Karen Chance

Cassandra Palmer 8

Ride the Storm – Túlélni a vihart

Rajongói fordítás

Fordította: Szilvi
Lektorálta: Xavier
 Amióta kinevezték a természetfeletti világ fő látnokává, Cassie
Palmer felzárkózást játszik. Felzárkózni a képzéshez, amelyről
lemaradt, mivel egy pszichopata vámpír udvarában nevelkedett, a
Pythia udvara helyett. Felzárkózni a természetfeletti politika
veszélyes világába. Felzárkózni a hatalmas és néha csábító erőkhöz,
amelyek megpróbálják őt az akaratuk szerint formálni.
Tűzpróbának bizonyult, ami megégette.
De most rájött, hogy mindez csak a bemelegítés volt.
Az ősi erők, amelyek egykor rettegésben tartották a világot,
vissza akarnak térni, és Cassie az egyetlen, aki megállíthatja őket.
De a győzelemhez segítségre van szüksége: egy időben elveszett
barátjától, egy titokzatos szeretőtől, minden természetfeletti
csoporttól, amely eddig tudomást sem vett róla. És mivel a
vámpírok és a tündérek két világot átfogó háborúra készülnek,
Cassie ideje fogytán van...
 Első fejezet

Cseresznyék táncoltak.
Teltek, élénkpirosak, dús levelekkel körbevéve, boldogan
ugrándoztak a látómezőm előtt, miközben lassan visszatért
az öntudatom. Szinte mindent beborítottak a régimódi
hálószobában, a közeli asztalon álló lámpától kezdve a
függönyökön át a magas, keskeny ablakig, a mosdókagylóig
és a kancsóig az ággyal szemben lévő másik asztalon. Az
egész szobát elárasztotta a vörös tenger.
Közelről nézve az egyes darabok valahogy aranyosak
voltak. Együtt, és a jelenlegi elködösült látásommal úgy
tűnt, mintha mészárlás történt volna. Egy pillanatig az
ocsmányul vidám holmikra meredtem, és próbáltam
felidézni, miért kapok ettől a látványtól csalánkiütést. Aztán
felnyögtem, és a fejemre húztam a párnát.
A nevem Cassie Palmer, és őszintén szólva nem ez volt a
legrosszabb hely, ahol felébredtem. Mióta én lettem a
Pythia, a természetfeletti világ legfőbb látnoka és kedvenc
bokszzsákja, nyitottam már ki a szemeim egy vegasi
vámpírerődben, egy kínzásokkal teli franciaországi
kastélyban, egy nyirkos tündérbörtönben, és egy kanapén a
pokolban. Nem is olyan régen pedig egy hatodik századi
gerincferdítő fagyökéren Walesben, amiből még mindig
nem tértem magamhoz.
Szóval, lehetne rosszabb is, mondtam magamnak
komoran.
– Azt tervezed, hogy egész éjjel csak fekszel ott? –
követelte egy morcos hang.
Ó, nézd csak! Rosszabb volt.
 Kidugtam a szemem a párna alól, és azt láttam, amire
számítottam: zsíros, szőke haj, összeszűkült zöld szemek,
egy olyan orr, amit arra találtak ki, hogy lenézzen az
emberekre, és a hanghoz illő arckifejezés.
És egy ruhát, ami viszont nem illett hozzá.
Az inkubusok uraként – a démonok azon faja, amely
leginkább a behízelgő csábításról ismert –, Rosiernek Hugh
Hefner-féle zakót és selyemnadrágot kellett volna viselnie.
Ehelyett egy sárfoltos, házi tunikát viselt, és koszos volt a
térde. De ugyanakkor egyáltalán nem is kellett volna itt
lennie, bárhol is volt az itt, bár elég jó sejtésem volt róla.
És ez még azelőtt volt, hogy megpróbáltam
megmozdítani a jobb karomat.
Bilincs.
Az ágyhoz voltam bilincselve.
Egy cseresznyével borított ágyhoz.
– Mi történt? – nyögtem, mert a hangom sem működött
jobban, mint a szemem.
– Semmi – mondta Rosier, és becsmérlően körülnézett. –
Akár hiszed, akár nem, ez teljesen normális a viktoriánus
korban.
– Nem! – Felültem, és ezt azonnal meg is bántam, amikor
a cseresznyék sokkal gyorsabban kezdtek táncolni.
Hátrahanyatlottam, és néztem, ahogy a gyümölcsökkel
borított tapéta bugizik. – Nem, úgy értem, mi történt?
– Jöttél, hogy megments! – Érezhető volt a szarkazmus.
Úgy döntöttem, inkább a plafont bámulom egy darabig.
Átlagos és fehér volt, és pihentette a szemeimet. És lassan
kezdtek eszembe jutni a dolgok.
Rosier és én egy végtelennek tűnő küldetésen voltunk,
hogy megmentsük a fiát és az én szokásos bűntársamat,
John Pritkint egy démoni átoktól. Nem tudtam, hogy hívják
azt a valamit, de alapvetően egy szadista Benjamin Button-
szindróma 1 volt: Visszaküldték Pritkin lelkét az élete évein
keresztül, és amikor a végére ér – puff. Nincs többé Pritkin.
Szó szerint kitörölné őt a létezésből.
Átkozottul bonyolult módszernek tűnt, hogy megöljenek
valakit, de a démonok tanácsa – a rohadékok, akik ezt tették
– ismert engem. Pontosabban, tudták, hogy mire vagyok
képes. Pythiának lenni sok hátulütővel jár, de akadnak
bizonyos képességek is, aminek része az időutazás. Szóval a
tanácsnak találékonynak kellett lennie, ha azt akarták, hogy
Pritkin halott maradjon.
És azok is voltak.
Biztosították, hogy ne tudjak visszamenni az átokvetés
pillanatába, és megmenteni őt, mert a teste talán ott lesz, de
a lelke nem. Egy epikus utazásra indult a múltba, egy
fordított, kiszámíthatatlan időfolyamon utazva, amit nem
tudtam megváltoztatni vagy befolyásolni, hacsak nem
értem utol. Vagy előztem meg, hogy Rosier kivethesse az
ellenátkot, amint felbukkan. Csakhogy ez sem ment túl jól.
Eddig minden esetben teljes kudarcot vallottunk.
Nem, mégsem, javítottam ki magam komoran, nem
kudarcot vallottunk. Megakadályoztak bennünket. Ami
megmagyarázta a jelenlegi helyzetünket is.
– A Pythia udvarában vagyunk? – kérdeztem érdesen.
– Igen.
– Letartóztatva?
– Ó, igen.
– És azért érzem így magam, mert?

1
Ritka genetikai betegség, a test sokkal gyorsabban öregszik
 – A drog miatt. Hogy ne rángasd az orrod, vagy bármit is
csinálsz, és ne tudj minket kihúzni ebből. Meglőttek egy
nyílvesszővel, amint felbukkantál. Nem emlékszel?
– Nem.
Visszahúztam a párnát az arcomra.
Mintha az átokkal kapcsolatos probléma nem lett volna
elég rossz, akadt még egy bonyodalom. Nevezetesen, hogy
nem én voltam az egyetlen Pythia. Minden korban volt egy,
akinek az volt a feladata, hogy megvédje az idővonalának a
maga kis szegletét a sötét mágusoktól, az őrült szektásoktól,
és bárki mástól, aki elég őrült volt és megvolt a maga ereje,
hogy megkockáztasson egy idővarázslatot. A legtöbben
szakmai udvariasságból figyelmen kívül hagytuk egymást,
amikor a kötelességünk megkövetelte, hogy visszautazzunk
az időben. De Gertie, a tizenkilencedik századi kollégám
úgy döntött, hogy velem kivételt tesz.
És a pokol lakója miatt, akit magammal rángattam az
időben.
Feltételezem, a jó kis Pythia nem szokott hatalmas
démonurakkal lógni.
Nem mintha Rosier jelenleg hatalmas lett volna. Éppen
ezért ült most csak ott, frusztráltan, dühösen és, igen,
körülbelül félőrülten, mert a démontanács, amely
megátkozta a fiát, az ő hatalmát is blokkolta.
Ami azt jelentette, hogy az ellenátok kivetésén kívül
teljesen haszontalan volt.
Ami gondot jelentett, hiszen most én is éppen az voltam.
– Téged legalább nem vetkőztettek le – mondta Rosier
egy perc múlva. – Nem elég baj volt, hogy a fél országon
keresztül üldöztek – még a ruháimat is el kellett venniük!
Ott voltam, alig tudtam elbújni az átkozott tündérek elől,
amikor rám támadt két átkozott beavatott.
 A fehér köpenyes, kiképzésben lévő Pythia-tanoncokról
beszélt, akikből úgy tűnt minden udvarban, de az
enyémben kifejezetten sok van. Kaptak egy keveset a Pythia
hatalmából, eleget ahhoz, hogy megtanulják a hivatal
rendjét, és egy nap megküzdhessenek az első helyért. Addig
pedig segítettek a főnöknek elintézni mindenkit, aki rossz
társaságban kezdett kalandozni az évszázadokon keresztül.
– Azt hittem, hogy tisztességes kelta kinézetet sikerült
öltenem – folytatta –, amikor hé, csiribí-csiribá! Nincs
köpeny! És egy pillanattal később, nincs nadrág! És
alsónemű nélkül! Valami varázslattal az átkozott út
közepén pucérra vetkőztettek, fegyvereket keresve, amik
nem is voltak nálam, mert állandóan az idővonal miatt
nyaggattál! Még az utolsó cipőmet is elvették!
– Azok a ribancok!
– Igen! És utána még volt képük ledöbbenni, mintha még
sosem láttak volna meztelen embert! Azt hittem, hogy a
Pythia beavatottjai, nem pedig vesta-szüzek. Persze, a
ruhájuk alapján, azt hiszem, tudnom kellett volna...
– Dolgozom a ruhán!
– Nem fogsz csinálni semmit se, ha nem tűnünk el innen!
– mondta, és elrántotta a párnát. És úgy nézett rám, mintha
azt próbálná eldönteni, hogy magamhoz tértem-e már.
– Nem – mondtam, és visszaszereztem a párnát.
De egyre több dolog kezdett előbukkanni a ködből. Olyan
dolgok, mint egy égő walesi vidék, egy rakás kibaszott
világos tündér – mert persze, hogy Pritkin épp egy válság
közepén volt, amikor megérkeztünk; persze, hogy így volt!
És a Pythiáknak, akik már kétszer is követettek minket az
időben, úgy tűnt, elege lett belőlünk, mert ezúttal erősítést is
hoztak.
 Rosiernek és nekem egy egész csapat fehérruhás lányt
kellett kerülgetnünk, miközben a tűz és a tündérek, majd
további tündérek elől is ki kellett tértünk, akik azért jelentek
meg, hogy megpróbálják megölni az első csoportot, és...
Nem ment jól.
A zűrzavarban Pritkin elmenekült, és eltűnt a sötétben,
mint egy délibáb, és már kezdtem azt hinni, hogy tényleg
az. Persze, én is, de én nem tudtam kivetni az
ellenvarázslatot, és Rosier Gertie-nél volt! És aztán ő és még
néhány Pythia, akiket összetoborzott egy átkozott csapatba,
megpróbáltak engem is elkapni. És amikor ez nem sikerült,
visszaküldtek a saját időmbe valamiféle portálon keresztül,
Gertie pedig iderángatta Rosiert, és...
És aztán, azt hiszem, utána jöttem, nem igaz?
Nem mintha lett volna más választásom.
És most mindkettőnket elkapott.
Az istenit!
Hirtelen felültem, átkozott fejfájás, és Rosier egy pohár
vizet nyújtott. Amihez ki kellett nyújtózkodnia, mivel az
ágy lábához bilincselték.
– Viktoriánus prüdéria – mondta szárazon. – Hogy ne
tudjalak megerőszakolni, amíg alszol.
– Akkor miért nem tettek át egy másik szobába?
Valójában miért vagy itt egyáltalán? Te egy démon lord
vagy...
– Te pedig egy hatalmas varázslónő, aki az irányítása alá
vont engem, és elszívta az erőmet, hogy táplálja az
időutazásait.
Félúton megálltam a nyelés közben, hogy rábámuljak.
– Így jelenleg lemerültem, és képtelen vagyok bárkire is
veszélyt jelenteni. – Meglátta az arckifejezésemet. – Nos,
valamit mondanom kellett nekik!
 – Nem! Nem, nem tetted!
– Gondolj bele, te lány! Ha nem tettem volna, lehet, hogy
visszaadnak az átkozott hadmágusoknak – mondta, utalva
arra, ami a mágikus közösségben legközelebb állt a
rendőrséghez. – Elfelejtetted, mi történt legutóbb?
Nem valószínű. Nem azok után, amit meg kellett tennem,
hogy visszaszerezzem, mielőtt a hadmágusok megölik,
vagy megjelenik a démontanács őrsége, hogy megtegye
helyettük. Ezért ellenőriztem a helyi hadmágus
főhadiszállást, mielőtt idejöttem; feltételezve, hogy újra ki
kell mentenem őt.
De nem.
Gertie ezúttal maga intézte a dolgokat.
Gertie makacs volt.
– Minél korábbra megyünk, annál nagyobb gondot
jelentünk – erősítette meg Rosier a gondolataimat. –
Hallottam őket beszélgetni, amikor kijöttem abból az
időfagyasztásból, amit rám vetettek. Csak foszlányokat, de
eleget ahhoz, hogy megtudjam, bosszantó rejtélyből komoly
fenyegetéssé emeltek minket...
– Nem voltunk már azok? – Akár át is verhetett engem.
– Nem. Amikor Amszterdamban voltunk, még volt rá
esély, hogy csak egy beavatott vagy, aki kibújt a Pythia
pórázából. De az unatkozó beavatottaknak nincs meg az
erejük, hogy tizenöt évszázadot menjenek vissza! Mire
Walesbe értünk, már le merték volna fogadni, hogy egy
olyan... hogy is hívják? – Legyintett a kezével. – Őrültek,
akik rohangálnak, hogy megpróbálják megváltoztatni az
idővonalat, és általában felrobbantják azt a bajukért?
– A Céh. – Nyeltem egyet, eszembe jutott, mennyire
szerette őket az elődöm.
 De Rosier csak bólintott. – Ez az! Valami céh vagy mi –
elfelejtettem. De az a lényeg, hogy most már veszélyesnek
tartanak téged...
– Igen, hála neked!
– Az a cseresznyés szörnyszülött már elhatározta, hogy
elkap téged – mutatott rá. – Én csak arról gondoskodtam,
hogy azt higgye, szükséged van rám, és ezért visszajössz
értem...
– Ami nagyszerű lett volna, leszámítva, hogy szükségem
van rád, és vissza is jöttem!
– …és most, hála az előrelátásomnak, együtt vagyunk, és
dolgozhatunk azon, hogy kijussunk innen – fejezte be,
figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy lényegében felültetett.
– Ha már itt tartunk, mennyi idő múlva tudsz ugrani?
Felvettem a poharat, és kiürítettem, remélve, hogy ez
segít a koponyámban lévő lüktetésen.
Nem.
– Nos? – bökdösött.
Megtöröltem az ajkaimat a kézfejemmel. – Soká.
– És ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy soká! Más lehetőségekre van
szükségünk!
Rosier elkomorult.
– És van is egy. Ugye?
Semmi.
Micsoda meglepetés.
De aztán mégis meglepett, azzal, hogy az ágy fölé hajolt,
elég közel a számhoz, Kettő.
Pislogtam, az agyam még mindig ködös volt, és követtem
a pillantását az ajtóig.
Csak egy kócos fejű szőkét mutatott nekem az ovális
tükörben, sötét karikákkal a kába kék szemek alatt, magas
galléros fehér hálóingben. Feltételezem, a rövidnadrág és a
póló, amiben indultam, sértette a helyi érzékenységet. Az új
öltözékem az enyémet sértette, mivel körülbelül tizenkét
évesnek látszottam benne. Válaszokat sem kaptam tőle.
A tekintetem zavarodottságot sugározva találta meg
Rosier pillantását.
Ő felsóhajtott. Őrök, az ajtó túloldalán.
Igen?
Náluk van a kulcs. Felemelte a leláncolt csuklóját.
Arról a tunikája alól kilátszó vékony, szőrös lábaira
néztem. És a karokra, amelyek semmiben sem hasonlítottak
a fia karjaihoz. És a túl puha közepére. Rosier úgy nézett ki,
mint aki még soha életében nem emelt fel semmi
nehezebbet egy pezsgőspohárnál.
Ami talán megmagyarázza, miért verték meg folyton...
kislányok.
Igen?
Átnyúlt az ágyon, hogy dühösen rám bámuljon. És
suttogjon: – Én szerető vagyok, nem harcos, de a átkozottul
jó vagyok a szemfényvesztésben. Csak segíts bejuttatni őket
ide!
Jól van.
– Nem kellene sokáig tartania – mondtam, azzal az
érveléssel, amit amúgy is elterveztem. Mert nem én voltam
az egyetlen, aki tudott ugrani. Persze Rosier nem tudott az
időben utazni, és a térbeli ugrásai is csak egy helyre
vezettek. De most azt is elfogadnám. – Egy rövid utazás a
pokolba...
– Nem!
– Tényleg rövid. Pár perc...
– Még pár másodpercre sem!
 – …csak annyi időre, hogy elmozduljunk egy-két
háztömböt, és átjussunk az itteni védelmezőkön…
– Aknamezőre menni, hogy elkerüljünk egy kerítést!
Igen, ez biztonságosnak hangzik!
– Tudod, mi nem biztonságos? – kérdeztem, és őszintén
felhúztam magam. – Pritkin a rohadt Walesben ragadt, ahol
meg fog halni, ez az, ami nem biztonságos!
– És ha tehetnék ellene valamit, nem gondolod, hogy
megtenném?
– Nem, ha ezzel kockáztatnád a drága nyakadat!
Hagynád meghalni a saját fiadat, ha egy kis kockázat...
– Kicsi? Kicsi? – Rosier maga is kezdett kissé kipirulni. –
Ha csak egy lábujjamat is a pokolba tenném, bármelyik
pokolba, akár egy neonfelirat is lehetne a fejem fölött, amin
az áll: SZABAD PRÉDA! Két percet sem bírnék ki – kétlem,
hogy egyet is kibírnék. És ha elfelejtetted volna, ehhez a
küldetéshez mindkettőnkre szükség van, különben nem
beszélgetnék itt veled!
– Dettó! Ha egyedül is meg tudnám csinálni, hidd el...
– Egyedül? Egy szobán nem tudsz egyedül átsétálni...
– Elég jól csináltam, amikor otthagytál a kibaszott
középkori Walesben...
– …anélkül, hogy háborút ne indítanál!
– Nem én kezdtem! Semmi közöm sem volt hozzá!
– És mégis ott voltál! Mindig ott...
– Ez nem rólam szól! – kiabáltam. – Te vagy a legönzőbb,
legérdektelenebb, legdühítőbb ember, mióta...
– Emrys?
– Pritkin! Pritkin a neve, te pöcs! És ő egyáltalán nem
olyan, mint te!
– Pontosan olyan, mint én – mondta Rosier, és átmászott
az ágyon, hogy az arcomba nyomuljon. – Nem akarja
beismerni; soha nem is akarta. Láttad őt, ahogy azok után az
átkozott tündérek után sóvárog. Ooooh, nézd, egy Égi Lord!
Holott azok sem mások, mint őrült gyilkos fattyúk,
mindegyikük...
– Ezzel nem is vitázok!
– …egy nyomorult, intenzíven hátborzongató világban
él...
– Mondja az ember a pokolból.
– …mikor ezernyi is lehetne. És évezredek tudása,
elképzelhetetlen idő. De az a perverz fiú mindig, de mindig
vonzódott minden átkozott dologhoz, kivéve amihez
születési joga köti!
– A tündérek is az ő születési joga. Erről te magad
gondoskodtál...
– Ezt a tényt azóta is minden nap bánom!
– ...és valójában, nagyjából Pritkin minden problémája
rád vezethető vissza, nem igaz? – kérdeztem. – Attól
kezdve, hogy hagytad, hogy nulla útmutatással nőjön fel,
hogy elvitted a Földről, mielőtt készen állt volna rá, hogy
szörnyű helyzetbe hoztad, mint az örökösöd…
– Semmit sem értesz!
– …hogy ráhelyezted azt az átkozott tilalmat…
– Hogy megmentsem az életét, te nyomorult, nyomorult…
– …hogy újra visszarángattad a pokolba, amikor
átkozottul jól tudtad…
– Ez az anyád hibája volt! – Rosier villámgyorsan
megmozdult, szabad kezét a nyakam köré fonta. – Elvette
az apámat, jóval azelőtt, hogy én készen álltam volna, hogy
átvegyem a helyét! Kiszolgáltatottá tett engem és a
népemet! Arra kényszerített, hogy megtaláljam a módját,
hogy növeljem a hatalmamat, és most a lánya megpróbálja
elvenni tőlem! Gyűlöllek téged! Gyűlölöm az egész átkozott
családodat!
Hirtelen kinyílt az ajtó, amiért hálás voltam, mivel nem
voltam teljesen biztos benne, hogy Rosier emlékszik rá,
hogy csak színészkedünk. Két hadmágus állt ott, hosszú
bőrkabátban, seggbe rúgós csizmában és bosszús
arckifejezéssel, ami a korszak ellenére sem tűnt annyira
másnak. De nem jöttek közelebb.
Talán mert az egyiküknek fúvófegyvere volt.
– Hát, baszd meg! – mondta Rosier, amikor egy nyilacska
eltalálta a nyakán. Arccal az ágyra zuhant. Az ajtó
becsapódott.
Egy pillanatra az ajtóra néztem, aztán az ájult társamra.
Aztán felsóhajtottam, és visszahúztam a párnát a fejemre.
 Második fejezet

– Mindig van második lehetőség – mondta Rosier

valamivel később.
Legalábbis úgy gondoltam, hogy ezt mondta. De
akármilyen szerrel is ütötték ki, alig forgott tőle a nyelve, és
elég nehéz volt megérteni. Felnéztem, de ő csak feküdt, és
rám csorgatta a nyálát. Vártam egy percig, aztán
visszatértem a csuklóm körüli fém babrálásához.
Ez nem a bilincs része volt.
Arról már lemondtam. Tömör acélból készült, és
valószínűleg varázsigékbe volt burkolva, hogy még
nehezebb legyen levenni, legalábbis ezek voltak a
tapasztalataim. Nem mintha számított volna; nem voltam
egy Houdini.
Persze sötét mágus sem voltam, de itt nem sok mindent
tehettem.
Az apró ezüsttőrök, mint egy különösen halálos karcsat
láncszemei csúszkáltak az ujjbegyeim alatt. Feltételeztem,
hogy ideérkezésemkor Gertie megszabadított az egyetlen
fegyveremtől, de ez nem számított. Magam is vagy százszor
próbáltam megszabadulni a kis karkötőtől, miután
megtudtam, hogy valaha egy sötét mágusé volt. De
valahányszor levettem, pillanatokkal később ragyogóan
csillogva újra a helyén volt, olyannyira, hogy megesküdtem
volna, hogy vigyorog rajtam.
Most is úgy nézett ki, önelégülten kacsintva egy közeli
lámpa fényében, mintha tudná, mi jár a fejemben. Ami
pozitívum, hogy kis szellemkéseket tudott kilövellni,
amelyek körülbelül olyan masszívnak tűntek, mint a
ködfoszlányok, de úgy vágtak, mint a jól megolajozott acél.
Negatívum, hogy nem mindig én irányítottam, mit
vágjanak.
Vagy hogy kit.
– Hallottad, amit mondtam? – követelte Rosier.
Újra felnéztem. A hátára fordítottam, és köré tekertem a
túlságosan is élénk takarót, mert folyton felcsúszott a
tunikája, és egy napra már elég trauma ért. Ennek
eredményeképpen most egy kólikás csecsemőre hasonlított,
akinek mindenfelé meredeztek vad, szőke hajfürtjei.
Huh! Feltételezhetően ez részben genetikai eredetű,
gondoltam, és megsimogattam egyet. – Hallottam.
– És?
– És mi? Te voltál az, aki nemet mondott!
– Mi van? – A kólikás tekintet felerősödött. – Mikor
mondtam én ezt?
Fintorogva néztem rá.
– Néhány perccel ezelőtt. Azt mondtad, nincs ugrás...
– Nem az ugrás volt a második lehetőség...
– Dehogynem volt az. Lecsapni az őröket, az első
lehetőség. Ugrani a pokolba, második lehetőség...
– Ez a te második lehetőséged volt! Én soha...
– Ez az egyes számú lehetőségem volt – javítottam ki. –
Ez a második lehetőség.
Felemeltem a csuklómat, és a szemei ráfókuszáltak. Vagy
legalábbis megpróbálták. De aztán azt hiszem, sikerült
nekik, mert riasztóan elkerekedtek.
– Ez sötét mágia! – mondta a démonúr.
– Sötét mágia, ami talán kijuttathat minket innen.
– A sötét mágia nem kijuttatja az embereket a bajból –
mondta a takaróval küzdve. – Hanem belekeveri őket!
– A mágusok, akik használják, úgy tűnik, jól
boldogulnak.
 – Igen, amíg függővé nem válnak a mágiától, amit
mindenkitől ellopnak, akitől csak tudják, és a végén alig
lesznek jobbak, mint a drogosok! És elkezdenek egyre
őrültebb dolgokat csinálni, hogy még többhöz jussanak...
– Nem arról beszélek, hogy belőni magunkat a cuccal! –
mondtam magamnak, mert Rosier nem figyelt rám.
– …megidézni a népemet, megpróbálni csapdába ejteni
őket – gondolj bele – mondta lángoló, zöld szemekkel –,
több ezer éves lények rabszolgasorban egy csapat idióta
mellett, akik annyira be vannak lőve a legújabb drogjukkal,
hogy nem látnak tisztán! Amíg meg nem találjuk a
szabadulás útját, és pofán nem vágjuk őket!
– Oké, értem, hogy nem tetszik neked...
– Utálom! Minden démon utálja! Ha okos vagy, te is ezt
teszed! – tette hozzá kicsit lihegve, mert a takaró
makacskodott. De végre sikerült kiszabadítania azt a karját,
ami nem volt az ágyhoz láncolva, és hadonászott vele.
Hátrébb csúsztam, nehogy véletlenül megüssön.
– Akkor gondolom, van egy jobb ötleted?
– Hát persze! – mondta nem túl segítőkészen, és a
hadonászó kar még egy kicsit tovább csapkodott. Egészen
addig, amíg a lábamon nem landolt. Aztán csak ott maradt,
és megszorított a kezével.
Kellett egy pillanat, mert a másik keze is összeszorult az
ágy szélén, valószínűleg azért, hogy ne essen le. És mert
még mindig eléggé be volt bugyolálva a paplanba, mint egy
cseresznyékkel borított burrito. És mert koszos volt, büdös
és őrült kinézetű...
És a combomat tapogatta.
– Fúj! – rándultam hátra, egészen a fejtámláig.
– Csak így lehet! – erősködött.
– A francokat ez az egyetlen módja!
 – Inkubus vagyok. Tudok neked energiát kölcsönözni... –
mondta a talpamnak, amit az arcába nyomtam.
– Van energiám!
– Ott van benned a Pythia ereje, de nem tudsz hozzáférni.
Segíthetek...
– Ne érj hozzám!
– …azzal, hogy megnövelem a személyes erődet...
– Figyelmeztetlek!
– ...így el tudsz ugrani innen. A fenébe, te lány! – meredt
rám Rosier a lábujjaim közötti résen keresztül. – Ez nekem
sem éppen szórakoztató!
– Akkor hagyd abba!
– Nem fogok... meghalni... miattad! Most pedig segíts...
– Ó, majd én segítek neked! – morogtam, és belerúgtam.
Az orrát markolászva visszahőkölt, és felháborodottan
nézett. – Te ribanc! – üvöltötte. – Te kőszívű ribanc!
Aztán megragadott.
De még mindig az ágyhoz volt bilincselve és bele volt
csavarodva a takaróba, ami korlátozta a mozgásterét, és
nyilvánvalóan nem képezte ki a fia a közelharcra.
Engem viszont igen.
– Kőszívű? Kőszívű? – Leszorítottam a fejét. – Te vagy a
legkőszívűbb, legsunyibb, leggonoszabb rohadék, akit
valaha is...
– Szállj le rólam!
– … ismertem az életemben...
– Ha megölsz, ki segít neked visszaszerezni Emryst? –
zihálta.
– Nem foglak megölni! Rá foglak venni, hogy azt kívánd,
bárcsak halott lennél!
– Hidd el! Mivel veled dolgozom, már most is azt
kívánom!
 Kivágódott az ajtó. Felnéztünk. Több mogorva
hadmágusra számítottam, valószínűleg kiakadtak, hogy
ekkora zajt csapunk.
De nem ezt láttam.
– Ó, bassza meg! – sikoltott fel Rosier, és eltűnt, éppen
akkor, amikor a démontanács személyi őrségének egy
szakasza beözönlött a szobába.
És mivel még mindig az ágyhoz volt bilincselve, az is vele
tartott.
De én nem.
Arccal előre a földre zuhantam, olyan erősen, hogy
csillagokat láttam, és nem értettem, hogyan hagyhatott itt.
Egészen addig, amíg meg nem láttam a csuklómról lelógó
elvágott láncot. És a kísérteties késeket, amelyek vidáman
cikáztak a szobában, és mindent leszúrtak, ami szembe jött.
És az üvegtörést, a pajzsot emelő hadmágusokat, és a
páncélba bújt tanácsi őröket...
Aztán kialudtak a fények.
Egy másodpercbe telt felfognom, hogy visszatért Rosier.
És hogy szerencse, hogy még mindig a földön hasaltam,
mert az ágy is érkezett. A fejemet így is bevertem az aljába,
ami görgőkön állt, így éppen elég magas volt ahhoz, hogy
egy morcos Pythia elférjen rajta. És akkor egy másik
kiabálni kezdett: – Felejtsétek el a démont! A lányt kapjátok
el!
De a tanács őrei nem fogadtak el parancsokat senkitől,
csak a tanácstól. És egy másodperccel később az állam ismét
a padlónak csapódott, amikor féltucatnyi természetfeletti
katona ugrott fel az ágyra fölöttem. Aztán visszarepültek,
mert a hadmágusok valójában követik a Pythia parancsait.
Hát, tudod, a legtöbb Pythiáét.
Aztán elszabadult a pokol.
 Hirtelen szétrepültek a testek, nekicsapódtak a padlónak,
ami megrengette az ágyat, és megint beütöttem az állam. És
a csillagok helyett inkább egész galaxisokat kezdtem látni.
De annyira azért nem, hogy ne vegyem észre az ágy
végében őrjöngő, bilincsbe vert, integető kezeket.
Megragadtam, és kihúzott, majd felrántott. A másodperc
töredéke alatt sikerült meglátnom magát Gertie-t, aki
beleolvadt a tapétába, egy csapat hadmágust, akik néhány
arctalan démonőrrel harcoltak, és elődöm, Agnes
zavarodott, nagyon fiatalnak tűnő változatát. Ó, nézd már,
gondoltam ködösen.
Aztán valami mást pillantottam meg. Valamit, ami
nagyon hasonlított az Árnyékvilágra, egy kisebb
démonbirodalomra, sötét utcákkal és zsalugáteres
épületekkel, és abszolút semmi ajánlhatóval, kivéve, hogy
történetesen közel van a Földhöz. De nem voltam benne
biztos, mert nem kaptam többet egy pillantásnál.
Mert az ágy lefelé kezdett gurulni.
– Kelj fel! Kelj fel! Kelj fel! Kelj fel! – kiabálta Rosier
engem rángatva, én pedig tántorogtam és kapálóztam, ő
pedig olyan erősen rángatott, hogy azt hittem, eltörik a
karom.
Ehelyett az ágy tetején kötöttem ki, miután kevésbé
szertartásosan átvonszoltak a fém lábtámlán. De ez
mégiscsak előrelépés lett volna – leszámítva, hogy az ágy
még mindig gurult. Rosier, a fenébe is, egy lejtő tetején
rakott ki bennünket.
Egy nagy lejtőn.
– Segíts megállítani! – kiáltottam, ahogy a járgányunk
felgyorsult, és elég gyorsan rázkódott lefelé a kis kerekein a
dombról, hogy szikrákat szórjon a járdától.
Vagy talán valami mástól.
 – Mindegy – mondtam, és elhasaltam.
– Mi van? – nézett körbe Rosier. – Miért?
Lerántottam magam mellé, éppen akkor, amikor egy
görbe kard jelent meg a lábtámlánál vibrálva.
– Ezért – mondtam.
Úgy tűnt, néhányan csatlakoztak a fickók közül is.
Lehet, hogy csak ez az egy fickó, aki bizonyára az ágyba
kapaszkodott, amikor az átvillant, és most futott, majd
vonszolódott mögöttünk, ahogy zötyögtünk az utcán.
Gyorsan.
De nem elég gyorsan, hogy lerázzuk őt.
Mert a tanács őrei nem fáradnak el, és nem éreznek
fájdalmat. Nem is tudnak. Ők gólemszerű testekbe zárt
szellemek, csakhogy agyag helyett szinte áthatolhatatlan
fémből készültek, ami bírja az ütéseket, és folytatja a
gyilkolást. Ahogy ez az egy is demonstrálta, amikor fekvő
helyzetből az ágyra vetette magát...
Aztán elvesztette a fejét, amikor megvillant egy kard, és
tisztán lecsapta.
Lepattant az utcára, én pedig felnézve láttam, hogy
Rosier a lábtámlából kitépett pengét tartja a kezében. Aztán
sikoltozott, gondoltam, hogy kiengedje magából a felesleges
érzelmeket. De rájöttem, hogy más oka is lehet, amikor
ahelyett, hogy összeesett volna, a fejetlen test üldözni
kezdte.
Nem végezte túl jól a dolgát, mivel nem látott, de ez egy
kis ágy volt. És Rosier sem volt túl jó abban, hogy kitérjen.
Talán mert még mindig a helyéhez volt bilincselve.
– Csinálj valamit! – kiabálta, és én próbálkoztam, de a
húzás nem használt, a lökdösés sem, és amikor a kardért
nyúltam, ami kiesett a kezéből, a fémököl előbb zárult rá. A
következő másodpercben pedig Rosier gyors
kardcsapásokat hárított, amelyek a lábtáblára zúdultak,
szikrákat szórtak, és helyenként majdnem átvágták.
Átvágás.
– A bilincsek! – kiáltottam Rosiernek.
– Micsoda?
– Tartsd ki a bilincset!
Úgy nézett, mintha nem értené, mit mondok, de aztán
kinyújtottam a karomat, és megvilágosodott.
– Megőrültél?
Aztán már úgyis mindegy volt, mert a fémtest elrepült
egy lángfelhőben egy közeli épület felé, mint egy fej nélküli
Tony Stark. Hátranézve láttam, ahogy féltucatnyi hadmágus
fokozott sebességgel foglalja el a helyét a dombon, a
bőrkabátok úgy repkedtek mögöttük, mint az akciófilmek
sztárjainak. Az arcomon pedig a megkönnyebbülés széles
vigyora jelent meg.
Ami még akkor is ott volt, amikor elindult a második
tűzgolyó.
Lángok tömkelege forrongott a levegőben, ami pontosan
olyan ijesztő, mint amilyennek hangzik, amikor egyenesen
feléd tart. Én sikoltottam, Rosier sikoltott, és az ágy hirtelen
felugrott az utcáról, és talán nyolc lábnyi utat a levegőben
tett meg, mielőtt újra lezuhant volna. Mert épp most
kaptunk egy turbócsapást a seggünkbe.
Aztán az ágy lángba borult.
– Mit csinálnak? – sikoltottam.
– Megakadályozzák a menekülésünket!
Remek!
Főleg, hogy most nem menekültünk, nem egy vidáman
lobogó ágy tetején. És ezek nem normális lángok voltak, és
gyorsan felfalták az ágyat. És Rosier még mindig a helyére
volt láncolva, és a hadmágusok még mindig szaporodtak, és
mi még ugrándozva száguldottunk lefelé a dombon, amikor
hirtelen már nem ott voltunk.
Egy szabadtéri piacon száguldoztunk.
Egy szabadtéri piacon a Földön.
Kétoldalt viktoriánusnak tűnő épületek sora suhant el,
előttük áruval megrakott asztalok, az emberek pedig
fedezékbe vetődtek. Legalábbis a legtöbb ember. Egy árus
fürgén eltáncolt az útból, de a kordéja nem. Kormányzás és
fék nélkül pedig nem lehetett kikerülni. És az sem számított,
amikor frontálisan nekimentünk, és elárasztott minket egy
forró vízhullám, tele... disznólábakkal?
Néhány tucatnyi főtt disznóláb csapódott az arcunkba,
ahogy átrobogtunk a férfi nagy fém üstjén, és folytattuk
tovább az utunkat. Egyenesen egy csapat gyerek felé, akik
az utcán játszottak, de most csak tátott szájjal álltak ott.
Valószínűleg azért, mert még sosem láttak égő, száguldó
ágyat.
Megragadtam Rosiert, aki úgy próbálta kiszabadítani
magát, hogy szétfeszítette a lábtámlát, ahol a legmélyebb
volt a bevágás. – Ugrás! Ugrás!
– Adnál egy percet?
– Nem! Csináld most!
– Most nem lehet! Még nem vagyunk tiszták!
Nem kérdeztem, hogy mitől tiszta, mert nem volt rá idő.
Megragadtam a fejét, és erőszakkal felrántottam, a
gyerekekre mutatva. – Most!
Rosier szemei nagyra nőttek, talán mert elég közel
voltunk egymáshoz, hogy lássam a szeme fehérjét, és kissé
felsikoltott…
És a következő másodpercben már újra az
Árnyékvilágban voltunk.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
 Soha nem örültem még ennyire, hogy a pokolban lehetek.
Egészen addig, amíg egy virtuális kardzápor nem
csattant elölről az ágykeretnek, elég erősen ahhoz, hogy
behorpadjon. Hátulról pedig egy csomó tűzgolyó világította
meg az eget. És már csak az volt a kérdés, hogy melyik
csoport fog minket előbb megölni?
A válasz: egyik sem, mert hirtelen visszaváltottunk ismét
a Földre, Rosier sikoltozott, az ágy pedig égett, most már
kardoktól is át volt vágva, és jobban száguldott, mint
valaha, mert épp most kapott új lendületet a pokolbeli
dombon töltött rövid idő után.
Rengeteg lendületet.
Mintha Mach 2-es 1 sebességű lenne a lendület, vagy talán
csak ezt a benyomást keltette a sok sikoltozás. És a
macskakövek csattogása, csattogása, csattogása. És a nyerítés.
Nyerítés?
Kiszáguldottunk a csak gyalogosoknak fenntartott
utcából, amelyet gondolom a piac miatt zártak le, egy olyan
utcába, amely tele volt lovakkal, kocsikkal és buszokkal és...
Aztán elfogyott a szerencsénk. Vagy talán a ló szerencséje
volt. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy láttam egy
villanást a felemelkedő ló hasából, a csapkodó patákból és a
taxis sikoltozó, fehér arcából. Aztán letértünk a pályáról és
egyenesen...
A francba, gondoltam, ahogy a Temze bűzös szaga
megcsapta az orromat, mielőtt áttörtük volna a sorompót, és
repülő ugrást tettünk volna...
Vissza a pokolba.

1
szuperszónikus
 Az ágy talán hatlábnyi magasságból csapódott lefelé, elég
erősen ahhoz, hogy visszapattanjak oda, ahonnan
bevillantunk, mielőtt Rosier fejére zuhantam volna.
Aki lélegzetvisszafojtva, vicsorogva dobott az út szélére.
Egy percig csak ültem ott, az immár mozdulatlan ágyba
kapaszkodva. Lementünk a dombon, és majdnem felértünk
egy másik tetejére, és az emelkedés plusz a pattogás mintha
elnyelte volna a lendületünket. Nem mozdultunk.
Nem mozdultunk!
Félig hitetlenkedve bámultam körbe. Annyira szédültem,
hogy még mindig úgy éreztem, mintha hullámozna az utca
alattam. De nem így volt, és ez jó volt. És a kardok, a tűz és
a zűrzavar hiánya még jobb volt.
Úgy tűnt, az őrültek szétszéledtek, amíg távol voltunk,
vagy követtek minket vissza a földre, vagy szétszóródtak a
környéken. Mert csak sötét, homályosan modernnek tűnő
épületeket láttam, mint egy normális város eldugott
sikátorában. Mert az Árnyékvilág a saját agyadból szedte a
képeket, hogy elfedje, hogy hogy a fenében is nézett ki
valójában.
De az illúzió csak eddig tartott, mert hirtelen egy nagyon
is földöntúli jajgatás hasított a levegőbe.
A fejem megrándult. – Mi volt ez?
Rosier nem válaszolt.
Felnézve láttam, hogy a helyére dermedt, piszkos térdei
az ágyon, a lábtámlából kihúzott kardot pedig mindkét
kezével szorongatta. És láthatóan döbbent rémülettel
bámult valamit az utca végén. Szétnéztem, de nem volt ott
semmi.
Kivéve egy újabb kísérteties, hátborzongató üvöltést,
amitől nagyon gyorsan visszamásztam az ágyra.
 Újra felhangzott, és a fejünk összhangban mozgott, hogy
tovább nézzük a semmit, mert útban volt a domb teteje.
Aztán balról jött. Vagy talán jobbról. Vagy talán...
Nem tudtam megmondani. Az épületek szorosan egymás
mellett álltak, és elég magasak voltak ahhoz, hogy
visszhangkamraként működjenek. Ami nem volt vicces,
amikor ilyenek a visszhangok. A szörnyű hang újra
felhangzott, most már közelebbről, és éreztem, hogy
minden szőrszálam feláll, és arra készül, hogy lekússzon a
testemről, egy búvóhelyet keresve.
Támogattam az elképzelést, és megragadtam Rosiert.
– Mi ez?
– Pokolkutyák.
– És azok mik?
– Hát, minek hangzik? – vicsorogta, és végre, végre
visszatért mellém. Sápadtan és remegve, de visszatért.
Dühösen és mogorván, de visszatért. Az ágyhoz láncolva,
de vissza.
Azért még rázogattam egy kicsit.
– Akkor vigyél minket máshová!
– Például hova?
– Bárhová!
– Én nem vagyok te! Portál nélkül csak a Földre tudom
visszavinni magunkat...
– Oké!
– …és egy ágyhoz vagyok láncolva, ha esetleg nem vetted
volna észre! Egy vaságyhoz...
– És?
– …és egy folyó felé tartottunk! Meg fogok fulladni!
A fenébe!
– Akkor add ide a kardot! – Megpróbáltam megragadni,
de elrántotta tőlem.
 – Ez az egyetlen fegyverünk...
– Tudom, csak le akarom venni rólad a bilincset!
Idefigyelnél?
De Rosier nem figyelt. Rosier megint kiborult. Talán mert
azok a hangok hirtelen sokkal közelebbről hallatszódtak, és
többen voltak, és most már gyorsabban közeledtek, egy
csaholó falka, ami valami olyan szagot kapott el, ami
tetszett neki...
– Add ide azt az átkozott kardot! – kiáltottam.
– Szerezz sajátot!
És ekkor egy félelmetes üvöltés majdnem a fejünk fölött
arra késztette, hogy eldobja a kardot.
Mindketten érte nyúltunk, de ő ragadta meg előbb, én
pedig felmarkoltam...
Istenem, gondoltam, ahogy valami zselés, disznóságos
dolog szivárgott át az ujjaim között.
És akkor már túl késő volt.
Egy óriási fej jelent meg a dombtető fölött. És egy
pillanatra azt hittem, hogy a domb az. Mert a semmiből
emelkedett ki, mintha a világ összes sötétsége úgy döntött
volna, hogy összetömörül egy helyre. Egyetlen nagy,
nyáladzó, szörnyen hatalmas helyen. Láttam már ennél
kisebb házakat is, csakhogy a házaknak nem voltak gonosz
sárga szemeik és hatalmas nyáladzó szájuk, és nem ugrottak
felénk...
Aztán félúton megállt. És nyáladzva nyeldekelt. Mert
reflexszerűen eldobtam a kezemben tartott disznólábat,
mintha az valahogy segítene.
De csak segített.
A kopó megállt, és csak állt ott, gőzölögve és feketén, és
hatalmas pofájával eltakarta a kilátást mindenről.
Ami hirtelen felém nézett.
 A leheletétől kilencven mérföldön keresztül megállt
volna a forgalom. Csöpögött a nyála, csöpögött, nyálkás
szálakban csöppenve az ágyneműre. A fejemnél nagyobb
szemek visszatükrözték a még mindig égő tüzet, a testem
tükörképével együtt, ahogy lassan, nagyon lassan
lehajoltam. És felkaptam egy másik lábat. És kinyújtottam...
És éreztem a forró lehelet érintését a karomon, ami
valahogy mégis libabőrös lett, talán mert a bőröm még
mindig próbált eltűnni innen. Aztán egy nyelv, nagy és
nehéz, mint egy szőnyeg, körbetekeredett a húsom körül. És
visszahúzódott, az aprócska, kicsinyke felajánlással együtt,
de magával a karral nem, mert gondolom, nem
hasonlítottam a jó öreg disznóhúshoz.
És tényleg, mihez képest? Gondoltam hisztérikusan. Ha
lenne szalonnám, valószínűleg rá tudnám venni, hogy
hozza...
Rosier ujjai szorítóbilincsként ragadták meg a karomat.
– Gyere. Fel. Az. Ágyra!
– Én... az ágyon vagyok! – Nos, elég biztos voltam benne.
– Oh!
Az egyik lábát lenyújtotta oldalra, és egy kicsit ellökött
minket. Éreztem, ahogy a pokoli szél elkezdi libegtetni a
hajamat, ahogy elindultunk a pokoli utcán, nyomunkban a
pokolkutya rengette a talajt, én pedig disznólábat disznóláb
után dobáltam a tátongó pofájába. Egyet sem hibázott el.
Egészen addig, amíg a sötétség a fejünk felett hirtelen egy
második kopóvá nem sűrűsödött össze, amely még nagyobb
volt, mint az első, és nekiesett az első torkának. Aztán egy
újabb tömörült az utcára, amely szinte túl kicsi volt ahhoz,
hogy befogadja őket, annak ellenére, hogy elég széles volt,
hogy néhány városi busz is elférjen egymás mellett. De a
pokolkutyák nem buszok, és itt nem volt hely, és ez még
azelőtt volt, hogy a tanács őrsége úgy döntött, hogy újra
felbukkan, és szaladni kezd felénk a dombon.
Aztán hirtelen megfordultak, és visszafelé futottak,
amikor elkezdtünk felgyorsulni, a mögöttünk forrongó
éjfekete füsttel, lobogó szőrzettel és tűzfényes szemekkel.
És vitorlázó disznólábak, mert most már két kézzel
dobáltam őket.
– Nyújtsd ki a kezed! – mondtam Rosiernek
kétségbeesetten.
– Nem!
– Hogy érted, hogy nem!?
– Úgy értem, hogy nem – mondta nyögve és erőlködve,
miközben megpróbálta eltörni azt az átkozott viktoriánus
vasszerkezetet, amelyet bizonyára ugyanabban a gyárban
kovácsoltak, ahol a tankokat is gyártották, ha voltak
tankjaik. Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy rohadtul nem
mozdul.
– Ez nem működik! – kiáltottam a nyilvánvalót.
– Nem tudod egyszerre eldobni azokat a dolgokat és
levenni rólam ezeket az átkozott bilincseket!
– És ha kifogyok? Akkor mi lesz?
– Nem fogsz kifogyni! Amint elég messzire jutunk ahhoz,
hogy elhagyjuk a folyót, visszahozom magunkat!
Pislogtam. – Oké!
– Oké?
– Oké! Tervnek hangzik!
Visszatért egy kis szín az arcára.
– Igen, oké! – Hirtelen rám vigyorgott, szélesen és
megkönnyebbülten, és egy pillanatra megdöbbentően úgy
nézett ki, mint a fia fiatalabb változata. – Oké! Megcsináljuk!
Bólintottam.
És ekkor az utca lángra lobbant.
 Harmadik fejezet

– Jó terv volt – mondta Rosier.

– Az volt! – Csipegettem a húst a disznólábról.
– Az emberek a viktoriánus korban nem a
leghigiénikusabb fajták voltak – mondta, szemügyre véve a
kezemben lévő utolsó csülköt.
– Megfőzték.
– És átcipeltük a poklok poklán keresztül!
– Egy ágyon volt – mutattam rá. – Nem került rá semmi!
– Kivéve néhány szöszt. Leszedtem egyet, és folytattam az
evést.
– Nem tudom, hogy tudsz enni, amikor ilyen bűz árad
odalentről – mondta, és átkukucskált a párkány fölött,
amelyen ültünk, és rosszindulatúan a Temzére meredt.
A vízen megcsillanó teliholdtól ragyogott a víz. És az
utcákon is, mert biztosan esett az eső, amíg távol voltunk. A
poklokban másképp működött az idő, így ez néhány órától
néhány napig bármennyi lehetett. De bármennyi is volt, a
viktoriánus Londont szinte szépnek hagyta maga után, a
kavargó szürke felhőkkel, ragyogó utcákkal és friss
levegővel, mert az eső elmosta a szénport.
Annak a szélén ültünk, amit én Big Bennek, Rosier pedig
Óratoronynak nevezett, és a városra néztünk. Nem volt
választásom; egy kicsit tisztábbnak éreztem a fejem, de még
nem eléggé ahhoz, hogy visszaugorjak, ezért ettem. Úgy
tűnt, ez segít.
– Nem tudom, hogyan tudsz bármit is kiszagolni orr
nélkül – mondtam.
– Nekem van orrom!
– Még tested sincs!
 Ez volt az igazság. Számunkra láthatatlanul feltűntek a
hadmágusok, és közösen bevetettek egy varázslatot, amit
észre sem vettünk, amíg fel nem robbantotta körülöttünk a
levegőt. Rosier rám vetette magát hirtelen, és visszavillant
velünk a Földre, ezzel megmentve az életemet.
És elvesztve az övét.
Legalábbis a testét. Szerencsére egy démonúr lelke egy
kicsit erősebb, ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb tud majd
újat generálni… Egyébként is hozzászoktam, hogy
szellemekkel lógok együtt, így az a tény, hogy a társam
alakjának csillogó fátyolán keresztül nézzem a várost, nem
zavart túlságosan.
Nem úgy, mint az áldozata.
Tudtam, hogy csak azért tette, mert szüksége volt rám, de
mégis... Nem tudtam megfejteni Rosiert, és ez zavart. Az
idő felében ó, olyan könnyű volt őt utálni, egy rohadt, önző,
egocentrikus seggfej, akit vidáman lelöktem volna a
párkányról, ha az jót tett volna. De a többiben...
Az idő többi részében egyszerűen nem tudtam.
De legalább a jelenlegi formája túlságosan kivehetetlen
volt, hogy Gertie megérezze, így zavartalanul élvezhettük a
kilátást, ha a zajt nem is. A hatalmas szerkezet ketyegett,
ketyegett, ketyegett, szinte szinkronban a szívemmel. Ilyen
közel, kellemetlenül hangos volt, mintha azt kiabálta volna,
hogy siess, siess, siess!
– Mit gondolsz, mennyi időnk van még megmenteni
Pritkint? – kérdeztem meg egy perc múlva Rosiert.
– Egy nap. Talán kettő. Nem több.
Nem szóltam semmit, de ő vetett rám egy pillantást.
– Van időnk!
Hirtelen felnevettem, és ez fájdalmat okozott, mert a
torkom fájt a sok sikítástól. Egyszer, csak egyszer szeretnék
az a menő akciófilm-szereplő lenni, mint azokban a
filmekben. Az, aki lazán elsétál, amikor egy épület
felrobban a háta mögött, ahelyett, hogy sikoltozva
fedezékbe bújna, és esetleg összevizelné a nadrágját.
Persze mindig is kíváncsi voltam, hogy akik ezeket a
filmeket csinálták, közülük vajon hányan voltak valaha is
egy robbanásban? Érezték a hőséget, a füst szagát, és egy
pillanatig azt hitték, hogy szétreped a dobhártyájuk a zajtól?
És biztosak voltak benne, hogy bármelyik pillanatban
eléghetnek élve?
Mint Rosier.
Értem.
– Mi olyan vicces? – kérdezte a párkányon „ülve”. Ami
azt jelenti, hogy a feneke pár centivel a teteje fölött lebegett.
Rápillantottam.
– Az idő. Állítólag én vagyok az ura, de úgy tűnik, sosem
elég.
– Furcsa. Én általában az ellenkezőjét érzem. De hát én
sosem voltam ember.
– Próbálj meg Pythia lenni! Elvárják tőlem, hogy tudjak...
annyi mindent. Csak annyi mindent. Ez néha... nyomasztó!
A férfi oldalra billentette a fejét. – Mint például?
Haboztam, mert nem számítottam rá, hogy megkérdezi.
De nem mintha titok lett volna. Nem mintha az egész
rohadt természetfeletti közösség nem tudta volna.
– Mint mindenről! Például, hogy hogyan használjam a
pythiai erőt úgy, hogy senki sem tanított meg rá. Amit
Gertie-től láttál? Én a felét sem tudom...
– És mégis, hol vagy te, és hol van ő?
Megráztam a fejem. – És még ha meg is tudnám, még ha
valaha el is sajátítom ezeket a dolgokat, ez még mindig csak
a felszínt karistolja. Ismernem kellene pár ezer év
természetfeletti politikáját, amikor még a nevét sem tudom
mindenkinek. És hogy bepótoljak egy életen át tartó
mágikus képzést, amikor még egy rendes védővarázslatot
sem tudok végrehajtani. És hogy mindent megértsek a
vámpírok világáról, beleértve azt is, hogyan kell bánni a
szenátussal, amikor Tony Soprano vámpírváltozatának
udvarában nőttem fel! Erre nincs idő!
– Tudom – mondta Rosier nyugodtan.
– Tudod? – Helyet változtattam, hogy újra láthassam az
arcát. – Honnan tudod?
A kísérteties szemöldök elegáns ívben emelkedett fel.
– Mit gondolsz, nekem milyen volt? Gondtalan,
agglegény hercegből egyik napról a másikra ostromlott
uralkodóvá váltam, átkozottul kevés képzéssel. Azt hiszem,
apám azt hitte, hogy előbb-utóbb lesz még egy fia – vagy
egy lánya. Velünk is hasonló a helyzet. Valaki, aki
mindenesetre jobban hasonlítana rá. Én sosem voltam
olyan, mint ő. Mindig azt mondta, hogy inkább az anyámra
hasonlítok – de nem örömmel.
– Nem jöttek ki egymással?
Enyhén elmosolyodott.
– Tökéletesen kijöttek egymással, amíg tartott – a mi
fajtánk ritkán köt tartós kötelékeket. A szellemisége, az
életöröme, az élénksége mind-mind előny volt egy
hitvesben. De, mint az apák az idő múlásával, azt
feltételezte, hogy a fia majd követni fogja. Legyen erős,
államférfiúi, okos. Amikor kiderült, hogy én... nem vagyok
ilyen... nem igyekezett leplezni a csalódottságát. És nem is
gondoskodott arról a képzésről, amire állítólag soha nem
volt szükségem.
– És amikor szükséged lett volna rá...
 – Azt hiszed, elvesztél? Próbálj meg egy nap arra ébredni,
hogy lemészárolták az apádat, az udvarod teljes pánikban
van, és az ellenségeid kihasználják az alkalmat, hogy
megszálljanak. És hogy tőled, a teljesen hiányos
képzettségeddel és egy olyan erővel, amit főleg arra
használtál, hogy édes fiatal lányokat csábíts el, azt várják,
hogy megmentsd a helyzetet. Azt a helyzetet. Pontosan
akkor.
Kellemetlen csend támadt. Vagy talán csak az én
részemről volt kellemetlen. Mert az anyám volt az oka
annak, hogy ő abba a zűrzavarba került.
Bármennyire is nehéz elhinni – engem látva –, ő is egyike
volt azoknak a lényeknek, akiket az emberek egykor
isteneknek neveztek. Nem az erkölcsösségük miatt, amit
többnyire úgy tűnt, hogy idegen fogalomnak tartottak, vagy
az igazságosságuk, irgalmuk és bölcsességük miatt, amiből
nekik sem volt semmi. Hanem azért, mert mi másnak
nevezhetnénk az olyan hatalmas lényeket, akik egyszerűen
elkaszálnak mindent, ami az útjukba kerül?
Beleértve Rosier apját is, bármennyire is hatalmas
démonúr volt, mert még egy közepes isten is egészen más
szinten állt.
És bár az anyám sok minden volt, a középszerű sosem
tartozott közéjük.
Ő volt az ezer nevű istennő, aki így vagy úgy, de
gyakorlatilag minden kultúrában felbukkant a Földön. De
akire a világ a legjobban emlékezett, az Artemisz volt, a
Nagy Vadásznő. És találjátok ki, mire szeretett a legjobban
vadászni?
És nem ő volt az egyetlen. Az egész elvetemült panteon
izgatott volt, amikor felfedezték a Földet, miközben a mi
univerzumunk és az övék közötti hasadékot kutatták. Nem
az emberek miatt, akiket csak rabszolgának tartottak.
Hanem mert a Föld hozzáférést kínált az igazi
zsákmányukhoz: a démonokhoz.
Ahogy Pritkin keresése során felfedeztem, a pokol
világok széles skálájából állt, amelyeket a legkülönfélébb
lények népesítettek be, a többnyire ártalmatlan
inkubusoktól kezdve a lényekig, akiket még a többi démon
is „ősi borzalmaknak” nevezett, és mindent megtettek, hogy
elzárják őket. De egy dolog közös volt bennük: más fajokból
táplálkoztak – emberekből, más démonokból, sőt még
tündérekből is, ha hozzá tudtak jutni. És az erő nagy részét
elraktározták későbbre.
Vagy legalábbis addig, amíg fel nem bukkantak az
istenek, hogy megfordítsák a kockát, és rájuk
vadászhassanak helyettük.
Az istenek többsége az állomáshelyén, a Földön maradt,
és várta, hogy a démonok a helyébe jöjjenek. De anyám nem
elégedett meg csak a várakozással. Elment a pokolba, hogy
felkutassa a legzsírosabb, legzamatosabb prédát, azt, akiben
elég energia volt, hogy ne a Földön kelljen vadászni.
Azokat, akik végül erősebbé tették őt bármelyik fajtársától.
Azokat, akik lehetővé tették számára, hogy kivesse a
varázslatot, amivel kidobta a többi istent az új
szerzeményükből, és becsapta mögöttük az ajtót.
Mindent otthagyva neki.
Tökéletes lett volna, ha istentársai nem küzdöttek volna.
De néhányan megtették, és a csata jobban kimerítette őt,
mint amire számított. Olyannyira, hogy kénytelen volt az
emberek között rejtőzködni, hogy elkerülje a megtorlást a
démonhordáktól, akik most rá vadásztak. Idővel egyre
gyengébb lett, képtelen volt vadászni, táplálkozni,
legalábbis annyira, hogy bármit is változtasson, mert félt,
hogy elárulja a hollétét azoknak, akiknek olyan hosszú
emlékezetük van, mint neki.
A világ nagy része nem rendelkezett ezzel az előnnyel, és
nagyrészt elfelejtették a nagy Artemiszt és a vadászatát. De
a démonok soha nem tették. Különösen nem Rosier, akinek
az apja anyám egyik utolsó áldozata volt. Ami egyszerre
tette kínossá és komolyan ironikussá, hogy most együtt
kellett dolgoznunk. De bár a démonok talán nem kedvelnek
engem, egy dolgot megértettek.
Most mindannyian ugyanazon az oldalon álltunk.
Ez volt az oka annak, hogy az én időmbeli démonok
tanácsa, aki a John Pritkin nevű szálkát a szemükben
nagyon-nagyon holtan akarta látni, mégis engedett, és
átadta nekem az ellenvarázslatot. Nem azért, mert segíteni
akartak a legnagyobb ellenségük lányán, hanem mert a
paranoiájukat csak a pragmatizmusuk árnyékolta be. És
tudták, hogy valami rosszabb van odakint.
Nevezetesen az ősi lények, akiknek anyám kirugdosta az
isteni seggét, és akik most éppen dörömbölnek az ajtón,
hogy újra bejussanak. És ő már halott volt, és a varázslat,
amit évszázadokkal ezelőtt kivetett, hogy elzárja az utat,
kezdett kissé kopottasnak tűnni. És ha megszűnik, akkor
mindannyiunk számára állni fog a bál, akár gyengék és
gyarlóak, akár öregek és erősek voltunk, mert az istenek
szemében mindannyian nagyjából ugyanúgy néztünk ki.
És ugyanolyan könnyen meg is haltunk.
Rosierre pillantottam, és láttam, hogy a holdfényben úszó
várost bámulja, belemerülve a saját gondolataiba.
– Hogy csináltad? – kérdeztem, mert tényleg tudni
akartam.
– Mit hogyan csináltam?
– Túlélni.
 Megvonta a vállát. – Csak úgy, ahogy tudtam. Elkezdtem
parancsokat kiabálni, a lehető legjobban utánozva apámat,
úgy tettem, mintha tudnám, mit csinálok, sarokba
szorítottam néhány régi tanácsadóját, és az oldalamra
ragasztottam őket, mint a bojtokat, és... ...megcsináltam.
Főleg apa kiváló előkészületeinek köszönhetően, de az
emberek így is, úgy is nekem adták a dicsőséget. És utána
egyszerűen csak folytattam. Néha a saját ítélőképességemre
hallgatva, amiről rájöttem, hogy végül is nem is volt olyan
rossz; tanácsot kérve olyan emberektől, akik talán tényleg
tudták, miről beszélnek, amikor csak tudtam; és
reménykedve a szerencsében, amikor semmi más nem
működött.
Elkomorultam. Remek.
Látva az arckifejezésemet, ezúttal ő volt az, aki
felnevetett.
– Azt hitted, van valami trükk a dologban? Cassie,
szerinted bárki is felkészülhet egy olyan munkára, mint a
tiéd!? Gondolod, ha a Pythia udvarában nevelkedtél volna,
ha maga a szent Agnes képzett volna ki, ha annyi politikai
oktatásban részesültél volna, hogy már a füledből is az folyt
volna – tényleg azt hiszed, hogy ez számítana?
– Nem ártana!
– És nem is segítene! Közel sem annyit, mint ahogyan te
gondolod! – Megcsóválta a fejét. – Arra jutottam, hogy
örültem, hogy nem tudom, mit nem tudok megtenni. Hogy
túl naiv voltam ahhoz, hogy olvassam a jeleket, hogy
felismerjem, milyen valószínűtlen, hogy bármelyikünk is
túlélné. Emlékszem, ahogy az asztalt vertem egy
hadiszobában – egy lyukas barlangban valahol egy
elvetemült világban –, miközben három hadsereg állt
odakint, és egyik sem a miénk, az erőim fele azon
gondolkodott, hogy oldalt vált, a másik fele pedig annyira
demoralizált volt, hogy nem tudott törődni vele, és én mégis
stratégiát készítettem. Túl hülye voltam ahhoz, hogy
tudjam, hogy már vesztettünk!
– És... és úgy volt? – kérdeztem, mert mostanában nekem
is így tűnt. Mintha máris vesztettem volna, és még nem is
néztem szembe vele. Mert hogyan harcolsz egy istennel?
Erre a kérdésre senki sem tudott válaszolni, hiszen még
senki sem csinálta. Kivéve engem és a fickót, akit éppen
üldözök az időben, de volt még néhány súlyos kitétel. Mint
például az, hogy Apolló, a szóban forgó isten, már
ropogósra sült, hála anya védővarázslatának, és így már
majdnem halott volt, mire ideért. És még akkor sem
harcoltunk ellene, mert hogy a fenébe harcolhattunk volna
ellene? Ehelyett egy csapdába vezettük, ahol néhány éhes
démon és egy természetfeletti örvény elpusztította.
Az egyetlen dolog, amihez hozzájárultunk, az a
menekülés volt.
Gyorsan.
Ami őszintén szólva még mindig jó tervnek tűnt, mert én
leginkább a nagyon is emberi apámra ütöttem, és a
gondolattól, hogy szembeszálljak a háború istenével, megint
bizonytalannak éreztem magam.
De ezúttal nem futhattam el.
Nem, amikor egy csomó dühös isten dörömbölt az ajtón,
egy szétszakadt természetfeletti közösséggel, amelyet
valahogy össze kellett hoznom, és egy olyan leszámolással,
amelyről fogalmam sem volt – fogalmam sem volt, hogyan
nyerhetnék.
Az egyetlen nyom, amit sikerült találnom, Pritkin
keresése közben bukkant elő, tizenöt évszázaddal ezelőtt a
múltban, és még abban sem voltam biztos, hogy igazam
volt. Jelenleg egy párkányon ültem, amely egy nagy, nyílt
területre nézett, de nem úgy éreztem. Úgy éreztem, mintha
én is egy barlangban ragadtam volna, egy olyan barlangban,
amelynek a falai bezárulnak, és a tető mindjárt a fejemre
omlik. Én pedig képtelen voltam elhárítani a katasztrófát,
amit előre láttam, mert az a valamivel kevesebb, mint négy
hónap, ami a kocsmai tarotkártya-olvasás és a
természetfeletti közösséget állítólagosan vezető élet között
eltelt, nem volt elég, közel sem volt elég. Úgy éreztem,
kudarcra vagyok ítélve, és most itt vagyok, pont a megfelelő
pillanatban, és nem tudtam... egyszerűen nem... nem
tudtam...
A fenébe!
Egyik kezemmel megtöröltem a szememet, és felnézve
láttam, hogy Rosier engem figyel. Egy pillanatra valami
átsuhant az arcán, amit nem tudtam értelmezni. Aztán
megint eltűnt, és egy újabb, általa annyira kedvelt elegáns
mozdulatot tett.
– Nos, nyilvánvalóan nem – mondta, válaszolva az előző
kérdésemre. – Itt ülök, ugye? Ebben a förtelmes izében. –
Undorodva nézett le a kísérteties tunikájára.
Azon tűnődtem, miért nem cseréli le. A szellemek nem
tudták, de Rosier nem az volt. De talán ő is fáradt volt.
Hátradöntöttem a fejem a falnak.
– Szóval, hogy jöttél ki belőle?
Megvonta a vállát. – Elcsábítottam az egyik ellenfél
vezetőjét, aki ezután a csata felénél átállt a másik oldalra. Ő
az ellenségeink mögött volt, mi pedig elöl, és miután egy
idő után kettőnk közé szorultak, megtörtek és elfutottak. És
soha nem élték túl azt a szégyent, hogy egy szedett-vedett
csapat inkubus legyőzte őket. És átkozottul gondoskodtam
róla, hogy ne is tegyék!
 – Ez okos volt – mutattam rá. – És mi volt az? Erős,
államférfiúi...
– És agyafúrt. És nem, nem az volt! Kétségbeesés volt, de
működött. És amikor a kétségbeesett kockáztatás működik,
azt zsenialitásnak hívják! Ha elégszer megcsinálod, az
emberek kezdik elhinni, hogy mindig képes vagy rá, hogy
mindig meg fogod tenni. Az ilyen embereket követik.
Legendákat írnak az ilyen emberekről.
– De... te még mindig tudod az igazságot! Tudod, hogy
csak színlelsz!
– Igen, de végül rájössz valamire: a másik oldal is azt teszi.
Legalább olyan gyakran, mint nem. Tanuld meg, amit
tudsz; tedd meg, amire képes vagy; kérj meg másokat, hogy
tegyék meg helyetted, amit te nem tudsz! És addig is
színlelj, amennyit csak tudsz! – Vetett rám egy pillantást. –
Más szóval, pontosan azt, amit eddig is csináltál!
Erre csak pislogtam. Nem éppen bók volt, de közel állt
hozzá. Valaki lényegében azt mondta nekem, hogy nem
szúrtam el annyira a dolgokat, mint amennyire el lehetett
volna.
A pokolba is, ezt elfogadtam.
Rosier megint csak a fejét csóválta.
– Befejezted azt a szörnyűséget? – követelte, és
undorodva nézett az immár lecsupaszított csülökcsontra.
– Nem is tudod, mit hagytál ki! – mondtam, egy zsíros
mosolyt villantva rá.
– Gyere! – mondta, és kinyújtotta a kísérteties kezét. –
Menjünk, színleljünk még egy kicsit!
 Negyedik fejezet

Fél órával később Rosier visszatért a pokolba, és azt

csinálta, amit szokott, hogy felépüljön az efféle dolgokból,
én pedig újra az otthonomnak hívott kaszinóban voltam, és
próbáltam követni a javaslatait. Nevezetesen, hogy tanácsot
kérjek, méghozzá olyasvalakitől, aki talán tudja, miről
beszél. Feltéve, hogy fel tudom kelteni a figyelmét. De ő egy
pénztárgép mögött állt, félúton a kaszinó főutcáján lévő
üzletsoron, én pedig... nem.
És nem is akartam közelebb menni hozzá.
– Anyu, anyu, nézd! Ez egy menyasszony hullája!
Lenéztem, és egy tütübe öltözött csöppség rángatta a
szoknyámat. A megperzselt, koszos, régimódi szoknyáimat,
amelyek jól kiegészítették hamuval borított testemet. És az
arcomat. És a hajamat. Egy gyors pillantás az előttem lévő
kirakatra mutatta, hogy valóban olyan hulla
menyasszonyosnak tűnök benne.
Sóhajtottam.
– Igazából nem vagyok az – mondtam a kölyöknek,
miközben még mindig a pult mögött álló sötét hajú
szépségre koncentráltam.
Françoise-nak hívták, és normális esetben csak besétáltam
volna, és üdvözöltem volna. Már egy ideje barátok voltunk,
még azelőtt, hogy megkapta volna a jelenlegi munkáját, a
mágikus világ leghíresebb divattervezőjének szalonját
csinosította (legalábbis szerinte). De most nem volt alkalmas
az idő a félbeszakításra. Most az lenne a legjobb, ha
eltűnnék, csakhogy a rendelkezésemre álló idő volt a
legkevesebb. Szóval lopakodtam, és próbáltam elkapni a
tekintetét a lelógó virágfüzéreken keresztül, amelyek
hátteréül szolgáltak egy csomó táncoló istennőnek.
Egy csomó szőke és göndör hajú istennőnek, vettem
észre, és elkomorodtam.
Aztán még jobban elfintorodtam, amikor megint
megrángattak.
– Egy képet akarok! Egy képet akarok! – követelte a
tündérke, miközben megpróbált megfelelő pózba igazgatni,
bármi is legyen az egy hulla számára.
Vissza akartam húzódni, de a kezem tele volt. És
Françoise ezt a pillanatot használta ki, hogy észrevegyen. És
hogy tágra nyissa sötét szemeit, és megrázza a fejét,
rámutatva a már felfedezett zavarra, mert hogy is ne tenné?
Tudom! tátogtam. De beszélnem kell veled.
Újabb fejrázás, azzal együtt, hogy megpróbált valamit
visszaszólni, de azt már nem tudtam megmondani, hogy
mit, mert a szoknyámon lévő kéz éppen ökölbe szorult, és
erőszakkal elrángatott az ablaktól.
– Drágám, azt hiszem, ebédszünetet tart – mondta egy
odarohanó nő.
Kicsit furcsán nézett ki, mintha a légitársaságok talán
elvesztették volna a poggyászát, és neki abból kellett
felöltöznie, ami a kézipoggyászában volt. Ez az elegáns és
az utcai ember keverékét eredményezte: göndör barna haj,
amely úgy nézett ki, mintha egy ideje nem látott volna fésűt,
de amely kiegészítette a drága szemüveg mögötti éles barna
szemet. Egy kék üzleti kosztümöt viselt, amely drága
lehetett, de siralmasan gyűrött volt. És amelyet blúz helyett
egy pólóval viselt, amelyik azt hirdette: „Egyszer ártatlan és
édes voltam, aztán beütött a szar!”.
Szükségem van egy ilyenre, gondoltam irigykedve.
 – Nem vagyok szüneten – mondtam, ami szkeptikus
pillantást váltott ki belőle, valószínűleg az ICEE 1 és a két
kajás zacskó miatt, amivel zsonglőrködtem. – Úgy értem,
nem itt dolgozom – pontosítottam –, úgy tűnik, egyáltalán
nem.
Talán mert az ICEE kék volt, és halálos árnyalatúra
festette az ajkamat. És egy koporsó alakú pohárban volt,
ami ingyen járt a vásárláshoz, mert a határon túlról
ömlesztve vásárolva mindössze tíz centbe került. De a csúcs
az volt, hogy hol voltunk.
A Dante nevű hotel és kaszinó egy relikvium volt azokból
az időkből, amikor a Vegas Stripen még nagy divat volt a
téma. Ez a maffia-korszak után volt, de még a rövid életű
családbarát kísérlet előtt, és határozottan a város legújabb
inkarnációja előtt, amely a jól szituáltak elegáns felnőtt
játszótere lett. A téma most már nem volt divat, kivéve, ha
az a téma a pénz, ami Vegasban sosem volt divat, de a
Dantét nem érdekelte, mert a témája célt szolgált. Mint
például azt, hogy egy csomó valódi természetfeletti lényt
rejtegetett nyilvánosan, azzal, hogy az utcán ólálkodó
jelmezes színészekkel reklámozott.
– Sajnálom – mondta határozottan a nő, és eltolta az
arcából a hajtincsek tömegét. – De te vagy a kedvenc
szereplője! Egy kép...
A mondat befejezetlenül maradt, de az elképzelés világos
volt: engem és az ebédemet, nem is beszélve a
küldetésemről, ennek a képnek a túszául akartak ejteni.
Vagy mégsem, gondoltam, amikor hirtelen egy
felháborodott zseni jelent meg az arcomban. – Te!

1
Fagyasztott szénsavas ital
 Elindultam az ajtó felé a halomnyi cuccal, hiszen már
nem számított.
– Ez nem az én hibám! – mondtam bólintva a zaklatásra.
– Nem a te hibád? – zárta el Augustine hosszú, inas
karjaival az utat a létesítményébe. Mindig is egy szőke
imádkozó sáskára emlékeztetett, csupa kar és láb egy
modellvékony testen, amit ma tovább fokozott a kedvenc
irizáló zöld színű overallja. – Te hoztad ide őket!
– A szállodába hoztam őket – mondtam, és megpróbáltam
átsiklani az akadály alatt anélkül, hogy bármit is kiöntenék.
– Nem én döntöm el, hogy hova mennek...
– Vidd ki őket! – mondta a térdét is az utamba lökve.
– Innen?
– Igen, innen! Elmész – és ők is!
– Mondd meg nekik! – mondtam, miközben elnéztem
mellette. Oda, ahol három, ruhába burkolózott halom
bolyongott, és a kiállított cuccokat szemlélte.
Legalábbis úgy sejtettem, hogy ezt csinálták, de ki
tudhatta? Úgy néztek ki, mint a megelevenedett
szennyeshegyek, olyannyira, hogy csak a lecsüngő selymek,
taftok és csipkék alól karmokként kiálló, göcsörtös, sárgás
lábkörmök alapján tudtam, kik ők. Rengeteg selyem, taft és
csipke. Mintha a fél üzletet magukra öltötték volna.
Megértettem, hogy Augustine miért volt dühös – a
raktárkészlete leürült –, de ez az ő hibája volt. Ő volt az, aki
úgy döntött, hogy lopásgátló varázslatot tesz az árujára,
aminek következtében minden ragacsos ujjú vásárló szó
szerint ragadóssá vált. Olyannyira, hogy minden, amihez
hozzáértek, úgy tapadt rájuk, mintha pillanatragasztóval
rögzítették volna hozzájuk.
Felnőtt férfiak is tértek már vissza megalázottságtól
bőgve, és néhány hiányzó bőrdarabbal, miután egy vad utat
tettek meg egy taxi külsejéhez tapadva. De úgy tűnt, a
mostani csoportot ez nem zavarta, a koszos kézből ítélve,
amely éppen előbukkant az egyik kupacból, hogy
elmarkoljon egy kasmírpulóvert. És hogy lazán lehúzza a
fogasról, és a bal válla fölött növekvő kupacra csapja.
Nem tapadt a kezéhez.
Nem is számítottam rá.
A kisebb szintű varázslatokat nem arra tervezték, hogy
ősi mágikus lényeket ejtsenek foglyul, akik úgy tűnt, ezt
most a bevásárlókosár hasznos alternatívájának tekintik.
– Szólj rájuk! – mondta Augustine dühösen. – Te hoztad
őket ide!
– Ó, kérlek! – mondtam, és bosszúsan néztem fel rá, félig-
meddig azért is, mert még mindig közte és az ajtó között
álltam. – Ez majdnem négy hónappal ezelőtt volt!
Még a munkám első napjaiban történt, hogy véletlenül
kiszabadítottam a lányokat a természetfeletti csapdából,
amiben foglyul voltak ejtve. Csapdába esve, aminek nem
láttam jó okát, hiszen a mitológiában Graiaként ismert
három öregasszony általában meglehetősen ártalmatlan
volt. Persze nem volt szokásom felbosszantani őket.
Ellentétben Augustine-nal, aki megfeledkezett rólam,
amikor az egyik halom lehajolt, hogy jobban szemügyre
vehessen egy alsó polcot, és neki ütközött egy elegáns
kalapkiállításnak. Amik szétrepültek, amikor az asztal
felborult, köztük egy merész, lila darab is, amely cseles
szögben landolt a hosszú, szürke fürtjein. És azonnal
átformálta az alatta lévő ráncos arcot.
A Graiák általában úgy néztek ki, mint sült almából
készült babák, akiknek egy Shar-pei-jel vetekedő ráncok
volt az arca, és semmi más. Ez továbbra is megmaradt.
Csakhogy most a ruhakupacból kikukucskáló ráncos pofa
teljes sminket is viselt, beleértve a skarlátvörös rúzst, a
rózsás arcot és a műszempillát, annak ellenére, hogy ez
utóbbinak nem volt mihez ragaszkodnia, mivel a trió közös
szeme jelenleg nem volt a birtokában.
A szempillák ettől függetlenül is lobogtak, ahogy a nő
ide-oda, majd felfelé mozgatta a fejét, és próbált rájönni, mi
történt az imént. És végül rájött, hogy valami odaragadt az
arcához. Amit úgy intézett el, hogy egyik karmos kezével
addig tapogatott, amíg meg nem találta a probléma forrását,
és le nem húzta.
Majd megette.
– Mit... most éppen... hogyan... miért? – kérdezte a kislány
anyja, amikor Françoise szinte odarepült.
– Hologramok – mondta határozottan a nőnek.
– Hologramok?
De Françoise már befelé húzott, megmenekítve ezzel.
– Hologramok? – suttogtam.
– Ezh a szokásos válasz. A legtöbb ember nem látja az
Augustine által a ruhákra rakott varázslatokat. De
néhányuknak van egy kis mágia a vérében, és nekik – vonta
meg a vállát – vannak ezek a hologramok.
– Miközben a valóságban?
Átnyújtott nekem egy táblát, ami leesett a kijelzőről. SIET?
JÖJJÖN AUGUSTINE-HOZ! SMINK ÉS FRIZURA EGY PILLANAT
ALATT! Rápislogtam. Hmmm, figyelembe véve az
időbeosztásomat, tényleg jól jönne...
– Elvhinnéd őkhet valahova? – kérdezte Françoise a trió
felé mutatva. – Csak rosszabb lesz, amíg itt maradnak!
Feltételeztem, hogy Augustine-ról beszél, aki most az
egyik leesett kalappal csapkodta a Graiát.
 – Túlságosan ki vagyok merülve, hogy most ugrándozzak
– ismertem be. – Legalábbis, hogy bárki mást is magammal
cipeljek.
Valójában még abban sem voltam biztos, hogy magamat
el tudnám vinni. A térbeli ugrások sokkal könnyebbek
voltak, mint az időbeliek, de még mindig igényeltek
energiát. Ezért is terveztem lifttel felmenni a
lakosztályomba, hogy kipihenjem magam, és egyek valami
tartalmasabbat is, mint néhány falat disznóhús.
De előbb volt egy kérdésem.
– Lenne egy kérdésem – mondtam Françoise-nak, aki
éppen próbálta összegyűjteni a kalapokat.
Felnézett, és a görög ruha, amit viselt, lecsúszott az egyik
válláról. A go-go változat volt, túl rövid szoknyával és
mélyen kivágott dekoltázzsal, mert Augustine tudta,
hogyan kell becsalogatni a férfi vásárlókat egy női
ruhaboltba, igen, jól tudta. De jól állt neki, akárcsak a
bonyolult feltűzött frizura, amelybe hosszú, sötét haját
fonták, és amelyet vékony ezüstszalagok tartottak a helyén.
Illeszkedett az üzlethez, amelyet utoljára cirkuszi
sátornak berendezve láttam. Most a márványpadlón ion
stílusú oszlopok voltak, itt-ott áttetsző gézből készült
szőnyegekkel, a falakat pedig vallási témájú festmények
borították. Augustine tényleg mindent beleadott ebbe az
istennő-dologba, nem igaz?
– Ah kalapokhról? – kérdezte Françoise.
– Nem, ah tündérekről... úgy értem, a tündérekről –
mondtam, visszaterelve rá a figyelmemet. – Egy ideig velük
éltél, nem igaz?
– Túl sokáig – mondta komoran, valószínűleg azért, mert
nem önkéntesen tette.
 – De elég jól ismered őket, igaz? Jobban, mint a
legtöbben?
Nagyon reméltem, mivel a lehetőségeim eléggé
korlátozottak voltak. Nem sok szakértője volt a
tündéreknek, különösen a világos fajtának. Az ő világuknak
az volt a szokása, hogy minden nemkívánatos látogatót
felfalnak, majd kiköpik a csontjaikat. Nem mintha Françoise
nemkívánatos lett volna. Ő az a fajta bevándorló volt, akit a
tündérek tárt karokkal fogadtak.
Szó szerint.
– Azh elrabolt engem – mondta keserűen. – Rabszolga
voltam! Mit tud egy rabszolga?
– Többet, mint én. És szükségem van rá! – És azt hiszem,
valami átjött a hangomból, mert rám nézett az egyik állvány
alól, ahol próbálta elérni az egyik kóbor kalapot.
– Mi a baj?
Újra körülnéztem, de a közelben csak az anya és a gyerek
volt, és ők éppen azzal voltak elfoglalva, hogy tátott szájjal
figyeljék a drámát. Leguggoltam mellé, és lehalkítottam a
hangomat. – Nincs annyi időm – mondtam halkan. – De
tudnom kell mindent, amit el tudsz mondani a
fegyvereikről!
– Ah fegyvhereikről?
– Nem a mindennapi dolgokról. A különlegesekről.
A homlokát ráncolta. – Milyen különlegesek?
Újra körülnéztem. – Ez csak egy elmélet, de láttam egy
fegyvert, egy botot, ami... Nézd, az istenek mindenféle
háborút vívtak, amikor itt voltak, igaz? Egymással, démoni
szörnyekkel, még az emberekkel is. Minden legenda erről
szól.
A lány homloka ráncba szaladt. – Oui?
 – Nos, ha háború van, akkor fegyverek is vannak. És ha
régi történeteket olvasol, elég rendszeresen megemlítik
őket: Artemisz íja, Thor kalapácsa, Zeusz villámcsapása...
– De azhok istenek, azhok már nincsenek! – A lány a
Graiákra nézett, akik épp most bántak el Augustine-nal
ugyanúgy, ahogy a ruháival is – hozzáragasztották az
egyikük hátához. Ettől hosszú lábai a levegőben kapálóztak,
a szája pedig trágárságokat kiabált, amelyek szerencsére
nem angolul voltak. Felsóhajtott. – Legalábbish a legtöbb!
– Igen, eltűntek. De a fegyvereik talán nem.
– Nem értem!
A másik kezembe tettem az ICEE-t, hogy tudjak
gesztikulálni. – Amikor az isteneket kirúgták a Földről, az
gyorsan történt. Nagyon gyorsan. Ha nem így történt volna,
akkor képesek lettek volna ledobni az őket száműző
varázslatot, vagy megölni azt, aki kivetette. Igaz?
Françoise bólintott. Ő legalább annyit tudott arról, amit
anyám tett, mint én, hiszen ott volt, amikor megtudtam.
– Oui, c'est ça, mais… 1
– Françoise, szinte azonnal száműzték őket!
– Oui?
– Szóval talán nem volt idejük csomagolni.
Rám pislogott, hirtelen megfeledkezve a kalapokról. –
azhok a fegyverek… thalán itt hagyták őhket?
– Úgy vélem, hogy talán a Tündérvilágban hagyták őket –
javítottam ki. – Egy tündér Lordot láttam egy ilyen
fegyverrel szaladgálni. És mivel egy isten visszatérésével
állunk szemben...
– Jó lenne, ha lenne egy saját fegyverünk, amivel
megküzdhetnénk vele.

1
Igen, ez igaz, de…
 Bólintottam. – Nézd, tudom, hogy régen volt. De az idő
ott másképp telik, és a tündérek sokkal tovább élnek, mint
mi. És ha valami megmaradt... nos, azt megtartanák, nem
igaz? Sőt, még díjaznák is? Úgy tűnik, mindig harcolnak...
– Azhok mindig a sötét tündérekkel harcolnak – javított
ki a lány. – És ehhez nhincs szükhségük ishteni fegyverekre.
Még mindig...
– Még mindig?
A homlokán tovább mélyültek a ráncok.
– Nem sokat tudtam ah nyelvből, amikor megérkeztem,
és csak egy rabszolgha voltam. Ésh őhk nem meshélnek a
rabszolgáknak. De azh azh ember, aki megvett engem,
szerette azt hangoztatni, hogy ő azh istenek leszármazottja.
– Hittél neki? – Mert nem úgy tűnt.
A nő elkomorult. – Non, nem hittem! Nem hiszem, hogy
bármelyik istentől származott volna, hacsak nem Zeusz
cochonjától 1!
– Cochon?
– Ah dishnó.
Eltartott egy másodpercig.
– A disznójától?
– Oui! – bólintott Françoise határozottan. – Ahogy
mondtam is, dishnó.
Elmosolyodtam. – És mit mondott neked Zeusz disznója?
– Nhem azh, amit mondott, hanem amije vholt. Egy
zászló, amit az apja vitt a csatába. Egy nagy csatában,
amikor ah tündérek azt mondják, hogy azh istenek
mellettük harcoltak. De azh istenek, ők már elmentek, mire
azh…
– De talán az erejük egy része mégsem!

1
malac
 A lány bólintott.
– Hallottál valami szokatlan fegyverről, amíg ott voltál,
akár pletykaszinten is? Tudnom kell, hogy létezik-e még, és
ha igen, hol van most. És hogy kinél van.
Megrázta a fejét. – Én nem harcolni akartam, hanem
menekülni. De megkérdezhetem ah sötét tündéreket.
– Azokat, akik itt vannak a szállodában?
– Oui. Nem szeretnek ah múltról beszélni, de ha
elmondom nekik, hogy ezh neked kell…
– Az segítene?
Meglepettnek tűnt. – The thisztelettel bánsz vehlük. Ésh
shegítettél nekik – ezt nem felejtik el. Shok szarságot láttak!
– Akkor kérdezd meg őket a csatáról és a botról. A Szelek
Botjának hívták. Egy ideig a Blarestri király személyes
fegyvere volt.
– Azh Égi Úr – mondta Françoise, és a szeme kissé
kitágult, ahogy mindenkié, amikor a világos tündérek
vezető csoportjáról beszéltek.
– Nekem is ezt mondták. Nem tudom biztosan, hogy a
bot egy megmaradt isteni fegyver volt-e, de ha nem az volt,
akkor is annak kellett volna lennie. És ahol egy van, ott több
is lehet. Tudnom kell, hogy hallották-e...
– Egy képet akarok! – szakított félbe egy gyerekhang, és
felnézve láttam, hogy újra megjelent mellettem a kis
balerina.
– Ne most, kicsim!
– Nem. Most!
Sóhajtottam. – Mondtam már, hogy nem itt dolgozom.
– De te vagy a hulla menyasszony! – erősködött – és én
akarok...
– Én nem...
 – Te vagy a hulla menyasszony, és akarok egy képet!
Anyu, vedd rá, hogy adjon nekem egy képet!
– Ez… ez csak egy kép – mondta az anya, miközben
odasétált, de még mindig a felfordulást bámulta. A helyzet
egyre rosszabb lett, a Graiák Augustine-ra halmozták a
frissen zsákmányolt ruháikat. Nem voltam benne biztos,
hogy azért, mert kifogytak a helyből, vagy azért, hogy
elhallgattassák, de ha az utóbbi, akkor nem jött be.
– Nézze, hölgyem...
– Csak álljon modellt egy képhez, jó?
– Nem! – mondtam hirtelen bedühödve. – Nem fogok!
– Miért? Csak egy percig tartana.
– Ahogy az is, hogy nemet mondjon a gyerekének!
És, oké, végre elég idegesítő voltam ahhoz, hogy
magamra vonjam a teljes figyelmét. Megfordult.
– Ez meg mit jelentsen?
– Azt jelenti, hogy talán ha mindent megad a gyerekének,
amit csak akar...
– Ne akard megmondani nekem, hogyan neveljem a
gyerekemet!
– …nem a legjobb taktika egy jól nevelt,
kiegyensúlyozott...
– Jól nevelt? – A szemei végignéztek a poros, kék ajkú,
cipő nélküli alakomon. – Mit tudsz te a
kiegyensúlyozottságról?
– Többet, mint te!
– Csak pózolj a képhez!
– Nem! Nem én vagyok a rohadt hulla menyasszony! A
nevem Cassie Palmer, és én nem...
De esélyem sem volt elmondani, hogy mit nem tettem.
Mert hirtelen egy dübörgő hang hangzott fel, elég
hangosan, hogy a falakat is megrázza. – CASSIE PALMER.
CASSIE PALMER. CASSIE PALMER AZ AUGUSTINE-BAN VAN!
Mi a fasz?
 Ötödik fejezet

– Mi van? – jelent meg Augustine tökéletesen fésült feje a

ruhakupacból. – Mi az?
– Nem! – A dühös anya körbebámult, majd hirtelen még
dühösebb lett. – A fenébe, ne!
A pénztárgépes pult felé rohant, ahol az
ajándékcsomagoló állomás is volt. És elkezdte dobálni a
díszes kártyákat, szalagtekercseket és pompás
csomagolópapírokat, keresve valamit, amit gondolom, nem
talált, mert tovább folytatta. És bár ez sehol sem lett volna jó
ötlet, itt különösen rossz volt, mert Augustine nem normális
papírt használt.
Augustine nem használt semmi normálisat.
Ezt bizonyította, amikor egy tekercs csillogó kék és ezüst
fólia végiggurult a munkalapon, majd leesett a szélén.
– Tedd vissza! – követelte Augustine. – Azonnal tedd
vissza!
De már késő volt. A papír leesett a padlóra, és azonnal
origamiállatok hosszú sorává kezdte hajtogatni magát.
Amely azután leszakadt a tekercsről, és rohangálni kezdett
az ízléses állványok és rendezett asztalok útvesztőjében.
Amelyek hirtelen már nem is voltak olyan rendezettek, mert
papírtigrisek ugráltak rajtuk, papírelefántok rontottak rájuk,
és papírmajmok másztak fel rájuk.
És vidáman dobálták egymáshoz a tökéletesen
összehajtogatott árukat. És ránk. És a padlóra.
 Úgy tűnt, mintha még mindig a tavalyi szezon cirkuszi
témájánál ragadtak volna, amire a korábban elegáns üzlet
tényleg kezdett hasonlítani.
És akkor egy rajnyi valami repült be a nyitott bejárati
ajtókon.
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER AZ AUGUSTINE’SBAN!
A helymeghatározó varázsige ködkürtként üvöltötte,
harsogta a nevemet, összezavarva ezzel az agyamat. Ami
már így is eléggé össze volt zavarodva, amikor megláttam,
hogy egy pár tucatnyi denevérnek tűnő lény esik be, és
elkezd körözni a helyiségben. Úgy bámultam rájuk, mintha
a Jumanji-játék gézengúzai közé kerültem volna, miközben
Augustine káromkodott, Françoise pedig megragadta az
őrült nőt, aki még mindig próbálta tönkretenni az
ajándékcsomagoló állomást.
Csak azért, hogy előhúzzon valamit a táskájából.
– Hol van a pajzsod? – rikoltotta a barna hajú, és egy
gyanúsan pálcának látszó tárggyal hadonászott.
– Vidd azht az arcomból! – figyelmeztette Françoise a nőt.
– Hol van? Nálad kell, hogy legyen!
– Kifelé, vagy esküszöm...
– Nem, én esküszöm neked...
Françoise elvette tőle a pálcát, és kettétörte.
– Mi a... hogy a... te ribanc!
– Valójában boszorkány!
– Én is az vagyok!
– De nem túl jó! – mondta Françoise önelégülten.
És ekkor a köröző fekete felhő, visító, száguldó tömegben
alábukott.
 Összekuporodtam, kezemet a fejem fölé emeltem, de nem
segített. A következő másodpercben már körülvett egy
csomó röpködő izé, amelyek nem denevérek voltak, nem is
madarak, semmi olyanok, amiket valaha is láttam volna, de
hirtelen mindenütt ott voltak, többek között az arcomban is.
És rikoltoztak valamit, amit nem értettem, mert mind
egyszerre beszéltek.
– Ne válaszolj nekik! – kiabálta a nő –, a boszorkány. – Én
voltam itt előbb. Én voltam itt előbb!
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER AZ AUGUST…
– Cassie! Ide! – kiáltotta Françoise, én pedig a pult mögé
vetődtem. A nem-denevérek áramló tömegben követtek,
hogy aztán lángba boruljanak, amikor Françoise, aki
nagyon-nagyon jó boszorkány, egy tűzgolyót dobott rájuk.
Persze, a repdeső, rikácsoló, lángoló izék tömege nem
éppen előrelépés. De nem tűntek sokkal jelentősebbeknek
Augustine origamijainál. Mert szétrobbanó hamufelhőkké
foszlottak szét körülöttem, amikor kisurrantam a pult másik
oldalán.
Legalább a ruhám nem lehet sokkal rosszabb, gondoltam,
miközben körbebámultam.
Aztán összerezzentem, amikor szembe találtam magam
egy olyannal, aki elég okos volt ahhoz, hogy a másik
irányba forduljon.
Közelről kevésbé hasonlított denevérre, inkább egy
túlméretezett pillangóra, bár nem volt említésre méltó teste.
Ahogy feje sem. Csak egy függőleges szájnyílás beékelődve
a két gyorsan verdeső szárny közé, ami kiabált valamit.
 Egészen addig, amíg Deino, a legédesebb Graia, aki nem
volt különösebben válogatós az étkezésben, el nem kapta a
levegőben, és meg nem ette.
De ez a valami nem ment le ilyen könnyen. Sőt,
egyáltalán nem ment le. Ott maradt a szájában, és úgy
mocorgott, hogy ettől Deino úgy nézett ki, mintha egy
fekete rágógumit rágcsálna. Vagy nagyon eltúlzottan beszél,
mert az állkapcsa folyton fel-alá, fel-alá, fel-alá járt, és
közben ömlöttek a szavak ki belőle, csakhogy Deino nem
beszélt angolul.
De valaki beszélt.
És most, hogy már csak néhányan maradtak a fekete
izékből, megértettem, mit mondanak.
– Itt a Crystal Gazing – mondta egy női hang valahonnan a
fejem fölül. – Lady Cassandra, nyilatkozna arról, hogy
milyen a kapcsolata a vámpírszenátorral, Lord Mirceával? A
pletykák szerint szeretők...
– Itt a The Oracle – szakította félbe egy dübörgő brit hang
Deino szájából. – Olvasóink szeretnék tudni, hogy pontosan
milyen természetű volt az a lény, akivel két hete a
koronázásán megküzdött és megölt…
– És miért volt meztelen? – tette hozzá buzgón a Crystal
Gazing. – Ez rituális volt?
– …Azzal kapcsolatban is szeretnének megerősítést
kapni, hogy kik voltak azok a lények, akikkel múlt héten
ennek a szállodának az előcsarnokában harcolt – folytatta a
The Oracle, még egy kicsit hangosabban beszélve. –
Feltételezések szerint...
– Vagy talán valamiféle szexmágia? Az olvasóink
közvélemény-kutatást végeztek...
– …hogy a démontanács személyi őrei voltak...
 – …és a legszexibb Pythiának választották, majdnem
három az egyhez arányban!
– De... de én vagyok az egyetlen Pythia! – mondtam,
amikor a barna boszorkány visszarángatott.
– Itt a Witch’s Companion – duruzsolta egy halk hang
valahonnan a hátam mögül. – Azon gondolkodtunk, hogy
meg tudná-e osztani velünk a kedvenc receptjét? Talán egy
finom őszi levest?
– Felfedezték – dübörögte a The Oracle –, hogy
megegyeznek az időnként észlelt hasonló lények leírásával,
amelyeket néha megpillantottak, és amelyeket legnevesebb
tudósaink közül néhányan leírtak...
– Akasszátok fel az illusztris tudósaitokat! – morogta a
barna boszorkány, közém és a rakás valami közé állva, ami,
ha jól sejtem, egy csomó mágikus mikrofon volt. – Már
mondtam, én voltam itt előbb!
– Aki elsőként találja meg, az nem az első, aki elsőként
nyomul! – mondta lekezelően Crystal Gazing avatárja.
– A Pythia nem adhatja az első interjúját egy olyan
szennylapnak, mint a Graphology – értett egyet a The Oracle,
annak ellenére, hogy Deino megpróbálta eltávolítani a
nyelvével.
– Micsoda? – hördült fel a barna hajú nő. – Minek
neveztél az előbb...
– Szennylapnak – ismételte meg Crystal Gazing
segítőkészen. – Szennylapnak nevezte az újságodat,
kedvesem.
– Vagy... vagy valamilyen dekorációs tippeket? –
repdesett reménykedve a Witch’s Companion. – A paplanok
őszi borítóját készítjük...
 – Nem jobban, mint a Crystal Gazing! – folytatta
nagyképűen a The Oracle. – Amelynek nincs jobb minőségű
újságírói integritása, mint...
– Tessék? – A kollégája már nem hangzott olyan
szórakozónak.
– …az amerikai úgynevezett újságok többsége...
– Mire akarsz ezzel célozni?
– Arra, hogy szennylapnak nevezi az újságodat, kedvesem
– mondta savanyúan a barna hajú.
Crystal Gazing felborzolódott.
– Hadd emlékeztessem, hogy az én újságom régebb óta
van jelen, mint bármelyikük...
– A szemét mindig eladható! Ettől még nem lesz kevésbé
szemét!
– Mit mondott a ribanc? – követelte a Crystal Gazing.
Aztán lángra kapott, amikor a barna hajú nő öngyújtót
tartott alá.
– Többféleképpen is lehet tüzet gyújtani – mondta
Françoise-nak.
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER AZ…
– Ön riporter? – kérdeztem a barnától, ekkor már eléggé
fölöslegesen.
– Micsoda? – jelent meg Augustine profilja Enyo válla
fölött. A nővérek közül a legmagasabb és legijesztőbb a
hátára csapott, a másik irányba fordítva, hogy ne tudjon
közvetlenül ránk nézni. De ez nem akadályozta meg abban,
hogy megpróbálja. – Azért jöttél, hogy kilesd az új
kollekciót?
Mindenki figyelmen kívül hagyta.
 – Nem riporter – mondta gyorsan a barna hajú. – Carla
Torres – hívjon csak Carlának…
– Van még néhány javaslatom – motyogta a Crystal
Gazing a földön heverő égett csomóból.
– … a Graphology főszerkesztője – mondta Carla, és
határozottan rám mosolygott. És porrá őrölte a versenytárs
maradványait elegáns fekete magassarkúja alatt. –
Lényegesen jobb választás az Ön számára, mint az a
nevetséges bulvárlap, a Crystal Gazing, vagy az a nagyképű
brit talpnyalója a Körnek...
– Ha a The Oraclere gondolsz – jegyezte meg Deino foglya
–, akkor legalább lenne bátorságod kimondani!
– Azt hittem, épp most tettem meg!
– És a lány? – kérdeztem.
– A lányom. – Még több göndör tincset tolt ki az arcából.
– Az a hír járja, hogy szereti a gyerekeket. Gondoltam, talán
elbűvölőnek találna egy gyereket...
– Ezt a gyeheket? – kérdezte Françoise, csak hogy az anya
ránézzen.
– Nem tudott volna csak úgy odajönni és bemutatkozni?
– kérdeztem.
– Ó, dehogynem! – tárta szét Carla a kezeit. – Igen! Miért
is nem jutott ez az eszembe?
– Minden tiszteletemmel, de mit gondol, mit próbálunk
már hetek óta? – kérdezte a The Oracle, kissé érthetetlenül,
mivel Deinónak sikerült oldalra tolnia az egyik arcába.
– De Ön soha sincs itt! – mondta Carla. – Vagy soha nincs
ébren! Vagy azok az átkozott vámpírok, akikkel együtt él,
kitalálnak valami más okot, ami biztosítja, hogy nem
elérhető...
– És úgy értesültünk, hogy még nincs titkárnője – tette
hozzá rosszallóan a The Oracle.
 – …így amikor kiszúrtam ebben a nevetséges álruhában...
– Ez nem álruha… – mondtam.
– …amely lehet, hogy a többieket megtévesztette, nem
tudom, de én hetek óta nemigen csináltam mást, mint az
arca képét bámultam! Bárhol felismerném, és már napok óta
ebben az átkozott szállodában táborozom. Alig alszom,
ritkán látom a családomat, és erős a gyanúm, hogy bűzlök...
– Nem akartam ezht megemlíteni – mormogta Françoise.
– …de a fenébe is! Meg fogom csinálni ezt az interjút!
– Vagy talán egy pitét? – csacsogta a Whitch’s Companion.
– Közeleg az éves süteményversenyünk, és szívesen
szerepeltetnénk egy pályaművet...
– Fogd be! – szólt rá mindenki.
Elhallgatott.
– Nos, mit szól hozzá? – mondta Carla, kissé nehezen
lélegezve. – Nem kerülhet minket örökké. És őszintén
szólva ismerem néhány kollégámat. Ha nem mondja el a
történetét, ők fogják elmondani Ön helyett. És azok után a
fogócskázások után, amibe bele kényszerített minket,
higgye el, nem az Önnek tetsző verzió lesz az!
– Ez eléggé zsarolásnak hangzik – mutattam rá.
– Nem az – mondta a The Oracle. – Ez – nem szívesen
ismerem el – csupán egy megbízható kommentár egykor
nagyszerű szakmánk állapotáról. Hol talál manapság egy
Thomas Bowlbyt? Vagy egy Sir Henry Stanley-t? A „Dr.
Livingstone, gondolom” helyébe a hírességekről szóló
pletykák és a talpnyaló hízelgés lépett, és beleborzongok, ha
belegondolok, mit tartogat a jövő...
– Egy „igaza van” is elég lett volna – mondta Carla
szárazon.
– Kedves Asszonyom, én csak megpróbáltam...
 – Bebizonyítani, hogy nektek, briteknek lehetetlen
egyetlen mondatban elmondani bármit is? Sokszor
elgondolkodtam már rajta, hogy ez valóban fájdalmat okoz-
e nektek!?
– Közel sem annyira, mint az olyanokkal együtt dolgozni,
mint...
– Hidd el, te soha nem dolgoznál...
– Kik ezek az emberek? – kérdezte hirtelen a Witch’s
Companion.
– Mi van? – mondta a The Oracle ingerülten. – Milyen
emberek? Kislány, mi most épp fontos dolgokról próbálunk
beszélni...
– Ezek az emberek az előcsarnokban. Mindenütt ott
vannak, és még tíz óra sincs.
– Az előcsarnokban? Hol van… Istenem, ő az! – mondta
valakinek elkeseredetten. – A kis szajha leosont, amíg
nekünk elterelődött a figyelmünk, és megpróbál
belopakodni elébünk!
– Nem vagyok kurva! – mondta a Witch’s Companion
tisztán, de ugyanakkor elcsukolva is, mintha ütlegelnék a
gazdáját odakint. – Legalábbis nem hiszem; nem tudom, mi
az! És nem akarok ellopni semmit! Csak meg akarom
mutatni a Pythiának a legújabb számunkat, de ezek az
emberek nem engedik, hogy...
– Ezek az átkozott paparazzók! – vicsorogta Carla a bolt
ajtaját bámulva. – Mi hetekig üldögélünk itt, aztán valaki ad
neki egy fülest...
– Ó, ez aztán pazar dolog tőled! – mondta a The Oracle. –
Mindenki tudja, hogy a sztorik felét megvesztegetéssel,
cselvetéssel és csalással szerzed be...
– Legalább olyan sztorikat kapunk, amelyek nem egy
hónaposak! Mikor volt utoljára szenzációs sztorid?
 – Hé! – mondta a Witch’s Companion. – Hé! Engedjetek el!
Nem akarok...
– Mi nem „sajtószenzációkkal” foglalkozunk! – mondta
büszkén a The Oracle. – Mi a tényszerű, jól megalapozott, jól
alátámasztott tudósítások megfelelő közlésével
foglalkozunk...
– Most már ásíthatok? – kérdezte Carla.
– Ó, ne! – mondta halkan a Witch’s Companion. – Maguk
egyáltalán nem paparazzók, ugye? Önök...
A hangja hirtelen elakadt, és a kis fekete, lobogó izé
hirtelen megállt a mozgásban, és finoman a földre lebegett,
mintha selyempapírból lett volna.
Lehajoltam és felvettem.
A karkötőm pedig elég erősen kezdett verdesni a
pulzusom felett, hogy zúzódást okozzon.
– CASSIR PALMER.
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER AZ AUGUSTI…
Hirtelen felemeltem a fejem, de nem láttam semmit. Az
üzletet úgy tervezték, hogy az emberek figyelmét a benne
lévő drága termékekre irányítsa, ne pedig arra, ami a
csarnokban történik, és ez elég jól működött. Csak a
szokásos reggeli tömeg villanásait láttam, ahogy elvonulnak
odakint színes pólókban és szerencsétlen spandexben.
Felálltam, és óvatosan a bejárat felé indultam.
– Ez annyira tipikus – mondta Augustine keserűen a
hátam mögül. – Már hetek óta ő a hivatalos Pythia, de
tartott már sajtótájékoztatót? Adott interjút? Adott egyetlen
nyilatkozatot is bárkinek? Én minden időmet azzal töltöm,
hogy próbálom felkelteni a sajtó érdeklődését, ő pedig
azzal, hogy elkerülje őket! Nem csoda, hogy naponta
elárasztanak minket a kíváncsiskodó alakok, akik itt
ólálkodnak, és reménykednek egy...
– Cassie? – szólalt meg Françoise mögöttem.
– …sztoriban, ami nem is lenne olyan rossz, ha azt
terveznék, hogy megemlítik a boltot vagy a márkát...
– Cassie? – szólalt meg ismét Françoise, majd
megdermedt a keze a karomon, amikor félrehúztam
néhányat a kirakatban lelógó virágok közül.
És nem, gondoltam kifejezéstelenül, azok nem
paparazzók voltak.
– …de nem. A Pythia ruhatervezőjeként még egy említést
sem érdemlek? – kérdezte Augustine, miközben az üzlettel
szemközti előtérben egy sereg gyülekezett. Úgy néztek ki,
mint a turisták, de nem azok voltak. És nem volt szükségem
a csuklómon rezgő karkötőre, hogy ezt megmondja.
– Mon Dieu – suttogta Françoise, amikor az erő hulláma
forrószellőként söpört végig rajtunk, és a karomon égnek
állt a szőr. A tömeg ízléstelen pólói, túl szűk rövidnadrágjai
és sörhasai pedig fodrozódni és változni kezdtek. És
beleolvadni abba, ami úgy nézett ki, mint egy fekete
kommandós öltözék, ha nem lennének a hosszú kabátok,
amikkel a kommandósok nem bajlódnak, mert nem
hordanak olyan fegyvert, amit bánnának, ha mindenki lát.
A hadmágusok viszont igen.
Csakhogy én nem gondoltam, hogy ezek a mieink
lennének.
Úgy tűnt, más sem, mert Françoise hirtelen megfordult,
és a pult felé szaladt, a Graia pedig elengedte Augustine-t,
aki az áruinak felével együtt a földre zuhant. Egy
másodperccel később valami becsapódott az üzlet előtt, egy
szinte átlátszó mező hullámzott közvetlenül a csinos, íves
ablakok mögött, amelyek inkább egy párizsi Rue de Valami
utcában érezték volna magukat otthonosan, mint a
Vadnyugaton, mert Augustine leszarta Dante tematikáját.
Nyilvánvalóan ugyanígy érzett a védelmezőivel
kapcsolatban is, mert az a pajzs odakint villogott, nem
mintha számított volna.
Az nem állna ellen egy ilyen tűzerőnek.
Nem sok minden volt, ami ellenállt volna.
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER AZ…
A telefonomért nyúltam, mielőtt eszembe jutott volna,
hogy nincs is nálam. Françoise pedig már fel is vette a pult
mögött, feltehetően a biztonságiakat hívta. De a kaszinó
emberei részegekhez, bolti tolvajokhoz, és olyan
emberekhez szoktak, akik a véletlen folytán túl
rendszeresen nyertek. Ezzel nem tudtak volna mit kezdeni.
Az én embereim igen.
– Tessék! – Felnézve láttam, hogy Carla egy telefont nyújt
felém. Elvettem, és beütöttem a számot, amit a legjobban
ismertem, miközben a kölyök a csempén pörgött, rózsaszín
tütüje kavargott körülötte. Bámultam a látványt, és
próbáltam összeszedni a gondolataim.
Nem úgy tűnt, hogy ez olyan jól megy.
Az agyam folyton azt hajtogatta, hogy ennek nem
szabadna megtörténnie. Ez máshol történt, de aztán
visszajöttem ide, hogy biztonságban ehessek, aludjak és
ugrathassam a testőreimet. Kivéve, ha megbotlottam az
egyik priccsben, amelyek pillanatnyilag szét voltak szórva a
lakosztályomban, mert a udvarnak, amelyhez nemrég
jutottam, szüksége volt egy alvóhelyre.
És ó, Istenem.
Az udvarom!
 – CASSIR PALMER.
– CASSIE PALMER.
– CAS...
Vedd fel, vedd fel, vedd fel, gondoltam, miközben a telefon
csak csörgött és csörgött. Délelőtt volt, nem a vámpírok
kedvenc napszakja, de a testőreim általában éjjel-nappal
dolgoztak. De a tegnapi nap nem volt éppen normális.
Nem mintha már biztos lettem volna benne, hogy mi is
az. De abban eléggé biztos voltam, hogy nem egy majdnem
halott mestervámpír, aki történetesen a szállodát működtető
nagy család energiaforrása volt. Beleértve a rangidős
mesterek csoportját, akik a testőrségemet alkották, és akik
általában önmagukban is miniatűr hadseregek voltak. De
akik ernyedt rongybabákként estek össze, miután mesterük
kénytelen volt szinte kiszívni őket, hogy életben tartsa
magát.
Ami talán megmagyarázza, hogy miért most történt ez a
támadás.
És miért nem vette fel senki azt a rohadt telefont.
– CASSIE PALMER.
– CASSIE PALMER.
– CA...
– Vissza! Visz… – kiabáltam a riporternek, akinek nem
volt rá szüksége, mert ő is érezte ugyanazt a hatalmas
energiahullámot, amit én. Megragadta a gyerekét, és oldalra
vetette magát, éppen akkor, amikor becsapódott a robbanás.
És szinte teljesen elpusztította az üzlet homlokzatát, a
védelmezőkkel együtt, széttörte az ablakokat, és csillogó
üveg és égő fa forgácsokat szórt a levegőbe.
Egyenesen felém.
És Augustine-ra, akit észre sem vettem, hogy mögém állt,
amíg mindkettőnket hanyatt nem lökött a robbanás. És át
több polcon, amelyeken a drága ruhák most égő
foszlányokká váltak. És neki egy díszes oszlopnak.
Amiről visszapattantunk, és arccal előre a földre
zuhantunk, nagyjából ugyanakkor, amikor a pajzs, amit
körénk dobott, megadta magát.
Felnéztem a véres homályon keresztül, és láttam, hogy
vicsorogva emeli fel hasonlóan kusza arcát. A féltündér
tervező mindig is kissé lányosnak tűnt számomra. A
tökéletes haj, a túlságosan sápadt bőr, a feltűnő ruhák
egyszerűen sosem tűntek veszélyesnek.
Most módosítottam a véleményemet.
Egészen addig, amíg hirtelen hátat nem fordított, és hátra
nem rohant, eltűnve egy függönyön keresztül.
És, oké, gondoltam. Talán az első gondolatom volt az
igaz. De nem volt időm ezen aggódni.
Mert valaki más a nevemen szólított.
És ezúttal nem varázslat volt.
 Hatodik fejezet

– Cassie Palmer? – Az új hang nem a helymeghatározó

varázslat kemény, szinte fémes hangja volt. Ehelyett halk
volt, nyugodt, szórakozott. – Tényleg te vagy az?
Talpra álltam, eltolva a szilánkokat a csupasz talpamtól.
És átvágtam az aknamezőn az égő lyukhoz, amely valaha a
bolt bejárata volt. És kinéztem.
És egy hadmágusi felszerelésbe öltözött férfit láttam állni
a csarnok túloldalán, ahogy egy kést szorít a maga elé
állított rémült lány torkához.
Aki nem a Witch’s Companion szerencsétlen riportere volt.
Ezt azért tudtam, mert ismertem őt.
Ő a beavatottam, Rhea volt.
Rám bámult, én pedig visszabámultam. Hosszú fehér
ruhája makulátlan és frissen vasalt volt, derékig érő sötét
haja is csak egy kicsit volt kócos. Úgy nézett ki, mint akinek
egy viktoriánus korabeli kerti mulatságon kellene részt
vennie, nem pedig mereven és óvatosan állnia, kissé
kibillenve az egyensúlyából, mert el kell húzódnia a
nyakához tartott kés elől.
Nemrég én is ilyen helyzetben voltam. Csakhogy Rheával
ellentétben én eléggé biztos voltam benne, hogy a szóban
forgó fickó nem fog megölni. Mégis félelmetes volt.
Rhea úgy nézett ki, mint aki mindjárt elhányja magát.
A hadmágus elmosolyodott.
A mosolyának vonzónak kellett volna lennie. Az is volt, a
kék szemei elég világosak voltak, hogy innen is lássam őket,
sötétbarna haja pedig stílusosan volt megnyírva, éppen
olyan hosszúra hagyva, hogy megérintse egy modern
öltönying gallérját. Kicsit furcsán nézett ki a hardverje alatt.
 Akárcsak a mosolya, ami egy hullán is hátborzongatóan
nézett volna ki.
– Mondhatom – mondta, miközben végigmért tetőtől
talpig –, nem egészen olyan vagy, mint amilyennek
vártam!?
– Ezt sokszor megkapom!
– Elnézést kérek a bemutatkozásunk durvaságáért, de
néhány munkatársam kissé... ...fel van húzva. Azt hittük,
hogy küzdenünk kell, hogy elérjünk, de ehelyett... – A
szabad kezével legyintett a levegőbe, hogy jelezze az immár
hiányzó bejelentést.
– Biztos szerencsés napod van!
Még szélesebb lett a mosolya.
Visszafordítottam a tekintetemet Rheára, aki elzöldült, de
ugyanakkor úgy tűnt, mintha kezdené összeszedni magát.
És lehet, hogy így is volt, mert gyakran meglepett. Agnes
régi udvarának tagjai közül Rhea volt az egyetlen a
gyerekeken kívül, aki nem kapta be a csalit, amit az istenek
kínáltak, és nem lett hatalomőrült.
Sőt, az életét kockáztatta, hogy idejöjjön, és
figyelmeztessen Árész közelgő visszatérésére, és arról az
örömről, amit ez úgy tűnt, öt kollégájának okozott. Aztán
gyors egymásutánban megijedt egy kávéfőzőgéptől,
leordított egy magas szintű vámpírt, megfélemlített egy
másikat, hogy vigye el vásárolni a fiatal lányokat, akik az
udvarom többi tagját alkották, és etette, vigasztalta, és
ádázul védte őket, amíg vissza nem tértem. Aztán pánikba
esett, és elsírta magát, amikor azt hitte, hogy ki fogom
rúgni, mert haszontalannak tartotta magát.
És mindez az első pár napban történt. Azóta
folyamatosan mutatta a félénkség és a túlzott bátorság
felvillanásait, és sosem tudtam, hogy melyiket kapom. Úgy
gondoltam, az előbbi talán a hamis látszat, amit az anyja
által vezetett udvarban egy életen át tartó mellőzés és
semmibe vétel során szerzett, mert egy Pythia
szerelemgyerekének nem éppen könnyű az élet.
De őszintén szólva, egy kis félénkség most jobban jönne
neki. Annak ellenére, hogy elég félelmetes boszorkány volt,
nem tudná legyőzni ezeket az ellenfeleket. A túlzott
bátorság most a vesztét okozná.
– Ne nézz már olyan aggódóan! – mondta a sötét mágus,
miközben engem figyelt. – Biztosíthatlak, hogy nem akarok
semmi rosszat Silvanus kisasszonynak! Sőt, teljes mértékben
szándékomban áll visszaadni őt neked!
– Cserébe?
– Nálad van a tulajdonunk egy darabja – mondta
finoman. – Szeretnénk őt visszakapni!
– Lizzie.
Lehajtotta a fejét.
Elizabeth Warrenderről beszéltünk, Agnes egyik régi
beavatottjáról és az én jelenlegi ellenségemről. Az eredeti
ötből három már halott volt, egy – Jo Zirimis – eltűnt, és itt
volt Lizzie. Aki sötétté változott, és a másik csapatban
kezdett játszani, nyilvánvalóan anélkül, hogy észrevette
volna, hogy a csapata feláldozhatónak tekinti őt.
A többi szakadár tegnap ideküldte őt, hogy kivonjon
engem a forgalomból, amíg ők rajtaütnek a vámpírerődön
New Yorkban. Egy olyan helyen, ahol volt olyan bájital,
amely képes volt egy beavatott erejét annyira megnövelni,
hogy az vetekedjen az enyémmel. És talán eléggé ahhoz,
hogy Árész átlépje anyám varázslatának gátját.
Lizzie valamennyire… sikerrel járt. Még mindig nem
értettem, honnan tudta, hogy mikor érkezem vissza; szinte
abban a pillanatban, amikor megverten és véresen
visszatértem Walesből, előbukkant a semmiből. De tudta, és
mint Gertie ma, ő is beleszúrt egy tűt a lábamba, mielőtt
megállíthattam volna.
Ha méreg lett volna benne, most nem lennék itt. De nem
az volt, mert Lizzie egy kicsit lassú volt, és megrögzötten
Pythia akart lenni, míg okosabb riválisai tudták az
igazságot: ha Árész egyszer visszatér, nem lesz Pythia. Nem
lesznek mágusok sem, hiszen mindannyiunkat meg akar
ölni.
Feltételeztem, hogy így akarta biztosítani, hogy többé
senki se szálljon szembe vele.
De Lizzie-t nem avatták be a meglátásaikba, ő maga
pedig nem jött rá. Ami azt jelentette, hogy abban a hitben
volt, hogy nem ölhet meg engem, hiszen aki megöl egy
Pythiát, az nem válhat Pythiává. Ezért inkább elkábított, és
eközben elfogták. Én pedig időben magamhoz tértem, hogy
megakadályozzam a beavatottak tervét New Yorkban, főleg
azért, mert egymás ellen fordultak, amíg én ki voltam ütve,
és mindegyikük Árész bajnokaként akarta végezni.
És istennővé válni, amit a győztesnek ígért.
Majdnem megsajnáltam Lizzie-t. Mindenki más istenné
akart válni, ő pedig csak Pythia akart lenni. És feltételeztem,
hogy még mindig az akart lenni, mivel élve és bedrogozva
hagytam odafent, hogy majd később foglalkozom vele.
Csakhogy úgy tűnt, valaki más is ugyanezt akarta tenni.
– És ha visszautasítom? – kérdeztem.
A sötét mágus egy apró, csalódottságot kifejező
mozdulatot tett.
– Rhea megölése nem fog semmi hasznot hozni
számodra. Akkor is át kell küzdened magad a felső
emeleteken lévő védelmezőkön, hogy eljuss Lizzie-hez, és
azokat az Ezüst Kör legjobb mágusai alkották – mondtam, a
világ vezető mágikus szervezetéről és a Hadmágusok
Gárdájának anyaszervezetéről beszélve. – Kétlem, hogy
olyan könnyen átverhetőnek találnád őket, mint ezeket.
– Ó, dehogyis – tűnődött. – Nem hinném.
– És még ha túl is élitek – mind a ketten vagy hárman –, a
testőreimmel is meg kell küzdenetek...
– Akik, úgy hallom, ma nem érzik jól magukat.
– …és akik még mindig Mircea családi vonalának
mestervámpírjai! Még azelőtt kiszipolyoznak, hogy
bejutnátok az ajtón!
– Hmm! – A mágus lassan bólintott. – Lehet, hogy igazad
van!
– És a Kör emberei hamarosan itt lesznek, nagy erőkkel,
és ez az egész az arcodba fog robbanni. De ha most átadod
nekem Rheát...
– Ó, azt nem tudnám megtenni!
– Miért nem? – kérdeztem, próbáltam szenvtelennek
hangzani. – Ha én nem cserélek érte, akkor ő semmit sem ér
neked! De ha most sértetlenül visszaadod, ígérem...
– Semmi haszna? – vágott közbe a mágus, és a kék szemei
tágra nyíltak. – A Pythia beavatottja nem lenne hasznos?
Ééééés beakadt a lemez.
Az idő mintha lelassult volna, ahogy Rheára bámultam,
aki könnyes, bocsánatkérő, rémült tekintettel bámult vissza.
Mert biztos mondott valamit, amiből megtudhatták vagy
kitalálhatták az új státuszát. Felemeltem a rangját, jutalmul
a figyelmeztetéséért, és mert úgy tűnt, sosem volt belőlem
elég. Tényleg jól jött egy beavatott.
Csak nem gondoltam rá – de másvalaki úgy tűnik igen.
– Ha nem adod át nekünk Elizabethet, akkor meg kell
néznünk, hogy ezt itt... rávehetjük-e... hogy segítsen nekünk
– mondta a mágus, és szabad kezével végigsimított Rhea
hosszú, sötét haján. – Ez eltarthat egy ideig, de vannak
módszerek. És ő még olyan fiatal. Végül is, azt hiszem,
megteszi, amit kérünk tőle!
Az arcát elnézve, úgy véltem, Rhea is így gondolja.
Mert épp most lett olyan sápadt, mint egy lepedő.
Az ujjaim meggörbülve a combomba akartak fúródni.
Koncentrált akaraterőre volt szükségem, hogy hagyjam
ellazulni őket, hogy szenvtelen maradjon az arckifejezésem.
Hogy visszatartsam magam, hogy az utolsó erőmet is arra
használjam, hogy porrá öregítsem a mosolyát.
Régebben ennél jobban tudtam uralkodni magamon.
Persze régebben kevesebb emberrel törődtem.
– Hazudott – mondtam közömbösen. – Alig ismerem őt.
Miért adnék neki ekkora hatalmat?
– Valaki hazudik – értett egyet, ugyanazzal az apró
mosollyal.
Megvontam a vállamat. – Nem kell hinned nekem! Ott
van előtted a bizonyíték! Ha ő egy beavatott lenne, akkor el
tudna ugrani tőled. – A tekintetem Rheára siklott. – Tényleg
azt hiszed, hogy meg tudnál valakit tartani, aki rendelkezik
a Pythia erejének részével, ha ő nem akarná, hogy
megtartsák?
Rhea hatalmasra kerekedett szemekkel nézett vissza rám.
Értsd meg a célzást! gondoltam kétségbeesetten. Mert képes
lenne erre. Nem kiharcolni magát, nem, de elugrani...
minden beavatott képes erre, még a képzetlenek is. Nekem
kevesebb tudással sikerült először, mint amennyivel ő most
rendelkezett – sokkal kevesebbel. Igaz, valószínűleg anyám
vére is segített, de akkor is. Meg tudná csinálni.
De úgy tűnt, Rhea nem így gondolja. Talán kihagyta
azokat a leckéket, vagy eleve nem is részesült bennük,
hiszen pár nappal ezelőttig csak tanítvány volt. Mert csak
bámult rám.
– Szerintem, ha lenne ilyen képessége – mondta
könnyedén a fogvatartója –, már használta volna.
– Akkor nem tud a segítségedre lenni, nem igaz? –
mutattam rá gyorsan. – Nem tudja neked áthozni ide
Árészt. De ha elfogadod az ajánlatomat...
– De azt is gondolom – folytatta hirtelen felemelkedő
hanggal –, hogy hazudsz...
– Miről? Én nem...
– …és húzod az időt...
– Figyelj rám…
– …és hogy meg kellene adnod nekem, amit akarok...
– Hajlandó vagyok megvitatni...
– …mielőtt türelmetlen leszek – üvöltötte, a kés pedig
beleszúrt a foglya torkába, – és elpusztítom ezt az egész
istenverte szállodát!
Elhallgattam. A Fekete Kör tagjai nem azok az
úgynevezett sötét mágusok voltak, akikkel együtt nőttem
fel, akik félnormális, bajba került fickók voltak, és már nem
kaptak legális munkát. A Fekete Kör tagjai mágiafüggők és
őrültek voltak, és őrültekkel nem működik a vitatkozás.
Nem, ha az őrült kétségbeesett.
És ők azok voltak. Mert Jo, az egyetlen életben maradt
beavatott Lizzie-n kívül, nem a bájitalra pályázott. Ehelyett
ugyanazt a fegyvert üldözte, mint én. És a saját játékát
játszotta – nélkülük –, mert ha megtalálná, nem lenne
szüksége segítségre. Állítólag elég erős volt ahhoz, hogy
egyedül is áthatoljon anya varázslatán.
És gondolom, Árész sem venné sok hasznát azoknak a
fickóknak, akik a hüvelykujjukkal malmoztak, amíg egy
lány visszahozta őt, nem igaz?
 Szóval igen, szükségük volt Lizzie-re, méghozzá igencsak
nagy szükségük.
– Ezt meg kell beszélnem a munkatársaimmal –
mondtam.
– Nem, ezt most csináljuk!
– Nem! – Valahogy megőriztem a hangom nyugodtságát.
– Ha a lányt akarod, kérek egy percet! És te meg fogod adni
nekem!
– Te nem parancsolsz nekem, Pythia! Talán egy hullát
adok neked!
– Akkor öld meg! – mondtam keményen. – Én pedig
átugrom az emeletre, és megölöm Lizzie-t, mielőtt még
pisloghatnál. És nem lesz semmid!
Talán fele annyi ideig, mint amennyit kértem, csak
bámultuk egymást. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de
eltűnődtem, hogyan is tarthattam valaha vonzónak azokat a
szemeket. Túl világosak, túl szélesek, túl vadak voltak.
Mintha mostanában nem jutott volna az adagjához.
Vagy talán túl sokat kapott belőle.
A mögötte lévő tömeg ugyanilyen volt, felpörögtek a
mágiától, és szinte kétségbeesetten várták a lehetőséget,
hogy használhassák. Ködként lebegett felettük, statikus
elektromosságként ugrott egyik emberről a másikra, úgy
gyülekezve, mint egy átszakadni készülő gát. Nem tudtam
ilyen emberekkel tárgyalni. Harcot akartak.
Csak abban tudtam reménykedni, hogy valami mást
jobban akartak.
– Akkor egy perc – mondta végül. – Nem több!
Megfordultam, és visszasétáltam a boltba.
Többnyire egy megfeketedett, elszenesedett rendetlenség
volt, és a tönkretett díszek halmai között kellett
áthaladnom. De legalább a tüzek kialudtak. Az emberek
pedig úgy tűnt, jól vannak. A pult mögött kuporogtak, ami
biztos nyújtott némi védelmet. Mert mögötte minden
teljesen normálisnak látszott.
Leszámítva a padlón elterülő holttesteket, amelyek mind
úgy néztek ki, mint én.
Egy másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy a kirakatban
lévő próbababák voltak, és hogy Augustine felvágta a
hátukat, mint egy zavart kisgyerek a túlméretezett Barbie-
kat, és beletömött valamit.
Valami halálos cuccot, a hangokból ítélve.
– Ne-nyúlj-hozzá-megőrültél? – csattant rá az ingerlékeny
zseni Carlára, aki a földön guggolva segített neki. És aki
hirtelen visszarántotta a kezét.
– Bocsánat, de azt mondtad...
– Chartreuse! Ez neked chartreuse-nak tűnik? – A férfi egy
üvegcsére mutatott, amely egy állványon állt pár tucat
másikkal együtt. Mindegyik zöld volt.
Carla rájuk pislogott. – Igen?
– Ez zöld alma!
Egy másik fioláért nyúlt.
– Ez körte! Ez körte!
– Nem tudtad volna különböző színűvé tenni őket?
– Különböző színűek!
– Ó, az isten szerelmére! – mondta, és eltolta a haját az
arcából. – Csak mutass rá!
– Majd én megcsinálom – mondta neki, és a tartóért nyúlt.
Rákényszerítve, hogy megragadjam a csuklóját.
– Mit csinálsz? – követeltem, amikor Françoise besietett
hátulról, egy újabb állvánnyi fiolát cipelve.
Felháborodott kék szemei rám meredtek.
– Kijuttatom magunkat ebből – miért, minek néz ki?
– Nem vagyok benne biztos, hogy minek néz ki.
 – Eljátszadoztam egy varázslattal, hogy elkerüljem a
nevetséges díjakat, amiket a modellek csak azért kérnek,
hogy végigsétáljanak egy kifutón. Még nem
tökéletesítettem, de elég jó lesz a mi céljainkra…
– Amelyek?
– Tekintsd őket vonzó gránátoknak – mondta, és a pláza
irányába bámult.
– Gránátok? De a gránátok fegyverek…
– Briliáns megfigyelés!
– Miféle fegyverek?
– Hogy érted, hogy mifélék? A halálos fajta!
Megrántotta a karját, de én nem engedtem el.
– Mint amilyeneket a Kör számára készítettél?
Elkeseredetten nézett rám.
– Mit gondolsz, mi más van még, ami képes lenne
ilyesmivel megbirkózni?
– Hogyan megbirkózni?
– Elengednél?
– Hogyan megbirkózni? – ismételtem meg, mert láttam,
mire képes egy ilyen fegyver.
Az egyetlen módja a háború befejezésének a Tündérvilág
megszállása volt, ahol meghúzták magukat az isteneket
visszahozni akaró csoport vezetői. De minden ügyessége
ellenére az Ezüst Kör ódzkodott a gondolattól, hogy egy
másik világban háborúzzon, részben azért, mert nem tudtak
róla eleget, de legfőképpen azért, mert a mágiájuk ott nem
működött. Augustine-é viszont igen.
Mivel félig tündér volt, és híresen kreatív, felkerült a
listára, hogy elkészítse a világok háborújához szükséges
fegyverek egy részét, és ő teljesítette is a feladatot. Ezt
onnan tudtam, hogy az egyik testőröm nemrég belebotlott
egyik félig kész varázslatába. Mégis majdnem elég volt,
hogy megöljön egy mestervámpírt.
És ha egy ilyennel végezni tudott, akkor bármit meg
tudott ölni.
– Egy emberekkel teli szállodában vagyunk –
emlékeztettem.
– A biztonságiak valószínűleg már evakuálták őket...
– Pár perc alatt?
– A csarnok tiszta – mondta a The Oracle nevű fickó, egy
megrágott fekete rongycsomóból a padlón, ahová,
gondolom, Deino köpte ki. – A szálloda alkalmazottai
szétszéledtek, mint patkányok a süllyedő hajóról, amint
rájöttek, mi történik…
– Rengeteg gyakorlatuk volt – motyogta Augustine.
– …és a biztonságiak elhurcolták azt a néhány turistát,
aki ilyen korán fenn volt. Úgy gondoljuk, hogy működni
fog, hölgyem!
– És ha ebből bármi bekerül a légkondicionáló
rendszerbe? – néztem Augustine-ra, aki nem nézett vissza. –
Teljesen garantálni tudod, hogy nem fog mindenkit megölni
a szállodában?
– Ők mindenkit meg fognak ölni a szállodában! –
vicsorogta a kinti hadsereg felé mutatva. – Vagy nem vetted
észre?
– A Kör hamarosan itt lesz – mondta Carla az ajkába
harapva. És a gyermekére nézett, aki mellette guggolt, és
ragyogó szemekkel figyelt mindent. Azt vártam volna, hogy
a kislány zokogni fog a félelemtől, de úgy tűnt, hogy az
anyja rugalmasságát örökölte.
Ami ironikus volt, tekintve, hogy az anyja, úgy tűnt,
éppen elvesztette azt.
 Carla rám nézett. – Itt lesznek – mondta újra, mintha arra
várna, hogy megerősítsem. Hogy megmondjam neki, hogy
látom, mindannyian megússzuk ezt, ő és a gyermek, akit
hirtelen az oldalához szorított. – Itt lesznek!
– Talán, de nem néhány percen belül – mondta
Augustine. – Húsz, és csak akkor, ha szerencsénk van...
– Húsz?
– Ezt mondták Françoise-nak. Át kell jutniuk a városon,
és előbb még össze kell gyűjteniük egy csapatot – mondta
felnézve. És észrevette a kislány kétségbeesett szorítását. –
Bár... bár talán ebből le tudnak faragni néhány percet –
fejezte be gyengén.
– De itt van a Pythia! A fél szenátus is itt van...
– Jelenleg nincs. New Yorkban vannak – mondtam neki,
miközben próbáltam gondolkodni.
– De nekik itt kellene lenniük! Miért nincs biztonsági
őrség?
– Egy szállodához képest bőven van biztonsági őrség –
mondta Augustine. – Aminek itt kellene lennie!
Igaza volt, és pillanatnyilag kezdett őrültségnek tűnni,
hogy a vámpírszenátus nyugati parti főhadiszállása egy
vegasi szállodában van. De miután a régi főhadiszállásuk
elpusztult a háborúban, szükségük volt egy átmeneti
intézkedésre. És ez a hely elég nagy volt, és a fickó, aki
építtette, egy paranoiás őrült volt, aki az átlagosnál jobb
védelmezőket használt, és nemrég megörökölte az
egyikük...
Ezek közül egyik sem hangzott túl jó oknak ebben a
pillanatban.
– És senki sem gondolt arra, hogy esetleg javítson a
védelmezőkön? – követelte Carla.
 – De igen – a felső emeleteken – mondtam. – Az alsóbb
szinteken nem lehet a legjobb védelmezőket alkalmazni,
mert túl érzékenyek – valami őrült turista beindíthatná őket.
– Miért beszélünk a védelmezőkről? – követelte
Augustine harsány suttogással. – Csak annyit kell tudnunk,
hogy lent vannak. És nélkülük könnyű prédák vagyunk.
Van bármilyen fogalmad arról, hogy mire képesek azok az
emberek odakint húsz perc alatt?
– De nekünk itt a Pythia – ismételte meg a riporter, és
kettőnk közé nézett.
Augustine és én pillantást cseréltünk. – Feltételezem, nem
tudnál egy-két órával visszaugrani és figyelmeztetni
minket? – kérdezte, és úgy tűnt, mintha már tudná a
választ.
– Ha megtehetném, már megtettem volna!
– Akkor el tudsz innen ugrani velünk?
– Nem!
– Akkor ahogy már mondtam is, magunknak kell
kijuttatni magunkat!
– Igen, de nem így!
– Akkor remélem, van egy átkozottul jó ötleted! – csattant
fel. – Én kifogytam!
A próbababák összetört testeit bámultam. És a
törmelékbe taposott sülthúsos szendvicsemet. És Deinót, aki
egy sálat húzogatott, ami még mindig rá volt ragadva,
statikus kapocs módjára.
– Igen – mondtam –, van egy ötletem!
 Hetedik fejezet

– Pythia! – dübörgött fel az előcsarnokban a hadmágus

varázslattal felerősített hangja. – Ne húzd az időt! Átadod a
lányt vagy sem?
– Igen – jelentem meg ismét a kiégett bejárati ajtó
lyukában. – Hogyan csináljuk?
– Ne! – kiáltotta Rhea. – Hölgyem, kérem...
Elhallgatott, amikor hirtelen megfeszült a torkánál lévő
kés.
– Az embereid küldjék le Lizzie-t! – mondta a mágus, és
az előcsarnok közelében, az Augustine-nal szemben lévő
liftek sora felé biccentett. – Ha már nálunk lesz, visszakapod
a beavatottadat!
– Igen, darabokban!
– Nem bízol bennem? – Megdöbbentnek tűnt. – És én
még azt hittem, hogy olyan szépen elbeszélgetünk.
Úgy tűnt, a rövid szünet javított a kedélyállapotán.
Visszatért a színlelt szívélyességes szarságához, ami
valahogy idegőrlőbb volt, mint az őrület rövid felvillanása.
Ráadásul újra mosolygott, és már ennek a látványától is
megdermedt a vérem.
– Majd félúton találkozunk – mondtam, és igyekeztem
távol tartani az undort a hangomból.
– Nem fogunk. Ennyire ostobának tartasz, hogy hagyom,
hogy hozzáérj? El fogod mozdítani őt, és ahogy mondtad,
akkor nem lesz semmim!
– Nem fogom elmozdítani, mert én nem leszek ott!
Néhány kollégám majd találkozik veled, és gondoskodik a
biztonságáról. Amikor náluk lesz...
 – Ne! – Ez megint Rhea volt, aki hirtelen a csendes
passzivitásból átváltott a dühöngő haragba. – Ne, ne tedd!
Ne add nekik...
– Rhea…
– Nem teheted! – könyörgött. – Tudod, mit fog tenni!
– Rhea!
– Nem hagyhatod, hogy visszajöjjön! Kérlek...
– Ki gondolta volna, hogy a beavatottad ilyen tüzes? –
mondta a mágus, nehezen megtartva a küszködő lányt. –
Tudod, már szinte bánom, hogy visszaadom neked!
– Csak hozd ide! – csattantam fel. – Az embereim majd
félúton találkoznak veled!
– Indítsd el a liftet, én pedig elindulok!
Elfordítottam a fejem, és biccentettem Augustine felé, aki
a pult mögött állt a füléhez szorított telefonnal. A lift egy
pillanattal később elindult. Aztán a mágus is, aki a még
mindig kapálódzó Rheát vonszolta errefelé. Ezzel egy
időben Françoise is kisétált az üzletből, mellette az ismét
méltóságteljessé vált Carla, akinek begombolt
kosztümkabátja eltakarta a tiszteletlen pólót, a haja és a
sminkje pedig frissen volt elkészítve, hála a fején lévő
elegáns kék barettnek.
A duót pedig három, jóval kevésbé méltóságteljes alak
követte, akiket poros ruhadarabok halmai borítottak.
– Ők nem – mondta hirtelen a mágus.
– Ők ártalmatlanok...
– Baromság! Tudom, mik ők, és tudom, hogy kihez
hűségesek! Vagy távol maradnak, vagy nincs üzlet!
Egy másodpercig bámultam rá, de a lift már elindult, és
nem maradt idő vitatkozni. Bólintottam a két nőnek az élen,
akik megálltak, hogy visszanézzenek rám. És akik ezzel
megtorpantva a három lomha hegyet, kitérőre késztették
őket: egyet balra, egyet középre, egyet pedig jobbra a
boltban.
Annyira készenlétben hagyva a mi oldalunkat,
amennyire csak lehet, amikor a lift leért félútra.
– Ne! – suttogta Rhea, bámulva az egészre. – Ne!
– Amikor megérkezik, győződjetek meg róla, hogy ő az! –
utasította a mágus az embereit. – Semmi bűbáj!
– Ez az én hibám! – mondta Rhea a pániktól felemelkedő
hanggal. – Láttam őt visszatérni, és most segítek...
– Semmi baj! – mondtam neki.
De ő megrázta a fejét, elég hevesen ahhoz, hogy vékony
vörös csík nyíljon a halvány torkán. – Nincs minden
rendben! Az én hibám, és ha visszajön...
– Rhea…
– …mindannyiunkat meg fog ölni! Téged, engem! –
Felnézett, az emelet felé, ahol a lakosztályom volt, és a
hangja suttogásig halkult. – A gyerekeket!
– Rhea! – Hirtelen megijedve elindultam felé, de a mágus
megtorpantott.
– Tartsd magad az egyezséghez, Pythia!
– Te nem érted...
– Tartsd magad az egyezséghez!
– Sajnálom! – suttogta Rhea, és a pillantása megtalálta az
enyémet. És minden benne volt, amit tudnom kellett, és
semmi, amit akartam. Mert már láttam ezt a pillantást
korábban is.
Az anyján, közvetlenül azelőtt, hogy...
– Rhea! – kiáltottam, amitől a mágus megugrott, és még
erősebben szorította a kést, mert nem értette. Nem
elmenekülni próbált. Csak próbált...
– Ne! – kiáltottam, amikor vér öntötte el a makulátlan
fehér pamutot.
 A mágus visszarántotta a kést, de már túl későn. Hirtelen
mindenhonnan vér ömlött, a mágus káromkodott, és a két
nő, aki már majdnem mellé ért, megdöbbenéssel és
rémülettel az arcukon nézett vissza rám. Aztán a lift leért az
előcsarnokba, és kifutottunk az időből.
– Gyerünk! – kiáltottam, és nem kellett kétszer mondani.
Françoise megpördült, és varázsigét dobott a mágusra,
aki elengedte Rheát, hogy hitetlenkedve bámulja a véres
ingét. A mágus hanyatt zuhant, és végigcsúszott a fényesre
polírozott padlón, miközben Carla felerősített hangja azt
harsogta: – Most! Most! Most! – és valaki lekapcsolta a
villanyt. Csak neonfoltok maradtak a sötétségben, miközben
én a segédemért rohantam.
És mindeközben a három ruhákkal borított halom
elkezdett a mágusok felé tántorogni, divatos ruhába öltözött
zombik triójának egyenetlen, tántorgó járásával.
Ami valahogy még rosszabbá tette őket.
Ami valahogy még félelmetesebbé tette őket.
Aztán a lift csöngött, és az ajtók kinyíltak. És ezernyi
fekete, sikoltozó, csapkodó rémálom özönlött ki, mint
minden pokolból kiszabadult denevér. A mágikus
mikrofonok egyenesen az amúgy is összezavarodott
mágusok tömegébe repültek, akik bebizonyították, hogy a
mégis van valami közös a Fekete Kör és az Ezüst párja
között.
Ugyanis azonnal elkezdtek átkokat szórni mindenre, amit
csak láttak.
Ebbe beletartoztak a közeledő anyaghegyek is, akiket
egyenként vagy egy tucatnyi varázslat ért. Nem vágtak
vissza. Úgy tűnt, észre sem vették. Csak mentek tovább,
tántorogtak a hirtelen pánikba esett embercsoport felé, akik
ennek ellenére összeszedték magukat, és minden irányból
kombinált varázslatok sorozatát dobták rájuk.
És ez végre kapott választ.
Odaértem Françoise mellé, aki egy olyan nő
arckifejezésével őrizte az összeroskadt lányt, aki úgy
gondolta, hogy ez most már valószínűleg hiábavaló. És úgy
is nézett ki. Istenem, mennyi vér! Rhea mellé guggoltam, a
szívem a torkomban...
És seggre zuhantam a három, szinte egy időben történt
robbanástól, amely minden ablakot betört a soron.
Felnézve láttam, ahogy lezúdul az üveglavina az Old
West üzletek homlokzatáról, visszapattan a fából készült
járdákról, és felrepül vissza a levegőbe. Úgy nézett ki, mint
az ezüst eső, mint a neonról visszaverődő, a sötétben
szikrázó apró tűzijátékok, mint egymillió évnyi
balszerencse, amire nem volt szükségem, hiszen a legtöbb
kirakat tükrözte ezt. És fülrepesztően hangos volt, egy
kusza kakofónia, ami megzavart, és én csak ültem.
Nem csoda, hogy egy percig senki sem vette észre, hogy
híg, nedves anyag szóródik a tömegre, mintha hirtelen
bekapcsolták volna a locsolórendszert.
Ruhafoszlányokkal, néhány műanyag testrésszel és egy
fél szőke parókával együtt lebegett lefelé. Mert ősi istennők
helyett az imént szétrobbantott halmokat Augustine mozgó
próbababái látták el energiával. És azzal a bájitallal voltak
megtöltve, ami most a tömegre hullott, amelynek nagy része
nem tudta időben felhúzni a pajzsát, mert azzal volt
elfoglalva, hogy lemészárolja az ártalmatlan repülő
mikrofonokat.
Az anyag nem ártott nekik.
Viszont pokolian összezavarta őket.
 Beleértve a vezetőjüket is, aki néhány méterrel arrébb
talpra küzdötte magát, hogy zavartan bámuljon körbe.
Aztán le a kezére, ahol a finom köd ragacsos, tapadós
masszává alvadt. Aztán vissza rám.
– Ez a te elképzelésed a harcról? – követelte.
– Nem – mondtam rekedten, a beavatottam vérével a
kezemen. – Ez az!
És hirtelen már nem a gyűlölködő arcát láttam, mert
valami mást néztem: egy elsötétített utcát, egy árnyékos
törzset, a felismerés felvillanását a tűzfényes szemekben. És
egy gyomorszorító energiaveszteséget, amitől, bár nem volt
olyan rossz, mint az időbeni ugrás, mégis felsikoltottam a
fájdalomtól.
Csak senki sem vette észre.
Mert valami nagy, fekete és hatalmas – és Istenem, el is
felejtettem, milyen hatalmas – épp most csatlakozott a
bulihoz.
Egy másodpercre minden megállt, az egész gyülekezet a
ház nagyságú pokolkutyára meredt, amely gőzölögve állt az
út közepén. És ha a saját közegében már hátborzongatóan
szörnyű volt, itt még szörnyűségesebb látványt nyújtott:
karmai legalább három láb hosszúak voltak, hatalmas
agyarairól forró nyál csöpögött, bőre csomós, göcsörtös és
foltos, büdös szőrzetét a terem másik végéből is éreztem. És
keresztül-kasul átszőtték a Fekete Kör által valaha látottnál
is rosszabb dolgokkal vívott ezernyi csata sebhelyei.
És ekkor bebizonyosodott, hogy Rosiernek igaza volt.
A démonok tényleg nem szeretik a fekete mágiát.
Vagy a használóit.
A kopó fémes sikolyt adott ki, amitől több mágus is
összegörnyedt, és a fájdalomtól befogta a fülét. Aztán így is
maradtak, a kezük a fejükhöz tapadva, a combjuk és a
lábszáruk összenőve, a fegyvereik használhatatlanok voltak,
hacsak nem tartották már a kezükben. Mert Augustine
varázslata elkezdett megszilárdulni.
És, mint azt számos bolti tolvaj tanúsíthatta, nem volt
könnyű lerázni.
Nem mintha a mágusoknak lett volna esélyük
megpróbálni.
A pokolkutya egy ugrással, amely a fél előcsarnokot
átfogta, közéjük vetődött, én pedig visszafordítottam a
figyelmem Rheára, és nem tudtam, mit tegyek. Az volt az
elképzelésem, hogy elterelem a mágusok figyelmét,
megragadom, és pokoli gyorsan elfutok. Végig a folyosón,
át a végén lévő vészkijáraton, és fel a hátsó lépcsőn, ami a
harcot a szálloda lakott részeitől távolabb vitte volna. És a
Dante felsőbb részein lévő, sokkal halálosabb védelmezők a
segítségünkre lesznek.
Persze, ennyi sötét mágus talán azokat is képes lenne
legyőzni, de az időbe telne. És minden egyes szinten, ahová
feljebb mentünk, egy újabb készletettel szembesülnének. És
a kutyával is el kellene bánniuk, mielőtt egyáltalán a
nyomunkba erednének. És addigra remélhetőleg a Kör is
megérkezik, hogy végezzen velük.
Ez egy jó terv volt.
Büszke voltam erre a tervre.
De nem fog működni.
Mert a mágusok, akik távolabb voltak, nem futottak a
haverjaiknak segíteni, ahogyan arra számítottam. Ahogy
felénk sem rohantak, mert nem kaptak rá parancsot, vagy
mert azt hitték, hogy talán van még egy kopó a
tarsolyomban. Nem csináltak semmit, csak álltak ott, tágra
nyílt szemekkel, és a fenevadat figyelték.
És elállták az utunkat a hátsó lépcső felé.
 Értetlenül meredtem rájuk, tudva, hogy új tervre van
szükségem. Most azonnal. De kissé nehéz volt gondolkodni,
miközben szédült a fejem az energiaveszteségtől, és mivel
nem maradt semmi, amivel dolgozhattam volna: se fegyver,
amit használni mertünk volna, se energia, se idő.
És a térdelő Rheával, aki a torkát fogva fuldokolt a saját
vérében.
Meg kellene próbálnom elugrani vele, gondoltam
szédelegve. De ketten ugrani exponenciálisan nehezebb
volt, mint egyedül – akármelyik ugrásról is beszélünk –, és
eléggé biztos voltam benne, hogy nem tudnám megcsinálni.
És ha csak az egyikünk ugrana, akkor egy pythiai mágiával
rendelkező emberke a Fekete Kör kezében maradt volna, és
ezért haszontalan lett volna.
De akkor ez is az volt.
Carla a másik oldalon térdelt, egyik kezét Rhea fejére
téve, a másikat a véres torkára, és az ujjai között átcsorgott a
beavatottam vére. Az ajkai pedig valami olyasmit
mormoltak, amiről nagyon reméltem, hogy gyógyító
varázslat. De bármit is csinált, nem úgy tűnt, mintha
működne.
– Rhea... – mondtam könyörögve.
És ekkor a kopó újra felüvöltött, mintha minden
fémdarab mindenütt a világon szétszakadt volna, mintha
késsel szúrták volna át az agyamat, mintha fizikai fájdalmat
éreztem volna. Felkapva a fejem, láttam, ahogy a lény
csúszkálva imbolyog a csarnok sima padlóján. Egy
másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy a mágusok, akiket a
karmai alatt összezúzott, ott ragadtak, sikoltozó, vérző
párnákat képezve, amelyek összecsomósodtak a lába alatt,
és emiatt csúszott meg, valahányszor mozdulni próbált.
És komolyan akadályozták.
 Akárcsak a varázslatok, amelyeket a külső mágusok
kezdtek el szórni, és amelyek úgy sisteregtek a kérges
bőrén, mint az ostorcsapások. Vagy a bájitalbomba, amit az
egyik elhajított, és aminek sikerült egy darabot
kirobbantania a vállából. Vagy az a mágus, amelyik
ragasztóként tapadt a nyáladzó torkára, és blokkolta a fő
fegyverét.
Egészen addig, amíg ketté nem harapta a kapálódzó
férfit.
És azt hiszem, Augustine bájitala mégsem jutott el
mindenhová. Mert a középső darabot egészen jól sikerült
lenyelnie. És a trófeával bélelt szájából a terembe harsognia,
amitől még néhány megrögzött sötét mágus is megállt és
bámult.
Amit még akkor is folytattak, amikor az összemorzsolta a
társaikat a lábai alatt, beletaposva őket az amúgy is véres
padlóba, némi tapadást szerezve magának. Majd a főcsoport
felé ugrott, amely még mindig tartotta az alakzatot, és
hatalmas testével egyenesen a közepébe vetődött. És egy
széles sávnyi embert küldött a csarnok túlsó falának, mintha
egy tehervonat siklott volna ki és gurult volna át rajtuk.
Ezután csak homályos benyomásom maradt a sikoltozó,
pánikba esett mágusokról, némelyikük összeolvadt a lény
bőrével, mások a falhoz préselődtek, közülük néhányan ott
ragadtak, mint valami hátborzongató műalkotás, a
helyükön vonaglottak, vagy lassan lecsúsztak az alján lévő
testek tömege felé.
De nem ez kötötte le a figyelmemet.
Mert a vezetőjük megragadta az elsőt a menekülő
emberek egy csoportjából, és elkezdte őket egy másik,
közeli csoportba dobálni. – Alakzatba! Alakzatba!
 – Nem bírunk el ezzel a valamivel! – mondta az egyik
férfi. – A legjobb varázslataink is alig érnek hozzá!
– Nem is kell legyőznötök! Kapjátok el! – Egyik karját az
én irányomba lendítette. – Szerintetek ki irányítja?
És hirtelen a mi kis csapatunk is egy olyan kombinált
varázslattal állt szemben, mint ami majdnem elpusztította
Augustine-ét, és aminek helyben el kellett volna
hamvasztania minket.
Egy apróságot leszámítva.
Pontosabban inkább három apróságot.
Mert az igazi Graeae-k épp akkor csatlakoztak a
társasághoz.
Hangos rikoltással az Enyo nevű nővér átszaltózott a
csoportunk fölött, és eközben átváltozott egy tizenkét láb
magas amazonná, tíz centis karmokkal, hullámzó ősz hajjal
és résnyire nyitott sárga szemekkel. És egy bunkósbottal,
amelyet baseballütőként használt, hogy a varázslatot még
forrón visszaküldje a mágusokra. Akik oldalra vetették
magukat, szétszóródtak, mint a bábuk a tekepályán, és
próbáltak kitérni az útból.
Néhányuknak sikerült is.
Egy másodpercig a hatalmas kopó szürreális látványát
bámultam, amelynek bőrét most már vonagló mágusok
szőnyege borította, amint ide-oda tombolt a csarnokban.
Enyót, aki beleszállt a harcba a bunkósbotjával, szó szerint
minden oldalról újabb mágusokat repítve a levegőbe. A
fejünk fölött köröző mágikus mikrofonok tömkelegét,
amelyek sértéseket kiabáltak.
És Rheát, amint a plafonra mered, ruhája az egész
mellkasán élénkvörösre színeződött, szemei pedig üvegessé
válnak.
 – Ezt nem tudom meggyógyítani – mondta Carla,
vérvörös kézzel, pánikba esetten. – Ez túl súlyos! A legtöbb,
amit tehetek, hogy lelassítom, de ez egy percnyi változást
sem fog hozni. Egy gyógyítóra van szükségünk…
Elakadt a szava, mert igen.
Egyetlen orvost sem láttam a szobában.
– El tudsz vele ugrani? – szinte könyörgött, a lány
életéért, akivel még csak most találkozott. De valószínűleg
nem úgy érezte.
A csata teszi ezt veled.
– Nem – mondtam alig felismerhető hangon. – Nem
leszek képes újra ugrani... hosszú ideig.
– De biztos van valami, amit tehetsz! – erősködött, és
ártatlan hittel bámult rám. Ami elég furcsán nézett ki
azokon a makacs vonásokon. – Te vagy a Pythia!
Szó nélkül bámultam vissza. Egy Pythiának képesnek
kellene lennie valamire. Egy Pythiának bármire képesnek
kellene lennie. De úgy tűnt, ez nálam sosem így működött.
Lenéztem az előttem földre rogyott Rheára, de nem őt
láttam. Egy férfit láttam, öreg és ráncos, őszes haja
leginkább a szürke felé hajlott, egyik öregségi foltos kezét
egy szörnyű hasi seb fölött tartva. A másikkal az enyémet
szorította, miközben próbált mondani valamit, mielőtt
elvérzett volna, miközben én kétségbeesetten azon
dolgoztam, hogy megmentsem.
Mely közben kudarcot vallottam.
Mert az, hogy képes vagy valakit fiatalabbá vagy
idősebbé tenni, nem jelenti azt, hogy meg tudod gyógyítani
a sebeit. Ahogy a nehezebb úton rájöttem, az erő
alkalmazása csupán egy fiatalabb holttestet adott. Csak egy
emberen sikerült segítenem – mondhatni –, mert az övé egy
metafizikai betegség, egy átok volt, és a megfiatalítás eléggé
megváltoztatta őt ahhoz, hogy az átok többé ne ismerje fel.
És még ott is kaptam segítséget, olyan segítséget, ami
most nem állt rendelkezésemre.
– De az a férfi nem hozzád tartozott – suttogta egy hang a
fülembe, amitől megrándultam és körülnéztem.
Csak Augustine-t láttam, a riporter kislányát a
mellkasához szorítva, amint a távoli pult mögül bámult
rám. És a megfeketedett, romos kirakatot. És a saját,
rongyos tükörképemet a füstfelhőbe burkolózó üvegen.
És egy suttogás a másik fülemben. – Amíg ez a lány a
tiéd, a szövetséged része.
Elfordítottam a fejem a másik irányba, és a riporterre
bámultam, aki hatalmas szemekkel bámult vissza rám. – Mi
az? – kérdezte félve. – Mi a baj?
Válassz kedvedre, nem mondtam ki, mert eléggé meg
volt ijedve.
Aztán én is, amikor hirtelen minden elsötétült.
 Nyolcadik fejezet

Pánikba estem, azt hittem eltalált valamilyen varázslat.

