorogva
tegye el, és tűnjön a faszba a szemem elől!
Elengedtem, majd faképnél hagytam, miközben valósággal
pezsegtem az energiától. Mivel nem sikerült annyi időt elcsesznem,
amennyit akartam, kipróbáltam a fallabdát és a kézilabdát is. Ezekben
már nem voltam annyira jó, de meglepetésemre elég atletikusnak
bizonyultam, amit sosem gyanítottam volna. Ha ilyen jó vagyok első
alkalommal, gondoltam, fogalmam sincs, hova fejlődhetnék némi
gyakorlással. Lehet, hogy elnéztem, és az igazi karrier a teniszpályákon
vár rám.
Később benéztem a Shankarba. Felfrissültem és felpezsdültem.
Nagyszerű napnak ígérkezett a mai. Már láttam, ahogy a Kardinális
átölel, átadja nekem birodalma kulcsait, és a királyság nyújtotta
szabadságot.
Y Tse-vel és Leonorával ebédeltem, beszámoltam nekik a közelgő
találkáról. Mindketten felvillanyozódtak tőle, főleg Y Tse.
– Ez lehet a kezdet, Capac – lelkendezett. – Valószínűleg nem fog túl
sok fontosat elmondani ma éjjel, és nem érzed majd olyan nagy
dolognak az egészet, de a jövőd függhet attól, mi történik tizenegykor.
– Hogy kellene viselkednem? – érdeklődtem. – Legyek lezser,
bánjak vele úgy, mint egy régi cimborával? Vagy süssem le a szemem,
és csak akkor beszéljek, amikor szól hozzám?
– Légy természetes! – tanácsolta Leonora. – Dorry figyelni fog, és
tudja, milyen vagy, úgyhogy ne játssz! Őszintén felelj a kérdéseire és
légy önmagad!
– Így van – bólintott Y Tse. – Nem kell körülrajonganod vagy
elkápráztatnod. Valószínűleg csak azt akarja tudni, hogy boldogul a
legfrissebb újonca. Lehet, hogy tartogat neked egy kisebb feladatot. Ha
igen, akkor látszólag nem fog különbözni a korábbi feladatoktól, de

104
neki fontos lesz. Kezeld úgy, mint akármelyik másik megbízatást, mint
ami nem valami nagy szám, de ne cseszd el!
– Vettem – haraptam bele a burgerembe. A Shankarban mesésen
csinálták. Olyan feketére sütötték a húst, mint amilyen sötétek a bűnök,
és pontosan a kellő mennyiségű salátát és mártást tették a zsemlébe.
– Látta valamelyikőtök mostanában Adriant? – tudakoltam két
harapás között.
– Kit? – kérdezett vissza Leonora.
– Adriant. A sofőrömet.
– Nem hiszem, hogy ismerem. Találkoztam már vele?
– Nem vagyok benne biztos, de valószínűleg láttad már őt velem.
Fiatal srác, mindig mosolyog, kicsit bohókás.
– Nem rémlik.
– És te? – fordultam Y Tse-hez.
– Az egyik fiatalember ugyanolyan, mint a másik.
– Sokat segítettetek – nyafogtam.
– A korunk miatt van, drágám – mosolygott Leonora. – Amikor
megöregszel, kezdesz szétszórt lenni. Az emlékek megfakulnak.
Néhanap a saját nevemre is nehezen emlékszem. Ugye, Y Tse?
– Hogy ki? – nevetett fel a férfi.
– Ha valaha is megélem, hogy olyan öreg legyek, mint ti – mondtam
–, remélem valaki kegyes lesz hozzám, és véget vet a szenvedésemnek.
Felálltam.
– Szívesen maradnék, de karriert kell építenem. Viszlát!
– Sok szerencsét! – búcsúzott Y Tse.
– Igen, járj szerencsével, Capac! – kontrázott Leonora.
Visszamentem a Skylightba. Lezuhanyoztam, aznap már harmadszor
– a Város tudta, hogy izzassza meg az embert. Mikor kiléptem a
fürdőből, a derekamra kötött törülközővel, Conchitát találtam a
szobában.
– Helló, matróz! – üdvözölt, tűrhetően utánozva Katharine Hepburnt.
– Ma éjjel az Afrika királynőjére vágyom. Velem tartasz?
– Sajnálom, de most ki kell hagynom a folyami hajókázást. A
főnökömmel van találkozóm. Lehet, hogy előléptet.

105
 Kinyitottam a gardróbot, és szétnéztem a ruháim között. Semmi
extrát nem akartam, csak egy rendes nadrágot, egy inget, laza
nyakkendőt. Zakót most nem – ahhoz túl meleg van.
– Mikorra érsz vissza?
– Nem tudom.
– Megvárjalak?
– Túl sokáig ne maradj fent! Tölts el itt pár órát, és majd felhívlak a
Pár... az irodából, ha éjfél előtt elszabadulok.
Nem akartam, hogy tudjon a Kardinálisról. Conchita még mindig
úgy tudta, biztosítási ügynök vagyok. Azt akartam, hogy ez így is
maradjon. Amiről nem tud, az nem fáj.
Thomas hallgatagon vezetett, végig a Pártközpontba vezető úton.
Nem beszélt sokat, barátkozást célzó kérdéseimre általában kurta és
rövid válaszokat adott. Minél hamarabb visszakapom Adriant, annál
jobb.
A Pártközpontban csak úgy nyüzsgött az élet. Nem volt olyan lázas
forgalom, mint a nap közepén, de messze ez volt a legélettelibb épület a
Városban ezen a kései órán. A Kardinális érdekeltségei az egész
földgolyóra kiterjedtek. Cége napi huszonnégy órában zümmögő
gépezet volt, egy folyamatos táplálást kívánó, nyereséges szörnyeteg.
Az Osztag persze szolgálatban volt: az őrök hidegek és idegenek
voltak, mint mindig. Az utóbbi időben kerekedett miattuk egy kis
botrány a sajtóban. Néhány évente előfordult az ilyesmi, amikor fiatal
politikusok úgy próbáltak maguknak nevet szerezni, hogy a Kardinális
személyes hadseregének feloszlatását erőltették. Szokványos esetben ez
eltartott néhány hétig, így a jó polgárok felkorbácsolhatták az
indulatokat, és kiadhatták magukból a haragjukat. Aztán az idegesítő
nagymenőket vagy megvették kilóra, vagy alájuk vágtak, és ezzel vége
is lett az ügynek.
Bejelentkeztem a recepción, és leadtam a cipőmet. Lehetett kérni
lábszag elleni dezodort, ha valakit megizzasztott a hőség, de én még
friss voltam a zuhanytól. Rengeteg időm maradt – jó harminc perccel
korábban értem ide – és éppen a liftre vártam, amikor észrevettem a
lépcsőházba vezető ajtót. Sokszor jártam az épületben azt az első
éjszakát követően, amikor a Kardinális birodalmának adminisztratív
központjában akadt dolgom. Kezdetben a létemet igazoló új papírok,

106
hivatali nyomtatványok és személyi azonosító kártyák beszerzése miatt
kellett idejönnöm (nyilván hátrahagyhattam a saját papírjaimat, mikor a
Városba jöttem). De rengeteg más dolgom is akadt itt, az épület nyolc
emeletén elhelyezett, óriási irattárakban – ez volt a Város legátfogóbb
irattára, ahol mindenkiről akadt akta, aki csak számított, de még azok
közül is sokakról, akik nem. A hozzáférés korlátozva volt, és én csak
három emeletre voltam bejáratos, ám az ott talált papírmennyiség is
olyan iszonyatos volt, hogy kitelt volna belőle egy-két esőerdő. A
Kardinális nem hitt a számítógépes adminisztrációban – túl könnyű
feltörni őket, és így a kockázat messze meghaladta a lehetséges
előnyöket.
De akárhányszor is voltam itt, soha nem használtam még a lépcsőt.
Nem volt rá szükség, mivel az épület tökéletesen működő felvonók
egész sorával büszkélkedett. A korábbi testmozgástól viszont frissnek
éreztem magam, és megtetszett a gondolat, hogy felkocogjak tizenöt
emeletet. Persze rengeteg időt elpazarolok vele, odafent aztán majd be
is kell ugranom a mosdóba és kicsit megmosakodnom, hogy
megszabaduljak az izzadságtól, de akkor is.
A lépcsőházban félhomály uralkodott: ez volt az egyébként
fényárban úszó épület legsötétebb része. A tizenegyedik emeletig egy
árva lélekkel sem találkoztam. Az emberek egyszerűen nem használták
a lépcsőt, még akkor sem, ha csak egy szintet mentek fel vagy le. Nem
annyira lustaságból, mint inkább a Kardinális utasítása miatt, mert az ő
épületében jobb, ha nem pazarlod az időt, és átkozottul gyorsan odaérsz,
ahova mész.
Valahol a hetedik emelet környékén kezdtem ismét a nőre gondolni.
Lelassítottam, összehúztam a szemem, és az eddigi legélesebb képeket
sikerült felidéznem róla. Egy sor helyzetben és pózban láttam, a képek
néhány másodpercenként váltották egymást. Láttam egy konyhában, a
kerti grill fölé hajolva, szerválás közben, ahogy megcsókol, ahogy egy
kandalló előtt fekszik pucéran, egy sakktábla mellett, ahogy vezet,
szeretkezik (gyaníthatóan velem), palacsintát dob a levegőbe, idegesen
csavargatja a jegygyűrűjét, virágot locsol, vagy ahogy nevet – rengeteg
képen nevetett.
Bárki volt is ő, valóságos személy vagy csak a képzeletem
szüleménye, imádott nevetni. Igazán vidám ember volt, apró ráncokkal

107
a szája és a szeme körül a sok mosolygástól. Valahányszor megláttam a
száját, a mellem összeszorult, mintha csak szerelmes lennék belé. Nem
értettem a dolgot. Miért ilyen hevesek az érzelmeim egy álombeli nő
iránt?
Megpróbáltam felidézni az exbarátnőimet. Talán közülük való,
olyasvalaki, akit már elfelejtettem, vagy csak egy halmaz, az ideális nő
halmaza, akit az általam szeretett és elhagyott nőkből raktam össze.
Még lassabb tempóra váltottam, és hirtelen, szédelegve meg is
torpantam.
Nem emlékeztem rájuk.
Nem emlékeztem a barátnőimre, a korábbi szeretőimre. Sokakat fel
tudtam idézni azóta, hogy a Városba jöttem, de korábbról senkit sem.
Ismét üres lapnak tűnt a múltam, ahogy az elmúlt hónapokban egyre
gyakrabban észrevettem, nem először. Hézagok tátongtak a
memóriámban. Nyilván voltak barátnőim azelőtt, hogy a Városba
érkeztem, de egyre sem emlékeztem. A francba is, nehezemre esett
felidézni azt is, hogy néztek ki a szüleim...
Émelyítő zökkenéssel torpantam meg a tizenegyedik emeleten.
Képtelen voltam emlékezni rájuk! Az anyámra, az apámra... Voltak
fivéreim vagy nővéreim? Nem tudtam! Minden üres volt. Minden nap,
minden arc, mindenki, akit ismerhettem vagy nem ismerhettem azelőtt,
hogy leszálltam a...
A szemem sarkából megpillantottam egy nőt nem sokkal felettem, a
lépcsőn. Nem zavartattam volna magam, ha normálisan mozog, ha
hangosan és egyértelműen tart lefelé, mint akinek nincs rejtegetnivalója.
Csakhogy ő lapított, le-lelesett a lépcsőfordulóba. Mikor észrevett,
megállt és megpróbált visszahúzódni az árnyékba. Ironikus módon épp
ezzel hívta fel magára a figyelmet.
Megdermedt, mikor felnéztem. Fekete ruhát viselt. Amikor
rábámultam, és léptem egyet felfelé, hogy jobban lássam, összeszedte
magát és kilépett az árnyékból, így rendesen szemügyre vehettem.
Magas volt, talán velem egymagas. Hosszú lábai széles csípőbe
futottak, ami keskeny derékká szűkült össze, hogy feljebb szemre
tetszetős mellekben folytatódjon. Hosszúkás volt az arca, nem lehetett
volna szépnek nevezni. Bőre elég sötétnek tűnt, bár lehet, hogy csak a
tompa fény miatt. Háromszög alakú áll, hosszú fekete hajzuhatag alá

108
rejtőzött fülek. Ahogy felpillantottam rá, éreztem, hogy odalent
megkeményedem, és nehezemre esett a rám váró üzleti találkozóra
koncentrálni.
– Mit művel itt? – kérdeztem tőle éles hangon. Egyértelmű volt,
hogy tilosban jár. De hogy juthatott be az épületbe? Azt hittem, a
Pártközpont bevehetetlen.
– Ki maga?
A jobb kezem hátra, a derekamra vándorolt, reméltem, hogy azt a
benyomást keltve, mintha fegyver lenne nálam.
– Hogy hívják? Ki maga...
Elhallgattam. A nő közelebb lépett, és átható tekintettel méregetett,
fejét félrehajtva. Homloka ráncokba gyűrődött, mintha ismerne, de nem
tudna hova tenni. Egy szexi mosollyal tökéletesen lefegyverezett, majd
mindkét kezét a csípőjéhez emelte, kigombolta a nadrágját és kibújt
belőle.
A kezem lehullt képzeletbeli fegyveremről. A nő nagy, fehér bugyit
viselt. Semmi szexi nem volt az alsóneműjében, de nem kellett sokáig
bámulnom, mert másodpercekkel később már az is ott hevert a lábánál a
nadrágja mellett.
Elindult lefelé a lépcsőn, én pedig képtelen voltam levenni a szemem
sötét fanszőrzetéről. Valószínűleg kés volt nála, de nem érdekelt. Olyan
volt, mintha hipnotizáltak volna.
Négy lépcsőfokkal feljebb állt meg.
– Hé! – mondta halkan. Eltéptem a tekintetem az ágyékától, és
felpillantottam rá. Erre megnyalta az ajkát, és rám vetette magát.
A földre hemperedtünk, csókolózva és egymás húsába tépve.
Megmarkoltam a melleit, majd lenyomtam a lépcsőre. Erre erősen
beleharapott a nyakamba. Keze rátalált a cipzáramra, és egy mozdulattal
lerántotta. Hideg ujjaival magához húzott, a folytatást sürgetve. Mintha
szükségem lett volna bármiféle sürgetésre!
Úgy keféltünk, mint a nyulak. A falhoz gurultunk, ahol sikerült
megtámaszkodnunk. Nekinyomtam a falnak, de rögtön helyet is
cseréltünk. Néhány lökéssel később ismét a földön voltunk. Még sosem
basztam ilyen vadul. Kiszabadítottam az egyik mellét a ruhája alól, és
nyögve haraptam belé. Már elmentem, de azért keményen folytattam a
döngetést. Még szorosabban ölelt, a fülembe harapott, és közben

109
ocsmányságokat súgott bele. Egyikünk sem akarta abbahagyni.
Egyikünk sem tudta abbahagyni. Addig, amíg...
Hirtelen legördült rólam. Levegőért kapkodtam. Szédültem, és időre
volt szükségem, hogy kitisztuljon a fejem. Mikor felnéztem rá, már ült,
a fejét rázta, miközben egyik kezével a térdébe markolt, a másikat pedig
puhán az ágyékán nyugtatta. Reszketegen rám mosolygott, felállt, és
belebújt a bugyijába, majd a nadrágjába is. Dobott egy csókot, és szó
nélkül távozott.
Úgy hevertem ott, akár egy hülye, és néztem, ahogy elmegy. Lehet,
hogy bombát helyezett el valahol az épületben, de nem érdekelt.
Ugyanúgy nem tudtam volna megállítani, mint ahogy arra sem lettem
volna képes, hogy leugorjak a Pártközpont tetejéről, és szárnyra kapjak.
Kisvártatva szédelegve talpra kecmeregtem, és begombolkoztam. Az
órámra néztem – még maradt időm. A hancúrozás alig pár percig tartott.
Besiettem az egyik mosdóba, és rendbe szedtem magam. Aztán vörös
arccal és zihálva elindultam, hogy találkozzam a Kardinálissal.

Az irodája előtt többen várakoztak. Mindenféle ember: volt, aki

öltönyben, és volt, aki rongyokban állt ott, de még papi ruhát is láttam.
A recepciós egy intéssel jelezte, hogy menjek be. A várakozók
irigykedve bámultak rám, miközben égő szemmel elsétáltam mellettük.
A Kardinális egy kis asztal mögött kuporogva a bábjaival
játszadozott, amikor beléptem. Előtte fehér lepedő volt kifeszítve,
melyet hátulról erős villanykörte világított meg. A Kardinális két,
hosszú pálcára erősített bábot fogott a kezében, melyeket nekinyomott a
lepedőnek, és ide-oda táncoltatta őket, amitől az egész úgy festett,
mintha önálló árnyékok lennének.
– Kínai bábok – szólalt meg, felpillantva. – Háromszáz évesek.
Az egyik figurát – egy nagy kalapos embert – lecserélte egy kis
sárkányra.
– Nem a legkifinomultabb szórakozás.
– Kinek van szüksége kifinomultságra, mikor...
Elhúzta a lepedőtől az alakokat, letette őket, majd karba font kézzel
elmosolyodott. A paravánon a figurák még mindig táncoltak: a sárkány
és a lándzsás ember, egymás körül körözve, időnként előreszökkenve és
a másik felé döfve.
110
 – ...tiéd a varázslat! – fejezte be a mondatot.
– Hogy a...?
Hagyta, hogy benézzek a paraván mögé. Nem volt semmiféle
gépezet, és a lepedő hátulján nyoma sem látszott az árnyékoknak.
Előrehajoltam: ott viszont láttam őket. A vállam fölött hátralestem, de
nyomát sem találtam bármiféle vetítőgépnek.
– Ez egy vetítővászon? – tudakoltam.
– Érintse meg!
Egyszerű szövet volt. Ahogy hozzáértem, az árnyékok lassan
elhalványultak, és csak az izzó körte maradt, melyet a Kardinális
gyorsan le is kapcsolt.
– Hogy csinálta? – kérdeztem.
– Hittel. Akaraterővel. Az elmémmel.
– Nem fogja elárulni?
– Éhes? – söpörte félre a kérdésemet. – Szomjas?
– Egy sör jólesne.
Az íróasztalához sétált, megpöckölt egy kapcsolót, és szólt a
titkárnőnek, hogy hozzon be pár szendvicset, egy sört meg egy
ásványvizet. A szendvicsek finomnak tűntek, úgyhogy ettem belőlük
néhányat. Az ételt majszolva és iszogatva ültünk egy darabig, az
időjárásról és a focimeccsek eredményeiről beszélgettünk, mint két
hétköznapi fickó.
– Pont, ahogy az orvos rendelte – vágta be az utolsó kenyeret is. –
Reggel öt óta folyamatosan rohanok, és elfelejtettem enni. Sokszor
megesik velem az ilyen. Az orvosaim mindig megdorgálnak érte, de hol
lennénk, ha mindent az orvosok tanácsai szerint tennénk?
– Hosszú napja van – mondtam erre csodálkozva. – Biztosan
hamarosan nyugovóra tér.
– Nem, Mr. Raimi. Még vagy harminc óráig biztos nem.
Letörölte a morzsákat a szájáról, lenyalta a kezét és böffentett.
– Nem alszom túl sokat. Minden másnap pár órát. Az alvás
valójában elfecsérelt idő. Az emberek hét, nyolc, kilenc órákat alszanak
éjszakánként.
Morózusan megcsóválta a fejét.
– Álmokba fojtják az életüket. Az állatoknak kell csak hosszú órákat
aludni, nem az embereknek. Szerintem az emberszabásúak akkor

111
kezdtek el fejlődni, mikor többé nem voltak hajlandóak olyan sokat
aludni. Mivé lenne a világ, ha az emberek tizenhat órákat aludnának
naponta? Semmi sem történne. Senki sem lenne ébren elég sokáig, hogy
bármit is feltaláljon. Még mindig a fákon ugrabugrálnánk.
Komolyan beszélt, úgyhogy igyekeztem, hogy arcizmom se
ránduljon. Bár nehezemre esett megállni.
– Nincs szükségünk túl sok alvásra – folytatta. – Ha rákényszerítjük
magunkat, ébren tudunk maradni, és ez így is lenne helyes. Képzelje
csak el, hogy minden nap nyolc órával, minden héten ötvennel, évente
két és fél ezer órával többet játszhatna! Képzelje csak el, ha mindenki
így dolgozna! Szorozza meg az így nyert munkaórák számát az
emberekével! Gondoljon bele, mennyivel többet tudnánk elérni! A siker
kulcsa az alvás kontrollált manipulálásában rejlik, Mr. Raimi.
– Talán be kellene tiltanunk – szellemeskedtem.
– Nem – felelte komolyan. – Alvásra szükség van. Szükség van egy
olyan időszakra, amikor az elménk visszavonulhat és felfrissülhet. De
ebből kis mennyiség is elegendő. Fölösleges naponta három óránál
többet aludni. Az alvás elgyengít, és megrontja az embert. Minden ágy
fejtámlájára olyan egészségügyi figyelmeztetéseket kellene írni, mint
amilyenek a cigarettásdobozokon vannak.
– Ez azért egy kissé merész – mosolyodtam el.
– Én pedig egy merész birodalmat építettem fel! – hördült fel.
Erre nem tudtam mit mondani, így inkább hallgattam. Hagyta, hogy
megemésszem a szavait. Az az érzésem támadt, hogy azt akarja, hogy
ellentmondjak neki. Ha viszont nem ezt akarja, tudtam, hogy nagy
szarban leszek, ugyanis tényleg kísértést éreztem rá, hogy vitába
szálljak vele.
– Ez a gondolkodásmód bizonyos esetekben megbicsaklik – kezdtem
tétován.
– Mondjon egy példát!
– Például Einsteinnél. Az elmúlt évszázadok legnagyobb koponyája
minden éjjel nyolc órát aludt egyvégtében, és esküdött rá, hogy a
módszer működik.
– Einstein egy semmirekellő volt – felelte a Kardinális lenézően. –
Mennyi pénzt kaszált? Mekkora hatalommal bírt? Csinált valaha is
valami praktikus dolgot? Hol termelt profitot?

112
 – Az elméletei alapján gyártották az atombombát.
– Igen – bólintott. – Mások. Olyanok, mint én, Mr. Raimi.
Hatalommal és célokkal bíró, két lábbal a földön járó emberek.
Einsteinnek semmi haszna nem származott a bombából. Sőt, még a
veszélyeire is felhívta a figyelmet. Feltalálhatta volna az A-bombát,
túszul ejthette volna a világot, és egy vagyont kereshetett volna.
Csakhogy túl sokat aludt. Ha valaha is létezett ember, akinek nem lett
volna szüksége nyolc óra pihenésre, az Einstein volt. Ha rájött volna,
hogy használhatja ki a relativitáselméletet a tőzsde irányítására, akkor
lett volna igazán okos!
A tőzsde említése eszembe juttatott valamit.
– Nemrégiben beszélgettem Y Tse Lapotaire-rel. Azt mondta,
kérdezzem meg, hogy egyezteti össze a jóslást a részvényekkel. Ő...
A Kardinális elkomorodó arca elhallgattatott. Felemelte az egyik
kezét, azt, amelyiken görbe volt a kisujja, és baljósan kinyújtotta felém.
– Soha többet ne említse itt ezt a kibaszott nevet! Nem ismerem.
Egykor ismertem egy Inti Maimi nevű embert. Amennyire én tudom,
kilépett az alkalmazásomból, így többé nem bír számomra
jelentőséggel.
– Sajnálom.
– Ne sajnálkozzon! – förmedt rám. – Hallgasson!
A Kardinális komor arccal az ablakhoz lépett, és némán elmerengett
valamin.
– Inti Maimi – sóhajtott fel végül. – A nagy emberek más nagy
emberekkel veszik körül magukat. Azért uralkodom ezen a városon,
mert nekem vannak a legerősebb embereim. Inti Maimi a legjobb volt.
Rengeteg tervem volt vele. Láttam, ahogy együtt uralkodunk a világ
felett, egymás oldalán. Csakhogy ő eldobott mindent, tönkretette a
terveimet, évekkel visszavetette őket. Úgy terveztem, hogy mostanra
már nem leszek itt. Az volt a szándékom, hogy az ittenihez hasonló
módon az ellenőrzésem alá vonom az egész világot, hogy országok
királya leszek, nemcsak egyetlen vacak városé.
Szomorúan megrázta a fejét. Nevetséges lett volna, amit mondott, ha
másvalaki szájából hallom, de tőle dermesztően hihetően hangzott.
Először jelent meg előttem a Kardinális által megálmodott birodalom

113
képe, az uralma alatt álló rabszolgák világa. Ő nem fog baszakodni
semmiféle felsőbbrendű fajjal. A Kardinális magának akart mindent.
– Miért nem ölette meg?
Az álla ijesztően rángatózni kezdett, és ökölbe szorította a kezét.
Nehezére esett türtőztetnie magát. De én ennyinek is nagyon-nagyon
örültem – a Kardinálist általában nem izgatta, hogy visszafogja magát.
– Ne tegye még jobban próbára a türelmemet! – mordult fel. –
Megmondtam, hogy ne említse őt többet előttem! Legyen elég ennyi!
– Oké – feleltem csendesen. – De mi van a tőzsdével és a jóslással?
Elmosolyodott, és tudtam, hogy biztonságban vagyok. Egy ideig.
– Rendben, megosztom magával a titkomat. De ezt csak magának
mondom! Másfél évtizede én vagyok a piac királya, és vannak olyanok,
akik bármilyen összeget megadnának ezért a titokért, amelyet tudni
akar. A bankárok térdre borulnának érte előttem. Inti Maiminak nem
lenne szabad ilyen óvatlanul megosztania másokkal egy ilyen értékes
drágakövet, úgyhogy ez ügyben lépéseket kell majd tennem. Azt
tanácsolom, ne kerüljön túl közel ehhez a bizonyos bukott angyalhoz a
közeljövőben. Na de már részben kibújt a szög a zsákból, miért ne
áruljak el mindent? Várjon itt pár percet! Igya meg az italát! Fel kell
hívnom valakit.
Miután visszatért – több mint negyedórával később –, együtt
elhagytuk az irodát, elhaladtunk a titkárnő és a várakozó tömeg mellett,
egészen a felvonóig. Ott megnyomott egy gombot, mire az ajtószárnyak
félresiklottak.
– Hatodik – mordult rá a reszkető kezelőre, és mi megindultunk
lefelé.
– Járt már a Frigóban? – kérdezte tőlem.
– Még nem.
– De tud róla?
– Hogyne! – A Frigó egy irdatlan méretű magánhullaház volt: a
Kardinális működtette, és ő volt a tulajdonosa is. Számos barátja és
ellensége végezte ott az évek során, és a pletykák szerint folyamatosan
több ezer tetemet tárolnak benne, bár azt senki sem tudta, hogy miért.
– Rendeltem tőlük valamit elvitelre – kacsintott rám a Kardinális.
Mikor leértünk, rövid séta után megérkeztünk egy nagy, kétszárnyú
tolóajtóhoz. A Kardinális bepötyögte a kódot az oldalsó konzolba. Az

114
ajtó feltárult, mi pedig beléptünk egy hosszú terembe, ahol egyszerű
padok húzódtak a két szemközti falnál, középen pedig egy
műtőasztalszerű emelvény állt. A Kardinális leült az egyik padra, és
rám szólt, hogy üljek le én is.
Vagy fél órát vártunk tétlenül. A Kardinális közben hamisan dúdolt
valamit. Aztán ismét feltárultak az ajtószárnyak, és az Osztag három
tagja lépett be, egy guruló ágyat tolva maguk előtt, melyen egy
bezsákolt hulla hevert. A zsákot átpakolták a terem közepén álló
asztalra, majd szó nélkül távoztak.
A Kardinális felállt, odaballagott az asztalhoz, és a fejével intett,
hogy én is csatlakozzam. Lehúzta a hullazsákon a cipzárt, és
széthajtotta, így megpillantottam a harmincas éveinek végén vagy
negyveneseinek elején járó férfi meztelen tetemét. Lehetetlenség volt
megmondani, mióta lehetett halott, mivel olyan volt, akár egy
fagyasztott pulyka.
– Simon Spanton – közölte a Kardinális. – Egy nagyobb szoftvercég
nagyravágyó vezérigazgatója volt, míg váratlanul és hirtelen el nem érte
a vég. Feltételezem, hogy a túl sok stressz miatt szívrohamot kapott,
vagy csak túladagolta a drogot. A fiatalon távozó vezérek zöme így
végzi.
A Kardinális kihúzott egy fiókot, amelyet eddig nem vettem észre.
Egy sor szikét vett ki belőle. Az asztal oldalán levő kampóról
leakasztott egy fűrészt, meg néhány nehezebb szerszámot, amelyek
segítségével átvágta a halott szegycsontját, és széthajlította a mell két
felét.
– Sosem lettem volna jó törvényszéki boncnok – vallotta be, ahogy
munkához látott a férfi fakó húsán. – Túlságosan élvezem a dolgot.
Ehhez a munkához viszont komolyság szükségeltetik. Az
örökkévalóságig el tudnék játszadozni a belekkel és a csontokkal,
bábokat vagy vicces alakokat raknék össze belőlük.
Egy szót sem szóltam, míg ő fűrészelt, csak a fogamat szorítottam
össze a recsegés-ropogás hallatán. Minden percben azt vártam, hogy a
segítségemet fogja kérni, de túlságosan élvezte a mókát. Mindent maga
akart csinálni. És én igen hálás voltam ezért a kis kegyért.
Mikor felnyitotta a halott vezérigazgató mellét, a Kardinális
félretette a szerszámait, és a nadrágjába törölte a kezét. Nem bajlódott

115
kesztyűvel, és ügyet sem vetett a ruháján keletkezett foltokra. Figyelme
teljes egészében Simon Spanton beleire irányult.
– Mindig érdekelt a jövendőmondás – árulta el csendesen. – Az
ókorban esküdtek rá. Úgy gondolták, az ember belsőségeiben
meglelhetik az univerzum titkait, ha elég alaposan megfigyelik. Úgy
vélték, mind kapcsolatban állunk valamilyen módon, és ami belül van,
az tükrözi azt, ami kívül található.
Felpillantott rám.
– Biztosan emlékszik, hogy mit mondtam a kapcsolódásokról az első
találkozásunkkor. Szerintem az ókoriaknak igazuk volt. Ha tudod, hogy
mit keress, meglátod, hogy minden összefügg. Egyszerűen csak tudnod
kell, hogy miként kösd össze ezeket... – megmarkolta a tetem beleit,
kitépte őket a gyomorüregből, és mindenféle ünnepélyesség nélkül a
padlóra dobta – ... ezzel.
A falak felé intett a kezével, általában a világra utalva.
A Kardinális letérdelt a bélkupac fölé, és bökdösni kezdte, majd
szétszaggatta őket, és az így létrejött mintákat tanulmányozta. A
rosszullét kerülgetett, de udvariasan én is odahajoltam, mintha csak egy
kupakgyűjtő legfrissebb szerzeményeit csodálnám meg.
– Tanulmányokat folytattam a jóslásról – zihálta a Kardinális,
miközben folytatta foglalatoskodását –, de nem jutottam vele sokra. A
legtöbben, akik belekontárkodtak, bolondok voltak. Belsőségeinket az
elemekhez, a holtak szelleméhez, meg ilyen szarságokhoz akarták kötni.
Úgy értem, ki a picsát izgatja, hogy meg tudja mondani, milyen idő lesz
holnap? Mindig legyen nálad ernyő és hordj napszemüveget, ha aggaszt
a dolog... így bármilyen helyzet adódik is, fel leszel készülve.
– Szerintem az éhínség vagy az áradás lehetősége érdekelte őket,
nem pedig az, hogy milyen lesz másnap elsétálni az irodáig.
Próbáltam viccesre venni a figurát, de a Kardinális csak mordult
egyet.
– Mivel a legtöbb bizonyíték elég megbízhatatlan volt, úgy
döntöttem, létrehozom a saját szabályaimat, és azokat fogom
alkalmazni.
Felkapott egy lilás béldarabot, mely látszólag semmiben sem
különbözött a szerencsétlen Simon Spanton belsőségeinek bármely más
részétől. Kíváncsian szemügyre vette, aztán megnyalta, majd cuppantott

116
egyet az ajkaival, a tekintete közben a távolba révedt. Nagyon közel
jártam hozzá, hogy kidobjam a taccsot, de még éppen hogy sikerült
magamban tartanom a vacsorámat.
– Úgy határoztam, a jóslást a tőzsdével kötöm össze – közölte a
Kardinális félvállról, mintha az egész nem lenne fontos. –
Ideszállítattam a nagy cégek vezérigazgatóinak hulláit. Felboncoltam
őket, és megvizsgáltam, hogy a bennük felfedezett mintázatok miként
kapcsolhatók össze a cégeik vagyonával haláluk előtt és után, és
levontam a megfelelő következtetéseket.
– Nem értem – ráncoltam a homlokom, a padlón heverő belekre
bámulva. – Nem látok semmilyen mintázatot.
– Minden attól függ, ki nézi – kuncogott a Kardinális. – Mint a
Rorschach-tesztnél. Én, ha Simon Spanton maradványait nézem, egy
bajba került embert látok. Eltávozásakor nyugtalanság gyötörte.
Munkahelyi problémák. Stresszes volt, bár nem volt rá kézzelfogható
oka. Az utóbbi időben jól ment a cége, de a látszat néha csal. Már
tisztes részesedést tudhatok a magaménak a részvényeiből, és azt
terveztem, hogy többet is veszek. De Spanton belei alapján ideje lesz
inkább túladni rajtuk.
Csak pislogtam, még mindig nem értettem semmit.
– Szóval azt mondja, így dönti el, hogy mit ad és vesz, hogy mivel
kereskedik? Halott fejesek beleit vizsgálgatja, és arra építi a terveit,
amit a belsőségeikben lát?
– Őrület, nem igaz? – vigyorodott el a Kardinális. – Viszont
működik. Lehet, hogy véletlen. Lehet, hogy az enyém a leghosszabb
mázlisorozat a világon. Csakhogy tizenöt éve nem fordult elő, hogy
igazán rosszul döntöttem volna. Én uralom a világpiacot. És így
csinálom.
– De mi van akkor, ha nem hal meg senki? – tudakoltam. – A
vezérigazgatók nem hullanak úgy, mint a legyek. Ha nincsenek céges
hullák, akkor hogy tud dönteni?
A Kardinális arcán angyali mosoly terült szét.
– Azt mondják, csak Isten ad és csak ő vesz el. Csakhogy a
Kardinális is tud adni és elvenni. Ha időről időre segítő kézre van
szüksége a zord kaszásnak, hát...

117
 Szótlanul meredtem rá, mire ő hátba veregetett, és félredobta a
szerszámait.
– Gyerünk! Térjünk vissza az irodámba! Bár azelőtt ettünk, hogy
lejöttünk ide, hirtelen újra pokolian éhes lettem...

A tizenötödik emeletre visszatérve rendelt egy tál oldalast, és az egészet

befalta. Időközben néhány emlékeztető cetlit ragasztottak az
íróasztalára. Gyorsan átfutotta őket evés közben.
– Miss Arne azt mondja, maga született üzletkötő – nyalogatta le a
szaftot az ujjairól. – Máris az egyik legjobb ügynökünk. Azt is mondja,
hogy jövő ilyenkor már maga vezetheti az irodáját.
Elmosolyodtam.
– Ez kedves tőle, de csak szöveg. Kiveszem a részem az
értékesítésből, de nincs hozzá gyomrom. Tanulóterepnek megteszi, de
ezen túl...
– Igen, Mr. Raimi? Mi van ezen túl?
– Azt reméltem, maga majd megmondja.
– Idővel – csipkelődött a Kardinális. – Még meg kell tanulnia pár
ügyes trükköt, mielőtt fontolóra veszem, hogy bárhová is áthelyezzem.
Gyorsan tanul. Mr. Tasso elmesélte, hogy bánt el közös zsidó
barátunkkal. Lenyűgöző. Brutális volt, könyörtelen és aljas. Ezt
szeretem. A legtöbben kiverték volna belőle az aláírását: az is hatékony,
de annyira közönséges.
– Igen, ott rendben is ment minden – mondtam önelégülten. – Nem
úgy, mint Johnny Grace-szel.
Elhessegette a témát.
– Nem hibáztatom.
– Hallott róla?
– Én mindenről hallok, Mr. Raimi.
– Nem mérges?
– Magánál tapasztaltabbak is belefutottak már Paucar Wamiba. És
soha senki nem került ki az ilyen találkozásból győztesen. Jobban
szerettem volna élve Johnny Grace-t, de nem fogok miatta Paucar
Wamival harcolni.
– Úgy tűnik, errefelé Paucar Wami tabutéma – jegyzetem meg. –
Senki nem akar beszélni róla.
118
 A Kardinális lassan bólintott.
– Vannak olyanok, akiket nem izgat, ha egy létra alatt kell
átmenniük, ha kiborítják a sót vagy rálépnek a küszöbre. De ha
találkoznak Paucar Wamival, onnantól ők is keresztet vetnek,
valahányszor csak kimondják a nevét.
– Ennyire gonosz? – kérdeztem komolyan.
– Igen.
Szünetet tartott.
– Mennyit tud róla?
– Hogy gyilkos. Harminc vagy negyven éve gyilkol, bár sokkal
fiatalabbnak néz ki. Azt hiszem, régebben magának is dolgozott. Talán
még mindig?
A Kardinális elmosolyodott.
– Ez több annál, mint amire a legtöbb ember valaha is rájön.
A kezére nézett és ide-oda mozgatta görbe kisujját.
– Paucar Wami volt a legnagyobb... alkotásom.
Gondosan választotta meg a szót.
– Én fedeztem fel, én ösztönöztem, én állítottam pályára. Halálos
gyilkológép. A halál a választott hivatása.
– A 70-es és 80-as években arra használtam, hogy megszabaduljak a
bajkeverő ellenlábasaimtól, azoktól, akik az utamba álltak, akik
erősebbek voltak nálam, vagy túl jól védték őket ahhoz, hogy a szokott
módon lehessen rájuk támadni. Ha megindul, Wami megállíthatatlan.
Semmitől sem ijed meg. A Város tizenhat leghatalmasabb emberét tette
el láb alól alig pár év alatt. Álmukban ölte meg őket, a nyaralójukban,
gyerekzsúrokon.
Elismerően ingatta a fejét.
– Azóta nem dolgozunk együtt ilyen szorosan – folytatta a
Kardinális. – Wami túl ádáz ahhoz, hogy bárki szolgálatába álljon. Járja
a világot, pénzért öl vagy csak a vicc kedvéért. Bármiért. Még mindig
dolgozik nekem, mikor szükségem van rá, de mostanában ez nem túl
gyakori.
– És mondja – váltott hirtelen témát, mit szólna egy otthonhoz? Elég
sokáig lakott már a Skylightban. Ideje, hogy tisztességesen bánjunk
magával. Mi érdekelné? Villát nem ajánlanék... még nem. De

119
hamarosan ráteszem a kezem egy klassz tetőtéri lakásra az üzleti
negyedben. Vagy jobban kedveli inkább a folyópartot?
– Valójában azt reméltem, hogy maradhatok a Skylightban.
Csúfondárosan elmosolyodott.
– Mit talál olyan vonzónak benne? Kedveli az ottani konyhát? A
szobaszervizt? A tényt, hogy egy ujját se kell mozdítania? Biztosra
veszem, hogy felvehetne szobalányt, ha...
– Nem erről van szó – bukott ki belőlem. – Hanem egy nőről.
Kárörvendve felnevetett.
– Á, értem! A végzet asszonya végül a karmai közé kaparintotta! Így
is kellett lennie, egy ilyen jóvágású agglegénynél. Remélem, működni
fog a dolog. Na de a nő biztosan elköltözne magával, nem? Vagy még
maga nem akarja elkötelezni magát?
Rövid habozás után úgy döntöttem, akár mesélhetek is neki
Conchitáról.
– Ez nem románc. A nő beteg, én pedig a barátja vagyok, ez minden.
– Nem hittem volna, hogy betegeket is beengednek a Skylightba.
Utána kell ennek néznem – nem akarom, hogy az emberek azt higgyék,
szanatóriumot üzemeltetek.
– Conchita kivétel. Ő...
– Conchita? – vakkantotta, aztán összeráncolta a homlokát, mintha
csak az emlékezetében keresgélne. – Conchita...
Izgett-mozgott egy kicsit a székében, és egyik kezével a homlokát
masszírozta.
– ... Kubelik?
– Kubekik – javítottam ki. – Ismeri?
Kissé meglepődtem, de aztán eszembe jutott, hogy Conchita férje
gengszter volt, a Kardinális pedig a téma szakértője. Talán itt az esély,
hogy többet tudjak meg Ferdinand Wainről.
– Igen, egykor ismertem őt – mondta zaklatottan.
– A férje gengszter volt, igaz? Ferdinand Wain.
– Igen.
Félig hátat fordított nekem. Egy pillanatra mintha összezavarodott
volna, de aztán újra szembefordult velem, és zavartsága (ha létezett
egyáltalán) elpárolgott.

120
 – Igen, ismertem Ferdinand Waint és tragikus sorsú fiatal nejét.
Conchita Wain kivételes asszony volt. Régebben úgy ragyogta be a
termeket, mint a nők azokban a vacak regényben. Minden férfi kétrét
görnyedt, hogy a kedvében járhasson.
Elmosolyodott az emlék hatására.
– De megtámadta a kór.
Elkomorodott.
– Szörnyű volt. Próbáltam segíteni. Életemben először önzetlenül
cselekedtem, összehoztam Ferdinandot az ország legjobb orvosaival,
pénzt adtam neki kölcsön, hogy kifizesse őket. De nem tudták
meggyógyítani Conchitát. Mikor minden remény kihunyt,
beköltöztettem a Skylight legfelső emeletére, hogy legalább olyan
helyen szenvedjen, ahol senki sem háborgatja. Nem sok ember tudta
meglágyítani a szívemet életemben.
Elhallgatott, és a gondolataiba merült.
Ez váratlan fordulat volt. A Kardinális, amint emberként cselekszik?
Talán nem is volt akkora szörnyeteg.
– Ferdinand rokona volt Neil Wainnek? – érdeklődtem.
– Unokatestvérek, azt hiszem.
– Mi lett vele?
– Meghalt. Rég meghalt. Megölték.
– Hogy történt a dolog?
– A pénz miatt, amit Conchita kórházi számláira adtam kölcsön neki.
Elmaradt a visszafizetéssel.
Nem mondott semmi többet, én pedig túlságosan ledöbbentem, hogy
megtörjem a csendet. Ember? A Kardinális? Kizárt.
– Na, mindegy – szólalt meg ismét –, vissza az üzlethez! Van egy
régi ismerősöm, akit szeretném, ha meglátogatna. Cafran Reed. Van egy
étterme nem messze innen, északon. Régi ellenlábasom. De nem az
ellenségem, ezt vésse az eszébe: kedvelem Cafrant, és nem akarom,
hogy bármi bántódása essék. Inkább „vívópartnerek” vagyunk. Hébe-
hóba elküldöm hozzá valamelyik ügynökömet egy biztosítási ajánlattal,
ő pedig mindig dolgavégezetlenül visszaküldi. Ez egy játék köztünk,
egy évek óta tartó kis csata. Cafran egyike annak a kevés embernek,
akiket nem tudtam az oldalamra állítani, egyike azoknak a ritka
madaraknak, akiket nem tudtam felcímkézni.

121
 – Gazdag?
Még nem hallottam róla, pedig mostanra ismertem már a legtöbb
nagykutyát.
– Nem. Nem azért akarom megszerezni Cafran Reedet, hogy pénzt
csináljak belőle. A kihívás miatt csinálom. Nem akar sem biztosítást,
sem védelmet. Abban hisz, hogy elfogadja az életet olyannak, amilyen,
és a válságokkal csak akkor foglalkozik, ha azok megjelennek. Ha meg
tudja győzni – és hadd hangsúlyozzam még egyszer, hogy csak tiszta
eszközöket használjon –, hogy a javát szolgálná, ha megkötné
valamelyik biztosításomat, le lennék nyűgözve.
– És ha nem sikerül? Szívott egyet az orrán.
– Ahogy mondtam, a legjobb embereimet küldtem oda. Nem
számítok rá, hogy sikerül megnyernie. Jobban érdekel, hogy miként vall
majd kudarcot, mint a siker csekély lehetősége. Látni akarom, hogyan
kezel egy olyan embert, mint Reed, hogyan próbálja feltörni a
feltörhetetlen diót. Nem lesz büntetés. Tekintsen rá úgy, mint egy
tesztre, ahol a tapasztalat fontosabb, mint az eredmény.
– De most már ideje visszatérni az elfoglaltságaimhoz, Mr. Raimi –
intett az ajtó felé, én viszont ülve maradtam.
– Volna még egy pár kérdésem, ha nem bánja...
– Igen?
Az órájára nézett, azt fontolgatva, hogy kidobjon-e, de végül úgy
döntött, a kedvemben jár.
– Legyen hát! Kérdezzen, de gyorsan!
– Milyen üzletet akar, hogy nyélbe üssek Cafran Reeddel? Van
valamilyen konkrét elképzelése?
– Nincs. Lehet a legolcsóbb, a legdrágább vagy bármelyik
biztosításunk. Kapja horogra, ha tudja, de persze csak legális
eszközökkel. Következő kérdés?
Hátranéztem a vállam felett.
– Azok ott kint. Azon gondolkodtam, hogy kik ők és mit csinálnak
itt.
– Informátorok. Ők a szemeim és a füleim a Városban. Mindenféle
ember eljön hozzám, az élet minden területéről, mindenféle mesékkel.
Elmondják, hogy mit eszik a szomszédjuk, milyen ruhát hordanak a
főnökeik. Ha gyilkosságot látnak, idejönnek. Ha hallanak valamilyen

122
pletykát, tudatják velem. Ha a feleségük megváltoztatta a frizuráját, én
értesülök róla először. Meghallgatok mindenkit, akinek mondandója
van. Ők tartják fenn a kapcsolatot köztem és a Város szelleme, érzelmei
és agya között. Általuk ismerem meg az embereket, akiknek ura
vagyok, a szeszélyeiket, az óhajaikat, a félelmeiket. Meghallgatom őket,
eltárolom az információkat, hagyom, hadd kavarogjanak a fejemben, és
időnként egyet-kettőt felcímkézek.
– Mit kapnak cserébe?
– Szívességeket. Időnként pénzt. Legtöbbször csak ígéretet, hogy
egyszer majd számíthatnak rám. Értékes szövetséges vagyok, bőkezű
barát. Ezek az emberek mesélnek az életükről, és cserébe segítek nekik,
ha kérik. Munkát szerzek a gyerekeiknek, kerítek nekik eladó házat, a
javukra billentek üzleteket. A szokványos mézesmadzagot húzom el az
orruk előtt.
– Honnan tudják, hogy jöhetnek? Ki mondja meg nekik?
– Mint mindig, a hír magától terjed. Hetente pár éjszakán fogadóórát
tartok. Ilyenkor eljönnek. Beszélnek. Én pedig meghallgatom őket. Az
elsőt be is küldheti kifelé menet. Jó éjt, Mr. Raimi!
És ezzel vége is volt a megbeszélésnek.

123
 INTI MAIMI

Másnap a Shankarban reggeliztem Y Tse-vel és Leonorával, és

részletesen beszámoltam nekik a találkozóról. Y Tse örült, hogy a
Kardinális tesztel, ami csak még inkább megerősítette abban a hitében –
nem mintha szükség lett volna rá –, hogy a Kardinális érdeklődik
irántam.
Adriannek még mindig nem volt nyoma. Miután távoztam a
Shankarból, betelefonáltam az irodába, hogy szóljak, későn érek be, és
elmentem megnézni a lakásán. Thomas gyorsan és csendesen vezetett.
Mint mindig, most is közönyös volt. Mikor odaértünk, néhányszor
becsengettem, ám amikor senki nem reagált, az ajtót kezdtem el verni,
végül pedig a postaláda nyílásán kiabáltam befelé. Nem jött válasz.
Megpróbáltam bekukucskálni az ablakokon, de vastag függönyök
takarták őket. Már komolyan fontolóra vettem, hogy berúgom az egyik
ablaktáblát, amikor egy hang a semmiből rám szólt:
– Hé! Mi dolga itt?
Körülnéztem, de nem láttam senkit. Felpillantottam az Adrian lakása
fölötti ablakokra – egy ötemeletes épület földszintjén lakott de azok
zárva voltak. Ekkor vettem észre tőlem balra az alagsorba vezető
lépcsősort. Léptem párat, és így már be tudtam lesni az árnyékos
beugróba.
Egy dagadt pasas bámult vissza rám. Borosta, mosatlan haj, buggyos
nadrág, lyukacsos atléta, nadrágtartó. A földre köpött – egész tócsányi
köpés díszelgett már ott és üdvözlésképpen bólintott.
– Mi dolga itt? – ismételte.
– Maga a háziúr?
– A gondnok vagyok. Szobát akar?
– Adrian Arne-t keresem. Ezt a lakást bérli.
– Aha – felelte a pasas. – Az üresen áll hónapok óta.

124
 Az ajtón látható számra néztem, de stimmelt. A homlokomat
kezdtem ráncolni, de aztán leesett: biztosan a kölykök rendezték át a
lakásszámokat.
– Valaki cseszekedett az ajtóval – mondtam. – Kicserélte a
számokat.
– Egy faszt – mordult fel a gondnok. – Eltörném a csontjukat, ha
megpróbálnák, és ezt ők is tudják. Mit mondott, kit is keres?
– Adrian Arne-t.
Ismét köpött egyet.
– Itt nincs Adrian Arne. Fent lakik egy Aidán Ahern. Nem lehet,
hogy ő az?
A gondnokra bámultam, aztán ismét szemügyre vettem az ajtót.
Többször is jártam itt, és a postaláda alatt volt egy karcolás, amire
emlékeztem, hogy Adrian csinálta, mikor elvesztette a dugóhúzóját. Jó
helyen jártam.
Lecsoszogtam néhány lépést az alagsorba vezető lépcsőn. A
gondnok kezével leárnyékolta a szemét, és hátraaraszolt, közben
gyanakvóan hunyorgott rám.
– Nincs semmim, aminek hasznát veheti – mondta gyorsan. – Se
pénz, se drog, vagy bármi ilyen szar.
– Nem azért jöttem, hogy kiraboljam – nyugtattam meg. –
Beengedne a lakásba, hogy körülnézzek?
– Minek? Nincs ott senki.
A tárcámért nyúltam, és előhúztam egy ötvenest. Párszor
kisimítottam.
– Valódi? – vette át a bankót kövér, zsíros ujjaival, majd az orrához
emelte és megszaglászta a gyűrődéseit.
– Olyan valódi, mint a karácsony.
A gondnok horkantott egyet, beleköpött a tócsába, aztán feldübörgött
a lépcsőn, közben pedig arról dörmögött, hogy kihagyja a meccset a
tévében, és hogy a hibbant drogosok csak az idejét vesztegetik.
Előrántott egy méretes kulcscsomót, néhány másodpercig matatott vele,
míg kiválasztotta a megfelelőt, majd lomhán kinyitotta az ajtót,
felkattintotta a villanykapcsolót és beengedett.
A lakás üres volt. Zéró bútor, tévé vagy videó. A falról sem
vigyorgott rám a bajszos Mona Lisa. Eltűnt az ágy, nem voltak

125
fogkefék, sehol Adrian üres sörösüveg kollekciója. Olyan volt, mintha
évek óta nem élne itt senki.
Mérgesen fordultam a gondnokhoz.
– Mi ez az egész? Hol van Adrian?
– Már mondtam, hogy hónapok óta nem lakik itt senki – felelte
önelégülten. – De nem kapja ám vissza a pénzét, úgyhogy...
Pofon vágtam, mielőtt folytatta volna.
– Hé, hagyja abba! Kibaszottul hagyja abba, ha...
Befogta, amikor nekilöktem a falnak. Lenyúltam, és az ujjaim közé
csíptem az egyik hájas mellbimbóját. Visított, akár egy egér.
Megcsíptem a másikat is, majd leengedtem a kezem, alig pár hüvelykre
izzadt ágyékától.
– Mi történt vele? – sziszegtem.
– Nem tudom – felelte remegő szájjal, ahogy elkábította a váratlan
erőszak. Magam is kába voltam, nem is igazán tudtam, hogy mit
művelek. Néztem, ahogy a kezem ismét pofon csapja.
– Nem tudom! – sipította.
Lehúztam a sliccét.
– Baszd meg! – sikoltotta, amikor benyúltam, és előhúztam a pöcsét.
A lehúzott cipzár fogai közé nyomtam, aztán félig felhúztam a sliccet,
erősen és fájdalmasan beszorítva a farkát.
– Adrian Arne – mondtam higgadtan. – Hol van?
– Te őrült vagy! – zokogta. – Baszd meg! Nem tudok semmit...
Gyorsan rántottam még egyet a cipzáron, mire az arca ellilult.
– Még néhány rántás, és soha többet nem fogsz tudni egyenesen
hugyozni – tudattam vele vidáman. – Egy csapot kell majd a
gyomrodba rakniuk, hogy ki tudd engedni.
– Könyörgöm! – sírta. – Nem ismerek semmilyen Adrian Arne-t.
Esküszöm az életemre, ember! Az anyám életére. Az...
– Ne próbálj meg rizsázni nekem! – förmedtem rá. – Alig egy héttel
ezelőtt jártam itt, előtte meg egy csomószor. Még egyszer meg foglak
kérdezni, és ha nem a megfelelő választ kapom, jobb, ha elkezdesz
reménykedni, hogy a mentők időben kiérnek.
– Ne! Esküszöm! Baszd meg, ember, elmondom, amit csak tudni
akarsz. Adrian Arne? Igen, ismerem őt, de még mennyire, csak kérlek,
ne...

126
 Elengedtem a pöcsét, és hagytam, hadd tuszkolja vissza remegő
kezekkel. Félelem rezgett a hangjában, de őszinte tudatlanság is.
– Mondd meg, de őszintén, tényleg ismered őt? Ne hazudj! Nem
bántalak, ha az igazat mondod.
Habozott, fontolgatta, mit mondjon, miközben mindkét kezét
védelmezőn a nadrágja elé tette.
– Nem. De kérlek, ne csináld ezt még egyszer! Kérlek!
– Ki bérelte a szobát?
– Senki, senki, azt hiszem Moore-ék vagy talán Simék óta... A
francba, ezer éve volt! Akadtak érdeklődők, de a tulaj azt mondta, ne
adjam ki, így hát nem is adtam. Én csak itt melózom. Nem én hozom a
kicseszett döntéseket.
Egyre pimaszabb lett, ahogy a közvetlen veszély elhárult.
– Gyere, nézd meg a nyilvántartást! Akkor majd meglátod, hogy
igazat mondok!
A lakása sörtől, húgytól és hányástól bűzlött. Üres sörösdobozok és
pornóújságok hevertek a padlón. A falakon meztelen nős poszterek. A
konyhába be lehetett látni onnan, ahol álltam, de úgy döntöttem, nem
vagyok rá kíváncsi. A tévé ősrégi szerkezet volt, rossz képminőséggel
és olyan hullámvonalakkal, amilyenek az újabb modelleknél már
nincsenek.
Kirántotta a nyilvántartást egy halom koszos fehérnemű alól,
lerogyott a kanapéra, és kinyitotta.
– Tessék! Moore-ék. Már emlékszem. Simék pont előttük voltak.
Akarsz egy sört? Akad néhány a frigóban Az ember nem lehet meg elég
kicseszett sör nélkül, nem igaz? Hozok egy pár üveggel.
Míg ő a konyhában kutatott sör után, addig én a nyilvántartásra
összpontosítottam. Kézírásos bejegyzések, több hónapos foltok és
piszkok. Semmi nyoma Adrian Arne-nak. Senki sem lakott a lakásában
hónapok óta – legalábbis hivatalosan. A visszatérő, izzadó, söröket
bontogató gondnokra néztem. Valószínűleg nem tudott semmit, de
színvallásra fogom kényszeríteni, biztos, ami biztos.
– Azt hiszed, ilyen ostoba vagyok? – fortyantam fel. – Ezt itt
megbuherálták.
– Az kibaszottul kizárt! Add csak ide!
Kitépte a kezemből a nyilvántartást és rábámult.

127
 – Ugyan, hozzá sem nyúltak! Ez az én kézírásom. Ez a lekvárfolt
meg itt... Emlékszem, hogy került oda. Ember, mindenáron balhézni
akarsz?
– Kié az épület? Ki fizeti a béred?
– Valami vállalat. Készpénzt perkálnak. Sosem árulták el a nevüket,
én meg sosem kérdeztem. Hat éve vagyok itt, és soha semmi baj nem
volt. De azért te ne hagyd, hogy szarakodjanak veled, ha nem akarod!
Most viszont mi lenne, ha lekopnál és...
– Teszek rá, mit mond a könyv – feleltem. – Jártam itt korábban.
Adriannel. Ne mondd nekem, hogy a lakás üres volt, mert tudom, hogy
nem volt az! Még ha csak beszökött volna, neked akkor is hallanod
kellett volna. Azt akarod mondani, hogy soha semmi zajt nem hallottál
fentről?
– Rohadtul, kibaszottul azt – kortyolt bele a sörébe. – Mondok én
neked valamit, és most szókimondó leszek. Te bebasztad valahol a
fejedet. Rossz házba, rossz városba vagy kicseszettül rossz világba
jöttél. Hetente többször is ellenőrzöm a szobákat. Hidd el, itt nincs
semmilyen Adrian Arne.
Ivott egy kortyot és várt. Lehet, hogy igaza van? Hogy rossz
épületben járok? Nem! A francba is, lehet, hogy egyformának tűnnek,
de nem azok. Meg tudtam különböztetni az egyik épületet a másiktól.
Felismertem Adrianét. Nem volt itt tévedés, én pedig nem voltam dilis.
A gondnok nyilván hazudott. Valaki csúnyán ráhozhatta a frászt.
Valaki, aki annyira fenyegető, hogy még attól sem törik meg, ha a pöcse
forog veszélyben. Hozzáértő embernek kellett lennie, aki annyira
elintézte, hogy ne merjen beszélni a bérlőjéről. Nagyon sok kell ahhoz,
hogy valaki ilyen állapotba kerüljön. Talán a családját féltette, vagy
valami sötét titkot, amit nem akart, hogy kiderüljön. Bármi is az,
tudtam, hogy semmire sem fogok jutni vele.
– Mondd meg nekik, hogy Capac Raimi a nyomukban lesz –
közöltem csendesen. – Mondd meg nekik, hogy Adrian Arne-nak van
egy barátja, aki nem éri be ennyivel. Mondd meg nekik, hogy eljövök,
megtalálom őket, és akkor megbánják még ezt. Bárkik legyenek is.
Aztán sarkon fordultam, és kifelé indultam. A gondnok utánam jött
az ajtóig.

128
 – Kicseszett dilis – vihogta. Majdnem visszafordultam, de nem ért
meg ennyi zűrt a pasas.
A kocsimtól nem messze egy koldus álldogált az utcán egy
bádogdobozzal a kezében. Sötét napszemüveget viselt, és fehér bot volt
nála.
– Van egy kis felesleges aprója? – kérdezte. Normál esetben nem
foglalkoztam koldusokkal – csak úgy hemzsegtek a Városban –, de a
gondolataim máshol jártak, úgyhogy reflexből dobtam neki néhány
érmét.
– Köszönöm, Mr. Raimi.
Négy-öt lépésnyit haladtam még, mire rájöttem, mit is mondott.
Lassan megfordultam.
– Honnan tudja... – kezdtem bele.
– ...hogy hogy hívják?
Elmosolyodott, és levette a szemüvegét. Mindkét szeme fehér űr
volt, és hirtelen eszembe jutott az első napomon a pályaudvarnál látott,
meg az építkezésnél a ködben feltűnt vak ember. Nem ugyanez a fickó
volt, legalábbis úgy emlékeztem – ez alacsonyabb volt –, de a szeme
ugyanolyan.
– Számos nevet ismerek – mondta. – Capac Raimi. Y Tse Lapotaire.
Adrian Arne.
– Ismeri Adriant?
– Kit?
– Adrian Arne-t.
– Sosem hallottam róla.
– Na de épp az imént...
– Nincs Adrian Arne. Soha nem is volt, soha nem is lesz. Csak a föld
van. A levegő. A vér. Meg a zsinórok. Semmi más.
– Roppant költői – mosolyodtam el gúnyosan. – De most ugorjuk át
a rizsát, és mondja el, mit tud Adrianről!
Léptem egyet felé. Erre azonnal felemelte a botját, és két kézzel,
hosszában kinyújtotta maga elé.
– Keresésed még csak most kezdődik – mondta. – Messzire kell
menned, és utad nehéz lesz, de mindig az indulás a legnehezebb.
Felejtsd el a barátodat! Fontosabb dolgokat kell mérlegelned.

129
 – Hallgass ide! – léptem felé még egyet, mire felém sújtott a
botjával. Felemeltem a karom, hogy félreüssem, de az hirtelen átalakult,
és műanyag fóliaként csavarodott körém. Tetőtől-talpig beburkolt,
ahogy pörögve rám tekeredett. Hozzátapadt a bőrömhöz,
nekinyomódott a számnak, elgáncsolt. Mérgesen ugrottam neki,
lyukakat ütöttem rajta, és tíz-tizenöt másodpercen belül kiszabadultam.
Csakhogy addigra a vak ember eltűnt. Az utcán mindkét irányba
szétnéztem, de nyomát sem láttam semmiféle koldusnak.
Visszarohantam a kocsihoz, és megkérdeztem Thomast, látta-e, hogy
mi történt. Ő a homlokát ráncolta.
– Egy vak, uram?
– Igen.
– Itt, uram? Egy perccel ezelőtt?
– Igen – morogtam.
– Nem, uram. Kívánja, hogy kiszálljak és körülnézzek?
Mérgemben a járdára köptem, aztán bevágódtam a kocsiba.
– Csak vigyen vissza az irodába! – dörmögtem, és eltakartam a
szemem a Nap elől. Az utat töprengéssel töltöttem, és most az egyszer
örültem, hogy a sofőröm nem túl beszédes.

Megkerestem a Cafran Reedre vonatkozó aktáinkat, és megpróbáltam

beléjük temetkezni. Reednek nem volt középső neve, ötvennégy éves
volt, tizennégy évvel ezelőtt elvált, és soha nem nősült meg újra. Akadt
néhány románca, de semmi diszkrimináló. Több mint húsz éve volt egy
étterme, egy kis lokál, mely népszerűnek számított válogatott
törzsvendégei körében, átlagos évi bevétele...
A gondolataim elkószáltak. Adrian egy lopott kocsi
csomagtartójában, vér csorog a szeme sarkából, kihűlve, egyedül,
holtan. A folyóba dobva, ahol zsigereit nem lehet már
megkülönböztetni a belőlük táplálkozó angolnáktól. Egy mezőn,
valahol a Városon kívül, a csalánosban, bordái közé rókacsalád
fészkelte be magát.
Vagy netán még él? Talán egy lépéssel megelőzte az ellenségeit,
akárkik is legyenek, és kijutott a Városból. Talán elrejtőzött valahol, és
a biztonságos pillanatot várja, hogy felvegye velem a kapcsolatot. A
szart! Ha így áll a dolog, valószínűleg eszébe sem jutok – ennyire nem
130
álltunk közel egymáshoz. De azért mondhatott volna valamit. És mi van
azzal, amiről a vak koldus halandzsázott?
Félrelöktem a papírokat. Képtelen voltam koncentrálni, így nem,
hogy ez járt a fejemben. Jobb kezem ujjai behajlottak, ahogy
felidéztem, hogyan markolták a teniszütőt. Erre volt szükségem: hogy
kitisztítsam a fejem. Néhány órára a pályán. Felkaptam á telefont, hogy
szóljak Thomasnak, de ekkor eszembe jutott Sonja. Ő tudhat valamit
Adrianről. Már ha egyáltalán itt van, és nem otthon sírdogál, miközben
a temetést szervezi. Ha ő nem került bele ugyanabba a slamasztikába.
Ha ő nem eteti a halakat az öccsével együtt.
Felrohantam az irodájába vezető kétemeletnyi lépcsőn, attól rettegve,
hogy ő is biztos halott vagy eltűnt. Kirontottam az emeletre, a frászt
hoztam a recepciósra, majd kopogtatás nélkül bezúdultam az ajtaján.
Odabent volt. Idegesen nézett fel, miközben keze már a belső telefon
felé siklott, hogy segítséget kérjen. Ekkor felismert és megnyugodott.
– Jézusom, Capac! – nevetett fel, és egy fiókot kihúzva cigarettát
vett elő. – Majdnem szívrohamot kaptam miattad!
Kivörösödött arcomra és a szemembe nézett, majd lassan rágyújtott
egy cigire.
– Mi a baj?
– Adrian. El... – ziháltam. Leültetett, majd felemelte a kezét, mikor
ismét beszélni akartam. Rám szólt, hogy várjak, míg ismét kapok
levegőt. Egy szót sem szóltam addig, míg nem éreztem, hogy ismét ura
vagyok önmagamnak, aztán beszélni kezdtem.
– Adrian. Eltűnt. Elmentem a lakására, de nincs ott. A gondnok azt
mondta, hogy soha nem is lakott ott, de ez marhaság. Rengetegszer
jártam nála. Tudom, hogy jó helyen voltam. Én...
– Oké – szakított félbe. – Higgadj le! Vegyük át ezt az egészen
lassan és érthetően. Mit mondtál, ki tűnt el?
Összeráncoltam a homlokomat, és lassan azt mondtam:
– Adrian.
Megkocogtatta a fogát az egyik csillogó körmével.
– Milyen Adrian?
Egy pillanatra meg se tudtam szólalni, aztán keserűen csak ennyit
mondtam:
– Szerinted ez vicces?

131
 – Milyen Adrian?
– Adrian! – kiabáltam. – Az istenverte öcséd, Adrian Arne! Eltűnt.
Értetlenül meredt rám.
– Nekem nincs öcsém.
– Hogy? – kérdeztem kongó hangon.
– Egyetlen gyerek vagyok, és már hatéves koromtól árva.
Megnémulva bámultam rá. A szemében könnyek csillogtak.
– Ha ez valamiféle tréfa, Capac, akkor nagyon kegyetlen.
– Tréfa? – bömböltem. – Az öcséd eltűnik, te meg...
– Hagyd abba! – rivallt rám, és könnyek csorogtak végig az arcán. –
Ez nem vicces. Miért vagy ilyen kegyetlen?
– Sonja, miről beszélsz? Tudod, hogy van egy öcséd! Te mutattál be
minket egymásnak, az Isten szerelmére!
Az arca elfehéredett.
– Vége a tréfának! – csattant fel. – Nem tudom, miért csinálod ezt, és
nem is akarom tudni. Mindent megadtam volna azért, hogy legyen egy
öcsém vagy egy húgom, amint azt nyilván el is mondtam neked,
különben nem tudnád ezt így kihasználni ellenem. Hogy mersz ezzel a
szarsággal jönni? Tűnj a francba az irodámból!
Próbáltam makogni valamit.
– Most! – süvöltötte.
Szédelegve álltam fel és botorkáltam az ajtóig. Még egy kísérletet
tettem távozás előtt.
– Mi ütött beléd, Sonja? Miért tagadod le a saját öcsédet?
– Ha nem mész el – förmedt rám –, hívom a biztonságiakat, hiába
vagy a Kardinális ölebe.
– Csináld csak! – feleltem erre fagyosan. – Tagadd meg az öcsédet!
Légy Júdás! De én nem fogok megtörni.
Hallod? Kibaszottul nem fogok megtörni vagy leállni! Rájövök, ki
áll az ügy mögött, és megfizetek érte. Senki sem baszakodhat a
barátaimmal. Senki!
Ökölbe szorított kézzel rohantam ki az irodából. Menet közben
belebokszoltam a falba, és megrepesztettem a vakolatot, de kibaszottul
nem törődtem vele.

132
Képtelen voltam megmaradni az irodámban – úgy nem, hogy az a
ribanc közben röhög rajtam az emeleten. A saját öccse! Valaki eltörölte
a föld színéről Adriant – ebben most már biztos voltam –, ez a nő pedig
összejátszik velük. Azért, hogy megvédje magát? Nem tűnt rémültnek,
úgyhogy szerintem nem. Azért, hogy feljebb lépjen a céges ranglétrán?
Hiszen a saját testét is feláldozta, hogy ilyen magasra jusson! Talán
Adrian feláldozásával még egy lépéssel feljebb juthatott. Nem ilyennek
ismertem meg, de talán csak rossz emberismerő vagyok.
Ébren megélt rémálommá vált ez az egész, pedig nagy reményekkel
indultam a napnak. A Kardinális drukkolt nekem, megkaptam a nagy
lehetőséget, hogy lenyűgözzem, és még mindig pezsegtem a tegnap
éjszakai észbontó menettől. Szerettem volna arra koncentrálni, hogy
megtaláljam titokzatos szeretőmet – biztosra vettem, hogy le tudnám
nyomozni –, csakhogy belesüppedtem egy jóval kevésbé vonzó
rejtélybe. A lépcsőházi nőnek így aztán várnia kell.
Bármilyen dühös voltam is, a Reed-aktát azért magammal vittem. A
Kardinális direkt utasításainak megszegése nem szerepelt a napirendi
pontjaim között, bármi is terelje el a figyelmemet. Azt mondta, hogy
keressem fel Cafran Reedet, és ez is maradt az első számú feladatom.
Míg Adrian nyomai után kutakodom, pár órára takarékra tehetem az
ügyet, de délután már vissza kell térnem hozzá. Nem én akartam lenni
húsz év után az első ember, aki azt mondja a Kardinálisnak, hogy várnia
kell, mivel fontosabb dolga akadt.
Beugrottam a Pártközpontba, és három különböző emeleten
ellenőriztem a kartotékokat. Látni akartam, hogy milyen háttéranyaguk
van Adrianről, hogy kik voltak a barátai, hogy belekeveredett-e
bármilyen homályos ügyletbe, hogy akad-e bármilyen nyoma a
múltjának. Beletelt egy időbe, mire elhittem, de végül szembe kellett
néznem a tényekkel: Adrian neve nem szerepelt sehol. Ez volt a Város
legteljesebb irattára, és egy szót sem találtam róla. Se születési
anyakönyvet, se egy bejegyzést a jogosítványáról, se biztosítási
papírokat, semmi iskolai vagy munkavállalói papírt. Minden emeleten
kétszer is ellenőriztem, de minden keresés ugyanazt az eredményt
hozta. Adrian Arne hivatalosan nem létezett.
Ez lehetetlen, gondoltam. Valahol lennie kell róla információnak:
lehet, hogy valamelyik felsőbb, tiltott szint aktái között. Csakhogy oda

133
nem juthattam be, így aztán nem volt más választásom, minthogy
beletörődjek: a bürokratikus rendszerünk szerint Adrian nem létezik.
Ekkor eszembe villant a lépcsőházi találkozó. Nem lehet, hogy a
fekete ruhás nő is benne volt? Idegenek nem mászkálhattak csak úgy a
Pártközpontban tetszésük szerint. Ahhoz, hogy valaki itt
tevékenykedhessen, óriási befolyással kell rendelkeznie. És ahhoz is ez
kell, hogy egy ember aktáit törölni lehessen. A nő lehet a kapocs
Adrianhez. Úgy festett, a tervezettnél hamarabb kell megkeresnem a
titokzatos lányt, csak éppen nem olyan romantikus célzattal, ahogy azt
eredetileg terveztem. Nehéz lesz, de le fogom vadászni. Ha nem is
magam miatt, hát Adrianért.
Rácsörögtem Adrian ügynökségére, és az igazgatót, John D'Affrainót
kértem, akivel párszor már találkoztam. Emlékezett rám, és csak úgy
csöpögött a kedvességtől a telefonban.
– John, szerepel Adrian Arne a jegyzéketekben? – kérdeztem rövid
bájolgás után.
– Nézzük csak!
Hallottam, ahogy beüti a nevet a számítógépébe.
– E-vel vagy anélkül? E-vel? Nem, nincs Arne. Egy Adrian
Arnoldunk van.
– Le tudnád írni nekem?
– Úgy 190 magas, fekete, harmincas, bozontos szakállal.
– Nem ő az. Van feljegyzésetek arról, hogy kik voltak az elmúlt egy-
két hónapban a sofőrjeim?
– Naná! Csak egy percet kérek... itt is van. Jelenleg Thomas a tiéd. Ő
az egyik legjobb. Előtte Pat Bürke volt. Előtte pedig Gregg Hapes.
– A telefonhoz tudnád hívni Patet vagy Gregget?
– Persze! Tartsd egy kicsit!
Pat Bürke nem volt szolgálatban, de Gregg Hapes igen.
Megkérdeztem, emlékszik-e arra, hogy fuvarozott.
– Persze – mondta vidáman. – Úgy tudom, jövő héten pár este
megint én fogom fuvarozni.
– Emlékszik az utolsó alkalomra, amikor szállított?
– Azt hiszem. Múlt csütörtökön volt, nem? Vagy talán pénteken?
– Igen, valamelyik a kettő közül. Emlékszik rá, kivel randiztam? A
zöld ruhás, magas nőre?

134
 Rövid csönd lett a telefonban, amire fel sem figyeltem volna, ha nem
számítok rá.
– Naná – mondta éppen olyan vidáman, mint eddig. – Csinos hölgy.
– Elhagyta a fülbevalóját, szerintünk lehet, hogy a kocsiban. Nem
találkozott vele?
– Nem, Mr. Raimi. Pedig éppen tegnap takarítottam ki.
– Ha rábukkanna, elküldené?
– Természetesen. Azt hiszem emlékszem is a fülbevalókra. Zöldek,
mint a ruha, igaz?
– Aha. Mint a ruha.
Letettem a kagylót, és beletelt pár másodpercbe, mire összeszedtem
magam. Megköszöntem a recepciósnak, hogy használhattam a telefont,
és kimentem a mosdóba. Utána lelifteztem, és elindultam, hogy
találkozzam Cafran Reeddel.
Még az ügynökségig is elért a kezük. De miért mennek el ilyen
messzire? Törlik az aktáit, gondoskodnak róla, hogy az ismerőseik
hallgassanak, eltakarítanak minden nyomot, amit valaha is hagyott. Mi
indokolhatja ezt a tenger sok beleölt pénzt, időt és erőfeszítést? És ha
idáig elmentek, lefizették a lakás gondnokát, a munkatársait, a saját
nővérét – ha befenyítették azokat, akik ismerték őt, és figyelmeztették
őket, hogy tagadják le még Adrian puszta létezését is – akkor miért nem
jöttek utánam?

Úton Cafran Reed étterme felé Y Tse hívott.

– Helló, kölyök – búgta. – Hogy ityeg?
– Remekül.
Először fordult elő, hogy felhívott. Utált telefonálni. Gyanítottam,
hogy valaki megkérhette rá.
– Biztosan? Valaki azt mesélte, ma egy kicsit furán viselkedtél. Mi
újság?
– Ki volt? – érdeklődtem. – Sonja?
– A francba is, Capac, még hány hölgyre hoztad rá úgy a frászt ma,
hogy majd összeszarta magát? Zokogott, szívtelen pöcsnek nevezett,
azzal fenyegetőzött, hogy felbontja a szerződésedet. Ivott is, pedig ez
nem vall Sonjára.

135
 – És ezért engem hibáztat? Bassza meg! – kiabáltam. – Nem
hajlandó elismerni Adrian létezését! A saját öccséről van szó, az a
kurva meg csak ült ott, és azt hazudta, hogy árva! Te elhiszed ezt a
szart? Aztán elmegyek a Pártközpontba, de valaki eltüntette a srácra
vonatkozó összes aktát. Felhívom a munkahelyét, ahol azt mondják,
soha nem dolgozott ott, ráadásul még képzeletbeli sofőrök listáját is
készítettek nekem. És ott van még...
– Hó! – nevetett bele a telefonba. – Fékezd magad, Capac! A
plafonon vagy?
– Y Tse – ordítottam –, Sonjának van egy öccse! Adrian a sofőröm
volt, és a legjobb barátom, amióta csak elkezdtem itt dolgozni. Pár
nappal ezelőtt nem jelentkezett munkára, és mostanra olyan az egész,
mintha csak álmodtam volna. Senki sem hajlandó beismerni, hogy
ismerte őt, nincs semmi bizonyíték arra, hogy valaha is létezett volna.
Mit vársz, hogy a faszba reagáljak erre?
– Hallgass ide, Capac... nem, szardellát nem... – mondta valaki
másnak a háttérben vegyük át ezt az egészet higgadtan! Nem ismerem
túl jól Sonját, de pár évvel ezelőtt eltöltöttem vele és Leonorával egy
egész estét. Beszélgettünk az életünkről, a bensőséges dolgokról, a sok
szarról, amiről csak hajnali ötkor szokott dumálni az ember. Akkor
elmondta, hogy soha nem volt családja, és hogy mennyire szeretett
volna egy kistestvért. Elég érzelgős volt, amikor erről mesélt.
– De hát én láttam a srácot! Minden egyes kicseszett nap, Y Tse! Azt
mondod, hogy csak képzeltem őt?
– Nem. Én mindössze csak annyit mondok, hogy néhány évvel
ezelőtt, amikor még senki nem hallott Capac Raimiről, Sonja Arne azt
mondta nekem, hogy nincs öccse. Ami annyit tesz, hogy bármibe is
botlottál bele, az időrendben előtted van. Ahogy én látom, három
lehetőség adódik. Egy: Sonja végig hazudott ezekben az években, és
tényleg van egy öccse. Nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet. Miért
hazudott volna? Kettő: kezdesz begolyózni. Ez nem valami klassz
gondolat, de az agyunk időnként cseszekszik velünk. Ezt sem tartom
valószínűnek, de nem vethetjük el ennek a lehetőségét. Három: sosem
létezett Adrian Arne, csak valaki eljátszotta.
– De Sonja mutatott be minket egymásnak! Azt mondta, hogy ő az
öccse.

136
 – Akkor hazudott neked.
Ettől az egyszerű állítástól dobtam egy hátast. Pedig olyan
egyértelmű volt! Azonnal tudtam, hogy csak ez lehet az igazság, és
átkoztam magam, amiért én nem jöttem rá korábban.
– El akarta hitetni veled, hogy van egy öccse – folytatta Y Tse –,
úgyhogy megetetett ezzel a rizsával. A srác is benne volt. Ezt a cselt
könnyű megcsinálni, hiszen nem volt okod gyanakodni, hogy valami
bűzlik. És most véget akarnak vetni a színjátéknak, úgyhogy
abbahagyják a hazudozást. Nincs benne semmi trükk. Hiszen ki venné
észre egy olyan fickó eltűnését, aki valójában soha nem is létezett?
– De miért vállalnák be ezt a sok hercehurcát? – tudakoltam. – Mit
számít, hogy azt hiszem Sonjáról, van-e öccse vagy nincs? Nincs semmi
értelme. Miért játszanák el?
– Ezt neked kell kiderítened, ha úgy döntesz, hogy utána akarsz járni
a dolognak. Csakhogy előre megmondom, bárki álljon is mögötte,
kétlem, hogy az Sonja lenne. Gyanítom, hogy másvalaki is benne van,
valaki olyan, aki szeret értelmetlen játékokat játszani még önmaga
számára is ismeretlen okokból.
– A Kardinális?
– Az egész őrá vall. Megnézted a Pártközpont aktáit, és semmit sem
találtál? Hát, ha nem arról van szó, hogy a fickó nem Sonja öccse, így a
neve sem Arne – Bassza meg! –, kinek van elég hatalma ahhoz, hogy
azokkal az aktákkal babráljon? Csak egy maroknyi embernek, és a
Kardinális mindegyiküket igen rövid pórázon tartja. Ilyesmit az ő
tudomása nélkül nem lehet megtenni.
– Volt ott egy...
Elhallgattam. Elmondjam neki a lépcsőházi találkámat? Megbíztam
Y Tse-ben, de... nem. Megbíztam benne és ennyi. Legalább egy
emberre szükségem volt, akiben bízhatok.
– Volt ott egy nő múlt éjjel. A Pártközpont lépcsőin felfelé menet
találkoztam vele. Nem tudom, mi dolga volt ott, de nem egyenes úton
járt. Úgy volt öltözve, akár egy betörő és...
– Egy betörő? – horkantotta. – Ezt felejtsd el! Ilyesmi nem történhet
meg.
– De megtörtént. Valahogy bejutott. Az egyik magasabb szintről jött
lefelé, amikor én...

137
 – Én mondom neked – szakított félbe –, hogy a Pártközponté a
legszigorúbb biztonsági rendszer ezen a Földön. Az Osztag mellett még
minden szinten érzékelők is vannak, a falak mögött távirányítású
gépfegyverek, a mennyezeteken gáztartályok, rejtett kamerák, titkos
csapdák, mindenféle...
– Rejtett kamerák?
A szívem vadul verni kezdett, ahogy arra gondoltam, hogy a
Kardinális éppen a tévékészüléke előtt ebédel, és az én ütemesen
mozgó, csontos seggemet bámulja.
– Rengeteg.
– A lépcsőházban is?
– Naná!
Basszus. Újabb megoldandó probléma. Ezt a hetet szívesen
visszapörgettem volna, hogy elkezdjem elölről.
– Szóval szerinted a Kardinális áll a dolog mögött? Ő vette rá
Adriant, hogy bolondot csináljon belőlem, vagy lehet, hogy eltüntette őt
is, mint a többieket, akikről meséltél? Mint például Harry Gilmert?
– Harry...? Ó, ja hogy őt! Bizony, lehetséges. Nem haladja meg...
– Y Tse – vágtam közbe, mert hirtelen eszembe jutott valami –,
ismered Paucar Wamit?
Hosszú csend támadt. Végül halkan azt kérdezte:
– Te honnan ismered Wamit?
– Nem ismerem. Nem igazán. Nem olyan régen összefutottam vele,
és a neve alig egy másodperccel ezelőtt ugrott be az agyamba.
Dolgozott a Kardinálisnak, nem igaz? Embereket ölt meg neki, és
eltüntette őket.
Y Tse habozott.
– Ritkán látják Wamit jönni-menni, és ő bizony képes anélkül eltenni
embereket láb alól, hogy nyomot hagyna. Viszont kétlem, hogy ő lett
volna.
– De megéri ellenőrizni, nem? – erősködtem. Nem tudtam biztosan,
miért kapcsoltam össze gondolatban a gyilkost ezzel az üggyel, de
valahogy biztosra vettem, hogy rátapintottam valamire.
– Én nem tenném. Wami a saját játékát játssza, és nem az a fajta,
akivel össze akarnád akasztani a bajszod. Ha a tanácsomat kéred, akkor
azt mondom, hagyd szépen békén Paucar Wamit!

138
 Ezt inkább reménykedve mondta, mintsem úgy, mintha számítana is
erre. Y Tse tudta, hogy nem fogom ejteni a dolgot.
Beszélgettünk még egy kicsit néhány ártatlan témáról, aztán letette.
Thomas dugóba került – nem ez volt a legalkalmasabb időpont arra,
hogy az ember a városban kocsikázzon –, de végül sikerült odaérnünk
Cafran Reed étterméhez, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor
kiszálltam a kocsiból. Jó lesz visszatérni egy pár órára a megszokott
üzlethez. A mai napra már megkaptam azt az adag őrületet, amit még
kezelni tudtam.

Az ajtó feletti feliraton egyszerűen csak ennyi állt: „CAFRANHOZ”.

Odabent a sarkokban művirágok árválkodtak, erős, sárgás fény
uralkodott, fákat és folyókat ábrázoló képek lógtak a falakon, a
háttérben halk popzene szólt. A bájos recepciós feltárcsázta a főnökét,
majd egy pincérnő odakísért az egyik fal melletti asztalhoz.
Cafran pár perccel később bukkant fel, fesztelenül mosolyogva.
Alacsony volt, pufók, szívélyes és kopasz, mint egy golyó. Arcát
ellepték a szeplők. Nagy, piros szemüveget viselt. Konzervatív öltönyt
hordott, bár kissé furán festett a narancsszínű nadrágtartóval és a szíve
fölé kitűzött „SZERETEM A CAFRANHOZ-T” feliratú jelvénnyel.
– Szóval, Mr. Raimi – mondta jókedvűen, miközben leült –, maga a
legújabb kijelölt lovag. Jó sok idő telt el a legutolsó látogatása óta.
Éppen a napokban említettem Amának, a lányomnak, és voilá, maga
máris itt van. Nem enne valamit? Igen kitűnő a marhasültünk.
– Egy marhasült remek lenne – mosolyodtam el.
– Két marhasültet kérnénk – fordult Cafran a pincérnőhöz. – Ma már
ettem egyet – vallotta be bizalmasan –, de ne mondja meg Amának, ha
találkozik vele. Tudja, diétáznom kellene.
Míg a sültre vártunk, tovább fecsegett, mesélt az orvosáról, az
üzletről, a kuncsaftokról. Én szívélyesen mosolyogtam, felhúztam a
szemöldököm, és kérdéseket tettem fel neki, valahányszor szünetet
tartott, hogy levegőt vegyen. Gyűlöltem az értékesítésnek ezt a részét.
Alig vártam már, hogy a lényegre térjünk. Állandóan körbe-
körbepislogtam, néztem, hozzák-e már a sültet, felmértem a
személyzetet és a kuncsaftokat. Az egyik ablak melletti asztalnál egy
pincérnő szolgálta fel éppen a desszertet. Szép alakja volt, klassz lábai.
139
Cafran egy bűvészről mesélt, akit a tévében látott. A bűvészkedés volt a
hobbija – rengeteg trükköt tudott, és felajánlotta, hogy később
megmutat nekem párat, amire azt feleltem, hogy pompás lenne. Lusta
tekintetem ismét a szép combú pincérnőre tévedt. Éppen végzett a
desszert felszolgálásával.
Megfordult, és én azonnal elvesztettem az érdeklődésemet Cafran
Reed, a biztosítás és minden más iránt. A lépcsőházi nő volt az! Gépies
mosollyal felpillantott a zsúrkocsiról, és ekkor észrevett. Mosolya
széttört. Kiejtette az egyik kezében tartott kést, és az ráesett egy kis
trifle-re. Gyorsan összeszedte magát, befejezte a felszolgálást, majd
elindult az asztalunk felé.
Cafran valósággal sugárzott, amikor hozzánk lépett.
– Ama, hadd mutassam be neked Capac Raimit. Capac, ő a lányom,
Ama Situwa.
– Örvendek – mondtam, és kinyújtottam reszkető kezem, hogy
megrázzam az övét.
– Úgyszintén.
Abban a pillanatban, hogy az ujjaink összeértek, merevedésem
támadt. Ő még a tenyeremen át is megérezte, és elmosolyodott.
– Azt hiszem, mi már találkoztunk korábban, Mr. Raimi.
Egzotikus hangja volt, olyan akcentussal, amit nem tudtam hova
tenni.
– Kérlek, hívj Capacnak! Igen, azt hiszem utunk már keresztezte
egymást. Egyszer.
– Tényleg? – jött izgalomba Cafran. – Micsoda véletlen! És hol
történt?
– Már nem igazán emlékszem – mondta Ama. – Te igen, Capac?
– Azt hiszem, egy partin – mosolyodtam el halványan. – Valahol
bent, a városban. Talán a középső régióban.
– Hát persze! Együtt mentünk fel a lépcsőn, ahogy a régi dal mondja.
– Így igaz.
Olyan mosolya volt, hogy festményre illett volna. Beszéd közben
rendszeresen megérintette a nyelvével az első metszőfogait.
– Összefuthatnánk valamikor újra – búgta.
– Csak szólj, hogy mikor és hol!
– Úgy lesz.

140
 Megfordult, hogy váltson néhány szót Cafrannal, én pedig éreztem
magamban a mindent lebíró lüktetést. Belekapaszkodtam az asztalba, és
valahogy sikerült elnyomnom a borzongást. Lemaradtam róla, hogy mit
mondott az apjának, úgyhogy csak azt vettem észre, hogy ismét felém
fordul.
– Örülök, hogy újra láttalak, Capac. Később lehet, hogy még
csatlakozom hozzátok, mondjuk a desszertre.
– Az klassz lenne.
A francba is, de még mennyire! Egy hatalmas tálcán csak ő,
megszórva cukorral, egyébként teljesen meztelenül. A képtől
összefutott a nyál a számban, miközben ő folytatta körútját az
étteremben, néha-néha megörvendeztetve egy gyors és pajkos
mosollyal. Lidércnyomás lesz ezután a munkára koncentrálni, de meg
kellett próbálkoznom vele.
– Majd kiesik a szeme – jegyezte meg Cafran szárazon, mikor végül
ismét ránéztem. – Nem túl bölcs dolog így fixírozni egy lányt az apja
orra előtt.
– Sajnálom, Mr. Reed, én...
Nevetésben tört ki.
– Csak tréfálok. Ama vonzza a tekinteteket. Úgyhogy egyáltalán
nem tudom hibáztatni az őt megbámuló fiatalembereket. Sőt, még
bóknak is veszem.
Sután elmosolyodtam.
– Mr. Reed, azt mondta, hogy a lányát Ama Situwá-nak hívják.
Férjnél van?
– Nem. Az anyja és én évekkel ezelőtt különváltunk. Nem volt
valami barátságos válás. Az anyja Amával együtt visszatért a
szülőhazájába, ahol ismét felvette a lánykori nevét, minket, kettőnket
pedig távol tartott egymástól.
– Akkor hogy került...? – intettem fejemmel az elbűvölő lány felé.
Felsóhajtott.
– Ama anyja négy évvel ezelőtt meghalt. Azt mesélte Amának, hogy
egy szörnyeteg vagyok, így nem szívesen keresett fel engem, még akkor
sem, amikor egyedül maradt. De végül eljött, hogy maga alkosson
véleményt, ártalmatlannak talált, és azóta együtt vagyunk, igyekszünk
bepótolni az elvesztegetett, szomorú éveket.

141
 Megérkeztek a marhasültek, és mi nekiláttunk az evésnek. Mikor
végeztünk, hátradőltünk, és elrágcsáltunk néhány mentalevelet.
– Szóval – simogatta meg a hasát Cafran elégedetten elmosolyodva –
azért jött, hogy megpróbáljon rám sózni valami biztosítást.
– Így igaz – mosolyogtam vissza. – Összegyűjtöttem önnek több
nagyszerű biztosítási kötvényt, olyan áron, amitől biztosan dalra fakad
örömében.
– Ezt erősen kétlem. Sosem fizettem biztosítást, azóta nem, hogy
fiatalkoromban egyszer megégettem magam. Ez az egész egy nagy
humbug, amivel pénzt akarnak kiszedni az emberből. Az egyik fő oka
annak, amiért ebben a városban maradtam, éppen az, hogy igen lazák az
üzletek biztosítására vonatkozó törvények.
– És ez nagyrészt a Kardinális érdeme – jegyeztem meg. – Ő tartja
távol a törvény kezét a kisvállalkozóktól. Nélküle nem tudna ilyen
szabadon működni.
– Ez igaz.
– Akkor miért nem akarja meghálálni neki? Válassza ki az egyik
lehetőséget! Vegye úgy, hogy ez egy baráti gesztus! Jótett...
Felnevetett.
– A Kardinális nem úgy szabja meg a Város biztosítási normáit,
hogy közben rám gondol. Semmivel sem tartozom neki, és ő sem
tartozik semmivel nekem. És nekem tetszik is így.
– De...
Cafran felemelte a kezét, hogy elhallgattasson.
– Egy jó ebéd után nincs jobb egy bűvésztrükknél!
Beletúrt a zsebébe, ahonnan előhúzott egy zellerrudacskát és egy
mini nyaktilót. Kipakolta őket az asztal közepére egy fehér szalvétára.
– Ez az egyik kedvenc mutatványom. Egyszerű, klasszikus, időtlen.
– Hölgyeim és uraim! – dörrent a hangja, amitől majd frászt kaptam.
Körülnéztem és láttam, hogy a többi vendég mosolyog: már tudták, mi
következik.
– A Nagy Cafran büszkén mutatja be az egyenesen az anarchista
Franciaországból érkezett Madame Guillotine-t! A fejek lenyesőjét, a
szomjas pengét, a királyok gyilkosát, a leghalálosabb vágóélt, a csókot
osztó, sosem hibázó acélt. Az áldozat megérkezett.
Bedugta a zellerrudat a szerkezet nyílásába.

142
 – A penge felemelkedik.
Felhúzta a kis bárdot a szerkezet tetejéig.
– A vérszomjas közönség már szürcsölésre kész! A kart kihúzzák, a
penge lecsap!
A bárd lezúdult, átszelve a zellerrudat.
– Az áldozat feje elgurul!
A nézők tapsoltak. Cafran felkapta a zeller két darabját, feltartotta,
hogy mindenki jól lássa, aztán odaadta egy pincérnőnek, hogy takarítsa
el.
– És most – mondta vidáman –, kérnék egy önkéntest!
Rám nézett, mire én tétován felemeltem a kezem, mintha
jelentkeznék. Cafran megfogta az egyik ujjamat.
– Tudja – mondtam, miközben hagytam, hogy jobb kezem középső
ujját a lyukba dugja – én tudok egy remekbeszabott okot arra, hogy
miért kellene mégis elfogadnia az egyik biztosításunkat.
– Tényleg? – ráncolta a homlokát, miközben a trükkre
összpontosított. – És mi lenne az?
– A lánya.
Cafrannak lefagyott a mosolya az arcáról, és lassan felém fordult.
– Elmagyarázná, mire gondol?
A hangja hidegen csengett.
– Ha meg akarja tartani a lányát, szerződjön velem!
– Ez fenyegetés?
Ujjai megmarkolták az enyémeket, és én hirtelen rájöttem, hogy nem
ez a legjobb alkalom a játszadozásra. Csakhogy már túl késő volt
abbahagyni.
– Nem. Ez egy ajánlat. Maga vesz tőlem egy biztosítást, és én
hagyom, hogy megtartsa a lányát.
Gúnyosan elmosolyodott.
– Azt hittem, maga egy rendes fiatalember, de a patkány előbb vagy
utóbb mozgatni kezdi a bajszát. Csakhogy ne felejtse el ifjú és romlott
barátom, hogy nem árthat sem nekem, sem a lányomnak. A Kardinális
megtiltotta.
– Nem arról beszéltem, hogy ártanék Amának.
– Akkor – engedje meg, hogy ilyen nyíltan fogalmazzak – mégis mi
a faszról beszélt?

143
 Közelebb hajoltam.
– Amának egy haja szálát sem görbíteném meg, csakhogy el tudom
és el is fogom venni magától, ha nem hajlandó megegyezni velem.
– Az elrablását tervezi?
Most már inkább értetlen volt, mintsem mérges.
– Nem. Én házasságról beszélek, Mr. Reed.
Láthatóan teljesen összezavarodott.
– Miféle üzletkötő maga?
– Aki minden lehetőséget megragad. Azt hiszem, Amát és engem
egymásnak teremtett a sors. Működik köztünk a kémia. Idővel belém
fog szeretni. Az igazat megvallva azt hiszem, annyira meg fog szeretni,
hogy megtesz bármit, amit csak kérek. Ha elhagyom ezt a várost, és
útnak indulok a Föld valamelyik istenverte szegletébe, ő követni fog.
Soha többé nem látja a lányát, ha ezt megteszem, Cafran.
Elmosolyodtam.
– Vagy hívhatom inkább apukának?
– Maga megőrült – tátotta el a száját.
– Lehet. De nézzen a szemembe! Nézzen Amáéba! És azután mondja
azt, hogy őrült vagyok!
A terem másik felébe pillantott. Ama minket figyelt, arca vicces
fintorba torzult, miközben azon töprengett, miért szakadt félbe az
előadás. Megnyalta az ajkát.
– Soha nem hagyna el! Még ha feleségül is venné, akkor sem hagyna
el csak úgy!
– Biztos benne?
– Biztos.
Vállat vontam.
– Talán igaza van. Jobban ismeri, mint én. Talán ragaszkodik önhöz,
függetlenül attól, hogy én mit kérnék tőle. De nem szeretne inkább
biztosra menni? Nem szeretné biztosítani a hosszú távú hűségét?
A legsunyibb mosolyomat villantottam rá, és hátradőltem.
Körmei az ujjamba vájtak. Jobb kezét a guillotine teteje fölé emelte.
A vendégek kíváncsian, sutyorogva figyeltek, kiszagolva a köztünk
kialakult feszültséget. A bűvésztrükk ezen a ponton akár balul is
elsülhet úgyhogy most vártak, nem következik-e egy kis be nem
tervezett vérontás.

144
 Cafran felpillantott, váratlanul elmosolyodott, és a kezével lecsapott.
Reflexszerűen összerándultam, lelki szemeim előtt már láttam, ahogy az
ujjamat kettészeli a penge, vér fröcsköl belőle, és hárpiák meg
vámpírok gyűlnek körém, hogy felszürcsöljék. Ám a penge
akadálytalanul zuhant a nyaktiló aljára. A tömeg levegő után kapott,
aztán tapsolni kezdett, miközben kihúztam az ujjamat a guillotine-ból,
és megmozgattam. Cafran felállt, meghajolt, aztán visszaült.
– És most, hol vannak azok a papírok, melyeket alá akar íratni
velem?
Szünet. Majd ajka szívélyes mosolyra húzódott, vállon veregetett és
rám kacsintott.
– Fiam.

Köszönetet mondtam Cafrannak az ebédért, kézfogással pecsételtük

meg az egyezséget, aztán távoztam. Ő végig kesernyésen mosolygott.
Ama karba font kézzel várt rám odakint, akár egy bíró a halálbüntetés
kihirdetésekor. Odasétáltam hozzá. Vagy egy percig csak álltunk néma
csendben, elbizonytalanodva. Amennyit róla tudtam, lehetett akár a
Kardinális bérgyilkosa is, aki azt a parancsot kapta, hogy csábítson el,
kísértsen és gyilkoljon meg egy bizonyos Capac Raimit. Amit ő tudott
rólam, az alapján lehettem volna a Kardinális leghívebb embere is, aki
azért jött ide, hogy helyrehozza az elmúlt éjjel elkövetett hibáját.
Egyikünk sem tudta, hogy a másik a potenciális szeretője vagy a
gyilkosa-e.
Komikus lehetett volna a helyzet, ha nem az életünk függött volna
tőle.
Ama törte meg a csendet.
– Élvezted a tegnap éjszakát?
– Kicseszettül igen – feleltem, mire mindketten felnevettünk. – Még
soha nem csináltam lépcsőn.
– Én sem. Egészen más, nem?
– Kimondottan izgató.
– És pezsdítő, mámorító. És egyben hihetetlenül és nevetségesen
ostoba.
– Tudom. Úgy kefélni, mint a nyulak a Pártközpont lépcsőházában...
Ha véletlenül belénk botlik valaki...
145
 Beharapta a felső ajkát.
– Szóval te vagy Capac Raimi.
– Te pedig Ama Situwa.
– Hallottál már rólam a tegnapi napot megelőzően?
– Nem.
– Én viszont hallottam rólad.
– Kitől?
– Olvastam rólad a Pártközpont aktáiban.
Haboztam, és lehervadt a mosolyom.
– Elmondod nekem, hogy mit kerestél ott?
Idegesen nézett körül.
– Milyen közel állsz a Kardinálishoz? Mennyire vagy hű hozzá?
Míg válaszomat várta, le nem vette rólam a szemét.
– Nem is tudom – feleltem őszintén. – Egy pár nappal ezelőttig azt
mondtam volna, utolsó leheletemig hű vagyok. Ő volt a kulcs
mindahhoz, amit akartam: a vagyonhoz, a dicsőséghez, a hatalomhoz.
De ma már nem vagyok ennyire biztos benne. Eltűnt egy barátom, és
szerintem a Kardinálisnak köze lehet hozzá. Lehet, hogy csak játszik
velem. Ha megszorongatnának, azt mondanám, hogy a hűségem kezd
meginogni.
– Betörtem a Pártközpontba – vallotta be Ama. – A második
emeleten van egy őrizetlen ablak, ahova kötélen jutottam fel. Hetente
háromszor-négyszer lopóztam be, a felső emeleteken kutattam titkos
akták után. Elég bizonyítékot gyűjtöttem, hogy ízekre szedjem a
Kardinálist. Egy szempillantás alatt megsemmisíthetném, ha akarnám,
akár már holnap.
A története teljesen képtelennek tűnt: egy nő, aki bármiféle segítség
nélkül, egyedül betört a Pártközpontba. De én mégis hittem neki.
– És megteszed? – tudakoltam.
– Valószínűleg. Majd a végén.
– Miért? Mit kerestél ott? Miért mentél oda?
– Később majd elmagyarázom. Most elég annyit tudnod, hogy nincs
megbízóm. Ezt az egészet csak magam miatt teszem, teljesen egyedül.
Ha elárulsz, akkor engem árulsz el, a nőt, akit nem ismersz, a nőt,
akivel egyszer keféltél egy lépcsőházban, a nőt, aki azt hiszi, szerelmes
beléd, bár nem érti, ez hogy lehetséges.

146
 Erőtlenül elmosolyodott.
– Ha ez számodra értelmesen hangzik, te legalább olyan őrült vagy,
mint én, amiért elmondtam neked ezt az egészet.
Ama remegett. Vadidegen voltam a számára, de ő mégis rám bízott
mindent, amije csak volt: a testét, a szívét, az életét. Korábban még
soha senki nem bízott meg bennem ennyire. Úgy éreztem magam,
mintha lebegnék. Mintha széttépnének. Valamiért úgy éreztem, hogy
legszívesebben csatlakoznék hozzá, hogy társulnék vele a Kardinális
ellen, pedig ez azt jelentené, hogy kockára teszek mindent, hogy
veszélyeztetem a jövőmet.
– Ismered Adrian Arne-t?
Nem volt lényeges kérdés, de ha ő is hazudik, ahogy a többiek, még
ma éjjel feladom a Kardinálisnak.
– Személyesen nem – felelte. – De a nevét már láttam. Ő is rajta van
az Ayuamarca listán.
– Hogy milyen lista?
Úgy rémlett, korábban már hallottam ezt a kifejezést.
– Ayuamarca. Ezért mentem a Pártközpontba. Ez a válasz azokra a
kérdésekre, melyek azóta kínoznak, hogy ebbe a városba jöttem. Még
nem tudtam megoldani a rejtélyt, de tudom, hogy ez a titok kulcsa. A
lista tele van nevekkel. Rajta van az enyém. Adrian Arne-é, Leonora
Shankaré. A tiéd. Több tucatnyi név, és mindegyik egy megfejtendő
rejtély.
Az órájára nézett, és felszisszent.
– Mennem kell. Apámnak szüksége van rám. Az állandó pincérnők
közül lebetegedtek egypáran.
– Újra találkoznunk kell – mondtam gyorsan, félve attól, hogy ő is
úgy eltűnik majd, mint Adrian, miután elbúcsúzunk. – Többet akarok
hallani erről a listáról és hogy mit keresel.
– Hát persze.
– Hol? És mikor?
– Holnap. A dokkoknál. 15-ös móló. Hat körül gyere! Így lesz elég
időd átgondolni a dolgokat. Addig eldöntheted, nem jelentek-e túl nagy
kockázatot, és hogy nem akarsz-e inkább hű maradni a főnöködhöz.
Nem hibáztatlak, ha így teszel. Többet kérek, mint amit egy idegennek

147
szabad lenne. Nem lepődöm majd meg, ha Ford Tassóval és az Osztag
embereivel érkezel.
Felsóhajtott.
– De már nem tudom abbahagyni. Ha hibát követtem el, akkor halott
vagyok. Arra tettem fel mindent, hogy szeretsz... Ez pedig akkora
őrültség, hogy már attól rosszul leszek, ha rágondolok.
Ezzel elindult. Én csak álltam ott, és néztem utána, tátott szájjal.
Néhány lépés után visszafordult felém, hogy feltegyen még egy kérdést.
– Emlékszel a gyerekkorodra?
Nyilván megrezzentem, mivel sokat sejtetően elmosolyodott.
– Én sem – mondta, és távozott.

Az irodába visszatérve iktattam a papírokat. A mogorva Sonja is ott

volt, és gyanakodva méregetett, de rögtön felvidult, mikor meglátta az
aláírt formanyomtatványokat. Majdnem olyan régen próbálta befűzni
Reedet, mint maga a Kardinális. Megkérdezte, hogy csináltam, próbált
úgy tenni, mintha semmi sem történt volna köztünk. Morogtam valamit
válaszul. Átejtett és hazudott nekem, és még nem álltam készen arra,
hogy ezt megbocsássam és elfelejtsem neki. Átadtam az aktákat, hogy
fejezze be ő a papírmunkát, egy béna ürüggyel kimentettem magam, és
távoztam.
Órákon át bolyongtam a Város utcáin, mielőtt visszaindultam volna a
Skylightba. Tényleg képes lennék elárulni a Kardinálist? A válasz
egyértelműen nem kellett volna hogy legyen. Hiszen a Kardinális
életben hagyott. Bevett a csapatába, remek munkát kaptam tőle, és
utasította Ford Tassót meg Sonját, hogy tanítsanak. Én pedig mindezek
után ellene fordulok egy besurranó tolvaj meséje miatt, aki egy
lépcsőházban elcsábított? Tiszta őrület volt az egész.
Fel kellene adnom Amát. Amennyit a nőről tudtam, lehetett akár
besúgó is, akit a Kardinális küldött a nyakamra, hogy tesztelje a
hűségemet. De ha nem az – ha őszinte volt velem –, akkor még
fontosabb, hogy feladjam. Haza kellene mennem, lezuhanyozni,
felemelni a kagylót és elmesélni mindent a Kardinálisnak Ama
Situwáról és arról, hogy mekkora fenyegetést jelenthet a számára. Az
érzelmek – az a bizsergető érzés, ami lehet akár szerelem is, de

148
valószínűleg inkább csak a kanosságomból fakadt – meg menjenek a
fenébe!
Már majdnem elhatároztam magam, mikor csörögni kezdett a
mobilom. A Kardinális egyik titkárnője volt az. A nagyfőnök azonnal
látni akart. Értesült róla, hogy üzletet kötöttem, Cafrannal, és
személyesen akart gratulálni hozzá. Ez mindent eldöntött. Elmegyek
hozzá, és szemtől szembe elmondom neki a dolgot. Ama Situwának
vége. És Adrian is elmehet a francba! Elég nekem a saját nyakammal
törődni, az fontosabb a többiekénél.
Éppen amikor magamban elrendeztem a jövőm, ismét csörögni
kezdett a mobilom. Ezúttal Conchita egyik orvosa hívott. Meglátogatta
a férje, amitől rosszabbodott az állapota, és megpróbált öngyilkos lenni.
A doki azt mondta, majdnem sikerült is neki. Arra kért, hogy amilyen
gyorsan csak tudok, menjek fel hozzá. Leszedálták ugyan, de még
mindig magánál van. Ha én sem tudok segíteni rajta, akkor el kell
vinniük valahová, ahol szakemberek tudják kezelni. Az orvos ugyan
nem mondta ki, hogy én vagyok az egyetlen, aki elválasztja Conchitát a
diliháztól, de erre célzott. Minden más bajomról elfeledkezve hívtam
Thomast, és rekordidő alatt értünk a Skylightba. A Kardinálisnak várnia
kell.
Mikor megérkeztem Conchita lakosztályába, közölték, hogy a
telefonhívás óta már lecsillapodott, a kimerültségnek, a nyugtatóknak és
a vérveszteségnek köszönhetően. Most a hálószobájában pihen,
félálomban sírdogál, és a plafont bámulja. Az orvosok azt akarták, hogy
inkább reggel jöjjek vissza, de ekkor kijött az egyik nővér, és azt
mondta, hogy Conchita látni szeretne, így végül úgy döntöttek, jobb, ha
inkább mégis bemegyek. Figyelmeztettek, hogy legyek kíméletes és
megértő vele, hogy próbáljam megnyugtatni. Mintha mondani kellett
volna.
Beléptem, behúztam az ajtót magam mögött, és a szobát átszelve
odamentem az ágyhoz, ahol a törékeny alak feküdt.
– Hé, kicsi! – köszöntöttem halkan.
Kinyitotta a szemét, és erőtlenül elmosolyodott.
– Helló!
Hangja elgyötört és bágyadt volt.

149
 – Azt hittem, nem is jössz, hogy egyedül fogok meghalni, hogy
elvesztettelek.
– Ne légy buta! Engem nem veszthetsz el! A koponyámba egy
szerkezet van beültetve, ami mindig visszahoz, akár akarom, akár nem.
– Lökött – mondta grimaszolva. – Olyan sok idő telt el azóta, hogy
utoljára megpróbáltam megölni magam, hogy már el is felejtettem,
mennyire fáj.
Sírni kezdett, mire én gyengéden átöleltem.
– Csitt! Ne sírj! Nincs rá szükség, hiszen itt vagyok. Majd én segítek.
Megígértem, hogy megvédelek, nem igaz? Az örökkévalóságig.
Hátrahúzódtam, de csak annyira, hogy láthassam az arcát.
– Mit mondott neked, Conchita? Mit mondott neked az a szemétláda,
ami miatt mindennek véget akartál vetni?
– Rettenetes volt, Capac – nyögött fel. – Pedig nem is akart az lenni.
Megpróbált segíteni, úgy, mint te most, csak nem tudta, hogyan tegye.
Megpróbált felkészíteni.
A szemébe ismét könnyek gyűltek. Szomorúan megrázta a fejét,
amitől pár könnycsepp útjára indult az arcán lefelé.
– Szegény Ferdy! Mindig azt próbálta tenni, ami a legjobb nekem,
csak éppen soha nem volt benne jó.
– Hát még él?
– Persze hogy él!
Szipogott egyet.
– Ferdy soha nem fog meghalni. Örökkön-örökké létezni fog, és
megmarad ugyanolyan szörnyűnek és gyámoltalannak, amilyen mindig
is volt.
– Azt hittem meghalt.
– Nem. Ferdy volt az. Lefogyott, de egyébként nem nagyon
változott.
– Mit mondott, amitől te ezt... az ostobaságot csináltad?
Conchita fagyosan nézett rám, amitől kivételesen most az arcán is
látszott, hogy hány éves valójában.
– Azt mondta, hogy gengszter vagy.
Csüggedt képet vágtam.
– Conchita, én... én elmondtam volna neked. Csak nem akartam...

150
 – Rendben van. Ez engem nem érdekel. Amúgy is gyanítottam.
Csakhogy azt is mondta, hogy ayuamarca vagy.
Megdöbbentett, hogy ezt tőle hallom.
– Azt mondta, rossz ötlet közel kerülni hozzád, de ezt már amúgy is
tudtam.
– Már miért lenne rossz ötlet, Conchita? – firtattam halkan.
– Mert szinte az összes ayuamarca holtan végzi – felelte. – Néhányan
még élnek... a kiválasztott kevesek... de a többségük... Ferdy azt
remélte, azzal, hogy elmondja, jót tesz nekem.
Felhorkant.
– Ostoba szörnyeteg az az ember.
– Nem értelek – mondtam, és elengedtem, hogy kicsit távolabb
tudjak húzódni tőle.
– Ne aggódj! – nyúlt utánam. – Nem fogok hallgatni rá.
Megrémültem, mikor eljött. Azért próbáltam megölni magam, mert
megrémültem. Képtelen voltam szembenézni azzal, hogy elveszíthetlek.
Csakhogy te más vagy. Nem vagy olyan, mint a többiek. Te le tudod
győzni őt. Tudom, hogy képes vagy rá. Nem olyan vagy, mint ők...
vagy én.
Bólintott, mikor kérdő pillantást vetettem rá.
– Én is az vagyok. Gyenge, mint a többiek. De te ráboríthatod az
asztalt, Capac. Erősebb vagy, mint mi, többiek.
– Még mindig nem értem. Mi köze van Ferdinand Wainnek ehhez?
Hogy lehet egy ilyen senkinek ekkora befolyása, aki ráadásul állítólag
már meg is halt? Hogy kapcsolódik ő az Ayuamarca listához? Milyen
hatalma van neki...
– Ferdinand ki? – szakított félbe.
– Ferdinand Wain – nyögtem fel. Conchita máris megpróbálja
kitaszítani a férjét az elméjéből? Ismét kizárja a valóságot?
– Ő meg ki?
– Ő...
Megfogtam a kezét. Nem akartam folytatni, de nem hagyhattam,
hogy visszahúzódjon, addig nem, míg meg nem szerzem az információt,
amire szükségem volt. Kényszerítenem kell rá, bármennyire is gyűlölni
fogom magam érte.
– Ő a férjed. Ferdinand Wain.

151
 Kábultan meredt rám, és megrázta a fejét.
– Nem, Capac – suttogta.
– De igen, Conchita.
– Nem! – sikoltotta. Aztán két keze közé kapta az arcomat, és
elszörnyedve bámult rám.
– Azt hittem, tudod. Azt gondoltam, hogy ezért... te jó Isten! Én nem
Ferdinand Wainhez mentem hozzá, Capac. Az én férjem Ferdinand
Dorak.
– Ki...?
A gondolataim kavarogtak. Ismertem ezt a nevet, de nem voltam
hajlandó bevallani magamnak.
– Dorak – ismételte. Hátradőlt a párnájára, és hamuszürke arccal, a
szeméből patakzó könnyek zápora közepette azt mondta:
– Az én férjem a Kardinális.

152
 AMA SITUWA

Egyedül ücsörögtem a Shankarban, a lehető legmesszebb a reggeli

törzsvendégektől, és az előző esti történéseken rágódtam. Semmi
étvágyam nem volt. Rendeltem egy pohár narancslevet, de pár keserű
korty után elment attól is a kedvem.
Ferdinand Wain nem létezett. A név csak egy álca volt, ami az
orvosoknak, a nővéreknek, a szálloda személyzetének és a hozzám
hasonló hiszékeny bolondoknak szólt. Conchita a Kardinálishoz ment
feleségül.
Még mindig nehezemre esett elfogadni a tényt. Hogy nyerhette el az
a vén szörnyeteg az édes és ártatlan Conchita kezét? Viszont az is lehet,
hogy ő sem volt mindig ilyen. A Skylightban eldugott, törékeny,
védtelen nő talán csak a testét tönkretevő kór miatt változott olyanná,
amilyennek én ismertem. Milyen lehetett korábban?
Conchita semmi fontosat nem mondott azután, hogy rám zúdította a
döbbenetes valóságot. Feltettem neki még pár kérdést az
ayuamarcákról, de erre csak kimerülten valami olyasmit motyogott,
hogy azok halottak. Végül a karjaimban aludt el. Hosszú ideig tartottam
így, a levegőbe meredve, érezve gyenge szívdobbanásait. Nem riadt fel,
mikor otthagytam.
Most már három embertől hallottam az Ayuamarca listáról. Paucar
Wamitól, a gyilkostól – reggel jutott eszembe, hogy azt mondta, Adrian
és én ayuamarcák vagyunk, és ekkor ébredtem rá arra is, hogy ezért
kapcsoltam őt össze ösztönösen Adrian eltűnésével. Ama Situwa volt a
másik, aki állítása szerint betört a Pártközpontba. És ott volt még a
Kardinális beteg felesége. Valószerűtlen hármas, és amennyire én
láttam, semmilyen más módon nem kapcsolódtak egymáshoz. De kik
lehetnek ezek az ayuamarcák? Mi köti össze őket? És miért végezték
közülük ilyen sokan holtan?