Nem fájt, bár amilyen gyorsan történt, annyira kimerítő is
volt. Mintha valaki lekapcsolt volna egy kapcsolót,
csakhogy nem voltak utóhatások. Nem volt semmi, csak
sötétség, mély, bársonyos és abszolút sötétség, kivéve egy
apró fénypontot valahol elől.
Keretbe foglalva a felém sétáló vámpír testét.
Csak egy éjkék, selymes anyagú pizsamanadrágot viselt,
amely mélyen lógott a csípőjén. A mellkasa és a lába
csupasz volt, sötét, vállig érő haja, amelyet általában
összefogott hátul, most lazán a vállára omlott. Úgy nézett
ki, mint aki most kelt fel, de a whisky-sötét szemek élesek
voltak, mint mindig.
– De a lány a tiéd – ismételte Mircea halkan, térdre
ereszkedve velem szemben. – És te… az enyém vagy!
És hirtelen megváltozott a jelenet, a legfurcsább
megosztott látomást adva nekem. A szoba fele sötét maradt,
halvány fénnyel Mircea feje és válla körül. Mögöttem
azonban minden összehasonlíthatatlan világosságba – és
hangokba és érzésekbe – csapott át: a neon fénye, a kopó
földöntúli bömbölése, a puskapor szaga...
– Melyik a valódi? – suttogtam zavartan, és kinyújtottam
a kezem oda, ahol a két szoba közötti választóvonal
füstölgően gőzölgött. De amikor megpróbáltam
megérinteni, semmit sem éreztem, bár a sötétség most
gyorsabban távolodott, mintha összezárulnának a
függönyök...
Mígnem egy kéz megragadta a csuklómat. – Mindkettő
az – mondta Mircea, és az éjszaka kivirult körülöttünk.
 Úgy tűnt, mintha ő irányítaná a két terünk közötti
megosztást, azon munkálkodva, hogy a zavaró tényezők
olyan szintre csökkenjenek, amit már tudok kezelni. De ez
nem sokat segített. Mert ez a hely már önmagában is eléggé
elvonta a figyelmemet.
Feltételeztem, hogy a Washington államban lévő
udvarában látom, hiszen ott volt, amikor otthagytam.
Megsebesült a tegnapi támadásban, és ez már valami volt,
hisz egy olyan emberről beszélünk, aki bár pimasz
harmincasnak néz ki, de öt évszázada nem látott
kétszámjegyű számot. És aki minden egyes évszázaddal
halmozta az erőt.
Szerencsére Lizzie kikotyogta, hogy miként tervezi az ő
oldala a munka befejezését, és én még előttük értem hozzá.
Gondoltam rá, hogy idehozom, de nem tudtam semmit a
sérült vámpírok gyógyításáról, és kétlem, hogy a kisszámú
emberi személyzetem is tudna róla bármit is. És különben
is, már így is volt elég gondjuk.
Így hát hazavittem, ahol gondolom, még mindig volt.
Bár nehéz volt megmondani, amikor minden úgy nézett
ki körülötte, mintha valaki más szemüvegén keresztül
próbálnám nézni. A meleg fapadló csak egy barna folt volt,
kivéve egy kis flekket közvetlenül a térde körül. A magas
ablakok, amelyeken sűrű sötétítők zárták ki a napot, csak
sötétebb pacák voltak. A bonyolultan faragott szekrényen és
a drága szőnyegeken lévő minták pedig mind elmosódtak.
A szemközti falon lévő modern festményre
koncentráltam, és lassan fókuszba került. Helytelennek
kellett volna tűnnie, egy élénk színfoltnak egy régies
hangulatú szobában, ahogyan annak is furcsa érzésnek
kellett volna lennie, hogy a kontinens túlsó feléről megfogja
egy kéz az enyémet. De nem így volt.
 Határozottan, de gyengéden fogta a kezemet, vigyázva,
hogy vámpírereje ne okozzon zúzódást az emberi testen.
Előre húzta, és a fény is jött vele együtt, mint a tájra boruló
napfelkelte. A szobát kettévágva hagyva a neonfény és a
sötétség között, akárcsak a lány testét, aki köztünk feküdt a
padlón.
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem idegesen, mert
nem tudtam, hogyan kell meggyógyítani valakit.
– Már megtetted – mormolta Mircea lehunyva sötét
szemeit.
– Nem csinálok semmit! – mondtam, és megpróbáltam
elnyomni a torkomat eltömő pánikot. – Nincs hatalmam
semmit sem tenni!
– Ahogy egy hídnak sincs, mégis szolgál.
Vártam, de semmi más nem érkezett. Tudtam, hogy be
kellene fognom a számat, és hagynom, hogy koncentráljon.
A gyógyítás volt Mircea egyik adottsága, és ugyanolyan jól
működött az embereken, mint a vámpírokon.
De olyan embereken működött, akik előtte voltak. Nem
tudtam, hogy ezer mérföldről mennyire működik, de
nehezebbnek kellett lennie. És feltételezve, hogy egyáltalán
képes rá, szóval kuss, kuss, kuss, kuss, és adj neki egy kis időt!
De úgy tűnt, nem vagyok képes rá. Mert Rheának nem
volt ideje. És csak ülni ott, miközben elvérzik, az...
Nem úgy tűnt, hogy képes lennék rá.
– Nem értem – böktem ki, majd az ajkamba haraptam,
gyakorlatilag vibráltam a szükségtől, hogy tennem kell
valamit, de nem sok lehetőségem maradt.
– Metafizikai kapcsolatod van a beavatottaddal –
mormolta Mircea, és az én oldalamról érkező neonfény
lehetetlenül villódzott a vonásain. – És nekem is van egy
hozzád. Megpróbállak téged használni csatornaként, hogy
energiát küldjek neki, ahogyan az egyik mesteremmel is
tenném, akinek segítségre van szüksége.
– De én nem vagyok az egyik mestered! – mondtam, mert
nem éreztem magam csatornának. Nem éreztem semmit,
kivéve a vérben ázó ujjaimat, amelyek kétségbeesetten
markolták az övét.
Valószínűleg kényelmetlen volt. Ha ember lett volna,
talán már eltörtem volna egy csontját. De nem volt az, és
nem engedtem el.
– Nem – mondta halkan. – Éppen ezért nem tudom, hogy
ez működni fog-e. És nagyon gyenge.
Még erősebben megszorítottam. – De megpróbálhatod...
– Valaki már megpróbálta. Érzek egy varázslatot... lomha,
lassú, akadályozza a véráramlást.
– Egy boszorkány. Nem gyógyító, de segíteni akart…
– Sikerült neki. Különben a szolgád már rég elhalványult
volna. – De az arckifejezése nem tűnt boldognak. – Mi a
neve?
– Rhea.
– Rhea – mondta ki. Mircea hangján másképp hangzott,
sötétebben, édesebben, egzotikusabban. És már csak a
mögötte rejlő erőtől is végigfutott a hátamon a hideg.
Mégsem volt látható hatása.
– Rhea! – A második hívás erősebb volt, kényszerítőbb, de
még mindig édes. Nem parancs volt, hanem egy szirénhez
méltó, csábító mormogás. Szaladtam volna hozzá,
harcoltam volna érte, egy seregen is átküzdöttem volna
magam, hogy elérjem.
A köztünk lévő test látszólag észre sem vette.
Nyeltem egyet, mert Mircea nem csak egy vámpír volt;
első szintű mester volt, egyike annak a néhány száz
létezőnek. Ők irányították a vámpírok világát a hat, óriási
hatalommal bíró szenátuson keresztül. És Mircea nem
akármilyen szenátor volt; ő volt az észak-amerikai konzul
második embere, és ezáltal az egyik legerősebb vámpír a
világon.
És ennek a hatalomnak minden cseppjét éreztem, amikor
újra megpróbálta. – Rhea!
Ez most nem kérés volt; ez egy parancs volt, heves és
követelőző. Úgy éreztem, mint egy mennydörgést a
körülöttem lévő levegőben, mint egy földrengést az alattam
lévő padlóban, mint egy elektromos áramütést, amely
átsugárzott a testemen, és zihálásra késztetett. És annyira
megfeszítettem a szorításomat, hogy azt hittem, eltöröm a
saját ujjaimat.
Ez az átkozott hívás a sírból is kihúzott volna.
Úgy tűnt, hogy Rheáért semmit sem tett.
És kifutottunk az időből – ezt én is láttam. Rhea általában
halovány bőre alabástromszínűre fakult, sötét szempillái
lehunytak, mellkasa alig emelkedett. Csak a vére mozgott,
lassan, de elszántan szivárgott kifelé a szörnyű sebből, hogy
bemocskolja a nyakát, ahogyan valaki ujjai már megtették
az arcával.
Úgy nézett ki, mint egy gyönyörű hulla.
– Talán... talán meg kell próbálnunk a másik utat –
mondtam kétségbeesetten.
Mircea nem nyitotta ki a szemét. – Milyen másik utat?
– A seidrt. – Ez egy varázslat volt, amit az anyám vetett ki
rám egyik időutazásom során, és amit véletlenül átadtam
neki. Nem értettem teljesen, ezért nem is tudtam
eltávolítani. És nem is tűnt prioritásnak, hiszen ez csak egy
kommunikációs varázslat volt.
De nagyon erős volt.
 Erősebb, mint ez, gondoltam, miközben a köztünk még
mindig gőzölgő homályos választóvonalat bámultam.
De Mircea megrázta a fejét. – Cassie, ez a seidr!
Próbáltalak elérni a másik úton, a vámpírok útján...
– Sajnálom! Nem hallottam...
– Nem is kellett volna. Te nem vagy vámpír! Ösztönös
reakció volt, amikor felébresztett a vészhelyzeted. De nem
működött, így nem maradt más választásom, mint hogy
megpróbáljak kapcsolatba lépni veled a seidr-kapcsolaton
keresztül.
– De... – Újra körbebámultam. – Korábban nem ilyen volt!
A seidr nem hasonlított semmihez, amit valaha is
megtapasztaltam, kivéve, hogy valahol ott voltál hús-vér
testben. Valójában szinte lehetetlen volt megmondani, hogy
nem vagy ott, leszámítva, hogy a kapcsolaton kívüli
emberek nem láthattak. Tiszta és tökéletes volt, egyáltalán
nem olyan, mint egy látomás, miközben a Mircea mögötti
szoba még kevésbé volt kivehető, mint korábban, mintha
bármelyik pillanatban feloldódhatna.
– Lehetséges – mondta Mircea komoran, megértve a
gondolatomat. – A seidr egy drága varázslat, hatalmat
igénylő...
– De neked van hatalmad – szakítottam félbe. – Érzem,
még itt ülve is...
Ekkor kinyitotta a szemét, és meg is láttam.
Borostyánsárga fényűek voltak, megdöbbentően élénkek a
körülötte lévő elmosódott szobához képest, és elárasztotta
őket az erő. – De neked nincs – mondta –, és te irányítod a
varázslatot.
– De mondtam már –, nem csinálok semmit!
– De a varázslat még mindig tőled ered, Cassie. Az én
fajtám nem tudja, hogyan kell seidr varázslatot végezni. És
emlékszel, mit mondtak nekünk? Az istenek arra tervezték,
hogy a világok között beszélgessenek egymással. De mi
nem vagyunk istenek! Még te sem vagy az, bár hordozod az
egyiknek a hatalmát!
– Hatalom, amihez most nem férhetek hozzá – mondtam,
és az ajkaim megjegesedtek, ahogy végre megértettem. A
pythiai hatalom gyakorlatilag kimeríthetetlen volt, de én
nem. És ha túl fáradt voltam, nem tudtam megfelelően
irányítani – ha egyáltalán tudtam.
Mircea lehajtotta sötét fejét. – Jó kapcsolat nélkül nem
tudom megadni Rheának a szükséges erőt! Nekem megvan,
de nem tudom eljuttatni hozzá!
– Akkor küldd el nekem! És én...
– Ahhoz még mindig jobb kapcsolatra lenne szükség,
mint ami köztünk van – mondta türelmesen a pánikommal
szemben. – Akár te, akár ő a címzett, nekem erősebb
kapcsolatra van szükségem. Különben nem tehetek többet,
mint amit a boszorkány már megtett, és csak lelassítom a
folyamatot. De ha nem tudod megerősíteni a varázslatot...
– Akkor mégis meg fog halni!
– Igen.
Nem minősítette, ahogy egy ember tette volna, nem
mondta, hogy minden rendben lesz, amikor mindketten
tudtuk, hogy nem. Semmi mást nem mondott, amiért hálás
voltam. Csak erősebben megszorított, bár az ujjait egyre
nehezebb volt érezni, mintha feloldódtak volna az enyémek
alatt.
És valószínűleg így is volt, mert közeledtem a teljes
kimerültséghez. Mindenemet beleadtam abba az utolsó
cselekedetbe, hogy átrángassak egy lényt egy másik
világból, amit csak nemrég tanultam meg, hogy egyáltalán
képes vagyok rá. És most fenntartottam a seidr-kapcsolatot,
vagy legalábbis próbáltam, de nem voltam elég erős.
Sosem voltam az.
– Megtettél mindent, amit tudtál – mondta Mircea halkan.
– Szükséged van a maradék erődre!
Igaza volt; tudtam, hogy igaza van. De ez nem segített.
Embereket vesztettem; mindig elvesztettem az embereket.
Egész életemben ez volt az egyetlen állandó, az egyetlen
kibaszott dolog, amire támaszkodhattam, és nem voltam
képes – nem ismét...
Megsimította az arcomat egy kísérteties érintés, mert
biztosan kicsúszott a szorításomból, anélkül, hogy
észrevettem volna. – El kell engedned, Cassie!
Igen, ezt mondták nekem az emberek egész életemben.
Olyannyira, hogy már magamnak is ezt mondogattam: ne
törődj vele, ne szeress, hagyd, hogy mindenki és minden,
ami számít, elillanjon. Hagyd, hogy az élet elvegye őket,
hagyd, hogy az övé legyen, mert úgyis az lesz, mert csak ezt
teszi: elvesz, felemészt és elpusztít. Hagyja, hogy boldognak
érezd magad, hogy a fájdalom jobban fájjon, hagyja, hogy
legyen reményed, hogy eltiporhassa, hagyja, hogy legyen
szereteted, hogy elszakíthassa. Küzdhetsz ellene, de ez az
átkozott dolog egy csapda.
Jobb, ha hozzászoksz!
De én nem szoktam hozzá. Soha nem szoktam hozzá.
Belefáradtam, halálosan elegem volt belőle, és dühös
voltam, annyira dühös, hogy alig láttam.
Rhea fölé hajoltam, a könnyeim az arcára csöppentek, az
ajkam majdnem olyan hideg volt, mint az ő arca. De
valahogy mégsem adtam neki búcsúcsókot. Valahogy
megragadtam a vállát, megráztam, aztán ordítottam vele,
mint egy őrült. Vagy talán az univerzum volt az, amivel
ordítottam – nem tudtam; nem voltam képes gondolkodni.
Csak éreztem, valami forró, kemény és dühös dolog gyűlt
fel bennem, valami, amit nem tudtam irányítani, mert elég
volt! Ezt nem kaphatod meg, őt nem veheted el...
– Cassie! – Mircea megragadott, ujjai a húsomba
markoltak, de nem érdekelt.
– Nem, ez az enyém! Eleget fizettem, eleget vesztettem!
– Cassie!
– Nem! Ez az enyém, és nem kaphatod meg!
Aztán félrelöktek, elég erősen ahhoz, hogy fájjon, és egy
másodpercig nem értettem, mi történik. És még mindig nem
értettem, amikor megláttam Mirceát, tisztán és fényesen, és
a helyszínen, olyan szilárdan, mintha mellettem lett volna.
Mint a körülötte lévő szoba, amely hirtelen élénk színűvé és
élesen elkülöníthető élekké vált, mint Rhea alatta, ahogy
visszalökte a padlóra, mindkét kezével átfogva a nyakát, és
a világért sem úgy nézett ki, mintha meg akarná fojtani.
De ahelyett, hogy megölte volna, olyasmit csinált, amitől
visszatért némi halvány szín az arcára, amitől a mellkasa
apró mozdulatot tett, amitől megrebbentek a szempillái, és
az ujjai – mert valamikor biztos megragadtam a kezét –
megmozdultak...
– Mi... – kezdtem mondani, mert még most sem tudtam
befogni a számat. Úgy tűnt, mintha külön áramkörön
működne az agyam többi részétől, amely még akkor is
tagadásban üvöltött, amikor láttam, hogy az élet újra
elárasztja Rheát.
– Észre kellett volna vennem – mondta Mircea, miközben
vadul rám nézett izzadt, sötét tincsei között.
– Mit kellett volna észrevenned? Mircea, hogyan...
– Ő a tiéd – te magad mondtad!
– De hogyan...
 Hirtelen hátravetette a fejét, és felnevetett, mint egy
kisfiú. Én meg csak bámultam, és azon tűnődtem, vajon
tényleg megőrülök-e. Vagy vajon ő már meg is tette!?
– Mircea!
– A te szövetséged biztosan hasonlóan működik, mint a
mi házaink – mondta ragyogó szemekkel. – És, ahogy
tegnap is láttad, amikor szinte teljesen kiszipolyoztam a
családot, az erőcsere mindkét irányba működik. Én
küldhetek erőt az alárendelteknek, de ők is küldhetnek
nekem.
Pislogtam, hirtelen eszembe jutottak azok a kis
erőcsapások, amiket már kaptam néhányszor a
szövetségemtől. Azért nem gondoltam erre, mert nem
voltam hozzászokva, hogy van egy szövetségem, ami
valójában a Pythia udvara volt. És mert a találatok mindig
olyan kicsinek tűntek.
De lehet, hogy korábban nem volt szükségem ennyire.
Lenéztem Rheára, aki még mindig eszméletlen volt, de
nagyon is élt. – Ő táplálja a kapcsolatot.
– A kettőtök közötti kapcsolatot – javított ki Mircea. – És
talán az egész szövetségetek, amennyire én tudom.
Rám vigyorgott, a méltóságteljes mestervámpír hirtelen
megszédült az energiavesztéstől, attól, hogy szinte szó
szerint visszahozott valakit a halálból, és ugyanattól az
eufóriától, ami végre rám is rám tört.
Aztán elmosódott, mint egy rossz rádiójel, amikor valaki
más a nevemet kiáltotta.
– Cassie!
Elárasztott egy hanghullám, egy harsány, dallamtalan
bömbölés, amitől felugrottam – és rájöttem, hogy a
mögöttem lévő neoncsík kiszélesedett és kivilágosodott. És
hogy kezek nyúltak át, megráztak és visszarántottak.
Elhúztak tőle.
– Jön a segítség – mondta Mircea megragadva a kezem, a
hangja furcsán torz volt. – Cassie – érted, amit mondok? Jön
a segítség! Tarts ki!
– Próbálok! – mondtam neki a kezét szorongatva,
miközben úgy éreztem magam, mint egy két irányba
feszített karamella massza.
Aztán az ujjaim kicsúsztak az övéből, és mintha
becsapódott volna egy ajtó, hirtelen valahol máshol voltam.
Hirtelen valami borzalmas helyen voltam.
 Kilencedik fejezet

Mircea hegyi menedékének csendje szertefoszlott, helyét

kiáltások, robbanások és sikolyok keveréke vette át. És egy
furcsa tam, tam, tam, tam, ami úgy hangzott, mint a
Dubstep, és amitől legszívesebben befogtam volna a fülem,
csakhogy nem működött a karom. Vagy a szemem,
gondoltam, miközben a vörössé vált világot bámultam.
Pislantottam, de nem változott a látvány, leszámítva,
hogy Carla hirtelen az arcom elé került.
– El kell tűnnünk innen! – kiabálta közvetlen közelről, de
alig hallottam. Mert az a furcsa hang egyre hangosabb lett.
Végül rájöttem, hogy ez nem dob, vagy őrült tánczene. Ez
egy sorozat erős varázslat volt – a vörös fény forrása –,
amely felrobbant valaminek nekiütközve, ami egy tucatnyi
méterrel arrébb emelkedett a csarnokban. Valami hullámzó
és elmosódott, egy olyan gyenge akadály, mintha valaki egy
darab aranyszínű műanyag fóliát feszített volna ki a
helyiségben.
– Azt hittem, a védelmezők megsemmisültek – mondtam
rekedten, és próbáltam fókuszálni a szemeimet, amely még
mindig két helyet próbált egyszerre látni.
– Így is volt – mondta egy másik hang, elégedettnek
tűnve. Egy másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy a padlón
pók módjára futkározó kis fekete lényből harsog, mert
repülni már nem tudott.
– Grafton – a fickó a The Oracle-tól – zihálta Carla, és
megpróbált felhúzni –, valaha hadmágus volt, vagy ezer
évvel ezelőtt.
– Ezt hallottam!
 – Te… visszaállítottad a pajzsot? – kérdeztem,
megpróbálva segíteni Carlának, de csak rontottam a
helyzeten. A végtagjaim teljesen összekeveredtek, és úgy
tűnt, semmi sem működik rendesen.
– Nos, igazából semmi baj sem volt velük – mondta
Grafton.
– Semmi...
– Azon a nullázón kívül, akit a Fekete Kör ültetett a
vezérlőre – tette hozzá, egy olyan mágusról beszélve, aki
képes elnyelni minden mágiát egy bizonyos sugarú körben.
– Kiütöttük, átvonszoltuk egy másik szobába, és...
– Kik azok a mi?
– Egy csoportunk – riporterek, fotósok, lóti-futik –
összesen vagy negyven ember. Egész héten itt táboroztunk.
– Ezeknek a vadnyugati homlokzatoknak a második
emeletén valódi szobák vannak – mondta Crystal Gazing, aki
bizonyára új avatárt kapott, mert a másik oldalamon
repdesett. – De senki sem használta őket – egészen addig,
amíg rá nem jöttünk, hogy tökéletes kilátóhelyet
biztosítanak.
– Inkább olyan lett, mint egy hajléktalan szálló – mondta
Grafton. – Minden nagyobb, és a legtöbb kisebb újság
riporterei is ágyakat és hasonlókat hoztak, és nem hajlandók
elmenni a legutóbbi szökésed után. Feltételeztük, hogy
történhet valami más is, és a helyszínen akartunk lenni...
– Vigyázz, mit kívánsz! – motyogta Carla.
– …és szerencsére így is történt – tette hozzá. – Néhányan
közülünk tudnak egy-két dolgot a védelmezőkről.
– Igen, most már csak abban kell reménykednünk, hogy
az a fránya dolog kitart, amíg ideér a Kör – zihálta Carla. –
Ami, ha nem vetted volna észre, nem megy valami jól!
 – Ez a baj a közös terek védelmezésével – értett egyet
Grafton. – Nem használhatod a legerősebb védelmezőket,
nehogy fenyegetésként értelmezzenek egy vendéget. De a
hétköznapi fajták, még az ilyen drágák is, csak ideig-óráig
bírják az ilyen...
– Befognád végre a szádat? – követelte a nő. – Mennünk
kell!
Igaza volt; ezt azonnal elárulta egy pillantás a
védelmezőre. Kezdett úgy kinézni, mint egy elhasznált
takaró, nyilvánvaló szakadásokkal az aranyszínű szövésen.
De még mindig nem tudtam rávenni a végtagjaimat, hogy
működjenek.
És akkor Carla elkáromkodta magát, majd átvetette a
táskáját a fején keresztül. Azután megragadott a hónom
alatt. És elkezdett visszarángatni az Augustine’s felé, ahogy
Françoise is tette Rheával.
– Augustine úgy gondolja, hogy vissza tudja hozni a
védelmezőjét – magyarázta Grafton, miközben mellettünk
futkározott, mint egy pók. – Visszavonulunk a boltba, hogy
legyen egy plusz védelmi vonal.
– Jó ötlet – mondtam reszketegen, miközben a több tucat
varázslatot bámultam, amelyek felrobbantak a védelmezőn,
és kifelé fröccsentek, mint a vízbe cseppentett sav.
És a pterodaktilusz típusú monstrumokat, az
előcsarnokból érkező fizikai védelmezőket, amelyek
lecsaptak, és elkezdték felszedni a mágusokat, hogy aztán a
falhoz hajítsák szétroncsolt testüket. És a taco-kocsit, és a
virágokkal díszített műszamarat, amely úgy égett, mintha
benzinnel öntötték volna le. És a Graeae-kat, a védelmező
másik oldalán, akik úgy tűnt, hogy feltartják a mágusokat,
mintha csak arra várnának, hogy a bent lévő ijesztő dolog
lemészárolja mindannyiukat.
 Ami nagyszerű lett volna, csakhogy az ijesztő valami úgy
tűnt, elhagyta az épületet.
Szétnéztem magam körül – hogy miért, azt nem tudtam;
nem mintha elszalaszthattam volna. De sehol sem volt az
óriáskutya. Valamelyik mágus biztos összeszedte magát, és
elűzte. És nélküle nem sok minden maradt, ami elterelhette
volna a figyelmüket.
Ezt bizonyította, amikor az egyik mágusnak, akit az egyik
pterodaktilusz védelmező elkapott, sikerült egy olyan
varázslatot kivetnie, ami felgyújtotta azt a valamit – és
legalább négy emeletet zuhant, amikor az elengedte. A
haldokló védelmező ezután zuhanóbombázóként támadta a
pajzsot támadó csoportot, és tüzes darabokban robbant szét
a pajzsukon. De hogy okozott-e kárt, azt nem tudtam
megmondani.
Olyan sokan voltak.
– Hogy lehetnek ennyien? – kérdeztem, miközben
bámultam azt a pár száz sötét mágust, talán még többet is,
akik sziluettként rajzolódtak ki a védelmező-pajzs ragyogó
arany fényében.
– Az a dolog, amit elővarázsoltál, vagy tízet megevett –
zihálta Carla. – És letaposott még harmincat vagy
negyvenet, nem is tudom. Úgy űzték ki, hogy még legalább
tizenöt hozzáragadt az átkozott bőréhez! És azok a
vénasszonyok – és mi a faszok azok a vénasszonyok...
– Graeae-k.
– …megöltek még vagy ötvenet, mielőtt elszigetelődtek
volna a lépcsőnél...
– Akkor miért vannak még mindig ilyen sokan?
– Mert korábban nem voltak mindannyian itt! Biztos attól
féltek, hogy rájuk fagyasztod az időt, vagy valami ilyesmi,
és az erősítés szétszóródva várakozott a hotelben, akik
akkor jöttek, amikor...
Egy hatalmas robbanás szakította félbe, és a mágia olyan
erővel siklott végig a karjaimon, hogy az már-már fájdalmas
volt. A padló eléggé megremegett alattunk ahhoz, hogy
Carla a padlóra rogyjon mellettem. És egy villanás robbant
fel a szemem előtt, olyan fényes, hogy kifehérítette a szobát.
Egy másodpercig – egy csodálatos, szívszorító
másodpercig – azt hittem, hogy megérkezett a lovasság.
Aztán rájöttem az igazságra.
– Vissza! Vissza! – kiáltotta valaki.
De nem volt idő a visszavonulásra. Szélrohamot és
mennydörgéshez hasonló robajt hallottam, és amikor
felnéztem, láttam, hogy a védelmező közepe foszladozó
függönyként gomolyog befelé, és akkora rést hagy, hogy
egy teherautó is átférne rajta. De nem egy teherautó
használta.
Hanem egy sereg sötét mágus.
És az Armageddon egy pillanat alatt elérkezett.
Egy varázslat csapódott mellettem a padlóba, egy talicska
méretű betondarabot kivájva belőle, engem pedig oldalra
gurítva. Egy másik közvetlenül mögöttem robbant fel,
amitől Carla felsikoltott, és visszazuhant a földre. További
varázslatok száguldottak át a levegőben a fejünk felett,
barázdákat vájtak a padlóba, majd lepattanva a mögöttünk
lévő épületről nekicsapódtak egy díszes villanyoszlopnak,
nekidöntve azt a védelmező hasadékának.
És az átáramló mágusok tömegére, közvetlenül a sortűz
mögött.
Néhányan megbotlottak az oszlopban. Többeket a
szakadt védelmezőből kilógó szálak ostoroztak. De nem
eleget, közel sem eleget. Mert Françoise próbált pajzsot
emelni és Rheát is rángatni, Carla pedig némán meredt a
szörnyűségre, én pedig négykézláb próbáltam egy olyan
varázslatot dobni, amihez nem volt elég erőm, és csak
öklendeztem, és láttam, ahogy a világ kavarog körülöttem.
Aztán egy újabb varázslatot dobtak, ezúttal túl közel és
túl gyorsan, hogy még akkor sem tudtam volna kitérni, ha
jól látok. De nem tudtam. Nem tudtam mást tenni, csak
elterülni, és nézni, ahogy az élénk narancssárga bűbáj robog
felém, tudva, hogy nincs módom megállítani...
De valaki másnak igen.
Egy hevesen lila varázslat bukkant elő a semmiből,
akkora volt, mint egy strandlabda, és belecsapódott a
kisebbikbe, hogy letérítse a pályájáról, és a plafonhoz
csapódjon. Még mindig ezt bámultam, és az utóhatások
ragyogó szikráit, amikor ismét egy tucatnyi varázslat
világította be a levegőt. Támadó vörös, narancssárga és
sárga; védekező zöld, fehér és kék; és még több olyan furcsa
lila villant át hirtelen a szemem előtt.
De nem ez volt a furcsa.
Az volt a furcsa, hogy a másik irányba mentek.
A hirtelen körbelövellő varázslatok legalább fele az
ellenségeink felé tartott, felrobbant a közeledő
varázslatokkal szemben, vagy elkapta a varázslatokat, és
vadul letérítette őket a pályájukról. Néhány hadmágus a
seggén végezte, mert nem úgy tűnt, mintha nagy
védekezésre számítottak volna. De kaptak egyet.
Sikerült annyira elfordítanom a fejem, hogy egy magas,
előkelő külsejű, pocakos, háromrészes öltönyös öregembert
lássak a Dante előtt állni, aki úgy nézett ki, mint egy bankár.
Mögötte pedig egy halom ember állt, akik nem tűntek
hadmágusoknak, nem tűntek mentőcsapatnak, nem tűntek
másnak, mint csak véletlenszerűen az utcáról összeszedett
mintának. Voltak piercinges diáknak kinézők, idősebb
öltönyös férfiak és nők, és egy rózsaszín hajú motoros csaj.
És egy idősebb nő százszirmú rózsákkal borított ruhában,
ezüstös hajfürtjei az arca köré omlottak, és gyűlölködve
villogtatta a fogait.
– Ez Celiáért! – mondta fuldokolva a nő, és egy
varázslatot küldött a fejem fölött, amely olyan forrón
hasított át a levegőben, hogy azt hittem, leég a hajam.
És végre bekattant.
A riporterek lejöttek beszállni az utolsó felvonásra.
De bátorságuk ellenére, és annak ellenére, hogy épp most
állították meg egy sötét mágus előrenyomulását, ez lenne az
utolsó.
Mert lehet, hogy tudtak néhány gonosz varázslatot, de a
hadmágusok lényege nem csak az volt, amit tudtak, hanem
az, amik voltak: mágikus szörnyszülöttek, akiknek a teste
sokszorosát termelte a mágiának, mint egy normális
emberé. Szóval igen, három-négy tucatnyi átlagos Joe talán
képes egy-két percig tartani egy szűk hágót. De a hágó
hamarosan sokkal szélesebb lesz, ők pedig nagyon
legyengülnek, és ez nem fog működni.
– Hol vannak? – sikoltotta Carla. – Hol van az az
istenverte Kör...
– Még csak tíz perc telt el – mondta Françoise rám
meredve.
– Tíz!? – A boszorkány úgy bámult rá, mintha más
nyelven beszélne. – Hogy érted azt, hogy tíz?
– Méhtem azh időt.
– Nem, nem, ez tévedés! Ez lehetetlen!
De nem volt lehetetlen. Két-három percet töltöttem a
mágussal való beszélgetéssel, még vagy egy percet
Augustine-nal, és talán még néhányat, mielőtt a kopó
ámokfutásba kezdett. És akkor Rhea...
Nem, egyáltalán nem volt lehetetlen.
Elkezdtem turkálni az ingemben.
A dolgok ezután egyszerre gyorsultak és lassultak,
mintha valaki játszadozott volna az idővel. De nem
gondoltam, hogy én volnék a ludas, hiszen még a hálóing
magas gallérját sem sikerült kigombolnom. Talán az első
robbanásból származó repeszek miatt.
Darabkák álltak ki a kezemből, amit védekezésül
emeltem fel; az oldalamból, ami vérben úszott; az egyik
térdemből. Aztán egy újabb varázslat csapódott be a
közelben, én pedig feladtam, és megpróbáltam kúszni. A
fájdalom leírhatatlan volt, mert azt hiszem, a repeszeken
kúsztam, de azért megtettem. Mert vagy ez, vagy meghalok,
eljutok a boltba, vagy meghalok, eljutok hamarosan, vagy
meghalok, így csináltam egy ritmust, ami ott lüktetett a
fejemben, a szívemben, a fülemben lévő vérben.
De nem annyira, hogy ne vegyek észre más dolgokat.
Mint például a rózsaszín hajú lány által elhajított lila
varázslatot, amely körbevont egy felém tartó, ördögi vörös
átkot, és lehűtve mindkettőt a padlóba temette. Vagy mint a
hálóvarázslatot, ami elnyelt két mágust, akik felém
rohantak, majd összeszorult, és a földre lökte őket. Vagy
mint a lasszó, amely fél tucatnyi másik mágust buktatott fel,
mert nem vették észre a bokamagasságban a padlón
kígyózó vékony vonalat, amíg már túl késő nem volt.
De egyik sem számított.
Mert az elesettek mögött álló férfiak csak átgázoltak a
testvéreiken, mohó igyekezetükben, hogy elkapjanak
minket. A mi oldalunkon pedig kezdtek túlterhelődni a
védekező varázslatok, egyszerre két átkot kellett
megpróbálni elkapni, ami nem mindig sikerült. A támadó
varázslatok használata pedig a jól védett sötét mágusok
ellen szinte energiapazarlás volt, a legtöbbjük csak
elpattant, hogy azután ártalmatlanul szétrobbanjon a
padlón.
Már csak talán öt-hat méter volt hátra a boltig, de nem
fog sikerülni, ugye? Mindjárt elárasztanak minket...
És aztán meg is történt, amikor lehetetlen kék és ezüst
lények tömege robbant ki a boltból, üvöltve, trombitálva és
morogva száguldva el mellettünk. És egy szökellő tigris
kecsességével vágtak át rajtunk. Amelyek közül néhányan
azok is voltak, állapítottam meg, miközben az Augustine kis
origamiállataiból álló csoportra pislogtam, amely a fejünk
felett vitorlázott el. Bár már nem is voltak olyan kicsik,
hiszen életnagyságúak és vad kinézetűek voltak...
És teljesen ártalmatlanok, mert még mindig rohadt
csomagolópapírból készültek!
De a mágusok, akiket épp az imént tizedelt meg a
pokolkutya, ezt nem tudták. Hirtelen átirányították a
célpontjukat rólunk a hordára, amely ezüst és kék
konfettiként robbant szét – szintén ártalmatlanok. De egy
rakás volt belőle, de mindenhol ott voltak, és teljesen
váratlanul. És a fényvisszaverő fólia felvette a szétdobált
támadó varázslatok színét, és...
És rájöttem, szerzett nekünk pár másodpercet, nem igaz?
– Vissza! – kiabáltam, miközben megpróbáltam egyszerre
kúszni és feltépni a galléromat. – Vissza!
Nem tudtam, hogy valaki egyáltalán meghallott-e. Pánik
tört ki, az emberek mindenfelé futottak, vakolat és
üvegszilánkok estek lefelé, és a tűzoltórendszer is
bekapcsolódott, ami még jobban összezavarta a helyzetet.
Azzal együtt, amit Mircea csinált, mert ő is csinált valamit.
Még mindig láttam annak a másik szobának egy részét, és
vele együtt a borostyánszínben izzó szemeket...
Mert megpróbált az enyémeken keresztül nézni,
ébredtem rá. És ő talán tudott, de én nem. Mint ahogy
mozdulni is alig tudtam, mert két elme nem képes
irányítani egy testet.
– Szakítsd meg a kapcsolatot! – kiáltottam fuldokolva a
víztől és a gipszportól. – Szakítsd meg a kapcsolatot! Nem
látok!
És azt hiszem, meg is tette, mert a szoba hirtelen
visszatért a fókuszba, és vele együtt a testem feletti uralom
is. Körbebámultam, még mindig félig vakon az arcomat
ellepő gipszmaszk miatt, a kezem közben az átkozott gallért
tépte. És végül megragadtam az alatta lévő ronda
nyakláncot, éppen akkor, amikor egy kék folt futott el
mellettem.
Carla volt az, aki ugyanúgy kiborult, mint mindenki más,
de aki megállt, amikor elkaptam a karját. – Van nálad
mikrofon?
– Micsoda?
Megcsúsztam a padlón lévő trutymóban, ahogy
visszatántorogtam a lábamra, csak a karomon lévő keze
tartott talpon. – Azok a repülő izék – a mikrofonok! Van
még?
– Mi? Igen... én… igen. – Úgy bámult rám, mintha
megőrültem volna. – Miért?
– Küldj egyet a Graeae-knak! Mondd meg nekik, hogy
vonuljanak vissza, hogy megvédjék a boltot...
– De a turisták...
– A mágusokat nem a turisták érdeklik – nekik én kellek!
– Ez nem találgatás volt; a varázslatok szinte teljes
mértékben felém irányultak. Úgy tűnt, a kopó benyomást
tett rájuk. – Tartsd őket így! Már csak tíz percre van
szükségünk...
– De Lizzie, az udvarod...
– Nem érhetik el Lizzie-t, ha azzal vannak elfoglalva,
hogy megöljenek engem! Húzzatok mindenkit Augustine
védelmezői mögé, a Graeae védjen meg, ha áttörnének, és
gondoskodjatok róla, hogy a testemet szemmel tartsátok…
– A tested?
– …és próbáljatok kiutat találni a padlón keresztül, hátul,
akármin keresztül! De engem ne vigyetek ki, amíg nem
muszáj! Látniuk kell engem! Rám kell koncentrálniuk...
De ő nem koncentrált, és ki hibáztathatta volna érte?
– Hogy érted, hogy a testedre? – ragadott meg. –
Eltaláltak?
– Jól vagyok! – mondtam, miközben az áttetsző cowboy
végre úgy döntött, hogy csatlakozik a bulihoz. – Kezdődjön
a show! – mondtam neki.
Billy Joe, aki évek óta kísértet társam volt, ásított. –
Tudod, nagyon utálom, amikor te... Atyaég!
A riporter a ruhámat tapogatva valami szörnyű sebet
keresett, ami nem volt rajtam, ahelyett, hogy figyelt volna.
De láttam, ahogy Françoise minket bámul a boltnyílásból,
ahová sikerült Rheát elrángatnia.
– Mindent megkaptál?
Bólintott, átadta Rheát egy fiatalembernek, és egy
hatalmas tűzgolyót küldött arra a néhány mágusra, akik
épp akkor ugrottak talpra. Hátrafelé röpítette őket,
majdnem a védelmező nyílásáig, ahol útközben
összeütköztek néhány társukkal. Az egyszerre több pajzsra
lecsapó lángok őrült vörös villanásokat küldtek a tömegre.
És ez végre kiragadta a riportert a pánikból.
 Lekapta a táskáját a hátáról, és elkezdte kidobálni belőle
dolgokat, én pedig Billyre néztem.
– Neked kell vigyáznod a gyerekekre!
– Mi? – Tátott szájjal bámult körbe, kezében a
cowboykalapot szorongatva, amit az elmúlt másfél
évszázadban viselt. De ekkor a feje visszafordult felém. –
Várj!
De nem volt idő várni.
– Küldjetek mindenkit vissza a boltba, és emeljétek fel a
védelmezőt! – mondtam a riporternek, miközben
kétségbeesett SOS-ünk szárnyra kapott.
– És te mit fogsz csinálni?
– Szerzek tíz percet – mondtam, és lehunytam a szemem.
 Tizedik fejezet

Hirtelen minden könnyebb lett.

Tiszta megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel, ahogy elszállt
a tucatnyi sebből származó fájdalom, akárcsak a mögöttem
hagyott testem. Egészen addig, amíg Billy el nem kapta,
félúton a padló felé. Éreztem, ahogy a testembe lép, ahogy
kiszabadultam, a meleg, megnyugtató jelenlétből, aki talán
nem tudta, mi történik, de ismerte a rutint.
Mert csináltunk már ilyet korábban is.
Amikor először kezdtem ugrani, nem tudtam, mit
csinálok, de tudtam, hogy test – lélek = hulla. Szóval amikor
megtudtam, hogy a Pythia gyakran ugrik lélek alakban –
így könnyebb, és így nem szedtünk össze semmilyen csúnya
betegséget –, volt ezzel némi problémám. Mint például
megszállni valakit egy másik időben, amit sosem tanultam
meg élvezni, és mintha utána egy holttestbe térnék vissza.
Végül rájöttem, hogy minden másik Pythia úgy oldotta
meg az időutazást, hogy majdnem ugyanabban a
pillanatban tért vissza a testébe, amikor elment, így az eltelt
idő túl rövid volt ahhoz, hogy kár keletkezzen. De
kezdetben én ezt nem tudtam. Így hát az egyetlen módon
kezeltem a dolgot, ahogy tudtam: egy másik lelket hagytam
magam mögött az enyém helyén.
És mivel az egyetlen lélek, akiben – többé-kevésbé –
megbíztam, Billy Joe volt, ő kapta a megbízást.
És hogy igazságos legyek, az egyetlen kár, ami a testemet
érte, az a másnaposság volt, mert Billy sörben vette fel a
fizetését. Mostanra már többnyire testestül utaztam, de azok
a korai leckék nem voltak hiábavalóak. Mert tanultam egy-
két dolgot a megszállásról.
 Például azt, hogy nem kell, hogy önkéntes legyen.
És most a sötét mágusok vezetője feletti irányítás átvétele,
még ha csak néhány pillanatra is, az egyetlen módja volt
annak, hogy túléljük ezt az egészet. De ehhez meg kellett
találni őt. És Enyo első támadása után visszahúzódott az
emberei mögé, és azóta nem láttam.
És így nem is fogom, fedeztem fel.
A hadmágusok köpenyei kavarogtak körülöttem, ahogy
átpréseltem magam a védelmezőn. Ez sűrű, fekete és
fojtogató volt. Ami még rosszabb, hogy varázslatok voltak
beléjük szőve, hogy további védelmet nyújtsanak. És ezek a
varázslatok összességében úgy éreztem magam, mintha
elsüllyednék a sötét mágia mocsarában, amiben
fuldokoltam és megvakultam, és nulla esélyem volt arra,
hogy bárkit is megtaláljak.
És nem volt sok időm.
Előbb-utóbb valaki rá fog jönni a nyilvánvalóra: hogy
ahhoz, hogy legyőzzön minket, csak annyit kell tennie, hogy
újra egységbe szerveződik. És abbahagyja a próbálkozást,
hogy áthatoljon azon a szűk nyíláson, amely lekorlátozta a
létszámukat, és lehetővé tette számunkra, hogy kis területet
kelljen védenünk. És egyszerűen kiiktatni a maradék
védelmezőt...
És akkor valaki megtette.
Még mindig próbáltam átlátni a tömegen, amikor hirtelen
már nem is kellett. A vezér felugrott egy hordóra, amely az
üzlethelyiségek előtt, a csarnok túloldalán állt, és ezzel egy
fejjel a többiek fölé emelkedett. És megkapaszkodott egy
oszlopban, hogy az oldaláról lógva kiabáljon és
hadonásszon az egyik karjával.
– Alakzatba! Alakzatba! A fenébe is, alakzatba!
És a francba!
 Próbáltam előre tolakodni, de semmi sem működött.
Annyi test volt, és annyi mágia lengett körül, hogy alig
tudtam megmondani, merre van az előre. És aztán még
rosszabb lett a helyzet, ahogy a „rés” körüli torlasz
elkezdett visszahúzódni alakzatba. A földön kötöttem ki,
ahol csizmák tapostak át rajtam, a kabátok az arcomba
csapódtak, és a sötét mágia úgy nehezedett rám, mint egy
nehéz takaró...
Egészen addig a szürreális pillanatig, amikor ellöktem
magam a padlóról, egyszerűen kétségbeesetten, hogy
elmeneküljek, hogy felemelkedjek…
És sikerült is.
Egészen fel.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy héliumos lufi
lennék, amit egy gyerek elengedett, és ami irányíthatatlanul
száguld felfelé, el a tömeg fölött, a plafon felé robogva...
Aztán át a plafonon, a fenti konferenciaterembe,
kiborulva és hadonászva, mert nem tudtam, hogyan jussak
vissza le. Mert ezt nem én csináltam. Kiléptem a saját
testemből, és beléptem valaki máséba; nem úgy lebegek,
mint Billy Joe női változata!
De abban a pillanatban az voltam. És rájöttem, hogy a
hadonászásom sikeres következményekkel járt. Megálltam
a plafon előtt, megfordultam, és visszalendültem, mint
amikor úszás közben a medence széléről ellökődöm.
Csakhogy a víz helyett levegő volt, mégpedig rossz helyen,
és vissza le kellett jutnom, gyorsan vissza le kellett jutnom...
Na jó, egy kicsit talán túl gyorsan, gondoltam, mert egy
pillanat alatt átkeltem a plafonon, aztán már a tömeg
száguldott felém, én pedig visszahőkölve a fejük fölött
lebegtem, hajladozva keresve...
És megtaláltam.
 A vezető még mindig a hordón volt, és egy másodperccel
később én is. És majdnem leestem a másik oldalon, mert
még nem tudtam, hogyan kell rendesen megállni. De nem is
kellett. Most már csak arra volt szükségem...
Bele kellene lépnem.
Egyszer már behatoltam egy másik sötét mágus testébe,
aki fával védelmezte magát. Vagy legalábbis annak tűnt,
mert itt most mágiáról beszélünk. De bármilyen elem
megfelel, amíg van jelentése a számodra, hiszen csak egy
módja annak, hogy összpontosítsd az erődet.
Az akkori esetben, a fickó úgy döntött, hogy egy olyan
dolgot vizualizál, ami úgy nézett ki, mint egy fából készült
fal a teste körül. Ami szerencsés volt számomra, mivel én a
tűzzel harcoltam. A tüzem átégette a fát, beengedett engem,
és egy pillanatra én lettem a főnök. Amíg rá nem jött, mi
történik, és ki nem rúgta az anyagtalan seggem, mert a test
tulajdonosa mindig előnyben van.
Ezúttal is valami hasonlóra számítottam.
De nem így történt.
Nem volt az utamban semmilyen érzékelhető fal, sem
fából, sem másból, aminek aggasztania kellett volna. De
nem aggasztott. Egészen addig nem, amíg egy szörnyű,
hátborzongató érzés nem tört rám, ahogy áttörtem a bőrt,
amire nem emlékeztem az eddigiekből. Mint ahogy nem
emlékeztem az arcra sem, amely hirtelen az enyém felé
fordult.
Tűzből volt – ami nem jó, nagyon nem jó, mert csak egy
elemmel tudtam pajzsot készíteni. És hogyan kellett volna
még több tűzzel átégetnem a tüzet? De nem volt időm ezen
aggódni.
 Mert a következő másodpercben felnyíltak a szemei,
összeakaszkodott a pillantásunk, és rájöttem, hogy sokkal
nagyobb bajban vagyok.
Mert nem szemek voltak.
Semmi olyasmi nem volt, amit valaha is láttam már, vagy
amit újra akartam volna látni. Csak sötétség, de nem a
szokásos fajta. Ez a csillagok nélküli ég határtalan, végtelen
feketéje volt. Az üresség, amit egy űrhajós lát, amikor
elszakadt a biztosító kötele, és az egyetlen hazafelé útja
megsemmisült. Egy üresség, szörnyű, mély és lélekromboló.
És magába húzó.
Felsikoltottam, a tüzes arc felnevetett, csak nevetett,
ahogy húzott, miközben éreztem, hogy darabkák kezdenek
eltűnni belőlem abban a sötétségben, ahogy a lelkem
megfeszül, megreped, és szakadni kezd...
Újra felsikítottam, észvesztve, mert akkor már nem volt
eszem. Akkor már alig volt valamim. Egyszerűen olyan
gyorsan történt, a sokkból a rémületbe, a szörnyű, elmét
megrázó veszteségbe, minden kapcsolat nélkül a láthatáron,
ahogy a sötétség kavargott a fejem felett, ahogy elvette a
látásomat, ahogy lezúdult a torkomon, miközben éreztem,
ahogy a világ elúszik. És mint az az űrhajós, végtelenített
ívben kezdtem el forogni, még mindig sikoltozva...
Amíg valaki meg nem ragadta az ujjaimat.
Ez nem egy szorítás volt. Csak egy pillekönnyű érintés.
De az abszolút semmi sötétségében úgy éreztem, mintha
minden lenne. Megragadtam, mint egy rémálomba zuhant
rémült gyerek, magamhoz öleltem, megpróbáltam köré
fonódni, nyöszörögve és zokogva, és teljesen, teljesen
megrettenve.
És ez még azelőtt volt, hogy valami megakasztott a másik
oldalon, mintha egy tüskét szúrtak volna az oldalamba.
Valami, ami nem akarta elveszíteni a zsákmányát, valami,
ami megpróbált magával rántani a semmibe, valami, ami
óriási volt, erős és hatalmas, olyan, amilyen egyetlen mágus
sem lehet. Valami...
Ami nem számított arra, hogy segítségem lesz.
– Kihívsz engem érte, vámpír? – hullámzott át egy
szórakozó hang a semmin, ahogy a tüzes arc felfelé nézett.
Aztán körbe, mintha nem igazán találná a kihívóját.
– Engem keresel? – hangzott fel Mircea suttogása, egy
visszhang, amely mintha mindenhonnan és sehonnan sem
jött volna. Az ujjaiba kapaszkodtam, de nem tudtam volna
biztosan megmondani, hol van. És nem úgy tűnt, hogy a
fogvatartómnak nagyobb szerencséje lenne.
– Játszadozni mersz velem!? – Inkább meglepettnek, mint
dühösnek hangzott.
– Meglepődnél, hogy mit merek! – sziszegte Mircea. És
ezúttal biztos voltam benne, hogy a hang balról jött.
Ahogy az arc is, amely hirtelen abba az irányba fordult.
És ahogy ezt tette, egy icipicit meglazult a rajtam lévő
szorítása.
– Nem, nem! Ahogy az emberek mondanák, egyre
hidegebb – mondta Mircea, és ezúttal határozottan ott volt a
gúny szála a hangjában.
Ettől az arc olyan forrón lángolt fel, hogy esküdni mertem
volna rá, hogy megéget. És jobbra csavarodott, ahonnan az
imént érkezett a hang. De Mircea ott sem volt.
Mert egy pillanattal később már a feje fölött suttogta: –
Biztosan tudsz ennél jobbat is? – Aztán megint balról. –
Látod, én végig itt voltam. – Aztán egyszerre
mindenhonnan, olyan visszhangot képezve, aminek semmi
értelme sem volt, mert nem volt semmi, ahonnan
visszhangozhatott volna a hangja...
 Csak ott volt.
Hirtelen látni kezdtem, egy csata homályos vízióját az
üzletsoron. Nem volt tiszta, még csak a közelében sem járt.
Inkább mintha valamiféle akadályon keresztül láttam volna,
vastag, de áttetsző, és homályosan elsötétített. Valami
olyasmi...
Valakinek a bőre.
Mert kint voltam; már majdnem kint voltam!
A hatalom, amely megragadott, annyira Mircea
megtalálására összpontosított, hogy apránként kicsúsztam a
karmaiból. De ebben a pillanatban, velem együtt ő is
rádöbbent ugyanerre, és az eddigi lobogó lángok még
dühösebben kezdtek mindenütt lángolni. Áthatolhatatlan
falként láttam körülöttem égni. Lelkembe maró savként
éreztem. Hallottam a hangom, ahogy sikoltoztam,
sikoltoztam és sikoltoztam...
És lezuhantam, olyan keményen, mintha újra lenne
testem, és nekicsapódtam valaminek, amit kábán padlónak
ismertem fel.
Egy pillanatig csak zavarodottan és nyöszörögve
feküdtem ott, alig voltam eszméletemnél.
– Mircea? – suttogtam egy hosszú pillanat után.
De már nem hallottam őt. Ahogyan azt a másik hangot
sem, és a karmait sem éreztem. Nem sok mindent éreztem,
csak a fájó veszteséget, a rémület emlékét és a mindent
elsöprő zavart.
Egyik ellen sem volt erőm tenni semmit.
Így hát csak ott maradtam, éreztem a nedves csempét az
arcomon, mert a fölöttem lévő tűzoltó-rendszer még mindig
működött. Végül észrevettem, hogy a víz a többi
testrészemet is áztatja, apró cseppek csapódnak a testemre
és az arcomra, majd lecsorognak rajta. Csak feküdtem ott
még egy kicsit.
Nem volt arcom.
Kezem sem volt, bár volt egy előttem a földön.
Az is kezdett vizes lenni.
Nyeltem egyet, próbáltam koncentrálni, próbáltam
gondolkodni. De ez hiba volt, mivel az elmém csak arra a
dologra tudott koncentrálni, amivel az imént harcoltam. Arra
az érzésre, ahogy felfalja a lelkemet, nagy darabokat tépve
belőle, amit azután a sötétség felfal. Visszaszerzem?
tűnődtem. Újratermelődik, mint az elvesztett vér, vagy a
levedlett bőr? Vagy egy részed, egy értékes,
visszaszerezhetetlen részed egyszerűen örökre eltűnt, hogy
táplálja a lényt, amely darabokra tépett, amely
megerőszakolta a lelkedet, amely...
Fejezd be! Csak fejezd be!
Néhány pillanat múlva meg is tettem.
Oké...
Oké.
Oké!
Kezdd azzal, amit tudsz!
A padlón voltam.
Egy csizmákkal teli padlón. És sárral. És férfiak sétáltak el
mellettem, mintha ott sem lennék, aminek volt értelme. De
ha nem voltam ott, miért kerültek ki? Miért nem léptek át
rajtam, mint korábban? És miért rugdosott az egyikük...
És kiabált: – Vidd innen ezt a szemetet az útból!
Nem láttam a beszélőt, de egy másodperccel később
valaki oldalra rántotta a lábamat, és káromkodott. Aztán
megint belém rúgott, miután egy puffanással lehajított. De
nem fájt. Nem fájt.
 Persze, hogy nem fájt; te egy szellem vagy, mondta az elmém
egy kicsi, még mindig racionális része.
De ha szellem voltam, hogyan volt képes megmozdítani
engem?
És miért volt véres a kezem?
A szememnek sikerült kissé alkalmazkodnia, így jobban
láttam. Pontosabban inkább bámultam, mert ez nem az én
kezem volt. Túl nagy volt, túlságosan napbarnított,
túlságosan sötét szőrcsomók borították, holott nekem
egyáltalán nem volt ott semmi.
Még egy kicsit bámultam. Aztán a hozzá kapcsolódó kart.
Aztán a kar melletti lyukat a törzsön, ami nagy volt és
szaggatott, és végigment rajta, kettévágva a vörös húst és a
megfeketedett bordákat és...
És úgy nézett ki, mintha valaki egy tüzes kosárlabdát
dobott volna át rajtam.
Nem, döbbentem rá. Nem kosárlabdát. Egy varázsigét.
És nem rajtam keresztül.
Hanem a testen keresztül – azon a halott testen át, ami
éppen otthont adott nekem.
Egy pillanatig nem hittem el. Néztem, ahogy a kéz mozog
és behajlik a parancsomra, és még mindig nem hittem el.
Továbbra is figyeltem a szívverésre, ami nem volt, a
légzésre, amit nem vettem, az élő test minden jelére, ami
nem volt ott, mert nem egy ilyenben kötöttem ki; nem, nem,
egy holttestben kötöttem ki.
Akkor miért mozgott?
Mert mozgott. Lassan, lomhán, borotválatlan arcom
végigdörzsölte a mellettem lévő járda durva fadeszkáit,
aminek fájnia kellett volna, csakhogy halott voltam; halott
voltam, tehát nem mozoghattam, mert ahhoz vérnyomásra
van szükség, nem igaz? És... és levegőre és... dolgokra. Nem
sokat tudtam a mágiáról, de ezt ismertem, ezt ismertem. Az
egyetlen lények, akik ilyen dolgok nélkül is tudtak
mozogni, a szellemek és a vámpírok voltak, és… a zombik.
A kézre meredtem, és oké, igen, most egy kicsit
zombisnak tűnt. Halvány, koszos és vérfoltos, és ha ezt egy
filmben látnám, azt mondanám, igen, zombi. De ez nem egy
filmben volt, vagy a tévében. A karom végén volt, és én
benne voltam a testben, valaki más halott, undorító, még
mindig kissé sistergő testében, és…
– Augghh!
És, oké, most már határozottan mozogtam.
– Augghh! Augghh!
És az emberek is észrevették, és megfordultak, hogy
azután egy kissé megrémülve nézzenek rám, talán mert
sikoltoztam és hánykolódtam, vagy talán a nagy lyuk miatt
a mellkasomban, vagy talán a másik kezemben lévő pisztoly
miatt.
Mert ott volt egy.
Egy nagy.
És a vezető pont előttem állt, a hordója amellett a járda
széle mellett állt, amin én éppen kiborultam, és ő is
megfordult, ahogy mindenki más is hallótávolságon belül, a
szemei elkerekedtek, a szája kinyílt, valószínűleg azért,
hogy szóljon valakinek, hogy lője már le azt a rohadt
zombit...
De elkésett.
Már halott voltam.
És a következő másodpercben ő is, mert nem fáradt a
pajzsokkal ilyen messze a vonalak mögött. Leesett a
hordóról, hátrafelé zuhant a mellkasát szinte közvetlen
közelről eltaláló dupla csövű erejétől, és az utca közepén
landolt, még mindig rángatózva. Ránéztem, mindenki más
is ránézett, aztán vissza rám.
Aztán én is hátratántorodtam, golyóktól és varázsigéktől
kilyuggatva és...
És az immár használhatatlan testemből a tömeget
pásztázva felszárnyalva.
A következőt keresve.
Mert, oké, igen. Ez egy olyan dolog volt, ami megtörtént.
Hála a drága jó öreg apámnak, akiről a semminél is
kevesebbet tudtam, mert amit tudtam, annak nem volt
értelme. De abban szinte mindenki egyetértett, hogy mielőtt
összeállt volna egy menekülő istennővel, nekromanta volt –
méghozzá nagyon erős. És ez furcsa, mert nem holttestekkel
foglalkozott, hanem szellemekkel.
Épp emiatt gyanítottam erősen, hogy ezért voltam egész
életemben egy kísértetmágnes. Sétáltam az utcán, és a
szellemek odajöttek hozzám, hogy üdvözöljenek, és
elmeséljék az élettörténetüket – akár akartam hallani, akár
nem. Egy zsibárusnál vettem egy nyakláncot, és előbukkant
belőle egy tizenkilencedik században élt cowboy. Bárhová
mentem, bármit csináltam, és ha volt a közelben egy
szellem, az valószínűleg hozzám rohant.
Ezért is volt az, hogy a Pythia munkájában ez az egész
testen kívüli ugrás rész nem volt túlságosan furcsa
számomra. Egész életemben szellemekkel volt dolgom;
szinte már ismerősnek tűnt, hogy szellem voltam. A zombik
viszont...
A zombik újak voltak.
A legközelebb egy gólem általam történt megszállása állt
hozzá – egy olyan agyaglény, amilyet a rabbik készítettek,
és a hadmágusok még mindig csinálnak –, csakhogy az nem
ment túl jól. Majdnem egyáltalán nem működött, amíg rá
nem jöttem, hogy Billy Joe nyaklánca, amely egy
talizmánként szolgáló központi követ tartalmazott, egyben
a gólemek vezérlő ékköveként is működött. Az agyagos
külsejükbe nyomva lehetővé tette, hogy egy üres gólemet
úgy irányítsak mint egy autót – egy hatalmas, agyagból
készült, robotszerű autót –, és okozzak némi kárt. De volt
egy határozott tanulási görbe.
Itt nem volt ilyen.
Mert az óriási agyagemberekkel ellentétben az emberi
testeket úgy tervezték, hogy rendelkezzenek lélekkel. Ez nem
egy furcsa állapot volt számukra – ez volt az
alapértelmezett, és a trükk, amit a nekromanták használtak,
hogy irányítsák őket. A lelkük egy kis részét belehelyezték
egy halott testbe, és úgy használták, mint a gólemek vezérlő
ékkövét. Hogy a mágiájuk megeleveníthesse azt.
És úgy tűnt, hogy egy egész lélekkel ez még jobban
működött. Már csak egy testre volt szükségem. És, hála a
pokolbeli kopó tombolásának, bőven volt miből választani.
Persze, szintén a kopónak köszönhetően, nem volt
mindegyik jó állapotban, vagy akár egyben, de a koldusok
nem válogathatnak. A koldusoknak el kell fogadniuk, amit
kaphatnak, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egy
félbevágott torzót kell irányítaniuk, amely ennek ellenére
még mindig szorongatott egy géppisztolyt. Egy
géppisztolyt, amely hamarosan minden irányba szórta a
golyókat, bár nem sok találatot ért el, mivel ez a test nem
rendelkezett komoly motorikus kontrollal.
De megtette a hatását.
Egy csomó sötét mágus indult errefelé, valamiért máris
pánikba esettnek tűntek, amin az sem segített, hogy
golyózáporba futottak. Az elöl állók a többi mágus ellen
fordultak, és egy olyan kavarodást hoztak létre, amiben
többen annyira felbolydultak, hogy egymásra támadtak,
hogy megpróbáljanak elmenekülni. Aztán átgázoltak
rajtam, beletaposva véres torzómat a padlóba.
De hé, lesz még ott, ahonnan ez jött, gondoltam, és kissé
szédelegtem, ahogy újra a levegőbe emelkedtem. Vagy egy
kicsit megőrültem, mert a következő halott fickó röhögött,
miközben sorozatokat és bájitalbombákat eresztett meg a
volt kollégáira. Amit még akkor is tovább folytatott, amikor
az egyik fickó, aki időben emelt pajzsot, egy kegyetlen
felfelé irányuló döféssel leszúrta, ami eltörte néhány
bordáját, mielőtt kettéhasította a szívét...
És egyáltalán nem fájt.
Mert Halott, te rohadék, gondoltam, még mindig
tehetetlenül nevetve, miközben az új testem bájitalokat tartó
hevederén keresgéltem valamit, ami átüti egy hadmágus
pajzsát. Csak szúrt és döfködött, és káromkodva átkozódott,
én pedig csak mentem és mentem, mert ő egyre hátrált, és
én nem akartam elveszíteni.
Aztán előkerült valami, egy epezöld nyálka, amit egyszer
láttam Pritkin bájitalos polcán, de nem tudtam, mire való.
Most felfedeztem, hogy mit csinál.
A mágus zöld, foszforeszkáló lángokba borult, aztán
elvesztette, miközben a pajzsai meghajlottak és
összeomlottak. Ekkor átrohant a sűrűn álló mágusok között,
közülük is néhányat lángra lobbantva. És ezúttal nem volt
ott a vezető, aki újra irányított egységgé formálja őket.
Pánikba estek, és nekirohantak egy másik csoportnak, akik
lőni kezdtek rájuk, hogy távol tartsák őket a pajzsaiktól. Egy
pillanatig elégedetten néztem, ahogy a két sötét
máguscsoport mindent elkövet, hogy megöljék egymást,
mielőtt újra felemelkedtem a legutóbbi, már csaknem
feldarabolt testemből.
És éreztem, ahogy a helyiség forog körülöttem.
 Tizenegyedik fejezet

Nem is tudtam, hogy szellemként is lehet tántorogni, de

nekem sikerült. Zavartan és kábán néztem le a torzómra, és
felfedeztem, hogy alig látom. Néhány perccel ezelőtt a
szellemem még megnyugtatóan szilárd volt, szinte mint egy
test, leszámítva ezt az egész körberepülős dolgot. Most
viszont gyakorlatilag áttetsző volt, mint Billy Joe, amikor
nagy szüksége van egy energialöketre.
Mert a szellemek nem termelnek saját energiát, ugye?
Csak a testek képesek erre. Élő testek, nem azok, amikben
én voltam. Ezért volt szükségük még az átlagos
szellemeknek is egy olyan talizmánra, mint Billyé, vagy egy
olyan donorra, mint én, hogy energiát adjon nekik, vagy
egy temetőre, ahol felszedhetik az élő energia morzsáit,
amit elvesztettek az emberi látogatók.
Mert különben semmivé foszlanának, amikor elfogy az
energiájuk.
Ahogy én is készültem elfogyni.
Körbebámultam, próbáltam kitalálni néhány lehetőséget,
de nem láttam keresztül a tömegen. Így hát ellöktem
magam a padlóról – ezúttal könnyebben ment, túlságosan is
könnyedén, mintha körülbelül annyit nyomnék, mint egy
füstpamacs. És gyorsan rájöttem az igazságra.
Egyáltalán nem voltam hatással a harcra.
Most, hogy a vezetőjük eltűnt, sokkal szervezetlenebbek
voltak, de valami más is eltűnt. A nagy védőpajzs utolsó
csillogó szálai is szétfoszlottak, és a mi oldalunkon csak
Augustine összedobott pajzsa maradt egyetlen akadályként.
Ami úgy tűnt, hogy még egy másodpercig fog kitartani.
Nem, gondoltam üresen.
Nem!
De nem lehetett tagadni. Mindazok után, amit
megtettünk, miután ilyen sokáig kitartottunk, miután olyan
ellenállást tanúsítottunk, amire senki sem számíthatott, ez
nem számított. Ez nem volt elég.
– Cass! Cass! – Megrántva a fejemet megláttam Billy
élénkpiros ingét, amint átbújik a fekete tengeren.
– Ide fel! – kiáltottam, bár inkább csak suttogásnak
hangzott. De Billy meghallotta. És egy másodperccel később
már az arcomban volt.
– Mit... – kezdte, aztán jobban megnézett, és elhallgatott.
– Cass... vissza kell térned a testedbe!
– Csak egy perc! Próbálok...
– Nincs egy perced! És nekik sincs! – mutatott a bolt felé,
amely előtt most már annyi mágus állt, hogy szinte már
nem is láttam. – Mindenkit meg fognak ölni ott bent – és
velük együtt a testedet is!
– Miért nem mentek még el? – kérdeztem, próbálva
kitisztítani zavaros agyamat. – Azt hittem, hogy mindenki...
– Megpróbálták. De Augustine – a fene essen belé! –
annyira aggódott a lopás miatt, hogy befalazta! Nincs hova
menni!
– Hogy érted azt, hogy sehova? Rengeteg...
De Billy megrázta a fejét.
– Közvetlenül alatta a parkolóház tartószerkezete van, és
nincs elég tűzerőnk, hogy átrobbantsuk. És ha mégis, akkor
is az egy tartófal!
– Akkor mögötte...
 – Cass, a kaszinó fő páncélterme van mögötte. Szilárd és
megbűvölt. Azon senki sem jut át! És az oldalra történő
menekülés sem segítene, amikor a többi bolt sincs jobb
állapotban, és a legtöbbnek még pajzsa sincs! Ki kell ugrani
velük...
– Ha tudnék ugrani, szerinted itt lennék? – kérdeztem, és
azt kívántam, bárcsak tudnék gondolkodni. De a fáradtság,
vagy a pánik, vagy az Isten tudja mi, elhomályosította a
gondolkodásomat, lehetetlenné téve, hogy bármi mást is
tegyek, mint csak bámuljam a csatát. És a pokolian
megviselt pajzsot.
Mintha minden egyes becsapódást én magam is éreznék.
És ha Billynek igaza volt, akkor most fogom is. De nem
maradt semmim. Nem maradt semmim!
– Cass, figyelj rám! – mondta Billy feszülten. – A Graeae-k
támogatják a pajzsot, energiával látják el, de rohadtul
fáradtnak tűnnek. És nélkülük talán egy másodpercig bírja
ki ezt a fajta sortüzet. Ha tenni akarsz valamit, akkor azt
most kell megtenned!
És igen, így volt, gondoltam, nem a vérem dübörgött a
fülemben. Talán inkább a varázsigék voltak azok, puff, puff,
puff, puff, puffantak a pajzson, mint annak az átkozott órának
a mutatói Londonban. Ketyegtek a hátralévő másodpercek.
London, gondoltam, miközben valami gondolat suhant át
a fejemen, túl gyorsan ahhoz, hogy elkapjam.
– Cass? Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, de van
kiút!
Felnézve, Billy aggódó mogyoróbarna szemeibe
tekintettem.
– Segíteni fogok neked, oké?
– Hogyan? Hogyan tudsz segíteni nekünk?
 – Nem nekünk. Neked! Nézd, elvettem egy löketet, mielőtt
elmentem. Nem igazán engedhetted meg magadnak, de
szükségem volt rá, hogy segítsek neked átégetni az egyik
fickó pajzsát...
– Micsoda?
– …és ha egyszer elkapom, ha egyszer mi leszünk a
főnökök, akkor a sor elejére fogunk nyomulni, amikor
elfoglalják a boltot...
– Micsoda? Billy, mit csináltál...
– Figyelj rám, oké? Te és én, ki fogjuk hozni onnan a
testedet! Én most nem vagyok benne, úgyhogy úgy néz ki,
mintha már halott lennél. Azt mondjuk, hogy a holttestet
szuvenírnek akarjuk, vagy… vagy azt, hogy parancsot
kaptunk, hogy vigyük el az egyik vezetőjüknek, vagy…
– Nem!
– …vagy valamit, bármit, hogy kijuss ebből az épületből...
– Nem hagyom itt őket!
– Akkor velük együtt fogsz meghalni! – Megragadott. –
Nézz magadra! Irgalmatlan nehéz lesz, hogy ne halványulj
el úgy, ahogy vagy! És semmi mást nem tehetek érted, oké?
Ez nem London...
– London?
– …Nincs több trükk a tarsolyomban! Mennünk kell, és
most azonnal...
– Mi van Londonnal?
– Cassie…
– Billy! Mi van Londonnal?
– A fenébe! – Elkeseredetten bámult rám. – Én csak arra
gondoltam, hogy őrült esélyekkel szemben győztél, mint
amikor Agnes régi udvarában voltunk pár napja. Azt
hittem, végünk van, de aztán elintéztem azt a két mágust,
aztán te meg megcsináltad azt a mutatványt a gólemmel...
 – Gólem – bámultam rá.
– …de ez most nem segít rajtunk! Még ha meg is szállnál
egyet, az csak egy fickó...
Elhallgatott, valószínűleg azért, mert megráztam. – Láttál
egyet? Billy – itt is van egy?
– Három van, de mit számít ez? Mondtam neked... Ó, a
francba!
Ez utóbbit válaszul mondta a felszívódásomra, fel a
plafon közelébe. És kétségbeesetten pásztáztam a tömeget.
És kiszúrtam nem egy, nem kettő, hanem három lényt is,
ahogy Billy mondta, élénk narancssárga agyagtestük még a
homályban is kitűnt.
És ami még jobb, mind együtt voltak, egy csoportba
tömörülve a harc szélén, a gazdáikkal együtt.
Billyvel a sarkamban feléjük indultam.
Egy másodperccel később már az egyik hét láb magas
kolosszus előtt lebegtem. Akinek látnia kellett engem, mert
az is egy szellem volt. Az egyik olyan testetlen démonfajta,
amiről Rosier beszélt, akit egy mágus becsapott és csapdába
ejtett.
És úgy tűnt, igazam volt. Mert alighogy földet értem, a
hatalmas fej kissé megdőlt, és az agyagos szemek mintha az
enyémre fókuszáltak volna. Nyeltem egyet, nagyon
reméltem, hogy igazam van.
– Billy – mondtam halkan –, szállj meg egy mágust!
– Melyiket?
– Bármelyiket.
– Épp ideje volt! Nem hittem, hogy észhez térsz!
Elindult, én pedig felnéztem a gólemre.
– Helló! – mondtam idegesen, és elmosolyodtam. Nem is
tudom, miért.
Nem mosolygott vissza.
 Persze, nem voltam benne biztos, hogy tudna; még sosem
láttam, hogy egy ilyen arc megmozdult volna.
– Ööö, nézd! Nekem... van itt egy kis problémám –
mondtam, és próbáltam nem olyan kétségbeesettnek tűnni,
mint amilyennek éreztem magam. – És azon gondolkodtam,
hogy... te egy démon vagy, ugye? Egy erős démon? Nekem
azt mondták, hogy a mágusok csak ilyeneket szoktak
csapdába ejteni egy ilyen izében, és...
Csak nézett rám.
De nem nézett el, úgyhogy folytattam tovább.
– Nézd, egyfajta szövetségben vagyok a... – Hirtelen
elhallgattam, mert eszembe jutott, hogy talán nem volna túl
jó ötlet megemlíteni a démoni főtanácsot. Néhány démon
nem nagyon kedvelte őket, és mi van, ha ez is egy ilyen
volt? Nem mintha meg tudnám állapítani. – Én csak úgy
értettem, hogy én, ööö, nagyon tisztelem a fajtádat, és arra
gondoltam, hogy talán, ha elengedlek...
Semmi. Még csak nem is bólintott. Elkezdtem azon
tűnődni, vajon beszél-e angolul.
– Nézd, ha elengedlek, segítesz nekem? – kérdeztem
sietve. – Ezek az emberek, miattam vannak bajban, de én...
én most nem tudok segíteni nekik, és... – És valószínűleg ez
is hiba volt, mert a démonok csodálják az erőt, én pedig épp
most ismertem be, hogy nekem nincs. De úgy gondoltam, ez
amúgy is elég nyilvánvaló volt, és... és mit is mondtam?
Kétségbeesetten és elkeseredetten bámultam rá, és
próbáltam kitalálni egy érvet, ami működhetne. De
bármilyen kapcsolatom is volt az agyammal, nem működött
túl jól, vagy talán már az agyam volt, ami nem működött.
Mert a testemben jelenleg nem lakott lélek, tehát olyan
állapotban volt, amit mi haldoklásnak hívunk, és...
És...
 És...
– Cass! – Az idegen hang annyira megdöbbentett, hogy
felugrottam és megpördültem. És láttam, hogy egy sötét
mágus áll mögöttem vigyorogva. – Megvan!
Eltartott egy másodpercig, de a mosoly ugyanaz volt.
Billy, gondoltam. Fegyver, gondoltam, mert volt egy a
kezében. – Lőj! – mondtam, mert az az egy gondolat még
mindig tiszta volt, tiszta, mint a kristály.
Billy a homlokát ráncolta. – Mit lőjek le?
– Őt! – Elhúzódtam az útból, és nem a gólemre mutattam,
hanem a mellette álló fickóra.
– Arra a fickóra? – kérdezte Billy.
– Igen!
– Az a fickó ott? – ismételte meg, most már a fegyverével
mutatva...
A megrémült mágus arcába, aki ennek ellenére a
fegyveréhez kapott...
– Igen! Lődd le! Lődd le!
És Billy meg is tette.
A lövés visszhangzott a fülemben, a mágus eldőlt, arcán
még mindig látszott a meglepettség, és a mellette álló férfi
lelőtte Billyt – pontosabban a Billy által megszállt testet.
– Hát a francba! – mondta Billy, és lenézett a mellkasára.
Nem mondtam semmit. Mert túlságosan lefoglalt a gólem
figyelése. És a homlokában lévő kis energiakristályé, amely
éppen megrepedt, szürkévé vált, és füstölni kezdett.
A gólem kivette, és egy pillanatra ránézett. Aztán a földre
ejtette, és nagy, narancssárga sarka alatt összezúzta. És
felém fordította azokat a kifejezéstelen szemeket.
– Te Cassandra Palmer vagy? – kérdezte egy mély,
rekedtes hang.
– Igen.
 – Az, aki megölte Apollót?
Nyeltem egyet, próbáltam eldönteni, hogy ez egy
beugratós kérdés volt-e, de az agyam nem volt rá képes.
Csak remélni tudtam, hogy az igazság az, amit hallani akart.
– Igen?
A hátán átvetett puska felhúzva hirtelen a kezébe került.
– Mit tehetek érted?
Olyan megkönnyebbülten bámultam rá, hogy alig tudtam
megszólalni. – Szétrúgnál néhány segget?
Egy másodpercig némán nézett rám, aztán megfordult, és
lelőtte a hozzá legközelebb álló két mágust, akik még
mindig Billyre lőttek. És akikről úgy sejtettem, hogy a többi
gólem gazdái. Mert az irányítókristályaik összetörtek és
elégtek, amint a férfiak a földre zuhantak.
– Egy pillanat – mondta nekik az első gólem, miközben a
szemük izzani kezdett. – Előbb van egy kis dolgunk!
– Ó, igen. Ó, igen, valóban! – suttogta egy sziszegő hang a
legközelebbi gólem belsejéből.
A másik csak bólintott.
Az első gólem rám nézett. – Tekintsd elintézettnek!
A teste rezegni kezdett, és ezzel az agyag megrepedezett,
majd darabok potyogtak le belőle. De nem olyan gyorsan,
mint a második fickóé, a hátborzongató hangúé. Aki a
hatalom izzó dicsfényeként tört elő a páncéljából, majd
szétterült a felettünk lévő térben, mint egy hatalmas,
színejátszó medúza.
Megbabonázva bámultam. Gyönyörű volt. Az ezüstfehér
szálak a szivárvány minden színével átszőve csillogtak,
olyan áramlatokat meglovagolva, amelyeket csak ő látott...
Gyönyörű volt.
– Basszus – suttogta Billy, aki kísérteties formájában tért
vissza mellém.
 – Menj vissza a testedbe, kicsi! – mondta nekem az első
gólem, még mindig agyag formában. – És távolítsd el a
barátaidat erről a helytől! Különben a tisztogatás őket is
elragadja.
– Micsoda? Ne! Őket ne! – mondta Billy, mert én még
mindig ostobán bámultam felfelé. – És a szállodát se! Csak a
rosszfiúkat!
– Megfékezzük, amennyire csak lehet – mondta neki a
gólem. – De ez a hely, amit ti üzletsornak hívtok, nem
biztonságos. Vigyétek ki őket!
– De nem tudjuk kivinni őket! – mondta Billy dühösen. –
Ezt nem értitek! Szükségünk van...
De esélyünk sem maradt elmondani, mire van
szükségünk. Mert a medúza egyik csápja kinyúlt és
megsimított minket...
És a következő másodpercben már repültünk is.
Billy elkapott; éreztem, ahogy a karja meleg ölelésbe
fonódik körülöttem, éreztem, ahogy magához húz, éreztem
a dühét, amikor azt mondta: – Démonok! Nagyon remélem,
hogy tudod, mit csinálsz, Cass! Épp most kötöttél alkut az
ördöggel!
Hárommal is, gondoltam lefelé bámulva az elmosódott
üzletsorra alattunk: sötét és neonfényes, varázslatok
repkedtek, tüzek lobogtak, mesterséges eső zúdult a fekete
köpenyes félkörre, amely Augustine apró boltjánál
hömpölygött. Furcsán szép is volt.
Lehunytam a szemem, csak egy pillanatra, annyira fáradt
voltam...
– Cass! Ne tedd ezt velem! Ne csináld ezt, baszd meg!
Hallottam Billy hangját, de olyan messze volt, olyan
távoli. És ez a sötétség nem olyan volt, mint az a másik.
Meleg volt, barátságos és békés...
 – Az istenit, azt mondtam, nem! – mondta Billy, és a
következő pillanatban már mindenütt éreztem őt,
körülöttem, rajtam keresztül. Magához vonzotta a még
megmaradt részem gyorsan szétfoszló szálait, és egyesítette
saját szellemének szilárdabb ragyogásával.
Aztán elindultunk, mintha ágyúból lőttek volna ki minket.
Vissza a talaj szintjére, elszáguldva a lökdösődő, tolakodó
emberek teste mellett, majd keresztül rajtuk, együtt
sisteregve a túlterhelt védelmezővel, miközben egyik
becsapódó varázsigét a másik követte, együttesen elég
erősek ahhoz, hogy még a szellemvilágban is érezzük.
Aztán átjutottunk, berobbantunk a romos kis bolt
közepébe...
És a következő másodpercben máris az Augustine’s
koszos, véres, szeméttel borított padlóján fuldokoltam.
Minden egyszerre csapódott belém: fájdalom – Istenem,
annyi fájdalom –, szinte leírhatatlan kimerültség, sokk és a
zavar, hogy egy újabb testbe költöztem, és úgy tűnt, az a
tény, hogy az az én testem volt, nem sokat változtatott a
helyzeten.
Rájöttem, hogy nem kapok levegőt.
Egy másodperc múlva rádöbbentem, hogy a
tűzoltórendszer még mindig működik, aminek
következtében mindenütt pocsolyák keletkeztek – beleértve
azt is, amelyben arccal lefelé feküdtem. Úgy nézett ki,
mintha a bolt hátsó falának támasztottak volna, de eldőltem,
valószínűleg miután Billy elment. És persze, hogy arccal
lefelé estem.
Zihálva és fuldokolva megfordultam, és végül egy csomó
undorító ízű vizet is elnyeltem, miközben próbáltam
négykézlábra gurulni...
Helyette végül öklendeztem, és majdnem elájultam.
 Ott feküdtem, sápadtan, fázva és remegve, hevesen
kapkodva a levegő után, miközben a szoba úgy rengett
körülöttem, mintha földrengés rázta volna meg. Por- és
vakolathullámok záporoztak lefelé, és úgy tűnt, mintha a
plafon fele is leomlott volna; emberek rohantak mindenfelé.
Nem tudtam, miért, mert nem volt hova menni. És
mindenki sikoltozott, bár én nem hallottam őket, pedig a
fülem épp most dugult ki.
Mert a sortűz fülsiketítő volt.
Aztán a sikoltozás hirtelen felerősödött, elég hangos lett,
hogy halljam. És a védelmező elkezdett remegni, mintha
nagy szél ütközött volna bele. És a legutóbbi varázslatok
áradata nem állt meg a felszínen, hanem befelé nyúlt,
gömbök formálódtak, ahogy az erő felhalmozódott
mögöttük, és a világért sem úgy néztek ki, mint a régi
lávalámpákból kivett hosszúkás pacák.
Míg végül áttörtek, a védelmező egy pillanat alatt
elpárolgott, a varázslatok felrobbantak, az emberek
sikoltozva a padlóra vetődtek, a tető többi része pedig
beomlott.
Egy hadmágus ugrott felém, köpenye úgy hullámzott,
mint az éjszaka egy darabja, és valami számomra ismeretlen
varázslatot dobott el. De elég furcsa volt, mert hirtelen kettő
lett belőle. Az eredeti, és a második, mint egy árnyék... Egy
vörös árnyék.
Rámeredtem a férfi duplikáltjára, ahogy egy pillanatig a
levegőben lógott, alig néhány méterre tőlem, és azon
tűnődtem, hogy mi ez az új pokol, de képtelen voltam futni,
vagy akár csak megmozdulni is...
Aztán összeesve a padlóhoz csapódott, és szétfröccsent
mindenfelé, mint egy vödör meleg, vörös festék. Vagy egy
vödör vér, gondoltam, és pislogtam a hirtelen ragacsossá
vált szempilláimmal. Mert ez az volt: az összes vér a férfi
testéből, ami a másodperc töredéke alatt kiszakadt belőle, és
a kivérzett holttest élettelenül zuhant a padlóra.
A vérzuhatag pedig rám fröccsent.
Még mindig szinte teljesen mozdulatlan voltam, de nem
kellett megfordulnom. Nem kellett látnom, hogy a
következő máguscsoport, akik futva tartottak a boltba,
hirtelen szintén rendelkeztek egy külön árnnyal. Nem
kellett néznem, ahogy a földre zuhannak, ahogy a társaik
nekik ütköznek és átbotladoznak felettük, ahogy élők és
holtak egyaránt elzuhannak, elcsúsznak a vörös tengeren.
Nem volt szükségem egyikre sem.
Mert csak egyetlen dolog volt a világon, ami képes volt
ilyesmire.
– Pajzs! – kiáltotta az egyik mágus. – Pajzsot, ti idióták!
Megjöttek a...
– Vámpírok – suttogtam vele együtt, és végre
elfordítottam a fejem.
És láttam, ahogy egy hadmágus visszapattan a fő
testőröm, Marco közel kétméteres halmáról. Még nem jutott
el egészen a hátsó falig, ami nem akadályozta meg abban,
hogy a mozdulat felénél elkapja a levegőben a fickót, és
kettétépje. Aztán üvöltve félredobta a feleket, mindezt
egyetlen folyékony mozdulattal, olyan gyorsan, hogy alig
tudtam a szememmel követni.
Aztán már túl is volt rajta, kirobbant a falon, amely a
kaszinó feltörhetetlen fő széfjével volt közös.
Ami azt hiszem, mégsem volt olyan lehetetlen, mert nem
egyedül volt.
Ott volt a vörös hajú déli sármőr, Roy, aki nem tűnt olyan
elbűvölőnek, amikor átugrott a lyukon, és belerobogott egy
csapat mágusba, akik ostoba módon azt hitték, hogy a
pajzsuk majd megmenti őket. És így is volt – néhány
másodpercig. De ezek a fickók a küzdőtér elején voltak, és a
pajzsuk széttört.
És egy másodperccel később ők is.
Láttam a köpcös Fredet, aki könyvelő volt, és még mindig
inkább annak látszott, legalábbis addig, amíg ki nem
nyújtotta a kezét a mágusok legújabb hulláma felé. Aztán
vad mozdulattal széthúzta az öklét, mintha valaki egy kötél
két végét rángatná. Nem véreztette ki a férfiakat, akik
szintén pajzsot emeltek. De a mozdulata hatására a
mágusok testében lévő összes vér hirtelen átvándorolt az
egyik vagy a másik oldalra.
És azt hiszem, ez nem volt egészséges. Mert ott
maradtam, és a talán tíz fickóból álló csoportot néztem,
akiknek a felénél a jobb oldalukon sötéten kipirult az arcuk
– megrepedt hajszálerek, és bevérzett vörös szemek –, és
akiknek a másik felénél ugyanez történt a bal oldalukon. És
amikor legközelebb pislogtam, a csoport középen kettévált,
és úgy dőltek szét oldalra, mintha Mózes épp most jelent
volna meg a bulira készülve.
Aztán valaki megragadott, és felrántott a padlóról,
egészen a dühös, véres arca elé.
– Mi a faszért nem hívtál?
Az arcom is csupa vér volt, a szemembe is, és a számba is
csöpögött, amikor beszélni próbáltam. Mégis éreztem,
ahogy az ajkaim mosolyra húzódnak. Amikor utoljára
láttam Marcót, szinte teljesen kiszáradt, az a hatalmas test
túl nyugodt volt, túl mozdulatlan, olyan mozdulatlan, hogy
azon tűnődtem, vajon látom-e még valaha is megmozdulni.
Azt hiszem, igen, gondoltam a fejemet ingatva.
– Cassie, esküszöm, ha nem válaszolsz most azonnal...
 – Megpróbáltam – mondtam nehezen kivehetően. – Nem
volt nálam a telefonom. Valaki másét kellett használnom.
– Kiét?
– Az övét – mondtam, és Carlára néztem, aki ugyanolyan
vérrel borított volt, mint én, de úgy tűnt, hogy egyébként jól
van, kivéve, hogy sikoltozott és sikoltozott és...
– Ki a fene ő? – követelte Marco.
– Egy riporter...
– A fenébe, Cassie! Hetekkel ezelőtt letiltottuk az összes
számukat!
Egy másodpercig csak bámultam rá, aztán elkezdtem
nevetni – hogy miért, azt nem tudtam. De jó érzés volt, jó
érzés volt, mint Marco teste a kezem alatt. Mint ahogy Rico,
a nyájas olasz látványa is, ahogy gyengéden felkapja Rhea
eszméletlen alakját a pult mögül. Mint amikor láttam, hogy
még több ember lép át az áttört falon, ezúttal nők pálcával a
kezükben, akiket nem ismertem, de akiket biztosan Marco
szedett össze valahonnan.
És akik a vámpírokkal együtt gyorsan kiürítették a boltot.
És néhány esetben már túl is haladtak rajta. És nem, nem,
nem, nem.
– Hívd vissza őket! – nyögtem ki.
– Mi van?
– Hívd vissza őket! Mindenkit hívj vissza!
És Marco dicséretére legyen mondva, nem vesztegette az
idejét a vitatkozásra.
– Hozzám! – kiáltotta, a mély harsogás nem igényelt
semmiféle erősítést.
És jöttek is hozzá, vérrel fröcskölt vámpírok, a cseppek
már beleolvadtak a bőrükbe; egy idősebb nő virágos
ruhában, sápadt és megfeszült arccal, a nyilvánvalóan törött
karját dajkálva; Augustine, véresen és reszketve, de csendes
dühvel telten is, hosszú, fehér kezei ökölbe szorultak és
elernyedtek, ahogy a mágusokra bámult; a rózsaszín hajú,
őrült szemű és vigyorgó csaj, mindkét véres öklében egy-
egy pálca; és a csoport többi részét zokogó, mocskos,
traumatizált emberek alkották.
Mindenki, kivéve egyet.
– Hol van Grafton? – Körülnéztem, de nem láttam őt.
Az emberek átmentek a falon, négykézláb igyekeztek ki a
vakolatból, fából és eltorzult acélból álló alagúton keresztül.
De őt nem láttam a sorban. Nem láttam őt odakint sem, ahol
valami zajlott, valami, ami úgy hangzott, mint egy hurrikán,
és úgy is nézett ki, mint egy hurrikán, az egyik közeli
kávézóból származó székek suhantak el a hiányzó ablakok
mellett, papírdarabokkal és törmelékkel együtt. És sötét
mágusok, akik úgy rohantak, hogy a kabátjuk lebegett
mögöttük, majd ők maguk is repültek, amikor hirtelen
letépték őket a lábukról.
Carla, aki már nem sikoltozott, hanem sápadtan és vérrel
borítva, a lánya fejét a nyakába temetve rángatott.
– Hölgyem – mennünk kell!
– Hol van Grafton? – kérdeztem.
Nem mondott semmit.
– Így hívják, ugye? Az idősebb férfi...
– Ez volt a neve – mondta halkan, és átnyújtott valamit
nekem.
Kicsi volt és fekete, megrágott és megcsonkított. És most
már nedves és véres is. Visszanéztem rá.
– Meghalt, miközben igyekezett időt nyerni, hogy
visszajussunk ide – mondta a motoros csaj a sorból. – Úgy
ment ki, mint egy istenverte hadmágus!
Carla nem szólt semmit. Csak szorosabban átölelte a
gyerekét, és kísértetiesen nézett rám. Aztán átadta a lányt az
egyik boszorkánynak, hogy átvigye a falon átvezető úton,
mielőtt maga is átment volna.
– Te jössz! – mondta Marco a romos fal felé haladva.
Visszanéztem az előcsarnokra, arra, ami most már
határozottan hurrikánnak tűnt, az üvegre, a fára és a véres,
égett ruhákra, amelyeket kezdett kiszívni a boltból. Az
öklöm pedig a tenyeremben lévő apró tárgy köré szorult.
Aztán, miközben a bolt kezdett szétesni körülöttünk, Marco
vállára hajtottam a fejem.
És már nem voltunk ott.
 Tizenkettedik fejezet

Felébredtem. Ez eléggé meglepett, hiszen nem

emlékeztem, hogy elaludtam volna. Vagy arra, hogy
lefeküdtem volna, bár a saját ágyamban hevertem. És
tisztán, bekötözve, egy túlméretezett pólót viselve, bár ezt
csak inkább éreztem, mert a szobában sötét volt.
Koromsötét.
Hevesen kalapáló szívvel ültem fel, bár nem tudtam,
miért. Aztán eszembe jutott, hogy miért, és kissé kiakadtam,
annak ellenére, hogy biztonságban voltam; otthon voltam.
Tudtam, hogy itthon vagyok.
De valami nem stimmelt.
Zavartan, félig pánikba esetten markoltam meg Billy
nyakláncát. A halvány fény, amit kibocsátott, általában túl
halvány volt, hogy lássam, de annyira sötét volt, hogy
világítótoronyként ragyogva világította meg a tenyeremet,
és átsugárzott az ujjaim között. Ő bent volt – éreztem őt –,
bár nem jött elő. Valószínűleg túlságosan lemerült. A
szellemek nem alvással töltődnek fel; életenergiára van
szükségük, és ő a sajátjának szinte a legtöbbjét elhasználta,
hogy megmentsen engem.
Szorosabban markoltam meg a nyakláncot, amíg már a
csicsás foglalat bele nem mélyedt a tenyerembe, és eszembe
jutott, milyen közel kerültünk. Milyen nagyon, nagyon
közel. De ő ott volt bent. Biztonságban volt. És én is, bár
még mindig nem éreztem úgy.
Valami nem stimmelt.
Nem volt hang; csak a légkondicionáló zúgását és a saját
túl hangos zihálásomat hallottam. Nem volt szag; az
egyetlen illat a szálloda által használt öblítő volt, és a
kötszerek fertőtlenítő szaga. És biztosan nem volt látvány,
hiszen még mindig alig láttam a saját kezemet az arcom
előtt. Úgy tűnt, mintha átaludtam volna a napot, mert a
függöny résén keresztül néhány halvány csillagot láttam
megcsillanni...
Láttam a csillagokat.
Félrelöktem a takarót, és legurultam az ágyról, de
azonnal meg is bántam. Mindenem fájt, ezernyi apró és
kevésbé apró fájdalom versengett hirtelen a figyelemért.
Egy pillanatig csak álltam ott kissé imbolyogva, és azon
tűnődtem, vajon ilyen érzés-e megöregedni. És mi a baj az
életemmel, hogy huszonnégy évesen teszem fel ezt a
kérdést.
Aztán összeszedtem magam, és odabicegtem az
ablakokhoz, amelyeken szinte soha nem néztem ki, mert a
vámpírok legtöbbször behúzva tartották az elsötétítő
függönyöket.
Amúgy sem volt sok látnivaló. A tetőn lévő nagy Dante
felirat neonfénye mindent vörösesre színezett, és
elhomályosította a csillagokat. Kivéve ma este, amikor csak
alig néhány halvány fényfoszlány látszott a város lármás
ragyogása fölött, apró gyémántcsillogások az ég mély
éjszakai fényében.
Mert jelenleg nem volt semmi, ami elnyomhatta volna
őket.
A nagy jel elsötétült.
Az erkélyajtókkal megkínlódtam – az ujjaim merevek és
ügyetlenek voltak a reteszeken, hogy felcsúsztassam őket.
Majd kilépve felfelé bámultam, miközben a meleg sivatagi
szél az arcomba csapott, és szétfújta a hajamat. És még
mindig nem láttam semmit, mert a mélyvörös izzás
egyszerűen eltűnt.
 – Egy korszak vége – mondta valaki a hátam mögött, és
megpördülve Marcót láttam ott állni, szivarjának hegye
izzott a sötétben. Aztán még fényesebben égett, amikor
elkapta egy széllökés, és hamudarabkákat szórt az
éjszakába.
– A francba – fintorgott –, ez az egyik Behike-om! Gyere
vissza, mielőtt a szél elfújja ezt a valamit!
Visszatértem a szobába, a meleg ellenére kissé reszketve,
és ő vigasztalóan átölelt nagy karjaival. Hitetlenkedve
néztem fel rá.
– Bezárták a kaszinót!
– Mindent bezártak. Nem volt más választás – nincs
annyi ellenállás, hogy egy zacskóba beletehető legyen, és az
előcsarnok sem sokkal jobb.
– Akkor ... – Nyeltem egyet. – Akkor ez az egész... tényleg
megtörtént.
– Ó, megtörtént – mondta Marco, és elengedett, hogy be
tudja csukni az ajtót, és megakadályozza a függönyök
lebegését. Biztonságosan elzárta az erkélyt, majd megvonta
a vállát, amikor látta, hogy észrevettem. – Megszokás. Egész
nap a védelmezőkkel babráltak. Kétlem, hogy egy légy is be
tudna jutni illetéktelenül!
– Már régen meg kellett volna csinálni! – mondtam
átölelve magam. – A nyilvános helyiségekben sebezhetőek
voltunk – korábban még meg is támadtak minket ott. Miért
nem gondolt senki arra, hogy...
– Mert a szenátus nem szokta meg, hogy sebezhetőnek
érezze magát. Tudod, milyen régen nem hívta ki őket senki?
– A Kör kihívta őket – mondtam, és arra a puccsra
gondoltam, amit Jonas, az Ezüst Kör jelenlegi vezetője
hajtott végre Saunders, a korrupt régi vezető ellen. A csata
itt játszódott le, a két fél miniatűr polgárháborúban küzdött
egymással. Félelmetes volt.
Legalábbis akkoriban így gondoltam; most már új
definícióval rendelkeztem.
– Igen, de azt véletlennek tüntették fel – mondta Marco. –
A Körön belüli rivalizálás, ami bárhol megtörténhetett
volna. Saunders történetesen éppen itt volt.
– És most?
– Most huszonnégy órán belül kétszer is lecsaptak a
szenátusra, itt és a konzul saját otthonában tegnap este.
– Szóval lépéseket tesznek.
– Ó, azt hiszem, ezt nyugodtan feltételezheted – mondta
Marco szárazon. – A másik oldal most húzott be nekik
kétszer egymás után. Épp most tüntették fel a szenátust – az
istenverte szenátust – rossz színben. Sőt, még rosszabb, úgy
állították be őket, mintha...
– Gyengék lennének.
A férfi bólintott. A humornak nyoma sem volt azon a
nagy, jóképű arcon, mert a vámpírok világában, ahol
minden a hatalmon alapult, nem volt ennél nagyobb sértés.
Minden.
Az élet a hatalom körül forgott, amellyel rendelkeztél,
hogy megvédd a családodat, a vagyonodat és a pozíciódat;
a szövetségeid hatalma körül, amely lehetővé tette
számodra, hogy együttesen jobban befolyásoljátok a
vámpírtársadalom nagyobb részét, mint amire egyedül
lettél volna képes; és a vámpírhierarchia csúcsán álló
szenátus hatalma körül, amely alatt te és az egész
közösséged működtél.
És tisztelted ezt a hierarchiát, még akkor is, ha nem
tetszett. Még akkor is, amikor nyugtalanítottak a
korlátozások, amelyeket rád, az üzleti életedre és a
személyes vágyaidra rótt. Még ha gyűlölted is magát a
szenátust, akkor is szilárdan a sorban maradtál.
Mert jobban féltél tőlük.
Mert szinte felfoghatatlan hatalmuk volt. Mert bárkit, aki
ezt elfelejtette, nagyon-nagyon megbánásra késztettek, vagy
nagyon-nagyon halottá tettek. Mert a vasököllel való
uralkodásban nem volt kivétel; ez volt a törvény, és te
ismerted a regulát, féltél a szabálytól, betartottad az előírást,
az ő rendszabályukat, az ő törvényüket, mert bármi más
elképzelhetetlen volt.
Legalábbis így volt, egészen máig.
Nem tudtam pontosan, mit fog most tenni a szenátus;
még sosem láttam, hogy így kihívták volna őket. Senki sem.
De azt tudtam, mit tenne egy mestervámpír, ha a hátát a
falnak vetné, ha a hatalma és a tekintélye
megkérdőjeleződne, és ha az ellenségei vadásznának rá és
mindenre, ami fontos számára.
És a szenátusnak sokkal, de sokkal több erőforrása volt,
mint bármelyik vámpírnak. Bármilyen formában is történik
majd, a válaszuk nagy, gyors és kegyetlen lesz. Az elsötétült
Dante táblára meredtem, arra a kevésre, amit láttam belőle,
és megborzongtam.
Marco ismét átölelte a vállamat.
– Ugyan már, elég volt ebből egy napra! Enned kell...
– Nem vagyok éhes!
– Nos, én viszont igen – hazudta –, és a legnagyobb
steaket fogom rendelni, amit csak találok. Ha jó leszel, talán
adok neked egy falatot.
Enyhén elmosolyodtam.
– És addig is, gondoltam, talán szeretnél találkozni
valakivel.
– Valakivel?
 Marco gúnyosan nézett rám.
– Nem, egyáltalán nem kell enned!
– Micsoda? – pislogtam rá. Aztán eszembe jutott. – Rhea!
Rám vigyorgott, erősen ráharapva a szivarra a nagy fehér
fogával.
– Igen – mondtam. – Igen, szeretném látni őt!
– Gondoltam!
Kivonszolt az ajtón.
A folyosó is furcsa érzés volt odakint, bár ezúttal
pontosan tudtam, miért. – Hol vannak a kiságyak?
Tele kellett volna lennie velük, vagy pedig szétszórva a
hálószobámban, hogy megbotoljak bennük az erkély felé
vezető úton. Volt pár tucat tanítványom, akiknek mindnek
szüksége volt egy helyre, ahol aludhat, ezért volt ez a hely
mostanában túlzsúfolva kiságyakkal – a hálószobák, a
nappali és a társalgó is. Vagy, amikor a lányok felkeltek,
felhalmozva a folyosó sarkaiban, hogy legyen helyünk járni.
De most nem volt ott semmi.
– Másképp intéztük – mondta Marco, és megrándult az
ajka.
– Hogyan másképp?
– Tudod, ez valószínűleg várhat!
– Marco! – Megmarkoltam a lábam méretű alkarját. Vagy
talán még egy kicsit nagyobb is, mert mindig is a létezésem
egyik csapása voltak a vékony lábaim. – Hol van az udvarom?
– Jól vannak – mondta megnyugtatóan. – És közel vannak
– tette hozzá, amikor még mindig nyugtalanul néztem, mert
az udvaromnak sikerült majdnem akkora bajba kerülnie,
mint nekem.
Aztán elhallgattatott, miután éppen kinyitotta a folyosó
végén lévő vendégszoba ajtaját.
 Az is sötét volt, de a függönyök szét voltak húzva az
üvegfalon, és látszottak a mögötte lévő aranyszínű város
csillogásai. A szoba is üres volt, leszámítva egy halmot a
takaró alatt és egy vámpírt egy széken. A vámpír egy
könyvet olvasott, mert az ő szemének a szoba tökéletesen
megvolt világítva. De felnézett, amikor bekukucskáltunk.
Nem tudtam megmondani, hogy mi volt a könyv, de a
vámpír a sötéten jóképű Rico volt, amit kihangsúlyozott a
farmer és a szűk fehér póló, és aki ujját az ajkához emelte,
mielőtt bármit is mondtunk volna.
– Hogy van? – suttogtam, bármelyiküknek, mert
mindketten jól hallottak.
– Jobban – válaszolta Marco egy kis szünet után,
valószínűleg azért, hogy mentálisan megkérdezze Ricót. – A
doki itt volt korábban, azt mondta, hogy néhány napig nem
lesz magánál, és utána egy hétig gyengének érzi majd
magát, amíg a szervezete pótolja az elvesztett vért. Az a
rohadt mágus jól elintézte!
– Nem ő tette – mondtam, a tekintetemet Rheára
szegezve.
– Micsoda?
– A mágus. Azt akarta – vagyis megpróbálta elcserélni őt
Lizzie-re…
– Tudjuk. Ennyit megtudtunk a riporterektől, mielőtt
szétszéledtek, hogy ki tudja, milyen sztorikat írjanak. A
többit pedig a boszorkányoktól…
– Boszorkányok? – Felnéztem. – Milyen boszorkányok?
– Így kapták el – mondta Rico halkan, letette a könyvét, és
közelebb lépett.
– Nem így kapták el! – mondta Marco halkan és
gonoszul. – Így próbálták meg! Az átkozott Kör miatt
kapták el...
 – Egy mágusban nem lehet megbízni – értett egyet Rico.
– Elmondaná valaki, hogy miről beszéltek!? – suttogtam.
Rico rám pillantott. – Ma reggel nem voltunk magunknál,
amíg a mester fel nem ébresztett minket, és nem küldött
erőt, hogy utánad menjünk. De úgy tűnik, hogy tegnap este
itt volt a Kör néhány embere...
– Jonas hozta őket.
– Hát persze, hogy ő hozta! – mondta Marco vadul és
félhangosan. – Azóta próbál téged és az udvarodat a Kör
irányítása alá vonni, amióta újra hatalomra került!
Gondolta, hogy az első alkalommal, amikor sebezhetőek
vagyunk...
Megráztam a fejem. – Nem így volt! Egyedül jött hozzám,
és csak később hívta őket, miután mindenkit eszméletlenül
talált. Kivéve Rheát és Tamit, akik kiakadtak...
– Ebben jó – mondta Rico, és megdörzsölte az állát.
– Rhea?
– Tami. Azt hittem, ő a házvezetőnőd, de szerintem
inkább testőrnek kéne kinevezned. Gonosz jobb
keresztütése van.
– Ő nem a házvezetőnőm! Ő az én... szervezőm. – Mert
Isten tudja, hogy hasznomra válna egy. – És miért ütött meg
téged?
– Az én hibám. – A sötét szemekben mosoly jelent meg. –
Amikor a mester felébresztett minket, az egy kicsit...
…hirtelen volt. Azt hiszem, megijesztettem.
– Ő hadonászva felugrott, a nő pedig visszalendítette az
öklét, és ezzel a fenekére küldte – fordította le Marco, mire
az ajkamba haraptam. Mert Rico volt a testőreim közül a
legnyilvánvalóbb vagány, bőrruhát, tetkót, fegyvert viselt,
amikor a többiek többsége Armaniban pompázott, mint a
mesterük, és olyan dolgokon vitatkoztak, mint a sima vagy
a rojtos papucscipő.
Kétlem, hogy Ricónak lett volna akár egy pár
papucscipője is, vagy ha volt is, én sosem láttam.
Azt is kétlem, hogy valaha is megütötte volna egy karcsú,
csinos nő. De aztán Tami maga is eléggé vagány volt. És
nem volt szüksége bőrre, hogy ezt bizonyítsa.
Volt egy dzsiudzsicu öve – ugyanolyan színű, mint a haja
–, ami a segítségére volt.
– Biztos vagyok benne, hogy sajnálja – mondtam Ricónak,
aki most már nyíltan vigyorgott.
– Sütit ígért nekem – értett egyet.
– Már ettem a sütijéből. Bármikor elfogadnék érte egy
ütést – mondta Marco, de még mindig engem nézett. Mert
Jób türelme és makacssága is megvolt benne, és kételkedtem
benne, hogy ezt el fogja engedni. Komolyan vette a fő testőri
munkáját, és nem rajongott a Körért.
Egyáltalán nem.
– Jonas azt mondta, erősítést hívott, hogy az udvarom ne
maradjon védelem nélkül, amíg ő kitalálja, mi folyik itt –
magyaráztam.
– És te elhiszed ezt? – emelkedett északra a hernyó
méretű szemöldök.
Újra átöleltem magam, és próbáltam meggyőzni magam,
hogy azért teszem, mert fázom. A vámpírok úgy állították
be a hőmérsékletet, hogy kompenzálják az utóbbi időben
keletkezett plusz testmeleget, és anélkül már a hideg
határán volt itt bent. – Nem hiszek neki! Azt mondta, hogy
velünk akar dolgozni...
– Veled akar dolgozni! Szerintem nélkülünk is jól
boldogulna!
 Sóhajtottam. – Nézd, tudom, hogy a hozzáállása
rászorulna egy kis felújításra...
– Nem csak a hozzáállásáról van szó – mondta Rico. –
Elvitte a lányt, nem igaz?
Elfintorodtam. – Milyen lányt?
– Azt, aki tegnap bedrogozott téged.
– Micsoda?
– Elvitte Lizzie-t – erősítette meg Marco is.
– Micsoda?
A férfi bólintott. – Kiderült, hogy akkor sem tudtad volna
elcserélni, ha akartad volna. A Kör emberei elvitték, mielőtt
felébredtünk volna, hogy megállítsuk őket...
– Hová vitte el?
– Senki sem tudja – válaszolta Rico. – Jonas néhány órája
hívott, hogy megnézze, mi van Rheával –, aki a lánya, ha jól
tudom.
A homlokomat ráncolva bólintottam.
– De rövid hívás volt, és az egyetlen információ, amit
megtudtunk, hogy visszatért Nagy-Britanniába. Hogy hol
van a lány... – Rico megrázta a fejét.
– Valószínűleg vele van – mondta Marco. – Nagyon jól
tudod, hogy ezért hagyta itt az embereit tegnap este. És
ezért nem tiltakoztak az ellen, hogy Rhea ma reggel
elmenjen. Valószínűleg szuper lehetőséget láttak benne,
hogy lelépjenek Lizzie-vel, mielőtt Cassie visszatérne.
Erre nem mondtam semmit. Hogy is tehettem volna?
Valószínűleg ez volt az igazság.
Segítettem Jonasnak visszatérni a hatalomba, ostoba
módon azt gondolva, hogy szövetségesek leszünk. Eddig
úgy tűnt, hogy az ő meghatározása erre a fogalomra kicsit
más volt, mint az enyém. És most nála volt Lizzie, én pedig
nem tudtam, hogy hol, de tudnom kellett.
 Mert nem én voltam az egyetlen, aki kereste őt.
– Miért ment el Rhea? – kérdeztem, próbáltam tisztázni a
még mindig félálomban lévő fejemben. – És milyen
boszorkányok?
– Velünk voltak az Augustine’sban – mondta Rico. – Nem
emlékszel?
– Valahogy úgy. – Homályosan emlékeztem, hogy a
vámpírokkal együtt néhány nő is beözönlött a romos boltba.
– Eléggé ki voltál ütve, szóval nem csoda – mondta
Marco. – De ha nem bukkantak volna fel, nem lett volna
módunk átjutni a széf védelmezőin, mivel az állítólag a
pultot őrző fickók már elmenekültek... – Összeszorult az
álla. – Rosszul is elsülhetett volna!
– De mit kerestek itt?
– Aggódtak Rhea miatt – felelte Rico.
– Így kapták el a sötét faszfej mágusok – tette hozzá
Marco. – Kap egy hívást – amíg mi még mindig ki vagyunk
ütve, ne feledd –, és az az átkozott Kör csak úgy hagyja
elmenni! Még csak nem is jelentkeztek önként, hogy
elkísérjék. Elengedtek egyedül egy képzetlen tizenkilenc éves
beavatottat...
– Hová? – kérdeztem. – Miért ment volna bárhová is?
– Ó, ez a legjobb rész – mondta Marco. – Ezt a részt
fogom felhozni legközelebb, amikor Jonas, vagy bármelyik
Kör-béli rohadék egy istenverte szót is szól arról, hogy mi
őrizzük a Pythiát…
– Kapott egy telefonhívást valakitől, aki azt állította, hogy
az egyik szövetséghez tartozik – magyarázta Rico, és a
barátjára pillantott. – Azt mondta, hogy feldúltak, amiért
rajta kívül nincs más lány a szövetségből az udvarodban, és
hogy sértve érzik magukat.
 Elfintorodtam. – De ez az ő döntésük! A szövetségek
általában nem küldenek...
– Ezúttal sem küldtek! – Marco elég hangosan mondta,
hogy Rhea nyugtalanul mocorogni kezdett.
– Óvatosan! – mondta Rico, és visszapillantott rá.
– Bocsánat! – viszonozta Marco gúnyosan a pillantást. –
Nem akartam senkinek a lábára lépni!
– Csak amíg nem az övéire lépsz!
Marco mosolya egyre szélesebb lett. – Nem is álmodnék
arról, hogy hozzányúljak a kis védencedhez...
– Ő nem az én védencem, de megvédem! – mondta Rico,
és figyelte, ahogy Rhea ismét megnyugszik. Aztán rám
pillantott. – Ahogy bárkit megvédenék az udvarodból!
– Ez... jó! – mondtam, miközben oda-vissza néztem rájuk,
és azon tűnődtem, vajon miről maradtam le. Aztán úgy
döntöttem, hogy már így is van elég gondom. – Szóval az
egyik szövetségből hívták Rheát?
– Nem, nem az egyik boszorkányszövetségből – mondta
Marco kifejezéstelenül. – Valami nő tette, aki
együttműködik a Fekete Körrel, és az átkozott Ezüst hagyta,
hogy Rhea kisétáljon innen egyedül, hogy találkozzon
velük, és átvegye a maroknyi kislányt, akit állítólag
elküldtek.
– És elkapták őt – mondtam, és megfeszült az állkapcsom.
– És elkapták – értett egyet Marco. – De szerencsére rájött,
hogy egy kicsit késni fog – néhány gyerek megfázott, és
meg akart állni, hogy gyógyszert vegyen –, és felhívta az
egyik barátját, hogy szóljon neki.
– Egy barátját?
– Ugyanabból a szövetségből – magyarázta Rico. – Azt,
aki állítólag felhívta őt.
 – Az eredeti hívás a szálloda telefonközpontján keresztül
érkezett – tette hozzá Marco. – Szóval nem volt meg a szám,
amin visszahívhatta volna őket. De úgy gondolta, semmi
gond, majd felhívom a barátomat, és ő majd szól nekik.
– De a barátja nem tudott semmit az egészről –
találgattam.
– A barátja nem is volt ébren – mondta Rico. – De amikor
nem sokkal később felébredt, és megkapta az üzenetet,
rájött, hogy Rhea bajba kerülhetett.
Marco bólintott. – Nem hallott semmit arról, hogy a
lányok a szövetségből csatlakoznának az udvarhoz, és
telefonált párat. Megtudta, hogy más sem tudott róla
semmit. Ezért visszahívta Rheát, de senki sem vette fel,
ezért megpróbált minket hívni, de a telefonközpont nem
engedte át...
– Akkor hogy jutott át a Fekete Kör?
A két vámpír pillantást váltott egymással.
– Hogy jutottak át? – kérdeztem újra, kicsit
erőteljesebben.
– A telefonközpontban minden hívásodra egy jelszót
tettünk – mondta Marco.
– És?
– És csak néhány ember tudta – mondta Rico halkan. – Az
egyiket ma délután találták meg a kocsijában.
– A kocsijában... – Elhallgattam, de Rico nem részletezte.
– Ne bagatellizáld el a dolgot! – mondta Marco. – Ő nem
a gyerekek közül való!
– Tudom!
– Tényleg? Akkor mondd el neki, mi történt! – Rám
nézett. – A csomagtartójában találtak rá. Megkínozták,
feltehetően addig, amíg meg nem adta a kódot, aztán
bezárták a kocsijába, és hagyták, hogy a hőségben halálra
süljön.
– Ez szükségtelen volt! – mondta Rico a homlokát
ráncolva.
– Nem, nem volt! Ez háború; Cassie-nek tudnia kell az
igazságot!
– És amikor felébred, neki elmondod az igazat? – kérdezte
Rico, Rheára pillantva.
– Már tudja – mondtam, és az ágyban fekvő kis púpra
néztem. Aztán fel, hogy Rico sötét szemeibe nézzek. – Nem
az a mágus vágta el Rhea torkát. Ő maga tette, hogy ne
maradjon semmi, amivel kereskedhetne. Ő tudja, Rico! –
Megfordultam, és visszamentem a szobámba.
 Tizenharmadik fejezet

A fürdőszobában kötöttem ki, mert egyedül kellett

lennem, és ez volt az egyetlen hely, ahová a vámpírok nem
követtek. Úgy szerettem őket, mint a családomat – a fenébe
is, ők voltak a családom, legalábbis ők álltak hozzá
legközelebb –, de ők nem emberek voltak. Többé már nem.
És néha ezt furcsa módon mutatták ki, például nem értették
meg a magány iránti szükségem.
A vámpírok nem voltak magányosak. Attól a pillanattól
kezdve, hogy átváltoztatták őket, soha többé nem volt
benne részük. Gyakran elcsodálkoztam, hogy miért nem
őrültek meg – vagyis miért nem őrültek meg többen. Az
állandó zümmögés a fejükben, azok a hangok, azok a
gondolatok, állandóan...
Megborzongtam.
Alig bírtam mostanában a saját fejemben is meglenni, ami
szintén kezdett megtelni hangokkal. Azoknak az
embereknek a hangjaival, akiknek nem tudtam segíteni,
mert nem cselekedtem elég gyorsan, nem terveztem elég jól,
nem voltam elég erős. Kezdett hosszú lenni a lista. Annyi
hang...
Kivéve azt, amit igazán hallanom kellett volna.
A kád szélére ültem, felhúztam a lábaimat, és
összpontosítottam.
Nem segített, hogy nem tudtam, hogyan kell ezt csinálni.
Hogy néhány nappal ezelőttig azt sem tudtam, hogy képes
vagyok erre. Úgy gondoltam a pythiai erőre, mint, nos, erőre,
Apolló erejének egy darabkájára, amit a papnőknek adott,
akiket a magáénak vallott.
 És így kezdődött minden. De az alatt a sok ezer év alatt,
amíg nem volt kapcsolata az egykori tulajdonosával, valami
többé vált: egy független entitássá, amely az általa
kiválasztott Pythiák segítségével őrizte az idővonalat. Mint
ahogy engem is kiválasztott, de valószínűleg már megbánta,
mert nem értettem meg, hogyan kellene egy csapatnak
lennünk.
Egészen a közelmúltig, amikor Rhea tartott nekem egy
kis Pythia 1x1-et, és elkezdtem figyelni arra, hogy mit
próbál mondani az erőm.
– Visszamehetek? – suttogtam a csendbe. – Képes vagyok
... helyrehozni ezt?
Mert képes lennék. Ma reggel még nem volt erőm az
időbeni ugráshoz, de most... Visszamehetnék, hívhatnám a
Kört, rávehetném őket, hogy várják a sötét mágusok
megjelenését. Beszélhetnék Rheával, megmondhatnám neki,
hogy ne foglakozzon azzal a telefonhívással.
Meglátogathatnám a recepcióst, figyelmeztethetném, hogy a
munkája miatt meg fogják ölni.
És mindezt öt perc alatt megtehetném. A pokolba is,
kevesebb idő alatt is, ha szerencsém volt. És akkor a halál, a
fájdalom, a szenvedés – mindez eltűnne, eltörlődne, mintha
meg sem történt volna.
Mert számukra soha nem is történt volna meg.
De az erőmnek nem tetszett ez az ötlet. Valahányszor arra
gondoltam, hogy megnyomom a visszatekerést, csak a sötét
pánik emelkedő áradatát kaptam. Az erőm nem emberi volt,
és nem angolul beszélt hozzám, pontosabban egyáltalán
nem beszélt hozzám, amennyire meg tudtam állapítani. De
nem gondoltam, hogy ez egy igen.
– Ha társak vagyunk, beszélj hozzám! – suttogtam. – Miért
nem tehetem meg ezt?
 Semmi.
Tegnap este a konzulnál is ugyanez volt a helyzet, de
akkor legalább úgy gondoltam, hogy megértettem. A
természetfeletti közösség szétszakadt, a Kör, a szenátus, a
démonok, a szövetségek – lényegében minden egyes
csoport, amelyről tudtam – a saját dolgát csinálta.
Néhányan egymás szövetségei voltak, igen, de ez inkább
csak papíron létezett. A régi gyűlölködések mélyen
gyökereztek, és a régi bizalmatlanság még mélyebb volt.
Senki sem akart együttműködni, még most sem.
Egészen tegnap estig, amikor a rosszfiúk betörtek a
szenátus vezetőjének házában rendezett partira, amelyen a
különböző csoportok többségének az első emberei vettek
részt. Akik hirtelen egymás mellett harcolva találták
magukat. Azt gondoltam, talán ezt akarja üzenni az erőm:
hogy szükségük volt a leckére. Lehet, hogy sokba került, de
a végén talán sokkal drágább lett volna, ha soha nem
tanulnak meg együtt dolgozni.
Annak volt értelme.
Ennek nem volt.
– Miattam haltak meg; bíztak bennem. Kérlek...
Semmi. Még a halvány, pislákoló szálak sem, amelyek
tegnap este rövid időre felbukkantak a mentális
tájképemben, még kevésbé az erő szikrázó óceánja, amelyet
néha megpillantottam, ha elég erősen koncentráltam.
Ehelyett az óceán, amit ma este láttam, sötét és nehéz volt,
viharos hullámokkal a mélykék mélység fölött, amely
mintha örökké tartana.
Nem akarta, hogy visszamenjek.
Tényleg, tényleg nem akarta.
 Tudtam ezt a zsigereimben, éreztem minden
porcikámmal, ahogyan azt a szinte elsöprő késztetést is
éreztem, hogy mégis megtegyem.
Mert felül tudnám írni. Valahogy tudtam. Csak azt nem
tudtam, miért gondolta, hogy nem kellene.
És ez gondot jelentett, mivel Rhea szerint a pythiai
hatalom a látnoki képességemet használta a kockázatok és a
kimenetel felmérésére. Ezért nem gyötörtek azok a rémisztő
látomások – amelyek életem nagy részében voltak –, mióta
Pythia lettem. Az erőm a látnoki képességem nagy részét a
magáévá tette, arra használta, hogy az időben bolyongva
lássa, mi történik.
És valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy a mai
katasztrófára szükség volt.
De én nem láttam.
– Akkor mutasd meg! Mutass valamit!
De mindössze még többet kaptam abból a mély, sötét,
titokzatos, végtelen és dühítő óceánból. És földönkívüli.
Talán túlságosan földönkívüli, hogy fontosnak tartson egy
maroknyi emberi életet. Valami olyasvalami számára, ami
képes volt átlátni az egész időtávot, az emberi civilizáció
teljes kiterjedését, talán nem is voltak mások, mint pöttyök a
térképen: csak egy öreg fickó, csak egy recepciós, csak egy
pite-mániás lány.
De számomra bátrak, találékonyak és ártatlanok voltak,
és jobbat érdemeltek volna. Sokkal jobbat érdemeltek volna,
és ezt meg kellett volna tudnom adni nekik. De nem
tudtam, és nem is tudtam, hogy miért, talán soha nem is
fogom tudni, és utáltam ezt a munkát, utáltam, hogy ennyi
felelősséggel tartozom – emberek életéért – és soha nem volt
elég hatalmam, vagy erőm hozzá.
 – Mutasd meg! Nem mondhatsz csak úgy nemet és kész!
Nem vagyok a rabszolgád!
A szavak visszaverődtek a fürdőszoba csempéiről, mert
ezúttal nem vettem a fáradságot, hogy suttogjak. De ez sem
számított. A válasz ugyanaz volt.
– Az istenit! – ordítottam, és az ajtóhoz vágtam egy
papucsot, mert csak azt értem el.
És megfogta egy labdaelkapó-kesztyű méretű kéz.
Nem láttam mást, csak a kezét és a karja egy részét, mert
a test többi része még mindig kint volt. De nem is volt rá
szükségem. Úgy nézett ki, mintha Lou Ferrignónak és
Arnold Schwarzeneggernek született volna egy gyereke –
egy olyan gyerek, aki szereti a giccses golfingeket –, így
eléggé biztos voltam benne, hogy tudom, ki az.
Azt hiszem, kiváltságosnak kellett volna éreznem
magam, amiért Marco ilyen sokáig egyedül hagyott, hogy
fetrengjek a hülye emberi szorongásomban. Mert a
vámpírok általában így tekintettek az ilyen dolgokra, mint
valami furcsa emberi szokásra. Ők nem szorongtak. Ha
valami zavarta őket, letépték a végtagjait, amíg meg nem
szűnt.
És igazuk volt – na jó, nem a végtagokkal kapcsolatban,
hanem abban a részében, hogy ez egy ostoba időpocsékolás
volt, ami nem segített semmit sem.
Csak azt kívántam, bárcsak tudnám, mi segítene.
– Biztonságos bejönni? – kérdezte Marco tompán, mert
még mindig az ajtón keresztül beszélt.
– Tényleg aggódsz? – kérdeztem szárazon.
– Nos, van még egy papucsod! – A nagy fej bebújt a
szobába, és szemügyre vett. És a csontszáraz kádat. És a
tényt, hogy még mindig abban a gyűrött pólóban voltam,
amiben aludtam.
 Aztán bejött, és ő is leült a kád mellé.
– Jól vagy?
– Igen.
– Biztos?
Nem néztem rá. Nem akartam ezt csinálni. Nem akartam
szívhez szóló beszélgetést, vagy felvidítást, vagy bármi is
legyen ez.
Nem vigasztalásra volt szükségem, hanem válaszokra!
– Túléltem!
– Én nem ezt kérdeztem.
– Marco, jól vagyok! Rendben?
– Rendben.
Egy darabig csak üldögéltünk ott, a lány a gyűrött
pólóban, amely alól kilátszottak a meztelen lábujjai, és a
Ferragamóban lévő óriás fickó, és szótlanul bámultuk a
lábunkat.
Marco a papucscipős típus volt. A maiak rojtosak voltak,
hogy passzoljanak a golfos témához. Nem tudtam, hogy
gyártanak nyolcvankilences, vagy ki tudja mekkora
méretben is ilyeneket, de feltételeztem, hogy igen. Persze,
ha az ember megrendelésre készíttette, akkor gondolom,
olyanra csinálták, amilyenre csak akarta.
– Csak nem mindennap fordul elő, hogy meglátogat a
Fekete Kör – mondta lustán, a plafont nézve.
Lehunytam a szemem.
Fontolgattam, hogy felkelek, de nem lett volna értelme.
Csak követne szobáról szobára, mint egy kiskutya. Egy jó
szándékú, teherautó méretű, könyörtelen kiskutya, aki
megnyalná az arcom, hogy jobban érezzem magam, akár
tetszik, akár nem.
– Nem a Fekete Kör tette ezt – mondtam.
Újabb pillanatig csend volt. – Biztos, hogy jól vagy?
 Megfordultam, hogy ránézzek. – Tudod, miért hívják
őket Fekete Körnek, Marco?
– Az Ezüst elleni célzásként, mindig is úgy gondoltam.
Vagy talán nem is olyan kreatívak.
– Talán. De illik a képbe. Sötétben, árnyékban dolgoznak;
senki sem tudja, kik ők, senki sem látja az arcukat. Tony
mágusai – azok, akikkel együtt nőttem fel? – A férfi
bólintott. – Állandóan róluk beszéltek. Az egyikük azzal
viccelődött, hogy szeretne csatlakozni, de nem tudja, hova
adja be a jelentkezési lapot.
– Az a hír járja, hogy ők találnak meg téged – mondta
Marco, és úgy tűnt, jól szórakozik.
Vártam.
Mert Marco nem volt hülye, főleg nem a háborúval
kapcsolatban. Gyerekként kezdte az ókori Rómában, ahol
szó szerint istenítették, aztán egy ideig katona volt, végül
pedig gladiátor. Az elmúlt kétezer évben pedig vámpírként
többnyire különböző gazdáinak a testőre volt, és az ő ostoba
civakodásaikban küzdött, amíg be nem fogadták Mircea
őrült klánjába.
És végül mellettem kötött ki.
Tehát igen, Marco ismerte a háborút. Annak minden
formáját és változatát. Ezért nem lepődtem meg, amikor egy
pillanat múlva folytatta. – Mégis fényes nappal támadnak
ránk, amikor tudniuk kellett, hogy pár százszor lefotózzák
őket, mielőtt elhagyják a kaszinót.
– A modern megfigyelés hatalma.
Rám nézett. – Elkezdtek bűbájt viselni?
– Igen, de ledobták őket, mielőtt elkezdődött volna a
csata. Gondolom, nem akarták, hogy elszívják az energiát.
– Jobb ez, mintha egy órával később a Körnek a városban
lévő összes csirkefogója a nyomodban lenne! Hacsak nem
azt tervezték, hogy a földdel teszik egyenlővé ezt a helyet,
és úgy gondolták, hogy ez nem számít.
– Hacsak ez nem az ő ötletük volt.
Éles, sötét szemei összeszűkültek, ahogy az arcomra
nézett.
– Nekem elég lelkesnek tűntek. Megpróbáltunk hozzád
jutni az előcsarnokon keresztül, mielőtt a nehezebbik út, a
széf feltörése történt volna, de nem sikerült. Mindenhol ott
voltak. És olyan varázslatokat dobáltak, amelyek arra
kényszerítették a boszorkányokat, hogy az energiájuk nagy
részét pajzsra pazarolják, különben mindannyian hústócsák
lettünk volna a padlón. Azok nem csicskások voltak, Cassie!
Volt mögöttük némi erő.
– A Fekete Kör tagjai voltak, igen, de gyalogok voltak.
Nem ők vezették ezt.
Marco egy pillanatig homlokráncolva tanulmányozott.
– Tudom, hogy meg fogom bánni, hogy megkérdezem...
– Árész.
A homlokráncolása mogorvasággá alakult.
– Tudom, hogy az agyadra ment! Azok után, ami
mostanában történt, nem hibáztatlak! De Árész nincs itt…
– Nem élőben.
– Hanem?
Haboztam, mert Marco nem szeretett hallani néhány...
furcsább... képességemről. Egyik vámpír sem szerette.
Inkább szerettek úgy gondolni rám, mint a mester kis
emberi barátnőjére, akinek csak néha valóban balszerencséje
volt, minthogy szembenézzenek azzal, ami valójában
történt.
Nem mondhatnám, hogy hibáztattam őket.
De nem is tudtam ezt megmagyarázni anélkül, hogy ne
lett volna egy kicsit kísérteties. Szerencsére Marco jobban
kezelte az ilyesmit, mint a legtöbb srác. Marco mindent
jobban kezelt, mint a legtöbb srác.
– Megpróbáltam megszállni egy sötét mágust –
mondtam. – A főnököt.
– Hogy mit?
– Elfogyott az erőm, és épp le akartak rohanni minket.
Azt gondoltam, ha átveszem az irányítást a vezetőjük felett,
rávehetem, hogy parancsolja meg a támadás leállítását...
– És azt gondoltad, hogy hallgatni fognak rád? Egy rakás
sötét mágiától felpörgött, hatalommal eltelt őrült, akik
győzni készültek?
– És akiket hamarosan lerohan a Kör. – Láttam az
arckifejezését. – Tudom, de ezt terveztem mondani nekik.
Hogy a Kör gyorsabban ideér, mint várták, és körülbelül
egy percük van, mielőtt nagy erőkkel megjelennek.
Reméltem, hogy szétszélednek – néhányan közülük, talán
mindannyian –, és mire rájönnek, hogy ez hazugság, talán
már nem is lesz az.
Marco csak nézett rám.
– Nem mintha sok lehetőségem lett volna!
Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de az utolsó
pillanatban meggondolta magát. – De nem jutottál be.
– Nem, bejutottam! De ez nem segített, mert valaki már
megelőzött.
Lehajtotta a nagy fejét. – Vagyis?
– Úgy értem, hogy nehéz megszállni valakit, ha már
valaki más is megszállta. Volt ott egy másik szellem is.
– És szerinted az Árész volt.
– Tudom, hogy az volt. Ő szállta meg azt a mágust. Vagy
csinált valamit azzal a mágussal, nem tudom. De ott volt.
Amilyennek érződött, amit tett – csakis ő lehetett. Ami
megmagyarázza a támadást, miért az ő stílusa volt, nem a
hadmágusoké. Az ő türelmetlensége, az ő arroganciája, nem
az övék!
– És most ők halottak, ő pedig még mindig odakint van,
és rózsaillatot áraszt – összegezte Marco. – Ennyi?
Bólintottam.
– És mit csinál? Új testet keres?
Átöleltem a térdeimet. – Nem tudom! Nem tudom,
mennyit tehet a gát túloldaláról. Még azt sem tudom, hogy
ez valódi megszállás volt-e. Úgy tűnt, hogy vannak...
korlátai.
– Mint például?
– Például, hogy egy másodpercbe telt, mire észrevett,
amikor először beléptem. Nem nagy késedelem, igazából
alig észrevehető, de...
– De több, mint amit egy istentől elvárnál.
– Igen. Aztán megtámadott, de Mircea eléggé
összezavarta, hogy elmenekülhessek...
– Várj! Mircea szembeszállt egy istennel!?
– Nem mondta neked?
Marco egy másodpercig bámult rám, majd nevetésben
tört ki. – Nem.
– Mi olyan vicces?
– Hívtam őt korábban – a mi módszereinkkel, tudod? –
kocogtatta meg a feje oldalát. – És azt mondta, hogy
kapcsoljak át telefonra, mert fáj a feje. Azt hittem, csak viccel!
– Nem viccelt.
– A francba! – Marco, még mindig vigyorogva megrázta a
fejét.
És igen, feltételeztem, hogy viccesnek hangzik.
Ha nem lettél volna ott.
Megevett, felfalt téged. Ő...
A kezem remegni kezdett, ezért a hónom alá dugtam.
 – Valamint... ööö… tovább tartott neki reagálni néhány
dologra... ami a harcban történt... mint ahogy azt a háború
istenétől elvárnám.
– Talán nem is olyan jó ebben a megszállás dologban –
mondta Marco, rám szegezve a tekintetét. – Ugye tudod,
hogy minket, normális embereket ez kiakaszt?
– Komolyan mondom!
– Tudom! Ez az, ami megijeszt engem.
– Téged semmi sem ijeszt meg! – mondtam, miközben az
egyik karja átkarolt, és magához húzott.
És a fenébe is, óriási volt. Nem értettem, hogy egyes
srácok hogy lehetnek ilyen termetesek. Szinte olyan volt,
mintha egy másik faj lennének.
Persze Marco valahogy az is volt, de ez nem számított.
Szilárdnak, erősnek, megnyugtatónak éreztem. Talán még
egy kicsit rá is támaszkodtam. Talán kicsit több vigaszra
volt szükségem, mint gondoltam.
– Sok mindentől félek – mondta Marco. – Aki azt mondja,
hogy sosem fél, az idióta! De megtanultam néhány dolgot
az évek során.
– Például mit?
– Például, ha nem akarsz kiégni, nem élhetsz itt!
– Vegasban? – fintorodtam el.
– Nem, nem Vegasban! Bár valószínűleg ez nem segít –
tette hozzá fintorogva. – Nem, itt! Ebben a fürdőszobában, a
kádhoz kuporodva. Itt, ahol a hajad az arcodba hullik, és a
tested remeg az emlékektől...
– Én nem ezt csinálom!
– …és az éhségtől, mert bünteted magad, amiért nem
mentettél meg mindenkit...
– Nem ezt csinálom!
 – …amikor megmentettél valamit. Megmentettél egy
csomó mindent, ami nem lenne itt, ha nem tetted volna
gyakorlatilag tönkre magad!
Felálltam. Hirtelen már nem éreztem magam annyira
megnyugtatva. – Szóval, mit akarsz ezzel mondani?
Örüljek, hogy túléltem, és felejtsek el minden mást?
– Ne felejtsd el! A leckéket, amiket megnyertél, olyan
nehéz megtartani. De különbség van aközött, hogy
emlékszel-e a szarságokra, amikor szükséged van rá, és
aközött, hogy benne élsz-e. A munkát akkor végzed el,
amikor megkaptad a munkát; aztán kész. Elgondolkodtál
már azon, hogy a harctérről éppen hazatért katonák miért
nevetgélnek, beszélgetnek és kártyáznak, ahelyett, hogy a
sarokban ülve átélnék újra az egészet?
– Mert őrültek?
– Nem, mert így kerülöd el a megőrülést. Akkor végzed a
dolgod, amikor megkaptad a feladatot; a többi időben élsz!
Leültem a kád szélére. Igen, mintha valaha is csináltam
volna ilyet. Mintha tudtam volna, hogyan kell ezt csinálni.
Egy vámpírudvarban nőttem fel, egy olyanban, ahol nem
éltél, hanem túléltél. És még azután sem volt sokkal jobb,
hogy elmenekültem Tony kis rémségek házából. Azt hittem,
hogy kiszabadultam a ketrecből, de aztán rájöttem, hogy azt
csak egy másikra cseréltem, egy saját magam által
készítettre, ahol minden éjjel meghúzódtam, és
reménykedtem, hogy nem arra ébredek, hogy az emberei
betörik az ajtót.
Aztán egy nap mégis arra ébredtem, de egy
figyelmeztetésnek köszönhetően nem voltam ott. Ezután jött
a szenátus, amely addig „védett”, amíg azt tettem, amit
akart. És a Kör, amely nagyjából ugyanazt az üzletet kínálta.
És itt voltam én, a kettő között, még mindig csak próbáltam
túlélni, és segíteni mindenki másnak túlélni, mert ezt
tudtam; ezt csináltam.
Ezt neveztem én életnek.
– Cassie?
– Én... – Felnéztem a komor, sötét szemekbe. És valamiért
azon kaptam magam, hogy igazat mondok. – Nem vagyok
benne biztos, hogy tudom, hogyan kell ezt csinálni!
– Akkor talán emlékeztetni kellene rá téged! Vegyél fel
valami ruhát, és gyere fel az emeletre!
– Fel? – Zavartan néztem a plafonra. – Marco… nincs is
emeletünk!
Visszadugta a szivarját a fogai közé. – Most már van!
 Tizennegyedik fejezet

Marco elment, én pedig rövidnadrágba és pólóba bújtam,

és közben tanulmányoztam a testem részeit. Ami nem
nézett ki túl jól. Ami valahogy úgy nézett ki, mintha
görkoris derbit kezdtem volna játszani, de meglehetősen
szarul csináltam. De a részek mind megvoltak, és többé-
kevésbé működtek is.
Egy kisebb, néhány centiméteres vágás volt az
oldalamon, amiből hiányzott a betonszike, ami okozta, de
kapott néhány öltést. Nem volt boldog. És én sem voltam
az, amikor véletlenül túl erősen megnyomtam, amikor
újrakötöztem, és láttam, hogy a szoba elúszik a szemem
előtt.
Megkapaszkodtam a komódban, és egy percig csak
szorongattam, szédelegve és nem kicsit émelyegve. Nem
csak a fájdalom volt az oka. Hanem az állandó stressz, a
most keltem fel, de vissza akarok mászni az ágyba
kimerültség, az elmúlt hetek, de különösen a ma reggeli
teljes őrület. Minden volt, és egyszerre csapott le.
Nagyszerű.
Sőt, tökéletes!
– Páncélos harcos... csillagok kupolája... egyesülniük kell...
A szavak túl halkak lettek volna, hogy meghalljam őket,
hacsak a fejem nem a komódon pihent volna, közvetlenül a
forrás előtt. Félretoltam néhány ruhadarabot, és
megtaláltam, amire számítottam: egy megkopott csomag
tarotkártyát. A lányok biztosan játszottak velük, mielőtt
Tami felfedezte volna, és betette ide, mert sosem hagytam
nyitva a lapokat.
 Pontosan ezért, gondoltam, amikor az egyik, kiugorva a
csomagból az arcomnak csapódott.
Még mindig motyogott magában, mint mindegyik,
hacsak nem volt lecsukva a fedelük. A régi nevelőnőm egy
boszorkánnyal bűvöltette meg őket egy réges-régi
születésnapi ajándékom gyanánt. Évek óta nem volt
szükségem a magyarázatra, de a varázslat még mindig
erősen működött. Ami azt jelentette, hogy lelkesen
tájékoztattak az értelmezésükről, valahányszor elővettem
egyet, sőt, ha kellett, még egymás fölött is átbeszéltek.
Minden alkalommal, egészen ma estig.
A tarotkártyákat kétféleképpen lehet olvasni – na jó,
többféleképpen is, attól függően, hogy milyen kártyákat
húznak ki együtt egy olvasásban. De többnyire kettő van:
függőlegesen és fordítva. Jó vagy rossz, jin vagy jang,
pozitív fordulat a közelgő eseményekre... vagy
figyelmeztetés.
Vagy, ebben az esetben a fent említettekből egyik sem.
Mert a kis fickó a puccos szekéren az orromnak ütközött, és
lepattant. Nem egyenesen, de nem is fordítva, hanem az
oldalán landolt.
Ott feküdt, enyhén rezegve, ahogy önmagával birkózott,
és a koszos felületének szinte sikerült elfednie egy csomó
szimbólumot, amit már láttam, és amit nemrég láttam. Ott
volt a hold – anyám jelképe – a vállpáncélján. Ott volt a nap
– Apolló jelképe – a mellkasán. A feje fölött lobogó
baldachinon csillagok voltak, mint azon a kártyán, amelyet
a Pritkin megtalálására irányuló odüsszeia kezdetén
húztam, és amely hosszú, nehéz utat ígért.
Fogalmam sem volt róla.
És végül ott volt maga a kis harcos, aki jelenleg többnyire
hallgatott, mert két természete ellentétes jelentéssel bírt.
 A szekeret sokféleképpen lehet értelmezni, és a kártya
általában mindegyikről vidáman fecseg. De lényegében ez
egy egyszerű ellentét: győzelem vagy vereség. Vagy, ahogy
most is volt, egy eldöntetlen csata, amely pengeélen táncol,
és bármelyik irányba eldőlhet.
Egyik ujjammal felfelé tolva megpöccintettem. És
hallottam, ahogy szinte megkönnyebbülten felsóhajt a kis
fickó, mielőtt elkezdett volna mindent elmondani a
győzelemről. Igen, gondoltam, és rámeredtem. De vajon az
enyémről, vagy Árészéről?
De erre a kártya elhallgatott.