153
 Egy sovány kéz vállon veregetett, megzavarva a gondolatmenetemet.
Riadtan pillantottam fel, a halál angyalára számítottam, de csak Leonora
volt az.
– Leülhetek? – kérdezte.
– Hogyne!
Felálltam, és kihúztam neki egy széket. Megköszönte, leült, és letette
a tányérját, melyen több szelet ananász hevert.
– Úgy festesz, mint aki túl sokat törte a fejét. A Dorry melletti életed
miatt vagy ilyen levert?
– Megvannak a sötét pillanatai – vallottam be. – Sosem sejtettem,
hogy ez ennyire bonyolult lehet. Azt hittem, beletelik pár hónapba, mire
belerázódom, de utána már könnyen fog menni. Majd megmondják,
hogy mit csináljak, én pedig tanulok, és lépegetek felfelé a ranglétrán,
ugyanúgy, mint bármely más üzletágban. Nem készültem fel az
intrikákra, a bizonytalanságra, az őrültségekre.
Felnevetett.
– Ugyanaz a pokoljárás vár rád is, mint Dorry többi kedvencére.
Minél magasabbra emelkedik valaki ebben a városban, annál furább
dolgokat lát. Ha ez vigasztal, akkor elárulom: ez annak a jele, hogy
kezdesz befutni. Dorry így tesztel.
– Nem izgatnának a tesztek, de néha úgy érzem magam, mintha a
bukásomat készítené elő. Mintha az lenne a terve, hogy kihasznál, aztán
félrelök, mikor végzett.
– Ez sem lehetetlen – ismerte el. – Nem hiszem, hogy ezt tervezné,
de tévedtem már korábban is.
– Ez nagyon megnyugtató – jegyeztem meg szarkasztikusan.
Kedveskedve megérintette a karomat.
– Dorrynál nincs védőháló. Már akkor tudtad ezt, mikor a fedélzetre
léptél. Most már késő emiatt panaszkodnod.
– Igazad van. Sajnálom. Nehéz hetem volt.
– És egyre nehezebbek jönnek – mondta erre komoran. Megette az
egyik szelet ananászt, és közben körülnézett az étteremben. A kétkedés
apró szikrája villant fel az arcán, de aztán elhessegette, bármi is
aggasztotta, és újra elmosolyodott.
– Szeretem ezt a helyet. Ez az otthonom. Sok tekintetben akkor
kezdődött el az életem, mikor belevágtam ebbe az üzletbe. Néztem,

154
ahogy a Város nagymenő férfijai és asszonyai jönnek-mennek, láttam,
hogyan épül a történelem. Dorry még egy senki volt, mikor
megnyitottam az éttermemet, és csak utcagyerekek jöttek be ide enni.
Aztán ahogy nőtt a hatalma, ebből az étteremből hely lett. Emlékszem
arra az éjszakára, amikor elhozta ide az elnököt. Olyan boldognak tűnt:
egyik oldalán ott volt az ország leghatalmasabb embere, a másikon
pedig Con...
Elhallgatott és fintort vágott.
– Conchita – fejeztem be helyette.
Meglepetten pislogott.
– Hallottál Conchitáról?
– Összefutottunk a Skylightban. Jó barátok vagyunk.
– Dorry tudja?
– Most már igen.
Az arcom elkomorodott, amikor eszembe jutott, hogy Conchita
majdnem végzett magával.
– Mi a történetük? – tudakoltam, a poharamat a másik oldalra tolva,
hogy közelebb hajolhassak hozzá. – A Kardinális tényleg szerette őt?
– Amennyire képes volt rá, igen.
Szomorúan felsóhajtott.
– Azt hittem, Conchita lesz a megmentője. Dorry olyan brutális volt
a korai időkben! Mikor először találkoztam vele, szimpla utcai
keményfiú volt, egy durva tahó. Soha nem volt képes fékezni a dühét.
Rögtön ütött, akár egy hiperaktív gyerek. Egy állat volt. Éveken át
tanítgattam. Megláttam benne a lehetőséget, az embert, akivé válhat.
Neki szenteltem magam, bár nem tudom biztosan, hogy miért.
Egyszerűen volt benne valami, ami miatt úgy éreztem, mellette a
helyem.
– Persze rám is gyanakodott. Korábban soha senkiben nem bízott.
Nem hiszem, hogy ismerte volna a szüleit. Az utcán nőtt fel,
garázsokban és üres házakban aludt. Nem tudott olvasni, alig tudott
értelmesen beszélni. Én változtattam meg őt. Megtanítottam beszélni,
olvasni, gondolkodni, cselekedni. Egyetlen dolgot nem tudtam
megtanítani neki: hogy hogyan szeressen. Nem érdekelte az emberek
társasága. Ekkor jött Conchita.

155
 Leonora elveszett a múlt világában. Én szinte levegőt se mertem
venni, nehogy megzavarjam.
– Olyan bájos volt! Filigrán, de tele élettel. Ő is rendületlenül
kitartott Dorry mellett, akárcsak én, elviselte a hisztijeit, nem törődött a
dühkitöréseivel, teljes szívéből szerette. Olyanok voltak, akár a Szépség
és a Szörnyeteg. Dorry ráordított a világra, ő meg csak nevetett ezen.
Nyilvános helyeken csiklandozni kezdte a hasát és odadörgölte az orrát
a nyakához. Persze senki nem mert mosolyogni rajtuk.
– Le tudta csillapítani? – tudakoltam.
– Nem. De segített neki, akárcsak én. Viszont Dorry ugyanúgy
öldökölte tovább az embereket, mintha azok csak legyek lennének. A
magánélete egy pillanatra sem térítette le az útjáról. Mikor a betegség
tönkretette Conchita elméjét, és elűzte őt tőle, sokan arra számítottak,
hogy Dorry dühbe gurul majd, és dühét a Városon tölti ki. De nem így
történt. Az üzlet üzlet maradt, nem számított, mennyire szenvedett
belül.
– Tényleg szenvedett Conchita miatt?
– Azt hiszem igen. Dorrynál nehéz megmondani. Az biztos, hogy
mogorva lett a felesége távozása után, és időnként gondolatban
elkalandozott. De bánkódni nem bánkódott miatta. Szerintem
egyszerűen képtelen a bánatra. Nem tudom megmondani, milyen közel
került ahhoz, hogy szeresse Conchitát, de attól, hogy úgy szeresse őt,
mint ahogy te vagy én vagyunk képesek szeretni, olyan messze volt,
mint amilyen messze van ez a bolygó a Naptól. Nincsenek valódi
emberi érzelmei, leszámítva a gyűlöletet és a dühöt.
Leonora ezután elhallgatott, és úgy tűnt, teljes figyelmét az
ananászára fordította. Tudtam, hogy nem akar erről többet beszélni. És
nem is bántam. Már így is többet tudtam a Kardinálisról, mint vártam.
Körülnéztem az étteremben, miközben a beszélgetésünkön méláztam.
– Láttad ma már valamerre Mr. Különcöt?
Felnevetett.
– Az ég szerelmére, ki az a Mr. Különc?
– Y Tse – kuncogtam.
– Kicsoda?
Rábámultam, és közben éreztem, ahogy erőt vesz rajtam a
csüggedés.

156
 – Leonora – mondtam remegő hangon –, ne merészelj itt ülni és...
Felemelte a kezét.
– Hallgass!
Egy darabig töprengett.
– Azt akarom, hogy mesélj nekem erről a Mr. Különcről!
– De hiszen ismered... – kezdtem mérgesen.
– Kérlek! – csattant fel. – Légy velem elnéző!
Felsóhajtottam, és leírtam neki, hogy néz ki, aztán így folytattam.
– Régebben ő volt a Kardinális jobbkeze. Ideje java részét itt tölti,
rengetegszer van veled. Úgy viselkedik, mint egy bolond, de nem az. Ti
ketten közeli barátok vagytok. Az az érzésem, egykor ennél többek is
lehettetek, bár erről soha egyikőtök sem mondott semmit. Az igazi neve
Inti Maimi. Folytassam?
Leonora az asztalt bámulta, némán, mint egy hulla. Mikor felnézett,
arca nyúzott volt.
– Egyáltalán nem emlékszem rá.
Mikor a szám csúfondáros mosolyra görbült, mindkét keze átlendült
az asztal felett, és megragadta az enyémet.
– Capac, esküszöm, hogy ez a név semmit sem mond nekem! Nem
azt mondom, hogy ez az ember nem létezik. Nem kételkedem a
személyleírásodban. Csak éppen nem emlékszem rá.
Ezzel elengedett.
– Ez már korábban is megesett velem – mondta halkan. – De még
soha nem volt ilyen erős az érzés. Mikor ma reggel felébredtem,
éreztem, hogy valami nem stimmel, hogy valami hiányzik. Mint amikor
bemész egy szobába, és elfelejted, hogy mit akartál ott. Hiányérzetem
támadt, de nem tudtam rá magyarázatot adni. Most már tudom, mi volt
az oka.
– Azt akarod mondani, hogy elfelejtetted őt? De hát ez lehetetlen!
Nem felejthetsz el csak úgy egy embert! Képtelenség.
Keserűen elmosolyodott.
– Sokat kell még tanulnod, Capac. Igenis elfelejtettem őt. És nem ez
az első eset. Conchita gyakran említett olyan neveket, melyek semmit
sem jelentettek nekem, olyanokat, akikről váltig állította, hogy ismerem
őket. Hosszú ideje kezdődött már ez. Azt hittem a betegségéhez van
köze, hogy így talál ki magának barátokat. De ahogy teltek az évek,

157
kezdtem azt gondolni hogy valójában ő az egyetlen, akinek nincs
problémája
– Conchita másokat is leszidott a társaságunkban Erősködött, hogy
olyan embereket ismerünk, akiket nem ismertünk.
Megrázta a fejét.
– Öreg vagyok, és sok furcsa dolgot láttam már életemben. Az agy
összetett, tekervényes valami. Manipulálható. Láttam forró parázson
járni embereket, olyanokat, akik egy óráig is vissza tudták tartani a
lélegzetüket a víz alatt, olyanokat, akik fel tudták idézni, mi történt a
születésük előtt.
Végzett az utolsó szelet ananásszal is, és várta, hogy megszólaljak.
– Y Tse is emlékezett emberekre – mondtam végül. – Időnként
vitázott is miattuk veled. Azt hitte, összejátszol a Kardinálissal. Azt
hittem én is Sonjáról, mikor az egyik barátom, Adrian eltűnt.
Esdekelve néztem rá.
– Mit jelent ez az egész, Leonora?
Rándított egy kicsit a vállán és felállt.
– Nem tudom, mi történik, de a két embert leszámítva, akit
említettél, mi, többiek a jelek szerint mind elfelejtünk embereket: az
egyik Conchita, aki megőrült, a másik pedig ez az Y Tse, aki eltűnt.
Lehajolt és homlokon csókolt.
– Dorry világa sötétebb és mélyebb, mint ahogy azt bárki képzelné.
Légy óvatos, Capac!
Csak bámultam őt, ahogy elmegy, és kóválygott a fejem. Ez a dolog
kezdett egyre őrültebbé válni. Legszívesebben leültem volna, és egész
nap ezt a kirakóst játszottam volna, csakhogy megbeszélésre voltam
hivatalos. A Kardinális az előző éjjel hívatott. Már így is épp eléggé
megvárattam, és tudtam, hogy nem lesz boldog tőle. Reméltem, hogy
kitisztul a fejem, mielőtt találkozom vele, de most már nyilvánvaló volt,
hogy ez nem fog bekövetkezni, úgyhogy értelmetlen lett volna tovább
halogatni a találkozót. Hátralöktem a székemet, és elindultam, hogy
megkeressem Thomast, és megkérjem, hogy vigyen a Pártközpontba.

A Város ismét a zöld ködben fuldoklott, úgyhogy a szokottnál tovább

tartott, mire odaértünk. Ford Tasso éppen kifelé tartott az épületből,
mikor odaértem. A karomat megragadva állított meg.
158
 – Hol a francban jártál? – ordított rám. – Úgy fortyog, mint egy
kibaszott Antikrisztus! Senki sem hagy ki egy találkozót a
Kardinálissal! Mi a faszt képzeltél?
– Más dolgok jártak a fejemben.
– Te...?
Tátott szájjal meredt rám, de nem érdekelt.
– Fel akarsz vonszolni oda, hogy úgy tűnjön, mintha te bukkantál
volna rám?
Megcsóválta a fejét.
– Csak húzz fel oda, a picsába, amilyen gyorsan csak tudsz!
Ráérősen leadtam a cipőmet – aprócska lázadás volt ez a részemről –
, aztán liftbe szálltam, és végül ott álltam az ajtaja előtt. A titkárnő
rosszindulatúan méregetett, miközben a papírjai közt babrált. Tojtam rá.
Azok után, amit a Kardinális Conchitával művelt, úgy véltem,
megérdemel a szemétláda egy kis törlesztést. Megvártam, amíg a
titkárnő a fogait is csikorgatni kezdi, aztán kopogtam egyet, és
beléptem.
A Kardinális úgy járt fel s alá az ablak előtt, akár egy bika. Még fel
is horkantott, mikor meglátott.
– Nos, Mr. Raimi – mordult rám –, végül úgy döntött, méltóztatik
megjelenni előttem? Remélem, nem valami fontos tennivalótól
rángattam el?
Kinyitottam a számat, és hagytam, hogy gondolkodás nélkül
áradjanak ki rajta a szavak.
– Elkéstem. Dolgozza fel!
Azzal leültem.
A Kardinális élettelen tekintettel meredt rám, aztán lehunyta a
szemét, és megdörgölte a szemhéját.
– Kóstolgat, Mr. Raimi? Azt akarja tudni, meddig mehet el, mielőtt
harapok?
– Nem. Egyszerűen csak nincs semmi mentségem.
Mostanáig nem tudtam jönni. És ezzel részemről le is van zárva az
ügy.
Kinyitotta a szemét, és összehúzta a szemöldökét.
– Öltem már meg embereket azért, mert szarba se vettek. Miért
hagynám, hogy megússza ezt a pofátlanságot?

159
 Valószínűleg költői kérdésnek szánta, de én belekezdtem a válaszba.
– Mert azt akarja, hogy én legyek a maga... Elhallgattam, mert
eszembe jutott, hogy talán túl messzire mentem.
A Kardinális felszegte a fejét.
– Hogy az utódom legyen? – fejezte be helyettem gúnyosan.
– Talán – feleltem halkan, elhatározva, hogy nem hagyom annyiban
a témát, ha már egyszer felmerült.
– Tényleg azt gondolja, hogy magát választanám azok helyett, akiket
már évtizedek óta ismerek, akik már százszor bizonyították a
hűségüket?
– Talán – feleltem újra, ezúttal már csak suttogva.
– Maga talán annyira hűséges? Ama Situwa jutott eszembe.
– Az vagyok, amikor ez szolgálja az érdekeimet.
– Furcsa válasz, de tetszik nekem. Váratlanul elmosolyodott, ami
megijesztett.
– Igen, Mr. Raimi. Tényleg magát szemeltem ki lehetséges
örökösömként.
A szívdobogásom az egekbe szökött, de a Kardinális
figyelmeztetően felemelte az ujját, mielőtt túlságosan izgalomba
jöhettem volna.
– Csakhogy remélem, még sokáig élek, és elkerülhetetlen, hogy más
lehetséges örökösök is fel ne bukkanjanak. Továbbá vannak még páran,
akik már most is komolyan esélyesek a címre. Úgyhogy ne bízza el
magát! Nem adom át egyhamar a gyeplőt, és biztosan nem adom át
olyasvalakinek, aki ennyire éretlen. Majd meglátjuk, hogy a következő
évtizedben hogy boldogul. Ha még mindig erős lesz, ha még mindig
akarja, majd akkor beszélünk róla.
– Persze, hogy akarni fogom.
– Ne legyen ebben olyan biztos! Az utódomnak kegyetlennek,
szívtelennek, önzőnek kell lennie. Ezért a birodalomért kell élnie, és
semmit sem szerethet jobban ennél. Van valaki, akiért meghalna: egy
anya, egy húg... egy barát?
– Igen – feleltem kurtán, és Conchitára gondoltam, meg talán Amára
is. – Van.
– Végül – mondta szelíd hangon – el kell majd árulnia ezt az embert.
Ha azt reméli, hogy a helyemre léphet, meg kell tanulnia elengedni

160
azokat, akiket szeret. Képes erre, Mr. Raimi? Fel tudja áldozni a
magához legközelebb állókat, le tud mondani az emberségről, és képes
olyan szörnyeteggé válni, mint én?
Egy teljes percen át gondolkodtam ezen, mielőtt válaszoltam volna.
– Nem tudom.
– Egy napon – mondta – majd megtudja. Azon a napon kiderül,
alkalmas-e arra, hogy az utódom legyen.
A szeme megrebbent, ahogy keserűen hozzáfűzte:
– És a lelke üdve érdekében azt kellene kívánnia, hogy ne legyen az.
Ezután az üzletről beszélgettünk. Elmeséltem neki a Reeddel kötött
alkut, hogy miként használtam fel a lányát a biznisz megpecsételésére.
A Kardinális aggódott, hogy esetleg megfenyegettem őt, de
biztosítottam, hogy korrektül jártam el.
– És ő elhitte, hogy meg tudja győzni a lányát arról, hogy magához
menjen? – hitetlenkedett.
– Ki tudja? Még az is lehet, hogy ez fog történni.
A Kardinális gonoszan elvigyorodott.
– Máris románcokba keveredik, miközben épp nemrég intettem óva
az ilyesmitől?
Vállat vontam.
– Amint mondta, beletelik egy évtizedbe is, mire bárhova is eljutok.
Miért ne szórakozhatnék addig egy kicsit?
Beszélgettünk még egy keveset a jövőről. Felvázolta, hogy milyen
utat képzelt el nekem. Még néhány hónap a biztosítási üzletágban, aztán
jó egy év a jogi csapatnál, hogy megtanuljak mindent, amit csak tudni
kell a törvényekről, vagy legalábbis eleget ahhoz, hogy megtaláljam a
kiskapukat. Ezután már rám bízza majd, hogy a cégen belül melyik
területre lépek tovább. Körülnézhetek, megtalálhatom a nekem való
munkát, specializálódhatok vagy maradhatok az általánosabb
feladatoknál, ahogy a legjobbnak látom. Hozzáfűzte, egy olyan ember
nem éri meg a pénzét, akit az orránál fogva lehet vezetni. Irányítani
fognak, míg elsajátítom az alapokat, de utána már a magam urává kell
válnom.
Felemelő beszélgetés volt. A Kardinális egyenrangúként bánt velem.
Hátba veregetett, és csak úgy sugárzott az arca, miközben italt töltött
nekem. Részletesen kifejtette hosszú távú terveit és befektetési ötleteit.

161
Még az országos szintű stratégiájáról is ejtett néhány szót, arról, hogy
mely területeket akarja megszerezni magának, és hogy melyekre akar
majd egyszer betörni. Nemzetközi tervei még messze jártak a
megvalósulástól. Nem hitt benne, hogy megéri azt a napot, mikor az ő
emberei uralják majd a globális gazdaságot, és tetszésük szerint nevezik
ki vagy bocsátják el a politikai vezetőket, de biztosra vette, hogy eljön
majd ez a nap.
Elmondta, hogy az utódáé lesz a világ minden szabadsága. Ő
bezárkózott a Város falai közé, hiszen előbb a pocsolyában kell nagy
hallá válnod ahhoz, hogy cápa lehess a tengerben. Őt is megkísértette,
hogy a Városon kívül terjeszkedjen, és kockáztasson, de azzal
túlságosan szétaprózta volna magát, túlságosan kinyílt volna, túl sok
felől érhette volna támadás.
– Egy igazi álmodozónak fel kell készülnie arra, hogy minden
áldozatot meghozzon az álmaiért. Még ha ez azt is jelenti, hogy fel kell
áldozza önmagát – mondta. – Az álma kell hogy legyen a mindene.
A beszélgetés vége felé kiment a mosdóba, én pedig éltem a
lehetőséggel, hogy kicsit alaposabban szemügyre vegyem a szobát.
Amikor majd átveszem a hatalmat, rengeteg átalakításra lesz szükség.
Túl spártai volt az egész. Néhány virág és festmény csodákat tenne.
Kell pár számítógép és telefon is. És azoktól a báboktól azonnal
megszabadulok majd.
Az egyik falhoz sétáltam, és leereszkedő mosollyal az arcomon
szemügyre vettem a kicsiny figurákat. Mindenkinek van valami dilije.
A Kardinális, birodalmak kovácsolója, emberek tönkretevője, a világ
eljövendő ura... itt él egy csomó gyerekjáték között. Miért van az, hogy
a legnagyobb embereknek is van...
Megtorpantam, a gondolatmenetem félbeszakadt.
A kupacból ugyanis Adrian arca meredt rám.
Pislogva hátráltam egy lépést. Mikor ismét sikerült fókuszálnom,
még mindig ott volt. Közelebb léptem, levettem a falról a bábot, és
alaposan szemügyre vettem. Egy apró Adrian volt, minden részletében
tökéletes. Álmélkodva fordítottam meg. A készítő még azt is tudta,
hogy Adrian bal füle kisebb volt a jobbnál.
A bábut markolva elindultam lassan a fal mentén, egyéb ismerős
arcok után kutatva. És találtam is. Leonorát, Y Tse-t.

162
 Magamat.
A játék Capac Raimit éppen olyan körültekintően készítették el, mint
Adriant. Megvizsgáltam a kezét, és még hajszálvékony ujjlenyomatokat
is felfedeztem rajta. Próbáltam összehasonlítani a sajátommal, de ehhez
nagyítóra lett volna szükség.
Továbbindultam, és rábukkantam Paucar Wamira, a gyilkosra, és
Ama Situwára is. A szívem nagyot dobbant, mikor megláttam a bábuját
– úgy tűnt, jobban érdekel az ő biztonsága, mint a sajátom.
Miközben újabb ismerős bábukat kerestem, arra figyeltem fel, hogy
a jobb kezemben levő figura – kicsiny önmagam – ketyeg. A fülemhez
emeltem, és halk, fémes szívverést hallottam odabentről, ami éppen
olyan rendszeres volt, mint a valódi szívdobogás. Felemeltem az
Adriant ábrázoló modellt is, de az néma volt.
Visszatettem a bábokat a megfelelő helyre, még mielőtt a Kardinális
visszajött volna. Úgy véltem, bölcsebb nem kérdezősködnöm felőlük.
Volt bennük valami baljós, ami rettenetesen zavart. A Kardinális
elképesztően őszinte volt velem, de az az érzésem támadt, hogy
hangulata egy pillanat alatt megváltozna, ha a bábjairól kezdeném
faggatni.
Röviddel a visszatérése után elbocsátott. Szédelegve léptem ki a
szobájából, a fejem kóválygott a beszélgetéstől és a bábokkal
kapcsolatos felfedezéstől. Egyrészt ujjongtam – a Kardinális engem
szemelt ki lehetséges utódjául másrészt viszont féltem is. Megfizetendő
árakról, meghozandó áldozatokról beszélt. Mit értett ezen? És miért
szögezte ki a falra a képmásomat? És miért ketyegett az én bábom
szíve, és Adriané miért nem?
Ford a földszinten várt rám.
– Még élsz? – mordult rám.
– Úgy fest. És azt hiszem, ez jó darabig még így is marad. Fel fog
készíteni, hogy átvegyem a helyét.
Muszáj volt beszélnem róla valakinek.
Ford szeme elsötétült.
– És mi van velem?
Megnyúlt az arcom. Épp az imént játszottam ki az ütőkártyáimat a
legnagyobb riválisomnak. Ford jóval hatalmasabb volt nálam. Egy perc
alatt képes elintézni, hogy eltűnjek.

163
 – Gondolod, hogy kitúrhatsz? – morogta Ford, én pedig teljesen
összezavarodtam. – Gondolod, hogy harc nélkül félresöpörhetsz?
– Nem úgy értettem... talán valami másról beszélt, és én...
Ekkor hangosan felnevetett, és a szeméből eltűnt a sötétség.
– Ne aggódj, kölyök! Már hosszú ideje tudom, hogy nem én lépek a
nyomába. Már az elején megmondta. Világossá tette, hogy én nem az a
fajta ember vagyok, aki vezetheti a birodalmát. Ami jó is így. Boldog
vagyok ott, ahol vagyok. így nem kell féltenem a seggem az olyan
zöldfülűek miatt, mint te. Sok előnye van, ha csak másodhegedűs az
ember.
– Gondoskodom rólad, ha felkerülök – fogadkoztam.
Megeresztett egy vérszegény kuncogást.
– Csodálom az optimizmusodat, de tartogasd azokat a rózsaszín
felhőcskéket valaki másnak. Először is, már bottal járó és vizelési
problémákkal küzdő vénember leszek, mire olyan helyzetbe kerülsz,
hogy kövesd a Kardinálist. Öregebb ugyan nálam, de még mindig ki
van éhezve. Könnyűszerrel lehúz még vagy húsz évet. Én már nem
leszek ott, mikor beadja a kulcsot. Talán te sem. Nem te vagy az első
örökös, akit csatasorba állított, és nem te leszel az utolsó sem. Azóta
keresi az utódját, amióta csak az eszemet tudom. Pár évente mindig
kiszemel egy új arcot, leadja neki a rizsáját, felsrófolja a várakozását,
aztán ejti, mikor nem felei meg az igényeinek. Még soha senki sem volt
neki elég jó. Nem hiszem, hogy valaha is talál megfelelőt. Annak, aki a
nyomdokaiba akar lépni, elég a közelében lennie, mikor neki vége.
Minden az időzítésen múlik. Jó úton haladsz, de az utazás egy
másodperc alatt véget érhet.
– Mint ahogy véget ért Y Tse számára?
– Kiről beszélsz?
– Y Tse Lapotaire. Inti Maimi?
Megrázta a fejét.
– Nem tudom, ki az. De mindegy, amúgy sem számít. Mind
ugyanolyanok. Az egyik nap még ők a legesélyesebb befutók, másnap
meg már haleledelek. Úgyhogy ne ragadtasd el magad túlságosan! Elég
elkövetned egyetlen hibát, és már véged is.
– Kösz a buzdítást! – mondtam erre savanyúan. – Most már
mehetek?

164
 – Ja. Na, húzz innen a vérbe... főnök!
Szóval Ford is letagadja, hogy ismeri Y Tse-t. Nem meglepő,
tekintve, hogy mindig is gyűlölte, és valószínűleg ő maga volt az, aki
végzett vele. Mit csináljak Adriannel és Y Tse-vel? Meg akartam tudni,
hogy miért tűntek el, azt akartam, hogy a gyilkosaik, azok a
szemétládák, megfizessenek érte. De mi van akkor, ha a Kardinális és
Ford Tasso voltak ezek a szemétládák?
És ott volt még Ama is. Az volt a tervem, hogy megszorongatom.
Azt hiszem, meg is tettem volna, ha nincsenek azok a rohadt bábok. De
azok ismét mindent a feje tetejére állítottak. Én akartam lenni a
Kardinális kiválasztottja, de azt is tudni akartam, hogy mi folyik itt,
hogy Adrian és Y Tse miért tűnt el, hogy kicsoda Ama, mi az az
Ayuamarca lista, hogy miért nem emlékszem a múltamra. A kudarccal
együtt tudtam élni, de a bizonytalansággal nem.
Úgy határoztam, elmegyek a 15-ös mólóhoz. Meghallgatom, mi az,
amit el akar mondani nekem. Rájövök, kik ezek az ayuamarcák. Talán
még Paucar Wamit is felkutatom, és kiderítem, mit tud az egészről.
Különben honnan tudnám, hogy hol állok, és hogy miért vagyok ott? A
szakadékon át kell kelni, amikor odaér az ember.

A Város közepén kiszálltam a kocsiból – nem akartam, hogy Thomas

lássa, hova megyek. Egy darabig sétálgattam, azt próbáltam eldönteni,
hogy követnek-e vagy sem. Nem tudtam, hogy a Kardinális vajon
mennyire komolyan figyeltet. Nem hittem, hogy rám állított valakit, de
nem állt szándékomban kockáztatni.
Beléptem egy telefonfülkébe, hogy egyedül legyek, és telefonálgatni
kezdtem a mobilomról. Nem emlékeztem a férfi nevére, akit meg
akartam találni, sem a cégére, ahol dolgozott. Beletelt egy kis időbe, de
végül megtaláltam a megfelelő vállalatot. A fickó épp nem volt
szolgálatban, az operátor pedig nem akarta megosztani velem, hol
találom, de meggyőztem, hogy kapcsoljon fel az igazgatóhoz, akinél
végül sikerült beédelegnem magam. Azt mondtam neki, hogy a
Kardinálisnak dolgozom, és olyan papírok maradtak az egyik taxiban,
amit biztosan nem szeretne, ha összekötnének a cégével. Ha elég élesen
fogalmazol, és elég burkoltan fenyegetsz, könnyen rá lehet venni az
embereket dolgokra.
165
 – Ki maga? – vicsorogta a taxis a kagylóba, mikor végül felvette a
telefont. – És ne jöjjön nekem ezzel a titkos papírok dumával! Margaret
bérelte fel?
– Mr. Mead – mondtam, és örültem, hogy ismét hallhatom ezt a
harapós hangot –, a nevem Capac Raimi. Maga nem ismer, de párszor
fuvarozott már. Hazudtam a papírokról, de tényleg a Kardinálisnak
dolgozom, és szükségem van a segítségére.
Egy pillanatig egy szót se szólt, a szavaimat emésztette.
– Mit akar? – kérdezte végül óvatosan.
– Nem olyan régen mondott egy-két dolgot a Kardinálisról...
– És aztán? – rikkantotta a kagylóba. – Meg fog ölni érte? Bassza
meg! Jöjjön és próbálja meg! Szart sem érdekel...
– Mr. Mead, egy fuvar kellene.
– Mi?
– Találkoznom kell valakivel, és ha a Kardinális rájön, bajba
kerülök. Tudna segíteni? Veszélyes az ügy. Sokat kockáztatna maga is.
Ha nem akar többet hallani róla, tökéletesen megértem.
Megint hallgatott egy pár másodpercig.
– Egy fuvart akar? – kérdezte végül.
– Igen.
– Mi a faszért nem ezt mondta elsőnek? Hol akarja, hogy felvegyem?
Fejemet a fülke falának támasztottam, hálát rebegtem az isteneknek,
és megmondtam, hol vegyen fel. Fél órával később gond nélkül megállt
a járda szélén, kísértetként bukkanva elő a ködből. Gyanakodva nézett
körül. A hátsó ajtóhoz oldalaztam, és gyorsan beugrottam.
– Maga Raimi? – tudakolta.
– Igen. Örülök, hogy ismét találkoztunk, Nathanael. Hálás vagyok,
hogy eljött. Ez sokat jelent nekem.
Jó mélyen a szemébe húzott gyapjúsapkát és sötét lencséjű
szemüveget viselt.
– Klassz álca – viccelődtem.
– A kocsiban gúnyolódni tilos! – csattant fel. – Hova megyünk?
– A dokkokhoz. 15-ös móló. Ismeri?
Lekicsinylően felhorkantott.
– Gyorsan vagy lassan akar odaérni?
– Normál tempóban. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet.

166
 Bólintott, és fürgén kilőtt, szinte nem is törődve a köddel. Egyetlen
felesleges pillantást se vesztegetett a forgalomra, csak átvágott rajta.
Én ki-kilestem a hátsó szélvédőn, kocsikat keresve, melyekről
biztosra vettem, hogy követni fognak. A paranoia szinte fojtogatott.
– Gondolja, hogy ránk álltak? – kérdeztem.
– Ebben a ködben? Kétlem. Emellett, hacsak nem tettek ki valami
villogót, úgyse venném észre. Én csak egy taxis vagyok. Szart se tudok
a kémkedésről.
A köd hígulni kezdett a dokkok közelében, és könnyebbé vált
kiszúrni potenciális követőinket. Csakhogy nem volt egy sem. Ennek
ellenére arra kértem Nathanaelt, hogy a 16-os mólónál tegyen ki,
elővigyázatosságból.
– Megvárna itt?
Erre megveregette a járó taxiórát.
– Maradjon csak addig, amíg kell! Én ráérek. Van rádió és újság –
mi több kell az életben?
– Néhány óránál többre nem lesz szükségem – feleltem. Éreztem
késem nyelét a dzsekim alatt. Lőfegyvert akartam hozni, de végül a kés
mellett döntöttem: az csendesebb és tisztább.
– Ha meglát errefelé cirkálni egy kocsit, vagy kiszúr bármi gyanúsat,
húzzon el! Nem akarom megöletni.
– Maga egy csupaszív ember. Igazi humanitárius.
– Nem vagyok az, csak lehet, hogy egy napon ismét szükségem lesz
magára.
Rácsaptam a kocsi tetejére.
– Hamarosan találkozunk. Legalábbis remélem.
Otthagytam a taxiban Nathanael Meadet a rádiójával és az
újságjával, és elindultam a 15-ös mólóhoz. A folyó felől enyhe szellő
fújdogált, szétoszlatva a mindent beborító ködöt. Nem láttam senkit, de
mégis az irdatlan, üres raktárak árnyékában osontam tova. Só és döglött
hal szagát árasztották. Órákon át kell fürdenem majd, mire lemosom
magamról ezt a bűzt.
Korán érkeztem, de Ama még így is megelőzött. Egy málló, nálánál
vagy nyolcszor nagyobb fakapunak támaszkodott, melyet azokkal a régi
időkben annyira kedvelt, óriási vas csapszegekkel vasaltak meg. Kék
farmert viselt, fehér szvettert és hosszú, fekete viharkabátot.

167
Odakiáltottam, mire Ama felém fordult. A szél belekapott a kabátjába,
és lebegtetni kezdte.
Próbáltam nem gondolni arra, hogy milyen jól néz ki. Ez a nő talán
tisztázni tudja Adrian és Y Tse rejtélyét. De akár képes rá, akár nem,
észben kell tartanom, hogy ő ellenség. Amint meghallgattam a
mondandóját, elvágom a torkát, és bedobom a folyóba – hacsak nem
mond valami nagyon különlegeset. Ő lesz az első áldozatom. Nem
voltam benne biztos, hogy meg tudom tenni, de abban igen, hogy meg
fogom próbálni.
– Hát eljöttél – szólalt meg. – Nem hittem, hogy itt leszel. Hogyan
jöttél?
– Ismerek egy tagot, aki nem rajong a Kardinálisért. Ő hozott el. És
te?
– Robogóval – mutatott maga mögé. A kismotor egy üres konténer
mögött állt.
– Szóval mi az, amit el kell mondanod? – tudakoltam. – Mi az az
Ayuamarca lista?
– Ne rontsunk ajtóstul a házba! – jegyezte meg. – Ne aggódj, erre is
sort kerítünk, de előbb többet akarok tudni rólad. Igazából semmi mást
nem tudok, csak annyit, hogy a Kardinálisnak dolgozol, biztosításokat
értékesítesz, és hogy elég jól kefélsz. Mesélj magadról! És ne fogd
vissza magad!
Egy darabig gondolkoztam.
– A nevem Capac Raimi. Vagy egy évvel ezelőtt jöttem a Városba,
hogy gengszter legyek Theo bácsikám mellett...
Meséltem neki a kezdeti időkről, Theo idő előtti bukásáról, a
Kardinálissal való találkozásomról, Adrian-ről, Y Tse-ről, Leonoráról
(Conchitát kihagytam), sőt még kedvenc kajáimról és filmjeimről is.
Húsz percig beszéltem megállás nélkül.
– Mindent elmondtál? – kérdezte, mikor elfogyott a szuflám.
Bólintottam.
– Remek! Ezután már okosabb leszek, és nem teszek fel több ilyen
meggondolatlan kérdést. Jézus Máriám! Viszont bármennyire is
elmondtál mindent, így is sokat kihagytál. Nem meséltél nekem az igazi
Capac Raimiről. Csak a közlemúltról számoltál be. Mi van a
gyerekkoroddal? Az apád is gengszter volt? Milyenek voltak a

168
testvéreid? Mikor döntöttél úgy, hogy bűnöző leszel? Gyerünk, Capac,
árassz el! Nyűgözz le!
Gúnyolódott velem, próbálta elérni, hogy kellemetlenül érezzem
magam. Sikerült neki.
– Ez a téma nem lényeges – hessegettem el a kérdést. – Kit érdekel,
hogy hol születtem és hogyan nőttem fel? Ez már egy lecsengett sztori.
– Kedvelem a lecsengett sztorikat. Megmelengetik a szívemet.
– Nem fontos.
– Minden fontos.
Megfricskázta az orromat, aztán gyorsan meg is nyalta.
– Gyerünk – lihegte –, mesélj el mindent Ama néninek!
Megpróbáltam megragadni, de félretáncolt.
– Ó-ó, addig nem, míg nem meséltél nekem a múltadról.
– Baszd meg a múltat! – kiabáltam dühösen. – Nem érdekel a múlt!
Fikarcnyit sem számított a múlt, mikor úgy keféltünk a lépcsőházban,
mint a nyulak.
– Ez igaz. Csakhogy a nyulak mindig golyóval az agyukban és
feltálalva végzik.
Kilépett az épület árnyékából és a móló széléhez sétált. Felkapott
egy maroknyi kavicsot, és a nyugodt folyó felszínén kacsázni kezdett
velük. Én is odaléptem, ahol egy kevés napfény szűrődött át a
gomolygó ködfelhőn. Lehettünk volna akár az utolsó férfi és nő is egy
apokalipszis utáni szellemvárosban. Ismét beszélni kezdett, anélkül,
hogy rám nézett volna.
– Múlt éjjel ismét jártam a Pártközpontban. Ellenőrizni akartalak.
Kikerestem az aktáidat, azokat a speciális anyagokat, amiket a
Kardinális elrejtve tart, amelyekhez csak a krém férhet hozzá. Láttad
már valaha ezeket az aktákat?
– Nem.
– Elképesztően részletesek. Rögeszmésen azok. Bennük van az
ügyfeleid, a barátaid és a munkatársaid listája. A Városban tett minden
lépésed, visszamenőleg egészen addig, amikor még a bácsikádnak
dolgoztál. Klubok, ahol jártál, nők, akiket megdugtál, üzletek, melyeket
megkötöttél. A kedvenc italaid, a hobbijaid, feljegyzések arról, hogy
jársz és beszélsz. Képek rólad, ahogy épp vizelsz, ahogy szeretkezel,
ahogy alszol. Bennük van, hogy hol vásároltál, mit vettél, mit ettél.

169
Minták a kézírásodról grafológusok értékelésével. Hogy milyen
borotvahabot használsz, milyen gyakran mosatsz, milyen gyakran
váltasz ruhát. Részletes kimutatás a pénzügyi helyzetedről. A
legteljesebb akták a tieid, amelyeket valaha is láttam. Csak egyvalami
hiányzik. Egy apróság.
– Folytasd csak – mondtam komoran. – Mi a csattanó?
– Nincs bennük semmi a múltadról.
Felkapott egy követ, és a vízbe dobta. Nyolcszor pattant meg a
felszínen, mielőtt elsüllyedt volna. Minden egyes pattanást
automatikusan számoltam.
– Semmi arról, hogy mikor születtél, hol nőttél fel, kik voltak a
szüleid, hova jártál iskolába.
– Ez nem olyan furcsa. Ahogy már mondtam, a múltam nem fontos.
Az azelőtti életem, hogy idejöttem, szart se számít. Csak egy hétköznapi
senki voltam.
– Ez marhaság, és ezt te is tudod! – fortyant fel. – Azokban az
aktákban mindenkinek van múltja, a takarítóktól kezdve Ford Tassóig.
Szerinted a Kardinálisnak ne lenne meg a születési anyakönyvi
kivonatod, az iskolai bizonyítványod, a korábbi munkahelyeidről
származó iratok másolata? Nem alkalmazol úgy valakit, hogy semmit
sem tudsz róla! Hol van az orvosi kartonod, a társadalombiztosítási
azonosítód, a jogosítványod, az útleveled? Nincs semmi. Mintha soha
nem is léteztél volna. Abban az épületben minden névhez tartozik múlt.
Téged kivéve.
Szünetet tartott.
– És engem.
Egy büdös halászhajó úszott el mellettünk. A legközelebb eső
korlátnál egy matróz állt, és odaintegetett nekünk. Ama visszaintegetett,
de én nem tudtam elég lelkesedést gyűjteni hozzá. Le nem vettem a
lányról a szemem, egy szót se szóltam, csak vártam, hogy folytassa.
Megvárta, míg a hajó eltűnik a folyó kanyarulatában, mielőtt ismét
beszélni kezdett volna.
– Boldog voltam, mikor ebbe a városba jöttem. Együtt lehettem az
apámmal, örültem, hogy oly sok külön töltött év után ismét találkozunk.
Új barátokra tettem szert, eljátszadoztam pár férfival, dolgoztam az
étteremben, és játszi könnyedséggel ment minden. Az élet egyszerű volt

170
és élvezetes. Úgy éreztem, ott vagyok, ahova tartozom. Azt gondoltam,
boldogan élek, míg meg nem halok, mint a tündérmesékben. Hogy majd
Cafran halála után átveszem az éttermét, lesznek srácaim, lesz saját
családom.
– Aztán egy napon a barátnőim a gyerekkorukról, a suliról, a
tanáraikról és a fiúikról kezdtek beszélgetni. Én általában hallgattam az
ilyen beszélgetések alatt, valahogy mindig olyan esetlennek éreztem
magam ilyenkor. Az egyik csaj megpróbált engem is bevonni. Arról
kérdezgetett, hogy milyen volt a szülővárosom, a családom, milyenek
voltak a barátaim. Próbáltam néhány félvállról odavetett válasszal elütni
a kérdéseit, de csak tovább faggatott. A többiek, látva tétovaságomat,
csatlakoztak hozzá, azt gondolva, hogy valami komoly és titokzatos
dolog lapul a múltamban.
– Kutatni kezdtem hát az emlékezetemben valami morzsa után, amit
odavethetnék nekik. Nem vártam el túl sokat magamtól. Mindössze egy
egyszerű anekdotára vágytam, amin nevethetnek, az első
csókolózásomra vagy egy veszekedésre az anyámmal. Valami
ilyesmire. De semmi sem jutott eszembe.
Elfordult és láttam, hogy visszafojtja a könnyeit.
– Nem volt ott semmi. Sem emlékképek anyámról, sem az
otthonomról, sem a barátaimról. Ismertem anya és Cafran elválásának
történetét, hogy anyám hogyan hurcolt magával és nevelt fel, de inkább
csak emlékeztem erre a történetre, mintsem átéltem. Nem tudtam
felidézni, hol nőttem fel. Az idejövetelem előttről semmire sem
emlékeztem.
– Megkérdeztem Cafrant. Arra gondoltam, hogy ő majd segíteni tud
nekem a saját emlékeivel.
Megrázta a fejét.
– Csakhogy ő sem tudott semmit. Elmondta megint a szokásos régi
mesét, de nem tudta feltupírozni élményekkel. Nem tudta, hol éltem,
mikor születtem vagy hogy melyik rokonomnál húztam meg magam
anyám halála után.
– Azt hittem, hazudik, hogy talán valami szörnyűség rejtőzik a
múltamban, mondjuk megöltem valakit, és emiatt nem akar beszélni
róla. Vagy valami hasonló őrültség. De minél jobban erőszakoltam a
dolgot, ő annál inkább tagadott, és ettől csak egyre jobban

171
összezavarodott. Ekkor beláttam, hogy tényleg nem tud semmit a
korábbi életemről.
– Ezután átnéztem a Városra vonatkozó feljegyzéseket. Úgy
képzeltem, valaminek csak kell lennie valahol. Ide-oda rohangásztam a
könyvtárak, az archívumok és a hivatalok között. De egy árva betűt se
találtam. Se Ama Situwáról, se Ama Reedről. Cafrant megtaláltam és a
feleségét, Elizabeth Trevort is. Trevort, nem Situwát. Megtaláltam a
válási papírjaik másolatát, de azokban egy szó sem volt gyerekről.
Megpróbáltam lenyomozni, mi történt Elizabeth Trevorral azután, hogy
elhagyta a Várost, de semmit sem találtam
– Tudod, hogy mennyire nyugtalanító, mikor rájössz, hogy valójában
nem létezel? Hogy hivatalosan nem is élsz?
Ajka vicsorgó mosolyra húzódott.
– Valójában azt hiszem, te értheted. Ha most még nem is, hamarosan
fogod.
Miközben hallgattam, tesztelni kezdtem a memóriámat, és
gondolataimat erővel abba az üregbe tereltem, ahonnan általában
visszariadtam. Ideérkezésem napjával kezdtem és onnan indultam el
visszafelé. Csakhogy nem volt hova visszaindulni. Ahogy Ama is
mondta, egyszerűen nem találtam ott semmit.
– Felbéreltem egy detektívet, hogy kutasson tovább – folytatta –, de
ő sem talált többet, mint én. Azt mondta, vagy megbabrálták a rám
vonatkozó papírokat, vagy illegálisan örökbe fogadott árva vagyok.
Találkozott már ilyesmivel korábban: egy párnak nem lehet természetes
úton gyereke, és örökbe sem fogadhatnak, így hát a feketepiacon
vesznek egyet. Ez megmagyarázná, miért nem szerepelek az aktákban.
– Logikusan hangzik – bólintottam.
– Nagyon is. Tökéletesen logikus, és akár még igaz is lehetne,
csakhogy nem magyarázza meg a memóriámban tátongó űrt.
– Talán feledékeny családból származol – mosolyogtam rá, de ő nem
viszonozta. – Sajnálom. Folytasd! Mi volt a következő lépés?
Elmondta, hogy felkereste az orvosát, aki semmi kórosat nem talált.
Mivel ennyivel nem elégedett meg, az orvos végül ajánlott egy
amnéziával foglalkozó specialistát, csakhogy ő sem tudott semmit
mondani. Néhány költséges alkalom után sem tudott többet magáról,
mint a kezelés kezdetén. Ama ekkor úgy döntött, ejti a témát. Végtére is

172
volt egy élete, ami jól alakult. Ha a múltja egy napon a helyére billen,
szuper. Ha meg nem, akkor ezzel kell együtt élnie.
– És ekkor találkoztam a Kardinálissal.
A szavak a torkán akadtak. Letérdelt, hogy kacsázzon még egy kicsit
a kavicsokkal. Odaléptem mögé, és a hajába túrtam. Arcát két kezem
közé fogtam, lehajoltam hozzá, és megcsókoltam.
– Folytasd! – nógattam szelíden. – Ha már eddig eljutottunk, ne állj
meg most!
– Az egyik este beugrott az étterembe. Csak ritkán látogatott el
hozzánk, ez volt az első alkalom azóta, hogy én a Városba jöttem.
Udvarias volt és elbűvölő, pontosan az ellentéte annak, amilyennek
gondoltam. Azt vettem észre, hogy vonzódom hozzá. Egy kicsit flörtölt
velem, nekem meg már azon járt az eszem, hogy milyen jól festene egy
hozzám hasonló nővel az oldalán. Már a színeket is elkezdtem
kiválogatni az esküvőnkre. Tudod, ahogy azt az ostoba kislányok
szokták.
– Mielőtt elindult hazafelé, félrehívott. A szívem kihagyott egy
ütemet. Arra gondoltam, hogy biztosan meghív magához, és egy kis
italozás közben megmutatja nekem a birodalmát. Ehelyett egészen mást
mondott. „Milyen az élete... az apjával?” Pontosan ezzel a hangszínnel
mondta, kis szünettel az apjával előtt, jól megnyomva a szót. És
vigyorgott, miközben ezt mondta. Azonnal tudtam, lehetséges, hogy
Cafran és a városi hivatalnokok semmit nem tudnak a múltamról, de a
Kardinális biztosan.
– Úgyhogy a nyomába eredtél.
Elment a Pártközpontba, hogy körülnézzen. Nem volt benne biztos,
hogy mit fog tenni vagy hogy mit remél ott találni. Csak azt tudta,
tennie kell valamit, az ellenőrzése alá kell vonnia a dolgokat, hogy nem
ülhet otthon önmagát sajnálva. A Pártközpont elleni frontális támadás
zsákutcába vezetett. Senki sem közelíthette meg a helyet úgy, hogy ne
vonja magára a figyelmet. Ezért aztán mögé került. Ott egy nagy
kerítésre akadt, ahol rendszeresen járőröztek, de korántsem őrizték
olyan gondosan, mint a bejáratot. Az Osztag emberei itt csak gyéren
voltak jelen. És bár a kerítésbe áramot vezettek, talált egy kis kaput az
épület végénél, melyben nem keringett az áram. Az Osztag ezt
használta a be- és kilépésre.

173
 Megvárta, míg a környék elcsendesedik, odalopózott, és
megpróbálkozott a zárral. Az erősen tartott, de felfedezett egy kis rést a
kapu teteje és a kerítés között, melyen feltételezte, hogy jól összehúzva
át tudná szuszakolni magát. Az első éjjel nem próbálkozott meg vele,
hanem visszatért még egy párszor, hogy megfigyelje az Osztag
mozgását. Mikor megismerte napi rutinjukat, az egyik sötét éjjel
egyszerűen és pimaszul odasétált a kapuhoz, és átsurrant fölötte.
A kerítés és az épület közti térségben autók parkoltak, így könnyű
volt észrevétlenül átjutni a terepen. Ama eljutott a Pártközpont hátsó
falához, és elindult annak mentén, az erődítmény gyenge pontjait
keresve. Egyet sem talált. Bár órákon át kutatott, és minden lehetséges
belépési pontot ellenőrzött, nem talált utat befelé. Már pirkadt, épp azon
volt, hogy feladja, mikor lebukott. Éppen a kapu tetején tátongó résen
kínlódta át magát, mikor a sötétből egy hang szólította meg.
– Miss Situwa! Régóta figyeljük magát.
Összefacsarodott a gyomra. Legszívesebben elfutott volna, de
képtelen volt megmozdulni. A sötétből egy alak lépett elő, és
kinyújtotta felé a kezét. Nem lévén más választása, megragadta, és
visszahuppant az udvarra.
A férfi az Osztag tagjainak egyenruháját viselte, de kedvesen
mosolygott, és a fegyverét sem vette elő.
– Miss Situwa, követne, kérem? – kérdezte, és a lányt nagyjából az
épület közepéhez vezette, ahol megállt és hátralépett. Felfelé mutatott.
Ama odafent megpillantott egy másik embert, amint épp kinyit egy
ablakot. Az osztagos fickó (már ha egyáltalán az volt), így szólt:
– Ezt az ablakot mostantól fogva minden éjjel nyitva hagyjuk.
Használja kedve szerint! Nem vagyunk a Kardinális barátai, de
élvezzük a bizalmát. Ha elkapják, nem tudjuk megvédeni, de tettünk
bizonyos lépéseket, hogy megkönnyítsük a dolgát. Mostantól kénye-
kedve szerint jöhet-mehet. Jó éjt, Miss Situwa!
Ezzel a férfi eltűnt. Mikor a lány felnézett, az ablak már zárva volt,
és fent sem látott senkit. Kábultan és émelyegve tért haza.
– Láttad azóta a férfit? – tudakoltam.
– Nem.
– Le tudod írni nekem?

174
 – Nem igazán. Mindössze az egyenruhájára figyeltem fel. Az Osztag
minden tagja olyan egyformának tűnik benne.
– És mi van a másikkal az ablakban?
– Nem is tudom. Nem láttam őt közelről, de...
Összeráncolta a homlokát.
– Lehet, hogy az ablakon tükröződő felkelő Nap fénye sütött a
szemembe, de úgy tűnt, mintha vak lenne.
Kurtán felnevetett.
– Őrültség, mi?
Egyáltalán nem tartottam őrültségnek. Eltöprengtem, hogy meséljek-
e neki a többi üres tekintetű emberről, akiket láttam, de aztán elvetettem
az ötletet. Át akartam gondolni a dolgokat, mielőtt mindent megosztok
vele.
Ama folytatta az elbeszélést. Nem merte szaván fogni az idegent, és
a következő pár éjszakán inkább csak figyelte a helyet, miközben
próbált rájönni, hol lehet a csapda. Biztosra vette, hogy arról van szó.
Végül aztán, nem lévén más választása, felmászott a falon – elég volt
hozzá egy szimpla kötél kampóval a végén –, és bejutott.
Szirénabőgésre, felvillanó fényekre, rejtekhelyükről előugró és őt
elvonszoló osztagosokra számított.
De semmi ilyesmi nem történt. Eltelt öt perc. Majd tíz. Nem jött
senki, a riasztók sem kapcsoltak be, semmi nyoma nem volt annak,
hogy észrevették volna. Végül összeszedte a bátorságát, és elindult a
lépcsőházban. Lassan ment, minden lépésnél biztosra vette, hogy most
fog aktiválni valamilyen csapdát. Végül baj nélkül jutott túl az első
lépcsőfordulón. Majd a következőn. Hamarosan már a tizenötödik
emelet felett járt, és belenézhetett a Pártközpont összes titkos aktájába.
Az épület felső szintjei elhagyatottak voltak. Időnként felbukkant
egy-egy titkárnő, hogy kivegyen egy-egy aktát vagy egy másikat
visszarakjon. Az Osztag éjszakánként rendszeresen őrjáratozott minden
emeleten, de mindig a lifteket használták, és ha az ember körültekintő
volt, még az érkezésük előtt meghallhatta őket, és elbújhatott. Így nem
jelentettek komoly veszélyt, már csak azért sem, mert rengeteg volt a
búvóhely. Az aktákat nagy papírhalmokba tornyozták, helyenként a
plafonig is értek. Amának csak annyi volt a dolga, hogy beerőszakolja
magát két ilyen nagy kupac közé, és máris láthatatlanná vált.

175
 Minden éjjel több órán át böngészte a rettenetes irattornyokat.
Először úgy tűnt, mintha bármiféle rend nélkül halmozták volna fel
őket. Réges-régi újságokat kötöttek össze születési bizonyítványokkal,
népszámlálási adatokat tartalmazó, az 1700-as évekig visszanyúló, ipari
számadatokkal, bandák névsoraival, ingatlanok tulajdoni lapjaival és
még egy csomó mással. Ama lefényképezett mindent, amit fontosnak
vélt, arra számított, hogy egyszer még hasznos lehet a Kardinális titkos
üzleteinek leleplezéséhez. Ha lebukik, ezekkel megzsarolhatja a
Kardinálist, az életéért cserébe felajánlhatja a fényképeket.
Bár egy hét alatt elég anyagot összeszedett ahhoz, hogy a Város
királyát megbuktassa, vagy hogy egész vagyont gyűjtsön össze
magának az információk eladásából, még mindig nem talált semmit
saját magára vonatkozóan. Rengeteg papírt talált Cafranról és az
étterméről, de egy árva szót sem a lányáról vagy az árváról, akit esetleg
megvásárolt.
Végül egy halom sárguló magazin között ráakadt egy aktára, amiben
felfedezte a nevét.
– Csak néhány papírlap volt benne, egy olcsó dossziéba kötve. A
fedőlapra kézzel azt írták nagybetűkkel: AYUAMARCA. Egy névlista
volt benne, és én majdnem félre is raktam, anélkül, hogy belenéztem
volna. Egyedül a furcsa fejléc miatt nem tettem így. A neveket semmi
nem választotta el egymástól. Leonora Shankaré volt az első, az enyém
az egyik legutolsó. Összesen vagy száz volt belőlük, mind gondosan
legépelve. Az első pár lap régi volt, megbarnult, a szélén ráncos.
– A legtöbb név gondosan át volt húzva középen. Csak kilenc volt
érintetlen. Az áthúzott nevekből egyet sem ismertem fel, úgyhogy
utánanéztem egypárnak. És semmit nem találtam róluk. Nem voltak
akták, sem kartonjaik, sehol sem említették őket. Szerintem ezek a
megöltek nevei voltak.
– Miből gondolod?
– Amikor először néztem meg, Adrian Arne egyike volt az érintetlen
neveknek. Mikor múlt éjjel ellenőriztem, azután, hogy említetted, a
neve már át volt húzva.
– Y Tse Lapotalre is szerepelt a listán? – kérdeztem.
– Ez a név nem ismerős.
– Inti Maimi?

176
 – Ó, hát hogyne! A neve kétszer bukkant fel, először elég korán,
áthúzva, aztán később egy másik lapon. Ott érintetlen volt.
– Lefogadom, hogy már nem az.
Lepillantottam a zavaros vizű folyóra. A fenekén ki tudtam venni
egy régi bevásárlókocsit, ahogy a rácsai között apró halak úszkáltak ki-
be. Az ötlött az eszembe, hogy vajon Adrian és Y Tse is odalent
vannak-e valahol.
– És mi van az áthúzatlan nevekkel? Leellenőrizted őket?
Bólintott.
– Találtál kapcsolatot?
– Semmit nem találtam. Azt leszámítva, hogy elég rövid a
történetük, és úgy fest, egyikőjüknek sincs múltja. Rengeteg információ
van a mostani életükről, de egy szó sem esik a gyerekkorukról vagy a
családjukról. A régebbieknek – mint Shankarnak és egy Paucar Wami
nevezetű pasasnak – hosszú a története, évtizedekre nyúlik vissza, de
egy szó sem esik arról, hogy honnan jöttek vagy hogy...
– Paucar Wami is a listán van? – kérdeztem éles hangon.
– Ismered őt?
– Kezdem azt érezni, hogy igen. Találtál még róla valamit?
– Nem sokat. Az aktája nagy része kódolt. Amit meg találtam, nem
tűnt annyira érdekesnek, hogy többet akarjak megtudni róla. Ő volt a
Kardinális első számú bérgyilkosa a korai időkben, őt bízta meg a
nagyobb munkákkal. Viszont már nem él a közelben. Valahova
máshova ment, a világot járja.
– Nem – feleltem. – Visszajött.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Wami visszajött, Adrian és Y Tse pedig eltűnt.
Elléptem Amától, és eltöprengtem a sztoriján.
– Tudod, nem vagyok benne biztos, hogy hiszek neked.
Ettől dühbe gurult, de sikerült fékezni magát.
– Miből gondolod, hogy hazudok? – kérdezte fagyosan.
– Az emberek nem törnek csak úgy be a Pártközpontba. Az egy erőd.
Kamerák vannak minden szinten és lépcsőfordulóban. Érzékelők
mindenfelé. Azt is tudják, amikor egy légy megrezzenti a szárnyát. Még
a sereg veteránjaiból verbuvált acélos kommandósok is
megszenvednének, hogy átjussanak az első bázisponton. Egy olyan

177
amatőr, mint te, egyszerűen nem táncolhat be csak úgy, ahogy azt
állítod.
– Én is gondolkoztam ezen, de talán a Kardinális túlságosan elbízta
magát. Talán túlságosan leköti az, hogy a frontális támadásra készüljön,
és nem törődik a hátsó kapuval.
– Ezt nem veszem be.
– Lehet, hogy az a másik kettő – az egyenruhás és az emeleti barátja
– hozzáfér a rendszerhez. Talán ők kapcsolták ki. Az is lehet, hogy egy
nagy, a Kardinális likvidálására szőtt összeesküvésbe botlottam.
– Amit az Osztag egyik árulóvá vált tagja, meg egy vak férfi
szervez?
Továbbra is szkeptikus maradtam.
– Ha ilyen nagy a hatalmuk, mi szükségük van rád? Ha úgy akarnák
elintézni a Kardinálist, hogy titkos információkat szivárogtatnak ki róla,
maguk is megtehetnék. Ennek semmi értelme.
– Mégis itt vagyok. És megcsináltam.
A szeme dacosan csillogott.
– Van másolatod az Ayuamarca listáról?
– Nincs.
– Miért nincs?
– Csak kevés áthúzatlan név volt rajta. Megjegyeztem őket. Ne
feledd, csak azért mentem oda, hogy megtudjak valamit magamról!
Soha nem gondoltam, hogy ezt bárkivel is meg fogom osztani.
– Látni akarom. Magamnak kell odamennem és ellenőriznem,
– Biztos vagy benne? Ha elkapnak, nem fog tetszeni a Kardinálisnak.
– Megkockáztatom.
– Rendben. Csakhogy úgy nem jöhetsz, mint én – nem férsz át a
kapu feletti résen. Tudunk bent találkozni? Holnap éjjel, tíz körül?
– Miért nem ma?
– Egy partira vagyok hivatalos Cafrannal. Az egyik testvérénél lesz.
Azt remélem, hogy megtudhatok valamit a múltamról. Hogy talán
valamelyik fivére tud valamit, és elszólja magát. Kétlem, de muszáj
ellenőriznem. Mellesleg időt is akarok adni neked, hogy átgondold ezt
az egészet, és magad is kutass egy kicsit. Nézd át az aktákat! Ellenőrizd
le, hogy az igazat mondom-e. Nem akarlak úgy belerángatni a dologba,
hogy nem döntötted el, melyik oldalon állsz. Van nálad fegyver?

178
 Lassan bólintottam, és megvillantottam a késemet. Felnevetett, és
előhúzott egy pisztolyt.
– Ezek szerint te is inkább a békés elrendezés mellett döntöttél –
tréfálkozott. – Felfegyverkezve kellett jönnöd, hiszen nem ismertél sem
engem, sem a helyzetet. Csakhogy innentől fogva nincs köztünk helye
gyanakvásnak. Ha velem tartasz a Pártközpontba, visszafordíthatatlanul
benne vagy. Ha komolyan gondolod, hogy át akarsz látni a szitán, akkor
szembe kell szegülnöd a Kardinálissal. Nem játszhatsz egyszerre
mindkét térfélen. A jövőd vagy a múltad. A karriered vagy az igazság.
Választanod kell.
– Már tudok.
Rugdosni kezdtem a szanaszét heverő kavicsokat.
– Korábban nem tudtam. Arra gondoltam, meghallgatlak, megöllek
és ezzel vége lesz. Csakhogy képtelen vagyok rá. A kíváncsiságom túl
erős, még a siker utáni vágyamnál is erősebb. Nem akarom elárulni a
Kardinálist... még mindig abban reménykedem, hogy nem is kell... de
ha választanom kell a hűség és a lelki nyugalmam között...
– Én veled vagyok.
És ennyi volt. Egy nő szavára, akit alig ismertem, szembefordultam a
Város leghatalmasabb emberével. Őrültség volt, logikátlan, öngyilkos
lépés. Csakhogy nem volt választásom. A késztetés, hogy megtudjam,
ki vagyok, minden álmomnál, becsvágyamnál és tervemnél erősebbnek
bizonyult. Ha mindent el kell veszítenem az igazság hajszolása közben,
hát legyen.
Még egy darabig a dokkoknál lógtunk, és próbáltunk más témákról
beszélgetni, de állandóan visszatértünk a Kardinálishoz és a hiányzó
múltunkhoz. Meséltem Amának a nőről és a felvillanásokról, arról a
világról, amire nem emlékeztem. Ez jóval több volt annál, mint amire ő
képes volt. Az ő múltja tökéletesen üres maradt.
Úgy éreztem, egyre jobban beleszeretek Ama Situwába. Nem
tudtam, miért, hogy mi az, ami miatt ilyen szenvedélyesen vonzódom
hozzá, de azt éreztem, hogy minket egymásnak teremtettek.
– Lehet, hogy régen szerelmesek voltunk – mondtam, miközben épp
az egyik üres raktáron vágtunk át. – Lehet, hogy ismertük egymást a
múltban. Talán ezért volt az, hogy... a lépcsőházban...
– Talán.

179
 Lyukat rúgott egy korhadó deszkába, és elmosolyodott.
– Vajon a többi ayuamarcának is vannak lyukak az emlékezetében?
– Szerintem valószínűleg vannak.
– Honnan jöhettünk? – ráncoltam a homlokom. – A Kardinális
kénye-kedvének kiszolgáltatott, agymosott alkalmazottak lennénk?
– Az agymosás nem túl meggyőző elmélet – csipkelődött Ama. –
Egy kicsit talán lehet befolyásolni vele az emberi elmét, de ilyen
mértékben nem.
– A tudomány manapság már mindenre képes – ellenkeztem. –
Amennyit tudunk, akár önként is jelentkezhettünk rá. Talán a többiek,
akiknek áthúzták a nevét, nem is halottak. Talán csak visszakapták a
régi emlékeiket, és kivonták őket a programból.
– Ez elég őrülten hangzik, Raimi.
– Mi más lehet a magyarázat?
– Talán a Kardinális átkutatja a kórházakat amnéziások után.
Megveszi vagy elrabolja őket, hamis személyazonosságot ad nekik és...
Felhúztam a szemöldököm.
– Ez éppen olyan valószínű, mint a te elméleted – mondta
fintorogva.
– Mi valószínűleg eltérünk az átlagtól. A többieknek feltehetőleg
tökéletes a memóriájuk, mi meg két elcseszett alany vagyunk, akik
véletlenül összetalálkoztak.
– Ezt te elhiszed?
– Többé már nem hiszek el semmit
Végül kelletlenül, de elváltunk. Egy szót sem szóltunk a másik iránti
érzéseinkről vagy az esetleges közös jövőnkről. Erre nem volt idő.
Addig nem, míg az ayuamarca ügy ki nem kerül a képből. Hogy is
gondolhatnánk a kapcsolatunkra, mikor még azt sem tudjuk, hogy a
nevünk igazi-e?
Megállapodtunk, hogy Pártközpont tizenkilencedik emeletén
találkozunk másnap este tízkor, ha még mindketten élünk akkor.
Egyszer megcsókoltuk egymást, és elváltunk, mindenféle hősies vagy
szerelmes búcsúszavak nélkül. Ama visszaindult Cafran Reedhez a
robogóján, én pedig visszamentem a sokkal kevésbé atyaian viselkedő
Nathanael Meadhez. Éppen az újságját olvasta, mikor megérkeztem.
Felpillantott az ajtónyitódásra, összehajtogatta a lapot és indított.

180
 – Eredményes volt a találkozó? – kérdezte, már úton vissza, a
civilizációba.
– Nem nevezném mindennapinak.
– Veszélyes ember. Mármint a Kardinális. Vigyázzon magára!
Kicsinálja, ha nem teszi.
– Honnan tud ilyen sokat?
– Taxis vagyok. Az voltam egész életemben. Az ember hall
dolgokat. Lát dolgokat, ha úgy akarja. A többség persze nem – inkább
behunyják a szemüket, és a saját ügyeikkel törődnek. Én nem ilyen
vagyok. Én szeretek kapcsolatban maradni a világgal.
– Ha már a behunyt szemekről beszélünk, tud bármit egy csapat vak,
vallásos dilinyósról? Köntösben járnak és...
– ... akkor jönnek elő, mikor leszáll a köd – bólogatott. – Naná, hogy
tudok! Nem túlságosan ismerem őket, de az biztos, hogy itt vannak,
mióta csak az eszemet tudom.
– Van bármi közük a Kardinálishoz?
– Gőzöm sincs.
Mikor visszaértünk a metropolisz szívébe, megállíttattam a kocsit.
Kifizettem a fuvart, és tisztességes borravalót is adtam neki, kárpótlásul
az izgalmakért.
– Nem rossz – füttyentette elismerően.
– Ha újra szükségem lesz magára, hívhatom?
– Naná!
Átnyújtott egy piszkos névjegykártyát.
– A mobilszámom.
Rövid szünet után még hozzátette:
– Maga rendben van, Raimi. Ha kellek, hívjon! Megyek és
felszedem, bárhol is legyen.
– Kösz.
Vártam még egy darabig, aztán leintettem egy másik taxit, és a
Pártközpontba vitettem magam. Előre adtam neki egy kis borravalót,
hogy párszor lépje át a sebességhatárt. Sürgős nyomoznivalóm akadt.

181
 CAPAC

Egész éjjel ottmaradtam. A nappali műszakos titkárnők leváltották

az éjszakásokat, de én maradtam, az egyik vagy a másik terminál előtt
gubbasztva, szememet rátapasztva a képernyőre vagy a lapokra, ujjaim
billentyűkön vagy könyvek felett száguldottak, keresve, feldolgozva,
elemezve az infókat. Az akták tényleg olyan részletesek voltak, mint
ahogy azt Ama állította. Minden, amit azóta tettem, hogy a Városba
jöttem, szerepelt benne. Számlák, nyugták, leltárak. Ügyfelekkel,
barátokkal és munkatársakkal folytatott beszélgetések átiratai. Még a
teniszpályán lejátszott meccsem eredménye is. A Kardinális egy
vagyont költhetett el, hogy mindezt összegyűjtse.
Ám egy szót sem találtam a múltamról. A számítógépes keresővel
végigpróbáltam az összes lehetséges összefüggést, ami csak eszembe
jutott, de mintha egy kísértetet akartam volna levadászni. A Városba
érkezésem előtti időszak a kartotékok szerint nem is létezett. A
bizonyítékok ilyen szintű hiánya miatt már-már kezdtem azt hinni, hogy
aznap jöttem a világra. Csakhogy voltak emlékeim. Homályosak ugyan,
és igazából nem is tudtam megragadni őket, de mégiscsak léteztek. Ott
volt a nő arca. Vagy az annyira kedvelt, ismerős régi filmek, dalok és
könyvek.
Csak amnézia lehet. Ahogy Ama is felvetette, a Kardinális nyilván
egy kórházban talált rám, egy megkopott emlékezetű roncsra. Elhozott
ide, hogy valamilyen homályos cél szolgálatában felhasználjon, hamis
személyazonosságot adott nekem, és aztán szabadon engedett. Olyan
volt az egész, akár egy sci-fi, de én hihetőnek találtam. Vagy majdnem.
Na de mi van Theóval, Cafran Reeddel és Sonja Arne-nal? Ők nem
szenvedtek amnéziában. Talán az egész csak egy nagy színjáték volt, de
Theo tényleg úgy viselkedett, mintha az unokaöccse lennék. Cafran egy
apa szerető tekintetével figyelte Amát. Sonja, még mielőtt letagadta
volna a létezését is, imádta Adriant. Könnyű lett volna azt hinni, hogy
megvették őket, hogy a Kardinális miatt falaznak, de nem tudtam
182
igazán hinni benne, hogy ilyen egyszerű lenne. Ha nem hagyott cserben
az emberismeretem, ők tényleg elhitték, hogy a rokonaik vagyunk.
Kikerestem Theo aktáit. Két húga volt, egyik sem élt a Városban.
Kiszáradt torokkal felhívtam mindkettőt, mert egyáltalán nem voltam
benne száz százalékig biztos, hogy az egyikük nem az anyám. Theo régi
barátjának adtam ki magam, aki régóta távol volt a Várostól, és csak
most értesült a haláláról. Örömmel beszélgettek Theóról. Egyikük sem
ismerte fel a hangomat. Finoman próbálkoztam, ártalmatlan kérdéseket
szegeztem nekik. Egyikük elvált, és nem volt gyereke, a másiknak hat is
volt, de a legidősebb is csak tizenhét éves. Köszönetet mondtam nekik a
rám fordított időért, megígértem, hogy beugrom majd, ha a közelben
járok, és egyszer s mindenkorra lezártam minden kapcsolatot a
bácsikámmal. Aki valószínűleg soha nem látott azelőtt, hogy
megérkeztem azon az unalmas és esős napon.
Rákerestem Y Tse Lapotaire-re és Adrian Arne-ra. Úgy számoltam,
valahol csak fel kell bukkannia a nevüknek. De sehol semmi.
Továbbkutattam. Inti Maimiként Y Tse Lapotaire a Kardinális jobb
keze volt. Róla lennie kellett aktának. Nem élheted úgy az életed egy
szakaszát a Város második leghatalmasabb embereként, hogy ne hagyj
hátra valami nyomot. Még ha az aktáikat el is tüntették, valahol kell
hogy említsék őt egy nyilvántartásban, kell hogy legyenek róla fotók az
újságokban, ahogy Ford Tassóról, Sonja Arne-ról és az összes többi
nagymenőről.
Semmi.
Utolsó lehetőségem a Shankar nyilvántartása volt. Hatalmas,
aranykötéses könyv. Minden vendéget megkértek, hogy írjon bele,
mikor távozik. A többség persze nem tette – mivel a könyv elsősorban
az időnként megjelenő magas rangú látogatóknak volt fenntartva. Y Tse
és én viszont pár héttel ezelőtt írtunk bele, mikor egyik este a
szokásosnál többet ittunk. Mámoros állapotunkban hirtelen
létfontosságúvá vált, hogy beírjunk a nagykönyvbe, hogy kézjegyünket
hátrahagyjuk az eljövendő nemzedékeknek. Y Tse írt először, három
sort töltött meg a macskakaparásával. Én kevésbé voltam ékesszóló.
Nevettünk, egymás hátát lapogattuk, és kibotorkáltunk az étteremből.
A Pártközpontba kerülő példányt hetente többször frissítették. Színes
fénymásolót használtak, hogy semmi se vesszen kárba a másolásnál. A

183
könyv végére lapoztam, és megkerestem a nevünket. Én ott voltam.
Capac Raimi. És három sorral feljebb – Samuel Griff.
Erőltetni kezdtem az emlékezetemet. Samuel Griff az egyik
ügyfelem volt. Egyik megbeszélésünk után a Shankarban eladtam neki
egy biztosítást. De nem azon a bizonyos napon: emlékeztem rá, hogy
akkor csak Y Tse volt velem. De biztos voltam benne, hogy Griff nem
ezt mondaná, ha rácsörögnék és megkérdezném.
Reménytelen volt az egész. A Kardinális minden nyomot eltüntetett.
A világ számára Y Tse Lapotaire soha nem létezett. Adrian Arne sem
létezett. Capac Raimi igen, de csak amióta a Városba érkezett.
A rolókon át besütöttek a nap első sugarai. Az egész éjszakát sehova
sem vezető nyomok követésére pazaroltam. Megdörzsöltem fáradt
szemeimet, és ásítozva hátradőltem, addig feszítve mindkét karomat,
míg az ujjaim már-már a plafont érték. Legalább már tudtam, hogy hol
állok. Nem maradt más út a számomra, csak az, amelyiken Amával ma
éjjel elindulok. Készen álltam rá, hogy elveszítsek mindent. Többé már
nem számított. Ellopták tőlem a múltamat, és ezzel nem tudtam együtt
élni. Meg kell tudnom, ki volt a tettes. Bármi áron.
Kikapcsoltam a gépet, lekapcsoltam a lámpát, felhívtam Thomast, és
megkértem, hogy várjon rám az épület előtt. Azt terveztem, hogy
visszamegyek a Skylightba, hogy egy jókorát szunyáljak az éjszakai
portya előtt. Minden éberségemre szükségem lesz este tízkor.

Épp elszundikáltam a kocsi hátsó ülésén, mikor Thomas váratlanul,

megtörve a szokásos protokollt, megszólított.
– Azt hiszem követnek minket, uram.
– Nem hiszem, hogy ez az első alkalom – feleltem savanyúan, az
aznap éjjel olvasott feljegyzésekre gondolva. Nem szegődhettek volna
olyan könnyen a nyomomba, ha Thomas nem segíti őket.
– Igaz, uram, de ma nem értesítettek arról, hogy követni fognak.
– Hol van? – kérdeztem, belenézve a tükörbe. A köd a múlt éjjel
felszállt, így teljesen beláttam az utat.
– A motoros az, uram. Ott, látja? Rögtön tudtam, ki az. Ama
nyilvánvalóan úgy döntött, biztonságosabb, ha szemmel tart.
Elmosolyodtam, és úgy döntöttem, belemegyek a játékba. Körülnéztem.

184
 – Ott van az a bevásárlóközpont – mutattam oldalra. – Álljon meg, és
tegyen ki! Utána induljon haza! Én majd elintézem a dolgot.
– Biztos benne, uram?
– Minden rendben lesz – nyugtattam meg. – Tudom, ki az.
Felfrissültem a reggeli levegőtől. Az utcákon csend honolt, az
üzletek többsége még csak most nyitott.
Bementem egy éjjel-nappali kávézóba, rendeltem egy kávét, időt
akartam hagyni Amának, hogy leparkolja a motorját. Mikor végeztem a
kávéval, besétáltam az éppen akkor nyitó bevásárlóközpontba.
Elhaladtam a korai műszakba induló, álmos emberek, az áruház tévéjén
a sporthíreket bámuló biztonsági őrök és a munkájukat vidáman végző
takarítók mellett, kiélvezve a tömeg érkezését megelőző csendet.
Megpillantottam egy még álló mozgólépcsőt, és felbaktattam rajta.
Mikor felértem, és meggyőződtem róla, hogy lentről már nem láthatnak,
futni kezdtem, és befordultam egy nagy terembe, búvóhelyet keresve.
Meg akartam ijeszteni Amát.
Megpillantottam egy kicsi, nem működő szökőkutat. Az alja száraz
volt, és tartozott hozzá egy kis szegély, ami alá éppen be tudtam
préselni magam. Az egyetlen gondot Ama azonosítása jelenti majd, de a
közelben egy drótra függesztett dekorációs tükör lógott a mennyezetről.
Bemásztam a szökőkútba, bepréseltem magam a perem alá, aztán addig
kúsztam előre, míg a tükörből jó rálátásom nem nyílt a teremre.
Sokáig tartott, mire megjelent. Mielőtt megláttam volna, már
hallottam a lépteit. Óvatosan közeledett, néhány másodpercenként
megtorpanva. Valószínűleg gyanította, hogy rá akarom vetni magam, de
már túl messzire eljött, hogy visszaforduljon. Megpillantottam a lábát,
és egy kicsit kijjebb furakodtam. Lépett még kettőt. Most már
bármelyik másodpercben megpillanthatom az arcát és...
Egész testemben elzsibbadtam.
Nem Ama volt az.
Visszafúrtam magam a perem alá, olyan halkan, ahogy csak tudtam.
A léptek közeledtek. Biztosra vettem, hogy követőm észrevett, hogy
halott vagyok, de aztán leült a kávára, és céltalanul fütyörészni kezdett.
Felpillantottam a tükörre. Háttal ült le nekem, de mikor oldalt fordult,
egy villanásra megpillantottam a kígyókat. Eszembe jutott Johnny
Grace, és próbáltam nem lélegezni.

185
 Végül, amikor a bevásárlóközpont kezdett megtelni, a fickó dobolt
még néhányat a peremen, ciccegett egyet, és elment. Én pedig ott
maradtam, bepréselődve, és csak pár perc elteltével mertem kisurranni.
A mobilom után kotorásztam a zsebemben – remegett a kezem –, és
felhívtam Amát. Tíz, tizenegy, tizenkét csengetés. A torkom elszorult,
és a gyomromba mintha követ raktak volna. Már éppen le akartam
tenni, mikor valaki kásás hangon beleszólt.
– Igen? – Cafran volt az.
– Beszélhetnék Amával, Mr. Reed?
– Kivel?
Majdnem megállt a szívem.
– Ki van ott? – csattant fel. – Tudja mennyi az idő?
– Ott van Ama? – kiabáltam a telefonba. – Ama Situwa. Ott van...
Hallottam, hogy a háttérben valaki megkérdezi, kivel beszél. Cafran
rátette a tenyerét a kagylóra, úgy válaszolt. Kisvártatva már Ama volt a
vonalban.
– Capac, te vagy az? – kérdezte álmosnak tűnő hangon.
– Húzz el onnan! – mondtam kertelés nélkül. – Ne pakolj össze, ne
mosakodj meg, ne mondj semmit Cafrannak! Csak öltözz fel, és tűn) el
onnan!
– Mi a...
– Paucar Wami a nyomomban van. Erre egy szót sem felelt.
– Tudod, mit jelent ez?
– Van róla elképzelésem – motyogta.
– Meglógtam előle, de talán nem én vagyok az egyetlen, akit keres.
Tűnj el onnan! Húzz el a Városból! Később találkozunk.
– Hol? A dokkoknál?
– Nem. Csörgess meg a...
Elhallgattam, mert most először jutott eszembe, hogy talán
bedrótozták a mobilomat.
– Maradj ott, egy perc múlva visszahívlak! Kerestem egy nyilvános
telefont, felhívtam Amát és beolvastam neki a számát.
– Csörgess meg kettőkor! Így lesz elég időm, hogy a Skylightba
menjek, kicsit felfrissüljek, és kitaláljak valamit.
– Biztonságos visszamenned oda?
– Olyan sok tanú előtt nem fog lecsapni rám.

186
 – De...
– Nincs időnk ezt megtárgyalni. Indulj! És Ama! Vidd magaddal a
fegyvered!
Leraktam és elindultam, körül se nézve, hogy vajon vár-e rám
valahol Wami, Kerültem minden olyan sarkot, ami gyanúsnak tűnt.
Leintettem egy taxit, és visszavitettem magam a Skylightba.
A légkondis szoba valóságos áldást jelentett a fülledt taxi után. A
végtagjaim ólmosak voltak, a fejem kóválygott. Túl sokáig voltam
ébren. A fürdőbe mentem, hideg vizet locsoltam az arcomba és a
nyakamra, amitől egy kis élet költözött belém. Le akartam dőlni, de úgy
döntöttem, előbb beköszönök Conchitához. Előző éjjel nem hívtam fel,
és nem akartam, hogy aggódjon miattam.
Épp az egyik kanapén heverészett. Orvosait és a nővéreket sehol sem
láttam. Elmosolyodott, mikor beléptem, felült és megveregette maga
mellett a díványt. A szobát nemrégiben átrendezték. Conchita nekilátott
leszedni a lepedőket és a huzatokat, előbukkantak a falak és a bútorok.
Ruhája is kicserélődött, kezét-lábát most szabadon hagyta. Többé már
nem szégyenkezett ráncos, vén teste miatt.
– Hé, pocok! – köszöntöttem. – Hogy s mint?
– Elég jól. Hát te?
– Nem panaszkodhatom.
– Hiányoztál múlt éjjel. Munka?
– Ja. Sajnálom, hogy nem hívtalak. Nem aggódtál?
– Nem. Tudtam, hogy minden oké. Éreztem volna, ha nem.
– Telepátia? – mosolyodtam el.
– Talán a szerelem köteléke – kacsintott rám.
– Vagy talán mert mindketten ayuamarcák vagyunk?
Összeszorította a száját.
– Nem. Erről nem fogok beszélgetni. Korábban már az őrületbe
kergetett, és nem követem el még egyszer ezt a hibát. Azt tanácsolom,
felejtsd el te is! Felejtsd el Ferdyt, a munkádat és ezt a várost! Hagyj itt
mindent!
– Egyedül? Magányos lennék.
– Nem kell, hogy az legyél.
Fénylő szemekkel térdelt fel a kanapén.

187
 – Én egy vénasszony vagyok, Capac. Te ébresztettél rá. Arra
pazaroltam az életemet, hogy bujkáljak az igazság elől, a testemmel
hadakozzak, az arcom rabja legyek. Ismét a fiatal Conchita Kubekik lett
belőlem, pedig keményebben kellett volna küzdenem, és inkább
Conchita Dorak kellett volna hogy legyek. Már majdnem késő, de még
nem teljesen. Még van egy kis időm.
– Elmegyek – mondta. – Néhány hét múlva összepakolok, elküldöm
az ápolókat, és eltűnök innen. Mindig is világot akartam látni. A saját
testemből kinőtt undok köldökzsinórral kötöztem magam ehhez a
városhoz. Most elharapom és kiköpöm. Még meg tudok állni a
lábamon. Hosszú körutakat teszek, egzotikus országokat fogok
felfedezni, ifjú szeretők egész háremét tartom majd. Nem tudom,
mennyi élet maradt még ezekben a kiszáradt, vén csontokban, de azt
alaposan kihasználom. Élni fogok és mulatni!
– Gyere velem!
Szemében hipnotikus, heves tűz lobogott. Megtett mindent, amit
csak tudott, hogy megmentsen.
– Hagyd itt Ferdyt, a gengsztereket, a fájdalmat, a halált! Légy a
társam, a fiam, a férjem, a barátom!
Finoman megfogtam mindkét kezét, és egy szót se szóltam, csak
lassan megráztam a fejem.
– Nem vagyok rá képes. Örülök, hogy elmenekülsz innen. Egy
napon talán én is megteszem, de most még nem fordíthatok hátat.
Keress valakit, aki elég jó, hogy szerethesd, és akiben nincsenek meg az
én sötét vágyaim. Én csak a múlthoz láncoló kötelék lennék, és újra
teljesen elpusztítanálak. Nem akarattal tenném, de én ilyen vagyok.
– Tudom – horgasztotta le a fejét. – Meg kellett kérdeznem, mert
reménykedtem, de tudtam.
Felnézett.
– Meg fog ölni, Capac. Ferdy tönkretesz. Nem győzheted le a
Kardinálist.
– Valószínűleg igazad van – sóhajtottam fel. – Csakhogy ez az a
hely, ahova teremtettek. Nem tudom megmagyarázni, de van valami
ebben a városban – és nemcsak a Kardinális –, ami a magáénak követel.
Mindenhol máshol elveszett ember lennék.
Kiszabadította a kezét.

188
 – Olyan egyformák vagytok te és Ferdy. Ő vadabb volt, kevésbé
kifinomult, kevésbé gondoskodó, de tudta, mit akar, és ismerte az érte
fizetendő árat. Mint ahogy te is.
– Miféle árat, Conchita?
– Tudod te azt.
– Nem tudom. Mondd meg, mi az ár?
– Az életed – nézett félre.
– Azt így is, úgy is elvesztem. És még mi?
– A barátaid.
– A többségüket már elvesztettem. Még mi?
– Az álmaidtól megsavanyodik a lelked és megkeseredsz.
– A legtöbb álom már csak ilyen. Mondd meg, mi az ár, Conchita?
Mit kell elvesztenem, ami ilyen rettenetes? Mondd el!
Végül felnézett, és kimondta.
– Az emberséged.
Erre nem tudtam mit felelni. Csak ültem, bámultam, és próbáltam
meggyőzni magam róla, hogy téved.

Minden létező elővigyázatosságot megtettem a bevásárlóközpontba

való visszatéréskor. Ötször váltottam taxit. A lehető legzsúfoltabb
utcákon sétálgattam kilométereken át. Még egy divatüzletbe is
beugrottam, és lecseréltem a ruháimat. Mikor úgy éreztem, megtettem
mindent, amit csak tudtam, keresztbe tettem az ujjaimat és elindultam
vissza.
A telefon azonnal megcsörrent.
– Van valami jele, hogy rád ragadtak? – tudakoltam, nem
foglalkozva felvezetéssel.
– Nincs.
– Úgy hallom, eléggé biztos vagy benne.
– Elugrottam egy kicsit vidékre. Ahol sok a nyílt út, és mérföldekre
el lehet látni zavartalanul. Senki sem követhetett úgy, hogy ne vegyem
észre. Egy másik útvonalon jöttem vissza. Nálam minden oké.
–Én már nem vagyok olyan biztos benne, de szerintem engem sem
követtek. Mindenesetre Waminak semmi jele.
– Mihez kezdünk?
– En utánamegyek.
189
 – Waminak?
– Igen.
– Megbolondultál?
– Muszáj. Ha ő ölte meg Adriant és a többi ayuamarcát, a Kardinálist
kivéve ő az egyetlen, aki bármit mondhat nekünk. Ha tudok vele
beszélni, ha nyélbe tudok vele ütni valamiféle üzletet, talán beszélni
fog. Egy próbát megér.
– Tudod, hogy hol van?
– Nem, de meg tudom találni.
– Veled megyek.
– Ostobaság lenne.
– Együtt nagyobb biztonságban vagyunk – ellenkezett. –
Fedezhetjük egymás hátát. Nem akarok egyedül lenni, főleg nem úgy,
hogy egy olyan szörnyeteg is benne van a játszmában, mint Wami.
Tétováztam.
– Nem akarlak a kelleténél nagyobb veszélybe sodorni.
– Ki tört be a Pártközpontba? – horkant fel. – Nem vagyok gyerek,
Capac.
Igaza volt. Ez ugyanúgy az ő biznisze is. Éppen olyan mélyen benne
volt, mint én, és éppen olyan sokat tett – még többet is –, mint amennyit
nekem kellett megtennem.
– Találkozzunk a Belle téren, félóra múlva! A déli oldalán van egy
sörkert. Mögötte leszek. Motorral gyere!
Pontosan érkezett, és úgy indultunk tovább, hogy szinte egy szót se
váltottunk.
– Hova megyünk? – szólt hátra egy kis idő elteltével.
– Hmm?
Kezem a derekára tapadt, és ez felidézte bennem őrjítő testét.
Rácsapott az ujjaimra, és megismételte a kérdést.
– Nem tudom. Valahová keletre. Csak hajts! Remélem, hogy
útközben eszembe jut majd a pontos irány.
Ama órákon át kanyargott és tekergett a motorjával a Város
szövevényes keleti felében. Megpróbáltam felidézni az Adriannel
megtett utat, de ennyire nem volt jó a memóriám. Végül inkább
megálltunk, és útbaigazítást kértünk. Az emberek tétova válaszokat

190
adtak, de végül találtunk valakit, aki ismerte az öreget, és egy kis
fizetségért cserébe hajlandó is volt útbaigazítani bennünket.
Az öreg odakint ült a verandáján, mikor megérkeztünk, a székében
hintázott, és az utcát figyelte. Érdeklődve pillantott ránk, mikor
leszálltunk és odasétáltunk hozzá.
– Helló, Fabio! – üdvözöltem.
– Üdv ismét! Te... meg ne mondd!... Capac Raimi vagy. Igaz?
– Az egyetlen és igazi.
– Hm, a vén Fabio nem sokat felejt! Viszont nem ismerem ezt a
bájos kislányt.
– Ama Situwa – mutatkozott be Ama, és odahajolt, hogy kezet
rázzon az öreggel.
Fabio bólintott, és a nevet az emlékezetébe véste.
– Örvendek. Együtt vagytok vagy szabad a pálya a kisasszonynál?
– Velem van – feleltem mosolyogva, aztán egyenesen a tárgyra
tértem. – Emlékszik rá, hogy miért jártam itt korábban?
– Hogyne! Paucar Wami miatt. Nem könnyen felejtek el vele
kapcsolatban semmit.
– Többet kell megtudnom róla, Fabio. Hogy merre találom.
Az öreg összehúzta a szemét.
– Mit akarsz tőle? – dohogta. – És miért?
– Beszélni akarok vele.
– Beszélni Paucar Wamival? – nevetett fel Fabio. – A hírek szerint
nincs oda a sok beszédért.
– Tudja, hogy hol van? – erősködtem.
– Ha tudnám, akkor se mondanám el. Nem küldöm az ellenségeit a
nyomára. Én csak annyit tudok biztosan, hogy meg fog ölni téged, és
megkeresi azt is, akinek eljárt a szája. Márpedig én nem fogok ujjat
húzni azzal a szemétládával.
– Kérem! – guggolt le elé Ama. – Nem vagyunk az ellenségei. Csak
beszélni akarunk vele.
Megfogta Fabio mindkét kezét, gyengéden megszorította, és
elmosolyodott.
– Kérem!
Fabio a kezére nézett, aztán Amára, végül rám. Majd elvigyorodott.

191
 – Hát nem vicces, hogy a bájos hölgyek mind azt hiszik, bármit
kiszedhetnek egy vén szarosból, ha kedvesen mosolyognak és kicsit
flörtölnek vele? Nyilván azt hiszik, hogy ilyen hülyék vagyunk.
Ismét lepillantott a kezére, és a szeme körül összegyűrődtek a
ráncok.
– És igazuk is van.
Felemelte a fejét.
– Tényleg csak beszélni akartok vele?
– Ez minden.
– És engem kihagytok a dologból?
– Egy szóval sem említjük.
– Hmm – mélázott el. – Hát, nem tudom biztosan, hogy azon a
helyen van-e még – mondta végül vontatottan –, de néhány nappal
ezelőtt arra látták. Csak egy pillanatra látták, de azok a kígyók elég
jellegzetesek. Ha ott nincs, nem tudom, hol van.
– Köszönjük – felelte Ama kedvesen, és még egyszer megszorította
az öreg csuklóját.
– Átkozott vén bolond vagyok – morogta Fabio, aztán elmosolyodott
és megadta a címet.

Bekanyarodtunk a bérház elé, és leállítottuk a motort. Ha Wami itt volt,

akkor a hatodikon találjuk. Vettem egy nagy levegőt, leszálltam, és
elálltam Ama útját.
– Egyedül megyek fel – kezdtem, és gyorsan felemeltem a kezem,
amikor egyből tiltakozni próbált.
– Ne vitatkozz! Nincs értelme, hogy mindketten kockáztassunk.
Mellesleg nem vehetjük biztosra, hogy rólad is tud.
– De jó esély van rá! – csattant fel.
– Igaz – ismertem el. – Viszont ha nem így van, őrültség lenne
felhívnod magadra a figyelmét. Hagyd rám ezt a dolgot. Ama! Tudod,
hogy ez így a legokosabb.
Nem tetszett neki, de tudta, hogy igazam van. Előhúzta a pisztolyát,
és felém nyújtotta. Nagy volt a kísértés, de megráztam a fejem.
– Bolond lennék, ha azt hinném, hogy bepofátlankodhatok egy olyan
képzett gyilkos otthonába, mint Wami, és lenyomhatom.

192
 Emlékeztem még rá, hogyan pottyant közénk az égből, és hogy úgy
intézte el Johnny Grace-t és az embereit, akár egy vadászó tigris.
Előhúztam az előző éjjel magamhoz vett kést, és átadtam Amának.
– Várj itt pár órát! Ha nem térek vissza, vagy ha azt látod, hogy egy
kopasz, fekete óriás egyedül jön ki az épületből, tűzz el innen a francba,
olyan gyorsan, ahogy csak tudsz!
– Szerinted sikerrel jársz?
– Kétlem.
Elmosolyodtam, és megcsókoltam. Hosszú csók volt, lassú és
szenvedélyes. Mikor szétváltunk, könnyek csillogtak a szemében.
Valószínűleg az enyémben is.
– Most jön az, hogy én azt mondom: „szeretlek”? – kérdezte elfúló
hangon.
– Nem. Most az jön, hogy én azt mondom: „a viszont látásra” –
feleltem.
Az ódon épületet a huszadik század elején emelték. A falakat
repedések, lyukak, penészvirágok, égésnyomok és kifakult vérfoltok
tarkították. Az ajtókat bedeszkázták. Több lakás teljesen kiégett.
Mindenfelé illegális lakásfoglalókat láttam. Mindenki, aki mellett
elhaladtam, összegörnyedve járt, ugrásra készen, ha esetleg
megtámadnák. Egyedül csak a kisgyerekek éltek itt félelem nélkül,
mivel ők még nem tanulták meg a külvilág kegyetlen törvényeit.
A keresett lakás a hatodikon volt. Nem volt se csengő, se rács, se
postaláda. Az ajtó egykor zöld lehetett, de mára a festék megkopott,
elszíneződött és lehámlott. Éreztem, hogy Ama messziről figyel, de
nem fordultam meg, hogy ellenőrizzem. Vettem egy nagy levegőt és
bekopogtam.
A folyosón csend honolt. Az emelet jobbára lakatlan volt, a korlát
mentén a legtöbb lakás ki volt égve és nem élt bennük senki. Tőlem
balra zajt hallottam, és mikor odapillantottam, észrevettem, hogy az
egyik lakásból egy apró öregasszony lép ki, kezében
bevásárlószatyorral. A nő gyanakodva nézett rám, megfordult és a
távolabbi lépcső felé indult. Elmosolyodtam, és visszafordultam az
ajtóhoz.
Az már nyitva volt, és a vigyorgó Paucar Wami állt előttem: arcán a
kígyók soha el nem rejtett méregfogaikat vicsorították.

193
 – Capac Raimi – mondta halkan. – Milyen kellemes meglepetés!
Nyeltem párat, aztán kinyögtem.
– Beszélni akarok veled.
– Reggel nem akartál. Szokásod, hogy korán reggel szökőkutakban
fürdesz?
– Hát láttál? De... akkor miért nem...
– Gyere be! – állt félre. – Sok a megbeszélnivalónk.
Automatikusan beléptem. Halványan érzékeltem, hogy becsukja az
ajtót. Nem riglizte be. Ezt megjegyeztem, arra az esetre, ha később
menekülnöm kellene.
Kicsi és zsúfolt odú volt. Az egyik falnál hatalmas fagyasztó állt,
mellette magas frigó, a szoba másik oldalán egy matrac és egy hálózsák
hevert, az ablak elé pedig egy szekrényt toltak. A villanykörte csak
annyi fényt adott, hogy éppen megvilágította a szoba közvetlenül alatta
lévő részét. A helyiséget az árnyékok uralták. Az egyik falba egy ajtót
vágtak, ami bizonyára a mosdóba nyílt.
– Nem valami nagy szám – hadarta Wami –, de legalább otthon. A
földre kell ülnöd, mert nem vagyok oda a székekért. Necces helyzetben
a szék csak akadályt jelent.
A csupasz padlóra ültem és keresztbe tettem a lábam. Wami
letelepedett matraca szélére, combján nyugtatva kezét. Fürkészni
kezdett, de az arca semmit sem árult el abból, mit gondol.
– Miről szeretnél beszélni?
– Ma követtél – feleltem. – Miért nem öltél meg?
– Miért tettem volna?
– Hát nem ezt csinálod? Nem embereket ölsz?
– Egyeseket életben hagyok.
Elmosolyodott, amitől a kígyók feje pár centit vészjóslóan
megemelkedett.
– Magányos lenne a világ, ha mindnyájatokat megölnélek.
– De arra béreltek fel, hogy megszabadulj tőlem.
– Nem.
– Nem béreltek fel?
– Már halott lennél, ha így történt volna.
– Akkor miért követtél?

194
 – Mert érdekelsz. Ayuamarca vagy, ami pedig régi hobbim. Szeretek
kapcsolatba kerülni velük, mikor a Városban járok. Azóta követtelek,
hogy a sikátorban találkoztunk.
– Adriant is?
– Adriant? – kérdezte faarccal.
– Adrian Arne-t: a fickót, aki velem volt.
– Á! – mosolyodott el derűsen. – Bizonyos dolgok nem változnak.
– Mit akar ez jelenteni?
A szekrényére nézett, és összehúzta a szemét. Valamin töprengett.
– Mennyit tudsz rólam? – kérdezte, és megvakargatta tetovált
kígyóit.
– Nem sokat. Bérgyilkos vagy. Régebben a Kardinálisnak dolgoztál.
Aki csak ismer, fél tőled. Azt mondják, te vagy a legaljasabb,
legbarátságtalanabb fickó, aki csak létezik.
Erre szerényen elmosolyodott: tetszett neki, amit hallott.
– Nem könnyű feladat egy ilyen városban a legfélelmetesebb
alaknak lenni. Keményen meg kellett dolgoznom a hírnevemért.
Viszont csak ritkán vagyok bérgyilkos. Mikor olyan a hangulatom, vagy
ha egy régi ismerősöm megkér. Legtöbbször megvan rá az okom, hogy
miért gyilkolok. Úttörő vagyok ezen a területen. Egyike voltam az első
sorozatgyilkosoknak még azt megelőzően, hogy az ilyesmi divatba jött
volna. Több mint negyven éven át törtem magamnak egy olyan utat,
amiről mások csak álmodozni mertek. Több álcám volt, mint amennyit
a rendőrség számon tudott tartani. Voltam a Fekete Angyal, a Holdfény,
a Menyét, Szemgolyó Ernie és még egy csomó más. A világ minden
szegletében oltottam ki életeket: gazdagokét, szegényekét, fiatalokét,
öregekét, férfiakét és nőkét.
– Azért ölök, mert gyilkos vagyok. Ilyen egyszerű ez. Ez vagyok én,
ezt teszem. Mikor ölök, önmagam vagyok. Nincsenek rejtett indokaim,
sem perverz vágyaim. Szerinted helytelen hűnek lenni önmagunkhoz?
– Hát, ha így tálalod a dolgot...
– Nem lehet másképp. A gyilkosságaimról feljegyzéseket vezetek.
Minden egyes esetet leírok. Több tucatnyi noteszem van, tele
időpontokkal és helyekkel, nevekkel, módszerekkel, eredményekkel. Én
így lazítok a szabadidőmben. A munkámról írok, és sokat foglalkozom
vele. Szívesen olvasgatok a régi gyilkosságaimról. A gond csak az,

195
hogy amikor ilyen sok halálért vagy felelős, hajlamos vagy elfelejteni a
részleteket. Az egyik halál sokszor olyan, mint a másik.
Összekeverednek.
– Szomjas vagyok – mondta. – Hoznál nekem egy sört a hűtőből?
Magadnak is vehetsz egyet, ha akarsz.
Nem szívesen fordítottam hátat neki, de nem hittem, hogy megölne.
Még nem. Kinyitottam a frigó ajtaját, és nekiálltam sört keresni. A hűtő
tele volt üvegekkel, melyekre kézzel cetliket ragasztgattak, de a
tartalmukra egyáltalán nem voltam kíváncsi. Könnyen ment, hogy ne
törődjek velük. Viszont már nehezebb volt nem törődni az egyik
legfelső polcon heverő gyerekfejjel, mely ártatlan, halott szemekkel
bámult rám. Precízen metszették le, és gondosan kivéreztették. Egy
gondosan alá készített tálba csöpögött a még benne maradt, kevés vér,
és ahogy földbe gyökerezett lábbal álltam ott, a tanúja lehettem, ahogy
egy vérgyöngy megszületik és aláhull.
– A sörök fentről a második polcon vannak – szólalt meg Wami
segítőkészen. – A fej mögött.
Elfojtottam egy undorodó borzongást. Úgy éreztem, rengeteg múlik
most ezen a dolgon. Elég egyetlen rossz mozdulat, és ez az arc lesz az
utolsó, amit látok. Finoman, a füleinél fogva megragadtam a fejet, és
félrehúztam. A hús hideg volt, pikkelyes, olyan anyagú, amit soha nem
felejtek el. Mikor lett elég hely, benyúltam, és megmarkoltam pár
dobozt, aztán leraktam őket egy alsóbb polcra, míg visszahúztam a fejet
a helyére. Még egyszer belenéztem azokba az ártatlan szemekbe – öt-
vagy hatéves lehetett? –, majd fogtam a söröket, és becsuktam az ajtót.
Wami érzelmek nélkül vette át tőlem a sörösdobozt. Amikor azonban
el akartam húzni a kezem, váratlanul megragadta. Megpróbáltam
kitépni magam a szorításából, de túl erős volt. Elmosolyodott, és kicsit
megrázta a fejét. Abbahagytam a tusakodást. Egy szó nélkül rakta le a
sörét, és az ujjaimat ökölbe szorította. Aztán a mutatóujjamat
kihajlította, úgy, hogy az egyenesen előre mutasson. Ekkor hátradőlt,
felszegte az állát, lassan maga felé húzta a kezemet, és az ujjam végét
az ajka alatti ponthoz illesztette, oda, ahol a kígyók feje egymásba
csavarodott. Rámeredtem a festett pofákra, a méregfogakra. Ekkor
ujjamat a bőréhez érintette.

196
 Hirtelen égető érzés fogott el, mire felrikoltottam és elrántottam a
kezem. Ő még mindig egy szót sem szólva felkapta a sörét.
Megdörzsöltem az ujjam, és szemügyre vettem. Harapásnyomot nem
láttam rajta, csak egy kis, piros duzzanatot. Megnyaltam, és még
egyszer szemügyre vettem. A hús nem sérült meg, és a pirosság
hamarosan halványulni kezdett.
– Hogy csinál... – kezdtem, de máris félbeszakított.
– Van ott egy akta – intett a szekrény felé. – Hozd ide!
A szekrény teli volt aktákkal, jegyzettömbökkel és üres papírokkal.
Néhányszor végighordoztam rajtuk a pillantásom, azon morfondírozva,
hogy melyiket akarhatja. Már majdnem rákérdeztem, mikor megláttam
egy kis dossziét nagyjából középen, jobb felső sarkában a csúnyán
odakapart AYUAMARCA felirattal. Átnyújtottam Waminak. Kinyitotta
és kivett belőle két papírlapot. A másodikat megfordította, és magában
olvasni kezdte. Felmordult, előszedett egy piros tollat, és az egyik név
mellé tett egy pipát. Ezután felém fordította az oldalt, és rábökött az
aljára. A pipa melletti név Adriané volt.
– Adrian Arne – nyújtotta át mindkét lapot. – Ülj le! Még ne nézd
meg őket!
Úgy tettem, ahogy parancsolta.
– Nem tudom, ki ez az Adrian Arne. Amennyire tudom, sosem
találkoztunk. Nem emlékszem arra, hogy velünk lett volna a sikátorban,
vagy hogy leírtam volna a nevét.
– Évekkel ezelőtt rájöttem valamire – folytatta. – Egy nap, mikor a
régi naplóbejegyzéseimet olvasgattam, rátaláltam pár olyan névre,
amelyre nem emlékeztem. Leírtam, hogy öltem meg őket, szóval
biztosan végeztem is velük, csakhogy nem is rémlett, hogyan csináltam.
Összezavarodva végignéztem a feljegyzéseimet, ami nem volt éppen
kétperces meló, és hat olyan névre, fél tucat olyan gyilkosságra
bukkantam, amelyről nem voltak emlékeim. Természetes, hogy zavart a
dolog, de egyben érdekelt is. Az őrület mindig is izgatott. Ha kezdem
elveszteni az emlékezőtehetségemet, talán ez az első jele annak, hogy
valami sötétebb felé csúszom, bele egy olyan szakadékba, amelyet
mindig is szívesen felfedeztem volna. Lehetőségként tekintettem a
dologra, esélyre, hogy az életet más szemszögből éljem át.
– Sajnos az állapotom nem rosszabbodott.

197
 Őszintén csalódottnak tűnt emiatt.
– Éppen olyan hatékonyan tettem a dolgom, mint addig. Nem vettem
észre, hogy hibákat követnék el, hogy álmomban nyáladzanék, vagy
ismeretlen helyeken térnék magamhoz. Ugyanaz a Paucar Wami
voltam, aki mindig is, kivéve ezeket a lyukakat az emlékezetemben.
– A Pártközpont aktáinak átnyálazása közben bukkantam rájuk –
intett a papírlapok felé. – Máshol is kerestem a hiányzó neveket, de
semmi nyomra nem akadtam. Mikor ezekre rátaláltam, készítettem egy
másolatot, és hazahoztam, hogy átnézzem őket. A listán olyan nevek is
szerepeltek, melyekről semmit se tudtam, olyanok, akiknek semmi
közük nem volt hozzám. Egypárat viszont ismertem, másokról pedig
találtam feljegyzéseket.
– Úgy döntöttem, egy kis játékba kezdek. Minden olyan névhez,
melyet ismertem vagy megtaláltam az aktákban, tettem egy piros pipát,
a névtől balra. Aztán időről időre lecsekkoltam a lapokat, hogy
megnézzem, ismerősen csengenek-e még a nevek. Mikor olyanra
akadtam, amit már elfelejtettem, tettem mellé egy piros pipát, attól
jobbra.
– Most már átnézheted a neveket.
Gyorsan átfutottam a két lapon szereplő listát. Ötven, talán hatvan
név állhatott rajta. Többségük mellett, tőlük balra piros pipa volt.
Köztük volt az én nevem és Adriané is, aki utólag, kézzel írva került rá
a lapra. Öt vagy hat név volt felettünk, szintén megjelölve.
– A lista régi – közölte. – Elavult. Megpróbáltam keresni egy
frissebb változatot, de átköltöztették, és soha többé nem akadtam rá. A
friss neveket akkor adom hozzá, mikor véletlenül ayuamarcákkal futok
össze az utazásaim során.
Lényegében az összes, bal oldalon megjelölt név mellett szerepelt
pipa attól jobbra is. Ahol nem volt, azoknak a neveknek a viselőit
többségében ismertem: Leonora Shankar, Conchita Kubekik, Paucar
Wami, én.
Ama neve nem volt rajta a listán, és úgy döntöttem, inkább nem
kérdezek rá. Ha Wami nem tud róla, annál jobb.
– És ez mi? – kérdeztem. – Kik ezek az emberek?
– Azt a párat leszámítva, akiknél jobbra nincs pipa, nem tudom, kik
ők. A nevük semmit sem mond nekem. A naplómban hat olyan ember

198
neve szerepelt, akiket én öltem meg, azóta pedig találtam még ötöt, de
ami a többieket illeti...
Vállat vont.
– A pipák szerint egykor ismertem őket. De már nem emlékszem
rájuk.
– Mi az az ayuamarca? Azt mondtad, felismertél, mikor találkoztunk.
Hogyan?
– Van bennünk valami közös. Valami üresség. Nem tudom jobban
elmagyarázni. Bár a többségükre már nem emlékszem, de számos ilyen
embert tanulmányoztam, és azonnal kiszúrom őket. Nem tudom, mit
jelent ez, hogy kik ezek az emberek, vagy miért mások, hogy miért
tűnnek el állandóan az emlékeim közül és a fizikai világból. De ha
folytatom a keresést, egy napon rá fogok jönni. Ezért követtelek.
Reméltem, hogy te elvezetsz valahova.
Ismét a lapokra néztem.
– Nem te ölted meg Adriant?
– Legjobb tudomásom szerint nem.
– És fogalmad sincs róla, hogy mi lehet ez az egész?
Tétovázott.
– Egyvalamit tudok: hogy honnan jönnek a nevek. Az ayuamarca
inka eredetű szó.
Eszembe jutott, hogy a Kardinális és Y Tse is említette a Város inka
kötődését. Nyugtalanul fészkelődni kezdtem, és testtartást váltottam.
– Az inkák így nevezték a november hónapot – magyarázta Wami. –
Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a holtak vonulása.
Természetesen a mi nevünk is inka: te a december vagy, a fenséges
ünnepség. Én március vagyok, a történelemkönyvek szerint a
virágöltözék.
– Az összes... – kezdtem.
– ...név a listán inka? – fejezte be a kérdést. Megrázta a fejét.
– Akad még pár másik, mint Inti Maimi, Hatun Pocoy, de a zömük
nem az.
Ismét a lapokba temetkeztem, mintegy azt remélve, ha elég alaposan
tanulmányozom őket, feltárul előttem a titkuk. A holtak vonulása. Ez
bármilyen nyelven elég rosszul hangzott volna.
– Kérdezted erről valaha is a Kardinálist?

199
 – Nem. Nem szereti az ilyesfajta kérdéseket.
Mintha kihallottam volna valamit a hangjából, talán egy árnyalatnyi
félelmet.
– De ő is benne van, nem? – erősködtem.
– Senki más nem rendelheti el egy ilyen akta eltakarítását a
Pártközpontból, talán Ford Tasso kivételével. De ez nem Tasso stílusa.
– Mi van a fejünkkel? Azt ki takarította ki?
– A te fejedben is vannak lyukak?
– Mondjuk úgy. Emlékszem az emberekre, például Adrianre, de nem
emlékszem a múltamra az előttről, hogy a Városba jöttem. Azt hittem,
egyszerű amnézia, de azok után, amit mondtál...
– Szerinted többről van szó – bólogatott. – Én is így gondolom.
Először egyszerűbb önmagadra gyanakodni, de mikor másoknál is
felfigyelsz a lyukakra... Vannak dolgok, melyek meghaladnak minket.
Ezért érdekel engem ez az akta. Mindig is elbűvölt az azon túli.
Az azon túli...
– Tudsz bármit is a vak csuhásokról? – tudakoltam.
– Akik soha nem beszélnek?
– Hogy?
– Sosem beszélnek – bólogatott Wami tudálékosan. – Angolul nem.
Még akkor sem, amikor egy szakértő kínozza meg őket.
Az egyik beszélt velem, de úgy határoztam, ezt nem említem. Nem
akartam féltékennyé tenni.
– Amióta az eszemet tudom, mindig itt voltak – mondta Wami. –
Nem sokat tudok róluk. Nem tudom, hányan vannak vagy mit
csinálnak, meg ilyeneket, de időről időre összefutok velük. Szerinted
közük van ehhez?
– Talán.
– Érdekes.
A lapokkal megveregettem a térdemet, aztán visszaadtam őket. Úgy
véltem, már mindent megtudtam belőlük, amit csak lehetett.
– Hát, ha nincs több megbeszélnivalónk, akár indulhatok is –
közöltem fesztelenül.
– Csak így?
Meg se moccant.
– Azt hittem, maradsz még, és csevegünk egy kicsit.

200
 – Miről? Te sem tudsz semmit, én sem. Miért pazarolnánk egymás
idejét?
– Tudod, hol lakom – mondta szelíden.
Megfeszültem.
– Nézd, nem próbálok úgy tenni, mintha értenélek. Találkoztam már
jó pár hibbant faszival, de olyannal még nem, aki fejeket tart a
hűtőjében, és csak Isten tudja, hogy még mit a fagyasztójában. Nem
tudom, mi van a fejedben, és nem is akarom tudni. Ha meg fogsz ölni,
ölj meg! De ha az jár a fejedben, hogy élve elengedsz, akkor lenne épp
hova mennem és mit csinálnom.
Lebiggyesztette az ajkát, és elgondolkodva bólintott.
– Érdekesnek talállak. Te más vagy. Furcsább. Van benned valami
fény, amit a többiekben nem láttam. Életben hagylak. Szerintem így
többet nyerhetek.
– Kösz – feleltem szárazon, és az ajtóhoz tántorogtam. Ott
megálltam és visszanéztem. Waminak egyetlen izma sem rándult.
– Tudatom veled, ha kiderítek valamit.
– Ilyen könnyen nem fogsz még egyszer a nyomomra bukkanni. Egy
óra sem telik bele, és én eltűnök innen. Éppen elég ideje vagyok már a
Városban. Itt az idő továbbállnom. Egy nap viszont lehet, hogy
felkereslek, ha még itt leszel.
Lehet, hogy nem fenyegetésnek szánta, de ugyanúgy beszartam tőle.
Megitta a sörét, és egy másikért indult. Kinyitotta a frigót, és
lehajtotta a fejét, hogy megnézzen benne valamit. Mosolygott, és a hűtő
fényében az arcán a kígyók mintha tekergőztek volna. Az ajtóhoz
léptem, és sikerült megállnom, hogy lerohanjak a lépcsőkön. Egy
hajszálon múlt.

Ama és én véletlenszerűen cirkáltunk a városban a délután hátralevő

részében. Meséltem neki Wamiról, az aktájáról és az
emlékezetkihagyásairól. Megemlítettem, hogy Leonora is mondott
valami hasonlót nem sokkal korában. Akárcsak én, Ama sem tudta,
hogy mit jelenthet ez. A motor szelíd dorombolása közepette beszéltük
át a dolgokat, de nem igazán tudtunk előrelépni. Este beugrottunk
vacsorázni egy csendes étterembe, de csak keveset ettünk. Máshol
jártak a gondolataink.
201
 – Nem kellene odamennünk – bökte ki Ama. – Láttad Wami listáját.
Semmi újat nem fogsz megtudni a Pártközpontban őrzöttből.
– Wamié régi volt. Látni akarok egy frisset.
– Miért?
– Talán felismerek pár újabb nevet.
– Capac, te gondolkodtál valaha is azon... vagyis mit gondolsz, képes
lennél megölni egy embert?
Rám nézett, miközben feltette a kérdést.
– Még nem gondolkoztam rajta, de igen, megteszem, ha kell.
Nem haboztam a válasszal.
– Képes lennél úgy ölni, mint Wami? Nőket? Gyerekeket?
– Természetesen nem. Wami eszelős. Megölnék olyasvalakit, aki az
utamba áll, de egy kölyköt? Soha.
Ama szemmel láthatóan elégedett volt a válaszommal, de én nem.
Mert nem voltam benne biztos, hogy igazat mondtam. Elszörnyedtem
attól, amit Wami hűtőjében láttam. Egy részem elborzadt tőle és még
mindig borzongott. Ám egy másik részem elismerően csettintett. Nem
volt ínyemre, hogy beismerjem, de ott, legbelül, nem olyan mélyen,
ahogy azt szerettem volna, irigyeltem Wami vérengző mutatványait.
Bejelentkeztünk egy olcsó motelba, hogy felfrissüljünk. Szükségem
volt egy zuhanyra. A Waminál tett látogatás alatt totál leizzadtam. Már
a nadrágomat húztam le, mikor észrevettem, hogy Ama figyel.
– Mi van? – érdeklődtem, félbehagyva a vetkőzést.
– Azon az éjszakán nem tudtalak alaposan szemügyre venni.
– Nem akarom, hogy bámulj – zsörtölődtem.
Erre vidáman felnevetett.
– Szégyenlős vagy?
Elmosolyodtam.
– Leveszem az enyémet, ha te is leveszed a tiédet.
Viszonozta a mosolyomat, huncutul bólintott, és lehámozta magáról
a ruháját. Együtt zuhanyoztunk, kezünk bebarangolta a másik testét,
mint azon az éjszakán ott, a Pártközpontban. Ezúttal lassabban
csináltuk, ujjaink könnyedén siklottak a másik bőrén csókolózás
közben. Én Ama melleit simogattam, mialatt az ujjai csodás trükköket
mutattak be a köldököm alatt, de szexre nem került sor. Azt későbbre
tartogattuk.