***

Nem jutottam fel az emeletre. Mire szalonképessé tettem

magam, kaptam egy sms-t is a fickótól, aki a jegyemet adta
a fuvarra. Vagy legalábbis a jegyem a hatodik századi
Walesbe.
Ez jó dolog volt, mert anélkül nyilvánvalóan nem megyek
sehova. Éppen csak elértem az alig egy mérföldnyire lévő
lakásba a Strip másik végén. És még akkor sem sikerült a
leérkezés.
– Cassie! – Valami csörömpölt a mosogatóban, de nem
tudtam megmondani mi, mert beütöttem a térdemet, és ez
az a térd volt, amin a repeszeken kúsztam a véráztatta
padlón, és a fájdalom elég volt, hogy egy pillanatra
elsötétüljön előttem a világ.
– Jól vagy? – kérdezte az ismerős hang, most már
közelebbről, és aggódva. Valószínűleg azért, mert az imént
úgy felsikítottam, mint egy lidérc.
Ez egy másik dolog, amit a filmek elrontanak. Miért
mindig olyan átkozottul férfias a hős? Miért nincs rendben,
ha sikítasz egy kicsit, amikor úgy érzed, mintha épp most
tört volna szét a térdkalácsod? Miért kell visszaszívni és
tovább harcolni, akár egy-két káromkodás nélkül is? Ez így
valószerű?
Biztos hangosan is kimondtam egy részét, mert a társam
felsóhajtott.
– Nem, ez nem valószerű – értett egyet. És a következő
dolog, amire emlékszem, hogy egy fekete bőrkanapéhoz
vonszolnak, amelyről szinte ordított, hogy agglegénylakás.
Ez jogos is volt, hiszen a fickó, aki a tulajdonosa,
megrögzött öreg agglegény volt.
Nos, oké, nem egészen öreg. Amikor volt haja – ami nem
gyakran fordult elő –, még mindig sötét volt, és a
csokoládészínű bőre többnyire még nem volt ráncos. A
jóképű vonások negyvenesnek mutatták, bár nehéz volt
megmondani. A hadmágus szakma majdnem annyira
öregítette az embert, mint Pritkin barátjának lenni, és Caleb
mindkettő volt.
Az utóbbi időben az enyém is, bár valószínűleg jobban
örülne, ha nem lenne az, tekintve, hogy mennyi mindenbe
belekevertem. De nem sok olyan hadmágus volt, akiben
megbízhattam volna, főleg nem az idősebbek között, akik
tudnak is egy-két dolgot. És akik talán hajlandóak lennének
eltitkolni az említett dolgokat a főnökük elől.
– Megvan? – kérdeztem elmosódottan. Előbb néhány
bájcsevejt terveztem – szia, hogy vagy, a te napod is olyan
szar volt, mint az enyém –, de most tényleg csak azt
akartam...
– Hála Istennek! – Megragadtam a kis háromszög alakú
üveget, amit Caleb kihúzott a farmerja zsebéből, és a
tartalmának egyharmadát lehúztam. Az íze teljesen,
maximálisan undorító volt, az a fajta, amitől az ember
reszket és remeg, és pusztán az akaraterő segítségével képes
lenyelni.
De ó, milyen édes volt, ha egyszer sikerült.
Zihálva dőltem hátra a kanapén.
Az Apolló könnyei egy olyan bájital volt, amelyet arra
terveztek, hogy segítsen a Pythiának hozzáférni az erejéhez.
Úgy működött, hogy növelte a kitartásunkat – ami mindig
is probléma volt, mivel az erő gyakorlatilag kimeríthetetlen
volt, de a képességünk, hogy irányítsuk, nem. És egy
istennek szánt dolgot irányítani, amikor nem voltál isten,
nagyon kellemetlen volt.
De a Könnyekkel nem csak tovább bírjuk; egyszerre több
erőt is használhatunk, így adva nagyobb lendületet a
varázslatainknak. Ezért volt rá szükségem, hogy Pritkin
után tudjak ugrani egy lehetetlennek tűnő tizenöt
évszázadot vissza a múltba. A vetélytársak is ezért akarták
tegnap este, amikor rám uszították Lizzie-t.
Agnes régi beavatottjai csak egy szűk hozzáférést kaptak
az erőhöz a kiképzéshez, de a hozzáférés az hozzáférés volt.
Azt remélték, hogy a Könnyek eléggé kiszélesítik az
áramlást ahhoz, hogy vetekedjen egy Pythia erejével, és
ezzel lehetővé válna számukra, hogy átjuttassák Árészt
anyám gátján. És talán sikerült is volna, leszámítva egy kis
problémát.
Nem volt nekik.
A Könnyeket csak egy ember használta, így a
bájitalboltok nem tartottak belőle, és a bájitalfőzők sem
ismerték. Az egyedüli személyek, akik ismerték, a Kör tagjai
voltak, akik hagyományosan a Pythiáknak főzték, és maguk
a Pythiák. És a vámpírszenátus, akiknek nem lett volna
szabad birtokolniuk belőle, sőt, nem is tudhattak volna róla,
de ez mióta akadályozta meg őket?
 A szenátusnak eredetileg három palackkal volt, úgy tűnt,
ennyi tett ki egy tételt. Akkor szerezték be, amikor
megkaptam először ezt a munkát, mert volt egy aprócska,
idővel kapcsolatos megbízásuk, amit el akartak intéztetni
velem, és feltételezték, hogy segítségre lesz szükségem. Így
maradt két üveggel, és Amelie – a legerősebb jómadár –
tegnap este megszerezte őket.
És rögtön pokolian megittasodott a hatalomtól, mivel
nem volt hozzászokva, hogy egyszerre ennyi mindenhez
hozzáférjen. Részben emiatt is tombolt a konzul házában,
ahelyett, hogy azonnal áthozta volna Árészt. Ez időt adott
nekem, hogy utolérjem, és hogy a párbajunk után elvegyem
tőle az utolsó üveget.
És ez volt az. A szenátus birtokában lévő utolsó üveg, és
valószínűleg az utolsó üveg bárhol. Ezért is adtam le
Calebnek, mielőtt Rosier után mentem, remélve, hogy
valamelyik kapcsolata tudja reprodukálni.
Nagyon reméltem.
– Jól vagy? – kérdezte Caleb. Rájöttem, hogy valamikor
lehunytam a szemem, és amikor kinyitottam, a hadmágus
nyilvánvalóan mogorva tekintetét láttam.
– A barátod tudott segíteni? – kérdeztem rekedten.
A fintor egy fokozattal tovább erősödött, és hátradőlt a
sarkára.
– Igen és nem. A jó hír az, hogy elég jól meg tudja
tippelni az összetevőit. A rossz hír az, ahogy tegnap este is
figyelmeztettelek, hogy az összetevők listája
használhatatlan a recept nélkül.
– De ha tudja, mi van benne...
– Nem csak arról van szó, hogy mi van benne! Hanem a
főzési időről, a hőmérsékletről, az összetevők
kombinálásának módjáról – száz változóról. Kombináld
őket egyféleképpen, és varázslatot kapsz. Ha másképp
kombinálod őket... egy nagyon drága iszapot kapsz!
– Szóval nem tudja lemásolni? – kérdeztem meg még
egyszer a biztonság kedvéért.
– Nem!
– Akkor hogyan szerezhetek még?
– Kérdezd meg az öreget! Ez a te bájitalod, Cassie! Te
vagy a Pythia...
Elhallgatott, amikor felültem, és a kezembe hajtottam a
fejem, nem tudtam, hogy nevetni vagy sírni akarok-e.
Akkor voltam Pythia, amikor mások akartak valamit, vagy
amikor kényelmesnek találták, de amikor másik cipő volt a
lábukon? Nem igazán.
– Van egy kis kávéd? – kérdeztem meg egy perc múlva. –
Tea? Valami koffeines?
Caleb felhorkant. – Olyan nincs, amit te kávénak tartasz!
Nem, ha egész nap azt a nukleáris hulladékot iszogattad,
amit John készít.
– Nem iszom Pritkin kávéját, és ő nem eszi meg a
fánkomat. Megegyeztünk!
– Nem szeretném látni azt a fánkot, amit John megenne –
mondta Caleb felállva. És megkerülte a nyitott konyhát a
nyitott nappalitól elválasztó pultot.
Ő főzött valamit, miközben én a kanapétól balra lévő
félköríves ablakon keresztül a Stripet néztem. És lassan
kezdtem magam erősebbnek és éberebbnek érezni. És
könnyebbnek, mintha a végtagjaim már nem nyomtak volna
egyenként fél tonnát. Még a sok apró és nem is olyan apró
sebből eredő fájdalom sem tűnt már annyira fontosnak. Még
mindig fájtak, de figyelmen kívül tudtam hagyni őket.
Egyelőre. De a tapasztalat bebizonyította, hogy egy üveg
hatása a Kör különleges főzetéből nem sokáig tart. És
nélküle, a jelenlegi állapotomban, nem sok hasznomat
venné senki sem.
Egy perc múlva Caleb visszatért valamivel, aminek jó
illata volt – igazán jó.
– Meglepettnek tűnsz – mondta.
Beledugtam az orrom a bögrébe. – Mi van ebben?
– Amaretto.
Reménykedve néztem fel. – Mint azok a kis sütik?
Caleb felsóhajtott, és felállt.
– És talán egy szendvicset? – Megfordultam, és a jó
térdemet a kanapéra tettem, hogy láthassam őt. A kávé
illatától hirtelen megéheztem. – Van szendvicshez való
cuccod?
– Nem főzök!
– Szendvicset készíteni nem főzés! Te mit eszel?
Caleb rám nézett az izmos válla fölött. – Elviteles kaját.
Ez Vegas!
– De te itt élsz! Nem unalmas a házhozszállítás?
– Nem! – Belenézett a hűtőbe. – Hal taco?
– Jól hangzik.
Beledugta az orrát az edénybe, és elfintorodott. – Nem
lenne az, ha megszagolnád!
Belevágta a szemetesbe.
– Nincs senki, aki főzne neked? Egy barátnő?
– Hadmágus – emlékeztetett, miközben beleszagolt egy
elviteles zacskóba. És könnybe lábadt szemmel
visszahőkölt. – Ki kell takarítanom a hűtőt!
– Szóval a hadmágusok nem nősülnek? – kérdeztem csak
félig viccből. Mert Caleb átkozottul jó fogás volt. Jóképű,
bátor, világutazó – most már több mint egy világé –, és a
lakásából ítélve nem is volt csóró. De ha voltak is itt nők
nyomai, én nem láttam őket.
 Még a falakon lévő műalkotások is grafikák voltak,
fekete-fehér, fekete keretesek, inkább belsőépítészi
jellegűek, mint szigorúan szépek. Valahogy úgy, mint maga
a férfi: szolid, közvetlen, de érdekesebb, mint amire az
ember számítana, ha megismerné.
– A nők a biztonságot szeretik – mondta – A
biztonságosságot...
– Mi lehet biztonságosabb, mint egy hadmágus felesége
lenni?
– …a férfinak és saját maguknak is. Nem szeretnek úgy
lefeküdni, hogy nem tudják, ott lesz-e a férfi, amikor
felébrednek, vagy hogy valaha is ott lesz-e még.
– A zsaruknak is van feleségük – mutattam rá. – És a
katonáknak...
– És ők is valami hasonlóval szembesülnek. De nekünk
rosszabb. Néhány dolog, amin dolgozunk... nem
mondhatják el nekik, mi történt velünk, ha nem jövünk
vissza. Lehet, hogy soha nem mondják el nekik. Ez... nehéz.
– Tehát a hadmágusok nem telepednek le?
– Néhányan igen. Néhányan más hadmágussal
házasodnak össze. Néhányan elválnak és túl sokat isznak. –
Megvonta a vállát.
– Elgondolkodtató, hogy miért csinálja egyáltalán valaki
ezt a munkát.
– Gyakran gondoltam ugyanezt a Pythiáról.
Elfintorodtam.
Aztán megint, amikor egy tányért nyújtott át a pulton.
Caleb heti kajabevitelének visszatekintése volt. De mivel
ő nem volt annyira egészségmániás, mint Pritkin, voltak
rajta tényleges ételek: brokkolis marhahús még mindig a kis
dobozában, krumplisaláta, dim sum-gombócok grillezett
sertéshússal töltve, csirkés shawarma… és néhány darab a
megkívánt amaretto kekszekből.
Beleástam magam, Caleb pedig a pult fölött figyelt
engem, miközben kortyolgatott a saját bögréjéből.
– Akkor miért nem tudod egyszerűen megkérni az öreget
a bájitalért? – kérdezte végül.
Nyeltem egyet. – Mert mostanában próbáltam megbízni
Jonasban, és nem ment túl jól. Azt hittem, hogy
megegyeztünk, de aztán ma reggel, mielőtt hazaértem
volna, kicsempészte Lizzie-t, úgyhogy most már nem
tudom.
– Megkérdezhetnéd tőle. Meglátod, mit mond.
– Igen, megkérdezhetném – értettem egyet vele, egy falat
csirkét rágva. – Csakhogy ezt már megtettem pár napja, és
nem jutottam semmire. Azt állította, hogy nincs több, és
talán nincs is. Vagy talán van, csak nem akarja ideadni
nekem. Attól fél, hogy elmegyek valahova, és megöletem
magam, mintha itt nem tehetném meg!
Újabb egy percig csend volt, miközben lapátoltam az
arcomba az ételt. Végül elég hosszúra nyúlt, hogy felnézzek,
és lássam Calebet, ahogy rosszkedvűen néz rám.
– Mi az?
– Nem fog tetszeni!
– Nos, van egy kapcsoló.
Sóhajtott, és végigsimított a fején. Ma a biliárdgolyó
kinézet volt, így a süllyesztett fények egy csúszós kupolára
világítottak, ami úgy nézett ki, mintha túl sok mindenre
kellene gondolnia. Legalábbis a homlokán lévő ráncokból
erre lehetett következtetni.
– Úgy nézel ki, mint akit elsodorhatna egy kicsit erősebb
széllökés! – mondta végül.
– Caleb...
 – És én már láttam ezt a tekintetet, rendben? Sokszor
láttam már. Ismerek olyan hadmágusokat, akik megtörtek
volna néhány dologtól, amit te megcsináltál, és erősen
gyanítom, hogy a felét sem tudom. Talán Jonas is ugyanezt
látja, hogy pihenésre van szükséged...
– Igen, kiveszek pár napot, és a medence mellett fogok
heverészni!
– Én komolyan beszélek!
– Én is! – mondtam a kelleténél kicsit élesebben. Mert
hogyhogy nem értette ezt? – Kiveszek egy kis szabadságot,
és Pritkin halott lesz, Árész pedig visszajön, mert két
jómadaram még életben van, és egyiküket sem tudom, hogy
hol van!
– Kettő? Azt hittem, Lizzie…
– Kettő. Jo Zirimis a másik, és ő nincs is őrizetben. Az
erőm nem vesz tudomást róla, úgy tesz, mintha nem is
létezne, de ő igenis...
– Akkor miért vette célba a Fekete Kör Lizzie-t?
– Mert ők sem tudják, hol van Jo! Senki sem tudja, hol
van – vagy mikor – tettem hozzá sötéten, mert az egyik,
mostanra már elhunyt jómadaram azt állította, hogy
ugyanarra az isteni fegyverre hajt, mint én.
De ha Jo megpróbálna ezerötszáz évvel visszaugrani,
akkor egy darabig próbálkozhat. Feltételeztem, hogy ez volt
az oka annak, hogy az erőm figyelmen kívül hagyta őt,
hogy apró lépésekben ugrott, tíz-tizenöt évet egyszerre,
amennyit egy beavatott szűk hozzáférése lehetővé tett. És
nem jutott semmire. Vagy ő is halott volt, mert az időutazás
rohadt veszélyes, ezt tudnom kellett volna. De így is maradt
Lizzie, aki miatt aggódnom kellett, és én aggódtam.
– Tudnom kell, hol van Lizzie, Caleb! Tudnom kell, mit
tett vele Jonas, és hogy biztonságban van-e...
 – Biztos vagyok benne, hogy biztonságban van...
– Biztos? – lenyeltem a disznósültet. – Mert én nem! Jonas
elvitte őt, és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy
megmondja, hová...
– Az előbb azt mondtad, hogy nem voltál ott!
– …vagy, hogy bárki másnak is szóljon! Vagy hogy
megvárja, amíg visszajövök...
– És mit csinálnál vele? Nincsenek meg a lehetőségeid...
– És neki igen?
– Neki több van, mint neked! És talán azt gondolta, hogy
te ezt akarod...
– Nos, akkor megkérdez!
Dühösen néztem rá, és egy percig ő is viszonozta. A
hadmágusok – néhány hadmágus – hajlamosak voltak
fanatikusan hűségesek lenni, különösen egy olyan fickóhoz,
akit évtizedekig követtek. Ezért működött Jonas őrült
puccsa az Ezüst Körben; sok mágus úgy döntött, hogy
inkább követi őt, vagy csak a pálya szélén téblábol, mintsem
hogy támogassa a korrupt utódját. Akkoriban hálás voltam
ezért, mivel a puccsok általában sokkal véresebbek voltak,
mint a miénk. De most...
Ez most nagyon kellemetlen lehet.
– Jonas Nagy-Britanniában van – mondtam határozottan.
– Csak ennyit tudok. Ennél többet kell tudnom!
Caleb nem szólt semmit.
– Caleb...
– Veszélyesen közel járunk ahhoz, hogy átlépjek itt egy
határt – mondta halkan.
– Akkor nem lépted át, amikor segítettél kiszabadítani
Pritkint a pokolból?
 – Az más volt! Nekem segítenem kell a Pythiának! Ez az
eskü része. – Kissé összerezzent. – És az öreg sohasem
mondta kifejezetten, hogy ne törjek be a pokolba...
– Szóval amikor megkérdeztem, igent mondtál. Oké,
most is megkérdezem.
– Igen, de most azt kéred, hogy adjak át neked titkos
információkat, amiket egyébként sem tudok! Nem tudom,
hol van a beavatottad...
– Ő nem az én beavatottam! Ő Agnes beavatottja, és
hamarosan a sötét mágusok beavatottja lesz, ha nem
találom meg!
– Ez egy ugrás...
– Nem hiszem! – Letettem a tányért, egyrészt azért, mert
befejeztem a tartalmának elfogyasztását, másrészt mert
Caleb túl messze volt. Látni akartam a szemét. Újra
felmásztam a kanapéra, és a pult fölé hajoltam. Kissé
elhátrált. Előrébb hajoltam, és a háta a hűtőszekrénynek
ütközött. Viccesnek kellett volna lennie, ahogy a nagy,
gonosz hadmágus menekül a vézna kis szőke elől, csakhogy
egyikünk sem nevetett.
– Ma reggel, ha nincs segítségem, meghaltam volna –
mondtam halkan. – Nem Rambóztam volna ki magam,
hanem meghaltam volna! És ha Rambo ott lett volna, akkor ő
is. Nem tudom egyedül megvívni ezt a háborút!
– Senki sem kéri ezt tőled!
– Tényleg nem?
Caleb keresztbe fonta a karjait, és kissé változtatott a
tartásán, ismét árnyékba helyezve a szemeit. – Jonasnak
veled kell dolgoznia! Te vagy a Pythia! Nincs más
választása.
– Hát, mostanában sokszor úgy viselkedik, mint aki azt
hiszi, hogy van neki. Úgy viselkedik, mint aki azt hiszi,
hogy egyedül is irányíthatja a dolgokat, egyedül is
irányíthatja ezt a háborút, de ez nem fog működni!
Egyikünknek sem – tettem hozzá, amikor kinyitotta a száját,
hogy ellenkezzen. – Együttműködünk, vagy együtt halunk
meg, Caleb! Ez a reggel megmutatta, ha valami, akkor ez.
De Jonas ezt nem tudja vagy nem akarja belátni, ezért arra
kérlek...
– Cassie…
– …Pythiaként két dolgot kérek tőled: Lizzie tartózkodási
helyét és a receptet. Meg tudod szerezni őket?
– Nem fogod megkönnyíteni a dolgomat, ugye?
– Nem engedhetem meg magamnak! Meg tudod szerezni
őket?
Behunyta a szemét, és megdörzsölte az orrnyergét. Úgy
tűnt, nem segített.
– Őszintén? Nem tudom. Azt sem tudom, hol van a
bájitalod, mint ahogy azt sem, hol tartják fogva a lányt.
– De ki tudod deríteni?
A sötét szemek pillantása végre találkozott az enyémmel,
egy kóbor fénysugár által megvilágítva, amikor felemelte a
fejét, de nem tudtam olvasni belőlük. Caleb általában
érzelmesebb volt, mint néhány hadmágus társa, emberibb,
hajlandóbb volt arra, hogy használja a saját fejét is, ahelyett,
hogy vakon követné a parancsokat. De ma este olyan
sztoikus volt, amilyennek még sosem láttam. És ugyanolyan
zárkózott is.
– Gondolom, azt tervezed, hogy visszaugrasz hat
hónapot ha megteszem, és találsz egy készítőt? Ennyi időbe
telik a főzés.
– Tudom! Ez nem probléma!
– De valami más talán igen!
Itt elhallgatott, ezért tudtam, hogy nem jó fog következni.
 – Például?
– Az a bájital. Tudom, hogy azt hiszed, hogy szükséged
van rá, és tudom, hogy önmagában valójában nem táplál
téged semmilyen varázslattal.
– De?
– De lehetővé teszi számodra, hogy hozzáférj szinte
korlátlanul az áramlathoz, nem igaz? A pythiai erő
nagyjából a leghatásosabb mágikus erőforrás a környéken,
és a Könnyek segítségével alapvetően fővezetékként
használhatod a cuccot...
Rápislogtam. – Attól félsz, hogy függővé válok?
– Láttam, milyen gyorsan elkap valakit. A fickók fele,
akikkel ma harcoltál, valószínűleg nem úgy kezdte, hogy ha
felnövök, sötét mágus akarok lenni...
– Caleb!
– Némelyikük születésétől fogva illegális képességekkel
kezdte, és nem tetszettek neki a korlátozások, amiket rájuk
erőltettünk. Néhányan rossz döntéseket hoztak fiatalon, és
csak egyre jobban lemaradtak. És néhányan...
– Caleb!
– …úgy kezdték, hogy csak egy-két adagot vettek be,
nem nagy ügy, csak egy kicsit, hogy gyorsabban
gyógyuljanak, vagy hogy jobban tanuljanak, vagy hogy
lenyűgözzenek egy lányt...
– Caleb! Nem vagyok drogos!
– Nem. De Pythia az vagy!
– Vagyis?
– Vagyis senki nem beszél róla, oké? De láttam, milyen
gyorsan kiégeti őket. Milyen gyorsan elhasználódik a
Pythia. Már a normális használat is jelentősen lerövidíti az
életüket, és amit te használtál, az nem normális!
 Felnevettem, egy rövid, csúnya kacajjal, ami kiszökött,
mielőtt visszanyelhettem volna.
– Szóval aggódsz a hosszú élettartamom miatt?
– Nem kéne aggódnom? – Végigsimított a fején egyik
kezével. – Nézd, én is vissza akarom kapni Johnt. Azt
hiszem, ezt már bebizonyítottam. De te vagy az egyetlen
Pythiánk, és háborúban állunk. Biztonságban kell
maradnod! Ő is ugyanezt mondaná, ha itt lenne. Tudod,
hogy ezt mondaná!
Egy pillanatig csak bámultam rá. Ilyen pillanatokban
éreztem a szakadékot kettőnk között, a szakadékot, amely
egyre mélyül köztem és mindenki között, aki körülöttem
van. Talán azért, mert túl sokáig álltam ennek a dolognak a
középpontjában, talán azért, mert nem pihentem eleget –
vagy egyáltalán nem pihentem – az utóbbi időben, talán
azért, mert őrült voltam. Vagy mert ők voltak azok, és ez
volt az, amit igazán kezdtem érezni.
– Árulj el valamit, Caleb! Te is benne voltál abban a
csoportban, amelyet ma reggel a Dantéhoz küldtek?
– Természetesen! Azt hiszem, minden hadmágus ott volt
Vegasból.
– Mennyi időbe telt, amíg odaértetek?
– Attól kezdve, hogy megkaptuk a hívást? Huszonkét
percbe. Ez afféle rekord: ennyi ember ilyen távolságon
keresztül...
– Örülök, hogy ezt hallom! Mi tizenkilencig húztuk –
mondtam, és ugrottam.
 Tizenötödik fejezet

– Tűnj el az útról! – Rosier megragadta a karomat.

– Ne érj hozzám! – vicsorogtam.
– Akkor tűnj el az istenverte útról!
– Jól van, jól van, csak ne, ne érj – ne érj hozzám! –
Lerohantam az útnak álcázott birkacsapásról, átugrottam
egy vízzel félig teli árkon, és felkapaszkodtam a túloldalon.
Az ösvényt mindkét oldalon koros fák szegélyezték,
olyanok, amilyeneket manapság már nem látni, mert
évszázadokkal ezelőtt elhasználták tüzelőnek, vagy valami
ilyesminek. Mindenhol máshol bokrok és aljnövényzet volt,
mert ez Wales volt, és Walesben létezett valami törvény,
amely előírta, hogy minden centimétert zöldnek kell
borítania. De most az egyszer hálás voltam érte.
Egy fa mögé bújtam, teljesen és totálisan rosszul voltam,
és zihálva kapaszkodtam a fakéregbe.
– Ez csak egy kéz – mondta Rosier a maga icipicit cincogó
hangján.
– Ne is beszélj! – mondtam, és próbáltam nem
hiperventillálni.
– Muszáj...
– Azt mondtam, ne beszélj!
Befogta a száját. A hadsereg, amelyet éppen csak időben
vettünk észre, még mindig kísértetiesen némán masírozva
közeledett. Én pedig mindent megtettem, hogy kordában
tartsam a légzésemet, mielőtt elájulnék.
Nem sikerült.
– Istenem! – Kibújtam a hátizsákból, és egy kicsit távolabb
rohantam, visszaharapva egy sikolyt. Sikerült – de csak
azért, mert az erre tartó katonák tündérek voltak, és
azoknak a füleknek jónak kellett lenniük valamire.
Végre összeszedtem magam és megfordultam, hogy
Rosiert a csomag tetején keresztbe tett lábakkal ülve,
cigarettázni lássam. Ami nem is lett volna baj, ha a
középkori Walesben lett volna cigaretta. És ha nem lett
volna meztelen. És ha legalább távolról embernek nézett
volna ki.
De épp abban az undorító fehér csiga fázisában volt,
amivel a démonok nyilvánvalóan újjáteremtették a testüket,
de ami egyáltalán nem hasonlított egy emberi gyerekre.
Nem hasonlított semmire.
Az undorító izét a hátizsák középkori megfelelőjében
cipeltem magammal – egy kötelekből készült zsákban, amit
a vállamra húzhattam. Így közelebb került hozzám, mint
szerettem volna, de legalább nem kellett ránéznem. Most
viszont igen, és ugyanolyan rossz volt, mint korábban, sőt,
talán még egy kicsit rosszabb is. Mert a lakosztályban sötét
volt, de itt a hold is előbújt. És a fákon átszűrődő fény
megcsillant a nyálkahártyán, amely a kopasz fejétől az
összenőtt lábujjakig borította, és a helyenkénti apró, lila
ereken, amelyek végigfutottak a teljesen fehér „bőrön”. És
lüktettek.
Megint összerezzentem, és félrenéztem.
Az-izé-ami-Rosier-lesz dohányzott.
A legújabb katonai alakulat kezdett elhaladni mellettünk,
de a gaz miatt nem láttak meg minket. A jó öreg Wales,
gondoltam, miközben olyan közel húzódtam egy
bokorcsoporthoz, amennyire csak bírtam, ami nem is volt
olyan közel. De még így is láttam, ahogy a holdfény
megcsillan a lombok alatt a fegyvereken és a sisakokon, és
éreztem, ahogy a föld remeg a talpam alatt. Ami, tekintve,
hogy a tündérek milyen könnyű léptűek, azt jelentette, hogy
sokan vannak.
Nagyon sokan.
Olyan köpenyekbe voltak öltözve, amelyek mintha
beleolvadnának az éjszakába, megpróbálták elhitetni a
látásommal, hogy nincs ott senki. Nem sikerült, mert túl
sokan voltak, de ez sem segített. Nemrég megtudtam, hogy
a tündérek színkódokkal vannak ellátva, ami
megkönnyítette az azonosításukat – ha az ember látta őket.
Az Alorestrik sok zöldet viseltek, mert erdőkben és
mocsarakban éltek, és gondolom, ez jó álca volt. A Földön
úgy ismerték őket, mint a Zöld Tündérek, mivel az Alorestri
ezt jelentette a nyelvükön, és miért is fáradnánk azzal, hogy
valami jobbat találjunk ki, ha a tündérek sem tudtak? Nem
ez volt az igazi nevük, amihez mi, szánalmas emberek nem
voltunk elég jók, de a kereskedelemben működött, ami
elsősorban érdekelte őket. A Földre jöttek a legtöbbször, de
az volt a benyomásom, hogy általában kisebb kereskedői
csapatokban, nem pedig ennyien, akik éppen elfoglalják az
utat.
Mégsem gondoltam, hogy ezek a fekete páncélos,
embergyűlölő Svarestrik lennének, de nem csak azért, mert
szinte soha nem jöttek a Földre. Hanem azért, mert egy
ezzel párhuzamos úton már találkoztunk velük, ezért
tértünk át erre az útra, és azt hittük, itt biztonságban
vagyunk. Csakhogy nem úgy tűnt.
Próbáltam kiszúrni egy kék, vagy aranyszínű villanást, az
utolsó nagy tündérház, a Blarestri, vagyis a Kék Tündérek
egyenruhájáról, de nem láttam egyet sem. Persze, a
holdfény szinte mindent szürkére fakított, úgyhogy ki
tudná megmondani? Mindenesetre nem tudtam, miért
érdekel ez engem. A Blarestri talán jobb hírnévre tett szert
az én időmben, amikor úgy tűnt, hogy a szenátus és ők
valamiféle egyezségre jutottak, de ez a hatodik századi
Wales volt. Legutóbb, amikor itt találkoztam velük,
majdnem elevenen megsütöttek.
Végül feladtam, és visszanéztem az útitársamra.
Istenem, csak nem lett könnyebb.
– Miért van itt ennyi katona? – kérdeztem halkan.
Rosier apró vállai fel-le mozogtak. – Nem tudom!
Számítottam némi problémára az udvarba való bejutással,
de semmi ilyesmire.
– Úgy néz ki, mintha háborús övezetben landoltunk
volna!
Nem kellett volna meglepődnöm; a dolgok nem voltak
sokkal barátságosabbak akkor sem, amikor legutóbb
beugrottunk. A Svarestri ellopott egy értékes tündér
fegyvert – ugyanazt a botot, amit én is kerestem –, és
elmenekült vele a Földre. Csak azért, hogy a Blarestrik – a
bot tulajdonosai, akik vissza akarták szerezni – üldözőbe
vegyék, majd használják rajtuk.
Amikor találkoztak, az eredmény egy örökké tartó csata
lett, ahol én és Rosier a középpontba kerülve csak a túlélésre
törekedtünk. És elkapni Pritkint, aki makacs volt, mert
mikor nem volt az? Aztán megjelent az a viktoriánus Pythia,
Gertie, akit vonzott a sok mágia, és visszaküldött az én
időmbe, és a tündérek...
Hát, úgy tűnt, a kis veszekedésük tovább folytatódik,
nem igaz? Ami nem volt jó, mivel a bot, amit ők akartak,
éppen annál a fickónál volt, akit én akartam. Mert Pritkin
ellopta, mielőtt elment.
Rosier rám nézett a füstfelhőn keresztül.
 – Ebben a korszakban mindig háború volt. De a
dolgoknak most állítólag egy kis nyugalomban kellene
lenniük. A Pax Arthuriana, ha úgy tetszik...
– Akkor miért...
– Szépen mondtam, hogy nem tudom! Neked kellene a
látnoknak lenned!
– Látnoknak! Nem olvasok a gondolatokban!
– Hát persze! – fújt rám egy füstkarikát.
Úgy tűnt, a rövid londoni fegyverszünetünknek vége,
ami nekem megfelelt. De valami más nem.
– Szóval, hogy jutunk el az udvarba? Mindenhol ott
vannak...
– Nem mindenhol – érvelt. – Csak az utakon. Amiből
ebben a korban nincs sok, ami szűk keresztmetszetekhez
vezet.
– Legutóbb egy lélekkel sem találkoztunk!
– Legutóbb nem voltunk olyan közel az udvarhoz. De ez
a főút, és nagyobb is a forgalom. Bár ez kevésbé rossz, mint
amilyen lesz. Még mindig mérföldekre vagyunk.
Ja, hála Gertie-nek, gondoltam epésen. Ő otthonosan
tudott bánni a mágiával – különösen a pythiai fajtával –, így
nem volt jó ötlet egyenesen a városba ugrani. Ehelyett a
kiégett malom közepére ugrottunk, ami a legutóbbi utunk
maradványa volt, remélve, hogy összezavarjuk őt a valódi
célunkat illetően. Aztán elhagytuk, mielőtt még ő
felbukkant volna. De nehéz időt nyerni, amikor át kellett
vágni magunkat egy dzsungelhez hasonló területen, vagy
ötpercenként megállni, hogy kikerüljük az embereket az
úton, és tíz az egyhez, hogy a nyomunkban volt.
– Ha a tündérek lassítanak minket, akkor ugyanez igaz rá
is – emlékeztetett Rosier.
 – Igen, csakhogy neki engedélye van rá, hogy itt legyen!
Annyi mágiát használhat, amennyit csak akar!
Arról nem is beszélve, hogy legutóbb két másik Pythiával
volt együtt: a saját mentorával, valami Lydia nevű vénséges
öregasszonnyal, és valami bizánci hercegnőnek tűnővel,
díszes aranyruhában és cicomás, lakkozott fürtökkel. Furcsa
kinézetű, de erős társaság volt. Erőteljesebbek, mint én.
Elkezdtem rángatni a hátizsákot.
– Mit akarsz? – követelte Rosier.
– A kulacsot... Ó, Istenem! – Kibogoztam oldalról, de
hirtelen elejtettem.
– Mi az?
– Összekented!
Nekitámaszkodtam a fatörzsnek, lehunytam a szemem,
és egy percig csak lélegeztem. Lehetne rosszabb is,
mondtam magamnak. Itt voltunk. Amint ezek a fickók
elhaladnak mellettünk, visszatérünk az útra, és reggelig az
udvarhoz kellene érnünk. Majd kiderítem, mit tudott meg
Pritkin a botról, és hol lehet az én időmben. És aztán, amint
az elátkozott lélek felbukkan, eltűnnénk innen. Kifelé és
vissza, és minden csak... nos, nem lenne tökéletes, mindent
összevetve, de sokkal jobb lenne.
Istenem, mennyivel!
Egy pillanat múlva éreztem, hogy a gerincem ellazul, és
helyet talál magának a fa érdes kérgén. A talaj nedves volt
az örökös walesi időjárástól, és a levegő elég hűvös, hogy ha
bármit is láthatnék, lássam a lélegzetemet is. De furcsán
megnyugtató is volt. A sok láb dobb, dobb, dobbanása, a szél
sóhaja, a békés sötétség.
Egy nyálkás kéz tapadása a számra.
 A szemeim felpattantak, és Rosier szörnyű prototípus-
arca bámult az enyémbe, a rendszerint zöld szemek
opálosak voltak, az orr nélküli orrlyukak kitágultak...
– Mmphh!
– Pofa be. Pofa be! – sziszegte, és egy másodperccel
később megértettem, miért.
Mert egy csuklyás tündér állt ott, úgy tíz méterrel arrébb,
és valami izzó gömböt tartott a kezében. Valamivel nagyobb
volt, mint egy softball labda, és folyadékként hullámzott,
amikor megmozdult. Amit meg is tett, amikor megreccsent
egy ág mögötte, és megpördült, hogy találkozzon egy másik
tündérrel, akinek sötét hajzuhatagán megcsillant a
holdfény.
Ami egy fényforrás volt, fedeztem fel, amikor a második
tündér leguggolt az árok mellé, és felemelt egy maréknyi
vizet. Úgy tapadt össze, ahogyan az űrben is összeállhatott
valamikor, és egy ingatag gömböt alkotott, amely belülről
látszott izzani, felfogva és felerősítve a lombokon átszűrődő
sugarakat. Megközelítőleg egy zseblámpához hasonlóvá
erősítette fel őket, állapítottam meg, és mentálisan
káromkodni kezdtem, ahogy az iker gömbök árnyékokat
vetettek felénk.
– Látsz valamit? – kérdezte a második tündér. A
varázslat, amit az előző látogatásom során szereztem ebben
a korszakban, még mindig fordított nekem, de furcsán
nézett ki, ahogy az ajkai nem szinkronban mozogtak a
szavakkal. Mintha egy rosszul sikerült videót néznék.
– Érzek valamit – mondta az első tündér. – Egy furcsa
illatot. Nem ismerem.
Egy pillanatra elhallgattak, hogy levegőt vegyenek, és
furcsán úgy néztek ki, mint egy pár vámpír, akik a levegőbe
szimatolgatnak. A tekintetem pedig Rosier még mindig égő
cigarettájára szegeződött, amely ott hevert a földön, ahova
bizonyára elejtette. Amíg összenőtt lábujjai bele nem
taposták a sárba.
– A te orrod jobb, mint az enyém – mondta a második
tündér, és meglengette a gömbjét. És arra késztetve Rosiert
és engem, hogy megpróbáljunk beleolvadni a fatörzsbe.
Szerencsére a soha nem nyírt lombozat alacsonyan lógva,
sötét árnyékot vetett. És nem mozdultunk, nem vettünk
levegőt; azt hiszem, mintha még a szívem is megállt volna.
Egészen addig, amíg az első tündér el nem mosolyodott –
egy rövid fehér csillanás a sötétségben.
– Mindig is az volt – mondta, és mindketten beleolvadtak
az éjszakába.
Azon gondolkodtam, hogy elhányom magam, nem
utolsósorban azért, mert Rosier nem engedett el.
– Várj – suttogta olyan halkan, hogy akár a szél sóhaja is
lehetett volna.
De nem az volt. Mintha nem egy másik árnyék lett volna,
ami éppen a fák ágai mögött mozgott, és csak azért volt
látható, mert a szitáló eső hirtelen eltűnt. Egy ember alakú
ürességben.
Nem hányni fogok, döntöttem el nyugodtan. El fogok
ájulni. A levegőhiánytól és az idegrendszerem általános
érzésétől, hogy elég volt. Nem bírta tovább ezt a szart.
De aztán az a rohadék is elhúzott, olyan csendben, ahogy
jött, és én puhán beleestem a sárba.
És csak ott maradtam, próbáltam halkan lélegezni, míg a
csapat többi tagja tovább haladt.
Úgy döntöttem, ez kezdett elviselhetetlen lenni. Ez az
egész. Egyszerűen csak így volt.
Nem csak a nevetségesen hangzó tizenöt évszázad
átugrása, hanem minden. Arra gondoltam, talán Calebnek
igaza volt: vakációra van szükségem. Valami napos helyre.
Valahova, ahol van tengerpart. És meleg homok az örökös
sár helyett, és egy puha nyugágy a fák gyökerei helyett, és
egy dögös pasi...
– Melyik? – kérdezte valaki.
– Mi?
– Nem mondtam semmit – tájékoztatott Rosier.
Kábán vettem észre, hogy a hátamon fekszem, és hogy
valami nedves törlőkendőnek látszó tárggyal törölgeti az
arcom.
Talán mert nedves törlőkendő volt.
– Honnan szerezted? – kérdeztem tompán.
– A csomagból. Feküdj nyugodtan! – tette hozzá, amikor
küszködni kezdtem, hogy felüljek.
– Miért? Elmentek. – Még a léptek hangja is eltűnt, amíg
én azzal voltam elfoglalva, hogy megőszüljek.
– Tégy a kedvemre!
A kedvére tettem. Nem éreztem magam túl jól.
– Mennünk kell! – mutattam rá egy pillanat múlva.
– Hamarosan. Előbb hagyjuk, hogy jó messzire
eltávolodjanak.
Ez... tulajdonképpen jó tervnek hangzott. Feküdtem a
sárban, és felbámultam a sötét, nedves lombkoronán át
látható csillagok örvényére. És vártam, amíg förtelmes
társam megtisztogatott. Vagyis olyan tisztává tett,
amennyire csak lehetett Walesben, ami nem volt túl sok.
Még a tündér hajából is csöpögött…
– Van valami oka annak, hogy Pritkin eleme a víz? –
kérdeztem, miután a szél az arcomba dobott valamennyit.
– Fizikailag lehetetlen, hogy csendben feküdj? – kérdezte
Rosier.
– Tégy a kedvemre!
 Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán
hirtelen ismét becsukta. – Hát, nyilvánvalóan.
– És az mi lenne?
– Már mondtam neked, félig tündér...
– Hányad részben?
– Egy nyolcadban, ha már tudni akarod!
– Egy nyolcad?
– Igen. Az anyja negyedrészben volt, a nagyanyja félig, és
a dédanyja...
– Ő tudja? – Pritkin mindig úgy viselkedett, mintha csak
minimális tündér vére lenne.
– Fogalmam sincs!
– Nem meséltél neki róla? Mármint az anyjáról?
– Nem. Meghalt. Mi értelme lett volna?
– Hogy ő volt az anyja?
Rosier úgy nézett rám, mintha én viselkedtem volna
furcsán.
– Ő is részben tündér volt, és a fiú így is eléggé bele volt
bolondulva azokba a lényekbe. Akárcsak az anyja, mindig
róluk beszélt...
– Az anyja mindig róluk beszélt? – Megpróbáltam
felemelkedni a könyökömre, de Rosier egy ingerült
cöccögéssel visszalökött. – Akkor nem ott lakott.
Tündérvilágban.
– Hát persze, hogy nem ott élt! Hogyan találkoztam volna
vele abban az esetben?
– Akkor hol élt? Ki volt ő?
Még egy kicsit fintorgott, de meglepetésemre válaszolt.
– Ezt már tudod!
– Nem tudom! Pritkin nem beszél róla.
– De bizonyára olvastad a történeteket.
– A történeteket?
 – Le Morte d'Arthur, Historia Regum Britanniae, Chrétien de
Troyes, és minden ilyesmit. A fele hülyeség, az írókat jobban
érdekli a jó történet, mint az igazság. Camelot! – Felhorkant.
– Holott ez a név nem is létezett az ezerháromszázas
évekig...
– Rosier!
– …amikor is megírták azt a sok badarságot a
Kerekasztalról. Ha! Az egy földdarab volt, ahol a rómaiaknak
színházuk volt. Arthur a nemeseivel folytatott
„megbeszélésekre” használta, amelyek általában nagy
kiabálásokba torkolltak, úgyhogy gondolom, az akusztika
végül is jól jött...
– Rosier!
– …és ne is kezdjünk bele a Grálba, micsoda lószar...
– Rosier! – Rám nézett. – Melyik részét örökítették meg
jól?
Pislogott.
– Meglepően sokat, tekintve, hogy a történeteket több
száz éven át szájról-szájra adták tovább... – Látta az
arckifejezésemet, és elhallgatott. – Arthurt, például. Többé-
kevésbé.
– A neve valójában nem is Arthur volt – mondtam,
miközben eszembe jutott valami, amit Pritkin mondott.
– Persze, hogy az volt! Nos, az egyik. Az embereknek
akkoriban mindenféle nevük volt. Római nevük, kelta
nevük, címek, becenevek... de a legtöbben Arthurnak
hívták. És miért is ne? Hatalmas medve lett belőle.
– Aranymedve – mondtam, emlékezve a név fordítására.
Rosier bólintott.
– És nem egy plüssmackóról beszéltek. Láttam azt a
nevetséges Camelotot a Broadwayn, és azt a szenvelgő
puhányt, akit Arthurból csináltak – abszurdum! Az egyetlen
átkozott dolog, amit jól csináltak, az a hajszíne volt! Az igazi
férfi vezető volt: határozott, könyörtelen, vágott az esze,
mint a borotva – nem pedig egy idióta, akit az orránál fogva
vezet a házasságtörő felesége! Minek emlékezni rá
egyáltalán, ha így akarják elrontani a...
– És Pritkin? Őt is helyesen írták le a legendák? – Mert
úgy tűnt, nem illenek arra az emberre, akit én ismertem.
Nos, oké, néhányban igen. A csúcsminőségű varázslás, a
végtelen kíváncsiság és a magára erőltetett zsémbesség
eléggé ismerős volt. Plusz az egész fél-inkubus-varázsló-
aki-a-középkori-Walesben-született-és-egy-Arthur-nevű-
király-szolgálatában-áll. De más dolgokban... néha úgy
éreztem, mintha egy teljesen más személyről olvasnék.
Mintha a legendás Merlin nem csak nevet, hanem
személyiséget is váltott volna az évek során.
– Ne szakíts állandóan félbe! – mondta Rosier.
– Nos, ha a lényegre térnél...
– Amit meg is tennék, és gyorsabban, ha nem szólnál bele
folyton a kérdéseiddel! Senki nem mondta még neked, hogy
ez udvariatlanság?
Hátradőltem.
– Rendben – mondta Rosier. – Itt a mese ideje.
 Tizenhatodik fejezet

– Volt egyszer egy király – kezdte Rosier. – Uther volt a

neve.
– Uther? – Ez homályosan ismerősen hangzott.
– Nos, nem igazán. Ambrosius Aurelianusnak hívták,
római név egy latinosított keltának, de senki sem hívta így.
Egyébként Arthurnak is ez volt a keresztneve; az
öregemberről nevezték el. Mindketten egy másik
Ambrosius leszármazottai voltak, aki lovassági tiszt volt a
rómaiaknál, mielőtt elhagyták Britanniát. Nem kis gondot
okozott a történészeknek ez a sok Ambrosius...
– Rosier!
– De Uther volt a neve, amit az emberei adtak neki a
csatatéren, ami azt jelentette, hogy szörnyű vagy félelmetes,
és ez rá is ragadt. És illett is rá. Jobban, mint az a cím, amit ő
talált ki magának: Riothamus, „az összes britek királya”. –
Rosier megforgatta a szemeit. – Harci törzsfőnök inkább,
egy szedett-vedett csapaté, amely megpróbálta összetartani
Britanniát, miután kivonultak a légiók. Az „alattvalói” fele
bármelyik pillanatban háborúban állt vele, a másik fele
pedig biztosan nem tartotta őt... – Elhallgatott, látva az
arcom.
– Volt egyszer egy király – mondta szárazon. – Uther volt
a neve.
– Oké.
– Akárcsak a fia, ő is nagy harcos volt. De Arthurral
ellentétben ő nem értett a finomabb erényekhez, nem is
beszélve a mindenféle társasági viselkedés szabályairól. A
kutyák az asztal alatt gyülekeztek, pont ott, ahol ő ült.
Tudták, hogy egy tucatnyi embernek is eleget elejt. Úgy
evett, mint egy vadember, szanaszét dobálva.
– És ez most ide tartozik?
– Igen, valójában. Uther egy óriás ember volt, harcoktól
sebhelyes, és az időjárás viszontagságaitól is megviselve. A
fogai görbék és repedezettek voltak a túl sok ökölcsapástól.
Az egyik szemével alig látott, a hajszálnyira futó nagy
sebhely miatt, amely ugyanolyan csúnyán felhúzta, mint
ahogy a másik szemhéja lecsüngött. Ez lehetővé tette, hogy
egyszerre tudott ferde szemmel nézni és örökké
meglepettnek látszani, ami, meg kell hagyni, meglehetősen
lenyűgöző. És aztán ott volt az a nagy karfiol orra...
– Kezdem már látni magam előtt.
– Kétlem – mondta szárazon. – A férfiak már nem így
élnek, nem is úgy harcolnak. Még a katonák sem. A
kardokkal és késekkel való közelharc évei, a kemény csaták
és a még keményebb telek, az állandó stressz és egy nagy
csapat vadember, akik csak azért követtek téged, mert te
voltál a legnagyobb vadember mind közül... ez nyomot
hagy.
– Tehát Uther nem volt vonzó.
Rosier felnevetett.
– Igen, ugyanúgy, ahogy egy csontváz is karcsú! Ő volt az
egyik legrondább férfi, akit valaha láttam, még ennyi év
után is. Ami persze nem számított az embereinek, akik
aligha voltak a mesekönyvek udvarias lovagjai. A helyi
hölgyek elégedettek voltak, ha havonta egyszer lemosták a
koszt, és nem felejtették el, hogy csak a sarkokba köpjenek.
De Uther nem helyi lányt akart, ugye?
– Tényleg?
– Hát persze, hogy nem! Különben nem lenne
történetünk, nem igaz?
 – Nem tudom. Ezt te meséled.
– Próbálom – hangsúlyozta ki.
Én meg befogtam a számat.
– Persze, rengeteg lány volt, aki hozzáment volna,
sebhelyekkel, fogakkal, szemölcsökkel és mindennel együtt
– mondta Rosier. – És szerencsésnek gondolták volna
magukat az alkuban. Az akkori viszonyokhoz képest
hatalmas és gazdag volt. Ami azt jelentette, ha feleségül
megy hozzá, valószínűleg nem erőszakolta volna meg
valamelyik germán betolakodó, és talán nem csak egy
ruhája lett volna. De Uther nem egy ilyen lányt akart. Más
körülmények között talán akart volna, úgy, ahogy te is
akarnál hamburgert, ha még sosem ettél bélszínt...
– Köszönöm, hogy a nőket a marhahúshoz hasonlítod.
Gondolom, úgy érted, hogy találkozott mással.
– Nem valaki mással, hanem valami tündérrel. Igraine,
Nimue lánya, azoknak a királynője, akiket ti, emberek Zöld
Tündéreknek hívtok, a legendák pedig a Tó Úrnőjének.
– Micsoda? Várj!
Rosier bólintott. – Ezt mondtam én is. Várjunk csak!
Beszéljük meg ezt! De nem, Uther nem akart semmit sem
megbeszélni. Uther Gorlois, Cornwall hercegének feleségét
akarta – vagy legalábbis így nevezte magát. Akkoriban
mindenki herceg vagy király volt, és ki mondhatott volna
nekik nemet? Róma eltűnt, Britannia pedig elfoglalásra kész
volt, és a győztes mindent visz, és úgy tűnt, a győztesek a
szászok lesznek, amíg a helyi britek nem kapnak némi
segítséget. De nem Rómától. Írtak a régi uruknak, hogy
elárasztják őket, Róma pedig visszaírt nekik, hogy
csatlakozzanak a klubhoz. Róma akkoriban Attilával
foglalkozott – igen, azzal az Attilával –, és nem tudott
segíteni, így a britek olyasvalakihez fordultak, aki tudott.
 – A tündérekhez.
A férfi bólintott. – Hogy pontosak legyünk, a Zöldekhez,
akik szívesen segítettek, néhány olyan toleráns brit nőért
cserébe, akikről beszéltünk. Mindig is gondjuk volt a
népességükkel – a tündéreknek is –, és ez duplán igaz volt a
Zöldekre, akik annyira közel éltek a Sötéthez, és félig-
meddig háborúban álltak velük. Az emberek meghalnak a
háborúkban, és pótolni kell őket, és az emberi nők
kiválóak… társaknak.
– Úgy beszélsz, mint egy igazi inkubus! Úgy érted, hogy
rabszolgasorba kerültek idegen földön.
– Úgy beszélsz, mint egy igazi modern nő, akinek nem
kellett megküzdenie azzal, hogy egy örökös háborús
övezetben kell élnie. Amit te rabszolgaságnak tartasz, azt
sokan közülük menekülésnek tekintették az éhínség, az
erőszak, a betegség, a halál elől... Mindenesetre nem volt
annyira idegen. Az emberek akkoriban sokkal szabadabban
jöttek és mentek, a határ mindkét oldalán éltek. Mint a
szépséges Igraine.
– Szépséges?
– Ó, igen. – Rosier a fának dőlt, a szeme távolba révedt az
emlékezéstől. – Haja ébenfekete folyó, bőre, mint az
alabástrom, szeme olyan kék, mint egy téli nap – és kétszer
olyan hideg. Az anyja külsejét örökölte, de a varázserejéből
keveset, ezért úgy döntött, hogy a Földön fog élni. Igen,
háború, betegség, meg miegymás. – Legyintett a kezével. –
Elképesztő, mire képesek az emberek, ha megigéződnek.
– Megigéződnek. Úgy érted... Uthertől?
A férfi nevetésben tört ki.
– Nem, nem Uthertől! A cornwalli hercegtől! Vagy
legalábbis szerette volna, ha mindenki ezt hiszi.
– Akkor miért mesélsz nekem ennyi mindent Utherről?
 – Mindjárt odaérek.
– Ó, Istenem!
– Uther nem olyan ember volt, aki hagyta volna, hogy
egy olyan apróság, mint egy boldog házasság az útjába
álljon. Főleg akkor nem, ha a szóban forgó hölgy nem csak
gyönyörű volt, de jó kapcsolatokkal is rendelkezett. Uther
megpróbálta egyesíteni a briteket, hogy harcoljanak a
megszállók ellen, de az olyan kicsinyes hercegek, mint
Cornwall, nem kis gondot okoztak neki. Nem látták okát,
hogy miért neki kellene vezetnie a harcot valamelyikük
helyett, annak ellenére, hogy ő mindannyiukat szét tudná
zúzni, ha kedve támadna hozzá. De nem tudta volna őket és
a szászokat is szétzúzni, így valamit el kellett engednie.
– És ez a valami Gorlois volt.
Rosier ismét bólintott. – Ő volt a vezető. Öld meg, vedd
feleségül az özvegyét, hogy megtartsd a tündér szövetséget,
egyesítsd a „királyságokat”, és győzd le a betolakodókat. Ez
volt a terv.
– És közben fő királyként végezni.
– Nos, miért ne lett volna az? Lehet, hogy csúnya,
faragatlan bunkó volt, de okos, csúnya, faragatlan bunkó, és
átkozottul jó volt a csatatéren. Tudta, hogyan kell a fontos
dolgokra koncentrálni, és hogyan kell biztonságban tartani
a népét.
– Úgy hangzik, mintha kedvelted volna őt.
– Igen, kedveltem. Mindenesetre eléggé ahhoz, hogy
segítsek neki.
– Segíteni neki... hogyan?
Rosier megvonta a vállát. – Nem Gorlois volt a probléma,
nem igazán. Csak a házassága után nagyzási téveszméi
támadtak, és nem látta okát, hogy miért kellene meghajolnia
egy walesi vadember előtt. De nem tudta ezt ott
alátámasztani, ahol számított; nem tudta legyőzni Uthert a
csatában, ami normális esetben elég könnyűvé tette volna a
vele való bánásmódot.
– Kivéve a feleségét.
– Igen. Igraine volt a probléma. Lehet, hogy tényleg
szerette Gorloist, de az is lehet, hogy nem; sosem voltam
benne biztos. De azt mindenképpen szerette, hogy milyen
könnyen manipulálhatta őt. És ebből kifolyólag azt is, hogy
milyen könnyű volt olyan feltételeket szabni, amelyek
előnyösek a tündéreknek, de a briteknek nem annyira.
Gorlois lényegében azt tette, amit a nő akart, és a nő
ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki másnak is hasonlóan
kemény feltételeket szabjon, különben fogta a játékait, és
hazament, ők pedig egyedül harcolhattak az átkozott
szászokkal. Igen, nagyon is szerette a házasságát.
– De Uthert nem.
– Nem, Uthert nem szerette. Ezért Uther háborút indított
Gorlois ellen, és amikor az elküldte a feleségét a tengerparti
Tintagelbe, biztonságba, Uther szívességet kért...
– Várj! Várj, ezt én is tudom! – Egy félig elfeledett emlék
zakatolt a fejemben, valami, amit egyszer hallottam, vagy
talán olvastam. Valami elég megrázó, hogy emlékezetes
maradjon...
Hirtelen felültem.
– Ez te voltál! Te segítettél neki...
– Ezt mondtam, nem?
– Te segítettél neki beosonni a kastélyba…
– Akkor még nem volt kastély, és nem lopakodtunk. Nem
volt okunk lopakodni.
– …és Gorloisnak adtad ki magad!
– Emrys tőlem örökölte az illúziókeltés képességét – értett
egyet Rosier.
 – Segítettél neki... segítettél neki... megerőszakolni
Igraine-t!
És mindennek ellenére, Rosier démonúr státusza ellenére,
még mindig megdöbbentett. És lesokkolt. És ez bizonyára a
hangomon is érződött, mert összevont szemöldökkel nézett
rám.
– Igen, minden olyan egyszerű, nem igaz? Olyan
egyszerű, ha nem az életedért, és az embereid életéért
harcolsz minden nap…
– Uther nem az életéért harcolt! Egy jobb pozícióért
harcolt...
– Az életéért harcolt!
Rosier megpróbált talpra állni, de azok még mindig a
fejlődés folyamatában voltak. Így végül a leendő fenekén
kötött ki a sárban, és haragosan rám meredt. Lehet, hogy
máskor vicces lett volna, de most küzdenem kellett, hogy ne
üssem meg.
– Gondolod, hogy a tündérek törődtek az általuk őrzött
emberekkel? – követelte. – A lehető legkevesebbet tették,
amivel megúszhatták – eleget ahhoz, hogy megtartsák a
határokat, de ahhoz nem, hogy kiűzzék a betolakodókat,
ami megszüntette volna a segítségük okát, nem igaz?
Tökéletesen megelégedtek azzal, hogy az országot véget
nem érő háborúban tartják, de Uther – lehet, hogy a háború
embere volt, de ő sokkal inkább békét akart, sokkal jobban
vágyott rá, mint valaha is az a hideg tündér...
– Ne mondd ezt! Ne merészeld ezt mondani...
– …szajha, aki kétlem, hogy valaha is szeretett volna
bárkit is. Nem helyeseltem, amit csinált...
– Biztos vagyok benne! Egy inkubus helyteleníti!
– Mondod ezt ekkora megvetéssel! Semmit sem tudsz
rólunk...
 – Eleget tudok!
– Nem tudsz te semmit! Az én népem nem erőszaktevő!
– Nem, csak trükköket használnak, mint például az
inkubus erőket...
– Hogy fokozzák, nem hogy legyőzzék. Büszkék vagyunk az
eszünkre, a szépségünkre, az istenverte vonzerőnkre! Nincs
szükségünk trükkökre!
– Mégis segítettél Uthernek!
Rosieren most először látszott, hogy kissé kényelmetlenül
érzi magát, de a hangja dacos volt.
– Ez tűnt az egyetlen módnak. Aznap éjjel tombolt a
csata, és Uther utasította az embereit, hogy bármi áron
szedjék le Gorloist. Tudta, hogy a herceg hívei megtörnek és
elmenekülnek, amint meghallják, hogy a vezérük halott. De
ez azt jelentette, hogy még aznap este el kellett jutnia
Igraine-hez, mielőtt ő is megtudja a hírt. Ellenkező esetben a
nő elszökhet, és feleségül mehet egy másik, könnyen
manipulálható fickóhoz, és Uther visszakerülne oda,
ahonnan elindult. Eljött hozzám, és segítségért könyörgött.
– És te megadtad neki.
Rosier dühösen nézett rám.
– Ha nem adtam volna meg, még sok más nő is
ugyanarra a sorsra jutott volna, mint Igraine. Nincs fekete
vagy fehér, kislány, ebben a történetben nincs. Ne is keress!
– Ezt hogy érted?
– Úgy értem, hogy Gorlois házassága óta a tündérek
egyre több adót követeltek a segítségükért. A régi kvótát
viszonylag könnyű volt betölteni; ahogy mondtam is,
mindig voltak olyanok, akik a tündéreket az erőszak, a
nélkülözés és a bizonytalanság elől való menekülésnek
tekintették. Lehet, hogy rabszolgák lettek, de teli hassal,
biztonságban aludtak, és ez sokak számára akkoriban
paradicsomnak tűnt. De azután...
– Utána?
– Minden évben rosszabbodott. Mire kitört a háború, az
anyák rejtegették a kislányaikat, megesküdve, hogy halva
születtek. Elharapództak az emberrablások, a lányok arra
kényszerültek, hogy fegyveres őrökkel közlekedjenek. A
szomszédos klánok között állandóan harcok törtek ki, csak
azért, hogy foglyokat ejtsenek, akiket a helyi lányok
fogyatkozó készlete helyett a tündéreknek adhattak...
– Istenem!
Rosier bólintott. – És az emberek kezdték azt kérdezni,
hogy miért harcoljanak Utherért, amikor a szászok talán
megengednék, hogy legalább valamennyi nőjüket
megtartsák. Valamennyit adni kellett.
– De... de miért volt ennyi nőre szüksége a tündéreknek?
– Azt állították, hogy a Sötétekkel vívott határvillongások
miatt, de gyanítom, hogy a Svarestrivel való feszültség
sokkal aggasztóbb volt. És ott volt még a jövedelmező
kereskedelem, amit a rabszolga-kereskedőik a Kék
Tündérekkel kötöttek, akik a mi időnkben talán azt állítják,
hogy nem érintettek, de a múltban rengeteg termékeny
emberi rabszolgát vásároltak.
– De tudniuk kellett, hogy ezt nem folytathatják örökké –
ellenkeztem. – Előbb-utóbb úgyis inkább emberként, mint
tündérként végeznék!
Rosier megrázta a fejét.
– Az általános gyakorlat az volt, hogy egy tiszta tündér
felmenőkkel rendelkező feleséget kellett választanod, aki
kihordja az igazi gyermekeidet, azokat, akik arra hivatottak,
hogy továbbvigyék a nevedet és a vérvonaladat. És az
emberi ágyasok, akik annyi félvért szülnek, amennyit csak
össze tudtál hozni. Az erősebbeket, azokat, akik apjuk
mágiájának nagy részét örökölték, a Tündérvilágban
tartották, ahol határőrként és ágyútöltelékként használták
őket a háborúkban. Életük általában brutális és rövid volt,
bár voltak kivételek. Például Igraine.
– De ő a Földre ment.
– Igen, az anyja küldöttjeként. A rabszolga-
kereskedelemmel akarta bizonyítani az értékét.
Feltételezem, volt valamiféle megállapodás: irányítsd
hatékonyan az embereket, és amikor Gorlois meghal,
visszatérhetsz, hogy elfoglald a helyedet az én oldalamon...
– Megvonta a vállát.
– És megtette?
– Nem. Kétlem, hogy Nimue azt tervezte volna, hogy a
félig emberi lányának ad egy átkozott dolgot is; túl sok
precedenst teremtett volna. De végül is mindegy volt.
Igraine örökölte az anyja szépségét, de az élettartamát nem.
Kicsivel a hetvenedik születésnapja előtt halt meg.
– És a többiek? – kérdeztem. – A gyerekek, akik nem
kaptak a mágiából?
Rosier felvonta a szemöldökét.
– Mit gondolsz, honnan származnak az elcserélt
gyerekek-mítoszok? Nem annyira a tündérgyerekek emberi
gyermekre való cseréjéről volt szó, mint inkább arról, hogy
a selejteket visszadobták a földre, hogy ott éljék le az
életüket, ahogyan tudják. Az emberibbek valószínűleg elég
jól csinálták, de a többiek...
– A helyiek szörnyetegként bántak velük – mondtam, és
eszembe jutott egy történet, amit Pritkin mesélt.
Rosier bólintott.
– És ezzel újabb fejfájást okoztak Uthernek, aki állandó
nyomás alatt volt, hogy megállítsa ezeknek a
„szörnyetegeknek” a beáramlását, akik közül néhányan
halálos módon támadtak az üldözőikre.
– Lehet őket hibáztatni?
– Talán nem. De nem mindig válogatták meg, hogy kit
ölnek meg. Röviden, az egész egy óriási zűrzavar volt, és
amíg Gorlois hatalmon volt, ez valószínűleg nem változott
volna. Uther ezért kihívta őt a trónért, egy személyes
párharcban. Az udvara előtt hívta ki, tudta, hogy túl büszke
ahhoz, hogy meghátráljon a nyilvánosság előtt. De ahhoz
nem, hogy a párbajt megelőző éjszakán kisurranjon az
erődből, és amikor Uther üldözőbe vette, lesből támadjon
rá. És ha már egyszer vérontásra került sor, nem volt mód a
háború elkerülésére.
– És Uther nem is nagyon próbálkozott – találgattam.
– Épp ellenkezőleg! Egy polgárháború volt az utolsó
dolog, amit akart. Ezért hívta ki az átkozottat egyáltalán.
Azt akarta, hogy Gorlois seregei épségben maradjanak,
hogy segítsenek a szászok elleni harcban. Abban a
háborúban minden haláleset veszteség volt számára, még a
másik oldalon lévőké is, és kétségbeesetten szerette volna
rövidre zárni a harcokat, mielőtt elpusztítja a saját seregét.
– Tehát segítettél neki megoldást találni.
– Igraine volt a kulcs a tündér-szövetséghez. Nélküle a
szerződést újra kellett volna tárgyalni, valószínűleg még
rosszabb feltételekkel, mint korábban. Ezrek szenvednének.
De miután hozzámenne Utherhez, nos, ő már nem Gorlois
volt. És nem volt könnyen manipulálható.
– De miért ment volna hozzá az erőszaktevőjéhez?
Rosier megvonta a vállát.
– Hogy elkerülje a szégyent. Hogy fenntartsa a
szövetséget, amely ugyanolyan hasznos volt az ő népének,
mint Utherének. És hogy pokollá tegye az életét, amit,
hozzáteszem, utána bőven meg is tett.
Jó, gondoltam. Aztán arra gondoltam, hogy talán. Aztán
úgy döntöttem, hogy nem tudom, mit gondoljak. Igraine
áldozat volt, de elnyomó is, aki olyan kereskedelmet
folytatott, amellyel életek ezreit tette tönkre. De Uther sem
volt hibátlan. Szörnyű helyzetbe került, de szörnyű dolgot
is tett.
Kezdtem azt hinni, hogy Rosiernek igaza van. A
történetek megkönnyítették a dolgomat: abban voltak jó
fiúk, abban voltak rossz fiúk. Szurkolj ennek a csoportnak,
utáld a másikat. De az igazság... sokkal bonyolultabb volt.
– És neked mi hasznod származott ebből az egészből? –
kérdeztem. Mert ismertem Rosiert. Lehet, hogy őszintén
szimpatizált Utherrel, de kizárt, hogy ne találta volna meg a
saját hasznát is benne.
Meg sem próbálta tagadni. – Ugyanúgy vágytam békére
és stabilitásra az én földjeimen, mint Uther az övéin, de ezt
egyedül megvalósítani lehetetlen volt. Amint hatalomhoz
jutottam, rögtön el is használtam – megvédve a népemet,
kordában tartva a nemeseket, összeveszve az átkozott
Nagytanáccsal – ezer dologra. Apámnak nem voltak ilyen
gondjai, mert ketten voltunk, és együtt dolgoztunk azon,
hogy felhalmozzuk a hatalmat, hogy a család erős
maradjon. A királyi vonal egy másik inkubusával én is
megtehetném ugyanezt. Ahelyett, hogy a ház állandóan a
széthullás szélén állna, újra hatalmasak lehetnénk,
tisztelnének, sőt félnének tőlünk. Azt mondtam Uthernek,
hogy segíthetnénk egymásnak...
– Hogyan? – szakítottam félbe, mert Rosier órákig tudott
beszélni a kedvenc témájáról.
 – A kísérleteim, hogy a saját fajtámból szülessen valakitől
gyerekem, hiábavalók voltak. A születési arányunk olyan
alacsony, hogy akár évezredekbe is beletelhetett volna, mire
gyermeket nemzek – ha egyáltalán sikerül. Emberi anyát
keresve jöttem a Földre, mert az ő termékenységük
legendás. De a gyermekeim túl erősek voltak; felemésztették
a nőket, mielőtt azok megszülhették volna őket. Így hát
megpróbálkoztam a tündérekkel, remélve, hogy az ő erejük
megteszi a hatását. De ők rohadtul nem esnek teherbe!
Végül rájöttem, hogy a kettő keresztezése – részben ember,
hogy segítse a termékenységet, részben tündér az ellenálló
képesség miatt –, lehet a tökéletes kombináció...
– Szóval azért jöttél ide, hogy egy tenyészkancát keress!
– És találtam is egyet. Megtaláltam a tökéleteset.
Összeszűkítettem a szemem. – Igraine-t?
– Nem, nem Igraine-t! Hallasz te egyáltalán?
– Akkor kit?
– Ki volt Merlin nagy szerelme a legendák szerint?
– Merlin? De te nem vagy... Várj. Várj! Merlin segített
Uthernek a Tintagel kastélyban. Merlin volt az, aki azt az
illúziót létrehozta. A történetek mind erről szólnak, de
Pritkin akkor még meg sem született...
– Nem, de akkoriban a Myrddin nevet használtam, amit
később latinosítottak...
– Ezért mondja azt az összes legenda, hogy visszafelé
öregedett! – Rá meredtem. – Ketten voltatok!
– Hát persze! – Rosier úgy hangzott, mintha ennek
nyilvánvalónak kellett volna lennie. – A történetek azért
keveredtek össze, mert magamról neveztem el. Akkoriban
túl dühös voltam az anyjára, hogy az általa választott nevet
használjam, és...
 – És hasonlítotok egymásra – mondtam, amikor a dolgok
végre a helyükre kerültek.
– A jó külsejét tőlem örökölte – értett egyet Rosier
önelégülten. – Bár akkoriban némileg rejtegettem őket, hogy
kevésbé tűnjek buja vetélytársnak, inkább értékes
tanácsadónak…
– Kinek a vetélytársa? Rosier, ki a fenét ígért neked Uther?
Gúnyosan nézett rám.
– Szerinted kit? Ki az az egyetlen személy az Arthur-
legendákban, akit le fey névvel illetnek?
 Tizenhetedik fejezet

– Morgana?
– Igraine és Gorlois lánya – értett egyet Rosier. – Három
született, de egyedül ő örökölte az anyja képességeit, innen
a becenév.
– De... Morgana?
– Valójában Morgaine. Az ő nevét is latinosították a
későbbi…
– De hát ő... ő valami gonosz boszorkány volt! Vagy a
legendák ebben is tévedtek?
– Nem, ebben eléggé pontosak voltak.
– De te… de ő... és Pritkin...
– Figyelembe véve, hogy ki a te anyád, nem hiszem, hogy
a felhánytorgatás...
– Morgana?
– Ne mondd ezt így! Akkoriban volt értelme!
– Hogyan? Hogy az ördögbe lehet egy gonosz tündér
boszorkányt feleségül venni...
– Negyedrészt tündér. És igazából sosem jutottunk el
odáig, hogy összeházasodjunk...
– Ezt nem is akarom hallani!
– Bájos volt, akárcsak az anyja – folytatta, figyelmen kívül
hagyva engem. – Csak kevésbé rideg, kevésbé távolságtartó.
Legalábbis mindenki mással szemben. Nem úgy tűnt, hogy
túlságosan kedvelne engem...
– Most képzeld el!
– Ami gondot jelentett, mivel én nem Uther voltam, és én
nem erőszakolom meg a…
– Persze, hogy nem!
 – Ha igen, miért töltöttem volna annyi időt azzal, hogy
megismerkedjünk? – követelte. – Miért tanítottam meg
varázsolni?
– Te tanítottad őt?
– Ki más? A genetika egy furcsa dolog, és ő végül is jóval
erőteljesebb lett, mint az anyja. Természetesen ez kíváncsivá
tette a többi rokonára – és az ő mágiájukra –, de Igraine soha
nem engedte volna, hogy tanítsák. Attól félt, hogy a lánya
elszökne a Tündérvilágba, ha meglenne a képessége, és ő
azt akarta, hogy a Földön maradjon.
– De Morgaine-nek más elképzelései voltak.
A férfi bólintott.
– Végül így hódítottam meg őt. Beleegyeztem, hogy
megtanítom neki a varázslást, mint csábítási technikát.
Működött... mondhatni.
– Milyen értelemben? Vagy működik, vagy nem!
– Ah, fiatalok! Nem! Vagy működik, vagy egy fába zár
egy saját varázslatoddal, aztán elmegy felfedezni
Tündérvilágot. Szerencsére addigra már terhes volt
Emrysszel, és amint ezt megtudta, visszatért, hogy a Földön
szüljön, és nekem adja a gyermeket.
– És te odaadtad megőrzésre egy párnak, akik azt hitték,
hogy valamiféle torzszülött!
– Ki mondta ezt neked... Ó, mindegy! – Rosier
elkomorult. – Nos, mit vártál tőlem? Magammal nem
vihettem vissza, ugye? Mi van, ha az én erőmet nem kapta
meg? Hogyan illeszkedett volna be a Földön, miután a
démonbirodalmakban nőtt fel? Nem mintha ott
felnövekedhetett volna. Az az átkozott udvar –
megtámadták, amikor végül elhoztam magamhoz, tudtad?
Majdnem megölték, és ez azután történt, hogy már felnőtt
volt, és meg tudta védeni magát. El tudod képzelni, mit
tettek volna egy gyerekkel?
– Szóval a Földön hagytad őt.
– Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Egy ideig egy
földműves családnál helyeztem el, aztán elintéztem, hogy
amikor idősebb lesz, elmehessen Taliesinnel tapasztalatot
szerezni. A bárd, félig tündér, és egy kicsit zakkant. – Rosier
megkocogtatta a feje oldalát. – De összességében jó fajta.
Mindenfelé kószált. Gondoltam, segítene a birodalmamba
való átmenetnél, ha Emrys többet látott volna ebben a
birodalomban, mint egy disznóólat.
– Elrendezted? Akkor nem látogattad meg. – Ez nem
kérdés volt. Az akkori Pritkin és én nemrég beszélgettünk a
gyerekkoráról, és egyszer sem említette az apját.
Soha nem említette őt.
– Ez tűnt a legjobb megoldásnak – ismételte meg Rosier.
– Miért? – Éreztem, hogy kipirul az arcom. – Mert ha nem
kapná meg a képességeidet, akkor haszontalan lett volna a
számodra? És te is elhagynád őt, mint azok a tündér apák a
nem kívánt gyermekeiket...
– Ne légy abszurd! Én gondoskodtam volna róla...
– Fizikailag. De soha nem tudtad volna, hogy ki ő, mi ő...
Rosier zavartnak tűnt.
– Ha nem örökölte volna a hatalmamat, mi lett volna
belőle?
– A fiad!
A fenébe, amikor már kezdtem azt hinni, hogy Rosierben
talán mégis van valami megváltó tulajdonság, akkor
előhúzott valami ilyesmit. És nem hazudott; látszott az
egész az arcán. Ott hagyott volna a Földön egy
magatehetetlen gyereket egyedül, magyarázat nélkül a
létezésére vagy a további kapcsolatfelvételre. Leírta volna
őt, és továbblépett volna a következő kísérletre, és Isten
tudja, Pritkin talán jobban járt volna, ha így tesz! De én
tudtam, milyen érzés kérdésekkel telin felnőni. Keresni
minden nyomot, hogy ki vagy és honnan jöttél. Mindig
azon tűnődni – vajon milyenek lehettek? Szerettek-e
egyáltalán? Vajon...
A francba!
– Elvitted egyáltalán a sírjához? – kérdeztem egy pillanat
múlva.
– Kinek a sírjához?
– Morganáéhoz. Morgaine-éhez.
– Mi van?
– Az anyja sírjához! Amikor visszajöttél érte, akkor... –
Elhallgattam. Mert Rosier hirtelen... kiüresedettnek tűnt.
Rendkívül üresnek. Olyan üresnek, amilyet a vegasi
kártyások és a titokzatos vámpírok használnak, ami kissé
furcsa volt egy olyan ember arcán, akinek a szakmájában az
érzelmek jelentik az értéket. – Ugye nem, igaz?
– Nem tehettem!
– Miért nem?
– A sírja nem a Földön van.
– Akkor hol van?
– Feltételezem, a Tündérvilágban.
– Feltételezed? Nem te temetted el?
Rosier talált egy kifejezést. Rideg volt. – Nem!
– Ki tette?
– Fogalmam sincs.
– Fogalmad sincs!? Ő ezt a csodálatos ajándékot adta
neked, a fiút, akire évszázadok óta vágytál, és amikor
meghalt, te még csak nem is...
Elhallgattam.
– Ő... tényleg meghalt... igaz? – kérdeztem lassan.
 – Persze.
– Láttad a holttestet?
– Nem egészen...
– Hogy érted, hogy nem egészen? Azt mondtad
Pritkinnek, hogy az anyja meghalt.
– Meg is halt.
– Honnan tudod, ha nem láttad?
– Azt mondták, hogy szinte biztos, hogy...
– Mondták? Ki mondta?
– Nimue, ha tudni akarod! Megjelent egy egész csapat
tündérrel. Még azt sem engedte, hogy beszéljek vele. Azt
mondta, hogy el kell őt vinniük a Tündérvilágba meghalni,
ahol a szellemét magába szívhatják és újjászülethet – vagy
bármi is a bizarr vallásuk, nem tudom!
– Nem, nem tudod! – suttogtam dühösen. – De azt
mondtad neki, hogy meghalt!
– Mert meg is halt!
– Mert azt akartad, hogy veled legyen! Elhitetted vele,
hogy nincs számára semmi a Tündérvilágban!
– Nincs is!
– Az anyja...
– Meghalt. De ha mégsem, akkor soha nem jött vissza,
hogy meglátogassa a drága fiát, ugye? – kérdezte Rosier
rosszindulatúan. – Jobb neki…
– Ezt nem neked kell eldöntened! Nem látom...
Semmit se, mert hirtelen minden elsötétült.
– Megvan! – mondta egy idegen hang, éppen amikor
hátulról erős karok öleltek át. Körbebámultam, feldolgozva
a tényt, hogy valaki épp most dobott egy zsákot a fejemre.
– És nézd, mit hoztam! – mondta egy másik hang
nevetve. – Ó, igen! Hamarosan kifizetnek minket!
 – Várj csak! Előbb nézzük meg! – A zsák, vagy bármi is
volt az, hirtelen felhúzódott, és egy vigyorgó tündér nézett
rám. Egyik szeme kék, a másik fekete, és egy pillanat alatt
felmérte az arcomat, és kiszélesedett a vigyora. – Ó, igen,
megteszi! Egészen jól fogunk járni! – Felnézett a társára. –
Mondtam, hogy éreztem valamit!
Aztán a világ kialudt.

***

Egy férfi hosszú lépteinek ritmusára, egy vállhoz szorított

gyomrom fájdalmára, és a zsákon át kivehető fáklya pislogó
fényére ébredtem. És a hátborzongató dobb, dobb, dobb, amit
csak egy pillanat után azonosított az agyam a korábban
látott hadseregként. Amelyiknek a hangja most körülvett
bennünket.
– Mi ez? – kérdezte valaki, és a fuvarom hirtelen megállt.
– Szökevény. A korábbi támadásból.
A zsákot felemelték, és alákukucskált egy másik tündér.
Egy katona, a sisakból ítélve, és a hidegen jóképű arc
érzelemmentességéből ítélve. Legalábbis amit láttam belőle,
mielőtt egy fáklyát nyomtak a szemembe.
De azt hiszem, nem tűntem túl nagy fenyegetésnek, mert
az átvizsgálás nem tartott sokáig.
– Rendben. Engedd át ezt az egyet!
Újra elindultunk, de a tündér elmulasztotta visszahúzni a
zsákot a szememre, így egy csomó ugyancsak szenvtelen
arcot láthattam, akik szoros alakzatba zárkóztak össze
mögöttünk. És valamiféle ellenőrzőpontnak tűnő, kivágott
fákból sietve összerakott valamit, amin éppen áthaladtunk.
És a fogvatartómat, aki egy kicsit távolabb letett pihenni.
 Így először nézhettem meg őt alaposabban, és micsoda
látvány volt. Elválasztott haja az egyik oldalán ébenfekete
sötét, a másikon ezüstösen fényes, egy olyan arc köré
omlott, amelynek közepén érezhetően változott a
pigmentáció: félig sötét, félig tejfehér volt. Ez illett az össze
nem illő szemekhez, úgy nézett ki, mintha két embert
varrtak volna össze, hogy egy legyen belőlük. És
mindketten bosszúsan bámultak rám.
– Nehezebb vagy, mint amilyennek látszol!
– Akkor ne... cipelj! – ziháltam. – Tudok járni...
– És az első adandó alkalommal a fák közé menekülj?
Nem!
– Ígérem... Nem fogok...
– Arról nem is beszélve, hogy ha túl hosszú időre
leteszlek, bárki zsákmánya lehetsz! – Gyanakvó pillantást
vetett a környező csapatokra, aztán újra felém nyúlt.
Kinyújtottam a kezem. – Várj!
– A rakomány nem beszél – tájékoztatott. – Még kevésbé
ad parancsokat.
– Én nem vagyok rakomány!
– Még egy szó, és elaltatlak!
– De...
– És ez az a szó.

***

Másodszor is zajra ébredtem – sok zajra. A zsák megint

az arcomon volt, de a kezeim előttem voltak összekötözve,
így el tudtam fordítani. Az én nézőpontomból leginkább a
tündér seggét láttam, ami izmoktól volt vaskos, és
formásabb volt, mint amire számítottam volna egyiküktől.
És mögöttünk egy kereskedő edényekkel, serpenyőkkel és
lengő láncokkal megrakott szekere csörömpölt, és amely
felelős volt a lárma egy részéért.
A többit az út mentén csoszogó, vagy az út szélén
táborozó emberek tömege adta. Kutyák ugattak, kecskék
mekegtek, egy csapat férfi egy tűz körül csoportosult, és
részegen dalolászott, egy csapat tündér és ember pedig
fogadásokat kiabált egy rögtönzött ring körül. Ahol két
fekete hajú tündér birkózott, ingüket levéve, testüket csak a
sáros ágyékkötő fedte.
Legalábbis addig, amíg túl közel nem kerültek egy csapat
harsány nőhöz, akik láthatóan túl sokat ittak. És akik
megragadták az egyik szerencsétlen fickó fenéktakaróját, és
felszabadultan nevettek, miközben a tündér zavartan nézett
körbe, fenekének két sápadt holdja csillogott a tűz fényében.
Egy másodpercig – amíg ellenfele ki nem használta az
alkalmat, hogy a sárba dobja.
– Csalás! Minek másnak neveznéd? Ez csalás! – kezdte
kiabálni egy férfi, miközben a tömeg nevetett és
gúnyolódott, és pénzt dobált a győztesnek, aki magasra
emelt karral kezdett parádézni, mint egy bokszoló, aki
éppen megnyerte a meccset.
Legalábbis addig, amíg az ellenfele fel nem ugrott, és be
nem húzott neki egyet. Aztán a nő után vetette magát, aki
miatt elvesztette a küzdelmet, aki még mindig nevetve
feltápászkodott. És futásnak eredt, az elrabolt ágyékkötőt
magasan a feje fölé tartva, és lobogóként lobogtatva.
Én csak bámultam.
A világos tündérek, akikkel eddig találkoztam…
másmilyenek voltak. Erőszakosak és halálosak, de
ellentétben a többi emberrel, akik folyton meg akartak ölni,
nem tűntek túlságosan feldúltnak emiatt. Még egy vulkáni
is több érzelmet mutatott volna, vagy egy robot több
személyiséget.
Persze, az én tapasztalataim rövidek voltak, és
fegyelmezett katonatípusokra vonatkoztak, és úgy sejtem,
hogy ezek nem azok voltak. Valójában még abban sem
voltam biztos, hogy ők tündérek, legalábbis nem teljesen. És
ez a nézők többségére is igaz volt.
Átvágtunk a ring körüli tömegen, miközben bámultam az
emberi fejeken enyhén hegyes fülekre, egy vörös hajú,
gödröcskés, szeplős, fényes ezüst szemű fiúra, a tökéletesen
megformált, de emberi magasságú tündérre, és egy édes
arcú lányra, akinek tűhegyes fogai hegyesebbek voltak,
mint a vámpírfogak, és a szája belülről éjkék volt. Tiszta
vérűnek csak néhány kereskedő tűnt, akik embernek
látszottak, és az itt-ott elszórtan álló, tompa ónpáncélba
öltözött őrök, akik tündérnek néztek ki. De a többiek
egyértelműen keverékek voltak.
Mint például az a fickó, aki előtt egy pillanattal később
lezuhantam egy nagy sátor mellett a tábor közepén.
Barna bársonytunikába és leggingsbe volt öltözve, és egy
kis asztalnál ült, egy tollal egy táblára karcolgatva. Ami
lenyűgözőbb volt, mint amilyennek hangzik, tekintve, hogy
a keze még Rosierénél is úszóhártyásabb volt. Felnézett.
– Mi ez?
– Fizetség.
A férfi nagy, meglehetősen pirospozsgás arca kissé még
pirosabb lett. – Elveszítesz tíz rabszolgát, és cserébe hozol
egyet?
– Á, de ez itt különleges!
– Mindig ezt mondod!
– De ezúttal igaz! – A fogvatartóm a földre dobta a
hátizsákomat, és kiborította Rosiert a földre.
 A kereskedő nem tűnt lenyűgözöttnek.
– Odin szerelmére, mi ez?
– Ő az enyém! – Megragadtam Rosiert, és magamhoz
rántottam. Nyálkás volt és sáros, most már szalmával is
beborított, és a félig áttetsző bordái között látható szív
szinte kiugrott a mellkasából. Nem voltam benne biztos,
hogy miért, talán az adrenalin, vagy talán az, hogy újra
meghalhatsz, amikor még nem alakultál ki teljesen, nagyon
rossz dolog volt.
Nem úgy tűnt, mintha tetszett volna neki, főleg, amikor a
kereskedő előrántott egy kést.
– Ő az enyém – ismételtem meg. – Szükségem van rá!
– Mire? – A férfi felháborodottnak tűnt, ami eléggé
mulatságos volt egy olyan fickótól, akinek kopoltyú van a
nyakában.
– Ő a familiárisa – mondta a fogvatartóm, mire én és a
kereskedő is meglepődve néztünk rá.
– A micsodája?
A tündér elvigyorodott, és hintázott a talpán. – Ő egy
boszorkány!
A kereskedő elkomorult. – Már így is túl sok van belőlük!
– De a boszorkányok többet érnek...
– Az emberi nők pedig kevesebb gondot okoznak!
Megszökik, mielőtt megérkezne a vevőm, és én egyáltalán
nem jutok a pénzemhez, nem igaz?
– De ő holnapra itt lesz. És hogy rámutassak a
nyilvánvalóra: szép arc, szőke haj, mágia. – A tündér
összedörzsölte az ujjait. – Érme.
A kereskedő nem tűnt meggyőzöttnek.
– És nagy mellek – tette hozzá a tündér, felrántva a
pólómat. És önelégültnek tűnt, mintha épp most kötötte
volna meg az üzletet.
 A kereskedő savanyúan nézett a sportmelltartómra, ami
hajlamos volt némileg ellaposítani a dolgokat.
A tündér tekintete követte a pillantását, és elkomorult,
mintha valami másra számított volna. – Akárhogy is,
legalább... hatot megér az elvesztett példányok közül.
– Hatot azok közül, amiket hagytál ellopni azoknak a
szukáknak, úgy érted, és nem a felét. Kettő.
– Öt. A többiek közül egyik sem volt mágikus...
– Amennyire én tudom, ő sem az!
– Hogy hívod ezt a valamit? – mutatott a tündér Rosierre.
– Nem tudom, te minek nevezed azt a valamit, de én nem
foglalkozom azzal a dologgal. Én nőkkel foglalkozom, és ez
nem az!
– Akkor négy. Az utolsó ajánlatom, vagy elmegyek
máshová. Megpróbálhatom magam is eladni...
– Sok szerencsét hozzá! Ma este olyan nagy a túlkínálat,
hogy a felét sem kapod annak a háromnak, amit adok...
– Akkor igaz! Britannia rabszolgáinak fele itt van ma este.
– Igen, a hölgy parancsa. Mindet egy helyen akarta látni.
– Miért?
– Miért nem kérdezed meg tőle? – mondta a kereskedő
elkeseredetten. – Nos, akkor most megegyeztünk vagy sem?
A tündér felsóhajtott.
– Akkor három. – Előrehajolt, hogy elvágja a
kötelékeimet. – Ne aggódj, szépségem! Jobb helyre kerülsz!
– Ezt mondod mindenkinek, akit rabszolgává teszel? –
kérdeztem keserűen.
Csak a különlegeseknek mormogta, háttal a kereskedőnek,
mire én zavarodottan bámultam fel arra az egyedi arcra.
Ami csak fokozódott, amikor az hirtelen átalakult, a
vonások a sasorrú tökéletességből valami másba csúsztak
át. Valamibe túl keskeny szájjal, túl nagy orral és egy pár
szúrós zöld szemmel. Egy nagyon ismerős szempár.
– Nem, de a te esetedben valószínűleg igaz – mondta a
tündér, aki nem volt tündér. – Te pontosan az a fajta vagy,
akit kedvelnek a nemesek, bár ezt sosem vallanák be. Egész
hátralévő életedben édességeket fogsz enni és kövér
gyerekeket szülsz majd a gazdádnak. Nem lesz semmi
bajod!
Csak kerüld a bajt, tátogta hang nélkül, miközben én
bámultam rá. És próbáltam feldolgozni a tényt, hogy Pritkin
épp most adott el szexrabszolgának a tündéreknek.
Aztán eltűnt.
 Tizennyolcadik fejezet

– Jól van, kifelé! Kiürítjük a területet, mindannyian…

készüljetek a kivonulásra!
Néhány perccel később kidugtam a fejem az egyik
sátorszárny alól, még időben, hogy lássam, amint a
kereskedő szembeszáll néhány lóháton ülő sötét hajú
tündérrel.
– Mi ez? – követelte.
A legközelebbi lovas bosszúsan nézett le a köpcös alakra.
– Mit is mondtam az előbb? Tűnjetek el innen!
– De nekem különleges engedélyem van...
– Már nem! Új parancs, a táborból minden civil vonuljon
vissza az erődbe!
– De én nem vagyok egy átkozott szolga! Én...
– Nem számít, mi vagy! Ha nem harcolsz, nem
maradhatsz! Most pedig tűnés!
Az úton hirtelen megélénkült az aktivitás, ahogy az
emberek igyekeztek engedelmeskedni, nyergeket dobtak a
szamarakra és kosarakat a szekerekre, valamint gyakorlott
könnyedséggel oltották a tábortüzeket. Kivéve a kereskedőt,
aki még mindig a fejét rázta.
– Nem érted! Van egy vevőm – egy nagyon fontos vevő –,
aki reggel érkezik...
– Akkor az erődben találkozhat veled! – A katona kezdett
bosszúsnak tűnni.
– Én nem viszem a készleteimet abba a pöcegödörbe!
Nem várhatod el, hogy...
A kereskedő hirtelen a levegőben találta magát, amikor a
tündér lefelé nyúlt és felrántotta, olyan könnyedén, mint én
egy cicát.
 – Elvárom, hogy kövesd a parancsokat, kutya, különben a
rakományod helyett téged bocsátanak árverésre!
A kesztyűs ököl szétnyílt, és a kereskedő finom ruhája a
sárban végezte.
Tíz perccel később pedig Rosier és én egy szekéren
ültünk, amelynek a hátuljára egy ketrecnek látszó valamit
építettek, és döcögtünk a hepehupás úton.
Nem voltunk egyedül. Egy tucatnyi nő zsúfolódott be
velünk együtt, akik mindannyian ugyanolyan fázósnak és
nyomorultnak tűntek, mint én. A ruhámat egy durva
vászon váltotta fel, egy kendővel a nyakában –
rabszolgaruha, abból ítélve, hogy mindenki más is ugyanígy
volt öltözve. Vékony és hátnélküli volt, és mezítláb voltam,
mivel a cipőmet is elvették. De azon kívül, hogy kiraboltak,
nem esett bajom.
Rosierrel ellentétben. Ő fognyomokat szerzett a karjára és
csizmanyomot az arcára, egy kutya, a gazdája és a jelenlegi
rágójátékhoz való hasonlósága jóvoltából. A sérülés
minimálisnak látszott, de kissé ijedtnek tűnt. Magam mögé
tettem a ketrec egyik sarkába, de sajnos mindenki látta. Ami
valószínűleg megmagyarázta, hogy a társaink miért
kuporogtak a szemközti oldalon tágra nyílt szemekkel
bámulva ránk.
Hátrapillantottam magam mögé. Rosier egy kis
gombócba gömbölyödött, és úgy tűnt, ő is fázik. A
szoknyám egy rétegét ráhajtottam, és ő hálásan nézett fel.
Tényleg nem is volt olyan rossz, ha az ember hozzá
szokott, döntöttem el.
– Nem is olyan rossz, ha egyszer hozzá szoktok –
mondtam mindenkinek.
Úgy tűnt, ez nem segített.
 Elhallgattam, és a rácson keresztül az elhaladó tájat
bámultam, ami nem sokat mondott, hiszen ugyanaz a sűrűn
egymás mellé szorított fasor volt, amit már mérföldek óta
láttam. Csak nem elég közel. Szitáló eső kezdett el esni,
éppen akkor, amikor elindultunk, és bár a ketrec teteje
fedett volt, a széllökések folyamatosan eláztattak minket az
oldalain keresztül, amitől reszkettem.
És még jobban átkoztam Pritkint. Legutóbb, amikor
felbukkantam a gyönyörű, napsütéses Walesben, arra
számítottam, hogy egy tunikát javít, vagy vacsorát főz, vagy
valami más hétköznapi dolgot csinál. De mit csinált
ehelyett? Menekült a tündérek elől, akiktől épp az imént
rabolt el egy megfizethetetlen értékű botot. És mivel azok is
épp most lopták el valaki mástól, valakitől, aki a szó
legszorosabb értelmében könyörtelenné vált volna, ha rájön,
ezért nagyon motiváltak voltak, hogy visszaszerezzék.
Alig éltük túl ezt a kis kalandot, és most mi történt?
Tündér seregek az úton, Pritkin rabszolgatartónak álcázva,
és én... Mi a fenét csinált velem?
Így akart megszabadulni tőlem? Utáltam ezt hinni, de
úgy tűnt, hogy ez a helyzet. Talán azért, mert nem
támogattam azt a lopjunk-el-egy-értékes-ereklyét-küldetést,
amiben részt vett.
Először nem tudtam, mi az a bot, mivel nem voltam a
tündér-fegyverek – vagy isteni fegyverek – szakértője, és
csak később jöttem rá. Így persze mindent megtettem, hogy
visszaadjam. És visszatérjek oda, amit Pritkin otthonnak
nevezett, és ott lógni, amíg az az átkozott lélek úgy nem
dönt, hogy megjelenik.
Ez tűnt a legjobb tervnek – ez volt a legjobb terv –, de
Pritkin nem egyezett vele. Tudni akarta, hogy a Svarestri
mit csinál a bottal, miért vitték az udvarba, és hogy
fenyegetést jelent-e a királyára nézve. Én pedig az útjában
álltam.
Szóval elad engem egy átkozott rabszolgatartónak?
– Mi a baj? – követelte Rosier hirtelen.
Lenéztem. – Mi a baj?
– Én is ezt kérdezem tőled. Olyan... komornak tűnsz.
– A fiad épp most adott el rabszolgának! Hogy nézzek ki?
Rosier ásított. – Nem tette!
– Ó, szóval csak képzelődöm!?
– Nem, de valami másról van szó.
– És ezt te honnan tudod?
Megvonta a vállát. – Emrys gyűlöli a rabszolgaságot.
Nem tudom, mire készül – sosem tudom, mire készül –, de
tervez valamit.
Igen, valamit, amibe nem volt képes beavatni. Valamit,
amiről öt másodpercig sem tudott beszélni velem. Valamit,
amiben nem bízott bennem annyira, hogy... a fenébe!
– Pihenj egy kicsit! – tanácsolta Rosier rám szegezve a
tekintetét. – Később szükséged lehet rá!
– Pihenj te egy kicsit!
– Jó ötlet! – Összekuporodott a szoknyám alatt, és aludni
tért.
Én a ketrecben döcögtem, percről percre egyre
dühösebbnek és egyre nyomorultabbul éreztem magam. És
nem csak Pritkin miatt. Hanem mert az eső most már
erősebben esett, dobolt a fából készült tetőn, és lecsöpögött
az oldalán. És az útnak nevezett valamin lévő mélyedések
és lyukak megteltek vízzel, így minden alkalommal, amikor
a kerék belezökkent, lefröcskölődtünk.
Nem mintha számított volna. A szél anélkül is
gondoskodott róla, hogy mindannyian bőrig ázzunk.
Átöleltem a térdeimet, hogy megpróbáljam megőrizni azt a
kevés testhőt, ami még maradt bennem. És a rajtam lévő
vékony vászonruha szinte átlátszóvá vált. De nem az
elkeseredett szégyenlőség volt, ami felkeltette a
figyelmemet, és zavarodottan pislogtam lefelé a
mellkasomra.
A nyaklánc volt az.
Pontosabban Billy nyaklánca, amelyet olyan gyakran
viseltem, hogy hajlamos voltam elfeledkezni róla, hogy
rajtam van. De most nehéz volt figyelmen kívül hagyni,
melegséget árasztott a jeges bőrömre, a középső rubin
halványan ragyogott a nyakpánt laza szövésű anyagán
keresztül. És szokás szerint erősen a mellem közé
fészkelődött, annak ellenére, hogy semmi keresnivalója sem
volt ott.
A kereskedő egy nyűgös, fekete fogú, zaklatott tekintetű
öregasszonynak adott át. Aki berángatott egy sátorba,
levetkőztetett, és átkutatta az összes holmimat. Mindent
elvett, beleértve az ütött-kopott teniszcipőmet, a sáros
pólómat és rövidnadrágomat, még az alsóneműmet is.
Ezt mégis nálam hagyta?
Még furcsább volt, amikor rájöttem, hogy a nyaklánc
tömör aranyból készült, középen egy rubinnal, amely
talizmánként funkcionált, és több kisebb rubinnal az
oldalán. És bár kétségtelenül ronda volt, mint a bűn, a
cikornyákkal, díszítésekkel és rokokó bigyókkal, mégis
többet ért, mint bármi, amit ebben az egész országban
láttam. A pokolba is, amennyire én tudtam, talán többet is
érhetett, mint az egész ország, legalábbis ebben a korban,
tekintve, hogy amit Walesből láttam, az többnyire sárból és
gazból állt.
Mégsem vette el.
 Megfogtam a nedves anyagon keresztül, és azon
tűnődtem, vajon képzelődöm-e. De éreztem a súlyát a
tenyeremben, és benne Billy jelenlétét is, ahogy a
lakosztályban is éreztem. Túlságosan kimerült és lemerült
volt ahhoz, hogy beszéljen velem, vagy akár ahhoz, hogy
felébredjen abból a sztázisból, amelybe a szellemek
zuhantak, amikor vészesen lecsökkent az energiájuk, de
tagadhatatlanul ott volt.
Ha képzelődtem, akkor jól csináltam.
A karkötőm is csúszkált a csuklómon, de erre félig-
meddig számítottam is. Senki sem tudta sokáig levenni azt a
valamit. De a nyaklánc... Mindig levettem, mert
kényelmetlen volt benne aludni. És ha volt is valami
különleges képessége, hogy újra rám találjon, eddig még
sohasem mutatkozott.
Egy percig gondolkodtam, aztán megböktem Rosiert.
– Látsz valamit?
Kinyitotta egyik hunyorgó szemét, és komoran rám
nézett.
– Mit?
A mellkasomra mutattam. – Látsz valamit?
Fintorogva nézett rám. – Ezért ébresztettél fel?
– Komolyan mondom!
Sóhajtott, és motyogott valamit, ami úgy hangzott, mint
„nők”.
– Igen, nagyon aranyosak. Most már visszaaludhatok?
Összevontam a szemöldököm.
– Mik nagyon aranyosak?
– Ó, rendben! Több mint szépek, ha az ilyesmit szereted!
– Ilyesmit?
– A nagy, pihe-puha. Én magam mindig is jobban
kedveltem a teáscsészés fajtát.
 Egy pillanatig csak bámultam, aztán megint erősen
megböktem.
– Most nem a melleimről beszélünk!
– Akkor miről?
– A nyakláncról!
– Milyen nyaklánc?
Bámultam. – Tényleg nem látod?
– Mit nem látok? Miről fecsegsz? Nem látod, hogy
megsérültem?
– Alig karcoltak meg...
– Majdnem átdöfte az agyamat a csizmájával, miután az a
korcs megpróbált felfalni! Kényes állapotban vagyok! Nem
engedhetem, hogy ilyen dolgok történjenek velem! És neked
meg kellene védened engem! Szeretném, ha tudnád, hogy
ezt a te kudarcodnak tekintem...
Nem hallgattam tovább, inkább visszaemlékeztem, hogy
Gertie sem vette el a nyakláncot. Akkoriban csak azt
feltételeztem, hogy ez annak köszönhető, hogy nem
fegyver. De egy szellem barát hasznos dolog volt, és
elvártam volna egy látnok társamtól, hogy tudja ezt. Mégis
megengedte, hogy megtartsam.
Elkezdtem a szoknyám alá kukucskálni, és kicsavarodni,
hogy megpróbáljak a hátam mögé látni. A nők csoportja
kissé távolabb húzódott, mintha attól félnének, hogy
rohamot kapok, miközben Rosier abbahagyta a szónoklatát,
hogy fintorogva nézzen rám. – Mit csinálsz?
– Keresek valamit.
– Mit?
– Azt – mondtam, és elhallgattam, amikor megláttam,
hogy a jobb térdem alól kikandikál egy kicsi zöld farok.
Nagyon mozdulatlan maradtam, vagy amennyire csak
lehetett egy nyikorgó, öreg, lengéscsillapítás nélküli
kocsiban. És az apró teremtmény most az egyszer nem
szaladt el. Ehelyett lassan, tétován, a farkához illő orrocskát
dugott ki. És fölötte félénken rám néző fényes, fekete
szemek csillogtak a holdfényben.
– Semmi baj! – mondtam neki halkan. – Előjöhetsz!
Lassan, nagyon lassan tette, nagyjából centiméterenként
megállva, hogy körülnézzen, mintha egy sólyom csapna le
az égből, hogy elkapja. De ezt valószínűtlennek tartottam.
Valahogy kétkedtem, hogy akár egy sólyom szeme is
meglátná.
Rosieré biztosan nem.
– Elment az eszed? – kérdezte, az arcom és a – szerinte –
teljesen érdektelen térdem között váltogatva a pillantását.
Továbbra sem foglalkoztam vele, és az egyik ujjamat a kis
zöld gyík felé tartottam. Az átugrott a tenyeremre, az irizáló
bőre simán átfolyt a térdem bőréről a kézfejemre, aztán
végigsurrant az ujjaimon és a tenyeremen, mielőtt végül
menedéket talált volna a hüvelykujjam gömbje alatt. Aztán
teljesen eltűnt, amikor Rosier szimatolni kezdett az orrával.
A csonka proto-függeléket egy centiméternyire dugta a
kezemhez, majd megfordult, hogy vádlóan rám nézzen.
– Mit csinálsz?
– Semmit...
– Ne gyere nekem ezzel! Mondd el, mit csinálsz
pillanatnyilag! A hatodik századi Walesben vagyunk...
– Tudom, hol vagyunk!
– Akkor tudod, hogy ez nem a megfelelő idő, hogy
mentálisan...
– Nincs semmiféle mentális bajom!
– …összeomolj, vagy hogy titkolózz a partnered előtt!
– Ó, most már partnerek vagyunk?
– Csak mondd el!
 – Akartam, ha adnál egy percet – mondtam
elkeseredetten. – Ez egy védelmező.
– Micsoda?
– Egy. Védelmező. Egy, amit még Mac csinált. Pritkin
barátja – tettem hozzá. – Vagy legalábbis az volt.
– Volt?
– Meghalt – mondtam röviden. Mert Mac is egyike volt
azoknak, akiket elvesztettem ezen az úton. Aki hitt bennem.
Valaki, akinek a bizalmát még nem tudtam igazolni, akinek
az áldozatának csak ezután adózhatok tisztelettel, mert ezt
csak egyféleképpen lehetett megtenni – ha megnyerem ezt
az egészet.
De úgy tűnt, hagyott nekem egy kis segítséget.
– Mac a mágikus tetoválásokra specializálódott –
magyaráztam. – Amikor meghalt, némelyikük
áthelyeződött rám. Ez az utolsó, ami megmaradt.
– Mire jó? – követelte Rosier hunyorogva. Mintha ez
segítene.
– Nem gondoltam, hogy bármit is csinál. – Mac
hadmágus volt, mielőtt egy kimerítő sérülés korai
visszavonulásra nem késztette. Szabadidejében
védelmezőket kezdett el készíteni, hogy eladja a mágikus
közösségnek. És természetesen, tekintve, hogy az ügyfelei
többnyire a régi szakmájából kerültek ki, a legtöbbjük
valamilyen módon a harcban volt hasznos: javította az
érzékeket, erősítette az állóképességet, vagy egyenesen
fegyverként működött. Mint például egy karcsú fekete
párduc, amelyet Sébának nevezett el, és amely az igazi
párducok kegyetlenségével támadt az ellenségre.
De a kerti gyíkok nem a vadságukról híresek, és ha ez a
kis fickó növelte is a képességeimet, nem vettem észre.
 A fényes fekete szemek újra megjelentek, és Cheshire
macskaszerűen 1 materializálódtak az ujjbegyeim bőrén. A
többi része követte, valahogy sikerült szilárdnak és
háromdimenziósnak tűnnie, annak ellenére, hogy laposan a
kezemhez simult. Mégis képes volt egy pillanat alatt újra
eltűnni, a semmibe veszni.
Mint a nyaklánc.
Elmosolyodtam, végre megértettem.
– Mac nem harcra teremtett téged, ugye? – kérdeztem
halkan. – Arra teremtett, hogy elrejtsd magad.
Mert mire volt szüksége egy hadmágusnak annyira, mint
a fegyvereire?
Egy mód arra, hogy senki se vegye el tőle őket.
– Mi van? – Rosier ingerültnek tűnt. – Miről beszélsz?
Miről van szó?
– Egy kaméleon – mondtam, és azon tűnődtem, miért
nem jöttem rá korábban. De aztán gyakran el is felejtettem,
hogy ott van, egészen addig, amíg a kis karmai végig nem
cikáztak a bőrömön az éjszaka közepén, és fel nem
ébresztettek. Mert többnyire nem is láttam, amit a félénkség
számlájára írtam.
De nem.
Csak a munkáját végezte.
Kényelmetlenül érezte magát a szabadban, ezért a
vállamhoz emeltem, és onnan a hajamba ugrott, végigsiklott
a nyakam bőrén, és megborzongtatott. Vagy talán a hideg
volt. Mert az eső végre alábbhagyott, és a felhőkön tátongó
réseken át kikukucskált a csillagos égbolt. Viszont
felerősödött a szél, ami miatt közelebb húzódtam Rosierhez.
Nem mintha ölelkezős hangulata lett volna.
1
Egy kitalált vigyorgó macska, amelyet Lewis Carroll Alice kalandjai csodaországban
című filmje tett népszerűvé
 – Nem értem, ez hogyan segít rajtunk! – mondta
ingerülten. – Hacsak nincs nálad egy AK-47-es, amit nem
vettem észre!
– Az sem segítene, ha igen. Nem járkálhatunk körbe-
körbe emberekre lövöldözve...
– Szerinted!
– A józan ész szerint! Az megváltoztatná az idővonalat.
– Igen, és az nagy kár lenne! Azt, amelyik most olyan
sikeres – mondta nyűgösen, és bebújt a nedves szoknyám
alá.
Úgy tűnt, Rosier nem viselte jól a helyzetet. De igaza volt.
Bármennyire is jó volt végre felfedezni, hogy mit csinál a kis
társam, nem láttam, hogy ez hogy segítene nekünk ebben a
helyzetben. Ugyanez igaz volt Billyre is, aki túl gyenge volt
ahhoz, hogy materializálódjon egy olyan erőlöket nélkül,
amit nem engedhettem meg magamnak, hogy megadjak
neki. És a karkötőmre, amit túl veszélyes lett volna
használni, mivel nem tudtam megjósolni, hogy mit fog
tenni. Szóval, oké, nem kellett visszalopnom a cuccaimat
valamiféle kufártól, de ezen kívül... úgy nézett ki, hogy még
mindig cseszhetjük.
Sóhajtottam.
Az eső lecsöpögött a tetőről.
Hatalmas, mohazöld sziklákat kerülgettünk, amelyek az
ösvény felett emelkedtek, és patakokban ömlött róluk a víz.
És hirtelen megjelent előttünk egy kilátó.
 Tizenkilencedik fejezet

Nem is tudtam, hogy ilyen magasan vagyunk, hiszen

nem tűnt úgy, hogy annyit haladtunk volna felfelé. De
bizonyára így volt, különben magasabbra érkeztünk az
ugrás után, mint gondoltam. Mert egy hatalmas, kiterjedt
völgyre néztünk lefelé.
A messzeségben egy hegyvonulat meredek oldalai
látszottak, amelyek a távolban egyre sötétebbek és
homályosabbak lettek, míg végül ködbe vesztek. Alattunk a
mélykék éjszakát pislákoló tábortüzek tarkították, mintha a
fenti égbolt tükörképei lettek volna. Optikai csalódást
okozott, ami miatt nehéz volt megállapítani, hol végződik
az ég és hol kezdődik a föld, és eléggé megszédített ahhoz,
hogy beleteljen egy percbe, hogy rájöjjek, mit látok.
És még akkor sem hittem el.
Mert több száz volt.
Száz meg száz tábortűz. Ami azt jelentette, hogy a sereg,
amely mellett elhaladtunk az úton, és amely most megállt
éjszakára, több ezres létszámú. Több ezernyi tündér, több
mint amennyire valaha is számítottam a Földön – több mint
amennyit valaha is vártam ebben a korban –, és a
középpontban egy egész, sátrakból épített város látszott.
A többi nő körém gyűlt, piszkos kezükkel a rácsba
kapaszkodtak, sápadt arcukat elárasztó áhítattal bámultak
kifelé, egy pillanatra megfeledkezve a félelmükről. Kétlem,
hogy bármelyikük is látott volna valaha is ilyet. Azt tudtam,
hogy én nem – és azt is, hogy nem is olvastam róla.
Azt hinné az ember, hogy az ilyesmi bekerül a
történelemkönyvekbe, gondoltam, miközben egy keskeny,
ijesztően meredek és sziklás útra kanyarodtunk. A
többiekhez hasonlóan én is megkapaszkodtam a rácsban, és
igyekeztem nem észrevenni a meredek szakadékot a
túloldalon. Vagy a fából készült kerekeink alól – amik
semmiféle tapadással nem rendelkeztek – kiguruló
kavicsokat. Vagy a tényt, hogy ez nem a legjobban
kiegyensúlyozott jármű volt.
Mindez többé-kevésbé még rendben is volt, amíg a
kereskedő hirtelen a lovak közé nem csapott.
És hirtelen ahelyett, hogy lassítottunk volna – ami
rohadtul észszerű lett volna –, szinte repültünk lefelé a
hegyoldalon, a kerekek zörögtek, a ketrec himbálózott, a
nők sikoltoztak – és zuhantunk és bukfenceztünk, mert az
ócska kerekek csak az idő felében érintkeztek az úttal.
– Mi történik? – kiabáltam Rosiernek, aki úgy
hozzáragadt a ketrec rúdjához, mint egy rémült majom. –
Mit csinál?
– Próbálja kikerülni – mondta, hatalmasra kerekedett
szemekkel átnézve a vállam fölött. Épp időben fordultam
meg, hogy meglássam, amint egy mágikus tűzcsóva hasít át
a levegőn, majd a ketrecen, levágva a jobb felső sarkot, és
veszélyesen kilengetve minket.
– Mi a fene? – sikítottam, miközben a lovak nyerítettek és
ugráltak, a kereskedő kiabált és káromkodott, mi pedig
majdnem a szakadékba zuhantunk.
A ketrec másik oldalára zuhantam, ahol egy másodpercig
csak bámultam lefelé a semmi tengerére, csak a
kékesszürke, ködös ürességet és homályos csomókat láttam,
amelyek fák lehettek, és egy másik sziklafalat, amely a
völgy fölé emelkedett a távolban, de mégis elég közel, hogy
lássam a sziklák között szökdécselő alakokat.
És az eldobott varázslatokat, mert már három másik is
közeledett felénk.
 Vörös, narancssárga és lila színben szelték át az eget,
furcsán szépek voltak, ahogy szétválasztották a ködöt,
felemelve azt mindkét oldalra. Mintha függőleges
tűzijátékok vagy színes torpedók hasítanák át a tengert.
Ami sokkal lenyűgözőbb lett volna, ha nem azon a hajón
vagyunk, amit el akartak süllyeszteni.
– Bukjatok le! – mondtam a pánikba esett nőknek. – Most,
most, most!
Lenyomtam, akiket el tudtam érni, de egy pillanat múlva
félbe kellett ezt szakítanom, és magamnak is a padlóra
kellett vetődnöm. De úgy tűnt, sikerült átadni az
elképzelést. Végül a koszos deszkákon kapaszkodtunk,
olyannyira beleolvadva, amennyire csak tudtunk, de a
ketrec nyitott rácsainak köszönhetően így is tökéletes kilátás
nyílt ránk…
Az esőben.
A semmiből, az eddig lankadni indult vihar hevesre
fordult, és a derült éjszakai égbolton felhők tornyosultak
előttünk. Néztem, ahogy a völgyben a köd forró, lilásszürke
masszává szilárdul, és zuhogni kezdett az eső, felettünk,
alattunk, mindenhol egyszerre. Mindent elárasztó özönvíz,
amely beletépett a varázslatokba, elvágta az erejüket, és
ettől azok fröcsögni, sisteregni és köpködni kezdtek...
És elpusztultak.
A szívem hevesen kalapált, ahogy láttam, ahogy az egyik
eloszlik, mielőtt elérte volna a rácsot. Egy másik eljutott, de
letért az útról, és felrobbant felettünk a levegőben,
élénkvörös szikrákat szórva minden oldalra. De egy
harmadik még mindig közeledett, az eső és a vihar
ostorozta, a szél megzavarta, de valahogy még mindig
tartotta az irányt. Mint valami mágikus hőkövető rakéta,
amely úgy igazította ki az útvonalát, ahogy mi is, miközben
mi csak repültünk rugók és fékek nélkül, a szemünket a
folyamatosan közeledő, egyre kisebbé és kisebbé váló, de
még mindig közeledő energiagömbre szegezve...
Aztán becsapódott, mint egy hatalmas kalapácsütés, és a
lovaknak lökött minket, amelyek sikoltva felnyerítettek és
szárnyakat növesztettek, legalábbis úgy tűnt. Vagy talán
azért, mert a vihar különböző részei éppen egyetlen
hatalmas áradattá álltak össze, amelynek fő magja ránk – és
az útra – zúdult. Ami a veszélyes, benőtt kecskecsapásból
valami sokkal rosszabbá vált.
Lenéztem a hömpölygő sárfolyóra, a letaposott, üvegsima
csúszós gazra, a kerekekre, amelyek már nem forogtak,
mert már nem érintkeztek az úttal, és azt gondoltam: Ó.
És akkor vége lett.
A következő néhány másodperc a zavaros képek
szívdobogtató tömkelege volt: a ketrec csúszott, alásüllyedt
és zuhant, majd felborult, amikor elszabadult. Mindannyian
furcsán némák maradtunk a pörgésben, mert a szívünk a
torkunkban dobogott. Az eső, szinte tömör lepedő a
rácsokon kívül. Az egyik ló, hullámzó sörénnyel, tágra nyílt
szemekkel zuhant mellettünk, és a levegőt taposta, ahogy
próbált tovább futni.
És a talaj, amely zöld golyóként száguldott felénk, a fák
tőrként magasodtak, hatalmas sziklák mindenütt, a halál
százféle formában, tárt karokkal várva...
És továbbra is várva, miközben megdermedtünk a
levegőben, mivel az erőm egy hatalmas rohama megállította
a zuhanásunkat a bukfencezés közepén.
Jojózva hagyva a mennyezet és a padló kemény tölgyfa
deszkái között, mielőtt lihegve, remegve és sikoltozva
megálltam, ahogy eddig nem voltam képes, mert a teljes
rémület csapdába esett a fogaim mögött, de most
bosszúállón kitört belőlem.
– Ahh! Ahh! Ahhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh!
És akkor valami az arcomba csapódott.
Egy másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy Rosier az, aki
kiszabadult a rácsok halálos szorításából, és a fejem oldalán
csúszott, mielőtt sikerült volna ledobnom magamról. Hogy
még jobban sikítsak. És hogy a ketrec plafonjába üssek, ami
most a padló volt, nem mintha meg tudtam volna nevezni
bármilyen okot is, de a hatalmas adrenalinlöketnek
valahogy ki kellett jönnie.
Zihálva és kimerülten roskadtam a régi deszkákra. Az
esőcseppek szikráztak a holdfényben az arcom fölött; női
ruhák lebegtek mindenfelé, mint angyalszárnyak; a
rabszolgatartó lógva maradt, félúton elakadt a zuhanásban
a szekér lovakkal ellentétes oldalán, a szeme és a szája tágra
nyílt. Akárcsak az elszörnyedt arcok, amelyek az enyémre
meredtek, mindannyian ugyanazt tükrözték, amit én
éreztem, mert még nem mentettem meg magunkat.
Túl hamar fagyasztottam meg magunkat.
Ehhez nem férhetett kétség. Csak feküdtem ott, és
bámultam a látványt a kereskedő mozdulatlan teste mellett,
ami olyan volt, mint a kilátás a vegasi lakosztályomból.
Valójában a gazos, szélfútta föld ennek pontosan az
ellentéte volt, de a szög hasonló volt. Mert még mindig több
tucat emelet magasan voltunk.
Odanyúltam, és visszarántottam Rosiert a valós időbe, és
egy percig néztem, ahogy sikoltozva hadonászik.
Aztán az úszóhártyás kezeit széttárva a mennyezetből lett
padló deszkáiba kapaszkodott.
– Én… Azt hiszem, bepisiltem – suttogta.
 Nem válaszoltam. Lassan térdre ereszkedtem,
összerezzenve, amikor a fájó lábamra nehezedtem, és
félrelöktem az útból az egyik lányt. És odakúsztam a
rácshoz, arcomat addig nyomtam a rozsdás fémhez, amíg el
nem értem a kereskedő tunikáját. És megrántottam.
Megtaláltam a zár kulcsát az övén, és egy percnyi
frusztrált káromkodás után kinyitottam. És szélesre tártam
a ketrec ajtaját, hogy lenézhessek. Aztán ugyanolyan
mozdulatlanul maradtam, mint mindenki más.
Kivéve Rosiert, aki mellém kúszott.
– Mi az? Túl magasan vagyunk ahhoz, hogy... túlélhető
legyen?
– Igen.
– Akkor... meg tudod csinálni még egyszer? – nyelt egyet.
– Hagynál minket még néhány másodpercig zuhanni, és
akkor elkapni, amikor már majdnem... becsapódunk?
– Nem.
– Nem? – Rám nézett, és egy kicsit az új, halálra-rémült
Rosier átadta a helyét a régi, öntelt változatnak. – Nem
gondolod, hogy ebben az esetben a „nem”-nél egy kicsit
többre van szükségünk?
– Nem!
– És miért nem?
Lefelé mutattam.
– Azért!
Rosier végül nagyon óvatosan átkukucskált a peremen, és
lenézett a semmibe. És meglátta, amit az előbb én is –
nevezetesen egy csillogó aranyhálót, mintha a világ
legnagyobb pókjának a fenekéből gomolygott volna
alattunk. Vagyis nem, gondoltam, nem pontosan háló.
– Ez... ez... ez egy háló? – kérdezte.
– Úgy néz ki.
 – Miért van ott? – Szinte felháborodottan fordult felém.
Aztán még jobban elkomorult, mert igen. A régi Rosier most
már határozottan visszatért a főnöki székbe. – Mit csinálsz?
– Rágom a körmeimet.
– Miért?
– Nincs nálam körömcsipesz.
– Te... – Elhallgatott, és a mogorva tekintet villámló lett. –
Hagyd! Abba!
– Miért?
– Mert ki kell jutnunk innen, azért! – Csak ez inkább úgy
hangzott, hogy „Mertkikelljutnunkinnen,azért”, mert
rángatott közben.
– Miért?
– Fejezd ezt be!
Sóhajtottam, és békén hagytam a kiálló részecskét a
körmöm mellett. Főleg azért, mert szükségem volt erre az
ujjamra, hogy kifejezzem a véleményemet.
– Egy: az idő befagyasztása nem tart sokáig. Néhány perc
múlva úgyis befejezzük ezt a zuhanást. Kettő: az egyetlen
módja, hogy siettessem, ha további energiát használok,
amivel nem rendelkezem, mert most csináltam egy
időmegállítást. Három: Az egyetlen módja, hogy ezt
felülbíráljam, az lenne, ha innék még bájitalt, és ismét el kell
magyaráznom, miért nem akarok több bájitalt bevenni?
Egy pillanatig csak ült reszketve, aztán visszahajolt, hogy
még egyszer lenézzen.
Úgy tűnt, nem javított a hangulatán.
– Mennyi maradt még? – kérdezte hirtelen.
– Az üveg kétharmada.
– Gondolom, nem tudnál... csak egy kortyot inni?
– Az időmegállítás egy nagy varázslat – mondtam. –
Általában még a következő nap is ki vagyok ütve utána. És
azt feltételezve, hogy jó helyről indulok, nem pedig már a
mélypontról. Ahhoz, hogy visszahozzam magam arra a
pontra, hogy bármit is tudjak csinálni, valószínűleg
ugyanannyi extra állóképességre lenne szükségem, mint
amennyi ide hozott minket.
– Vagyis csak egyharmadunk maradna.
– És tekintettel, hogy eddig mennyire kiválóan sikeresek
voltunk...
– Bízzunk a hálóban – mondta Rosier savanyúan.
Ezután csak ültünk ott, bámultuk az esőt, és vártunk.
Nem tudtam, hogy Rosier min gondolkodik, de én nem a
kilátáson elmélkedtem. Nem tudtam, hogy Gertie-nek
milyen mértékű energiafelhasználásra van szüksége, hogy
ránk találjon, de nem is számított. Bármennyi is volt az, épp
most küldtem ki a fenébe.
A landolás után – valószínűleg másodperceken belül a
nyakunkon lenne. Talán egy-két perc, ha szerencsém volt.
Ami azt jelentette, hogy szükségem volt egy tervre – és egy
jó tervre –, mielőtt ez megtörténik.
De hogyan kellett volna azt kigondolni itt, a levegőben
lebegve, mint egy átkozott madár a ketrecben?
Információkra volt szükségem. Szükségem volt a terep
ismeretére. Alternatívákra volt szükségem.
És hirtelen meg is kaptam őket, öt – nem, hat – különböző
lehetőség kavalkádja kavargott a szemem előtt, mint egy
összeillesztett videó gyorsított előretekerésen.
– Lassíts! – mondtam, mert egy kicsit kiakadtam, és mert
alig láttam valamit.
– Mi van? – kérdezte Rosier.
– Semmi! – Mert meghallgattak. Vagy az erőm, mert ez
úgy nézett ki, mint az a képsorozat, amit a fejemben láttam,
amikor először próbáltam ugrani. De az évszázadok pergése
helyett egy percekből álló pergést láttam, ami most már
lassan zajlott.
És amit egy kis koncentrációval sikerült visszatekernem
az elejére.
Az első jelenet egy csapat nőt mutatott, akik a magas
fűben lopakodtak. Alacsonyan maradva, egy szikla
árnyékában, szinte láthatatlanul. Egészen addig, amíg ki
nem kényszerültek a nyílt terepre, hogy megközelítsék a
hálóba burkolt kocsinkat, amely úgy tűnt, hogy túlélte a
zuhanást. Mindenesetre még ép volt, és két rémülten
nyerítő ló és egy rakás fehér arcú rabszolga keretezte, akik
szintén sikoltozva fetrengtek a hálóban.
Valami, ami csak fokozódott, amikor meglátta a nőket.
Összefüggéstelenül zagyválni kezdett, majd könyörögni,
aztán megint sikoltozni. Hirtelen mindezt félbeszakította
egy, a torkán átlőtt nyílvessző.
A férfi hátrazuhant és a háló fogságába esett, amíg a nők
nem tettek valamit, amitől a háló feloldódott. A szekér még
vagy egy emeletet zuhant, az utolsó rázkódástól ismét
sikolyok hallatszottak belülről. Miközben a háló sűrű köddé
vált, amely minden oldalról felszállt és szétterült a
völgyben, segítve, hogy elrejtsen minket.
De nem elég jól.
A nők előre rohantak, néhányan megölték a lovakat,
feltételezem, hogy elhallgattassák őket. Mások megragadták
a kereskedőt a kulcsot keresve. Néhányuk az ajtót rángatta,
amit nyitva találták, és benyomultak. És nyugtatni kezdték
a traumatizált rabszolgákat.
Ami talán jobban is sikerült volna, ha nem zúdul ránk
hirtelen egy nyílzápor.
Mintha csak távolról figyeltem volna, ahogy a ketrecen
kívüli nőket felnyársalták, és meghaltak, mielőtt leestek
volna, míg a bent lévők káromkodtak és varázslatokat
kezdtek el dobálni. A köd feloszlott, és egy tucatnyi tündér
közeledett, akik úgy tűnt, mintha minden átkozott fa mögül
bukkannának elő. És akkor...
Elfordítottam a tekintetem, hirtelen átváltottam a
következő forgatókönyvre, és megpróbáltam tudomást sem
venni a vérengző mészárlásról, amely gyorsan elrepült a
tekintetem mellett.
De a következő sem volt jobb. Láttam magam, Rosierrel a
karjaimban, amint a fák közé rohanok, amint abbahagyjuk a
pörgést a hálóban. Láttam, hogy talán negyed mérföldet
teszek meg, mielőtt egy nagy csapat ember elkap. Láttam,
ahogy visszatérek a táborukba, összekötöznek a tűz mellett,
miközben néhányan kockajátékot játszanak. Láttam az
egyiket nyerni, hallottam, hogy kiabál, éreztem, hogy
megragad...
Aztán megint beletekertem, elhaladtam a jeleneteken,
ahol letépik a ruhámat, ahogy a meztelen testemet beborítja
a tűz fénye, ahogy négykézlábra kényszerítenek, miközben
a győztes mögém lép...
Elfordítottam a tekintetemet, hogy aztán egy másik
csoportra térjek vissza, ezúttal egy kutyafalkával, amely a
fák között üldözött engem.
Aztán egy másikra, amelyben megragadott valaki,
miközben a folyóba ugrottam, a kiindulópontról a lehető
legutolsó irányba.
És végül az, ahogy a helyemen maradok, miközben a
ketrecen kívül tombol a csata, miközben a szemem előtt
lecsöpög a vér a tetőről, miközben egy tündér behajol, rideg
és számító tekintettel felmér, és közben az egyik nőt
mellettem, akinek a lábából kiállt egy csont, úgy leterítettek,
mint egy kutyát. Felsikoltottam, és valaki megragadott,
lefogott, miközben kicsavarodtam és küzdöttem. És
elrándultam, lihegve és szipogva, az orrom folyt, a szemem
vadul...
És végre sikerült Rosierre összpontosítanom, a saját
hatalmas és aggódó szemei a még mindig lógó ketrec
túloldaláról figyeltek engem.
– Te… jól vagy?
Nyeltem egyet, és körbenéztem. Az eső csillogó
függönyét. A nők lebegő testét, akik még mindig az elkapott
szabadesésben voltak. És az ösvényre, amit épp az imént
törtem keresztül rajtuk, küszködve, hogy elmeneküljek
olyan dolgok elől, amik még meg sem történtek.
Kiengedtem egy nagyon reszketeg, és egy nagyon
megkönnyebbült sóhajt.
– Én… azt hiszem, nem... – kezdtem bele, csakhogy
félbeszakított néhány hangos puffanás a fejem fölött, és az
az érzés, hogy a ketrec hirtelen alásüllyed.
Rosier feje felrándult.
– Mi volt ez?
Nem válaszoltam. Csak ültem, és eszembe jutott, hogy
nem öt, hanem hat lehetséges jövő volt. De már azelőtt
kiborultam, hogy eljutottam volna az utolsóig. Nem mintha
számított volna, gondoltam, és felnéztem. Még azt is
gondoltam, hogy rajtunk lesz.
Csak nem szó szerint gondoltam.
– Mi történik? – kiáltotta Rosier, amikor a fölöttünk lévő
tömör fa egy nagy foltban szétmorzsolódott, több száz
évnyi korhadás zajlott le másodpercek alatt. Az ő oldalán
volt, az ajtó közelében, valószínűleg azért, mert Gertie nem
akarta megkockáztatni, hogy megöregítse az egyik nőt, és
elég nagy volt ahhoz, hogy egy fej és egy váll átférjen rajta.
Talán egy egész test is, ha nem ő maga próbálta ki.
 És nem is tette, bár hogy miért nem, abban nem voltam
biztos.
Nem mintha lett volna más választásom.
Nos, kivéve egyet.
– Mondd meg a démonodnak, hogy álljon le! – mondta
nekem. – Vagy megölöm!
Rosier zavart arccal nézett felfelé, majd rám. Álljon le?
motyogta.
– És ha megteszem, akkor mi lesz? – szóltam fel a
karperecemmel babrálva.
– Akkor mindketten élve feleltek a bűneitekért! Bár a
büntetést figyelembe véve, talán jobb lenne, ha nem
tennétek!
– Meghallgatás nélkül? – kérdeztem, és egy kis fiolát
rángattam le a tőrrel teli láncról, amit furcsa bűbájként
tettem oda, mert ez volt a legbiztonságosabb hely, amit
tudtam. – Tárgyalás nélkül ölnél meg?
– A tetteid voltak a tárgyalásod! Hány esélyt kaptál már?
Hányszor kellene behoznom téged? Ha beszélni akartál,
akkor már korábban meg kellett volna tenned...
– Nem emlékszem, hogy kaptam volna esélyt –
mondtam, és próbáltam kifejezéstelenül beszélni, miközben
olyan ízt éreztem, amiben mintha a föld minden aljas dolga
összesűrűsödött volna.
– Nem emlékszem, hogy elég sokáig maradtál volna,
hogy kihasználd!
– Ha ezúttal megteszem, akkor meghallgatsz?
– Ha megteszed? – A nőből felharsant egy nevetés. –
Mintha lenne választásod!
– Rossz válasz! – mondtam, és ugrottam.
 Huszadik fejezet

Egy pillanattal később ugyanúgy guggoltam, de már nem

ugyanazon a helyen. Egy másodpercig mozdulatlan
maradtam, megzavarodva az ugrástól, amire nem lett volna
szabad képesnek lennem, és a látványtól. Ami úgy nézett ki,
mintha az égbe léptem volna.
A kocsiról lezúduló vízesés a kilátás nagy részét elzárta
belülről, de itt nem volt ilyen probléma. Láttam az alant
elterülő hatalmas völgyet, a holdat, amint a lila-fekete
viharfelhők fala felett lovagol, és a kettő között felvillanó
hatalmas villámok íveit, mert a vihar még mindig tombolt a
varázslatom buborékján kívül. Minket pedig foglyul ejtve a
közepén, az eső hevesen csapkodta a megfagyasztott
időbuborékomat, mintha tudná, hogy nem kellene itt
lennünk, mintha neheztelne a békesség apró kútjára a dühe
közepén.
Mindennek ellenére a másodperc töredékéig csak
bámultam.
Ahogy a bal oldalamon lévő lány is tette. Hosszú, sötét
haját nem kócolta össze az orkánerejű szél, amely nem tudta
megérinteni, arca mégis sokkolóan sápadt volt, kék szemei
ugyanolyan áhítattal meredtek kifelé, mint valószínűleg az
enyémek. Mert fiatal volt, olyan nagyon-nagyon fiatal, hogy
talán ez volt az első alkalom, hogy éles helyzetbe került.
De nem ez lenne az utolsó.
Agnes, gondoltam, és a gyomrom összeszorult, ahogy
róla Gertie-re néztem, aki lehajolt, bőséges hátsója a
levegőbe emelkedett, miközben benyúlt a velem szemben
lévő lyukba.
 Otthagyva engem a Pythia és az örököse közé szorulva,
anélkül, hogy mindkettőjüket le tudtam volna fagyasztani.
Különösen akkor nem, amikor valami mozdulatom
felkeltette Agnes figyelmét, és lenézett...
És egy kiakadt szőke támadt rá, aki olyan folyékony
mozdulattal jött át a tetőn, ami teljesen eltért a szokásos
ügyetlenkedéseimtől, mert a kétségbeesés csodákat művel a
kéz-szem koordinációval. Vagy kéz-térd, mert az egyik
lábamat Agnes egyik lába köré akasztottam, ugyanakkor a
bal kezem megragadta a bal karját, a jobb karom pedig a
torkát, így téve mozdulatlanná a lányt, aki közben
felkiáltott, amire Gertie megpördült, miközben Rosier
sikoltozott, mert valahogy a vicsorgó Pythia kezéből lógott.
És akkor minden megdermedt, mintha megint megállt
volna az idő, csakhogy nem az történt. A villámok még
mindig villogtak, az előttem álló lány még mindig kapkodó,
felszínes mozdulatokkal lélegzett. Gertie éles barna szemei
még mindig csillogtak, ahogy hidegen felmérte az új
helyzetet. Rosier pedig továbbra is hadonászott és rémülten
sikoltozott.
Soha senki sem vádolhatta őt vakmerő bátorsággal,
gondoltam, és azon tűnődtem, mi következik ezután. Mert a
Gertie-vel való párbajozás gondolata nem tűnt... vonzónak.
De nem maradhattunk így örökké. A varázslatom
hamarosan feloldódik, és a párbajozás gondolatától a
tapasztalt Pythiával, már csak az tetszett kevésbé, hogy a
levegőben zuhanva párbajozzak vele.
De nem kellett emiatt aggódnom, mert Gertie eldöntötte
helyettem a dolgokat, kinyújtotta a karját, és átemelte Rosier
apró testét a mélység fölé.
– Le. Fogom. Dobni. Ezt! – mondta halkan és harapósan.
 – A varázslatom el fogja kapni – válaszoltam, és
próbáltam a saját hangomat kifejezéstelenül tartani, még
akkor is, ha közben azon tűnődtem, vajon tényleg úgy lesz-
e. És hogy vajon rá tudom-e lökni Agnest, és mindkettőjüket
megfagyasztani, mielőtt Gertie csinálna valamit Rosierrel
vagy velem. Vagy mielőtt Agnes teszi meg. Vagy mielőtt
leesnék a tetőről, mert az az átkozott dolog olyan csúszós
volt, mint a jég.
De a hatalmamnak ezúttal nem volt véleménye, talán
mert nem működött olyan jól a Pythia-kollégáknál. Vagy
talán volt egy kis gondom a koncentrálással. Amin nem
segített Gertie egy hirtelen, vad mozdulata, amitől a fél
varázslatom összeomlott.
A szekér élesen felém dőlt, egyik oldala hirtelen
visszatért a valós időbe. Én pedig zuhanni kezdtem, a lábam
veszélyesen megcsúszott a nedves tetőn, a megkapaszkodás
reménye nélkül. Egészen addig, amíg a hátam egy keréknek
nem ütközött, és sikerült megkapaszkodnom. És
megerősítettem a szorításomat Agnes torkán, mert most
már keményen küzdeni kezdett.
– Hagyd abba!
– Engedd el! – dörögte Gertie.
– Nem az én hibám, hogy itt van! – ordítottam, miközben
az eső és a szél az arcomat verdeste, a kerék pedig
veszélyesen megfordult mögöttem. – Ez csak kettőnkre
tartozik...
– Engedd el, vagy elengedem! Most!
– Engedd el! – visította Rosier, most már a nyílt, aktív
levegő fölött lógva. – Engedd el!
– Ott egy háló! – mutattam rá dühösen. – A
boszorkányok...
 – Gyűlölik a démonokat, és ebben a korszakban vadak, te
lány! – mondta Gertie, aki maga is átkozottul vadnak tűnt,
még az arca körül csapkodó lilás fürtjeivel is. – És a lenti
szél valószínűleg amúgy is eltérítené az irányból! Most
pedig engedd el a beavatottamat, ha élni akarsz!
– Add ide a társamat, és cseréljünk!
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy követeléseket
támassz!
– Ahogy te sem!
Bár ebben lehet, hogy tévedhetek, gondoltam, amikor egy
gyors időalagút felégette a varázslatom maradványait, és
eltalált egy ökölcsapással felérő széllökéssel.
Hátratántorodtam vagy tíz percet, vagy még erősebb vihar
csapott le rám egy időben, bár ez talán nem is lett volna
olyan rossz: átkozottul halálos szorításban markoltam a
kereket. Legalábbis addig, amíg Agnes ki nem használta azt
a pillanatot, hogy a lábával megrúgja az enyémet, majd
elránduljon, hogy az úrnője felé vesse magát...
És elesett, mert a ferde, esőtől-csúszós deszkák nem
megbocsátóak.
A másodperc töredéke alatt láttam, ahogy Gertie elejti
Rosiert, kétségbeesetten kinyúlva az örököse után; láttam,
ahogy lezuhan oldalt, még mindig sikoltozva; láttam, ahogy
Agnes hátrafelé csúszik, képtelen megvetni...
És akkor mindketten zuhantunk, a becsapódás ereje
átdobott minket oldalra a levegőbe.
Megragadtam őt, átkaroltam, és megpróbáltam annyira
koncentrálni, hogy tudjak ugrani. De nem kaptam rá
lehetőséget. Mert valami, ami úgy nézett ki, mint egy mini
ciklon, előrobbant a semmiből, közvetlenül alattunk, és a
sötétségbe nyelte a világot. Aztán elnyelt minket, a kavargó
fekete sávok bezárultak a fejem fölött, az erő elragadta
Agnest, és engem is magával rántott, pedig kétségbeesetten
küzdve próbáltam ugrani.
Próbáltam és kudarcot vallottam, mert éreztem már
ilyesmit korábban is, és ez nem ciklon volt. Bámultam az
égnek azt az aprócska foszlányát, amely még mindig
látszott messze fölöttem, és tudtam, hogy egy kapu
torkában vagyok. Pontosabban egy időportáléban, amelyet
Gertie már többször is használt rajtam, egy visszaküldés a
feladóhoz, amely visszapottyantott oda, ahonnan és amikor
elindultam.
Ez azt jelentette, hogy Agnes valószínűleg a viktoriánus
Londonba tért vissza, és azon tűnődik, hogy mi a fene? Én
pedig hamarosan újra Vegasban leszek, az átkozott
lakásomban, Rosier, Pritkin és az üveg bájital kétharmada
nélkül, és semmit sem tudok felmutatni. Egy fiola, amit
jelenleg nem tudtam pótolni, és nem voltam benne biztos,
hogy valaha is képes leszek rá. És bassza meg, bassza meg
minden, gondoltam, fogcsikorgatva és küzdve.
És Istenem, ez szívás volt – szó szerint. Úgy éreztem,
mintha ketté akarnának szakítani, a kapun belüli erők
sokkal rosszabbak voltak, mint a kinti vihar. Úgy éreztem,
mintha letépnék a húsomat a csontjaimról, mintha ki lennék
fordítva, mintha szétesnék az ízületeknél.
Olyan érzés, mint a szabadság, gondoltam, zihálva és
zokogva, ahogy az erőm áramlott körülöttem, ahogy a
varázslat viharsávjai szétoszlottak, ahogy kilőttem a
hatalmas torokból, és rájöttem egy abszolút, kikerülhetetlen
tényre.
Még mindig zuhantam.
A francba!
Ugrottam – valahogy –, és nem gondoltam konkrét célra,
leszámítva a lefelét. Amit az erőm úgy értelmezett, hogy
néhány lábnyira a föld felett és a lejtőn. Amibe azonnal bele
is csapódtam arccal lefelé.
Aztán gurulni kezdtem, minden sziklának és sarjnak
nekiütközve, mielőtt végül megálltam egy kis
tölgyfaerdőben.
Egy pillanatig csak feküdtem ott, és bámultam a vadul
hajlongó fák tetejét. Felvillantak a villámok, zuhogott az eső,
feltehetően mennydörgött is, de nem hallottam – a fülem
komolyan gallyra ment. Valami köze lehetett a szörnyű
nyomásnak abban a portálban, amely miatt mintha egy
néma horrorfilmből vett jelenetet néznék. Már csak egy
köpenyes fickó hiányzott belőle.
Vagy egy szörny egy fán.
A fülem egy pillanat múlva kidugult, és így
meghallottam a valahol a közelben zajló vulgáris
káromkodást. Ami hirtelen félbeszakadt – gondolom, mert
épp most szúrt ki.
– Nos? – csikorogta egy dühös hang. – Csak úgy itt akarsz
hagyni?
Körülnéztem, és megláttam a rám meredő Rosiert két
faág közé ékelődve. Úgy tűnt, a démonurak erősebbek, mint
gondoltam. Aztán megint káromkodni kezdett,
folyékonyan, lenyűgözően, számtalan nyelven, Gertie-re, a
világra, rám...
– Miért... megőrültél... rám? – kérdeztem végül, amikor
már meg tudtam szólalni.
– Nem engedted el!
– Mi van? – bámultam föl rá.
– A lányt! Mondtam, hogy engedd el!
– És aztán? Gertie akkor...
– Átirányította volna a figyelmét rád!
 – A figyelme... már... rajtam volt – mondtam, és azon
tűnődtem, hogy mit hagyok ki. – Beütötted a fejed?
– A figyelme félig rajtad, félig rajtam volt. El kellett
terelnem a figyelmét...
– Miért?
– Ezért! – És kinyújtott valamit az apró öklében.
Valamit, ami egy másodperccel később mellém esett, kicsi
és fényes volt, és nagyon hasonlított...
– Egy nyílvessző? – Felvettem.
– Nem akart megölni téged! – mondta hevesen. – Azt
tervezte...
– Hogy elkábít. – Az öklöm rácsukódott az apróságra, és
felemeltem a fejem.
– A káoszban sikerült elemelnem tőle – folytatta,
miközben remegve talpra álltam. – De nem voltam elég
közel ahhoz, hogy használjam, és elkapott a nyakamnál
fogva, mint egy rosszul viselkedő kiscicát! Ha figyeltél
volna...
– Azt hittem, pánikba estél!
– Nem esek pánikba!
Ránéztem.
– Ritkán esek pánikba! Egy kis bizalmat kellene
tanulnod...
– Nem a bizalomról volt szó – hanem az őrületről.
– Néha egy kicsit meg kell őrülnöd!
– Majd észben tartom – mondtam, és egy törést kerestem
a fák lombkoronájában. És felfelé bámultam a kavargó
felhőkkel teli égboltra, a lezúduló záporra, az őrületet
elrejtő, csillogó holdra, amíg egy villámcsapás fel nem
villant, éppen a varázslatom hatósugarán kívül. És
megvilágított egy felfordított szekeret, amely lehetetlenül
lebegett felettünk a levegőben.
 A lovasa még mindig ott tartózkodott, mert hozzám
hasonlóan ő is épp most hajtott végre egy nagy varázslatot.
És fáradt volt.
– Várj itt! – mondtam Rosiernek.
– Micsoda? Miért?
– Közelebb kell mennem.
– Közelebb? Hogy érted, hogy köze... – Felnézett. Aztán
vissza rám, és a szemei hatalmasra nőttek. – Megőrültél?
– Te magad mondtad, hogy őrüljek meg! –
emlékeztettem, miközben próbáltam felmérni a távolságot.
– Visszavonom!
– Csak maradj látótávolságon kívül – mondtam, kicsit
keményebben, mint kellett volna, mert a szekér még
magasabban volt, mint gondoltam. Gertie úgy nézett ki,
mint egy aprócska baba, a lovak, mint a gyerekjátékok, a
ketrec lebegő tartalmát eltakarta az esőfüggöny, és szinte
alig lehetett kivenni.
De őt magam mellé hozni – határozottan az első
választásom volt – nem akart sikerülni. Az ilyesmi,
ellentétben azzal, amikor magamat mozdítottam el, nem
volt azonnali. Több másodpercbe telt, mire a kutyát is
elkaptam; ha Gertie-hez is ennyi idő szükséges, és ő
megérezné...
Elveszíteném a meglepetés erejét, és ez volt az egyetlen
előnyöm.
Vettem egy nagy levegőt, és ugrottam.
A térbeli ugrások általában könnyűek az időutazáshoz
képest. Mintha harminc emelet helyett csak néhány
lépcsőfokot sétálnánk felfelé – vagy Wales esetében pár
százat. De általában nem is szinte koromsötétben történnek.
Vagy egy olyan célpontot megcélozva, ami kisebbnek tűnik,
mint a tenyerem. Vagy vizes, csúszós és nem teljesen
vízszintes.
Legyen inkább egyáltalán nem vízszintes, gondoltam, és
egy villámcsapással egy időben rematerializálódtam az
esőáztatta szekér tetején. A villám szinte elvakított, és elég
közel csapott le, hogy felemelje a hajam szálait, és
megránduljak. És hogy megmagyarázza, miért nem vett
azonnal észre Gertie.
Egészen addig, amíg el nem vesztettem az egyensúlyom,
és egyenesen bele nem csúsztam.
Elesett, keményen lezuhanva, és belecsúszva – a lyukba,
amit a tetőn csinált, hogy megpróbáljon engem ledárdázni.
És úgy tűnt, igazam volt; nem teljesen illett bele. De félig-
meddig elég jó volt, mert beszorult, ami tökéletes lett volna,
ha a kocsi nem billen meg és nem pördül meg a
súlyeltolódástól. És ha nem kellett volna megragadnom egy
tengelyt, hogy megkapaszkodhassak. És ha nem kezdett
volna el mindenfelé varázslatokat szórni.
És ha nem kezdtünk volna el zuhanni.
– A kurva anyját! – kiáltottam, és éreztem, ahogy az
idővarázslatom kezd kibomlani.
Villám villámlott, ezúttal elég közel ahhoz, hogy egy kis
ág beleragadjon a lassú idő buborékába. Furcsa, neonfényt
szórt körbe, miközben fejjel lefelé – vagy kerekekkel a ketrec
fölött – zuhanni kezdtünk. És az sem segített, hogy csak a
szokásos sebesség töredékével haladtunk, mert ez nem
sokáig lesz így.
És akkor a tengely, amelybe kapaszkodtam, porrá omlott.
A varázslat, amit Gertie dobott, elkerülte a fejemet, de
nem maradt semmi, amibe kapaszkodhattam volna, és már
megint borulni készültünk. Így hát rávetettem magam,
megragadtam a nyakánál fogva, és megpróbáltam
megakadályozni, hogy varázsigét vessen rám. És mert ő
volt az egyetlen, akit elérhettem.
De úgy tűnt, ez nem tetszett neki, és egyik öklével
azonnal elkezdte a fejem oldalát ütni.
– Szállj le rólam! Szállj le rólam!
De nem tudtam leszállni, göndör lila haj a számban vagy
sem, bimbózó agyrázkódás vagy sem, káromkodó ribanc
vagy sem. Mert még mindig be kellett juttatnom a nyilat a
nőbe. És mert megint Ferris-kerekeztünk. És mert Gertie
feneke mégsem volt olyan nagy, mint gondoltam, és
mindjárt kijött a lyukból.
– A francba!
Megragadtam a haját, oldalra rántottam a fejét, és a
nyílvesszőt nem is olyan óvatosan a nyakába vágtam…
És a következő pillanatban már szabadesésben
zuhantunk.
De nem azért, mert a varázslatom teljesen feloldódott,
hanem mert leestünk azon az oldalon, ami valós időben
volt. És néhány tucatnyi történet rohadt gyorsan elszáll a
valós időben. Pár másodpercem volt, hogy érezzem a szelet,
érezzem az ózon szagát, lássam magam csillogó
aranyszálakba burkolózva...
Aztán becsapódtunk, Gertie káromkodott, ahogy a
zuhanás erejétől a könyököm a gyomrába csapódott, mielőtt
szétváltunk. Nem tudtam, hova került, de a pattanástól én is
visszapattantam a levegőbe, mint egy gyerek a világ
legnagyobb trambulinján. És ott hagyott, hogy bámuljam az
őrült világot, a vadul elferdülő tájat, a fényáradatot és az
esőcsapásokat...
És balra egy lila színt.
Még a leszállást sem vártam meg. Elhajítottam az utolsó
varázslatot, amire még volt energiám, mindent beleadtam,
és imádkoztam, hogy kapcsolódjon. És most az egyszer az
univerzum úgy döntött, hogy dob nekem egy csontot. Mert
a következő másodpercben már egyedül zuhantam le,
ezúttal sokkal óvatosabban zuhantam a sötétségbe, mivel a
lendület nagy részét már az első hatalmas ugrás elhasználta.
De ez elég volt ahhoz, hogy több kisebb ugrást is
végigcsináljak, a győzelem ugrásait, gondoltam, és
vigyorogtam, mint egy idióta a puszta megkönnyebbüléstől.
Amíg fel nem néztem.
És megláttam a hatalmas fából készült valamit, ami most
felém száguldott.
– A francba! – Valahogy átugrottam Rosierre, alig bírtam
elvégezni az apró térbeli mozgást, mert az erőm leapadt.
És fehér ruhás lányokkal körülvéve találtam rá.
 Huszonegyedik fejezet

Egy pillanatig csak bámultam őket, és ők is engem,

mindannyian meglepettnek és némileg elborzadtnak
tűntünk. Aztán egyszerre mindannyian elugrottak, még
mielőtt bármit is mondhattam volna. Szemem előtt ugráló
pontokat hagytak maguk után, amelyek a ragyogóan fehér
ruháikról felvillanó fény hatására keletkeztek, egy
másodperccel a menekülésük előtt.
Félig vakon és zihálva térdre rogytam a nedves leveleken,
és azon tűnődtem, vajon tényleg sikerült-e megfélemlítenem
valakit.
Vagy, ami valószínűbb, a főnököt indultak megmenteni.
Akit a hatalmam kötelességszerűen megmutatott, amint
mérföldekre innen egy mocsárban fetreng és káromkodik,
amikor rájött, mit nyomtam a nyakába. És hogy az ereje
nem fogja kihúzni onnan.
De a segítői igen.
El kellett tűnnünk.
De úgy tűnt, a testem nem ért ezzel egyet. A testemnek
elege volt. Megragadtam Rosiert, akit a lányok segítőkészen
leszedtek a fáról, és reménytelenül bizakodtam, hogy képes
leszek még egy ugrásra. De ehelyett a seggemre
pottyantam. Miközben a nehéz fakocsi úgy pattogott a fák
túloldalán, mint két édességre éhes gyerek közé szorult
piñata.
Egy percig kifejezéstelenül néztem.
Ilyet nem mindennap látott az ember.
De ezúttal nem voltak boszorkányok, nem volt sietség,
hogy kiengedjék a rakományt, egyáltalán nem volt mozgás,
kivéve a nyerítő, kapálódzó lovakat. Valamiért a
mentőcsapat, vagy bármi is volt az, meghátrált, guggolva
elbújt az árnyékban. Valószínűleg a következő szintű
szarság miatt, amit az imént láttak, gondoltam, és vágtam
egy fintort.
És ez... ez rossz volt, igaz? Nem mintha azt akartam
volna, hogy lemészárolják őket az átkozott tündérek, de... az
kellett volna, hogy történjen, nem igaz? Mint ahogy a
rabszolgatartónak is át kellett volna lőni a torkát, és hagyni,
hogy megfulladjon a saját vérében, csakhogy vele sem az
történt. Mert a boszorkányok nem voltak ott. Szóval
ehelyett kigurult a hálóból; vadul körbebámult; egyenesen
rám nézett.
Vagy mégsem, jöttem rá, amikor valaki felrántott.
A mögöttem álló tündéreket nézte.
A következő percek homályba vesztek. Csak az az
elmosódott benyomás maradt, hogy ide-oda rángattak,
hogy felpakoltak valamire – talán egy másik szekérre –,
hogy átáztatott az eső, vert a szél, és Rosier suttogott
valamiket, amikre nem tudtam eléggé koncentrálni, hogy
meg is értsem. Talán mert már valami másra koncentráltam.
Valamire, amit nemrég tanultam meg azokról az
emberekről, akik élnek, de nem kellene, hogy éljenek.
Valamire, amire az én erőm úgy tűnt, nem foglalkozik.
Valamire a következményekről...
Egyikre sem volt időm koncentrálni, mielőtt hirtelen meg
nem álltunk, és én egy sárfoltba zuhantam.
Nem én voltam az egyetlen. Valamikor a többi nőt is
kihúzták a tönkrement szekérből, és mellém rakták őket. És
akármilyen új szállítóeszközön is voltunk, elég gyorsan
haladtunk, és nem voltak rácsok, így már nem maradt
semmi, ami visszatarthatott volna minket.
 Viszont rengeteg páncélos tündér vett körül minket, és
egy erdőnyi lándzsát nyomtak az arcunkba.
Ott feküdtem, pislogva tértem magamhoz, és néztem,
ahogy a tűz fénye megcsillan a széles, lapos pengék körén.
Olyan fényesek voltak, hogy láttam a túlságosan tágra nyílt
szemeimet visszatükröződni a legközelebbiekben néhány
szétszórt esőcsepp között, és a mögöttem lévő nők rémült
arcával együtt. És a szekérről lemászó és az azt megkerülő
kereskedőt.
Aki elkezdett káromkodni.
– Tegyétek el azokat az átkozott dolgokat! – mondta a
gyűrűben álló tündéreknek. – Eleget vesztettem ma este!
– Te nem parancsolsz nekünk, vénember...
– Nem, de az úrnőd igen! És szereti a munkámat.
Úgyhogy beszéljétek meg vele!
Felkapta Rosiert mellőlem, és elindult egy palánk bejárata
felé. Akárcsak a korábbi ellenőrzőpont, ez is úgy nézett ki,
mintha nemrég emelték volna lecsupaszított, kihegyezett
rönkökből, köztük néhány masszívval. Akárcsak az a kettő,
amelyen néhány fakapu lengett, jelenleg bezárva éjszakára.
És amelyeket két hasonlóan hatalmas máglya
szegélyezett, amelyek valahogy túlélték az özönvizet, és
amelyek felé a kereskedő nyilvánvaló szándékkal tartott.
Ó, a francba!
Szédelegve és rogyadozó lábakkal tápászkodtam fel. És a
férfi után bukdácsoltam, majd utolérve megragadtam a jobb
karját – támaszt keresve –, mert majdnem elestem. És mert
az tartotta Rosiert.
– Ne! – mondtam zihálva. – Ne, kérem! Mondtam már;
szükségem van rá!
Fintorogva nézett le rám.
– Miért használsz fordítóvarázslatot? Honnan jöttél?
 – Valahonnan máshonnan. És szükségem van rá! –
ismételtem meg, mert nem engedett el.
A homlokráncolása fokozódott.
– Az új gazdád soha nem fogja hagyni, hogy megtartsd
ezt a dolgot! Jobb, ha most rögtön a tűzre dobod, és végzel
vele!
– De ezt neki kell eldöntenie, nem igaz?
– Neki kell eldöntenie, miután megvett téged...
– De a mágiám nem működik nélküle – tettem hozzá
gyorsan. – Nem fogod tudni bebizonyítani, hogy megérem a
plusz pénzt!
A húsos ököl kissé meglazult.
– Ártalmatlan – tettem hozzá, és mindketten Rosierre
néztünk.
Aki mindent összevetve elég jól csinálta, hogy
ártalmatlannak tűnjön.
A kereskedő az arcán megjelenő undorhoz illő hangot
adott ki.
– Csak ne legyen szem előtt! Ha megharap valakit...
– Nincsenek fogai! Látod? – Elkezdtem felhúzni Rosier
ajkát, de a férfi egy öklendező hanggal megállított.
– Nem akarom látni! Fogd meg – nem, tedd egy zsákba! –
Hozzám vágta a hátizsákomat. – És tartsd is ott! – Felnézett.
– Fiú!
Begyömöszöltem Rosiert a hátizsákba, és a hónom alá
dugtam, amikor egy gyerek rohant ki a rögtönzött erődből.
– Gondoskodj róla, hogy a mágikus munkásokhoz
kerüljön – őrizet alá! – kiáltott utána a kereskedő, miközben
a fiú elkezdett a kapu felé vonszolni. – És hozz nekem egy
sört!
És akkor a nagy kapuk kinyíltak, és már bent is voltunk.
 Semmi jele sem volt egy úti tábor vidám
fesztelenségének. Helyette nők százai, talán ezrei tolongtak
a karámok körül, mint a marhák. Legtöbbjük koszosabb
volt, mint a kinti ketrecben lévők, az eső többnyire elkerülte
ezt a helyet, és jó részük kísértetiesen nézett ki, mintha túl
régóta lett volna ott. Ami nekem öt perc lett volna, mert a
hely bűzlött, mint egy pöcegödör.
Könnybe lábadt szemmel ziháltam, miközben vonszoltak
előre. Elhaladtam a bégető birkák és mekegő kecskék
karámjai mellett, a táborlakók tömege mellett, akik asztalok
és üstök körül próbálták az állatokat vacsorává változtatni,
egy csomó szolga mellett, akik egy halom tűzifával a
kezükben sürgölődtek, a hordókkal és zöldségekkel
megrakott szekerek mellett, egy sátor mellett, amely tele
volt szürke ruhás tündérekkel, akik valamit csináltak, de
nem láttam mit, mert túl gyorsan vonszoltak. Száz más
látvány, szag és hang mellett, amelyek elhaladtamban az
arcomba csapódtak, akárcsak a gomolygó füst egy
tűzhelyből.
És odaértünk egy folyosóhoz, amely két hosszú
asztalsorból állt, kétoldalt egy-egy, ahol az újonnan
érkezőket dolgozták fel.
Legalábbis úgy tűnt, hogy ez volt az elképzelés. De csak
középen volt egy keskeny tér, amely teljesen megtelt
sikoltozó, síró, kétségbeesett nőkkel. És küszködő őrökkel,
akik megpróbálták rendezni az újonnan érkezőket,
megfosztani őket a holmijuktól, és az enyémhez hasonló
ruhákba öltöztetni őket.
Talán jobban is mehetett volna, csakhogy a nők holmijai
között nyilvánvalóan ott voltak a gyerekeik is. Akiket
elválasztottak az anyjuktól, és az asztalok háta mögött
várakozó kocsikhoz vitték őket. Kétlem, hogy bántani
akarták volna őket, tekintve, hogy a tündérek mennyire
becsülték a gyerekeket.
De a nők ezt nyilvánvalóan nem tudták.
Az egyikük felsikoltott, amikor a lányát kitépték a
karjából, majd utána ugrott, és észvesztve felkapaszkodott
az egyik asztalra. És mindenfelé szétküldte a rúnákkal és
amulettekkel, pálcákkal és gyűrűkkel teli kosarakat. És
rúgkapált és sikoltozott, és újra és újra a kislány nevét
kiáltotta, amikor az egyik őr megragadta, és megpróbálta
visszarángatni.
Egészen addig, amíg a nő a körmeivel bele nem karmolt
az arcába, hosszú véres csíkokat húzva, mire a férfi elővett
egy bunkósbotot, és halántékon ütötte. Ettől a nő összeesett,
mint egy elejtett rongybaba, lángvörös haja pedig ragyogott
a fáklyafényben. Majdnem annyira, mint a valószínűleg
betört koponyája körül a földre szivárgó vér.
– Mit csinálsz? – suttogta Rosier, amikor felfedeztem,
hogy öntudatlanul is elindultam a nő felé.
A fiú a kezemet rángatta.
– Gyere már! Gyere már!
De én nem mentem. Csak álltam ott, ökölbe szorított
kézzel a csomagomon, miközben több őr közeledett az
elesett nő felé. Csakhogy valaki más ért oda hozzá előbb.
Hirtelen felfordulás támadt, elég hangos ahhoz, hogy a
zajban is hallani lehessen, és egy apró alak lőtt ki az asztal
alól.
– Anya! Anya!
Nem kellett megkérdeznem, hogy kinek a gyereke az; a
haja fényes volt, mint a láng. Olyan ragyogó, mint az anyjáé,
amikor a testére vetette magát, zokogva ismételgette újra és
újra ugyanazt a szót, miközben a két kiömlés
összemosódott. Lehetetlen volt megkülönböztetni.
 – Figyelj rám! – mondta Rosier, a hangja mély és sürgető
volt. – Semmit sem tehetsz! Ha meghalt, akkor tizenöt
évszázaddal ezelőtt halt meg – érted? Nem tudsz rajta
segíteni! Csak magunknak árthatsz vele!
– Értem.
– Akkor miért mozogsz még mindig?
Nem voltam benne biztos. Egy szürke ruhás tündér férfi
térdelt éppen az elesett nő mellé, és felemelt kézzel tartotta
vissza az őrt. Egy másik tündér, ezúttal nőstény, az asztal
alá hajolt, és megérintve a gyermek arcát, elaltatta. Elvitte,
miközben a rabszolgatartó fiúja gyakorlatilag lerántotta a
karomat, és azt kiabálta: – Gyere! Gyere már! – Elég hangos
volt, hogy két közeli őr figyelmét is magára vonja.
Hirtelen nem maradt semmi tennivalóm.
Kivéve a nyilvánvalót.
Letérdeltem, és felkaptam egy bugyrot a földről, majd
talpra álltam, éppen akkor, amikor az őrök odaértek
hozzánk.
Úgy tűnt, jobban érdekelte őket a mögöttem zajló jelenet,
ahol a szürke ruhás tündér mondott valamit a vörös arcú
őrnek, amit a varázslat nem tudott lefordítani, és akinek ez
nem tetszett. A keze megfeszült a fegyverén, amitől hallható
zihálás futott végig a közeli tömegen. De még fel sem
emelte, amikor egy tisztnek látszó valami elkapta a karját, a
szorítása éppoly heves volt, mint a tekintete. És szinte
odavágta az előttem álló két őrhöz.
Az egyikük megragadta, míg a másik értem nyúlt.
– Mit vettél fel?
– Mi van?
Megragadta a csuklómat.
– Mutasd, mi van a kezedben!
Széttártam mindkét kezem, mindkettőt tenyérrel felfelé.
 – Megbotlottam – mondtam. – Nincs cipőm.
Lenézett a lábamra, majd összeszűkült szemekkel vissza
rám. De a nyolcévesek türelmetlensége – és
rettenthetetlensége – megmentett.
– Már megvizsgálták! – mondta a fiú, és megrángatott. –
Ő Budic lánya!
És meglepetésemre, tovább intettek minket.
A túloldalon sem volt sokkal nyugodtabb a helyzet,
ahogy átverekedtük magunkat a karámok előtti tömegen.
Tündérek bolyongtak, felmérve a kínált árut, miközben
emberek egy kisebb serege sürgött-forgott, és különböző
színű festékkel kenték be a nők tunikáit. Mindkét csoport
figyelmen kívül hagyta a síró, traumatizált nőket, akik
kétségbeesetten kérdezősködtek eltűnt családtagjaik után,
ragaszkodtak ahhoz, hogy nem kellene itt lenniük, vagy
segítségért könyörögtek. Vagy nem egy esetben bamba, üres
tekintettel ringatóztak a sárban.
– Mi folyik itt? – kérdeztem Rosiert, zsibbadt ajkakkal.
Félig kiemelkedett a hátizsákból, a vállamra mászott, és
nagy szemekkel bámult körbe. – Ez nem történhet meg...
– Hát, úgy néz ki, hogy velem megtörténik!
– Te ezt nem érted! Van egy szerződés. Ez szabályozza,
hogy a tündérek hány nőt vehetnek el egyszerre. Szigorú
korlátok vannak...
– Ez a korlátozott?
– Nem. – Még egy kicsit körbebámult. – Nem.
Aztán felvonszoltak minket egy zaklatott tekintetű
férfihez a csarnok közepén, aki egy sátor felé mutatott a
fiúnak. Egy olyanra, mint a többi, amely a zárt tér hátsó
felében zsúfolódott össze, azzal a különbséggel, hogy ez
előtt állt egy csomó őr. És belül koromsötét volt.
 Legalábbis számomra. A bejárat előtti égő fáklyák
elvakítottak, amikor elhaladtunk, de gondolom, ez nem
mindenkire volt igaz. Mert alighogy beléptem az ajtón,
valaki káromkodni kezdett.
– Ez meg mi a pokol?
– Valóban a pokol – mondta valaki más, miközben a fiú
elengedte a kezemet.
– Te itt maradsz! – mondta, miközben vaksin
körülnéztem. – Ha kimész, az őrök megölnek. Megértetted?
Megölnek téged!
– Megértettem – mondtam, miközben a szemem erőltetve
megpróbáltam azonosítani néhány szürke foltot, amelyek
elszórva, itt-ott voltak a lüktető utóképek között.
– Megölnek téged! – ismételte meg, csak hogy biztos
legyen, hogy minden világos. Aztán magamra hagyott a
foltokkal. Néhányan közülük kezdtek megközelíteni.
A hangokból ítélve nem örültek a látványomnak. Talán
mert Rosier még mindig a vállamon volt, mint a világ
legrondább papagája. Kinyitottam a számat, hogy
megmondjam nekik, hogy ártalmatlan, aztán újra
becsuktam.
Mert nem voltam benne biztos, hogy ők azok.
– Ez démonfajzat! – sziszegte az egyik folt, közelebbről,
mint szerettem volna. Majdnem elég közel ahhoz, hogy
megérintsem.
– Az én démonom – mondtam, és hátraugrottam. – Az
enyém!
– És te ki vagy?
Nyeltem egyet.
– Valaki, aki csodálkozik, hogy egy csapat boszorkány…
ti boszorkányok vagytok, igaz? – kérdeztem, miközben a
foltok kezdtek átváltozni egy csadoros nőkből álló félkörré.
 – Igen, boszorkányok vagyunk. De nem olyanok, akik
démonokkal barátkoznak!
A megszólaló egy idősebb nő volt, aki őszintén szólva
nagyon is úgy nézett ki, mint egy boszorkány. Legalábbis a
hiedelem szerint. Csak a hegyes kalap és a seprű hiányzott,
de a kampós orr, a vad őszes fekete haj és a szemkötő
tökéletes volt. Ami elgondolkodtatott, hogy mi a fenét keres
itt.
Nem akartam udvariatlan lenni, de nem a
„szexrabszolga” volt róla az első leírás, ami eszembe jutott.
Persze ez a többiekre is igaz volt. Nem úgy tűnt, mintha
bármelyikük is szülőképes korú lenne. Bár lehet, hogy
rosszul ítéltem meg, mivel nem volt köztük egy olyan sem,
amelyik ne viselt volna harci sebhelyeket: egy hiányzó
szem, egy letört első fog, egy szó szerint az arcát kettévágó
sebhely, amely elég mély volt ahhoz, hogy csontot érjen –
húsz évvel ezelőtt.
– Talán ezért vagytok még mindig bezárva – mondtam, és
továbbra is kitértem az egyre közeledő tömeg elől. Heten,
talán nyolcan voltak – még mindig nehéz volt látni,
különösen a sarkokban –, és nem tetszett ez az esély. Nem,
amikor a legkedvesebbnek tűnő is úgy nézett ki, mint aki
egy profi birkózóval is felvehetné a harcot – és győzhetne.
– Vigyázz a nyelvedre, te lány! – Ezt egy nagydarab nő
mondta, fakó vörös hajjal és harcias arckifejezéssel.
– Ez talán bölcs dolog lenne – mondta Rosier halkan a
fülembe.
– Az óvatosságnak megvan a helye és ideje – mondtam. –
Nem hiszem, hogy ez az a hely.
– Hallgass a lényedre, te lány! – tanácsolta a vörös hajú.
– Vagy mi lesz? Bántani fogsz? Talán megölsz? És aztán
mi lesz?
 – Akkor halott leszel! És a lényed is veled együtt!
– És te még mindig itt maradsz, félmeztelenül és
magatehetetlenül...
Valaki felszisszent.
– …és elárvereznek, mint a marhákat...
– Vigyázz magadra!
– …vagy nem is, nem úgy, mint a marhákat –
módosítottam. – Mint a birkákat. A marhák legalább
megpróbálnak elmenekülni...
– És ha nem ölünk meg, ez mit változtat? – kérdezte
valaki halkan a hátam mögül.
Megpördültem, mert nem vettem észre, hogy ott is van
valaki.
A látásom most már egy kicsit kitisztult, valószínűleg
annyira, amennyire csak lehetett, tekintve, hogy az egyetlen
fény a sátor szövetén lévő apró repedésekből jött. Porral teli
tűzfény apró ujjait küldték át a téren, amelyek közül az
egyik kettévágta az első fiatal nő arcát, akit láttam. És az
első, aki nem úgy nézett ki, mint egy boszorkány.
Szép volt, finom vonásokkal és olyan halványszőke
hajzuhataggal, amely majdnem a térdéig ért. És talán
sötétszürke szemekkel, amelyek nyugodtan rám
szegeződtek. Nem úgy nézett ki, mint aki épp árverésre
készül. És nem is úgy nézett ki, mint aki az első adandó
alkalommal hátba akar szúrni, főleg, hogy az épp az imént
volt.
– Adj egy percet – mondtam neki, és lehunytam a
szemem.
Csak egy kérdésem volt, mivel csak egyetlen lehetőséget
láttam. De mielőtt bármit is tennék, jó lenne tudni, hogy
nem készülök-e elszúrni az idővonalat.
Tudod, megint.
 De az erőm a metafizikai megfelelőjét csinálta annak,
hogy szórakozottan hümmögött, anélkül, hogy láthatóan
véleményt nyilvánított volna egyik vagy másik irányba.
Nem éreztem a végítéletet, de a lelkesedést sem. Ha egy
szóval kellene jellemeznem az általános reakciót, az az „eh”
lenne.
Dolgoznunk kell a kommunikációnkon, gondoltam komoran.
– Van egy ötletem – mondtam nekik, és kinyitottam a
szemem. És azt láttam, hogy a boszorkányok úgy néztek,
mintha azt hitték volna, hogy megőrültem. – De ez attól
függ.
– Mitől? – kérdezte óvatosan a szőke.
Kihúztam a szoknyám redőiből a földről összeszedett
tárgyakat, amiket a kis kaméleonom elrejtett nekem.
– Attól, hogy ezek a pálcák a tieitek-e.
 Huszonkettedik fejezet

Egy perccel később megtudtam, hogy mi van a sátor

mögött: még több sátor. Egy meglepett őrrel együtt, akit
még azelőtt megbűvöltek az anyagon keresztül, mielőtt még
rájött volna, hogy célpont. És befejezésül mindannyian egy
kép mögött rejtőzve végeztük, amit a boszorkányok
biztosítottak bárkinek, aki benézett.
Minket mutatott kör alakban összekuporodva, és halkan
beszélgetve. És egy menet közbeni illúzióhoz képest nem is
volt olyan rossz, bár nem valószínű, hogy sokáig
megtévesztett volna bárkit is. De nem is volt sok időnk.
Az árverés mindjárt kezdődött.
Abból, amit megláttam néhány hordó mellett elnézve,
úgy tűnt, hogy befejeződött a jelölés, és megkezdődött a
válogatás. Zokogó fiatal nőket rángattak el idősebb
rokonaiktól, akiket, úgy sejtem, általános rabszolgaként
adtak el. Aztán tovább osztották őket kor vagy kinézet
alapján. A kereskedők csoportokat állítottak össze, és
gyakran meggondolták magukat, egyesítették, majd
szétszedték a családokat, miközben a legjobb kínálatot
próbálták kialakítani.
Ökölbe szorult a kezem, amikor végignéztem, ahogy két
nővért – az egyforma hosszú, vörösesbarna hajukról ítélve –
egy girhes férfi levetkőztet és egy lókereskedő személytelen
tapintásával megvizsgál. A szebbik arcú lányt megtartották;
a zokogó másikat elvonszolták egy másik csoportba,
anélkül, hogy előbb felöltözhettek volna. A ruháját egy arra
járó szolga kiütötte a kezéből, és a sárba taposta, így a
lánynak csak a haja maradt, amivel próbálta magát
eltakarni, miközben egyedül és rémülten várta, hogy
eladják egy csapat idegennel együtt.
Azt mondtam magamnak, hogy Rosiernek igaza volt.
Nem tudtam megakadályozni, ami történt, ami már
megtörtént. Akárhogy is történt, már régen elmúlt. Nem is
az volt a dolgom.
El kellett tűnnöm innen.
De ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. A tábor
hemzsegett az őröktől, mind a hivatalosaktól, mind pedig
azoktól a feltűnőbb, csillogó páncéllal és ékes fegyverekkel
rendelkezőktől, akiket néhány rabszolgatartó hozott
magával. És még ha valahogy át is jutnánk mindezeken,
valamint az őrzött palánkfalon is, a másik oldalon egy
hadsereg táborozott.
Az ajkamba haraptam. Használhatnám a bájitalt,
megpróbálhatnék elugrani. De még ha sikerülne is, az talán
rontana a helyzeten, nem pedig javítana. Mert Gertie még
mindig odakint volt. És bár jelenleg képtelen volt szétrúgni
a seggemet, a beavatottjai mostanra már szinte biztosan
megmentették. Kétlem, hogy elég erősek lennének ahhoz,
hogy hazavigyék, de biztosan el tudnák vinni a jelenkori
megfelelőjéhez, a bizánci Pythiához, akinek legutóbb a
társaságában láttam.
És akkor szétrúghatná a seggem.
Más megoldást kellett találnom.
– Tételesen árverezik el az embereket? – kérdeztem a
mellém leguggoló szőkét.
Bólintott. – Az emberi kereskedők nem léphetnek be a
Tündérvilágba. A nőket nagy tételben adják el a
tündéreknek, akik visszaviszik, megfürdetik, és egyenként
elárverezik őket.
 – Tehát minden egyes tündér rabszolgakereskedő egy
meglehetősen nagy csapattal távozik? – kérdeztem rá még
egyszer, hogy biztosan jól értem-e. – Egy olyan csoporttal,
amelyet nem túl jól ismer?
– Nem ma este – mondta a vörös hajú, mielőtt a szőke
válaszolhatott volna. Leguggolt mellénk. – Nem úgy, hogy a
mi embereink a sötétséget használják fel, hogy
megfizessenek minden egyes ellopott életért!
– A ti embereitek? – néztem rá fintorogva. – Azokra az
őrült nőkre gondolsz, akik majdnem megöltek idejövetel
közben?
Gúnyos pillantást vetett rám.
– Nem akartak megölni téged, te lány, különben már
halott lennél! Meg akartak menteni!
– Igen – értett egyet Horgasorr is, és csatlakozott a
társasághoz. – Lássuk, mennyit profitál Nimue a bűneiből!
– Nimue? Akkor a Zöld Tündérek állnak emögött? –
kérdeztem, hirtelen észrevéve néhány zöld köpönyeget a
tömegben. A legtöbb őr nem foglalkozott velük,
valószínűleg az időjárás miatt. De a lezúduló víztömegnek
elég nyomot kellett volna adnia. A víz volt a Zöld Tündérek
eleme, és elképesztő dolgokra voltak képesek vele. Ha nem
lettem volna azzal elfoglalva...
Hirtelen azt vettem észre, hogy mindenki felém fordult,
és a hitetlenkedés különböző fokozataival bámul rám.
– Én... nem idevalósi vagyok – tettem hozzá gyengén.
– Messze lehet az otthonod, ha nem tudod, hogy Nimue
ezt a helyet a személyes hűbérbirtokának tekinti – mondta a
szőke. – Azt hiszi, azt csinálhat vele, amit csak akar.
– És ami tetszik neki, az a szerződés újra tárgyalása –
jegyezte meg hevesen a vörös hajú. – Pedig már így is elég
rossz volt!
 – A legutóbbi háború a Sötét Tündérekkel lecsökkentette
a létszámát – magyarázta a szőke. – Ragaszkodik a kirótt
mennyiség megduplázásához.
– De a király visszautasította, méghozzá átkozottul
jogosan! – mormogta Horgasorr. – De most erővel jött, és
nemcsak azt gyűjtötte össze, amit kért, hanem minden nőt,
akit csak talált!
– Még a gyerekeket is elviszik – mondta kétségbeesetten
egy vékony barna hajú, aki a táborra szegezte a tekintetét.
– Csak nyomást akar gyakorolni a királyra – mondta a
szőke. – Nimue-nak elég nehéz a saját gyerekeit etetnie –
nem akarhatja a miénket is etetni.
– Szóval elviszi őket is és az ételt is! – mondta a vörös
hajú. – Éppen csak annyit hagy nekünk, hogy
felnevelhessük az új generációt. Így aztán jöhetnek és
begyűjthetik őket, elvihetik, akit akarnak,
megerőszakolhatják és kifoszthatják őket – nem! Ennek
most vége!
– Hogyan? – kérdezte keserűen a sovány, barna hajú. – A
kezében vannak a vezetők, és a hercegnő is. És nélkülük...
– Ezért vagyunk mi itt – mondta a szőke, látva
zavaromat. – Nimue konferenciára hívta a szövetségek
vezetőit, csak azért, hogy fogságba ejtse őket. Mi
mentőakcióra készültünk. – Az ajkai eltorzultak. – És nem
sokkal később magunkat kellett menteni.
– Vajon ezek a szövetség-vezetők tudnának segíteni
nekünk kijutni? – kérdeztem.
– Igen – mondta a vörös hajú –, ha megtalálnánk őket!
– Tartanunk kell magunkat a tervhez! – mondta a szőke,
és a körben álló nőkre nézett, akik nyugtalanul pillantottak
egymásra. – Meg kell próbálnunk!
 – Azt sem tudjuk, hogy van-e terv – érvelt Horgasorr. –
Ha a fiú holtan fekszik az erdőben, a szövetségek nem
jönnek.
– De még ha jönnek is – tette hozzá a sovány barna –, a
vezetők nélkül nem tudjuk ledönteni a falakat. A
védelmezők...
– Várj! – mondtam, próbálva tartani a lépést. – Milyen
terv? És milyen fiú?
– Valójában egy férfi. Részben tündér. Segít nekünk
koordinálni a tábor elleni támadást.
– Az az elképzelés, hogy a szövetségek kívülről
megtámadják ezt a helyet – mondta a szőke. – Lefoglalják a
tündéreket, amíg mi kiszabadítjuk a vezetőket.
Mindegyikük képes hasznosítani az egész szövetsége erejét,
remélhetőleg elég ahhoz, hogy leromboljuk a
palánkfalakat...
– Akkor mindenki szét fog széledni – szakította félbe a
vörös hajú, mogyoróbarna szeme villogott. – Az összes nő
eltűnik a szélrózsa minden irányába, míg a szövetségek
harcolnak a tündérek ellen. Lehet, hogy néhány megint a
markukba kerül, de mindannyiunkat soha többé nem
fognak elkapni!
– Nem éjszaka. Nem a saját földünkön – értett egyet
Horgasorr.
– …De elkaptak minket, mielőtt megtalálhattuk volna a
vezetőket, nemhogy kiszabadíthattuk volna őket – fejezte be
a szőke.
– És most az egyetlen reményünk halott – mondta a
sovány barna komoran.
– Ezt nem tudhatod! Meg kellett találnia a többi
szövetséget, rávenni őket, hogy hagyják jóvá a tervet, aztán
visszajutnia egészen idáig...
 – És ez volt az egyik legjobb illúzió, amit valaha láttam –
tette hozzá irigykedve a vörös hajú.
– Illúzió? – mondtam, miközben éreztem, hogy kezd a
lázam emelkedni. – Milyen illúzió?
– Rabszolgatartónak álcázta magát – mondta Horgasorr. –
Annak, akit megöltek, amikor megpróbált visszacsempészni
néhány lányt, akiket megmentettünk a tündérektől. A fiú
önként jelentkezett, hogy átjut a vonalaikon, és közli a tervet
a többi szövetséggel...
– És sikerrel járt – mondta határozottan a szőke. –
Biztosan sikerült neki. Az illúzió tökéletes volt.
Horgasorr nem értett egyet.
– Túlságosan feltűnő. Mondtam neki, hogy tompítsa le
azt a hajat.
– Mit számít az? – jajdult fel a sovány barna. – A
tündéreket ismerve, mostanra már halott...
– Tudod, ezt komolyan kétlem – mondtam, miközben
néztem, ahogy a kétszínű hajú ördög beront a mögöttünk
lévő sátorba, és elkezd hadonászni az illúzió közepén.
Aztán kirontott az új hátsó ajtón, és úgy bámult körbe, mint
egy őrült.
Egészen addig, amíg meg nem látott minket.
– Ó, jó – mondta, láthatóan megnyugodva. – Hát itt
vagy...
És akkor pofon ütöttem.

***

– Ne csinálj úgy, mintha fájna! – mondtam néhány perccel

később. – Nem sérültél meg.
Pritkin harmadszor is megtapogatta az állkapcsát.
– Leginkább az érzéseim...
 – A te érzéseid? Te elraboltál engem…
– Ezt már megmagyaráztam. Visszajöttem...
– Azt hittem, hogy az udvarba mész!
– Igen… voltam – javította ki magát, miközben egy sátor
oldalához tapadtunk, félúton a tábor felé. – Ez... közbejött.
– És nem tudtad volna elmondani? Nem tudtál volna
bármit mondani?
Lecsitított, ami nem sokat segített a kedélyemen. Aztán
kirántott egy általam nem látott őrt a sátor oldalából, és
átadta a boszorkányoknak. Mielőtt elkeseredett tekintettel
visszafordult volna hozzám.
– Túl sok volt a fül körülöttem, és az álcám kezdett
megkopni. A Zöld Tündérek általában toleránsak a
félvérekkel szemben, de ilyen magas készültségi állapotok
mellett…
– Szóval egy rabszolgatartóval hagytál...
– Egy rövid időre. Hogy tudjam, hol vagy. Hogy ne
vigyenek el zsákmánynak, vagy hogy ne kerülj azokba az
átkozott karámokba...
– Tudok vigyázni magamra!
– Igen – mondta hirtelen elszántan. – De a tündérek is, és
jóval többen voltak, mint te, plusz ebben az átkozott
országban minden rabszolgatartó is, aki a hegyeket kutatja
minden nő után, akit csak talál!
– Szóval azért raboltál el, hogy ne raboljanak el?
Mondani kezdett valamit, aztán egy pillanatig
elgondolkodott. – Lényegében igen.
– Ennek csak számodra lenne értelme – mondtam
savanyúan.
– Ti ketten... barátok vagytok? – kérdezte a szőke
felnézve, miközben az elernyedt tündért beledobták egy
hordóba.
 – Barátok – értett egyet Pritkin.
– Ez bonyolult – mondtam vele egy időben.
Pritkin a homlokát ráncolta.
Sóhajtottam.
– Barátok – értettem egyet.
– Ez bonyolult – mondta velem egyszerre.
Pislogott egyet.
A vörös hajú felnevetett. – Régebben nekem is volt egy
ilyen „barátom”.
– Ez nem olyan – mondtam.
– Dolgozom rajta – mondta Pritkin.
Én a homlokomat ráncoltam.
– Min dolgozol?
– Min?
– Melyik kérdésre válaszoltál?
– Volt kérdés?
Pislogtam. A vörös hajú felnevetett. A szőke úgy nézett
ki, mintha azon tűnődne, hogyan került a dilis trió
mentőakciójába.
– Messze van még? – kérdezte. – Ahol a vezetőket tartják?
– Nem, csak odáig – biccentett Pritkin egy közeli pavilon
felé.
És ez volt az egyetlen szó rá. A sátrak a tábor hátsó
felében meglehetősen egyszerűnek indultak, egy központi
rúddal és sötét szövettel. De egyre díszesebbek lettek, minél
távolabb kerültünk a marhaistállóktól. Itt hátul tisztább volt
a levegő, és a csillagok szikráztak a fehér, többszobás kúriák
fölött, amelyek vásznán aranyminták voltak, és fényes
zászlók lobogtak a tetejükön. És ez volt a legnagyobb, amit
valaha láttam, valóban egy királynőnek való otthon.
Csak úgy tűnt, hogy nem az volt.
 – Nem a sátor – mondta Pritkin, és valamire mellette
mutatott.
Valamire, ami komoly csalódást okozott.
Nem nagyon tudtam felmérni ennek a helynek az
elrendezését, mert a tündérek lakóhelyei szerteszét voltak
szórva, egy kusza tömegben. De már majdnem átjutottunk
rajtuk, egészen a tábor leghátsó részéig, ahol a palánkfal
mellett egy nyílt tér húzódott. Előtte pedig volt egy...
Nos, úgy nézett ki, mint egy tető, ami alá valaki elfelejtett
házat rakni. És mivel nádtető volt, és a többnyire hiányzó
épület nagy volt, elég komikusan nézett ki. Mint egy
paróka, amit egy elhaladó óriás leejtett.
De bármilyen szánalmas is volt, a tündérek ezt
használták parancsnoki állásként, valószínűleg azért, mert a
varázslatok nem működnek olyan jól az anyagtalan,
lengedező „falakon”.
Ha működnének, még mindig a saját sátrunkban
ragadtunk volna.
– Szóval, ez jó, ugye? – suttogtam. – Ez nád. Egy jó kis
tűzgolyó...
– Soha nem nyúlnék hozzá – mondta Horgasorr, és
kinyújtotta az erezett kezét.
A szőke bólintott. – Ez védett.
– Nem – mondott ellent Pritkin. – Ez védelemmel van
ellátva! Talán egy hét alatt átjutnánk rajta, de nincs egy
hetünk!
Megfordította a csuklóját, megmutatva az alkarja bőrébe
vésett elnagyolt homokórát. A mágusok mindenféle bűvös
tetoválásokat használtak, de ez nem annak tűnt, talán mert
nem volt rá ideje. Fájdalmasnak tűnt – vörös és tépett szélű,
mintha gyorsan és egy nem teljesen éles késsel csinálták
volna.
 De működött.
Apró piros pontok áramlottak a „pohár” tetejéről az
aljára, és bár nem tudtam, mennyi idő alatt ürül ki, azt
tudtam, hogy nem sok maradt belőle. Érkeznek a
szövetségek, méghozzá hamarosan. És le lesznek
mészárolva, ha nem sikerül megmenteni a vezetőiket még
előtte.
– Akkor lássuk, együtt mire vagyunk képesek! – indult
meg a vörös hajú.
Csakhogy a szőke és a sovány barna visszarántotta.
– Itt van még az az apróság, hogy a királynő személyi
őrsége is itt van – tette hozzá Pritkin szárazon. – Több
tucatnyian vannak odabent, és ott is maradnak. Ahogy
hallottam, egész nap senki sem lépett se ki, se be.
– Voltál benn? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Egy élelmiszer-szállítással megbízott táborlakónak
adtam ki magam, de az őrök elvették tőlem. A szövetség-
vezetők kiszabadítására tett kísérlet után nem kockáztatnak.
– Akkor honnan tudod, hogy a vezetők egyáltalán
odabent vannak? – követelőzött a vörös hajú.
– A táborlakótól, akit az imént említettem. Őt korábban
beengedték. Ezenkívül látott egy másik őrséget is egy belső
helyiségben, és hat őrt azon kívül...
– Ez a hercegnő – mondta a szőke izgatottan. – Annak
kell lennie!
– Hercegnő? – ismételtem meg.
– A tündérhercegnő – mondta. – Ő segített nekünk
megszervezni a szövetségeket. Mellettünk harcolt.
– Egyszerűbb lenne, ha csak a szövetség-vezetőket
szabadítanánk ki – érvelt Pritkin. – Ha ő tündér...
– Nem hagyjuk itt!
 – Ha ő tündér – ismételte meg makacsul –, akkor előbb-
utóbb meg kell egyeznie a népével emiatt, vagy száműzik.
Szerinted ezt akarja?
– Az ő dolga, hogy megmondja, mit akar – mondta a
vörös hajú hevesen. – Nekünk ki kell hoznunk, hogy
elmondhassa!
Kórusban érkezett az egyetértés.
Pritkin felsóhajtott.
– Akkor szükségünk lesz a kulcsra!
– Milyen kulcsra? – kérdeztem.
Megint sóhajtott.
– Amelyik Nimue nyakában lóg.
 Huszonharmadik fejezet

– A nyakában? – kérdeztem, miközben Pritkinnel arra

vártunk, hogy a boszorkányok elfoglalják a helyüket.
A palánkfal felé tartottak, hogy elindítsanak egy bűbájt,
megpróbálva ledönteni, ha esetleg kudarcot vallanánk.
Pritkin és én figyeltünk, készen álltunk arra, hogy eltereljük
a figyelmet, ha úgy tűnt, hogy valaki észreveszi őket. De
eddig senki sem tette.
Talán mert mindenki az árverésen volt. Leszámítva egy
fát hasogató embert, és egy lovat patkolni próbáló tündért,
egy lélek sem volt a láthatáron. Ez túl szép volt ahhoz, hogy
igaz legyen, és viszketett a tenyerem.
– Ezt az egyik őr mondta a forrásomnak, amikor
felajánlotta, hogy beviszi a tálcát – erősítette meg. – Ő az
egyetlen, akinek kulcsa van.
– Akkor hogyan fogjuk megszerezni?
– Nem mi fogjuk megszerezni! Én fogom – ha lehetséges.
– Nem úgy hangzott, mintha olyan nagyon el lenne
ragadtatva az ötlettől. – Nem akarlak a tengeri boszorkány
közelében tudni!
– Így hívják őt?
– Többek között így is hívják.
Pritkin komornak tűnt, talán azért, mert a terve, hogy
eldugjon a rabszolgakereskedőnél, nem jött be. Bár azt
hittem, örülnie kellett volna ennek, hiszen ezzel
megoldódott számára egy probléma. Egy nagy probléma.
Ahelyett, hogy megpróbáltuk volna kitalálni, hogyan
szabadítsuk ki a boszorkányokat, most megpróbáltunk
becsempészni néhány pálcikát, és hagyjuk, hogy ők tegyék
meg maguknak. Alapvetően ez ugyanaz az az elképzelés
volt, amiért eredetileg is elcsentem a dolgokat még az
udvaron. A kérdés az volt, hogyan juttassuk át őket az
őrökön.
És itt jöttem én a képbe.
Mint a Pythia udvarának feje, gyakorlatilag én voltam a
szövetség vezetője. Ami azt jelentette, hogy az én
bejuttatásom megoldja a problémát. A karkötőm pedig
megoldja a többit.
Mert még ha a tündérek meg is találják, mindig visszatér
hozzám. Beleértve az új kis bűbájokat is, amik körbevették a
furcsa, ronda, pálcikaszerű bűbájokat, amiket Pritkin
összezsugorított, és amiket a boszorkányok vissza tudtak
növelni, és ámokfutásba kezdhettek velük. Elvonva az őrök
figyelmét, amíg ő beszivárog Nimue szobáiba a kulcsért.
Ez az ő dolga volt, mert neki voltak illúziókeltő
képességei. Én csak a mágikus fegyverzet öszvére voltam:
eljuttatni a cuccot az őrök mellett. Akkor miért izzadtam?
Talán azért, mert az erőmet továbbra sem érdekelte ez az
egész ügy, annak ellenére, hogy most aktívan beavatkoztam
az idővonalba, pont abba, amit nem lett volna szabad
tennem. Pontosan azt tettem, amiben másokat meg kellett
volna akadályoznom. És most, hogy kitisztult a fejem,
eszembe jutottak dolgok, például, hogy korábban mit
jelentett, amikor az erőm nem aggódott az idővonalban
bekövetkező változások miatt.
Valami készülődött, valami rossz, valami, ami mindezt
lényegtelenné teszi. Mert ez történt legutóbb is: meghalt egy
tündér, akinek nem kellett volna, de az én hatalmam nem
foglalkozott vele. Mert tudta, hogy egy csata következik,
egy olyan, amelyben így is, úgy is meghal, és a néhány órás
különbség nem elég ahhoz, hogy számíthasson.
 Feltételeztem, hogy fordítva is működött. Mintha azok az
emberek, akik ma meghaltak korábban, rövid időn belül
meghaltak volna valami mástól, és így soha nem lett volna
esélyük megbolygatni az idővonalat. Tehát az erőmet nem
érdekelték, de engem igen, mert én itt voltam, Pritkin is itt
volt, és el kellett tűnnünk, mielőtt a szar eléri a...
– Itt az idő – mondta Pritkin, elég hirtelen, hogy
megugorjak. Rám nézett. – Jól vagy?
– Igen – mondtam, kissé zihálva. – Igen, jól vagyok!
Abbahagytam a karkötőm babrálását, és követtem őt.
A „parókáról” kiderült, hogy egy nemesi ház, mert úgy
látszik, a nemeseknek akkoriban más volt a mércéjük. De
belül nagyobb volt, mint gondoltam, a kúpos tető alatt
magas volt a mennyezet, mintha egy nagy szalmakalapba
néznék. Hogy pontosan mekkora, abban nem voltam biztos,
mert tízméternyire egy szőttesfal emelkedett, benne egy
ajtóval, amely elzárta a belső tereket a fogadószobának tűnő
helyiségtől.
Nos, oké, úgy nézett ki, mint egy vadászház középkori
változata, tűzzel, asztallal és néhány, állatbőrökkel borított
szétszórt székkel. De emberek nem voltak, ahogyan a kinti
ajtó előtt sem álltak őrök. Ettől jobban kellett volna éreznem
magam.
De nem így történt.
– Várj!
Pritkin már elindult az ajtó felé, de megfordult, hogy rám
nézzen. – Nincs sok időnk!
– Tudom! De ez... Előbb tudnom kell valamit!
Felvonta a szemöldökét.
– A bot.
– Igen?
– Nálad van?
 – Biztonságban van.
– Hol van biztonságban?
Nem mondott semmit.
Az ajkamba haraptam. – Nem bízol bennem?
– Nem én vagyok, aki...
– Akkor ki?
– A király. Azt mondta...
– Milyen király?
Pritkin rám meredt. – Az, akivel tegnap találkoztunk?
Csak néztem rá. A „tegnap” egy nehéz fogalom, ha az
ember annyit téblábol az idővonalon, mint én. Nagyon
nehéz.
– Az, aki megpróbált megölni minket?
Nem nagyon szűkítette le a kört.
– Az, akit valahogy lefagyasztottál?
És akkor eszembe jutott: egy angyali arc, ha nem
számítjuk az arckifejezését. Gyorsabb reflexek, mint bárkié,
akit valaha láttam, beleértve más tündéreket is – majdnem
beleértve engem is, és én ugrottam. És egy szikrázó csizma,
amely nem belém rúgott, hanem a körülöttem lévő tetőbe,
amely szintén nádból volt.
És ami eltört, és én egyenesen a Pythiák csoportjának
kezébe zuhantam.
Fintorogva ráncoltam a homlokom. – Úgy érted, a szőke...
– Igen.
– …volt az Égi Király?
– Igen. Caedmon. Azt mondta...
– Caedmon. Most már a keresztnevén szólítod?
Pritkin szeme összeszűkült.
– Miután eltűntél – megint –, beleegyezett, hogy
visszavigyem a botot az udvarba, hogy csaliként
használjam, hogy megpróbáljam kideríteni, mi folyik itt.
Vagy nem akarod tudni, hogy miért van jelenleg
mindhárom vezető tündérház a Földön, egyszerre,
ugyanabban az időben, ugyanott, seregekkel?
Megráztam a fejem.
– Ezt már tudjuk! A Svarestri ellopta a botot, és a Blarestri
jött utána. És most Nimue…
– De ez csak ennyi. Miért jöttek? A Svarestri alig ismeri
ezt a világot. Miért hoznák ide a botot, ahol komoly
hátrányban vannak még a többi tündérrel szemben is, akik
legalább valamennyire ismerik? És ahol az erejük közel sem
működik olyan jól, mint a Tündérvilágban? Ellopnak egy
botot, amivel könnyen kiválthatnak egy háborút, és ide
hozzák. Miért?
– Nem tudom! De nem is fogjuk megtudni, ha
elveszíted...
– Mondtam, hogy biztonságban van!
– De nem mondod meg, hogy hol!
Pritkin elkomorult. Furcsa volt. Az arc más volt – az arc
egy ismeretlené volt –, de ez az arckifejezés kísértetiesen
ismerős volt. Egy dolgot leszámítva.
– Gyűlölöm a szemeid! – mondtam hirtelen, gondolkodás
nélkül.
– Mi van?
– Nem... úgy értem, ezeket – mondtam, és a kék-fekete
kombinációjára mutattam. – Muszáj megtartanod őket?
Kicsit meglepettnek tűnt, de megrázta a fejét.
– Nem. Az őrség épp váltani készült, amikor itt voltam,
és akkor amúgy sem ezt az arcot használtam. Engem sem
fognak jobban felismerni, mint téged!
– Ezért gondolod, hogy ez működni fog? Nem ismernek
engem?
 Pritkin egy pillanatra rám nézett, aztán visszasétált. Az
arcán a ki-fogom-deríteni-mit-akar kifejezés volt, ami igen,
valószínűleg most nem minősült nagy kihívásnak. Még
magamnak is úgy tűntem, mintha az időt akarnám húzni.
De úgy tűnt, nem tehetek róla. Nem akartam bemenni
oda. Kívülről rendben volt, csak egy buta kis kalapos ház,
de most...
Most már nem tetszett.
Olyan érzés volt, mintha egy barlang bejáratánál állnál,
ahol azt mondták, hogy egy szörny van, de nem hitted el,
amíg oda nem értél, és, ó, odanézzetek, egy szörnyeteg!
Vagy mint azokban a régi filmekben, amikor a sötét pincébe
vezető lépcső tetején állsz, és nem működik a
villanykapcsoló. És ami még rosszabb, szőke vagy.
Mindenki azt kiabálja a tévéje előtt, hogy „Ne menj be oda,
ne menj be oda”, de te mégis bemész, mert te vagy a szöszi,
ami hollywoodi kódja a bűnösen ostobának.
Csakhogy én nem voltam az, és nem akartam bemenni
oda.
Pritkin lehajtotta a fejét, mintha a belső párbeszédem egy
része meglátszódna az arcomon.
– Ez és az a tény, hogy a tündérek megérzik az erőt.
– És ez számít?
Egyik kezét közvetlen a karom fölé tartotta, és libabőrös
lettem tőle.
– Van hatalmad! Bárki, aki koncentrál, bárki, aki képes rá,
éreznie kell ezt. Ha meg akarom győzni őket arról, hogy
olyan valaki vagy, akit egy szigorúan őrzött területre kell
helyezni, akkor erőteljesnek kell lenned.
Felnéztem rá.
– Ezért nem bízik bennem ez a Caedmon?
– Nem mondta.
 – De te hiszel neki.
– Azt mondta, hogy kerüljelek el téged. Azt mondta,
hogy veszélyes vagy.
– És te hiszel neki?
Valamiért fontosnak éreztem – valami ostoba okból,
hiszen ez a Pritkin nem ismert engem. Ami őt illeti, talán
egy napot ha töltöttünk együtt. Persze, ez egy pokoli nap
volt, és egy napnál régebb óta ismerte azt az átkozott
Tündér Királyt, de akkor is...
Közelebb lépett, amíg a testünk már majdnem összeért.
Egyik ujja felfelé billentette az állam, és én belenéztem a
szemekbe, amelyek végre ismerősek voltak, élénkzöld
fényük átragyogott azon a bűbájon, amit korábban használt.
– Most veled vagyok! Rád bízom magam! És ha ennek
vége, elviszlek az udvarba. Együtt kiderítjük, mit akar a
Svarestri a pálcával.
Nyeltem egyet és bólintottam.
– Rendben.
Besétáltunk az ajtón.
A másik oldalon egy másik nagy helyiségre számítottam,
amely a kör másik felét alkotja. De ehelyett csak egy
viszonylag keskeny folyosó volt, alacsony mennyezettel.
Szinte klausztrofóbiát okozó, különösen az előző szobából
érkezve, és nem voltak ablakok. Ehelyett a falakon
időközönként lámpák lógtak, amelyek villódzó árnyékokat
vetettek mindenfelé, fokozva a hátborzongató faktort.
Volt egy ajtó is, egyetlen egy, a túlsó végén, két őrrel
előtte.
Nem úgy néztek ki, mint a táborban és az úton látottak,
és akik közül a legtöbben akár lovagok is lehettek volna
valamelyik hatvanas évekbeli középkorban játszódó
filmből. Az a fajta, ahol túlságosan tiszták voltak, markáns
állkapcsuk és tökéletes fogaik voltak, és úgy néztek ki, mint
akiknek jó illatuk van, annak ellenére, hogy egész nap
páncélban lovagoltak. De most jöttem rá, hogy valami
másnak is látszottak.
Embernek is kinéztek.
Ez a kettő nem. A különbség hajszálnyi volt, nem úgy,
mint a Svarestri esetében, akik szinte földönkívülinek
tűntek, a bőrük olyan fehér volt, hogy gyakorlatilag
hamuszürkének látszott, és a mozgásuk olyan fura
ruganyosságot mutatott, ami az emberi anatómia számára
egyszerűen elképzelhetetlen volt. Ennek a kettőnek olyan
volt a bőre, mintha néha látta volna a napot is, és a hajuk
hosszú és sötét volt, nem pedig ezüstfényű. De még mindig
ugyanaz a túl magas, túl izmos alkatuk volt, és olyan arcuk,
amely soha nem került volna egy próbababára, bármilyen
vonzóak is voltak a vonásaik.
Mert a rideg gőg elriasztotta volna az összes vásárlót.
Egy röpke pillantás után arra koncentráltam, hogy a
tekintetemet a földön tartsam, valami meghatározhatatlan
helyen, az őrök lábai között, és megpróbáltam nem
észrevenni, ahogy a tűz fénye megcsillan a fényesre
polírozott páncélokon és a furcsa, idegen szemekben.
Pritkinre sem pillantottam, aki az imént tette a tarkómra a
kezét, mert ő egy rabszolgatartót játszott, és nem
gondoltam, hogy egy rabszolgatartóra néznék
megnyugtatásért. De Istenem, annyira szerettem volna!
És akkor egy dárdát nyomtak az arcomba.
Fényes volt. Éles pengéjű és halálos, de valóban, tényleg
nagyon fényes is volt. Mint a kapun kívüliek is, sehol sem
volt rajta egy rozsdafolt sem.
A tündérek jól vigyáztak a fegyvereikre, ezt el kellett
ismerni.
 – Mi van? – Ez Pritkin volt, aki válaszolt valamire, amit
az egyik tündér mondott, de én nem vettem észre, mert
megigézett a dárda.
– Azt mondtam, meztelenül megy be!
A fejem felemelkedett, és Pritkin szorítása megerősödött
a nyakamon.
– Miért?
A tündérek pillantást váltottak. Úgy tűnt, a kérdés
meglepte őket, mintha a legtöbb félvér egyszerűen kérdés
nélkül engedelmeskedett volna a parancsoknak. És talán így
is volt, tekintve ennek a kettőnek a kisugárzását. Ha be
tudnák palackozni ezeket a dolgokat, egy vagyont
keresnének a vezérigazgatóktól és kiképző őrmesterektől
szerte a világban.
De úgy tűnt, a macsó kisugárzás nem volt ugyanezzel a
hatással Pritkinre, és egy pillanat múlva a megszólaló
tündér válaszolt, gondolom, az újdonság értéke miatt.
– A boszorkány becsempészett egy pálcát. Megölt egy őrt.
Ezért: új szabály!
Felém nyúlt.
Pritkin visszarántott. – Már átkutatták!
És ó, a francba, gondoltam, még mindig a szép unalmas
földdarabot bámulva, ami hirtelen nem segített, mert a
szobában éppen most jelent meg néhány plusz hangulat.
– Vetkőztesd le, vagy mi fogjuk! – A hang olyan hideg
volt, mint egy hegyi patak.
Úgy tűnt, elkopott az újdonság ereje.
Mindkét fél számára. Pritkin karjára pillantottam, hogy
ellenőrizzem a homokórát, és helyette egy ökölbe szorított
kezet és megfeszült izmokat láttam. A tündér is észrevette,
ami más körülmények között vicces lett volna. Mert
aggódtak miattam, vagy amiatt, hogy Pritkin vajon tényleg
elég hülye lesz-e, hogy bevigyen egy ütést, de teljesen
figyelmen kívül hagyták a csomagot, amit a benne lévő
szörnyeteggel cipelt.
Azért hoztam magammal Rosiert, mert vagy ez, vagy
otthagyom a boszorkányokkal, akik nem tűntek a
rajongójának. És mert nem kockáztathattam, hogy Pritkin
lelke megjelenik, az apja pedig fél táborral arrébb van. És
mert eddig úgy tűnt, senki sem törődött vele, azon kívül,
hogy megpróbálták a tűzre vetni, így reméltem, hogy nem
fogják fenyegetésnek tekinteni.
Úgy tűnt, igazam volt.
De ez nem az volt, amiben Rosier tudott volna segíteni.
Kihúztam magam Pritkin szorításából, és kioldottam a
megkötőt. Senki sem vette a fáradságot, hogy adjon
derékszíjat is, így ennyinek is elég kellett volna lenni. De a
ruha még mindig nedves volt, és felgyűrődött a csípőmön,
így kénytelen voltam lenyomni, mielőtt kiléphettem volna
belőle.
Kiegyenesedtem, egyik kezemmel ügyetlenül eltakartam
a nemi szervemet, a másik karom pedig a mellemre borult,
az arcom lángolt, és reméltem, hogy ennyi lesz.
De úgy tűnt, hogy nem.
– Így már jobb – mormolta az őr, és nem sietett, miközben
megkerült. – Így már sokkal jobb!
– Amint látod, nem rejteget semmit! – mondta Pritkin
rekedten.
– Ó, de én nem látom! Még nem!
Visszaballagott elém, és csak várakozva állt ott.
Eszembe jutott az a lány odakint, akinek ott kellett állnia,
ki tudja, mennyi ideig, fázva, meztelenül és szerencsétlenül.
Hogy minden arra járó tündér megtapogathassa, hogy
minden hibát kiemeljenek és eltúlozzák, hogy lejjebb vigyék
az árat, mert nem törődtek velünk. Senkivel sem törődtek
saját magukon kívül.
És pontosan ez volt a probléma az istenekkel és az őket
követő lényekkel. Talán ezért is szabadult meg anyám
mindegyiktől, mert még az úgynevezett jóindulatú típusok
is gyakran úgy viselkedtek, mintha az emberek nem
számítanának. Sem a méltóságuk, sem az önérzetük, sem a
józan eszük. Még az életük sem. Az emberi lények nem
voltak valósak számukra, nem emberek voltak; erőforrások,
szolgák, játékszerek vagy imádók voltak.
Vagy áldozatok.
Kezdtem belefáradni az áldozat szerepébe. Belefáradtam
abba, hogy abban reménykedve éltem az életem, hogy senki
ne vegyen észre. Belefáradtam a bujkálásba.
Leengedtem a karomat, és dacosan felnéztem rá.
A tündér felnevetett.
– Van spiritusz ebben a lányban. Ez tetszik! Talán még én
magam is licitálok rá!
– És mit fog mondani a másik hármad? – kérdezte a
második őr, kissé megnyugodva és a falnak dőlve.
– Semmit, ha tudják, mi a jó nekik – mondta az első,
miközben hüvelykujjával végigsimított az egyik
mellbimbón, és figyelte, ahogy az kicsúcsosodik. – Ez a te
bajod – sosem tanultad meg, hogy nem hagyhatod őket
beszélni!
– Ha nem teszed ezt, napokig duzzognak. És valami
szépet kell nekik hozni.
Az első őr undorodó pillantást vetett rá.
– Ők nem a feleségeid – ők a rabszolgáid! Te ajándékot
hozol a rabszolgáknak?
– Néha. Megkönnyíti a dolgokat.
 – Nem csoda, hogy gondjaid vannak! Nem tudod,
hogyan kell bánni velük!
– És te tudod?
– Ó, igen! – Elengedte a mellem, hogy ujjával
végigsimítson a hasamon.
A másiktól eltérően, a szemei nem feketék voltak, hanem
kékek, tiszták és világosak, és eléggé szórakozók ahhoz,
hogy elgondolkodjam, vajon tévedtem-e, vajon mégiscsak
van-e benne valami emberi. Vagy talán néhány dolog csak
egyetemes volt. A nem kívánt érintés elcsúszott a köldököm
mellett, és tovább ereszkedett, lefelé, ahol még mindig ott
volt a kezem. Egészen az utolsó részemig, ami még mindig
rejtve volt.
És játékosan felhúzta az egyik ujjamat.
– Ó, igen – ismételte meg. – De szeretem kipróbálni,
mielőtt megveszem...
Pritkin elütötte a kezét. – Ő nem eladó!
A tündér felnézett, és megint csak úgy tűnt, hogy inkább
meglepődött, mint bármi más.
– Ő ember! Mind eladó!
– Ez nem! Őt a többiekkel együtt kell...
– Akkor megy be, amikor én mondom, félvér...
– Akkor mondd ki! – Ez nem kérés volt.
De meglepetésemre a tündér csak mosolygott. Talán mert
a kollégája épp most csatlakozott az akcióhoz. A falnak
támaszkodásból a Pritkin bicepszére tett kezéig egy
pislantásnyi idő telt el. Pritkin megrántotta a karját, ami
éppen sehova sem vezetett, és az első tündér folytatta
korábbi elfoglaltságát.
És felemelt még egy ujjat.
– Mit rejtegetsz, szépségem? – kérdezte, Pritkin
elvörösödő arcát figyelve. – És ilyen gondosan?
 A harmadik ujjat is felemelte, és a tekintete visszacsúszott
rám.
– Veszélyes?
A negyedik következett.
– Vagy ez... édes?
Elhúzta a kezemet, és csupaszon hagyott a tekintetének.
És az érintésének, amely azonnal a lábaim közé csúszott.
Visszafojtottam az undor hangját, de úgy sejtem, nem elég
jól. Mert hirtelen dulakodás tört ki a másik tündér és Pritkin
között.
Az első alig pillantott rájuk.
– Ó, igen – mondta, miközben vizsgálódni kezdett –,
szerintem ez édes.
Megtalálta a redőim között rejtőző kis csücsköt, és
megpödörte az ujjai között, elvigyorodva, amikor
visszahőköltem. Újra megtette, és a szemei elsötétültek,
amikor felkiáltottam.
– Derítsük ki, hogy szerinted én is édes vagyok-e! –
mondta, és térdre lökött.
De egy másodperccel később Pritkin már ki is szabadult a
második őr szorításából, és köztem és kínzóm között volt,
egyik kezével hátralökte, a másikkal pedig maga mögé
húzott. Ami talán jobban működött volna, ha nem ketten
vannak.
– Kés! – kiáltottam, amikor a második őr fegyverrel a
kezében felugrott a padlóról.
De az első felemelte a kezét, megállította az akciót, a
szeme hirtelen éles és elgondolkodó lett. Rám pillantott, és
az öklömre, amellyel Pritkin ingének hátulját markoltam,
arra az esetre, ha ki kellene ugranom magunkkal. Aztán
visszanézett Pritkinre.
A szemei összeszűkültek.
 De csak egy szót szólt.
– Miért?
Pritkin megnyalta az ajkát, mintha csak most jött volna
rá, hogy igen, ez talán nem egy normális válasz volt egy
megrögzött rabszolgatartótól.
– Ő... szűz.
A tündérből nevetés harsant.
– Ezt kétlem! De még így is, a mi népünket nem érdeklik
az ilyen dolgok, csupán az, hogy szülőképesek legyenek.
Hol a baj?
– Azt mondtam, hogy nem...
– És én azt mondom, igen! És mivel ő csak egy
rabszolga...
– Ő az én rabszolgám!
– A te rabszolgád?
– Igen. Én találtam! Én hoztam be! A törvényeink
szerint...
– Ezek nem a te törvényeid, korcs! Ne tégy úgy, mintha
nem így lenne!
– Akkor a ti törvényeitek szerint! Ő az enyém! Elvenni őt
lopás...
– Te most a törvényt idézed nekünk? – mondta a második
tündér, és szinte inkább hitetlenkedőnek, mint dühösnek
hangzott, bár a kést nem tette vissza a hüvelybe. – Majd én
megtanítom neked...
Az első tündér ismét feltartotta a kezét, de ez most
egyértelműen gyanakvás volt az arcán.
– Rendben – egyezett bele. – A rabszolgád.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – kezdte a másik
tündér, miközben éreztem, hogy Pritkin hátának izmai kissé
ellazulnak.
 Aztán rögtön újra megfeszültek, amikor az első őr újra
megszólalt. – Akkor tedd magadévá!
 Huszonnegyedik fejezet

El tudnék ugrani, gondoltam, miközben Pritkin a

tündérre meredt. Nem éreztem biztatónak az erőmet, de
nem is kellene messzire mennünk. Csak ki, elég messzire
ahhoz, hogy elfussunk...
De még ha sikerülne is, Gertie és társai úgy ránk
szállnának, mint egy falka véreb, ő pedig velem volt. Velem
volt. Rosier is velem volt. Mindenem megvolt, amire
szükségem volt. Kivéve az átkozott lelket, ami bármelyik
pillanatban felbukkanhat.
Pritkin vitatkozott, egy csomó olyan dolgot mondott a
tündéreknek, ami nem érdekelte őket, mert nem hittek
nekünk. Pritkin sem volt meggyőzőbb érzéketlen
rabszolgatartóként, mint én beijedt rabszolgaként.
Színjátszói leckékre lett volna szükségünk, de nem kaptuk
meg. Valami sokkal fájdalmasabbat fogunk kapni, vagy én
fogom kivinni innen magunkat, és egyik kimenetel sem volt
elfogadható.
Lassan visszaereszkedtem a térdemre.
Pritkin rám pillantott, aztán kétszer is rámnézett.
Gondolom, erre nem számított.
– Az engedélyeddel? – mondtam bizonytalanul.
Pritkin nem szólt semmit, de többnek tűnt, mint egy kicsit
kibillentnek az egyensúlyából. A tündérek is meglepettnek
látszottak, mintha már eldöntötték volna, hogy nem azok
vagyunk, aminek hirdettük magunkat, és csak arra vártak,
hogy Pritkin ürügyet adjon nekik egy másfajta
szórakozásra. De úgy látszott, ezzel is beérik.
A második tündér elengedte, bár ezúttal inkább a
közelben maradt, nem pedig a falnak támaszkodott. Az első
felvonta a szemöldökét, de úgy tűnt, a zsűri még mindig
nem döntött. Mert kicsit hátrébb húzódott, és keresztbe
fonta a karját, ahelyett, hogy megtámadott, vagy elrángatott
volna valahova.
Újra felnéztem Pritkinre.
És azonnal elfogott egy süllyedő érzés. Mert ő nem értett
egyet ezzel. A keze reflex-szerűen ökölbe szorult és ellazult
az oldala mellett, mintha még mindig azt tervezné, hogy
egyedül száll szembe a királynő két őrével.
És ez... nem volt jó. Még ha győzne is, azzal nem jutnánk
át a védelmezőkön, és nem segítene legyőzni a bent lévő
több tucatnyi katonát, akik hamarosan kint lehetnek. Ez volt
az egésznek a lényege – fegyvereket juttatni olyan
emberekhez, akik tudják irányítani az összes szövetség
erejét. Ők talán képesek lennének megbirkózni a
tündérekkel; mi nem.
Tehát be kellett engedniük minket.
– Az engedélyeddel? – ismételtem meg kicsit
erőteljesebben, körmeimet a combjába vájva.
Még mindig nem szólt semmit, de a válasza
egyértelműen nem volt. Pontosabban, az egyre inkább
elsötétülő arckifejezéséből ítélve, átkozottul nem! És ennek
semmi értelme sem volt.
Hasonló forgatókönyvvel találkoztunk a legutóbbi
alkalommal, amikor itt jártam, és a Svarestrivel álltunk
szemben, és akkor nem mutatott ilyen szégyenlősséget. Sőt,
az ő ötlete volt, hogy egy PDA 1 segítségével elterelje az őr
figyelmét, és elmeneküljön, és többé-kevésbé be is jött. És a
kevésbének nem a figyelemeltereléshez volt köze, hanem
ahhoz, hogy nem sokkal később megjelent Gertie.

1
PDA – nyilvános szeretkezés
 Ezúttal mégis dühös volt. Nem tudtam, miért, de
ismertem őt. És a forrófejűség mindig is problémát jelentett
számára, még az én koromban is, miután évszázadai voltak,
hogy megtanulja, hogyan uralkodjon az indulatain. Most
nem voltak ilyenek, és ez a Pritkin mindig is kevesebb
önuralommal rendelkezőnek tűnt számomra, az érzelmei
közelebb voltak a felszínhez, jók és rosszak egyaránt.
És a rossz ebben a pillanatban meg fogja ölni őt.
– Kérlek!
Kétségbeesetten, könyörögve meredtem rá, de nem
tudtam kimondani a szavakat, amelyek meggyőzhetnék,
miközben a tündér ott állt előttem. De úgy tűnt, valami
átment. Vagy talán csak nem látott olyan alternatívát, ami
ne lett volna kapcsolatban borotvaéles eszközökkel és a
nyaki ütőerünkkel. Végül röviden bólintott, egyetlen fel-le
mozdulatot tett az állával, én pedig közelebb húzódtam.
És szembesültem azzal, hogy tényleg be kell váltanom a
merészségem.
– A... ööö… tunika? – Mutattam rá. – Megtennéd, hogy
ööö...
Lerántotta magáról, az alatta lévő rétegekkel együtt – egy
másik tunika és egy hosszú, vászon ing –, mert kint hideg
volt. Itt bent is hideg volt. Olyannyira, hogy láttam a
lélegzetemet, a testemet libabőr borította, a térdem
valószínűleg kopogott volna, ha nem fagyott volna szinte
teljesen a kőlaphoz. A külső szobából lobogó tűz túl messze
volt, hogy bármi meleg elérjen idáig, és ha a lámpások
adtak is le valami meleget, azt nem tudtam megmondani.
Igen, ez szexi, gondoltam, és igyekeztem nem reszketni.
Pritkin megállt, amikor már csak egy bő nadrág volt rajta,
és néhány ruhaszalag, amelyet a vádlija köré tekertek, mint
valami rögtönzött zoknit. Aztán azokat is elkezdte levenni.
Kíváncsi voltam, hogy miért, amíg rá nem jöttem: a
nadrágját a bokája köré rögzíthetnék, ha gyorsan kellene
mozognia, és csapdába ejtenék. És ő mozogni tervezett.
Láttam a testében lévő feszültségből, az állkapcsának
kemény, dühös megfeszüléséből, a vádlija feszes izmain,
amikor a csíkok végre lekerültek róla, és csak egy laza
nadrágban állt ott.
És rám nézett.
Nem tudtam, mi a terve. Talán hogy úgy tesz, mintha
játszana, és akkor mozdul, amikor elterelődik a tündérek
figyelme? Mert nem láttam, hogy ez hogyan segített volna.
Talán tényleg el kell játszani, és remélni, hogy ez meggyőzi
őket? Mert nem úgy nézett ki, mint aki készen állna a show-
ra. Talán valami egészen másról van szó, amire nem is
gondoltam, mert most éppen nehezemre esett bármire is
gondolni.
Kivéve a nyilvánvalót.
Megnyaltam az ajkam, és felcsúsztattam a kezem a lábán,
éreztem a kemény izmokat és a durva szőrzetet, amelynek
apró darabkái beakadtak a tenyerembe. Jobban be kéne
krémeznem, gondoltam teljesen ide nem illően. A kezeim
durvák voltak. Reszketni is próbáltak, és hálát adtam, hogy
a nadrágot egy egyszerű húzózsinór tartotta.
Ismét felnéztem, és megláttam azt az ismeretlen arcot,
amelyik rám meredt, és a remegés egyre erősebb lett.
Hirtelen nem tudtam, hogy képes vagyok-e erre, miközben
két idegen is néz, és Pritkin is másnak nézett ki. Nem
tudtam, hogy képes vagyok-e erre... így.
Nem így.
A lélegzetem felgyorsult, de nem az izgalomtól. Ismertem
a jeleket; volt már egy-két pánikrohamom, és miért is ne?
Az én életemmel? Ami valahogy oda vezetett, hogy
meztelenül térdeltem a fagyos kőlapokon, és épp egy
barátommal akartam dugni, akihez már így is túlságosan
vonzódtam, miközben két unatkozó, kukkoló tündér engem
használt a pornó helyettesítésére. És mindeközben
lemészárolják a tőlünk függő embereket, mert már
majdnem kifutottunk az időből.
Mégis csak ott maradtam, és a lábát markolásztam, hogy
ne kezdjek el remegni, hogy ne boruljak ki, mert ezt kellett
tennem. Meg kellett ezt tennem, vagy ki kell ugranunk, és
nem voltam képes ugrani, ezért meg kellett ezt tennem. De
úgy tűnt, a testem nem hallgat rám, talán azért, mert
visszatért a kinti szobában tapasztalt furcsa rettegésérzet, és
fokozta a pánikot. Olyannyira, hogy úgy éreztem, rám
omlik a tető, összezárulnak a falak, sikoly gyűlt a
torkomban, ahogy működésbe léptek a harci- vagy
menekülő ösztöneim, méghozzá nagyon is lecsaptak. Ki kell
jutnom innen, ki kell...
És akkor lecsapott, olyan keményen és kézzelfoghatóan,
hogy kizökkentett bimbózó hisztériámból, és a forrása után
kellett néznem. Olyan volt, mint egy széllökés, csakhogy itt
nem volt szél. Nem is lehetett, hiszen nem voltak ablakok,
és két csukott ajtó volt. És még ha lett volna is, akkor hideg
és nyirkos lett volna, mint a kinti éjszaka. Ez viszont olyan
volt, mint a valódi sivatagi szél.
De nem a mi világunkból való.
Rosierre pillantottam, de csak az eldobott hátizsákom
halmát láttam. De talán tévedtem, amikor azt gondoltam,
hogy nem tud segíteni. Mert éreztem már valami hasonlót,
egy másik éjszakán, egy másik kétségbeesett helyzetben.
Egy olyanban, amikor Rosier az inkubus erejét használta,
hogy elnyomja a félelmemet és a pánikomat, és... hogy is
hívta? Fokozás?
 Hirtelen nevetni támadt kedvem.
Micsoda teljesen alkalmatlan szó.
Visszasüllyedtem, de ezúttal a kemény kövek olyan
kényelmesek voltak alattam, mint egy párna, a hideg szemű
tündérek egyszerűen eltűntek, mintha soha nem is léteztek
volna, és a fagyos, poros folyosót lomha melegség töltötte
be, nehéz és illatos, mint a meleg méz.
És hirtelen ez volt a legegyszerűbb dolog a világon.
A kezem felengedett, és végigsimítottam Pritkin feszes
hasán, éreztem a kemény vonalakat és a puha szőrzetet, és
az izmokat, amelyek elragadóan megrándultak az érintésem
alatt. Közelebb hajoltam, ajkamat a köldöke alatti tiszta,
meleg bőrre szorítottam, és éreztem a szívverését. Ott
maradtam, egy pillanatig tapogatva a számmal azt a finom
húsdarabot, éreztem, ahogy megakad és megadja magát a
fogaim alatt, éreztem, ahogy megrándul. Aztán a
nyelvemmel megnyaldostam a kis sebet, amit ejtettem, mert
nem volt sürgető, egyáltalán nem volt. Csak ez volt, csak a
sós íz kóstolása, a melegének érzete, a lágy pézsmaillat
élvezete, ami tökéletesen kiegészítette a levegőben lévő
parfümöt.
És ez hirtelen felerősödött, az éhségemmel együtt.
Felnéztem.
– Szólj, ha olyat teszek, ami nem tetszik – suttogtam.
Csak visszanézett rám, szinte zavartan, mintha ennek
semmi értelme nem lett volna. És egy inkubus számára
talán nem is volt. Tartottam a tekintetét, miközben
meglazítottam a derekán lévő kötést, amely egy érintésre
szétvált, az anyag a padlóra hullott, hogy összegyűljön a
bokája körül.
Egy pillanatig csak térdeltem ott, megálltam csodálni az
édes íveket, a bőr lágy pírját, a vastag, felfelé irányuló
domborulatot. Megcsókoltam az oldalát, és éreztem, ahogy
megugrik. Végigcsúsztattam az ajkaimat a hosszán, és
figyeltem, ahogy megduzzad az érintésem mögött.
Hagytam, hogy a nyelvem végigsikoljon a selymes makkon,
és gyönyörködtem a kiadott hangjában.
– Tedd szét a lábad! – utasítottam halkan, mert nem
mozdult, csak továbbra is ugyanazzal a hitetlenkedő
arckifejezéssel nézett rám. De aztán a kemény combok
szétváltak, így jobban hozzáférhettem. Én pedig rátettem a
szám, kezemmel végigsimítottam az izmos lábakon a fölötte
lévő feszes izmokig, átölelve őt, miközben magamba
vezettem.
És jó érzés volt, Istenem, annyira jó. És meleg, és kemény
és élő. Hagytam, hogy az ajkaim oda menjenek, ahová
akartak, szabadon adtam neki azt, amit a tündér erőszakkal
akart elvenni. De valamit rosszul csinálhattam, mert
fájdalommal teli hangot adott ki, amikor a szám végül
összezárult felette.
Felnéztem, és láttam a hátradöntött fejét, valamint a
görcsösen nyeldeklő torkát. És igen, fájdalomnak tűnt az
arcán. Vagy talán nem is egészen fájdalomnak, gondoltam,
amikor hirtelen lenézett, zöld szemei olyan izzó kifejezéssel
néztek az enyémbe, amitől megpördült a gyomrom, a
kezem pedig a combjára szorult.
A teste némán sürgetett, hogy siessek, de nem hallgattam
rá. Ehelyett hagytam, hogy a kezem a bársonyos bőrét
tapogassa hátrébb, felfedezve a gömböket, amelyek olyan
puhák, olyan melegek – szinte forróak –, és olyan nehezek
voltak, hogy lehetetlen volt nem a tenyerembe fogni. Így
meg is tettem, és éreztem, ahogy megremeg.
Én is, de ezúttal nem érdekelt. Ez lényegtelen volt a
bársonyos testének masszírozása mellett, először
gyengéden, majd egyre keményebben és durvábban,
éreztem, ahogy megfeszül az érintésem alatt. Emellett
hagytam, hogy a nyelvem a selymes makkon körözzön,
gyengéden ingerelve a rést. Azután hallottam, ahogy
káromkodik, amikor szívni kezdem.
És volt valami abban a hangban, ami az őrületbe kergetett
a hátralévő úton. Ami arra késztetett, hogy megragadjam a
feszes, sima halmokat mögötte, és sóvárgón magamhoz
húzzam. Hirtelen megpróbáltam magamba szívni minden
egyes selymes centiméterét.
Ez távolról sem volt lehetséges, de vigaszt találtam,
amikor visszahúzódva megízleltem a teljességét, úgy
érezve, örökké tudnám nyalogatni. Míg csak a sima feje
maradt az ajkaim között, hagyva, hogy ingereljem,
megnyaljam, szopogassam, szopogassam, szopogassam, amíg
hadonászva a hajamba nem markolt, és rám nem meredt
vad és kétségbeesett szemekkel, és nagyon, nagyon
zavarodottan. Mintha még mindig nem tudta volna, mi
történik.
Hát nem nyilvánvaló? Tűnődtem, és visszanyeltem.
Energia bizsergett a bőrömön, és az eddig érzett meleg
szél hirtelen felerősödött, üvöltött a fülemben, ahogy valami
felépült a vágyam hátterében, valami váratlan, valami
hatalmas...
Ez nem számított, mert semmi sem számított, kivéve a
hatalmat, amitől megremegett, reszketett és zokogott,
kivéve a kétségbeesett hangokat, amiket kiadott, amikor
minden alkalommal egy kicsit messzebbre nyomultam,
többet vettem be belőle, mint valaha, mindent, mohón,
vágytelin, annyira sóvárogva.
 Míg végül, végre, végre valahogyan az egészet bevettem,
a teljes hossza a melegségembe temetődött, az ajkaim a teste
tövére záródtak...
És Istenem, milyen hangokat adott ki!
Felnéztem, találkozott a pillantásunk, és az az elektromos
bizsergés villámlássá változott, átvillant a szemem előtt.
Valami felemelte a hajamat, megfeszítette a testemet,
megborzongtatta a bőrömet. Valami, ami úgy süvített most
felénk, mint egy elszabadult vonat, vagy egy a part felé
robogó szökőár...
– Hatalmat hív! – mondta valaki éppen akkor, amikor
Pritkin felkiáltott, amikor a hullám áttört a fejünk fölött,
amikor dübörögve, morajlóan és csattanva megérkezett...
És eltűnt, mert valaki elrángatott.
– Ne! – sikoltottam rúgkapálva és küzdve. – Ne! Engedj
el! Hadd fejezzem be...
De ehelyett a meleg illúzió szétesett, és visszaváltozott a
hideg, szűk folyosóvá, az őr karja a derekam köré fonódott,
a vicsorgó arca az...
És egy robbanás, ami megsemmisítette tündér által őrzött
ajtót, a védelmezőkkel együtt. És úgy száguldott végig a
folyosón, mintha gyenge műanyagból készült volna. Amíg
bele nem csapódott két másik, erre közeledő őrbe, és le nem
döntötte őket a lábukról.
– Igazad volt... a tűzgolyóval kapcsolatban – mondta
Pritkin zihálva. – Bukj le!
– Mi van?
Lenyomta a fejemet, és ököllel a mögöttem álló tündér
arcába csapott. Legalábbis így hangzott. Nem fordultam
meg, hogy megnézzem, mert átvonszoltak az ajtón, de a
derekam köré fonódó kar elernyedt és leesett, így
feltételeztem, hogy nem követnek minket. Ez és az a tény,
hogy megpillantottam a második őrt, aki a falnak dőlt,
amikor átrohantunk rajta.
Persze nem az volt a probléma, ami mögöttünk volt.
A folyosó végén egy újabb halom tündér jelent meg, és
ezek okosabbak voltak. És gyorsabbak, mert úgy kikerülték
a Pritkin által feléjük hajított tűzgolyót – a hatalmas,
folyosót betöltő tűzgolyót –, mintha semmi sem lett volna.
De a mögöttük lévő fal nem.
Épp időben vetődtek el az útból, és vissza az előttük
merőlegesen álló folyosó mögé. És a fal, amely előtt az
imént még álltak, egyszerűen... eltűnt. Ami nagyszerű lett
volna – ha nem a barakkok lettek volna mögötte.
– A francba! – mondta Pritkin, amikor pár tucat tündér
felnézett a priccsekről és a kockajátékokból, valamint egy
fickó, akinek a dereka köré egy törölköző volt tekerve,
mintha épp most jött volna a fürdőből, a haja még mindig
csöpögött...
Aztán repült, amikor a férfi egy fegyverért vetődött.
– A francba! – mondta Pritkin újra, és átlökött a falon.
Zavart voltam, amíg rá nem jöttem, hogy a jobb
oldalunkon volt egy ajtó, amit nem láttam, mert a
szememnek ezer más dolgot kellett néznie. Aztán még ezer
másikat, ahogy átrohantunk egy sor homályos, összefüggő
szobán, puha drapériákkal, áttört paravánokkal, alacsony
kanapékkal és finom üvegárukkal. De kijárat nem volt, ami
gondot jelentett, tekintve a mögöttünk dübörgő talpak
seregét.
– A francba! – mondta Pritkin, kicsit kétségbeesettebben.
– Nem hittem, hogy ismered ezt a szót! – ziháltam, mert
ez nem fordítás volt. És mert összekeverte a nevemmel,
amikor legutóbb itt jártunk.
– Megtanultam – mondta, és a falhoz tapadtunk.
 Ennek nem volt ajtaja, vagy ha volt is, elnéztük. Volt
viszont egy faliszőnyeg, egy gazdag, vibráló, főként zöld
színű dolog, egy vadászjelenet. Ezt anélkül tudtam, hogy
megfordultam volna, hogy megnézzem, mert egy
elvarázsolt szarvas szaladt fel a karomon. Aztán még egy és
még egy, egy egész csorda áramlott át a testemen, a vadász
elől menekülve. Szimbolika, amit nem tévesztettem el,
amikor hirtelen egy csapat tündér jelent meg az ajtóban,
fegyverekkel a kezükben és villogó szemekkel.
Nem is, ébredtem rá, nem a szemük volt az. A fenti
lámpa volt az, aminek biztosan nekimentünk befelé jövet, és
ami himbálózva lengedezett a rövid láncán, jelezve nekik,
hogy itt vagyunk, vagy épp itt voltunk. De azt nem tudták,
hogy melyik, ezért szétszéledtek, és elkezdték átkutatni ezt
a szobát és a körülötte lévőket.
Nem láttak meg minket, mert Pritkin álcája olyan jó volt.
A pokolba is, még annál is jobb volt, olyannyira, hogy a
saját végtagjaimat is alig tudtam kivenni, hacsak nem
mozogtam. És még akkor sem volt könnyű, hiszen a
faliszőnyeg is már azt tette. De a szobák nem voltak olyan
nagyok, és túl sok volt a tündér, és kifutottunk az időből.
Mindez hirtelen kevésbé volt probléma, mint annak a
húzó melegségnek a visszatérése.
Úgy csapott le rám, mint egy ökölcsapás, olyan erősen,
mintha sosem ment volna el, és talán nem is ment el. Csak
annyit tudtam, hogy akartam – szükségem volt rá –, hogy a
kezei rajtam legyenek. Nem a karjai, amelyek már
körülöttem voltak, hanem a kezei, a durva és
bőrkeményedéses kezei, ezért felkaptam őket, és oda
irányítottam, ahová akartam őket.
Istenem, gondoltam, ahogy az a szorítás magával
ragadott, öntudatlanul is megfeszített, és nyögésre
késztetett. Aztán visszanyomódtam hozzá, miközben a
bőrkeményedéses fogás simítássá, majd simogatássá
változott, ezután pedig gyúrásra váltott, majd ismét
szorítássá. Még mielőtt az egyik keze előre nem tolakodott,
és valamit megszorított lejjebb. Aztán ott is simogatott, úgy,
hogy széjjelebb tártam a lábaimat, megvonaglottam
mellette, az ajkamba haraptam, hogy a torkomban keletkező
nyögés a fogaim mögött maradjon.
– Mit. Csinálsz!? – kérdezte Pritkin, ami mindent
összevetve kissé furcsának tűnt. De a hangja a fülembe
sziszegett, és, ó, Istenem, ez nem segített.
– Mi van?
– Valamilyen varázsigét vetettél?
– Nem. Én... nem! – Egészen biztos voltam benne. Mint
ahogy abban is biztos voltam, hogy Rosiert a folyosón
hagytuk, szóval ez ő sem lehetett. Vagy mégis? Nem
tudtam. Pillanatnyilag semmit sem tudtam, nem úgy, hogy
hátulról hozzám simult, még mindig keményen, még
mindig sóvárgón, még mindig...
Istenem!
Egy tündér közelebb jött, ellenőrizve a függöny mögött,
de alig vettem észre, mert valami épp most csúszott hátulról
a lábaim közé. Nem belém, még nem, de forró volt, annyira
forró, és pont ott volt. És most már mozgott, szaggatottan,
megtorpanva, mintha próbálna megállni, mintha rájött
volna, milyen őrültség ez az egész.
És mégis, ahogy én sem, úgy tűnt, ő sem képes rá.
– Ezt nem tehetjük meg! – suttogta Pritkin sürgetően.
– Oké.
– Nem tehetjük! Nem tudom... fenntartani az illúziót... ha...
elvonod a figyelmemet!
 – Oké – értettem egyet. És aztán az alsó ajkamba
haraptam, amikor a simogatások hirtelen hosszabbak és
édesebbek lettek, végigsimítva az egész hátamon, ugyanúgy
ahogy az ujjai még mindig csinálták elöl. És az ikerkínzás
már több volt, mint amit el tudtam viselni, egy halk nyögést
szakadt fel az ajkaimról, mielőtt a feje leért, és elhallgattatott
a szájával.
Ez... nem volt nagy segítség, gondoltam vadul. Mert most
már három dolog simogatott, ahogy a nyelve is csatlakozott
az őrület másik két forrásához, kavargott az enyémen,
simogatta a szám belsejét, és elnyelte a hangokat, amiket
kiadtam, mert úgy tűnt, nem tudtam abbahagyni. Nem a
borzongás és a remegés, majd a mindent elsöprő rándulás
miatt keményen hátracsúsztam neki, aminek következtében
ő nem belém, hanem ellenem csúszott, ellenem, teljes
hosszában, és Istenem, ez majdnem olyan jó volt!
– A neved – zihálta, miközben hevesen remegtem.
– Mi?
– A neved! – sürgető volt. – Az igazi neved!
Próbáltam koncentrálni, de a kérdés lényegtelennek tűnt,
és amúgy is, az agyam elfoglalt volt: megfeszítettem a
combjaimat, összeszorítottam, hogy megdolgoztassam.
Elkezdtem lovagolni rajta kívülről, és éreztem, ahogy
megremeg. Hozzá dörgölőztem, mint egy macska, és
hallottam, ahogy felnyög. Aztán én voltam az, aki
reszketett, és remegett, és elvesztettem minden kontrollt,
ahogy elkezdte simítani azt a pontot, azt az ó, annyira
érzékeny pontot, minden egyes simítással a kezei
megfeszültek a testemen, ahogy a köztünk lévő súrlódás
egyre csak nőtt és nőtt és...
És most már az ő nyögései árasztották el a számat,
elöntötték a sajátjaimmal együtt, és ez rossz volt, de nem
emlékeztem, miért, és nem érdekelt, nem érdekelt, és akkor
valaki kiabált, valaki megragadta a karomat, és...
– A neved!
És aztán semmi.
 Huszonötödik fejezet

Kiszáradt szájjal és kábán ébredtem. Fogalmam sem volt,

hol vagyok, vagy miért fekszem arccal lefelé a hideg kövön,
egy kis nyáltócsában. Nem mintha ez éppen az első eset lett
volna.
Ami első volt, legalábbis mostanában, hogy nem éreztem
magam szarul.
Vártam, hogy megjelenjen a szokásos
fájdalom/kimerültség/hányinger kombináció, csakhogy
nem tűnt úgy, mintha érdekelné. Ehelyett úgy éreztem
magam, mint Calebnél, miután bevettem a Kör speciális
varázsitalát: a testem elégedetlenségének távoli felismerése,
de semmi sem üvöltött velem. Egyáltalán semmi.
Leszámítva, hogy fáztam.
Valami volt az arcomon. Lerántva magamról,
felfedeztem, hogy a rabszolgaruhámat dobták rám. Vékony
volt, és meglehetősen haszontalan a hideg ellen, de azért
felvettem, miközben felmértem a pokol legújabb változatát,
ahová kerültem.
Csakhogy felfedezzem, hogy ez csak egy cella volt.
A hideg kövön kuporogva vártam a csattanót. A gonosz
védelmezőt, amelyik meg akar sütni, vagy a falkányi
nyáladzó kutyát, amelyik megtámad, vagy az őrült rabra,
aki úgy dönt, hogy fenyegetést jelentek. De semmi.
Csak egy jéghideg cella, némi szalma a padlón, néhány
vödör – az egyik tele vízzel – és egy raklap, amivel
kapcsolatban senki sem vette a fáradságot, hogy
gondoskodjon róla, hogy arra érjek le.
 Rámeredtem.
Még egy kis párna is volt rajta.
Egy pillanatig csak ott maradtam, és próbáltam
feldolgozni ezt, valamint a tényt, hogy még csak meg sem
voltam kötözve. Aztán felálltam, és az ajtóhoz sétáltam. Volt
benne magasan egy kicsi ablak, mintha nálam sokkal
magasabb embernek készült volna. De a rácsokba
kapaszkodva felhúztam magam, és ki tudtam venni egy
keskeny folyosót, ahol még több pislákoló lámpás volt.
És azt, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy őrséget
állítson.
Kezdtem furcsán... elhanyagoltnak érezni magam.
Mindazonáltal átkutattak, és alapos munkát végeztek.
Mert minden eltűnt: Billy nyaklánca, Rosier és a hátizsákja,
még a ragyogó szemű kaméleonom is. Feltételeztem, a
tündérek már láttak valami hasonlót.
De olyat nem, mint az én gonosz, sötét mágiával átszőtt
karkötőm.
A csuklóm körül egymásba fonódó kések lánca halkan
megcsörrent, amikor visszaugrottam. A tündérek bizonyára
azt is elvették, de mint mindig, most is visszatért. Ami azt
jelentette, hogy legalább egy része bevált a tervnek. Csak azt
nem tudtam, hol vannak a boszorkányok, vagy hol van
Pritkin, vagy mi történt Rosierrel, vagy egyáltalán, mi
történik.
De ezen kívül minden rendben volt.
Megforgattam magamra a szemeim, és úgy döntöttem,
hogy utánajárok.
– Mit gondoltok, lehetne most az egyszer hisztiroham
nélkül? – suttogtam a késeimnek. – Bökjétek meg a zárat!
Nem a legközelebbi őrt, nem is egy másik rab fenekét. Csak
a zárat!
 Határozottan ünneprontó hangulatot kaptam vissza, amit
figyelmen kívül hagytam.
Aztán eszembe jutott még valami a Gertie-nél történt
fiaskóból.
– És csendben csináljátok!
Meglepetésemre megtették. Nos, többé-kevésbé. A zárat
néhány másodperc alatt tucatszor bökték meg a
szellemkések, amivel mintha egy légkalapácsot utánoztak
volna. És bár nem éppen volt halk, de annyira hangos sem,
hogy bárkit is futásra késztessen.
Feltételezve, hogy volt is ott valaki, mivel én még egy
lelket sem láttam.
Az ajtó nyikorgott, amikor kinyitottam – óvatosan, mert
ez túl könnyűnek bizonyult. Talán próbára tettek a
tündérek? Lehet, hogy ez valamiféle csapda volt?
Vagy az is lehet – döntöttem el, miközben zavartalanul
sétáltam végig a folyosón, és bekukucskáltam a többi, üres
cellákba –, egyszerűen csak nem aggódtak miattad, ha nem
voltál legalább részben tündér. Eddig ez volt az egyetlen
dolog, ami tetszett bennük. Az ilyen arrogancia már nem
egyszer mentette meg a seggemet.
És most Rosierét is meg fogja menteni.
Körülbelül térdmagasságból bekukkantottam egy fal
mögé, aztán hirtelen visszahátráltam. De az az egy pillantás
is elég volt: Rosier, benn egy ketrecben, körülvéve
tündérekkel, akik botokkal bökdösték. És olyan űzött
tekintettel, mint egy kölyökkutya egy rakás felügyelet
nélküli kisgyerek között.
Vagy, pontosabban, mint egy példány egy nagyon furcsa
állatkertben, mert nem ő volt az egyetlen, akit bezártak.
Macskák, madarak, sőt még egy extra nagy patkány is be
volt zárva az egyik fal mentén felsorakoztatott hasonló
ketrecekben, amiből rájöttem, miért tette Pritkin azt a
megjegyzést a familiárisomra. Úgy tűnik, ebben a
korszakban a boszorkányok valóban használták őket.
Ki gondolta volna?
– Öld meg, és kész! – mondta az egyik őr. – Ez undorító!
– Az súlyos hiba lenne – mondta gyorsan Rosier, majd
felnyikkant, amikor ismét megbökdösték.
– Mondtam, hogy fogd be a szád! – parancsolta egy másik
tündér.
– De azt akarod, hogy beszéljek! Már mondtam neked,
nélkülem ő szinte tehetetlen...
– Még jobb ok arra, hogy véget vessek a nyomorult
életednek!
– Nem! Nem, nem, nem, nem! – mondta Rosier, amitől
megfeszültem.
És ismét belestem a sarok mögé. A szoba, amelyben
voltak, csak az a helyiség volt, ahol néhány folyosó
keresztezte egymást. Néhány szekrénnyel és az asztallal,
amelyen Rosier ketrece állt, volt bebútorozva, így egyszerre
szolgálhatott ellenőrzőpontként és pihenőszobaként is. De a
tündérek voltak a lényeg, hárman voltak, és talpig
felfegyverkezettek, nem mintha úgy tűnt volna, hogy
használni akarják őket.
Kivéve azt az egyet, aki épp most rántott elő egy kést.
– És elveszítenéd azt a rengeteg pénzt? – kérdezte Rosier,
a szemeit a pengére szegezve. – Erőteljes, amíg én vagyok a
fókuszpontja. Megáll az eszed, hogy...
– Semennyit, te korcs! Ő nem az enyém!
– De követelheted őt...
– Addig nem, amíg le nem vágják annak a hazug
fattyúnak a fejét! És még akkor is a királynő zsákmánya
lesz, aki azt csinál vele, amit akar!
 – Nem fogják megölni – mondta egy másik tündér. A
lábát az asztalra téve ült, és egy almát hámozott.
– Honnan tudod? – követelőzött az első.
Az almás fickó gúnyosan felnézett.
– Hát nem tudod, hogy ki ő?
– Ki? – kérdezte a második tündér. – Egy veslingr?
– Egy nyomorult – értett egyet a másik –, de nem olyan
gyenge. Ő Nimue unokája.
– Micsoda? – A másik kettő elég hosszú időre abbahagyta
Rosier kínzását, hogy rábámuljanak.
Az bólintott, láthatóan élvezte a figyelmet.
– Ott voltam, amikor elkapták. Megpróbálta
visszaszerezni a védelmezőre elhasznált mágiája egy részét
a szajháját használva, amikor elvesztette az önuralmát, és
lehullott róla a bűbáj. Jól megnéztem az arcát, mielőtt
elhurcolták.
– Unoka? – A második tündér még mindig zavartan
nézett. – Úgy érted, az egyik herceg...
Az almás fickó felnevetett.
Az első tündér úgy nézett ki, mintha most jött volna rá
valamire. És az arcán tükröződő undorból ítélve ez nem
olyasmi volt, ami tetszett neki.
– Úgy érted, a dédunokája.
Az asztalnál ülő tündér bólintott. – Most már érted!
– Mit értesz? – követelte a második tündér. – Miről
beszélsz?
– A szennyezettről. Az a félig démoni izé, akit Nimue-nak
már a születésekor meg kellett volna ölnie.
– Istenek – mondta a második tündér. Ha katolikus lett
volna, keresztet vetett volna.
– Miért nem tette? – követelte az első tündér. – Bárki
más...
 – De ő nem bárki más, ugye? – kérdezte az almás fickó,
miközben megevett egy gyümölcsdarabot a késéről. – A
törvény az olyan parasztoknak való, mint te meg én. A
nagyok azt tesznek, amit akarnak.
Az első tündér felborzolódott.
– Én nem vagyok paraszt! A nagyapám...
– És ki is volt a nagyanyád?
– Őt hagyd ki ebből!
– Miért? Ő az oka, hogy itt vagy, nem igaz? És nem csak
te. Manapság egyre nehezebb bárhol is igazszülöttet találni.
– Én igazszülött vagyok! Én…
– Ha igazszülött lennél, akkor a hercegi palotában ülnél,
ahelyett, hogy egy rakás kerlingart őriznél!
– De hogy egy ilyet életben hagyj – szakította félbe a
másik tündér, láthatóan még mindig elszörnyedve. – Mégis
mit gondolt?
Almás fickó megvonta a vállát.
– Valószínűleg azt, amit most is gondol!
– Mi?
– A férfi nála van. Ő is, és azok a boszorkányok is.
– Talán éppen arra készül, hogy kijavítja a hibát – mondta
gonoszul az első tündér.
– Kijavítja? – szólalt meg Rosier hirtelen. – Hogy érted,
hogy kijavítja?
– Mondtam, hogy fogd be a szád...
De Rosier nem fogta be a száját. Rosier a ketrece rácsait
markolta, és kissé őrültnek tűnt. – Hogy érted azt, hogy
kijavítja?
A tündér elmosolyodott, és kirántotta.
– Tessék! Megmutatom neked!
A francba!
 – A lámpások a folyosón – mondtam gyorsan a
késeimnek. – Az összeset! Gyerünk!
Felugrottak, mindig készen állva egy kis zűrzavarra, és
egy másodperccel később a tündérek is felugrottak – és a
csizma-az-asztalon esetében majdnem a padlóra estek –,
ahogy a mögöttük lévő folyosó gyakorlatilag felrobbant.
Kivont kardokkal kiszaladtak, én pedig előre rohantam,
hogy megragadjam Rosiert.
– Hol van Pritkin?
– Épp ideje volt! – mondta metszőn. – Akár meg is…
– Hol van Pritkin?
– …ölhettek volna, hol a faszban...
Megráztam. – Pritkin!
– Elvitték Nimue-hoz – mondta levegő után kapkodva. –
Csak ennyit tudok!
– És ő hol van? – Mert kezdett úgy érződni, mintha ez a
bizarr valami kitöltené a felét ennek az átkozott völgynek.
– Melyik részét nem értetted annak, hogy „csak ennyit
tudok”?
Figyelmen kívül hagytam, és elkezdtem kotorászni a
szekrényekben, keresve egy praktikus tervrajzot, amit nem
találtam. De megtaláltam a cuccaimat, összekeverve egy
kosárban. Áthajítottam a fejemen Billy nyakláncát,
felkaptam a védelmezőm, a hátamra vettem a hátizsákot –
és hirtelen felemeltem a fejem az őrök közeledő
dübörgésére.
– Nos? – sikoltotta Rosier.
– Nincs semmi...
– Lennie kell!
– Nincs! – Becsaptam az utolsó ajtót is, és ő
kétségbeesetten nézett körül.
– A ketrecek!
 – Mi van?
– Engedd ki őket!
És máris azon voltunk, hogy kiszabadítsuk a
familiárisokat, akik mindannyian egy folyosóra szaladtak.
Elindultam utánuk Rosierrel a vállamon, mert remélhetőleg
tudták, hol vannak a gazdáik. De még ha nem is, ez a
folyosó jobban tetszett, hiszen az őröktől ellentétes irányba
vezetett.
Akik dühösnek tűntek.
A fenébe, kíváncsi voltam, vajon mire készültek a késeim.
Nem sokáig foglalkoztam vele, mert minden figyelmemre
szükségem volt, hogy ne tévedjek el a hely labirintusszerű
elrendezésében. Végigviharzottunk a folyosón, és a végén
be egy ajtón. Aztán befordultunk egy másikba, a kanyarban
nekicsapódtunk a falnak, ami után azonnal belevetettük
magunkat egy harmadikba. Ezután már meg sem próbáltam
számon tartani a kanyarokat, mert mi értelme volt? Nem
mintha tudtam volna, hogy hol kezdtem.
De azt tudtam, hogy hová jutottam. Mert ha valaha is volt
valami, amin az állt, hogy „a királynő magánlakosztálya”,
akkor ez az volt. Lefékeztem, és visszahúzódtam egy fal
mögé.
De a csorda nem.
Üvöltve, ugatva, felborítva a dolgokat, átrobogtak egy
gazdag szövetekkel, gyönyörű fákkal, vastag szőnyegekkel
és díszes mozaikokkal tele cicomás előszobán. Egy
pillanattal később pedig a két őr, akik a boltíves
ajtónyílásnak támaszkodtak, káromkodva futott utánuk.
Rosier és én követtük őket át az ajtón, és egy másik,
egymásba nyíló, apró termekből álló sorba léptünk be.
Ez nem ugyanaz volt, amiben Pritkin és én voltunk. Az
zöld és barna színekkel volt berendezve, míg ez itt
vízszínekben pompázott, a kék, a fehér és a zöld minden
elképzelhető árnyalatában. De sok közös vonása volt a
másikkal, például az, hogy tele volt rejtekhelyekkel.
Egy áttört paraván mögé bújtam, amikor a két őr
visszatért, egy csapat nagyon boldogtalan szökevényt
cipelve.
Elhaladva mellettem, a madarak károgtak és csapkodtak,
a kutya vicsorgott, a macskák sziszegtek, és megkarmolták
az egyik fickó fülét. Én pedig felkaptam egy takarót, hogy
betakarjam Rosiert, és gyorsan a másik irányba sétáltam.
Senki sem vetett rám egy második pillantást még a szobasor
végéhez közel álló őrpáros sem, mert persze, hogy nem
néztek rám.
Én csak egy rabszolga voltam.
Aztán már bent is voltunk.
– Ugyanezt kérdeztem én is! – Egy férfi hangja volt, de
nem láttam. Nem sok mindent láthattam; túl sok fenék volt
előttem. – Azt mondják, a népességük növekszik, és több
élelemre van szükségük. Arra is utaltak, hogy élvezik az
ötletet, hogy legyengítsenek téged. Aggódnak egy esetleges
szövetséged miatt a Sötét Tündérekkel.
– A sötétek!
Ez egy nő volt – vagy legalábbis nőnemű. A hang túl lírai
volt, hogy emberi legyen, bár a gúny kissé elvette az élét.
– Közös a célotok! – érvelt a férfi. – A Svarestri
terjeszkedése mindkettőtöket szorongat. Ha szövetségre
lépnétek, attól tartanak, hogy képtelenek lennének ellenállni
egy ilyen szövetségnek, amelyet az általad félemberekből
épített hadsereggel erősítenek meg.
– Azt mondják! – A gúny most már csöpögött. – És te
hiszel nekik!
 – Azt hiszem, hogy hajlandók tartani a határokat a
rendszeres élelmiszerszállítmányért cserébe. Nem
rabszolgákért. Ők nem használják őket, Nimue; soha nem is
használták! És ha olyan erősek, mint te...
– Valóban? Biztos vagy ebben? Jobb, ha biztos vagy
benne, Arthur! Ha elárulsz minket, a szászoknál is több
miatt kell aggódnod!
Arthur?
Felkaptam a fejem.
A seggek előttem a termet körbeálló őröké voltak. Egy kis
félhomályos előszobában voltam, mert a testük elállta a fény
nagy részét, és képtelen voltam bármit is tenni a kilátás
javítására a hátam mögött az ajtónál álló két őr miatt. A
másik irányba néztek, de talán észre vennék, ha elkezdek
felmászni a bútorokra. Mint ahogy az elöl állók is, akik egy
kis benyíló két oldalán lévő két áttört paraván előtt álltak,
dönthetnének úgy, hogy megfordulnak.
Aztán valaki meg is tette, de csak azért, hogy kis
elmozdulása után keletkező résen szűk rálátást biztosítson a
szobára. És a középen térdelő Pritkinre, aki a nadrágját
leszámítva meztelen volt, erős karjait összekötözték a háta
mögött. És a talpán egyensúlyozva nézte, ahogy egy sötét
hajú nő vitatkozik egy tükörrel.
Oké, azt hiszem, a nő valójában a tükörben lévő férfival
beszélget, aki nagydarab, szőke és vörös arcú volt, és
hamarosan egyre vörösebb lett.
– Nem árulok el senkit! – mondta a férfi – a király –,
miközben bámultam. – Választási lehetőségeket adtam
neked; te úgy döntöttél, hogy nem élsz velük. Mit vártál?
Úgy nézett ki, mint Arthur, gondoltam. Vagy legalábbis a
mítoszban: aranyszínű haját fényes karika tartotta a helyén,
rövidre nyírt szőke szakáll, a harcosok napszítta bőre, de a
szeménél mosolyráncokkal. De volt benne tündér is, ha az
ember tudta, mit keressen: a szeme túl kék ahhoz, hogy
emberi legyen, a mozdulatai túl folyékonyak, a hangja
szinte önálló entitás, mögötte erő, amely dorgál, hízeleg,
elbűvöl...
Nos, kivéve Nimue-t, aki nem tűnt lenyűgözöttnek.
– Elvárom, hogy észnél legyél! – csattant fel. – A vérem
vagy, mégis az ellenségeimmel szövetkezel?
– Úgy beszélsz, mintha egy ellened indított háborúban
csatlakoznék hozzájuk...
– Akár azt is megteheted!
A férfi kék szemei megvillantak.
– Ezt te mondod nekem? Nekem? Amikor a népem vére
tett téged erőssé? Hányan lennének a seregedben, ha nem
lennének a mi asszonyaink? Hogyan etetnéd őket, ha nem
lenne a mi gabonánk? Mégis többet követelsz?
– Ideiglenes intézkedés, a közelmúltbeli háború miatt...
– Mindig van háború, Nimue! Ez az egyik dolog, amit
apám megtanított nekem! Sosem szabadulsz meg tőle,
mondta, de megpróbálta. A népéért próbálkozott, és
megkötötte veled azt az átkozott szerződést...
– Amit te visszautasítasz!
Mennydörgésnek hallatszott, és a már eddig is tapintható
feszültség, még néhány fokozattal feljebb kapcsolt.
Hátrapillantottam a vállam fölött, és biztos voltam benne,
hogy a mögöttem álló két őr errefelé fordult. Szerencsére
még mindig nem törődtek velem, de nem tudtam, meddig
tart ez.
Elkezdtem leszedni a karkötőmet.
– Mit csinálsz? – sziszegte Rosier.
 – A tervet – mondtam halkan, és a Pritkin mögött térdelő
nők sora felé biccentettem – a szövetségek vezetői,
feltételeztem. És az egyetlen lehetséges szövetségesünk.
– A terv látványosan megbukott – sziszegte. – És most a
boszorkányok ott vannak bent. Mi meg itt vagyunk kint.
Pontosan mit...
Felemeltem a kaméleonomat, ami szokás szerint, amikor
lekerült a testről, egy kis arany csecsebecsének látszott.
– Be tudsz menni oda.
Kellett neki egy másodperc. – Nem tudok!
– De igenis be tudsz! Elrejt téged...
– Nem arra tervezték, hogy egy embert rejtsen el. Arra
tervezték, hogy dolgokat rejtsen el. Apró dolgokat...
– Te egy kicsi dolog vagy!
– De nem őrült dolog vagyok! Mit kellene tennem?
Kússzak oda és adjam a boszorkányoknak a pálcákat…
– Igen!
– És aztán mi lesz?
– És akkor ők elterelik a figyelmet. És... és kihozzuk
Pritkint...
– Még magadat sem tudod meggyőzni!
– Van jobb ötleted?
– Bármi jobb ötlet! Azt hiszed, a tündérek majd csak
állnak, amíg a boszorkányok kivetik a varázsigéjüket, hogy
elővegyék a fegyvereiket, egy másikat, hogy kioldják a
kezüket, és egy következőt, hogy „végre” kárt is tegyenek
bennük?
– Még egyszer – ha nem tetszik a terv, találj ki egy jobbat!
Nyitott vagyok a javaslatokra!
– …Ez a verseny lényege – mondta Arthur, miközben
Rosier rám meredt. – Gyere az udvarba, Nimue! Ha olyan
erős vagy, mint mondod, akkor legyőzöd a Svarestrit, és
megkapsz mindent, amire vágysz. De ha túlságosan félsz...
– Úgy gondold, túl okos vagy, hogy feltegyél egy olyan
előnyt, amivel már rendelkezem. Újítsd meg a szerződést,
Arthur! Emeld meg az adót az általam kért összegre, és
megkapod a békét, amire vágysz!
– Vagy?
– Vagy elveszem az asszonyaidat, az összes asszonyodat,
és hagylak, hogy meglásd, meddig követnek az embereid
nélkülük!
Artúr kihúzta magát, kék szemei égtek, minden jókedvre
utaló nyom eltűnt.
– Ne fenyegess engem, Nimue! Nem fog tetszeni az
eredmény, ha megteszed!
– Neked sem fog – mondta, és először fordult meg.
És egy pillanatra mindent elfelejtettem, még azt is, hogy
miért vagyok ott. Mert gyönyörű volt. Nem, gondoltam
döbbent ámulattal, csodaszép volt, fájdalmasan,
szívszorítóan, hihetetlenül szép. Hollófekete haja, amely
szinte a padlóig ért, mint egy folyó, szeme, mint egy tengeri
vihar, kék és szürke, és dühtől csillogott, arca olyan
tökéletes volt, hogy fájt, mint egy húsba vájó természeti erő.
Kék köntöse hullámokként áramlott körülötte, amikor
megmozdult, és megragadta az egyik boszorkányt.
És elvágta a torkát.
 Huszonhatodik fejezet

Bámultam a Nimue karjaiban vergődő haldokló nőt, és

szörnyű déjà vu érzés tört rám. A haja hosszú volt és félig
ősz, és nem láttam az arcát. De egy pillanatra megint Rhea
volt. Ez a tény csak fokozódott, amikor Nimue felnézett.
És a gyönyörű kék szemeket elárasztotta a fekete.
Fekete, mint a végtelen éjszakai égbolt, csillagok nélkül.
Fekete, mint a tenger könyörtelen mélysége. Fekete, mint
egy szörnyeteg szeme, egy szörnyetegé, amit már láttam
korábban, egy szörnyetegé, amely...
Felfal téged, felfal téged. Ő...
A szoba mintha összezsugorodott volna, és az a
borzalmas érzés, ami folyton eluralkodott rajtam,
megfagyasztotta a végtagjaimat, összeszorította a torkomat,
csapdába ejtve a keletkező sikolyt.
Egészen addig, amíg Nimue meg nem ragadott egy újabb
áldozatot.
Én pedig kiadtam egy olyan hangot, amit a tündér nem
vett észre, de Pritkin feje megrándult. Találkozott a
tekintetünk, és hirtelen minden egyszerre történt: Arthur
üvöltött, a nők sikoltoztak, Pritkin kiszabadult a
kötelékeiből és a nőnek rontott, a szoba káoszba fulladt,
ahogy a tündérek tömege utána ugrott, ő pedig Nimue-
nak...
És letépett valamit a nyakáról.
– Ó, a francba!
Kezdtem mondani, mert mindez pár másodperc alatt
történt, és hirtelen valami felém hullámzott a tömeg feje
fölött. Valami egy vékony aranyláncon, valami, ami
megcsillant a lámpafényben, valami, amit egymillió év alatt
sem kaptam volna el, mert a koordinációm egy kétéves
ügyetlen gyerekével ért fel. Valami, amit a kezem mégis
elkapott a levegőben, pont abban a pillanatban, amikor
Nimue felnézett.
És találkozott a tekintetünk.
– V lva – vakkantotta.
– Sybil – fordította a varázsige kötelességtudóan.
– Basszus – suttogtam.
Aztán megfordultam és elmenekültem.
– Kapjátok el a lányt! – kiáltotta valaki, miközben a
helyiségben varázsigék röpködtek, az ajtóban álló két őr
pedig felém ugrott.
– Védjetek! – ziháltam, és a késeim szinte leugrottak a
csuklómról, ezúttal mindenféle korlátozás nélkül, mert arra
már nem maradt időm. Nem maradt időm semmire, csak
arra, hogy őrülten rohanjak, a késeim hátra tántorították az
őröket, miközben végigrobogtam a külső szobák során,
fogalmam sem volt, mit csinálok.
Egészen addig, amíg le nem néztem.
És megláttam egy fényes ezüstkulcsot a tenyeremben.
Oké, tudtam, mit kell csinálnom.
Csak azt nem tudtam, hogy hol...
– Biztosítsátok a hercegnő szobáját! – kiáltotta valaki.
Igen, de hol volt az?
– Nem arra, te tökfilkó! Balra!
Köszönöm, gondoltam vadul, miközben a késeim még
időben érkeztek, hogy két másik őr is elvetődjön az útból.
Kirohantam a királynő lakrészéből, és élesen balra
fordultam. És folytattam tovább, a fegyvereim halálos hálót
szőttek mögöttem a folyosón, miközben úgy hallatszott,
mintha a világ összes őre utánam dübörögne.
 Itt nem voltak nesztelen macskatappancsok. Csizmák
dobbantak a kőhöz, hangosan, visszhangzóan, halálosan.
Mint a nyílvessző, amely elhaladt a fejem két oldalán,
kettéhasítva az egyik késem által. Mint az energianyaláb,
amely a levegőben sisteregve elpárologtatta az egyik kis
kést. Mint a bóla 1, ami a lábam köré tekeredve felbuktatott,
és fájdalmasan a kőre küldött, amitől a hátam mögül érkező
kilőtt fegyverek tömegére meredtem...
Amik elszálltak a fejem fölött, mivel arra a helyre
irányultak, ahol az imént voltam, és a másik irányból érkező
őrök csoportját találták el.
Hatan közülük összerogytak körülöttem, miközben a
megmaradt késem átvágta a bokámon lévő zsinórokat,
mielőtt kamikaze módjára a mögöttem álló harcosokra nem
vetette magát. Hatan, gondoltam, és talpra szedelőzködtem,
az orrom csöpögött, a rémület pedig a fülemben lüktetett.
Miközben végigszaladtam a folyosón, vér fröccsent a falra
mellettem, amikor valaki utánam nyúlt, és elvesztette egyik
végtagját. Hatan, mint ahányan a hercegnő cellája körül
kellett lenniük, tehát ez azt jelentette...
– Hercegnő! Hercegnő! – kiáltoztam, mert ajtók voltak,
ajtók, nagyon sok ajtó, és fogalmam sem volt...
Megragadott egy súlyos kéz, a késem a falnak taszította,
elrándultam, valaki pedig azt kiáltotta: – Ide!
De én már nyugodt kézzel a helyére küldtem a kulcsot –
hogy a fenébe volt nyugodt? És elfordítottam a zárat, majd
beestem, a hátam mögött egy tündérfallal, az utolsó késem
is füstbe ment, elhárítva egy gonosz átkot. De ez megadta a
szükséges egy másodpercet, hogy megragadjanak az erős