202
 Miután megtörölköztünk, a hálószobában összetoltuk a két ágyat, és
folytattuk a barangolást. Ismét magával ragadott Ama különös
szépsége. Nem tudtam, hogy mások hogy reagálnának rá – nem egy
férfimagazinból lépett elő, de az én felizgult szememnek ő maga volt a
tökély.
Lassan, de közel olyan szenvedéllyel szeretkeztünk, mint első
alkalommal. Még mindig újak voltuk egymásnak, de mintha évek óta
együtt lettünk volna. Pontosan tudtuk, hogyan szerezzünk örömet a
másiknak, gondolkodás nélkül mozdultunk, ösztönösen szeretkeztünk.
Egyszerre értünk a csúcsra, és az maga volt a fájdalmas gyönyör.
– Ha kémcsövekbe lehetne tölteni, amink van – mondta Ama, ahogy
ott hevertünk az ágyon egymás karjaiban –, egy vagyont kereshetnénk
vele.
– Kit izgat a pénz? – dörgölőztem a nyakához. – Nem akarok
osztozni ezen senkivel. A világ többi része bekaphatja!
– Nem valami kedves ilyet mondani – kuncogta.
– Nem vagyok valami nagyon kedves ember – mosolyodtam el.
– Ez az igazság? – kérdezte komolyan.
– Bánt?
– Csak tudni akarom. Szeretlek, de nem értem, hogy mi az, amit
szeretek benned, vagy miért. Olyan sok mindent nem értek. Szeretném
tudni, hogy miféle ember mellett köteleztem el magam.
Felsóhajtottam és felkönyököltem. Ujjaim láthatatlan köröket
rajzolgattak a hasára beszéd közben.
– Gengszter vagyok. Lopok, bántok másokat, ártok másoknak. Ölök,
ha kell. Az ártatlanoknak nincs félnivalójuk tőlem. Hiszek a családban
és a barátokhoz való ragaszkodásban. Csináltam csúnya dolgokat, Ama,
és szándékomban áll még rosszabbakat is tenni.
Erre szomorúan bólintott.
– Ennyire én is rájöttem.
– Szörnyű ezt hallanod? – tudakoltam halkan.
Megvonta a vállát.
– Legalább őszinte vagy.
– Tudsz szeretni egy férfit csak az őszinteségéért?
– Igen – felelte pillanatnyi habozás után. – És te tudsz szeretni egy
nőt, aki képes szeretni egy olyan férfit, mint te?

203
 – Készen állok rá, hogy adjak neki egy esélyt.
Szenvedélyesen megcsókoltam, és ő viszonozta. Hamarosan ismét
szeretkeztünk, és minden kételyünk és aggodalmunk feloldódott a
szenvedélyben.

Kijelentkeztünk a motelből, és átvágtunk a városon, majd a

Pártközponttól pár háztömbnyire szétváltunk. Ama hátulról került, én
meg átsétáltam az előcsarnokon és bejelentkeztem. Azt mondtam, hogy
utána kell néznem valaminek a számítógépes adatbázisban, ami
egyáltalán nem volt szokatlan. Átadtam a cipőmet, a zoknimat és
elindultam fel a lépcsőkön. Ráérősen ballagtam, az előttem álló
feladaton merengve, Wami szavait emésztve. Így, hogy az eszem
máshol járt, egyszer csak megjelent lelki szemeim előtt a nő képe,
méghozzá elég tisztán. Megpróbáltam a segítségével felfeszegetni a
múltam zárját, de az éppen olyan erős retesznek bizonyult, mint eddig.
Nyugodtan ballagtam, mikor a hatodik emeleten egy árnyék vált el
az egyik faltól és ragadta meg a bal karomat. Majdnem elvesztettem az
egyensúlyomat, és kis híján lezuhantam a lépcsőkön, hogy idő előtt
nevetséges halált haljak.
– Capac, én vagyok.
– Jézusom! – csattantam fel. – Meg akarod kímélni a Kardinálist
attól, hogy megöljön? Mit keresel te itt? Azt hittem odafent találkozunk.
– Nem akartam egyedül felmenni. Ideges vagyok.
Szemügyre vettem Amát a gyér fényben. Reszketett. Mivel korábban
mindig olyan bátornak tűnt, soha eszembe sem jutott azon gondolkodni,
hogy mennyire felkavarhatja ez az egész. Végtére is csak egy
étteremtulajdonos lánya volt. Teljesen természetes hát, hogy fenyegetve
érzi magát és elbizonytalanodik egy ilyen helyzetben.
– Akarod, hogy lefújjuk? – kérdeztem. – Egyedül is mehetek.
– Nem – mosolyodott el reszketegen. – Csak cserbenhagyott a
bátorságom, de majd elmúlik.
– Biztos?
Mikor bólintott, odanyújtottam a kezem, megszorította, és együtt
indultunk felfelé. Ama ment elöl. A lépcsőház elhagyatott volt.
– Találkoztál itt bárkivel is valaha? – suttogtam oda neki.

204
 – Csak ritkán. Időnként, mikor hallom, hogy jön valaki, besurranok
valamelyik ajtó mögé, és megvárom míg elmegy. Egyedül te kaptál el.
Szerencsés vagy, nem gondolod?
Felmordultam, és mentünk tovább, a kilencedik, majd a tizedik,
aztán a tizenegyedik és a tizenkettedik emeletre. Még a balszerencsés
tizenharmadikon se volt senki. Már kezdtem érteni, hogy Ama miként
úszhatta meg ilyen sokáig, hogy milyen könnyű volt észrevétlenül
bejutni, ha az embernek helyén volt a szíve. De ekkor a tizennegyedikre
vezető ajtó hirtelen kitárult előttünk.
Hét lépcsőre voltunk, nem tudunk hova bújni. Miközben a szívem a
torkomba ugrott, felismertem Ford Tasso kőbe vésett vonásait.
Ösztönös mozdulattal léptem Ama mellé, és a dereka köré fontam a
karom. Arcomat a hajába temettem, és úgy tettem, mintha észre se
venném a Kardinális jobbkezét.
Ford a már majdnem a tizenötödik emeletig feljutott behatolók láttán
a pisztolytáskájához kapott. Reflexei gyorsabbak voltak, mint amit várt
volna az ember – reméltem, hogy én is ilyen remek formában leszek
még, ha megérem az ő korát, ami ebben a pillanatban nem tűnt
valószínűnek. Mikor Ford felismert, tartása ellazult, és leengedte a
kezét, de az arckifejezése nyers maradt.
– Capac! – förmedt rám. Meglepetést színlelve néztem fel.
– Mit művelsz te itt? És miért nem használod a liftet, mint bármely
másik normális ember?
– Ezt én is kérdezhetném tőled – feleltem pimaszul.
– Orvosi utasítás. Tornáznom kell. Mivel nincs időm kondizni, így
amilyen gyakran csak tudok, fel-le kocogok a lépcsőkön.
Amára pillantott.
– Ki a barátnőd?
– Ő Ama, a titkárnőm. Feltörőben vagyok.
– És mit keres itt?
– Éppen betanítom. Bemutatom a stábnak, segítek neki kiigazodni
errefelé. Tudod.
– Erre vannak fizetett embereink.
– Naná, hogy vannak, de...
Megveregettem Ama popsiját, úgy, hogy biztos voltam benne, hogy
Ama egyéb körülmények között felképelt volna érte.

205
 – A személyes kontaktus semmihez sem fogható.
Hamiskásan rákacsintottam Tassóra.
Ö felhorkant, olyan hangot hallatva, mint egy hulla, akit szélütés ér,
és elindult lefelé.
– Legközelebb a liftet használd! – közölte. – Le is lőhettelek volna,
ha sötétebb van.
– Igenis, főnök – vigyorodtam el, és vigyorom le sem hervadt az
arcomról, míg el nem tűnt a szemünk elől. Aztán egymásra néztünk
Amával, és majdnem összeestünk.
– Krisztusom – zihálta Ama –, vagy tucatszor jöttem fel ide minden
baj nélkül. Az első éjszaka pedig, mikor felhozlak, maga Ford francos
Tasso bukkan fel! Átok ül rajtad, Raimi?
– Reméljük, nem! De azt el kell ismerned, hogy elég ügyesen
leszereltem.
– Rendben volt.
– Csak rendben? Mit tettél volna, ha egyedül vagy?
– Lehúztam volna a bugyimat, és szelídre dugom – nevetett fel.
A tizenkilencedikre már további meglepetések nélkül jutottunk fel.
Ezen a szinten egyetlen hatalmas terem húzódott az épület teljes
hosszában. Poros volt, irritálta a torkomat. Ama kölcsönadta nekem az
egyik zsebkendőjét, én pedig két köhögőroham között köszönetet
rebegtem érte. Idefent sötét volt, a lámpákat rendszertelen távolságban
helyezték el, ráadásul túl kevés volt belőlük és túl gyér fényt adtak,
hogy sok hasznukat vegyük. Ama számos zsebe egyikéből
előbányászott egy kis elemlámpát, és felkattintotta. Elindult az ajtótól,
egyenesen a félhomály mélye felé. Én csendben követtem, érdeklődve
nézve jobbra-balra.
A ládák hatalmas halmokat alkotva, néma őrökként magasodtak
körülöttünk, bármerre is néztem. Minden egyes oszlop úgy egy méterre
helyezkedett el a többitől. A tornyok között a folyosók valóságos
útvesztője kanyargott.
– Mi van ezekben? – ütögettem meg az egyik oszlopot.
– Mindenféle. Nincs egyértelmű elrendezés. Vannak itt térképek,
tervrajzok, újságkivágások és személyi akták. Titkos
kormánymegbeszélések jegyzőkönyvei, olyasmik, amiért a Kardinális
nyilván egy vagyont fizethetett. Listák kutyatenyésztő telepekről,

206
öregek otthonáról és iskolákról. Látleletek. Csavargók fényképei.
Minden, amit csak papírra lehet vetni.
– Olyan ez a hely, akár egy múzeum – folytatta Ama, aki már az
oszlopok között siklott. – A feljegyzések évszázadokra nyúlnak vissza.
És majdnem minden eredeti. Lefogadom, hogy a Város múzeumi
kurátorai dobnának egy hátast a döbbenettől, ha tudnák, hogy létezik ez
a hely.
– Mi van az őrökkel?
Kezdtem egyre idegesebb lenni a biztonság ilyen mérvű hiánya
miatt. Már a nyitott ablakot is elég nehéz volt megemészteni, de hogy
ilyen könnyen lehessen le-fel mászkálni a lépcsőkön és az emeleteken...
Hogy lehetnek a Kardinális emberei ilyen gondatlanok?
– Figyelni kell rájuk, de könnyű őket elkerülni: zseblámpával járnak
és hangosak. Ahogy azt mondtam, a Pártközpont első számú védelmét a
hírneve adja. Az emberek egyszerűen nem hiszik el, hogy bárki is képes
lenne bejutni.
– Mégis...
Nem tudtam lerázni magamról azt az érzést, hogy valami nem
stimmel. Az a nyugtalanító előérzetem támadt, hogy bármikor ránk
törhet az Osztag egy egész ezrede, és ólommal pumpálhat tele minket.
Mindenesetre már késő volt ezen aggódni. Korábban kellett volna
megtennem: most már itt voltam, messze túllépve az óvatosság határait.
– Hol van az akta? – kérdeztem, mert nem akartam a kelleténél több
időt vesztegetni. Már így is eléggé megkísértettük a sorsot.
– Ott.
Ama egy kisebb halomhoz vezetett el.
– A mérete miatt választottam ki először. A magasabbakkal csak a
baj van. Oda kell húznod a létrát, hogy elérd a tetejüket, aztán le kell
emelned a fenti dobozokat, utána le kell másznod, majd újra fel, megint
le és így tovább. Egy emberöltőbe telik. Úgyhogy amikor csak lehet,
maradok a kisebb tornyoknál.
Elkezdte lepakolni az aktacsomókat, egyiket a másik után.
Segítettem neki, és egy perc sem telt bele, máris a halom kétharmadánál
jártunk.
– Állj! – mondta. – Itt van valahol. – Egyesével kezdte kiszedegetni
a lapokat, aztán mint aki megnyerte a főnyereményt, átnyújtotta nekem.

207
 Vékony kartondosszié volt, benne négy A 4-es papírlappal. Ahogy
mondta, semmi sem mutatta, hogy fontos lenne. A dosszié előlapjának
közepére fehér matricát ragasztottak, és erre azt írták: AYUAMARCA.
Átnéztem az első lapot. Nevek hosszú listája állt rajta, szimpla
sorközzel szedve, a nevek többsége pedig gondosan, egy vonallal át volt
húzva. Leonora Shankaré volt az első áthúzatlan név. Paucar Wami
kicsivel lejjebb következett. Aztán kihúzott nevek tömkelege
következett. Egyik sem csengett ismerősen, egyet kivéve – Inti
Maimiét. A lap aljától nem messze találtam még egy áthúzatlant –
Conchita nevét.
A második oldal következett két túlélővel. Egyiküket ismertem, az
Osztag egyik fejese volt. Inti Maimi itt ismét szerepelt, majdnem a lap
alján, ismét gondosan áthúzva.
A harmadik lapon két másik érintetlen névre akadtam. Az egyik
semmit sem mondott nekem. A másik a polgármester volt.
– Látod ezt? Az az istenverte polgármester is benne...
– Csitt!
Kezét a számra tette, kikapcsolta a zseblámpát, és leguggolt. Én is
lekushadtam mellé, bár nem tudtam, mi a riadó oka. Kisvártatva aztán
lépteket hallottam. Az Osztag egyik tagjáét. Kezében elemlámpával
lépkedett a papírhalmokra irányítva a fényt, mozgás után kutatva. Nem
jött a közelünkbe, és hamarosan ajtónyitódást, majd – csapódást
hallottam. Felálltunk, és kinyújtóztattuk a tagjainkat.
– Jó a füled – bókoltam Amának.
– Hozzászokik az ember. Nagyon sokszor jártam itt, és nagyon nagy
a csend. Komolyan azt hiszem, hogy még azt is meghallanám, ha valaki
leejtene egy gombostűt.
A negyedik, egyben utolsó lapot vettem kézbe. Ez nem volt tele. A
nevek nagyjából a harmadáig tartottak. Három áthúzatlan név szerepelt
rajta. Egy majdnem a tetején: őt nem ismertem. Amáé néhány sorral az
enyém felett. És a harmadik – valami Stephen Herf nevű fickóé.
Ama levegő után kapkodott és csuklón ragadott. Képtelen volt
bármit is mondani. Nem is kellett. Szorításának ereje éppen eléggé
árulkodott döbbenete nagyságáról.
A nevemre néztem, nem sokkal Herfé alatt, és végighúztam a bal
mutatóujjamat az azt átszelő egyenes vonalon. A tinta még friss volt.

208
 – Hát – mondtam halkan, és zordan elmosolyodtam a félhomályban
–, ez szívás.

209
 COYA RAIMI

Lefelé trappoltam a lépcsőn, egyik kezemben az aktával, a másikat

ökölbe szorítva. Arcom fakó, feldühödött maszkká változott. Ama futva
igyekezett tartani velem a lépést, és az ingemet rángatva próbált
lelassítani.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte.
– Menj haza. Ama! – vakkantottam rá gorombán.
– Mit akarsz csinálni? – ismételte, és még gyorsabban szedte a lábát.
– Tűnés haza! – reccsentem rá.
– Nem! – elém lendült, az utamba állt. – Amíg meg nem mondod,
hova mész!
Karon ragadtam, és az arcába bámultam. Tüzes, bizonytalan
tekintete tele volt félelemmel, szeretettel és szánalommal. Azt
kívántam, bár máskor találkoztunk volna, amikor szerethetném őt. De
itt és most találkoztunk. A szeretet luxusa nem jár a holtaknak.
– Vége – mondtam. – Vizsga voltál, amin megbuktam. Csapda,
amibe belesétáltam. Tűnés haza!
– Engem okolsz érte? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem hibáztatlak. Csak az egyik bábja voltál. Úgy intézte, hogy
választás elé állíts, én pedig rosszul választottam. Én szúrtam el, csakis
én. Na, menj!
Dühösen megrázta a fejét.
– Az eszedbe se jut, hogy esetleg te vagy a csali?
– Hogy érted? – ráncoltam a homlokomat.
– Azt hiszed, körülötted forog minden, amit a Kardinális tesz. Talán
engem akar, engem csal csapdába. Talán te vagy a báb.
Átgondoltam.
– Talán. A neved az enyém előtt volt a listán, de hallottam már a
Kardinálist nőkről beszélni. Szerintem nyugodtan feltételezhetjük, hogy
nem vagy neki olyan fontos. Egy nő sem az.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte megint.
210
 Végighúztam az ujjam az akta gerincén. Elkerekedtek a szemei,
ahogy rájött, hogy arra készülök, hogy szembeszálljak vele.
– Menekülj! – zihálta. – Tűnjünk el innen együtt! Nem tehetünk
mást. Kérjük meg azt a taxis haverodat, hogy...
– Nem lehet – vágtam közbe. – Hová mennénk? Hol bújhatnánk el
előle? És miféle élet lenne az, állandó bizonytalanságban és
rettegésben? Emlékszel? Azt mondtad, a múlt ismerete nélkül nem
tudnád elviselni a jelent.
– De most már itt vagyunk egymásnak – mondta. – Együtt
felépíthetünk egy új jövőt.
– Csakhogy a múlt maradna a rögeszménk.
– Meg fog ölni – folytatta egészen más hangon. – Ha lemész oda,
halott vagy.
– Meglehet. De mindketten tudjuk, mit jelent az, hogy át van húzva a
nevem: már úgyis végem. Így legalább harc közben esem el. Nem kell
megvárnom, míg Paucar Wami mögém oson a sötétben.
– De elfuthatnál – sziszegte. – Nem muszáj harcolnod. Van esélyed.
– Az sosem volt – mondtam szomorúan. – Miután idejöttünk, és
nyíltan szembeszegültünk a Kardinálissal... Eljöttünk megtudni az
igazat. Választottunk. Most pedig belehalunk. Legalábbis én. A te
neved még nincsen áthúzva. A te fejed még nem kell neki. Menj haza!
Felejts el engem, a Kardinálist meg ezt az egészet! Próbálj normálisan
élni! Talán még összejöhet.
– Veled megyek – mondta. – Eljöttem idáig, úgyhogy akár...
– Nem – a hangom éppoly szilárd volt, mint a döntésem. – Nekem
ennyi volt. Ma odamegyek, és szembenézek a véggel. Megölöm vagy ő
engem, és kész. Ez az én csatám, Ama. Talán a tiéd is eljön, de nem
most. Nem itt, nem velem.
– Mit fogsz neki mondani? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy nem is lesz időm beszélni. Ha lesz,
nyilván megkérdezem, mi ez az egész, mire jó a lista, kik vagyunk, kik
voltunk. Hátha elmondja, mielőtt meghalok.
– Utoljára kérlek!
Elhúzódott tőlem, úgy meredt rám. Reszketett, a szeme megtelt
könnyel.

211
 – Gyere velem! Hagyd a Kardinálist, a munkádat, a Várost! Éljünk
együtt, valahol máshol!
– Nincs máshol – válaszoltam lassan. Még egyszer utoljára
hozzáértem, az arcához, az orrához, a szájához.
– Mindenhol ott van. Ama.
Megütögettem a fejem.
– Itt van bent. Nem futhatok előle, ahogy magam elől sem.
– Akkor baszódj meg, Capac! – zokogta, és elrohant, hátra sem
pillantva. Majdnem utánafutottam. Majdnem győzött a szívem, és már
nyitottam a számat, hogy utána kiáltsak: várj, állj meg, jövök!
Majdnem.
De képtelen lettem volna elfelejteni a rejtélyt. Az volt a sorsom,
hogy szembenézzek vele, természetem és ösztöneim erre kárhoztattak.
Eddig eljutottam, és nem volt visszaút. Becsuktam a számat, néztem,
ahogy menekül, hallgattam, ahogy elhalnak a léptei.
Egy idő után én is elindultam lefelé, és kiűztem az agyamból Amát
meg az élet törékenységével kapcsolatos gondolatokat. Felidéztem a nőt
meg más arcokat, melyeket elő tudtam rángatni a homályos múltból.
Volt egy csomó kölyök iskolai egyenruhában vagy tornaruhában
szaladgáltak, kötelet másztak, labdáztak. Egy síp volt a számban, aztán
csókoltam a nőt, aztán temetésen voltam, aztán nevettem, aztán...
Aztán itt voltam.
A titkárnő meg akart állítani. Azt hadarta, a Kardinális alszik, és
olyankor nem szabad zavarni. Elviharzottam mellette. Igyekezett
visszatartani, de a padlóra löktem. A telefonhoz nyúlt, hogy
figyelmeztesse a Kardinálist vagy hogy az Osztagot hívja, de nem
érdekelt. Emiatt már késő volt aggódnom.
A szoba közepén aludt egy pőre matracon, összekuporodva, mint egy
gyerek vagy egy kutya, halkan hortyogva, arca meg-megrándult,
biztosan az egyik sötét álmától. Elöntött az undor és a gyűlölet. Olyan
leküzdhetetlen vágy tört rám, hogy akármilyen őrültség is volt,
keresztültrappoltam a szobán, megálltam felette, meglendítettem a jobb
lában, és hasba rúgtam.
– Hasadra süt a nap, te szemétláda! – üvöltöttem akaratom ellenére is
vihogva. Átléptem egy vonalat, és belehullottam az őrület szakadékába,
amit Paucar Wami olyan érdekesnek talált.

212
 A Kardinális szemei felpattantak, odébb gördült és azonnal felugrott,
bár az álmosságtól még pislogva tántorgott egy kicsit. De ahogy
felfogta, hogy ki vagyok és mi történt, már habzott is a szája, rázta a
harag.
– Magához tért? – vigyorogtam rá. – Remek! Akkor árulja el, hogy
pontosan mit...
Csak eddig jutottam. Rám rontott, üvöltve, mint egy őrjöngő, halált
hozó párduc. Ledobtam az Ayuamarca listát, úgy vártam be. Egymásba
rohanó vonatokként csaptunk össze, ordítva ütöttük, rúgtuk, téptük a
másikat. Körme az arcomba vágott, alig hibázta el a szemem. Közel
hajolt, és a fülembe harapott. Öklendezni kezdett a szájába ömlő vértől,
én meg újra és újra gyomron vágtam, hátha eltörik egy bordája, és
átszúrja a tüdejét.
Ahogy a feje odébb lendült, nyakon akartam harapni, de csúszós volt
a bőre, úgyhogy csak a húsos vállába téptem bele. Csomókban
szakította ki a hajamat, a hátamat püfölte. A szemébe köptem. Felemelt
karral csépeltem a felsőtestét, eltaláltam az arcát, az orrát, felhasítottam
a száját. Bokán és térden rúgott. Megroggyant a lábam, majdnem
elestem. Két ujját az orromba dugta, talán az agyamig is fel tudott volna
döfni.
Ahogy kezdeti dühünk elpárolgott, szétváltunk, és óvatosan körözni
kezdtünk, lihegve, nyálazva, támadóállást felvéve, összeszűkült
szemekkel. Meglepte, hogy még nem kerültem a földre. Nem sokan
bírták ilyen sokáig, miután harcba szálltak vele. Tudtam, hogy tisztelni
fogja az erőmet. Ettől még meg fog ölni, de talán nem fog a hullámra
hugyozni utána.
Rohammal akart véget vetni a patthelyzetnek, bikaként bőgve,
leszegett fejjel próbált a falnak csapni. Kitértem az útjából, de éppen
csak – oldalba talált, és éreztem, ahogy elpattan valami a
mellkasomban.
Felém perdült, amilyen gyorsan csak tudott. De nem elég gyorsan.
Rávetettem magam, térdemet felrántottam a lábai közé. Ha célba
találok, az agyába passzírozom a golyóit, és a mérkőzésnek vége lett
volna, de időben összerántotta a combjait, foglyul ejtve a térdemet.
Üvöltött a fájdalomtól, de nem tudtam bevinni igazán gyilkos rúgást.

213
 Ujjai a szememet keresték, belenyomódtak az arccsontomba. Torka
felé kaptam, hogy kiszorítsam belőle a szuszt. Kicsit elhátrált, én
utánavetettem magam, átvettem a kezdeményezést, ismét a nyakát és a
karjait támadtam. Mindkét ökle előrelendült, az egyik a gyomrom, a
másik az arcom felé. Gyorsan mozdultam, hárítottam az egyik ütést. A
másik péppé zúzta az orromat. Vér fröcskölt mindenfelé, a szemembe
és a számba, megvakított, fuldokoltam tőle. Hátratántorodtam, ráztam a
fejem, hogy levegőhöz jussak. A Kardinális diadalordítást hallatott, és
fojtásra nyújtott ujjakkal jött utánam, abban a biztos tudatban, hogy
legyőzött.
Volt még egy húzásom. Összeszedtem elgyötört testem minden
erejét, és jobb lábamat egy végső rúgásra lendítettem, vaktában. Nem
tudtam, pontosan hová megy a rúgásom, de sejtettem az irányt. Teljes
erőből herén találtam, tiszta, gonosz pontossággal. Csodás. Levegő után
kapkodva visított, hátraesett, és nyüszítve vonaglott a földön.
Mielőtt utánamászhattam volna, kicsapódott az ajtó, és az Osztag jó
néhány katonája rontott be felemelt fegyverrel, a ravaszt markolva. Pár
lövés épphogy elkerült, a golyók a fülem mellett fütyültek és a falba
csapódtak. Összeroskadtam, vártam a véget.
– Állj! – üvöltötte a Kardinális, és a tüzelés nyomban abbamaradt. –
Tűnjetek a picsába innen! – fröcsögte, amikor látta, hogy haboznak.
Erre aztán kioldalogtak a szobából, és becsukták az ajtót maguk mögött.
Megint megúsztam a kivégzőosztagot. Ez kezdett a szokásommá válni,
és nem siettem változtatni rajta.
– Mielőtt kitépem a gégéjét, Mr. Raimi – lihegte a Kardinális,
keresztülvonszolva magát a szobán –, esetleg elmondhatná, miről van
szó. Mi a faszért jött egyáltalán ide ma este?
– Felismeri?
Letöröltem némi vért az arcomról, elbotladoztam a matrachoz, és
felvettem az ott heverő iratköteget.
– Az Ayuamarca lista. Tudja, a sok áthúzott nevű hullajelölt. Az én
nevemet is áthúzták. Dereng már?
Gúnyosan vigyorgott.
– Egyeseknek semmi sem elég. Megkapott tőlem mindent: pénzt,
nőt, hatalmat. Megóvtam az életét, a lábai elé terítettem a Várost. És mit
kapok cserébe? Megkúr valami luvnyát a lépcsőmön, áskálódik a hátam

214
mögött, betör a váramba, és felforgatja a legszemélyesebb irataimat.
Olyasmiről, hogy hála, hallott már?
– Minek húzták át a nevem? – kiáltottam. – Miért fog megöletni? Mi
lett Adriannel és Y Tse-vel? Ki...
– Elég! – vonyított fel, akár egy véreb. – Folyton a kurva kérdései!
Mondtam, hogy ne kérdezgessen, ne kíváncsiskodjon, erre mit csinál?
Csak nyomja a rizsát, mint egy papagáj.
– Ki vagyok én? – szegeztem neki a kérdést. – Miért kerültem a
listára? Honnan jöttem? Hol talált rám? Miért nincs múltam? Hogy jön
Ama a képbe? Hogyan tünteti el az embereket? Mit művelt Leonorával,
hogy elfelejtette Y Tse-t?
Beszéd közben megindultam felé, vadul mutogattam, végül pedig
mellbe is böktem.
– Ki vagyok? Mit művelt a múltammal? Hogy a francba...
Egész testében remegni kezdett, reszkető arca vicsorba torzult.
Láttam, hogy újra és újra ökölbe szorul a keze. Forgatta a fejét,
recsegtek a csigolyái, ahogy megfeszítette a nyakát. Támadni akart.
Olyan tombolóan vad rohamra készült, amit, tudtam, nem leszek képes
már visszaverni. Elértem fizikai teljesítőképességem határait, a
Kardinális viszont láthatólag épp csak bemelegített. Jó pár évvel
fiatalabb voltam nála, de nem tudtam versenyre kelni az erejével.
Leonora jól mondta – emberfeletti volt a fickó.
Mégis türtőztette magát. Élve kellettem neki, legalábbis még egy
ideig. Próbálta megfékezni a dühét. Két kézzel szorította a fejét, de
olyan erővel, hogy azt hittem, összeroppan a koponyája. Mélyvörös
pofájában képtelenül tágra nyíltak az orrlyukak, mintha meg akart volna
szülni valamit. Dülledő szemekkel fordult el tőlem, hogy másvalamin
töltse ki a haragját. Pillantása nagy karosszékére esett, amelyben úgy
szeretett hátradőlni, ha látogatóival tárgyalt. Felkapta, és az extra erős,
golyóálló ablakhoz vágta. Az üveg szétrobbant a becsapódástól, és ezer
szilánkja kirepült az éjbe, le a Város sötét mélyébe.
Ez kicsit lecsillapította.
A hajába túrt, megdörzsölte az arcát, és kezdett normálisan lélegezni.
Az ablakhoz ment, megvizsgálta a kárt, és csettintett.
– Bár magára dobtam volna azt a széket, Mr. Raimi! Megkíméltem
volna magam ettől a szánalmas, értelmetlen szituációtól, és ami még

215
fontosabb, lenne mire ülnöm. Tudja, milyen nehéz jó széket találni?
Persze van némi pénzem meg összeköttetéseim, úgyhogy végül biztos
találok egyet.
Vigyorgott, és megint a régi, nyugodt Kardinális volt, aki ura a
helyzetnek.
– Maga majdhogynem méltó ellenfelemnek bizonyult.
– Ez azt jelenti, hogy végre megmagyarázza, miről van szó? –
kérdeztem. – Kiérdemeltem a jogot?
Felröhögött, kihúzott egy másik széket, és leült.
– Maga aztán nem semmi, Mr. Raimi. Ez az örökös tolakodása és
kutakodása... Kitartó, mint egy vadászkutya. Ez egy darabig mulattatott,
de kezd lankadni az érdeklődésem.
Megnyomott egy gombot.
– Miss Fowler? Küldje be az Osztagot, kérem!
– Most meg fog öletni? – ziháltam.
– De meg ám – válaszolta, miközben felsorakoztatta katonáit a
falhoz a kivégzőosztagok nemes hagyománya szerint.
– Az Ayuamarca lista sose hazudik. Nem akartam végezni magával
még pár napig, de érzésem szerint most mégis eljött az ideje.
– Legalább árulja el, ki vagyok! – könyörögtem. – Csak ennyit
akarok tudni, hogy ki vagyok, és miért történt ez az egész. Ennyivel
tartozik nekem.
– Semmivel sem tartozom – csattant fel. – Maga egy senki, egy légy
volt a szarkupacon, akit kicsit megkedveltem. Esélyt adtam, hogy valaki
lehessen. Ez az egész a magáé lehetett volna. Komolyan gondoltam a
dolgot. De elbaltázta, úgyhogy megdöglik, és másik örököst keresek.
Uraim, készen állnak?
– Szóval hülyén halok meg.
A lába elé köptem.
– Maga egy faszkalap.
– Mindenki hülyén hal meg – mosolygott a Kardinális.
Volt valami reménykeltő a mosolyában. Ha rá tudnám venni, hogy
folytassuk még egy kicsit ezt a beszélgetést, talán rá tudnék jönni,
hogyan menekülhetek meg. Mert volt rá mód, erre rájöttem. Ha nem
lenne, már kinyírt volna. Valamiért egy láthatatlan mentőövet dobott
nekem. Szerette volna, hogy kievickéljek a dologból. De miért?

216
Annyira nem lehettem fontos neki. Semmi problémát vagy
kényelmetlenséget nem jelenthetett neki a halálom. Akkor meg minek
habozott, hogy...?
Hirtelen rájöttem, és rögtön tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem.
– Oké – jelentettem ki felegyenesedve. Összerándultam a
fájdalomtól, de mosolyogtam, mert tudtam, mit kell tennem. – Ha nem
válaszol a kérdéseimre, itt megállunk. Engedjen el!
Kitört belőle a nevetés.
– Hát ez bűbájos! Meg kéne tartanom magát udvari bolondnak.
Engedjem el? Ugyan miért tennék ilyet?
– Mert nem ölethet meg – mondtam.
Abbahagyta a nevetést.
– Miből gondolja? – kérdezte gyanakodva.
– Conchita – csak ennyit mondtam, és ez hatott.
Erre nem volt felkészülve. Nem ez volt a mentőkötele, és most ő
akadt horogra.
– Ő az egyetlen a világon, akit szeret, már ha ezt szeretetnek lehet
nevezni. Odament a múltkor. Minek? Hogy óva intse tőlem, hogy
megvédje a fájdalomtól? Nem hinném. Kíváncsi volt, hogy elfogadja-e
még magát. Megint a részese akart lenni az életének, miután én
meggyógyítottam. Mikor a szemébe nézett, és csak félelmet meg
utálatot látott benne, beszélt neki az aktáról, hogy fájdalmat okozzon.
Nem így akarta, de így lett. Maga egy szörnyeteg: nem is tehetett mást.
Az arca hamuszürke volt. Rám mutatott a görbe kisujjú kezével.
– Túl messzire megy – morogta. – Még a halottaknak sem tűr el
bármit az ember.
– Francokat nem – ellenkeztem. – Conchita fontos magának. Ő az
egyetlen, aki még jelent magának valamit. Fogadok, hogy titokban
nagyon kínozta a dolog, amikor megértette, mit tett. Fogadok, idefenn
csücsülve azon rágódott, hogy Conchita meg fog-e halni vagy
rosszabbodik-e az állapota, hogy elpusztította az egyetlen embert, akit
szeretett. Hát nem így lett. Ma beszéltem vele, és éppen menni készül,
el a Városból, ki a világba, hogy amíg lehet, teljes életet éljen. Mindent
megtesz, hogy boldog legyen. Bizakodó volt, évek óta először örömmel
gondol a jövőre.

217
 – Komolyan beszél? – kérdezte a Kardinális rekedten. Szerette volna
elhinni, de tartott tőle, hogy átverem.
– Igazat mondok – válaszoltam csendesen. – Kérdezze a spiclijeit! Ő
most már boldog lehet. Magának nincs helye az új életében, de az nem
számít, ugye? Ez magát nem zavarhatja. Az lenne a hab a tortán, ha a
magáé lehetne, de a fő az ő boldogsága, ugye?
– Igen – mondta halkan.
– És én tettem őt boldoggá.
Sunyin rám pillantott, elillant belőle a könyörület.
– Szóval itt van a kutya elásva. Megmentette, ezért kijár magának a
kegyelem, úgy gondolja.
Megrázta a fejét.
– Téved. Ez nem így működik.
– Nem kegyelemre gondolok – léptem előre, mit sem törődve a
fegyverek kattanásaival. – Csak néhány órára. Adjon egy esélyt!
Valószínű, hogy nem tudok megszökni, de hadd próbáljam meg! Ha
nem hagyja, kínozni fogja a lelkiismeret. Maga ember, Ferdinand
Dorak, minden szörnyűsége ellenére. Érzései vannak, mint
mindenkinek. Ha itt, az irodában végez velem, és Conchita megtudja,
belepusztul. Márpedig megtudja, mert az ilyesmi mindig kitudódik.
– Utánam küldheti az Osztagot később is, vagy akár az egész várost,
ha kedve tartja. Hadd vadásszanak rám, mint egy veszett kutyára!
Tudja, hogy úgyis elkapnak. Nem tudom lerázni magát. A francba, hát
nincs is hova mennem. De legalább nem a maga kezéhez fog tapadni a
vérem. Távol maradhat a gyilkosságtól. Eresszen el! Adjon egy esélyt!
Talán akkor nem lesznek rémálmai.
Megrándult a rémálmok említésére. Egyszerre megláttam benne az
embert, aki szörnynek született, de mégiscsak ember volt, önmaga
csapdájában, aki nem önszántából gonosz, csak képtelen változtatni. Ha
kevésbé lenne iszonyatos, talán még sajnáltam is volna.
– Maga öreg, Ferdy – mondtam, mire megint összerándult. – Annyi
rosszat tett, olyan sok embert bántott, önmagát is beleértve. Nem kérek
irgalmat. Lehetőséget ajánlok a bűntudata mérséklésére. Semmit sem
nyer, ha most kinyírat, csak egy újabb szöget ver be a szíve
koporsójába. Engedjen szabadon!

218
 Szenvedélyes beszéd volt, csakhogy a szenvedély azelőtt sose
működött a Kardinálisnál. Biztos, hogy ezerszer hallott már efféle
könyörgéseket. De Conchita meg a rémálmok eldöntötték az ügyet.
Mindnyájunkhoz van egy titkos kód, egy számkombináció, melyek a
helyes sorrendben beütve arra indítanak, hogy ítélőképességünkkel,
logikánkkal és ösztöneinkkel ellentétesen cselekedjünk. Én megtaláltam
a Kardinálisét. Ha ez sem működik, akkor vége a játéknak, és a halál
vár rám.
– Fél órát kap – az Osztag felé biccentett, mire azok leeresztették a
fegyvert. – Egy szót se többet! Egy szót se. Nagyon meggyőző volt,
kiérdemelte a kegyelmet, de ha most kinyitja a száját... Fél óra. Egy
perccel sem több.
Döbbenten az ajtóhoz kóvályogtam.
– Mr. Raimi – szólt még utánam, mire a kezem megállt, félúton a
kilincs felé. Nekem háttal állt, az ablakon bámult kifelé. A kitört
ablakban megmaradt üvegcserepek visszatükrözték elgyötört arcát.
– Semmi sincs kőbe vésve – mondta szinte suttogva. – Használja ki
az időt! Ne vakon fusson! Használja ki okosan a lehetőséget!
Elmosolyodott.
– Sose adtam még ilyen jó tanácsot. Vénségemre kezdek elpuhulni.
Az órájára pillantott.
– Huszonkilenc perc, Mr. Raimi.
És futottam.

Túl kevés időt kaptam. Erre már akkor rájöttem, mikor leértem a
földszintre, kikaptam a cipőmet a döbbent recepciós kezéből, és
amilyen fürgén csak tudtam, kirohantam a bejárati ajtón. Harminc perc.
Megnéztem az órámat: máris eltelt belőle öt. Semmit sem csinálhattam
ilyen rövid idő alatt. Akár hagyhattam volna, hogy odafent végezzen
velem.
Megálltam egy kis parkban, és leültem egy padra. Fájtak a
zúzódások, vágások és törött csontok, de mit sem törődtem velük. Azt
mondta, ne vakon fussak. Azzal semmire sem jutok. Gondolkoznom
kellett. Talán van kiút?
Nyilvánvaló volt, hogy a Városban nem maradhatok. Ha szerencsém
van, egy-két órán át esetleg még kicselezhetem az üldözőimet. De
219
reggelre biztosan elterjed a hír, és nekem annyi. Az Osztag,
bérgyilkosok, taxisok, kurvák, rendőrök, biciklis kölykök – a Város
nyüzsgött a Kardinális szemeitől és füleitől.
De akkor hová? Nem lett volna értelme felszállni az első gépre. Egy
bepánikolt fickó első őrült reakciója lenne, márpedig a pánik egyenesen
Ford Tasso és az emberei markába hajthat.
A múlt rejtélyére kellett koncentrálnom. Ez volt a kulcs. A
Kardinális azt mondta, használjam ki a lehetőséget – nyilván erre
célzott. Haza kellett találnom, hogy megleljem az igazságot.
Visszagondoltam az első napomra a Városban, amikor begurult a
vonatom az állomásra. Valahol másutt kezdődött a történet. Ha
megtalálnám a kiindulópontot, közelebb kerülnék a rejtély
megoldásához. Az egyetlen kiút tehát visszafelé vezet.
Összpontosítottam. A nőre gondoltam, a homályosan derengő régi
utcákra, más arcokra, és megint arra a sok gyerekre. Igyekeztem utcák,
parkok, épületek nevét felidézni, bármit, ami segíthet beazonosítani a
rejtélyes települést.
Hiába. Az emlékeim közt reménytelen zűrzavar uralkodott. Idővel
talán képes leszek visszaemlékezni, de most csupán – gyors pillantás az
órára – tizennégy percem volt. Nem elég.
Az itteni időszakra hajszálpontosan emlékeztem. Miért nem tudok
csak pár nappal vagy órával távolabb jutni, mondjuk a vonatra
szállásig? A legkorábbi dolog, amire emlékeztem, a Város, a
külvárosok látványa volt, ahogy a vonat átzakatolt rajtuk, aztán az
állomás, a leszállás, és hogy megláttam azt a különös záport. Aztán
taxizás, találkozás Theo bácsival. Minden korábbi dolog...
Várjunk csak! Valamit kihagytam. Leszálltam a vonatról, és kijöttem
az állomásról, de volt egy apróság, amin átugrottam. Nem jöttem ki
egyből. Megálltam, hogy... felmutassam a jegyem. De nem állt ellenőr a
kapunál, úgyhogy félretettem, hogy egy nap megmutassam majd a
srácaimnak. Megtartottam a kurva jegyet! Rajta van a kiindulási hely és
a célállomás! Ha meglenne, tudnám, honnan jöttem!
De mit csináltam vele? Próbáltam visszaemlékezni. Zsebre dugtam a
szelvényt, és elfeledkeztem róla. Később megtaláltam, amikor az első
adag ruhát vittem a tisztítóba. Megőriztem, és eltettem... Hová is? A
pénztárcámba? Nem. Minden nap használtam a tárcámat, és tudtam,

220
hogy onnan előbb-utóbb kirántanám, és elveszne. Biztos helyen
akartam őrizni, ezért beraktam... Az övtáskában, amit egy héttel az
érkezésem után vettem! És amit Theo bácsinál tartottam. Nem vittem
magammal aznap, mikor megölték, és sose mentem vissza érte. Az
eltelt hónapokban eszembe sem jutott. Semmi lényeges nem volt benne,
csak pár feljegyzés, fotók meg aprópénz. Na és a jegy.
Nem tudtam, mi lett a házzal a lövöldözés után. Ha új bérlők
költöztek be, ami valószínű volt, akkor nekem annyi. Nem volt sok
esélyem, de választásom még annyi se. Vagy Theo háza, vagy függöny.
Hogyan juthatnék el oda? Megnéztem az órám. Tizenegy percem
maradt. Theo háza mérföldekre volt. Szóba se jöhetett, hogy gyalog
menjek. Taxi? Na persze, és mi van, ha a rádióban félúton beolvassák a
személyleírásomat? Megint Nathanael Meadre volt szükségem.
A legközelebbi telefonfülkéhez rohantam (a mobilt nem mertem
használni), és tárcsáztam a számát. Otthon volt. Figyelmesen hallgatta,
ahogy dióhéjban előadom a helyzetet. Ez túl durva volt neki. Örömmel
segítene, mondta, de egy dolog a kockázat, és más az öngyilkosság.
Végül megvesztegetéshez folyamodtam, és a pénz csábítására megtört.
– Hol vegyem fel? – kérdezte.
Épp mondtam volna, de megálltam. A Kardinális talán már látott
Meaddel. Hátha rájön, hogy megint hozzá fordulok. Akár le is
hallgathatják a telefonját. Elég valószínűtlen volt, de nem akartam
kockáztatni.
– Nathanael, elmenne egy fülkéhez, és felhívná a következő számot?
Dörzsölgettem és mozgattam a kezemet várakozás közben. Csupa
sérülés volt az éjszakai verekedéstől, és fájt, ha megmozdítottam, de
nem akartam pihentetni, nehogy elmerevedjen, és egyáltalán ne tudjam
mozgatni később.
Mire Nathanael visszahívott, átgondoltam a helyzetet, és kicsit
tisztult a terv az agyamban. Túl rizikós volt, hogy eljöjjön.
Megkérdeztem, ismer-e valakit, akiben megbízik, akit elküldhetne maga
helyett.
– Ismerek – mondta –, de nem akarom belekeverni ekkora szarba.
– Ugyanannyit fizetek neki, amennyit magának.
– A francba is!

221
 Egy pillanatig töprengett. Szívesen megsürgettem volna, de
befogtam a szám, hagytam, hogy saját tempójában hozza meg a döntést.
– Oké, meglesz. Ha az illető benne van, hol akar vele találkozni?
Megadtam egy közeli utca nevét.
– A pénz magánál van?
Biztosítottam, hogy igen, aztán leraktam, és elindultam, hogy tényleg
megszerezzem a szükséges összeget.
A bankok még nem nyitottak ki, de volt a közelben egy éjszaka is
működő kaszinó. A Város legtöbb ilyen helyét a Kardinális tartotta
kézben, és előfordult, hogy a nagyfőnökei közül valamelyik betért egy
adag zöldhasúért, ha épp pénzre volt szüksége az éjszaka közepén.
Az órám szerint három percem volt még hátra, mielőtt megindulnak
utánam, mikor az előtéren átvágva a pénztárhoz siettem. A pultnál
átadtam a kártyámat, és imádkoztam, hogy még ne legyen letiltva, és
még ne tudják, hogy persona non grata vagyok. Nem volt semmi gond.
Felvettem annyit, hogy kifizethessem Nathanaelt meg a barátját,
vehessek pár új ruhát, és eljuthassak, ahová szükséges.
A kocsi késett pár percet. Megállt a járdaszegélynél, én meg
bevágódtam a hátsó ülésre. A sofőr elindult, mielőtt még becsukhattam
volna az ajtót.
– Helló, a nevem... – kezdtem, de elhallgattam. Egy nő ült a
volánnál. Látva a zavaromat elmosolyodott.
– Tudunk vezetni – mondta finoman. – Bármit is hisz egy csomó
férfi.
– Bocsánat. Persze, hogy tudnak. Csak nem számítottam rá, hogy...
– Semmi gond. Itt a pénz?
Leszámoltam pár bankjegyet, és átadtam, ő meg zsebre vágta.
– Margaret Stravinki – vetette oda.
– Capac Raimi.
– Azt sejtettem – nevetett. – Hová?
Elmondtam, aztán hátradőltem, és igyekeztem lehúzódni, amennyire
csak tudtam. Sajgott az arcom és több bordám is, így pár perc
kényelmetlen görnyedezés után kénytelen voltam kiegyenesedni.
Előrehajoltam, és megvizsgáltam az arcom a tükörben. Ocsmányul
néztem ki. Az orrom szétzúzódott, véresek voltak a szemeim, az arcom
tele lila zúzódással. Sok helyütt hosszú vágások éktelenkedtek rajtam. A

222
nyakam egyik oldalára rászáradt a megtépett fülemből kiömlött vér. A
szám eltorzult és felpuffadt. Egy fogam se tört ki, de körülbelül ennyi
volt az összes pozitívum, amit elmondhattam. Óvatosan megmozgattam
az állkapcsomat, megfeszítettem a karjaimat és a lábaimat. Hetekig
mindenem fájni fog, de túlélem. Hacsak az egyik bordám át nem szúrt
valamit, mert akkor belső vérzésem is lehet.
Ránéztem az órámra. Mostanra már teljes gőzzel beindult a hajsza.
Összegyűlnek a bandák, meghallgatják az eligazítást, és kezdődik a
vadászat. Reméltem, hogy a nagy izgalomban nem jut eszükbe Theo
háza.
Gond nélkül odaértünk. Nem égett bent lámpafény, de szinte minden
házban sötétség honolt ezen a késői órán. Akár egy vándorcirkusz is
lakhatott odabenn, semmi jelét sem láttam volna.
– Megvárna? – kérdeztem Margarettől. Pár házzal arrébb leparkolt,
és leállította a motort.
– Hát, horgászni mentem volna, de mivel olyan szépen kér...
– Kösz. Ha úgy tűnik, gond van, lépjen le.
– Ne aggódjon – mondta. – Eltűnök.
A hátsó udvar kihalt volt, az ajtó zárva. A közelben akadt egy laza
kő, ami alatt Theo mindig tartott egy kulcsot. Nem láttam semmit a
sötétben, négykézláb kellett keresgélnem. Mikor meglett a kő,
félrelöktem, tapogatóztam. Pár másodperc, és fémet ért az ujjam.
Felkaptam a kulcsot. Tiszta sár volt, úgyhogy beletöröltem az ingembe,
a körmömmel letisztogattam, amennyire tudtam, és bepróbáltam a
zárba. Az ajtó gond nélkül kinyílt, és nemsokára az ismerős konyhában
álltam, mely boldogabb, egyszerűbb időket idézett.
Végiglopakodtam a házon. Hosszú hónapok után is jól kiismertem
magam, akár csukott szemmel is boldogultam volna. De ha lakott itt
valaki, az nyilván változtatott a berendezésen – új asztalok, állványok,
szobrok... Óvatosnak kellett lennem.
Lassan mentem fel a lépcsőn, minden nyikordulástól összerezzenve.
Theo egykori szobájának ajtaja félig nyitva volt. Odalopakodtam, és
benéztem. Valaki feküdt az ágyon a takaró alatt! Megfeszültem,
próbáltam beolvadni az árnyékok közé. Amikor a szemem megszokta a
sötétséget, elvigyorodtam. Csak halomba gyűrték az ágyneműt, nem
volt ott senki.

223
 Átvágtam az előtéren a régi szobámhoz. Gyorsan mozogtam, végre
biztonságban éreztem magam. A matrac alatt tartottam az övtáskát. Pár
centire megemeltem, és benyúltam érte. Semmi. Mélyebbre nyúltam,
egyre szélesebb félkörben tapogatóztam. Nem volt ott. Valaki rátalált,
és... Megvan! Ujjaim összezárultak az övön, és kihúztam. Hát
megtaláltam! Most már minden rendben lesz!
A cipzárral meggyűlt a bajom, mert beragadt. Nem akartam túl
erősen rángatni, nehogy elszakítsam a jegyet. Miközben próbálkoztam,
kintről zajt hallottam. Egy kocsi állt meg a ház előtt.
Visszamentem Theo szobájába, ahonnan jobban lelátni a ház elé. Az
autó a túloldalon parkolt le. Két férfi szállt ki, a vezető bent maradt.
Sötét volt, nem láttam jól, de megesküdtem volna, hogy az egyikük
Vincent Carell, Tasso kedvenc csicskája.
Átjöttek az úton, kigombolták a zakójukat, a fegyvereikért nyúltak.
Próbáltam én is valami fegyvert találni a szobában. A késemet Amánál
hagytam, mert nem csempészhettem volna át a Pártközpont bejáratán.
Később vissza akartam kérni, de aztán elfeledkeztem róla.
Egy törött váza cserepei hevertek a padlón. Szorosan megmarkoltam
a leghosszabb szilánkot, grimaszt vágtam, ahogy megvágta a vékony
bőrt a tenyeremen. Nem volt valami komoly fegyver, de meg kellett
elégednem vele.
Hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Kulcsuk volt a házhoz. Ki
akartam menni a szobából, de meggondoltam magam. Megláthattak
vagy meghallhattak volna. Meg aztán nemigen volt hová rejtőznöm
odakinn. Bebújtam a paplan alá, hanyagul elrendeztem magamon, és
igyekeztem mozdulatlanná dermedni. Micsoda álca!
Hangok szűrődtek fel az előtérből. Nem érezték szükségét, hogy
óvatoskodjanak. Rögtön felismertem Vincent szokásos panaszkodását.
– Mintha nem volna jobb dolgom, bassza meg! Mármint minek
jönne vissza ide? Mostanra félúton van Alaszka vagy a rohadt Alpok
felé.
– Az biztos. De a Kardinális azt mondta, ellenőrizzük, és ha a
Kardinális azt mondja, akkor megyünk, és ellenőrizzük.
Ezt a pasast nem ismertem.

224
 – Milyen igazad van – Vincent hangja csöpögött a gúnytól. – Akkor
ellenőrizd a hátsó ajtót! És ha már úgyis ott vagy, keress egy sört, vagy
ha nincs, csinálj egy teát vagy akármit!
A hátsó ajtó! Nyitva hagytam, hátha gyorsan kell megpattannom.
– Vincent – hallatszott pár pillanattal később a másik fickó halk,
sürgető hangja. – Nyitva van. Valaki járt itt.
– Basszus. Hosszú szünet.
– Na jó. Átkutatjuk a házat. Te lent, én fent. Óvatosan. Hátha még itt
van a rohadék. Ha látsz valamit, lőj, ezzel a fickóval nem szabad
szarakodni.
– Szerinted nem kéne jelenteni?
– Azt hiszed, ketten nem bírunk el egy ilyen kis köcsöggel?
– Szólni kéne nekik.
– Miről? Hogy nyitva az ajtó? Lehet, hogy egy csöves vagy egy
kiskölyök volt. Előbb körülnézünk a házban. Ha megtaláljuk, kinyírjuk,
és majd akkor jelentjük.
Lassan jött felfelé, közben villanyt gyújtott. Az idióta. Sose értettem,
Tasso minek alkalmazza Vincentet. Egy sekélyes, belassult barom volt.
Ha valaha élve kijutok innen, azt biztos az ő hülyeségének köszönhetem
majd.
Vincent először a fürdőszobában nézett körül, aztán a hálószobámat,
a vendégszobát és a vécét is ellenőrizte. Végül megérkezett a
szivárvány végére. Felkapcsolta a villanyt, körülnézett. Visszatartottam
a lélegzetem, próbáltam hullának tűnni.
– Francba – morogta előrébb lépve.
Biztosan észrevett! Fel akartam ugrani, de lebénultam. Képtelen
voltam mozdulni. Idejön és megöl, és semmit sem tehetek...
Leült az ágy szélére.
– A kurva életbe – mondta, és rágyújtott. – Most épp kamatyolhatnék
valahol. Rohadt Ford. Na, majd egyszer...
Nem lehet ekkora szerencsém! Elcsesztem az egészet azzal, hogy
idejöttem, és illett volna keményen meglakolnom a hibámért. De a sors
néha-néha megkíméli az embert.
A fájdalommal mit sem törődve megragadtam a csorba szilánkot, és
fürgén felültem. A lepedő vékony anyagán át is jól láttam Vincentet,

225
úgyhogy nem töltöttem az időt azzal, hogy ledobjam magamról. Halálra
rémülhetett az életre kelt ágyneműhalomtól.
Egyik kezemet a szájára tapasztottam, és hátrarántottam a fejét, a
másikat meg előrelöktem, és beledöftem hevenyészett tőrömet a
torkába, ami ettől kettétört. Beledöftem a kezemben maradt darabot is,
és néhányszor balról jobbra rántottam a kezem. A teste görcsösen
vonaglott, de hiába. Úgy fröcskölt elő a meleg vére, mint valami
sáskaraj a mennyek országának valami bibliai hasadékából, eláztatva a
mellkasát, az ágyat, az ágyneműt és engem is. Pár másodperc, és örökre
befejezte a küszködést.
Megöltem.
Az első gyilkosságom. Olyan sokat gondolkoztam rajta, álmatlan
éjeken át, hogy milyen érzés lesz, ha átkelek ezen a hídon is. Most
megtudtam.
Lelöktem a takarót magamról, és felemeltem a kezem. Hozzáértem a
számhoz, mosolyt tapintottam ki rajta. Élveztem. Illett hozzám a
gyilkolás. Erre születtem. Abban a pillanatban megértettem, hogy bármi
vagy bárki vagyok is ezen kívül, elsősorban és leginkább gyilkos
vagyok. A Kardinális biztosan büszke lett volna rám.
Legördültem az ágyról, kivettem a pisztolyt Vincent ernyedt
markából, és az ajtóhoz mentem, közben felkaptam még egy
vázadarabot. Nem akartam zajt csapni a lőfegyverrel, ha nem muszáj.
Magam mögött hagytam a szobát, és a halál ragacsosan terjengő
illatát. A lépcső tetején akartam várakozni, és elvágni Vincent
haverjának a torkát, amikor feljön. Aztán nyugodtan eldönthetem, mi
legyen a kinti pacákkal.
A terv azon nyomban füstbe ment, mivel a pasas már felfele jött,
amikor kiértem a lépcsőhöz. A lámpának hála, kristálytisztán látott.
Azonnal lőni kezdett, közben ordított valami zagyvaságot. De
izgalmában minden lövést alaposan elhibázott.
Megálltam, és miközben elfütyültek mellettem a lövedékek,
céloztam, aztán én is lőttem. Egy tehénnek is több esélye lett volna a
vágóhídon, mint szegény ördögnek ott, a lépcsőn. Az első golyó
átlyukasztotta a szívét. A második kifröccsentette a szemét, szétzúzta a
koponyáját, és hátralökte őt a mélybe.

226
 Lerohantam, és átugrottam a lépcső aljánál heverő hullát. Tudtam,
hogy csak pár másodpercem van. Kiviharzottam a bejáraton, egyenesen
az utcára. Mire kiértem, a sofőr már a kocsi mögött kuporgott. Ahogy
meglátott, már tüzelt is. A csenevész bokrok közé vetődtem, és még fel
se tápászkodtam, már lőttem. Az első golyó a feje mellett fúródott a
kocsiba. A második már a bal fülét súrolhatta. A harmadik lett volna a
kegyelemdöfés.
Csakhogy nem volt harmadik. Hiába húztam meg a ravaszt, a
fegyver üresen csattant. A seggfej Carrell nem töltötte tele a tárat! A
fickó elvigyorodott, és ráérősen kisétált a kocsi elé, tudta, hogy
csapdába estem. Körülpillantottam, hogy mit tehetnék. Ha
visszamenekülök a házba, az ajtóig a nyílt terepen többször is hátba
lőhet. Ha várok, míg közelebb ér, esetleg rávethetem magam. Egyik
lehetőség sem tűnt valami kecsegtetőnek.
Ezen agyaltam, amikor egy másik fegyver zaja zavarta meg az
éjszaka csendjét. Három lövés dördült. A vezető teste megrándult, majd
elzuhant. Felálltam, képtelen voltam elhinni, hogy ilyen szerencsém
van. Bizonyára Margaret sietett a segítségemre. A taxi felé pillantottam.
A nő még mindig a kocsiban ült, lehúzódott, így csak a feje búbja
látszott ki belőle. Ő tehát nem lehetett. De akkor ki...
Egy motorkerékpár zúgott fel, és elém kanyarodott. Paucar Wami
volt az, sisak nélkül, vigyorogva. Biccentett.
– Nem kéne folyton így találkoznunk.
A motorra, a motorosra, aztán a halottra meredtem.
– Megmentettél.
– Megkértek rá.
– Kik?
– A vak barátaid.
– A csuhások?
– Igen.
– Miért? Vállat vont.
– Azt nem mondták. Csak megadták a címet, és szóltak, hogy
szükséged lehet a segítségemre.
– És miért jöttél el? – kérdeztem. – Miért segítesz nekem?
Mosolygott.
– Mint már mondtam, érdekelsz. Sok szerencsét, Capac Raimi!

227
 Ezzel eltűnt az éjszakában.
Bódultan kóválygó fejjel mentem vissza a kocsihoz. Margaret már
beindította a motort. Beültem, és a hasznavehetetlen pisztolyt bámultam
a kezemben.
– Ez meg ki volt? – érdeklődött.
– Menjünk! – utasítottam. – Vigyen ki a Városból! Tegyen le egy
vasútállomáson. Bármelyiken, döntse el maga!
– De ki volt a...
– Igazából nem szeretné tudni, higgye el!
Rám nézett a tükörből. Az úton fekvő halottra pillantott és indított.
– Azt hiszem, tényleg nem – mormogta, és többet nem is szólalt
meg, amíg a sötétben száguldottunk.