1
egy hosszú bőrzsinór, mindkét végén kerek ólomsúllyal
kezek és berántsanak, és az ajtó becsapódjon a tündérek
előtt...
És megszólalt egy női hang: – Remélem, ennél jobb
fegyvert hoztál –, amikor a csuklómat a nő irányába löktem.
A hajam az arcomba lógott, kapkodtam a levegő után, a
masszív tölgyfaajtó dübb, dübb, dübörgött mögöttem,
olyannyira, hogy alig tudtam gondolkodni. Minden
bizonnyal nem elég jól, hogy megmagyarázzam a helyzetet,
hogy bemutatkozzam, hogy bármit is tegyek a ziháláson
kívül: – Van... egy pálca...
– Ez nem pálca – mondta áhítatosan, mielőtt valamit
letépett volna a karkötőmről.
Aztán az ajtó feladta a küzdelmet, mennydörgésszerű
robajjal vágódott be, amitől felsikoltottam és hátraestem.
Nem úgy a nő. Aki csak állt ott, egy karcsú, sötét hajú alak,
férfikabátban és leggingsben, szemben egy egész horda
feldühödött tündérharcossal. Kezében valamivel, ami
gyanúsan hasonlított...
Egy botra, gondoltam, és elkerekedett a szemem, a
tündérekével együtt.
Akik hirtelen mind megpróbáltak visszahúzódni az ajtón.
A nő segített nekik ebben, nevetve, ahogy kirobbantotta
az egész rohadt falat. Hatalmas tömbök záporoztak, por
szállt mindenfelé, apró kőszilánkok csíptek a bőrömbe. És
mindeközben ő csak nevetett, nevetett és nevetett.
– Ó, nagymama! – szinte énekelte, és kilépett a folyosóra.
Vagy legalábbis ami maradt belőle.
Megpróbáltam felállni. Nem is tudom, miért. Nem
mintha a segítségére tudtam volna lenni. De az agyam
ekkorra már feladta, és nagyjából az ösztöneimet követtem.
És az ösztön azt súgta, hogy tűnjek el, mielőtt még a tető
többi része is beomlik. De valami...
 Ó...
Egy nagy kődarab esett a szoknyámra, elég nagy, hogy
betörje a fejemet, ha egy lábnyival balra esik. Kábán és
zihálva néztem rá, miközben odakintről olyan hangok
hallatszottak, mintha az apokalipszis kezdődött volna.
Aztán elkezdtem köhögni, káromkodni, húzni és rángatni,
ami csak egy percnek tűnt.
De lehet, hogy tovább tartott, mert hirtelen valaki más is
ott térdelt a porban. És elhúzta a kezemet. És felemelt a
karjaiba, az erős, ismerős karokba, amelyek együtt jártak a
fülem alatt dobogó szívveréssel. És a káromkodó hanggal,
miközben az egymás után összeomló folyosókon
rohantunk, mert ez az egész hely széthullott.
Míg végül át nem haladtunk valamin, ami fájdalmasan
sercegett körülöttünk, és kiléptünk...
Valami rosszabba.
Hideg és szúrós eső csapott az arcomba, és ez teljesen
magamhoz térített. És arra a felismerésre, hogy a fura kis
házikó szinte teljesen eltűnt, miután a teteje beszakadt.
Vagy leszakadt, mert sehol sem láttam.
Láttam a fejem felett forrongó eget, ahol villámok
cikáztak. Láttam a sűrűn zuhogó esőt, mintha egy gát
szakadt volna át. Láttam, hogy a szél úgy dobálja a nehéz
sátrakat, mintha csak zsebkendők lennének, az egyik túl
gyorsan száguldott felénk, hogy le tudjunk bukni. De az
utolsó pillanatban megakadt a ház elülső falán, eltakarta az
ajtót, és ponyvaként terült el a fejünk felett, elzárva a
kilátást.
De a zajt nem. A süvítő szél és a doboló eső, a nehéz
vászon placcs, placcs, placcsanása, az összedőlni készülő ház
nyikorgó hangjait fölülmúlták a felhangzó sikolyok. Több
száz, talán ezer is.
 – Mi történik? – kiáltottam gyakorlatilag Pritkin fülébe,
de ő nem hallotta meg.
Viszont letett a földre, a bokám fölé érő jéghideg vízbe. És
felfedeztem, hogy annyira elfoglalt a felfelé bámulás, hogy
nem vettem észre a küszöbön átzúduló vizet, amely
elárasztotta a tábort. Egy igazán nagy áradat.
– Gyerünk! – kiabálta Pritkin, és én alig hallottam. De
megkapaszkodtam a kezében, és fröcskölve áthaladtam az
elárasztott házon, miközben a megmaradt tető és falak
darabjai zuhantak a vízbe körülöttünk, és a már teljesen
átázott sátor is megpróbált a fejünkre omlani.
Egy pillanattal később választ kaptam a kérdésemre,
amikor az ajtóhoz értünk, és ő felhajtotta a sátorlapot.
Feltárva a mögötte elterülő égő poklot.
Úgy nézett ki, mint valamiféle középkori víziója a
pokolnak, sikoltozó emberekkel és a mindenütt lobogó
lángokkal. A sátrak előtt lévő fáklyákat a szél ráfújhatta a
vászonra, vagy legalábbis a szikráikat, mert a sátrak jó része
lángokban állt. Akárcsak a pokróc egy mellettünk
elszáguldó, őrült tekintetű lovon, fellökve egy embert, aki
megcsúszott, majd teljesen eltűnt.
Csakhogy egy másodperccel később újra előbukkanjon,
zihálva és a fejét rázva – a nagyon vizes fejét –, mert épp
most merült a víz alá. És végre rájöttem, miért tűnt úgy az
egész terület, mintha narancssárga lángok lobognának: a tűz
visszatükröződött a hullámokról. És a hullámok már térdig
értek a tábor legalsó részein, és egyre csak nőttek, ahogy a
minket körülvevő magasabb területekről az összes víz
lezúdult.
Az a veszély fenyegetett, hogy táborból egy kis tó válik.
Méghozzá egy olyan tó, amelyből az egyre jobban őrjöngő
tömegből senkinek sem lenne esélye elmenekülni, bármerre
is futna. Mert a falak még mindig álltak.
Pritkin elindult előre, de én belekapaszkodtam a karjába.
– Várj! Nekem még...
– A palánkfal! – kiáltotta, és a fal felé mutogatott.
– Tudom! – Ordítottam, mert a száz decibelnél halkabbat
nem lehetett hallani idekint. – De valamit meg kell tennem!
– Mit?
– A te... A lény, akivel együtt voltam. Vissza kell mennem
érte...
Pritkin hevesen megrázta a fejét. – Te velem maradsz!
– Hamarosan követlek!
– Nem!
– Muszáj!
Csak nézett rám vad szemekkel.
– Mi az?
– Olyan furcsa érzésem van, hogy el fogsz tűnni, és soha
többé nem látlak!
– Látni fogsz!
Nem tűnt meggyőzöttnek.
– Látni fogsz!
– Akkor találkozzunk itt! Pontosan itt! Visszajövök érted!
Bólintottam, de ő csak hezitálva állt ott.
Aztán felemelve a padlóról megcsókolt, teste forrón és
keményen az enyémhez simult, miközben az Armageddon
kavargott körülöttünk.
Elakadt lélegzettel és megtántorodva hagyva, amikor
leengedett. Bár ez valószínűleg csak... csak a szél volt.
Meglöktem.
– Menj!
Elindult.
 Megfordultam, és visszatocsogtam a szobán keresztül
annak a bejáratához, amiről most már tudtam, hogy egy
átjáró. Sercegett és recsegett, és megcsípte a bőrömet,
amikor átléptem rajta. És az egész helyet kihaltnak és
néptelennek találtam, leszámítva a még mindig remegő
falak moraját. Hatalmas sziklatömbök hevertek a padlón, a
nehéz tölgyfa gerendák pedig ferdén végig a folyosón,
akadálypályává változtatva azt. Egy porral lepetté, amely
csúszott a talpam alatt, rátapadt nedves lábamra és
bokámra, és a levegő is tele volt vele.
Levettem egy lámpást a falról, és feltartottam.
– Rosier!
Semmi. És minél messzebb mentem, annál rosszabb lett a
helyzet, ahogy a portál halvány fénye eltűnt. A pislákoló
lámpásom maradt az egyetlen, ami megvilágította a
sziklaomlásoktól járhatatlan folyosót, és a sötétség olyan
nehéz volt, hogy szinte éreztem a bőrömön.
Még rosszabb volt a gondolat, hogy talán nincs is mit
találni. Hogy Rosier olyan kicsi és olyan sebezhető, és hogy
a tündér annyira haragudott rá. És hogy talán Pritkin
gondolt volna rá, hogy elhozza a „familiárisomat”, ha lett
volna még mit elhoznia.
– Rosier!
Semmi.
Átfurakodtam a törmelék között, megvágtam a kezemet,
beütöttem a sarkam, és azt kívántam, bárcsak egyszer, csak
egyetlen egyszer, egy rendes cipőben indulnék el egy ilyen
hülyeségen. De nem volt cipőm, és ami még fontosabb,
térképem sem volt. Mert akármilyen furcsa hely is volt ez,
gondolom, a tündérek kívülről tudták, de én nem.
Egy pillanatig a falnak támaszkodtam, szembenézve az
elkerülhetetlennel. Így sosem fogok Rosierhez érni. Muszáj
volt abban reménykednem, hogy Gertie nem tudott
áthatolni azon a varázslaton, amit a tündérek ezen a helyen
használtak, és hogy nem fogok összeesni a megerőltetéstől,
mert ez tényleg szívás volt.
És tényleg, ó, Istenem, tényleg, gondoltam, és úgy
éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna, már
attól a rövid távolságtól is, amit a királynő szobájáig
megtettem.
Ahol a tető éppen beomlott.
A fentről érkező zuhanás hátralökött a falnak, és félig
sárba és gazba temetett. De nem haltam bele, mert egyik
óriási gerenda sem zuhant le. Talán azért, mert a legtöbbjük
már leesett, ami megmagyarázza, hogy miután végre
kiástam magam, miért volt olyan átkozottul nehéz járni.
A padló egy törmelékkel teli aknamező volt, amit nem
láttam, mivel a lámpa is eltemetődött velem együtt,
koromsötétté téve így a szobát. Én pedig köhögtem és
ziháltam, mert olyan volt itt, mintha homokviharban
próbáltam volna lélegezni. Vagy mintha élve eltemetnének,
gondoltam vadul, miközben ide-oda csapongtam, és
próbáltam elég levegőt szívni a tüdőmbe, hogy kiálthassak.
– Rosi… – Elhallgattam, mivel annyira köhögtem, hogy
megszédültem, és megbotlottam az egyik átkozott
gerendában, elterültem a törmelék között, és egy üvegdarab
megvágta a kezemet.
Az üveg, amit képes voltam látni, fedeztem fel egy
pillanattal később, gyémántként csillogott a sötét talajon.
Körülnéztem, és láttam, hogy valami csillog a törmelék
egyik repedésén keresztül. Alig csillogott, de fényes volt,
mint egy világítótorony fénye a sötétben. Félresöpörtem a
piszkot, a botokat és valakinek a cipőjét, és felfedeztem...
A tükör egy darabját.
 Csak egy szilánk volt, alig nagyobb, mint a tenyerem, de
elég volt ahhoz, hogy belepislogjak. De nem a
tükörképemre. Hanem egy pislákoló tűzre, egy fapadló
részére, és egy durván vakolt falra, amelyen egy kis
falfestmény volt. Úgy nézett ki, mint az a freskó, amit
Arthur mögött láttam, amikor Nimue-val beszélgetett. Az
pedig úgy nézett ki, mint a székének egy része.
Maga a férfi eltűnt, valószínűleg azután, hogy nálunk
minden elsötétült.
De úgy nézett ki, mintha égve hagyta volna a világítást.
Talpra evickéltem, és a tenyerembe fogtam a kis
üvegdarabot. És egy pillanattal később már a királynő
szobáinak hosszú, zegzugos termeiben jártam, a tűz
fényének pislákoló szikrája világította meg az utamat. Nos,
valamennyire megvilágította, mivel a helynek mostanra
eléggé állandósult a remegése, és a száraz esőként hulló
apró porszemektől pocsékok lettek a látási viszonyok. De
nem a látvány volt az, ami felkeltette a figyelmemet.
Hanem a hang.
Könnyű és gyors léptek csattanásai voltak az egyetlen
figyelmeztetés, mielőtt valami belém csapódott. És hátrafelé
lökött, egy halom éles szélű törmelékre. Aztán lecsapott,
szétszórva a törmeléket és összetörve az üveget, de a
koponyámat nem. Mert amint földet értem, azonnal gurulni
kezdtem, majd elbújtam a sötétségben.
Az ütés kiütötte a kezemből a tükördarabot, és az
ottmaradt a törmelékkupacba ékelődve, én pedig a
homályba és a szállingózó porba burkolóztam. A szobákat
elválasztó egyik fél fal mellé guggoltam, nehezen
lélegeztem, és a kavargó részecskéket bámultam, amelyek
aranylóan csillogtak a tűz fényében. És amelyek ebből a
távolságból lényegében semmit sem emeltek ki.
 Semmit, kivéve egy karcsú, sötét árnyékot, amely a
semmiből megjelenve egyenesen felém tartott.
– Cassie! – kiáltotta valaki, és én megrándultam. Ahogy
az alak is, aki tétovázva körülnézett. Lehetővé téve, hogy
megragadjak egy nagy vázát, és elég erősen eldobjam, hogy
kificamítsa a vállamat.
Fájdalmasan felszisszentem, aminek a hangját elfedte a
porcelán csörömpölése, amikor az alak megpördült, és
felemelve egy nagy botot, úgy elütötte a vázát, mint egy
ütő, aki hazafutással próbálkozik. A szilánkok mindenfelé
szétszóródtak, amitől újra feljajdultam, amikor belém
fúródtak, mint egy tucatnyi apró kés. Amit azután
próbáltam visszafojtani, és némán elvetődtem, mert úgy
tűnt, a támadóm hang alapján is tud dolgozni.
Egy pillanatig nem volt más, csak két árnyék, akik a
halvány fénysugár körül keringtek, mindketten előnyt
keresve. És a támadóm bizonyára talált is egyet. Mert a
következő pillanatban a falnak, majd a padlónak
csapódtam, alig felfogva, hogy mi történt.
Míg meg nem láttam, hogy valaki a távoli tűzfénytől
megvilágítva, egy bottal a kezében fölém magasodik…
Aztán pedig elsötétül, amikor a szilánk gyenge fénye
hirtelen lángba borult. Perzselő fehér fényesség, mintha a
napba bámultam volna, áradt ki az aprócska dologból,
betöltve a szobát. Olyan fényes és erős volt, hogy elvakított,
annak ellenére, hogy alatta értem földet, és még csak nem is
éreztem a teljes hatását.
De valaki igen.
Egy hangos káromkodást hallottam – egy nőt, bár nem
Nimue-t. Ez a hang magasabb volt, könnyedebb és
fájdalommal teli. Valószínűleg attól, hogy kiégették a
retináját, gondoltam, és mindkét karommal védtem a saját
szememet. Így védtelen maradtam, de nem gondoltam
volna, hogy lenne jelentősége. Hadonászást, nyögéseket
hallottam, majd egyre távolodó lépteket. Aztán semmit,
ahogy a szoba újra elcsendesült, és az a szörnyű fény egyre
csak világított.
Végül ugyanolyan hirtelen, mint ahogy jött is, kialudt, és
én zihálva a padlón maradtam, zavarodottan, félve és
komolyan elveszetten. És még mindig vakon – a szemem
csak az utóképek villódzását látta. De süket nem voltam, és
ismét valamilyen hangot hallottam.
Négykézlábra emelkedtem, és megpróbáltam
egyensúlyozni a padlón, ami nem tűnt egészen stabilnak.
Vagy talán én voltam az. Nem tudtam; csak kúsztam a halk
hang irányába, mint egy anya, aki megpróbálja megtalálni
elveszett gyerekét.
Vagy valami majdnem olyan apróságot, állapítottam
meg, amikor matató kezeim végül rátaláltak a szomszédos
szobában a törmelék alatt rekedt aprócska testre.
Nem jutott eszembe, hogy elhozzam a szilánkot, de nem
is számított, hiszen úgysem láttam. De nem is volt rá
szükségem. Mert a hang a valaha kitalált legmocskosabb
káromkodásokat sorolta, amelyeknek még az icipici, halk,
sipító hangon is sikerült gonoszul hangzaniuk, és...
– Rosier! – Hatalmas vigyor jelent meg az arcomon.
A káromkodások abbamaradtak.
– Cassie?
– Igen!
– Szabadíts ki! Azonnal húzz ki innen!
A sarkamra ültem, és vigyorogtam.
Aztán kihúztam.
A jó hír az volt, hogy a főfolyosókon itt-ott még pislákolt
néhány lámpás, amit a lassan visszatérő látásom
hasznosnak talált. A rossz hír az volt, hogy ezek már nem
voltak folyosók. Gerendák, és néhány esetben egészen
ledőlt falak kerültek az utunkba, amelyek közül néhányon
át tudtam mászni, de néhány szinte a megmaradt
mennyezetig magasodott, így kénytelen voltam
visszamászni. Vagy, azokban az esetekben, ahol át tudtam
látni rajtuk, ugranom kellett.
Csakhogy ez nem ment olyan jól.
– Rendben – mondta Rosier valamivel később. – Még
egyszer! Éppen itt volt.
A fejemet ingatva bámultam a legújabb elzáródást, és a
falba kapaszkodtam, hogy megtámaszkodjak.
– Nem megy!
– Muszáj! – A hely ismét megremegett, a falak most már
erősebben remegtek, mint az elmúlt percekben. Mert ez
nem egy átjáró volt a Tündérvilágba, ahogy arra félig-
meddig számítottam. Ez nem volt átjáró semmibe. Rosier
szerint ez egy Winnebago mágikus megfelelője volt, egy
hordozható palota, amit a tündér nemesek vittek magukkal,
amikor utaztak, hogy ne parasztként kelljen élniük.
Egy átjáróból faragták ki, valahogy visszahurkolták
önmagába, hogy egy stabil zseb legyen belőle – vagy valami
ilyesmi. Nem értettem az egészet. De azt igen, hogy az
említett portál megsérült, amikor Pritkin átrobbant rajta.
Aztán megint, amikor az őrült hercegnő elkezdte széttépni a
tündéreket. És most megpróbált ránk omlani, és úgy tűnik,
rossz dolgok történnek veled, amikor egy összeomló
portálon belül voltál.
De én még mindig nem voltam képes. Már csak a
látótávolságon belüli miniugrásokra korlátozódtam, a
legegyszerűbb fajtára, de nem voltam képes. Teljesen
kimerültem, mindenből kifogytam, nem csinálhatok semmit
anélkül, hogy meg ne ittam volna a bájital maradékát, és azt
nem akartam megtenni. Még akkor sem tenném, ha a plafon
maradék része a fejemre szakad!
– Mit csinálsz? – követelte Rosier.
– Azt mondtad, hogy csak itt van, ugye?
– Igen, de... nem úgy értettem, hogy keresztül-kasul! –
mondta, miközben elkezdtem magam előreásni, miközben a
fejünkre zúdult a föld és a törmelék, én pedig küzdöttem,
hogy levegőt juttassak a már porral teli tüdőmbe, miközben
Rosier káromkodott, a kövek hullottak, a kezem pedig
tovább ásott, majd karmolta a földet, ami csak folyt és folyt.
Egészen addig, amíg egy újabb rengés nem rázott meg
minket.
Ez pedig a Richter-skálán körülbelül hetes erősségű volt,
amitől a por felszállt, a falak megrepedtek, a padló pedig
vadul hullámzani kezdett a lábunk alatt. És az előttem lévő,
korábban áthatolhatatlannak tűnő földtömeg úgy omlott le,
mint egy lavina a hegyoldalon. Ami magával ragadott
minket is.
Rosier és én pedig félig átbotladoztunk, félig átcsúsztunk
a túloldalra, aztán megragadtam őt, és a portál felé
rohantam, azt kívánva, bárcsak ne vakított volna el megint
az az átkozott kosz.
És aztán tényleg azt kívántam, amikor majdnem a fejem
búbjáig érő jeges tóba csobbantunk.
 Huszonhetedik fejezet

Alámerültem, már csak pusztán a sokktól is, és zihálva

jöttem fel. Aztán még jobban felziháltam, amikor majdnem
elgázoltak minket. Tíz, talán tizenöt percet lehettem bent, de
minden megváltozott.
Az emberek gázoltak és úsztak a legalább másfél méteres
hullámokban. És most már semmi sem akadályozta őket,
hiszen a kis házból már csak a portált tartó fal maradt.
Aztán már az sem, amikor felrobbant a hátunk mögött, ami
miatt le kellett buknom, amikor a tüzes darabok elrepültek a
fejem fölött, és a fal porrá omlott.
Akárcsak a palánk, amely most már csak néhány füstölgő
rönkhalom volt, ahol sercegve pattogott, ami még
megmaradt a védelmezőből. Ami valószínűleg
megmagyarázta, hogy az egykor rendezett tábor miért
alakult át egy hangyabollyá, ahol az emberek a hegyek felé
igyekezve, tocsogva és fröcskölve robogtak át az égő
maradványokon. És a tündérek nem sokat tettek, hogy
megállítsák őket; úgy tűnt, alig veszik észre őket.
Jó okkal, gondoltam felfelé bámulva.
Atyaég!
– Mi a fene ez? – visította Rosier felháborodottan.
Nem válaszoltam. Mint a tündérek, én is eléggé elfoglalt
voltam. Figyeltem, ahogy a korok csatája zajlik felettünk a
levegőben.
Vagy, hogy pontosabb legyek, a légicsata – a víz, a
villámok és a tűz küzdelme, amelyeket úgy dobáltak össze-
vissza, mint... mint az eldobható cuccokat szokták,
gondoltam, de az agyam már eléggé kisült ezen a ponton.
De nem számított, mert hogyan lehetett volna ezt leírni?
 A legegyszerűbben: két nő állt a tábor mögötti nyílt
terepen, az egymással szemben lévő dombokon. Két sötét
hajú nő, akiknek hosszú, hollófekete haja a fejük körül
lobogott, miközben szemben álltak egymással, bár valahogy
nem ez volt a lényeg. A lényeg az volt, ami körülöttük
történt.
Néztem, ahogy egy hurrikánnak látszó valami töltötte be
az eget, és ahogy tornádók kígyóztak lefelé, egy tucatnyi is
egyszerre, ledöntve a férfiakat a lábukról, és elrepítve őket.
Miközben mások meggyulladtak, a tábortüzek forró
hamuját a hőség és fény süvítő örvényeivé változtatva,
amelyek átszakították a hegyoldalakon álló sereget, és vörös
ereket hasítottak a vidékre. És amik még jobban megteltek
vízzel, amelyek közül az egyik magába zárta azt a három
tündért, akik majdnem a hercegnő mögé lopakodtak,
lerántva őket a dombról, és azzal fenyegetve, hogy
megfulladnak a levegőben.
De Nimue-t nem rántották le.
Hatalmas szélroham forrongott körülötte, természeti erő,
aminek lehetetlen ellenállni, de mégis dacolt vele.
Egy pajzzsal.
A karján volt egy egyszerű, bronzszínű kicsi kör, amely
ebből a távolságból alig látszott. De ebből kitekeredett
valami hatalmas, ami majdnem olyan színű volt, mint az
eső, és emiatt nehéz volt kivenni az éjszakában. Csak egy
csillogó, fényes korong, olyan, mint amilyet Pritkintől is
láttam néha kidobni, de ez sokkal nagyobb és vastagabb
volt. Egy mágikus pajzs, amely elég nagy volt, hogy izzó
fénykoszorút vessen rá és néhány száz emberére, akik
körülötte gyűltek össze a dombtetőn.
De velünk többiekkel nem csinált semmit.
 Az egyetlen dolog, ami megvédett minket a süvítő széltől
és a zuhogó esőtől, a környező dombok voltak, ami eléggé
kétélű kardnak minősült, mivel megfojtani is ők próbáltak
minket. A víz valóságos folyóként zúdult le róluk, átcsapott
a hegyek közötti hasadékokon és szakadékokon, és a tábor
maradványaira ömlött. Olyannyira, hogy az emberek most
már tényleg úsztak a mélyebb részeken, míg a néhány
magasabban fekvő rész úgy állt ki, mint a szigetek a
tengerben.
Végre rájöttem, hogy a tündérek miért egy völgyben
ütöttek tábort, ahelyett, hogy a dombtetőn tették volna,
mint mindenki más.
Mert egyébként nem tudnának megfojtani, ha
felbosszantottad őket.
Nem mintha tényleg szükség lett volna a vízbe fojtásra.
– Mi a f...? – sikoltotta Rosier, majd gurgulázni kezdett,
amikor a víz alá buktattam magunkat. És a hullámok alól
figyeltem, ahogy egy élénk színű varázslat átsuhan a
levegőben ott, ahol az imént álltunk.
Aztán egyre több és több, megvilágítva az éjszakát,
miközben felbukkantam, és láttam, amint sokszínű
varázslatok repkednek mindenfelé, hosszú gőzcsíkokká
változtatva a levegőben a mögöttük lévő vizet. És arra
kényszerítve, hogy ismét nyakig lebukjak, és fedezék után
nézzek. De körülöttünk mindenütt harc dúlt.
Úgy tűnt, megérkeztek a szövetségek.
– Mit csinálnak? – sikoltotta Rosier.
– Megpróbálják kiszabadítani a nőket! – kiáltottam,
amikor egy közeli vízfoltot elpárologtatott egy lefelé
csapódó varázslat.
– Meg fogják ölni őket! És minket is velük együtt!
Igaza volt.
 Áttocsogtam a fagyos vízen a ház egyetlen még álló része
felé – a kéményt alkotó, összedőlt sziklacsoport felé. Nem
volt sok, de legalább az egyik oldalról védve voltunk. És az
eső már nem egyenesen az arcomba vert.
Nem mintha ez segített volna.
– Meg kell találnunk Emryst – kiáltotta Rosier, egyenesen
a fülembe. – Azonnal meg kell találnunk!
– Nem mondod! – De még mindig nem láttam őt.
De nem a fény hiánya miatt. Mindenütt tüzek égtek,
helyenként még a víz alatt is, mert a mágikus lángokat nem
könnyű eloltani. De a legtöbb egyéb fizikai törvényt
követik, például élénk árnyékokat küldtek a palánkok
darabjairól valamint a sátrak úszó szigeteiről, és
visszaverődtek a hullámokról, amitől az egész tábor úgy
tűnt, mintha mozogna.
Amin nem segített az a tény, hogy tényleg mozgott.
Mert még mindig voltak itt emberek – elég sokan.
Néhányan hozzánk hasonlóan összebújtak, valamilyen
menedéket találva. Mások csoportokban, a rabszolgatartók
és magánhadseregeik által körbevéve, képtelenek voltak
elmenekülni. Megint mások a megmaradt faldarabok
mögött kuporogtak, és várták az esélyt, hogy
elmenekülhessenek. Vagy fel-alá szaladgáltak, neveket
kiabálva, hiábavalóan próbálva megtalálni a családtagjaikat
a káoszban.
Nem sok esélyt adtam nekik. Nem a hullámokban úszó,
bőgő állatcsordák, a boszorkányokkal küzdő Nimue őrei
csoportjai, és a tábor félig emberi követőinek csoportjai
között, akik az úszó edénykupacok között ültek, és
bizonytalannak tűntek, hogy maradjanak vagy
meneküljenek. De a legtöbben az utóbbi mellett döntöttek,
ami azt jelentette, hogy mindenütt mozgás és
helyváltoztatás volt, és a sötétben nem lehetett
megállapítani, hogy melyik futó alak Pritkiné.
– Itt kell maradnunk – mondtam Rosiernek.
– Micsoda?
– Itt! Azt mondta, visszajön értünk!
– És ha nem jön vissza? – követelte Rosier. – Ha
megsérült?
Megráztam a fejem. – Nem sérült meg!
– Honnan tudod?
– Az erőm megmondaná! – Ez volt az egyetlen vigaszom.
Ha valami, amit tettem, problémát okozott az idővonalban,
akkor figyelmeztetést kellett kapnom. Sőt, ennél még többet
is, a baj forrása felé kellene rángatnia, hogy orvosoljam,
ahogyan egykor Myra, Agnes örököse esetében is tettem.
Aki még azelőtt elszökött, hogy ez menő lett volna.
De az erőm csendben volt, az aranyzsinór, amely
összekötött minket, nyugalomban. Ahelyett, hogy
hárfahúrként feszült volna, ahogyan tenné, ha ártottam
volna Pritkinnek. És ha én nem tettem semmit, akkor jól
kellene lennie, hiszen ő már túlélte mindezt korábban.
Ugye?
– Akkor hol van? – követelte Rosier.
– Nem tudom...
– Ez nem elég jó!
– Mit akarsz, mit tegyek, Rosier? – kérdeztem
megfordulva, hogy ránézzek.
– Le a földre! – ordította teljes erőből az arcomba, amitől
megugrottam.
És azon tűnődtem, hogyan várta, hogy ez segíteni fog az
égen felettünk hirtelen megjelenő három kavargó tornádó
ellen.
 Az egyetlen mentő körülmény az volt, hogy magasan,
nagyon magasan voltak. Tökéletes rálátást biztosítva
számunkra, ahogy a pusztítás három kegyetlen tölcsére
összefonódva egyetlen pokollá változik. A düh forrongó
tömege egy pillanattal később átszáguldott a levegőn, és
hatalmas lándzsaként irányult lefelé, egyenesen Nimue
felé...
És felszívódott.
Kipislogtam a vizet a szememből, és arra gondoltam,
talán csak hallucinálok. De kétségtelenül ez történt. A szinte
áttetsző pajzs a nő felett feketévé és komorrá változott,
felvéve a belehatoló, hevesen kavargó örvény árnyalatát és
mintázatát. A pajzs egy pillanattal később befejezte az
elnyelést, és a felülete talán kétszer akkorára duzzadt, mint
az eddigi amúgy is tekintélyes mérete.
Aztán visszadobta az egészet.
A hercegnő vetődve ugrott egy másik dombra, amikor a
vihar ereje levágta a hegytetőt, ahol eddig állt, hatalmas sár-
és koszfelhőt küldve az ég felé. Ezzel egy időben egy
örvényt is vetett maga mögé, hogy ellensúlyozza a nagyobb
vihart, gondolom, megpróbálva lelassítani azt. És ez be is
jött – többé-kevésbé. Egy tucatnyi kisebb tölcsér vált le a
nagyobbról, őrülten kavarogva a környező dombok fölött,
szétszaggatva a sátrakat, üldözve az őrök csoportjait, és
száz kis pajzsot kivirágoztatva az éjszaka ellen.
De ez nem volt elég.
Mert a vihar fő ereje egy pillanattal később lecsapott, még
mindig több mint képes volt arra, hogy ledöntse őt
legutóbbi helyéről, és elrepítse...
Én pedig lebuktam, bár nem volt rá szükség. A teste a mi
irányunkba pörgött a levegőben, de jóval a fejem fölött.
Aztán a tábor egyik lenti részén csapódott be, elég erősen
ahhoz, hogy a felverődő víz legalább egy emelet magasra
emelkedjen.
Sűrű esőként záporozott rám, miközben előre gázoltam,
hogy elérjem, mielőtt megfulladna. És közben kerülgettem
az emberek tömegét, akik hirtelen felénk tocsogtak a vízen
keresztül. A korábban szervezetlen tömeg éppen most kapta
össze magát nagy lendülettel, és a harcra fittyet hányva
elindult kifelé a táborból, és azzal fenyegetett, hogy közben
engem is elsodor.
– Mi a franc? – kérdeztem Rosiertől, amikor keményen
könyökölve elhaladtak mellettünk a kavargó víz
áradatában.
De nem válaszolt. A vállamra pillantva azt láttam, hogy
tátott szájjal és elkerekedett szemekkel bámul el mellettem.
A sötét hajú hercegnőre, aki valahogy talpra állt, és
vicsorogva hárította el a világrengető ütést.
Eltoltam az arcom elől egy átázott hajtincset, és ezúttal
még a zuhogó esőben is jobban láttam őt. Egy gyönyörű,
barna hajú nő, mandulavágású kék szemekkel,
elefántcsontszínű bőrrel, és gonosz, vörös ajkakkal, amelyek
visszavonzották magukra a pillantást. Kicsit furcsálltam,
hogy újra rám nézett.
Amíg rá nem jöttem: nem engem néz.
Egy hosszú másodpercig ő és Rosier összenéztek, és a
vad kifejezés, amit eddig viselt, lassan átváltozott valami
mássá. Valami olyanná, amit nem igazán tudtam
értelmezni, még akkor sem, amikor az arca összerándult, és
az ajkai felfelé görbültek, mert egyszerűen túl bizarr volt.
Egészen addig, amíg ki nem tört belőle a nevetés, a tiszta
vidámság hangja, amely csengettyűként zengett a kaotikus
jelenet fölött, és annyira oda nem illő volt ebben a
környezetben, hogy csak bámulni tudtam.
 Aztán még jobban bámultam, amikor odahajolt, és
megcirógatta Rosier apró arcát.
– A fán kellett volna maradnod – mondta zihálva.
Aztán elment, olyan könnyedén futva a táboron
keresztül, mintha az nem is lett volna elárasztva, mert
számára nem volt. Kis vízfoltok szilárdultak meg a talpa
alatt, mint járólapok a patakmederben, és felfogták a lépteit,
mielőtt még megtehette volna. Mint a hullám, amely
parancsszóra emelkedett, és a palánk egy megmaradt
darabja felé indult, fel és át, és magával ragadta őt,
egyenesen a...
– Ó – mondtam, és ostobán bámultam.
És végre rájöttem, miért tartott mindenki errefelé.
Mert Nimue elkapott egy újabb vihart.
Volt egy pillanatom, hogy meglássam, ahogy villámok
cikáznak a pajzsának felszínén, hogy meglássam, ahogy
valami lángra kap, hogy egy pokoli spirál végigsöpör a
korábban áttetsző külsőn, vörös lángok tomboló korongjává
változtatva azt...
Mielőtt kiáradt, a forgószél úgy robbant ki a felszínéből,
mint a tűznyelv egy sárkány szájából, ami csak jött és jött, és
egy hatalmas tüzes halálfonallá nőtt, ami az ég felé
emelkedett...
De visszaszáguldott a földre, amikor a nő hirtelen
elengedte.
A hercegnő védekezett, egy kék folt volt a tomboló
bíborvörös áradat alatt, de Nimue saját őreinek egy
csoportja nem volt ilyen szerencsés. A hercegnő pajzsa rájuk
terelte a tüzet, felüket hamuvá robbantva, ami konfettiként
szóródott szét a szélben, míg a többiek – akiknek valahogy
sikerült pajzsot emelniük – az ég felé röpültek. Csak apró
fekete pöttyök a felhők között, ahogy az a pusztító ujj
lecsapott, egy úszómedence méretű mélyedést vájva a
hegyoldalba.
És aztán továbbment. Leugrott a hegyről a táborba,
gőzfelhőket küldve az ég felé barázdát tépett a hullámok
között, szétszedte a néhány megmaradt sátrat, mielőtt egy
szekér felé vette az irányt. Egy szekér felé, amely az egyik
megmaradt magaslaton állt. Egy szekér, amelyet valaki
felhúzhatott oda, mert ez tűnt a tábor legbiztonságosabb
helyének.
Egy gyerekekkel teli szekér.
Az idő lelassulni látszott, a fülsiketítő zaj elhalkult, és
csak a szívem dobogását hallottam. Csak szekér pereme
fölött kikukucskáló rémült arcokat láttam, szemükben
visszatükröződött a közeledő tűz fénye. A halálos
bizonyossággal együtt, hogy semmi sem térítheti el, mert
semmi sem állt az útjába.
Egészen addig, amíg már nem voltunk ott.
A földre zuhantam, a körülöttem lévő vízzel együtt, mert
nem volt időm kiválogatni. Hallottam, ahogy az erőm a
fülemben csörömpöl, és azt mondja, amit már ösztönösen is
tudtam: hogy nem szabadna ma meghalniuk. Az örvénylő
vörös oszlopra meredtem, kavargott a félelem a
zsigereimben, ahogy a bájital maradéka is, ami végigégette
a torkomat.
Aztán mindenemet a csillogó örvénybe dobtam, a pythiai
hatalom csillogó hullámát, az isteni erő legtisztább
megjelenését a Földön...
És éppen csak megtorpant egy kicsit.
Hitetlenkedve bámultam a vörös, fekete és szürke
kavargó masszát. Amíg eszembe nem jutott: Caedmon, a
tündérkirály, akivel legutóbb találkoztam, nem egyszer,
hanem kétszer is kicsúszott az idővarázslat alól. Mert a
tündérmágia nem reagált úgy az enyémre, mint a földi.
Úgy tűnt, hogy alig reagál.
Állj, gondoltam a kezemet kinyújtva, a szívem
veszélyesen gyorsan vert, miközben az oszlop csillogott és
ragyogott, mint a tűzfényes rubinok. Állj, gondoltam
kétségbeesetten megfeszülve, ahogy kitöltötte a
látómezőmet, eléggé lelassulva, hogy megbabonázzon, de
nem eléggé, hogy számítson.
– Állj! – Hallottam magam kiáltani, miközben éreztem a
hőt, a füst szagát, láttam, ahogy a szél felemeli a hajamat...
És aztán engem is felemelt, ledöntött a lábamról, ami
gondolom, lassított felvétel volt, mivel az erőmnek most
már látható volt a hatása. De nem éreztem olyan lassúnak.
Gőz- és füstfelhőkön suhantam keresztül, az égő tábor
szédítően kavargott körülöttem, miközben kétségbeesetten
próbáltam megfékezni. Ahogy az örvény és én együtt
pörögtünk egy halálos táncban, aminek csak egyféle vége
lehetett, mert nem voltam elég erős.
Nem tudtam megállítani.
De egy másodperccel később mégis megakadt, mint egy
hirtelen visszahőkölő ló, akire egy második lasszót is
kivetettek. Aztán megint, most már megállt, veszített a
sebességéből. És megint. Nem láttam, hogy miért, de
tudtam, hogy nem én csinálom; még mindig a halál izzó
oszlopa körül pörögtem, az energiájával forogtam, még
akkor is, amikor lelassult, amikor megpróbált magába
szívni, amikor kinyúlt, hogy még egy... még egy... áldozatot
követeljen... Mielőtt végleg megállt, olyan mozdulatlanná és
hangtalanná válva, mintha tényleg egyetlen, hatalmas
drágakőből faragták volna ki, amely csillogott a sötétben.
 Mint a három aranyszínű erőszál – a pythiai hatalom,
fedeztem fel –, amely hozzá kapcsolódott. Mint a három nő,
akik kivehetők voltak a füstön keresztül, arcukat a
visszatükröződő tűz fénye világította meg – közösen
szelídítették meg. Mint annak a nőnek az arca, aki egy
pillanattal később lerántott az égből, le a nagy, domborodó
keblére.
És egy pufók kéz, amely fájdalmasan szorította a
tarkómat, miközben a dühös barna szemekbe bámultam.
– Ó! – Megnyaltam az ajkam, és hamu ízét éreztem. – A
francba!
– El sem tudod képzelni!
 Huszonnyolcadik fejezet

– Gertie!
Semmi.
– Gertie! – A tenyeremmel az előttem lévő üres, fehér falat
csapkodtam.
– Abbahagynád, kérlek? – kérdezte Rosier, olyan
fáradtnak tűnve, mint amilyennek én is éreztem magam.
– Ez az én hibám! Csak el kellett volna mozdítanom a
szekeret! Ostoba-ostoba!
– Igen, az voltál – értett egyet.
Lehajtottam a fejem.
– Veszekedned kellene velem! – mondtam, bár igaza volt.
Elhasználtam az utolsó bájitalunkat is, és még csak nem is
kaptam érte semmit, mert persze, hogy odavonzotta az
akkori Pythiát az ilyesmi. Hát persze, hogy odavonzotta. És
persze, hogy magával hozza a baráti szomszédságot is.
Elbújhattam volna, és hagyhattam volna, hogy ők
intézzenek mindent, de nem álltam meg gondolkodni, még
egy pillanatra sem, és most...
Újra körülnéztem. Megint a semmibe. Mert nem volt mit
látni.
Abszolút semmi, leszámítva az üres fehér cellát. Nem,
még csak nem is egy cella. Egy fehér, téglatest alakú doboz,
ajtó, ablak és be- vagy kijárat nélkül, mert egy Pythiának
nem volt rá szüksége, nem igaz?
De nekem igen, mert az erőm eltűnt.
Nem kimerült, nem leblokkolt, eltűnt. Mintha Gertie
valahogy megfosztott volna tőle. De ezt nem tehette... ugye?
Azt mondták nekem, hogy az enyém, amíg meg nem halok,
vagy át nem adom az utódomnak. Hogy senki sem veheti el
tőlem, sem Gertie, sem senki más! Erről próbáltam
meggyőzni magam, miközben a veszteség nyomasztó
érzését éreztem, egy szörnyű ürességet ott, ahol a
kapcsolatunknak lennie kellett volna. Valami, ami az elmúlt
hónapok során olyannyira a részemmé vált, mint egy
végtag, úgy hiányzott, mintha egy darabot kivágtak volna a
lelkemből.
Gertie, gondoltam, és lecsúsztam a fal mellé.
– A másodperc töredéke alatt kellett döntened – mondta
Rosier. – Kimerülten, a csata közepén, miközben halálra
fagytál. Rosszul döntöttél. Előfordul az ilyesmi.
– Nem történik meg! Nem történhet meg!
– Nem tarthatod magad ilyen mércéhez. Senki sem...
Elhallgatott, amikor a kezembe hajtottam a fejem, mintha
rájött volna, hogy az utolsó dolog, amire szükségem van,
egy újabb kioktatás. Egy darabig csak ültünk ott csendben,
én próbáltam gondolkodni, Rosier pedig… nem sok
mindent csinált. Mert mit is lehetett volna csinálni?
– Még meg sem köszöntem – mondtam végül –, igaz?
A szeme csukva volt, és nem is nyitotta ki. De a hangja
elég óvatosnak hangzott, amikor megszólalt.
– Meg sem köszönted?
– Hogy segítettél, még Nimue-nál. Azt hiszem, talán
elvesztettem volna az eszem, és mindannyiunkat megöltek
volna, ha te nem... avatkozol közbe. Szóval köszönöm!
– Miről beszélsz?
Rosiernek még nem volt szemöldöke, de azért összevonta
rám a bőrét. És igen, gondolom, azóta történt néhány őrült
dolog, nem igaz? – A folyosón – mondtam. – Tudod, a két
tündérrel?
A ráncolás folytatódott.
 – A portál előtt? – Éreztem, hogy elpirulok. Bízz
Rosierben, hogy az egyszerű köszönömöt is kínossá teszi!
– Egyszerűen csak megmondtam, hol van az átjáró –
mondta, és kinyitotta a szemét. – Bár arra nem számítottam,
hogy fejjel előre vágsz át egy bejáraton! Még mindig
fenntartom...
– Nem erről beszélek – mondtam, és azt kívántam,
bárcsak soha ne hoztam volna szóba.
– Akkor miről?
– Mindegy!
– Nem köszönhetsz meg nekem valamit úgy, hogy
közben nem árulod el, mi az! – mondta ingerülten. – És nem
mintha lenne más dolgunk is...
– A szex, oké? – mondtam felcsattanva. – Most boldog
vagy? Köszönöm, hogy segítettél a szexnél!
Pislogott egyet. – Mi van?
Rámeredtem, túl fáradt voltam a játszadozásokhoz.
– Hagyd abba a színészkedést! Tudom, hogy te voltál az!
Ugyanezt csináltad az autóban is...
– Milyen autóban? – nézett rám fintorogva. – Mikor
voltunk mi a közelében bármilyen...
– Pár hete? Szpartosz? Sárkányvér? Ismerősen cseng? –
Minden mondatomat kérdésként tettem fel, mert Rosier
még mindig tanácstalanul nézett. Bár hogy miért, arról
fogalmam sem volt.
Emlékezetes volt.
Néhány héttel ezelőtt Pritkin megsérült egy szpartosszal
folytatott harcban. Tulajdonképpen majdnem meghalt, de
nem volt segítség a közelünkben, és talán akkor sem
számított volna, ha igen. A közönséges, jó öreg sárkányvér
is rossz, de Árész fiának, az alakváltó félistennek a vére
egészen más szinten állt, és ő teljesen be volt borítva vele.
Élve felemésztette.
Ott kellett ülnöm, és néznem, ahogy meghal, anélkül,
hogy bármit is tehettem volna. Kivéve a nyilvánvalót, mert
az inkubusok csak egyféleképpen gyógyítanak. De ő nem
reagált, úgy tűnt, nem is tudta, hogy ott vagyok, és én
kétségbe voltam esve, mert arra készültem, hogy
elveszítem...
Amíg Rosier fel nem bukkant szellem alakban, és
ugyanúgy használta az erejét, mint ahogyan Nimue-nál
tette ma este.
– Ma este megmentettél minket, ahogy az autóban is
tetted – mondtam lassan és határozottan. – Pánikba estem,
és te segítettél, és azt akartam, hogy tudd...
– Én ugyan nem!
– Micsoda?
Rosier morcosnak tűnt.
– A tanács blokkolta a képességeimet, emlékszel?
Aggódtak, hogy megpróbálok hatalmi játszmát játszani az
időben, és néhányuknak megadom, amit érdemelnek. Ezt
már mondtam neked!
– De... az a mágiáról szólt...
– Mindenről szólt, kivéve az ellenátkot. És egyébként is,
mit gondolsz, mi a képességem, ha nem a mágia?
Fintorogva ráncoltam a homlokom.
– De te segítettél…
– Nem segítettem!
– Akkor mi volt az? – Mert az egyik percben még ki
voltam borulva, a következőben pedig... Éreztem, hogy
megint elpirulok. – Az nem én voltam!
– Hát persze, hogy... – Rosier hirtelen elhallgatott, és a
nagy szemei összeszűkültek. És amikor újra megszólalt, a
hangja már másképp hangzott. – Azt akarod mondani, hogy
az nem a terved része volt?
– Milyen terv?
Válasz helyett egy robbanást kaptam. Olyat, amitől
meglepetten hátrahőköltem.
– Ezt nem mondhatod komolyan! Azt hittem, veszélyes
játékot űzöl, de az adott körülmények között megértettem.
De most azt mondod, hogy... – elsápadva elakadt a hangja. –
Te nem tudtad!
– Mit nem tudtam?
– Hogy a fiamból táplálkoztál!
Nem válaszoltam, mert bármit is vártam, nem erre
számítottam. De nem is számított. Rosier úgysem adott
esélyt arra, hogy bármit is mondjak.
– Emlékszel Amszterdamra? – kérdezte. – Amikor az a
Gertie nevű teremtmény először utolért minket?
– Én… igen, de...
– Ne mondd, hogy nem táplálkoztál! Beküldtelek a
kocsma hátsó részébe, hogy csábítsd el, és amikor kijöttél,
rohadtul úgy tűnt, hogy sikerrel jártál!
– Az... nem csábítás volt – mondtam, mert
összezavarodtam. És mert valahogy azt hittem, hogy
kevesebb kiabálással jár. – Csak próbáltam szem előtt
tartani, amíg a lélek fel nem bukkan. Csakhogy helyette
Gertie érkezett, és ő adományozott némi energiát, így el
tudtunk menekülni...
– Nem csak úgy adományozott! – csattant fel Rosier. – Ha
ez történt volna, akkor fáradtnak kellett volna lennie utána,
sőt, kimerültnek. De ehelyett felélénkült!
Elhallgattam, mert ezt én is észrevettem. De akkoriban
nem tűnt nagy dolognak. És őszintén szólva még mindig
nem tűnt annak.
 – És?
– Nos, hogy működik ez? Energiát ad neked, mégis
többel rendelkezik a végén, mint amennyivel indult? Ez
nekem nem adományozásnak hangzik!
– Akkor minek hangzik?
– Azt hiszem, te is tudod!
Csak néztem rá.
– Milyen gyorsan felejtenek – mondta szárazon. – Az volt
a benyomásom, hogy ez az egész odüsszeia akkor
kezdődött, amikor Emrys visszakerült a pokolba, mert
démoni szexet folytatott – hatalomcsereként definiálva – veled.
Már éppen mondani akartam valamit, de megálltam.
Nem azért, mintha értettem volna, hogy mire akar
kilyukadni, hanem mert hirtelen emlékek hada árasztott el:
egy domboldalon feküdtem, egy hatalmas hold lebegett a
felhőkön a fejem felett, a távolban egy halott sárkány teste
gőzölgött, az életerőm pedig a földbe csöpögött. Hideg;
olyan hideg volt...
Pritkin a sebeiből lábadozott, ezért elváltunk egymástól.
És végül egyedül küzdöttem meg az utolsó szpartosszal.
Legyőztem, már ha a tőle későbbi meghalás is győzelemnek
számít. De aztán Pritkin felbukkant, épp időben, és
visszaadta az energiát, amit korábban én adtam neki,
megmentve ezzel az életemet. És elvesztette a sajátját –
legalábbis az egyetlenét, ami érdekelte –, mert ezzel
megszegte a feltételes szabadlábra helyezés feltételeit, amin
már több mint egy évszázada dolgozott.
A megszegés egyenesen a pokolba juttatta őt, engem
pedig erre az őrült utazásra.
Rosiernek igaza volt; ott kezdődött minden.
De még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni.
– Mire akarsz kilyukadni?
 – Arra, hogy egy visszacsatolt energiahurok jött létre
kettőtök között azon az éjszakán – mondta, még mindig
furcsán hevesen. – Te energiát adtál neki az autóban – ő
pedig visszaadta neked a domboldalon, ami aktiválta a
hurkot. Igaz, nagyon gyenge volt, aminek esélye sem volt
igazán beindulni, mielőtt elragadták volna. De létezett. És a
jelek szerint még mindig létezik!
– Ezt mire alapozod? Egyetlen amszterdami incidensre?
– A ma estére alapozom! Ott ragadtunk azon a folyosón,
ahol azt az átkozott pantomimjátékot kellett előadnunk a
tündéreknek, mert nem tudott áttörni a védelmezőkön.
Mégis, néhány veled töltött pillanat után úgy széttépte őket,
mint a papírzsebkendőt! Mit gondolsz, honnan szerezte ezt
a sok erőt?
– Én…
– Aznap este elragadták, mielőtt a hurok befejeződhetett
volna, és senki sem vonta vissza a varázslatot. Nyitva maradt
köztetek!
Megráztam a fejem. – Nem! Azt hiszem, én...
– Ó, bocsáss meg! – szakított félbe Rosier. – Én csupán az
inkubusok hercege vagyok! Mit tudhatnék én erről!?
Tovább bámultam rá.
– Nem érdekel, hogy ki vagy! Ha egy nagy varázslat
lenne rajtam, azt hiszem, észrevenném!
Korábban biztosan észrevettem. Egy geis majdnem az
őrületbe kergetett engem és Mirceát, mielőtt sikerült
feloldanom. És az a Seidr varázslat, amit az anyám tett rám,
bár kevésbé volt intenzív, de igazán nyilvánvaló
következményekkel járt. Szóval igen, úgy gondoltam, hogy
észrevettem volna egy újabb nyitott varázslatot, főleg egy
ilyet!
 – Az én népem mágiája sokkal finomabb – mondta Rosier
ravaszul. – Megszaporodtak mostanában az erotikus
álmaid? Úgy találod, hogy a szokásosnál is jobban vágysz a
szexre? Azon kapod magad, hogy kezdeményezed,
megpróbálsz megvakarni egy viszketést, amit nem igazán
érsz el...
– Elég legyen! – csattantam fel, és megmasszíroztam a
halántékomat.
Istenem, de utáltam ezeket a dolgokat. Pritkin volt az, aki
azokkal a metafizikai szarságokkal foglalkozott, amelyek
ezzel a munkával jártak, és úgy magyarázta el a dolgokat,
hogy nem akartam fejbe vágni magam. Rosier meg sem
próbálta. De ettől még nem tévedett. Mert hirtelen eszembe
jutott néhány dolog, néhány nagyon furcsa dolog, ami az
utóbbi időben történt.
Visszakerültem az időben Pritkinhez – álmomban –, mert
másképp nem tudtam elérni őt. A Seidr-kapcsolat
létrehozása Mirceával – véletlenül – egy kis zuhanyzás
közben, ami kicsúszott az irányítás alól. Mindenféle őrült
álmok, amelyek többsége – igen – átkozottul erotikus volt.
És aztán volt néhány eset Mirceával, amit, igen, én
kezdeményeztem...
Megint elpirultam.
– És akkor mi van? – mondtam végül. – Még ha igazad is
van, mit számít az? Nem ártott semmit, és talán még a
seggünket is megmentette Nimue-nál. Nem értem, miért
aggódsz ennyire emiatt.
Rosier csak nézett rám még egy kicsit a hatalmas, ijesztő
szemeivel. És egyetlen szót ejtett ki: – Ruth!
Ééééés, meg is érkeztünk.
– A francba! – suttogtam, és visszahajtottam a fejem a
kezembe.
 A démonok részben azért nevezték a visszacsatolási
hurkot „szexnek”, mert így készültek az új kis démonok. Ez
ritka volt – nagyon ritka –, de minden egyes alkalommal,
amikor létezett hurok, létrejött valami új, nevezetesen
hatalom. A varázslat felnagyította azt, amit beletettek,
méghozzá sokszorosan, ezért a démonok a megnyerő
személyisége ellenére is sokat voltak hajlandóak adni azért,
hogy Rosierrel hempereghessenek a szénában.
Ezért is ment Pritkinhez hozzá a volt felesége, Ruth.
A saját családja részben démon volt, de a hatalmi
totemoszlopon nagyon alacsony szinten álltak. Azért éltek a
Földön, mert a pokolban alig tekintették őket többnek, mint
takarmánynak, és senki sem tisztelte őket. Elhatározta, hogy
változtat ezen, hogy diadalmasan és égető hatalommal tér
vissza oda, amit jogos otthonának tekintett.
És úgy döntött, hogy Pritkin fogja megadni ezt neki.
Bizonyára el volt ragadtatva, hogy az inkubusok hercege
a Földön él, még inkább, amikor rájött, hogy a férfi nem nézi
le őt, mint a többi, hozzá hasonló rangú démon. Hogy nem
törődött a státusszal egy olyan világban, amelyet soha nem
tekintett a sajátjának. És hogy rengeteg hatalma volt, amihez
hozzáférhetne, ha jól játssza ki a kártyáit, mert még sosem
volt része démonszexben.
Nem véletlenül. Pritkin elég tapasztalt volt az emberi
nőkkel, de a démonokat szigorúan békén hagyta. Nem
előítéletből, hanem mert a visszacsatolási hurok néha többet
is kicserélt, mint csak hatalmat. Ez az energiák keveredése
volt, amelyben az egyik partnerből származó jellemzők a
másikban is megmaradhattak. És egy olyan ember számára,
aki már így is gyűlölte a démoni felét, nem volt vonzó, hogy
még több adódjon hozzá.
 De a tudásában lévő hiányosságok miatt sebezhetővé vált
valakivel szemben, aki hajlandó volt az érzelmeivel játszani.
Valaki, aki tudta, hogy míg a legtöbb démon csak a saját
fajtájával tud szexelni, addig az inkubusok bárkivel képesek
kialakítani a hurkot. És hogy az átlagos démonoknál sokkal
többszörösére tudják felnagyítani az erőt.
És ez különösen igaz volt az uralkodó családra.
Ruth balszerencséjére – és Pritkinére –, alábecsülte ezt az
utóbbi pontot. Nagyon. A hurok, amit a nászéjszakájukon
kezdeményezett – anélkül, hogy szólt volna Pritkinnek –,
elvette az erejét, de vissza nem adott semmit. Erre esélye
sem volt. Pritkin olyan erőteljes volt, hogy pillanatok alatt
leszívta a lányt. A nő egy kiégett héjként végezte a
karjaiban, ő pedig egy idegroncsként, és magát hibáztatta,
mert nem tudta, hogyan állítsa meg.
– Azt hittem, hogy okoskodsz – mondta Rosier halkan. –
Hogy felmérted a helyzetet, és úgy döntöttél, hogy
kétségbeesett kísérletként folytatod a hurkot, hogy
megnöveld a hatalmadat. És ha tudtad volna irányítani, az
rendben is lett volna. De ha nem tudod...
– Nem is tudtam, hogy létezik – suttogtam.
– …akkor van egy kis problémánk!
Ránéztem. – Pritkin soha nem bántana engem!
– Gondolod, hogy Ruthot akarta bántani?
– Én nem Ruth vagyok! És nekem van pythiai
hatalmam...
– De vajon abból merítene? Vagy belőled? A legtöbb
embernek egy erőforrása van; neked kettő is van. Mi van, ha
úgy dönt, hogy a rosszból húz?
– Eddig még nem tette...
– Eddig még nem volt igazán tesztelve. Az első
alkalommal Emryst visszahúzták a pokolba, miközben még
mindig adta neked az energiát. Nem volt esélye semmit sem
visszavenni. A másodikat Gertie érkezése szakította félbe.
És ezúttal a tündérek rántottak el téged...
– Nem fog bántani!
– És mi a helyzet az ellenkezőjével?
Rámeredtem. – Mi van?
Apró, de meglepően erős ujjak kapaszkodtak a karomba.
– Az anyád egy istennő volt, nem igaz? Méghozzá olyan,
aki nagyon is úgy táplálkozott, mint mi! Egész démonseregek
energiáját szívta ki, apámat a trónja előtt szívta szárazra!
Mégis meg vagy győződve róla, hogy nem tudnád
végigcsinálni egy démonnal, aki nem áll ellen, és még egy
nyitott visszacsatolási hurok is van köztetek?
– De én nem tettem – nem tenném!
– Amszterdamban megtetted! Biztosan megtetted! Az
akkori Emrys nem tudta, hogyan működik a folyamat! Nem
tudta volna megcsinálni!
– De ő megpróbált energiát adni nekem...
– Igen, egy egyszerű adományt adott. Te voltál az, aki
valami mássá változtatta! Ahogy ma este is tetted.
Már éppen vitatkozni akartam, de aztán eszembe jutott
Pritkin arca Nimue-nál, amikor eléggé kiakadtnak tűnt.
Mintha valami olyasmi történt volna, amit nem értett, és
amire nem számított. Mintha azt hitte volna, hogy talán kap
egy löketet az erejéhez, ami elég ahhoz, hogy kijussunk
onnan, ehelyett pedig egy turbó adagot kapott, ami a
védelmezővel együtt az egész átkozott falat kiiktatta!
Rosier engem figyelt. – Most már érted!
Elfintorodtam. – Nem értek semmit! Az autóban energiát
használtál ellenünk. Ha volt bármi esélye, hogy lecsapoljam
a fiadat...
 – Akkor még nem volt meg a visszacsatolás. Ott akkor
nem történt semmi más, csak egy egyszerű táplálkozás, amit
az inkubusok állandóan csinálnak. És egyébként is, Emrys
már haldoklott. Nem volt kockázat...
– Rengeteg kockázat volt! – Utólag eszembe jutott Pritkin
arca. Mennyire traumatizált volt, mennyire megrémült,
hogy talán túl sokat vesz el. Hogy újra Ruthtal kell szembe
néznie, valamivel, ami majdnem tönkretette őt is és az életét
is.
Ruth halála után Pritkin megkereste a pokolban az apját.
Rosier tudta, hogy a nő mit szándékozik tenni, de nem
állította meg, valószínűleg abban reménykedett, hogy
sikerrel jár, és hogy a démonok világa iránti rajongása
átragad a fiára. Ehelyett Pritkin Rosiert hibáztatta a nő
haláláért, és viszonozni akarta a szívességet.
A szándéka nem járt sikerrel, de az egyikük
megtámadása elég ürügyet adott a démonok tanácsának,
akik már amúgy is aggódtak ennek a furcsa hibridnek az
ereje miatt. Pritkin fejét követelték; Rosier tiltakozott; alkut
kötöttek. Pritkin visszatérhetett a Földre, de amint megszegi
az apja tilalmát, vissza kellett térnie Rosier birodalmába, és
ott kellett maradnia.
Örökre.
Ezzel a legkülönösebb furcsa teremtménnyé vált: egy
cölibátusban élő inkubussá. Egyúttal egy olyan irányvonalat
hagyott benne, amely azóta is uralja az életét. Egy olyant,
amelyben nem tudta használni az inkubus erejét, amely az
ereje nagy részét adta, vagy tartós terveket szőni a jövőre
nézve, mert bármelyik pillanatban visszaránthatták a
pokolba, esetleg kapcsolatot, vagy gyerekeket tervezni,
vagy bármi mást. Ez örökös turistává tette őt a Földön, aki
figyelte mások életét, de ő maga soha nem volt képes
részesülni benne.
Mindez egy nő ármánykodása miatt, és Rosier
képtelensége miatt, hogy megértse, mit tett ez a fiával.
Néha azon tűnődtem, vajon meg fogja-e valaha is érteni.
– Nem voltál veszélyben – mondta Rosier, mert tényleg
nem értette. – Az inkubusok ösztönösen tudják, ha
túlságosan lemerítik a partnerüket. Bíztam Emrysben, hogy
még előtte abbahagyja.
– De most már nem bízol benne!
– A visszacsatolás nem egyszerű táplálkozás. Két ember
mágiáját egyesíti, és ez... mámorító. Vad. Néha olyan érzés,
mintha meglovagolna téged. Közel sem olyan könnyű
irányítani, főleg nem egy kezdőnek – amik mindketten
vagytok!
Azok az apró ujjak elég erősen a húsomba vájtak, hogy
fájjon.
– Ha te lecsapolod, és úgy végzi, mint Ruth, vagy ha ő
csapol le téged, és nekem nincs visszaút hozzá, az eredmény
ugyanaz! Az anyád elvette az apámat; te nem kapod meg a
fiamat!
Már éppen válaszolni akartam, amikor megláttam az
arcát. Rosier nem annyira dühösnek, mint inkább őszintén
rémültnek tűnt. Lehet, hogy csak a több száz éven át
megfogalmazott tervei miatt, hogy Pritkint a királyi ház
tartalék akkumulátoraként használja, olyan energiát
szerezve, amely szükséges a nemesek kordában tartásához.
De látva a szemében lévő kifejezést, azt gondoltam, hogy
ennél többről lehet szó.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem egyszerűen.
 – Valamit, amiről sosem gondoltam volna, hogy valaha is
mondani fogok egy nőnek! De mostantól kezdve, bármi is
történjék, tartsd távol magad a fiamtól!
 Huszonkilencedik fejezet

Valamivel később – talán egy órával, talán többel, mert ki

tudná megmondani itt bent – megismétlődött ugyanaz a
történet. És én már azon gondolkodtam, hogy megőrülök.
– Gertie! Gertie!
– Muszáj kiabálnod? – kérdezte Rosier savanyúan.
– Igen! Hát nem érted?
– Nem igazán. Világosíts fel!
– Nem!
– Nem?
– Nem! Én nem akarok... Istenem! – A kezembe hajtottam
a fejem, megmarkoltam a még nedves fürtjeimet, és éreztem
a rájuk tapadt füstöt. Füst egy másik időből és egy másik
helyről, egy olyan helyről, ahol ő már nálam volt. Csak
annyit kellett volna tennem, hogy megtartom, de még erre
sem voltam képes. És most már nem tudok visszamenni, és
ha nem...
– Nem – mondtam, mert Rosier csak ült ott, és nézett rám
azokkal a furcsa szemeivel. – Nem, nem akarok még egy
beszélgetést! Nem akarom, hogy azt mondd, nyugodjak
meg! Nincs szükségem arra, hogy megnyugodjak! El kell
tűnnöm innen!
– De igen, kell!
– Hogyan?
– Mit tudunk? – Ez csípős volt. És a hang, a sipító
minősége ellenére halványan úgy hangzott, mint Pritkiné,
amikor a szar belecsapott a ventilátorba. Ettől jobban kellett
volna éreznem magam, de valamiért csak még jobban
hiányzott.
– Ez a probléma! – csattantam fel. – Szart se tudunk!
 – Épp ellenkezőleg, sokkal többet tudunk, mint eddig.
Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez mennyire segít
rajtunk itt...
– Akkor nincs segítségünkre!
Hirtelen csend lett.
– Sajnálom – mondtam egy pillanat múlva. – Pánikba
estem, és tudom, hogy ezt nem tehetem meg!
Rosier felnevetett, és furcsa módon őszintének tűnt.
Gondolom, ha az ember olyan sokáig élt, mint ő, furcsa
humorérzéket fejlesztett ki. Leszámítva az óriási
pokolkutyákat, a húsz emelet magas zuhanásokat, és a
gyilkos tündéreket.
És az őrült exeket.
Kérdezni akartam Morgaine-ről, de úgy gondoltam, hogy
nem ez a megfelelő alkalom.
– Neked is jó kis napod volt, nem igaz? – tettem fel
inkább ezt a kérdést.
– Volt már rosszabb is! – Behatóan rám nézett. – És
neked?
– Én... nem tudom. – A napok mostanában eléggé
összeolvadtak. Felkeltem, üldöztem Pritkint az időben, őrült
dolgok történtek, aztán ágyba zuhantam – vagy bármi
másba, bárhol is voltam. Másnap felkeltem, és
megismételtem az egészet. Ez lett a munkaköri leírásom.
De már nem sokáig.
Már nem lesz holnap.
– Ha valakinek valaha is volt oka pánikra, azt hiszem,
nekünk van rá okunk – mondta Rosier. – De nincs olyan,
hogy bevehetetlen börtön. Ha van bejárat, akkor van kiút is.
És, amint azt mondani akartam, két dolgot tudunk, ami itt
érvényes.
Végigsimítottam kezemmel a szemeimen.
 – Mit?
– Nem tudok villanni, és te sem tudsz ugrani.
– És ez mit jelent?
– Nem vagyok benne biztos – ismerte be. – De azt
elmondhatom: négy évezred alatt soha nem jártam olyan
helyen, ahonnan ne tudtam volna visszavillanni az
otthonomba. Ezért ez vagy egy olyan hely, ahol még sosem
jártam, vagy valamiféle illúzió.
Felnéztem a mennyezetre, ahol egy Cassie-alakú paca
nézett vissza rám. Ezen a helyen nem volt tükör, de a fal
halványan tükröződött. Ami azt jelentette, hogy mindenhol
Rosier és az én elmosódott változatom látszódott.
Ez az egy rosszallóan nézett.
Elfordítottam a tekintetem.
– Nem látsz keresztül az illúziókon?
– Az érintetlen hatalmammal természetesen átlátok. De
nélküle... – Körülnézett. – Még mindig elvárnám, hogy
képes legyek rá.
– De nem tudsz.
– Nem. Ha ez egy illúzió, akkor egy átkozottul jó illúzió.
– Akkor a valóságra szavazol?
– Ha csak ez az egy dolog lenne, akkor igen. De nem kell
ahhoz hatalom, hogy hazavillanjak; ahhoz viszont, hogy a te
birodalmadban maradjak, és ellenálljak az enyém
visszahúzó erejének, bizonyos mértékű erőfeszítésre van
szükségem. Ezért a korlátozás, amit a tanács az erőmre
helyezett, nem számítana.
– Akkor... talán valahogy blokkol téged. Mármint Gertie.
Vagy a Kör...
Rosier felnevetett. Gúnyosan.
– A Kör! Eléggé túlbecsülik a képességeiket, különösen az
én fajtámmal szemben!
 – Már korábban is ejtettek csapdába démonokat...
– Nem a Tanács tagját – mondta röviden. – És nem testi
formában. Mindenesetre ez nem csapdának tűnik – nem a
mágikus fajtából.
És nem, nem is az volt. Nem is úgy nézett ki, és nekem
aztán tudnom kellett, hiszen nemrégiben eltöltöttem egy kis
időt a Kör egyik kis csapdájában. Belül is jellegtelen volt,
csak éppen fekete, olyannyira, hogy azt sem tudtam volna
megmondani, nyitva van-e a szemem. Mintha a semmi
tengerében lebegnék, ami átkozottul nyugtalanító volt.
De kevésbé, mint ez, mert abból ki tudtam ugrani. Ebből
nem tudtam kimozdulni. Azt sem tudtam, mi ez!
Éreztem, hogy az ujjaim megpróbálják belefúrni magukat
az alattam lévő padló felszínébe. Hűvös volt, és sima, mint
az üveg, és visszatükrözte homályosan a tenyeremet.
Akárcsak a szemközti falon látszó Cassie-pacát.
Legyőzöttnek tűnt.
És én nem lehettem az, nem akkor, amikor még volt
esély.
Felálltam, és járkálni kezdtem, amennyire a talán két és
félszer hármas terület engedte. Általában nem szenvedtem
klausztrofóbiától, de itt... kezdett elhatalmasodni rajtam.
Úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt állat.
Olyannyira, hogy már láttam magam előtt, amint a falnak
vetődöm, a kezemmel addig verem, amíg véres nem lesz, és
hangosan üvöltözök. Amíg végül meg nem őrülök, mert ki
ne őrülne meg egy ilyen helyen?
Valószínűleg erre gondolt Gertie, amikor azt mondta,
hogy talán inkább a halált választanám, mint a sorsomat.
Valami személytelen ürességben ragadva, elhagyatva és
elfeledve. Eszméletemnél, de képtelenül bármit is tenni,
bármin is segíteni, miközben Pritkin meghalt, a világ pedig
a pokolra jutott, én pedig vártam, hogy az istenek
visszatérjenek és széttépjék, kiszabadítva engem,
közvetlenül azelőtt, hogy megölnének!
Az istenit!
Egy kísérteties kés szúródott a szemközti falba, puszta
frusztrációból eldobva, de nem segített. Éppúgy nem
segített, mint amikor utoljára csináltam, még szándékosan,
nem sokkal az ébredés után. Az sem pattant vissza, nem
jelentett veszélyt kettőnk számára, és még csak meg sem
repesztette a felületet.
Egyszerűen csak... eltűnt.
– Ez nem lehet igaz – mondtam Rosiernek. – A késem
beleszúródott volna, ha az lenne.
– Akkor te az illúzióra szavazol.
– Nem tudom, mire szavazok. Csak ki akarok jutni!
Egy pillanatig a homlokomat a falnak támasztottam, a
tükörképemet bámultam, és próbáltam gondolkodni.
Ezúttal meglepettnek látszott.
Fintorogva összevontam a szemöldököm.
A tükörkép nem tette.
Mi a...
Hátraugrottam a fényes felülettől, és a tükörkép, amit
eddig néztem, hirtelen eltűnt. De előtte még észrevettem
azokat a különbségeket, amelyeket közelről nem láttam:
például azt, hogy a fürtök szürkék voltak, nem szőkék, az
arc ráncos, nem fiatalos, és a szemek kékek, igen.
Csakhogy nem az enyémek voltak.
Tehát nem tükörkép. Valaki volt a fal túloldalán. Valaki,
aki kíváncsian nézett minket. Valaki, aki talán sokkal többet
tudott erről a helyről, mint én.
És csak egy módon lehetett elérni őt.
– Maradj itt! – mondtam röviden Rosiernek.
 – Mi van? – Rólam a falra nézett, amit még mindig
bámultam. – Miről beszélsz?
– Kimegyek!
– Azt hittem, nem tudsz ugrani!?
– Nem tudok.
– Akkor hogyan... – A szemei elkerekedtek. – Nem!
– Nem maradok sokáig!
– Nem!
– Mindjárt visszajövök!
– És ha nem? Itt maradok egy holttesttel, és nem lesz
esélyünk, semmilyen esélyünk...
– Most nincs esélyünk! Azt mondtad, maximum két nap,
amíg Pritkin lelke megérkezik. Az egyik már majdnem
eltelt. El kell tűnnünk innen...
– De jön az a Gertie nő, hogy kikérdezzen minket! –
mondta, és megragadott. – Biztos kíváncsi, hogy mire
készülünk. Ez az emberi természet...
– Hacsak nem egy Pythia vagy, akit arra képeztek ki,
hogy komolyan ne legyen kíváncsi a jövőre – mondtam, és
megpróbáltam lefeszegetni a kezét a lábamról. – Agnes
egyszer odáig ment, hogy a fülébe dugta az ujjait, így nem
mondhattam neki semmit, nehogy tegyen valamit, ami
megváltoztathatja. Gertie nem jön, Rosier!
– Muszáj neki! – A korábbi nyugalma kezdett repedezni,
mintha erre számított volna. Hogy felbukkan, és mi majd jól
fejbe verjük, vagy valami ilyesmi. – Muszáj neki!
– Nem fog.
– De nincs kaja. Valakinek kell ennivalót hoznia...
– Rosier! Engedj el és lépj hátra!
– …és nincs vécé! Milyen az a börtöncella, ahol nincs egy
rohadt vécé?
 – Ugyanúgy, ahogy ajtó nélkül is lehet. Már nem
Kansasban vagyunk – mondtam, és átléptem a falon.
Éreztem, hogy a testem zuhan, képtelen voltam követni,
de a másik részemnek nem volt ilyen gondja. Az a rész,
amelyik Billy Joe-val száguldozott az üzletsoron. Az a rész,
amelyik épp most lépett ki...
Kibaszottul fogalmam sem volt hova.
Meglehetősen sötét volt, de nem teljes. Homályos
körvonalak látszottak itt-ott, halványak és szürkésfehérek,
mint a röntgenképen a vonalak. Beleértve a távoli
horizontot is, ahol felvillantak valami villámlásnak tűnő
fények.
Felnéztem, de nem voltak csillagok. Lenéztem, de a talaj a
talpam alatt ugyanolyan színtelen és homályosan köves
volt. Mögém néztem – és végre valami többé-kevésbé
ugyanúgy nézett ki. Csak a másik oldalról.
Mert most már át tudtam látni a falakon.
Így láttam meg, ahogy egy alak ellebeg a cella túlsó
oldalán, egy hosszú sor felé, amely a horizont felé húzódott.
Utána futottam.
Ezen a helyen furcsa statikus zörejek voltak a levegőben,
amelyek itt-ott, túl közeli tűzijátékokként felrobbantak a
látómezőmben. Folyton hátrarántottam tőle a fejem, és ez
meg kellett volna nehezítse, hogy észrevegyem őt. De az
emberek tisztábbak voltak, mint a falak, szilárdabbak – mint
Rosier is az összeesett alakom mellett kuporogva, amikor
átpillantottam a vállam fölött. A vonásai elmosódtak ebből a
távolságból, de a teste egy tömör, piszkosfehér darab volt.
Akárcsak az alaké, aki éppen egy másik cella mögé
robogott.
– Várj! – kiáltottam. – Kérlek! Beszélnem kell veled!
De amikor befordultam a sarkon, eltűnt.
 Mert a cella másik oldalán rejtőzött.
– Látlak! – Mutattam rá, és meghallottam egy gyanúsan
kuncogásnak tűnő hangot. – És hallak is!
Egyik keze felemelkedett, hogy eltakarja a száját. Aztán
megint elsuhant, úgy röpült át a kopár tájon, mint egy
zsebkendő, amit a szél fúj, és gyorsabban, mint én, mert ő
már hozzászokott ehhez. Én csak egy átmeneti szellem
voltam, míg ő már évek óta az.
Tudtam ezt, mert ismertem őt.
Felgyorsultam, és követtem a cikkcakkos útvonalát még
néhány cella között. Aztán hirtelen megfordultam, és a
következőnél a másik irányba fordultam, figyelve, ahogy a
szemközti oldalon párhuzamosan halad velem. És folyton a
háta mögé nézett, de egyszer sem pillantott felém.
Amíg egyenesen belém nem futott.
A feje még mindig hátrafelé volt fordulva, ahogy a háta
mögé lesett, amikor összeütköztünk. Balszerencsémre vagy
tíz-tizenkét lábnyit hátrafelé repültem, mert a szellemek
sem viselik jobban a hirtelen ijedséget, mint az emberek.
– Aughhhh! – sikoltott fel, és rám bámult, miközben én
ott feküdtem, és zavartan néztem fel rá. – Aughhhh!
Aztán megfordult és elmenekült.
Egyenesen be az egyik előttünk lévő cellába.
Feltápászkodtam, és a nyomába eredtem.
– Megnyugodnál? – szólalt meg egy férfihang, amikor
átléptem a falon. – Mondtam, hogy nem tudnak követni
minket... A francba! – Ez utóbbit akkor mondta, amikor
megfordulva meglátott. Egy pillanatig csak bámultuk
egymást.
Nos, én bámultam. Ő meg áthatóan nézett. Ez nem tett jót
a kissé lóképű vonásainak. És a többi része sem volt sokkal
lenyűgözőbb: magas és sovány volt, túlságosan is
kiemelkedő ádámcsutkával és egy olyan szőke
hajsörénnyel, amely veszélyesen közel járt a göndör
lobonchoz.
De azért bámultam. Még akkor is, ha félig-meddig
számítottam rá, tekintve, hogy felismertem a szellemet. De
ez még mindig meglepetés volt.
Apám a legfurcsább helyeken bukkant fel.
És sosem tűnt boldognak, ha bármelyik helyen is
meglátott engem.
– Te! – vicsorogta.
– Én – értettem egyet. – Nézd...
– Hagyd abba! – mondta epésen. – Nincs mit mondanom
nektek!
– Én… Nincsen „ti”. Csak én vagyok...
– A ribanc barátnőd szabadnapot vett ki?
– Mi van? – mondtam zavartan. És nem csak azért, mert a
rég halott apámmal beszélgettem, miközben az egyik házi
szelleme halkan sziszegett rám a plafon közeléből. Hanem
mert úgy nézett ki, mint akinek fogalma sincs, ki vagyok.
Aztán észrevettem a ruháját: megégett térdű nadrág,
piszkos fehér harisnya, puffos ing, és egy pár szépen csatolt
cipő – Pilgrim stílusban. Úgy nézett ki, mint aki most lépett
ki az ezerhatszázas évekből. Aztán megláttam a
hátizsákjából kilógó kalapot, egy széles, lógó karimájú
kalap, amin jól kivehető golyó ütötte lyuk volt, amit Agnes
csinált rajta az első találkozásunkkor.
És ahogy elnéztem, az nemrég volt.
Nos, az ő szemszögéből nézve.
– Agnes… éppen most hozott ide, ugye? – kérdeztem
lassan, visszaemlékezve, amikor felnőttként először
találkoztam apámmal.
 Ez néhány hónappal ezelőtt történt, miután az a ragyogó
ötletem támadt, hogy felkeressem az elődömet valamilyen
nagyon is szükséges kiképzésért. Csak hogy megtudjam, ez
egy nagy nem-nem. Agnes nem örült a találkozásunknak,
részben azért, mert a puszta jelenlétem veszélyeztette az
idővonalat, hiszen meg kellett őt keresnem a múltban.
Részben pedig azért, mert el volt foglalva, hogy elkapja a jó
öreg apámat, és megakadályozza abban, hogy elrontsa az
idővonalat, mielőtt még esélyt kaptam volna.
Egy emlékezetes eseménysorozat után, amelynek része
volt az is, hogy a fenekembe lőtt, elment apámmal, ami
ellen nem igyekeztem tiltakozni, mivel még mindig ott volt
nála a fegyver. És mert még nem tudtam, hogy ki ő. És mert
más dolgok kötötték le a figyelmemet, mint bármilyen
Pythiák által fenntartott börtön.
Most bezzeg lefoglalta. Konkrétan azon tűnődtem, hogy
Roger és én hogyan kerültünk ugyanabba a börtönbe
egyszerre, annak ellenére, hogy évszázadnyi különbséggel
kaptak el bennünket. És két különböző Pythia, két
különböző korszakból.
Arra gondoltam, hogy pontosan emiatt fájdul meg a
fejem az időutazástól.
Nem mintha Rogert ez érdekelte volna.
– Éppen? Itt hagyott megrohadni, amíg „megpuhulok”.
Majd képzeld el, édesem! Nem vagyok olyan nyámnyila!
Szart se mondok neked, akármeddig is hagytok, ti
ribancok...
– Nem akarlak sehol sem hagyni!
– …idebent, úgyhogy mondd meg a fegyvermániás
barátnődnek, hogy dugja a pisztolyát oda, ahová nem süt a
nap...
– Én is próbálok kijutni!
 – …mert Roger Palmer nem törik meg! – Dacosan nézett
rám. Aztán bizonyára eljutott a tudatáig, amit mondtam,
mert elkomorult. – Micsoda?
– Én is próbálok kijutni.
A szeme összeszűkült. – Ez valami trükk?
– Nem. – Leültem, vagy legalábbis megpróbáltam. A
cellájában volt egy ágy, egyetlen priccs az egyik fal mellé
tolva, de még új voltam ebben az egész szellem-dologban,
és többnyire csak billegtem.
A szelleme kuncogott. Apám rám nézett.
Sóhajtottam. – Nézd...
– Nem, te nézd! Ha azt hiszed, hogy egy másik fogolynak
álcázva magad rávehetsz, hogy kikotyogjam a dolgokat,
akkor gondold át még egyszer!
Nem fáradtam tovább a tagadással, hiszen úgysem hitt
volna nekem. Csak körbe intettem.
– Szóval, mi a terved? Itt maradsz és megrohadsz?
– Terv? Ki mondta, hogy van tervem? – Gyorsan felnézett
a szellemére – Daisyre, ha jól emlékeztem.
– Ne aggódj! Nem beszéltem neki a dolgokról – mondta
Daisy színpadias suttogással.
– Milyen dolgokról? – kérdeztem.
– A szikrázó dolgokról. Én már...
– Fogd be, Daisy! – mondta apa.
– …vadásztam rájuk. Ó, és elkaptam még egyet – mondta
neki a nő.
– Fogd be!
– …szóval már csak egy nagy kövér kell, és azt hiszem...
– Daisy!
– …talán elég lesz. Vagy kettő-három a kisebbek közül,
de azok gyorsabbak és nehezebb...
 Apa lekapta a levegőből, és a szájára csapott a kezével –
nem is tudtam, hogy ezt megtehetjük –, de már késő volt.
– Szikrázók? – kérdeztem. – Azokra a kinti villanásokra
gondolsz?
– Úgy értem, jobb, ha visszamész a testedbe – mondta
epésen. – Különben végleg szellemformában rekedhetsz.
– És ez itt nem tetszene neked! – mondta Daisy, apa két
ujján keresztül. – Akkor te is szikráznál...
– Szikrázni?
– …és lehet, hogy meg kellene ennem... hmmm.
– Szellemeket eszik? – kérdeztem, felnézve apára. Aki
félrelökte a túl hosszú szőke frufrut a szeméből, és még
jobban végigmért, de az arckifejezése a pánik határán járt.
– Nem tudja, hogy mit beszél! Öreg és egy kicsit... –
Megkocogtatta a halántékát. – Vagy az volt. És sokat ivott...
– Mmump, mummh!
– …életében, és ez hatással volt rá. Szörnyű emlékek…
– Ez hazugság! – A nő ajkai átnyomultak a férfi kézfején,
amíg ki nem nyúltak az ujjak fölött.
– Éles, mint a borotva – biztosított.
– Nem vagy az!
– De igen, az vagyok!
– Akkor hol találkoztunk?
Elgondolkodott a kérdésen.
– A Negyvennegyedik utcai híd alatt – mondtam, és
mindketten megfordultak, hogy rám nézzenek.
– Jaj, ne! Ez nem az! – mondta Daisy.
– De igen, ez az! – mondta Roger lassan. Összevonta a
szemöldökét. – Hogyan tudtad...
– Te mondtad – mondtam. – Vagy fogod mondani. Nem
említetted a várost, de feltételezem...
– Hogy érted azt, hogy fogom?
 – Barátok leszünk. A jövőben. Ahonnan én jövök –
pontosítottam, mert zavarodottnak tűnt. Ami kicsit furcsa
volt, tekintve, hogy ő maga is időutazó volt, még ha illegális
is. – Nézd, tudom, hogy rosszul indult...
– Rosszul indult? Miattad kerültem ebbe a szutyokba!
– Azért kerültél ebbe a szutyokba, mert úgy döntöttél,
hogy megpróbálod felrobbantani a Parlamentet, és
kimented Guy Fawkest a bajból!
Mielőtt találkozott volna anyámmal, Roger egy időutazó
utópistákból álló céh tagja volt, akik a múlt
megpiszkálásával próbálták javítani a világot. Szerencsére –
mivel többet csesztek el, mint amennyit segítettek –
többnyire szarul csinálták. Mármint az időutazást, mert a
varázslatok, amiket használtak, gyakrabban robbantották
szét az embereket, mint ahányszor nem. De Roger valahogy
mégis visszatért 1605-be, azzal a szándékkal, hogy
beavatkozzon az idővonalba, olyan okokból, amikről még
mindig nem tudtam, talán azért, mert nem nagyon
magyarázta el őket.
Ez így is volt jó, mert amikor Roger elmagyarázott
valamit, annak többnyire semmi értelme sem volt.
És pillanatnyilag nagyobb problémáim voltak.
– Agnes elkapott téged, és idehozott...
– A te segítségeddel!
– …és azóta itt rohadsz, és most én is ugyanebben a
csónakban vagyok. És ki kell jutnom innen! Szükségem van
a segítségedre!
– Segíts magadon! – mondta gonoszul. – Ha bajba kerültél
azzal az átkozott Pythiával, az a te bajod! Talán most már
tudod, milyen érzés!
– Segítened kell nekem!
– Nem kell semmit sem tennem!
– Legalább azt mondd meg, hol vagyunk!
A férfi felnevetett.
– Pontosan sehol sem vagy – mondta, és átlépett a falon.
 Harmincadik fejezet

Követtem őt, ami könnyen ment, mert szellemformában

voltam. De ő nem az volt.
– Hogy csináltad ezt? – követeltem.
– Mit?
– Ezt! Csak átugrottál azon a falon...
– Nem ugrottam át! – mondta ingerülten. – Nem tudok
ugrani!
– Láttalak!
– A fáziseltolódásomat láttad! Néhányunknak meg kellett
tanulnia, hogyan boldoguljon a fényes, csillogó pythiai erő
nélkül visszatérni…
– A te micsodádat?
– …ami itt úgysem működik, úgyhogy ne is próbálkozz
vele!
Elsétált.
Utolértem.
– Várj egy percet!
– Békén hagynál?
– Magyarázd el, mi folyik itt, és talán megteszem!
Egy hangot adott ki, egy ingerült hörgést, amitől
meghökkentem. Még sosem hallottam senkit, aki tényleg ezt
csinálta volna. De aztán kinyújtotta a kezét.
– Mit?
Őszintén szólva nem tudtam, hol kezdjem.
– Mi az a fáziseltolódás?
– Közelebb vagy távolabb kerülni a való világtól. Minél
távolabb kerülsz, annál kevésbé tart vissza bármi, beleértve
a védelmezőket is. Egyszerűen nem vagy ott, már ami őket
illeti.
 – A való világ? Akkor... hol vagyunk?
– Már mondtam neked!
– Most mondtad, hogy sehol!
– Pontosan!
– Ez nem segít!
– Nem is kellene. Ez – mutatott körbe a semmi felé – az a
hely, ahová a rosszul viselkedő időutazókat teszik. Azért a
sehol, mert ez a mostban van. Te az időn kívül vagy.
Újra elindult, én pedig egy másodpercig csak bámultam
utána. Aztán rohantam, hogy utolérjem.
– Micsoda?
Sóhajtott, és a kelleténél hosszabban csípte össze az
orrnyergét.
– Ismered azt a régi történetet, ahol az időutazást egy
partival hasonlítják össze?
– A... nem, én...
Megint sóhajtott.
– Oké. Tegyük fel, hogy meghívtak egy partira...
– Hogy értetted azt, hogy az időn kívül?
– Épp ezt magyarázom! Meg vagy hívva egy partira,
rendben?
– Oké.
– A meghívó három dolgot mond neked, hosszúsági, és
szélességi fok, valamint magasság, csak inkább úgy
fogalmaz, hogy a „Nyolcadik és Elm sarka, ötödik emelet”,
igaz?
– Oké.
– El tudnál menni arra a partira?
– Én... azt hiszem.
– Tényleg? Akkor nem okozhat gondot, hogy kijuss
innen. A legtöbb embernek szüksége van egy negyedik
irányra. Pontosabban egy negyedik dimenzióra. A legtöbb
embernek tudnia kellene, hogy mikor van az a rohadt buli!
Újra elindult, én pedig követtem, most már kezdtem én is
bedühödni. Megragadtam a karját.
– Ez nem mond nekem semmit!
– Épp ellenkezőleg; mindent elmond! Az a buli csak mint
célpont létezik azokon a koordinátákon és abban az időben.
Máskülönben egyáltalán nem létezik. Nem három
dimenzióban élünk; négyben élünk, a negyedik az idő. Csak
a legtöbb ember soha nem gondol erre.
– Oké, rendben. De mi köze van ennek ehhez a helyhez?
– Azt kérdezted, hogy hol vagyunk. Azt mondtam, hogy
sehol, mert nem vagyunk a partin. Nem is lehetünk, ha itt
nem létezik az idő. Az az átkozott Pythia kidobott belőle!
Ha nincs idő, az azt jelenti, hogy nincsenek idővarázslatok,
amelyekkel elmenekülhetnék. És feltételezem, hogy téged is
ugyanezen okból tett ide. – Felvonta a szemöldökét. – Biztos
nagyon felbosszantottad!
Megint elrobogott, amit mostanra már nagyjából el is
vártam. És úgy tűnt, hogy ő is számított a dolgokra, mert
megállt, mielőtt még sikerült volna újra elkapnom.
– Most mi van?
– Ha az erőm nem működik, hogyan jutunk vissza?
– Arra. – Arrafelé biccentett, ahol Daisy szökdécselt,
követve egy szeszélyesen mozgó szikrát, amikor bip. Eltűnt.
Egy pillanatra felragyogott az otthonkájában és a
gumicsizmájában, mielőtt megfordult, hogy diadalmasan
ránk vigyorogjon. – Elkaptam!
– Nagyszerű! – mondta Roger savanyúan. – Most menj, és
szerezz egyet, ami átkozottul erős!
A nő egy grimaszt vágott, és ellebegett. Én csak álltam
ott, és néztem őt.
 – Azért vadászik szellemekre, mert azok segítenek kijutni
innen?
– Ez inkább hobbi – mondta szarkasztikusan. – És ők nem
szellemek!
– Akkor mik?
– Ami a szellemekből megmarad, miután elhalványulnak.
Ez itt a Kietlen Pusztaság!
– A micsoda?
Elkeseredetten nézett rám.
– Hogyhogy nem tudod ezt? Van egy szellemed! –
Konkrétan Billy nyakláncára nézett, amit gondolom, azért
láthatott, mert Rosiernél még mindig ott volt a
kaméleonom. Vagy mert ha volt valami, amihez apa értett,
az a szellemek voltak. – Te nem beszélgetsz?
– Erről nem!
– Biztos? Ez nem éppen... de aztán, gondolom, nincs is rá
szüksége, nem igaz? – Olyan könnyedén emelte fel a
nyakláncot, mintha szilárd lenne. – Így is gondoltam!
Talizmán, igaz?
Én csak bólintottam.
– Ezzel el tud menni, mi? Negyven, talán ötven mérföldre
is? De mégis mindig visszaér, hogy felszívja az összes
energiát, amit összegyűlik számára. És mivel te viseled, ez a
sugár folyamatosan változik, nem igaz?
– Igen, de...
– Így táplálékhoz jut, és nem unatkozik. Nem úgy, mint
azok a szegény lelkek, akik valahol egy benőtt temetőben
ragadtak, olyanban, amit már senki sem látogat.
Gondolkodtál már azon, hogy mi történik, ha a gaz jön, de a
látogatók nem? A szellemek az emberek szétszórt
energiáiból élnek, de ha nincsenek emberek –
elgondolkodtál már azon, hogy akkor mi történik?
 – Én…
– Nos, majd én elmondom! – Leült egy anyagtalannak
látszó sziklára, és figyelte, ahogy Daisy becserkész egy
újabb áldozatot. – Először is, a szellemek éhezni kezdenek.
De nem mind egyformák, igaz? Így elég hamar az újabbak,
erősebbek elkezdik felzabálni az idősebbeket és
gyengébbeket. Míg végül vagy mindet felfalják, vagy elűzik
őket a Kietlen Pusztaságba. Most ott vagyunk.
Körülnéztem. Nem csoda, hogy kirázott a hideg ettől a
helytől. – Szóval ez... olyan, mint egy temető... a szellemek
számára?
– Bizonyos értelemben. Csak itt nincsenek látogatók. Az
egyetlen módja a táplálkozásnak – amire az, aki egy kis
maradék ésszel érkezik, hamar rájön –, hogy elfogyasztja a
kevésbé szerencsések szétszórt maradványait. Ha elégszer
megteszik ezt, talán még el is tudnak szökni...
– Megszökni?
A férfi cinikusan elmosolyodott.
– Most már érted! A szellemeket nem ugyanazok a
szabályok kötik, mint téged vagy engem. Ők átjöhetnek ide
és vissza is térhetnek, ha elég erővel rendelkeznek. És itt jön
a móka: magukkal vihetnek minket is.
– Minket? – kapaszkodtam belé.
– Minket az általános értelemben. Nem minket, mint
téged és engem – tisztázta, és lelökte a kísérteties kezemet.
– De mondtam már, ki kell jutnom innen!
– Akkor használd a saját szellemedet! Mi vagyok én, egy
jótékonysági szervezet?
– De ő gyenge! Majdnem elhalványult, hogy megmentsen
engem...
– Akkor adj neki egy kis energiát!
– Nem tudok nélkülözni semennyit! Segítened kell...
 – Már mondtam: Nem kell semmit sem tennem! De neked
vissza kell térned a testedbe!
– Miért? – vágtam vissza, mert biztos voltam benne, hogy
csak meg akart ijeszteni. – Azt mondtad, hogy itt nincs idő.
Szóval nem halhatok meg, nem igaz?
– Talán nem. De még mindig kint vagy...
– És?
– Szóval, még egyszer: mik is a szellemek a test védelme
nélkül? Ó, hát persze! Nagy energiakupacok, szabadon
elvehetők.
– És ki fogja elvenni? – követeltem. – Néhány régi
szellemmaradvány?
– Öhm, elnézést! – mondta Daisy.
– Nem, kislány! – mondta Roger ingerülten. – De nem
csak ők vannak itt, ugye?
– Nem? Az előbb azt mondtad...
– Hogy a szellemek, akik elhalványulnak, elveszíthetik az
időhöz való kötődésüket, és itt kötnek ki, de az véletlen.
Mások szándékosan jönnek.
– Miért? Miért jönne bárki is...
– Vadászni. Azok a terület nélküli szellemek – vagy ami
megmaradt belőlük – egyenként nem biztos, hogy sokat
érnek. De együtt egy szép, nagy energiahalmazt alkotnak,
és egy olyant, amelynek már nincs tudatossága, hogy
visszatartsa. Egyetlen éhes szellem sem fogja ezt
visszautasítani...
– Kizárt dolog – vágott közbe Daisy. – Úgy értem, csak
nézz rájuk!
– …és mint élőlény, sokkal ízletesebb vagy, mint ezer
elhalványult szellem!
– Egy ember még mindig erőteljesebb, mint egy szellem –
mutattam rá.
 – Mint egy szellem, természetesen – értett egyet Roger. –
De elfelejted – itt nincs idő! Tehát nem egy korszak
szellemeivel van dolgod, hanem az összes szellemmel!
– Hát, nem tudom, hogy az összes-e, de az biztos, hogy
sok – mondta Daisy, miközben azon tűnődtem, miért
kezdett el remegni körülöttünk a levegő.
És akkor megtudtam, hogy miért.
– Bassza meg! – mondta Roger, és a cellám azon oldala felé
vetette magát, ami éppen a legközelebb volt.
Én csak a helyemre gyökereztem, ahol voltam, a
horizonton felénk dübörgő szellemhadsereg látványától.
Mintha az egész horizont dübörgött volna, mert ott… Nem
is tudom. Ezrek voltak. Talán több tízezer, évszázadok óta
ragadozó szellemek, a legerősebbek, a legsikeresebbek. . .
Akik már majdnem rajtam voltak, döbbentem rá, és
visszasiklottam a cellámba.
– Mit csináltál? – ordította Roger az arcomba, amikor
valami nekicsapódott a mögöttem lévő falnak. Pár száz
haverja követte, úgy csattanva a külső falhoz, mint a
puskalövések. – Mit csináltál?
– Nem csináltam semmit!
– Baromság! Ők nem viselkednek így – ők soha nem
viselkednek így!
– Akkor talán te csináltál valamit!
– Ismerem a Kietlen Pusztaságot – a fenébe is, valaha én
is ott éltem! És a szellemek nem viselkednek így!
– Nos, úgy tűnik, mégis!
– Még egy testetlen emberhez képest is, akinek nincs
annyi esze, hogy...
Lenéztem az ülő helyzetben lévő testemre, a melleimen a
kezemmel.
 – …meghallgassa, ha valaki, akinek több tapasztalata
van, azt mondja neki...
– Te most tapogatsz engem? – kérdeztem Rosiert, mert
tudtam, hogy ő az. Még mielőtt észrevettem volna a saját kis
ernyedt, élettelenül fekvő testét a padlón.
– Feladom! – mondta Roger, és kinyújtotta a kezét.
– Ez az, ami aggaszt téged? – sikoltotta túl Rosier a
becsapódások hanghatásait.
– Ez nem segít! – Rá meredtem. – Mit csinálsz te ott bent?
– Próbállak életben tartani!
– Az időn kívül vagyunk! Nem fogok meghalni!
– És ezt honnan kellett volna tudnom? – követelte, még
mindig a mellemet szorongatva, mintha csak vigaszt
keresne. Egészen addig, amíg el nem löktem a kezét, bár ez
valószínűleg amúgy is megtörtént volna.
Mert épp akkor fordultunk meg.
Lezuhantam a padlóról az új padlóra. Ami a fal volt,
amíg az egyik oldalra csapódó szellemek sokasága át nem
fordított minket. Aztán megint át, és megint, amíg úgy nem
éreztük magunkat, mintha egy gyilkosra állított, kiakadt
szárítóban lennénk.
– Mit csinálnak? – kiabáltam Rogerre esve. Aki
elvicsorodott és ellökött magától. Csak azért, hogy a lábam
kapja az arcába, mert nem mintha itt olyan sok hely lett
volna.
– Megpróbálnak kirázni minket – kiabálta vissza. – A
cellák falai védelmezők, hogy megvédjék az élőket a
szellemek támadásaitól. A szellemeknek nincs erejük
áttörni!
– Daisy mégis megtette!
 – Daisy hozzám van kötve, ahogy a te szolgád pedig
hozzád. A védelmezők a részünknek tekintik őket, és
beengedik őket!
– Ó, remek – mondtam megkönnyebbülten.
– Nem, nem jó!
– Miért?
– Mert el kell jutnunk a gáthoz, hogy át tudjunk ugrani!
És ekkor Billy felébredt.
– A francba? – mondta, mellettem materializálódva, és
körbebámulva. Rosier eldobott testére, amely úgy pörgött,
mint egy tornacipő az említett szárítóban. Rogerre, aki
megpróbált megtámaszkodni a sarokban. Rám, aki a pörgés
közepének közelében lebegve próbáltam stabilan tartani
magam. Amíg fel nem adtam, és meg nem ragadtam Billy
nyakát, éppen amikor Daisy odasodródott.
– Helló, Daisy vagyok! – mondta, és kinyújtotta a kezét.
– Mi a fasz?
– Nem, Daisy! – mosolygott rá. – Mint a virág, tudod?
– Cassie…
– A Kietlen Pusztaságban vagyunk – mondtam neki
zihálva, aminek semmi értelme sem volt, mert ennek a
verziómnak nem kellett lélegeznie. De ez egy olyan pillanat
volt. – És ki kell jutnunk innen...
– Hol vagyunk? – A feje elfordult, hogy megpróbáljon
rám nézni, mert a hátába kapaszkodtam.
– A Kietlen Pusztaságban. És egy falka ragadozó szellem
van a fal túloldalán. Ki kell jutnunk innen!
– Én... mi csak... Te sosem veszel ki egy szabadnapot?
– Abbahagynák az emberek ezt mondani?
– Talán meg is tenném, ha valaha is arra ébrednék, hogy
palacsintát sütsz vagy ilyesmi!
 – Palacsinta – mondta Daisy vágyakozva. – Régen
imádtam a palacsintát!
– Ki a fene ez a nő?
– Ő egy csomagban van ap... Roger Palmerrel –
mondtam, miközben az átkozott férfi a sarokból bámult
rám.
– Roger kicsoda?
– Palmer – mondtuk apával egy időben, és Billy szemei
nagyra nőttek.
– Palmer? Az a Roger Palmer, mint Roger Palmer, a te...
A szájára csaptam a kezem, és ránéztem.
Tényleg működött.
– Nem mehetnénk már el innen? – kérdeztem. – Kérlek?
– Fogalmam sincs – mondta Billy, miközben Rosier teste
ismét átdübörgött rajta. – Senki sem megy a Kietlen
Pusztaságba! Legalábbis senki épelméjű. Pokolian biztos,
hogy én még soha...
– Én segíthetek neked – mondta Daisy vidáman. –
Egyszerű. Nézd, megmutatom neked...
– Ne! – sikoltott fel mindenki, amikor elindult a fal felé.
– Mi az?
– Több ezer kiéhezett szellem van odakint! – mondtam
neki hitetlenkedve.
– Tényleg? – A szemei nagyra nőttek. – Miért nem mondta
nekem senki?
– Oké, akkor tisztázzunk valamit – mondta Rosier,
miközben úgy futott a testemmel, mint egy hörcsög a
mókuskerékben, hogy lépést tartson a hordógurulással. – Ki
tudunk ebből ugrani, de csak odakint – biccentett a fal felé –
egy csapat ragadozó szellem között, akik fel akarnak falni
minket?
– Igen.
 – És a fuvarunk nem is tudja, hogyan működik ez a
folyamat, mert még sosem járt itt?
– Igen.
– És az egyetlen, akinek van tapasztalata, az ő. – Daisy
felé emelte a hüvelykujjamat. – Aki nagy valószínűséggel
őrült?
– Nem vagyok őrült! – mondta. – De szólhattál volna!
Meg is ölhettek volna!
Rogerre néztem. – Van más alternatíva?
Megrázta a fejét.
– Amennyire én tudom, csak két út vezet ki a Kietlen
Pusztaságból. Az egyik, hogy egy Pythia megnyit egy
portált a mi világunkból, ahol működik az ereje, és lehetővé
teszi, hogy embereket hozzon ki és be.
– A másik pedig egy szellemhez kapcsolódva – fejeztem
be helyette.
– Amíg megvan hozzá az energiájuk! Neked táplálnod
kell a tiédet!
– Nem tudom. Van valami, amit meg kell tennem, és
ehhez energia kell – sok energia. Egy bájitalt ittam, hogy
fokozzam az állóképességemet...
– Akkor igyál még!
– Nincs több! És még ha lenne is, nem tudod fokozni azt,
ami nincs is ott. Ha túlságosan lemerülök, nem fog
működni...
– Akkor elhagyott a szerencséd, nem igaz?
Billyre néztem, de ő már a fejét rázta.
– Kizárt dolog, Cass! Nem is kell tudnom, hogy mi folyik
itt! Nincs semmim!
– Megetethetnéd – mondtam Rogernek, már akkor is
tudtam, mi lesz a válasz.
 – Szükségem van az erőmre, hogy a saját szellememet
tápláljam! Nem egészen ott van – hozzáteszem,
köszönhetően neked. Fénylesz, mint egy világítótorony, és
minden átkozott szellemet idecsalogatsz!
Rámeredtem. Sosem kaptam sok szeretetet a szüleimtől,
akik négyéves koromban haltak meg. A gyerekkoromat
azzal töltöttem, hogy róluk álmodoztam, körbesündörögve
próbáltam minden információmorzsát megtudni, amit csak
tudtam. Ami nem volt sok, mivel a régi gyámom arra
utasította az embereket, hogy ne beszéljenek velem. De
mindig is érdekelt...
Aztán Pythia lettem, és visszamentem az időben, hogy
anyám segítségét kérjem a démonok tanácsával
kapcsolatban. Segített, mondhatni. De nem volt szeretet,
nem volt könnyes találkozás, semmi. Csak kelletlen segítség
és egy gyors kilökés az ajtón.
És most apám még ezt is visszautasította, lényegében azt
mondta, hogy maradjak itt és haljak meg, mit érdekli őt.
Nem tudtam, miért fájt ez ennyi idő után, és rengeteg más,
az érzelmeire utaló jel után, de fájt. Annyira rohadtul fájt,
még akkor is, ha az ő szemszögéből nézve még meg sem
születtem, még akkor is, ha nem tudhatta, ki vagyok.
Mert az sem számított, hogy mikor tudta meg.
– Ez nem fog segíteni – mondta kelletlenül rám nézve. –
Mondtam már, nem tudok...
– De én igen! – mondta Rosier gorombán. Ránéztem, és
azt láttam, hogy apámra fintorog. – Gyere vissza ide! –
mondta nekem. – És készülj fel!
Láttam, hogy az arcom elernyed, amikor kilépett a
testemből. Egy másodperccel később beléptem, éreztem,
ahogy a testem súlya rám nehezedik, és zuhan a padlóra. És
a lent lévő kövekre, amelyek a tenyerembe nyomódtak,
amikor hirtelen becsapódtam.
Mert a védelmezők már majdnem eltűntek.
A levegőben lebegve nem vettem észre, mert a falak még
mindig ugyanúgy néztek ki. De nem voltak ugyanolyanok,
talán azért, mert senki sem számított arra, hogy ilyen
bántalmazást kell elviselniük. – A védelmezők... – ziháltam
felnézve.
És majdnem elvakított Billy Joe, aki úgy ragyogott, mint
egy világítótorony.
Aztán minden egyszerre történt: Billy megragadott
engem, én pedig Rosiert; Daisy felrántotta a földről a
meglepettnek látszó Rogert, és mindannyian átzuhantunk
az összeomló védelmezőkön. Amitől a földön maradtunk,
amikor a cella legközelebb felborult, ahol metafizikailag
letaposott minket a szellemek tömege. Akik annyira
belefeledkeztek a cella elpusztításába, hogy nem vették
észre azonnal, hogy eltűntünk.
Egy másodpercig csak feküdtem ott, és néztem, ahogy a
hatalmas tömeg előrenyomul, és a kis cella maradványait
pattogó labdaként dobálják maguk előtt. Aztán
felpattantunk és futásnak eredtünk, kikerülve a
lemaradottak tömegét, akik meglepetten bámultak ránk.
Körülbelül egy másodpercig.
Amíg az arcuk el nem kezdett olvadni.
– Daisy! – kiáltotta Roger, ahogy a szellemek rémálom-
üzemanyaggá váltak.
– Próbálom!
– Próbáld erősebben!
– Túl közel vannak – lihegte a nő. – Magunkkal viszünk
néhányat közülük!
 – Akkor fogyaszd el őket! – kiáltotta, varázslatokat és
szellemeket küldve a levegőbe. De ez egy másodperc múlva
már nem működött volna, amikor a fő tömeg rájön, hogy a
zsákmányuk menekülni próbál. – Daisy! Csináld már!
És ő megtette. Vagy legalábbis tett valamit, miközben
fájdalom nyilallt belém, Billy Joe pedig vicsorogva
lerángatott néhány, a hátamba kapaszkodó szellemet,
miközben rohantunk előre. És mindeközben a
röntgenképszerű táj megváltozott körülöttünk. Egy folyó
megáradt és leapadt, fák nőttek és kidőltek, hadseregek
vonultak és tüzek tomboltak, falak emelkedtek körülöttünk,
újak, ismerősek, mint a lábunk alatt épülő lépcsők, amelyek
minket is magukkal emeltek...
– Daisy, most! – sikoltott fel Roger, amikor valami
belekapaszkodott a tarkójába. – Most! Most! Most!
– Most mi? – kérdezte zavartan.
Billy Joe káromkodott, és akkorát rántott rajtam, hogy
úgy éreztem, mintha néhány csontomat hátrahagytam
volna...
De egy másodperccel később már a való világba
zuhantunk – szó szerint, mert épp áttörtük a Pythia
udvarházának második emeleti korlátját.
– Hát a francba – mondta Rosier, közvetlenül azelőtt,
hogy a padlónak csapódtunk volna, az előcsarnok nagyon
kemény, nagyon márványpadlójának, ami talán még jobban
fájt volna, de én valakire estem.
Valakire, akiről úgy sejtettem, hogy Roger, mert alattam
káromkodott.
Persze lehet, hogy ennek köze volt ahhoz a fél tucat éhes
szellemhez, amelyek még mindig úgy csimpaszkodtak rá,
mint a piócák, amikor ellökött magától. És botladozva
talpra állt, varázslatokat szórva és nekitántorodva a
dolgoknak, mert néhány szellem nem úgy tűnt, hogy
távozni akarna. És azzal az energiával, amit elloptak tőlünk,
megengedhették maguknak, hogy erőltessék a dolgot.
Pislogtam, és Agnes állt ott, évekkel idősebbnek tűnt,
mint amikor Walesben láttam, plusz néhány kilóval többel
és néhány szarkalábbal az éles, kék szemei körül. De
fiatalabbnak, mint amikor a tizenhatodik században
kalandoztunk, és elkaptunk egy időutazó csodabogarat, aki
egy pincében bóklászott. Mert az még nem történt meg.
Billy túl korán rángatott ki minket.
Agnes szemei rám szegeződtek, de nem villant bennük a
felismerés szikrája. Talán azért, mert nem tudott jól
megnézni, amíg azon az átkozott szekéren ültem. Vagy mert
az egész dolog az ő szemszögéből nézve évtizedekkel
ezelőtt történt. Vagy mert a hajam a koponyámhoz tapadt és
koszos volt, akárcsak az arcom és a még mindig nedves
rabszolgaruhám.
Most az egyszer jól jött, hogy pokolian nézek ki,
gondoltam.
És akkor valaki felsikított.
– Te!
Felnézve láttam, hogy Roger újra talpon van, és egyik
remegő ujjával rám mutat.
– Minden alkalommal – zihálta. – Minden alkalommal!
– Micsoda?
– Minden alkalommal, amikor találkozom veled,
tönkreteszed az életemet! Ez a te hibád. Ez mind a te hibád!
– Mi folyik itt pontosan? – kérdezte Agnes hidegen. Rám
nézett.
– Ő... egy őrült – mondtam neki, nyeltem, és úgy éreztem
magam, mintha most rúgtak volna gyomorszájon. – A céh
tagja és egy... nekromanta. Börtönben volt a Kietlen
Pusztaságban, de megszökött...
– Nem neked köszönhetően! – kiáltotta, és rám rontott.
Csak hogy a levegőben lebegve találja magát,
valószínűleg a ház védelmezőinek köszönhetően. Ettől csak
még dühösebbnek tűnt. Káromkodva hadonászott,
miközben a szellemek elmenekültek a helyszínről, és Billy is
eltűnt a nyakláncomban.
– Ő is nekromanta – kiáltotta Roger, amikor a Kör egy
csomó gárdistája, minden irányból berontva csatlakozott a
társasághoz. – És egy varázslónő! Most már egy démon is
van vele!
Agnes tekintete visszatért rám, de Rosier sehol sem volt.
És ez annak ellenére, hogy valami apró és nehéz dolog
kapaszkodott a lábamba, mint egy tapadókorong. Úgy tűnt,
a kaméleonom mégiscsak el tudta rejteni.
– Az előbb még itt volt! – kiabálta Roger dühösen. –
Mindketten együtt voltak bezárva!
– Ez hazugság – mondtam gyorsan. – A Pythia örököse
vagyok, aki a Kietlen Pusztaságban gyakorol. Éppen
indultam, amikor ez a férfi megtámadott, miután valahogy
megszökött a cellájából...
– Hazug!
– …és megzavarta a… ööö, a varázslatomat – mondtam,
remélve, hogy nincs egy konkrét neve a portálnak. –
Sajnálom, hogy megzavartalak!
– És a ruhák? – kérdezte Agnes felvont szemöldökkel.
– Küldetésre küldtek, rögtön azután, hogy visszatértem
egy küldetésről – mondtam, és gyengén elmosolyodtam. –
Tudod, hogy van ez.
Nem mosolygott vissza.
Azonban megfordult. – Elizabeth!
 Valaki kijött mögüle a fehér köpenyes beavatottak közül.
Egy pillanatig csak bámultam felfelé, anyám egy nagyon
fiatal változatára, sötétrézszínű haja laza kontyba volt
fogva, fehér ruhája pedig makulátlan. És szerényen nézett
lefelé.
– Hallottad őket – mondta Agnes. – Te mit tennél?
– Én, hölgyem? – A hangja halk volt.
– Mit tennél a lánnyal? Bezárnád, vagy szabadon
engednéd?
Anya felnézett, és most először találkozott a tekintetünk.
Az arckifejezése nem változott, nem ingott meg az udvarias
érdeklődéstől. De még csak rá sem pillantott senki másra.
– Birtokában van a pythiai erő – mondta egy pillanat
múlva. – Ezért vagy igazat mond, vagy szélhámos. Ha az
előbbi, akkor vissza kell küldenünk a saját korába, mert túl
gyenge ahhoz, hogy folytassa a küldetését. Ha az utóbbi,
akkor ugyanezt, hogy az ő korabeli Pythia el tudjon bánni
vele.
– Nagyon jó – mondta Agnes, és büszkén nézett rá. – Úgy
legyen!
És a következő pillanatban már a saját ágyamról
pattantam vissza Vegasban.
 Harmincegyedik fejezet

Puha ágyban ébredtem, a nyitott ajtón beeső fényre és az

ismerős, bársonyos sötétségre. De nem egy ismerős
szobában. Hirtelen felültem.
És azonnal meg is bántam.
Fájdalom hasított végig a testemen, száz pontból
sugárzott kifelé. Régi fájdalom, hetekkel ezelőtti
húzódásokból, rándulásokból és zúzódásokból. Újabb
fájdalom, az oldalamból, a lábamból, az üzletsoron vívott
csatából. Vadonatúj fájdalom, tiszta, fényes és a lélek
mélyén, a szellemharapásoktól, a túl sok hatalom
irányításától, mindentől, egyszerre, hangot kényszerítve ki
belőlem.
Meglepetés volt.
Azt hiszem, semmi más nem illik ide, gondoltam, és
kinyújtottam a kezem, hogy stabilizáljam magam.
És meleg húst tapintottam, nem hűvös lepedőt.
– Nyugalom – mondta valaki, és az ujjak gyengéden az
enyém köré zárultak.
Felnéztem, nehezen láttam bármit is a szememet elvakító
szomszédos szoba fényétől. Míg egy sötét fej el nem takarta
a nagy részét. Egy nagyon ismerős sötét fej.
Mircea.
Egy pillanatig nem voltam biztos benne, hogy az agyam
idézte-e ide őt, és a látvány sem segített. Mert ugyanúgy
nézett ki, mint mindig: a sima mahagóni hajzuhatag épp
csak a vállát súrolta; sötétkék öltöny, a gazdag gyapjú
enyhén csillogott a gyenge fényben; a szempillák túl
hosszúak és sűrűek egy férfihoz képest, akárcsak a bor
nélkül is borvörösnek látszó ajkak. Nőiesnek kellett volna
kinéznie, csakhogy az erős vonások és a széles vállak sosem
engedték.
– Ha én varázsoltalak ide, akkor jó munkát végeztem –
mondtam neki hunyorogva.
– Elég valóságos vagyok – mondta, és egy poharat tartott
az ajkamhoz.
Megittam az egészet. Csak víz volt, de úgy tűnt, segített.
Újra a párnáknak dőltem, és erősebbnek éreztem magam.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, miközben
körbepillantottam. Igazam volt: nem ismertem fel ezt a
szobát. Nem mintha sokat láttam volna belőle, de a bútorok
nem a megfelelő helyen álltak, és nem volt széles
ablakpárkány. Vagy egyáltalán nem is volt.
– Biztos vagyok benne! – Mircea előrehajolt, és
hátrasimította a hajamat. – Megpróbáltam korábban
kapcsolatba lépni veled a Seidren keresztül, de nem sikerült.
– Miért nem?
– Nem tudom!
– Lord Mircea – szólalt meg valaki az ajtóból. Mircea meg
sem fordult, de átpillantva a válla fölött, egy magas, vékony
árnyékot láttam, amely eltakarta a fény egy részét. Egy
árnyék, kócos sötét hajjal és szemüveggel, amire nem lett
volna szüksége, mert vámpír volt.
– Egy pillanat – mondta Mircea, a tekintete még mindig
rám szegeződött. – Nem működött a ma reggeli Danténál
történt incidens óta.
Összevontam a szemöldököm és próbáltam beindítani az
agyamat.
– Szerinted Árész csinált vele valamit?
– Nem tudom – mondta újra, ujjai beletúrtak a hajamba,
amitől a fejemben érzett fájdalom kissé visszahúzódott.
Egészen addig, amíg el nem kaptam a csuklóját, mert most
nem pazarolhatta az energiát. Csak elmosolyodott, és kezet
cserélt.
– Először azt hittem, hogy egyszerűen csak alszol, amit
Marcóval ellenőriztettem – mondta. – De később ez sem jött
be. Bár, az igazság kedvéért, a hiba lehet az enyém is. A
tegnapi nap után...
Bólintottam. Mircea egy bérgyilkos célpontja volt, egy
áruló volt a vámpírok soraiban, aki a másik oldalnak
dolgozott, és mentálisan támadta meg. Az összeesküvés
kudarcba fulladt, de ő súlyosan megsérült, csak az ő
szemszögükből nézve nem elég súlyosan. Az volt az
elképzelés, hogy a konzul otthona elleni támadás során
végeznek vele, de Lizzie a kihallgatás során kibökte a
dolgot, én pedig kihúztam, mielőtt elérhették volna. És fél
nappal később viszonozta a szívességet, megmentve ezzel
az életem és Rheáét is.
De egyikünk sem úszta meg sértetlenül.
– Állj! – Megfogtam a kezét, amely a halántékomra
vándorolt. – Szükséged van az erődre!
– Ha egy olyan nagy családot vezetsz, mint a miénk,
gyorsan felépülsz – mondta. – Az orgyilkosok jól tennék, ha
ezt észben tartanák!
Mindennek ellenére elvigyorodtam.
– Ha a királyra támadsz, jobb, ha nem hibázol?
Felnevetett. – Nem ezt mondtam az előbb? –
Megkocogtatta a vállamat. – Fordulj meg!
Megfordultam, mert könnyebb volt, mint vitatkozni. És
mert Mircea nem volt hülye. Ilyenkor nem merítené le
magát túlságosan. És mert úgy éreztem...
Ó, Istenem!
Az elmúlt hetek feszültsége hullámokban húzódott ki
belőlem, követve a keze simogatását. Egy idő után
hangosan nyögdécselve feküdtem, mert úgy tűnt, nem
tudok leállni, ahogy kitörölte a fájdalmat és a merevséget a
hátamból, a karjaimból, a combjaimból és a lábaimból.
Aztán elérte a talpamat, és én majdnem elsírtam magam.
– Ó, Istenem!
– Mit csináltál? – kérdezte kissé elborzadva, valószínűleg
a vágások és zúzódások gyűjteménye miatt, amit a kemény
walesi köveken sikerült beszereznem.
Nem válaszoltam, de nem csak a fájdalom miatt. Hanem
mert olyan ritkák voltak az ilyen pillanatok. Olyan
pillanatok, amikor csak mi voltunk, csak Mircea és Cassie,
anélkül, hogy a világ többi része beleszólt volna. Anélkül,
hogy valami – általában a munkánk – útban lenne,
elrontaná az együtt töltött időt, és bajt okozna.
Nos, ez és az ezernyi dolog, amit nem mondhattunk el
egymásnak.
Például a nő, akit a szobájában láttam, amikor elmentem
megmenteni őt. Ő aludt, kimerült volt a támadás elleni
küzdelem fáradalmaitól, de a nő ébren volt. És ragadozó,
körmei Mircea mellkasának bőrére tapadtak, apró agyarai
éppen csak látszottak a vérvörös ajkak alatt, ahogy rám
vicsorgott. Pontosan úgy nézett ki, mint egy vadállat, aki
őrzi a zsákmányát.
Ha nem lett volna meztelen, talán azt hittem volna, hogy
azért van ott, hogy felfalja.
Így is elég nyilvánvaló volt, hogy miért van ott, és nagy
elégtételt jelentett számomra, hogy őt és a lepedőt, amit
viselt, egy különösen büdös tehénlegelőre küldtem Long
Islanden. Tony egyszer kölcsönadott egy hétre az egyik
munkatársának, akinek szüksége volt a látnoki
képességeimre, de az orrom megszenvedte. Csak remélni
tudtam, hogy a hely megőrizte a vonzerejét.
 De leszámítva a néhány másodperces szórakozást, nézve
őt és a lepedőjét, ahogy a trágyában fetrengenek, nem oldott
meg semmit. Kivéve, hogy kijuttattam őt a háborús
övezetből. Mert nekem vissza kellett mennem néhány órát
az időben, hogy megmentsem Mirceát, így ő szabad utat
kapott abból a pokolból, amivé a konzul otthona válni
készült.
Más szóval, megmentettem a pasim szeretőjének az
életét, és még csak nem is szólhattam neki róla.
Mert féltem, hogy az enyémről kérdezne.
Nem mintha Pritkin és én a szó normális értelmében
szeretők lettünk volna. A mai nap abszolút messzebbre
mentünk, mint valaha, és ez nem éppen önszántunkból
történt. Amióta csak ismerem, egyszer sem értünk
egymáshoz, amikor nem volt vészhelyzet. De amikor a
partnered egy félinkubus hadmágus, aki csak egy dologgal
gyógyítható, és egy háború közepén vagy… vészhelyzetek
előfordulnak.
De Mirceával nem beszéltem róluk, mert hogyan is
tehettem volna? Ahhoz, hogy elmagyarázzam, hogyan
gyógyul Pritkin, el kellett volna magyaráznom, hogy mi is
ő, és én nem tudtam elmagyarázni. A feljegyzett
történelemben csak egy félig ember, félig inkubus létezett,
és Mircea már így is túlságosan érdeklődött Pritkin háttere
iránt. Annak a villámgyors agynak talán egy másodperc
kellene, hogy összerakjon kettőt és kettőt, és Merlinhez
jusson, és ez egy olyan név volt, amit soha nem lehetett
kimondani.
Nem, amikor a mágikus közösség gyakorlatilag imádta a
fickót, majdnem annyira, mint Pritkin a magánéletét.
Nem tehettem meg, hogy visszahozom, csak hogy
tönkretegyem az életét, ezért nem mondhattam semmit. De
ez azt jelentette, hogy nem kaptam feloldozást, bármire ami
történt, nem volt esélyem megbeszélni a dolgokat, nem volt
lehetőségem magyarázkodni. Vagy hogy kérdezzek a
Mirceával kapcsolatban említett nőről, akiről azt mondta,
hogy már semmi köze nincs hozzá, de aztán a szobájában
találom.
Néztem, ahogy az ujjaim a lepedőbe markolnak, és
tudtam, hogy ezúttal mondanom kell valamit. Meg kell
találnom a módját, hogy legalább valamennyit
megbeszélhessek, mert ezt nem tudtam tovább csinálni.
Néha úgy éreztem, hogy felrobbanok, a sok kitérővel,
titokkal és féligazsággal. Azt akartam, hogy egyszer végre
kimondjuk a dolgokat, mielőtt ez a csend megöl minket.
– Mircea…
– Uram, bocsánatot kérek! – Ez a vámpír volt, aki nem
mozdult az ajtóból. – De már kezdenek. Tényleg muszáj...
A férfi hirtelen, kissé elfojtottan, félbeszakította magát.
Mert, igen! Nem vetted rá a mestert, hogy kétszer
mondjon neked valamit. Biztosan új lehetett.
– Mennem kell – mormolta Mircea a vállamra. – De én
akartam elmondani neked, mielőtt még mástól hallanád.
Megfordultam. – Mit hallanék?
– A Kör ma délután visszaverte a Sötét mágusok
támadását a főhadiszállásukon, Stratfordban.
– Stratfordban? – Kicsit túl hirtelen ültem fel.
Mircea megnyugtatott.
– Csata volt, de a Kör győzedelmeskedett. A világ
legelvetemültebb varázslatainak megalkotóit a
főhadiszállásukon megtámadni nem épeszű emberek
cselekedete.
– A Fekete Kör nem épeszű.
 – Nem, de általában nem is ilyen vakmerőek. Valamit
nagyon akartak.
– Lizzie-t. – Ez nem is kérdés volt. – Ezért támadták meg
a Dantét. És ha ő Stratfordban volt...
– Ott volt, ha jól tudom. De nem kapták el – mondta, és
átölelt, amikor kezdtem felkelni az ágyról. – Nem kapták el,
Cassie! Nekem ezt határozottan biztosan állították.
Nyeltem egyet, és abbahagytam a küszködést.
– Használhatom a telefonodat? Van... lehet, hogy van ott
egy barátom.
Átnyújtott egy elegáns fekete téglalapot, de a képernyő
sötét volt.
– A központi védelmezők aktívak – magyarázta. – Lehet,
hogy eltart egy darabig, mire lesz térerő.
Mindezek után számíthattam volna erre. És azután, hogy
láttam, ahogy a szomszéd szobából érkező fény táncol az
arcán, mert nem elektromos égőtől jött. A nagyágyúk voltak
fent, az a fajta védelem, amit a legtöbb helyen csak
vészhelyzetben kapcsolnak be áramszünet esetén, és mert
nagyon elrontanak minden modern technológiát, amivel
kapcsolatba kerülnek – beleértve a telefont is.
– Megpróbálhatom kideríteni, mi van a barátoddal –
ajánlotta fel Mircea.
– Caleb. Caleb Carter.
Bólintott, és kezdett felállni.
– Várj! – Elkaptam a karját. – Még nem mondtad el... mi
folyik itt. Hogy csinálják ezt?
– Hogy csinálják...?
– Ezt! Az egészet. – Az alaktalan ellenség felé mutattam,
mert a Fekete Kör és a szövetségeseik kezdtek ilyennek
tűnni – valami olyannak, ami mindig ott van a közelben,
egy láthatatlan fenyegetés, ami a sötétben guggol, arra
várakozva, hogy lecsapjon. – Hogyan maradnak egy
lépéssel előttünk? Visszaverjük az egyik támadást, és máris
jön a következő, szinte mielőtt levegőt vehetnénk. Már
szinte állandóan csak...
– Ezt már te is tudod!
– Nem tudom! – Megráztam a fejem, próbáltam
kitisztítani. Még mindig félálomban éreztem magam, de
ehhez nem kellett sokat gondolkodnom. – A Dante
megtámadásának legfőbb oka az volt, hogy Lizzie ott volt.
De őt csak a felbukkanásuk előtti este fogták el...
– Cassie!
– …így egyik napról a másikra több száz embert küldtek
Vegasba, megbizonyosodtak arról, hogy az őreim már
kiestek, pontosan kiszámolták, mennyi idejük van, mielőtt a
Kör reagálni tudna, megtalálták és leszedték a
védelmezőket, kitalálták, hogyan kapják el Rheát... –
Zavarodottan néztem rá. – Ez lehetetlen!
– Nem, ha azok, akik ezt tervezik, a Tündérvilágban
vannak. – Mircea visszaült az ágyra, a tűz fényétől csillogott
a szeme. – A tündér idővonal másképp működik, mint a
miénk – ezt te is tudod!
Bólintottam.
– De azt talán nem tudod, hogy a különbség mértéke nem
állandó. Gyakran úgy magyarázzák, mintha a mi két
idővonalunk két folyó lenne, amelyek általában
párhuzamosak egymással. De néha az egyik vagy a másik
eltérül, kidomborodik egy ívben, mielőtt visszatérne a
nagyjából szinkronba. Amikor ez megtörténik, az itteni és
az ottani idő közötti különbség... szélsőséges lehet. Úgy
tűnik, most éppen egy ilyen ciklusban vagyunk.
– Tehát az idő Tündérvilágban másképp telik, mint itt?
 – Gyorsabban, sokkal gyorsabban. Ez nem tart sokáig –
soha nem tart sokáig. De egy rövid ideig lényegében
felgyorsulva haladnak. És tudták, hogy ez be fog következni. A
tündérek sokkal pontosabban képesek feltérképezni az
időfolyamaink közötti különbséget, mint mi. Megtanulták
előrejelezni.
– Igen, de...
– Gondolj bele, Cassie! Támadást terveznek az egyik
erődítményünk ellen. Talán hetekig tart az ő szemszögükből
nézve. De a mi szemszögünkből nézve csupán napok, talán
csak órák. Van idejük megvitatni, dönteni, pihenni. Ha
valami nem működik, mint például a kaszinó elleni
támadás, van idejük újrakalibrálni. Míg mi állandóan
rohanunk, védekezünk, itt, ott, mindenütt kapjuk a csapást
– és, ahogy te is mondtad, alig van időnk a kettő között
levegőt venni.
– És most már van egy istenük, aki megtervezi helyettük
a támadásaikat.
– Úgy tűnik. – Komor volt.
Amikor legutóbb erről beszéltünk, Mircea nem akarta
elhinni, hogy Árész visszatért. Azt akarta, hogy ez egy
olyan harc maradjon, amiben olyanok harcolnak, akiket
talán meg tud ölni. De úgy tűnt, ez a reggel meggyőzte őt.
Vagy meggyőzte arról, hogy végig igaza volt, gondoltam,
miközben néztem, ahogy megváltozik az arca.
– Ezért kell a háborút hozzájuk vinnünk – mondta
komolyan. – Nem maradhatunk örökké védekező
pozícióban. Újra támadni fognak, méghozzá hamarosan,
mielőtt elszáll az előnyük, és nem lehet tudni, mire csapnak
le legközelebb. Valami más gondolkodni valót kell adnunk
nekik!
 Nem szóltam semmit. Igaza volt – tudtam, hogy igaza
van. De a módszer, amit a szenátus választott... nem volt
optimális. Messze volt tőle.
Azt akarták, hogy a pythiai hatalom segítségével
öregítsek meg egy vámpírt, miközben a mestere energiával
táplálja – sok energiával. Többel, mint amennyit a
segítségem nélkül egyszerre fel tudott volna szívni. Ez
hasonlított ahhoz, amit évek óta csinálnak, amit úgy hívnak,
hogy Erőltetés, amikor – általában háborús időkben –
azonnal új mesterre van szükség. De ennyi erő egyszerre
nagy kockázatot jelentett, ami általában egy halott
vámpírral végződött.
Tudod, véglegesen.
De ha az évek úgy száguldottak, mint a másodpercek,
abban reménykedtek, hogy az erő egyszerűen felszívódik,
mintha tényleg élt és táplálkozott volna azokban az
években, és minden egyes évvel növekedett az ereje. És
hogy az időbuborékom másik oldalán egy vadonatúj
vámpírmester ugrik ki. Akinek gyorsan félre kellene állnia,
hogy eltűnjön az útból, mert érkezne közvetlenül mögötte
egy másik.
Aztán még egy, és még egy, és még egy, mert a szenátus
azt akarta, hogy egy egész hadseregnyi mestert csináljak
nekik. Amivel le akarták igázni a tündéreket, és a náluk
bujkáló ellenségeinket. Mircea boldogan és izgatottan jött
hozzám, szinte megszédült az új tervétől.
És nem értette a nem túl lelkes válaszomat.
Nem csak arról volt szó, hogy mit vesz ez ki belőlem,
mert egy ilyen öregítés nem volt olyan könnyű, mint ahogy
a szenátus azt gondolta. Vagy arról, hogy utána túl kimerült
lennék ahhoz, hogy bármi mást csináljak, beleértve az
istenek elleni harcot is. Hanem egy olyan kérdésről, amire
senki sem tudott választ adni: mi fog történni, ha az a sereg
visszatér? Mit fog csinálni egy csapat új mester, frissen
visszatérve a háborúból, és elég hatalommal ahhoz, hogy
azt tegyenek, amit csak akarnak? Ki fogja, ha egyáltalán van
valaki, aki képes irányítani őket?
– Nem most kellene erről beszélnünk – mondta Mircea, a
szemét az arcomra szegezve. – Pihenned kell!
Megráztam a fejem. – Jól vagyok...
Egyik szemöldöke felemelkedett.
– Ezért estél össze a konzul nagytermének közepén?
– A konzulé? – Egy pillanatra megakadt az agyam. Aztán
újra eszembe jutott. Átugrottam a Dantéba – vagy
elmozdultam, mert nem tudtam irányítani. A védelmezők
szinte fülsiketítően rikoltoztak Rosier jelenléte miatt. Marco
berontott az ajtón, a több vámpír a háta mögött...
És én megint ugrottam, mielőtt megállíthattak volna.
Mert akartam... valamit... A szemeim tágra nyíltak. –
Mircea…
– Uram… – A kócos hajú vámpír, aki nyilvánvalóan őrült
volt, visszatért. Egy másodpercig, amíg fojtott hangot nem
adott ki, és elmenekült.
– Szükséged van valamire? – kérdezte tőlem Mircea.
– Apolló könnyeire.
Kissé elfintorodott.
– De nálad van! Azt mondták, hogy a párbaj után elvetted
a gazemberedtől.
Bízzunk a szenátusban, hogy mindent tudnak a
történtekről, még akkor is, ha senki sem mondta el nekik.
– Többre van szükségem! Ez egy hosszú történet...
– És én szeretném is hallani, de ezt meg kell tennem!
– Mit kell tenned?
 – Ez is egy hosszú történet… – mondta bűnbánóan. –
Beszélnünk kell...
Ez volt az évszázad alábecsülése, gondoltam, és
megragadtam a kezét. Mert tudtam, mi következik.
– Mircea…
– …utána.
– Mircea…
– Nem megyek sehova – mondta, látva a riadalmamat.
Mert a beszélgetéseink sosem sikerültek igazán, vagy ha
mégis, akkor elkalandoztak, és sosem jutottak el a lényegig.
De ez most muszáj volt.
– Csak mondd meg – mondtam, és belekapaszkodtam a
kezébe. – Biztos volt valami forrásod, igaz?
– Egy forrás?
– A bájitalhoz! Úgy értem, valakitől szerezted...
– Igen, valakitől szereztük.
– Kitől? Csak mondd meg, hogy...
A mindentudó sötét szemek pillantása találkozott az
enyémmel. – Ha megteszem, még mindig itt leszel, amikor
visszatérek?
Az ajkamba haraptam. Mert erre mindketten tudtuk a
választ.
– Gondoltam, hogy nem. – Előrehajolt, és megcsókolta a
homlokomat. – Nem tart sokáig, és utána beszélgetünk!
Pislantottam, és már el is ment.
 Harminckettedik fejezet

– Mircea! – De az ajtó már csukódott. – A francba! –

mormoltam, és félredobtam a takarót, azon tűnődve, miért
érzem úgy, mintha valaki ólomsúlyokat varrt volna bele. És
felálltam.
Majd azonnal össze is estem, mert egyáltalán nem volt
erőm. A lábaim mintha a padlóhoz lettek volna szögezve,
olyan nehezen mozdultak. Szóval nem mozdultam. Csak
ültem ott egy nagyon szép perzsaszőnyegen, amit Mircea
valószínűleg felismert volna, de én nem, és a fejemet az ágy
szélének támasztottam.
Szóval ez történik, amikor elmúlik a bájital hatása?
Üldögéltem még egy kicsit.
Végül úgy döntöttem, hogy lefekszem, mert még ülni is
túl nehéz volt. Megpróbáltam visszamászni az ágyra, de az
nevetségesen magas és távoli volt. Akár az Everest is
lehetett volna. Helyette beértem azzal, hogy a plafont
bámulom.
Valószínűleg nem volt jó jel, hogy folyamatosan lüktetett.
Vagy hogy a szőnyeg mintha nagyon lassan forogna
alattam. Úgy döntöttem, hogy van némi esélye annak, hogy
Calebnek igaza volt, de nem a függőséggel kapcsolatban,
mert hogyan válhatsz függővé valamitől, amit soha nem
találsz meg? Hanem a mellékhatásokkal kapcsolatban.
Arra az időre emlékeztettek, amikor egy általam ismert
hatalmi szót használtam. Rengeteg állóképességet adott
egyszerre, mondjuk egy hétre elegendő mennyiséget, hogy
megbirkózhass a vészhelyzettel. És jobb volt, ha meg is
birkóztál vele, mert nem csak fáradt voltál, amikor elmúlt a
hatás. Napokig kimerült és hasznavehetetlen voltál,
elájultál, és...
És...
És a francba!
Felültem. Oké, úgy tűnt, mégiscsak tudok mozogni. Mert
a félálomban lévő agyamnak nem jutott eszébe, hogy
feltegye Mirceának a legfontosabb kérdést: mennyi az idő?
Félrelökött székének ülőfelülete elég közel volt, hogy
megkapaszkodjak benne, és térdre emelkedjek. Aztán
valahogyan, és nem voltam teljesen biztos benne, hogyan,
sikerült talpra vergődnöm. És azonnal azt kívántam,
bárcsak ne tettem volna.
Ott álltam, kissé imbolyogva kapaszkodva a szék
támlájába, egyszerre kimerülten és komoly fájdalmakkal,
mert a talpam egy rakás szerencsétlenség volt. Mircea
csinált valamit – a vágások összezáródtak, a zúzódások
pedig a többnapos lilás árnyalatot vették fel –, de nem
akartak megtartani. És az ajtó... az ajtó úgy nézett ki, mintha
távcsövön keresztül néztem volna rá, rossz irányból.
Nevetségesen messze volt, olyan messze, hogy nem volt rá
mód, egyszerűen nem volt mód...
És akkor a vámpír visszatért.
Ugyanaz volt, mint az előbb, szemüveges, fésűért
könyörgő hajjal, és egy átlagos, vasalásra szoruló öltönyben.
Tompán azon tűnődtem, hogyan jutott át az átalakító
osztagon. Mircea legtöbb fickója úgy nézett ki, mint akit az
első adandó alkalommal elkaptak, és Armaniba öltöztették.
Persze lehet, hogy ő nem is tartozott közéjük, mert nem
ismertem fel. Talán ő... a konzulé, gondoltam homályosan,
ahogy egymásra bámultunk.
És miközben elkapott, éppen mielőtt a földre zuhantam
volna.
 – Ne az ágyra! – mondtam, mert ha lefekszem, nem fogok
felállni. – Mennyi az idő?
Csak állt ott, esetlenül megtartva, és nem szólt semmit.
– Mennyi az idő? – ismételtem meg, csodálkozva, hogy
miért viselkedik úgy, mintha hallássérült lenne, amikor
vámpír, és láttam, ahogy a pupillái hatalmasra tágulnak.
Aztán az a furcsa hang kezdett felhangzani az ajkai közül.
Nem szavak voltak – nem tudtam, mi az –, de még jobban
kiborított, mint amennyire már így is ki voltam akadva. –
Hány óra van? Milyen nap? A fenébe, mondj már valamit!
De nem tette. Aztán majdnem elejtett, de akkor
megfeszítette a karjait, amitől felkiáltottam a fájdalomtól. A
kiakadt tekintet felerősödött, ahogy a hang is, ami furcsa
nyüszítéssé változott, egyenesen az arcomba. Ettől pedig
pánikba estem a hátralévő úton.
– Tegyél le! Tegyél le! – kiabáltam. De a vámpír nem tett
le. És nem hagyta abba azt a szörnyű, magas hangú
nyüszítést sem. Viszont futásnak eredt, át a hálószoba
ajtaján és végig a folyosón, olyan gyorsan, hogy elmosódtak
a szobák, amelyek mellett elhaladtunk.
Mint az arcok is, amelyek felénk fordultak, és a lépcsők,
amelyeken szinte lerepültünk, és a szőnyeg, amelyen
majdnem elterültünk, mielőtt a vámpír magához tért, mert a
reflexei jobbak voltak, mint a józan esze. És a férfi, aki a
semmiből lépett elénk, és a vámpírral együtt ide-oda
lépkedett, nem engedve őt elhaladni. És ami miatt a hörgés
annyira felfokozódott, hogy féltettem volna a szívét.
Kivéve, hogy… tudod!
És akkor felismertem a férfit.
– Jules?
A vámpírral táncikáló jóképű szőke bólintott.
 – Mondd meg neki, hogy nem gondoltad komolyan! –
mondta nekem. – Mondd meg neki most!
– Mit nem gondoltam komolyan?
– Bármit is mondtál! Csak mondd ki a szavakat!
– Nem gondoltam komolyan! – kiáltottam, mert a vámpír
kétségbeesése fülsértő magasságokig emelkedett.
És ugyanilyen hirtelen hallgatott el.
Térdre rogyott, magával cipelve engem is, és Jules
letérdelt mellénk.
– Mi... ? – sóhajtottam egy perc múlva.
– Később – mondta Jules körülnézve. – Csak tűnjünk el
innen!
Követtem a tekintetét. Egy széles folyosón álltunk, amely
a régi Rómában egy otthonnak tűnt volna. Nem a terrakotta
és festett műmárvány változatban, hanem a hamisítatlan
birodalomban: pompás intarziás márványpadlók, beugrók
felbecsülhetetlen értékű szobrokkal, ízléses ión oszlopok. És
valamiért a hely teljes pusztulása – jelenleg hiányzott az
egykor magasba törő mennyezet nagy része – még nagyobb
bájt kölcsönzött neki, mint az ókori romoknak.
Nos, így is lett volna, ha nem lenne itt a tömeg. A
holdfény reflektorként világított le ránk a fenti hatalmas
lyukon keresztül. De nem annyira, hogy ne láthattam volna
a kíváncsi arcok gyűrűjét, akik a lépcsőkről és a szobákból
bámultak ránk, vagy csak álldogáltak az árnyékban, mert a
hely tele volt. És mert a vámpír most már mindkét kezével
eltakarta az arcát, és zokogott.
– Mi az? – kérdeztem, mivel kezdtem komolyan aggódni.
A karjára tettem a kezem. – Jól vagy?
És, ó, Istenem, már megint itt tartunk, gondoltam, ahogy
felnézett rám hatalmas barna szemeivel, a szája már nyílt a
kétségbeesett panaszra.
 – Nem úgy értettem! – mondtam gyorsan. – Nem úgy
értettem!
A száj egy cuppanással ismét becsukódott.
Egy percig csak ültünk ott, mindketten meglehetősen
kiakadva.
Aztán Jules átvette az irányítást.
– Kelj fel, és hozd magaddal! – mondta a vámpírnak,
tisztán és világosan. – Most!
A vámpír felállt, és lehajolt, hogy felemeljen.
Ne kérdezz semmit! mormolta Jules hátra a válla fölött.
Megráztam a fejem. Nincs kérdés.
A vámpír egy gyors és kecses mozdulattal felemelt, ami
meghazudtolta az arcán tükröződő zűrzavart. És követte
Julest az emberektől hemzsegő folyosón. Emberek
burnuszokban és szárikban, öltönyökben és
nyakkendőkben, szárongokban és kimonókban,
turbánokban és kaftánokban akik oldalt álltak, ahogy
elhaladtunk mellettük. Egészen addig, amíg be nem bújtunk
egy ajtón, amelyet Jules belökött a lábával mögöttünk.
Én hallható megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel, ő pedig
együttérzően elvigyorodott.
– Igen, egész nap ilyen volt.
Körülnéztem, hálát adva, hogy egészen normális helyen
vagyunk. Nos, leszámítva a dohányzóasztalon álló, egyetlen
fényt biztosító tucatnyi égő gyertyát. De egyébként ez egy
bárhol található előkelő szoba is lehetett volna: egy kanapé,
néhány szék, néhány valószínűleg drága festmény a
falakon, amelyek furcsa módon a tehenekre koncentráltak,
de összességében tetszett.
A vámpírnak is tetszhetett, mert éreztem, hogy kicsit
megnyugszik.
– Tedd le a kanapéra! – parancsolta Jules.
 A vámpír letett a kanapéra.
Egy óra volt a csuklóján, amit talán hamarabb
észrevettem volna, ha nem visítozik velem.
– Hajnali négy óra? – kérdeztem Jules-t – óvatosan, fél
szemmel a vámpírt figyelve. De ezúttal nem volt reakció.
Jules bólintott. – Igen, miért?
– Melyik nap?
– Ez bárki mástól furcsán hangzana! – nézett rám
szórakozva.
– Csak mondd meg – kérlek!
Megmondta. Én pedig hátradőltem a párnákra, és úgy
éreztem, mintha a gerincem épp most vált volna vízzé.
Biztosan csak néhány órát aludtam. A Rosier által ígért
második nap még fiatal volt.
Egy pillanat múlva arra nyitottam ki a szemem, hogy a
vámpír közel sem néz ki olyan megkönnyebbülten. A
kanapé mellett állt a kezét tördelve, az ádámcsutkája is
mocorgott. És idegesen nézett Jules-re, mintha fogalma sem
lenne, hogy ki az.
– Jules Fortescue – mondta neki Jules, és kinyújtotta a
kezét, ami furcsa volt.
Még furcsább volt, hogy a vámpír elfogadta.
Ez meglepett, mert a vámpírok általában nem szoktak
kezet fogni. Ez egyike volt azoknak az emberi szokásoknak,
amelyek a halál után eltűntek, talán azért, mert nem
vonatkozott minden kultúrára és korszakra, ahonnan jöttek.
Vagy talán azért, mert egy másik vámpír megérintése az
aurák szikrázását okozhatta, és kihívásnak vehették. A
legtöbb vámpír megvetéssel nézett volna Jules-re – akinek
ezt jobban kellett volna tudnia –, amiért egyáltalán
felajánlotta, de ez a vámpír szinte... megkönnyebbültnek
tűnt.
 Jules elmosolyodott, és elengedte.
– Rendben, ez hazugság – vallotta be. – Valójában Jimmy
Tucker. Az ügynököm úgy gondolta, hogy emez
méltóságteljesebben hangzik.
A vámpír pislogott.
– Igen, régen színész voltam – mondta Jules leülve. –
Nem baj, ha még sosem hallottál rólam! Az már nagyon
régen volt. – A lábával közelebb húzott egy másik széket. –
Gyerünk, ülj csak le!
A vámpír leült. A tekintete még mindig cikázott körbe-
körbe – köztem, egy rusztikus domboldalt ábrázoló
festmény és egy bronzból öntött vadlovon ülő rodeólovas
között.
– Az enyém – mondta Jules, látva a tekintete irányát. – Ez
lesz az irodám, ha valaki majd valahára hoz egy íróasztalt
nekem.
– Iroda? – mondtam. – Akkor végre kiengedtek?
Amikor utoljára láttam Jules-t, a szenátus egyfajta foglya
volt, bár nem azért, mintha valami rosszat tett volna.
Hanem mert valami egyedülálló dolog történt vele, olyan,
ami még egyetlen vámpírral sem történt, legalábbis
amennyire bárki is tudta. Visszaváltozott emberré.
Pontosabban, én változtattam emberré, hogy
megmentsem az életét. Belebotlott egy szörnyű átokba, egy
olyanba, amit Augustine a szenátusnak készített, és még
nem volt rá ellenvarázslat. Ezért elmondtam egy Üdvözlégy
Máriát, és megpróbáltam megfiatalítani, visszapörgetve az
időt az átok előtti időre, remélve, hogy ez majd feloldja az
átkot. És most az egyszer, valami tényleg működött...
valamennyire.
Még mindig nem értettem teljesen, tekintve, hogy a
fizikai sérülésekre nem volt hasonló hatással. Egy leszúrt
emberből például csak egy fiatalabb leszúrt ember lett, de
Jules esetében, a férfi megszabadult az átoktól. És ebbe
beletartozott a vámpírizmus átka is, ami rögtön leoldódott
róla a másikkal együtt, amikor visszafiatalodott a kivetés
előtti állapotba.
Ez adta a szenátusnak az ötletet a hadseregükhöz. Mert,
ha meg tudok fiatalítani valakit, miért ne lehetne fordítva
is? Ez Jules-t is rossz helyzetbe hozta, méghozzá nagyon is
rosszba. A változás előtt ő az egyik testőröm volt, Mircea
családi vonalának mestere, valaki, akinek hatalma, pénze és
befolyása volt. Utána egy önjelölt kísérleti patkány lett,
akinek megígértem, hogy segítek kiszabadulni a ketrecéből.
Csakhogy úgy tűnt, hogy ezt már megtette.
– Egyelőre – értett egyet. – Én vagyok az összekötőjük az
összes új vámpírral, akiket behoznak.
– Milyen új vámpírokkal?
– Az olyanok, mint ez a fickó. – Jules előrehajolt,
könyökét a térdére támasztotta, általában kifejező kezei
lefelé lógtak, nyugodtan és mozdulatlanul. Mint a laza
mosoly a kék szemeiben, ahogy az izgő-mozgó vámpírt
nézte. – Nem teszek fel semmilyen kérdéseket – mondta
lassan. – Egyikünk sem. Ugye? – nézett rám.
– Így igaz!
A vámpír komolyan megkönnyebbültnek tűnt.
– Csak egy kicsit beszélgetek Cassie-vel. Ő Cassie. –
Felém biccentett. A vámpír felém nézett, és az arca
elvörösödött. Nem voltam benne biztos, hogy miért. Most
az egyszer rendesen fel voltam öltözve, barna
halásznadrágot és rózsaszín blúzt viseltem. A szobában volt
egy kis rózsaszín balerinacipő is a szőnyegen, de a talpam
miatt nem bántam, hogy otthagytam.
 – Szia! – mondtam, és azon tűnődtem, vajon ez
biztonságos-e.
Azt hiszem, igen.
– Bármelyik kérdés, amit felteszünk, nem neked szól –
mondta Jules. – Csak engedd el magad egy kicsit!
A vámpír láthatóan megnyugodott.
– Szóval – kérdezte Jules. – Mi történt?
– Fogalmam sincs!
Bólintott. – Hadd találjam ki! Egy vámpírral voltál –
valakivel, aki több mint néhány napos.
Eltartott egy percig, mire a tekintetem Izgő-mozgóra
siklott. – Néhány nap?
Jules ismét a fickóra pillantott, aki úgy tűnt, komolyan
veszi a lazulás dolgát. Elernyedt a székében, és a teheneket
bámulta. – Oké, talán néhány hetes. De semmiképpen sem
több mint egy hónapos.
– Néhány... Mit keres itt?
Jogos volt a kérdés, mert a bébivámpírok, nos, eléggé
hasznavehetetlenek voltak. Az első néhány évben többnyire
minden családban csak elvoltak, könnyű, emberi szintű
feladatokat kaptak, amelyek nem igényeltek gondolkodást
még a reggel közelében sem, amikor az agyuk teljesen
eltompult. És amelyek azt a néhány dolgot használták ki,
amiben jók voltak: nehéz tárgyak emelése, gyors futás, és,
ööö, nagyjából ennyi.
Eleinte nem is nagyon edzették őket, mert időbe telt,
amíg az érzékeik helyrerázódtak. Nem lehet csak úgy
átváltani egy emberi orról egy olyanra, mint egy vérebé,
hogy az ne zavarjon össze. Vagy az emberi hallásból
hirtelen mindent hallani, még az egymérföldnyire lévő
beszélgetéseket is. Vagy az emberi látásból olyan látással
rendelkezni, amely úgy viselkedik, mint egy kamera zoom-
objektívje, amikor csak akarod – vagy véletlenszerűen, ha
nem tudod, hogyan kell irányítani.
Valószínűleg ez volt az oka, hogy Izgő-mozgó éppen
megragadta a szék karfáját, és hátraugrott...
A tehén hirtelen támadására.
– Ó, az a... Azt mondtam, nyugi! – csattant fel Jules, majd
felsóhajtott, amikor a fickó azonnal elernyedt.
– Bocsánat! – mondta, miközben Izgő-mozgó szinte csont
nélkül lecsúszott a székről a padlóra.
– Már nem is tartozol közéjük – mutattam rá, miközben
Jules megragadta, és visszagyömöszölte a fickót a székébe.
És úgy fordította, hogy a tőle balra lévő szép, üres falat
nézze, kicsit szuszogva az erőfeszítéstől. – Miért követi a
parancsaidat?
– Mert traumatizált – mondta Jules, és egy pillanatig még
figyelte Izgő-mozgót, hogy lássa, vajon nyugton marad-e.
Úgy maradt. Jules odament a lovasszobros szekrényhez,
amely kifelé fordítva egy rejtett bárt fedett fel. – Nem
véletlenül szokták egy időre elkülöníteni a csecsemőket,
még a többi családtagtól is. Tudod, egy mentor mellé
helyezik őket, hogy ellenőrizzék, nehogy kisétáljanak a
napra vagy ilyesmi, és adnak nekik egy esélyt, hogy
beilleszkedjenek.
Bólintottam. Tonynak is volt egy helyisége az egyik
üzlete mögött, amit gyerekszobának nevezett. Minden általa
készített új vámpír ott maradt legalább az első hat
hónapban, néha tovább is, attól függően, hogy mennyire
viselték jól. Mert elég sokkoló tudott lenni: egész nap
hallani a családot a fejedben beszélni, az egész vérszomj
dolog, az új érzékek... Legtöbbször úgy tartották, hogy a
bébik elég jól viselték, ha nem vesztették el az eszüket, és
nem kezdtek ámokfutásba.
 Tudod, túl gyakran.
Bár én még sosem láttam ilyen rosszat.
– Pontosan mitől traumatizálódott?
Jules átnyújtott nekem egy poharat, majd a szekrény
szélére ült a sajátjával. A vámpírnak nem kínált semmit. Kár
lett volna a jó whiskyt elpazarolni; ebben az időszakban már
mindennek csak szürke íze volt.
– Ahogy mondtam, kapcsolatba került valakivel, akinek
hatalma van, igaz?
Bólintottam. – Mirceával.
– Húúúú! Igen, ez épp elég.
– Mit csinált?
– Ezt – mondta Jules szárazon, a poharával a vámpírra
mutatva. – Hadd találjam ki! Ez az új fickó unalmaskodott
Mirceának, aki azt mondta neki, hogy maradjon csendben,
igaz?
– Többé-kevésbé. Hogyan...
– Velem is megtörtént egyszer újoncként. Mindig is
szerettem túl sokat beszélni. És volt az a fickó, Roberto.
Találkoztál vele?
– Nem.
– Nem maradtál le semmiről! Imádja kínozni az újonnan
érkezőket, vagy legalábbis szerette. Mircea néhány éve
kölcsönadta őt egy másik mesternek, és mindannyian
reméljük, hogy ez végleges. Mindenesetre valaki elmondta
neki, hogy a vezetéknevem Fortescue, és ezt pokolian
viccesnek találta. Azt mondta nekem, hogy „tartsd a szád,
öregem!” és közben végig röhögött. Nem tudtam, miért.
Míg fel nem fedeztem: Egyáltalán nem tudtam
megmozdítani azt az átkozottat!
– Mit mozgatni?
 – A számat! Két napig úgy hangzottam, mintha komoly
beszédhibám lenne, amíg valaki rá nem jött, és vissza nem
vonta a parancsot.
– De az nem parancs volt. Csak egy szófordulat...
– Nem, ha hatalom áll mögötte – mondta Jules
savanyúan. – Azt akarta, hogy ez történjen. Ahogy
mondtam: egy fasz. Mircea viszont néha egyszerűen
elfelejti, hogy mekkora hatalma van. Túl sok időt tölt
felsőbbrendű típusok között, ahol nem kell erre figyelnie.
Valószínűleg bocsánatot kérne, ha rájönne, de most eléggé
stresszes, úgyhogy nem szívesen zavarom...
– Eléggé stresszes? – Éreztem, ahogy a saját
vérnyomásom is kezd emelkedni. – Miért? Mi a baj?
– Mi a baj? – pislogott rám Jules. – Komolyan?
– Igen, komolyan!
– Nos, lássuk csak! Ma reggel majdnem meghaltál. Aztán
eltűntél egész napra, és senki sem tudja, hová. A konzul
saját házát megtámadták, és a fele romokban hever, ami
egyébként pokollá teszi a dolgomat, hogy helyet találjak az
összes újoncnak. Az épségben maradt szobákat többnyire a
szenátorok és a kíséretük foglalták el. Néhányat sikerült
átruházni Louis-Cesare-nek – a szenátusi új tagjának, van
egy háza a közelben –, de még mindig folyamatban van,
és...
– Jules!
– Ó, persze! Nos, mindezek tetejébe szétverték a Dantét,
és jelenleg zárva van, a konzul rosszkedvű, és Mirceát épp
most nevezték ki Végrehajtónak…
– Végrehajtó? – vontam össze a szemöldököm.
– Szenátusi poszt. Tudod?
Megráztam a fejem. Tudtam, hogy a szenátust egy
támadássorozat pusztította el a háború elején – még mielőtt
bárki is tudta volna, hogy egy háborúban vagyunk benne.
És mivel azóta minden gyorsan és hevesen történik, csak
most jutottak el odáig, hogy betöltsék a megüresedett
helyeket. Még azt is hallottam, hogy némi szerepcserére is
sor került, mivel az újonnan érkezők nem mindig
illeszkedtek tisztán a régi pozíciókba.
De Végrehajtó?
– Miért Mircea? – kérdeztem. – A Végrehajtó úgy
viselkedik, mint egy zsandár, aki visszarángatja a rosszul
viselkedő mestereket. Persze, képes lenne rá, de micsoda
pazarlás...
– Nem pazarlás!
– Miért? Ő egy rangidős diplomata – a rangidős
diplomata! Hogyhogy nem...
– A Végrehajtónak van egy másik szerepe is a háborúban
– mondta Jules gyengéden. – Valószínűleg még nem
hallottál róla, hiszen már évszázadok óta nem használta
senki.
– Milyen másik szerepe? – kérdeztem zavarodottan.
– Tábornok.
 Harmincharmadik fejezet

Mivel ragaszkodtam hozzá, ismét mozgásba lendültünk.

A néma vámpír azonban elégedettnek tűnt, még annak
ellenére is, hogy cipelnie kellett, hiszen valószínűleg csak
tollpihe nehézségűnek tűnhettem számára. És mivel végre
megértette, hogy tényleg nem fogunk neki olyan kérdéseket
feltenni, amikre nem tud válaszolni, vagy visszaküldeni a
munkahelyére, ahol valaki más valószínűleg ugyanezt
csinálná.
Ez rossz lenne, hiszen ez egyenesen ellentmondana
korábbi utasításainak, miszerint minden észszerű módon a
vendégek rendelkezésére kell állnia. És az egymásnak
ellentmondó parancsok nyilvánvalóan rossz dolgokat tettek
a vámpírbébik elméjével. Szóval minél előbb vissza kellett
vonatnunk a némító parancsot.
De nem ez volt az egyetlen ok, amiért a pincébe
tartottunk.
– Csak ennyit tudok – mondta Jules, tartva a lépést a
vámpír hosszú lépteivel. – Mirceát nevezték ki
Végrehajtónak, nemcsak a mi szenátusunknak, hanem mind
a hat szenátus egyesített erőinek is.
– Micsoda?
– Tudom – bólintott. – Soha nem gondoltam volna, hogy
megérem azt a napot, amikor a szenátusok mást is
csinálnak, mint egymást marják. De most, hogy így alakult,
érthető, hogy szükségük van egy vezető testületre, amely
irányítja a csoportként végzett cselekedeteket. Semmi köze
nem lesz a Végrehajtó szerepéhez, mondjuk Indiában. Az a
dél-ázsiai szenátus dolga lesz, mivel az csak az ő területüket
érinti. De ha az egyesített erők tesznek valamit, akkor az az
ő gyereke.
– Akkor azon vitatkoznak, hogy ki lesz... a szenátus a
szenátusban?
Bólintott, és kitért egy dzsellabát viselő fickó elől, akit
féltucatnyi szolga vett körül. – Ez a pletyka járja. A mi
konzulunk a vezető. Ez már eldőlt, de a többi szerep... Nos,
ahogy hallom, a beszélgetés eléggé heves. De Mircea
egyértelmű választás volt, a háborús tapasztalatával...
– Az ő háborús tapasztalata ötszáz éve elavult! –
csattantam fel, mert nem tetszett ez az egész. Egyáltalán
nem tetszett. Az emberi tábornokok, oké, szép,
légkondicionált parancsnoki központokban ültek, jó messze
a harcoktól. De a vámpírok...
Miért gondoltam, hogy ez nem vonatkozik a vámpírokra?
Talán mert nem így volt, amikor harcoltak – semmilyen
szinten. Még azoknak is, akik konzulok lettek, meg kellett
küzdeniük a posztért, legyőzve azt, aki már birtokolta.
Vagy, ha már halott volt, a többiekkel kellett versenybe
szállni, akik szintén próbálkozni akartak érte. Az egész
kultúra a személyes hatalom köré épült. Háttérből vezetni
egyszerűen nem létezett.
Ami azt jelentette, hogy a vámpír tábornok lehetett a
legveszélyesebb állás a bolygón.
– De ő már vezetett vámpír erőket – mondta Jules. – Nem
tudtad?
– Nem.
– Megtörtént párszor. Nem mindenki volt elragadtatva,
amikor a jelenlegi konzul került hatalomra, még az
ezernégyszázas években, és néhány évszázadon keresztül
hol kisebb, hol nagyobb lázadások törtek ki. A nagyokat
elég gyorsan elintézték, de a kisebbeket nehezebb volt
eltiporni, vagy egyáltalán megtalálni. A csoportok
folyamatosan összeálltak, és meghúzódtak a hegyekben –
köztük néhányan a mester régi lakhelyén is.
– Romániában?
– Hát, akkoriban még nem így hívták. De igen, a
Kárpátok hegyei egy rémálom, ha nem ismered őket. Vagy
a nyelvet. Vagy a szokásokat. És ezek a fickók helyiek
voltak, ami azt jelentette, hogy minden átjárót figyeltek,
minden barlangot elfoglaltak, minden város tele volt
támogatókkal...
– Akkor miért nem hagyták ott őket? Milyen problémákat
okozhattak a Kárpátokban?
– Rengeteget, mint kiderült. Az csak a bázisuk volt, mert
nehéz volt oda eljutni. De állandóan küldtek ki embereket,
hogy bérgyilkosokat béreljenek, zsoldosokat vásároljanak,
sőt, még más szenátusokkal is tárgyalásokba kezdtek,
felajánlva, hogy lázadást robbantanak ki, ha azok
megszállják és kiiktatják az új rendszert. Valamit tenni
kellett.
– És ez a valami Mircea volt?
Jules bólintott. – Ő és a konzul még Velencében
találkoztak, amikor még nagyon fiatal volt. Nem ismerek
minden részletet, de minden bizonnyal nagy benyomást tett
rá. Mert amikor az egész dolog újra elkezdődött
Havasalföldön, a nő rá gondolt.
Elfintorodtam, és azon tűnődtem, miért nem hallottam
még erről soha. De hát rengeteg mindent nem hallottam
még Mirceáról. Ez részben annak tudható be, hogy sosincs
idő a beszélgetésre. Részben pedig a vámpírtartózkodás
miatt, amit esküszöm, a fétisévé tett. Bármilyen információt
kiszedni belőle komoly kihívásnak minősült.
Főleg, hogy olyan jól tudott témát váltani.
 És a vámpírjai többnyire a mesterükre ütöttek. A
diplomáciában kevésbé jártasak tökéletesítették a tágra nyílt
szemű ártatlanság kinézetet, vagy a kővé dermedt
hallgatást, de egyik sem vált hasznomra. De Jules már nem
volt vámpír, szóval...
Jules már nem volt vámpír.
– Mesélj róla! – biztattam, mire ő elragadtatottan
elvigyorodott.
Talán mert az emberek általában azzal töltötték az
idejüket, hogy próbálták elhallgattatni.
– Persze, akkoriban sokkal fiatalabb volt, úgyhogy
leginkább Anthony segédjeként volt jelen – mondta, a
jelenlegi európai konzulról beszélve. – Tudtad, hogy ő és a
mi asszonyunk akkoriban társ-konzulok voltak? Együtt
kormányozták Európát.
Bólintottam.
– Nos, az ő munkája leginkább abból állt, hogy helyre
hozza azt a politikai zűrzavart, amit az elődje hagyott maga
után, azzal, hogy lényegében évekig nem csinált semmit.
Leszámítva a kenőpénzek elfogadását, hogy a mesterei azt
csinálhassanak, amit csak akarnak, miközben ő szinte soha
nem is látogatott el a saját területére. Úgy hallottam, hogy a
sivatagban szeretett élni, valahol Afrikában. De az
eredmény egy olyan kormány volt, amely lényegében nem
kormányzott.
– Ezért lázadt fel mindenki.
– Nem mindenki. – Jules megrázta a fejét. – Sokaknak
tetszett az ötlet, hogy a változatosság kedvéért legyen egy
kis törvény és rend, de azok, akik profitáltak a régi
rendszerből, nem voltak túl boldogok. Néhányan
támogatóknak álcázták magukat, arra várva, hogy az első
adandó alkalommal beledöfhessenek egy kést. Ők a hölgy
problémája voltak. Anthony feladata volt, hogy kiszűrje a
nyíltan lázadókat, és ehhez szüksége volt valakire, aki
ismeri a terepet.
– De ha Anthony már korábban is irányított, miért ne
tehetné ugyanezt most is? Miért Mircea…
– Mert ő ugyanannyit harcolt. A dicséretet persze nem ő
kapta. Ismered Anthonyt – vagy talán mégsem – mondta
Jules, látva az arcom. – De hidd el, nem az ő stílusa, hogy
hagyja, hogy más lopja el a dicsőséget. De a mester később
mégiscsak szerzett egy szenátori széket, miután a Hölgy
rájött, hogy az egyik késes fickó a legközelebbi tanácsadója
volt, és személyesen zsigerelte ki.
Hirtelen elvigyorodott.
– Mi az?
– Azt mesélik, vacsora közben belezte ki, és ezüsttálcán
tálalta fel a még mindig dobogó szívet az asztalnál! Mit
gondolsz, mi illik a legjobban egy ilyen ételhez? Mustár,
vagy egy finom boros mártás? Vagy talán menta...
Elhallgatott, mert a bébi vámpír megint elkezdte azokat a
hangokat kiadni.
– Mi van? – kérdezte Jules, aztán észbe kapott. – Nem úgy
értettem! – mondta gyorsan, bár ezúttal ez nem segített.
Megálltunk a csarnok közepén, és fennállt a veszélye, hogy
elgázolnak minket.
– Mi baja van? – követelte Jules, a vámpírt lökdösve.
– Mi baja van? Épp most mondtad, hogy mindössze ha
pár hete halt meg! És most valahol csendben kellene lennie,
ahol mindent magába szívhat és kipihenheti magát. De
ehelyett itt van – mutattam körbe –, őrült, ijesztő vámpírok
között, akik közül az egyik történeteket mesél dobogó
szívekről és tálcákról!
– Én már nem vagyok vámpír...
 – Jules!
– Jól van, jól van! Sajnálom!
– Neki mondd!
– Ez... ez valószínűleg nem volt igaz – fordult a rémült
vámpírhoz. – Csak egy történet, amit régen hallottam. És
úgy gondoltam, hogy valószínűtlenül hangzik...
– Látod? – kérdeztem a vámpírt.
– …kivágni és elküldeni a legközelebbi hozzátartozójának
tényleg sokkal inkább az ő stílusa.
– Jules!
– …de nem árt hirdetni, hátha másnak is ugyanez az
ötlete támadna. Szóval ez volt a történet, amit közreadtak.
Látod? Nincs miért aggódni! – Jules megveregette a vállát.
A vámpír tragikusan nézett mindkettőnkre, mintha a
velünk való találkozás lett volna a valaha is megtörtént
legrosszabb dolog vele, beleértve a halált is. De legalább a
ricsaj megszűnt. És egy pillanattal később újra elindultunk.
Visszafordítottam a figyelmemet Jules-re.
– Ez még mindig nem válasz a kérdésemre! Miért nem
Anthonyt nevezték ki helyette Végrehajtónak? Tudom,
hogy ő egy konzul...
– Ó, ez nem számít! Az egyesített szenátusban a legtöbb
kinevezést a konzulok kapják. Azt hiszed, hagynák, hogy a
saját alattvalóik döntsenek a politikáról, amit nekik
követniük kell?
– Szóval, mi a probléma?
Jules megvonta a vállát.
– Mindenki gyűlöli? Kétezer éve volt rá, hogy
ellenségeket szerezzen. Ahogy hallottam, jó munkát végzett.
– És Mirceát senki sem utálja?
– Nem mondanám, hogy senki; tudod, milyenek a
vámpírok – mondta a fickó, aki egy hete még maga is az
volt. – De több barátja van, mint fordítva, ami elég
szokatlan. És még többen gondolják úgy, hogy ő valamilyen
szinten megbízható.
– Megbízható? – Nem gondoltam volna, hogy a vámpírok
ismerik ezt a kifejezést.
Jules elmosolyodott.
– Ami azt jelenti, hogy valamivel kevésbé valószínű, hogy
átveri az erőiket, hogy a háború végeztével a szenátusa
előnyhöz jusson.
– Úgy gondolod, hogy a vámpírok most ilyesmire
gondolnak – mormoltam.
– Előre kell nézni! Mindenki más is így tesz!
– Ez még mindig nem magyarázza meg, miért kellett
beleegyeznie. Eleget tett már a szövetségért!
Mircea volt a konzul főtanácsadója és menő nagykövete.
Akit az emberek csodatevőnek kezdtek nevezni, miután
sikeresen elérte, hogy a hat vámpírszenátus egyesüljön – ha
csak a háború idejére is. Egyetlen másik élő vámpír sem
próbálkozott volna ilyesmivel, és neki sikerült. És ez volt a
köszönet, amit kapott érte?
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg egy
választás volt – mondta Jules szárazon.
– Mircea nem bébivámpír! Ő egy szenátor, aki nem
egyszer már kockára tette az életét. Mondhatott volna
nemet, ha úgy érezte volna...
– Ez nem ilyen egyszerű...
– Egyszerű vagy sem, jobb, mint meghalni!
– Fordulj be ide! – mondta hirtelen Jules, és megrántotta a
fuvarosomat. És átirányított minket egy kis fülkébe, ahol
volt egy telefon.
 – Csendvarázslat – mondta körbemutatva. – Kívülről.
Ami nem jelenti azt, hogy a telefont nem hallgatják le, de
nem akarjuk használni.
– Akkor miért vagyunk itt?
– Hogy megmondhassam neked, hogy fogd be a szád!?
Fintorogva néztem rá. Jules visszafintorgott.
– Lépj ki! – mondta a bébinek, aki elindult kifelé, engem
is magával cipelve. – Nem, csak te!
A vámpír letett, és azt csinálta, amit mondtak neki, én
pedig leültem a falból kiálló márványpárkányra, hogy
kíméljem a lábamat. Jules keresztbe font karral állt, amíg
észre nem vette, hogy a függöny még mindig szét van tárva.
És összehúzta.
Így nagyrészt sötétben maradtunk, mivel az alkóvnak
még mindig volt teteje. A főfolyosó, amelynek többnyire
nem volt, sokkal világosabb volt. Így alig tudtam kivenni
Jules tökéletes profilját, miközben a szövet vékony szövésű
anyagán keresztül a kint elhaladó árnyékokat figyelte.
– Mi az? – kérdeztem.
– Errefelé még a falaknak is füle van – ki tudja, mi mással
együtt?
– És? Nem mondtam semmi olyat, amit ne mondanék a
szemébe is – és fogok is, amint megtalálom. Ez baromság!
– Nyitott ajtókat döngetsz!
– Nélküle nem is lenne szövetségük, szóval mi van?
Azzal fizetik vissza neki, hogy még inkább célponttá teszik?
Valaki tegnap megpróbálta megölni őt…
– És újra meg fogja tenni. És talán pont ez a lényeg.
– Micsoda?
Jules beletúrt a kezével a sűrű, hullámos szőke hajába.
– Nézd, nem tudom, hogy ezt el kellene-e mondanom
neked...
 – Ó, el fogod mondani!
– Igen, el fogom – értett egyet. – De csak azért, mert te
rákényszerítettél! Én már csak egy ember vagyok, és nem
várható el tőlem, hogy ellenkezzek...
– Jules!
A férfi elvigyorodott, gyorsan megvillantva a fogait.
– Ez csak arra az esetre, ha egyszer elszólnád magad, és
elárulnád, honnan hallottad. Segít, ha az ember felkészült a
védekezésre.
– Paranoiás vagy!
– És még egy kicsit több is. De kétlem, hogy
megkérdeznének; köztudott, hogy a konzul aggódik Mircea
miatt.
– Aggódik? – Elfintorodtam. – Hogy érted, hogy
aggódik?
– Úgy értem, az emberek még nem teszik meg a
fogadásaikat, hogy melyikük marad életben, de ez csak idő
kérdése.
Bámultam rá. – Mi van?
Sóhajtott. – Nézd, mindig ez történik, amikor egy szolga
nagyon erős lesz, oké? A konzuloknak szükségük van
szövetségesekre, de amint valaki túlságosan is alkalmassá
válik, el kell kezdeniük aggódni. A helyemre pályázik? Azt
tervezi, hogy lépni fog? Elég erőteljes, hogy kihívjon
engem? És Mircea esetében az utóbbi időben az utolsó
kérdésre a válasz egyre inkább úgy néz ki, hogy igen.
– És az első kettőre?
– Feltételezi.
Megráztam a fejem.
– De... nem hiheti el, hogy meg akarja ölni!
– Nem hiheti el? Mit gondolsz, ő hogy került arra a
helyre? A konzulok nem mennek nyugdíjba, Cassie! Megölte a
saját mesterét a vezetői posztért; miért gondolná, hogy ő
visszariadna attól, hogy kiiktassa a mentorát? Mircea már
többé-kevésbé készen állt, ha kihívást akart volna intézni,
de mostanában...
– Mostanában?
Most először nézett ki ellentmondásosnak.
– Sok minden történt mostanában, amik közül nem
mindegyikbe tudok belemenni – nem, nem tudok – mondta,
látva az arcom. – Ezt a mesternek kell elmesélnie, ha úgy
dönt. De neked nincs szükséged minderre. Mondjuk csak
annyira, hogy már akkor is átkozottul erős volt, bár ezt elég
jól titokban tartotta...
– Titokban? De mindenki tudja...
– De nem tudják, hogy tudják – mondta Jules rejtélyesen.
– A vámpírok még mindig sok emberi előítéletet
megtartottak, igaz? Észrevetted már, hogy az emberek által
kiválasztott őrök mindig úgy néznek ki, ahogy kell? Vegyük
például Marcót. Jó esze van, jobb, mint a legtöbbnek. De
kemény fickónak néz ki, ezért évszázadokat töltött
izomemberként, pedig egy ugyanezen a szinten lévő ötven
kilós nyápic ugyanannyi kárt tudna okozni...
– Tudom!
– De azt talán nem tudod, hogy a mester a téma ugyanezt
a variációját használta, hogy évekig a radar alatt repüljön.
Ki néz másodszor is a túlságosan simulékony, armani
öltönyös diplomatára, karján egy nővel, kezében egy itallal?
Különösen akkor, amikor mosolyog, hízeleg, és azt mondja,
hogy milyen hatalmas vagy... valahogy az embereknek soha
nem jut eszükbe, hogy az ellenkezőjére is kíváncsiak
legyenek. Vagy nem elég sokan. Még az egyébként nagyon
okos emberek is...
– Mint a konzul?
 Megrázta a fejét.
– Nem, nem mint a konzul. Ő nem úgy élt túl két
évezredet, hogy nemtörődöm volt. És mondtam már, hogy
régről ismerte őt. De ismerte a saját képességeit is, és úgy
gondolta, hogy elbír vele.
– Akkor mi változott?
Jules csak nézett rám.
– Én... nem! – mondtam, látva az igazságot az arcán. –
Nem! Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy...
De Jules már bólogatott.
– Akkor kezdődött, amikor megőrült attól a varázslattól,
és megharapott téged.
– A geisre gondolsz? – kérdeztem, arról a varázslatról
beszélve, amit Mircea tett rám gyerekkoromban, összekötve
minket a Tonynál való védelmem érdekében. Ami azonban
elromlott, miután felnőtté váltam, és a végén majdnem
megőrjítette őt. – De azt feloldották.
– Igen, de előtte még megharapott téged – mondta Jules, és
odanyúlva kissé elfordította a fejemet, hogy a nyakamon
lévő két kis tűszúrásnyi hegre mutasson. – Ezzel olyan
helyzetbe hozott téged a vámpír terminológia szerint, amire
nem volt felhatalmazása.
– Akkoriban már majdnem megőrült!
– Ezt ő mondja – és én hiszek neki – mondta Jules,
felemelve a kezét. – Nyitott ajtó, emlékszel? De nem
mindenki olyan hiszékeny, mint én, és ez téged a klán
állandó tagjává tett. És olyan módon kötött téged – és a
képességeidet – magához, ami a konzulnak nem tetszett.
– Mircea nem irányítja a képességeimet!
– De korábban használtad már az ő nevében, igaz?
Sokszor? És ne vedd sértésnek, de te is eléggé
nyilvánvalóan, ööö... hogy is mondjam, milyen kifejezést is
használjak?
Csak néztem rá.
– Oda vagy érte – találta meg a kifejezést.
– Szóval, pontosan mit akarsz mondani?
– Csak azt, hogy nem túl nehéz kitalálni, hogy talán egy
kicsit fenyegetve érzi magát. Amikor ez az egész
elkezdődött, te még csak egy kölyök voltál, aki több
hatalmat örökölt, mint amennyivel tudott mit kezdeni, és
eléggé tanácstalan voltál, hogy a szenátus talán tudjon
manipulálni. És ez a verzió tetszett neki. Valóban tetszett
neki. Úgy hallottam, hogy szinte vidáman járt körbe-körbe,
és mindenkit halálra rémített...
– Ezt a részt biztos kihagytam. – Vidámság plusz a
konzul nem számolt.
– …de aztán megtudta, hogy az anyád Artemisz volt...
– Ennek nincs semmi...
– …és hogy azért bóklásztál a pokolban, mert valami
démonúr elvitte az egyik szolgádat, és te kiakadtál...
– Honnan tudtad, hogy...
– …és hirtelen visszaváltoztatsz emberré, amiről senki
sem tudta, hogy egy Pythia képes rá! Úgy értem, van
fogalmad róla, hogy ez mekkora dolog?
– Én... ez egy baleset volt. Nem akartam...
– Tudom! – Jules leguggolt előttem. – Tudom. És hálás
vagyok. Akárhogy is alakulnak a dolgok, én hálás vagyok,
oké? Nem tudtam volna úgy élni, ahogy az az átok hagyott,
csak egy húsgolyó...
Megborzongott.
– Vége van – mondtam, mert a tiszta kék szemek hirtelen
űzöttek lettek. – Most már nem kell ezen gondolkodnod!
Lehajtotta a fejét, fürtjei puhán tapadtak a kezemhez.
 – Tudom! Csak azt akartam... – Felnézett. – Nem hiszem,
hogy valaha is rendesen megköszöntem volna. Pedig
tényleg köszönöm! Akárhogy is alakulnak a dolgok, most
már van választásom, amiből a fajtámnak – a régi fajtámnak
– nem sok jut.
Nem tudtam, mit mondjak, ezért csak bólintottam.
– De ugye megérted, hogy a baleseted az egész rendszert
veszélyezteti? Van fogalmad róla, hány boldogtalan vámpír
van odakint?
Nyeltem egyet.
– Gondolod, hogy egy rohamra számíthatok az ajtóm
előtt?
– A gazdáikkal együtt? – kérdezte Jules ravaszul, majd
meglátta az arcom. – Nem. De csak azért, mert a legtöbb
vámpírnak komoly felsőbbrendűségi komplexusa van.
Rengeteg boldogtalan vámpír van, de ez nem jelenti azt,
hogy vissza akarnak térni az általuk alsóbbrendűnek tartott
fajhoz. Ez olyan lenne, mintha egy ember gyűlölné az életét,
és úgy döntene, hogy inkább kutyává válik. A legtöbben
jobb gazdát akarnak, vagy több hatalmat és státuszt, mint
amijük már van.
A fejemet a mögöttem lévő hűvös márványnak
döntöttem. Nem voltam biztos benne, hogy
megkönnyebbüljek-e vagy se, hogy elmondták, talán nem
kell aggódnom egy olyan probléma miatt, amiről nem is
tudtam, hogy van. Nem akkor, amikor egy másik bámult az
arcomba.
– Szóval ez az én hibám? – kérdeztem. – A konzul és
Mircea?
– Nem! Ahogy mondtam, ez mindig így megy. Így
működik a világuk, és ez az egyik ok, amiért biztos vagyok
benne, hogy jobban járok, ha kimaradok belőle. De lehet,
hogy te... egy kicsit felgyorsítottad a dolgokat.
– Egy kicsit?
– Körülbelül egy évszázaddal – ismerte el. – És ez tegnap
este történt.
– Tegnap este? – Megint zavartan néztem rá.
– Milyen gyorsan felejtenek. – Elmosolyodott. – Vívtál
vagy nem vívtál valami őrült időpárbajt pont itt tegnap
este?
– Láttad?
– Nem, de megint csak a pletykák. Szóval valaki látta.
Valószínűleg Marlowe – tette hozzá, a konzul főkémjéről
beszélve. – Ugye tudod, hogy Argusnak hívják? Mint a jó
öreg százszemű szörnyeteg... Mindenesetre, ahogy
hallottam, közelről, egészen jól láthatták, hogy pontosan
mire képes egy Pythia egy párbajban. És tudod, hogyan
választják a konzulokat? Párbajban?
Bámultam rá, már nem is éreztem meglepetést.
– Azt gondolja, hogy segítenék Mirceának ellene?
– Mondtam már, nem tudom! De tény, hogy
megtehetnéd. Megállíthatnád rajta az időt, és ő még csak
észre sem venné. Az összes képességétől megfoszthatnád,
anélkül, hogy megizzadnál, és halott lenne, mielőtt pislogni
tudna...
– Ezt nem fogom megtenni!
– És biztos vagyok benne, hogy ha ezt hallaná tőled,
sokkal jobban érezné magát – mondta Jules szarkasztikusan.
Megmasszíroztam a halántékomat. Közel sem esett olyan
jól, mint amikor Mircea csinálta.
– Látott engem párbajozni egy szpartosszal – mondtam,
Árész förtelmes félsárkány fiáról beszélve. – Akkor miért
nem borult ki?
 – Talán megtörtént. Nem vagyok kiváltságos a
gondolataiban, csak a szóbeszédben. De láttam, mi történt,
és mivel a fák és a dombok útban voltak, senkinek sem volt
jó rálátása. Ráadásul olyan gyorsan történt az egész...
leginkább úgy tűnt, hogy alábecsült téged, és neked
szerencséd volt.
– Ami elég közel áll az igazsághoz.
– Igen, de aztán tegnap este megint szerencséd volt, és
ma reggel is. Látod, hogy megy ez. Mennyi idő, amíg ez
már nem annyira szerencsének tűnik, vagy nem többnek,
mint amennyire bárkinek szüksége van egy párbajban? Az a
szpartosz talán alábecsült téged; nem vagyok benne biztos,
hogy ő már nem.
– Szóval ezt rajta vezeti le?
Jules megvonta a vállát. – Szüksége van rád!
– Rá is szüksége van!
– Egyelőre. De ha sajnálatosan meghalna a csatában,
mondjuk a háború vége felé, miután megtette a legtöbbet
abból, amit ő akart...
Összeszorult az állkapcsom.
– Nem azt mondom, hogy ezt tervezte. Talán csak egy
tapasztalt parancsnokot akart vezetőnek, olyat, akiben
megbízhat. Végül is ki kellett neveznie valakit. De egy kicsit
érdekesnek találom, hogy egy nappal azután, hogy
szemtanúja lehetett annak, hogy pontosan mire vagy képes
egy párbajban, Mircea hirtelen új pozíciót kap.
Aha. Én is így gondoltam.
 Harmincnegyedik fejezet

A tömeg nem csökkent, amikor vissza kiléptünk. Nem

meglepő. Hajnali négy óra a vámpírok számára az ötórai
csúcsforgalomnak felel meg, amikor sietnek, hogy
befejezzék a dolgukat, mielőtt jönne a hajnal, és elrontaná a
szórakozást. Újra csatlakoztunk a főcsarnokban lévő
tömeghez.
– Szóval, mit csinál a szenátus az alagsorban? –
kérdeztem, mert úgy gondoltam, ez egy biztonságos téma.
És mert tudni akartam.
– Nem tudom! – válaszolta Jules. – Még a szokásosnál is
titkolódzóbbak voltak, és én már csak egy egyszerű halandó
vagyok.
– Úgy látom, halandó létedre sokat tudsz!
Vigyorogva nézett rám. – Az emberek mindig azt
mondták, hogy túlságosan szeretek pletykálni. De tudod, ez
furcsa.
– Micsoda?
– Most, hogy már nem vagyok vámpír, az emberek
mesélnek nekem dolgokat. Mint például az emberi szolgák.
Régebben sosem pletykáltak előttem, de hirtelen én is a klub
tagja lettem. És a vámpírok – még az általam ismert fickók is
– úgy beszélnek, mintha ott sem lennék. Mintha hirtelen
láthatatlanná váltam volna.
Nem szóltam semmit. Nem akartam itt beszélni,
nyilvánvaló okokból. De tény volt, hogy látnok létemre
tragikusan tájékozatlan voltam. Információkra lett volna
szükségem a munkám végzéséhez, de úgy tűnt, mindig én
tudtam meg mindent legutoljára.
 Eleinte nem is tűnt olyan nagy dolognak, amikor úgy
éreztem, hogy már így is túl sok mindent kell
megtanulnom. De most, amit Rosiernek mondtam, újra és
újra kísértett. Annyi mindent kellett tudnom, egyszerűen
annyi mindent, és nem minden volt protokolláris. Segítségre
volt szükségem.
Szükségem volt egy saját Argusra.
Vagy legalábbis egy olyan fickóra, aki nagyon-nagyon
szeret pletykálni.
– Mi az? – kérdezte Jules, és felfedeztem, hogy még
mindig őt nézem.
– Majd később beszélünk!
Úgy tűnt, ezt elfogadta, valószínűleg azért, mert egy
másik beugróba elbújni – feltéve, hogy találunk egyet –
kissé furcsa látszatot keltene. Vagy azért, mert éppen
kifordultunk az impozáns főfolyosóról, ahol a
márványpadló és a falak visszatükrözték a holdfényt, helyi
világítás látszatát keltve, és beléptünk egy sötét
lépcsőházba. Nagyon sötétbe.
Az egyetlen megvilágítás a hatalmas, öreg, viaszborított,
álló kandeláberekről érkezett, és csak emiatt voltam képes
bármit is látni. De elég távol álltak egymástól, csak egy
halvány fénykört szórva a homályra mindkét oldalon, ami
nem ért össze középen. A vámpírok valószínűleg nem
vették észre, de nekem ettől még erőlködnöm kellett, hogy
az ugráló árnyékokon kívül bármi mást is lássak.
És a bébiken kívül, mert most, hogy kerestem őket,
mindenhol ott voltak.
Összerezzentek, ahogy áthaladtak a magasabb szintű
vámpírok által kibocsátott energiamezőkön. Tátogva
válaszolgattak a mentális kommunikációra, mintha egy
láthatatlan Bluetooth-on keresztül beszéltek volna.
Megbotlottak a szőnyegben és nekimentek a falnak, mert
nem láttak jobban, mint én. Áhítattal bámultak valami
nemláthatót, de valószínűleg az aurákat, amelyeket a
vámpírok állítólag kibocsátottak, és amelyek jelzőtáblaként
működtek, elárulva a családi hovatartozást, a rangot, a
korábbi mestereket és egy rakás más információt.
Mindezeknek eléggé lehengerlőnek kellett lenniük a
beavatatlanok számára.
Annak néztek ki, amik lényegében voltak is, egy csapat
kisgyerek, akik nyomokat keresve bolyongtak.
Szóval, mit kerestek itt?
– Helyettesítés – mondta Jules, amikor megkérdeztem.
– Mit helyettesítenek?
– Azt, amit az idősebbek csinálnak.
– Úgy érted, a mesterek? – Egy hátsó lépcsőházba értünk,
ahol megritkult a tömeg. De még odafent is kevesebb
mestert láttam, mint amennyire számítottam a hirtelen
vámpírközponttá vált helyen.
– Nem. Csak idősebbeket. Mintha már nem bébik
lennének. Olyanok, mint a Joe és Jane, akik régebben
időpontot adtak, felügyelték a takarító személyzetet és
felvették a telefont.
– Micsoda?
Bólintott. – Úgy hallottam, hogy lent van egy szakácsuk is.
Legalábbis egy fickó, aki rendeli az ételt. A szakács és az
alkalmazottai emberek...
– Mit csinálnak egy szakáccsal?
– Mondd meg te! Úgy értem, komolyan, ha rájössz, mondd
el nekem is! Meghalok a kíváncsiságtól!
A lépcső végül egy keskeny folyosóban ért véget öt
emelettel lejjebb. Ellentétben a fent lévő elegáns
helyiségekkel, ez teljesen spártai volt. Csak egy fémkorlát a
lépcső szélén, dísztelen betontömb falak, és néhány csupasz
égő a fejek fölött, most sötétek. A folyosó végén pedig egy
kopott fémajtó, előtte két nagydarab vámpírral.
Senki sem próbált senkit sem lenyűgözni idelent, ami
egyértelműen a személyzet területe volt. És ez a
személyzetet is magában foglalta. Akiknek még csak a
szemük sem rebbent, amikor közeledtünk.
– Tegyél le! – mondtam a fuvarosomnak, aki azonnal
eleget tett az utasításnak.
Istenem, hozzá tudnék szokni a babavámpírokhoz!
A többiek persze továbbra sem foglalkoztak a
létezésemmel. Túl fáradt voltam, hogy megpróbáljam a
nyomokat olvasni, és kitalálni, hány évesek, nem mintha
számított volna. Elég idősek ahhoz, hogy felálljon a szőr a
karomon az erőtől, amit árasztottak magukból. Elég idősek,
hogy ne kelljen udvariaskodniuk egy eltévedt emberrel.
Elég idősek ahhoz, hogy problémát jelentsenek.
Amíg Jules meg nem szólalt.
– A Pythia egyedül harcol? – kérdezte – furcsán.
Még furcsább, hogy reakciót váltott ki. Az egyik ormótlan
hegy, kopasz, hangsúlyosan zömök, farmert viselt – mintha
nem is kellene olyanoknak látniuk, akiknek az ő
öltözködése lenne a legfőbb gondjuk –, pislantott egyet. És
rám nézett.
A szemei összeszűkültek.
– Nem – mondta. És ennyi volt.
– Nem mi? – követelőzött Jules, mert annak ellenére,
hogy Mircea családjának a tagja volt, sosem volt nagy
diplomata.
Vagy hogy ne felejtse el, hogy ő már nem vámpír, és
eltapossák, mint egy bogarat, ha hozzáér ahhoz az ajtóhoz.
Visszarántottam.
 – Nem mi? – ismételte meg. – Nem, nem tud bemenni?
Mert be tud jutni. Bárhova be tud jutni, ahova csak akar...
– Jules! – mondtam, és ő elhallgatott.
A vámpír sem szólt semmit. Egy pillanatig mindannyian
csak álltunk ott, és hallgattunk. Amire tökéletesen képesek
lettek volna egész nap, de nekem nem volt rá időm.
– Át tudnék ugrani az ajtón, de fáradt vagyok – mondtam
végül Mr. Simafejnek. – Szükségem van az erőmre más
dolgokhoz!
Erre persze szintén nem érkezett válasz. Néha
elfelejtettem, főleg Mircea embereivel foglalkozva, hogy a
vámpírok nem szokták arra pazarolni az energiájukat, hogy
beszélgessenek az emberekkel. Ez volt az egyik oka annak,
hogy ők és a mágusok nem jöttek ki egymással. A mágusok
magyaráztak; a vámpírok úgy néztek rájuk, mintha bogarak
lennének, feltéve, hogy egyáltalán tudomást vettek róluk; a
mágusok kiakadtak. Szerencsétlen dolgok következtek.
De én nem voltam hajlandó szerencsétlen dolgokra, nem
úgy, hogy a talpaim megöltek, a fejfájás megint lüktetni
kezdett a halántékomban, és ez a nap talán nem száll
versenybe a valaha volt legrosszabb nappal, figyelembe
véve a konkurenciát, de az biztos, hogy nem volt jó.
– Hadd fogalmazzam újra – mondtam komoran. – Fáradt
vagyok! Szóval, ha az erőmet kell használnom, nem arra
fogom használni, hogy átugorjak egy olyan ajtón, amit csak
úgy kinyithatnál nekem. Arra fogom használni, hogy téged
mozdítsalak el! Nem fog tetszeni, hogy hova mozdítalak el.
Mr. Simafej közömbös maradt, de a haverja nem tűnt
ennyire derűlátónak. Egy pillanatig elgondolkodva nézett
rám, aztán a farzsebébe nyúlt – azt gondoltam volna, hogy
egy pisztolyért, csakhogy neki nem volt szüksége fegyverre.
És, persze, valami mást húzott elő.
 Valami olyasmit, mint egy összehajtogatott újság.
– Igen, oké – mondta Jules. – Látod? – Megkocogtatta az
újságot.
A vámpír, aki ugyanolyan nagy volt, mint a társa, de a
Hulk-imitációját úgy variálta, hogy a frizuráját is levágta,
elfintorodott.
Jules abbahagyta a papír kocogtatását.
A vámpír széthajtotta és megnézte.
Megkérdeztem volna, mit csinál, de nem volt rá szükség.
Mert az egész címlapot az én arcképem foglalta el, véres és
vicsorgó, ahogy az üzletsoron összerogyott Rhea fölé
hajolok.
Mert valakinek mindezek közepette eszébe jutott, hogy
fotózzon.
Riporterek!
Talán ők voltak a legőrültebb csapat, akikkel eddig
találkoztam.
– Nem ő az! – mondta a másik vámpír az újságra
pillantva.
Tüskehaj összevonta a szemöldökét, és elidőzött. Vagy
talán csak ennyi időbe telt, amíg a lift felért a legfelső
emeletre. Végül felnézett rám, hunyorgott, majd ismét a
papírjára nézett. – Nem tudom.
– Ó, mert ő az! Nyilvánvalóan ő az! – mondta Jules, ami
egy újabb fintort eredményezett.
Második figyelmeztetés.
Magam mögé húztam.
– Nincs nálam az engedélyem – kezdtem. Aztán
elhallgattam. Mert leesett az újság teteje, és felfedte a
címlapot. A hatalmas főcím, amely az egész címlapot
kettészelte, nagyjából akkora betűkkel, mint amekkorával a
második világháború végét hirdették.
 A PYTHIA EGYEDÜL HARCOL?
– Mi ez? – kérdeztem, és előbb vettem el az újságot,
minthogy gondolkodtam volna rajta.
Furcsa módon a vámpír átengedte.
– Graphology – mondta Jules élvezettel. – Carla Torres
tollából.
– Ami azt jelenti?
Pislogott egyet. – Carla Torres. Grafologhy. Ez... egy nagy
lap, oké? Mint nálunk a New York Times. És ő a főszerkesztő.
– Emlékszem rá ma reggelről – mondtam, és a göndör
hajára és a csinos szemüvegére gondoltam. És több volt
benne az, amit az idősebb vámpírok Tonynál moxie-nak 1
neveztek, mint a legtöbb vámpírban, akit ismertem.
– Ő is emlékszik rád – mondta Jules szárazon. – És elment
a szenátushoz, a Körhöz... A pokolba is, egy ideig még a
vérfarkasokat is szidta...
– Miről rinyált?
– Olvasd el a címet! – Átnézett a vállam fölött az újságra.
–Nem tudom, mi történt ma reggel, de szerinte
gyakorlatilag egyedül kiűzted az egész Fekete Kört.
Leszámítva némi valószínűleg eltúlzott segítséget egy bátor
riportercsoporttól – tette hozzá ajak biggyesztve.
– Nem volt az!
– Mi?
– Eltúlzott.
– Még el sem olvastad!
– Ehhez nem kell elolvasnom! Nélkülük már halott
lennék! És Marco meg a többiek nélkül. Még a Kör is
előkerült... végül.

1
Bátorság, mersz
 – Hát, neki nem elég hamar – mondta Jules vidáman. – És
dühös. Ez az esti újság, szóval egész nap írhatta.
Elolvashatod magad is, de a lényege az, hogy tegnapig nem
tudta, mit gondoljon rólad. Váltogatta a véleményét aközött,
hogy valami őrült, aki veszélyes hatalmi pozícióba került,
egy beképzelt vámpír pártfogolt, vagy egy veszélyes lázadó,
aki fel akarja forgatni a rendszert. Vagy talán mindhárom.
De most...
– Most? – Visszafordultam felé, mert nem tudtam
elolvasni. Az egyetlen fény itt lenn a lépcsőnél volt, és már a
forrásnál is halvány volt.
Ő felnevetett.
– Mindenkit seggbe rúgott, és ahogy hallottam, a
riportertársai is támogatják. És ezek az emberek utálják
egymást. Abban sem értenek egyet, hogy a nap melyik
irányból kel fel, de egyetemesen leszólnak mindenkit, aki
nem segít neked. Most is itt gyülekeznének a kérdéseiket
kiabálva, ha a fickók az ellenőrzőpontnál nem tartanák távol
őket.
Megrándultam. – Hogy megy a dolog? – kérdeztem,
eléggé biztos voltam benne, hogy már tudom.
– Mint egy nagyon nagy, ólommal töltött lufi. Ismered a
szenátust!
Sajnos.
– Biztos, hogy be akarsz menni oda? – kérdezte az ajtó
felé biccentve. – Mert az irodában is lóghatsz velem.
– Mircea bent van?
– Valószínűleg. Ahogy hallottam, az egész szenátus ott
van.
– Akkor én is bemegyek. Látnom kell őt, és ez nem
várhat!
 Átfordítottam a tekintetemet a vámpírra, akitől az újságot
kaptam, összehajtottam a papírt, és visszanyújtottam.
– Engedj be! – Úgy hangzott, mint egy rosszkedvű mester
szenvtelen közlése, de nem érdekelt. Tisztességesen
figyelmeztettem őket, és minden szavamat komolyan
gondoltam.
Azon a tehénlegelőn el kellene férnie még kettőnek.
Tüskehaj visszavette az újságot, és még egy percig
nézegette. Aztán rám nézett. És végül olyasmit tett, amitől
meglepődve pislantottam: elvigyorodott.
– Tényleg megöltél pár száz mágust?
– Rengeteg segítségem volt! Most pedig, ha nem bánod...
– Ne tedd! – tanácsolta a haverja.
– De hát ő az, ember! Ő az! – A vigyor most már teljes
erővel előbújt, és megmutatta egyik aranyfogát.
– Nem ő az! Ez valami riporter, aki megpróbál
besurranni, és nem fogom miatta szétrúgatni a seggem! –
mondta, és egyik húsos kezét a vállamra tette.
Sóhajtottam egyet. A fenébe, ez fájni fog. Elkezdtem az
erőmért nyúlni, amit lomhának és nagyon kedvetlennek
éreztem.
Aztán abbahagytam, mert nem volt rá szükségem.
Tüskehaj elütötte Mr. Simafej kezét.
– Mutass egy kis tiszteletet!
– Te most csak úgy hozzám értél!?
– Csak hívj valakit! – mondta Jules – hogy miért, azt nem
tudtam. Ő is ugyanolyan jól tudta, mint én, hogyan fog ez
lezajlani.
– Kapd el a bébit! – mondtam gyorsan, és Jules elrántotta
az útból a tágra nyílt szemű ártatlant, mielőtt egy
vámpírököl kétlábnyi lyukat ütött volna a betonba.
 Aztán egy másik a védelmezőm szájába csapódott, ami
nem akadályozta meg, hogy fejfogásba szorítsa a haverját.
Kiköpött néhány véres fogat, bár szerencsére nem az
aranyat, és még egy kicsit rám vigyorgott. Miközben a
másik vámpír hadonászott és vicsorgott, és a lábával egy
vonalat karcolt a betonba.
A miénk arra használta az övét, hogy kinyomja az ajtót.
– Semmi gond – mondta alig érthetően. – Intézem ezt!
Besétáltunk az ajtón.
Eleinte nem sokat láttam, hála a vészvilágítás konzuli
változatának. Több álló gyertyatartó sorakozott a nagynak
tűnő helyiség szélén, hármasával és négyesével
csoportosítva. De ellentétben az előszobával, ahol a
mennyezet túl alacsony volt, itt voltak csillárok is a
magasban. Óriásiak, amelyekről csúszós viasztócsák
csöpögtek a durva betonpadlóra, és szinte elvakítottak a
folyosó sötétsége után. A legközelebbi különösen vakító
volt, és olyan nagy, hogy a mennyezet középső részének
nagy részét eltakarta a szemem elől – egészen addig, amíg
egy kicsit beljebb nem mentem.
És elfelejtettem levegőt venni.
– Mi a...? – suttogta Jules, és megszorította a karomat. A
bébivámpír mozdulatlanul állt a másik oldalamon, a szája
tátva maradt, a tekintete pedig hitetlenkedve irányult
felfelé. Nem tudtam, a vámpírszemek mit látnak, de nekem
úgy tűnt, mintha egy nagy fekete felhő lebegne a szoba
középső része fölött, itt-ott felvillanó színekkel, amelyek
megerőltették a szemet és fájdalmat okoztak az agynak.
Mert a Földön nem kellett volna létezniük.
Mint a teremtményeknek, akik létrehozták őket.
Mert a konzulnak egy démonokkal teli pincéje volt, ó
igen, az volt.
 Harmincötödik fejezet

Egy pillanatra megdermedtem, amikor bosszúszomjasan

lecsapott a kisemlős-amikor-a-sólyom-átrepül-fölötte
reakcióm. Mint ahogy vele egyidőben a húzzunk-innen-a-
pokolba reakció is. A két parancs ütközött az agyamban, és
jó képet adott arról, hogy vészhelyzetben miért esnek össze
annyiszor az emberek. Nem arról van szó, hogy ügyetlenek
lennének, hanem arról, hogy a lábuk egyszerre két
különböző parancsot próbál követni.
Csakhogy ezúttal nem estem el. Talán azért, mert Jules
még mindig az első szakaszban volt, és halálos szorításban
tartotta a karomat. Vagy talán azért, mert csak most
döbbentem rá, hogy nem volt reakció a megjelenésünkre. A
felhő úgy viselkedett, mintha észre sem vette volna, hogy
bejöttünk – amiben kételkedtem –, de ha mégis, nem tett
semmit.
Amennyire meg tudtam állapítani, egyáltalán nem csinált
semmit, csak lebegett.
A vámpírok szalagavatóján.
Pislantottam, de esküszöm, most, hogy már láttam,
pontosan így nézett ki: egy nagy beton téglalap alakú
helyiség, elég nagy, hogy két kosárlabdapálya is elférjen
egymás mellett, és még maradt is ki hely. Csak a tartalékot
foglalták el a falakat övező régi, fából készült lelátók, hogy
teljes legyen a gimnáziumi tornaterem hangulat. És zsúfolt
volt, talán háromszáz elegánsan öltözött úrral, és az
egyszerűbben kinéző szolgáik csoportjaival, akik közül
néhányan komikus kényelmetlenséggel ültek a lelátón,
mások poharakkal a kezükben álldogáltak.
Már csak egy vacak zenekar és a fotósok sora hiányzott.
 És talán egy ördögűző, gondoltam, miközben ismét
felfelé bámultam.
– Cassie – mondta Jules, és felém fordult, kék szemei
tágra nyíltak.
– Minden rendben van – mondtam.
– Hogy lenne rendben? – suttogta, miközben a bébivámpír
hirtelen kitört a kábulatából, és egy kicsit csapkodott,
mielőtt sikerült megfordulnia és megragadnia az ajtót.
Épp időben, hogy lássam, ahogy az behorpad egy vámpír
testének lenyomatával, amitől a bébi felsikoltott és
hátraesett.
Nem, nem arra!
Átvizsgáltam a helyiség többi részét, ezúttal alaposabban,
de Mirceát nem láttam. Láttam viszont egy szakácsfehérbe
öltözött fickót, aki a helyiség túlsó végében állt egy csapat
átlagos vámpír között. Túl messze voltak ahhoz, hogy ki
lehessen venni az arcokat, de annyira közel álltak
egymáshoz, sokkal közelebb, mint ahogy a vámpírok
általában szoktak, és úgy néztek ki, mintha szívesebben
lennének bárhol máshol.
Nem szégyen, srácok, gondoltam.
Egyáltalán nem szégyen.
De nem mentek el, talán mert nekik sem volt hova
menniük. És Mirceának is érkeznie kellett, nekem pedig
még mindig találkoznom kellett vele, és semmi sem
változott. Nyeltem egyet, és kihúztam magam.
– Gyerünk! – mondtam a két bébimnek. És elindultam a
legközelebbi lelátó irányába, mielőtt még vitatkozhattak
volna.
És ott találtam valakit, akire nem számítottam.
Az egész rész üres volt, talán azért, mert nem volt olyan
közel az akcióhoz. Vagy talán Rosier miatt, aki négy sorral
feljebb ült, és elég undorítóan nézett ki, bár új módon. A
mérete majdnem visszatért a normálishoz, talán néhány
centivel volt alacsonyabb a szokásosnál, de legalább már
nem férne bele egy hátizsákba. De a sápadt, szinte áttetsző
szín és a lüktető lilás erek még mindig ott voltak, valami
mással együtt.
– Azok ott... Mik azok? – kérdeztem, miközben a két
vékony hártyát néztem, amelyek a feje oldalából nőttek ki,
és a hullámoztak a légáramlatoktól.
Fintorogva nézett rám. – Minek néznek ki?
Nem mondtam semmit. Mert minden mással együtt,
beleértve a még mindig kialakulatlan vonásokat és a
halszerű ajkakat is, úgy néztek ki, mint azok a dolgok,
amiket a Fekete Lagúna lénye növesztett. Majdnem
pontosan olyannak.
– Uszonyok? – találgattam, és egy tisztán gonosz
pillantást kaptam válaszul.
– Fülek! Bármikor!
– Oké! – Felmásztam és leültem. Egy pillanat múlva a két
árnyékom is így tett, szorosan a másik oldalamhoz bújva.
Mintha megpróbálnának a bőrömbe bújni. Más
körülmények között mondtam volna valamit, de így, ahogy
volt, csak sóhajtottam. És bólintottam a felhő felé.
– Mi folyik itt?
– Majd meglátod! – mondta Rosier ingerülten,
nyilvánvalóan nem volt kedve a csevegéshez. –
Megszerezted?
Feltételeztem, hogy a bájitalra gondolt.
– Dolgozom rajta!
– Dolgoz... – elhallgatott a szó közepén, halvány arcbőre
elsötétült. – Tudod, mennyi az idő?
 – Beszélek Mirceával, amint megérkezik. – A pír
elmélyült. – Nem hívhatom csak úgy magamhoz, Rosier!
Rosier nem szólt semmit, valószínűleg a közönségünk
miatt. De a mogorvasága tovább fokozódott. Aztán valami
az ölembe csapódott.
Lenéztem. – Mi ez?
– Edd meg! Teleraktam a táskát ellátmánnyal, amire rá
kellett ülnöm, hogy megmentsem attól a tolvaj nőtől, de te
eszel valamit?
Komoly étvágytalansággal szemléltem a kínálatot. És
nem csak azért, mert úgy nézett ki, mintha kipakolt volna
egy gyorsétkezdét a pokolban. – Rajta ültél?
– Be vannak csomagolva!
Megjegyzés nélkül hagytam. Néhány dolgot
megtartottam, a többit pedig átadtam a társaimnak, mert
szinte lehetetlen egyszerre enni és pánikolni. Ez az egyik
oka annak, hogy temetéseken van étel: erősíti az életet.
És úgy tűnt, hogy segít.
Rágcsáltam a kekszet, és néztem, ahogy Joe-kat és Jane-
eket hosszú, szedett-vedett sorba terelik a lelátó előtt.
Elfordultak tőlünk, de az arckifejezésük, amit megláttam,
mielőtt elfordultak volna, nem volt lelkes.
– Mi bajuk van? – kérdeztem Rosiert, aki szintén őket
figyelte. – Nem tűnnek boldognak.
– Mit számít, hogy boldogok-e? A szolgák azt teszik, amit
mondanak nekik!
– A te szolgáid azt teszik, amit mondanak nekik?
A férfi felhorkant. – Ha úgy figyelem őket, mint egy
átkozott sólyom. De az enyémek nem valami bizarr
hangyaboly részei. Szabad akaratuk van.
– A vámpíroknak is van szabad akaratuk! – Vetett rám
egy pillantást. – Oké, korlátozott, de attól még van.
 – A mestereknek talán – szólalt meg Jules. – Mindenki
másnak annyi!
– Tudod, hogy ez nem igaz! – mondtam.
– Amit tudok, az az, hogy ez nem sajt! – Undorodva
szemlélt egy kis csomag kekszet. – És miért ragacsos?
– Van néhány mogyoróvajas...
– Várok.
A bébi zokszó nélkül ette a magáét – hogy miért, azt nem
tudtam. Nem mintha táplálná. De talán az ismerős érzés
megnyugtató volt. Valami normális és emberi egy olyan
világ közepén, ami minden volt, csak nem az.
Úgy döntöttem, hogy igaza van, és letéptem a celofánt –
valakinek meg kellett ennie a mogyoróvajasat –, miközben
Rosier még jobban fintorgott.
– Abbahagynád a rágcsálnivalókról való dumát, és
elmondanád, mire gondoltál? – követelte.
Ránéztem. – Mivel kapcsolatban?
– Azt mondtad, hogy a vámpíroknak van szabad akaratuk,
még a nem mestereknek is.
– Mert van is. Technikailag egy mester kényszerítheti a
szolgáit, hogy azt tegyék, amit akar. De ehhez energiát kell
felhasználnia, plusz, nos...
– És mi? – Érdeklődőbbnek tűnt, mint vártam volna.
– Nos, létezik a szolgálat és van szolgálat. Jobb, ha
akarnak segíteni, ha úgy tekintenek a családra, mint
mindannyiuk közösségére. Különben, amikor a legnagyobb
szükséged lenne rájuk, lehet, hogy csak egy kicsit túl
lassúak lennének, tudod?
– Egy kicsit túl lassúak?
Szétvettem egy kekszet, hogy lenyaljam a közte lévő
mogyoróvajat.
 – Alphonse – ő volt a második ember a vámpírcsaládban,
ahol felnőttem – mesélt egyszer egy Don nevű fickóról,
akinek bántalmazó gazdája volt. A fickónak már életében is
mentális problémái voltak, és azok nem igazán javulnak a
halál után, tudod?
Rosier bólintott.
– Nos, nem érdekes, Donnak elege lett, hogy állandóan
verik, szidják, és általában őt ostorozták a mestere
problémái miatt – és a mesterének rengeteg problémája volt.
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a mestere
elcserélte Don barátnőjét egy másik családbeli
keményfiúért, hogy segítsen a biztonság terén.
– Ez nem segített a biztonságon.
Jules felhorkant.
Rosier a homlokát ráncolta. – Miért nem?
– Alphonse ismerte Dont, mert a mestere ugyanabban a
nem éppen legális szakmában dolgozott. Az ilyen fickóknak
vannak ellenségeik. Egyik este, nem sokkal a barátnővel
történt incidens után, Don mesterén rajtaütöttek egy
sikátorban, és nagyon elkapták. Nos, egy mestert golyóval
megölni sokáig tart, és a támadó fickók nem mertek elég
közel menni hozzá, mert attól féltek, hogy kiszívja őket.
Szóval lett volna idő a mentésre.
– Lett volna?
– Ó, a francba! – mondta Jules.
– Ne rontsd el! – mondtam. – Mindenesetre, a mester
kiadott egy segélykérést, Don pedig kötelességtudóan
felpakolt egy furgonnyi embert, és elindult – a
legkörülményesebb átkozott útvonalon, amit csak talált, a
legnagyobb forgalommal és a legtöbb lámpával. Gondolj
azokra a vegasi taxikra, amelyek az alagúton keresztül
visznek – elvisznek a szállodátokba, de pokoli nagy számlát
kapsz, tekintve, hogy a repülőtér valójában a Stripről is
látható.
– De a mestere közvetlen parancsot adott neki! – Rosier
feldúltnak tűnt. Ami furcsa volt, hiszen sosem tűnt egy
szabályszerető fickónak.
– És ő engedelmeskedett. De a mester elmulasztotta
lépésről-lépésre megadni az útbaigazítást, mivel akkoriban
eléggé elfoglalt volt, így az, hogy Don milyen útvonalat
választ, rajta múlott. Mire odaért, már csak a takarítás volt
hátra.
Rosier valamiért nagyon bosszúsnak tűnt.
– De ez nem veszélyeztette őt is? Én úgy tudtam, hogy a
vámpírok képesek energiát szívni a köteléken keresztül,
bárhol is vannak. A mester az egész családot lecsapolhatta
volna, hogy mentse magát!
– De akkor ki mentette volna meg? – mutatott rá Jules.
Bólintottam.
– Don folyton azt hajtogatta neki, hogy érkezik, érkezik...
és így is lett. Csak egy kicsit túl későn.
Rosier elkomorult. – Ez... bonyolítja a dolgokat.
– Mit bonyolít?
– Az inváziót, természetesen!
Abbahagytam a rágást. – Milyen invázió?
– Hogy érted azt, hogy milyen invázió? Inváziót kell
végrehajtanunk, nem igaz?
– Megszállni... mit?
– Megszállni... – Hitetlenkedve nézett rám. – Senki sem
beszélt erről veled?
Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom. Volt rá esély, hogy
valaki kerülte, hogy ezt megbeszéljék velem. – Nem. Mit
támadunk meg?
 – Hol van azoknak a támogatói bázisa, akik vissza
akarják hozni az isteneket? – kérdezte. – A te Antoniód és a
többi vámpír, akikkel szövetkezett, az átkozott Fekete Kör, a
te gazember beavatottjaid, és ki tudja, még kik? Hol
bujkálnak mindannyian?
– Tündérvilágban.
A rohadék!
– A szenátus még mindig azt tervezi, hogy behatol –
mondtam, mert persze, hogy azt tervezik.
– Hát persze, hogy tervezik – mondta Rosier. – Senki sem
nyer háborút azzal, hogy védekezésben marad. Fel kell
vennünk velük a harcot!
A vámpírok sorára pillantottam.
– És te úgy gondolod, hogy a vámpírok... segítőkészek
lesznek?
– Nem segítőkészek. – Hirtelen megélénkült. – Egy
démon vagy egy mágus azonnali és jelentős erőveszteséget
szenved a Tündérvilágban, ahogy a tündérek is a miénkben.
De a vámpírok nem. Egy seregnyi belőlük már aggodalmat
szerezne a tündéreknek!
– Talán – mondtam, mivel már hallottam ezt az érvet
korábban is. – De még ha igazad is van, nincs olyan sok
mester. És bárki, aki az alatt a szint alatt van, nem sokra
megy a Tündérvilágban. És ha már a mesterekről beszélünk,
a másik oldalon is vannak.
– De a másik oldalon nincsenek démonok!
– De a démonok nem mehetnek a Tündérvilágba!
– Ki mondta, hogy nem mehetünk?
– Épp most mondtad...
– Azt mondtam, hogy a hatalmunk korlátozott ott, ami
így is van, bár megfelelő számban még mindig fel tudnánk
kelteni a poklot. De mi lenne, ha elmehetnénk a
Tündérvilágba... anélkül, hogy Tündérvilágba mennénk?
Jules és én egymásra néztünk.
– Gondoljatok bele! – mondta Rosier. – A vámpírok
mágikus lények, de nem használnak mágiát – nem szórnak
varázslatokat, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak van nekik, és
ami ők, azt az életenergia támogatja, amit másoktól
elszívnak. Ha eleget táplálod őket, akkor csak folytatják.
Mint az Energizer nyuszik. Energizer nyuszi tartályok.
Energizer nyuszi tartályok tele démonokkal.
– Ó, Istenem! – mondta Jules.
– Mi van? – kérdeztem, eléggé biztos voltam benne, hogy
rosszul hallottam.
De Rosier lelkesen bólogatott.
– Az az elképzelés, hogy a vámpírjaitok lakhelyül
szolgálnak néhány erősebb démonunknak. Pakoljátok fel,
küldjétek be őket, és csak úgy letaroljátok az ellenséget. És
vessünk véget ennek, egyszer s mindenkorra!
Ránéztem. Az arca kipirult, a szeme csillogott; úgy nézett
ki, mint aki épp most látta meg Istent. Vagy, mivel Rosierről
beszéltünk, mint egy fickó, aki nagyon-nagyon be van
tépve. És úgy is hangzott.
– Mi van?
A ragyogás egy része elhalványult. – Ez működhet.
– Nem! – Elég erősen megráztam a fejemet, hogy
felborzolódjon a hajam. – Nem, nem lehet!
– És miért nem?
– Miért nem? Először is, ha az erőd nem működik a
Tündérvilágban, akkor nem működik. Az, hogy egyedül
mész be, vagy néhány vámpírral, nem változtat ezen!
– De ez nem a Tündérvilágban fog működni – mondta
türelmetlenül. – A vámpírokban fog működni. És mivel a
vámpírok immunisak annak a szörnyű helynek a hatásaira,
nekünk is immunisnak kell lennünk, amíg bennük
maradunk. Ez az, ami a megszállás – szimbiózisban
egyesülni a másikkal. Megkapjuk az ő immunitásukat...
– És ők mit kapnak? – szakította félbe Jules.
– Attól függ, milyen démonnal kerülnek össze – mondta
Rosier, és a homlokát ráncolva nézett rá. – De legalábbis
erősebbé tehetjük őket, mint amilyenek eddig is voltak,
gyorsabbá, ellenállóbbá, halálosabbá...
Jules a szemeit forgatta.
– De a vámpírok vérrel táplálkoznak – mondtam. – És
nem a tündéri fajtából. És csak a mesterek tudnak annyit
kivonni a családból, hogy harcban is fenn tudják magukat
tartani. – Ez volt az egyik fő oka annak, hogy Mircea azt
akarta, hogy készítsek neki egy mesterekből álló hadsereget.
A közönséges öreg vámpírok, akikből a szenátusnak
rengeteg volt, éhen halnának Tündérvilágban.
– A vámpírok életenergiából táplálkoznak – javított ki
Rosier. – Csak éppen vérrel szerzik be. Ez az ő csatornájuk,
ahogy a vágy az én fajtámnak. A módszer nem fontos – az
energia az. És mivel az én népem közvetlenül táplálja őket,
nincs szükségük vezetékre, nem igaz?
– De... de a szellemek megtestesülnek a Tündérvilágban –
mondtam, mert ez kezdett furcsán megvalósíthatónak
hangzani. – Nem tudom, hogy ez működik-e olyan
szellemekkel, akik már benne vannak egy testben, de ha
igen...
– Nem működik. Adra tesztelte, a szenátusod
segítségével, tegnap – mondta, a démoni főtanács
vezetőjéről beszélve. – Nagyon rövid utazás volt, de senki
sem robbant fel.
– Felrobbant? – mondta Jules halványan.
 – Tegnap? – ismételtem meg.
– Ha szövetkezünk valakivel, nem vesztegetjük az időt! –
mondta Rosier büszkén. – A te csapatod... Nos, őszintén
szólva, nem tudom, mit csináltál. De ha nem vetted volna
észre, ostrom alatt állunk. És az emberek egy vár falain
belül, egy elszánt ellenséggel szemben, nem ülnek csak úgy
ott, és várják, hogy az ellenség utat találjon befelé! A
falakkal időt nyerhetsz; a jó falakkal sok időt nyerhetsz. És
bármennyire is megvetem őt, az anyád átkozottul jó falat
épített. De nem fog örökké tartani.
– Felrobbant? – mondta ismét Jules.
A bébivámpír bosszúállón ette a süteményt.
Én csak ültem ott, és rájöttem, hogy átvertek.
– Casanova – ez az egész dolog vele, ez egy csapda volt,
ugye?
A két nappal ezelőtti küzdelemről beszéltem, a világ
legnyafogóbb szállodaigazgatója, aki történetesen a világ
egyetlen démontól megszállt vámpírja is volt, és egy
szörnyeteg között, aki szó szerint a pokol bugyraiból jött.
Adra szervezte meg, állítólag azért, hogy megbüntesse
Casanovát a démoni törvények megsértéséért.
Vagy, tudod, hogy kiderítse, tényleg működik-e egy
hibrid harcos.
– Nevezzük tesztnek – mondta Rosier, látva az arcom.
– Casanovát majdnem megölték!
– És mit gondolsz, velünk mi lesz? Nem folytathatjuk,
hogy minden csatát meg kell nyernünk, csak hogy
patthelyzetben maradjunk! Ez a legjobb esélyünk, hogy
bármelyikünknek is...
– De hát vannak módszerek! Nem lehet csak úgy eladni a
saját oldaladat!
 – Igen, például átküldeni egy vámpírt egy portálon,
benne egy démonnal – mondta Jules halkan és dühösen. –
Olyat, amelyik talán éppen megtestesül, és ezzel darabokra
tépi!
– Nem halt meg – mondta Rosier, és ingerült pillantást
vetett Jules-re. – Egyikük sem halt meg...
– De megtörténhetett volna! – mondtam, mert még
mindig nem értette.
– A háborúban állandóan emberek halnak meg – mondta,
ezzel is bizonyítva a véleményemet. – De így sokkal
kevesebben teszik ezt. És a vámpírok nem csak csapatként
hasznosak. A felderítés könnyű, ha nem kell lélegezned,
vagy nincs szívverésed, vagy nem mutatod az élet egyéb
jeleit, hacsak nem akarod. És aztán ott van a szállítás, azok
számára, akik alkalmasnak bizonyulnak...
– Szállítás?
– Erről beszélgettünk Adrával, amikor néhány napja,
vagy mikor is volt, félbeszakítottál minket. Már nem tudom
megmondani. De ha egy vámpír képes egy utast szállítani,
hogy úgy mondjam, miért ne vihetne kettőt? Vagy százat?
Vagy ezret?
– Ezret?
– Rendben, talán nem ezret. Az ilyen típusú megszállások
hajlamosak átváltozni... furcsán.
– Képzeld el! – mondtam, miközben szédült a fejem.
– De százat biztosan...
– És ezek az „utasok” hogyan fognak segíteni, ha
csapdába vannak esve egy testben? – kérdezte Jules előre
hajolva.
– Miért lennének csapdába esve? – kérdezte Rosier
haragosan. – Csapdába esett bármelyik szellem? Egyetlen
vámpír képes egy egész csapat démont elszállítani, anélkül,
hogy bárki is okosabb lenne. Mint a trójai faló agyaras
változata. Bejut egy erődbe, és hoppá, csiribí-csiribá!
Azonnali hadsereg.
– De hogy jutnak vissza? Ha egyszer testet öltöttek, nem
tudnak csak úgy visszamászni a tankba, ugye?
– Nem. Ami átkozottul jó ösztönzést ad nekik, hogy
bevegyék a javasolt célpontot, nem igaz? – kérdezte Rosier
epésen. – A portálra lesz szükségük, hogy visszatérhessenek
a Földre. Ráadásul, amíg úgymond együtt vannak, több
ezer évnyi információt, taktikát, stratégiát, tanácsot
adhatnak a vámpírnak...
És hasogató fejfájást, gondoltam szédülten.
– …ez tökéletes.
– Nem tökéletes! – mondtam.
– Tökéletes, ha azt teszik, amit mondanak nekik. Amit
most mondtál, az azonban gondot okoz. Tudatnom kell
Adrával...
– És ha már itt tartunk, valami mást is tudatni tudsz vele.
– Például?
– Például, hogy a vámpírok nem megszállhatók.
– Nem is – értett egyet Jules. – Tényleg, valóban nem.
– Úgy tűnik, a szenátus másképp gondolja! – morogta
Rosier.
– A szenátus azt gondol, amit akar – mondtam. – De
emlékszel Donra? A vámpírok nem robotok. Nem
utasíthatsz csak úgy egy rakást közülük, hogy fogadjanak
magukba démonokat, menjenek a Tündérvilágba, és
felkavarják a szart! Ja igen, és ha kudarcot vallasz, akkor
örökre ott ragadsz, mert nincs mód arra, hogy kijuss onnan!
– De igen, ki tudunk!
Hátradőltem.
– Nos, oké, megtehetitek. És talán felvehetnéd nekem...
 – A francba! – Rosier felém fordult. – Casanova – a
nyafogó kis rohadék! Évszázadokon át meg volt szállva,
mindenféle káros hatás nélkül. Ha valami, akkor Rian tette
őt azzá, ami lett!
Rosier Casanova barátnőjéről beszélt, vagy legalábbis a
szukkubuszáról. Amikor találkoztak, Rian éppen akkor
hagyta el második gazdatestét, a híres olasz playboyt, és a
harmadikat kereste. És alaposan körülnézett.
Az inkubusok a Földön három gazdatestre voltak
korlátozva, majd haza kellett térniük, hogy helyet adjanak
más éhes démonoknak. A démonok tanácsa szabta meg a
korlátokat, hogy elkerüljék a túltáplálkozást, és nem lehetett
őket kijátszani. Három lövés, ennyi volt, és ő már az
utolsónál tartott. Számítania kellett rá.
És meg is tette.
Casanova, akit Juan Carlos néven ismertek, mielőtt
felvette volna Rian korábbi gazdatestének nevét, egy
újdonsült vámpír volt, akinek ajánlatot tett. Rian
szemszögéből nézve ennek volt értelme: a vámpír
valószínűleg túléli az átlagos embert, talán évszázadokkal.
Évszázadokkal, amelyekben ő még tovább halmozhatná az
erejét, miután a honfitársai hazamentek. A férfi
szemszögéből nézve: megkapta egy bájos hölgy társaságát,
aki megtanította neki, hogyan szerezzen további bájos
hölgyeket, gyakorlatilag bárki mással együtt, aki
megragadta a fantáziáját. Csak egy dolgot nem tudott.
– A vámpírok nem megszállhatók – ismételtem meg. –
Casanova túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja ezt, de a
vámpírok, akikről te beszélsz, nem azok. Nem valószínű,
hogy megnyílnának valakinek – vagy valaminek – az
irányítása előtt, még egy háború miatt sem. És ha azt hiszed,
hogy igen, akkor nem ismered őket eléggé!
 – Nem ismerem őket, kivéve Casanovát, és gyakran
kívántam már, bárcsak ne ismerném őt – mondta Rosier. –
De a szenátus igen. És hiszik, hogy ez működni fog!
– Ezt látnom kell!
– Mindjárt meglátod – mondta, és felnézett.
A démonfelhőre, amely most az elszörnyedtnek látszó
vámpírok sora felé lendült.
 Harminchatodik fejezet

– A francba! – kiáltott fel Jules, miközben én lebuktam,

Rosier elvigyorodott, a bébivámpír pedig csak ült, kiejtve
hirtelen elernyedt ajkai közül a morzsákat.
De a többi vámpír nem volt ennyire megbénulva. A
korábban látott idegesség jeleit büszkeségből, vagy a
mesterüktől való félelemből kordában tartották. De ez most
megtépázta azt.
Összeomlottak és futásnak eredtek, szétszéledve minden
irányba. Egészen addig, amíg fel nem hangzottak a dübörgő
kiáltások, visszarendelve őket a sorba. Igazán jó betekintést
engedve Rosiernek Don stratégiájára működés közben.
Mert senkinek sem jutott eszébe megmondani, hogy hol
legyen ez a vonal.
Az eredmény egy hihetetlenül szervezett lázadó csoport
lett, akik csak azért formálódtak újra, hogy szép egyenes
vonalban tépjenek el mellettünk, annak ellenére, hogy
néhányan még mindig leordibálták a fejüket. És úgy tépték
fel a nehéz, fémajtót, mintha papírból lett volna, majd
átgázoltak a kint harcoló vámpírokon. Egészen addig, amíg
a mestereik vissza nem parancsolták őket, ami egy csinos
fordulatot eredményezett, de nem lassítottak.
És a siető vámpírok tudnak mozogni. Egy másodperccel
később már le is tarolták a mesterek részlegét, majdnem
elég gyorsan, hogy kificamodjon a nyakam, a lelátók
összeomlottak, az emberek káromkodtak, a démonok újra a
fejük felett lebegtek. És ha egy felhő képes lenne
kelletlennek kinézni, nekik sikerült.
Úgy tűnt, mintha azt hitették volna el velük, hogy ez
könnyebb lesz.
Rosier felé fordultam.
– Azt mondtad, hogy Rian volt az, aki...
– Micsoda?
– Casanova. Azt mondtad, hogy Rian tette őt azzá, ami.
Hogy értetted ezt?
Elmondta.
Felálltam.
– Hová mész? – ragadta meg Jules a karomat.
Csak úgy tűnt, mintha két bal keze nőtt volna.
Lenézve azt láttam, hogy a bébivámpír is belém
kapaszkodott. A nagy barna szemek, amelyeket a szemüveg
még nagyobbá tett, könyörögtek. Még mindig nem tudott
beszélni, de a gondolat mégiscsak átjött.
– Nem megyek messzire – mondtam neki.
– Veled megyünk – ajánlotta fel Jules, miközben azért az
ajtót nézte. Ami szélesre tárulva lógott a zsanérjain.
– Elmehettek, ha akarjátok – mondtam. – Mindketten...
– Nem, ha te maradsz!
– Már nem vagy a testőröm, Jules – emlékeztettem, mert
nem volt szükségem a kinti jelenet újabb megismétlésére.
– Ezt én is tudom! De vannak dolgok, amiket nem tudsz a
vámpírokról – tudom, egyiknél nőttél fel. De Tony nem
szenátor volt. Megpróbálhatnának valamit rád kenni. Én
segíthetek!
 A bébi lelkesen bólintott – hogy miért, arról fogalmam
sem volt. Talán mert nem akart Rosierrel együtt maradni.
Sóhajtottam.
– Akkor gyere!
A szenátus a tornaterem túlsó oldalán állt, gondolom,
hogy a legjobb kilátása legyen. Kicsit zsúfolt volt ott, amikor
beléptem, tele szenátorokkal és válogatott szolgákkal. Most
már sokkal kevésbé volt az, mivel az utóbbiak közül sokan
segítettek visszaszerezni az elkóborolt gyerekeiket. Így
könnyebb volt egy ismerős arcot találni.
Nos, valamennyire ismerőset.
Mint mindig, most is mindenütt a rosszul sikerült
bűbájok leírhatatlan zagyvaléka volt: kerekded, szőke és
szerény. Tulajdonosa folyton a Mr. Tökfej dolgot csinálta,
különböző dolgokkal próbálkozva – hasadékkal, bajusszal,
vagy a mai változatban gödröcskékkel –, hogy feldobja.
Egyik sem segített. Még mindig úgy nézett ki, mint ami volt
is, egy többé-kevésbé emberi homlokzat, amely elfedte a
belsejében lévő, egyáltalán nem emberi dolgot. Azt az
egyáltalán nem emberi dolgot, amely, erős volt a gyanúm,
hogy az őrületbe taszítana, ha meglátnám, ezért
megelégedtem a zagyvalékkal.
Elmosolyodtam.
Adra, ismertebb nevén Adramelech, még szélesebben
mosolygott, és kinyújtotta meleg kezét, hogy elfogadja az
általam kínáltat.
– Pythia, mekkora szerencse! Éppen rólad beszéltünk!
– Milyen kedves – mondtam, és a démontól balra álló Kit
Marlowe-ra mosolyogtam, aki határozottan nem viszonozta
a mosolyt.
 A szenátus főkéme kissé zilált volt, ami nem állt rosszul
neki. Göndör barna fürtjeivel, nyírásra szoruló
kecskeszakállával, az egyik fülében csillogó arany
fülbevalóval és egy gyűrött, csak nagyjából begombolt fehér
díszes ingben, félig egy reneszánsz rosszfiú és Jack Sparrow
kapitány keverékének nézett ki. Csakhogy mindkét változat
sokkal szórakoztatóbb volt.
– Talán el kéne halasztanunk – mormolta a másik, nem
túl barátságosan mosolygó társának. Pontosabban a
homlokát-ráncoló-kissé-bosszús társának, akinek még
mindig sikerült jól kinéznie.
Az észak-amerikai vámpírszenátus konzulja egy
aranybarnabőrű, kökény szemű, sötét hajú szépség volt, aki
előszeretettel öltözködött teljesen eltúlzóan. Ma – talán a
háza állapotára való tekintettel – egy Indiana Jones jelmezre
szelídítette ezt, amely egy tapadós barna bőrnadrágból,
hozzá illő csizmából, egy fehér selyem „blúzból”, amely
többet mutatott, mint amennyit takart, és két akkora
gyémánt fülbevalóból állt, mint a hollywoodi sztárok
eljegyzési gyűrűje. Mert ugye nem lehetett túlzásba vinni
ezt a parasztos dolgot?
– Mircea itt van? – kérdeztem Marlowe-t, mivel tőle
valamivel nagyobb eséllyel kaptam választ.
– Késik. Családi ügy. Hamarosan itt lesz.
– Köszönöm! – Adrára néztem. – Válthatnánk pár szót?
– Természetesen!
Elindultunk. – Tudsz csendvarázslatot kivetni?
– Azt hiszem, meg tudom oldani!
Éreztem, ahogy kattan mögöttünk, de a biztonság
kedvéért hátat fordítottam Marlowe-nak. Felnézve Adra
teljesen kifejezéstelen arcát néztem. Elég volt, hogy egyet
pislantsak, és valami teljesen maszkszerűt bámuljak, amiről
az élet minden jele hiányzott.
Ami a leírhatatlan, halványan kellemes vonásokat egy
horrorfilm-béli babává változtatta, amint lassan megfordul,
hogy rád nézzen.
– Elnézést kérek – mondta, miközben az élet visszatért a
maszkba. – Ez a probléma a bűbájokkal, ha nem ember
vagy! Mindig észben kell tartani, hogy megelevenítsd őket.
Különben csak… ülnek ott.
Igen, mert nem voltak alatta emberi vonások, amikbe
belekapaszkodhatott volna, ugye?
Megnyaltam az ajkaimat.
– Ha segítek neked, te is segítesz nekem?
A szőke fej lehajolt. – Hogyan segítenél?
– Rávenni a vámpírokat, hogy azt tegyék, amit te akarsz.
Hogy elfogadják a megszállást.
– És cserébe?
– Azt akarom, hogy Mircea védve legyen! És te is ezt
akarod! – tettem hozzá gyorsan. – A vámpírok semmit sem
szeretnek jobban, mint vitatkozni. Ha meghal, hetekig, sőt
hónapokig vitatkozhatnak az utódról. Ez kisiklathatja az
egész háborút.
– És miért halna meg?
– Az emberek mindenféle dologtól meghalhatnak a
háborúban. Még a saját szövetségeseiktől is.
– Biztosíthatlak, hogy a démonjaim nem fognak...
– Nem, a démonjaid nem fognak!
A két halvány szemöldök felfelé ívelt. Nem úgy néztek ki,
mintha gondot viselt volna rájuk, meghagyva a bűbáj
egyszerű félholdjait, de mégis sikerült meglepettséget
sugallniuk. És egy kérdést.
– A két legerősebb emberedet akarom a személyes
testőrének – mondtam. – Nem kell tudnia róla. Valószínűleg
jobb lenne, ha nem tudna róla. De mindenképpen állandóan
figyelniük kell őt.
– Akkor is, amikor a barátaival van? – A halovány
szemek felemelkedtek, hogy a mögöttünk lévő
embercsomóra pillantsanak.
– Különösen akkor, amikor a barátaival van.
Adra röviden elmosolyodott a hamis ajkaival. – Hát
legyen!
Visszasétáltunk a csoporthoz. A vámpírokat kiásták az
összedőlt lelátók alól, akik szerencsétlenkedve tébláboltak a
közelben. És valószínűleg mentális csapásokat kaptak a
mestereiktől, akiket éppen az imént szégyenítettek meg,
mert persze ez volt a legfontosabb. A kisebb, szenátori
csoportban beszélgetés folyt.
Elhallgattak, amikor odaléptünk.
Adra sugárzóan szólt hozzájuk.
– Cassie szeretne szólni az alanyainkhoz.
– Miért? – kérdezte Marlowe azonnal.
– Hogy segítsen a sajnálatos lelkesedési
hiányosságainkon.
– Azt mondod, hogy ő meg tudja ezt oldani? –
követelőzött egy zaklatott tekintetű mester. Magas volt,
ázsiai és jóképű, egy Chow Yun-Fat-klón, ha Chow fiatalabb
lenne, és egy karcsú tigris tetoválás ólálkodna az arca körül.
Mivel ez megegyezett a két vámpíréval, akiket most a lelátó
egy másik részén helyeztek el, feltételeztem, hogy ő is benne
van a játékban. Az emberei megigazították a finomra
szabott öltönyük mandzsettáját, és próbáltak higgadtnak,
nyugodtnak és összeszedettebbnek tűnni, mint a többiek.
Ami talán könnyebb lett volna, ha nem menekültek volna
rémülten.
– Azt mondom, hogy az új vámpírok újak – szólaltam
meg, rákényszerítve, hogy ténylegesen hozzám kelljen
szólnia. – Az elmúlt órában azt néztem, ahogy a
bébivámpírok nekirohannak a falnak, mert még mindig
emberi módon próbálnak látni. Még azt sem tudják, hogyan
működik a szemük. Ezek a srácok nem olyan rosszak, de
még mindig sokkal közelebb vannak ahhoz, amik voltak,
mint amik lesznek.
– Ami mit jelent? – követelte.
– Hogy a te szinteden lévő mesterek már olyan régóta
nem emberek, hogy elfelejtetted, milyen érzés. Ők nem. Azt
akarod, hogy legyőzzék a félelmüket, és azt tegyék, amit te
akarsz? Nem vonakodva, hanem teljes erőbedobással,
lelkesedéssel? Akkor bánj velük úgy, mint egy emberrel!
– És?
– Ösztönözd őket!
Senki sem mondott mást, így ezt igennek vettem, és
odasétáltam a vámpírokhoz. Nem tűntek boldognak, hogy
látnak engem. Persze, gyanítottam, hogy abban a
pillanatban nem sok mindennek örültek volna.
Ezért is szerettem volna ezt inkább később csinálni,
miután lett volna esélyük megnyugodni. Vagy elvinni őket
valahová máshová, ahol a mestereik nem bámulnak rájuk
metszőn egész idő alatt. De nem volt később, és nem csak a
saját időbeosztásom miatt.
 Hanem mert már majdnem hajnalodott.
És bár az idősebb vámpírok talán nem lesznek olyan
bágyadtak és lassúak, mint a csecsemőkorúak, ez még
mindig hatással volt rájuk. Néhány fiatalon már láttam a
jeleket, az idegesen kopogó lábakat, a rángatózó
mozdulatokat és a nyugtalan pillantásokat – bár ez
utóbbinak köze lehetett a lebegő felhőhöz is. Nem
közvetlenül a fejünk felett voltak. Sőt, úgy tűnt, mintha egy
kicsit hátrébb húzódtak volna, valószínűleg Adra
parancsára. De vonzották a tekintetet.
Nem úgy, mint én. A vámpírok közül csak kevesen
néztek rám, és ha mégis, a tekintetük nem időzött el rajtam.
És miért is tették volna? Nagyobb gondjaik voltak, mint egy
mezítlábas lány, aki majdnem olyan ideges volt, mint ők.
De Adra csak akkor tartotta volna be a szavát, ha én is
betartom az enyémet. Így működött a világ; semmi sem volt
ingyen, soha semmi sem volt ingyen. És nem engedhettem,
hogy Mircea védelem nélkül menjen Tündérvilágba.
Nem, ha azt akartam, hogy visszajöjjön.
Megköszörültem a torkomat.
– Sziasztok! – mondtam. – Cassie vagyok.
Nem volt egészen olyan rossz, mint az ajtóban álló
vámpírokkal; néhányan közülük, különösen az első sorban
ülők, udvariasan figyeltek – vagy úgy tettek, mintha
figyelnének. Valószínűleg azért, mert bármi jobb volt, mint
amit egyébként csináltak volna. De a többiek csendesen
beszélgettek, vagy a mesterüket bámulták, vagy lopva a
közeli kijárat felé pillantottak, mintha még mindig
menekülni akarnának.
Ismertem az érzést.
 De ehelyett inkább az ajtóra koncentráltam, egy olyanra,
amelyet eddig nem láttam, és amely két lelátó között
rejtőzött. És a sima fából készült székre, amely nyitva
tartotta. Ami egy másodperccel később engem támasztott,
mert igen. Ez jobban esett.
Felnéztem, és hirtelen sokkal több szempár szegeződött
rám.
Eltartott egy pillanatig. Aztán rájöttem: a legtöbb vámpír
nem a régóta szenvedő testőreim, és nem szoktak
elmozdulni. Vagy bármit is gondoltak arról, amit az imént
tettem, hogy a semmiből előbukkanjon egy szék.
Szerencse a balszerencsében, de elfogadom.
– Sziasztok! – mondtam újra, kicsit hangosabban. – Cassie
vagyok. Az új Pythia.
És, oké, úgy tűnt, néhányan olvasták az újságot. Mások
nyilvánvalóan nem, vagy lemaradtak a mai számról, mert
kissé zavartan néztek. De legalább figyeltek rám.
Most már meg kellett tartanom őket.
– Először is, szeretnélek biztosítani titeket, hogy senki
nem fog benneteket kényszeríteni semmire. Elmehettek, ha
akartok, mindenféle következmény nélkül.
A hátam mögül elégedetlen mocorgás hallatszott,
miközben az előttem álló vámpírok csak üres tekintettel
néztek rám.
– Ez igaz – mondtam. – Épp most értesültem egy jó hírű
forrásból, hogy az erőszakos megszállás ritkán sikeres, és
gyakran többet árt, mint használ – mindkét félnek. Ha nem
értetek egyet ezzel, akkor nem lesztek a hasznunkra.
Többen egymásra és a mesterükre néztek, de senki sem
állt fel. Valószínűleg mentálisan rájuk szóltak, hogy
maradjanak nyugton. A szenátus mindig úgy gondolta,
hogy bárkit bármire utasíthat, és legtöbbször igaza is volt.
De ezúttal nem.
Hátranéztem a vállam fölött.
– Rosszul mondták? – kérdeztem Adrát.
– Ó, nem! – mondta. – A tökéletes megszállás, mindig is
úgy gondoltam, inkább olyan, mint egy házasság.
Elkötelezettséget igényel, hogy működjön. Mindkét fél
részéről.
– Akkor látjátok a helyzetet – mondtam, és
visszafordultam a vámpírok felé. – Senki sem kényszeríthet
titeket erre – sem a mestereitek, még ti magatok sem. Ha
megpróbálnátok, de nem lennétek képesek teljesen
elkötelezni magatokat, akkor továbbra sem működne.
Szóval igen. Ha nem akartok itt lenni, elmehettek.
Az egykori kísérleti nyulak közül néhányan fenntartották
az emberrel beszélgető vámpír megfelelően üres arcát, de
sokkal többen a megkönnyebbülés komoly jeleit mutatták.
Többen nyíltan vigyorogtak, és a kövér kis szakács a hátsó
sorban szinte vibrált. Az első sor végén ülő fekete lány
felpattant, feldobta a copfjait, és dacos pillantást vetett
valakire mögöttem.
Szinte biztos, hogy ezért később meg fog fizetni, de nem
úgy nézett ki, mint akit ez különösebben érdekel.
– Azonban előbb szeretnék feltenni egy kérdést, ha lehet
– mondtam, és láttam, hogy a lány elfintorodik. De legalább
nem lépett le. – Ismeri valamelyikőtök Casanovát, a Dante
vezérigazgatóját?
Összenéztek, és több kéz is felemelkedett.
 – Aki nem ismeri, az megkérdezheti a többieket.
Szeretném, ha azok, akik már találkoztak vele, hagynák,
hogy egy pillanatra ülepedjen a dolog: Casanova egy
harmadik szintű mester.
Senki sem szólt semmit, de többen pislogtak.
Igen, ismerték őt.
– Hadd ismételjem meg – mondtam. – Harmadik. Szint.
Casanova, a világ legnagyobb mandzsettagomb-
gyűjteményével rendelkező fickó. Casanova, akinek a
kölnijét külön neki készítik Olaszországban, mert azt
mondja, az amerikai illatoktól kipattog. Casanova, aki
egyszer kivett egy egész délutánt, mert véletlenül
valamilyen olcsóbb pezsgőt ivott. Casanova, aki szinte biztos
benne, hogy egyszer randizott Marilyn Monroe-val,
csakhogy valójában egy Carl nevű transzvesztita ribanc
volt, és senkinek sincs szíve elmondani neki. Casanova,
akinek minden jog szerint soha nem lett volna szabad még
csak mesterré sem válnia, de gyorsabban jutott el odáig,
mint sokan, akik végül az első szintre jutnak. És tudjátok,
hogyan?
– Ő Lord Mircea tulajdona – mondta egy sötét bőrű
vámpír az első sorból, irigykedő tekintettel. Kíváncsi
voltam, ki lehet a mestere. Valaki, aki nem szenátor,
valószínűleg.
– Most már igen – értettem egyet. – De csak nem régóta.
Eredetileg egy Dagadt Tony nevű fickó volt a mestere.
Mircea csinálta Tonyt – ez igaz –, de tudjátok, hogy a
nagyapai hatalom nem mindig csordogál lefelé. Valaki más?
– Nagy családból származik. – Ez egy nő volt, az
enyémnél göndörebb hajjal, majdnem szőke afrofrizurával.
 – Jó tipp; minél nagyobb, annál jobb, annál több hatalom
kering, amin mindenki osztozhat – kivéve, ha a mesteredet
részben azért hívják Dagadt Tonynak, mert nem szeret
osztozkodni. És Casanova saját legénysége nagyjából
normális méretű. A legtöbbjük a Dante biztonsági
szolgálatában dolgozik.
Egy ázsiai vámpír, akin nem volt tigris tetkó, felemelte a
kezét. – Van egy démonja. Nem, ez igaz... – mondta, amire
többen is felhördültek.
– Ding, ding, ding! Megvan a győztes. Van egy démonja. A
neve Rian. Ó, igen, van női változatuk is – mondtam, mire
több srác szeme is elkerekedett. – És ő nem semmi. Akkor
szedte fel, amikor még annyira új volt, annyira zöldfülű,
annyira összezavarodva jött frissen a sírból, hogy nem
tudta, hogy a vámpírokat nem szokták megszállni. Fogalma
sem volt róla. És a lány dögös volt, és azt mondta, hogy
megtaníthat neki dolgokat...
– Lefogadom – mondta az egyik fickó, mire a szomszédja
belekönyökölt.
De én elmosolyodtam. Jó volt látni, hogy néhányuk már
nem nézett ki olyan stresszesen. Volt már részem elég
traumatizált vámpírban, hogy egész napra elég legyen. És
nem mintha tényleg lett volna miért aggódniuk. Adra azt
akarta, hogy ez működjön; nem hozott volna senkit, akiben
nem volt biztos.
– Igen, megtette – mondtam a fickónak, aki maga is latin
szerető típus volt. – Fogta a szegény parasztfiút, akinek se
rokonai, se kapcsolatai, de még egy rendes mestere sem
volt, és sztárt csinált belőle. Valami mást is tett, mert –
említették ezt? Elmondták?
 – Mit mondtak el? – kérdezte a Casanova-klón.
– Hogy amikor egy démon megszáll egy testet, az
erejének egy része átszivárog abba a testbe. Úgy értem, ez
az egésznek a lényege, nem? A mestereitek szemszögéből
nézve? Hogy hirtelen szupervámpírrá válsz?
– Nos, én láttam, hogy ez megtörtént. Csak néhány
nappal ezelőtt. Casanova belekeveredett minden párbajok
párbajába, és ahogy ő maga is mondani szokta, ő szerető,
nem harcos. Kizárt dolog volt, hogy kisétáljon onnan. De
aztán Rian megszállta őt, és hirtelen nem csak hogy nyert,
de meg is úszta. De a nő ereje és tudása miatt, nem a sajátja
miatt...
– És amikor elmennek? – kérdezte a fekete lány, aki
elsőként állt fel. A lelátó szélén állt, keresztbe tett karokkal,
és messze nem tűnt meggyőzöttnek. – Akkor megint ott
vagyunk, ahol elkezdtük!
– Tényleg? Casanova nem ott volt. De az az igazság, hogy
semmi sem egyik napról a másikra történt; ő majdnem
négyszáz éves. De aztán, nem is tegnap vált mesterré. És a
démonja – nos, nem akarok megbántani senkit, de az
inkubusok köztudottan nem a legerősebb démonok, és Rian
nem is a legerősebb inkubusok közé tartozik – pontosabban
az ő esetében a szukkubusok közé.
A lány a homlokát ráncolta, mintha ez újdonság lenne
számára. – Szóval azt mondod, hogy a nő ereje
kiszivárgott... és megmaradt?
– Azt mondom, hogy minden egyes alkalommal, amikor
a lányt egy löketet kapott, ő is kapott. Osztoznak a testen –
vagy osztoztak; a nő elég erős lett ahhoz, hogy most már
saját testet csináljon. De amíg a nő bent volt, Casanova
átvette az általa termelt erő egy részét. És idővel ez
felhalmozódott. Persze, ha több démon van bennetek, vagy
ha erősebbek, vagy ha sokkal több erőt használnak, mint
ami ahhoz kell, hogy elcsábítsanak valakit... mondjuk, mint
egy háborúban… nos, akkor az illetőnek talán nem kell
olyan sokáig várnia.
– Azt mondod, hogy mi is lehetünk mesterek – mondta
élesen, fél lépést felém lépve. – Erről van szó?
– Nem ígérek semmit. Csak elmondom, hogyan működik.
Vannak, akikben megvan a lendület, az elszántság, a... –
Félbeszakítottam a mondatot, mert zsivaj támadt. Úgy tűnt,
a vámpírok többsége nem egy családból származik, és így
nem tudtak mentálisan kommunikálni egymással,
legalábbis még nem. Ez egy másik előnye volt a mester
létnek, amin valószínűleg már elgondolkodtak, hogy vajon
meglátják-e valaha is.
És amit most éppen kiabálással pótoltak.
– Fogjátok be! – mondta nekik, és csodák csodája, be is
fogták. Heves arckifejezéssel nézett rám. De a hangja
meglepően udvarias volt, amikor azt mondta: – Kérlek,
folytasd!
– Hm, csak azt mondtam, hogy nincs garancia. Egy része
annak, ami egy mestert alkot, az az erő, az biztos, de a
többi? – Megvontam a vállamat. – A te tipped is van olyan
jó, mint az enyém. Néhányan képesek megtartani a
hatalmat, ami az útjukba kerül, mások nem. De amit ez ad
neked – mondtam neki – és a többieknek, mivel a legtöbben
most engem bámultak –, az a lehetőség, hogy kiderítsd.
– És mi van, ha az derül ki, hogy nem vagyunk azok? –
kérdezte egy magas, vékony fickó, egy olyan arcból, amely
többnyire orrból állt. – Úgy értem, hogy alkalmasak
vagyunk rá?
Megvontam a vállamat. – Akkor nem vagytok. Vannak,
akik élvezik a szolgai életet... – A tömeg különböző
részeiből gúnyos pfujjogások hallatszottak, de a vékony
fickó nem tartozott közéjük. – …és nincs is ezzel semmi baj
– tettem hozzá. – Aki így gondolkodik, annak valószínűleg
nem kellene elmennie. És csakhogy tisztázzuk: aki elmegy,
azok közül nem mindenki fog mesterként visszatérni!
Casanovának kétszáz évébe telt, mire elérte ezt a célt, még
Rian segítségével is...
– De faraghatnánk le az időből! Rengeteg időt. – Ez
megint a latin szerető volt, aki hirtelen sokkal inkább
harciasnak látszott, mint szeretőnek.
– Megtehetnétek – értettem egyet. – Néhányan talán el is
érhetnék ezt a célt; mások jelentősen felgyorsíthatnák a
folyamatot a maguk számára. De néhányan lehet, hogy
nagyon keveset kapnának belőle, képtelenek lennének
megtartani a rendelkezésükre álló erőt. És néhányan... meg
fognak halni.
A tömeg hirtelen ismét elcsendesedett. Úgy tűnt, mintha
mindez új lenne számukra, mintha senki sem beszélgetett
volna velük. És valószínűleg nem is beszéltek. A mestereik
úgy parancsolták ide őket, mint megannyi kísérleti nyulat,
esélyük sem volt, hogy nemet mondjanak, esélyük sem volt,
hogy bármit is mondjanak. Mert kit érdekelt a véleményük?
– Valamennyit láttam abból, hogy mire képesek a
tündérek a harcban – mondtam. – A démonok előnyt
jelentenek számunkra: a tündérek nem ismerik őket úgy,
mint minket, nem tudják előrelátni a cselekedeteiket. De
nem egy könnyű harc lesz. Bármilyen hatalmat is kaptok, ki
fogjátok érdemelni. De...
Egy pillanatra elhallgattam, próbáltam megtalálni a
megfelelő szavakat. Nem számítottam erre, nem készültem
fel. De nem voltam benne biztos, hogy ez számított. Nem
szép beszédre volt szükségük, hanem az igazságra.
És megérdemelték.
– Nem a szokásos okokból tesszük ezt – mondtam. – Nem
hatalomért, vagy gazdagságért, vagy... vagy bármilyen
előnyért küzdünk. Azért tesszük ezt, mert ha nem tennénk,
akkor nem kellene azon aggódnunk, hogy ki mester és ki
nem. Láttam a lényeket, akikkel harcolunk, és nem érdekli
őket, hogy bébi vagy, vagy mester, vagy szenátor. Nekik
mindegy. Egyformán gyűlölnek minket, és egyformán
fognak megölni is, hacsak nem találjuk meg a módját, hogy
harcoljunk ellenük. Ezt tesszük ma. Ezért vagyunk itt.
És nagyon jól jönne a segítségetek!
 Harminchetedik fejezet

– Jó beszéd – mondta Jules, amikor újra csatlakoztam

hozzá.
– De bevált?
– Azt hiszem, néhányukat meggyőzted. – A fejem fölött a
vámpírokra nézett, akik azonnal beszélgetni kezdtek, amint
otthagytam őket. – Jobban ment, amíg nem tértél ki erre az
egész halálos dologra.
– Ha az istenek visszatérnek, nem fog számítani, hogy itt
vagyunk-e vagy a Tündérvilágban! Ezt tudniuk kell!
Szomorú, kék szemeivel lenézett rám.
– Sajnos, ez a helyzet a közelgő elmúlással. Az emberek
hajlamosak nem komolyan venni, amíg, tudod, nem
fenyeget.
Bólintottam, mert igaza volt, aztán meg kellett állnom,
hogy elnyomjak egy hatalmas ásítást.
Rám nézett. – Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis
koffein.
– Van itt kávé? – kérdeztem reménykedve, és próbáltam
megnézni, mi történik a bárként használt asztaloknál.
– Nincs ilyen szerencséd! Van azonban egy kólaautomata
a folyosó végén. – Az ajtó felé biccentett.
– A konzulnak van kólaautomatája?
– Mi, emberek megszomjazunk.
– És ő megfizetteti veled a sajátodat?
Elnevette magát. – Te is tudod! Van kedvenced?
Megráztam a fejem. – Bármi megfelel.
 Elment, én pedig visszatértem Adrához, aki a lelátón
talált magának egy ülőhelyet, hogy nézze, ahogy a
vámpírok és a mestereik összevesznek. Úgy tűnt, hogy a
démonok mégiscsak vették a fáradságot, hogy betartsák a
megszállás 1x1-ét; csak éppen nem közölték. Most közölték,
és az eredmény... nagyon furcsa volt.
Soha nem láttam még ennyi fiatal vámpírt, akik
visszabeszéltek a mesterüknek, hangosan és nyilvánosan. És
néhány mester döbbent tekintetéből ítélve, ők sem. De itt
most nem játszott a szokásos hatalmi dinamika. A mesterek,
még a szenátusi szintűek sem kényszeríthették ezt a
szolgáikra, így szokatlan helyzetbe kerültek azzal, hogy
meg kellett győzniük őket.
És szarul csinálták.
Úgy tűnt, Adra egyetértett.
– Úgy látszik, gondjaik vannak a szolgáikkal – mormogta.
– Ez van, ha több száz éven át parancsolgatsz. Elfelejted,
hogyan kell mást csinálni.
Enyhén elmosolyodott.
– Azt hiszem, Lord Mircea talán emlékszik rá.
– Remélhetőleg hamarosan itt lesz! – A szenátus most
igazán hasznát venné a diplomáciai képességeinek. Adrára
néztem. – Jó lépésnek tűnne a közelben tartani, ha
szükséged lesz a meggyőzőképességére.
A szemöldöke ismét felkúszott a homlokára. – Ez egy
kerülő út arra a kérdésre, hogy megegyeztünk-e?
– És ha igen?
– Lássuk, hogyan alakul – mondta, és szórakozó szürke
szemeinek pillantása találkozott az enyémmel. Aztán
összeszűkültek, ahogy elkapta az arckifejezésemet. – Van
még valami más is?
Bólintottam.
– Egy kérdés – a megszállásról. Azt hittem... –
elhallgattam. De aztán mégis folytattam, mert az, hogy
hülyeségnek hangzott-e vagy sem, most a legkisebb
gondom volt. – Úgy vélem, hogy ma reggel láttam Árészt az
üzletsoron, megszállva egy mágust.
– Egy mágust?
– A vezért. Aki irányítja a csapatokat.
– Akit te magad is megszálltál?
Nem fáradtam azzal, hogy rákérdezzek honnan tudta ezt.
Három teremtménye is ott volt. – Igen.
– És amikor beléptél...
– Ott találtam már valaki mást. Megtámadott, és én alig
tudtam elmenekülni. Aztán újra láttam őt, ma délután...
– Megint? – Ez élesebben hangzott. – Azt mondták, hogy
a mágus meghalt.
– Nem a mágusban. A... – Újra elhallgattam, mert a
teremben mindenki hallhatott, ha akart.
Egészen addig, amíg egy második csendvarázslat nem
csattant körülöttünk, ami most valahogy másnak tűnt. És
másként is nézett ki. Részben átláthatatlan, a helyiség nagy
részét barnára színezte. Nem tudtam, miért. Aztán rájöttem:
nincs szájról olvasás.
Adra nem kockáztatott.
– Mondd el!
– Nimue – mondtam egyszerűen. – Ezerötszáz évvel
ezelőtt. Ugyanaz volt, mint az üzletsoron: sötétség, és...
hidegség. – Tehetetlenül legyintettem. – Tudom, hogy nem
tudom jól elmagyarázni, de felismertem őt. És ő is felismert
engem – vagy legalábbis tudta, hogy mi vagyok. V lva-nak
hívott – ez azt jelenti, hogy látnok.
– Tudom – mormolta Adra kifejezéstelenné váló arccal.
Ezúttal nem zavart annyira, mert azt reméltem, hogy
ennek az az oka, hogy túlságosan is elgondolkodott, hogy
bajlódjon a látszat fenntartásával. De még mindig nem
szerettem ránézni. A helyiségre bámultam, és azon
tűnődtem, hol a fenében lehet Mircea, és miért nem tűnik
úgy, hogy bárki is észrevett volna rajtunk valami szokatlant.
De nem is tették. A tömeg csak úgy hömpölygött
alattunk, azok, akik nem vettek részt a folyamatban lévő
vitában, kihasználták az alkalmat, hogy felfrissítsék az
italukat, vagy összecsoportosulva halkan beszélgessenek.
Úgy tűnt, senki sem vett észre minket – nos, majdnem
senki.
Sóhajtottam, amikor megpillantottam a vámpírbébit, aki a
mi irányunkba botorkált. Biztosan látta egy perccel ezelőtt,
hogy Adra és én beszélgetünk, és most nem talált. És megint
kezdett nyugtalanná válni; láttam az arcán, bár nem tudtam,
miért. A legveszélyesebb dolog, ami ebben a pillanatban
történhetett, hogy elfogy a vermut.
És ami még rosszabb, Marlowe követte őt.
Nem nyilvánvalóan, hacsak nem pont őt kerested, de
amikor a bébi elmozdult, néhány másodperccel később a
főkém is helyet változtatott. Ránk vadászott, csalinak
használva azt a szegény, rémült vámpírbébit, és ez csak...
– Két lehetőséget látok – mondta Adra hirtelen.
Visszafordultam hozzá.
 – Az igazi megszálláshoz az kell, hogy a szellem
fizikailag belépjen valakinek a testébe. És Árész nincs itt.
– De én láttam...
Egy mozdulattal elhallgattatott.
– Van azonban egy érdekes történet az Iliászban. Árészt
súlyosan megsebesítette Athéné a trójai háborúban, és
visszavonulásra kényszerítette. Mielőtt azonban elment
volna, egy részét áttöltötte magából abba a páncélba,
amelyet Akhilleusznak kellett volna viselnie, remélve, hogy
ezzel elérheti, hogy feladja a csatát. Akhilleusz az ellenkező
oldal vezére volt – tette hozzá, látva a fintoromat.
És félreértette.
– Áttöltötte?
Bólintott. – Úgy tűnik, hogy ritka alkalmakkor az istenek
feladták a hatalmuk egy kis részét, ahogy Apollón is tette,
amikor a sajátjának egy részét a pythiai udvarnak adta.
Ebben az esetben Árész volt, aki megtette ezt, de ahelyett,
hogy szabadon hagyta volna, hogy saját életet éljen, egy
tárgyhoz kötötte.
– Egy páncélhoz?
– Nem akármilyen páncélhoz; egy olyanhoz, amelyet
Héphaisztosz isten készített, hogy megvédje Akhilleuszt
Trója ostromakor.
– Azt mondod, hogy Árész megszállhatta Akhilleuszt a
páncélon keresztül?
– Azt mondom, hogy megpróbálta. De Akhilleusz félisten
volt, a tengeristennő, Thetisz fia, és ezért érintetlen maradt.
Amikor azonban kölcsönadta a páncélt az emberi
barátjának, Patroklosznak, őt azonnal megőrjítette. Őrült
őrjöngésben harcolt a haláláig. A harc győztese, egy Hektór
nevű férfi, aki a páncélt hadizsákmányként magához vette,
később öngyilkos lett.
– Akkor Árész képes megszállni egy tárgyat? – Nem
tudtam, miért nem jutott ez eszembe soha, amikor én is
valami hasonlót viseltem a nyakamban.
– Bizonyos értelemben. De úgy tűnik, vannak korlátok.
Nem igazán erős az elemén, jelen esetben a háborún kívül.
Ez nem egy független szellem, hanem csupán Árész
energiájának egy része, amely egy tárgyhoz kötődik, és nem
tudja elhagyni azt. Egyszerre tehát csak egy személyt tud
befolyásolni.
– Bárki is használja.
Bólintott, és nekem azonnal Nimue jutott eszembe. Rosier
megdöbbentnek tűnt a tettei láttán; még néhányan a saját
emberei közül is kiakadtak. Mint a szürkeruhás tündér. Az
arckifejezése, ahogy letérdelt a lány mellé, dühöt sugárzott,
de volt benne zavarodottság is. Mintha az a pokoljárás nem
illett volna ahhoz a nőhöz, akit ismert.
Talán azért, mert nem ő volt az, aki irányított.
– Két lehetőséget mondtál?
– A Danténál végrehajtott támadás... rejtélyes. Egy olyan
lelki támadástól, amilyent leírtál, a legjobb esetben
eszméletlenül kellett volna maradnod, rosszabb esetben
kómában vagy halottan. Mégis aludtál egy délutánt, és újra
talpra álltál. Sérülten, igen, kimerülten, igen, traumatizáltan,
minden bizonnyal. De működőképesen...
– Azt hiszed, hogy ez egy trükk volt.
– Szerintem, ha Árész itt hagyta volna a lelke egy részét,
már jóval korábban hallottunk volna róla – mondta
komoran. – És az átverés ugyanúgy része a hadviselésnek,
mint maga a csata. Ha Árész demoralizálni tudna téged,
meggyőzni, hogy túlságosan megsérültél, hogy harcolj, az
segítene neki, nem igaz?
– Igen, de...
– Nemrég azt mondtad, hogy az isteneket visszatartó gát
meggyengült Apolló érkezése miatt, lehetővé téve Árész
számára, hogy kapcsolatba lépjen az itteni támogatókkal –
beleértve a te beavatottjaidat is. Ha mentális kapcsolatban
állt a mágussal, amikor megtámadtad, akkor nem tudott
volna ártani neked. De megkísérelhette elhitetni veled az
ellenkezőjét.
– De én éreztem. És utána legyengültem. – Zavartan
néztem fel rá. – Vagy nem?
Adra komolyan nézett.
– Nem hiszem, hogy itt el tudna érni téged. De sok
mindent nem tudunk az istenekről és az erejükről. Légy
óvatos, Cassie!
Igen, ez volt az igazi trükk, nem igaz? gondoltam, miközben
éreztem, ahogy a varázslata felemelkedik. A szoba
visszatért a normális kerékvágásba, fény és hangok
árasztották el: emberek beszélgettek, poharak csilingeltek, a
bébi megkönnyebbült hangot adott ki, és elindult felénk. És
akkor Adra felnézett a szoba túlsó végén lévő ajtó irányába.
– Á, úgy tűnik, mégiscsak kapunk egy kis segítséget!
Követtem a tekintetét, arra számítva, hogy végre
meglátom Mirceát – és talán így is lett volna.
De valaki más volt az utamban.
– Dorina! – Hallottam Mircea dörgő hangját, éreztem,
ahogy az ereje körém áramlik, láttam, ahogy egy karó
megáll a levegőben, egyenesen az arcom felé tartva. Aztán
leesett, valaki meglökött, és valaki sikoltozott...
Aztán elég keményen a földre zuhantam a lelátó alján,
hogy elkábuljak.
Bár nem annyira, hogy amikor felnéztem, meglássam a
vámpírbébit, aki ott állt, ahol egy másodperccel ezelőtt még
én álltam, mert bizonyára ő volt az, aki ellökött az útból. És
a bátorságáért a szívét és a torkát átjáró karókat kapott. Az
utóbbi olyan hosszú volt, hogy a véres hegye teljesen kiállt a
másik oldalon.
Míg egy másodperccel később ki nem tépték belőle.
– Nem! – sikoltottam, amikor megfordult, hogy rám
nézzen, vérfoltos szemüvege megcsillant a lángok fényében,
és nekizuhant a mögötte lévő padnak.
De nem tehettem semmit, senki sem tehetett semmit. Ez a
találat nála sokkal idősebb vámpírokat is elvitt volna. Ez
volt a másik ok, amiért a csecsemőket elkülönítették a
háztartás többi tagjától: a védelmük érdekében, mert ebben
a korban még annyira sebezhetőek.
– Nem! – mondtam újra, és a szemem könnybe lábadt.
És ekkor a támadója elmosódva felém mozdult a véres
karóval a kezében, miközben valaki kiabált: – Lassítsd le!
Mircea hangja ismét megszólalt. – Lelassítom!
De nekem nem úgy tűnt. A másodperc töredéke időm
volt, hogy meglássam az izzó szempárt, hogy meghalljam
Adra hangját, amint azt dörmögi: „Segítség”, és hogy az
utolsó lélegzetemet vegyem, ha kibaszottul nem teszek
valamit most azonnal.
Aztán a karó szilánkokra tört a betonon, ahol az imént
még én voltam, miközben a pult mögé ugrottam.
 És majdnem elhánytam magam.
A szoba émelyítően forgott körülöttem, miközben az
asztalba kapaszkodtam támasztékot keresve. Mert a
varázslatom félúton elfogyott, és itt tett le, ahelyett, hogy a
fenti nagyterembe érkeztem volna, ahogy terveztem. És
nem akartam újra próbálkozni, egy darabig még nem, ami
azért volt baj, mert a nő még mindig jött.
És ez ő volt. Megpillantottam a csillogó, sötét haját, ahogy
engem keresve körülnézett. Gyönyörű, aranyszemű nő, aki
valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, és...
– Ugye csak viccelsz – suttogtam, ráébredve, hogy a
pasim szeretője fog megölni.
A bár mögött álltam, legalábbis amíg fel nem borítottam
az asztalt, éppen abban a pillanatban, amikor ő is meglátott
engem. Lezuhantak a poharak, üvegek törtek szét és ömlött
ki a tartalmuk mindenfelé. Az asztal egyik végét díszítő kis
gyertyatartó pedig az egész közepébe zuhant, mintegy
bónuszként, amire nem számítottam. Éppen arra készültem,
hogy néhány poharat dobjak elé, amin át kell futnia, mert
valamiért ugyanúgy mezítláb volt, mint én.
De ez is működik, gondoltam, és hátratántorodtam,
amikor az egész szoba közepe lángba borult.
És rögtön utána sikoltozó, pánikba esett vámpírokkal lett
teli.
Akik még jobban bepánikoltak, amikor felfedezték, hogy
valaki, valószínűleg az utolsó menekülési kísérletük után,
felhúzta a védelmezőket.
A két ember, aki a pultnál szolgált fel, egyenesen
kirohant az ajtón, és eltűnt a folyosón. Az őket követni
akaró vámpírok azonban belecsapódtak valami láthatatlan
dologba, mint amikor a madarak belecsapódnak egy
üvegablakba. És aztán újra és újra nekicsapódtak, miközben
a vámpírtársaik feltorlódtak mögöttük, akik látták a
szabadságot, de nem tudták megérinteni.
Mint én. Ember voltam, tehát a védelmezőnek át kellett
volna engednie, de nem tudtam odajutni. Nem azzal a sok
testtel az útban, és nem azután, hogy a tűz átterjedt az
asztalterítőről a gyújtósra, amit a vámpírok a régi, száraz
lelátóból készítettek. Felmentek, és teljes pánik tört ki.
Az elöl lévő vámpírok most már véres ujjakkal
karmolászták a védelmezőt, míg a hátul lévők
megfordultak, és errefelé robogtak, átgázolva rajtam, majd a
szenátuson is kétségbeesésükben, hogy elkerüljék a
lángokat.
A nő pedig nyugodtan átsétált közöttük.
Nem, gondoltam, és mindennek ellenére bámultam, mert
vámpírok nem csinálnak ilyet. A vámpírok olyan
gyúlékonyak voltak, mint a benzin. Még a mesterek is
megfutamodtak a féktelen lángok láttán.
Kivéve ezt az egyet, úgy tűnik.
És akkor rám vetődöttt.
A másodperc töredéke alatt láttam az aranyérme-szerű
szemeket, a kárminpiros ajkakba mélyedő agyarakat, a
lassított felvételként felemelkedő véres karót – vagy Mircea
csinált valamit, vagy a kiakadt agyam megtréfált...
Aztán pislogtam, és a nő eltűnt.
Hirtelen hátratántorodva leültem, a hajam az arcomba
borult, ezért vakon bámultam körbe. És próbáltam
megérteni, mi történt. Ami könnyebb lett volna, ha a tömeg
nem zsúfolódik körém.
 De nem azért, hogy visszasegítsen.
Próbáltak elmenekülni a csata elől, amit hallottam, de
nem láttam, az acél acélhoz csapódó csörömpölése tisztán
visszhangzott a sikoltozó vámpírok és a káromkodó
mesterek fölött, és a lábak rám tapostak, ahogy
megpróbáltam felállni...
De végül inkább a másik asztal alá kúsztam,
önvédelemből. Senki más nem volt itt lent, talán mert a
tűzzel szemben volt. Így kilátásom nyílt a ferde fehér terítő,
a rohangáló emberek és a lobogó lángok mellett egy
küzdelemre. Egy majdnem gyorsabbra, mint amit a szemem
követni tudott, az őrült, sötét hajú nő... és a bébivámpír
között.
Megdörzsöltem a szemem, annyira meg voltam
győződve róla, hogy csak hallucinálok. Halott volt;
halottnak kellett lennie. Még ha a nő valahogy el is
tévesztette a szívet – és nem tévesztette el –, akkor is ott volt a
nyakába döfött karó.
És a fenébe is, nem képzelődtem! Láthattam: egy
sötétvörös sebet, amely azzal fenyegetett, hogy leesik a feje.
Akárcsak a mellkasán lévő véres szúrt seb, amely sötét
lilásvörösre színezte a világoskék pólójának egész elejét.
De mindezek ellenére jól nézett ki – nem jobban, hanem
jól. Jobban, mint néhány perccel ezelőtt, amikor egy kétéves
gyerek koordinációjával botladozott a lelátón. Mert
mostanra már hajnali öt óra lehetett, és ez az időpont már
túl késő volt a bébivámpíroknak.
De ezt meg nem lehetett mondani.
Hirtelen olyan kecsességgel rendelkezett, mint egy
mester, vagy a balett egy sztárja. Hirtelen olyan volt, mint
egy kiborult Barisnyikov a fénykorában, aki hajlongva,
pörögve és táncolva kitér a nő elvakult, folyamatos és
kegyetlen mozdulataitól. Csak bámultam, mert még sosem
láttam ilyet, és most sem láttam túl sokat belőle, mert olyan
gyors volt.
De eleget láttam.
Néztem, ahogy a nő felugrik, talán tizenkét láb magasra,
és megragadja az egyik lelógó csillárt, hogy aztán a vámpír
fejére rántsa. Néztem, ahogy a bébi ledobja magáról a
hatalmas öntöttvas darabot, és elkezd gurulni a szoba
hosszában, szikrákat és gyertyákat szórva mindenfelé, és
arra késztetve a vámpírokat, hogy hátrafelé ugorjanak az
útból. Néztem, ahogy ők ketten fel-alá száguldoznak a
lelátón, a kardcsapások hangjai pedig a lelátó fémtartóinak
egyes részeiből jöttek, amelyeket letéptek és
újrahasznosítottak.
Egészen addig, amíg a bébi ki nem ragadta a nő kezében
lévőt, és azt is ellene nem fordította, így hirtelen két
„karddal” rendelkezett, amivel eltörte volna a nő lábát,
csakhogy az átugrott rajtuk, és hátraszaltózott. És nem esett
ki a ritmusból. A nő, aki láthatóan teflonbevonattal
rendelkezett, a tűzben landolt, megragadott egy lángoló
fadarabot, és a férfi fejéhez vágta.
Jó húzás volt – átkozottul jó húzás volt –, kihasználva az
ösztönös félelmet a tűztől, hogy a férfi eldobja a védelmet és
hátráljon, majd megperzselje a retináját. És az ilyesmi nem
gyógyul olyan könnyen. Ez egy újabb ok, amiért a vámpírok
utálják a tüzet: az égési sérüléseket nehéz helyrehozni. Ettől
a mozdulattól a legtöbben, még a legtöbb mester is legalább
néhány ütés erejéig megvakult volna.
 És amilyen gyors volt a nő, a vakság egyenlő a halállal.
Csak nem ezúttal.
De nem azért, mert elvétette volna. A bébi arcán
hólyagok jelentek meg, egy fültől fülig érő sáv, amely pont
áthaladt a szemén. Csúnya, vörös és gyötrelmesnek látszó
hólyagok, amelyek felbukkantak, majd felszakadtak, én
pedig együttérzőn az ajkamba haraptam.
Egy pillanatig. Mert amikor legközelebb pislogtam,
eltűntek az égési sérülések. Nem jobbak lettek, nem
javultak, nem hegesedtek. Eltűntek, letörlődtek, ahogy
gyakorlatilag azonnal begyógyult.
És hirtelen csend lett a helyiségben.
Hirtelen az egyetlen hang a zihálásom és a lángok
pattogása volt.
Hirtelen még a szenátus is megdermedt, amely eddig
káromkodott, és fiatal vámpírokat dobált le magáról,
néhányan még mindig tartották a kezükben a szabályszegő
vámpírokat, hogy bámuljanak.
A lehetetlenre.
Mert a bébivámpír most besétált a lángok közé, két kézzel
forgatva a rögtönzött kardjait, visszaszorította a nőt.
Egészen addig, amíg a nő nem vette át a trükkömet. Talált
egy még érintetlen üveget, és a férfi lábához vágta, ahol az
szétrobbant a kemény betonon, és mindent lefröcskölt, a
nadrágját pedig eláztatta. Ami lángra lobbantotta a lábát, és
felfelé haladt a törzse felé, a tömeg pedig rémülten
kapkodta a levegőt.
De a bébi nem. Még egy önkéntelen rántás, és máris újra
ura volt a helyzetnek. Egy kézmozdulat, egy elmormogott
szó, és a lángok kialudtak. És ezúttal még a nő is bámult.
 Nem tudtam, mit húzhatott volna elő legközelebb a
trükkjei közül, azon a késen kívül, ami már a kezében volt.
És soha nem volt alkalmam megtudni. Mert egy árnyék
kihasználta a figyelemelterelést, hogy mögé osonjon, egy
olyan, akinek a karja a nő torkára fonódott, és akinek a
fülébe mormolt szavai úgy tűnt, megteszik azt, amit az
acélrudak nem tudtak.
És arra késztette, hogy eldobja a kést.
És hirtelen a vámpírok megőrültek.
Ha eddig azt hittem, hogy hangosak voltak, az semmi
sem volt ehhez képest. Mintha a csapatuk megnyerte volna
a Super Bowlt, olyan fülsiketítő volt. És mindez azoktól a
lényektől, akik általában büszkék arra, hogy milyen
csendesek és visszafogottak tudnak lenni.
De ezúttal nem. A baba hirtelen megrándult, és úgy
vonult körbe a teremben, mint egy popsztár, aki a hűséges
rajongók tömegében suhan. A kiáltások és éljenzések
olyanok voltak, mint az óceán morajlása; még a szenátus is
hirtelen izgatottan magyarázott – és mosolygott.
Aztán Jules egy szódásüveggel a kezében kihúzott az
asztal alól.
– Jól vagy? – kiáltotta, hogy hallatszódjon a lárma fölött.
Bólintottam. Legalábbis úgy gondoltam. Őszintén szólva,
fogalmam sem volt róla.
Mint ahogy arról sem volt, mi történt az imént.
– Mi folyik itt? – kiáltottam vissza.
– Ők csak... dhampír!
– Mi?
 – Azt mondtam, épp most látták, ahogy egy vámpírbébi
legyőz egy dhampírt! – üvöltötte, és vigyorgott, mint a
többiek.
A nőre fordítottam a tekintetem, aki most Mircea
szorításában küzdött. Nem ment sehova, de az agyarai kinn
voltak, a szemei aranyszínben ragyogtak, és gyönyörű arca
vicsorba merevedett. Pislogtam egyet. Ez... egy dhampír?
Soha nem láttam még egyet sem, de már hallottam róluk.
Mindent hallottam róluk. Ők voltak a mumus. Ők voltak
John Wick vámpír megfelelői. Félig vámpír, félig ember,
deformált szörnyek, akik úgy vadásztak a vámpírokra,
ahogy a vámpírok vadásztak az emberekre, csak még
kegyetlenebbül és könyörtelenebbül. Tony emberei imádtak
a dhampírokról mesélni.
Mircea pedig... Mi a fenét keresett Mircea egy
dhampírral?
– Mi folyik itt? – kiabáltam megint, mert átkozottul
semminek sem volt semmi értelme.
Egészen addig, amíg újra meg nem pillantottam a
vámpírbébit, aki vigyorgott az éljenző szurkolók kezében.
Olyan boldogan, hogy észre sem vette, ahogy az árnyék
elszakadt tőle, és Adra felé suhan. A démontanács fejének
pillantása találkozott a tekintetemmel.
– Azt hiszem, megegyeztünk, Pythia – kiáltotta.
Igen, gondoltam. És a szenátusnak megvolt a hadserege,
vagy legalábbis a kezdetei. Mert a harc megtette azt, amit én
nem tudtam, és felkorbácsolta a jogos lelkesedést.
Talán ezért is mosolygott a konzul, amikor előrelépett.
– Lord Mircea – kiáltotta, és a hangja áthallatszott a zajon.
Mircea felkapta a fejét. Egy pillanatig csak bámult rá sötét,
tágra kerekedett szemeivel. Aztán a pillantása lassan rám
siklott. – Megtennéd, hogy biztonságba helyezed...
– Nem!
– …a lányodat?
Értetlenül bámultam Mirceáról a karjaiban küszködő
nőre.
És akkor felfogtam.
– Lánya?
 Harmincnyolcadik fejezet