Végre kicipzáraztam az övtáskát, és megvizsgáltam a jegyet. Sonas volt

a város neve. Óvatosan tartottam két ujjam között a szelvényt. Sonas. A
név nem mondott nekem semmit. Azt hittem, megszólal a fejemben a
riasztócsengő, emlékek suhannak majd át az agyamon fénysebességgel,
és minden visszajön egy szempillantás alatt. De akár egy eszkimó
farmja is lehetett volna, a legapróbb emléket sem idézte fel bennem.
Amikor már hajnalodott, Margaret kitett a Várostól vagy
negyvenmérföldnyire.
– Ha egyszer fuvar kellene – mondta –, csak tegye ki a kezét és
stoppoljon!
– Tessék – adtam át neki egy újabb tekercs százast. – Amiért a
közelben maradt. Olajra is léphetett volna, nem vethette volna senki a
szemére.
– Kösz – rebegte, és végigmért. – Maga tiszta vér.
Ráébredtem, hogy úgy festhetek, mint aki a vágóhídon dagonyázott.
– Van ott hátul egy kabát, amit rossz időben hordok. Elviheti, ha
akarja. Elfedi a ruháját, amíg nem talál jobbat.
– Biztos?
– Uram, amennyit ma fizetett, megkaphatja a ruhámat és a bugyimat
is.
Az állomás a reggeli rohamra készülődött, amikor beléptem. Egy
elgyötört, hatvanas férfi kedvetlenül sepregetett. Egyenruhája gyűrött és
elnyűtt volt, akárcsak az arca. Felnézett, és szívott egyet az orrán,
228
amikor elmentem mellette, majd sepert tovább. Egy pincérnő épp a
kávézó rácsát húzta fel.
– Még nem vagyunk nyitva – vicsorgott rám, amikor közelebb értem.
– Jöjjön vissza tíz perc múlva!
Az újságosé volt az egyetlen vidám arc. Mosolygott, az időjárásról
beszélt, és aggodalmasan nézte leharcolt képemet. Vettem egy
csokoládét, pár napilapot és egy magazint. Kérdeztem, mikor indulnak a
vonatok. Elmondta, megköszöntem, adtam egy kis borravalót és
távoztam. Megmostam az arcom a mosdóban, ittam egy kávét a
presszóban, aztán jegyet vettem, és felugrottam a vonatra.
A szerelvény nyugat felé döcögött. Megkerestem Sonast a térképen:
nem volt könnyű. Kábé kétszáz mérföldre délkeletre volt a Várostól.
Kis porfészek, amilyenből ezer is akad.
Egész nap keresztül-kasul vonatoztam a vidéken. Felszálltam az
egyik vonatra észak felé, valahol leszálltam, mentem kelet felé, aztán
megint nyugatra, utána délnek. Kerültem a tömeget, hagytam elmenni a
zsúfolt vonatokat, és ha felszálltam valamelyikre, a legcsendesebb
fülkéket kerestem. Az egyik átszállás alkalmával új öltönyt,
napszemüveget és kalapot vásároltam, hogy elfedjem a legrondább
sérüléseimet. Órákig rejtőztem az újságok mögé bújva.
Tisztában voltam vele, hogy merő időpocsékolás az egész. Nem
követtek, következésképp nem volt kit leráznom. A Kardinális
embereinek nem kellett a nyomomban loholniuk – az út végén fognak
várni rám. Hisz tudta, honnan jövök, és hogy vissza fogok menni oda.
Minél tovább vártam, annál több embert küldhetett oda. Abban a
percben szitává lőnek, ahogy leszállok a vonatról. Oda kellene sietnem,
és mihamarabb túlesni rajta, vagy hagyni az egészet, és tényleg felkötni
a nyúlcipőt.
De képtelen voltam annyiban hagyni, a vonatozás pedig
megajándékozott a végzet kijátszásának az illúziójával. A játék
lefoglalt. Reményt adott.
Felötlött bennem, hogy várok. Pár hétig nem erőltetem a dolgot,
hagyom, hogy elcsituljon a botrány. Nem sürgetett semmi. Amíg nem
megyek oda, van időm „meggyógyulni, az elmém kitisztulhat.
Készíthetek egy tervet, esetleg visszanyerek még valamennyit az
emlékeimből. Semmi se kötelezett arra, hogy a biztos halálba rohanjak.

229
 A Kardinálisnak azonban legendás volt a türelme. Személyes ügyei
során ugyan mit sem mutatott ebből, de ha nagyobb léptékről volt szó,
senki sem tudta nála higgadtabban kivárni a kedvező fordulatot. Ezt
bizonyította a világuralomról tartott kiselőadása is – kész volt a halálon
is túl várni, hogy álmai beteljesüljenek. Nem lett volna értelme
kisvárosokban és falvakban bujkálni. Ha hónapokig vagy évekig
húzom, akkor se változik a végeredmény. Ha hetven- vagy
nyolcvanéves aggastyánként sétálok csak be Sonasba, akkor is ott várt
volna rám legalább egy felbérelt utcagyerek, hogy egy marék ólmot
pumpáljon a burámba. A Kardinálist nem lehetett átejteni.
Szundítottam egy kicsit, elnyúlva a kényelmetlen üléseken, a vagon
minden zökkenésére és himbálására felriadva. Sokan akartak bejönni a
fülkébe. Megálltak, jól megnéztek, aztán továbbmentek. Hálás voltam a
magányért.
Elmerengtem a két kioltott életen. Az egyiket puszta kézzel, a
másikat pisztollyal intéztem el. Jobban élveztem a döfést. De volt
valamiféle borzongató báj a lövésben is, a kukkoló perverz öröme,
ahogy távolról elvettem valaki életét. Kicsit úgy éreztem magam
pisztollyal a kézben, mint egy isten, aki kénye-kedve szerint méri a
halált.
Felszálltam egy Sonason áthaladó éjszakai vonatra. Huszonnégy óra
telt el a Kardinálissal való összecsapásom óta. Még mindig éltem,
fogócskáztam a végzetemmel, és egy újabb önkéntes lépéssel kerültem
közelebb a sírhoz. A zord kaszás biztos hitetlenkedve csóválja a fejét, és
azt morogja magában: egyesek egyszerűen nem tudnak leállni.
Csendes járat volt, alig maroknyi utassal. Kényelmesen
elhelyezkedtem a számos üres fülke egyikében. Előrehajoltam, hogy
összehúzzam a függönyöket, de megmerevedtem a mozdulat közben.
Koromsötét volt kint, úgyhogy az ablakon tökéletesen tükröződött a
képmásom. Levettem a szemüveget meg a kalapot, és letettem a tőlem
jobbra levő ülésre, aztán csak bámultam a tükörképemet, és fáradtan
töprengtem, mikor ér véget az őrület.
Előttem az arc, amit a Kardinális felhasított, szétütött és örökre
elcsúfított. A törött orr, a zúzott orcák. A megtépett fül. A duzzadt
ajkak, az eleven hús.
Begyógyult.

230
 Pár kis horzsolás maradt csak a szemeim körül. Az orrom egy
cseppet meghajlott. Volt pár apró forradásom. Amúgy szebb volt az
arcom, mint újkorában. Ellenőriztem a kezeimet is. Lehorzsolt,
meggyötört ujjaim – sértetlenek voltak! A tenyeremen, melyet a váza
szilánkjával vágtam meg, egy karcolás sem látszott. Felálltam, és
ugrottam egyet. Semmi fájdalom, semmi bordarecsegés. Minden
csontom egyben volt. A testem sértetlen volt. Mintha sosem verekedtem
volna, mintha a Pártközpontban zajlott rettentő tusára csak a
gondolataimban került volna sor.

231
 UMA RAIMI

Nem szálltam le Sonasban. Eszemben sem volt megkönnyíteni az

üldözőim dolgát. Hadd dolgozzanak meg a húgyagyúak a pénzükért.
Kilestem, mikor a szerelvény átzakatolt a meglepően nagy állomáson.
Fogadóbizottságnak semmi jele. Nyilván odakint várnak, és figyelik a
kijáratokat. Nem várhattam el, hogy mind olyan balfékek legyenek,
mint Vincent.
A következő állomáson szálltam le, és taxit fogtam Sonas felé.
– Nem tudom, mért nem vonattal megy – zsörtölődött a sofőr. – Csak
egy állomásnyira van.
Egyesek akkor sem ismerik fel a jó üzletet, ha az páros lábbal seggbe
rúgja őket.
A városközpontban tett ki, aztán hazaindult. Jól körülnéztem. Egy
tejeskocsi gurult el mellettem. A vezető megpöccintette a sapkáját, én
meg biccentettem válaszul. Macska osont a közelben, dühös pillantással
mért végig, ahogy kikerült. Ettől eltekintve temetői csend uralkodott a
háborítatlan utcákon. Túl sokáig voltam a nagyvárosban, már nem
emlékeztem, hogy akadnak még ilyen helyek: kurvák, éjszakai
műszakosok, gengszterek és bulizó tinik nélküli kisvárosok, ahol a
járőrkocsik szirénái nem vijjognak szüntelenül. Idekinn, a látóhatáron
épp feltűnő Nappal a háttérben, furcsán idegenül éreztem magam.
Hátborzongató volt ez a csend, rosszul éreztem magam tőle.
Sétálgattam a hajnali fényben, arcomat kalap és szemüveg rejtette.
Igyekeztem nem ránézni a tükörképemre, mikor elhaladtam egy-egy
ablak előtt. Nem akartam látni azt az érintetlen arcot. Nem akartam
azon gondolkodni, mit jelenthet.
Minden utcán újabb emlékek törtek rám. Felismertem helyeket. Ott a
sportbolt, ahol az első teniszütőmet vettem. Hat- vagy hétéves lehettem.
Még most is éreztem a fanyél, a feszes műanyag háló tapintását.
A mozi. A testiséggel kapcsolatos első kamaszkori próbálkozások
színtere. Az első csók, megbújva a legendás utolsó sorban. Itt érintettem
232
meg először egy lány mellét, itt hagyta először, hogy a kezem feljebb
csússzon a térdénél.
A kis sarki üzlet. Cukorkát loptunk kilenc- vagy tízévesen pár
nagyobb sráccal. Elkaptak. Kiabáló szüleim képe, apám, ahogy előveszi
a derékszíjat.
Ott vettem a fűnyírót, a metszőollót és a slagot, amivel meglocsoltam
a gyepet a forró nyarakon. A fodrász. Hathetenként mentem,
óraműpontossággal, leszámítva néhány évet tizenévesen, amikor hosszú
sörényt növesztettem. A park – végtelen, verőfényes napok, amikor
rövidnadrágban futkároztunk, vízzel töltött lufikat dobáltunk dühös
anyukákra, összegabalyítottuk a hintákat, lekvárt kentünk a csúszdákra,
és magasról tojtunk rá, hogy elkapnak-e. A biliárdszalon, pókhálós
lámpák, rozoga dákók, kopottas golyók, ügyetlenül pettingelő
pattanásos fiúk és lányok – a szórakozóhelyekhez még túl fiatalok
voltak.
Az emlékek városa volt. Éveket töltöttem itt, ifjúságom zömét, egész
felnőttkoromat: de – bár végre a felszínre törtek az emlékek –
összerakni továbbra sem tudtam őket. Egy csomó épületről semmi nem
jutott eszembe, és nem tudtam pontosan visszaemlékezni senkire.
Homályosan felderengett bennem pár barát és családtag arca, talán meg
is ismertem volna őket, ha épp arra járnak, de nem tudtam volna
mesélni róluk. Kicsit egy kirakós játékhoz hasonlított az egész – láttam
már itt-ott részleteket, foltokat a képből, de elképzelésem sem volt,
mivé áll majd össze a végén az egész.
Sok minden eszembe jutott a nőről, arról a valakiről, akit meg kellett
találnom, aki remélhetőleg minden részletet a helyére billent. Rengeteg
emlékemben szerepelt: fagyit evett a bevásárlóközpontban, mellettem
ült a moziban, szorgosan ásott a kertben. De név vagy villámszerű
felismerés nem társult hozzá.
Eltávolodtam a városközponttól, kiértem a kertvárosba. Gondolkodás
nélkül gyalogoltam, olyan utakon, melyekre csak a lábam emlékezett,
az elmém elfeledte őket. Minél messzebbre jutottam, annál ismerősebb
volt az egész. Itt töltöttem a legtöbb időt, a zöldövezetben, felmásztam a
hatalmas fákra, fociztam a nyílt mezőkön, itt nőttem fel, itt szerettem, itt
éltem.

233
 A kertváros peremén aztán, ahol több fa volt már, mint épület, ahol
patakok szelték át a tájat, ahol madarak és mókusok nevelték
kicsinyeiket, megtaláltam az otthonomat. Apró, fehér színű ház volt,
bokrok, cserjék, kúszónövények sűrűjében. Terméskő házikó, melynek
új tetőcserepei nem illettek az emlékeimbe. Kerek ablakai voltak. A
házhoz vezető ösvényt magas, zöld sövény szegélyezte, olyan, amilyen
az Ózhoz vezető utat is. Az alacsony kertkapu felett virágos boltív.
Kicsit olyan volt, mint az üreg szája, amibe Alice beleesett. Milyen
stílusos – bizarr utazásom végén egy tündérmese lapjairól
megelevenedett házikóhoz értem.
Felemeltem a reteszt, és tettem még egy lépést az igazság felé.
A bejárati ajtó bronz kopogtatóját megolajozták, finoman mozdult.
Óvatosan kopogtattam, alig lehetett hallani. Visszahúztam a kezem,
aztán megint kopogtattam, immár hangosabban. Csak akkor jutott
eszembe, hogy a ház lakója esetleg alszik. Megnéztem az órám. Negyed
nyolc se volt még. Talán jobb volna...
Motoszkálást hallottam. Pár pillanat, és nyílt az ajtó. Egy nő állt
előttem, lazán öltözve, összefont karral, kíváncsi mosollyal – nem félt a
kora reggel érkező idegentől. Sonasban nemigen volt mitől tartani.
A nő volt az. Nyomban felismertem. Ahogy hús-vér valójában
megláttam, elindult bennem egy lökéshullám, akkora ütést éreztem,
hogy a Kardinális tíz ütése sem ért fel vele.
– Segíthetek? – kérdezte vidáman.
Felemeltem reszkető kezemet, és levettem a kalapot meg a
szemüveget.
Leesett az álla, elkerekedett a szeme. Levegőért kapkodva hátrált,
szája hangtalan „nem”-et formált, kezével eltakarta az arcát, ahogy
Macbeth remeghetett Banquo szellemének láttán.
Tettem egy lépést felé, hozzá akartam érni, meg akartam nyugtatni,
de elhúzódott, és egy hintaszékbe roskadt, egy hatalmas vastűzhely
mellé. Szemében kérdőjelek izzottak, száján ezer kimondhatatlan kérdés
készült kitörni. Becsuktam az ajtót. Odamentem hozzá. Leguggoltam,
és a térdére tettem a kezem. Megint felhördült, elhúzódott, majd egyik
kezét előrenyújtotta, és óvatosan, rettegve megérintette az enyémet,
mintha csörgőkígyóhoz érne.

234
 – Nem akarlak bántani – mondtam kedvesen. – Nem akartalak
megijeszteni. De ismersz engem, ugye? Tudod, ki vagyok?
– Ma-Ma-Martin? – nyüszítette. – T-te vagy az?
Gondolkoztam.
– Martin – ízlelgettem, próbálgattam a szót. Tetszett, megfelelőnek
tűnt.
– Igen, én...
És már jött is vele egy családnév. Végre legalább ennyit megtudtam
magamról.
– Martin... Robbins? Nem. Martin Robinson. Martin Robinson
vagyok. És ez az én házam. Már emlékszem. Te pedig... – csak
bámultam.
A nő visszabámult. Megint hozzám ért, már határozottabban,
végigsimította a karomat, a könyökömet, a bicepszemet, a vállamat,
végül az ujja hegyét végigfuttatta az arcomon, megsimította az ajkamat,
az orromat, a szempillámat. Habozva elmosolyodott, kezdte elhinni,
hogy ez valóság, és nem álom.
– Martin? Tényleg te vagy? De te... Egész végig... Ó, Istenem.
Martin?
Rám vetette magát, lehúzott a földre, igencsak hasonlóan ahhoz,
ahogy Ama Situwa csinálta a Pártközpont lépcsőházában, de ezt a nőt
nem a szex érdekelte. Csak érezni akart, biztos akart lenni benne, hogy
létezem, mintha kicsit arra számított volna, hogy szertefoszlom.
– Martin. Martin. Martin.
Újra és újra megismételte a nevemet, mint egy mantrát, kimondta,
mikor megérintett, bökdösött, megfogta a lábamat, a karomat, a
mellkasomat, aztán mindent újra. A nevemet ismételgette, ahogy az
arcomat cirógatta, a szemembe nézett a könnyek fátyolán át, remegve,
zokogva, kacagva. Mondta, ahogy átölelt és a nyakamat csókolta, ahogy
magához húzott és úgy szorított, mintha sose akarna többé elengedni.
– Martin. Martin. Martin.
– És te – suttogtam, reszketve a visszaáradó emlékektől.
– Te vagy a feleségem – mondtam végre csodálkozva, aztán pedig
hosszú-hosszú ideig képtelen voltam megszólalni.
A meleg egyetlen forrása a tűzhely volt. Azt használtuk mindenre,
főzésre, vízforralásra, fűtésre a hideg téli éjszakákon. Néha vitatkoztunk

235
miatta, főleg ha fagyott, és a foghíjas tetőn ott szökött be a szél, ahol
akart. Dee ki akarta dobni, hogy modern kályhát és fűtést csináltassunk
végre, én viszont imádtam. A vén tűzhely kiszolgálta már a
nagyszüleimet és a szüleimet is, erős kapocsként kötött a múlthoz.
Vonakodva bár, de beleegyeztem, hogy meglegyen a felújítás, amikor
jönnek a gyerekek, de amíg csak ketten voltunk, a ház megmaradhatott
ugyanolyannak, amilyen az ezt megelőző hetven évben volt.
Voltak esték, amikor a tűz előtt összegömbölyödve Dee és én úgy
tettünk, mintha állatok lennénk, csak hevertünk ott órákig, csendben,
egymáshoz bújva, csókolózva: csak egymást érezve.
Dee. A Deborah becézése. Neki kellett megmondania, magamtól
nem jutott eszembe.
Felemeltem a teáskanna fedelét, és látva, hogy forr a víz, a tűzhely
egy hűvösebb sarkába húztam. Dee szerette egy jó teával kezdeni a
napot. Mindig az én dolgom volt elkészíteni, sokszor tálcán vittem be
neki, és az ágyban reggeliztünk, egy gyors ölelkezéssel fűszerezve, ha
volt rá időnk.
Dee még mindig a hintaszékben ült, ölébe ejtett kézzel, merőn
figyelve minden mozdulatomat. Mindig is világos bőrű volt, most
pedig, korán reggel, a döbbenetből még fel sem ocsúdva olyan fehér
lett, hogy egy szellemet is lepipált volna.
Mászkáltam a szobában, néztem a dekorációt, a falat díszítő
reprodukciókat, a Gary Larson naptárt. Dee imádta Larsont. A háznak
se a nagyszüleim, se a szüleim, se én nem adtam nevet. Dee ezen hamar
változtatott. A Túloldal, így nevezte, és szerette a nevet, ahogy a házat
és engem is.
Kitöltöttem a teát. Belekortyolt, rám pillantva a csésze pereme felett.
Grimaszt vágott.
– A cukrot kifelejtetted – mondta feddőn.
– Cukorral iszod? – ráncoltam össze a homlokom.
– Á, tényleg! Csak azután szoktam rá, hogy te... elmentél.
Habozva használta a szót.
– Elég keserű lett az élet. Kellett valami édes. Mostanában hozzá se
érek a csészéhez pár kanál cukor nélkül.
Belenézett a teába, megkeverte a sötét folyadékot, majd újra
felnézett, és elmosolyodott.

236
 – Még mindig attól félek, hogy csak álom vagy, és rajtad kell
tartanom a szemem, hogy el ne tűnj, mint egy kobold. Annyit álmodtam
rólad! Némelyik szép volt, olyan voltál bennük, mint az életben.
Máskor szörnyeteg voltál: kimásztál az árnyékból, és szétmarcangoltál.
– Szerinted most melyik vagyok?
– Nem tudom.
A szemei elárulták minden félelmét és reményét.
– Amikor láttam, hogy életteli és igazi vagy, biztos voltam benne,
hogy ez csak valami rémálom lehet. Mindig a sötét álmokban voltál
valóságosabb. Most, hogy látlak sétálgatni, fütyörészni, teát főzni...
Martin, mi történt? Hol jártál? Miért voltál távol olyan sokáig? Miért
jöttél most vissza, anélkül, hogy...
– Dee, lassíts!
Letérdeltem elé, két kanál cukrot tettem a csészéjébe.
– Ne kérdezz! Később majd igen, de ne most. Először a te
történetedet kell hallanom. Nem emlékszem az egészre. Sok minden
visszajött, de rengeteg dolog még sötét. Azt mondtad, Dee vagy, de ez
egyáltalán nem ismerős. Ha azt mondtad volna, Sandra, Lynda vagy
Mary, ugyanúgy elfogadtam volna. Tudom, hogy összeházasodtunk, de
fogalmam sincs, mikor. Tudom, hogy szerettük egymást, de nem
tudom, miért vagy hogyan lett vége. Szeretném, ha elmondanád, ki
vagyok, ki voltam, mit dolgoztam, milyen voltam, hogyan éltem. És
hogyan tűntem el.
– Oké. De csak miután elmondtad, hol voltál. Most semmi többet
nem kell tudnom, de ennyit muszáj.
Eltöprengtem.
– Egy évvel ezelőtt leszálltam egy vonatról egy városban, hogy
odaköltözzek egy férfihoz, aki azt állította, hogy a nagybátyám.
Beszálltam a vállalkozásába.
Nagy gonddal válogattam meg a szavaimat. Talán többet tudott, mint
amennyit elárult, de ezt nem tartottam valószínűnek. És ha nem tudott a
Kardinálisról és a halálos bűn világában elért előmenetelemről, annál
jobb.
– Mostanáig ott voltam. Az ott töltött első naptól kezdve mindenre
emlékszem, de azelőttről semmire. Kevésre – helyesbítettem. – Hosszú
ideig nem voltam tudatában, hogy valami nem stimmel. Amikor

237
rájöttem, hogy kiesett a múlt, találtam egy régi vonatjegyet, és azzal
visszataláltam ide. Ennyit mondhatok. Egyelőre.
– Amnézia? – kérdezte.
– Azt hiszem. Meg téveszmék. Nem tudom biztosan, ki voltam itt, de
nagyon az az érzésem, hogy Martin Robinson nemigen hasonlított
Capac Raimira, aki a Városban voltam. Rossz ember voltam, Dee?
Homályos ügyletekbe bonyolódtam?
– Nem!
Meg volt döbbenve.
– Úristen, dehogy! Semmi ilyesmi.
– Biztos?
– Teljesen.
Finoman ringatódzni kezdett, összeszedte magát. Mindig könnyebb
volt gondolkodnia, ha hintázott a székben.
– Nem ebben a házban születtél, de itt nőttél fel. Ez volt a családi
fészek, a Robinson-kastély. Úgy kezeltek a szüleid, mint egy kis
herceget, de arra neveltek, hogy udvarias és jószívű légy. Édes kissrác
voltál.
– Nyolc hónappal idősebb vagy nálam, de az iskolában egy osztályba
jártunk, a szüleink barátok voltak. Mindig csúfoltál a hajam meg a
ruhám miatt – anyának rettenetes ízlése volt, olyan ruhákat vett,
amilyeneket más egy játékbabára se adna rá –, én meg a nyúlfogadon
gúnyolódtam.
– Kiállt a fogam?
Mivel nem emlékeztem a gyerekkoromra, úgy hittem, mindig így
néztem ki, és eszembe sem jutott, hogy mint az emberek általában, én is
nagyon megváltozhattam az évek során.
– Nem igazán – válaszolta. – Csak egy kicsit, de mindig érzékeny
voltál rá. Néhány Tapsi Hapsis vicctől rendszerint már könnyekre
fakadtál. Átmentünk azon a szakaszon is kamaszkorunkban, amikor
semmit sem akartunk együtt csinálni. Én a lányokkal lógtam, te a
fiúkkal. Három-négy évig alig találkoztunk. Tizennégy évesen aztán
újra felfedeztük egymást, és nemsokára már együtt jártunk. Tizenhét
évesen eljegyeztük egymást.
Vállat vont, és kicsit gyorsabban kezdett hintázni.

238
 – Tudom, hülyén hangzik, de szerelmesek voltunk, és meg akartuk
mutatni mindenkinek, hogy ez örökre szól. De legalább a házasságot
nem kapkodtuk el. Megegyeztünk, hogy várunk a főiskola végéig. Más-
más főiskolára jártunk, és később be is vallottad, hogy biztosra vetted,
hónapokon belül szakítani fogunk. Ezért kérted meg a kezem: nem
hitted, hogy be is kell majd tartanod az ígéretet.
– Ne! – mondtam nevetve. – Ennyire nem lehettem sekélyes fickó.
– De még mennyire, hogy az voltál – kacagott fel ő is. – Viszont nem
mentünk szét. Randiztunk másokkal titokban, de egyikünk sem érezte
jól magát, és amikor összefutottunk, mindig újra egymásba szerettünk.
Ezért aztán arra jutottunk, hogy itt bizony igaz szerelemről van szó,
amire nincs gyógyír, úgyhogy pár hónappal a diploma után
megesküdtünk. Mi lettünk Mr. és Mrs. Robinson.
Furcsa arcot vágott.
– Ez volt az egyetlen kellemetlenség, hogy Mrs. Robinson lett a
nevem. Meg is jegyezték, amikor az újságban megjelent az esküvői
fotónk, hogy jobb, ha vigyázol, ha Dustin Hoffman esetleg feltűnik a
környéken.
Igyekeztem felidézni a lagzinkat, Dee menyasszonyi ruháját, a kék
eget és a boldogságot. De nem derengett semmi ilyesmi.
– A szüleink biztos odavoltak az örömtől – merengtem.
Sóhajtott, ebből tudtam, hogy valami rosszba nyúltam bele.
– Apád meghalt hatéves korodban.
Ez rettentő csapás lehetett, de mivel semmire sem emlékeztem
apámmal kapcsolatban, most nem sokat jelentett.
– Akkor kezdted komolyan venni a teniszt.
– A teniszt? – kérdeztem izgatottan.
– Tehetséges voltál. Apukád tanított, amíg élt. A halála után
belevetetted magad. Mindig mondogatta, hogy jobb leszel Borgnál is, te
pedig eltökélted, hogy ezt be is bizonyítod. Fontolgattad, hogy profi
versenyző légy, de a végén inkább a tanulást választottad. Nem akartál
olyan karriert, ahol a legjobbak a húszas éveik elején vannak a csúcson.
Továbbra is játszottál, de csak szórakozásból. Az évek során egy csomó
amatőr versenyt megnyertél.
Ez megmagyarázta a Városban nyújtott emlékezetes
teljesítményemet.

239
 – És az anyám? – kérdeztem.
– A főiskolás éveid alatt halt meg. Másodéves voltál. A szíve vitte el.
Évek óta küszködött vele. Ez volt az egyik oka, hogy olyan hamar
összeházasodtunk – volt egy házad, amibe beköltözhettünk, és egy szál
magad maradtál a világban. Semmire sem emlékszel velük
kapcsolatban?
Megráztam a fejem.
– Csak nevekre. Anya. Apa. Gondolatokra. Emberekre nem. Szóval
beköltöztünk ide, és boldogan éltünk?
– Igen. Néha vitatkoztunk, a tető miatt... zsúpfedele volt a háznak...
de összekaptunk a tűzhellyel és az ajtókkal, ablakokkal kapcsolatban is.
Sok mindent fel kellett volna újítani, de vonakodtál bármin is
változtatni. Érzelgős voltál, mindent a régi formájában akartál
megtartani.
Szürcsölt egyet a teából.
– Itt maradtam, miután... elmentél. Először azért, mert nem akartam
hűtlenné válni hozzád. Később azért, mert kezdtem nagyon megszeretni
a helyet. Valahogy hozzám nőtt. Mondtad, hogy így lesz, hogy egy
napon én is éppúgy utálni fogom a változás gondolatát, ahogy te. Nem
hittem neked, de igazad lett.
– Bent dolgoztunk a központban – folytatta. – Általában gyalog
jártunk be, ha meg lusták voltunk, akkor biciklivel. Nem volt autónk.
Egyikünk sem tudott vezetni. Én mindig utáltam a kocsikat, te pedig...
Apád autóbalesetben halt meg. Szerettem a sétáinkat kora reggel, és
este vissza, egy-egy fárasztó nap végén.
– Mi volt a munkánk? – kérdeztem közbe.
– Én egy utazási irodában dolgoztam. Te tanár voltál.
Csak pislogtam. Tanító bácsiból Al Capone? Nem kis váltás. Már
értettem, miért jutott folyton eszembe az a sok gyerek, de nem volt
könnyű magamat tanárként elképzelni. Meg kell hagyni viszont, hogy
Conchitával türelmes és megértő voltam.
– Mit tanítottam?
– Testnevelést. Ha akartad volna, az egyetemen is taníthattál volna,
de te a kisebb gyerekekkel szerettél dolgozni. Kevesebb stressz, semmi
egyetemi politika. Így voltunk el évekig, boldogan, nem mozdultunk
semerre, nem változtunk. Akartunk saját gyerekeket, egy csomót, de

240
nem siettünk sehová. Fiatalon házasodtunk, kellett egy kis idő kettőnk
számára, mielőtt családot alapítunk. Éppen komolyan szóba került a
téma, amikor...
Arca elfelhősödött, köhintett.
– Akartunk építeni egy új házrészt – ez a hely túl kicsi három
embernek. Már kerestük a mestereket, és a határán voltunk, hogy...
Aztán te...
Ameddig csak tudta, kerülte ezt a részt. Valahányszor a közelébe
jutott, meghátrált, nem akart foglalkozni vele a legutolsó pillanatig.
Most viszont eljött az idő. Már nem lehetett átugrani az eltűnésemet.
Természetesen fájdalmas lehetett, de tudnom kellett, hogyan tette rám a
kezét a Kardinális.
– Tényleg akarod, hogy folytassam? – kérdezte rekedten.
– Igen. Tudnom kell, Dee. Mindent.
– Magadtól nem jut eszedbe?
Irgalomért esedezve nézett rám.
– Gondolkodj, Martin! Biztos, hogy vissza tudsz emlékezni. Valami,
ami ennyire fontos...
Reményvesztetten ráztam a fejem.
– Hát jó.
Felsóhajtott, és végül beadta a derekát.
– Ahogy mondtam, majdnem minden nap gyalog mentünk be a
városba. Télen bundába burkolóztunk, mint egy eszkimó pár. Aznap
nem tél volt, de kemény hideg jött, úgyhogy jól felöltöztünk.
Búcsúcsókot adtunk egymásnak, amikor szétváltunk, mint mindig. Én
az irodába mentem, te meg az iskolába. Gimnasztikaórád volt a
harmadikosokkal. Szeretted a gimnasztikát, főleg a szertornát...
A hangja elcsuklott, könny szivárgott a szeme sarkából.
– Kérlek, Martin, ne kényszeríts, hogy folytassam!
– Muszáj.
Megszorítottam a kezét, igyekeztem megnyugtató férj lenni.
– Túl messzire jutottál már ahhoz, hogy abbahagyd. Ha elhallgatnád,
továbbra is ott várna ránk ez a dolog. Tüntessük el az útból egyszer és
mindenkorra!
Nagy levegőt vett, kifújta az orrát, letörölte a könnyeit, és ezúttal
habozás nélkül ért el a fináléig.

241
 – Szerettél bemutatót tartani a tornateremben. A legtöbb óra azzal
végződött, hogy valamilyen látványos akrobataszámot mutattál a
gyerekeknek, amit a kedvenc némafilmjeinkből lestél el. Lenyűgözted
őket a korláton és kötélen előadott mutatványaiddal. Mindig a lóval
fejezted be. Hosszan nekifutottál, megfordultál a levegőben, leérkeztél a
kezedre, és ellökted magad. A gyerekek is mindig szerették volna
megpróbálni, de nem engedted – túl veszélyes volt.
– Aznap az egyik gyerek kieszelt egy tréfát. Nem volt alantas vagy
gonosz dolog. Szerettek téged, de mindig komiszkodtak. Sosem voltál
szigorú velük. Egy Steve Greer nevű srác jött elő az ötlettel. Bezsírozta
a ló fogantyúit. Azt gondolta, lecsúszol és seggre esel. Gondolta, hogy
jó vicc lesz. Talán az is lett volna, ha máshogy alakul.
– A szokásos módon közeledtél a lóhoz, pimaszul, peckesen
lépdelve, megnevettetted a gyerekeket. Felugrottál a dobbantóról jó
magasra, száznyolcvan fokban megpördítetted a testedet, így a lábad
egyenesen felfelé állt. Elkaptad a fogantyúkat, hogy ellökd magad.
Csakhogy ez alkalommal kicsúsztak alólad a kezeid, és egyenesen a
padlóra estél.
– Útközben a fejed nekicsapódott a lónak. Eltört a nyakad. A
gyerekek szerint olyan hangja volt, mint egy puskalövésnek. Nem
mozdítottak meg – láttak elég részt a Vészhelyzetből –, csak betakartak
egy pokróccal, és hívták az orvost. De már késő volt.
Abbahagyta a hintázást, abbahagyta a beszédet, majdnem a lélegzést
is. Hamuszürke volt az arca. Csak fogtam hideg, petyhüdt kezét.
– Akkor tűntem el? – kérdeztem. – A kórházból?
Csak bámult rám, mintha valami obszcén dolgot mondtam volna.
– Mi? – kérdezte jéghidegen.
– A kórházból. Onnan tűntem el?
Pislogott, mintha álomból ébredne, és most látna először.
– A kórházból? – ismételte. – Nem figyelsz. Martin.
Hányingerkeltő, jeges kacajt hallatott.
– Kitörted a nyakadat. Nem tűntél el sehonnan.
Megint hintázni kezdett, a fal felé fordulva.
– Meghaltál. Kitörted a nyakad, és meghaltál.
Visszafordult felém, a szája megdermedt félúton egy gúnyos mosoly
és egy sikoly között, a szemei őrülten kitágultak.

242
 – Halott vagy. Martin – suttogta.

Az ablaknál álltam, és bámultam kifelé. Orvlövészeket kerestem a

fákon, kémeket a bozótban, de a vidék üres volt, amíg a szem ellátott.
Ha követtek is Sonasig, a keresők még nem jutottak el a környékünkre.
Előfordulhatott persze, hogy bepoloskázták a házat.
Hátat fordítottam a tájnak, és megint lehuppantam a székre. A szoba
a tűzhelyből áradó hő ellenére jéghideg volt. Dee arca zsibbadtan
távolinak tűnt.
– Itt valami tévedés lesz – próbálkoztam.
Féloldalasan elmosolyodott.
– Mégis, hogyan? Meghaltál. Az orvosok megerősítették. Én magam
is láttam a holttestedet. A francba is, elég sokáig bőgtem felette.
– Biztosan tévedtek. Nem haltam meg. Megsérültem, ez minden.
– Hisz' láttalak – ellenkezett. – Nyitva volt a szemed, a nyakad
meghajlott. Se pulzus, se légzés, se mozgás. Kitörted a nyakad és
meghaltál. Nincs itt semmiféle tévedés.
– Kell, hogy legyen! – kiáltottam. – Nézz rám: élek! Valaki mást
temettek el, vagy az is lehet, hogy elvittek a temetés előtt vagy utána.
Valami rossz dolog történt. Valami undorító. De nem vagyok halott.
– De akkor mi történt? Mi?
Dee fakó arccal, összeszorított szájjal nézett rám. Várta a választ.
Nem tudtam mit mondani, de sejtettem, hogy meg se moccan, míg elő
nem állok valamivel, ezért feszülten töprengtem.
– Hoznál egy tükröt?
Félrehajtotta a fejét a szokatlan kérés hallatán, de mindenféle kérdés
nélkül odahozott egyet. Megvizsgáltam az arcom. Immár a horzsolások
is eltűntek, az orrom pedig kiegyenesedett. Semmi vágás vagy heg.
Tiszta, mint a hó.
– Normálisnak tűnik az arcom?
– Mire gondolsz?
– Nincs rajta vágás vagy zúzódás?
– Persze, hogy nincs.
– Tegnap verekedtem. Iszonyatosan helybenhagytak. Szétverték a
képem. Nem egészen harminchat órával később pedig sértetlen vagyok,
mintha soha hozzám se értek volna.
243
 Letettem a tükröt, és rámeredtem. Kezdett megformálódni bennem
egy gondolat.
– Regenerálódó képesség – mondtam, belekapaszkodva a
szalmaszálba.
– Hogy micsoda? – pislogott.
– Talán gyógyító erő van bennem. Eltört a nyakam, és klinikai
értelemben halott voltam, de összeraktam magam, és felgyógyultam.
– Ez őrültség!
– Tudom. De itt vagyok. Hogyan történhetett volna másként?
Most én tettem fel egy megválaszolhatatlan kérdést, és ő küszködött
a válasszal.
– Hogy jutottál ki a sírból? – kérdezte. – Ha meggyógyultál, miért
nem vettük észre, mielőtt eltemettünk? És hogyan menekültél ki?
Kikapartad a koporsó oldalát, aztán alagutat ástál felfelé?
– Valaki kijuttatott. Tudtak rólam. Valaki tudomást szerzett a
képességemről, várt, és akkor lépett, amikor kellett.
A Kardinális tudhatott ilyen dolgokat. Az akták a Pártközpontban, az
érdeklődése a rendkívüli dolgok iránt. Az álma, amiről beszélt, a
sérthetetlen férfiról, aki egy karcolás nélkül sétált át a golyózáporon:
talán egyáltalán nem is álom volt, hanem próba, amivel a képességeimet
tesztelte. Ez megmagyarázná, miért kezdett érdeklődni utánam.
– Ez az egyetlen válasz – mondtam félig-meddig már meggyőzve
magam. – Nincs más lehetőség.
– Dehogy, van még bőven – mondta óvatosan.
– Micsoda?
Összefont kezeit vizsgálgatta.
– Akarsz egy tényleg őrült elméletet hallani?
– Mondd el, mire gondolsz, Dee!
– Hát jó – megint hintázni kezdett. – Lehet, hogy kísértet vagy.
– Ezt nem mondod komolyan!
– Mondtam, hogy őrültség.
– Dee, én... Fogj meg! Olyan, mintha kísértet lennék?
– Mit tudom én – mondta. – Lehet, hogy a kísértetek szilárd,
másoktól megkülönböztethetetlen lények. Lehetsz zombi, ghoul vagy
valamiféle vámpír.
Rámeredtem.

244
 – Ezt te tényleg elhiszed? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nem, én csak a lehetőségeket sorolom. Mondjak még? Tudnám
folytatni.
– Kérlek, ne kímélj!
– Idegenek csempésztek ki a sírból, és életre keltettek. Egy őrült
orvos ásott ki, és megcsinálta rajtad a Frankenstein-trükköt. Valami
vegyi anyag szivárgott le a földbe, és felélesztett. Vagy klón vagy – pár
tudós mintákat szerzett Martin Robinsonból, és létrehozott egy újat.
Nevetni kezdtem, de Dee nem nevetett velem.
– De hát ez nevetséges – mondtam. – Ufók? Klónok? Zombik?
Legyünk már észnél! Itt vagyok, igazi vagyok, élek. Meg kell tudnunk,
miért és hogyan. Komolyan végig kell ezt gondolni. Egy egész évet
töltöttem valaki más bőrében. Tudnom kell, hogyan lettem Capac
Raimi.
– Hátha nem is lettél az. Talán csak képzelted azt az évet.
– Dee... – mordultam fel.
– De most komolyan! A többit csak azért említettem, hogy lásd,
mennyire bolond a saját ötleted. De ezt most komolyan gondolom. Egy
éven át amnéziában szenvedtél, még csak nem is voltál a tudatában,
hogy elfelejtetted a múltadat, és senki más nem vette észre, nem tettek
fel kérdéseket, nem voltak kíváncsiak rá, hogy miért nincsenek
papírjaid? Ez itt a valóság, Martin. Az életed, a halálod, a házasságunk,
a múltad. Tanár voltál, amatőr teniszező, rendes ember, szerető férj. Ez
a valóság. Mi voltál a nagyvárosban?
Haboztam, átvillant az agyamon, hogy hazudok valamit, de aztán
mégis bevallottam.
– Gengszter voltam.
Hangosan felnevetett, mire lángvörös lett az arcom.
– Egy légynek sem tudnál ártani! De imádtad a gengszterfilmeket, A
Keresztapát, a Volt egyszer egy Amerikát meg azokat a régi James
Cagney- meg Humphrey Bogart-filmeket. Mit szólsz ehhez: nem haltál
meg, az orvosok tévedtek és magadhoz tértél. De nem mentél a
Városba, nem álltál bűnözőnek. Ez az egész csak egy téveszme.
Sértetlen az arcod? Persze, mivel nem verekedtél. Ez is az álomvilág
része volt, amit felépítettél.

245
 – Hogy hol voltál egy évig? Gőzöm sincs. Valószínűleg félálomban
kóboroltál, a képzelt világodban egy halom gengszteren küzdötted át
magad. Így harcolt a tudatalattid a káosz ellen, és próbáltál ide
visszajutni. Ha ez az igazság, akkor nincs nagy rejtély, nincs
szupererőd, nincs benned semmi természetfeletti, nincs összeesküvés.
Túléltél egy halálos balesetet, a fantázia ködében éltél, aztán
visszajöttél, amikor az agyad a helyére kattant. Most valódinak tűnik a
Capac Raimi-ként élt életed? Normálisan viselkedtek ott az emberek?
Minden kép a helyén van, ha a józan ész szabályai szerint gondolsz
rájuk?
A különösen hulló eső jutott az eszembe. Theo bácsi halála és a
megmenekülésem. Conchita össze nem illő arca és teste. Ama, aki egy
vadidegennel szeretkezett a lépcsőházban. A Kardinális, aki vérből és
véletlen egybeesésekből építette fel a birodalmát. Paucar Wami, aki
annyira hideg és irgalmatlan volt, amennyire csak a kitalált történetek
szereplői szoktak. Az emberek, akik eltűntek, mintha sose lettek volna.
Valóságos? Normális? Hihető?
A legkevésbé sem.
– Na de a sír – kezdtem, elszántan kapaszkodva abba a valóságba,
amire tisztán emlékeztem. Ha hagyom, hogy az elmúlt évet elvegyék
tőlem, semmiféle múltam nem marad.
– Mivel magyarázod a sírt? Hogyan jutottam ki?
– Na, ez tényleg nehéz ügy. Talán... – elmosolyodott. – Nem, azzal
nincs gond. Fel voltál ravatalozva a koporsóban a temetés előtti
éjszakán. A szertartás után becsukták a fedelet, de nem zárták még le
csavarokkal. Biztos éjszaka másztál ki, és senki se látott meg, amikor
kitántorogtál a kápolnából, és zavarodottan, tanácstalanul
elcsámborogtál valahová. Nem tudom, hogyan hagytad el észrevétlenül
a várost, és hogyan gyalogoltál törött nyakkal, hogyan tengődtél az
eltelt hónapokban. De így összeáll a kép. Martin, csak így lehetett.
Csillogott a szeme, úgy érezte, megfejtette a rejtélyt, most már
tényleg visszatérhetek az életébe, és folytathatjuk, ahol abbahagytuk.
De engem nem győzött meg.
– A koporsóvivők nem vették volna észre, ha könnyebb a koporsó?

246
 – Nehéz koporsó volt – mondta Dee. – És fiatalok vitték, a barátaid.
Csak egyikük csinált már ilyet korábban. Mit sem tudtak arról, hogy
milyen súlyúnak kellene lennie.
Dee minden egyes szóval biztosabb lett magában, és kezdtem hinni,
hogy igaza van. Álomvilág, fantázia, talán...
– A temető – vetettem fel. – Messze van ide?
– Pár mérföldnyire.
– Oda akarok menni.
– Kiásni a koporsót?
Fanyarul elmosolyodott.
– Szerintem azt nem kéne.
– Miért?
– Azzal meggyaláznánk a sírt. Börtönben fogunk kikötni. Amúgy
meg a te sírod. Kicsit durva lenne kiásni a...
– De hát nem az enyém!
Megragadtam a kezét.
– Ha igazad van, Dee, amiben biztos vagyok, akkor az a koporsó
üres. És abban nincs semmi rossz, ha kiásunk egy üres sírt.
– Nem vagyok benne biztos...
Undorítónak találta a gondolatot.
– Csak így bizonyosodhatunk meg – erősködtem. – Ha
bebizonyítjuk, hogy üres, azzal minden megoldódik. Végül úgyis a
felszínre kell hozni. Ha nem tesszük meg most, majd kihantolja a
rendőrség, ha rájönnek, hogy még mindig élek. Előzzük meg őket, és
nyerjünk időt, hogy felkészülhessünk! Talán onnan már eszembe jut,
merre mentem. Hátha kicsit megtornáztatja a memóriámat a hely.
Habozott, végül vonakodva bár, de bólintott.
– Igazad van. Meg kell tennünk.
Kinézett az ablakon.
– De jobb, ha estig várunk. Az ilyesmi könnyebben megy a sötétben.
Úgy mondta, mintha egész életében sírrabló lett volna.

Minél többet beszéltünk róla, annál szimpatikusabb lett Dee elmélete.

Összezavarodhattak az érzékeim, és csak álmodhattam azt az évet a
nagyvárosban. Mint a Dallasnak abban a hülye részében pár évvel
korábban, amikor utólag egy egész sorozatnyi cselekményt álomnak
247
állítottak be. Csakhogy annyira valóságosnak tűnt az egész! Ha legalább
szórványos rohamok áldozata lettem volna, ki-be csúszva kitalált
valóságomba, mint egy skizofrén, aki szétszakad a varrásnál...
De számot tudtam adni minden egyes napról, minden szereplőről,
minden találkozóról. Meg kell hagyni, különös világ volt, amelyben
furcsán viselkedtem, de éppoly életszerű volt, mint ez. A valóság
szövete sehol sem feslett fel a mai napig, amikor elhalványultak a
Kardinálissal való verekedésem nyomai.
Figyelmesen néztem Dee-t, és megfordítottam az elméletét. Ő igazi?
Talán ez a hely az álom, az elmém szüleménye. Esetleg a Kardinális
nagyobbat ütött, mint hittem. Lehet, hogy a szőnyegén fekve álmodom
ezt az egészet, miközben az Osztag összekapar, hogy elvigyenek és
végrehajtsák rajtam az ítéletet. Ez a baj, ha piszkálod a valóság szálait –
meglátod a szövet részleteit, aztán a végtelen szálak útvesztőjében
fuldokolni kezdesz, és egyikben sem vagy képes megbízni vagy
megkapaszkodni.
Az egész napot közös múltunk felfedezésével töltöttük. Dee fotókat
mutatott egy kisfiúról, akinek olyan volt az arca, mint az enyém, aztán a
szüléimről, kettőnkről kamaszként, a barátaimról; képeket rólam
diákként és tanárként az iskolában. Kiderült, hogy az érintés többet
segített, mint a hallás és a látás. Ha megfogtam tárgyakat – egy
kulcscsomót, trófeákat, okleveleket, könyveket – eszembe jutottak az
ezekkel kapcsolatos események és érzések. Megerősítették a város
fizikai valóságát, ahogy a házét és a személyét is – Martin Robinson
valóságosságát.
– Mi van, ha a koporsó nem lesz üres? – kérdeztem.
– Ne gondolj rá! – válaszolta Dee.
– Kénytelen vagyok. Mi történik, ha van benne valaki?
Abbahagyta az albumok lapozgatását.
– Üresnek kell lennie – mondta. – Nem lehetsz két helyen egy
időben. Nem eszem meg a klónokról és kísértetekről szóló dumákat,
amiket éppen az előbb adtam elő neked. Nem haltál meg, és nem
temettek el.
A logikája megdönthetetlennek tűnt.
– De ha esetleg...

248
 – Martin – csapta be az egyik albumot, miközben rám meredt. – Ne
beszélj róla! Ez nem történhet meg. Elég feszült a helyzet így is.
Mindkettőnket az őrületbe kergetsz, ha így folytatod. Nem lesz hulla.
– Remélem, igazad van – mormogtam.
– Martin – mondta szilárdan egyszerűen nem tévedhetek.

Tízkor indultunk a temetőbe. Idegtépő volt az út. Az éjszaka éppoly

fekete volt, mint az emlékezetem. Először egymástól távol
gyalogoltunk, ügyetlenül kerülgettük egymást, nem akartunk a
másikhoz érni. De egy mérföld után már együtt mentünk, erőt merítve
egymás közelségéből. Nehezek voltak az ásók, és minden lépésnél
nehezebbek lettek. Leheletünk a magasba szállt, és összekeveredett a
levegővel mögöttünk. Baglyok huhogtak, és apró állatok neszeztek az út
szélén.
Senkivel sem találkoztunk. Nem is számítottunk rá ilyen későn, ilyen
közel a holtak birodalmához. A gyerekek ágyban voltak, szüleik a tévé
előtt szundikáltak, a szerelmesek kihasználták a sötétség romantikáját.
Csak vámpírok, vérfarkasok és sírrablók merészkednek elő az éjnek
ezen az óráján.
– Olyan, mint a régi sétáink – mondta Dee.
– Kimászkáltunk ide?
– Dehogy, te bolond! De sokat sétáltunk ilyenkor, ha jó volt az idő.
Kedveltük a magányt, azt az érzést, hogy mi vagyunk az egyedüli élő
emberi lények.
– Ahová most megyünk – mondtam ott mi is leszünk.
– Igen.
Viccnek szántam, de nem nevetett rajta.
Zárva volt a kapu – hideg fémgát az élők és holtak világa között.
Díszes vízköpők ékesítették a két oszlopot, úgy éreztem, engem
bámulnak, amikor oldalt átmásztunk az alacsony falon. A nedves föld
cuppogott a cipőnk alatt. Magas, vizes fű áztatta át nadrágunk szárát,
kellemetlenül csiklandozta a bokánkat, mintha a hullák cirógató ujja
lenne. Nyálkás férgek csusszantak a gyomok alatt, és valahányszor
véletlenül széttapostam egyet, megborzongtam. Megcsúsztam egy
kövön, és elestem. A kezeimmel tompítottam az esést, de gyorsan
vissza is rántottam a hideg földről. Újra és újra a nadrágomba töröltem a
249
tenyeremet, de nem éreztem, hogy melegebb vagy szárazabb lenne
ettől.
Dee keze finoman a vállamhoz ért, mire idegességemben ugrottam
egyet. Megfordultam, és összevont szemöldökkel, némán róttam meg.
Erre halványan elmosolyodott.
– Bocs – suttogta. – Jól vagy?
Még egyszer megtöröltem a kezem.
– Minden rendben. Gyerünk! Mutasd, hol van!
Megtaláltuk az egyik kacskaringós, kaviccsal felszórt ösvényt, és
emlékművek, sírkövek, szobrok közt osontunk el. Az volt az érzésem,
hogy a kőfejek lassan utánunk fordulva figyelnek. Zörgést hallottam,
pedig egy bokor sem volt a közelben. Egy pillanatra szétváltak a felhők,
és mindenfelé árnyak keltek életre. Dee-re pillantottam. Reszketett, de
az arcán eltökéltség ült.
– Ez az – állt meg egy sírkőnél. Lehajolva kivehettem volna a nevet
és az évszámokat, de inkább nem foglalkoztam vele. Feltűrtem a ruhám
ujját, a tenyerembe köptem, aztán megragadtam az ásót. Dee pillantását
kerestem, beleegyezésre várva. A sírkövet bámulta. Egyik keze kinyúlt
felé, de visszarántotta. Látta, hogy rá várok, úgyhogy fújt egyet, majd
bólintott.
Belevágtam a földbe az ásót, megrezzenve a hangra, mert a föld
mintha rácuppant volna a vasra. Végig nehéz volt az ásás. A felső
földréteget a hosszú, hideg éjszakák szikkasztották meg. Lejjebb még
keményebb volt a talaj, tele kavicsokkal és paladarabokkal. Dee velem
együtt ásott. Közös vállalkozás volt. Szó nélkül, csendesen, gépekként
dolgoztunk. A lefelé vezető úton férgeket, meztelen csigákat, sötétben
élő rovarokat fordítottunk ki a földből. Vakon vonaglottak a felrepülő
rögökben, világuk kifordult a helyéből. Sokuk visszahullott a gödörbe, a
kezünkre, a hajunkba estek, lesiklottak a nyakunkon. Miközben
leráztam őket magamról, megesküdtem, hogy elhamvasztatom magam,
ha lejár az időm.
Dee érte el először a fedelet. A hang, ahogy ásója a kemény fának
csapódott, az utolsó percemig velem marad. Ilyesmit senkinek sem
szabadna hallania, különösen, ha a kérdéses koporsó – állítólag – a
sajátja.

250
 Eszeveszetten ástunk tovább, hogy mihamarabb véget vessünk ennek
a borzalomnak. Eltakarítottuk a földet, az utolsó kupacokat már a
kezünkkel. Megint elátkoztam magam, ahogy Theo házában is, amiért
nem hoztam kesztyűt. Persze szerencsésebb voltam, mint Dee – nekem
rövidek voltak a körmeim, az övéi viszont hosszúak, és hamar
mindegyik alatt fekete félholdakká sűrűsödött a nyirkos föld.
A csavarok nehezen mozdultak. A végtelenségig kellett rugdosnom
őket. Sok helyen megvágtam a kezem. Letöröltem róla a vért, és a
kevéske fényben a sebeket vizsgálgattam. Ha a Városban töltött évem
csak álom volt, egy hétig is viselni fogom a sok kis forradást. Másfelől,
ha reggelre eltűnnek...
A csavarok végül engedtek a csapásaimnak, rúgásaimnak és
káromkodásaimnak. Lihegve ültem le. Dee rám nézett.
– Félsz?
– Kurvára – erősítettem meg.
– Én is – didergett. Magamhoz húztam és átöleltem.
– Ha van benne valami... – kezdte.
– Nem lesz. Meggyőztél róla otthon, emlékszel?
– Tudom. Akkor úgy is gondoltam. De idekint, a sok halott közt,
miután kitekertük a csavarokat... Martin, mi van, ha...
– Ne mondd ki! Ez már nem a beszéd és az aggodalmaskodás ideje.
Mély levegőt vettem, de ettől nem lett jobb.
– Kész vagy?
Amikor szótlanul bólintott, felhajtottam a koporsó fedelét.
A bent fekvő csontváz felvigyorgott ránk.
Dee felsikoltott és hátratántorodott. Nekiütközött a frissen ásott üreg
hátsó falának, megfordult, és valahogy sikerült kievickélnie. Hallottam,
ahogy hány, öklendezve és zokogva, két kézzel szaggatva a füvet.
Mivel félig-meddig számítottam erre, én nyugodtabb voltam. Jól
megnéztem a szinte már csonttá rothadt hullát. A koponya nem állt
olyan egyenesen, ahogy kellett volna – egy törés látszott a nyakon. A
kezeket gondosan összekulcsolták a mellkason. A fejbőrhöz hajcsomók
tapadtak, melyek nem akarták belátni a helyzet véglegességét. Hosszú,
csorba körmök. Szemek sehol. A csontokon maradt húsból kukacok
lakmároztak.

251
 Otthagytam a sírgödröt, és megálltam a ziháló Dee fölött. Az arcom
kifejezéstelen volt ugyan, de a kezem nem remegett, és nyugodt voltam.
Dee elmélete egy ésszerű és boldog befejezéssel kecsegtetett, de én
mindvégig tudtam, hogy az csak rózsaszín álomkép.
Felnézett, a hányástól és a nyáltól nedves szájjal, vadul sötétlő
szemekkel. Félelem, kételkedés és zavarodottság volt a tekintetében, de
leginkább az irántam érzett gyűlölet, ez iránt a valami iránt, ami a férje
arcát viselte, de mégsem volt a férje.
– Mi vagy te? – sziszegte. – Mi a fasz vagy te?
– Mit tudom én. Gyere vissza a gödörhöz!
– Mi? – sikította.
– Azt akarom, hogy ellenőrizd.
– Te megőrültél!
– Biztosan kell tudnom. Akárki lehet. Azonosítanod kell.
– Ez Martin sírja! Martin koporsója! Szerinted ki a fasz az?
– Kérlek, Dee!
Barátságosan felé nyújtottam a kezem, de félreütötte.
– Hozzám ne érj! – vicsorogta. – Ne gyere a közelembe! Te nem
Martin vagy. Még csak ember se. Nem lehetsz! Te...
Keményen pofon ütöttem. Nem szívesen tettem, de nem hagyhattam,
hogy összezuhanjon. Eljátszottam Martin Robinson szerepét, de bárki is
voltam valaha, most Capac Raimi voltam, a gengszter, a Kardinális
bérence. És válaszokat akartam.
Elborzadva nézett.
– Még sose ütöttél meg – suttogta.
– Változnak az idők. Szépen kértelek. Most parancsolom. Nézd meg
a hullát!
Egy szó nélkül, kezét az arcához emelve odamászott a sír széléhez,
és megint lenézett a gödörbe. Közben zokogott, és pár könnycsepp a
csontváz üres szemgödreibe hullt.
– Ez Martin – nyögte.
– Honnan tudod?
– A mellén van a keze. És rajta a jegygyűrű.
– Akárkire rátehették. Ez nem bizonyít semmit.
– Ez Martin – mondta most sziklaszilárdan. – És ha még egyszer azt
mondod, hogy nem – felállt, úgy bámult rám –, megöllek.