– Ez egy tehénlegelő volt! – pördültem Mircea felé, amint

kiléptünk a folyosóról. – Ki kellett vinnem téged abból a
szobából, és nem engedhettem meg magamnak még egy
küzdelmet, és – a fenébe is! Egy tehénlegelő volt! Csak a
büszkesége sérült meg!
– Tudom. – Becsukta maga mögött az ajtót, és a fenébe is,
ha nem pontosan ugyanúgy hangzott, mint mindig. A
bársonyos hang nyugodt, a mozdulatok nem sietősek, a
jóképű arc higgadt. Dühítő volt.
Visszatértünk a hálószobába, ahol felébredtem, és ez volt
az egyetlen hely, ahol beszélgetni tudott, gondolom, mert
gondoskodott róla, hogy ne legyen lehallgatható. De ez azt
jelentette, hogy úgy kellett egészen idáig visszajönnöm,
hogy nem szólhattam egy szót sem, és ettől úgy éreztem,
mindjárt felrobbanok. Míg neki az út időt szerzett, hogy
felkészüljön a védekezésre, ahogy Jules mondaná. Szóval ez
valószínűleg egy újabb mesteri kurzus lesz...
Nem! Ezúttal nem!
– Akkor mi a fene...
– Ő dhampír – mondta, még mindig az ajtó mellett állva.
A sokgyertyás külső szobában voltunk, és a szemében
táncoló gyertyafények még nehezebbé tették, hogy olvassak
az arckifejezésében. – Ők nem úgy gondolkodnak, mint mi.
A legtöbbjük... egyáltalán nem gondolkodik. Ők az
őrültségükről híresek, majdnem annyira, mint a
vadságukról. Dorina… kevésbé labilis, mint a legtöbbjük.
De mostanában egyre inkább előtérbe kerül a vámpír fele,
és sajátságosan gondolkodik a dolgokról.
– A vámpír fele? Mi az, ő valamiféle kettészakadt
személyiség?
Gúnyosan mondtam, de ő bólintott.
– Bizonyos értelemben igen. Valaha egész volt, de a
vámpír természete azzal fenyegetett, hogy elárasztja az
emberi gyermek elméjét. Gyanítom, ezért őrül meg a
legtöbb dhampír: a két oldaluk különböző ütemben
növekszik, és az egyik elpusztítja a másikat. Így
sebezhetővé válnak mindenféle vadászokkal szemben.
– De vele nem ez történt. – Mert ha ő Mircea gyermeke
volt, az ő valódi gyermeke, akkor... Istenem, vagy ötszáz
éves lehetett. Vagy még több is, hiszen ő maga is majdnem
hatszáz éves volt. Egy ötszáz éves dhampír.
Erre nem lehetett számítani.
Persze, mindezek egyikére sem.
– Sikerült szétválasztanom a természetének két részét –
magyarázta Mircea –, és kialakítottam közöttük egy
mentális blokkot – csak így tudtam megmenteni az életét.
De most ez a blokk összeomlott, és nem tudom helyrehozni.
Örökölte a mentális adottságaimat, és túl erős. A vámpír
fele elő akar törni.
– És meg akar ölni engem, úgy tűnik!
Megrázta a fejét. – Meg kell értened, a vámpír természete
nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal a társadalmunkkal
kapcsolatban, mint az emberi elméje! Ő... valami különleges,
egy mestervámpír, aki nem csak mester nélkül, de szinte
teljes elszigeteltségben nőtt fel. Dory – az emberi oldala –
volt a domináns évszázadokon keresztül...
 – Miért? Ha Dorina rendelkezik a te szellemi
adottságaiddal, nem neki kellett volna irányítania?
– Igen – mondta türelmesen – de eleve ez okozta a
problémát. Azért zártam el Dorinát, hogy időt adjak
Dorynak a fejlődésre. Azt hittem, helyesen cselekszem,
különben mindkettőjüket elvesztettem volna. De én...
túlzásba vittem. Miután a blokk a helyére került, Dorina
csak akkor tudott előjönni, amikor Dory rendkívüli
kényszer alatt volt, és a mentális kontrollja megingott.
Ennek eredményeként Dorina sokat tud a harcról, de
nagyon keveset a másfajta emberi interakciók
értelmezéséről.
Megpróbáltam ezt feldolgozni. Nem sokat segített.
– Szóval úgy döntött, hogy megöl, mert felbosszantottam?
– Nem. Azért döntött úgy, hogy megöl téged, mert a
megmentésemet támadásnak vélte.
– Hogyan? – Széttártam a kezem. – Azért voltam ott,
hogy segítsek neked...
– De ezt nem tudhatta, Cassie! Az emberi fele irányított
akkoriban, és az általam felállított blokk még mindig létezik
néhány területen, így csak időszakosan van tudomása arról,
amit Dory lát. Nem vagyok benne biztos, hogy Dorina
mennyit értett meg abból, ami azon az éjszakán történt.
– Eleget ahhoz, hogy súlyosan kiakadjon!
– Úgy tűnik. – Mereven a szemembe nézett. – Az a
gyanúm, hogy valamivel közelebb volt a felszínhez, mint
általában, a gátam nemrégiben történt összeomlása miatt.
Tudta, hogy Dory vigyázott rám, miközben aludtam, tudta,
hogy megsérültem, tudta, hogy hirtelen megjelent egy
hatalmas boszorkány, aki olyan mágiával rendelkezik,
amilyent még sosem látott, és megvonta tőlem a védelmet...
– De később látott téged. Tudta, hogy jól vagy...
– Ami azért lehetett, mert legyőztelek téged, nem igaz?
Vagy azért, mert valaki más mentett meg. Nem tudta, hogy
te segítettél nekem; nem volt ott, hogy lássa. Csak azt látta,
hogy megszüntetted a védelmemet, és így az ő szemében
sebezhetővé tettél.
– Ami ellenséggé tett.
– Igen.
Végre otthagyta az ajtót, és közelebb lépett, de bölcsen
nem próbált hozzám érni. Egy másik férfi megpróbált volna
átölelni, vigasztalni vagy irányítani. Vagy képletesen
megveregette volna a fejemet, minden mozdulatával azt
üzenve, hogy ne legyek ilyen drámakirálynő.
Mircea ennél okosabb volt.
Csak állt ott.
De ettől függetlenül fájt felbámulni arra a gyönyörű arcra,
és azon tűnődni, vajon tudom-e egyáltalán, mi történik azok
a szemek mögött. Néha úgy éreztem, mintha Mircea
személyiségének is két fele lenne. A férfi, akit szerettem,
akivel együtt nevettem és bíztam benne, mert mindig ott
volt nekem, szinte amióta az eszemet tudom. És a vámpír –
hideg, számító és értékelő –, aki csak azt mondta el nekem,
amit akart, hogy halljak, és erős volt a gyanúm, hogy örökké
manipulált engem.
És akinek a valódi érzéseit egyáltalán nem ismertem.
Ha valakinek, akkor Mirceának kettéosztott személyisége
volt.
 – Feldúlt vagy, megértem – mondta komor tekintettel. –
De biztos lehetsz benne, hogy Dorina nem jelent veszélyt
rád!
– Ezt a részt biztos kihagytam!
– Azt akartam mondani, hogy a mai este ... atipikus volt.
Egyrészt Dory súlyosan megsérült a támadásban, és ez
nyugtalanította Dorinát...
– Hogyan sérült meg? Mircea, én Long Islandre küldtem
őt. Nem is kellett volna itt lennie!
– Van egy olyan szokása, hogy mindig felbukkan, ha baj
van. Ti ketten osztoztok ezen a képességen. – Enyhén
elmosolyodott.
Én nem mosolyogtam.
– Hozzá mentem, miután itthagytalak – tette hozzá. – És
elaltattam. Végig kellett volna aludnia az estét...
– És mi történt?
– Valaki közbelépett. Valaki, aki tudta, hogy ideges, és
talán... impulzív. Valaki, aki szinte mindent felügyel, ami
ebben a házban történik, és ezért tudta, hogy esetleg
haragszik rád. Valaki, akinek van hatalma felülbírálni a
javaslatomat...
– Valaki?
– A konzul – ismerte el. – Nem Dory a lényeg. Ő csupán
egy eszköz volt. A konzul megpróbál szétválasztani minket,
éket verni közénk...
– Azt hittem, meg akar ölni téged! Ez a pletyka járja. Te
tudtad ezt? Hallottál róla? Jules szerint hamarosan
fogadásokat kötnek rá! És ezt ne kérd számon rajta! – tettem
hozzá, mert Mircea szemei összeszűkültek. – Csak azt
ismételte, amit mindenki tud. Kivéve engem, úgy tűnik!
 – Nem akarja, hogy meghaljak!
– Ó, dehogyis! Épp most adta neked a bolygó
legveszélyesebb munkáját, szórakozásból! És te elvállaltad,
és egy szót sem mondtál róla...
– Ez csak ma dőlt el. Mikor kellett volna elmondanom?
Ez egy kicsit élesebb volt, és örültem neki. Fel akartam
bosszantani, meg akartam törni ezt a tökéletes önkontrollt.
Ez a vámpír része volt, amikor én a másik Mirceát akartam,
a szenvedélyes férfit a villogó szemekkel, a szörnyű
humorérzékkel és az őszinte érzelmekkel, a férfit, aki néha
előbukkant, amikor elfelejtette, hogy szenátor.
– Szóval el akartad mondani nekem? – mondtam
kifejezéstelenül. – Beszélni akartunk?
– Igen, ahogy már korábban is mondtam.
– Ahogy a konzulról is beszéltünk? Te tudsz róla már...
nem is tudom. De már rohadt régóta! Biztosan tudtál róla.
Miért nem mondtad el nekem?
– Mi értelme lett volna?
– Mi értelme lett volna? – meredtem rá.
– Ez politika, Cassie! A szokásos udvari intrika. Ez nem
olyasmi, amiben a pythiai hatalom segíthet...
– Ez nem a hatalomról szól! Ez a... a fenébe is, Mircea!
Egyik nap azt mondod, hogy a feleséged vagyok, hogy ez
azt jelenti... – Félrerántottam a galléromat, megmutatva a
jeleit. – És a következőben azt mondod, hogy nem
érdemlem meg, hogy bármit is tudjak a dolgaidról, hacsak
nem olyasmiről van szó, amiben a hatalmam segíthet!
– Én nem így értettem…
– Akkor mire gondoltál?
 Ekkor valóban hozzám ért, megragadta a vállamat. Csak
azért, hogy a tenyerével végigsimítson a karomon, és
megfogja a kezemet. Ez megnyugtatott, még akkor is, ha
nem volt mögötte erő – nem tudtam, mit tettem volna, ha
lett volna. De Mirceának nem volt rá szüksége; a jelenléte
általában elég volt ahhoz, hogy megnyugtasson. De ma este
ez akár ellene is fordulhat; a düh megnehezítette a
gondolkodást, és hirtelen tiszta lett a fejem.
– Elmondtam az igazat – mondta. – Nem akarja, hogy
meghaljak. De észrevette az egyre növekvő hatalmi
bázisomat. Te is része vagy ennek, Dorina is része, Louis-
Cesare... én vonzom magamhoz az embereket, befolyásos
embereket, nem szándékosan, de ezt félre lehetne
értelmezni. És minél több ellenségeskedést érez
bármelyikük részéről is, annál jobban aggódik.
– Szóval attól féltél, hogy mit teszek? – kérdeztem
hitetlenkedve. – Beszólok neki?
– Nem, természetesen nem! De a te érzelmeid közelebb
vannak a felszínhez, mint a mieink. Jó pókerarcod van,
amikor csak akarod, de nem lehetsz mindig résen, és nem is
kívánom, hogy mindig résen legyél. Nem kellene így élned,
állandóan figyelve mindenre, amit mondasz...
– Nem állandóan! Csak amikor a közelében vagyok.
Megrázta a fejét. – De neki mindenütt vannak kémei. És
ők többet is észrevesznek, mint az arckifejezéseket – a
szívverést, a légzésmintákat, ezer árulkodó jelet, amit egy
ember soha nem látna. És a te esetedben különösen
óvatosnak kellett lennem. Csak akkor lépett fel a saját
mestere ellen, amikor szövetségesre tett szert. Nem egyedül
párbajozott; Anthony a segítségére volt...
 – És most azt hiszi, hogy mi is ezt tervezzük?
– Nem, nem hiszi. De elgondolkodik. Fél. A veled
szembeni ellenszenve ebből a félelemből fakad, bár kétlem,
hogy ő ezt annak nevezné. Olyan régen nem félt már
semmitől, hogy azt hiszem, elfelejtette az ízét. Azt akarta,
hogy irányítsalak a szenátus számára, de attól félt, hogy túl
közel kerülök hozzád, és elkezdett elhúzni tőled. Az ország
másik felén adott nekem munkát, hogy lefoglaljon. Az volt a
feladatom, hogy elbűvöljelek, de én magam ne bűvölődjek
el, hogy irányítsak, de ne törődjek vele.
Kissé meghökkenve pislantottam. Mert ez volt a
legnagyobb őszinteség, amit Mirceától hallottam az elmúlt...
talán soha. De ez nem változtatott ezen.
– Akkor hogy kérdezheted tőlem, hogy mi értelme van? –
mondtam. – Ő veszélyes...
– Minden konzul veszélyes.
– Bocsáss meg, ha azt gondolom, hogy valaki, aki kétezer
éves, akit láttam egyszer egy vonagló kígyócsomóvá változni,
akit láttam, hogy egy másodperc alatt lecsupaszította a húst
egy fickóról egy homokviharral, amit a rohadt semmiből
idézett elő, egy kicsit veszélyesebb, mint a legtöbb!
De nem úgy tűnt, mintha ez hatna Mirceára.
– Nem is az. A képességei lenyűgözőek – ennyi idő után
persze, hogy azok! De más konzulok is képesek ugyanerre.
A cselszövései miatt maradt a csúcson ilyen sokáig...
– És ettől most jobban kéne éreznem magam? –
Elhúzódtam tőle, mert az érintése megnyugtató volt, és én
nem akartam, hogy megnyugtasson. Nem akartam, hogy
elterelje a figyelmemet. Válaszokat akartam.
 Sóhajtott, és ujjaival beletúrt a sűrű, sötét hajába. – Nem.
De tény, hogy szüksége van rám...
– És amikor nem lesz? – förmedtem rá. – Amikor győztes
hadvezérként visszatérsz a Tündérvilágból, hűséges
sereggel a hátad mögött? Akkor mi lesz?
És tényleg láttam, ahogy pislant.
A francba!
Lehunytam a szemem. Néha őszintén azt gondoltam,
hogy minden átkozott ember körülöttem azt hiszi, hogy
idióta vagyok. Talán Jules-nek igaza volt; még a vámpírok is
hajlamosabbak voltak jobban bízni a szemükben, mint
bármi másban. És a szemek számára én egy vékony szőke
voltam, göndör fürtökkel és szeplőkkel, aki gyakran
megbotlott a saját lábában. De ettől még nem voltam
bolond!
De még ha az is lettem volna, mennyi ész kell ahhoz,
hogy összeadjuk a kettőt a kettővel?
Istenem, én csak...
Sóhajtottam, éreztem, hogy a düh kiürül belőlem, de nem
azért, mert Mircea bármit is tett volna. Hanem mert
egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy most ezt
csináljam. A küzdelem adrenalinszintje kezdett lecsengeni,
és az erő, amit kénytelen voltam elhasználni, bár kevés volt,
semmissé tette azt az utánpótlást, amit Jules whiskyje és
Rosier rágcsacsomagjai adtak. Majdnem olyan rosszul
éreztem magam, mint amikor először felébredtem, és
mindennek tetejébe még a talpam is kikészített.
– Nem nézlek hülyének – mondta Mircea, amikor
kinyitottam a szemem, hogy körülnézzek egy szék után. –
Soha nem is tettem!
 – Olvasol a gondolataimban? – kérdeztem élesen.
– Az arcodról. Kétlem, hogy ma este még a felszíni
gondolatokat is tudnám érzékelni. Az elmúlt két nap után...
– Ezért nem tudtad megállítani?
– Lehetséges. De ismerem Dorina elméjét. Szinte magam
építettem fel. Képesnek kellett volna lennem
megakadályozni, hogy egyáltalán belépjen a szobába,
ahogyan azt is észre kellett volna vennem, hogy követ
engem az alagsorba. De nem sikerült, a fáradtságtól vagy az
ellenállásom miatt...
– Akkor a konzul azt akarta, hogy megöljön? Úgy döntött,
hogy rád szüksége van, és engem tett célpontnak?
– Nem! – Megrázta a fejét. – Az általad kovácsolt
szövetség a démonokkal az alapja mindannak, amit ő remél
elérni. Egyedül nem tudunk harcolni a tündérek ellen,
ahogy a démonok sem. De együtt van esélyünk.
– Hacsak nem dönt úgy, hogy Adrának nincs választása,
és mindenképpen szövetkezne vele. Lehet, hogy szüksége
volt rám a szövetség megkötéséhez, de nincs szüksége rám
ahhoz, hogy megtartsa.
– De Pythiaként szüksége van rád! Neked nincs
örökösöd, és még ha ki is neveznél egyet, nem lenne időd
arra, hogy kiképezd.
– Akkor miért uszít rám egy dühös dhampírt? –
kérdeztem, és a kandalló melletti székre huppantam. Meleg
volt ilyen közel, de a lángok többet tettek a gyertyáknál a
homály eloszlatásában. Fénybe borították Mircea arcát,
amikor csatlakozott hozzám a szemben lévő széken, és előre
hajolva leült, a jóképű arc komoly, nyílt, gyengéd és aggódó
volt.
 És a fenébe is, jó volt!
– Szerintem nem vette észre, hogy kimerült vagy –
mondta. – Feltételezte, hogy könnyedén elbánsz Dorinával,
ha mással nem, akkor azzal, hogy megfagyasztod az időt
körülötte. De egy rövid harc bebetonozta volna az
ellenszenvedet iránta – és az iránt, aki elrejtette előled.
– És fogunk erről beszélni? – kérdeztem állhatatosan. –
Vagy ez most egy újabb süketelés lesz, ahol te eltereled a
figyelmemet, én meg hagyom, és semmit sem érünk vele?
Az ajkai megrándultak, és lehajtotta a fejét. Mircea
mindig is viccesnek találta, hogy hajlamos vagyok nevén
nevezni a dolgokat. Talán az a sok év, amikor olyan
pontosan meg kellett válogatnia a szavait, mulatságossá
tette, ha valami nyerset hallott.
Vagy talán valami egészen másról volt szó, mert ki a fene
tudta?
– Elmondom az igazat – mondta, és hirtelen elkomorodva
felnézett. – Dorináról, és még nagyon sok más dologról. Ha
meghallgatsz!?
 Harminckilencedik fejezet

– Réges-régen elkövettem egy hibát – mondta Mircea. –

Tudod egy részét, hogy naivitásom és meggondolatlan
szavaim hogyan vezettek a családom halálához. De a többit
sosem mondtam el neked.
– Miért?
– A félelem miatt. A konzullal ellentétben én túl jól
ismerem. Évszázadokon át minden nap megízleltem.
Megráztam a fejem.
– Tudom, hogy ez hazugság. Te nem félsz semmitől!
– Bárcsak igaz lenne!
A tűzbe bámult. – Röviddel azután, hogy megátkoztak,
megtámadtam egy fiatal nőt. A vérszomj új volt számomra;
akkor még nem tanultam meg, hogyan uralkodjak rajta.
Hogyan táplálkozzak anélkül, hogy kárt tennék benne,
hogyan vegyek eleget, hogy megakadályozzam az őrületet,
amikor éreztem, hogy növekszik, és nem egy készséges
donor közelében voltam. Eluralkodott rajtam, és ha nem
szakítanak félbe, megöltem volna. De így is eleget vettem
ahhoz, hogy rövid idő múlva visszatérjek az eszemhez, és
amikor ez megtörtént...
Megrémített, hogy mivé váltam. Nem tudtam, mit
tegyek. Nem volt mesterem, aki tanított volna, nem volt
semmi más, amire támaszkodhattam volna, csak a
legendák, amelyek arról tájékoztattak, hogy most már
szörnyeteg vagyok, arra ítélve, hogy számkivetettként éljek,
vagy kockáztatom, hogy mindenkit megbántok, akit valaha
szerettem. Úgy gondoltam, hogy el kell menekülnöm,
mielőtt ugyanez megismétlődik, ezúttal Elenával.
– Elenával?
– Dorina anyja.
Az anyja, gondoltam. Persze, hogy volt anyja.
– Szóval elhagytad őt?
Bólintott. – Adtam neki egy kis pénzt, pontosabban
Horatiuval csináltattam meg – mondta, a régi szolgájáról
beszélve. – Nem voltam képes a szemébe nézni.
Eluralkodott rajtam a félelem, a bizonyosság, hogy ha
meglátom a szemét, nem megyek el, és el kellett mennem!
Teljesen és tökéletesen hittem benne. Ha nem megyek el,
megölöm őt, és ezt nem bírtam volna elviselni.
Elmenekültem. Idővel Velencében telepedtem le.
Akkoriban egy nyitott város volt, egyfajta menedék a
mester nélküli vámpírok számára. Egy hely, ahol nem
vadásztak ránk. Évek teltek el. Megtanultam uralkodni
magamon, eligazodni ebben az új életben, és úgy
döntöttem, hogy visszatérek. Akkor még nem tudtam
Dorináról; azután született, hogy elmentem. De meg
akartam tenni azt, amit korábban nem tettem, meg akartam
adni Elenának a választás lehetőségét. Hogy velem legyen,
ahogy voltam, vagy kezdjen valahol máshol egy új életet.
– Tényleg?
Megrázta a fejét. – Nem volt rá lehetőségem. Kitört a
háború, az első a szenátus elleni lázadások sorában, az öreg
konzul halála után. A leghevesebb harcok némelyike a régi
hazámban folyt. Nem mehettem oda, amíg meg nem
oldódik a helyzet, de ha mégis odamentem volna, fiatalon
és gyengén, amilyen fiatal voltam, szinte biztos, hogy
megöltek volna.
Végül leverték a lázadást. Hazamentem. És felfedeztem,
hogy van egy gyermekem, akit bizonyára akkor nemzettem,
amikor éppen az Átváltozáson mentem keresztül.
Megátkoztak, mint tudod, nem pedig megharaptak, és az
átváltozáshoz néhány nap szükséges. Csak ebben a szűk
időszakaszban lehet dhampírt teremteni, ezért is van olyan
kevés belőlük.
– Biztosan... sokkoló lehetett – mondtam. Mint ez az
egész. Az, hogy Mirceának szeretője volt, nem ért
meglepetésként, elvégre királyfi volt. De ez nem egy futó
kalandnak hangzott. Visszament érte, még mielőtt tudott
volna a gyerekről.
Különleges lehetett az a lány.
– Igen, de Elena számára sem volt boldog – értett egyet. –
A városlakók a dhampírokat szörnyetegeknek tekintették.
Dorinát förtelemnek tartották, csak valamivel kevésbé, mint
azt, aki nemzette őt. Amíg én távol voltam, Elenára nyomást
gyakoroltak a helyiek, hogy mondjon le a gyermekről, vagy
őt magát is száműzik, és nem volt hová mennie. Azt sem
tudta, milyen élete lenne Dorinának egy ilyen helyen, azok
között, akik nyíltan megvetik őt. Ezért hagyta magát
rábeszélni, hogy átadja őt egy arra járó roma csoportnak,
akik a dhampírokat az úton való védelmükért becsülték.
Pislogtam. – Odaadta a gyermekét?
– Egy rövid időre. Szinte azonnal megbánta, és
megpróbálta újra megtalálni a csoportot, hogy
visszaszerezze. De ők már tovább utaztak, és az
erőfeszítései nem jártak sikerrel. Olyasvalakire volt
szüksége, akinek nagyobb erőforrásai vannak egy
komolyabb kereséshez, és történetesen a fivérem ült a
trónon...
– Melyik? – kérdeztem, egyre rosszabbul érezve magam.
– Vlad – mondta Mircea, és gyásszal és a dühre való
emlékekkel teli pillantása először emelkedett fel a tűzről.
Nem kellett elmondania, hogy mi történt, ott volt az arcán.
– Megölte őt? Csak ezért? Mert segítséget kért?
– Úgy hitte, hogy a nő története hazugság, hogy csak
színleli a családi kapcsolatot, hogy pénzt csikarjon ki belőle.
És hogy a nő a saját alacsony származását akarta megsérteni
– az anyja cigány volt. Szóval igen, megölte őt – mondta
Mircea rekedten. – A lehető legszörnyűbb módon megölte,
amíg távol voltam, megölte, és kidobta a holttestet, nem
tudtam, hová. Aztán megpróbált engem is megölni, miután
visszatértem, és felfedeztem az igazságot.
– De te nem ölted meg. – Ez nem kérdés volt; én magam
is találkoztam Vladdal egyszer, sok évvel később. Még
mindig olyan őrült volt, mint mindig, de nagyon is élt.
Nos, egyfajta élőhalott módon.
– Nem. Elmenekültem, megtaláltam Dorinát, és
biztonságba kellett helyeznem. Akkoriban túl gyenge
voltam ahhoz, hogy kihívjam őt és a seregét. De sok év után
megváltozott a szerencséje, és én visszatértem. És éppen
bosszút akartam állni, amikor azt mondta...
– Mit mondott? – kérdeztem, mert elhallgatott.
Mircea hirtelen felállt. Ha ember lenne, azt mondtam
volna, hogy ideges, és mozognia kell. De az ő esetében...
Nem tudtam, mit gondoljak az ő esetében.
 – Meg sem próbált elmenekülni, amikor utolértem, egy
baráti nemes pajtájában. Már várt rám, mondta, ott ült egy
halom szénabálán, parasztruhába öltözve, amit azért volt
kénytelen felvenni, hogy elkerülje az ellenséget, akik
ugyanolyan keményen keresték, mint én. De azt hihetted
volna, hogy bársonyba van öltözve, és arany trónon ül.
Arroganciája ugyanolyan erős volt, mint mindig, a saját
magába és a sorsába vetett hite rendíthetetlen. Nevetett,
amikor elmondtam neki, miért jöttem.
– Mindig is őrült volt – mutattam rá.
Sötét szemek pillantása találkozott az enyémmel.
– De nem ostoba! Az emberek gyakran összekeverik a
kettőt. Nem kellene.
A bárpulthoz ment, hogy öntsön magának egy italt, és
felém billentette a palackot, de én csak megráztam a fejem.
Néztem, ahogy tölt, és azon tűnődtem, vajon mire kell neki.
Mircea ritkán ivott, és akkor is általában csak azért, hogy
legyen társaságom. Megint szinte úgy nézett ki, mintha
ideges lenne, és le akarná foglalni a kezét.
– Az évek során megerősödtem, és gazdagabb lettem
befolyásos barátok terén – folytatta. – Vlad pénzt követelt
egy zsoldos hadseregre, és egy vámpírkontingensre, hogy
biztosítsa, hogy legyőzzék az ellenséges erőket. Azért, hogy
segítsek neki visszaszerezni a trónját, cserét ajánlott.
– Cserét? – mondtam hitetlenkedve. – Azok után, amit
tett, mit gondolhatott...

***
 – Ennyivel tartozol nekem! – Vlad arcán tapintható volt a
gyűlölet.
– Tartozom neked? Mondod ezt azután, hogy...
– Igen, mondhatom ezt utána. Miután kisfiúként kidobtak, egy
olyan szerződés garanciájaként adtak, amit apámnak esze ágában
sem volt betartani. Miután megverték – és ami még rosszabb –,
miután megszegte azt. Miután láttam, hogy a fiatalabbik fivérem
prostituálja magát, hogy kijusson a törökök tömlöcéből,
ugyanazokból, amelyekben én is éltem éveken át, amíg az
átkozottak sikolyai már nem ébresztettek fel éjjelente – igen,
kimondhatom utána!

***

Döbbenten és zihálva zökkentem vissza a jelenbe. Régen

volt már látomásom, és már el is felejtettem, milyen
keményen hatnak. Éppen most lettem emlékeztetve.
– Egy titok – mondta Mircea anélkül, hogy észrevette
volna. – Valami, amit még fiatalemberként tanult meg,
amikor apródként szolgált Konstantinápolyban. Valami,
amit én... nem tudtam.
Visszatelepedett a székbe, a szemét lehunyta, az arca
pedig olvashatatlan volt. – Tudtad, hogy a Pythia udvara
nem mindig Londonban volt?
Megköszörültem a torkomat. – Igen. Ott van, ahol a
Pythia akarja, hogy legyen.
– Amikor Vlad még kisfiú volt, Konstantinápolyban volt.
Egy lepukkant házban, egy benőtt utcában, amely tükrözte
a város állapotát. A második Róma szinte semmivé
zsugorodott, gazdagsága eltűnt, dicsőséges napjai régen a
múlté voltak. Semmi oka nem volt, hogy a Pythia udvara
egy ilyen helyen legyen. De Berenice – az akkori Pythia –
makacs volt, és senki sem tudta megingatni.
– Egy nap az utolsó császár, XI. Konstantin, titkos késő
esti utazásra vitte az apródját a város sikátoraiba...

***

A csillagok és a hold fénye tükröződött vissza a lepukkant utca

tócsáiban. Semmi más, semmi több, még egy lámpás sem világítja
meg az utat. Otthon fáklyák kísértek volna egy ilyen menetet, a
köznép az utcákon sorakozott volna, hogy lássa a nagyúr
elhaladását. De itt az úr akár az egyik koldus is lehetett volna, aki
az ajtókban kuporgott, és bűzlött az alkoholtól és a húgytól. Egy
király nem így utazott, még kevésbé...
– Vlad! Tartsd a tempót!
– Elnézést, felség! – Méltatlan kocogásba kezdett. Az uralkodó
lába hosszabb volt, mint az övé, és gyakorlatilag ő maga is futott.
Otthon a szolgák futottak helyettük. Otthon méltóságteljesen
mozogtak, és a futást kisebb emberekre bízták. Otthon...
– Ne kérj bocsánatot, csak tartsd a tempót! Túl könnyű
eltévedni ezeken a mellékutcákon, ifjú Vladimir.
– Csak Vlad.
– Micsoda?
– A nevem. Nem Vladimir.
– Nem az? – A császár szétszórtan nézett, keresve a megfelelő
lepukkant házat a lepukkant utcában. – Akkor minek a rövidítése?
– Semminek. Csak egyszerűen Vlad.
– Tényleg? Ezt még nem hallottam korábban!
 Egyszer majd fogod, gondolta Vlad. Egyszer mindenki hallani
fogja!

***

– …hogy meglátogasson egy vénséges öregasszonyt a

rozzant házában – mondta Mircea, miközben én ismét
visszarándultam a jelenbe. – Berenice sosem törődött a
pénzzel, és a konyhájában fogadta őket, miközben a hátsó
ajtajánál egy tucatnyi örökbefogadott kóbor kutyát etetett.
Vlad nem volt lenyűgözve, de úgy látszott, az uralkodót
nem érdekli.
– Azért volt ott, hogy segítségért könyörögjön a napról
napra közelebb nyomuló törökök ellen, és fogadkozott,
hogy cserébe megad neki, amit csak akar. Berenice azt
mondta, hogy neki mindene megvan, amire szüksége van, ő
pedig tartsa meg az aranyát, és hagyja el a várost. Hogy az
hamarosan el fog esni, és vele együtt ő is.
– És az történt?
Mircea bólintott. – Közkatonának öltözve halt meg, a
bástyákon harcolva. A nő figyelmeztetése ellenére sem volt
hajlandó elmenni, ahogy azon az éjszakán sem volt hajlandó
távozni, és még jó ideig ott maradt, és vitatkozott. Ezalatt az
idő alatt Vlad számos hasznos információt gyűjtött össze,
amelyeket több mint harminc évvel később felajánlott
nekem cserébe.
– Milyen hasznos információkat?
Mircea rám pillantott, majd elfordította a tekintetét.
– Mindjárt erre is rátérek!
 – Miután beszéltem Vladdal, magam is elutaztam a
Hölgyhöz. Még mindig ott volt, ugyanabban a házban,
ugyanabban a lepukkant utcában, egy új csapat kutyával,
akiket a beavatottjai etettek, mert akkor már elég idős volt.
A város más volt: a törökök épp a zsákmányolt ékszerüket
fényesítették, és mindenütt építkezés folyt. Kivéve Berenice
utcáját, ahol mintha megállt volna az idő.

***

– Megint visszatért?
A sötét hajú, csinos, kerek arcú, olcsó flitteres fülbevalós lány
felnézett rá a nem túl méltóságteljes guggolásból. Körbe volt véve
rühes, alultáplált kutyákkal, amelyek mindegyike mégis
türelmesen várta a nagy tál maradékot, amit a csempe tányérokba
osztott szét. Éhesek voltak, néhányan már az éhhalál küszöbén
lévőnek látszottak, mégis vártak.
Akárcsak ő, gondolta Mircea, ingerültségét mosoly mögé rejtve.
– Megint itt vagyok – erősítette meg.
– Mondtam, napokig is eltarthat – figyelmeztette, és felnevetett,
amikor egyik kis kölyökkutya felugrott, és megnyalta az arcát. –
Akár hetekig is.
– Van időm! – mondta Mircea, és lehajolt, hogy segítsen neki a
feladatában.

***

És, oké, kezdtem azt gondolni, hogy ezek nem is

látomások. Részben azért, mert már nem sokszor volt
látomásom, a hatalom kisajátította a saját használatára a
képességeimet, részben pedig azért, mert nem éreztem őket
helyesnek. Inkább az álmok homályos jellegét mutatták,
lágy pereműek voltak, és hiányoztak belőlük a részletek.
Vagy emlékek, ahogy hirtelen rájöttem, és hirtelen
megértettem.
Mirceának igaza volt – fáradt volt, és a tökéletes
önuralma most közel sem volt olyan tökéletes. Lehet, hogy a
köztünk lévő Seidr-kapcsolat megszűnt, amiatt amit Árész
tett, de ő még mindig hatalmas mentalista volt. És kivetített.
A saját emlékeit, és egyet, amit a bátyjától vett át.
De nem gondoltam, hogy tudott volna róla.
A gondolataiba merülve a tüzet bámulta. El kellene
mondanom neki, gondoltam. Tudatnom kéne vele...
Hogy az elméje mindenfelé kiszivárogtatja az igazságot,
bármit is mondjon a szája.
– Cassie? – Valamilyen mozdulatomra felnézett. –
Minden rendben van?
– Igen, én… azt hiszem, most már meginnám azt az italt.
– Berenice lázasan feküdt az ágyban, amikor végre
sikerül rábeszélnem egy audienciára – mondta Mircea,
miközben láttam, hogy átmegy két szobán, az egyik
gazdagon berendezett, a közös tűz által megvilágított, a
másik homályos és zsalugáteres. A másodikba beszűrődött
némi gyenge napfény a lamellákon keresztül, ami csíkokban
világította meg a gyér bútorzatot és a kopott szőnyeget. És a
törékeny öregasszonyt a takaró alatt, akinek szemei
vizenyősek a kortól, de éles értelem sugárzott belőlük.

***
 – Most is zavarsz, és ezzel?
– Hetek óta várok...
– Hónapig várakoztattam a királyokat! Amíg az utcáról frissen
beeső koldusokkal foglalkoztam. Látom, ki tetszik, és azt
válaszolok, amit akarok! És a te válaszod, vámpír, az nem!
– Még csak meg sem hallgatsz? – Mircea nem tudta elfojtani a
hangjában a dühöt, és a nő elkapta.
– Én meghallgattalak! Gyakran visszatérsz a csarnokaimba,
ahogy az álmaimba is, és nem akarok többé rólad hallani!
Megkaptad a választ. Most pedig távozz! Vagy rád uszítom a
kutyákat!

***

– Nem volt... nem volt hajlandó segíteni nekem – mondta

Mircea, és átnyújtott egy poharat.
Észre sem vettem, hogy visszajött.
Elvettem, egy kicsit ki is löttyentettem, mert a kezem
bizonytalan volt.
– De azon a héten, amikor várakoztatott, találkoztam a
legfőbb beavatottjával – folytatta, és visszatelepedett a
székére. – Egy csinos kis teremtés, gödröcskékkel, nagy
sötét szemekkel, mindig nevetett. Eudoxiának hívták. Úgy
tűnt, jóindulattal viszonyul hozzám, és arra gondoltam,
hamarosan új Pythia fog uralkodni. Tudok várni.
És így is tettem – még húsz évig –, amíg a barátom és
jóakaróm végre hatalomra került. Az udvar végre
elköltözött – Párizsba –, és én elutaztam hozzá. Drága
ajándékokat vittem. Annyira izgatott voltam...
 ***

– Nem úgy néz ki, mint Európa legnagyobb városa – mondta

Mircea savanyúan, a nyikorgó kocsi oldalát nézve. Istenemre, ez
lassú volt!
– Nehéz a kedvedre tenni! – mondta neki Bezio, és a homlokát
ráncolva próbálta felidézni, melyik csecsebecse melyik dobozba
való.
– Ki kellene szedned őket! – mondta Mircea. – Te meg
visszaraktad őket!
– Mindjárt ott leszünk! – A nagy, sötét szemek áthatóan néztek
rá. Ha régi barátja nő lett volna, nem pedig egy hatalmas, szőrös
fickó, megrebegtette volna a szempilláját. – Segítesz?
– Legalább egy órába telik, mire odaérünk ezzel az izével, de
csak akkor, ha szerencsénk van! – csattant fel Mircea. – Tudtam,
hogy előre kellett volna lovagolnom!
– De nem tetted! – nézett rá Bezio tudálékosan. Mircea első
Velencében töltött évei óta barátok voltak, és a férfi úgy ismerte őt,
mint senki más. Ami néha átkozottul kellemetlen tudott lenni. –
Szerintem ott is akarsz lenni, meg nem is, és ez mogorvává tesz.
– Elcsesztem! – mondta Mircea röviden. – Meg kellett volna
ezelőtt látogatnom. Többet kellett volna írnom...
– Rengeteget írtál. Sokat írtál. Ha többet írtál volna, az túl
nyilvánvaló lett volna. Mint ez. – Felemelt valamit. – Nem
gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás?
– Nem! – Mircea elkapta a nyakláncot, amely aranyba foglalt
hatalmas gyöngyökből állt, és körbenézett a dobozát keresve. Ami
bármelyik lehetett. – Tedd vissza!
– Hát, vissza is fogom, ha eszembe jut, hová keveredett el –
mondta Bezio barátságosan. Mircea verekedni akart, hogy kiűzze
magából az elviselhetetlen feszültséget, mielőtt megérkeznek, de a
barátja nem volt erre hajlandó. – Királyi vagyonnal próbálod
lekenyerezni – amire semmi szükséged. Az emberek évezredek óta
megvesztegetik a Pythiát...
– Én nem vesztegetem meg!
– De ha ez segít bármit is, az csak arra jó, hogy bejuss, és te
már bejutottál. De ha már ott vagy, azt mondanak, amit
mondanak…
– És mit tudsz te erről?
Bezio megforgatta a szemét. – Ahogy mondtam. Zsémbes.

***

– Igen – mondta Mircea, távolba révedő tekintettel –, én...

reménykedtem. Amíg meg nem láttam az arcát. Egészen a
második nemig.
Összevontam a szemöldököm, mert ezt nem értettem.
Még segítséggel sem értettem.
– De... mi volt olyan fontos, hogy találkoznod kellett...
Nem hallott meg. A tekintete ismét a tűzre szegeződött;
nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán észlelte, hogy
megszólaltam. Nem úgy hangzott a hangja, amikor újra
megszólalt, érdes volt a felidézett emlékek érzelmeitől.
– Megkérdeztem tőle, miért; nem mondta meg.
Könyörögtem neki; ő sajnálkozott, őszintének tűnt.
Dühöngtem rá; eltávolíttatott. És később küldött egy saját
kezűleg írt levelet; a mai napig megvan. Azt írta benne,
hogy adjam fel. Hogy lépjek tovább. Hogy ne pazaroljak
több időt erre a bolondságra.
 Úgy döntöttem, hogy bennem van a probléma. Az
önhittségem, a merészségem. Akkoriban még mindig olyan
voltam, amilyen mindig is voltam: szókimondó, nagyképű,
sőt pimasz. Olyan dolgokat mondtam neki, amiket nem lett
volna szabad. Bocsánatkérő levelet írtam neki. És utána
azon dolgoztam, hogy megváltozzam.
Nem mondtam semmit. Hirtelen ömlöttek belőle a
szavak, ebből az emberből, aki általában annyira fukar volt
a tényekkel, hogy egyetlen papírlapra ráfért volna minden,
amit tudtam róla. Úgy tűnt, ezek után szükségem lesz még
néhányra.
– Nem volt könnyű – mondta. – A nyelvbe harapás nem
jött magától, és évekig tartott a tanulás. Nézni a nálam
idősebbeket, megtanulni, hogyan beszéljek anélkül, hogy túl
sokat mondanék, hogyan mosolyogjak, amikor vicsorogni
akartam, és valakinek a torkának esni. Megtanulni valamit,
amit eredendően tisztességtelennek éreztem, de megtettem
– kényszerítettem magam, amíg természetesebbé nem vált.
– Eudoxia megöregedett; meghalt. Egy új Pythia foglalta
el a trónt. És én visszatértem, csiszolva az érveimen,
megválasztva gondosan – olyan gondosan – a szavaimat.
Akárcsak az ajándékaim, amelyek ezúttal sokkal
bőségesebbek voltak. Egyre gazdagabb lettem; a családom
egyre bővült. Megengedhettem magamnak.
– És meghallgattak. Isabeau volt a neve, egy vörösesbarna
hajú szépség. A csatornából mentették ki, miután a szülei
meghaltak egy pestisjárványban. Nem szánták többnek,
mint szolgának, de ő mindenkin túltett. Azt hittem, együtt
érez majd velem, megérti, milyen az, amikor mindent
elveszítesz, és úgy kell összekaparnod magad, és úgy tűnt,
így is van. Sok kellemes találkozásunk volt, amikor a
kertjében sétáltunk, virágokat válogattunk az asztalára.
Megnevettettem...

***

– Nem tudom! – Isabeau egy fának támaszkodott, dús,

vörösesbarna haja élesen elvált a sötétszürke fakéregtől.
Visszanézett az impozáns gyepen a kastély felé. – Jobb itt,
Párizson kívül, de nem szeretem a kertet. Túl hivatalosak.
Manapság mindenki az olasz stílust másolja, és mindenféle
nevetséges formába kényszerítik szegény növényeket.
– Ez a te kerted – mondta Mircea mosolyogva. És egyik kezét a
feje fölött a fatörzsre támasztotta. – Azt csinálsz vele, amit akarsz!
– Megmondom, mit szeretnék – mondta a nő, és szürke szemei
megelevenedtek. – Egy angol kertet, láttad már őket? Csak úgy
hagynak mindent elvadulni, mindenfelé.
– Akkor miért nem teszed meg?
A nő felsóhajtott. – Tudod, hogy miért. A Kör. Annyira a
látszattal foglalkoznak. Berenice – Lady Aristonice – állítólag egy
viskóban élt, nekem mégsem lehet rendetlen kertem!
– Én nem viskónak nevezném – mormolta Mircea, és a nő füle
mögé dugta a leszedett rózsaszínű rózsát. – Talán egy kicsit
lepusztult...
A nő csodálkozva nézett fel a férfira. – Te ismerted őt? Az olyan
régen volt!
– Mi nem úgy érezzük az időt, mint te – mormolta a férfi, és
közelebb hajolt. – De ha akarod, mesélek neked valamit Lady
Aristonice-ról. Konkrétan arról, hogy mit mondott volna a
Körnek.
 – És mi lenne az?
A férfi egészen közel hajolt hozzá, és valamit a fülébe súgott,
olyasmit, amitől a nő elpirult, majd nevetésben tört ki.
– Szeretném látni az arcukat!
– Próbáld ki! Mit fognak csinálni?
– Beleborzongok a gondolatba!
Mircea felemelte a nő állát, és megcsókolta, hosszan, lassan és
szakszerűen. – Te vagy a Pythia! – suttogta a lány ajkára. – Azt
teszel, amit csak akarsz!
 Negyvenedik fejezet

Az átmenet ezúttal keményebb volt, mintha túl sokáig

lettem volna a víz alatt. Éreztem, ahogy az elméje vagy a
látomás szorítása – még mindig nem voltam biztos benne,
hogy melyik – rám tapad, még akkor is, amikor felszínre
törtem. Nem kaptam levegőt.
– Igen, megnevettettem – mondta Mircea. – És a válasz,
amikor megérkezett a nem volt. És a következő alkalommal
is. És azután is.
Most már nem panaszkodhattam a szenvedély hiányára.
A sötét szemei villogtak, a kezei a szék karfájára szorultak,
mintha csak ülve akarnák tartani, amikor legszívesebben
fel-alá járkálna a szobában, és talán megütne valamit.
Egyiket sem tette. De az arca...
– Nem számított, milyen szavakat használtam – mondta –
, nem számított, hogyan közelítettem meg őket, milyen
ajándékokat, szívességeket és befolyást tettem a lábuk elé,
mindig ugyanaz volt. A csillagom emelkedőben volt,
bekerültem a szenátusba, segíthettem nekik a Körrel
folytatott hatalmi harcukban – igen, ez már akkor is létezett.
Annyi mindent adhattam volna nekik, és szabadon,
örömmel tettem volna bármit, amit csak kértek volna... De
ez soha nem számított. Évről évre, évszázadról évszázadra,
soha nem inogtak meg. És soha nem mondták meg, hogy
miért. Aztán egy nap felhívtak telefonon.
 Könnyek folytak végig az arcomon. Nem tudtam, miért.
Nem tudtam gondolkodni. Zúgott a fülem.
Mircea meglátta ezt, és nagyot nyelve félrenézett.
– Igen. Raphael volt. Az egyik beosztottamnak volt egy
igazi látnok az udvarában. Egy fiatal lány, csak egy
aprócska, tíz vagy tizenegy éves. Egy lány, akinek az anyja
Elizabeth O’Donnell volt, a nagyhatalmú látnok és a Pythia
egykori örököse, aki most már elhunyt szökevény. Nem
tudom, le tudom-e írni neked, mit éreztem, miután
fogadtam azt a hívást. Hosszú ideig csak ültem ott, képtelen
voltam gondolkodni, képtelen voltam megmozdulni. Az
átkozott telefon csipogott, azt akarta, hogy tegyem le, de
úgy tűnt, még ezt sem tudom megtenni. Azt mondták, hogy
órákig ültem ott mozdulatlanul. Nekem perceknek tűnt.
– Aztán felkeltél, és elmentél Tonyhoz.
– És rád találtam – értett egyet. – Egy elbűvölő gyermek, a
friss levegő fuvallata, és egy esély... az első, évszázadok
óta... egy igenre.

***

– Gyere már! – mondtam izgatottan. – Itt van fent!

– Nem vagyok olyan kicsi, mint te! – mondta Mircea,
pókhálókkal teli hajjal a borospince lépcsőjéről, de mégis követett a
hátsó, szupertitkos helyre, abba, amelynek az a kis nyikorgó ajtaja
volt – ó, de milyen hangosan nyikorgott, amikor kinyitottad. De
itt minden nyikorgott, az öreg parasztház úgy hangzott, mint egy
mogorva öregember, a csontok nyögtek és a lélegzet reszketett,
valahányszor a szél megrázta.
 A szél ma este nagyon rázta – Eugenie azt mondta, hogy vihar
közeledik. Jó – nem voltak kíváncsi fülek, amelyek kitalálnák, mit
csinálunk, és elrontanák a dolgokat. Nem mintha bárki is ezt tette
volna, amikor Mircea a közelben volt. Vicces volt látni, ahogy
mindannyian hajbókolnak és kényelmetlenül érzik magukat, és
úgy viselkednek, mintha ő is olyan veszélyes lenne, mint
Alphonse, a hatalmas izmaival és ijesztő arcával.
Nem mintha Alphonse-t már annyira ijesztőnek találtam volna.
Túl sok horrorfilmet néztem vele, láttam, ahogy megugrik, amikor
megjelenik a szörny, és nevetéssel leplezi. De azért szeretett félni,
ezért mindig visszatért még többért.
Én magam nem találtam ijesztőnek a filmeket. Ha az ember egy
vámpírokkal teli fészekben él, Freddy és Jason, meg a Hogyishívják
a Ragyogásból nem tűnik olyan nagy dolognak. De Alphonse
mégis megugrott.
– Odaérünk hamarosan? – Hátranézve láttam, hogy Mircea
teljesen összegörnyed, szép öltönye kezd gyűrődni. Ez nagy kár
volt; szerettem az öltönyeit, olyan elegánsak voltak! És a szelíd
beszédmódját. És a nevetését – még sosem láttam vámpírt, aki
ennyit nevetett volna!
Vagy bárki mást errefelé, gondoltam komoran.
– Közel van? – kérdeztem Laurát, mire ő megfordult, hogy rám
nézzen. Nem görnyedt meg; jól volt. Persze, most már
alacsonyabb volt nálam, bár valaha egyforma méretűek voltunk.
De a szellemgyerekek nem növekednek, így én már magasabb
voltam. De nem annyira, mint Mircea.
– A barátod elfáradt? – kérdezte ravaszul, aztán felnevetett,
mielőtt válaszolhattam volna.
– Ő nem az én... – kezdtem, aztán a nyelvembe haraptam,
mielőtt többet mondtam volna. A fenébe is, Laura!
 Csak nevetett még egy kicsit. – Igen, közel van – mondta,
miközben a ház megremegett a széltől és végre az esőtől.
– Ma este rossz az idő – mondta Mircea, miközben körülnézett,
bár nem volt semmi látnivaló. Semmi más, csak sötétség, amit
Laura zöldes szellemfénye világított meg. De azt ő nem láthatta.
De vámpírszeme valószínűleg így is, úgy is ki tudta venni az
alagutat, amelyet valaki a ház alá vágott, réges-régen, Alphonse
szerint szeszcsempészés céljából. Csak annyit tudtam, hogy
nyirkos és sötét volt, és reméltem, hogy Laurának igaza van. Ki
akartam innen jutni!
– Állj! – Átdugta a fejét a falon, így csak a nyakcsonkját
bámulhattam, amíg vissza nem húzódott. – Itt áss!
– Itt van – mondtam Mirceának, aki egy kerti ásóval a kezében
mögém kúszott.
Nem tartott sokáig. A láda nem volt mélyen elásva, bár köré
fonódott egy fa gyökere. Gyakorlatilag vibráltam az izgalomtól,
mire végzett, és végre kiemelte a földből. Aztán kinyitotta a régi
zsanérokat.
– Van benne valami? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva, nem
akartam reménykedni.
– Persze, hogy van! Mondtam, nem igaz? – követelte Laura.
– Azt hiszem, igen – mormolta Mircea, előhúzva egy foszladozó
bársonyerszényt.
És kiöntötte a tartalmát a tenyerére: patinás ezüst és csillogó
arany, valamint a szellem fényében megvillanó sötét rubinok.
Aztán még fényesebbek, a tucatnyi gyertya fényében, mert a
vihar miatt elment az áram. De elég jól megvilágították a
szobámat, miközben Mircea összefogta a hajam a fejem tetején, és
a nyakamba akasztotta a legjobb ékszereket.
– Így ni! Mit gondolsz?
 Én csak bámultam. Még soha életemben nem tartottam magam
szépnek. Amennyire tudtam, senki sem tartott annak. De most...
A vállamra tette a kezét, és megpuszilta az arcom. – Milyen
szép nő lesz belőled egy nap.
És abban a pillanatban, nézve őt, ahogy ott áll mögöttem
magasan, erősen és jóképűen, elhittem ezt.

***

– Annyira el akartalak hozni az udvaromba – mondta,

miközben felbukkantam a saját emlékeim közül. – De nem
mertem. A félelem... kimerített. A gondolat, hogy a Kör
követel téged, hogy a Pythia udvarába kerülsz, hogy csak
egy újabb leszel azok közül a mosolygós lányok közül, akik
csak egy szót tudnak...
– Tonynál hagytalak, akinek az udvarát nem figyelték
annyira, mint az enyémet, akinek az udvarát alig figyelték.
Rád helyeztem a geist, hogy biztonságban legyél, amíg a
hatalom át nem száll… valakire.
– Úgy tűnt, hogy ez egy távoli lehetőség. Lady
Phemonoe-nak volt egy örököse, egy ügyes lány, minden jel
szerint. Nem volt okom azt hinni, hogy nem ő fogja követni.
De a remény nem észszerű – a remény rémisztő, felemelő,
pusztító és, őszintén szólva, néha ostoba. De én mégis
ragaszkodtam hozzá. A reményben éltem.
– Lady Phemonoe meghalt. A hatalom átszállt. Méghozzá
terád.
– Akkor miért nem mondtad el nekem mindezt? –
kérdeztem rekedten. – Hónapok óta a birtokomban van...
 – És hónapok óta próbálkozom. Majdnem sikerült, azon a
londoni éjszakán – emlékszel? Amikor a családomról
meséltem neked?
Emlékszem. Folyton arról fecsegett, hogy meghaltak a
szülei, hogy felelősnek érzi magát, százféle dologról. Végül
eljutott egy pontig: hogy aggódik értem, talán túlzottan is,
mások miatt, akiket elvesztett.
De soha nem mondta el, hogy kik azok.
Soha nem mondta ki a nevét.
– Tucatszor akartam – mondta most. – De féltem. Még a
remény is meghalhat, és én olyan sokáig kapaszkodtam az
enyémbe, hogy az vigasz, mankó, szinte barát lett.
Megszoktam, hogy azt mondogattam magamnak: majd
egyszer. Egyszer majd megtalálod a szavakat. Egyszer eljön
a pillanat. Mégis, amikor eljött, azt vettem észre, hogy a
bókoló szavak megfojtottak – a könnyed mosoly elhalt az
ajkamon. Meg akartam kérdezni, de amint megteszem...
– A remény elszáll. – A hangom rekedt volt.
Ő bólintott. – Így vagy úgy. És így találtam kifogásokat,
hogy ne mondjak semmit. És volt belőlük bőven, és egyik
sem ürügy volt. A háború, a konzul követelései, családi
ügyek – ezernyi minden.
– Akkor miért most?
– Tudod, hogy miért! Soha senki nem vívott még ilyen
háborút, Cassie. Senki sem gondolt rá, hogy ezt tegye. De
nincs más választásunk, és ezért megyünk. De előtte
szükségem van egy válaszra. Mielőtt megteszem,
szükségem van egy igenre!
 – Mire? Mit akarsz, Mircea? – Már sejtettem – pokolba is,
tudtam –, de hallanom kellett. Tudnom kellett, hogy nem
őrülök meg.
– Egy egyszerű dolgot. Egy könnyű dolgot. Én okoztam a
családom halálát, de nem tudtam megmenteni őket. Nem
tudtam, még a segítségeddel sem, mert túl nyilvánosan, túl
sok szemtanú előtt ölték meg őket. Nem vagyok bolond,
tudom, hogy elvesztek. És az igazsághoz tartozik, hogy a
szüleim tisztában voltak a kockázatokkal, amikor elfoglalták
a trónt. Valaki más nem tudta.
– Azt akarod, hogy megmentsem a szeretődet. – Ez nem
volt kérdés. Írta az arcán.

***

A nőnek barna szemei és fekete haja volt, amely szétterült a

párnán. A férfi lenézett rá, miközben együtt ringatóztak, lassan,
simogató mozdulatokkal mozgott benne, lefelé, el, vissza, lefelé, el,
vissza. A nő kezei a férfi hátára simultak, sötét szemei csukva
voltak. Ajkai szétnyíltak, ahogy felemelkedett a férfi felé, torka és
mellei csillogtak. A férfi leeresztette a száját a lány kulcscsontja
feletti üregre.
És egyetlen, megsemmisítő szót suttogott.

***

– Nem a szeretőd – mondtam zsibbadtan. – A feleséged!

– Hogyan...
– A feleséged?
 Mircea megnyalta az ajkát, de nem tagadta. – Nagyon
fiatalon házasodtunk össze, és az állandó konfliktusok
idején, amikor én gyakran távol voltam. Összességében
kétlem, hogy egy egész évet együtt töltöttünk volna. De
mindig ő lesz a gyermekem anyja. Az egyetlen
gyermekemé, Cassie! – mondta, felállt a székéből, és
féltérdre ereszkedett előttem. – Az egyetlen, aki valaha is
lesz, aki annyit szenvedett, többet, mint amennyit el tudnék
neked magyarázni. Aki megérdemli, hogy megismerje az
anyját, akit elvesztett – és meg is ismerheti!
– Mircea…
– A feleségem nem változtatta meg a történelmet; a
feleségem egy parasztlány volt, aki szörnyű, igazságtalan,
érdemtelen halált halt. Kivenni őt az idővonalból, idehozni
– mi baj lenne? Kinek ártana? Miben különbözik ez attól,
hogy úgy halt meg, ahogyan meghalt? Semmi sem fog
változni...
– Ezt nem tudhatod!
– De igen! Bebizonyítottuk, hogy lehetséges az ilyesmi,
Raduval...
– Az... – Elhallgattam, a hideg futkosott a bőrömön. –
Az... egy főpróba volt?
– Nem! – Mircea szeme kitágult. – A fivérem... Mi már
egyébként is ugyanoda mentünk, ahová bebörtönözték, te
és én, a szenátus megbízásából. Ez egy tökéletes alkalom
volt, egy olyan lehetőség, ami talán soha többé nem jön el...
Felálltam. Nem tudtam tovább ott ülni.
Mircea elkapta a kezemet. – Mi baj lenne? Mondd meg
nekem! A többiek közül senki sem mondta meg. Azt
mondták, nem, nem, nem, de soha nem mondtak okot! Mit
számítana egyetlen nő, egyetlen ártatlan nő megmentése? És
már tudom, hogyan találjam meg. Vlad nem árulta el.
Mesélt a Pythiákról, hogy nekik van hatalmuk megmenteni
őt, de csak akkor árulja el, hol halt meg, ha segítek neki. De
én képtelen voltam visszasegíteni azt a szörnyeteget a
hatalomra, és ő nem akart segíteni, amíg a korona vissza
nem kerül a fejére...
– Értem.
– Igen, érted – bólintott Mircea. – Láttad, hogy milyen
sokáig életben tartottam, kivártam, mégis engesztelhetetlen
volt. Tudta, hogy szükségem van a napra, a helyre, az időre,
és ő nem adta meg nekem. Kényszeríteni akart, hogy
megöljem őt enélkül, egy végső győzelem nélkül. Hogy
megbüntessen, amiért megtagadtam tőle a koronát. De a te
segítségeddel...
Elhúzódtam, és kábán elléptem néhány métert. Nem volt
hová mennem, de szükségem volt egy kis térre. És levegőre;
a szoba fullasztó volt.
Éreztem, hogy a hátam mögé lép, de nem fordultam meg.
– Egyszer azt mondtad, hogy Radu az egyetlen
családtagod – mondtam. – Pedig volt egy lányod...
– Egy lány, aki nem volt része az életemnek. Aki több
mint félőrült volt, aki megvetett engem, és a lehető
legkevesebbet találkozott velem. Talán egyszer egy
évtizedben, és csak akkor, ha én erőltettem a kérdést...
– De ő létezett!
– És még mindig létezik. Ne hagyd, hogy az én hibámért
fizessen! Mesélnem kellett volna róla, de attól féltem, hogy
ez felvetné a beszélgetést az anyjáról, és én valahányszor
arra gondoltam, hogy el kell mondanom neki, muszáj
elmondanom, arra is gondoltam, hogy ez az utolsó esélyem.
Ha egy lány, akit segítettem felnevelni, aki ismer engem,
aki...
Elhallgatott, de nem időben.
– Aki szeret téged – fejeztem be helyette, és
megfordultam, a hangom megtört. – És én szeretlek. Mert te
gondoskodtál róla, hogy így legyen. Hogy megkapjad azt az
igent.
– Nem! – Megrázta a fejét. – Nem, az érzéseim
megváltoztak...
– És most el kellene mennem a feleségedért?
– Ő nem a feleségem, Cassie! A „míg a halál el nem
választ bennünket” az én esetemben szó szerint értendő. De
ő az egyetlen esélyem, hogy vezekeljek az ifjúkori
ostobaságomért, ami tönkretette az egész családomat!
Miattam halt tragikus halált. A szüleimet nem menthetem
meg, a családomat nem hozhatom újra össze, de őt
megmenthetem!
– És ha ezt megteszem – mondtam, miközben a hangom
remegett valamitől, amit nem tudtam megnevezni –, ha
igent mondok, akkor ideadod nekem a bájitalt?
– Igen!
– Most? Most azonnal?
– Megszerzem neked! Esküszöm, hogy...
– Akkor nincs nálad.
– A kapcsolatunk a Körben Jonas puccsával megszűnt. És
még ha nem is történt volna ez, azt mondta, hogy esélye
sem lenne többet szerezni. De meg fogom találni...
Ugrottam.
 Negyvenegyedik fejezet

Valahol egy folyosón landoltam. Nem voltam benne

biztos, hogy hol. A fájdalom, amit egy olyan ugrás okozott,
amit nem engedhettem meg magamnak, kimerített, és egy
falnak tántorodtam, majd térdre rogytam. Vagy talán ez
valami más volt.
Ott maradtam a félhomályban, és nehezen lélegeztem.
Kábultnak éreztem magam, hányingerem volt, nem is kicsi.
Hallottam már azt a régi mondást a szavakról, amelyek
mintha gyomorszájon vágnának, de sosem értettem igazán.
Hogyan tudnának az érzelmek akkorát ütni, mint az ököl?
Pontosan így, gondoltam, pont így, miközben küzdöttem,
hogy levegőhöz jussak, és közben minden oldalról olyan
jelenetek, képek és nyomok tolakodtak be, amelyeket eddig
figyelmen kívül hagytam, vagy ellöktem magamtól.
Mircea meglátogatta Tonyt, amikor gyerek voltam, és ott
maradt egy évig. Egy férfi, akinek üzleti érdekeltségei
behálózták az egész világot, kötelezettségei vannak mind a
hatalmas családja, mind a szenátus irányában, mégis kivesz
egy évet, hogy Pennsylvania pusztaságában üldögéljen. Ezt
még Marlowe sem értette.
Kihallgattam egy beszélgetésüket egyik kiruccanásomon
a múltban. Jonas át akarta kutatni Tony irodáját valamiért,
amiről azt remélte, hogy segíthet a háborúban. És miközben
ezt tette, én kihallgattam egy beszélgetést Mircea és
Marlowe között, utóbbi azután bukkant fel, hogy a barátja
már hónapok óta a rossz hírű gyermeke házában időzött.
Marlowe nem örült, amikor megtudta, hogy ott vagyok,
és hogy az anyám valaha a Pythia örököse volt. Úgy
hangzott, mintha azt hitte volna, hogy Mircea eltitkol előle,
és azért rejteget engem a pusztaságban, hogy ne kelljen
megosztania egy potenciális Pythiát a szenátus többi
tagjával. Volt valami azokról a Pythiákról is, akiket Mircea
meglátogatott, de el kellett menekülnöm, mielőtt
végighallgattam volna a teljes történetet.
Nos, most már tudtam.
Szép kis dolog, gondoltam, és eszembe jutott, mit
mondott Eudoxiáról. Ahogy Isabeau-t is vörösesbarna hajú
szépségnek nevezte. Vajon őket is elbűvölte? Vajon velük is
töltött időt, beszélgetett velük, átölelte őket? Vajon ő...
Persze, hogy megtette. Mint ahogy eltöltött egy évet
Tonynál, elbűvölve egy magányos kislányt. Istenem, milyen
könnyű lehetett! Soha senki nem töltött még velem időt; a
legtöbben alig vettek észre. A barátomnak Rafe számított,
Tony egyik vámpírja, aki ritkán volt ott; a nevelőnőm,
Eugenie; és Laura, egy kis szellemlány, akivel beszélgettem,
amikor felbukkant; mert nem volt senki más.
Amíg ez hirtelen meg nem változott. Egy jóképű,
karizmatikus idegen, nevető, sötét szemekkel, kedves
arccal, és – és én megint felziháltam, a falba kapaszkodtam,
ujjaim a tenyerembe vájtak, mert szerettem őt, Istenem,
szerettem! A kezdetektől fogva, az első pillanattól kezdve,
hogy rám mosolygott; mindent megváltoztatott.
Bárki más a jövőt szem előtt tartva gondozott volna
engem, de Mircea nem. Ő nem volt hülye. Kicsit nehéz azt
mondani valakinek, aki szerelmes beléd, hogy azt akarod,
hogy menjen el a feleségedért.
Nem, ő azt akarta, hogy jót gondoljak róla, hogy
szeretettel emlékezzek rá, hogy hajlandó legyek egy nap
pokoli szívességet tenni neki. Soha nem vette észre, hogy a
szeretetre éhes gyerek beleszeretett. Ha tudta volna, nem
használta volna az érzelmekből táplálkozó geist
védőbűbájként. Akkor nem, ha megnövekedhet, ha valami
rosszul sül el, és két embert állandó úr-szolga viszonyba
köthet, ahol a „mester” az lesz, akinek nagyobb a hatalma.
Mircea gyorsan meghátrált, amikor rájött erre évekkel
később, miután már felnőttem. Mert a Pythia hatalmával az
én oldalamon ki lenne a mester és ki a szolga? De ez már
azután történt, hogy a varázslat megduplázódott, és közel
járt ahhoz, hogy az őrületbe kergesse. Örült, hogy
együttműködött velem a feloldásán, hogy kiutat találjon a
csapdából, amit véletlenül magának állított. De addigra a
kár már megtörtént, nem igaz?
Akkor már viseltem a jelét.
Az ujjaim ismét megtalálták a két kis dudort. Csak két
apró jel, ami alig látható egy ember számára, de egy
vámpírnak olyan volt, mint egy jegygyűrű. De ő nem akarta
nekem adni őket, ugye? Ezt nem is kellett találgatnom;
tudtam.
A Pythia udvara sok mindenben modernizálódott, de
azért maradtak hagyományos dolgok is, szent rituálék, ősi
mágia. A Pythiák Apolló menyasszonyai voltak, és a
hatalom átadásának rituáléjához egy megtestesülés is
tartozott, egy elfogadható férfi személyében. Aki
helyettesítette az istent az esküvőn és a házasság elhálásán.
 És Mircea mást választott.
Hát persze, hogy így tett. Ő a jóindulatú nagybácsi
szerepét játszotta, a gyerekkorom védelmezőjét, a barátomat.
Így hát Tomast választották, egy vámpírt, akit ismertem és
kedveltem, Mircea pedig méltóságteljesen félreállt. Egészen
addig, amíg a geis be nem lépett, és nem kötött össze minket
egy olyan házasságba, amiért ő sosem dolgozott, sosem
akart, mert ő valaki mást akart.
A nőt akarta.
Nyeltem egyet, próbáltam tagadni, de hogyan is tehettem
volna? Annyira hízelgő volt, de már gyerekkoromban is
mindig azon tűnődtem: mit látott bennem? Csak egy sovány
valamit, lehorzsolt térdekkel és könyökkel, mert nem
tudtam úgy végigmenni egy szobán, hogy ne essek el. Egy
őrültet, aki inkább a szellemekkel beszélgetett, mint az
emberekkel, mert az emberek nem úgy tűntek, mintha
annyira kedvelnének engem, ugye? Kivéve Mirceát...
Felzokogtam; nem tehettem róla. Fájt a szívem – Istenem,
annyira fájt! Szerettem őt, még mindig szerettem, de ő sosem
törődött velem. Csak színjáték volt, hogy visszaszerezzen
egy nőt, aki már öt évszázada halott volt, miközben én itt
voltam, most, és...
Megcsörrent a telefon. Eltartott egy pillanatig, mire
rájöttem, hogy nálam szól, mivel a csengőhang nem a
megszokott volt. Mert nem az enyém volt.
Mirceáé volt.
Amit kölcsönadott, hogy felhívhassam Calebet, de nem
hívhattam fel Calebet, és azután már senkit sem tudtam
felhívni, mert a telefon millió darabra tört a szemközti falon.
Egy pillanatig csak néztem a szilánkos darabokat, aztán
odamásztam és összeszedtem a darabkákat, magamhoz
szorítottam őket, nem tudtam, miért. Nem tudtam volna
összerakni őket, éppen úgy, ahogy ezt sem tudtam volna
megjavítani. Mint ahogyan semmit sem tudtam
helyrehozni.
– Cassie.
Felnéztem, és csak egy homályos foltot láttam. De ez a
homály egy női hang volt – egy ismerős hang. Rian.
Egy pillanatig nem értettem, mit keres New Yorkban.
Aztán rájöttem: nem is ott van. Ott volt, ahol az elmúlt
napokban is, mióta Calebnek vissza kellett mennie
dolgozni: Pritkin testét őrizte. A Dantéban voltam, de nem
fogtam fel, mert olyan sötét volt a folyosó.
Bízzunk Casanovában, hogy spórol a világításon,
gondoltam, és harsányan felnevettem.
– Jól vagy? – Rian, testet öltve esetlenül leguggolt mellém.
Szellemformában olyan kecsesen mozgott, de még nem
olyan régóta volt teste, és nem igazán ment még a
működtetése. Olyan volt, mint amikor egy tinédzser próbál
megtanulni vezetni, és nekimegy a járdaszegélynek, vagy az
ő esetében a padlónak, amikor hirtelen leül, és a lábát, vagy
mindkettőt egyszerre emeli fel. És meglepettnek nézett ki.
De lágy, sötét szemei és kifejező arca ugyanolyan volt,
mint mindig, amikor rám nézett.
Nem tudtam válaszolni. Nem volt olyan, amit hallani
akart.
Kivette a kezemből a telefont. A képernyőre egy szöveg
fagyott. Nem tudtam, mi állt benne, de úgy sejtettem, hogy
épp elég.
– Ó, Cassie! – suttogta.
 – Meg akart kérni, hogy menjek vissza érte – mondtam
kábultan. – Valószínűleg rögtön Radu után. Akkor még nem
tudtam, mit csinálok, mit jelent egyáltalán Pythiának lenni.
Könnyű lett volna rábeszélni. De nem volt rá lehetősége
mielőtt a geis megbonyolította a dolgokat. És később,
mindazok után, amin keresztülmentünk, a fájdalom és a
diadal, és... minden után, hogyan kérdezhetett volna meg
akkor? Hogy kérhetett volna meg, hogy szerezzem vissza a
feleségét?
Rian nem szólt semmit. Kimondottan hálás voltam ezért.
– Aztán beavatkozott a konzul, szétválasztott minket a
paranoiája miatt, és esélyt sem adott neki, hogy bezárjon
engem. És erre lett volna szüksége, nem igaz? Biztosnak
kellett lennie bennem, biztosnak kellett lennie abban, hogy
bármit megtennék érte, és ő nem volt biztos benne. Ezért
volt annyira feldúlt a hadsereg miatt. Nem csak azért, mert
a szenátus akarta, hanem mert ez volt az első alkalom, hogy
ellent mondtam. Ez volt az első alkalom, hogy nemet
mondtam neki.
Egy darabig ismét csend volt, elég hosszú ideig, hogy
szégyellni kezdjem magam. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy csak üljek itt. Istenem, annyi dolgom volt!
De nem tudtam, hogyan csináljam bármelyiket is, és most
először ebben az egészben, először azóta, hogy elkezdődött
ez az egész őrült utazás, kezdtem elgondolkodni a
szavakon. Amiket soha nem engedtem meg magamnak,
hogy kimondjak.
Amik percről percre valószínűbbnek tűntek.
– Az idősebbek megszállottak lesznek – mondta Rian
halkan.
 Felemeltem a fejem. – Mi van?
– Láttam már ilyet korábban. Láttam Carlosban is, bár ő
nem ismeri be. De ott van benne, az égető vágya a
tiszteletre, amit sosem kapott meg az életében. Ez a gyökere
szinte mindennek, amit tesz, még annak is, ahogyan
öltözködik. Ifjúkorának nemesei, a caballerók, akikkel együtt
nőtt fel – az öltözködésükről lehetett őket felismerni.
Annyira feltűnőek voltak...
Kíváncsi voltam, mi a fenéről beszél.
– Ezért akarja annyira, hogy működjön ez a szálloda –
folytatta. – Nem a pénzért, hanem azért, amit képvisel.
Amikor ő fiatal volt, csak akkor voltál fontos, ha
földbirtokos voltál, valaki, akinek volt vagyona. A
kisemberek felnéztek rád, szinte imádtak, és irigyeltek az
elszegényedett nemesek, akiknek az ő családja is része volt.
Ma a jómódú üzletemberek foglalják el ezt a pozíciót, és ő
annyira szeretne az lenni, Cassie! És az igazsághoz tartozik,
hogy szüksége van rá, hogy az legyen!
– Szüksége van rá?
A nő bólintott. – Ahogy mondtam: megszállottak lesznek,
az idősebbek. Mindegyiküknél más és más, legalábbis
mindegyiküknél, akiket én ismertem: gazdagság, szépség,
hírnév, hatalom... De mindig olyan valami, ami az életben
elkerülte őket, valami, ami nagy fájdalmat okozott nekik,
valami, amiről úgy érzik, hogy le kell győzniük.
– És ha nem sikerül?
A gyönyörű fej lefelé hajlott.
– Soha nem gondolkodtál el ezen? Hogy a nagyok évről
évre, minden egyes új családtaggal, minden egyes új
mesterrel egyre nagyobb hatalomra tesznek szert. Mégis
hány olyan időset látsz, mint a konzul? A fiatalabbak
mindenféle dologban meghalnak, de az öregek, az
erőteljesek, azok, akik erejükben vetekszenek némelyik
mesterünkkel – mi ölhetné meg őket?
– Sok minden! – A vámpírok nem haltak meg
megöregedve, de sok más mód létezett. A legtöbbjükhöz
hozzájárultak mások a fajtársaik közül. – Párbajok, háborúk,
konfliktusok más mesterekkel...
– Néhányan, igen – értett egyet. – De mindegyik? Hol
vannak azok az évezredes mesterek? Akik olyan idősek,
mint a konzulotok, elférnének egy nagy szobában. Hol van
a többi, aki vele együtt kezdte? Valaha ezrével voltak, de
most... hol vannak?
– Mondtam már – válaszoltam, és azt kívántam, bárcsak
békén hagyna. – Állandóan harcolnak...
– Igen, de az idősebbek, az erősebbek – nekik kellene
győzniük, nem igaz? De tudjuk, hogy ez nem mindig igaz.
Nem így volt, amikor a konzulod került hatalomra, amikor
megölt egy nála több ezer évvel idősebb, legendás erejű
lényt.
– Kapott segítséget – mondtam, visszaemlékezve arra,
amit Jules mondott. – Anthony harcolt vele...
– De ő egyidős volt vele. És tudod, hogy van ez. Egy
hatodik szintű mester sokszor erősebb, mint egy hetedik
szintű, minden egyes lépés, amit megteszel, exponenciális
erőnövekedést jelent. Szóval mennyivel volt erősebb a
mestere? Azt mondták, hogy ötezer éves lehetett. Hogyan
tudták volna ők ketten, hogyan tudta volna egy sereg
legyőzni őt?
 Elegem volt. – Számít ez? – kérdeztem, és kezdtem
felállni.
Rian elkapta a karomat.
– Számít – mondta sürgetően. – Ha úgy törődsz
Mirceával, ahogyan gondolom, még mindig törődsz vele.
Rámeredtem, és éreztem, ahogy az arcom elkomorul.
– És fizetett neked azért, hogy ezt mondd?
A sötét szemek felvillantak.
– Nem tartozom neki hűséggel; ha valamivel, akkor azzal
neked tartozom! Segítettél Carlosnak, amikor nem kellett
volna, amikor szinte senki más nem segített volna. Még
azután is, hogy elárultalak, és információt adtam a
mesteremnek a terveidről. Azt hittem, az volt a helyes, a
legjobb módja annak, hogy mindkét uramnak segítsek, de
tévedtem. Megpróbálom jóvátenni.
– Azzal, hogy mit teszel?
– Azzal, hogy megmagyarázom. Azzal, hogy elmondom
neked azt, amit ők nem akarnak, amit a legtöbben még
maguknak sem hajlandóak elismerni. De elég sokáig éltem
ahhoz, hogy lássam az igazságot. Azok maradnak életben,
akik békét találnak a fixációjukkal, vagy úgy, hogy
megszerzik, vagy úgy, hogy elengedik. Akik nem... azok
elveszítik a párbajokat, mert elvesztik az eszüket, vagy
lehet, hogy jobb kifejezés a fókuszukat. Semmi sem tűnik
többé valóságosnak – semmi sem számít, kivéve a
megszállottságukat. Ez lesz a végzetes hibájuk, és előbb-
utóbb elpusztítja őket.
– Szóval Mirceának vissza kell szereznie a feleségét, hogy
túlélje? – Milyen kényelmes.
 – Nem kell visszaszereznie a nőt – ingatta a fejét Rian. –
De fel kell oldania ezt a feszültséget, a bűntudatát a
történtek miatt, a vágyát, hogy helyrehozza az elvesztett
családot. Legalábbis meg kell békélnie a nő halálával, és ezt
még nem tette meg.
– És én nem tudok segíteni neki, Rian!
– Akkor ennyire neheztelsz rá? – A gyönyörű szemek
szomorúak voltak.
– Nem, úgy értem, hogy nem tudok segíteni neki –
mondtam, kirántottam magam a szorításából, és
küszködtem, hogy felálljak. – Senkinek sem tudok segíteni!
– Ez nem igaz...
– Tényleg? – A falnak tántorodtam, majd hátat
fordítottam neki, és legszívesebben átkoztam volna magam
a gyengeségemért, amit nem engedhettem meg magamnak.
– Mit láttál, mit csináltam? Mindenfelé rohangáltam, de mit
csináltam?
Most rajta volt a sor, hogy zavartan nézzen.
– Megmentetted az udvarodat...
– Én voltam az oka, hogy egyáltalán veszélybe kerültek!
A beavatottjaim azért robbantották fel az udvart, hogy
megöljenek engem. Ha soha nem léteztem volna...
– Apolló visszatért volna, és mindannyian halottak
lennénk.
Megráztam a fejem. – Az inkább Pritkin volt, mint én. És
most eltűnt, és nem tudom visszaszerezni, bármennyire is
próbálkozom. Nekem... – Legyintettem, mert nem voltak
szavaim. – Többnek kell lennem ennél. Artemisz lánya,
félistennő, Pythia, olyan lenyűgözően hangzanak, de
hazugságok! Ezek valaki másnak a címei, valaki
hatalmasnak. Én csak Cassie vagyok. – Lassan lecsúsztam a
fal mellett, és végre kimondtam a szavakat, amelyeken
hetek óta gondolkodtam. – És én nem tudok megmenteni
senkit!
Rian egy pillanatig hallgatott. – Megmentetted Marcót.
– Marco sosem volt veszélyben.
– Épp ellenkezőleg! Marcót egymás után elcserélték a
mesterei, mert az őrület jeleit mutatta, és elég erős volt
ahhoz, hogy veszélyes legyen. Sötétnek nézett ki a jövője,
amíg nem talált egy olyan mestert, aki mentálisan elég erős
volt, hogy kordában tartsa. És amíg rád nem talált. A
legjobb dolog, ami valaha történt vele, az volt, hogy a
testőrödnek nevezték ki. Nem tudom, mi volt az ő
megszállottsága; ezt tőle kell megkérdezned. De úgy tűnik,
végre megbékélt vele.
Visszaemlékeztem arra, amit Marco mesélt nekem a
lányáról, akit még kiskorában veszített el. Aztán a
testőróriásomra gondoltam, aki olyan hatalmas volt, hogy
szinte egy másik fajnak tűnt, mégis olyan gyengéd, ahogy a
karjában tartotta a pici tanítványt, mintha metszett üveg
lenne. Jules-nek igaza volt; Marco úgy nézett ki, mint egy
verekedő, tehát így bántak vele. De ő nem ilyen volt, és nem
erre volt szüksége.
Arra volt szüksége, amit az őrült udvarom adott neki: egy
esélyre, hogy megvédje a legfiatalabbakat és a
legsebezhetőbbeket.
Azokat, akik arra a kislányra emlékeztették, akit
elvesztett.
– Az udvarom tette ezt – mondtam egy perc múlva. –
Nem én.
 – És az udvarod vívta meg azt a csatát ma reggel? –
kérdezte szelíden mosolyogva. – A te udvarod győzött le
négyet az öt jómadárból, úgymond egy nap alatt?
– De ez csak ennyi – mondtam halkan és epésen, nem
értettem, miért nem érti ezt. – Egy még mindig odakint van,
nem tudom, hol, és egy is éppen elég! És semmivel sem
vagyok közelebb a megtalálásához, Árész legyőzéséhez,
vagy Pritkin megmentéséhez, mint amikor elkezdtem!
Visszamegyek az átkozott Arthur Britanniájába, újra és újra,
és mi hasznom belőle? Csak próbálok a felszínen maradni.
Vagy valamiféle futópadon futok, kimerítem magam, de
nem jutok sehova!
– Talán csak segítségre van szükséged!
Erre felkaptam a fejem, mert ez nem Rian volt. Egy
másodpercbe telt, mire sikerült a sötétben fókuszálnom,
mert nem voltunk ablak közelében, így szinte az egyetlen
fény egy vérvörös kijáratot jelző táblából érkezett.
Megcsillant egy közeledő kopasz folton, amit próbált
elfedni a ráfésült hajtinccsel, és egy szörnyű nyakkendőn,
amin még a sötétség sem tudott segíteni.
Fred.
A testőröm. Jelenleg inkább úgy nézett ki, mint az a
könyvelő, aki valaha volt, és kevésbé, mint egy félelmetes
ördög.
– Telefonhívásod van – tájékoztatott.
Az ajkaim megvonaglottak. Hát persze, hogy az van.
Ismertem Mirceát. Kizárt, hogy ez ilyen könnyen ment
volna.
– Persze.
 De Fred megcsóválta a fejét, és egy furcsa kis vigyor
jelent meg az arcán.
– Nem, higgy nekem! Akarod ezt a hívást fogadni!
 Negyvenkettedik fejezet

A lakosztályom még mindig nagyrészt üres volt, amikor

beléptünk, és úgy nézett ki, mintha hurrikán csapott volna
le rá. Az egykor hiányzó kiságyak összevissza álltak a túlsó
falnál, nyitott dobozok hevertek szanaszét, és a
dohányzóasztal alatt egy magányos, zsírkrétával rajzolt
papír hevert. De egyébként mindentől megfosztották,
kivéve az általános szállodai bútorokat és a kifejezetten
ízléses csecsebecséket, amelyek vele jártak.
És a régi, golyó ütötte lyukak mintáját a falon.
Vettettem rájuk egy pillantást, de csak röviden, mert a
„telefonhívásom” elfoglalta az erkélyre vezető ablakok teljes
felületét. Az üveg általában a távoli neonfényeket, a
fényszórókat és az éjszakai város tompa félhomályát
tükrözte vissza. De most csupa égő gyökér és leomlott tégla
volt, és ami úgy nézett ki, mintha egy földalatti alagút lett
volna, amíg nem történt valami.
Valami rossz.
De a lángoló gyökér alá bukó férfi úgy tűnt, hogy jól van,
és a megkönnyebbülés őszinte mosolya terült el az
arcomon, amikor újra felállt.
– Caleb!
– Még mindig itt vagyok! – Szélesen visszavigyorgott.
Kicsit furcsa volt látni ezt a kifejezést az általában sztoikus
arcon, majdnem annyira, mint a sötét szemek csillogását, és
az általában megfontolt helyett, a gyors és rángatózó
mozdulatokat. Úgy nézett ki, mint akit elárasztott az
adrenalin, és harcra készen áll, bár a folyosón csak fehér
ruhás alakokat láttam, akik próbálták eloltani a mágikus
tüzeket.
– És a többiek? – kérdeztem.
– Kaptunk néhány találatot. – A mosoly kissé
elhalványult. – De semmi olyat, amilyent kaphattunk volna.
Hála neked!
– Nekem? Én ott sem voltam!
– De a figyelmeztetésed igen! Épp azelőtt értem ide, hogy
minden elszállt volna a francba.
– A figyelmeztetésem...?
– Lizzie? – Kissé hitetlenkedőnek tűnt, talán azért, mert
alig egy napja beszéltünk. De nekem úgy tűnt, mintha egy
hete lett volna.
– És Jonas meghallgatott?
Bólintott. – Nem tudom, hogy hitt-e nekem, vagy sem, de
megháromszorozta az őrséget, és elrendelte, hogy aktiválják
a fő védelmezőket. Itt kellett volna lenned! A védelmezők
felemelkedtek, és bumm. Szinte a következő pillanatban
lecsapott ránk a Fekete Kör teljes ereje! Úgy gondolom, azt
hitték, hogy az őrségünk már nem lesz elég erős, miután
korábban legyőzték a vámpírokat, majd a Dantét. Hogy
nem számítanánk újabb támadásra ilyen hamar. De rájöttek
az ellenkezőjére, amint bevetésre kerültek az új fegyverek...
– Milyen új fegyverek?
– Néhány dolog, amit azóta fejlesztettünk, hogy
megtörtént az a dolog Apollóval.
Hátranézett a válla fölött, aztán félre kellett állnia az
útból, amikor egy egész szakasznak tűnő valami vonult el
mellette. Majdnem én is így tettem, annyira valóságosnak
tűntek, és mintha egyenesen felém jöttek volna a falból. De
az erősen felfegyverzett férfiak és néhány nő eltűnt egy
másodperccel később, úgy olvadtak el a levegőben, mint a
3D-s képek a moziban.
És újra Calebet bámultam – pontosabban a hátát.
– Caleb!
– Szólok az öregnek, hogy itt vagy – mondta, és
megfordult, hogy visszafelé menjen, annak ellenére, hogy az
alagút minden másnak tűnt, mint síknak. De nem vesztette
el az egyensúlyát. – El kellett mennie tüzet oltani!
– Szó szerint?
Nevetett – tényleg nevetett.
– Nem, nem szó szerint – legalábbis nem hiszem. De most
az egyszer maradj nyugton!
Ügyesen kikerült egy újabb tűzoltóegységet, majd eltűnt
az alagút egyik kanyarjában. A fehér, vegyivédelmi ruhás
emberek pedig egyenesen a falból rohantak ki, keresztül a
közepemen, amitől egy-két lépést hátrább tántorodtam,
mert az illúzió egy kicsit túl jó volt. Aztán még hátrébb
léptem, mert nem akartam még egyszer átélni ezt.
Ekkor hallottam meg a káromkodást a konyha felől.
A mögöttem hagyott nap után teljes mértékben arra
számítottam, hogy egy hadsereget látok a kapuk előtt, vagy
egy elszabadult tüzet, vagy valamit, amire a szervezetemet
elárasztó adrenalin ki tudja használni magát. Nem
számítottam arra, amit láttam, amikor Freddel berontottunk
a társalgóból nyíló ajtón. Nem számítottam...
Egy táncoló csirkére.
Csak álltam ott.
 Egy csirke volt, és a konyhapulton táncolt.
Egy csomó ember állt körülötte és nézte: néhány
tanítvány, köztük egy Cindy Lou Who-klón, aki egy
szétvert babát szorongatott; néhány komornak tűnő
hadmágus; a rózsaszín hajú lány az üzletsorról; három
kemény kinézetű nő, akik mérgesen a mágusokra meredtek;
és néhány vámpír. Köztük Roy is, barna-sárgásbarna kockás
öltönyben, ami kiemelte vörös haját. De hirtelen senki sem
adott ki egy hangot sem.
A csirke sem, de azt hiszem, ez megbocsátható, hiszen
halott volt. És nyers, és a combcsontjai végén olyan kis
papírdarabkák voltak, mint a fodros zoknik. Úgy nézett ki,
mintha készen állna, hogy beletegyék a serpenyőbe, a
sárgarépa, a krumpli és a hagyma közepére. De ehelyett a
lábaira állva táncolt.
– Mi ez? – kérdezte végül az egyik mágus, és rámutatott.
– Kán-kán? – találgatott Fred, amitől a férfi időjárástól
cserzett bőre kipirult a dühtől.
– Sajnálom! – Egy sovány fiú ijedten a szekrényekhez
kuporodott. Talán azért, mert egy hadmágus épp most
fogott fegyvert rá. Jiao; az agyam a másodperc töredéke
alatt szolgáltatott egy nevet, mielőtt a mágust
lefegyverezték, a fegyver pedig a rózsaszín hajú lány
kezében kötött ki.
– Add vissza! – figyelmeztette a férfi.
– Kérd szépen!
– Add vissza, vagy az év hátralévő részét rácsok mögött
töltöd!
– Miért? – szakítottam félbe – Maga volt az, aki
megfenyegetett egy gyereket!
 A férfi folytatta, mintha észre sem vette volna, hogy ott
vagyok. De még ha észre is vette, úgy tűnt, nem számít. – A
gyerek egy nekromanta – és erős! – mondta érdesen. – Miért
van itt?
– Te miért vagy itt?
A pír visszatért, ezúttal sötétebben. – Minket ide
rendeltek...
– Ki?
– Ki más? Ki őrzi a Pythiát?
– Jelenleg a szenátus.
– A szenátus? – Ez egy másik mágus volt, idősebb és
őszes, a szokásos hadmágus fintorral az arcán. A tekintete
megvetően futott végig a konyhában álló vegyes társaságon,
amelynek felét nem is ismertem. – Ezt az egész bagázst be
kéne zárni!
– Ööö! – Ez egy harmadik mágus volt, egy fiatal szőke,
szigorú katonás frizurával, amitől nem tűnt idősebbnek.
Vagy jobbnak, tekintve a fejére szinte merőlegesen álló
korsófüleket. Halványan ismerősnek tűntek.
– Ööö, mi az? – kérdezte idősebb társa.
– Ööö, kérlek, ne haragítsd meg!?
És bekattant. A fiatalabb fickó egyike volt annak a
máguscsoportnak, akiket nemrég elküldtem fürdeni a
Mead-tóba. És aki nem úgy nézett ki, mint aki újabb
kirándulásra vágyik.
– Tudsz úszni? – kérdezte Roy kedvesen. Ő és a többi
vámpír csak álldogáltak, figyeltek, de nem avatkoztak bele.
Ha Rózsaszín Haj nem ragadta volna el a fegyvert,
valamelyikük megtette volna. De most, hogy Jiaót nem
fenyegették, visszatértek a tévét néző emberek homályos,
kissé unott érdeklődéséhez.
Ha a Kör és néhány boszorkány meg akarta ölni egymást,
miért érdekelné őket?
– Annyira nem – ismerte el a fiatalember. – És az összes
fegyver...
– Úgy viselkednek, mint a kis horgonyok, nem igaz? –
sajnálkozott Roy.
– Tényleg azok. – Rám nézett. – Kérem, hölgyem,
parancsunk van...
– Jonastól?
Bólintott. – Itt kellene lennünk! És szüksége van ránk...
– Ma reggel nem volt szükségem rátok! – mondta
Rózsaszín Haj, tekintetét még mindig a kipirult mágusra
szegezve.
– És ti itt vagytok… mert? – kérdeztem, nem akartam
megsérteni, de nem is éreztem túl jól magam, hogy egy
riporter lóg a lakosztályban.
Nem mintha túl sok emberről lett volna jelenteni valója,
mivel az udvarom nagy része még mindig hiányzott.
Vigyorogva nézett rám. – Ajándékok.
– Micsoda?
– Mi mindannyian, a szövetségektől. – A három kemény
külsejű nő felé mutatott. – A ma reggel után úgy döntöttek,
hogy hozzáértő segítségre van szükséged.
– Hozzáértő! – robbant ki a vörös képű mágus. – Mintha a
szövetségek tudnák, mit jelent...
– Legalább időben odaérünk a küzdelemre!
– Igen, gyanús! Szinte mintha tudtad volna, hogy…
 – Ez az! – mondta az egyik nő a trióból, és éppen akkor
rántotta elő a pálcáját, amikor a mágus intett. Azt
szerencsére a saját embere hárította.
– Vigyázz magadra! – sziszegte az őszes mágus. –
Támadd meg a ribancot, és te aztán jól tudod...
– Nevezz még egyszer ribancnak, vénember, és meglátod,
mi lesz! – figyelmeztette a boszorkány.
– Rendben, kifelé! – mondtam. – Mindannyian! Kivéve
téged, Jiao – tettem hozzá, mert még mindig ijedtnek tűnt.
– Ez nem a Pythia udvarának ügye! Ez a Kör ügye! –
tiltakozott Vörös Arc, mintha meg sem szólaltam volna. –
Ez a fiú illegális varázslatot végzett...
– Öt.
– Öt? Öt mi?
– Négy.
– Ó, a francba! – mondta Kancsófül, és elkezdett az ajtó
felé nyomulni.
– Három.
– Ez nevetséges! – nyögte Vörös Arc. – Illegális
gyerekeket rejtegetsz a Pythia tanítványai mellett...
– Az a nevetséges, hogy háborúban vagyunk! – mondtam
halkan és dühösen. – A háborúban, mert ha elveszítjük, nem
lesz másik. És erre – mutattam az istenverte csirkére –, erre
koncentrálsz?
A férfi mondani kezdett valamit, de idősebb társa
félbeszakította. – Tedd, amit mond! Menj ki!
– A francba! Pedig látni akartam, mi történik, ha elkapsz
egyet – mondta Roy.
Vetettem rá is egy pillantást, és ő is eltűnt, magával vitte
a tágra nyílt szemű tanítványokat is. Jiao ott maradt, ahol
volt, de a csirke hirtelen eldőlt és hátraesett a serpenyőre, a
szárnyaira támaszkodva, mintha fájna a kis lába. Ismertem
az érzést.
Letérdeltem elé. – Jól vagy?
Bólintott.
Aztán összeesett, és én elkaptam, ahogy a padlóra
zuhant, mert még csak egy gyerek volt, és egy hadmágus
fegyvert tartott rá.
– Sajnálom! – zihálta. – Nem akartam...
– Tudom. Semmi baj!
Megrázta a fejét. – Nem igaz! Elszúrtam. De én csak... a
lányok, látni akartak...
– A tanítványok megkértek, hogy mutasd meg nekik, mit
tudsz.
Nyelt egyet, és bólintott.
– Ők... néhányan közülük még csak kicsik, tudod? És nem
olyanok, mint mi. Nem szoktak hozzá... ehhez az egészhez.
– Körbe mutatott egy amorf „ez” gyanánt, ami istenekből és
háborúkból állt, vagy az ő szemszögéből nézve inkább
félelemből, fájdalomból és állandó szorongásból, mert ezt
ismerte, mielőtt találkozott volna Tamival.
Ezt ismerte Tami majdnem minden gyereke, beleértve
engem is, mielőtt ő belépett az életünkbe, és mindent
megváltoztatott.
Csak egy biológiai gyermeke volt, a Jesse nevű fia, aki
egy nem engedélyezett képességgel született. Az ő esetében
ez a tűzgyújtás volt, ami miatt gyorsan eljutott a Kör egyik,
veszélyes tehetséggel bíró fiataloknak fenntartott iskolájába,
amint megnyilvánult az ereje. Ez nem tetszett Taminak, aki
nem az a fajta volt, akit az ember fel akart bosszantani.
Főleg akkor nem, ha ő maga is rendelkezett némileg
szokatlan tehetséggel, hiszen kioltó volt, egy boszorkány,
aki bárkiből vagy bármiből ki tudta szívni a mágiát, akivel
találkozott.
Beleértve a védelmezőket is, amit a Kör használt az
iskoláikban.
Jesse nem sokkal később hazatért, és a Körnek egy új
önbíráskodó miatt kellett aggódnia, aki szokásává tette,
hogy besétál a védelmezőik mellett, összeszedi a
gyerekeket, akiket az a veszély fenyeget, hogy egész
hátralévő életüket bezárva töltik, és elsétál velük. Ezenkívül
olyan szökevényeket is befogadott, mint én, és végül elég
nagy gyűjteménye lett boszorkánymesterekből,
telekinetikusokból, megidézőkből, csúfolódókból,
álomjárókból, és igen, még nekromantákból is. Jiao az
utóbbiak közé tartozott, és volt egy kedvenc trükkje.
Csakhogy a Kör szemszögéből nézve egy csirke engedély
nélküli megelevenítése nyilvánvalóan egyenrangú volt egy
élőhalott hadsereg felállításával.
– Nem tettél semmi rosszat! – mondtam.
– Akkor miért mondják mégis azt? Miért... – az ajkába
harapva elhallgatott, nem volt hajlandó előttem sírni, mert
már nem kisfiú volt. De még nem is volt férfi, mindössze
tizenkét-tizenhárom éves ifjú, és a kemény állú sztoicizmus
nem az ő világa volt. Így hát csak állt ott, nyomorúságosan
kinézve, és ez arra késztetett, hogy egy bizonyos hadmágust
az óceán közepére küldjek.
– Mert félnek!
– Félnek... tőlem? – Felnézett. – De én nem tehetek
semmit...
 – Még nem! Nem attól félnek, hogy mit teszel, hanem
attól, hogy mit tehetnél! Nem értik az olyan mágiát, mint a
miénk, és ez megijeszti őket...
– Mint... a miénk?
– Az apám nekromanta volt. Van bennem egy kevés az ő
képességeiből.
Jiao a csirkére nézett, én pedig felnevettem.
– Nem, én nem tudok ilyet csinálni! Én nem... Nálunk
nem testek vannak, hanem szellemek. De ez akkor is
nekromanciának számít. És tudod mit?
Megrázta a fejét.
– Ez mentett meg ma reggel. Tudod, hogy volt egy
csatánk?
A szeme felcsillant. – Mindenki tudja! Bár nem engedik,
hogy megnézzük...
– Megnézni?
– A biztonsági felvételen. Néhány vámpír azt mondta,
hogy elég jól átjött – amíg a kamerák ki nem kapcsoltak. De
Tami nem engedi, hogy megnézzük...
Jó, gondoltam, és mentálisan feljegyeztem, hogy
köszönetet mondjak neki.
– …de talán te tudnál...
– Nincs sok látnivaló – mondtam. – Elhagytam a testemet,
és... csináltam néhány dolgot... és a videón ez nem fog
látszani!
– De ha az emberek látnák – mindig azt mondják, hogy
amit én tudok, az rossz, de ha te is használtad...
– Ez nem rossz, Jiao! Nem a varázslat számít, hanem az,
hogy mire használod! Érted?
 – Én értem, de ők nem! Mindannyiunkat be akarnak
zárni...
– Ezt nem fogják megtenni!
– De megtették – erősködött. – Még mindig megteszik! Sok
nekromanta volt az iskolában…
– Sok? Nekem mindig azt mondták, hogy ez ritka
adottság.
Megrázta a fejét. – Nem igazán. De akik nem olyan
erősek, akikkel nem történnek folyton balesetek, azok
megpróbálják elrejteni. A Kör szinte bárkit hamarabb
kienged, mint minket. Azt gondolják, hogy gonoszak
vagyunk...
– De nem vagytok azok! – mondtam határozottan.
– Nem, nem vagyunk azok – mondta rám nézve. Aztán
spontán megölelt, amikor odakintről vitatkozás hangja
hallatszott.
Lehajtottam a fejem. – Maradj itt! – mondtam neki.
– De...
– Maradj! Itt! Oké?
Sóhajtott. – Pontosan itt – mondta, és nekidőlt a
szekrényeknek.
Én pedig kimentem, hogy megnézzem, milyen friss pokol
szakadt ránk, és azt kellett felfedeznem – csak ugyanaz a
régi szarság.
De úgy tűnt, ezúttal új fordulat következett.
Tami egy teljes harci felszerelésben lévő hadmágus és egy
keménykötésű boszorkány között állt... Nos, nem voltam
benne biztos. A Körrel ellentétben, úgy tűnt, a
szövetségeknek nincs öltözködési szabályuk. Vagy ha volt
is, azt úgy lehetett összefoglalni, hogy „Gyere ide, tesó”!
 Mindkét karja, amely olyan izmos volt, mint egy férfié,
tele volt tetoválásokkal, némelyikük mágikus. Kilátszottak
az ujjatlan póló alól, amit egy régi farmer fölött viselt. Még
több volt látható a nyakán, amely aztán eltűnt a rövid, sötét
hajában. Piercingjei pedig a szemöldökétől kezdve, a
fülcimpán át az orrlyukakig, egészen az alsó ajkát átszúró
súlyzóig terjedtek.
Ha a Kör legénységénél kevésbé nyálas és fényesre
csiszolt személyt kerestem volna, nem is találhattam volna
jobbat. De a külső nem egyenlő az erővel, és annyi
szivárgott belőle, hogy csodálkoztam, hogy nem szikrázott a
hűtőszekrényből. Mert dühös volt.
Nem tudtam, mit mondott a hadmágus, de a feszültség a
szobában elég sűrű volt, hogy késsel lehessen vágni.
Legalábbis egy pillanatig az volt. Amíg rá nem jöttek, hogy
pontosan mire képes egy feldühödött kioltó.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, a két kakaskodó
megtántorodott, és a mágus féltérdre ereszkedett. A nő állva
maradt, de úgy nézett ki, mint akit épp most ütött el egy
Mack teherautó. Az arca elfehéredett, ami elég lenyűgöző
volt, tekintve, hogy a természetes bőrtónusa mély olívazöld
volt, és a pálcája kiesett a kezéből.
Nem mintha számított volna. Úgysem tudta volna
használni. Kétlem, hogy bármelyikük is tudott volna
varázsolni, hogy megmentse az életét, és talán napokig nem
lesznek képesek rá. A kioltók olyanok voltak a mágiának,
mint a vámpírok a vérnek.
És épp most véreztették ki őket.
– Egy kis lecke, fiúk és lányok – mondta Tami, miközben
próbáltak levegőt venni.
 – Az én házam! Az én szabályaim!
– Azt hittem, ez a Pythia háza – mondta Rózsaszín Haj,
közelebb húzódva a barátnőjéhez.
– Aki az én irányításom alá helyezte, így az én házam lett.
És az én házamban, ha fegyvert rántsz – akármilyen
fegyvert –, az verést von maga után. Hacsak nem tör be az
ajtón a Fekete Kör serege, a fegyvereid biztonságban
maradnak! Ez egy gyerekekkel teli lakosztály, amit
tudnotok kell, és amire emlékezni fogtok, valahányszor
késztetést éreztek rá. Mert ha nem...
A két egykori kakaskodó felnyögött, és végre a
boszorkány is térdre rogyott, leesett állal, és elkerekedett
szemekkel.
– …ki foglak dobni benneteket! – mondta nekik Tami. –
Megértettétek?
– Én... azt hiszem, felfogták – mondta Rózsaszín Haj, és
megragadta a barátját, míg Kancsófül elrántotta a kábultnak
tűnő mágust.
– Megmagyarázná valaki, mi történt az előbb? –
kérdeztem.
Tami kinyitotta a száját, de az őszes mágus megelőzte.
– A boszorkány provokálta, de ő is túllőtt a célon –
ismerte el. – Idegesek vagyunk – mindannyian.
Lemaradtunk a ma reggeli csatáról...
– Átkozottul igazad van – motyogta Rózsaszín Haj, amíg
rá nem néztem.
– …és egy másikról ma délután. Ott akarunk lenni! –
Visszamutatott a nappali felé. – A főhadiszálláson, ahol
szükség van ránk. Nem itt, bébiszitterkedni...
– Akkor menjetek!
 – Parancsunk van! – zihálta Vörös Arc.
– Amit én felülbírálok! Jonasnak nagyobb szüksége van
rátok, mint nekem – és ezt mindjárt tisztázom is vele,
amikor beszélünk. Menjetek!
A két férfi egymásra nézett.
– Most, vagy én magam küldelek el benneteket!
Üres fenyegetés volt, de ők ezt nem tudták. És nem úgy
tűnt, mintha érdekelte volna őket. Elmentek.
– Átkozottul igaz! – mondta Rózsaszín Haj, és én felé
fordultam.
– Nagyra értékelem, hogy a szövetségek elküldtek téged
– mondtam, és megpróbáltam diplomatikusan viselkedni. –
Azonban...
– Azonban?
– …Taminak igaza van! Vannak bizonyos alapszabályok.
A tetovált boszorkány talpra kecmergett, és felvette a
pálcáját, bár észrevettem, hogy eltette. Mindeközben úgy
figyelte Tamit, mintha még sosem jött volna rá, mire képes
egy kioltó, ha elég ostoba vagy ahhoz, hogy hagyd, hogy
ténylegesen hozzád érjen. Tami a szoba másik végéből is el
tudta szívni a mágiát, de az nehezebb volt, és nem kapott
annyit.
De bőr a bőrön?
Igen, megszívtad!
De úgy tűnt, a tapasztalat nem enyhített semmit a nő
hozzáállásán.
– Nem akar minket – mondta a többieknek. – Én
megmondtam!
– Nem ezt mondta – felelte Rózsaszín Haj, de a tekintete
rám szegeződött.
 – Nem mondtam, mert nem is úgy gondoltam –
mondtam. – Segítettél ma reggel, méghozzá nagyon sokat.
Nagyra értékelem...
– De most azt szeretnéd, ha kedvesen elhúznánk a
picsába – szakított félbe a kemény csaj.
– Azt szeretném, ha nem fejeznétek be a mondataimat! –
mondtam a szokásosnál élesebben, mert az idegeim
megtépázódtak.
Meglepettnek tűnt, mintha nem szokott volna hozzá,
hogy kihívják. Én pedig nem adtam neki időt, hogy
magához térjen.
– Ahogy mondtam, nagyra értékelem a szövetségek ma
reggeli segítségét, és most is szívesen fogadom. De vannak
szabályok...
– Mint például?
– Mint például, hogy mindenki jól kijön egymással –
mondtam, miközben figyeltem őt. Mert egészen biztos
voltam benne, hogy ez szándékos volt.
Nem a mágusok voltak az egyetlenek, akik nem szerettek
bébiszitterkedni.
– Ha nem akarsz itt lenni, akkor ne legyél itt – mondtam,
és a pillantásom befogta az egész csoportot. – De ha
maradsz, akkor elfogadod, hogy ez egy család. Nem
munka, nem teher – egy család. Ha nem bírod elviselni,
hogy csatlakozz egy olyanhoz, amely olyan emberekből áll,
akiket nem viselsz el, akkor tudod, mit kell tenned.
Senki sem mozdult.
– Majd én elintézem ezt a szövetségekkel – tettem hozzá.
– Nincs annyi befolyásom náluk, mint a Körnél, de
megteszek minden tőlem telhetőt...
 – Nem megyünk el! – mondta Kemény csaj keresztbe font
karokkal.
Ez véglegesnek hangzott.
– Akkor elfogadod a szabályokat?
Hosszú, néma pillanat következett, aztán további csend.
De végül bólintott. És nem csak ő. A másik három
boszorkány is követte a példáját, ahogyan Kancsófül is, akit
meglepődve láttam, hogy még mindig ott foglal helyet, ahol
korábban a bár volt, mielőtt valaki meglépett volna vele.
– És hol a fenében van az udvarom? – kérdeztem Tamitól,
aki a szemeit forgatta.
– Ez egy hosszú történet – mondta. – Intézd a hívásod!
Mindjárt befejezem a vacsorát, ha beszélgetni akarsz.
Bólintottam. Roy mellém állt, amikor visszasétáltunk a
nappaliba. – Ellenőriztétek? – kérdeztem, szinte
hangtalanul, de a fülének nem volt szüksége segítségre.
– Teljesen tiszták. Nos, elég tiszták. – Vetett rám egy
pillantást. – Persze el is küldheted őket.
– Már egy ideje az egységről prédikálok, és amint kapunk
néhányat, küldjem el őket?
Elvigyorodott. – Vigyázz, mit kívánsz!
Éppen a megfelelő választ próbáltam kitalálni, amikor
visszatért Fred.
– A pasasod a vonalban van!
Újra belépve a nappaliba Jonast láttam, amint teljes harci
öltözékben, valamiféle fekete, fényes páncélban lépked az
égő alagútban, amitől fehér haja még fehérebbnek látszott a
kontrasztban. És mindkét oldalán egy-egy nő állt: az egyik
magas, vékony és sötét hajú, talán valahol a negyvenes évei
elején járhatott, a másik öreg, kerek, nagymamás, és a haja
majdnem olyan fehér volt, mint az övé. Azon tűnődtem, mit
keresnek egy földalatti bunkerben, amely még mindig úgy
tűnt, hogy lángokban áll.
És még mindig errefelé jönnek, annak ellenére, hogy épp
most hagyták maguk mögött az üvegfalat.
– Jonas – mondtam, és készültem megkérni, hogy lépjen
egy kicsit hátrébb, mert a varázslat furcsa háromdimenziós
hatása összezavarta az agyamat.
Tényleg összezavart, gondoltam, amikor ők hárman a
szőnyegre léptek, a cipőjük alatt belapult a plüsskupac.
És aztán csak tovább közeledtek.
 Negyvenharmadik fejezet

Bőrbe öltözött hadmágusok hada özönlött az alakok köré,

egy másodpercre beborítva a triót, mielőtt ködként
szétoszlott – és maga mögött hagyta őket. Mert ők nem
képek voltak. Épp most sétáltak ki az átkozott falból, egy
ezredmásodperc alatt átszelve a fél világot, anélkül, hogy
akár csak egy lépést is megtettek volna.
És csak egyetlen csoport volt a világon, amelyik képes
volt erre.
– A gyerekek – suttogtam, és visszatántorodtam Royhoz.
– Mi?
– Hozd ki őket! Azonnal!
Kiabálást és futó lábak dobogását hallottam, és éreztem,
hogy Roy maga mögé ránt, de egyik sem volt jó a két
beavatott és Jonas ellen – és hogy a fenébe kerültek elő újabb
beavatottak?
– Cassie… – mondta Jonas.
– Bukj le! – mondtam neki, és mindent bedobtam, amim
csak volt, és megpróbáltam elég messzire elmozdítani a
nőket, hogy legalább a gyerekeket legyen időnk
kimenekíteni.
De semmi sem történt, kivéve az energiaveszteséget, ami
térdre rogyasztott, és egy nyögést szakított ki a torkomból.
Ezenkívül semmi mást nem tett, mert a nők meg sem
mozdultak. Leszámítva a közeledésüket felém.
 És a vicsorgó vámpírok sora felé, akik hirtelen elém
kerültek, kivillantott agyarakkal és felemelt fegyverekkel
egy áthatolhatatlan falat alkotva. Ami egy kézmozdulat
következtében ugyanilyen hirtelen el is tűnt – hogy hova,
nem tudtam. Én pedig hátráltam, próbáltam elérni a lépcsőt,
még akkor is, amikor varázsigék repkedtek, emberek
sikoltoztak, és üvegek törtek szét, beleértve az ablakok
egész sorát is.
De semmi sem érintette meg a nőket – egyetlen átkozott
dolgot sem.
Persze, hogy nem.
Aztán hirtelen minden elcsendesedett. Nem fagyott meg,
de pokolian lelassult. Jonas lazán felemelte a karját, hogy
elhárítson egy átkot. A boszorkányok összetorlódtak az
ajtóban, a legutóbbi varázslataik alig mozogtak előttük.
Fred egy-egy gyerekkel állt a hóna alatt, és lassan nyúlt egy
másikért. Roy pedig, aki valahogy elkerülte, bármi is történt
a többi vámpírral, félúton elakadt egy vetődésben,
megfeszített testtel és kinyújtott karral, mint egy profi
focista, aki egy labdáért ugrik.
Vagy egy vámpír, aki az egyik beavatottra ugrik, aki már
nem volt ott.
Mert előttem állt.
Visszatántorodtam, a fejem szédült, az orrom folyt, a
könyököm a lépcső vaskorlátjába ütközött. Amibe
belekapaszkodtam, és felhúztam magam. Ha el tudnám érni
az ajtót, ha rá tudnám kényszeríteni őket, hogy üldözzenek,
ha el tudnám vezetni őket a lakosztályból...
De a fiatalabbik ugrott, és megjelent felettem a lépcső
tetején. Az idősebb pedig megragadott hátulról, a szorítása
meglepően erős volt. Csapdába estem közöttük,
kétségbeesetten és tehetetlenül ketrecbe zárva...
És a hatalmas kebléhez szorítva, miközben valaki csitító
hangokat adott ki, mint egy traumatizált gyermeknek.
Egy pillanatig csak így maradtunk, furcsa látványként.
Aztán a fiatalabbik nő elszörnyedt arckifejezéssel lehajolt,
és kinyújtotta a kezét...
Ettől zihálva hátrahőköltem, mert nem értettem ezt – nem
értettem semmit az egészből!
– Hölgyem – mormolta, és leejtette a kezét. És láthatóan
tanácstalanul nézett az idősebb nőre.
– Mondtam Jonasnak, hogy ne így csinálja! – mondta
Fehér Haj. – Ez az átkozott ember sosem hallgat rám!
Elengedett, aztán csak állt ott, a homlokát ráncolva. –
Meghajolnék – mondta szürreálisan –, de tudod, a térdeim.
Leereszkedem, és lehet, hogy soha többé nem állok fel.
Ott maradtam, ahol voltam, a korlátnak támaszkodva, a
vér lüktetett a fülemben.
– Kik vagytok ti? – suttogtam végül.
– Az ön biztonsági tartalékai, hölgyem – mondta a
fiatalabbik. Lesétált a lépcsőn, és meghajolt, olyan
elegánsan, mintha egy előkelő szalonban lett volna. De
amikor felnézett, az arca vad volt. – A Pythia nem egyedül
harcol! A Pythia soha nem harcol egyedül!

***

– Nem tudtam – mondta Jonas halkan, mert átmentünk

Rhea szobájába. Ő a lányát akarta látni, én pedig el akartam
távolodni a nappaliban zajló jelenettől.
 Egy rendkívül feldühödött Tami – és Istenem, milyen
fenséges volt – elvitte a gyerekeket és a csirkét „fel”, bármit
is jelentsen ez, amíg Roy és a vámpírok takarítottak. És
megpróbálták megnyugtatni az újoncokat. Nem úgy
hangzott, mintha könnyű dolguk lenne, a boszorkányok
néhány perc alatt két olyan mágiaformának voltak kitéve,
amivel még sosem találkoztak, ami nem javított a
hangulatukon.
De engem ez már nem érdekelt.
– Senki sem tudta – tette hozzá Jonas. – Nyilvánvalóan ez
a lényege. Hogy minden generációból legyen egy rangidős
beavatott, aki megőrzi a képességeit, arra az esetre, ha
komoly veszély fenyegetné az udvart. Amennyire én
tudom, az ötlet azért született, hogy megvédjék a Pythiát és
az örökösét, ha egyszerre sérülnének meg. Egy eszméletlen
Pythia nem tudná átadni az erejét, de használni sem tudná.
Ezért...
– Egy biztonsági tartalék – mondtam, és a két nőre
meredtem, akik az ablakpárkány mellett állva halkan
beszélgettek.
– Igen.
– És szerinted megbízhatunk bennük?
– Ezt neked kell eldöntened! – mondta Jonas nehézkesen.
– Ha megkérdeztek volna, én Agnes beavatottjaira is azt
mondtam volna, hogy megbízhatunk bennük, és őket
jobban ismertem.
– Akkor miért hoztad ide őket? – suttogtam. – Ha a másik
oldalnak dolgoznak...
– Ebben az esetben a Fekete Körnek miért lenne szüksége
Lizzie-re? Miért kockáztatnának ennyit a képességeiért, ha
már van két beavatottjuk, ráadásul nagyobb hatalommal,
mint amit valaha is láttam használni?
Megráztam a fejem. – Talán valami másért akarják őt...
– Egész éjjel és a nap felében is folyamatosan
kihallgattuk. Ha van is bármi érdekes a lányban, nem
találom!
– De mégis elvitted! – mondtam vádlóan. Nemrégiben
összeütközésbe kerültünk a tekintélyek miatt – nevezetesen,
hogy ő figyelmen kívül hagyta az enyémet –, és azt hittem,
hogy ezt már elrendeztük. Aztán elment, és megint
ugyanazt csinálta!
De Jonas nem tűnt bocsánatkérőnek.
– Nem voltál itt! Nem tudtam, hogy mikor térsz vissza!
És mi háborúban állunk. Ha volt rá esély – még ha csak egy
csekélyke is –, hogy ismeri Árész terveit...
– De nem ismeri.
– Nem. – Hirtelen felsóhajtott, és megdörzsölte a szemeit.
Úgy tűnt, nem Lizzie volt az egyetlen, aki egész éjjel fent
volt. – Amennyire meg tudjuk állapítani, csak egy
palimadár, semmi több.
– És ezek a nők?
– Abigailt – a fiatalabbat – ismerem Agnes udvarából.
Férjhez ment úgy egy évvel anyád érkezése után, és állítólag
ezután a hatalomhoz való hozzáférésről is lemondott.
Hozzáértő volt, de amennyire én tudom, semmi figyelemre
méltó nem volt benne.
– És a másik?
– Hildegarde von Brandt, Lady Herophile udvarának
erőteljes tagja...
 – Gertie-é? – mondtam élesen, és kaptam egy bólintást
tőle – Ricótól pedig egy figyelmeztető pillantást, aki
visszatért Rhea mellé, miután a vámpírok többségével
együtt áthelyezték az előcsarnokba. Nem tűnt boldognak,
hogy még két beavatott lóg itt.
Nem ő volt az egyetlen.
– Igen – mondta Jonas halkan. – A képességei mindig is
félelmetesek voltak. Ha érvényben volt a biztonsági tartalék
rendszere, el tudom képzelni, hogy őt választották.
– De miért kell titokban tartani? Hogyan kérhetnék
segítséget, ha azt sem tudom, hogy léteznek?
– Kérdezd meg őket! – mondta Jonas szárazon. – Csak
annyit tudok, hogy megjelent az az átkozott újság, és nem
sokkal később két nagyon elégedetlen látogatót kaptam,
akik audienciát követeltek tőled. Azok után, amin
keresztülmentél, azt hiszem, attól féltek, hogy nem fogadod
őket ajánlás nélkül. Felhívtam őket, és a többit már tudod.
– Nem – mondtam –, nem tudok semmit – és odasétáltam
a nőkhöz.
– Hölgyem – mormogták, miközben Hildegarde
biccentett a rettegett pukedli helyett.
Mintha engem érdekelne.
– Miért vagytok itt? – kérdeztem hirtelen.
Váltottak egy pillantást.
– Itt kell lennünk – mondta Abigail egy pillanat múlva. –
Ha az udvarnak szüksége van ránk. Ezért létezünk – nos,
ezért van ez a pozíció...
– Az udvarnak már egy ideje szüksége van rá. Az udvart
most robbantották fel – mutattam rá.
 – Az épületet robbantották fel. Az udvart megmentetted –
helyesbített Hildegarde egykedvűen.
Fiatalabb társával ellentétben ő teljesen érdektelennek
nézett ki az egész miatt. A golyókkal átlőtt fal, amelyen
rajtakaptam Abigailt, hogy bámulja, nála még egy felvont
szemöldököt sem eredményezett. Az őrjöngő boszorkányok
és dühös vámpírok vegyes csapatát egy vidám „Nos,
sziasztok!” felkiáltással kezelte. És most egy bizalmatlan,
több mint bosszús Pythiára kedvesen, de nem érzékelhető
aggodalommal nézett.
Talán azért, mert látta, hogy milyen nehezen megyek fel a
lépcsőn.
Ha bántani akartak volna, már megtehették volna. Így hát
maradt a kérdés, hogy mit akartak.
– Mit akartok? – kérdeztem.
– Segíteni neked – mondta Abigail, vékony arca
nyugtalanságot sugárzott. – Amikor elolvastam az újságot –
tudtam, hogy hamarabb kellett volna jönnöm…
– Miért nem tetted?
– Én... nos, megpróbáltam. Amikor Lady Phemonoe
meghalt, és Myrát árulónak nevezte a Kör, küldtem egy
levelet a Lord Protectornak…
– Saundersnek? – kérdeztem, megnevezve Jonas elődjét.
Aki pokolian korrupt volt, és tálcán akarta a fejemet, mielőtt
rájöttem volna, mire készül.
Majdnem sikerült neki.
És a fenébe is, jól jött volna akkoriban egy-két beavatott!
– Igen – erősítette meg. – Ő... Nyugtalanná tett. Úgy
éreztem, hogy a válasza csak arra irányult, hogy
információkat szerezzen rólam. Névtelenül írtam, és ez nem
tetszett neki. De nem szabad felfednünk magunkat, hacsak
nem feltétlenül szükséges, és én nem ismertem őt.
Megbeszéltem egy találkozót, de ott voltak az emberei, és
csapdát állított nekem. Megmenekültem, de szoros volt a
dolog, és mielőtt eldönthettem volna, hogy mit tegyek,
Jonas eltávolította őt, és átvette a szerepét. Téged pedig
kineveztek Pythiának.
Hildegarde bólintott.
– Én is fontolgattam, hogy jelentkezem, de minden
gyorsan megoldódott, és úgy tűnt, az udvar nincs
veszélyben. Amennyire meg tudtam ítélni, ez csupán egy
vitatott utódlás volt, a Kör megpróbált mindkettőtöket
visszaszerezni, hogy megnézzék, hová megy a hatalom.
– Megpróbáltak megölni minket, és a saját jelöltjüket
ültetni a trónra! – mondtam hevesen.
– De az újságok nem ezt a történetet hozták le, ugye? –
kérdezte szelíden. – És én már jó ideje távol voltam az
udvartól. A régi pletykaforrásaim már rég kiszáradtak –
ferde fintorra görbítette az ajkát –, és a legtöbb esetben már
meghaltak.
– Nem szabad felfednünk magunkat, hacsak nem
feltétlenül szükséges – ismételte meg Abigail. – Ha
mindenki tudná, kik vagyunk, és támadás érné az udvart,
talán minket is célba vennének.
– És akkor hol lennénk? – értett vele egyet Hildegarde.
– Ott, ahol én voltam az elmúlt négy hónapban? –
vicsorogtam, aztán a falnak támaszkodtam, és a fejemre
tettem a kezem, mert ez nem segített. – Miért vagytok itt?
– Tudod, hogy miért! Az újságból világosan kiderült,
hogy a dolgok nem úgy állnak, ahogy azt feltételeztük. És a
Jonasszal folytatott beszélgetésem után úgy tűnik, még
súlyosabbak, mint amitől tartottam. Nem sikerült elkapnod
az utolsó árulót!
– Nem.
– Akkor már megbocsáss, de te miért vagy itt? – követelte.
– Egy áruló elsőbbséget élvez. A hatalmadnak oda kellene
húznia téged, ahol ő van...
– A hatalmam! – Hirtelen felnevettem, nem is tudtam,
miért. Valószínűleg azért, mert mostanában nem éreztem,
hogy lenne. – Nem hiszem, hogy tudja – mondtam végül. –
Nem vesz tudomást róla.
– Az lehetetlen! – mondta Hildegarde szigorúan. – Egy
áruló az elsőbbség – a prioritás, amíg le nem számolnak
vele. Egy elszánt jómadár mindent elpusztíthat!
– És nekem öt volt! – mondtam hirtelen vadul. Fájt a
fejem, túl sok problémám volt, és nem volt időm egy olyan
ember kritikájára, aki még csak nem is volt itt. – Csak pár
napja szereztem tudomást róluk. Hárman már halottak, egy
pedig őrizetben van...
– Ez csodálatra méltó, hölgyem! – mormolta Abigail.
– És haszontalan az utolsó nélkül – mondta Hildegarde,
visszhangozva valamit, amire már a folyosón is gondoltam.
– Mit akarsz, mit tegyek? – követeltem. – Úgy tűnik, a
hatalmam nem tudja, és nem is érdekli, hol van, és nélküle
nem vagyok képes megtalálni! Valami máson dolgoztam, és
ez nem annyira...
– Min?
– Semmi közöd hozzá!
Hildegarde most először nem nézett ki olyan
nagymamásan.
 – Nem a részleteket kérdezem! – mondta metszőn. – Arra
akartam kilyukadni, hogy ha ugyanott és ugyanabban az
időben jártál volna, mint az árulód, akkor az erődnek nem
kellett sehová sem, hogy húzzon.
Megráztam a fejem. – Nem is tettem!
– De bizonyára igen!
– Nem! Egy beavatott nem tudna... – elhallgattam, mert
hirtelen eszembe jutott a Winnebago tündér változata elleni
támadás. De az Wales volt, az a hely, ahol majdnem
kihánytam a beleimet, hogy elérjem – és az egy olyan
bájitallal történt, ami Johannánál nem volt. Kizárt, hogy
sikerült volna neki.
– Valami eszedbe jutott – mondta Hildegarde.
– Az egyik másik áruló azt mondta, hogy Johanna Zirimis
– ő az, aki még mindig odakint van – ugyanazt akarja, amit
én. Egy... valamiféle ereklyét. Olyat, amelyről úgy gondolja,
hogy elég erős lehet, hogy visszahozzon egy istent...
– Akkor hogy mondhatod, hogy nem jelent fenyegetést? –
követelte Hildegarde.
– Mert neki nem sikerült volna. Ő egy beavatott...
– Egy elszánt beavatottnak is sok minden sikerülhet,
biztosíthatlak róla! – csattant fel a nő.
– Tizenöt évszázad? – csattantam vissza.
– Tizenöt... század? – nézett Abigail megdöbbenve.
Bólintottam. – Ezért vagyok kimerült. És ha engem
majdnem megölt, hogy ilyen messzire visszaugorjak,
komolyan gondolod, hogy egy beavatott is képes lenne rá?
Bármelyik beavatott?
– Nem – mondta Abigail, a barátjára pillantva. – Ez nem
is kérdés!
 Hildegarde összeszorította az ajkát, értetlenül és
halványan bosszúsan nézett.
– Szóval, ahogy már mondtam is – mondtam nekik –,
nem tudom, hogy Johanna meghalt-e a küldetése közben,
vagy még nem kezdte el, vagy mi, de...
Félbeszakítottam magam, mert épp akkor kinyílt az ajtó,
és valaki behátrált a szobába: Jiao, aki egy tálcát hozott
Rheának. Valamiféle leves volt rajta, és jó illata volt. Rám
mosolygott.
Én visszamosolyogtam.
Aztán összevontam a szemöldököm.
– Mi az? – kérdezte Hildegarde élesen.
– Jonas! – szólítottam, mert Rhea már felébredt, így már
nem volt okom a hallgatásra.
Felnézett.
– Van egy fényképed Johannáról?
Nem válaszolt, azzal volt elfoglalva, hogy újabb pár
párnát rakjon Rhea mögé. De tett egy mozdulatot a
mellettem lévő ablaksor felé, ami hirtelen átváltozott a
vegasi éjszakáról egy lány fotójára. Egy sötét hajú, gyönyörű
zöld szemű, szinte megdöbbentően szép, olívazöld bőrűre.
Elkaptam az arcát, de ez nem sokat segített. Az az
átkozott Winnebago túl sötét volt, és túlságosan eltömődött
a porral, hogy biztosra tudjak menni. Lehet, hogy ő volt az;
de éppúgy lehetett bárki más is.
– Beszélhetek Lizzie-vel? – kérdeztem, és ez a kérés egy
kicsit bonyolultabbnak tűnt. De mire Rhea a leves
egyharmadát elkortyolta, egy új arc jelent meg az ablakon,
egy olyan, akinek sötét karikák voltak a szeme alatt és matt
szőke haja, mert úgy tűnt, Lizzie még kevesebbet aludt,
mint én.
És ezt én éppen megzavartam. Mögötte egy bevetetlen, a
padlóhoz csavarozott priccs állt, amihez – feltételezésem
szerint – mágikus bilincsekkel volt rögzítve. Ez a tény
egyáltalán nem nyugtatott meg.
– Elkábítva kell maradnia! – mondtam Jonasnak. – Amíg
vissza nem adja a hatalomhoz való hozzáférését.
– Így is van! Szoros megfigyelés alatt tartjuk.
– Nem eléggé! Egy beavatottnak kellene vele lennie! –
mondta Hildegarde.
– Önként jelentkezel? – kérdeztem.
– Neked... – A szemei elkerekedtek. – Nincsenek
beavatottjaid?
Rhea gyengén intett az ágyról. Abigail arca az aggódóból
éppen csak egy kicsivel a rémült fölé változott. Hildegarde
káromkodott – meglehetősen leleményesen.
– Hilde… – kezdte Jonas.
– A francba, Jonas, mi a fenét csináltál?
– Nem is tudtam, hogy léteznek biztonsági tartalékok...
– De azt tudtad, hogy vannak más beavatottak is! Még az
egykori beavatottak is jobbak lettek volna a semminél! Mi a
fenéért...
– Meg akarta tartani az irányítást az udvar felett –
mondta Abigail halkan. Megdöbbentnek, szinte sértettnek
tűnt, mintha nem tudná elhinni.
Nem tudtam elhinni, hogy húsz évvel idősebb nálam.
Nem a kor – a kilométerek miatt, mondtam magamnak
komoran, és az ablakokhoz sétáltam. – Válaszokat akarok,
Lizzie!
 – Mindent elmondtam nekik, amit tudok – vakkantotta. –
Százszor is! És mindig ugyanazokat a hülye kérdéseket
teszik fel...
– Talán én kitalálhatok néhány újat.
Elkeseredetten nézett rám.
– Johanna Zirimis – mondtam. – Ismerted őt?
– Persze, hogy ismertem. Beavatott volt!
– De jól ismerted őt?
– Senki sem ismerte jól. Valamiféle különc volt.
– Miféle?
Lizzie megforgatta a szemeit. – Ó, most már vannak
fajtái?
Bólintottam a mögötte álló mágusnak, aki hagyta, hogy
visszaüljön a priccsére. A meglehetősen kényelmetlennek
kinéző ágyára, egy hepehupás matraccal és egy
papírvékony takaróval. Ami nem akadályozta meg, hogy
vágyakozva nézze.
– Minél hamarabb megcsináljuk, annál hamarabb térhetsz
vissza aludni – mutattam rá.
Elfintorodott. – Magányos volt, rendben? Senki sem
kedvelte őt. Mindig egy könyvbe volt mélyedve az orra. És
PK volt, ami szívás, ha az embernek ki kell érdemelnie a
helyét, mint nekem...
– PK?
– Politikai kinevezés? – Úgy nézett rám, mintha
fogyatékos lennék. – Amikor a Körnek szüksége van egy
szívességre az egyik nagy háztól, amelyiknek történetesen
van egy lánya az udvarban, akkor megmozgatnak néhány
szálat, és kinevezik beavatottnak. Ő persze soha nem megy
sehova – legalábbis Jo nem. Még csak nem is volt jó érzéke a
hatalomhoz. De még előttem lett beavatott, és az én
családom épp olyan...
– Nem tudott jól bánni az erővel? – vágtam közbe. –
Honnan tudod?
– Nem akart párbajozni velünk! Mi többiek állandóan
gyakoroltunk, de ő nem. Ahogy mondtam, mindig csak
olvasott – és magában beszélt.
– Magában beszélt? – Átfutott rajtam a hideg.
– Cassie – szólt Rico, és megfordulva láttam, hogy Rhea
felült az ágyban, és integetett nekem.
– Egy jegyzettömb – mondta Jonas Ricónak, aki ránézett.
Mert nem fogadott el parancsokat mágusoktól, és mert már
nyúlt is a kabátja belsejébe, ahol készenlétben volt egy.
Átadta Rheának, aki irkált valamit, amit Rico odahozott
hozzám.
Hazudik. Gyakran láttam őt és Jót együtt.
Felnéztem Lizzie-re, aki hirtelen kevésbé volt harcias,
inkább aggódott. – Mit mondott? – követelte. – És miért nem
tud beszélni?
– Néhány barátod meglátogatott minket ma reggel –
mondtam, és megfordítottam a jegyzettömböt, hogy Lizzie
is láthassa. – És úgy gondolom, hogy nem hisz neked.
– Ki a fenét érdekel? Ki ez a nő? Valami szövetségbéli
senki! A családom...
– Senki? – Észre sem vettem, hogy Jonas mögém lépett,
de hirtelen ott volt, az arca fehér és ijesztő volt. – Lady
Phemonoe és az én lányom egy senki?
Lizzie megdermedt. Aztán nyelt egyet, és Rheára nézett.
Aztán összeomlott.
És beszélt – sokat.
 Amikor befejezte, Jonasra pillantottam.
– Szükségem lesz...
Felemelte a kezét – amiben volt valami. – Tudom, mire
van szükséged! – mondta szűkszavúan. – De ennek ára van!
Találkozni akarok a szüleiddel!
– Jó! Én is!
 Negyvennegyedik fejezet