252
 Fáradtan bólintottam, és leültem a sír szélére, lábamat a gödörbe
lógattam. Már nem voltam feszült, már nem féltem. Megint az a hideg,
szenvtelen, precíz szakember voltam, aki két éjjellel korábban hidegre
tett két fickót. Valami megváltozott, amikor felfedeztem a hullát. A
lehetőség, hogy Martin Robinson vagyok, elpárolgott, és mintha egy
szerepéből kilépő színész volnék, a személyisége azon nyomban
lehullott rólam.
– Talán átverés – mormogtam. – Ha a Kardinális elvitette a testemet,
akkor tett a helyére egy másikat. Szereti eltüntetni a nyomokat.
– A Kardinális!
– Ismered? – néztem rá hirtelen.
– Hallottam róla.
– Sosem találkoztatok?
– Persze, hogy nem.
– Találkoztam... Találkozott vele Martin valaha is?
Megrázta a fejét.
– Martin tanár volt. Ez minden.
Eljött a sírtól, és járkálni kezdett körülöttem.
– Tényleg a Kardinálisnak dolgoztál?
– Igen.
– Akkor igazat mondtál korábban, hogy gengszter voltál?
Mérgesen bólintottam. Azt akartam, hogy elhallgasson, hogy
gondolkodhassak.
– Öltél már embert?
– Számít az? – kérdeztem vissza.
– Tudni akarom – reccsent rám. – Elloptad a halott férjem arcát. Jó
lenne tudni, mit műveltél vele.
– Semmi közöd hozzá.
Felkeltem, magamhoz vettem az ásót.
– Reggel elmegyek. Itt már nem vár rám semmi. Azt hittem,
válaszokat találok, de csak újabb rejtvényekre és kérdésekre akadtam.
Egy göröngyöt rúgtam a gödörbe, és ránéztem.
– Segítesz betemetni?
Elkerekedtek a szemei a hitetlenkedéstől.
– Miféle teremtmény vagy te? Idejössz. Úgy nézel ki, mint Martin.
Kirángatsz ide, és meggyaláztatod velem a... a férjem sírját!

253
 Egyre hangosabban beszélt.
– És azt hiszed, csak úgy távozhatsz, anélkül... mintha az égvilágon
semmi...
– Mi mást tehetnék? Sajnálom, hogy miattam át kellett menned ezen,
de nem volt választásom. A sötétben tapogatóztam, és muszáj volt...
– Úgy gondolod, itt a vége? – szakított félbe. – Na, töprengj el egy
kicsit! Nem tudom, ki vagy mi vagy, de rohadjak meg, ha hagylak
elsétálni, mintha ez csak valami játék lett volna!
– Mit akarsz tőlem? – sóhajtottam. – Hogyan tegyek a kedvedre?
– Először is ne beszélj így! – mordult rám. – Most nyitottunk fel egy
sírt, a francba is! Legalább mutathatnál egy kis tiszteletet a... a halott
iránt.
Lehajtotta a fejét, és zokogni kezdett. Tényleg sajnáltam. Igazán. De
belülről tűz égetett. A lángok lassan, fokozatosan támadtak fel bennem
a Városban eltöltött egy év alatt. Amikor megöltem Vincentet és a
másik fickót, a láng fennen lobogott. Csak pislákolt, amikor régi
személyiségemmel birkóztam, de most megint felizzott. Ezt a tüzet csak
az igazság olthatta el. Dee nem lehetett a segítségemre a múltam
titkainak felfedésében, így aztán több időm nem maradt rá.
– Dee – mondtam tőlem telhetően türelmesen. – Csak temessük be a
sírt, és menjünk innen. Befejezzük, amit elkezdtünk, hazamegyünk,
felteszünk egy teát, alszunk pár órát. Reggelre eltűnök, te pedig
visszakapod a saját...
– Nem mész sehová – mondta makacsul.
– Azt szeretnéd, hogy maradjak? – kérdeztem bizonytalanul.
– Ó, maradni fogsz – vihogott komoran. – És reggel... nem, ahogy
innen elindulunk... megyünk a rendőrségre.
– Azt soha, Dee – mondtam határozottan.
– Nem számít a véleményed. Az én férjem bőrébe bújtál. Én döntök.
És én azt mondom, intézzük el ezt a rendőrségen.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Kurvára komolyan gondolom.
Most már biztos volt magában. Már volt miért összeszednie magát.
És amíg erre koncentrált, nem kellett a sebeivel törődnie, amelyeket
újra felszakítottam. Egyszerűnek tűnt neki az egész: elmegyünk a

254
rendőrségre, elmond rólam mindent, aztán valahogy, valamiképpen ők
majd elrendezik az ügyet. És akkor boldog lehet.
– Dee – kezdtem, bár már tudtam, mit kell tennem.
De szerettem volna más megoldást találni, hogy elkerüljem az örök
kárhozatot, amelyből már nem térhetek vissza.
– Ha most azonnal elmegyek, és sose jövök vissza, annyiban hagyod
az egészet?
– Soha – sziszegte. – Követni foglak. Megtudom, hol vagy, kivel
vagy. Rád küldöm a rendőröket, visszahozatlak, és megfizetsz
mindenért.
Túl sokat mondott. A Kardinális biztosan figyelmeztette volna, hogy
ne mutassa meg minden lapját. De a férje arcát viseltem. Gyűlölt, de
nem gondolta, hogy fenyegetést jelenthetek rá.
Beletörődve bólintottam, és lenéztem a sírban vigyorgó koponyára.
– Dee – mondtam tompán, válaszként egy korábbi kérdésre. – Igen,
csináltam már.
Értetlenül ráncolta a homlokát.
– Mit? – kérdezte gyanakodva.
– Öltem már – válaszoltam.
Aztán meglendítettem az ásót, és halántékon ütöttem vele.
Kábultan tántorodott odébb, a fején keletkezett vágásból ömlött a
vér. Fürgén utána léptem, és a második csapással telibe találtam az
arcát: éreztem, ahogy roppannak a csontok. Most már összeesett.
Megpróbált elmászni, de a földhöz szegeztem és a hátára fordítottam.
Rám nézett az ekkor már külön-külön mozgó szemeivel, miközben
kiterítettem a testét, és magasra emeltem az ásót.
– Martin... – hörögte a fejét rázva, esdekelve, hogy le ne csapjak. –
Martin... Kérlek...
– Nem – mondtam. – Nem Martin. Capac.
És az ásót a szemei közé vágtam, mélyen az agyába.
Amikor felhagyott a rángatózással, a gödörbe dobtam a hulláját, rá a
halott pasijára. Ketten már nem fértek volna el a koporsóban, úgyhogy
nyitva hagytam. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszahánytam a földet
a sírba, csak egyszer álltam meg, hogy felkapjak egy agyvelődarabot és
behajítsam a férgeknek.

255
 Miután elkészültem, és ledöngöltem a földet, hátraléptem, és
megszemléltem a friss sírhantot. Napvilágnál nyilvánvaló lesz, hogy
megpiszkálták, de nem lesz túl feltűnő, úgyhogy a rendőrség biztosan
nem jön rá még néhány napig, hogy mi történt. Akkorra pedig én rég
felszívódom.
Immár könnyedén vetettem át magam a falon, egy sötét árokba
hajítottam az ásókat, és újult lendülettel indultam útnak. Nem éreztem
lelkiismeret-furdalást, nem estem pánikba, nem kínzott kétség vagy
félelem. Megtettem, amit kellett. Ennyi.
Pár héttel, vagy akár pár nappal korábban még gyötört volna a
bűntudat. A becsületkódexemen rágódtam volna, azon, hogy
megfogadtam, soha nem ölök ártatlant. Azelőtt úgy hittem, tiszta ember
vagyok egy mocskos állásban. Most már okosabb voltam.
A férfi, aki behatolt a holtak nyirkos birodalmába, talán valaha
Martin Robinson volt, de aki elhagyta azt, már kétségtelenül Capac
Raimi. Többé nem voltak kétségeim a személyazonosságomat illetően.
Gyilkos voltam, szörnyeteg, aki bármire képes, és aki meg is tesz
bármit. Egy ayuamarca, egy elátkozott lélek, szövetségben a
Kardinálissal. Egykor úgy hittem, hogy mélyen legbelül, mindannak
ellenére, amit tettem, jó vagyok. Valójában azonban olyan gonosz
voltam, amennyire ember csak lehet, és olyan szívtelen, mint a
Kardinális, Paucar Wami vagy a hozzájuk hasonlók. Csak az volt hátra,
hogy rájöjjek, hogyan lettem egy emberi lény ilyen elátkozott, magából
kifordult megcsúfolásává.
Erre a kérdésre pedig csak egyetlen helyen ismerik a választ. Így,
miután még utoljára felkerestem a kis házat, és eltüntettem a nyomokat,
visszamentem a vasútállomásra, és közben eszembe sem jutott, hogy
azon aggódjak, ki is vár majd rám. Az volt az érzésem, hogy nagyon
kellemetlen lesz bárki számára, ha az útjaink keresztezik egymást.
Hazaindultam a Városba, a Kardinálishoz. Biztos voltam benne, hogy
ebbe a vállalkozásba belepusztulok, de mielőtt megöl, beszélni fog.
Kénytelen lesz. Előre sajnáltam azokat, akik esetleg megpróbálnak az
utamba állni. Közönséges ember nem állíthat meg egy olyan lelketlen
szörnyeteget, mint Capac Raimi.

256
 AYUAMARCA

Majdnem negyven percet kellett várnom a vonatra. Most, hogy lett

rá egy kis időm, felhívtam Amát. – Capac! – kiabálta. – Tényleg te vagy
az? Istenem, amikor nem hallottam rólad... Hol vagy? Mi történt...
– Ama – szakítottam félbe nagyon figyelj! Tűnj el a Városból, és
soha többé ne gyere vissza! Megértetted?
– Oké – egyezett bele azonnal. – Hol fogunk találkozni?
– Nem fogunk – mondtam. – Ennyi volt. Soha többé nem láthatjuk
egymást.
Idegesen felnevetett.
– Hagyd abba a hülyéskedést, Capac!
– Emlékszel, mit mondtam neked? Hogy sohasem ártanék egy
ártatlannak?
– Emlékszem – felelte csendesen.
– Hazudtam. Hazudtam neked és magamnak is.
Gyilkos vagyok, Ama, éppolyan könyörtelen és vérszomjas, mint a
legrosszabbak.
– Ez nem igaz – mondta. – Én ismerlek, Capac. Neked vannak
elveid. Te...
– Ma reggel megöltem egy nőt – szakítottam félbe. – Egy
ártalmatlan, ártatlan özvegyet. Az utamba állt, és én megöltem őt,
brutálisan és érzelemmentesen. Betörtem a fejét egy ásóval, majd
belehajítottam egy nyitott sírba. Menj el. Ama! Már nem csak a
Kardinális miatt kell aggódnod. Most már miattam is.
– Capac – szipogta –, nem tudod, hogy te...
Letettem. Fejemet a fülke falának támasztottam, és felsóhajtottam.
Ez kemény volt. Egész idő alatt, amíg beszéltünk, meg akartam
mondani neki, hogy szeretem, és találkozzunk még egyszer, egy utolsó
randevúra, egy utolsó szenvedélyes együttlétre. De nem engedhettem
meg magamnak ezt a luxust. Mert amikor a szeretkezésünk véget ér,
Ama esetleg nem akar majd elengedni. Talán belém kapaszkodna, és
257
könyörögne, hogy maradjak. Talán megpróbálna kényszeríteni. Ha ezt
tenné...
Vajon dühömben kezet tudnék emelni Amára? Nem hittem. De nem
voltam benne biztos. Ezért kellett minden köteléket elvágnom, ami csak
hozzá fűzött. Nem ismertem magam többé, nem tudtam, hogy mire
vagyok képes.

A vonat majdnem üres volt, amikor felszálltam, de ahogy egyre

közelebb pöfögtünk a Városhoz, megtelt; álmos ingázók szálltak fel a
közeli kisvárosokban egy újabb fárasztó nap elé nézve. Hosszú út volt.
Rengeteg idő jutott az elmélkedésre.
Mi vagyok én? Egy másolat, egy zombi, egy szellem, az igazi Martin
Robinson? Egy ember testéből származom, egy laboratóriumból vagy a
síron túlról? Úton voltam vissza a valóságba, vagy mindez álom volt?
Dee meggyilkolása pusztán elborult elmém műve, hogy így válasszon el
mindörökre a valóságtól?
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az őrült gondolatok
kiröppenjenek a fejemből. Nem számított. Nemsokára a Városba érek,
ahol minden kérdésemre választ kapok – vagy meghalok. Nem volt
szükségem gondolkodásra. Ellazultam, és engedélyeztem magamnak
néhány óra alvást.
Senki sem várt rám az állomáson. A peronon ültem, és belélegeztem
a Város nyílásaiból gomolygó füstöt, ahogy egy évvel ezelőtt is tettem.
Amikor idejöttem, ez egy új élet kezdetét jelentette. Most azért voltam
itt, hogy befejezzek egyet.
Egy kéz nehezedett a vállamra. Magabiztosan fordultam meg, hogy
szembenézzek a végzetemmel, de ismét csak az örökké vigyorgó Paucar
Wami állt előttem.
– Már nem is számítottam rád – mondta.
– Te mit csinálsz itt? – ráncoltam össze a homlokom. – Azt mondtad,
hogy lelépsz.
Vállat vont.
– Másképp döntöttem.
– Miért?
– Majd megvitatjuk útközben – felelte, és elém penderülve a
legközelebbi kijárat felé indult.
258
 – A Kardinális visszavonta a fejedre kitűzött vérdíjat, de lehet, hogy
csak így próbál csapdába csalni. Nem hiszem, hogy bárki figyelne, de
nem vehetjük biztosra. Akár tucatnyi fegyver is szegeződhet ránk.
Meggyőző érv volt. Gyorsan követtem, visszanyelve a kérdéseimet.
A motorja odakint parkolt. Nem kérdezte, hogy hová akarok menni,
csak felpattant és berúgta, miközben felültem mögé.
– Úgy érzem, nem téged küldött a Kardinális, hogy elkapj –
mondtam, mialatt keresztülvágtunk az állomás körüli forgalmon.
– Nem igazán – horkant fel Wami. – Megöltem az egyik emberét.
Nem veszi félvállról, ha a gyalogjai az engedélye nélkül fordulnak
egymás ellen.
– Akkor honnan tudtad, hogy jövök?
– A vak barátainktól, természetesen. Ők mondták, hogy visszajössz.
Nem tudták a pontos napot, de tudták a helyet. Azt mondták, érdemes
lenne gondoskodnom róla, hogy épségben átjuss a városon.
Befordult egy sikátorba.
– Átkozott legyek, ha tudom, hogyan találtak rám.
– Miért nem kérdezted meg őket?
– Nem közvetlenül beszéltem velük. Két küldöncöt küldtek, akik
semmit sem tudtak. Megkínoztam mindkettőt, hogy meggyőződjek
erről, de egyikőjük sem tudott mondani nekem semmit.
– Hová viszel? – kérdeztem, ahogy egy újabb kis utcácskába
fordultunk be.
– Ne tegyél fel hülye kérdéseket! – morogta.
Wami a Pártközpont bejáratánál tett le. Benyúlt a dzsekijébe, és
átnyújtott egy apró mikroportot.
– Vidd magaddal! Hallani akarom, hogy mit mond. Nem azért
mentem bele ebbe a sok zűrbe, hogy ne kapjam meg a válaszaimat.
– Miből gondolod, hogy lesz bármi ilyen?
– A vakok egyik küldönce mondta, hogy rajtad keresztül
megismerem az igazságot.
Feltűztem a mikroportot az ingemre, a gallérom alá. Nem tekintettem
szövetségesként Paucar Wamira – simán kitépné a szívem, ha az
érdekeit ez szolgálná, egy pillanatig sem habozna –, de jó párszor
megmentette már az életemet. Tartoztam neki.
– Jó szórakozást a találkozón! – vigyorgott Wami, és elporzott.

259
 Megdöbbent arcok fogadtak az előcsarnokban. Rámosolyogtam egy
rémült recepciósra, és találkozót kértem a Kardinálissal. Felszólt,
miközben hitetlenkedve meredt rám, ahogy lerúgtam a cipőmet, és
átnyújtottam neki. Kisvártatva megjelent a sötét arcú, éjfekete szemű,
ökölbe szorított kezű Ford Tasso.
– Visszajöttél – mordult rám.
– Honvágyam volt – vontam vállat.
Gonoszul elmosolyodott.
– Tökös gyerek vagy, kölyök. Kedvellek, annak ellenére, hogy
megölted Vincentet, és hogy eredménytelenül kergettelek. Azt hiszem,
más körülmények között barátok lehettünk volna. Hiányozni fogsz.
– Még nem haltam meg – mondtam neki.
– Valóban? – kérdezett vissza.
Beszálltunk a liftbe, és felmentünk a tizenötödikre. Mindenki, aki
elhaladt mellettünk a folyosón, gyors, kíváncsi pillantásokat vetett ránk.
Elképedtek azon, hogy ott látnak. Ford a Kardinális irodájának az
ajtajánál hagyott magamra.
– Viszlát később! – búcsúzott.
– Komolyan gondolod?
– Hát persze! Mindig én takarítom el a hullákat.
Beléptem.
A Kardinális arca sebhelyes és puffadt volt, bizonyítékul arra, hogy
harcunkat nem csak képzeltem, hogy a gyógyulásom valódi volt, és
hogy a Városban töltött egy évet sem csak álmodtam. Az ujjait
egymásnak támasztotta, a szemhéját leeresztette, a szája semleges
vonalként húzódott szenvtelen arcán.
– Jól néz ki, Mr. Raimi – mondta.
– Jól érzem magam, Mr. Dorak – mosolyogtam. – Se vágások, se
zúzódások, se törött csontok. Biztosan egyfajta szuperhős vagyok.
Képes vagyok meggyógyulni, és ugyanolyan könnyedén helyre tudok
hozni egy törött nyakat is, csak rántok egyet rajta, mintha egy berepedt
körömről lenne szó. Érdemes lenne megkötnöm egykét biztosítást azok
közül, amelyekkel házaltam: fognám magam, megsérülnék,
begyűjteném a pénzt, aztán gyorsan felgyógyulnék. Egy vagyont
keresnék vele.

260
 – Talán ezt is megteheti, Mr. Raimi – mondta, majd mohón
hozzáfűzte –, de inkább azt mesélje el, hogy mit tanult.
– Azt, hogy egy jó embert nem lehet lent tartani.
Azt, hogy le kell ásni a fenékig ahhoz, hogy elérje az ember a
csúcsot. Hogy a hébe semmit sem jelent a hóba nélkül. Néha
félresikerülnek a dolgok. Egy gyilkos vagyok.
– A három férfi a házban – morogta. – Alapos munka volt. Mit
érzett, amikor megölte őket?
– Boldogságot. Megkönnyebbülés volt végre beismerni.
– És most?
– Semmit sem érzek.
– Nagyon jó. Talán van még remény a maga számára.
– Biztos – feleltem gúnyosan.
– Szkepticizmust érzek a hangjában – mondta csillogó szemmel.
– Én pedig gúnyt a magáéban. Piszkál engem. Mindketten tudjuk,
hogy azért jöttem ide, hogy meghaljak.
– Tudjuk?
– Maga ellen fordultam, elárultam, megvertem magát. Halott ember
vagyok. Ezt elfogadtam. Mindössze egy dolgot akarok még hallani
magától: az igazságot. Amint ezt elmondja, megszabadulhat tőlem.
Csak kíméljen meg a mellébeszéléstől. Attól hányok.
– Mr. Raimi – sóhajtott, és megtapogatta a karfákat új székén, mely
közel nem volt olyan grandiózus, mint az előző. – Ön annyira biztos
magában. Annyira konok. És annyira téved. Üljön le!
Óvatosan helyet foglaltam. Észrevettem, hogy a bábom kettőnk
között hever az asztalon.
– Nem fogom megöletni magát – közölte. – Ez az egész egy teszt
volt. Látni akartam, hogyan reagál, amikor megtalálja az áthúzott nevét,
mit fog tenni, hová fog menni, amikor sehová sem menekülhet, mennyi
ideig fog tartani, amíg visszajön. Kegyetlen, kemény, szörnyű teszt volt.
De átment.
Szünetet tartott, és arra várt, hogy megszólaljak. Nem mondtam
semmit. Amikor látta, hogy nem fogok felelni, folytatta.
– Tudom, hogy min gondolkodik. Tudni akarja, hogy mi a
nyeremény. Hát nem nyilvánvaló? Ez itt.
Körbemutatott az irodában.

261
 – A Pártközpont, a Város, a birodalom. Mondtam magának, hogy
örököst akarok. Azt is mondtam, hogy maga is a jelöltek közt van.
Ebben volt egy kis csúsztatás, mert maga volt az egyetlen jelölt, az
egyedüli ember, akinek ezt át akartam adni. Ha átmegy a teszten. És
átment.
Ujjbegyemmel megdörzsöltem a szemhéjamat. Még mindig játszott
velem.
– Nem akarom én ezt – mormogtam. – Rosszul vagyok a
játszmáktól. Mondja el, hogy hozott ide, és mit piszkált meg az
agyamban! Meséljen a többi ayuamarcáról! Mi történt Adriannel és Y
Tse-vel? Mi köt minket össze? Miért fáradt mindezzel? Hogyan éri el,
hogy az emberek elfeledkezzenek rólunk, amikor eltűnünk? Csak ez
érdekel. Az ígéreteit tartogassa a következő kísérleti patkányának!
– Nem hisz nekem. Milyen különös! Mindenesetre válaszolok a
kérdéseire. Kényelmesen ül, Mr. Raimi? Mert ez egy hosszú és furcsa
mese, és még sosem mondtam el senkinek. Eltarthat egy ideig.
Különleges történet, de el fogja hinni, mert maga is a bizonyíték része.
De mielőtt nekikezdek, árulja el, hova ment, amikor elhagyta a Várost!
– Tudja jól, hova mentem – horkantam fel. – Mondtam már, hogy
hagyjuk a kibaszott játszmákat.
– Csakhogy ez nem játszma – mondta. – Most már maga az
örökösöm, akár hiszi, akár nem, és én nem játszom magával. Nincs
válaszom mindenre. Vannak dolgok, amiket én is szeretnék megtudni.
Szóval árulja el, hova ment!
– Sonasba mentem – dörmögtem –, a városba, ahol akkor éltem,
amikor Martin Robinson voltam.
Elmeséltem neki az utazásomat. Dee-t, állítólagos halálomat, a
temetőt, a holttestet, a gyilkosságot. Semmit nem hagytam ki. Amikor
befejeztem, az ujjai végét szopogatta, egyiket a másik után, finoman
rágcsálta a körmeit, és a szavaimat mérlegelte.
– És mivel magyarázza ezt? – kérdezte.
– Ellopta a hullaházból, vagy kicseréltette a testemet.
– Más elmélet?
– Klón vagyok. Kísértet. Martin Robinson ikertestvére. Zombi.
Maga, a Városban töltött időm, minden csak egy álom. Ugyan már,
hagyja abba a bosszantásomat! Beszél vagy sem?

262
 – Mi van, ha az mondom magának, soha nem hallottam Sonasról
vagy Martin Robinsonról?
– Akkor azt mondom, hogy még jobban kavarja a szart, mind eddig.
– Ennek ellenére sosem ismertem Martin Robinsont. Maga nem az az
ember, és soha nem is volt az. Az ott ő volt a koporsóban, és minden,
amit az özvegye mondott magának, igaz. Az elméletei hibásak.
Ugyanolyan messze jár az igazságtól, mint amikor távozott. Talán még
akkor került a legközelebb hozzá, amikor azt vetette fel, hogy az egész
csak egy álom.
– Nem én vagyok Martin Robinson?
– Nem.
– Akkor ki vagyok?
– Capac Raimi.
– Azelőtt – sziszegtem.
Megrázta a fejét.
– Nem volt azelőtt. Maga nem ember, Mr. Raimi. Én alkottam meg
magát.
Ekkor hátradőlt, és hagyta, hogy tátott szájjal bámuljam egy ideig.

– Akkor kezdődött az egész, mikor még utcagyerek voltam.

A székét az ablak felé fordította, és félig elfordult tőlem. Eltökéltnek
tűnt, hogy a saját módján meséli el a történetet. Nem siettethettem, így
hátradőltem, legyűrtem türelmetlenségemet, és figyeltem.
– A Város akkor nagyon más volt. Nem létezett hierarchikusan
felépített bűnszervezet, csak egy tucatnyi jöttment gengszter. Minden
környék saját, független, önmagát igazgató bandával dicsekedhetett. Ok
nélkül harcoltak és öltek. Civilizálatlan káosz uralkodott.
– Ismerek olyanokat, akik másképp vélekednek erről – mondtam, és
Nathanael Meadre gondoltam.
Csak legyintett.
– Egyesek akkor is a pozitív oldalát látnák a dolgoknak, ha hollók
vájnák ki a szemüket, és a szemüregükbe szarnának. A Város akkor egy
pöcegödör volt. Aki mást mond, az ostoba vagy hazudik.
– Elvetemültnek kellett lenni a túléléshez – folytatta. – Az emberek
nem becsülték a fiatalokat, és nem voltak engedékenyebbek velük. A
stricik kétéveseket árultak az utcasarkokon. A fiúkat, ahogy járni
263
tudtak, már az alvilág szabályaira tanították. Az újságok ritkán írtak
róla, és a rendőrség sosem ismerte be, de ilyen rossz volt a helyzet.
– Anyám a szerencsések közé tartozott. Jó családból származott,
tisztességes munkája volt, és élhetett volna abban a boldog
tudatlanságában, melyben a felső tízezer mindig is leledzett. De volt
egy gyenge pontja. Vagy inkább gyenge vénája. Egyike lett azoknak a
szerencsétleneknek, akik teljesen átadták magukat a kábítószer
csábításának. Elveszítette a munkáját, kitagadták a szülei, a Város keleti
részébe költözött, a teste eladásából tartotta fenn magát. Sosem
ismertem az apámat. Ő sem engem. Talán egy ügyfél lehetett, egy strici,
vagy valaki, aki akkor dugta meg, amikor a csatornában feküdt.
Örültem, hogy háttal ült nekem. Nem akartam látni az arcát.
– Nagyon korán megtanultam gondoskodni magamról. Az anyámnak
ritkán jutott eszébe, hogy megetessen, tiszta ruhát adjon rám vagy
megfürdessen. Abortuszra kellett volna mennie. Ha azt hitte, hogy az
anyaság megmentheti, hát tévedett. Továbbra is belőtte magát, eladta a
testét, míg én a szemétkupacok között kúsztam-másztam, a szemétben
turkáltam, macskákkal és kutyákkal küzdöttem a húscafatokért és
krumplihéj-darabkákért.
– Amikor négyéves lettem, elkezdtem lopni az ügyfeleitől.
Belopóztam a szobába, amíg dugtak, és átkutattam a nadrágjukat,
kabátjukat, elvittem, amit találtam. Ravasz kölyök voltam. Annak
kellett lennem. Egyik éjjel anyám elkapott, és megvert, amiért a háta
mögött csinálom a dolgot, és nem osztozom vele. Ezután közösen
dolgoztunk – ő dugott, én megloptam az ügyfeleit, és a végén hetven-
harminc arányban megosztoztunk. Ekkor álltam egész életemben a
legközelebb hozzá.
– Egy éjszaka az egyik ügyfél rájött, mit művelünk. Nagy patáliát
csapott. Politikus volt vagy valami bíró, befolyásos ember. Azt mondta,
véget vet ennek a fertőnek. Ekkor anyám előkapott egy fecskendőt az
ágy alól, és beleszúrta. A fickó tántorogni kezdett, levegőért kapkodott
és döbbenten odabotorkált hozzám. Elesett, és könyörögve nézett rám,
félelem csillant a szemében. Ekkor felkaptam az övét és megfojtottam
vele.
Hosszú szünetet tartott.

264
 – Amikor eltüntettük a testét, kivágtam egy darab bőrt a lábából, és
megtartottam, mint az indiánok a skalpot. Pár hónap múlva
elveszítettem, de még mindig emlékszem a tapintására, ahogy
megszáradt, az ízére, ahogy rágcsáltam.
– Ez jó darabig folytatódott így. Megöltünk még néhány kuncsaftot.
Mindig a lebukás miatt került rá sor, de azt hiszem, direkt csináltuk,
mert élveztük az ölés izgalmat. Az anyám megismertette velem a
kábítószereket, megpróbált rászoktatni, hogy több pénzemhez jusson
hozzá. De nem voltam hülye. Láttam, hogy mire képes a kábítószer, és
távol tartottam magam tőle.
– Egy nap az egyik kurva pasiját öltük meg. Nagy hiba volt. A nő pár
barátjával meglátogatott minket. Anyámat a szemem láttára vágták
darabokra. Lassú és véres munka volt. Végignéztem. Engem egy kisebb
verés után elengedtek – gyerek voltam még, és azt hitték, az anyám
egyedül gyilkolt. Attól a naptól fogva egyedül éltem. Az élet kemény
volt, sokszor megvertek, párszor megerőszakoltak – de túléltem. Csak
mentem előre, és nem voltam hajlandó feladni. Pár hónap volt ekkor
hátra a hatodik születésnapomig.
Sok mindent láttam már az életben, és még többet hallottam, de
ehhez foghatót még soha. Még csak ehhez hasonlót sem. Ámulattal és
borzadva hallgattam.
– Erőszakos, visszamaradott gyerek voltam – folytatta a Kardinális
színtelen hangon. – Anyám sose tanított meg beszélni. Kora
gyerekkorom nagy részét azzal töltöttem, hogy távol tartottam magam
az emberektől; úgy osontam a sikátorokon át, mint egy néma, magányos
patkány. Értettem, mit mondanak mások, de nem tudtam felelni, csak
morogtam és ráztam a fejem. Egy állat voltam. Nem mosakodtam,
rongyokban jártam, nem voltak barátaim, mindenkivel
összeverekedtem, akivel csak tudtam.
– A verekedés a szabadságot jelentette a számomra, ez volt az
egyetlen dolog, amitől jól éreztem magam. Féktelen harcos voltam, már
hét-nyolc éves koromban is. Elég erős voltam ahhoz, hogy felnőtt
embereket is megverjek. Gyorsan fejlődtem, megismerkedtem a
baseballütőkkel, kötelekkel, késekkel, fegyverekkel játszottam. Egy nap
eljött hozzám egy férfi, egy boltos, akitől gyakran loptam, és pénzt

265
kínált, hogy hagyjam békén. Aznap megtanultam, mi az a védelmi pénz,
és eszembe se jutott visszanézni.
– A nők csodáját tizenegy évesen fedeztem fel. Az utcákon, ahol
éltem, hemzsegtek a prostituáltak és a drogosok. Csak ki kellett
nyújtanom a kezem és megragadnom őket. Szerettem a szexet –
majdnem olyan jó volt, mint verekedni. Sokat dugtam, minden
alkalommal, amikor felállt. Nem ismertem a várakozás fogalmát.
– Egy nap egy pár prosti megkért, hogy legyek a stricijük. Kemény
voltam, de mint mondtam, visszamaradott, és azt hitték,
manipulálhatnak. Tévedtek. Majdnem minden pénzüket elszedtem
tőlük, megvertem őket, ha rosszul viselkedtek, sokszor többet dugtam
őket, mint az ügyfeleik. De semmit nem tudtak tenni ellene. Olyan
voltam, mint egy lejtőre került kő – ahogy meglöktek, nem volt
megállás.
– A legnagyobb problémám a pénz volt. Tapadt hozzám, és nem
tudtam megszabadulni tőle. Mire tizennégy éves lettem, több volt
belőle, mint amennyivel kezdeni tudtam valamit. Nem érdekelt a pénz,
de tudtam, hogy a többiek megölnének érte, ha csak ücsörögnék azon,
amim van. Bankókötegeket rejtettem el kövek alá szerte a városban.
Sokat elloptak, vagy egyszerűen elfelejtettem, hova tettem őket. Nem
érdekelt. Csak pénz volt. Ha akartam, szerezhettem még. Semmit nem
tudtam a bankokról vagy az üzleti életről. Megtanultam beszélni –
éppen csak –, de még mindig nem tudtam írni vagy olvasni.
– Mivel elvárták, ezért fegyverekbe, drogokba és kurvákba fektettem
be. Bordélyházakat nyitottam, droglaborokat létesítettem, fegyverekkel
kereskedtem. Minden arannyá vált, amihez nyúltam. Siker kísérte
minden vállalkozásomat. Bandákat győztem le, megöltem a vezetőiket,
szövetségesekre tettem szert, bár nem is érdekelt a dolog. Hatalmam
lett, felkeltettem mások figyelmét, a törvényen kívüliekét és másokét is,
de még mindig egy vadon élő állat voltam. A dühöm kezdett
kezelhetetlenné válni. Állandóan verekedtem, minden lehetséges
célpontot megtámadtam a frusztrációmból és az öngyűlöletemből
fakadó düh miatt. Saját magam hoztam létre a káoszt, és belezuhantam.
Már várt rám a korai halál. Nagy hatalmú ellenségeket szereztem, és
nem tettem lépéseket azért, hogy megbékítsem őket, hogy féken tartsam

266
a gengsztereket, hogy megnyerjem a pénzembereket. Körülöttem
minden összeomlással fenyegetett.
– És akkor létrehoztam Leonorát.
Végre visszatért a rejtélyhez, és örültem, mert bármikor máskor, akár
egész álló nap és éjjel élvezettel hallgattam volna a történetét, de már
kezdtem türelmetlenné válni. Nem láttam, hogy kapcsolódik mindez az
ayuamarcákhoz vagy ahhoz, hogy nem vagyok ember.
– Szükségem volt egy mentorra – folytatta. – Erre rájöttem, még ha
sok minden másról fogalmam se volt. Úgy hittem, tudnék majd tenni
valamit, ha lenne egy megfelelő tanárom. Meg kellett tanulnom tisztán
kifejezni magam, olvasni, tervezni, értelmesen cselekedni. Egy vagyont
halmoztam fel, és tudnom kellett, mit kezdjek vele. Emberek
jelentkeztek nálam, felajánlották a tanácsaikat és a szolgálataikat, de
nem tudtam megkülönböztetni az ocsút a búzától.
– Egyik este az ágyamban fekve elképzeltem, mire lenne szükségem:
egy nőre, aki anyáskodik felettem, aki szeret és vigyáz rám, jobban,
mint az élet maga, aki sosem türelmetlen, aki bölcs és mindentudó. Aki
tudja, hogy kell bánni a pénzzel, hogy hova fektessem be, kire
hallgassak, kiben bízzak. Az ő segítségével ötleteket, terveket, álmokat
szülhetnék. Ő felnevelne és irányítana.
– Ahogy félálomba zuhantam, és erre a nőre gondoltam, arcokat
láttam, majd meztelen embereket. Úgy lebegtek körbe a fejemben, mint
a szellemek. Egy barátságos arcot kerestem köztük, ahogy egyiket a
másik után néztem meg. Végül pillantásom megállapodott egy helyes
nőn, aki kedvesnek és bölcsnek tűnt. Úgy gondoltam, ilyen típusú
asszonyt választanék, ha tehetném. Ő megfelelőnek látszott.
– Ahogy tanulmányoztam, lustán azon kezdtem tűnődni, hogy
hívnák. Biztosan valami egzotikus neve lenne. Leonora, döntöttem el.
Leonora... Shankar. Nem tudom, honnan jött a név. Csak beugrott. A
megfelelő mentornak való megfelelő név. Persze, ha létezne.
– Ahogy álomba merültem, azon töprengtem, miket tanítana nekem
és mihez kezdenék egy ilyen nő segítségével. Másnap séta közben
véletlenül betévedtem egy boltba.
Elhallgatott, ujjával megkocogtatta az ablakot.
– De még valószínűbb, hogy odairányítottak. Semmi látnivaló nem
akadt ott, egy koszos mellékutcában rejtőzött. Se név, se tábla nem

267
lógott kint. A kirakat tele volt bábokkal. Szépek voltak. Közelebb
mentem, és orromat az üvegnek nyomtam, mint egy utcakölyök. Aztán
döbbenten felismertem az arcot, amiről előző éjszaka álmodtam.
Gondolataim őrült táncra keltek. Ahogy próbáltam magyarázatot találni,
egy férfi lépett ki a boltból, és beinvitált. Óvatos voltam, de láttam
odabent egy másik férfit is, aki éppen levette azt a bábot, amit
bámultam. A kíváncsiságom győzött, ezért bementem.
– Ekkor a férfi becsukta az ajtót, kirakta a ZÁRVA táblát, és a bolt
hátsó részébe vezetett. Egy sötét szobában, ahol minden falra furcsa
jelképeket véstek, két másik ember várt. Mindkettő vak volt, köntöst
viseltek, és valami idegen nyelven beszélgettek. Egy számomra
ismeretlen szertartást hajtottak végre, amibe engem is belevontak.
Engedelmeskedtem, mert ez ismét csak megfelelőnek látszott – olyan
volt, mintha még mindig álmodtam volna.
– A vak férfiak megfogták a kezemet, és kántálni kezdtek.
Megvágták a kezüket, majd az enyémet is, összekeverték a vérünket, és
bekenték vele a bábfigura arcát. Majd odaadták a bábot, és
visszavezettek az utcára. Én hazavittem, a mellkasomhoz szorítva,
zavartan és kábultan. Amikor megnéztem a bábot, erőt vett rajtam a
félelem. El akartam dobni, de nem tudtam. Lenyűgözött és magához
láncolt. Ezért magam mellett tartottam, és aznap éjjel vele aludtam.
– Másnap reggel, amikor felkeltem, Leonora az ajtóban állt.
Mosolygott, kiküldött a fürdőszobába, hogy frissítsem fel magam, hogy
vissza se jöjjek, amíg patyolattiszta nem vagyok. Kezdettől szigorú volt
velem, Mr. Raimi. Pontosan olyan volt, amilyenre szükségem volt.
Elhallgatott. Ekkor kiabálni kezdtem, követeltem, hogy hagyja abba
az esztelen játékait, és mondja el végre az igazat. De abban a
pillanatban a torkomon akadtak a szavak, ahogy a szemembe nézett. Az
arckifejezése... Nem tudom elmagyarázni. Talán ilyen lehetett a Mózest
üldöző és a Vörös-tenger két fala közé szoruló egyiptomiaké, mielőtt a
vízfal rájuk zuhant volna: az ámulat és a rémület között váltakozó.
– Leonora csodálatos volt – folytatta a Kardinális. – Benne megvolt
minden, amit az álmaimban kívántam és még több. Elvitt egy hotelbe,
bezárt hat hónapra, és tanítani kezdett. Megtanított írni, olvasni,
gondolkodni és beszélni. Úgy faltuk a könyveket, mint a bozóttűz.
Kiemelte belőlük a lényeget, belém verte, majd eldobta őket.

268
Megismertetett nagy gondolkodókkal és tervezőkkel, az elme
csodálatos tudósaival. Közgazdasági, katonai, politikai, tudományos és
történelmi könyveket forgattunk. Nem tanultam meg mindent. Csak egy
bizonyos mennyiséget lehet belezsúfolni hat hónapba, akármilyen
gyorsan is dolgozik az ember. De minden, amit most tudok, abból a
hotelben eltöltött időszakból ered. Azóta olyan ötleteknek szentelem az
életem, melyek akkor fogalmazódtak meg bennem.
– Leonora pártfogása alatt nem tartott sokáig a Város sebezhető
pontjainak felderítése. Hamarosan én lettem a saját területemen az úr.
Gyorsan, biztosan, kegyetlenül terjeszkedtem. Minden téren a
legjobbakat vettem meg: megvesztegettem, megfenyegettem vagy
megzsaroltam őket. Leonora elmondta, hogy nem kell mindent tudnunk
az üzletről, viszont szükségünk van olyanokra, akik tudják helyettünk
mindezt, akiket irányíthatunk, akik elvégzik a kemény munkát, és
lehetővé teszik, hogy szabadon álmodjunk és tervezzünk.
– Két éven belül komoly hatalomra tettem szert. Minden rendőrt
megvettem, megöltem a versenytársaimat, megalkudtam a nálam
erősebbekkel. Nehéz lett volna akkoriban elképzelni egy ilyen napot,
mint a mai, amikor csak annyi a dolgom, hogy itt ülök és irányítok
mindent. De megvoltak az álmaim, és ott volt Leonora, majd idővel más
ayuamarcák is. Egy évtizeden belül én lettem a Város királya. Öt évvel
később én voltam a Kardinális, akitől mindenki fél, aki mindent irányít,
a mindent felügyelő úr.
– De mi a helyzet velem? – kérdeztem türelmetlenül. – Conchitával,
Adriannel, Y Tse-vel és az Ayuamarca listával? Hogyan jövünk mi a
képbe?
– Türelem, Mr. Raimi – mondta. – Hamarosan sorra kerül ez is.
Olyan gyorsan haladok a történettel, ahogy csak lehet, de még sok
mindenről kell szót ejtenem. Nos, ami azt illeti, nem tudom, hogy
Leonora honnan jött. Akkor még nem is tettem fel ezt a kérdést
magamnak, úgy gondoltam, a titokzatos bolttulajdonosokhoz kötődik,
és a róla szóló vízióm puszta véletlen. Nem gondoltam erre az első
évben, egészen addig, amíg a második embert létre nem hoztam.
– Akkoriban számos versenytárs került az utamba. Felemelkedtek és
aláhulltak, mint a hullámok, én pedig a part voltam, amin megtörtek. Az
egyik ellenségem akkoriban Elmer Chag volt. A Város jókora darabját

269
irányította, az én területem szomszédságában. Rendszeresen küzdöttünk
a kettőnket elválasztó földsávért. Chag idősebb volt nálam és nagyobb
hatalmú. El kellett volna takarítania, és biztosan meg is teszi, ha rájön,
hogy egyre erősebbé válok. De ráfizetett, hogy nem sikerült koszos,
mániákus külsőm mögé látnia. Sok más emberhez hasonlóan azt hitte,
én is kiégek majd. Így ahelyett, hogy teljes erővel megtámadott volna,
visszahúzódott, és várta, hogy összeomoljak.
– Kezdetben a taktikám elég nyers volt. Amikor lehetett, az
erőszakhoz és a kínzáshoz folyamodtam. Csak egy módszert ismertem:
találd meg az ellenfél gyenge pontját, és sújts le rá keményen! Nem
hagytam teret a finomkodásnak. Chagnek viszont nemigen volt gyenge
pontja. Se család, se barátok, se háziállatok. Sehova sem lehetett
lesújtani. Egy éjjel – ismét az ágyamban fekve – épp amiatt átkozódtam,
hogy nincsenek rokonai, akiket elrabolhatnék és felhasználhatnék
ellene. Egy fivér tökéletes lett volna: olyasvalaki, aki vele nőtt fel és az
évek során az oldalán harcolt, aki olyan közel állt hozzá, hogy bármit
megtenne azért, hogy megvédje. Ahogy erre gondoltam, ismét
megjelentek a szellemarcok. Csekély érdeklődéssel szemléltem őket, de
találtam egy megfelelőt, egy bátyhoz illőt, és nevet is adtam neki – ő
lett Victor Chag. Ezzel a képpel aludtam el.
– Másnap mélyről fakadó sürgetésnek engedve visszatértem a
bábokat áruló boltba. Jártam ott párszor azóta, de mindig zárva volt, és
senki nem tudott semmit a tulajdonosokról. Most nyitva állt, és
akárcsak korábban, hátravezettek, ahol éppen a képzeletbeli Victor
Chagre hasonlító bábu felett kántáltak, és bekenték vérrel. Ismét
hazatértem, félelemmel eltelve, zavarodottan. A következő reggel
Elmer Chagnek volt egy bátyja.
– Maga őrült – mondtam csendesen.
Elmosolyodott.
– Talán. De ha így van, maga micsoda, Mr. Raimi? Az őrületem
terméke?
Nem feleltem. Nem mertem.
– Mindenki más számára Victor Chag valódi volt. Tudtam, hogy
Elmer árva gyerek, de mindenki más úgy hitte, Victor mindig is ott volt,
és a két testvér egy egységet alkotott. Mindenkinek elég ködös ismeretei
voltak róla. Senki nem tudta pontosan leírni, nem tudták, miként beszél,

270
mit visel, hogy alattomos-e vagy udvarias. De azt tudták, hogy Elmer
Chagnek mindig is volt egy fivére. Victor valódi volt. Vagyis létre
tudtam hozni embereket.
Elhallgatott, összekulcsolta a kezét, a szeme mágiától vagy az
őrülettől csillogott – nem voltam benne biztos, hogy melyiktől.
– Leonora és Victor Chag soha nem született meg. Én alkottam
mindkettőt. A semmiből hoztam létre őket, végtagokat, nyelvet,
személyiséget, szerepeket adtam nekik. Nem tudtam, hogyan. A
bizonytalanság elemésztett, összezavart és az igazi őrület határára
sodort. Visszamentem a boltba, de zárva volt, és semmi nyomra nem
bukkantam, mikor betörtem oda. Megkérdeztem Leonorát, de ő sem
tudott semmit róla, a bábokról vagy a csuhát viselő vakokról. Ezért
aztán a kétségeimet félretéve elraboltam Victor Chaget, és
felhasználtam a testvére legyőzéséhez.
– Elmer elhitte, hogy Victor a bátyja? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Magától értetődik. Amikor kifizette a váltságdíjat, megpróbáltam
meggyőzni arról, hogy egyke.
A Kardinális szárazon kuncogott.
– Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Ezután kísérletezni kezdtem.
Megpróbáltam megidézni arcokat, és rájöttem, hogy képes vagyok rá,
ahányszor csak akarom, ha az elalvás határán járok. Kiválasztottam egy
arcot, nevet adtam a szellemnek, és másnap a bolt nyitva állt, a vak
férfiak pedig már vártak. Párszor távol maradtam az arc megidézése
után, hogy lássam, történik-e bármi, de nem történt. Szükségem volt a
bábokra és a vakokra is a szellemek életre keltéséhez.
– Tovább kísérleteztem, és rájöttem, hogy vannak határok. Ez hívta
fel a figyelmemet az elsőre.
Megmozgatta görbe kisujját és elmosolyodott.
– Soha senki nem kérdezett még rá. Gondolom maga is azt hitte,
hogy természetes eldeformálódás vagy sérülés következménye. Nem
így van. Akkor hajlik meg, amikor létrehozok valakit, és hajlott marad,
amíg életben tartom. Minden egyes létrehozott embernél meghajlik egy
kicsit.
– Ez volt tehát az első jele a határoknak. Amikor már nyolc
teremtményem mászkált körülöttem, szó szerint a töréshatárig hajlott.
Készítettem még párat, de akkor már szenvedtem. Hét ayuamarcát

271
tudok kényelmesen fenntartani. Nyolc már fáj. A kilenc az elviselhető
határ. Nem csak a fájdalomról van szó – azzal együtt tudnék élni. De az
ayuamarcák széthullnak, ha túl sokat készítek belőlük. Elveszítik az
eszüket, az uralmam megtörik felettük, az emberek elkezdik elfelejteni
őket. A valóság felülkerekedik. Ezt gyorsan megtanultam, és azóta
tartom magam a határokhoz, sosem engedek a csábításnak, hogy
kipróbáljam az extrém tizenötöt vagy húszat.
– A papírmunka nagy macera. Az ayuamarcák csak az emberi
agyban léteznek, papíron nem. Nincs születési anyakönyvi kivonatuk,
hitelkártyájuk vagy múltjuk. Ez eleinte nem számított. Az emberek,
akikkel dolgoztam, nem törődtek az ilyen törvényes dolgokkal, hiszen
szélhámosok, tolvajok, szatírok és gyilkosok voltak. Nem volt gond az
ilyen ellentmondásokból. Később azonban, amikor a kevésbé sötét
területek felé terjeszkedtem, a dolog bonyolultabbá vált, de addigra már
megvoltak a szükséges forrásaim a dokumentumok hamisításához.
Nehéz biznisz ez. Egy ayuamarca létrehozása egyetlen hosszú éjszaka
munkája, de előtte hónapok telnek el a szükséges papírok
előkészítésével. A közszereplők a legnehezebbek. A polgármesterek
kibaszott bonyolultak. Olyan mélységekig le kell nyúlnom, hogy a
legszigorúbb ellenőrzésnek is megfeleljen a hátterük, hogy...
Kimerülten felsóhajtott.
– Az ayuamarcák eltörléséhez egyetlen kis tűre és sok ködre van
szükség. Látta már a vak papokat, amikor a híres zöld ködünk
leereszkedik a Városra?
Bénultan bólintottam.
– Sokan azt hiszik, a köd miatt jönnek elő, de nem így van. Ők idézik
meg. A bábjaimnak ver a szívük. Amikor valamelyikük létének véget
akarok vetni, átszúrom a szívét egy tűvel. Ez törli az ayuamarcát az élők
közül. A papok, akik úgy tűnik, mindig előre tudják, hogy mire
készülök, kimennek az utcára, és létrehozzák a Városon végigsöprő
ködöt, ami aztán tisztára töröl minden megérintett elmét, megsemmisíti
az emberek álomteremtményeimről őrzött emlékeit. Ezért nem
emlékszik senki Adrianre vagy Y Tse-re. Addig valódiak, míg azt
akarom, de ha kitörlöm őket, visszatérnek a semmibe. Sonja nem
hazudott Adrianről. Egyszerűen elfelejtette. Számára és mások számára
soha nem létezett.

272
 – Az ayuamarcák nem valódiak. Kifinomult illúziók, sétáló, beszélő,
élő, táplálkozó, lélegző másolatai az embernek. De amint lekapcsolom
őket, nyom nélkül eltűnnek a világból. Amikor a köd felszáll, magával
viszi a Város emlékeit.
– Mi van a Városon kívüli emberekkel? – kérdeztem. – Ha az igazat
mondja, és a köd azt teszi, amit állít, mi van a világon a többi emberrel?
– Nem figyelnek. A legtöbb teremtményem nem él kiterjedt
társadalmi életet. A közszereplők – például a polgármestereim – a
Városban maradnak. Minimális figyelmet kapnak országos szinten.
Időnként érdeklődnek a kitörölt ayuamarcák iránt, de ezeket egyszerűen
megoldjuk. Ha nem hiszi el, hogy egy közhivatalnok országos felhajtás
nélkül eltűnhet, próbálja megoldani ezt a feladványt: gondoljon öt
nagyvárosra, és próbálja megnevezni a polgármestereiket!
Gondolkodtam, de semmi nem jutott eszembe.
– Oké, nem tudok megnevezni egyet sem. De biztos vagyok benne,
hogy sokan viszont igen.
– Természetesen – értett egyet velem. – De ezeknek a kis
mindentudóknak a zsebeit könnyű feladat teletömni. Amíg nem teszek
semmi ostobaságot... például nem hozom létre egy ország elnökét...
addig bátran folytathatom az ayuamarcákkal való zsonglőrködést a
világ végezetéig.
– Mi lett volna, ha egyszerűen csak megöleti őket? – kérdeztem. –
Ha egyszerűen lelőtte volna Adriant vagy Y Tse-t, az véget vetett volna
a létüknek, nem igaz?
– Nem. Az ayuamarcák addig nem szűnnek meg létezni, míg a vak
barátaimmal vissza nem küldjük őket a saját dimenziójukba. Akkor is
számítanak, ha halottak.
Átgondoltam mindazt, amit mondott. Őrültség? Az. Lehetetlenség?
Természetesen. De egy részem mégis tudta, hogy ez az igazság.
Tagadni akartam – már csak azért is, hogy bebizonyítsam, nem vagyok
olyan őrült, mint ő –, de egy részem tudta.
– Honnan jövünk? – kérdeztem. – Bizonyára rájött már mostanára.
Hogyan csinálja? Miért ayuamarcáknak hív minket?
– Nincs mindenre válaszom – felelte. – De az évek során tényleg
rájöttem néhány dologra. Egyszer alkottam egy érintetlen memóriájú
embert, aki mindent tudott magáról. Működött. Elmesélte az elmúlt

273
életét, hogy mi volt a neve, hol élt, hogyan halt meg. Minden arc, amit
álmaimban látok, halottaké. Ez a fickó emlékezett a halálára, majd arra,
hogy felébredt a repülőtéren, de nem tudta, mennyi idő telt el a kettő
között. Ellenőriztem a történetét, és igaz volt. Ennél többet nem tudott
elmondani – nem tudta megmagyarázni a hatalmam mögött álló erő
természetét. Kipróbáltam még párszor, és mindegyik ember ugyanazt a
történetet mondta el: éltek, meghaltak, és mikor megidéztem őket,
visszatértek egy új személyiséggel. Senki nem említett mennyországot
vagy poklot, csak sötétséget, amit fény és a tudatuk üressége követett.
– A nevet, ayuamarca, a bábkészítőktől kaptam. Sok időt töltöttünk
el együtt az évtizedek során. Mindig a saját furcsa nyelvükön beszélnek.
Bár nem értem, mit mondanak, de kihámoztam pár szót, például Uma
Situwa, Atahualpa és Manco Capac. Ezek inka szavak. Úgy gondolom,
a leszármazottjai azoknak, akik a spanyol konkvisztádorok elől
menekültek, de nincs rá bizonyítékom. Ez csak feltételezés.
– Ők adták magának a nevemet? Amáét? Inti Maimiét?
– Nem. Én magam választottam a neveket. Vagy legalábbis úgy
hiszem, hogy én voltam.
– A bolt – mondtam. – Még mindig jár oda?
Megrázta a fejét.
– Belefáradtam a mászkálásba, úgyhogy végül ideköltöztettem őket.
A lenti szinteken élnek. Nem mindig ugyanazok. Az első kettőt, akivel
annak idején találkoztam, többször felváltották az évek során. De
hasonlóan néznek ki, és ugyanazt a nyelvet beszélik, és mindegyik
olyan titokzatos és vak, mint az első kettő. Nem tudom, honnan jönnek,
vagy hogy a többiek hol élnek.
– Itt vannak? – csattantam fel. – Most is?
– Igen. Az alagsorban mindig ott vannak ketten.
Felálltam.
– Látni akarom őket.
– Idővel – felelte.
– Nem. Most.
Tanulmányozott pár másodpercig, majd oldalra hajtotta a fejét.
– Rendben.
Felállt, és kisietett az irodából. Ford Tasso odakint várt. A Kardinális
odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. Tasso komoran bólintott.

274
Majd a Kardinális felegyenesedett, és intett nekem. Belépett a liftbe, és
hüvelykujjával megbökte a kezelőt.
– Kifelé!
Amikor beléptem, beütött egy kódon, és simán megindultunk lefelé.
– Önző voltam, Mr. Raimi – mondta, ahogy ereszkedni kezdtünk. –
Visszaéltem ezzel az értékes ajándékkal. Készíthettem volna nyolc
zsenit, és a világot előrelódíthattam volna a jövőbe, mint egy üstököst
egy nukleáris rakétával a seggében. Teremthettem volna prófétákat,
hogy békét hozzanak. Hatalmamban állt olyan embereket létrehozni,
akik jobbá tehették volna a bolygónk természetét és jövőjét. Ehelyett
arra használtam a hatalmamat, hogy én legyen a Kardinális. Nem kérek
bocsánatot, mert örülök, hogy azt tettem, amit, de egyes éjszakákon,
amikor kihajolok az erkélyemen, és a Várost hallgatom, felszállnak
hozzám a sikolyok...
A lift megállt, és kiléptünk. Az épület legalsó szintjén jártunk. A
Kardinális előrement egy bezárt ajtóhoz, és beütött egy újabb kódot.
Ahogy az ajtó kinyílt, feltárult egy lépcsősor, ő pedig megindult lefelé.
Haboztam, a gyomrom összeszűkült, de már eljutottam idáig, és innen
nem volt kiszállás.
A lépcsők alján egy újabb ajtó nyílt. Ezen nem volt zár. A Kardinális
bevárt, majd kinyitotta, és belépett. Én pedig követtem.
Azonnal észrevettem a durva székeken ülő két fehér szemű,
kifejezéstelen arcú férfit. Körbesandítottam a szobában. Sok hordó,
doboz és bádoghenger sorakozott benne. Megvizsgáltam egypárat.
Festék, fém, papír, fa, kötél, vászon és így tovább. Tanulmányoztam a
jeleket a falon. Semmit nem értettem belőlük. Megközelítettem a két
férfit, megálltam, és tanácstalanul a Kardinálisra néztem.
– Csak nyugodtan – mondta. – Másokat is hoztam már ide korábban.
Nem fognak semmit se csinálni. Csak ülnek, mozdulatlanul és némán,
előremeredve. Akár megböködheti a bordáikat is.
Beléptem a két férfi közé. Az egyik üres arcról a másikra néztem.
Nem olyanok voltak, mint azok a vakok, akiket korábban láttam, de
hasonlónak tűntek. Kinyitottam a számat, hogy kérdezzek valamit a
Kardinálistól, de mielőtt megtehettem volna, a karjuk előrelendült, és
megragadták a vállamat. Azonnal elmerültem egy látomásban, amit
szinte fel se fogtam.

275
 A szemük felvillant és megnőtt. Megtelt színekkel, emberekkel,
majd hangokkal. Olyan volt, mintha négy mozivásznat bámultam volna,
melyek gyorsan eggyé olvadtak, ahogy teljesen elmerültem a
világukban.
Messze a múltban voltunk, jóval az európai hódítók előtt. Nem
tudom, hol jártam, de valahol magasan, a perzselő nap alatt. Egy furcsa
formájú kő mellett emberek vitatkoztak a népük jövőjéről.
Majd egy emelvényre kerültem, múmiákkal körülvéve. Egy vak pap
állt egy zivatar közepén – ugyanaz, akit a Városba érkezésem első
napján láttam –, és egy döntést közvetített a többieknek. Azt az utasítást
kapták, hogy távozzanak.
Változott a szín, a hegyi város lakói éppen költöztek valahova.
Karavánt alkotva utaztak messzire és sokáig, családjaikkal, állataikkal
és javaikkal együtt. Középen hat kocsin zárt sátrak álltak. Ormótlanok
voltak, és nyilván sok ember kellett a felállításukhoz. Nem láttam, kik
utaztak ezekben a sátrakban, de nyilvánvalóan fontos emberek lehettek.
Hosszú és embert próbáló út után a csapat egy folyóhoz ért, és itt
megállt. Lepakoltak, letáboroztak, és köszöntötték új szomszédjaikat, a
sötét bőrű indiánokat, akik először gyanakodtak, majd fokozatosan
elfogadták az idegeneket. A törzsek megtanultak együtt élni, együtt
vadászni, építkezni és szaporodni. Csak a hat sátorban élő emberek –
még mindig láthatatlanok voltak – maradtak külön, sosem jöttek elő
táncolni vagy nevetni, játszani vagy dolgozni.
Több év telhetett el – ezt a falu növekedéséből tudtam megállapítani.
Bevittek egy fiatal fiút a legnagyobb sátorba. A sátorlap felemelkedett,
ő besétált, én pedig vele tartottam. Körülbelül húsz ember volt odabent.
Mind világos bőrűek és vakok voltak. Furcsa rendben ültek ott, a testük
olyan formákat alkotott, melyek a Pártközpont pincéjének falába vésett
szimbólumokra emlékeztetett.
– Mi vagyunk a villacok, a papok, az istenek szolgái – mondta
egyikük, és bár egy ősi nyelven beszélt, megértettem.
– Azért vagyunk itt, hogy védjünk és irányítsunk. Watanaként fogsz
szolgálni minket: te leszel a közösség irányítója. Lépj előre!
A szín ismét változott. Mikor megint megláttam, a fiú már férfivá
érett, és ő volt a falu vezetője. Megvoltak a saját kísérői, férfiak és nők,
akik olyanok voltak, mint én – mágia keltette őket életre, hogy

276
különböző feladatokat lássanak el: ayuamarcák voltak. Építészek,
kőművesek, földművesek, orvosok. Tanították a falusiakat, új
módszereket ötlöttek ki a föld megmunkálására gyógyszereket fedeztek
fel. Irányították és segítették az embereket, hogy nőjenek, tanuljanak és
fejlődjenek. Ahogy az ő jólétük gyarapodott, úgy virágzott a falu is, és
ez boldoggá tette a villacokat. Nem tudom, honnan szedtem mindezt –
egyszerűen csak tudtam.
Ahogy a Watana a faluban lépkedett, utasításokat osztogatva,
észrevettem, hogy az egyik kisujja hajlott, akár a Kardinálisé. Ekkor a
kép ismét váltott, és egy másik embert láttam, hasonlóan hajlott ujjal. A
falu immár nagyobb volt, egy város, és sok törzs eljött ide több
mérföldről, hogy kereskedjen. Soha senki nem támadta meg a Várost,
mert tudták, hogy az ittenieket hatalmas erők védik, és mindenki félt a
láthatatlan, vak papoktól, akiknek az alakja köré legendák szövődtek.
Majd jött egy faj, mely nem ismerte a félelmet, az ország hatalmát
messze meghaladó fegyverekkel. Végigsöpörtek a Városon, nőket
erőszakoltak meg, fosztogattak, és a villacok semmit nem tudtak tenni
annak érdekében, hogy megállítsák őket. Nem volt annyi arany, ezüst,
szén vagy bármi, amivel lekenyerezhették volna a megszálló
barbárokat: őket csak a pusztítás érdekelte. A nagy óceánon túli
királyaik és királynőik követelték ezt tőlük.
Az új uralkodók hallották a vak emberekről szóló legendákat, és
gyorsan elsöpörték ezeket. Nem tűrték az ellenkezést. Kiirtották a
villacokat, sokat közülük elfogtak, megkínoztak és megöltek,
bebizonyítva egyszer s mindenkorra – ahogy azt már tették számos
alkalommal –, hogy övék a létező legnagyobb hatalom.
De a villacok mégis túlélték. Páran a föld alá rejtőztek. Akik
elmenekültek a gyilkosságok elől, lassan bukkantak ismét elő. Sok évet
vártak, hagyták, hogy a barbárok letelepedjenek. Ahogy a telepesek
fokozatosan követték a harcosokat, és felépítették saját városukat a régi
romjain, a papok is visszatértek a felszínre, bár ettől kezdve az
árnyékok közt éltek, és létezésüket titokban tartották.
Választottak egy új fiút, hogy ő legyen a Watana, ő legyen mágikus
erejük gazdája. Fehér volt, a betolakodók leszármazottja. De ez nem
számított a villacoknak. Nem érdekelték őket a régi város legyilkolt
lakói. Egyedül a földhöz és a jövő szellemeihez voltak lojálisak. Nem

277
az embereknek, hanem rájuk építettek. Szín, faj és vallás nem jelentett
semmit az egykori inka papoknak.
Csakhogy őket is megváltoztatta az új uralom. Megkeseredtek,
kevésbé voltak biztosak a Városban elfoglalt helyükben, óvatossá
váltak. Élvezték isteni létüket, de most inkább rejtve maradtak, hogy
soha ne kelljen a kihalást kockáztatniuk. Míg korábban a legbölcsebbet,
a legkedvesebbet és a legtisztábbat választották az emberek közül, hogy
ráruházzák a hatalmukat, most a legerősebbet, a legharciasabbat, a
legelszántabbat keresték meg.
Ahogy múltak az évtizedek, a Város megváltozott. Valaha békés
hely volt, a tanulás és a remény központja. De idővel erőddé vált,
melyet úgy építettek fel, hogy bármilyen támadást visszaverjen. Telt-
múlt az idő. A vak papok megpróbálták visszaállítani egykori
hatalmukat, de nem sikerült. Túl sok volt az ember, az idegen, új eszme,
az új nyelv, új isten, új gép és új gyár. Tudták ugyan befolyásolni a
Város növekedését, de nem olyan tisztán, ahogy szerették volna. Túl
sok dolog került ki az irányításuk alól. A lehetőségekhez képest
alkalmazkodtak, de úgy tűnt, sosem lesznek újra olyan mindenhatóak,
mint egykor.
Még több év telt el, és a Város nagyvárossá vált. Láttam, hogy
született meg a mai formája. Megérkezett az elektromosság, jöttek az
autók, a mozik, a rövidebb szoknyák. Következett egy háború, majd
elmúlt. De már a közelben járt a következő. És ahogy a világ a
szörnyűség új formájával ismerkedett, a villacok a dolgok nagyobb
összefüggésein kezdtek töprengeni.
Figyeltem őket, ahogy összegyűlnek és megvitatják a helyzetet.
Érezték a változást az univerzumban. Az emberiség mindig is destruktív
volt, de most egy új faj érkezett, és úgy tűnt, csak még rosszabbra
fordul a helyzet. Előre néztek, és eltűnődtek a gázkamrák és az
embertelen erőszak jövőjén, egy olyan jövőn, amelyre nem volt
kihatásuk a jelenlegi formában. Meg kellett változtatniuk a
hozzáállásukat. Ha a jövő arca a káosz volt, akkor a káoszt kell
megformálniuk.
Ezért ismét kivetették hálójukat, és kifogtak egy utcagyereket, egy
kegyetlen, gonosz teremtést, aki olyan elmaradott és állatias volt, hogy
még beszélni sem tudott. Erővel rángatták oda, bár a kölyök minden

278
lépésnél harcolt, és elindították, megtöltötték a Watana erejével.
Amikor felnőtt, ahelyett hogy tanították volna, mint a többit, ahelyett
hogy megmutatták volna neki, miként használja az erejét, elengedték,
ugyanolyan ostobán, mint amilyen addig volt, és hagyták, hogy a saját
képességeire támaszkodjon.
A villacok a háttérbe húzódtak és vártak. Tudták, hogy végül elkezd
majd álmodni, szabadjára engedi a benne rejlő kísérteties erőt, és
megkeresi őket. Amikor ez a nap eljön, elvégzik az életre keltés rítusát,
de ennyi. Nem fognak beavatkozni a teremtményei sorsába, vagy
irányítani a döntéseit. Sosem mondják meg neki, ki ő, vagy hogy
honnan származik az ereje. Remélték, hogy így olyan szolgát
teremtenek, aki alkalmas arra, hogy a korrupt új világ kihívásaival
szembenézzen, aki kezébe kaparintja a Várost, és biztosítja a virágzását
a huszadik század végi kemény, kiszámíthatatlan világban és azon is
túl.
Ezen a ponton a látomás véget ért. Utolsóként a fiút láttam, amint a
Város sötét sikátorait járja, melyet egy nap majd meghódít. Koszos volt,
rosszul öltözött, hosszú, rendetlen hajú, az ajka állandóan torz
grimaszba húzódott. A szertartás megijesztette, de erős volt és éhes, és
most, hogy ismét szabaddá vált, az éhsége győzött. Máris elfelejtette a
vak embereket és az ősi rítusaikat, ahogy átvágott a Városon, az
egyetlen helyen, amit ismert. Csak egy zugot keresett, ahol ehetett.

Valaki megrángatta a karomat. Zsibbadtan pislogva ébredtem rá, hogy a

Kardinális az, próbál elvonszolni a két vaktól. Mondott valamit, de nem
értettem. Még egyszer a bábkészítőkre pillantottam, aztán megráztam a
fejemet, és erőszakkal a valódi világra összpontosítottam.
– ...az ördög történt magával? – vakkantotta a Kardinális.
– Ők... ez... meddig voltam kiütve? – kapkodtam levegő után.
– Pár másodpercig. Vállon ragadták, és mormogni kezdtek. Erre
megmerevedett. Megragadtam, de nem reagált. Mi történt? Korábban
még soha nem csináltak ilyesmit.
A Kardinálist láthatóan megrázta a dolog. Nem számított arra, hogy
így kicsúszhat a kezéből az irányítás, főleg nem hazai pályán.
– Ki akarok jutni innen – motyogtam.

279
 Némán vezetett fel a rövid lépcsősoron, és hamarosan visszaértünk a
Pártközpont elhagyatott alagsorába.
– No? – förmedt rám türelmetlenül.
Azon törtem a fejem, hogy reagálna, ha tudná, hogy csak eszköz, a
vak papok – a villacok – gyalogja, szolga, akinek egyetlen funkciója az,
hogy segítsen megőrizni a Város feletti uralmukat. Arra jutottam, hogy
nem fogadná szívesen a hírt, ezért inkább úgy döntöttem, nem
világosítom fel róla – nem akartam, hogy szétrobbanjon a dühtől.
– Semmit se láttam – feleltem hát. – Csak fényeket. Valami
elektromosság megrázott. Szerintem átvizsgáltak, leellenőriztek.
Hunyorított, és az állát vakargatta. Gondolom nem hitt nekem, de
nem próbált meg többet kicsikarni belőlem. Valószínűleg
megrémisztette, hogy mit mondhatnék.
– Na – dörmögte most már hisz nekem? Elegendő bizonyítékot jelent
ez arra, hogy az igazat mondom?
– Igen.
– Elhiszi?
– Igen.
Tétováztam.
– Viszont még mindig nem értem, mi a szerepem ebben az egészben.
Rengeteget beszélt magáról, de rólam nem sokat. Miért vagyok én más,
mint a többi ayuamarca? Miért gyógyulnak be a sebeim? Miért...
– Hamarosan, Mr. Raimi – szakított félbe. – Ez a hely nem illik az
ilyen kitárulkozásokhoz. Térjünk inkább vissza a magasba, ha nem
bánja.
Visszaszálltunk a liftbe, és egy szót sem szóltunk útközben. Elértük a
tizenötödik emeletet, de nem lassítottunk. A gombokra néztem, és a
homlokomat ráncoltam. A Kardinális elkapta a pillantásomat, és
elmosolyodott.
– Friss levegőre vágyom.
A lift megérkezett a legfelső emeletre, és ott megállt. A Kardinális
kiszállt, és elindult egy felfelé vezető kis lépcsősorhoz. Pár percen belül
a Pártközpont tetején álltunk, ahonnan ráláttunk az egész városra.
Csípős szél fütyült a fülem mellett. Kisétáltam az épület szélére, és
lenéztem. Hosszú út vezetett a semmibe. A Kardinális hátba veregetett,

280
mire majdnem átbuktam a peremen. Erre felnevetett és hátraugrott, még
mielőtt nyakon vághattam volna.
– Oda – indult el egy nagy, acélkiszögellés felé, mely a liftet
működtető mechanizmust óvta. Az acéltömb meghitt menedékébe pár
széket helyeztek el.
– Mindenemet ennek a birodalomnak a felépítésébe fektettem – ült le
az egyikre a Kardinális. – Minden más vágyamat feláldoztam, hogy
megszerezzen az uralmat. Egyedül csak Conchita társaságát akartam
még.
Szomorúan elmosolyodott.
– De azt csúnyán elcsesztem. Olyasvalakit akartam, aki szeret, aki
meg tud tanítani engem szeretni. Mikor őt alkottam, különleges és extra
képességeket adtam neki. Képes vagyok rá. Például amikor Paucar
Wamit hoztam létre, úgy döntöttem, erősebb és gyorsabb lesz az
átlagembereknél. Azt gondoltam magamban, soha nem veszíti el sem az
erejét, sem az ügyességét. Majdnem olyan öreg, mint én, de még
negyvennek sem látszik. Az alkotásaim olyanná válnak, amilyennek
elképzelem őket. Ha akarom, emberfeletti erőt is adhatok nekik.
– Wami az egyik legizgalmasabb alkotásom. Az ayuamarcák csak
egy hétig bírják a Városon kívül. Azután szétesnek. Paucar Wami
kivétel. Mikor őt alkottam, felruháztam azzal a képességgel, hogy
életben maradjon a külvilágban is. Egyben ő az egyetlen nem meddő
ayuamarca. Ti, többiek azok vagytok. Wami az egyetlen nemzőképes.
Tesztelni akartam vele a képességeimet, próbára akartam tenni a
határaimat. Wami tűnt a legjobb kísérleti alanynak.
Azon morfondíroztam közben, hogy vajon a hallgatózó
sorozatgyilkos hogy fogadja ezt az egészet. Hitetlenkedik? Megdöbben?
Odavan a boldogságtól?
– Csak egy hétig bírjuk a Városon kívül – dünnyögtem. – Vagyis ha
még maradok pár napot...
– Capac Raimi nincs többé – mosolyodott el.
– Mi van Conchitával? – tudakoltam.
Mosolya elenyészett.
– Még nem ment el – sóhajtotta. – Ha megteszi, a napjai meg lesznek
számlálva.
– És ez nem zavarja magát?

281
 – Dehogynem! – csattant fel. – De inkább haljon meg boldogan,
minthogy itt szenvedjen élete végéig! Mikor utoljára itt járt, Mr. Raimi,
megfeledkeztem erről az időhatárról. Ha eszembe jut, nem döbbenek le
annyira a fenyegetésén. És akkor valószínűleg elpusztítottam volna
magát. Adjon hálát érte, hogy időnként hibázom, Mr. Raimi, különben
az életének akkor vége szakadt volna.
– Mint mondtam, Conchitát gyengédnek, szeretőnek, érzékenynek,
kedvesnek és együttérzőnek alkottam meg. Mielőtt elaludtam volna,
még utoljára az jutott eszembe, hogy méltóságteljesen öregedjen meg.
Pontosan azt mondtam: „Azt akarom, hogy minden egyes múló évvel
fiatalabbnak tűnjön.”
Megrázta a fejét, és lesütötte a szemét.
– Ezt a szerelem utáni vágyból fakadó katasztrofális kísérletet
leszámítva az összes többi alkotásomat a helyzetem javítására
használtam fel. Mikor a megszokott taktika kudarcot vallott, mikor a
zsarolás, a lefizetés és az erőszak nem volt elég, bevetettem valamelyik
álomemberemet. És ők jól szolgáltak, olyan hűségesen, talpraesetten és
önfeláldozóan, ahogy arra szükségem volt. Soha nem kerültek ki az
ellenőrzésem alól és fordultak ellenem, mert arra programoztam őket,
hogy ne tegyék.
– Én maga ellen fordultam – mordultam fel.
– Csakhogy az egész semmit sem ér örökös nélkül – folytatta, fittyet
hányva a közbeszólásomra. – Tudtam, hogy nem tudok mindent
megtenni, amit akarok a rendelkezésre álló idő alatt. Még ha több
ayuamarcát is tudtam volna csinálni, az sem lett volna elég. Tartós
birodalmat akartam. Azt akartam, hogy az utódaim örökké
uralkodjanak. Azt akartam, ami megvolt az egyiptomiaknak, a
görögöknek, a rómaiaknak, csak éppen én meg akartam akadályozni,
hogy a birodalmam valaha is összeomoljon. Ez az én álmom, Mr.
Raimi.
– Egyértelmű volt, hogy valódi ember nem lehet az utódom. Nem
számít, milyen erős valaki, végül mindenki meghal, a gyenge
embereknek pedig az a szokása, hogy az erőset követik. Vagyis az én
egyik alkotásomnak kellett az örökösömnek lennie, olyan valakinek, aki
képes fenntartani a birodalmamat és ébren tartani az álmom tüzét. így
hoztam létre az első Inti Maimit. Neki volt hatalma, erős volt és

282
intelligens, nem volt érzelgős, lelkiismeret-furdalás nem gyötörte.
Robot volt, aki az utolsó vesszőig követi a terveimet, elpusztít és
meghódít mindent.
A Kardinális gúnyosan elmosolyodott.
– A gond csak az volt, hogy egy robot kizárólag parancsokat tud
követni, saját maga nem képes tervezni. Az örökösömnek viszont idővel
változnia kell, hogy reagáljon az új világra, melynek létrejötte felett
bábáskodik majd. Az első Inti Maimi erre képtelen volt. Irányító kezem
nélkül kőként süllyedt volna el. Mikor erre rájöttem, visszaküldtem a
sírba, és új tervet eszeltem ki.
– A második Inti Maimi, akit maga Y Tse Lapotaire-ként ismer,
szintén kudarc volt, bár az ő hiányosságai lassabban derültek ki.
Okosabb volt az elsőnél, kevésbé robotszerű. Az első tudott a tervemről
az ayuamarcákkal, és arról is, hogy mi a szerepe ebben a tervben. A
második nem. Bizonyos fokú szabadságot szántam neki, az
individualitás érzetét. Itt követtem el a hibát. Túlságosan szabad
szelleműnek alkottam meg. Mikor rájött, hogy már kijelöltem a jövőjét,
és nem olyan szabad, mint gondolta, fellázadt, és meghiúsította a
terveimet azzal, hogy bolondot csinált magából.
– Sokáig életben tartottam, abban a reményben, hogy egy napon
észhez tér és visszatér hozzám. Kedveltem a második Inti Maimit –
összes teremtményem közül ő állt a legközelebb ahhoz, hogy a fiamként
tekintsek rá. Viszont sosem bánta meg a bűneit, és amikor megalkottam
magát, és láttam, milyen pompásan sikerült, úgy határoztam, ideje
elengednem.
– Meséljen rólam! – mondtam fagyosan. Émelyítő volt megtudni,
hogy nem vagyok több egy zsinóron rángatott, minden lépésnél
manipulált bábnál. Még ha a Kardinális engem szánt is örökösének, már
nem voltam benne biztos, hogy akarom. Miért akarnék egy olyan sorsot,
amit nem magam választottam?
– Maga más, mint az Inti Maimik – felelte. – Őket magától értetődő
örököseimként emeltem a csúcsra. Ez hiba volt. Túl hamar mutattam
meg nekik, hogy milyen bonyolult a világ. Ezért lázadt fel a második:
mert rájött, hogy nem több vágyaim summázatánál, hogy csak az én
parancsom szerint cselekszik. Úgy érezte, nincs beleszólása a jövőjébe,
hogy igazából nem valóságos. Én pedig ráébredtem, hogy nincs értelme

283
csak úgy odaadni a világomat az örökösömnek, mert senki sem becsüli
sokra a túl könnyen szerzett jutalmat. Olyasvalaki kellett, akinek meg
kell dolgoznia érte.
– Ezúttal olyan valakit alkottam, aki a nulláról kezdte. Fiatalabbnak
alkottam meg magát az Inti Maimik-nál: rámenős, fantáziadús és
kiszámíthatatlan lett. Magába ültettem a gengszterré válás vágyát, de
egyben a szabadságot is, hogy megtagadja ezt a késztetést. Ezért kapta
meg a múltjára való fokozatos visszaemlékezés képességét, hogy
rendelkezzen a személyes történet érzetével, hogy tudja, nincs megírva
a sorsa. Mikor megértette, hogy más emberként kezdte az életét,
visszatérhetett volna ehhez az élethez. Nem kellett volna visszajönnie
ide. Volt választása – lehetett Capac Raimi vagy Martin Robinson.
– Nem volt valami nagy választás – vágtam savanyú képet –, hiszen
meghaltam volna, ha Sonasban maradok.
– Csakhogy ezt akkor még nem tudta. Az alapján, amennyit tudott,
megvolt az ön számára a választás szabadsága. És maga úgy határozott,
hogy visszatér. Capac Raimit választotta. Engem választott.
Rám mutatott.
– Ne kövesse el azt a hibát, hogy úgy gondol magára, mint a
szolgámra, vagy a bábomra, mert nem az.
Igen, én adtam magának életet, de ma a saját akaratából jött ide.
Nem én hívtam. Nincs nagyobb befolyásom magára, mint egy szülőnek
a gyerekére.
– Marhaság – köptem ki a szót. – Ott volt minden egyes lépésemnél.
Maga tett be a céghez, maga adta nekem Adriant, mert tudta, hogy
szükségem van egy barátra, azért távolította el őt és Y Tse-t, hogy
gyanakodni kezdjek, és megkérdőjelezzem a kapcsolatunkat. Maga
rendezte el a találkozásaimat Amával és Conchitával, maga helyezte el
az Ayuamarca listát olyan helyen, ahol Ama megtalálhatta, tudván,
hogy megmutatja majd nekem. Hagyta, hogy megszökjem a Városból,
és elintézte, hogy visszatérjek Sonasba, tudván, hogy vissza kell
jönnöm ide a válaszokért. Mindez a maga műve volt, nem igaz?
– Nem – jelentette ki határozottan. – Nem az enyém. Ön épp ezért
különleges. Lényegében mindent saját maga csinált. Én hoztam be a
céghez, az igaz, de maga volt az, aki ettől a ponttól fogva a saját útját
járta. Az volt a szándékom, hogy összehozom Amával, mert őt magának

284
alkottam, és a lány nagyon sokat fog majd segíteni az elkövetkező
években, ugyanúgy, ahogy Leonora segített nekem. Csak éppen nem a
Pártközpont lépcsőházában terveztem ezt a találkát. Soha eszem ágában
sem volt összehozni Conchitával – ez egy olyan fordulat volt, amire
egyáltalán nem számítottam. Adriannek semmi köze nem volt magához
– őt Sonjának alkottam meg, akinek személyes gondjai akadtak, és
szüksége volt valakire, akit szerethet.
– Fel sem merült bennem, hogy Leonora és Y Tse legyenek a
pártfogói. Adrian és Y Tse eltűnésének sincs köze magához. Az
Ayuamarca listát tényleg én tettem oda, de a maga döntése volt, hogy
megkeresi, és szembeszáll velem. Maga találta meg azokat a szavakat,
melyek visszatartották a kezem, mikor pedig már teljes szívvel
elszántam magam arra, hogy kivégeztetem – mert úgy hittem, teljesen
kezelhetetlenné vált. Készen álltam rá, hogy eltöröljem és újra kezdjem,
de aztán meggyőzött, hogy ne tegyem.
– Az igazat megvallva, Mr. Raimi, maga némiképp rejtély
számomra. Nem úgy terveztem, hogy a leleplezés napja ilyen hamar
eljön. Úgy gondoltam, még éveim vannak rá, hogy felkészüljek erre,
hogy maga lassan fog belenőni a szerepébe, óvatosan tapogatja ki az
utat, egyszerre egy lépcsőfokot vesz csak. Erre a beszélgetésre nem
számítottam még nyolc-kilenc évig, mikor már kellően tapasztalt és
híres lesz, hogy egyenlő és kevésbé hisztérikus feltételek között
tárgyaljunk.
Megvakarta a fejét, és megborzongott, ahogy egy szélroham söpört
végig a tetőn.
– De éppen ezt kedvelem magában – folytatta. – Hogy
kiszámíthatatlan. Már az elejétől fogva meglepett. Levágja a
kanyarokat, és helyette nagy ugrásokkal halad előre. Ösztönös, eredeti,
találékony. Láttam, mennyire lehangolta, mikor megtudta, hogyan
keletkezett, de higgye el, maga nem az én sakkfigurám. Maga a saját
útját járja, felrúgva minden gondosan kifundált tervemet. Azért van itt,
mert azt akarja, amit én is akarok: a világot. Csakhogy a saját
elhatározásából akarja, nem az enyémből. Éppen olyan szabad akaratú,
mint a második Inti Maimi, de míg ő hátat fordított a birodalmamnak,
maga a keblére ölelte.
Ezen elgondolkoztam.

285
 – Tényleg nem maga hozott össze Leonorával, Y Tse-vel és a
többiekkel? Véletlen volt? Semmi köze egyikükhöz sem?
– Csak Ama Situwához. Arra programoztam, hogy szeresse magát.
Ez ellen maga nem tehet semmit. Ama szereti magát és mindig is
szeretni fogja, még akkor is, ha elküldi magától. Ezt leszámítva, meg a
vágyat, hogy a bácsikája oldalán gengszter legyen, minden más
kapcsolatát maga alakította ki, minden lépést maga tett meg, minden
célt maga állított fel, minden utat maga járt be. Én alkottam meg a
testét, de az elméje teljes egészében a magáé.
A testemet...
– Mi a helyzet a regenerációs képességemmel? Minden ayuamarca
képes erre?
Megrázta a fejét.
– Ezt egyedül csak maga tudja. A többiek ugyanúgy megsérülnek és
meghalnak, mint a normális emberek. Nem kellene így lennie, hiszen
hatalmamban áll, hogy megkíméljem őket ettől, de szeretem az
alkotásaimat a lehető leghalandóbbként kezelni.
– Mint mondtam, tartós birodalmat akarok. De ebben a világban ez
lehetetlen. Az erős emberek meghalnak, és örökségük szétfoszlik.
Végül minden darabjaira hullik, és csak az emlékek maradnak. Mindig
is a halál volt a királyságok és a birodalmak ellensúlyozója. Mindig ez
szorította korlátok közé a nagy emberek befolyását. Mostanáig. Mert azt
hiszem, megtaláltam a módját, hogy verhetem át a halált. Lehet, hogy
tévedek, de szerintem működni fog.
– Hogyan? – tudakoltam gyanakodva.
– Mikor megalkottam magát, Mr. Raimi, mikor leírtam azt a típusú
embert, akit akartam, olyasvalakire vágytam, akit emberi kéz nem
pusztíthat el, csak én magam. Olyan embert alkottam, aki bármilyen
sérülésből képes felépülni, legyen az akár halálos is. Olyasvalakit, aki
egy évtizedig öregszik, aztán mindörökre megőrzi a korát, akit nem
lehet megrémíteni, aki soha nem lesz beteg, akire soha nem hat az idő.
Olyasvalakit, aki soha nem hal meg. Egy embert, aki örökké képes élni.
Hátradőlt és elmosolyodott: a bűvész mosolya volt ez, aki felfedte a
legnagyobb titkát.
– Mr. Raimi, maga halhatatlan.

286
Egyikünk sem mondott egy szót sem vagy egy órán keresztül.
Egymással szemben ültünk, de nem néztünk egymásra. A fejem szédült,
az örökkévalóság gondolata valósággal perzselte az agysejtjeimet. Erre
még álmomban sem számítottam. Úgy terveztem, hogy a lehető
legtöbbet hozom ki magamból a rendelkezésemre álló idő alatt.
Reméltem, hogy sok-sok év vár rám; ha szerencsés vagyok, több
évtized. Na de az örökkévalóság...
És ha igaz volt, ha képes volt erre, akkor itt leszek mindörökre, hogy
irányítsam a birodalmát. Ebben a pillanatban már jobban tetszett a
gondolat. Ha arra gondoltam, hogy én irányítok, hogy uralom a világot,
hogy az örökkévalóság áll a rendelkezésemre játszadozni,
felvillanyozott. De mi van akkor, ha ötven, száz vagy ezer év múlva
belefáradok? Tényleg része akarok lenni ennek a soha véget nem érő
játéknak, amely során semmi más nem vár rám, mint egy olyan jövő,
ahonnan nincs menekvés?
– Ez egy csapda – dörmögtem. – Ha elfogadom és működik, örökre a
foglya leszek. Nincs kiút.
– Mint ahogy minden másnak az életben – felelte szárazon –, ennek
is vannak hátrányai. Ez az egyik. A másik a magány. Nézzen rám, Mr.
Raimi! Ilyen magasságban már nincs helye a boldogságnak. Nincs
másom, csak a birodalmam. Ha maga felvált engem, azzal bizony
magára ölti a magány palástját. És ez csak rosszabbodni fog, mert
magának az örökkévalóságig együtt kell élnie ezzel. Képes erre?
– Nem tudom – sóhajtottam. – Szerintem igen, de hogy vehetném
biztosra?
– Sehogy. Hazárdíroznia kell és bíznia az ösztöneiben.
– De működni fog? Mi történik az ayuamarcákkal, mikor maga
meghal? Túlélhetjük az eltávozását?
– Nem hiszem, hogy a többiek túlélnék. Talán teljes, normális életet
élnek majd a továbbiakban, és természetes halált halnak, mikor eljön az
idejük. De kétlem. Szerintem abban a pillanatban eltűnnek, mikor a
szívem megszűnik dobogni.
– Akkor miből gondolja, hogy én más vagyok? A többiekkel együtt
minden bizonnyal én is elenyészem.
– Talán. Csakhogy amikor megalkottam, hangsúlyoztam, hogy még
az én halálom se állítsa meg magát. Nem tudom, hogy sikerült-e így

287
kibabrálni a halállal, de szerintem magának jók az esélyei. Nem
pazarak, de jobbak az átlagnál. Nézze meg Conchitát vagy Paucar
Wamit! Nézze meg, hogy a teste milyen gyorsan meggyógyult a
verekedésünk után. Képes vagyok felrúgni a természet törvényeit. Ha
eddig eljutottam, a természet ilyen sok törvényét megszegve, miért ne
merészkedhetnék messzebb? Addig nem tudhatjuk biztosan, míg el nem
jön a napja – és egy jó darabig még nem áll szándékomban levetni
magamról ezt a halandó gúnyát –, de az előzmények ismeretében
optimisták lehetünk.
Ezen elgondolkoztam egy darabig. Pedig nem volt rá szükség – a
döntésemet már a Kardinális előző szónoklatának közepénél
meghoztam, éppen olyan hirtelen, mint ahogy elhatároztam, hogy
végzek Dee-vel –, de nem lett volna bölcs dolog fejest ugrani az
ágyúba, mikor ilyen sok minden forgott kockán. Mikor biztosra vettem,
hogy nincs okom meggondolni magam, megszólaltam.
– Irányítani fogom a birodalmát, Mr. Dorak – mondtam lassan és
határozottan. – Az utóda leszek, az új Kardinális, és megteszek
mindent, ami a hatalmamban áll, hogy továbbvigyem az álmát, hogy
egy napon mindent uraljak, hogy én legyek a Pápa.
Erre az arca felragyogott, és már kezdett felállni.
– Csakhogy ennek ára van – tettem hozzá, mire lehervadt a mosolya.
– Nem készültem fel arra, hogy várjak. Gyorsan haladtam, habozás
nélkül ugrottam a csúcsra. És most sem tervezem, hogy lazítok. Ha azt
akarja, hogy átvegyem a birodalmát, azonnal át kell adnia nekem az
irányítást. Nem leszek senki mögött második. Többé már nem.
Erre összeráncolta a homlokát, aztán vállat vont, és megpróbált úgy
tenni, mintha csak apróságról lenne szó.
– Ha ez az óhaja, teljesítem. De miért hagyná figyelmen kívül a
tudásomat, a tapasztalatomat és bölcsességemet, mikor profitálhatna
belőle, és kifejhetné belőlem mindazt, ami értékes bennem? Még
rengeteget kell tanulnia. Nem lenne jobb, ha itt lennék én is, még ha
csak, mint...
– Nem értett meg – álltam fel, és az épület széléhez sétáltam. Többé
már nem éreztem a szelet. Egy percig álltam ott, és lenéztem a Városra,
az én városomra, új szemmel látva át rajta, érezve a szívemmel annak

288
minden dobbanását, felfogva a köztünk létező kapcsot. Boldog sóhajjal
tértem vissza a székemhez és leültem.
– Én mindent akarok. A hatalmat, a Várost, az álmát, a jövőt. És a
szabadságot.
– Na de maga...
– Kérem, ne szakítson félbe beszéd közben!
Tükörtojás nagyságú szemmel nézett rám.
– Az örököse leszek, de én diktálom a feltételeket. Nem vagyok
hajlandó tovább játszani a maga játékát. Nem fogom megvárni, amíg
meghal és úgy élni minden nap, hogy aggódom az egészségéért, hogy
terveket kovácsolok egy olyan jövőről, ami talán el sem jön soha.
Biztosra kell mennem. Ha a kísérlete sikerrel jár, még ma átveszem
az uralmat. Ha elbukik, és én eltávozom ebből a világból a halálakor, az
is ma lesz.
– Úgy kerestem fel az irodáját, hogy arra gondoltam, eljött a vég. És
ez így is van. Talán mindkettőnknek, de egyikünknek mindenképpen.
Ujjaimból sátortetőt formáztam, az arcom elé emeltem, és egy, az ő
repertoárjából ellesett, cinikus vigyort lövelltem felé.
– A tető széle arra van, Mr. Dorak.
Nevetni kezdett. Aztán elhallgatott. Az ujjaimra nézett, aztán a
térdén lazán nyugvó sajátjaira. A karmesteri pálcát átadta, és ezzel
uralma véget ért. Több évtizedes kemény munka és tervezés veszett
kárba pár másodperc alatt.
– Nem mondhatja komolyan – hörögte.
– Ez az ár. Élek vagy meghalok. Elfogadhatja bármelyiket, és
leugorhat vagy hatástalaníthat is engem, hogy újra kezdje egy újabb Inti
Maimival vagy Capac Raimival. Döntsön!
– És mi van Amával? – nyüszítette. – Conchitával? Leonorával? Ők
is meg fognak halni! Ugyan, Mr. Raimi... Capac! Szükséged van rám.
Szükséged van mindnyájunkra. Ha leugrom, és magammal viszem az
alkotásaimat, csak Ford Tasso és a többi köznapi ember marad itt
neked. Én készíthetek neked katonákat, politikusokat, olyanokat, akik
előreviszik az ügyedet, míg élek. Akkor is a hasznodra lehetek, ha nem
akarsz a közeledben látni. Én vagyok az aranytojást tojó tyúk. Miért
vágsz le ilyen olcsón? Megölnéd Conchitát és Amát csak a lelki
nyugalmadért? Könyörögve kérlek, gondold át!

289
 Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem Amát, Conchitát és
Leonorát. Életem három nőjét – a szeretőt, a nővért, az anyát. Eszembe
jutott, hogy Leonora hányszor segített nekem, eszembe jutottak értékes
tanácsai, tippjei, hogy miként bánjak a Kardinálissal, kedvessége és
nagylelkűsége. Ám végső soron ő a Kardinálishoz tartozott, és nem
hozzám.
A drága Conchitát én rángattam ki az őrületből. Új életet kezdett, és
megérdemelte, hogy éljen egy keveset, nevessen egy kicsit. Nem lenne
tisztességes elvenni ezt tőle, kirántani alóla a szőnyeget, pont akkor,
mikor megtanult járni. De Conchitának úgyis vége. Amint elhagyja a
Várost, egy láthatatlan időzítő megkezdi a könyörtelen
visszaszámlálást. Egy hét múlva a világ ugyanezt teszi vele, függetlenül
attól, hogy én miként döntök.
És Ama, életem szerelme. Nélküle soha nem jutottam volna ilyen
messzire, ilyen gyorsan. Gyorsabban cselekedtem, mint ahogy a
Kardinális tervezte, mint ahogy most is túl gyorsan léptem, és ez
nagyrészt Ama miatt történt így. Benne megvolt minden, amit egy
nőben akartam: ő volt az egyetlen, aki igazán számított nekem. A
Kardinális halála – és így Amáé is – ostoba, pusztító és könyörtelen
dolog lenne. Csak egy szörnyeteg tenne ilyet.
– Jöjjön csak ide, Mr. Tasso! – kiáltotta a Kardinális a semmiből.
Összezavarodva pillantottam fel. Az acélépítmény túloldalán Ford
Tasso bukkant fel a bekötött szájú és megkötözött Ama Situwát
rángatva maga mögött. Talpra szökkentem, de a Kardinális egyetlen
mozdulatára ismét leültem. Most már mosolyogott.
– Vegye ki a szájpecket, Mr. Tasso!
Ford kirántotta a szövetdarabot Ama szájából, aki azonnal rám
ordított.
– Capac! Te mi a faszt csinálsz itt? Miért jöttél vissza?
– Hogy került Ama ide? – kérdeztem halkan.
– Megnyugtatom, hogy szabad akaratából – felelte a Kardinális. –
Miss Situwa mindig is makacs hölgyemény volt. A maga ma délelőtti
telefonhívása után érkezett. Nem tudom biztosan, hogy miért. Mi
vezette ide, Miss Situwa?
– Baszd meg! – vicsorogta a lány.
A Kardinális kuncogott.

290
 – Utasítottam Mr. Tassót, hogy hozza ide, mikor lementünk az
alagsorba meglátogatni a barátainkat. Őt ajándékul szántam magának,
jóakaratom jeleként. Oldozza el, Mr. Tasso!
Míg Tasso kibogozta a csomókat, a Kardinális folytatta:
– Miss Situwa a magáé, Mr. Raimi. Hadd éljem az életem! Tanuljon
az oldalamon! Előbb járjon, aztán fusson csak! És megkaphatja a lányt.
Nem egyedül kell szembenéznie ezzel az egésszel.
– Ő mennyit tud? – kérdeztem halkan.
– Semennyit. Ahol voltak, onnan nem halhattak minket.
– Capac? – Ama elindult felénk, aztán megtorpant, mikor meglátta a
szememet. – Mi a baj? Úgy festesz... Mi történt? Mit csinált veled?
Rémült arcára néztem, és elméláztam édes ártatlanságán. Szemügyre
vettem a Kardinálist, és arra a fondorlatos módra gondoltam, ahogy
velem bánt. Végül magamba néztem, és ott olyasmit találtam, ami
visszataszítóbb volt még Ferdinand Doraknál is.
– Ama – suttogtam elkínzott hangon –, sajnálom. Ha én... Maga
képes újraalkotni! – kiáltottam fel váratlanul, ahogy szárba szökkent
bennem egy ötlet. – Semmisítse meg, aztán hozza vissza, csak éppen
tegye olyanná, mint amilyen én vagyok... halhatatlanná!
– Capac? Mi folyik itt? – értetlenkedett Ama.
A Kardinális megrázta a fejét.
– Túl veszélyes lenne. Egy ember képes lehet egyedül, koncentrálva
átvészelni az örökkévalót, túlélve és így legyőzve ellenségeit. De mi
van, ha adok magának egy örök életű társat, és az maga ellen fordul?
Nem. Nem sodrom ilyen veszélybe a birodalmamat. Emellett nem is
lenne lehetséges. Alkothatok egy másikat, de ugyanolyat nem, egy
másik Amát nem.
Odaállt mellém, és a vállamra tette a kezét, ahogy a vak papok is
tették.
– Feleslegesen kínozza magát. Nincs rá ok, hogy miért haljak meg
most, hogy miért érje utol a vég emiatt Amát vagy Conchitát. Az idő a
maga oldalán áll, Mr. Raimi. Ne pazarolja el!
Lehajtottam a fejemet, magamba néztem, és már láttam, mit kell
tennem. Az arcom nedves volt. Mikor odaemeltem az ujjam, csak akkor
jöttem rá, hogy sírok. Ama még mindig egy helyben álldogált, nem
tudva, hogy mibe keveredett, csak azt látta, hogy más vagyok, de nem

291
értette, hogy miben. Az enyém lehetett volna. Számos csodás nappalt és
éjszakát tölthettünk volna együtt. Felfedezhettünk volna egymást, és
többet tudhattunk volna meg a másikról. Oly sok élmény várt még ránk.
Oly sok lehetőség.
De – mégsem. Ha volt is jövőm, az rideg volt. Ezt az egy dolgot
biztosan tudtam. Az ember számára, akit a Kardinális tervezett, az
ember számára, akivé váltam, nem maradt hely sem a melegségnek,
sem a szerelemnek – többé már nem.
– Miért jöttél ide ma éjjel? – fordultam Amához.
– Furcsa volt a hangod a telefonban. Meg akartam tudni, hogy mi
történik. Azt hittem, a Kardinális talán tudja, hova mentél.
– A nyomomra akartál bukkanni?
– Igen.
– Miért?
– Mert szeretlek, te hülye – mosolyodott el bután.
– Még azután is, amit tettem?
Az arca megkeményedett a makacsságtól.
– Biztos vagyok benne, hogy nem volt más választásod. Én hiszek
benned, Capac. Bármit tettél is, biztos okkal tetted.
Elkaptam tekintetem Amáról, és belenéztem a Kardinális szemébe.
– Elfogadja, bármit teszek is, nem igaz? – kérdeztem, mire ő
bólintott. – Függetlenül attól, hogy milyen mélyre süllyedek,
ragaszkodni fog hozzám, és szeretni fog. Ölni fog értem, ha arra kérem,
vagy ha szükségesnek érzi.
– Ő a maga asszonya – felelte a Kardinális.
Lassan megráztam a fejem.
– Nem. Sok minden vagyok, de rabszolgatartó nem. Még nem. Nem
akarom őt.
A szavak majdnem szétszaggattak, de azért kipréseltem őket.
– Szeretem őt. Szükségem van rá. De nem akarom, hogy lássa, mivé
leszek. Nem akarom, hogy mellettem legyen, hogy végignézze az
átalakulásom. Nem akarom, hogy az én lelkemhez igazítsa az övét. Ha
kárhozott lélek leszek, legyek kárhozott egyedül.
– Azt akarom, hogy maga eltűnjön innen – mondtam a
Kardinálisnak. – Most.
Ö lassan bólintott.

292
 – Annyira egyformák vagyunk mi ketten, Mr. Raimi. Én is ezt a
döntést hoztam volna, ha a maga helyében vagyok. Persze gyötrődni
fog miatta, jobban, mint képzelné. Nekem csak pár évtized jutott, és én
máris elfáradtam, elkoptam és az őrület szélére jutottam. Nem tudom
biztosan, hogy képes lesz-e megbirkózni az örökkévalóságig tartó
kegyetlenséggel, de minden jót kívánok magának.
Az épület pereméhez sétált, ott megállt, és még egyszer lenézett a
városára. Ahogy ott időzött a peremen, egyszer csak kicsapódott a
tetőre vezető ajtó, és egy sötét alak indult meg futva felénk. Paucar
Wami volt.
– Állj! – bömbölte, és fegyverét a Kardinálisra szegezte. A gyilkos
most először tűnt rémültnek és bizonytalannak. Önnön embertelensége
tanulmányozása során végül rájött, hogy mit jelent embernek lenni. Ő
nem a mester volt, ahogy azt hitte, hanem csak egy báb, melynek
zsinórjait mindjárt átvágják.
– Még egy lépés és lövök!
Ford Tasso elkáromkodta magát és pisztolyt rántott.
– Mr. Tasso! – vakkantott rá a Kardinális. – Tegye azt el!
Ford tétovázott.
– Tedd, amire kértelek, öreg barátom! – mondta a Kardinális, és Ford
habozva engedelmeskedett.
– Wami tudja? – kérdezte aztán tőlem.
– Bepoloskázott, mielőtt feljöttem – feleltem.
A Kardinális nevetni kezdett, és Wami gyűlölködve összehúzta a
szemét.
– Ha megpróbál leugrani – morogta a gyilkos –, én...
– Mit csinál? – csúfolódott a Kardinális. – Megöl?
Gúnyosan felhúzta a szemöldökét. Wami a Kardinálisra meredt,
aztán leengedte a pisztolyát. Reszketett a dühtől. Vagy a félelemtől.
Talán mindkettőtől.
– Itt már nincs hatalma. Azért alkottam, hogy életeket vegyen el,
nem azért, hogy mentsen.
– Ha leugrik, és túlélem, még néhány életet magammal viszek –
vicsorogta Wami, ezúttal engem véve célba.

293
 – Baljós szavak, Mr. Raimi – kuncogott a Kardinális. – Nem lennék
a maga helyében, ha a többi ayuamarcával kapcsolatos jóslatom
helytelennek bizonyul.
Mosolya elenyészett.
– Ha tévedek velük kapcsolatban – mondta halkan gondját viseli az
én Conchitámnak? Tartsa őt a Városban, ha tudja, mondja el neki, hogy
szerettem, olyan őszintén, amennyire csak tudtam. Mindennek dacára, a
végsőkig szerettem.
– Tudja, hogy megteszem.
A Kardinális komoran bólintott, aztán megfeszítette az ujjait, és állát
büszkén előreszegezte.
– Ebben az esetben már csak egy dolog van hátra. Viszontlátásra,
Mr. Tasso!
Ford oldalra hajtott fejjel bámult rá, furcsa kifejezéssel az arcán.
– Isten önnel, Mr. Wami!
Wami undorodva felé köpött.
– Au revoir, Miss Situwa!
Ama fittyet hányt rá, felém lépett, kinyújtva a kezét, szóra nyitva
száját, hogy még egyszer kimondja a nevemet.
– Hosszú életet kívánok, Mr. Raimi! – kiáltotta a Kardinális, elfojtva
mindazt, amit Ama még mondhatott volna. – Ég önnel!
És ezzel az utolsó kiáltással – Wami is felordított, és előrevetette
magát, hogy visszarántsa, de már késő volt, túl késő – a Kardinális
átlépett a peremen, és az éjben zuhanni kezdett idő előtti halála felé,
torkaszakadtából üvöltve egész végig, mint valami groteszk csecsemő.

294
 CAPAC RAIMI

Itt ér véget Capac Raimi története. Igazából egyszerű sztori – hol

volt, hol nem volt, volt egy fiú, aki a Városba jött, találkozott egy
szörnyeteggel, megölte és maga is szörnyeteg lett. Nem kedvelem az
embert, aki lettem, de nem is gyűlölöm. Az igazat megvallva az
érzelmeken túllépve cselekszem – a gyűlölet, a szeretet, a félelem és a
vágy, mind csak egy homályos múlt relikviái, egy olyan személyiség
járulékai, melyet folyamatosan vetkőzöm le.
Túléltem Ferdinand Dorak halálát. Míg őt a járdáról vakargatták
össze, én betámogattam a sokkos állapotba került Ford Tassót az
irodámba, és beszámoltam neki váratlan előléptetésemről. Szó nélkül
fogadta a váltást. Fordnak szüksége volt egy mesterre, anélkül nem
tudott működni. Azért volt hűséges Dorakhoz, mert ő volt a Város
leghatalmasabb embere. Most, hogy új Kardinális lett, elég gyakorlatias
volt ahhoz, hogy elfogadja ezt, és együtt forduljon a változás szelével.
Ama és Wami abban a pillanatban megdermedtek, ahogy a
Kardinális becsapódott a járdába. Ilyen gyors és egyszerű volt az egész.
Az egyik pillanatban még mindketten felém tartottak – bár nagyon
eltérő szándékkal a következőben pedig már szobrokká dermedtek.
Aztán a testük egyre kisebb lett, mintha csak összemennének.
Arcvonásaik egy másodperc alatt megfeszültek. Hullájuk
összehúzódott, karjuk, lábuk, nyakuk egybeforrt törzsükkel, elvesztette
alakját, tömör, nyers formává alakult.
És aztán szétrobbantak. Testük néma csendben hideg, zöld
szikrazuhatagként hullt darabjaira, hogy másodpercekkel később már
ismerős, gyorsan terjedő és az egész tetőt beborító, zöld ködfelhővé
alakuljon át. A köd olyan sűrű és fojtogató volt, hogy Ford Tasso térdre
rogyott, és majdnem elhányta magát.
Kisvártatva – biztosra veszem, hogy a láthatatlan villacok
irányításának köszönhetően – a köd elhagyta a tetőt, lekúszott az épület

295
oldalán az utcákra, míg végül markába nem kaparintotta az egész
várost. A Város felett tíz napig függött afféle halotti szemfedélként,
eltörölve az ayuamarcák utolsó csapatának minden emlékét, egyben
lényegében meggátolva bármiféle utazást és kereskedést. A gyászidő
méltó volt az eltávozott Ferdinand Dorak emlékéhez.
Kipróbáltam irodai karosszékét. Nem volt olyan fényűző, mint a
régebbi, de ugyanolyan jólesett ülni benne. Megkérdeztem Ford Tassót,
hogy emlékszik-e Ama Situwára. Miközben a zöld köd csápjai
kígyóztak elő az orrjárataiból, azt felelte, hogy nem. Megkérdeztem,
ismer-e egy bizonyos Leonora Shankart. „Van valami köze az
étteremhez?” – ennyi volt a válasza.
A következő hetekben megsemmisítettem Ama, Conchita és a többi
ayuamarca összes aktáját. Kifizetődő rendet tartani.
A külvilágból senki nem vett észre túl sokat a változásokból. Ahogy
a Kardinális mondta, senki nem zavartatta magát. Akadt persze pár
meghökkent látogató és kíváncsiskodó az azóta eltelt években, de velük
könnyű volt elbánni.
Ford óriási segítségnek bizonyult. Megmutatta nekem Dorak titkos
aktáit, melyekben világuralmi terveit vázolta fel, az általam megteendő
lépéseket, hogy milyen gyorsan kellene haladnom, hogy milyen
nehézségeken kell majd keresztüljutnom. Hosszú időbe telt, mire ezeket
a terveket véghezvihetem, de bíztam bennük. A Kardinális zseni volt a
maga eszelős módján, egy olyan álmodozó, amilyenről még nem is
hallottam.
Időnként eltűnődöm azon, hogy vajon az igazat mondta-e, mikor
arról beszélt, hogy magam törtem utat a csúcsig. Minél többet mélázom
rajta, annál valószínűtlenebbnek tűnik, hogy ilyen sokat bízott volna a
véletlenre és a körülményekre. A logika azt diktálja, hogy ő irányított
engem, hogy tudta, a halálát fogom követelni, hogy mindig is így akarta
bevégezni. De ilyenkor eszembe jutnak korábbi találkozóink, hogy
milyen volt a pillantása, mikor a tőzsdével űzött játszadozásairól mesélt,
és nem vagyok benne biztos, hogy ebben az esetben a logika megállja a
helyét.
Ford arról beszél, hogy hamarosan visszavonul. Hiányozni fog a vén
medve, mikor elmegy. Gondoltam rá, hogy lelépésekor eltüntetem –
többet tud, mint amennyit egy kívülállónak szabadna –, de valószínűleg

296
megengedem, hogy utolsó napjait tisztes nyugdíjban töltse.
Kiérdemelte.
Ami a villacokat illeti...
Akadtak összetűzéseink. Kerülték a nyilvánosságot, de mikor
összejöttünk, hogy megbeszéljük az üzletet, nem tetszett, amit
hallottam. Megvannak a saját terveik. Azt akarják, hogy maradjak a
Városban, és felejtsem el a világ többi részét. Őket csak a Város jóléte
érdekli. Egy napon lehet, hogy még problémákat okoznak, úgyhogy
szemmel kell tartanom őket. Ha azt hiszik, manipulálni tudnak, úgy,
mint Dorakkal tették, majd megmutatom nekik, hogy tévednek. Lehet,
hogy még megélik azt a napot, mikor megbánják, amiért ilyen hatalmat
adtak a kezembe.
Hosszú ideig azt gondoltam, hogy a világ ráébred majd a
létezésemre, hogy a valóság felismeri, nem lenne szabad itt lennem, és
egyetlen ujjpöccintéssel megszabadul tőlem. De ez a mai napig nem
történt meg, és mivel ilyen régóta életben vagyok, már kétlem, hogy
bekövetkezik. Szerintem megúsztuk.
Gyakran törnek az életemre. A Kardinális halálát követő hónapokban
becsvágyó vetélytársaim nem kevesebb, mint hatszor semmisítettek
meg. Lelőttek, megkéseltek, még fel is robbantottak. A merényletek
gyakorisága csökkent – rengeteg trónkövetelővel végeztem, a többiek
pedig már tisztelnek –, de pár havonta mindig akad egy-kettő.
De mindig visszatérek, csináljanak bármit. Még ha megölnek,
elégetik a testemet, és a hamvaimat a tengerbe szórják is, egy-két nap
múlva feltűnök az ismerős vasútállomáson egy letépett jeggyel a
zsebemben. Időnként kissé ködösek a gondolataim, de nem telik bele
sok idő, és kitisztulnak.
A keskeny sávban eső, egyenesen hulló, különös zápor mindig ott
vár és üdvözöl. Turistalátványossággá vált – mindenfelől emberek
rajzanak oda, hogy lássák. Kérdeztem róla a villacokat, de nagyon
szűkszavúak ebben a kérdésben.
Az emberek már kezdik mondogatni, hogy isten vagyok, a második
Krisztus, maga a Sátán, egy földönkívüli. Hagyom, hadd terjedjenek a
pletykák. A félelem jót tesz nekik, és növeli a hírnevemet. Ez is része a
tervnek. Gengszter, üzletember, politikus. Isten. Természetes folyamat,
nem?

297
 Úgy gondolom, jó élet lesz ez. Országok hevernek majd a lábaim
előtt. Ha valaha is elindulunk a csillagok felé, az én népem ott lesz,
készen arra, hogy kiszorítsa a szuszt bármilyen életformából, amelyre
csak rábukkanunk. Nem számít, hol jelenik meg az emberiség, Capac
Raimi lélekben ott fog lógni a nyakán: az alvilág csalhatatlan, csúf
Pápájaként, a lerázhatatlan gengszteristenként. Hangomat hallani fogják
mindenfelé, és engedelmeskednek majd neki.
Persze nem minden móka és kacagás. Vannak rémálmaim is. A
halottak arcai, amint könyörtelenségemért korholnak. Dee, Conchita,
Ama – Ama nagyon gyakran. Még mindig bűntudatot érzek, amiért
olyan ócskán cserbenhagytam. Bárcsak megmenthettem volna, bárcsak
visszahozhattam volna. Álmaimban kísérteni szokott, szemében
szánalom ül, sosem gyűlölet. Ő csak velem akar lenni, hogy
megmentsen önmagamtól.
Olyan rémálmaim is vannak, amelyekben a fiatalabb Capac Raimi
átkoz és kínoz engem, az, aki hülye filmeket nézett, és tudta, hogyan
szeressen és nevessen, akinek álmai soha nem így értek véget. Időnként
sikoltva riadok fel éjszakánként, testem minden egyes porcikája fagyos
verítékben úszik, és úgy érzem magam, mint aki arra ébred, hogy
elevenen eltemették.
Az ilyen éjszakákon azt kívánom, bárcsak másképp csináltam volna
a dolgokat, hogy maradtam volna Sonasban Dee-vel, és néztem volna
szembe a következményekkel, hogy maradtam volna hű Amához és
kíméltem volna meg őt, hogy adtam volna meg a Kardinálisnak az
általa kért időt. Bárcsak elfutottam volna Conchitával, és megosztottam
volna vele egyheti kurta boldogságot. Bárcsak soha ne alkottak volna
meg engem, vagy legalább változtatni tudnék a természetemen. Ám az
ilyen éjszakák mindig elmúlnak, és az ilyen gondolatok sosem tartanak
soká a pirkadat tisztafejű világában.
Azzá az emberré válok, akinek születtem. Minden egyes nappal
közelebb kerülök a Kardinális torz látomásának hideg, szívtelen és
érzéketlen gépezetéhez. Egy nap majd felébredek, belenézek a tükörbe,
és egyáltalán semmi emberit nem látok majd benne. Azon a napon tudni
fogom, hogy feljutottam. A világ tetejére.
Végeztem ezzel a mesével. A múlt érdekes hely, de elegem lett
belőle. A jelen hívását nem lehet elengedni a fülem mellett. Teendőim

298
vannak. Embereket kell megölnöm. Országokat kell adnom-vennem.
Lehet, hogy egyszerre pár napnál tovább nem hagyhatom el ezt a várost
– meghalok, ha megteszem, és megint az állomásra kerülök –, de ez
nem köt gúzsba. A Pártközpont tetejéről a végtelenségig el tudok
nézelődni.
A múltidézés szentimentálissá tett. Azt hiszem, felbontok pár sört, és
hívatok pár kurvát. Ma délután két lázongó bandavezérrel lesz találkám.
Koalícióra léptek, és a megdöntésemet tervezik. Szerintem megölnek
majd a megbeszélésen. Valószínűleg hagyni fogom – jó mulatság lesz.
Visszatértem után meglátogatom őket, és nézem majd, ahogy
megnyúlik a képük.
Hogy milyen lesz a jövő? Ez itt a nagy kérdés. Most remekül érzem
magam, hogy vezethetem ezt a brutális várost. Elméletileg még jobb
érzés kell hogy legyen, mikor majd igába fogom az egész bolygót, és
mindenek isteneként szemlélődöm. Csakhogy nem vagyok ebben olyan
biztos.
Mi van akkor, ha elunom? Amikor már mindent megtettem, és
meghódítottam mindent, akkor mi marad? Miben leli örömét az, aki
örökké él, egy olyan világban, amelyik már nem tud több meglepetéssel
szolgálni neki? Talán mindent elpusztítok, és újrakezdem az egészet.
Már most is vannak tömegpusztító fegyverek az arzenálomban. Talán
elsöpröm az egészet, mikor a világ untatni kezd, és a törmelékekből
felépítek egy új civilizációt. Új városokat, új fajokat, új vallásokat, új
történelmeket. Megtehetem újra meg újra, építhetek és pusztíthatok,
építhetek és pusztíthatok a végtelenségig.
Milliárdokkal végzek. Megvárom, míg beérik az új vetés, aztán
megint lekaszálom az egészet. Isten és ördög, aki ad és elvesz,
mindenek kínzója, az örökkévaló.
Tényleg képes lennék ilyen könyörtelenségre, ilyen zsarnokságra,
ilyen kegyetlenségre? Eljuttatnám a világot a szenvedés csúcsára és
még azon is túl? Igen. Igen, azt hiszem képes lennék rá, ha kellene. Ha
unatkozom... ha az öröklét súlyosan rám nehezedne... ha semmi más
nem szórakoztatna már... megtenném és még többet is ennél. Sokkal
többet. Bármit, csak hogy elüssem az időt.

299
 VÉGE

1993/10/18 – 2007/9/21

300
 TARTALOM

CAP HUCHUY POCOY 9

HATUN POCOY 47
AIRIWAY 73
PAUCAR WAMI 103
AIMUARI 141
INTI MAIMI 185
AMA SITUWA 227
CAPAC 271
COYA RAIMI 313
UMA RAIMI 345
AYUANARCA 383
CAPAC RAIMI 439

301