– Biztos vagy benne, hogy ez feltétlenül szükséges? –

suttogta Jonas, miközben a sötétben egy halom csöpögő
levél alatt kuporogtunk.
– Igen, ha ezt akarod csinálni...
– Nem akarom! Muszáj – mondta elkeseredetten. – Az
anyádnak megjósolták, hogy a segítségünkre lesz Árész
ellen!
– Így is történt – emlékeztettem. – Segített megölni négyet
az öt szpartoszból. Nélküle nem tudtam volna elkapni
őket...
– Azok a fiai voltak! A jóslat róla szólt. És semmiképpen
sem kaptunk tőle segítséget!
– Panaszkodni akarsz? – biccentettem a halványkék
mesebeli házikó felé, amelyet a szüleim az otthonuknak
hívtak majdnem huszonnégy évvel ezelőtt. Vagy éppen
most, mert visszamentünk az időben. – Menj, panaszkodj!
Jonas mormolt valamit.
– Mi az?
– Azt mondtam, így? – ismételte meg, és undorodva
nézett le magára.
– Az volt az ára anyám segítségének a démonok
tanácsával, hogy soha többé nem térek vissza. Ha segítséget
akarunk, el kell érnünk, hogy azt higgyék, nem vagyok itt
újra, ugyanakkor mégis.
 – Ez megmagyarázza a bűbájt. De miért van rajtam csak
egy pokróc?
Tógaszerűen, vagy talán tiszteletreméltó szenátorhoz
illően csavarta maga köré, mert a diákszövetségi buli
hangulata nem illett olyan jól az arckifejezéséhez. Vagy
Pritkin arcához, mert vele voltam, amikor először jártam itt,
és nem jelenhettem meg új partnerrel. Pritkin arcvonásai a
bosszúságtól egészen az izzó dühig bármit el tudtak viselni,
de a helytelenítő rosszallást... nem annyira.
De ezt a szüleim nem tudták.
– Ez bonyolult – mondtam. – De ez az egyetlen megoldás!
– És azt hiszed, anyád bedől ennek? – kérdezte, miközben
megigazította a takaró redőit az egyik vállán.
– Nem. Éppen ezért nem vele beszélünk!
Az egyik emeleti ablakban kialudt a fény, és a kis udvar
sötétségbe és némaságba borult. Leszámítva a lépteinket,
ahogy a konyhaajtó felé igyekeztünk. Az persze nyitva volt,
mert egy pszichopata vámpír birtokán voltunk, akinek egy
csomó fegyvermániás tag van a családjában. A zárak
feleslegesek voltak.
Nem mintha láttunk volna vámpírokat. Senkit sem,
kivéve Daisyt, aki az asztal fölé dőlt, mint egy nagyon
furcsa részeg. Pontosabban, mintha az apám által neki
épített „test” jelenleg üres lenne.
Apa továbbfejlesztette a gólem varázslatot, testet adott a
szellemeinek, hogy testőrként szolgálhassanak neki és
anyának. Csakhogy apa gólemjei agyag helyett, úgy tűnt,
hogy mindenféle kacatokból készültek, amik csak úgy
szanaszét hevertek. És egy vödörből, amiből Daisy kissé
ferde fejet csinált, mert apa nem gondolt arra, hogy azt is
adjon neki.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem voltam biztos
benne, hogy jól sikerült eltalálni a napot; a pontos időzítés,
hogy mikor jelenjek meg az időben, sosem volt az
erősségem. És az a talán negyed üveg bájital, amit Jonas az
éjjeliszekrényében talált, közel sem segített annyit, amennyit
kellett volna.
– Előre megyek, és megnézem – mondtam, és most az
egyszer nem ellenkezett. Talán mert elfoglalt volt.
Megdöbbenve bámulta a sminket, amit Daisy, kissé
szakszerűtlenül, a vödörre kent.
Átsétáltam a konyhán egy olyan ajtóhoz, amelyen
legutóbb nem léptem át, és amelyen furcsa fény szivárgott
ki, hogy megvillanjon a csempén.
És egy nappalit találtam, amely csordultig volt...
cuccokkal.
Az asztalokon, polcokon és a sarkokba dugdosva.
Kiömlöttek a dobozokból, és kosarakba voltak halmozva.
Elfoglalták a kanapét, és felváltották a könyveket, amelyek
valaha a kandalló két oldalán lévő beépített szekrényeket
foglalták el. Mindenütt ott voltak. És izzottak.
Folyékony fény villogott a faburkolatú falakon, amelynek
nagy része valahol a kék spektrumban volt. Ami nem volt
túl meglepő, tekintve, hogy mágikus szempontból a kék és a
zöld az enyhébb varázslatok színei voltak – vagy ebben az
esetben a lemerült elemekkel egyenértékű varázslatoké.
Mindenhol, ahová néztem, régi védelmezőket, széteső
amuletteket, kiszáradt bájitalokat és pajzsbűbájokat láttam,
amelyek már nem védtek semmit.
 A szoba tele volt mágikus kacatokkal.
Nos, többnyire. Néhány tárgy úgy nézett ki, mintha még
mindig lenne bennük némi ragyogás. Néhány doboz fel-le
billegett, ahogy ingadozott a lebegő bűbájok erőszintje. Egy
kis asztalka fele villogott, és egy furcsa párbaj zajlott egy
örökláng és egy tűzoltó varázslat között. De a legtöbbször
csak gyengén izzottak, hullámzó, víz alatti fénnyel
pöttyözve a falakat.
– Ne nyúlj semmihez! – hallatszott Roger hangja egy
csomó doboz mögül. – Néhány dolog most még bizonytalan
állapotban van.
Igen, gondoltam, miközben egy elektromos rovarcsapdát
figyeltem az ablak melletti dobozon. Fáradságosan kiégette
az összes méhekről készült képet a giccses virágos
függönyön. Apró tapogatónak tűnő valamit fordított felém,
amikor megkerültem a kupacot, de azt hiszem, nem tűntem
eléggé rovarszerűnek, így sértetlenül elsiklottam mellette.
És rábukkantam Rogerre, aki egy íróasztalnál ült, és
valami olyasmin dolgozott, amihez egy állványon lévő
nagyítóra volt szüksége, hogy lásson. Felnézett, a fény
megcsillant az orrán lecsúszott szemüvegén. Az is nagyított.
Vagy ez, vagy a világ legnagyobb pattanása volt a bal
arcán.
A haja a szemébe lógott, és úgy nézett rám a tincseken
keresztül, mintha nehezen látna a fénykörön kívülre.
– Ó, jó! – mondta egy másodperc múlva. – Azt hittem,
hogy az a sértődött mágus az!
– Nem egészen.
– Hmm. – Rosszallóan hangzott. – Azt mondták, hogy
nem tehetek fel kérdéseket. De ha igen, akkor azon
tűnődnék, hogy hol van az a vámpír, akivel Londonban
rohangáltál!?
– Mircea – mondtam kissé zsibbadt ajkakkal.
Roger bólintott. – Lehet, hogy halott, de még mindig jobb
fogás!
– Ez nem így van! – mondtam, és ránéztem arra, amit
éppen csinált. Nem hasonlított semmire, csak néhány
fémdarabkára. – Pritkin és én nem vagyunk... Úgy értem, mi
nem...
– Tényleg? – Meglepettnek tűnt. Aztán megkönnyebbült.
– Ó, remek! Csak hát, a Pythiák mindig hadmágusoknál
kötnek ki, nem igaz?
– Tényleg?
– Ó, igen! Van értelme, ha belegondolsz. Ki mással
találkoznak? És ha mégis randevúzni mennek, ki van ott,
aki végig bámulja a szerencsétlent? Megfélemlíti a férfit.
– Téged nem félemlített meg.
– Igen, nos, nem ugyanolyan volt, ugye? – A szemüvege
felett nézett rám. – Mire anyád és én hivatalosan is
megismerkedtünk, már több mint egy évtizede tudtunk
egymásról.
– Miután felbukkantam? – kérdeztem, mert kizárt, hogy
addigra már nem kötötték össze a pontokat.
– Azt hiszem, mondhatjuk, hogy te mutattál be minket
egymásnak – mondta szárazon. – Bár valószínűleg amúgy is
találkoztunk volna. Régebben vadászott odakint.
– A Kietlen Pusztaságban?
Bólintott.
– Miért?
– Ugyanazért, mint a többiek. Éhes volt.
 A kis alkotás, amin dolgozott, füstölni kezdett, és apa
sikertelenül fojtott el egy káromkodást, majd egy
pajzsvarázslatot csapott rá. Épp azelőtt, hogy valami
szétfröccsent volna a belsejében, és rózsaszínes szürkén és
olajosan szivárgott lefelé az oldalán. Roger felsóhajtott, és
felkapott egy törölközőt.
– Miért nem mentek vissza démonokra vadászni? –
kérdeztem, miközben feltörölt. – Azelőtt is így lett erőteljes,
nem igaz?
– Úgy lett még erőteljesebb – javított ki. – Eléggé ahhoz,
hogy felépítse a gátját. De már akkor is erősebb volt, mint a
zsákmánya, amikor elkezdte, különben elég gyorsan
fordítottak volna a kockán!
– Ahogy az istenek tették abban a csatában, miután
felhúzta a falat? – mondtam, visszaemlékezve arra, amit
mondtak nekem.
Megrázta a fejét.
– Miközben felhúzódott. Az istentársai az utolsó
pillanatban vették észre, hogy mi történik, és majdnem
legyőzték. Győzedelmeskedett, de közben olyan mélyre
süllyedt, hogy utána minden démon, aki elég erős lett
volna, hogy hasznára váljon, elég erős volt ahhoz is, hogy
veszélyes legyen.
– Szóval inkább szellemekre vadászott?
Megvonta a vállát, és a füstölgő rongyot egy levédett
szemetesbe dobta. – Az életenergia az életenergia,
bárhonnan is származik: démonokból, szellemekből, vagy
magából a Pythiai hatalomból – ami egykor Apolló
életerejének egy része volt, ha emlékszel. Ez vonzotta őt az
udvarba is, de beavatottként nagyon korlátozott volt a
hozzáférése. A vadászat ezt némileg megnövelte, és
eközben folyton... találkoztunk.
– Találkoztatok?
– Amikor visszarángatott a cellámba – vallotta be, én
pedig elvigyorodtam.
– Hányszor történt ez?
– Többször, mint amennyit be akarnék vallani. – A
kosárban kotorászott, mint kiderült egy égés elleni kenőcs
után a néhány piros foltra a kezén. – De végül eljutottunk a
beszélgetésig, és rájöttünk, hogy... közös az érdeklődési
körünk.
– Mint például?
– Sok minden – mondta, és nem nézett rám. – De idővel
beleegyezett, hogy segít megszökni abból az átkozott
udvarból, és... nos, tartottuk a kapcsolatot.
– Amíg te a Fekete Körtől csaltad ki a hatalmukat?
Amikor legutóbb itt jártam, Roger elmesélte, hogyan
csatlakozott a sötét mágusokhoz – miután anya
kiszabadította a börtönből –, állítólag azért, hogy
szellemhadsereget hozzon létre nekik. A Fekete Kör
vezérkara fogékony volt az ötletre, ami láthatatlan kémeket
ígért az Ezüst Körben, és talán még gyalogos katonákat is a
közelgő háborúban, ha beválnak apa furcsa
szellemgólemjei. A valóságban soha nem adott nekik
semmit, ehelyett kihasználta a lehetőséget, hogy hozzáférjen
a mágiájukhoz, amit könyörtelenül meg is csapolt. Még
mindig nem tudtam, miért.
– Próbálkozom – értett egyet. – És futás. És rejtőzködés...
Eseménydús évtized volt.
– Ismerem az érzést!
 – De neked más, nem igaz?
– Micsoda?
– A randizás. – Rám pislogott, a szemei a szemüveg
mögött akkorák voltak, mint egy bagolyé. – A vámpírokat
nem könnyű megfélemlíteni, főleg nem azt. És biztosan
lenyűgözőnek találnak téged.
– Miért kellene?
– Egyrészt a pozíciód miatt. Jobban szeretik a hatalmat,
mint bármelyik lény, akivel valaha is találkoztam. Még a
démonoknál is... nos, rendben, talán nem jobban, mint a
démonok. De úgy általában, tudod! Aztán ott van a
nekromanciád...
– Nem vagyok valami nagy nekromanta – mondtam, és
megpróbáltam a beszélgetést arrafelé terelni, amiért jöttem.
– Persze, hogy az vagy! – mondta Roger. – Mondtam már,
a nekromanták nem csak holttestekkel foglalkoznak.
Olyanok vagyunk, mint bármelyik csoport –
specializálódunk. És az én specialitásom mindig is a
szellemek voltak. Ezt tőlem örökölted.
– Nem kell ahhoz nekromantának lennem, hogy
szellemekkel beszéljek – mutattam rá. – A látnokok is
folyton ezt csinálják.
– De ők nem hordanak magukkal egyet sem, igaz? Nem
adakoznak energiát, hogy az említett szellemet
mozgékonyabbá tegyék. Lényegében nem csinálnak belőle
szolgát, hogy ő intézze a dolgaikat, és kémkedjen az
ellenségeik után, egy kis szellemi szaglászást végezve, ha
úgy gondolják, hogy ez indokolt.
 – Biztos vagy benne? – kérdeztem, mert ez most eléggé
lényeges volt. – Nem sok időt töltöttem igazi látnokok
között...
– Nos, ha igen, akkor talán észrevetted volna, hogy nem
követi őket a szellemek garmadája.
Hirtelen elmosolyodtam, mert olyan komolyan hangzott.
És azzal a szemüveggel...
– Ez a megfelelő kifejezés?
– Mi?
– Varjak serege, ludak csapata, szellemek garmadája...
Letette a műszereit, hogy rosszallóan nézzen rám.
– Viccelődhetsz, amennyit csak akarsz, de ez az igazság!
A látnokok beszélnek a szellemekkel. Amit te csinálsz, az
messze túlmutat ezen. De persze ez nem lehet nekromancia,
mert az csak rothadó hússal és szivárgó testekkel
foglalkozik, meg... nos, bármi mással, amit a Kör ki tud
találni, hogy a nyilvánosság annyira féljen tőlünk, hogy
bezárjanak minket.
– Azért zárnak be titeket, mert olyan sokan romlottak
vagytok! – mondta Jonas az ajtóból.
Roger felsóhajtott. – Már megint te! Azt hittem, elmentél
játszani az esőben.
Jonas kinyitotta a száját, de megelőztem.
– El kell ismerned, hogy sok nekromanta végül a
sötétségnek dolgozik!
– Hát persze, hogy így van! – Roger meglepettnek tűnt. –
Mi más marad még nyitva előttük?
– Tonynál találtál munkát...
– Igen, és nagyon jó móka volt.
– És rengeteg szabadúszó nekromanta van...
 – Vámpír bi-bik foltozása, mi mást kívánhatna az ember?
– …és neked van mágiád. Te is...
– Neked van mágiád. A mi világunkban nem sok
mindenre lennél képes nélküle. De hová megy, hmm?
– Hová?
– Mire használják? – kérdezte. – A mágia nem csak egy
csomó erő, ugye? Egy tartalék, amit úgy használhatsz fel,
ahogy akarsz. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy
bármelyik ember gyönyörűen tud zongorázni, csak azért,
mert vannak ujjai!
– Hát persze, hogy az embereknek különböző tehetségeik
vannak...
– Igen, és azt, hogy mire képesek, nagyrészt korlátozzák
ezek az adottságok. Nézz csak rám! Amikor kisfiú voltam,
hadmágus akartam lenni...
Jonas fojtott hangot adott ki, és Roger ránézett.
– Ó, igen, nevess csak, de tény, hogy megvolt hozzá a
hatalmam! Elég erős voltam. – Visszafordította a figyelmét
rám. – Tudod, amikor jelentkezel, elvégeztetik veled ezeket
a teszteket, hogy felmérjék a mágiádat. Hogy lássák,
megvan-e benned, ami kell. Ha nem generálsz eleget, akkor
nem kell továbbmenned, mert úgysem leszel képes olyan
varázslatokat kivetni, amiket amúgy is meg kellene
tanulnod.
Bólintottam.
– Nos, én átmentem! Mindegyiken átmentem – mondta
Roger büszkén. – Hárman voltunk, a régi környékemről, és
mindannyian egyszerre próbáltuk ki magunkat.
Hadmágusost játszottunk gyerekkorunkban, és a gondolat,
hogy ez valósággá válhat... olyan volt, mint egy álom. De
csak egyikünknek sikerült, és az nem én voltam.
– De az előbb azt mondtad...
– Hogy elég erős vagyok. A testem elég mágiát termel. De
az út, amit a mágiám választott, a nem engedélyezettek
közé tartozott. Más szóval, megvolt bennem a lehetőség,
hogy nagyszerű nekromanta legyek, de semmi más. És a
nekromanciának nem létezik akadémiája, ugye? Ott volt a
megannyi erőm, de sehol sem tudtam használni!
– Szóval sötét mágus lettél – mondta Jonas, keresztbe
fonva a karjait.
Roger rápillantott. – Nem, bár a sötétség így szerez
rengeteg követőt, hadd mondjam el neked! A Kör
gyakorlatilag egy masnit köt a nyakukra, amikor kilökik
őket az ajtón!
Jonas mondani kezdett valamit, de félbeszakítottam.
– Szóval, mit csináltál?
Roger egyik kezével a gyűjteménye felé intett. – Amit
látsz is. Én lettem a szemétgyűjtő mágikus változata, valaki,
aki hatástalanítja a régi bűbájokat, mielőtt azok valaki
arcába robbannának. Ugyanaz a fajta munka, amit egy scrim
is kap – tette hozzá, azokról a mágikus emberekről beszélve,
akik nagyon kevés mágiát termelnek. Őket fogyatékosoknak
tartották, bár néhányan, akikkel találkoztam, úgy tűnt, jól
boldogulnak.
– Ez egy tiszteletreméltó szakma – mondta Jonas
mereven.
– Mondja az, akinek sosem kellett csinálnia – vágott
vissza Roger savanyúan. – Jól fizet, igen, a veszély miatt,
ezért a legtöbb scrimet nem érdekli. De engem igen – pedig
esélyem sem volt arra, hogy valaha is valami jobbat
csináljak. Van fogalmad róla, hogy ez mennyire fáj? Hogy
mennyire undorodsz az egész rendszertől, ami úgy tűnik,
kifejezetten arra lett kitalálva, hogy tönkre tegye az
életedet?
Johannára gondoltam, és azon tűnődtem, vajon ő is így
érzett-e. Mert Lizzie szerint a Pythia udvarának volt egy
saját nekromantája, jóval azelőtt, hogy én megjelentem
volna. Méghozzá egy olyan, aki a szellemekre
specializálódott.
Nem tudtam, miért lepődtem meg ezen. Tudtam, hogy
vannak más nekromanták is a környéken, még olyanok is,
akiknek a sokkal kevésbe elterjedt szellemekkel-suttogás a
szakterülete – a saját apám volt erre a bizonyíték. Mégis
meglepett, ahogyan Lizzie-t is, aki lassan rakta össze a
darabkákat.
Egy tervvel együtt, hogy hasznot húzzon belőlük.
Eleinte azt tervezte, hogy beárulja Johannát, remélve,
hogy megkapja a helyét beavatottként. De ez még azelőtt
történt, hogy Jo felajánlotta, hogy megmutatja neki a Kietlen
Pusztaságot, és azt, hogy ha elég közel marad az
időhatárhoz, akkor hogyan kémkedhet az emberek után
anélkül, hogy ő maga ott lenne a partin. Lizzie így
csaphatott le rám abban a pillanatban, amint visszatértem
egy korábbi walesi kirándulásomról. Csodálkoztam, hogyan
lépett elő a semmiből, pont a megfelelő pillanatban; nem
értettem meg egészen mostanáig.
Lizzie-nek köszönhetően rájöttem néhány más dologra is.
Például, hogy egy beavatott hogyan tud tizenöt évszázadot
a múltba utazni anélkül, hogy szüksége lenne Apolló
könnyeire. Mert ha kilépsz az időből, az elveszti a hatalmát
rajtad, nem igaz?
Mintha elveszítené a képességét, hogy meghatározza,
mikor lépsz vissza.
Nem Lizzie mondta ezt el nekem; Lizzie nem tudta. De
én tudtam, hogy mit láttam azon a rövid utazáson Billy Joe-
val. Hogy amikor közel kerültünk az időhatárhoz, a
helyszín ugyanaz maradt, de évszázadok teltek el
másodpercek alatt. És fogadni mertem volna, hogy egy
szellemekkel-suttogó, akinek éles esze van, és gyengébb a
pythiai hatalom birtoklásásban, talán kitalál egy másik
módot is az időutazásra.
És hogy visszahozzon egy istent, amikor a
hagyományosabb mágiával rendelkező beavatottak
kudarcot vallottak.
– Szóval úgy döntöttél, hogy csatlakozol a Céhhez –
mondta Jonas. – Hogy eltöröld a történelmet, számtalan
élettel együtt, és újraalkotod a saját hasznodra. De nem, ez
nem sötét!
– Ez sem igaz, és nem is hozzád beszéltem!
– Nem voltál a Céh tagja? – kérdeztem.
Roger úgy nézett ki, mint aki kényelmetlenül érzi magát.
– Ez... nem úgy van, ahogy gondolod! Történt valami,
és… utána már nem sok választásom volt.
– Mindig van választás! – mondta Jonas. – Rossz
döntéseket hoztál. Ne próbálj most mentegetőzni!
– Nem vesztegetném az időmet arra, hogy bármit is
megpróbáljak neked mentegetni!
– J… Pritkin, adnál nekünk egy percet? – kérdeztem. Mert
így nem jutok semmire.
 Vitatkozást vártam, de nem kaptam.
– Gyere ki, ha végeztél! – Ez volt minden, amit mondott,
és kirohant.
– Tipikusan a fajtája – mondta Roger, és utánanézett. –
Nos, kivéve a démoni részt.
– Nem is annyira tipikus, ha megismered.
– Nem akarom megismerni! – mondta Roger, majd
lenézett, a kezemre, amit az ujjára tettem. – De aztán,
gondolom, nem is fogom... ugye?
A szemébe néztem, és úgy nézett... nos, úgy nézett, mint
egy férfi, aki most először látja igazán a gyermekét. És
utoljára. – Ez volt az ára – mondtam. – Nem segített volna,
ha nem ígérem meg, hogy nem jövök vissza.
Megrázta a fejét. – Tudod, hogy megtette volna! Ebben
szinte biztos vagyok. Eléggé… Fájt neki, hogy nem
tölthettünk veled több időt Londonban. Azt mondta, hogy
minden dolog közül, amit az élet ellopott tőle, ez volt a
legrosszabb. Nem értettem, mire gondol, amíg...
Felnézett az emeletre, ahol a kisbaba énem aludt. –
Gondolom, ezért nem szabad megkérdeznem a
nyilvánvalót. Hogy miért vagy itt. Miért nem kérdezheted
meg tőlünk, amit csak akarsz a saját idődben.
Nyeltem egyet. Mert igen. Ez eléggé nyilvánvaló volt,
nem igaz?
– Semmi baj! – mondta halkan, és megszorította a
kezemet. – Figyelembe véve, hogy mivel állunk szemben...
nos... Tudtuk, hogy a dolgok hogyan alakulhatnak.
– De nem kell, hogy így legyen! – mondtam óvatosan. –
Segíthetnék...
 Egyik szőke szemöldök felvonódott északra. – És erről őt
is megkérdezted?
– Nem.
A férfi elvigyorodott. – Akkor most mi is ez? Anya
biztosan visszautasítaná, szóval megkérdezed apát?
– Ez nem vicces! Nem tudod, mi jön...
– És nem is akarom tudni!
– Miért? – követeltem. – Egy olyan csoportnak voltál a
tagja, amelynek az volt a célja, hogy megváltoztassa az időt!
– Igen. És azóta megtanultam néhány dolgot.
– Például?
Az íróasztalnak támaszkodott, a fel-felcsillámló fény
hullámokat vetett a szemüvegének a felületére. Biztosan
látta, hogy ez zavar, mert levette, és fáradtan megdörzsölte
a szemét. Ugyanolyan színűek voltak, mint az enyémek,
fedeztem fel. Anyám szeme is kék volt, de az övé majdnem
ibolyaszínű. De apáé ugyanolyan egyszerű árnyalatú volt,
mint az enyém.
Emberi kék.
– Úgy tűnik, mintha ez lenne a válasz minden álmunkra,
nem igaz? – kérdezte mosolyogva. – Ha irányítod az időt,
mindent irányítasz. Amikor annyi idős voltam, mint te, ezt
teljes bizonyossággal hittem. Képes lennék rá; meg tudnám
változtatni a világot. – Az ég felé nézett, vagy talán csak
felfelé. – De azt hiszem, végül inkább fordítva lett.
Egy pillanatig nem szóltam semmit. Vívódtam, hogy
elmondjam-e neki, mi közeledik. Ez volt az utolsó dolog,
amit tennem kellett volna, de hogyan máshogy értethetném
meg vele? És szükségünk volt a segítségükre.
– Roger...
 – Nem!
– Meg sem hallgatod, amit mondani akarok? –
követeltem, a zavarodottság, félelem és düh az ismerős
savas égéssé keveredett össze a gyomromban. – Segíthetek...
– Cassie…
– Képes lennék!
– Nem! Még a Pythiának sincs hatalma a halál felett.
Halk volt, de ez megállított. – Micsoda?
– Az anyád haldoklik – mondta szelíden. – Akár a
szpartoszok keze által, akár nem, most már semmi sem
állíthatja meg.
– De... ő halhatatlan...
– Ami nem véd meg a betegségtől vagy a sérüléstől.
– Megsérült?
– Kiéhezett. Több mint háromezer éve. És mint az
embereknél is, akik elég sokáig maradnak élelem nélkül, ez
őket is megviseli.
– De... Nekem megvan a Pythia ereje. Ha energiára van
szüksége...
– Ez már túlmutat azon. Erre akkor jött rá, amikor az
udvarban járt. Még mindig tudta manipulálni az erőt, még
mindig tudta használni, de a sérülést már nem hozta helyre.
Attól tartok, nincs semmi a Földön, ami képes lenne rá.
– De biztos van rá mód...
Megrázta a fejét. – Gondolod, hogy nem nézte meg?
– Kell lennie!
– Figyelj rám! – Elengedte a szerszámait, hogy megfogja a
vállamat. – Benned megvan az anyád adottsága, akárcsak az
enyém. Nem lehet tudni, mire leszel képes egy nap – amire
most is képes vagy, ha tudnád. Egyetlen Pythia sem
rendelkezett még a tehetségek ilyen sokszínűségével...
– Akkor hadd használjam őket, hogy segítsek nektek!
– Megpróbálnád, de kudarcot vallanál. Ne! – mondta, és
elhallgattatott. – Nem a képességek hiánya miatt. Hanem a
megértés hiánya miatt.
– Mit nem értek meg?
A szőke fej lebukott. – Hogy néha csak úgy lehet nyerni,
ha veszítünk.
 Negyvenötödik fejezet

Jonast a ház oldala mellett találtam, egy kukának látszó

dolog mellett állva. Nos, valami olyasmi. Néhány szikra
véletlenszerűen felszállt, ahogy közeledtem, és pattogó
hangokat adott ki a félig felhajtott fedélnek ütközve, és egy
csomó villogó szín tükröződött vissza alóla.
– Maradj ott! – mondta Jonas komoran.
Már kezdtem megkérdezni, hogy miért, de aztán kirepült
egy újabb szikra a járdalapra. Megremegett és
megrázkódott – majd eltűnt. Vagy legalábbis azt hittem,
amíg egy másodperccel később bele nem futottam.
– Mi van? – kérdeztem, gólyaként állva, hogy
megvizsgálhassam a valószínűleg eltört lábujjamat.
Jonas bedugta a kezét a kukába, és valami undorítót
rántott ki a belsejéből. Irizáló lila volt és úgy remegett, mint
egy nagy darab friss máj. Bár nem volt olyan szaga.
– Ez nem segít! – mondtam, most már hezitálva az orrom
és a lábam fogása között.
– Rejtőzködő bűbáj. Vagy az volt. Belenyomod a
dolgokat, amiket el akarsz rejteni – ékszereket, kulcsokat –,
és elrejti őket a felfedővarázslatok elől. – A lábamra
pillantott. – És a legtöbb ember látása elől.
Remek! Mintha segítségre lett volna szükségem az
öngyilkossághoz. Megkerültem a szikrákat. – Mi van még
benne?
 – Szemét – mondta, és egy csattanással leengedte a
fedelet. – A mágikus fajtából: régi védelmezők, bájitalok és
amulettek. Veszélyes stádiumban vannak, túl kevés
mágiával ahhoz, hogy megfelelően megtartsák a
varázslatot, de túl sokkal, hogy kidobják őket. A többségét
ki kell üríteni, hogy felszabaduljon a maradék mágia, de
ehelyett...
– Valaki kidobta őket egy kukába.
– Az apád. – Jonas a házra pillantott. – Elvarázsolta a
tartály belsejét, de ez továbbra is komoly kockázatot jelent.
Összességében elég sok mágia van benne, a legtöbb instabil.
El sem tudom képzelni, mit akart vele.
– Ugyanazt, amit a Fekete Körtől is akart – mondtam, és
leültem egy közeli padra.
– Elmondta neked?
– Eleget.
Jonas leült mellém.
– Hosszú történet – mondtam –, de megpróbálom
tömören összefoglalni. A szpartoszokra nem volt hatással
anyám elűző varázslata, mert ők félistenek voltak. Ez egy
köteléket adott nekik ehhez a világhoz, és ami lehetővé tette
számukra, hogy vadászhassanak rá. Az ő szelleme a
gátvarázslat lényeges része, ezért azt remélték, hogy ha
megölik, akkor az leomlik, és újra egyesülhetnek az
apjukkal.
– Ezt tudom! – mondta Jonas türelmetlenül.
Nem vettem róla tudomást.
– Anya sokáig előttük maradt, de végül a Pythia
udvarában utolérték. Apám segítségével megszökött, de
nekik volt pénzük és kapcsolataik, és öten voltak. Csak idő
kérdése volt, hogy mikor találnak rá újra.
– Tehát a szüleid itt találtak menedéket. – Jonas a sűrű
erdőre, a nedves talajra, és a magasan a fák fölött lebegő
ezüstös holdra nézett. – Vannak rosszabb helyek is, azt
hiszem.
– Sokkal rosszabbak. A természetfeletti közösség nagy
része nem vesz tudomást a vámpírokról. Furcsának és
veszélyesnek tartják őket, és ők nagyon bizalmatlanok a
kívülállókkal, különösen a mágusokkal szemben. Nem ők
az első – vagy a második vagy harmadik – hely, ahová bárki
is elvárná, hogy egy ember segítségért forduljon, különösen
akkor nem, ha a szóban forgó vámpír egy olyan gonosz,
kisstílű gengszter, mint Tony.
– Akkor hogy sikerült ez a szüleidnek? Ahogy mondtad,
a vámpírok ritkán bíznak meg egy mágusban.
– Egy mágusban nem. De egy nekromantában...
– Ah! – Hátradőlt a padon. Vizes volt, de gondolom, ha
az ember takaróba van öltözve, nem számít annyira. – Az
egyetlen alkalom, amikor a törvény rossz oldalán állni
hasznos.
– Igen. Tony mindig is szeretett bűnözőkkel, vagy
legalábbis gyanúsítottakkal dolgozni. Kevesebb lehetőséget
adott nekik, és több okot, hogy a jó oldalon maradjanak.
Ráadásul Roger tűrhető mágus volt, és a vámpíroknak nem
sok ilyenjük van.
Jonas bólintott. A legtöbb mágus, akit a vámpírok meg
tudtak szerezni – kivéve az olyanokat, mint Mircea, akik a
legjobbakat is megengedhették maguknak –, eléggé alantas
volt. Tony az évek során rengeteg üzletet bukott el olyan
varázslatok miatt, amelyek rosszul sültek el, mert valaki
nem tudta, mit csinál.
– De az, hogy Tony közelébe kerültek, nem oldotta meg a
problémájukat, ugye? – kérdezte Jonas.
– Nem. Időt nyert nekik, de a szpartoszok előbb-utóbb
úgyis rájuk találtak volna, és a pythiai hatalom nélkül
anyám nem tudta volna visszaverni őket.
– És még egy gyerekre is gondolnia kellett – mondta
Jonas, miközben engem figyelt.
A fák ágaival kacérkodó holdat bámultam.
– Tudta, ha rájönnek a létezésemre, halott vagyok. Azt is
tudta, hogy haldoklik, az évek óta tartó éhezés miatt. Ez
hajtotta őt a Pythia udvarába, de még a pythiai hatalom sem
volt már elég. Fenntartotta őt, de nem hozta helyre a
károkat. A Földön semmi sem tudta.
– Semmi... a Földön? – mondta Jonas, és a fenébe is, gyors
volt. Gyorsabb, mint én voltam.
– A szüleimnek volt egy terve – erősítettem meg. – De
ahhoz, hogy működjön, ki kellett venniük a szpartoszokat
az egyenletből. De nem volt módjukban megölni őket. Így a
következő legjobb megoldást választották.
– És mi volt az?
– Megölték magukat – akkor, amikor tudták, hogy a
szpartoszok látni fogják.
– Én... már megbocsáss! – meredt rám Jonas.
– Tony rendelte el a merényletet ellenük – magyaráztam –
, mert nem voltak hajlandók engedelmeskedni a
parancsnak, hogy adjanak át engem. Roger ismerte a
merénylőt, akit Tony használni akart – korábban már
dolgoztak együtt. És bár Jimmy nem lett volna hajlandó
elsétálni, tökéletesen boldogan elfogadta a kenőpénzt, hogy
a merényletet az apám által kiválasztott időben és helyen
szervezze meg.
– Nem a logisztikára gondoltam! – meredt rám Jonas. –
Azt mondod, hogy meg akartak halni?
– Nem akartak, nem. De így is, úgy is megtörtént volna.
Anya haldoklott, és Roger nem akarta elhagyni, szóval...
– Még mindig nem értem, hogy a halál hogyan volt
megoldás bármire is!
Megráztam a fejem. – Nem is értheted – senki sem
érthette, hacsak nem volt szellemszakértő. Ahogy apám
mondta, amikor legutóbb itt jártam – nincs határa annak,
mennyi energiát képes egy szellem felemészteni. Testet
öltve anya könnyű préda lenne. De éhes szellemként?
Jonas csak nézett rám.
– Ismerte az istentársait – magyaráztam. – Tudta, hogy
valószínűleg külön-külön próbálnának visszatérni,
mindegyikük uralkodni akarna az egész felett. Ami esélyt
adott neki. Egyszer már képes volt másodpercek alatt
kiszipolyozni hatalmas démonurakat. Miért ne tudna egy
istent is, ha annak elvonta a figyelmét egy harc?
Mint például azokkal a démonurakkal, akiket ő segített
az én oldalamra állítani.
Azon tűnődtem, miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy
Pritkin kedvéért beszéljen a tanáccsal, egészen odáig
elmenve, hogy még a Seidr varázslatot is rám tette, hogy az
időutazási képességeimet felhasználva beszélhessen velük a
síron túlról. Aztán a beszéd nagy részét azzal töltötte, hogy
figyelmen kívül hagyta őt, hogy nekem erős
szövetségeseket szerezzen. Több értelme lett, amikor
rájöttem: ő maga is erős figyelemelterelést szerzett
magának.
– De biztosan észrevenné – erősködött Jonas. – És ellene
fordulna!
Enyhén elmosolyodtam. – Igen, ellene fordulna. Egy
újonnan megerősödött Artemisz ellen, tele lopott isteni
erővel, ugyanazzal az erővel, ami őt meggyengítette. A
nagy vadásznő, az istennő ellen, aki egész démoni
seregeken hasított át; aki követte a démonurakat a
szülővilágukra, és a trónjuk előtt gyilkolta le őket; aki
egymaga elűzte az egész panteont a Földről, és becsapta
mögöttük az ajtót. És aki tudta, hogy szó szerint élete harca
előtt áll.
Jonas pislogott, miközben ezt magába fogadta.
– Tehát az anyádnak meg kellett halnia... azért, hogy
élhessen.
Bólintottam.
– Az istenek nem olyanok, mint mi. Ők nem halnak meg,
hanem inkább... elhalványulnak, amikor elfogy az erejük. És
amilyen sérült volt anya, csak egy másik nagy isten teljes
erejének elszipkázása lenne elég ahhoz, hogy visszahozza
őt. Szárazra szipolyozhatná, és visszatérhetne régi
önmagához, de nem abban a testben, amiben most van.
Nem tudott volna elég gyorsan elnyelni annyi erőt. De egy
szellem igen.
– És ha már úgyis kész meghalni, miért ne szolgálhatna
ez a halál kettős célt, és miért ne védhetné meg a gyermekét
is?
Bólintottam.
Jonas a homlokát ráncolta.
 – Akkor szerencséjük volt, hogy Tony úgy döntött,
megöli őket!
– A szerencsének semmi köze sem volt hozzá – mondtam,
és figyeltem, ahogy a szeme kitágul.
Fogalma sem volt róla.
– A valódi látnokok ritkák – emlékeztettem. – És a
szüleim eléggé kihangsúlyozták a képességeimet, hogy
Tony lázasan vágyjon egy ilyenre. Akkor még nem igazán
értette, hogyan működnek a látomások; azt hiszem, abban a
hitben volt, hogy akkor kapcsolom be, amikor csak akarom,
és majd nagy pénzeket keres vele.
– És okot ad neki arra, hogy megölje a szüleidet?
– Eleinte nem. De a vámpírok nem úgy látják a dolgokat,
mint mi. Apám neki dolgozott; anyám és én az ő birtokán
éltünk; mindannyian a védelme alatt álltunk. Ami Tonyt
illeti, én már az övé voltam. De amikor megparancsolta,
hogy vigyenek az udvarába, a szüleim megtagadták. –
Megvontam a vállamat. – A végkifejlet előre látható volt.
– Nekem nem tűnik kiszámíthatónak. Csak úgy
feltételezni...
Megráztam a fejem.
– Nem feltételeztek semmit. Tony bepoloskázta a házikót
– mindig is paranoiás volt –, ami arra kényszerítette apámat,
hogy kitaláljon egy varázsigét, amivel kontrollálni tudja,
amit hall. De valamiért Tony sosem gondolt arra, hogy ez
fordítva is igaz lehet. Elvégre ki lenne elég őrült ahhoz,
hogy bepoloskázza egy pszichopata mestervámpír irodáját?
– Az apád – mondta Jonas szárazon.
– Ja. És Tony másodosztályú mágusai sosem találták meg.
Ez a baj a fukarsággal – azt kapod, amiért fizetsz.
 – De így a gyerekük a gyilkosuk kezében maradt – mondta
Jonas előre hajolva. Aztán káromkodva visszahúzta maga
köré a takaróját, miután az lecsúszott az egyik válláról.
– Olyan elszörnyedtnek hangzol.
– De... a gyermekük. Egy ilyen lény kezében...
– Ezért volt tökéletes. A mágusok a mágusokhoz húznak.
Szándékosan egy vámpír kezei között hagyni egy gyereket,
a legtöbb embernek eszébe sem jutna.
Jonas arckifejezéséből ítélve, nyilvánvalóan neki sem
jutott volna eszébe.
– És sosem akarták, hogy ott maradjak – tettem hozzá. –
Az volt az elképzelés, hogy néhány évig Tonyéknál
rejtőzök, ez idő alatt minden oka megvolt arra, hogy
egészségesen tartson, aztán majd Mircea felfedez. Apám
meglátogatta őt, állítólag Tony megbízottjaként, de
valójában azért, mert fel akarta mérni őt – és a biztonsági
rendszerét. Tetszett neki, amit látott.
– De azt nem tudhatták, hogy Mircea majd elvisz téged,
vagy egyáltalán tudomást szerez rólad!
Néha elfelejtettem, hogy bár Jonas többet tudott a
mágiáról, mint én valószínűleg valaha is fogok, a
vámpírokról szart sem tudott.
– Emlékszel, hogy mondtam neked, hogy Tony már a
sajátjának tekintett, mert egy olyan emberé voltam, aki neki
dolgozott? – kérdeztem gyengéden.
Jonas bólintott.
– Nos, ez duplán érvényes a vámpírokra és a mestereikre.
Általában egy olyan valaki, mint Mircea, nem jön csak úgy
el, és nem kaparintja meg csak úgy az egyik gyermeke
játékszerét – ez ízléstelenségnek számít. De ha az a játékszer
egy értékes eszköz – különösen egy olyan, a játékot
megváltoztató eszköz, mint egy lehetséges Pythia? A
pokolba is, igen, akkor már el is tűnt. És Tony tudta ezt.
– Mégis sikerült évekig titokban tartania!
– Mert csak négy éves voltam, amikor a szüleim
meghaltak. Tony lényegében tizenegy évesen veszített el,
amikor az egyik saját embere elmondta Mirceának.
Tulajdonképpen nagyjából úgy történt, ahogy a szüleim
gondolták.
– Még a szpartoszokkal is?
– Igen. Tudták, hogy anyámat szinte teljesen lecsapolták,
és hogy a látnokok ritkán látnak magukkal kapcsolatos
dolgokról. Bármennyire is nehéz elhinni, hogy egy
másodosztályú gengszternek sikerült megölnie egy
istennőt, ha látták, hogy megtörtént, és igazolták az okot. –
Tony azt mondta, hogy apa becsapta őt –, remek.
Megfordítottam a kezemet. – Azt hitték, hogy működni fog.
– És működött is.
– Egy ideig. A szpartosz nem tudott a létezésemről, mert
Tony szigorúan őrzött titokként kezelte a kilétemet. Attól
félt, hogy ha valaki valaha is rájön, ki vagyok, elmondja a
Pythia udvarának, és ő elveszíti a díját. És úgy hiszem, nem
is számítottak rá. Még azután is, hogy Pythiaként újra
felbukkantam, a szpartoszoknak időbe telt, amíg elfogadták,
hogy a leginkább a szüzességéről híres istennőnek
valójában gyermeke született.
– Mégis, elküldhettek volna hozzánk! Mi vagyunk a
törvényes őrzői...
– És megöletni engem? Találtunk egy szpartoszt a
szervezetetekben, emlékszel?
 Elfintorodott, de nem vitatkozott, mert nem tehette. Az
egyik szpartosz, aki elég emberinek tudott tűnni, ha akart,
beszivárgott a Kör sajtóosztályára, mert az kapta először a
botrányt. Arra számítottak, hogy anyám varázslata végül
feloldódik a halála után, és amikor ez nem történt meg,
elkezdték keresni az okát.
De soha nem találtak meg engem.
A szüleim jól elrejtettek.
– De ha a szpartosz látta volna, hogy anyádat megölték,
az bizonyára kielégítette volna őket – mondta Jonas. – Miért
kellett az apádnak is meghalnia? Neki is volt egy
gyermeke...
– Mert ő volt a nekromanta. Az ő lelke tartja őket itt
lehorgonyozva, ahogyan a saját szellemeit is lehorgonyozta
azokban az őrült testekben, amelyeket épített nekik. Ahogy
az irányítókristály is a gólemben tartja a démont. Nélküle
anyám lelke átmenne a gát határain túlra...
– Ami aztán leomlana.
– Igen.
Jonas halványan meglepettnek tűnt.
– Mindenre gondoltak!
– Kivéve, hogy Tony átviszi a csapdát egy másik világba.
Ő már majdnem egy évszázada itt volt; nem volt okuk azt
hinni, hogy hirtelen úgy dönt, hogy elmegy. És ha mégis,
hogy akkor a Tündérvilágba menne. Ez még Mirceát is
meglepte, aki mindenkinél jobban ismerte őt. Senki sem
számított rá, hogy hirtelen a másik oldalhoz csatlakozik a
háborúban.
– Miért tette?
 – Fogalmam sincs! Ahogy még mindig nem tudom, mit
keresett apám abban a londoni pincében, ahol Agnes
elkapta, ha nem a Céh kipróbált tagja volt. Ezt nem akarja
megmagyarázni, ahogy azt sem, hogy miről beszéltek
anyával, ami meggyőzte anyát, hogy engedje el. Sok
mindent még mindig nem értek.
– Például, hogy ki készítette a csapdát a szüleid lelkének?
Kissé meglepődve pillantottam rá.
– Nem, ezt tudom. Ahogy te is!
– Én nem tudom!
– Jonas – mondtam szelíden. – Épp most láttad, hogy
dolgozik rajta!
– Ez... – Jonas tekintete visszarepült a házra.
– Amikor apa azt mondta, hogy nem, nem kaphatod meg
a kislányomat, nem, nem viszem az udvarodba, Tony
kiakadt. Senki nem mondott neki nemet. Hát, talán Mircea,
de ember nem. És pláne nem egy, aki az ő szolgálatában állt.
Így hát várt egy darabig, aztán azt mondta Rogernek, hogy
gondja akadt egy munkatársával, és szokatlan bosszút akar
állni. Csapdát akart, olyat, amiből lehetetlen kitörni, olyat,
amilyent apa egyszer, hónapokkal korábban említett neki.
Úgy gondolta, hogy mulatságos lenne, ha Roger a saját
lelkének állítaná a csapdát.
– Tehát apád készítette a csapdát...
– Nem, az apám egy talizmánt készített. – Kihúztam Billy
nyakláncát az ingemből. – Egy ilyent. Csak sokkal
erősebbet. Olyat, ami képes fenntartani a szüleim lelkét,
amíg az istenek visszatérésére várnak. De egy istennő
lelkének még szellemként is sok táplálékra van szüksége,
ezért a talizmánnak a szokásos életenergia-mennyiség
sokszorosát kellett tudnia meríteni a világból.
Jonas végre úgy nézett ki, mintha valami értelmet nyert
volna. – Ezért csatlakozott Roger a Fekete Körhöz – hogy
kifossza őket.
Bólintottam. – Azután csatlakozott, hogy anya kiengedte
a börtönből. Irgalmatlan mennyiségű energiára volt
szüksége egy ilyen talizmán létrehozásához, és nem tudta,
honnan máshonnan szerezhetné meg. Elég jól működött –
nagyjából megkapta, amit akart, mielőtt rájöttek volna, mire
készül.
– És a többit ezekből a... dolgokból szerezte? – mutatott
Jonas a kukára.
Megvontam a vállamat. – Ez az, amit tudott. És ahogyan
rávette Tonyt, hogy alkalmazza. A mágia eladható, ha
hajlandó vagy időt és kockázatot vállalni, hogy kivond
abból, amit mások szemétnek tekintenek. És minél
instabilabb, annál nagyobb a haszon belőle. Ez egyben okot
adott neki és anyának arra is, hogy elkülönítve éljenek a
főháztól a robbanásveszély kockázata miatt. És mivel Tony
szart sem értett a mágiához, apa úgy tudott jó sok energiát
kiszipolyozni a neki küldött cuccból, hogy senki sem tudott
róla.
– De miért adta a talizmánt Tonynak? – kérdezte Jonas
makacsul. – Nem lett volna jobb elásni valahol? Betenni egy
széfbe? Elrejteni egy falban? Miért adták volna szándékosan
annak a mániákusnak?
– Ez egy erős mágikus tárgy, és rengeteg ember van, aki
megérezhetné – emlékeztettem. – Ha elásnád, kiáshatnák.
Tedd egy széfbe, és ellophatják. Tedd egy falba, és az
említett falat ledönthetik. De Tony szereti a trófeáit, és jól fel
van szerelve, hogy megvédje őket. És nála nem állt fenn
annak a veszélye, hogy meghal a tulajdonos, és a talizmán
átkerül valakihez, aki esetleg fel akarja oldani a varázslatot.
A vámpírok állnak ma a legközelebb a halhatatlanokhoz.
Különösen az olyan paranoiásak, mint Tony.
Egy pillanatig csendben ültünk. Nem tudom, Jonas mire
gondolt, de én nem sok mindenre gondoltam. Az elmúlt
napok egymást követő sokkjai szinte elzsibbasztottak. Ami
jobb volt, mint az alternatíva; jobb volt, mint végiggondolni
az összes mi lehetett volnát; az összes módot, ahogyan
minden másképp is alakulhatott volna. Ha az istenek nem
harcoltak volna olyan keményen, ha Tony a helyén marad,
ha Apolló visszatért volna, tele dühvel és bosszúval, és nem
egy csapat démon, hanem egy nagyon éhes, nagyon elszánt
istennő fogadta volna....
De nem így történt.
A szüleimnek jó terve volt, de nem járt sikerrel. És most
nekünk kellett összeszednünk a darabokat. Ami sokkal
könnyebb lett volna, ha hallgatnának rám. De Roger
világossá tette, hogy ez nem fog megtörténni, ahogy anya is
tette, amikor legutóbb itt jártam.
Most már láttak engem; tudták, hogy a tervük egy része
bevált.
Csak egyszerűen nem értették – nem a megfelelő rész vált
be.
Észrevettem, hogy Jonas engem néz.
– Nem kapunk segítséget, igaz?
– A szüleimtől nem. Ami segítséget adhatnának nekünk,
azt már megkaptuk. Ez a mi harcunk, Jonas!
 Egy darabig hallgattuk, ahogy a szikrák pattognak a kuka
belsejében.
– Meg akartam köszönni – mondta végül.
– Mit?
– A figyelmeztetésedet. A Fekete Körrel kapcsolatban.
Caleb épp azelőtt érkezett vele, hogy lecsaptak volna. Ha
nem készültünk volna fel...
– Nem figyelmeztetéssel küldtem őt.
– Tessék?
Vettem egy nagy levegőt.
– Azért küldtem, hogy lopjon tőled. A bájitalt, ha meg
tudja szerezni, vagy a receptet, ha nem tudja. Gondolom,
úgy döntött, inkább beszélget veled helyette.
Lehajtotta a fejét.
– Hogy jutottunk idáig?
– Nem tudom!
– Igazad volt! Nem úgy kezeltelek, mint egy Pythiát.
Nehéz bárkit is ebben a szerepben látni... rajta kívül.
– Tudom.
– De te vagy a Pythia. – Vetett rám egy pillantást. – És te
visszamész.
Bólintottam. – Hogy megtaláljam az istenek fegyverét, és
a férfit, aki tudja, hogyan kell vele bánni.
– És a bájital... az üveg, amit találtam, elég lesz?
– Nem. De egy teli sem lenne az. Túl fáradt vagyok. Alig
jutottunk el idáig is.
– Akkor hogyan?
A házra néztem.
– Van más út is.
 Negyvenhatodik fejezet

Az erdő szép volt, sötét és mély.

És akkor átugrottunk.
Földre érkezéskor Hildegard rám esett, majd Abigail
belecsapódott. Végül pedig Rosier jelent meg a semmiből, és
ránk zuhant, én pedig elkezdtem csillagokat látni. De
mégsem: a fák között áttetsző ezüstös nyomok valami
egészen mást jelentettek.
– Kapd el! – suttogtam, és egy újabb kísérteties jelenlét
lövellt át az ágak között, de az nem Billy Joe volt.
Őt túlságosan lefoglalta, hogy engem szidjon.
– Mondtam neked... ez egy rossz... ötlet!
– Miért... kapkodsz a levegő után? – ziháltam, mert én
voltam az, akin háromszáz kiló volt.
– Mert ez... a legőrültebb dolog volt... amit valaha tettem!
– rikoltotta, kísérteties kalapját hátratolva a fején,
mogyoróbarna szemei pedig elkerekedtek. – Mi a fene?
A Kietlen Pusztaságba tett utazásunkról beszélt, ahová
azért mentünk vissza, hogy lerövidítsük az utunkat a
múltba. Apa kölcsönadta nekem a két szellemét, és mivel
Billy Joe kapcsolódott Rosier erejéhez, négyen tudtunk
menni: én, Rosier és a két új beavatottam, akik úgy néztek
ki, mint akik nagyon megbánták az utat.
De sikerült, bár önvédelemből néhány évvel korábban
kellett kilépnünk. És aztán azonnal el is ugrani az utánunk
özönlő éhes szellemek áradata elől. Olyan volt, mintha
valaki megkongatta volna a vacsorához a csengőt – hála
Daisynek, aki túl messzire tévedt, és hozott magával
valamit.
Valami hatalmasat.
Még nem is tudtam jól megnézni, amikor pánikba esett
szellemek hada vett körül minket, akik mind megpróbáltak
elmenekülni attól a bármi is volt elől, és közben falatozni
belőlünk.
Valószínűleg Daisy is ettől ijedt meg annyira, gondoltam,
akit közben tiltakozva vonszoltak vissza a fák között.
– Csak kinyújtóztattam a lábam – mondta gőgösen.
– A fenébe, te nő! Neked nincs is lábad! – mondta az
ezredes, és rezgett a pofaszakálla a felháborodástól.
– Igenis van! – mondta, majd aggódva lefelé nézett,
miközben én igyekeztem felállni.
– És ez most nem a sétálgatás ideje!
Nem tudtam volna jobban egyetérteni.
Az volt az elképzelés, hogy inkognitóban érkezzünk,
mert a fáziseltolódás nem a pythiai hatalmat használta.
Vagy bármilyen mágiát, legalábbis olyat, amit egy normális
mágiamunkás valószínűleg észrevenne. Feltételeztem, hogy
Johanna is így került ki engem: az erőm csak akkor
találhatta meg, ha használta, vagy ha elrontotta az
időfolyamot, és eddig egyiket sem tette meg. Mi viszont épp
most csináltunk egy átkozottul nagy belépőt.
– Szerinted észrevették? – kérdeztem Hildegarde-ot, aki
lihegve feküdt az oldalán.
– Ha nem vették észre, akkor vakok – zihálta, és felült.
– Jól vagy? – kérdeztem Abigailt, aki még mindig a
földön feküdt, és nem tűnt rendben lévőnek. Egykor szépen
feltűzött frizurája mindenfelé szétcsúszott, barna szemei
pedig akkorák voltak, mint a csészealjak.
– A biztonsági tartalék általában inkább csak...
tiszteletbeli pozíció – suttogta.
– Hát, most felértékelődött – mondta Hilde. – Segíts fel!
Visszatápászkodtak a lábukra, miközben az ezredes elém
lépett. Apa második szelleme egy kék, hatalmas
vállpántokkal díszített egyenruhát viselő idős úr volt, akivel
egyszer már találkoztam rövid időre. Akkor elég
barátságtalannak tűnt, de Roger kezeskedett értem, és ez
csodát tett.
– Úgy tűnik, több ellenséges személy van a környéken –
jelentette.
– Ellenségek? – ismételtem meg, és azonnal képek
sorozata kezdett el peregni a szemem előtt, az erő jövőbe
mutató keresőjének jóvoltából. Nem kértem őket, de azt
hiszem, úgy gondolta, tudnom kell, hogy az erdő tele van
felénk közeledő Pythiákkal.
Hildének igaza volt: tudták, hogy itt vagyunk.
Mindegyikük.
Egy pillanatig csak bámultam, ahogy az elmúlt tizenöt
évszázad összes Pythiájának látszó valami lepereg a
szemem előtt.
– Nem kellene ezt csinálniuk – mondta Abigail, aki
nyilvánvalóan ugyanazt a szarságot látta, amit én. – Még
csak nem is szabadna találkozniuk!
– Gertie megszegte a szabályokat – mondtam neki,
miközben az erőm kifelé áramlott, próbálva utat találni az
őrületben.
És tovább kereste.
 – Mindig is így volt – motyogta Hilde, miközben Abigail
továbbra is a semmibe révedt, ingadozva valahol a rémület
és a lenyűgözöttség között. Nem úgy nézett ki, mintha a
pythiai hatalom általában ilyen műsort rendezett volna a
beavatottaknak. Legalábbis nagyon reméltem, hogy nem,
mert néhányan közülük is voltak kint.
Inkább mindannyian. Az erőm látómezeje hirtelen
kitágult, és egy fehér ruhás seregnek látszó valamit
bámultam. Az erdő nyüzsgött; kizárt, hogy mindenkin
átjussunk.
– Tervmódosítás – mondtam rekedten mindenkinek.
Egy pillanattal később Abigail elindult az ezredessel a
sarkában, én pedig Hilde-re néztem.
– Biztos, hogy meg akarod próbálni?
Bólintott. – Ha sikerül egyedül találnom Gertie-t, akkor
fáziseltolódással be tudok lépni, és meglephetem.
– Igen, de vajon meg fog hallgatni? – Ez nem éppen az
erőssége volt.
– Rám hallgatni fog! – Ez magabiztosnak hangzott.
– Honnan tudod?
Vetett rám egy pillantást. – Ő a testvérem!
Aztán ő és Daisy is eltűntek.
– Tudtam, hogy emlékeztet valakire! – mondta Billy, de
alig hallottam. Túlságosan lefoglalt az előrejelzés
változásának figyelése.
Az új segítőim a fák között szökdécseltek, ide is, oda is, és
mindenhová ugorva. Arra késztetve a Pythiákat és a
beavatottakat, hogy a nyomukba eredjenek – és ezáltal a
szemem előtt pergő képek folyamatosan felülíródtak. Míg
végül meg nem láttam egy karcsú ösvény nyílni előttem.
 De nem mindkettőnk számára. Nem, amikor Rosier élénk
bíborvöröset viselt, gondolom, hogy megünnepelje, hogy
újra normális, és mert Isten ments, hogy átlagos embernek
öltözzön. Vagy bármilyen erőfeszítést tegyen, hogy
beolvadjon.
Megragadtam. – Szét kell válnunk egymástól!
– Szétválni? Nem válhatunk szét! Emrys nem is ismer
engem ebben a...
– Muszáj! – Kicsit megráztam, amikor úgy tűnt, hogy
megint tiltakozni készül. – Menj a városba! Keresd meg
Pritkint! Tapadj rá, mint a ragasztó…
– És te mit fogsz csinálni?
– Elviszlek oda – ziháltam, amikor valaki belépett,
majdnem a fejünk fölött.
Rosier elmenekült – senkinek sem kellett kétszer
mondani neki –, én pedig a beavatottat a két másiknak
mozdítottam, akik épp most bukkantak fel a fák között. A
trió elesett, de közvetlenül mögöttük még többen jelentek
meg, előkelő ruhájuk éles kontrasztban állt az
arckifejezésükkel. Mint az első lányé is, aki vicsorral az
arcán máris visszaugrott.
Arra a csoportra gondoltam, amelyikbe legutóbb
botlottam, és azon tűnődtem, hová tűnt az a sok hasznos
szégyenlőség. Aztán Billy Joe figyelmeztetésére egy lassító
időbuborékot vetettem magam mögé. És elkaptam egy
Pythiát, aki épp akkor ugrott be, az ő erőjelzése jelentősen
erősebb volt, mint a lányoké.
Ó, gondoltam.
Itt is van!
 Aztán elmenekültem. A Rosierrel ellentétes irányba tett
gyors ugrások sorozata miatt szédelgett a fejem, és a
gyomrom is émelygett. A kezem pedig remegett az
erőfeszítéstől, mert igen.
Nem sokáig fogom ezt csinálni.
– Lehetőségek – ziháltam, de ez volt a probléma –, az
erőm már mutatta is őket nekem, és mindegyik szar volt.
Négy Pythia fókuszált az utolsó varázslatom erejére, és
kizárt, hogy elbánjak néggyel.
– Billy…
– Csak hogy tudd, szerintem ez egy nagyon rossz...
– Billy...
– Talán beszélhetnénk velük, megpróbálhatnánk
megmagyarázni...
– Nem akarnak magyarázatot! A fejemet akarják!
– És a rakás éhes szellem nem? Nem akarhatsz
visszamenni oda!
– Nos, én meg nem akarok itt maradni! – mondtam
felsikoltva, amikor egy fa felrobbant mellettünk.
– A francba! – mondta Billy, és elmozdult.
De a nem-idő furcsa, alaktalan boltozata ezúttal sokkal
kevésbé volt alaktalan.
– Mit csináltál? – kérdeztem, miközben a körülöttünk
lévő röntgensugaras tájat bámultam.
Az erdő még mindig ott volt, meszes, törtfehér
vázlatokban, mint egy építészeti tervrajz. Kinyújtottam a
kezemet, és a felrobbanó fából származó fadarabok
átmentek rajta, lassan pörögtek a levegőben, de súlytalanul,
mintha ott sem lettek volna. Mert nem voltak ott –
pontosabban inkább én nem voltam ott.
 De a Kietlen Pusztaságban sem voltam, legalábbis nem
teljesen.
– Mit csináltál? – kérdeztem újra, amikor egy alak tűnt fel
a fák között.
– Én... nem hiszem, hogy teljesen követtem – mondta
Billy, és ugyanolyan ijedtnek tűnt, mint én.
– Ez mit jelent?
– Azt hiszem, azt jelenti, hogy a peremvidéken vagyunk –
mondta. – Mint amit Lizzie is tett veled. Nem vagy ott a
partin, de az orrodat az ablakhoz nyomod.
Nem válaszoltam. Lefoglalt, hogy egy ismerősnek tűnő
Pythiát figyeljek, amint próbál becserkészni a bozótoson
keresztül. Egy nagy, sötét szemű, hosszú, sötét fürtökkel és
olcsó kis flitteres fülbevalókkal – és egy olyan erőjelzéssel,
ami majdnem a földre döntött, mert hihetetlenül erős volt.
Vagy pokolian sok beavatott volt vele, gondoltam
komoran, ahogy átment rajtam.
És megállt.
Eudoxia, szolgáltatta az agyam, amikor megpördült,
általában kellemes arca gonosz arckifejezést öltött.
– Billy...
– Az idő felszínén siklunk – mondta gyorsan. – Nem
láthat minket, de valószínűleg érezhet...
– Akkor vigyél minket messzebbre!
– Nem vihetem magunkat messzebbre, különben
szellemtáplálék lesz belőlünk! Ráadásul csak ennyi erőm
van. Minden egyes ugrással gyengülök, és az a kis démon
fattyú sincs itt, hogy feltöltsön!
– Akkor mit javasolsz?
– Athenais! Lydia! Gwenore! – kiáltotta a nő.
 – Fuss! – mondta Billy.
– Ide!
Futottunk.
Szürreális volt, nem foglalkoztunk azzal, hogy kikerüljük
a fákat, csak egyenesen átrobogtunk rajtuk. És egyenesen át
a három ködös alakon, akik hirtelen a semmiből bukkantak
elő, pont az utamba. Az egyikük, Gertie mentora, Lydia,
megállt az úton, és megpördült, ahogy elhaladtam mellette,
fekete, boszorkányszerű ruhája körülötte lengedezett.
És belevágta sétapálcáját a röntgensugaras testembe.
Esküszöm, egy másodpercig éreztem – vagy éreztem
valamit, mint egy szélrohamot.
Olyat, ami elég nagyot ütött, hogy megtántorodjak.
– Ide! – kiáltotta. – Fázistolódásban van!
– Ennyit erről az ötletről – mondta Billy, miközben
magamhoz tértem, ami könnyebb lett volna, ha nem botlok
meg a fa gyökerében.
Egy fa gyökerében, ami hirtelen normális színű és szilárd
volt. Mint a körülötte lévő földdarab. Mint a lábam...
Egy másodpercig, amíg Billy vissza nem rántott –
fizikailag és az időn kívülre –, éppen akkor, amikor Lydia
botja becsapódott oda, ahol álltam.
– Cass! Légy óvatos! Ha hozzád érnek...
– Értem! – ziháltam, és lehajoltam, amikor az az átkozott
bot megint átszelte a levegőt, éppen a fejem fölött.
Aztán a fasor felé száguldottam.
– Lehetőségek! – Lihegtem, mert közeledett a folyó. – Jó
lehetőségek – pontosítottam, ami úgy tűnt, nem segített.
És akkor megláttam...
 – Mit csinálsz? – kérdezte Billy, amikor kitörtem a fák
közül a sziklás partra – és folytattam tovább.
A vízre.
Nem volt kevésbé szilárd a lábam alatt, mint a szárazföld,
annak ellenére, hogy az agyam folyton azt mondta, hogy
annak kellene lennie. Azért több, mint egy kicsit volt bódító;
az ég borult volt, és fújt a szél, hullámokat vetve
körülöttem. Mint azok, amelyek a szemközti parton a hajók
kísérteties körvonalait csapkodták, és megfeszítették a
horgonyaikat…
– Billy? – szólítottam, amikor lenézve észrevettem, hogy
vizes a lábam.
És akkor már a víz alatt voltunk.
– Bocsánat! Bocsánat! – mondta, és visszarángatta átázott
alakomat az időn kívülre. – Ez egy tanulási folyamat! –
kiabálta, miközben kiköhögtem egy tüdőnyi vizet.
Aztán kezemet a számra szorítva megdermedtem, amikor
két árnyék súrolta a testem.
Felnézve két Pythiát láttam, amint a hullámok között
sétálgatnak közvetlenül felettem, mintha egy üvegplafonon
lennének. Az egyik elfordította az arcát, de a másik...
Isabeau volt. Most idősebbnek nézett ki, nagy, szürke szeme
körül néhány szarkaláb jelent meg, ahogy ősz szálak is a
dús, vörösesbarna hajában. De határozottan ő volt az.
És a társa, ahogy egy másodperccel később láttam,
Eudoxia volt.
Fogadok, hogy van miről beszélgetniük, gondoltam
epésen, éppen mielőtt Billy lerántott volna a földre.
Nem vettek észre, annak ellenére, hogy a víz itt és épp
annyira volt átlátszó, mint bármi más. Mert ki néz a lába
alá? De én tökéletesen láttam őket, ahogy úgy sétálnak az
időn kívül, mintha nem lenne nagy ügy, mintha
mindennapos dolog lenne egy hullámzó tenger felszínén
sétálgatni, közvetlenül az idő szorításán kívül. És talán így
is volt.
Végül is volt rá egy szavuk.
– Ez annyira hátborzongató – mondta Billy, és én
megfordultam, hogy egyetértsek vele. Csak hogy
meglássam, amint szemtől szembe áll valami cápafélével.
Rosier szerint az itteni vízi út egy árapályos folyó volt,
amely a közeli tengerbe torkollott, és elég mély volt, hogy
az óceánjáró hajók is fel tudjanak rajta jutni.
Vagy tengeri halak.
– A halál sokkal érdekesebb, mint az élet volt – mondta,
miközben lenyűgözve bámulta a lényt. – Persze, lemondasz
néhány dologról – néhány nagyon fontos dologról –, de
aztán ilyen dolgokat csinálhatsz! – És kinyújtva a kezét,
egyik ujjával éppen csak átbökte az idő határát.
És megpöccintette a cápa orrát.
– Milyen közel vagyunk a való világhoz? – kérdeztem,
miközben a megrökönyödött ragadozó elszáguldott.
– Olyan közel, amennyire csak tudok. Nem érzem jól
magam a kiakadt szellemvilágban. Vissza kell jutnunk oda,
ahová tartozunk...
– Nem úgy, hogy ezek üldöznek minket!
A mogyoróbarna szemek rám szegeződtek.
Pár perccel később már a parton gázoltam, egyik oldalon
egy hosszú, fából készült dokk, a másikon pedig Arthur
városának falai. Míg hátul matrózok kiabáltak és hátraestek,
ahogy a vitorlák, amelyek felhúzásával küszködtek, hirtelen
lángba borultak. Mert egy démoni erővel feltöltött szellem
száguldott végig a hajósorokon.
Leguggoltam a stég melletti sziklás talajon, és néztem,
ahogy Billy egy kicsit megőrül. Szinte sosem volt többlet
energiája, különösen mostanában, amikor túlságosan
kimerültem, hogy tápláljam. De ez nem volt igaz Rosierre,
és ő ezt teljes mértékben kihasználta. Fél tucat hajón hordók
csapódtak az óceán hullámaiba, lámpások repültek,
matrózok kiabáltak.
És forró olaj is repült, ami mindenütt tüzet okozott.
Eudoxia még a hullámok között lépkedett, és
gyanakodva ráncolta a homlokát. Isabeau körülnézett az
egyik, immár vidáman égő hajó fedélzetéről, ahol éppen
rematerializálódott. Talán azért, mert nem olyan könnyű
keresni valamit, amikor a lábad folyamatosan próbál
átlebegni a padlón.
Vagy amikor a hatalmas vitorlák, amelyek eddig
szorosan be voltak húzva az időjárás miatt, hirtelen
kibontakoztak, a szél teljes erejéből kidagasztotta őket,
amitől a hajó keményen megrándult a horgonyon.
Egészen addig, amíg azt a kötelet is el nem vágták.
A hatalmas hajó a túlsó part felé robogott, a megdöbbent
Pythia még mindig a fedélzeten volt, és Billy leereszkedett
mellém.
– Lefoglalom őket, megteszem, amit tudok, hogy elűzzem
őket – mondta, és úgy vigyorgott, mint egy őrült.
– Gyere vissza, amint tudsz! – mondtam, és figyeltem,
ahogy Eudoxia átugrik az ostromlott egykori
tanítványához. – Szükségem lesz rád! Nem tudom
használni az erőt anélkül, hogy a történelem összes
Pythiáját ne hoznám a fejemre.
Elfintorodott, de azután újra elvigyorodott, túl jól
szórakozott, hogy vitatkozzon. Visszarántott a valós időbe,
a lábam hirtelen kemény sziklákba és ingatag homokba
ütközött, és néztem, ahogy elzúg. Aztán a tekintetemet az
erdő felé fordítottam, mozgást keresve a fák között.
Nem láttam senkit, de ott voltak valahol, és Billynek
igaza volt; ez nem sokáig téveszti meg őket.
Megfordultam, és Camelot felé vettem az irányt.
 Negyvenhetedik fejezet

Mindennek ellenére szántam egy pillanatot, hogy

megbámuljam az igazi Camelotot. Rosier szerint egészen a
tizenharmadik századig nem is így hívták, amikor is valami
francia költő úgy döntött, hogy tetszik neki ez a név. Az
összes régebbi szövegben Arthur fő székhelye Caerleon
volt, a rómaiak tágas, kőből épült városa, amelyet eredetileg
a Második Augusta-légió hatezer katonájának befogadására
terveztek.
És úgy nézett ki, mintha még mindig így lenne.
Balra tőlem egy nyüzsgő kikötőváros volt, ahol fehérre
vakolt épületek, vörös terrakotta-tetőkkel sorakoztak
egymás mellett nádfedeles kelta építményekkel. Egyenesen
előttem, néhány háztető fölött átkukucskálva, egy régi
római amfiteátrum állt, amelynek sokszínű zászlói még a
borús napokon is fényesen ragyogtak. Jobbra, egy emelkedő
fölött a régi várost körülvevő tornyos kőfalak álltak,
amelyeket második Augusta építtetett, hogy ellenálljanak a
harcoló kelták törzseinek. És végül, a dombtetőn, mindezek
fölött, egy vár magas, szürke tornyai álltak.
Váratlanul könnybe lábadtak a szemeim, nem is tudtam,
miért. Valami olyasmi, hogy láthatok egy legendát élőben,
hogy úgy mondjam. Vagy talán ahhoz volt köze, ahogy a
késő délutáni fény a városra esett, vörösesen csillant meg a
márvány boltíveken és a szikrázó szökőkutakon, és életet
lehelt az aranyszínű festékbe, amellyel valaki gondosan
kiemelte az évszázados oszlopcsarnokok tekervényeit.
Persze más dolgokat is megérintett a fény. Mint a sokszor
foltozott vakolatot, amely ismét omladozott; a rozsdás,
sóval borított, szárazabb éghajlatra szánt vasszerkezeteket; a
fából készült tetőcserepeket, amelyeket gondosan
megformáltak és lefestettek, hogy hasonlítsanak a terrakotta
cserépre, amelyet már senki sem tudott beszerezni; és az
egykor büszke római utat, amely mindezt átszelte, és
amelynek felülete most repedezett és kátyús. Úgy nézett ki,
mint egy város, amely megpróbálja újrateremteni a múlt
pompáját, de nem egészen sikerül neki.
Mégis úgy tűnt, ez nem is számít. Sőt, számomra még
lenyűgözőbbé tette. Nem hollywoodi szépségű és
hihetetlenül tiszta, mint az egyetlen Camelot, amit valaha
láttam, hanem mint ahol emberek éltek, harcoltak, szerettek
és meghaltak.
Talán mert így is volt.
Rosier szerint a repedések a vakolaton nem művészi
szabadságot jelentettek, hanem összeforrt csontokat, a régi
ereszcsatornák alatti rozsdafolyók véres könnyeket, a törött
macskakövek törött fogakat. Lehet, hogy Róma építette ezt a
helyet, de nem védte meg. Egy nap, szinte minden
figyelmeztetés nélkül felállt és elment. Faképnél hagyva a
helyieket, akik közül sokan rómaiaknak tartották magukat,
az évszázados uralom után is.
És prédául hagyva minden csónakos és kardos
betolakodónak, és minden zsákmányra vágyó hegyi
törzsnek.
 Egészen Utherig, a faragatlan pimaszságával és éles
eszével, és a római lovasságnál szolgált nagyapjával. És a
fiú, aki abban a városban született, amelyért az apja vérét
ontotta, és aki ugyanazt a célt tűzte ki maga elé: a civilizáció
egyben tartását. És egy ideig valóban sikerült is nekik.
Ahogy a történetekben, a régi erőd a római stílusban
kiképzett lovas egységek bázisává vált. És bár nem egészen
a mesék fényes páncélú lovagjai voltak, pusztítóan
hatékonynak bizonyultak a helyi törzsfőnökök rendezetlen
gyalogos katonáival szemben. A rómaiak kivonulását
követő lázadásokat leverték, a szászokat visszaverték, és
egy rövid, ragyogó pillanatig béke uralkodott. Ez a korszak
valóban varázslatosnak tűnhetett egy olyan nép számára,
amelyet előtte és utána is háborúk tépáztak.
Egy korszak, amelyre a világ Camelotként emlékezett.
– Te lány! Süket vagy? Azt mondtam, menj az útból!
Egy másodpercbe telt, mire felfogtam, hogy az őr hozzám
beszél. Egyike volt a katonák egy csoportjának, akik
felszaladtak, hogy segítsenek az ostromlott matrózoknak.
Míg én csak álltam ott, csuromvizesen, abban a durva
gyapjúruhában és köpenyben, amellyel Augustine
megszenvedett, hogy hasonlítson a korabeli női
öltözékéhez.
De nem a gazdag nők öltözékéhez, gondolom, mert
kaptam egy nyaklevest, amikor sokáig vártam.
Félreálltam az útból.
És felkapaszkodtam a dombon egy tölgyfa árnyékába,
ahol egy rakás vicsorgó angolna hevert a földön. Arra
vártak, hogy egy göndör hajú fiú lenyúzza róluk a bőrt, aki
nem látszott lelkesedni a munkától. De nem a véres
angolnatetemek miatt, amelyeket a hosszú tapasztalat
közönyével kezelt.
Hanem azért, mert lemaradt arról, ami a valaha volt
legnagyobb középkori vásárnak látszott.
Így hát bámultam még egy kicsit. A móló felől hallottam
a tömeg hangját – szólt a zene, az árusok hívogattak,
emberek beszélgettek –, de azt hittem, hogy a városból jön.
És talán egy része az is volt. De az előttem nyüzsgő tömeg
elég nagy volt ahhoz, hogy önmagában is elég hangos
legyen.
Az egyik oldalán a fallal körülvett város, a másikon a
kikötőváros, és közöttük egy füves terület. És ez, valamint a
folyó menti nyílt terület tele volt emberekkel. Reméltem,
hogy utolérem Rosiert, és segíthetek neki megtalálni
Pritkint, mielőtt Billy visszaér, de hogyan kellett volna
megtalálnom őt ebben a helyzetben?
Hogyan kellene bárkit is megtalálnom?
Bármerre néztem, mindenütt sátrak, fellépők és
túlságosan izgatott kutyák voltak. Részeg felnőttek, nevető
gyerekek és mézsört áruló, foghíjas öregasszonyok. A
városfal mellett íjászverseny zajlott, a tömeg szabályos
üdvrivalgásai mellett. Közelebb egy horgasorrú, pálcás,
vöröses bőrű fickó tűzzel meséket festett a levegőbe: harcoló
lovagokat, vad sárkányokat és egy toronyban ülő hercegnőt.
Kicsit távolabb pedig néhány vállalkozó kedvű fickó
agyagkemencét szerelt fel egy kocsira, hogy frissen sült pitét
árulhassanak a tömegnek.
A pitéknek mennyei illata volt, olyannyira, hogy a
nyálam is elkezdett csorogni, de pénzem nem volt. Ezért
elővettem a nyakamba akasztott erszényt, mert most nem
engedhettem meg magamnak, hogy éhes legyek. Bár az
áfonyás-diós szelet komolyan alulmaradt a frissen sült
hússal és kenyérrel szemben.
Csakhogy valaki más nem így gondolta.
Lenéztem, és láttam, hogy az angolnás fiú sóvárogva
bámulja az uzsonnámat. Ahhoz képest, hogy egy
kifőzdében dolgozott, nem volt éppen túltáplált. A durva
tunika alatti karjai és lábai vékonyak voltak, és az arcáról,
bár nem volt beesett, hiányzott az elvárt babaháj. A fa másik
oldalán álló, pörköltes kondért kavaró, zömök fickóra
pillantottam, aki úgy nézett ki, mint aki megette az összes
maradékot, és aki nem figyelt ránk.
Aztán leguggoltam a fiú mellé. – Kérsz egyet?
A kibontott szeletről rám nézett, majd vissza. És
megnyalta az ajkát. De nem vette el.
– A tiéd – mondtam, és kivettem egy másikat, miután az
övét a ruhám szélére tettem.
Levettem a csomagolópapírt, és elkezdtem enni, és
amikor legközelebb lenéztem, tele volt a szája PowerBarral,
és vadul rágta. Elvigyorodtam. Még mindig szívesebben
ettem volna egy pitét.
Megettem a szeletemet, miközben tovább fürkésztem a
tömeget, de Rosier helyett csak tündéreket találtam. Talán
azért, mert mindenütt ott voltak, és a mulatozók legalább
egyharmadát ők tették ki. És bár nem sokat tudtam a
világos tündérekről, annyit azért tudtam, hogy
hátborzongatónak találjam, hogy a három nagy ház tagjai
ugyanaz a pités kocsi körül álltak, és nem próbálták
egymást megölni.
 Nos, a Kékek és a Zöldek a szekér körül álltak, és a
vadhús és a bárányhús erényeiről vitatkoztak. A Svarestrik,
fekete-ezüstös díszruhájukban, éppen a közelben álltak, és
kifejezéstelen, szürke szemekkel figyeltek mindent,
arckifejezésük miatt még a tömeg részegebb tagjai is
messzire elkerülték őket.
A pités fickók továbbra is behatóan nézték őket, mintha
attól tartottak volna, hogy elrontják az üzletet, végül fogták
a mobil konyhájukat, és egy tucat méterrel arrébb mentek,
néhány kolbászárus mellé.
Úgy tűnt, a Svarestri észre sem vette. Ott maradtak, ahol
voltak, keresztbe font karral, a dokkokra szegezett
pillantással. Ahol a csúszós halakkal teli kosarakat felhozni
próbáló embereket sirályok bombázták, és a tömeg is elállta
az útjukat, hogy a még mindig füstölgő hajókat bámulja.
Vagy az új hajót, amelyik épp most került a látóterükbe.
Eddig nem is vettem észre, mert szinte lehetetlen volt
bármit is látni bármilyen távolságból. Vagy még közelebbről
sem, mert úgy tűnt, mintha az egészet beborította volna az a
köpeny, amit a tündérek viseltek, az a fajta, ami
visszatükrözi mindazt, ami körülöttük van. Az eredmény
egy olyan hajó volt, amely úgy nézett ki, mintha magukból
a hullámokból készült volna, áttetsző és víztől csillogós
vitorlákkal, amelyek felfogták és visszaverték a felhők
közötti réseken beáramló sugarakat.
Gyönyörű volt.
És hirtelen a közlekedési probléma sokkal rosszabb lett.
Egy trombita hangzott fel, egy távoli, tiszta hang, amitől a
fejek elfordultak, és a beszélgetések elhallgattak. És a
következő dolog, amire emlékszem, hogy a fának
préselődtünk, én és az angolnás fiú, aki védelmezően
megmarkolta a kosarát, amikor az egész átkozott város ránk
zúdult.
A második bordámba könyöklés után felmásztam a fára a
fiú után, aki úgy mászott fel, mintha az vízszintes lenne.
Persze, ebben az is benne volt, hogy az öreg törzsön lévő
csomók és göcsörtök kényelmes kapaszkodókat és
támasztékokat alkottak, amelyek lehetővé tették, hogy a
tömeg fölé emelkedjünk. Találtunk egy többé-kevésbé
vízszintes ágon ülőhelyet, ahol a fiú ledobta a kosarát, és
folytatta az angolnanyúzást, miközben a tömeg
hömpölygött odalent. És ahogy a hajó egyre közelebb ért,
csendben siklott felfelé a folyón, miközben még több katona
csatlakozott a tömeghez, és parancsokat kiabáltak
egymásnak, hogy tartsák vissza a tömeget.
– Utat! Utat!
A helyieknek nyilvánvalóan volt már dolguk a katonák
hirtelen haragjával. Mert a dokkoktól hirtelen megindult a
tömeg. Kivéve néhány matrózt, akiket minden
szertartásosság nélkül félrelöktek, és akik hangosan
vitatkoztak, mert a hajójuk még mindig égett.
Senkit sem érdekelt.
– Utat szabaddá tenni! Utat, a fenébe is! – A dokk már
tiszta volt, de a katonák nem voltak elégedettek, behatoltak
a tömegbe, utat vágva a mólóról a két város közötti füves,
nyílt területre. Éppen végeztek, amikor a hajó megállt.
– Ki az? – kérdeztem a fiút, akinek hitetlenkedő sötét
szemei felém fordultak.
– Komolyan?
Rápislogtam. Ez pimaszság volt?
 Elvigyorodott.
Ez határozottan pimaszság volt.
– Ki másnak lenne vízből készült hajója? – kérdezte.
– Valójában nem vízből készült – mondtam. – Csak úgy
néz ki.
– Ó, persze! – Nem fáradt azzal, hogy elrejtse a mosolyát.
Visszanéztem a dokkra. Épp időben, hogy lássam, ahogy
a hajótest, a vitorlák, sőt még a finom kötélzet is, amelyek
egy másodperccel ezelőtt még mind áttetsző halványan
csillogtak a napfényben, hirtelen szétesnek. És visszazuhan
a folyóba egy gigantikus víztömeg, amely egyszerre akkora
csobbanással zuhant le, hogy szinte a mi fánkig eláztatta a
tömeget.
De nem azt a kis embercsoportot, amelyik megjelent a
stégen.
A legtöbbjüket nem ismertem, de ez nem volt igaz a
középen álló két sötét hajú nőre. Nimue olyan szárazon
lépett ki a cunami alól, mintha a víz nem merte volna
megérinteni. Tengerzöld ruhát viselt, amelynek
selyemrétegei olyan finomak voltak, hogy úgy habzottak
körülötte, mint a dagály. És akár abból is készülhetett volna,
ha összehasonlítjuk a tömeg nagy részének durva
gyapjúruháival.
Nagyrészt elhallgattak, csak bámultak. De nem a ruhát
nézték, vagy a hosszú, sötét hajában szétszórt ékszereket,
amelyek akár a tenger vize is lehettek volna, vagy az őt
körülvevő sötét hajú harcosokat, akik magasak és
markánsak voltak, páncéljukból és pajzsukból hiányzott a
fém tompa csillogása, az ő elemének változó, higanyos
természete javára. Valójában, bármilyen elképesztőnek is
tűnt, egyáltalán nem őt nézték.
A társát nézték.
A hercegnő egyszerűbben volt öltözve, dús barna haja
egyszerű copfba volt fonva, sötétzöld ruhája nem
tartalmazott díszeket, talán fogoly státusza miatt. És nem
volt kétséges, hogy az is volt. Az őrök nem azért voltak ott,
hogy Nimue-t védjék, aki gyakorlatilag egy hadsereg volt
egyedül. Az unokáját védték, akit biztosan a harc után
kaptak el.
És aki nem nézett ki túl jól. Az az erős, élénk nő, akit
legutóbb láttam, eltűnt. Sápadtnak, legyőzöttnek és nem
kicsit betegnek tűnt. És ez még azelőtt volt, hogy hirtelen
összeesett volna.
A tömeg a tündéreknél előbb reagált a meglepett
kétségbeesés morajával és egy öntudatlan előrenyomulással.
Amitől a katonák ismét kiabáltak és visszalökdösték őket.
Az emberek pedig elestek, egymást taposva a káosz kitörése
fenyegetett.
Egészen addig, amíg egy újabb trombitaszó nem harsant
a levegőben, és lovak és lovasok tömege nem tört ki a fallal
körülvett városból.
A tömeget irányító katonák durva gyapjú tunikát, durva
bőrszíjat és leggingset viseltek – egyszóval olyanok voltak,
mint mindenki más, leszámítva a vassisakot. A felénk ügető
férfiak azonban finoman megmunkált bronzpáncélt
viseltek, amely úgy nézett ki, mint a halpikkelyek, és rőten
csillogott a késő délutáni napfényben. És csillogó fehér
tunikát és bíborvörös köpenyt, amelyet élénkvörös sárkány
díszített.
 Társam hirtelen felpattant, olyan izgatottnak tűnve,
ahogyan eddig a varázshajók, vagy a tündérkirálynők miatt
nem. Felállt az ágra, hogy jobban lásson, a szeme csillogott.
– A király! – kiáltotta. – Ez a király!
A kiáltást átvette a tömeg, elég hangosan ahhoz, hogy
megrázza a körülöttünk lévő leveleket. És egy másodperccel
később én is megláttam a szőke hajú királyt a tükörből a
lovasok élén. Azokat, akikre nem volt szüksége, mert a
tömeg úgy folyt szét előtte, mint az ár.
Megállt Nimue mellett, de csak azért, hogy az
eszméletlen nőt – a féltestvérét, ahogy rájöttem – a lovára
emelje. Más lovakat is hoztak a királynőnek és kíséretének,
de Arthur nem várta meg, hogy felszálljanak. Amint a
hercegnő biztonságban volt, megfordult, és
megsarkantyúzta a lovát arra, amerről jött, a tömeg
felbolydult és éljenzett, a katonák lökdösődtek és ütlegeltek,
én pedig csak ültem ott, szótlanul
Mert a sors most az egyszer szívességet tett nekem.
Nem tudtam, hol keressem Johannát, és ha továbbra is
fáziseltolódást használ a pythiai erő helyett, ez valószínűleg
nem fog változni. De nem is kellett. Mert lehet, hogy nem
tudtam, hol van, de azt tudtam, hogy mit akar.
És amikor utoljára láttam, a hercegnő kezében volt.
Még egyszer körülnéztem Rosiert keresve, de ebben az
egészben gyakorlatilag semmi esélyem sem volt, hogy
megtaláljam. Idehoztam; bíznom kellett abban, hogy a
városról való tudása elég lesz ahhoz, hogy megtalálja a fiát.
Beszélnem kellett a hercegnővel, ami azt jelentette, hogy be
kellett jutnom abba a kastélyba.
Elkezdtem keresni, hogyan tudnék lejutni a fáról.
Aztán valaki megragadott.
 Negyvennyolcadik fejezet

Elfordítottam a fejem, remélve, hogy szőke hajat és zöld

szemeket látok – és így is történt. Csak nem a megfelelőt.
Azon kaptam magam, hogy egy elképesztően gyönyörű
arcot bámulok: tökéletes férfias vonások, villogó,
smaragdzöld szemek, a haj, mint a rabul ejtett napsugár. És
formás ajkak, amelyek ördögi kis mosolyba görbültek.
Egy tündér, gondoltam zavartan.
Egy Blarestri tündér, a kék bársonyzekéből ítélve.
A Blarestri tündérkirály, aki vissza akarta kapni a botját,
és ó, a francba!
A zöld szemek hirtelen elsötétültek, smaragdzöldből jáde
színűvé váltak, és a karomon lévő ujjak megfeszültek.
– Tudom, mi vagy! – sziszegte. – Tudom, mit tettél!
Nos, legalább az egyikünk, gondoltam, kissé
hisztérikusan. Mert ahogy emlékeztem, ő nyerte a legutóbbi
találkozásunkat. Átlökött a tetőn egy csapat Pythia közé,
akik azonnal hazaküldtek. Nála hagyva a botot, amiről úgy
döntött, hogy kölcsönadja Pritkinnek, és ezt miért pont
rajtam kéri számon?
De ezt nem mondtam. Nem szóltam semmit. Mert két
pislogás között egy kés villant a kezébe, és a szavak a
torkomban rekedtek.
Ami azt jelentette, hogy a szám zárva volt, amikor egy
vödör angolnabél borult a fejére.
 – Menj! – mondta a fiú, és beugrott a dühöngő tömegbe,
akik közül sokakat szintén lefröcskölt az imént.
Jó ötlet, gondoltam, és a fatörzs másik oldalára zuhanva,
igyekeztem négykézláb elmászni.
Szerencsére Nimue csapata éppen akkor indult el a
lovakat megsarkantyúzva a kastély irányába, és ezzel véget
vetve a tömeg érdeklődésének a dokkok iránt. Így mindenki
errefelé tolakodott vissza. És tényleg mindenki. Egy tucatszor
majdnem eltapostak, emellett lökdöstek, összeütköztek és
kiabáltak velem, de mindez nem számított, mert újra talpon
voltam, átvágtam a tömegen, és...
Egy hihetetlenül erős, hihetetlenül véres, hihetetlenül
dühös ősi lény törzsének csapódtam.
Aztán valaki megpróbált minket halálra égetni.
A király elment, a tömeg szétszéledt, az emberek
kiabáltak. Én pedig felbámultam a fejem fölött táncoló,
lobogó lángok tömegére. Lángok, amelyek madarakká
váltak, apró, tüzes szárnyú, izzó szemű madarakká,
amelyek teste szikrákat szórt...
Leginkább mögöttem, vettem észre, ahogy ördögi ívben
suhantak a levegőben, de egyszer sem értek hozzám. De
ami egy tűzfalnak megfelelőt vetett közém és a király közé.
Még időben megpördültem, hogy lássam Caedmont, akit
beborítottak a lobogó lángok, és úgy nézett ki, mintha erre ő
sem számított volna.
Aztán valaki megragadta a kezemet.
Az a vöröses bőrű, horgas orrú előadóművész volt, aki
egy másodperccel ezelőtt még a tömeget szórakoztatta, és
most engem rángatott. – Siess! Nem sokáig tartja vissza!
 – Ki... – kezdtem mondani éppen, amikor az arc egy
másik zöld szemű szőkévé változott, ezúttal borostás arccal,
tehénreggelire emlékeztető hajjal és egy orral, ami nem
sokkal volt jobb, mint a bűbáj általi változat. Ami viszont
sokkal ismerősebb volt.
– Myrddin! Mit keresel itt?
– Megmentelek!
– Nem! Ebbe ne… ne keveredj bele!
– Már belekeveredtem – mondta, és a tömegbe rángatott.
– Micsoda? Miért?
Csodálkozva bámult rám. – Elvesztettem a botot.
És akkor már előre rohantunk, lefelé a folyóparton és át a
szabadtéri piacon, az árusok és bódék között, és egy
sátorban lévő kocsma mellett is, amelynek padjai kiértek
egészen az út közepéig, és tele volt tündérekkel.
A Blarestri-házból valókkal.
– A francba! – mondta Pritkin hevesen, bár nem úgy tűnt,
hogy a tündérek különösebben foglalkoznának velünk.
Egészen addig, amíg át nem szelte a levegőt egy dühös
parancs: – Állítsátok meg őket!
És hirtelen feldőltek a padok, egy tucatnyi kékruhás óriás
emelkedett talpra, és tizenkét kard csillant meg a
napfényben.
– A francba! – mondta Pritkin egy kicsit magasabb
hangon, és szétosztódott.
Szó szerint.
Láttam már tőle ilyesmit korábban is, de akkor kissé
szétszórt voltam. Így aztán megdöbbentő volt látni, ahogy a
teste egy hosszú zsinórban megismétlődik, mint egy
Pritkin-harmonika, és kiárad a bőréből. És az enyémből is,
vettem észre, ahogy pár tucat Cassie vált el a testemtől, és
szétszóródott minden irányba.
Nem mintha ez segített volna. A Svarestrivel ellentétben,
akikkel legutóbb harcoltunk, ezeket a tündéreket nem
lehetett becsapni. Talán mert egész idő alatt nem vették le
rólunk a pillantásukat.
Egészen addig, amíg a fél folyó hirtelen beléjük – és a
tavernába, és belénk – nem csapódott egy ház méretű
hullámmal.
Zihálva jöttem fel, és úsztam azon a részen, ami egy
másodperccel ezelőtt még sekély, de szárazföld volt, most
pedig egy új öböl.
De nem gondoltam, hogy Pritkin tette volna, mert épp
most húzott ki egy nagy varázslatot a seggéből, és
ilyesmiből nem lehet kettőt egymás után csinálni. És mert
néhány Zöld tündér, két férfi és egy nő ült egy faágon
bögrékkel a kezükben, és vigyorogva nézték a káoszt. És
főleg a vergődő kék társaikat, akiknek úgy tűnt, nem tetszik
a megmártózás.
– Azt hittem, a Zöldek haragszanak ránk – mondtam, és
felbámultam rájuk, mert rohadtul semmi értelme sem volt a
tündérek cselekedetének.
– Kissé... bosszúsak – javított ki Pritkin zihálva.
– Megpróbáltak megölni minket!
– Azok a királynő személyes őrsége volt, és parancsot
kaptak. Ezek nem. És én Zöld tündér vagyok – részben.
– És ez azt jelenti, hogy?
– Azt – mondta, miközben néhány dühös Kék tündér az
átázott talpára kecmergett, és elindult felénk.
És egy újabb hullám okozott nekik kellemetlenséget.
 – Jobb, ha futsz, testvér! – szólt a Zöldek egyike
segítőkészen.
– Leköteleztél! – szólt vissza Pritkin.
– Szóra sem érdemes! Nem akarom megfosztani anyámat
attól az örömtől, hogy maga foglalkozzon veled!
Aztán felrántottak, és úgy futottunk a víz tetején, ahogy a
hercegnőt láttam, amikor legutóbb itt jártunk. Nem mintha
olyan kecsesek lettünk volna. De akkor nem is kellett annyi
hullámmal megküzdenie, ami miatt a „talaj” olyan volt,
mint egy elvarázsolt kastély padlója. Vagy annyi lebegő
törmeléket átugrania. Vagy annyi szőkehajú, cápaként
viselkedő tündérrel, akik megpróbálták volna megragadni
őt alulról.
Bár ez jobb volt, mint az, ami úgy nézett ki, mint egy
levegőből készült óriási ököl, gallyakból és törmelékből
kialakított körvonallal, amely közvetlenül mögöttünk
zuhant a vízbe. Ledöntött minket a lábunkról, és majdnem
el is ért minket, amikor megfordult az iránya. De helyettem
az egyik másolatom repült a levegőbe, mint egy baba,
amelyet elkapott a hurrikán.
És egy másodperccel később szétszakadt, messze a fejünk
felett szétrobbanva, mint egy gőzből készült tűzijáték.
Fölfelé bámultam, a rémület és a még nagyobb rémület
közé szorulva, és komolyan fontolgattam, hogy elugrok. De
mielőtt megtehettem volna, Zöld tündérek árasztották el a
helyszínt, legalább két-háromtucatnyi lehetett belőlük,
átrohantak a csatatéren, ami fűből tóvá változott. Nem
támadták meg a Kék tündéreket, vagy segítettek nekünk,
hanem szörnyen, szörnyen útban voltak.
 A szél leállt, gondolom azért, mert a király, miközben
tökéletesen boldog volt, hogy fasírtot csinálhat belőlünk,
nem volt hajlandó ugyanezt tenni egy csomó társával, a
tündérekkel. Főleg, ha a királynőjük gonosz természetű
volt, és amúgy is gyilkos hangulatban volt. És különben is,
nem volt rá szüksége.
Nem mintha lett volna hová mennünk.
Kivéve, hogy vissza a föld alá.
Újabb hullám csapott le, és mielőtt még esélyem lett
volna levegőt venni, vagy akár csak becsukni a számat,
máris újra a víz alatt voltunk. És úsztunk, ahogy csak
tudtunk. És kikeveredtünk a vadonatúj tó szélén lévő fűbe.
De nem Cassie-ként és Pritkinként, hanem két fuldokló Kék
tündérként bukkantunk fel, gyönyörű ruhánk tönkrement,
szőke hajunk az arcunkba hullott, akárcsak a fél tucat
másik, szintén a partra gázoló embernek.
Mindegyiküket várta egy másik tündér, akárcsak minket,
aki elénk lépett. Újonnan érkezhetett, mert az egyenruhája
száraz volt – és díszes aranyhímzéssel borított, olyan
mintával, amit én nem értettem, de Pritkin láthatóan igen.
Mert hirtelen megállt.
A tiszt – csak tipp – megpillantotta Pritkin karját a
derekam köré fonódva, ami segített talpon maradni, és
összeszűkült a szeme. Mondott valamit, amit nem
hallottam, mert tele volt vízzel a fülem, és a tüdőm is.
Egészen addig, amíg köhögőrohamot nem kaptam, és ki
nem folyt.
– …félig megfulladt – mondta Pritkin. – Elviszem egy
gyógyítóhoz.
 A tiszt még egy kicsit tanulmányozott, és én
megpróbáltam félig vízbefúltnak látszani.
Nem volt nehéz.
De nem is volt elég.
Egy másodperccel később szél támadt körülöttünk, mint
egy miniatűr ciklon, amitől megrebbent a hajam, a szívem
pedig hevesen kezdett kalapálni. De ez nem olyan volt, mint
korábban; ez nem támadás volt – legalábbis még nem.
Inkább olyan volt, mintha egy túlméretezett hajszárítóba
kerültem volna.
De bármi is volt, Pritkinnek nem tetszett. Hallottam,
ahogy káromkodik, aztán láttam, hogy kinyújtja a kezét. És
amilyen gyorsan feltámadt, olyan gyorsan abba is maradt a
kis szélvihar. Otthagyva, körbebámulva, csöpögő orral, és
az arcomhoz tapadó, félig megszáradt hajjal – és a tiszt
sokkal nyugodtabbnak tűnt.
– Elvihetem most már egy gyógyítóhoz? – követelte
Pritkin, a szavak udvariasabbak voltak, mint a hangnem.
De nem kapott dorgálást.
– Azt mondták, hogy ellenőrizzük. Menjetek!
Elindultunk, átbotorkáltunk a piac törmelékein, és
felmentünk egy ösvényen a part mellett, igyekeztünk a
füves szélén maradni, hogy ne hagyjunk magunk mögött
sáros lábnyomokat. Mert hagynánk. Úgy tűnt, hogy a Zöld
tündérek illúziói, akárcsak a többi varázslatuk nagy része,
valamilyen módon a vízhez kötődnek, és mi éppen
elveszítettük a miénket.
Gyorsan.
Lenézve, az izmok és bársony helyett sovány, szeplős
karokat és durva, nedves gyapjút láttam. Pritkinnek még
kitartott a saját illúziója, a köpennyel együtt, amit körém
csavart, hogy elrejtse a nagyon nem tündéri vonásaimat. De
ez sem tart ki sokáig. Vízgyöngyök tarkították a „köpenyt”,
és a „bőréhez” tapadtak, mintha az egész teste izzadna.
És akkor megláttam egy fiatal, szakállas férfit, aki
hevesen integetett az egyik sátor belsejéből.
A sátor a folyóparttal szembeni földút mellett állt, ahol
lepedők és ruhadarabok tucatjait terítették ki a napra
száradni. És ahol egy fiatal nő éppen egy fából készült
lapáttal püfölte a sziklán felhalmozott ruhákat. A sátor felé
vettük az irányt, átkeltünk az ösvényen, és mindenfelé
csöpögött a víz rólunk, nyilvánvaló nyomot hagyva
magunk mögött.
Egészen addig, amíg a férfi fel nem borított egy kád vizet,
kiöntve mindenfelé. – Mallt! – kiáltotta.
A szomszéd sátorban lévő idősebb, molettebb,
gyerekekkel körbevett nő biccentett. És kiküldte a
gyereksereget az ösvényre a sárba tapicskolni, egy tucatnyi
lábnyomot adva így a miénkhez. Aztán nevetve és
játszadozva szaladgálni kezdtek az utcán, és feltartva egy
csapat errefelé tartó tündért.
A sátorszárny lecsukódott mögöttünk, és valami, ami úgy
nézett ki, mint egy vízbőr, lefröcskölte a földet a lábunk
előtt. Pritkin, aki most visszatért a normális állapotába,
lehorgasztott fejjel, nehezen lélegezve leguggolt. És úgy
nézett ki, mint aki mindjárt elájul.
De esélye sem volt rá.
– Erre – mondta a férfi. – Gyorsan!
Egy koszos ruhákkal teleszórt asztal alá másztunk,
némelyikük az oldaláról lelógva várta, hogy sorra kerüljön a
mosásban. Gyorsan elénk toltak még több megrakott
kosarat. Aztán a sátorszárnyat ismét felemelték, és én
kikukucskáltam a szennyes ruhadarabok között az utcának
arra a kis darabkájára, amit láthattam.
– Átkozott tündérek! – mormolta a férfi. – Az ember azt
hinné, hogy ez az ő városuk!
– Azt hiszik, hogy ez az ő városuk – mondta a nő belépve.
Vörös volt a haja, és az arca is a megerőltetéstől, és egy
nyűgös, répafejű csecsemőt szedett ki a kosárból. – Azt
mondják, hogy védik...
– Inkább magam védem meg, és kockáztatok. Úgy
bánnak velünk, mint rabszolgákkal, nem pedig emberekkel
a saját földünkön!
– És mit gondolsz, mit tennének a szászok?
– A szászok emberek! Le lehet őket győzni, túl lehet őket
élni, vagy túl lehet őket nőni. – Végigsimított egyik kezével
a baba tüzes haján. – Vagy, ami még rosszabb, keveredhetsz
velük, és új népet hozhatsz létre. Mit lehet kezdeni azokkal
a fattyúkkal, akik sosem halnak meg? Nem tartoznak ide, és
nem én vagyok az egyetlen, aki ezt mondja!
– Nos, ne mondd ilyen hangosan! – mondta a felesége. –
Még felzaklatod a babát!
A férfi Pritkinre nézett támogatásért, aki még mindig
lihegve bólintott. – A tündérek... megvédenek minket, de
pontosan olyannak tartanak minket, amilyenek vagyunk...
miközben a világ nélkülünk is megy tovább.
A férfi a feleségére nézett. – Látod? Rossz idők jönnek, de
néha muszáj! Vagy úgyis meghalsz, a stagnálásba és a
rothadásba. Azt tudom, hogy én inkább elmennék!
 – Abbahagynád ezt a beszédet? – sziszegte az asszony, és
átölelte a gyermekét. – Azt akarom, hogy megvédjék!
– És amikor eljönnek érte? Akkor ki fogja megvédeni őt?
Az asszony egy pillanatig hevesen nézett rá, aztán
szándékosan megcsípte a gyerekét, nem tudtam, miért.
Egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy két tündér
elszakad a csoporttól, és a sátor felé közeledik.
Visszahúzódtam az árnyékba.
– Tessék! – mondta a nő bosszúsan. – Mit mondtam
neked?
– Egyébként mi baja van a gyereknek? – követelte a férje
hangja. – Hazudtál nekem, asszony? Félig lidérc vagy?
A nő felhorkant. – Inkább te! Olyan hangosan horkol,
hogy a halottakat is felébreszti – mondta valakinek.
– Honnan tudod te ezt? – követelte a férfi. – Mikor alszok
egyáltalán? Egész éjjel ugyanazt csinálja – hangos, mint a
mennydörgés, az bizony!
A férfinak igaza volt. A kölyök felháborodása lenyűgöző
volt. És nem én voltam az egyetlen, aki így gondolta. Az
egyik tündér, akit láthattam, összerezzent fájdalmában, míg
a másik homályosan elborzadtnak tűnt.
– Felveszik, jó urak? – kiáltotta a férfi.
– Micsoda? – Az első tündér ránézett, míg a másik
megpróbált beljebb tolakodni, gondolom, hogy kutakodni
kezdjen.
De az üst, amit a pár a ruhák főzésére használt, útban
volt, és vidáman bugyborékolt. A férfi belevágott egy
lapátot, és gőz tört fel mindenfelé, amitől a tündér hátrálni
kezdett. És akkor a nő elzárta a megmaradt kis ösvényt is,
az emberi ködkürttel együtt.
 – Engedj át! – mondta a tündér a nőnek.
– Micsoda?
– Azt mondtam, engedj át!
– Beszélj hangosabban! – kiáltotta a nő, szinte a férfi
arcába. – Jön a kislány foga.
– Micsoda?
– Fogzik!
A tündér aggódva nézett a gyerekre, mintha valami
földönkívüli lény lenne. Egy apró, büdös, nagyon hangos
idegen lény. Hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon milyen
gyakran foglalkoznak a tündérek csecsemőkkel, tekintve a
születési arányukat.
Az arckifejezéséből ítélve nem sűrűn.
– Akkor mi ez a szag? – kérdezte a férje odahajolva.
– Igazad van – mondta a nő a férfinak, és belekukucskált
a pelenka valamiféle prototípusába. És olyan bűzt eresztett
ki, ami rosszabb volt, mint bármi, amit a koszos ruhák
árasztottak magukból. – Azt hiszem, mégiscsak nem a foga
jön még.
A tündér rémült tekintete felerősödött.
A férfi egy újabb lapátot merített a vízbe, és olyan
gőzfelhőt bocsátott ki, mint egy sárkány lehelete. –
Felveszed vagy leteszed? – kérdezte újra, vidáman
harsogva.
– Egyiket sem – mondta a tündér, és elmenekült.
A nő a sátoron kívül maradt, hogy a félelmetes
gyermekkel elhárítsa a további betolakodókat, míg a férfi az
asztal másik oldalára ment, ahol Pritkin már kikászálódott.
És felemelte a sátor hátsó szárnyát, hogy kinézzen a városok
közötti nyílt térre.
 – Akkor minden rendben, Myrddin? – kérdezte.
Pritkin bólintott. – Köszönhetően neked!
– Örülök, hogy segíthettem! De vissza fognak jönni, ha
máshol nem találnak semmit. Addigra jobb, ha elmennek!
– Tudsz illúziót kelteni? – kérdeztem.
Pritkin megrázta a fejét. – Most nem! Kettőre főleg nem.
– Nem kettőre. Egyre. – Felhúztam a csuklyámat. –
Elmegyek a kastélyba...
– A kastélyba?
– Találkoznom kell Morgaine-nel!
– Miért?
– Hogy megkérdezzem a botról. Nála volt utoljára...
– És te miért akarod?
A kérdés olyan kemény volt, mint a hirtelen a csuklóm
köré fonódó kéz. Zavartan néztem le rá. – Számít ez most?
– Igen! – Zöld szemei kutatóan néztek rám. – A király
utolért az erdei táborban, miután eltűntél. Azt hiszem,
megölt volna, ha nem lett volna ott három-négy
szövetségnyi boszorkány a közelben!
– Sajnálom...
Megrázta a fejét. – Megszöktem. De meg van győződve
arról, hogy összeesküvést szőttünk a bot ellopására. Vagy
ez, vagy az, hogy felhasználtál engem, hogy megszerezd
valami aljas célból, amiről nem akar beszélni...
– És te hiszel neki?
– Nem tudom, hogy mit higgyek! Láttam, hogy mit tettél!
Láttam, ahogy megmentetted azokat a gyerekeket, még a
táborban, aztán láttam, ahogy elkaptak azok a... azok a
varázslók. És aztán a király azt mondta... – Hirtelen
elhallgatott, tekintete kutatva szegeződött az arcomra. –
Nem tudom, mit higgyek – ismételte meg. – De addig nem
tűnsz el a szemem elől, amíg nem kapok válaszokat!
Megnyaltam az ajkaimat. Nem mondhattam el neki – már
így is túl sokat tudott. De nem tudtam nem elmondani neki,
ha ez azt jelentette, hogy itt kell ülnöm, amíg a tündérek
utol nem érnek minket. És ő meg is tenné – ennyire makacs
volt.
– Rendben – kötöttem kompromisszumot. – Elmondom,
amit elmondhatok. De nem itt!
– Akkor hol?
– Már mondtam! – Felnéztem, a távoli szürke tornyokra.
– Be kell jutnom oda! Tudsz segíteni?
Pritkin egy pillanatig elgondolkodott, tekintete a várra
szegeződött. Aztán átváltott valamire, ami a színház
melletti főút mellett vezetett. Arra, amelyik a fallal körülvett
városba vezet.
Nem tudtam megmondani, mi az; túl sok por szállt
körülötte. De azt hittem, Pritkin meg tudná. – Van egy
bejárat – mondta. – De lehet, hogy nem fog tetszeni.
– Bízz bennem! Ha bejutok rajta, tetszeni fog!
 Negyvenkilencedik fejezet

Nem tetszett.
– Biztos vagy benne, hogy nincs más megoldás? –
kérdeztem fintorogva.
Egyik halvány szemöldöke felfelé ívelt. – Inkább harcolva
szeretnél bejutni?
– Hamarabb, mint ez a fél ing! – mondtam, és a
zsebkendő szegélyét rángattam, próbáltam elérni, hogy
találkozzon a szoknyával. Ami könnyebb lett volna, ha az
említett szoknya magasabban kezdődik, mint a csípőm. És
ha a rángatás nem fenyegetné az ing amúgy is alacsony
nyakkivágását. És ez annak ellenére volt így, hogy a
legszerényebb jelmezt választottam.
– Ettől nem jobban fognak megnézni, mint kevésbé? –
követeltem.
– De nem az arcodat – válaszolta Pritkin, és lebukott,
amikor megdobtam egy párnával.
A kis kocsi, amelyben ültünk, tele volt velük,
valószínűleg azért, mert a dolognak nem voltak rugói. Csak
jelmezek, maszkok, tekercsnyi vászonhátterek, és egy nagy,
kitömött sárkányfej egy botra erősítve. Nem volt más
választásunk, mint csatlakozni a színjátszókhoz, akik a
káosz alatt a városba vonultak, mert a kastélyon
bűbájellenes védelmező volt. Pritkin képességei akkor sem
segítettek volna, ha kipiheni magát. Ezért is kentem az
arcomra sminket az élénk bíborvörös öltözékhez.
 Persze ez sem segítene, ha valaki beköpne minket.
– Biztos vagy benne, hogy megbízhatsz bennük? –
kérdeztem, miközben a fadoboz, amelyben ültünk,
ringatózott és rázkódott, részben az út miatt, de azért is,
mert a lányok odafent folyton hajladoztak.
Ma este az udvarnak játszottak, holnap a városlakóknak,
és éppen nagydobra verték az előadást. Ami azt jelentette,
hogy ahelyett, hogy a hátsó ajtón lopakodtunk volna be,
ahogy reméltem, a város főkapuja felé tartottunk a bulibusz
középkori változatán. Egy élénkpiros, kék és zöld partibusz,
egy csomó integető, csillogó, félmeztelen lánnyal a tetején.
Egy szó az őrnek...
De Pritkin nem tűnt aggódónak.
– Én intéztem el nekik a munkát – mondta. – Segíteni
fognak!
– Vannak más munkák is.
– Nem annyi, mint gondolnád. – Különböző parókákat
próbálgatott, mert az udvarban jobban ismerték, mint
engem, és a mostani nem állt neki jól. Persze ez bárkire igaz
lett volna, kivéve Ronald McDonaldot.
Lehúztam, és egy ízléses, felejthető barna színűre
cseréltem.
– Konstantinápolyban kezdték, nagy közönség előtt
játszottak – mondta, miközben próbáltam az üstökét a
paróka alá gyömöszölni. – De miután a császár bezáratta az
összes színházat, útra kellett kelniük. A szerencséjük azóta
is vegyes.
– Bezáratta a színházakat?
Pritkin bólintott, és vigyorogva nézett rám. – Ironikus, ha
belegondolsz, hogy a saját felesége színésznő volt, mielőtt
találkoztak. Theodora arról volt híres, hogy egyetlen
szalagban táncolt. Aztán ott volt az a dolog Lédával és a
hattyúval...
– Egy hattyú? – fintorogtam.
– Inkább egy liba és néhány stratégiailag elhelyezett
kalász. Azt mondják, hogy ő...
– Nem akarom tudni! – mondtam gyorsan.
Még jobban elvigyorodott. – De szüksége volt az egyház
támogatására, és ők nem szeretik a színházat.
– Miért?
– Mindannyian buja ördögök vagyunk – mondta, és a
csípőmre tett kezével stabilizált, amikor egy kátyúba
hajtottunk.
Tekintve, hogy ez már vagy a kilencvenedik volt, ez nem
tűnt feltétlenül szükségesnek. Aztán lenéztem, és láttam,
hogy az új, sötét haja mellett különösen zöld a szeme. És
nyitott, és tiszta... és hívogató. Semmi kötöttség, semmi
ígéret. Csak a megosztott és adott gyönyör ígérete.
Nyeltem egyet, és felkaptam a fésűt.
– Nem lehet!
– Miért nem?
Megfogtam a madárfészket a paróka egyik oldalán, és
begyűrtem egyik csomagba. – Annyi, de annyi okból.
– Mondj egyet!
– Először te!
– Áh, de nekem nincsenek okaim – mondta, miközben a
hüvelykujjai lassan körözni kezdtek a csípőcsontjaimon.
Vetettem rá egy pillantást.
Megálltak.
– Úgy értem, előbb árulj el valamit! – pontosítottam.
 Kérdőn nézett rám.
– Vissza Nimue... izéjére – mondtam, mert kételkedtem,
hogy a „Winnebago” lefordítható lenne. – A nevemet
akartad tudni. Az igazi nevemet. Miért?
Azonnal azt kívántam, bárcsak ne tettem volna fel a
kérdést, mert eltűnt a vidámság az arcáról.
– Semmi baj! – mondtam gyorsan. – Nem kell
válaszolnod!
– Nem, ez így fair! – Rám nézett a barna hajzuhatagon
keresztül. – Emlékszel arra az öreg párra, akikről meséltem
neked? Akik felneveltek engem?
Bólintottam. Morgaine állítólagos halála után Rosier egy
földműves családra bízta őt, akik azt hitték, hogy ő
tulajdonképpen a megtestesült sátán, majd elmenekült. Újra
feldühített, ha csak rágondoltam. Tudtam, hogy oka volt rá:
ha Pritkin nem örökölte az erejét, akkor jobb lenne, ha ebben
a világban nőne fel, ahol legalább egy kis esélye lenne
beilleszkedni. Még egyet is értettem vele. Vagyis
egyetértettem az elképzeléssel.
A végrehajtás során azonban a tündérek többet tudtak
Pritkin valódi örökségéről, mint ő maga.
– Az időm nagy részét az öregasszonnyal töltöttem –
folytatta –, de egy nap az öreg úgy döntött, hogy elmegy
horgászni, és beleegyezett, hogy én is vele tarthassak.
Eléggé izgatott voltam. Soha nem engedtek el sehová –
hivatalosan.
– De te mégis elmentél.
A férfi elvigyorodott.
– De már egy ideje nem kaptak rajta, úgyhogy gondolom,
így akartak megjutalmazni.
 A szemeim forgattam, és nekiláttam a paróka másik
oldalának, amiről úgy döntöttem, hogy inkább egy portörlő,
mint paróka.
– Mindenesetre félúton voltunk a tóhoz, amikor
találkoztunk a farmer egyik barátjával. Megálltak
beszélgetni, én pedig elkalandoztam, és próbáltam békákat
fogni csalinak. Biztos azt hitték, hogy hallótávolságon kívül
vagyok.
– És mit mondtak? – kérdeztem óvatosan. Mert a mosoly
ismét eltűnt, elveszett – nem a szokásos haragban, hanem
szomorúságban.
– Az öregember barátja rólam kérdezett, konkrétan arról,
hogy miért fogadnak be, amikor azt sem tudják, mi vagyok.
Akkoriban olyan sok tündérgyerek volt, néhányan közülük
veszélyesek lettek felcseperedve, úgyhogy ez egy jogos
kérdés volt.
Bólintottam.
– De az öreg azt mondta, hogy nem aggódik. Az apám
hagyott ott, és az apám ember volt. Így ebben az esetben az
anyám a tündér – vagy részben tündér, ahogy neki
mondták.
– A szokásos helyzet ellentéte.
– Igen. Az öreg azt hitte, hogy valami kocsmai szajha,
vagy parasztlány, az egyik Visszatérő leszármazottja, akivel
apám lefeküdt egy-két éjszaka. Aztán egy év múlva
ugyanarra járt, és rájött, hogy van egy fia. Olyat, akit
hajlandó lenne eltartani, ha kiderülne, hogy van bennem
bármilyen mágia.
Nem szóltam semmit. Ez kellemetlenül közel állt az
igazsághoz.
 – Adott nekik pénzt és egy nevet – Myrddin. De az
anyámét soha nem árulta el nekik. Az öregember azzal
viccelődött, hogy nem biztos benne, hogy egyáltalán tudja –
vagy hogy a nő tudja az övét. – Pritkin hangja könnyed volt,
de az állkapcsa megfeszült. Látta, hogy észrevettem, és
ellazította. – Szeretném, ha bármelyik gyermekem tudná,
ennyi az egész.
– Tehát gondoskodsz róla, ha a dolgok kissé
felforrósodnának...
– Hogy megkérdezzem. Bár általában előtte szoktam!
Eszembe jutott, hogy bemutatkozott, amikor először
találkoztunk itt, annak ellenére, hogy ez egy kissé...
kompromittáló... helyzetben történt. Akkor még nem tudta
meg az igazi nevemet, de kitartó volt. Mert azt akarta, hogy
minden gyermeke tudja, ki ő, honnan jött, mi ő. Ahelyett,
hogy úgy nőjön fel, hogy nem tud semmit, ami vele történt.
És, oké, abban a pillanatban őszintén gyűlöltem Rosiert.
– Várj! – Pritkin a műhajára tette a kezét, és rájöttem,
hogy egy kicsit túl erősen fésültem. Eléggé ahhoz, hogy
kihúzzak egy kis szőrpamacsot, vagy miből is állt az a matt
izé.
Fintorogva néztem a fésűre. Pritkinnek még parókában is
borzalmas haja volt. Mintha el lenne átkozva.
– Te jössz! – mondta, és egy pillanatig nem tudtam, mire
gondol.
– Azt mondtad, bonyolult? – kérdezte.
Összerezzentem.
De épp most mesélt el valami kellemetlen és nagyon
személyes dolgot, szóval...
 – Nehéz megmagyarázni – ismételtem meg. – Te nem
ismered őt.
– Ah. Egy rivális. – Úgy nézett ki, mint aki most jött rá
valamire. – Szereted őt?
– Ez egy furcsa kérdés. – Visszatértem a munkámhoz, és
megpróbáltam eltakarni a kopasz foltot.
– És könnyű is. Ha együtt vagytok, természetesen
szereted őt.
– Én... igen. Persze.
– Ez nem hangzik túl magabiztosnak.
– Biztos vagyok benne.
– Csak haboztál.
– Nem haboztam!
– Rendben.
Egy pillanatig a szőrt fésültem. – Csak... sokáig annyi
minden volt, amit nem tudtam róla. Nem sokat
beszélgettünk, és amikor mégis megtettük, úgy tűnt, soha
nem volt szó semmiről. Voltak ezek a beszélgetéseink, de
később nem emlékeztem, hogy tényleg mondtunk-e
valamit. Aztán, amikor végre megtette...
– Amikor megtette?
Letettem a fésűt, és felkaptam egy edényt, amire akkor
figyeltem fel, amikor a saját sminkemet készítettem. – Mi
ez?
– Gyurma. Arra használják, hogy zúzódásokat és hegeket
készítsenek belőle, és hogy megváltoztassák az arcvonások
formáját. Nehezebb, mint maszkot viselni, de így a
közönség láthatja a szemeket.
– Maradj nyugton! – mondtam, és bekentem a
legjellegzetesebb vonását.
 – Gyorsan kell mozognod, különben megdermed –
mondta Pritkin, kissé aggódó hangon. És kissé orrhangon.
– Tudom, hogyan kell sminkelni! – mondtam, de kicsit
gyorsítottam. Sok mindent kellett még elrejtenem.
– Ez a férfi, idősebb nálad? – kérdezte egy perc múlva.
Felhorkantam. – Úgy is mondhatni.
– Mi olyan vicces? Ő... nagyon öreg? – ráncolta Pritkin a
homlokát.
– Mondjuk úgy, hogy korban, tapasztalatban és tudásban
eléggé felülmúl engem. Vagy talán csak nem tudom, mit
csinálok. Ő az első kapcsolatom, és nem hiszem, hogy jól
csinálom. Néha elgondolkodom, hogy egyáltalán mit keres
mellettem. És akkor... – Nyeltem egyet, és félrenéztem,
mentségképpen visszatettem a kis edényt a helyére.
– És akkor?
– És akkor néha azt hiszem, tudom – mondtam röviden.
– Ez tényleg bonyolultan hangzik.
– Az is!
– Túl bonyolult, egy első kapcsolathoz képest.
– Mi köze van ennek bármihez is?
– Az első kapcsolatoknak könnyűnek kellene lenniük.
Egyszerűnek. Szórakoztatónak.
– Szórakoztatónak?
– Igen, szórakoztatónak. – Lehajtotta a fejét, amitől a
műorra teljesen elgörbült. Előre-hátra billegtette, amíg olyan
nem lett, mint Pinokkióé. Sóhajtottam, és lehúztam. – Te
nem szeretsz szórakozni?
– De igen, de... A kapcsolatoknak komolyaknak kellene
lenniük.
– Miért?
 – Miért? Mert arról van szó, hogy valakivel le akarod élni
az életed!
– Valakivel, aki nem szórakoztató.
– Ő szórakoztató!
– Védekezőnek tűnsz.
– Nem vagyok az! – mondtam, és felkaptam egy rongyot,
hogy eltávolítsam az orr maradékát. – Akkor szórakoztató,
ha van rá ideje. Csak éppen... elfoglalt. Ahogy én is.
Pritkin összeszorította az ajkát, amikor rám nézett.
– Ez a kapcsolatod úgy tűnik, elég sok munkát igényel!
Örülök, hogy én nem vagyok ennyire elfoglalt. Vagy
ennyire bonyolult.
– Te bőven bonyolult vagy!
– Egyáltalán nem! Ha éhes vagyok, eszem. Ha fáradt
vagyok, alszom. Amikor meglátok egy csinos lányt, aki
olyan sötét szemekkel néz rám, mint az óceán, és éhség van
bennük, olyan nagy éhség... engedelmeskedem.
Egy pillanatig az izzó zöld szemekbe bámultam, aztán
ismét félrenéztem.
– Azért, mert te... – nem mondtam ki, hogy „inkubus
vagy”, mert fennállt a lehetőség, hogy még nem tudta. –
Fiatal vagy.
– Igen. Ahogy te is.
Igen, persze.
– Mostanában nem igazán érzem magam annak!
– Akkor érezd magad most annak! – Látta az
arckifejezésemet, és felnevetett. – Nem úgy! Nos, hacsak
nem gondolod meg magad! De másképp is lehet
szórakozni, tudod.
– Mint például?
 – Például így! – És a lábával kinyitotta a hátsó ajtót.
Riadtan néztem rá.
– Mit csinálsz?
Még mindig mozgásban voltunk, ami nem akadályozta
meg abban, hogy elkapja a tetőt, és valahogy felugorjon rá.
Aztán lefelé nyúlt, amikor kikukucskáltam hátulról, és
megragadta a karomat. – Ezt! – mondta vigyorogva.
– Hm – mondtam, mert a talaj hirtelen nagyon
keménynek tűnt.
És nagyon távolinak, amikor egy lendülettel felhúzott,
mintha repülnék. Letett egy kövér fickó mellé, akinek
csörgődobja volt, és talán három foga. Amelyeket mindet
felvillantott, amikor vetett rám egy ferde vigyort. Pritkin
gyorsan bemutatkozott, aztán a fejemre dobott egy
szalmakalapot, valószínűleg azért, mert közeledett a kapu.
Az út mindkét oldalán emberek sorakoztak, és rohantak,
hogy utolérjék őket, mintha Mardi Gras lenne, és mi
lennénk az egyetlen kocsi. A lányok nevettek és integettek,
egy fickó lantot pengetett, és egy perc múlva engem is
megfertőzött az őrület, és én is nevettem. És próbáltam
megtartani a kalapomat, mielőtt a szél lerepítette volna.
Pritkin elkapta a levegőben, és visszatette a helyére, zöld
szeme csillogott.
– Ha ő téged kap, én ezt kapom – mondta, és megcsókolt,
miközben a lányok nevettek és kacsintgattak az őrökkel, a
csörgődob rázkódott, a szekér pedig ellenállás nélkül
átgurult a kapun.
És így léptünk be a városba.
 Ötvenedik fejezet

A színjátszók a konyhából nyíló apró, egyszerű

szobákban voltak elszállásolva, ami úgy tűnt, mindenkit
boldoggá tesz.
– Szoktunk a csillagok alatt is aludni, vagy a lábával az
arcomban – mondta az egyik lány, és hüvelykujját a
csörgődobos fickóra szegezte. – Ez luxus!
– Ne kényelmesedj el túlságosan – mondta a lantos, egy
magas, éles járomcsontú férfi. – A vacsora napnyugtakor
lesz. Aztán mi jövünk. – Pritkinre nézett. – Miért nem
kezdtek mindent a nagyterembe vinni?
Gondoltam, hogy ez a konyhai személyzetnek szólt,
annak ellenére, hogy úgy tűnt, egyikük sem figyel ránk.
Egészen addig, amíg egy fáradt lány oda nem jött verejtékes
homlokkal, és át nem nyújtott egy fatálcát. – Ezt vidd fel, ha
mész!
– Vidd te! – mondta a szakács, miközben a tűzön lévő
fazék fölé hajolt. – Ne add át a feladatodat azoknak, akiknek
megvan a maguké!
– De ő úgyis megy...
– És kétségtelenül viszi magával a munkáját.
– Nem azokkal a karokkal – mondta a konyhalány, és
kritikus szemmel mért végig. – Ott, ahonnan jöttél, nem
adnak enni?
Megtapogatta a szánalmas kinézetű bicepszemet, de
mielőtt bármit is mondhattam volna, a szakács megfordult.
Kedves külsejű, idősebb férfi volt, de láthatóan belefáradt az
ismétlésekbe. – Miért kell veled mindenről vitatkozni?
– Nem vitatkozom! – állította. – De megöl a lábam!
– Vitatkozol, miközben kihűl az étel! Most pedig vidd
fel...
– De hát ma már vagy ötvenszer mentem fel és le azon a
lépcsőn!
– A tündérek elvisznek, kislány! Ha még egyszer el kell
mondanom...
– A tündérek nem akarják őt – mondta egy fiatalember,
miközben felnézett valaminek az aprításából. – Túl lusta, és
túl sokat nyafog!
– Majd én megmutatom neked, hogy ki a lusta... –
mondta a lány, és elindult felé.
– Pona! – A szakács most már őszintén dühösnek tűnt. –
A hercegnő nem érzi jól magát, és várja az ételét!
– Jól van, jól van, viszem már! – mondta mogorván a
lány, és a tálcáért nyúlt.
Én visszahúztam.
– Majd én felviszem – mondtam, és vetettem a szakácsra
a reményeim szerint egy megnyerő mosolyt. – Hol is van?
A lépcsőről kiderült, hogy épp olyan szar, mint
amilyennek a lány állította: köves, meredek és csúszós. És
zsúfolt. Folyton nekem ütköztek egyik vagy másik oldalról,
de Pritkin nem sokat tudott segíteni. Az egyik vállán egy
korsó sört cipelt, a másikon pedig egy nehéz, festett
vászontekercset, amivel el tudta takarni az arcát.
– Leráztuk őt... emlékszel? – Lihegtem. – Valószínűleg
levethetnéd az álruhát.
– Csak segítség kell a tálca cipeléséhez!
 – Ami ettől még nem lesz kevésbé igaz.
– Egy tündér Lordot nem rázol le ilyen könnyen –
tájékoztatott. – Vissza fog jönni, és mindkettőnk jobban
járna, ha nálunk lenne a bot, amikor visszajön. Ha már itt
tartunk...
– Később!
Pritkin rápillantott a körülöttünk lévő emberekre, akik
közül sokan bosszús pillantásokat vetettek ránk, amiért
eltorlaszoltuk a fél lépcsőt. – Hamarosan!
A nagyterem olyan volt, mint a kastély többi része:
hasznos cuccok kombinálva zsákmányolt szépséggel.
Számos hosszú asztal és pad volt, egyszerű, robusztus
holmik, díszítés nélkül. Mint a falakon lévő kovácsolt
gyertyatartók, amelyeket egy kellékes osztály visszaküldött
volna, mert túlságosan egyszerűek. De a padló nagy, szürke
tömbjeit bonyolult mintázatú, csempével burkolt területek
szőtték át, némelyek indákat, mások geometrikus formákat
ábrázoltak, és amelyek közül egyik sem illett egymáshoz.
Mintha valaki más padlókból ásta volna ki őket, hogy
idehozza, és szőnyegként lerakja őket.
Furcsa, színes hangulatot kölcsönözve a helynek, tarkát
és eklektikusat.
Hasonlóképpen a falak sem csupasz kőből voltak, ahogy
azt a filmekben mutatták. Vörös vakolat, zöld szegéllyel a
nagy terem három oldalán, vörös sárkányokkal hímzett
transzparensekkel díszítve. A negyedik fal fehér volt, de
nem átlagos. Egy megfakult falfestmény, amely egy ezüst
körön belüli nőt ábrázolt, aki jóindulatúan nézett le ránk, a
fémes csillogású festék itt-ott még mindig csillogott.
 – Arianrhod, az Ezüst Kerék Úrnője – mondta Pritkin. – A
király apja hozatta ide, tömbről tömbre, a régi fürdőházból.
Azt mondta, kedves arca van.
És ismerős, gondoltam, miközben felfelé bámultam.
– A Hold istennőjeként is ismerik – tette hozzá.
– Tudom!
Átmentünk egy boltív alatt, és felmentünk egy
elkanyarodó lépcsőn egy széles folyosóra, ahol egy sovány
őr állt. Egy boltíves ajtónak dőlt, és unottan nézett. De elég
gyorsan felegyenesedett, amikor közeledtünk.
– Akkor fested a hajad, Myrddin? – kérdezte, miközben
leellenőrizte, hogy van-e nálunk fegyver.
Pritkin felsóhajtott.
– Leköteleznél, ha nem említenéd egyetlen tündérnek
sem, hogy láttál engem!
– Már megint bajban vagy, mi? – kérdezte az őr
szórakozottan, és a tálca fedele alá kukucskált, amit Pritkin
cipelt, mivel a csarnok után terhet cseréltünk.
– Sült sertéshús zsályával, bárány- és csalánpörkölt,
szeder és tejszín, sör – mondta Pritkin.
Az őr vágyakozóan nézett. – Akkor mikor lesz a mi
vacsoránk?
– Nekem azt mondták, napnyugtakor – mondtam.
– Igen, de akkor nem eszünk, ugye? Hiszen a terem tele
van vendégekkel. – A sertéshúsra nézett, amelynek valóban
mennyei illata volt. – Valószínűleg meg kéne vizsgálni,
hogy nem mérgezett-e...
A kezére csaptam.
Meggondolatlan cselekedet volt, és nagy hiba lehetett
volna, de ő csak sóhajtott. – Egy próbát megért!
 És ezzel besurrantunk.
A király féltestvéreként, Morgaine a királyi
lakosztályokban volt elszállásolva, amelyek úgy néztek ki,
mintha egy tündér tervezte volna őket, mivel úgy követték
egymást, mint a vagonok a mozdonyt. És úgy sejtettem,
hogy ez volt az állomás, ahol több vonat találkozott, amit mi
dolgozószobának neveznénk. Lassan haladtam előre,
próbáltam nem úgy bámulni, mint egy rajongó, és
valószínűleg látványosan elbuktam. Mert pontosan olyan
volt, amilyennek elképzeltem. Pontosan.
Voltak részek, amelyeket felismertem a tükörszilánkból,
amit Nimue-nál találtam: a vastag tölgyfa tábla, amit Arthur
íróasztalnak használt, a nagy kőkandalló, a falfestmény,
aminek egy apró darabját megpillantottam, és amiről
kiderült, hogy egy lovassági rohamot ábrázol, amit
elnagyolt vázlatokkal készítettek, és vibrált az élettől. És
valami, ami nem volt látható a tükörben, valami a kandalló
fölött, valami, ami úgy nézett ki, mint...
Megálltam a szoba közepén, a szívem hevesen dobogott.
– Ez... ez... ez...
– A király nagy kardja – erősítette meg Pritkin. – Az Úrnő
ajándéka a trónra lépésekor.
– Úgy érted... az Excalibur? – suttogtam.
Pritkin zavartnak tűnt. És mondott valamit, amit a
varázslat nem tudott lefordítani, de úgy hangzott, mintha a
torkát köszörülte volna. Ránéztem. – Mi az?
Megismételte a hangot, amiből arra következtettem, hogy
mégsem tévedés volt. – Ez azt jelenti, hogy Kemény Villám
az ősi nyelven – mondta. – Látod a kimérákat, a
markolaton?
 Bólintottam. Ami úgy nézett ki, mint két oroszlán, ha az
oroszlánoknak madárszárnyuk és kígyófarkuk lenne, és
egymásba fonódva alkották a markolatot. Bronzból öntötték
őket, és olyan finoman megmunkáltak voltak, hogy láttam a
kígyók egyes pikkelyeit, a tollakat a szárnyakon, és az
oroszlán izmainak hullámzását. Lélegzetelállító volt.
– Semmiségek a pengéhez képest – mondta Pritkin
halkan. – Csodálatos dolog, olyan, mint semmi más, fényes,
mint a láng.
Körbepillantottam az üres teremben.
– Lehetne... – Megnyaltam az ajkam. – Gondolod, hogy
megnézhetnénk?
Kuncogott. – A legenda szerint nem.
– Micsoda?
– Azt mondják, hogy a viselőjét megvédi, de mindenki
más számára a penge rettentő látvány, egy tűzkard, amely
elvakítja az ellenséget – vagy egy egész sereget – mielőtt
levágná őket.
– Megvakítja őket – ismételtem meg, és hirtelen az a
perzselő fényesség, amit Nimue szobáiban tapasztaltam,
több értelmet nyert. Arthur bizonyára a támadás közben tért
vissza, és kihúzta a pengét a tükör előtt. Félig megvakított,
és arra kényszerítette Jót, hogy elmeneküljön, mert már nem
látott harcolni.
Pislogtam, és rájöttem, hogy az életemet Arthur király
mentette meg, az Excaliburt tartva. És Billy Joe szavai
jutottak eszembe. Igen, sok mindent feladtál ezért a
munkáért, de néha... majdnem megérte.
Pritkin rám nézett. – Nem gondolod, hogy itt az ideje,
hogy elmondd, miről is van szó?
 – Én… – kezdtem, majd elhallgattam, amikor valahonnan
a közelből felemelt hangok hallatszottak.
Otthagytuk a tálcát az asztalon, és átmentünk a
szomszédos szobába. A sarokban egy szövőszék volt,
amelyről azt feltételeztem, hogy nem Arthuré. És egy másik
ajtó, amely részben nyitva volt.
De ez elég volt, hogy meglássam a fel-alá járkáló királyt,
még mindig abban a páncélban, amiben kilovagolt.
Bronzszínű volt, és vörösesen csillogott a lenyugvó nap
fényében, amely bevilágított a hosszú, apró ablakokon
keresztül. A vöröses fény a szőke haján is megcsillant, és a
szemében is felvillant, amikor hirtelen megfordult – hogy
szembe nézzen a dívány szélén ülő Morgaine-nel.
Gyorsan elhátráltam kissé.
– Nem arról van szó, hogy mit akarok! – mondta
keményen. – Segítség nélkül nem tudom megtartani ezt az
országot! A szászok túl sokan vannak, és a fegyvereik túl
jók. És sokuknak a családja is a birodalom szolgálatában
állt. Ők nem olyanok, mint a helyi törzsfőnökök; a taktikánk
nem lepi meg őket...
– Értem...
– Érted? Akkor miért kérdezed ezt tőlem? Miért kérsz
olyat, amit nem tudok megadni?
– Csak időt kérek – mondta Morgaine megnyugtatóan. –
Nagymama majd magához tér. Nincs más választása. Légy
türelmes...
Éreztem, hogy Pritkin megrántja a karomat, és
felpillantva láttam, hogy gondterheltnek tűnik. Gondolom,
nem arra jelentkezett, hogy kihallgassa a királyát. Nekem
nem volt ilyen problémám, de ha Arthur váratlanul
kiviharzik, akkor bajban voltunk. Körülnéztem, majd az ajtó
mögötti sötétebb árnyékba húzódtam, ez volt az egyetlen
lehetséges választásom. Ez azt jelentette, hogy már nem
láthattam befelé, de hallani még jól hallottam.
Mit csinálsz? tátogta Pritkin.
– Akkor ilyen keveset törődsz velünk? – szólalt meg
Morgaine. – Hogy eladnál minket az ellenségeinknek?
– Az örökségünk tündér oldalát választottad. Én az
emberi oldalt választottam – válaszolta Arthur. – De aligha
vagyok ennyire kegyetlen. Mindkettővel törődöm;
mindkettőért dolgozom. Bíznotok kell bennem...
Pritkin még mindig merőn nézett rám, és olyan választ
várt, amit nem tudtam megadni. Így hát a szomszéd szoba
felé mutattam, ahol Arthur épp az imént tette meg
helyettem.
– Hogyan bízhatnék meg benned, ha nem mondasz el
semmit? – követelte Morgaine. – Bizalmat kérsz tőlem, de
nem adsz semmit?
Pritkin volt a soros, hogy mutogasson.
Arthur és én felsóhajtottunk.
A beszélgetésben szünet következett, amit egy kövön
vonszolt szék hangja kísért. Amikor a király hangja ismét
megszólalt, mélyebb volt, mind a hangszínben, mind a
pozícióban. – Elmondom ezt neked! A Svarestri eljött
hozzám, miután elhangzottak nagymama legutóbbi
követelései, és felajánlotta, hogy a védelmét az övékre
cseréli. Azt mondták, élelmet akarnak a népüknek...
– Nem csak ezt akarják – mondta Morgaine, és a hangja
élesebbé vált. – Meg akarnak gyengíteni minket, meg
akarják osztani a családunkat...
 – Ennél többről van szó! – A király hangja annyira
lehalkult, hogy még ilyen közelről is erőlködnöm kellett,
hogy halljam. – Fegyvert akarnak készíteni, olyat, amivel
elfoglalhatják az egész Tündérvilágot. Lopni akarnak tőlem,
hogy megvalósíthatóvá tegyék ezt a fegyvert. De ehelyett én
fogok lopni tőlük – és olyan védelmet teremtek a
népünknek, amilyent még nem látott a világ. Egy olyan
védelmet, amit még a Tündérek egyesített seregei sem
tudnának megsemmisíteni. És akkor próbáljanak belőlünk
rabszolgákat csinálni!
– Micsoda? – Morgaine ugyanolyan zavarodottnak tűnt,
mint amilyennek én éreztem magam. – Arthur... Nem
értem!
– Én sem értem – mondta. – De a nagykövetük hibázott.
Elszólta magát, és lándzsának nevezte a Caedmontól
ellopott botot. Csak egyszer tette, és csak azért, mert
meglepődött, hogy hallottam a lopásról. Aggódott, nehogy
rájöjjek, hogy azt tervezik, hogy az egyiket egy másik
követi. De eljátszottam a dolgot. Olyan ostobának tartanak
minket, hogy könnyű volt elhitetni vele...
– Micsodát? Arthur, miről beszélsz?
– Egy történetről, amit még gyerekkoromban hallottam.
Egy nagyszerű páncélról, amit egy isten készített, és egy hős
viselt. A csatában megsérült, néhány darabja javíthatatlan
volt, de négy darab megmaradt: egy sisak, egy pajzs, egy
kard... és egy lándzsa.
– Ó, Istenem – suttogtam, majd a számra szorítottam a
kezem.
De úgy tűnt, senki sem vette észre odabent, talán azért,
mert Arthur hangja ismét felemelkedett az izgalomtól.
 – A darabok egy nagy csata után elvesztek, és
szétszóródtak, mígnem az istenek megmentették őket, és a
nagy tündérházak védelmébe ajándékozták, mert egyetlen
ember sem tudta úgy használni őket, hogy ne őrüljön meg
közben. Azt mondták, hogy az istenek erejével ruházták fel
őket...
– Arthur, miről beszélsz?
– Hogy végre megtaláltam a módot mindkettőnk
népének. Gondolj bele, Morgan! A neved azt jelenti, hogy
Fényes tenger, de milyen gyakran jársz ott? A te néped a fél
életét az erdőben tölti, állandóan harcolva. De ha a Svarestri
elveszítené a sisakját, azt, amely a királyuknak annyi
hatalmat ad – mi lenne akkor? Akkor is harcolnátok? Vagy a
Sötét Tündérek visszalöknék őt a saját földjére, hogy
elsorvadjon azokon az átkozott hideg sziklákon? Nem
kellene akkor szállást ajánlania, nem kellene akkor földeket
átengednie, nem kellene akkor békét kötnie?
Pritkin és én egymásra meredtünk. Ő is ugyanolyan
döbbentnek tűnt, mint én. Úgy tűnt, Arthur eléggé nyíltan
játszotta ki a kártyáit.
– Miért rázod a fejed? – szólalt meg újra, egy rövid
pillanat után. – Hát nem ezt akartad te is? Miért képezted ki
a szövetségeket? Nem lesz szükség rabszolgákra, ha nem
lesz állandó háború! Ez mindenkinek megnyugvást hoz...
– Ez mindenkinek háborút hoz – mondta Morgaine, és a
hangja remegett valami érzelemtől, amit nem tudtam
megnevezni, mert nem láttam őt. – Arthur, tényleg azt
hiszed, hogy Aeslinn lefekszik, és csak úgy hagyja, hogy
elvegyétek tőle a sisakját? Ha nem sikerül, megöl téged. Ha
sikerül, eljön érted. És te nem fogsz tudni ellenállni neki,
mert nem tudsz vele bánni! Újraalkothatod ezt a páncélt, ha
akarod, de nincs, aki viselje tovább!
– Nem is kell, hogy legyen! – Arthur még csak egy kicsit
sem hangzott szégyenlősnek. – A Svarestri azt tervezi, hogy
a különböző darabok minden erejét egybe önti, hogy
egyesítse az erejüket – és én is ezt tervezem. De ahelyett, hogy
fegyvert választanék, ahogy ők tennék, én egy másikat
választok, a nagymama választását...
– Nagymama választását? Úgy érted... – A hangja
elakadt. És amikor újra megszólalt, csodálkozás volt benne.
– Azt tervezed, hogy kibővíted, ugye? A pajzsát.
Megnöveled a méretét...
– Amíg senki sem érhet hozzánk! – értett egyet hevesen. –
Jöjjenek a szászok, minden emberükkel együtt. Hadd
jöjjenek a tündérek, hadd jöjjenek maguk az istenek!
Biztonságban leszünk, a tündérek megbékélnek, Aeslinn
pedig fogatlan. Meg tudjuk csinálni, Morgan! Elérhetjük
mindazt, amit apám kívánt, és még annál is többet, mint
amiről álmodni mert. Most már érted?
Igen, gondoltam, és megszédültem. Igen, valahogy úgy
gondoltam, hogy megértettem.
 Ötvenegyedik fejezet

Pritkin megragadta a karomat, mert úgy látszik, úgy

döntött, hogy rohadtul most jött el az ideje annak a
beszélgetésnek. De a fejem túlságosan kavargott ahhoz,
hogy érdekeljen. Ellenkezés nélkül hagytam, hogy
visszahúzzon a külső szobába.
– Ezért akarod a botot? – kérdezte halkan. Nos, a
hangnem szelíd volt. A karomra tett kéz már más volt. –
Hogy fegyvert készíts belőle?
– Nem...
– Kinek dolgozol? – suttogta keményen. – Nem lehet a
Svarestri – ők próbáltak megölni téged. És ugyanez igaz a
Kék tündérekre is – és a Zöldekre is!
– Ez egy ajándék – mondtam zsibbadtan, ami nem
segített.
– És nem lehet a király. Láttam az arcodat az előbb – nem
tudtad mindezt. Néhányat igen, de nem mindent.
– Nem.
– Akkor ki? Ki van még benne? Ki az?
– Nem dolgozom senkinek – mondtam, mert kezdett
vörösödni, és attól féltem, hogy behurcol Arthurhoz,
magyarázatot követelve. És az rossz lenne, nagyon rossz
lenne, mert Arthur...
Felnéztem a falon csillogó Excaliburra, a tűz fénye
megcsillant a markolaton lévő faragott figurákon, tömör
arannyá változtatva a bronzot. Gyönyörű volt, még akkor is,
ha a penge el volt rejtve. Valóban, egy műalkotás. Aminek
lenne is értelme, ha tényleg egy isten kovácsolta. De ha ez
igaz volt, akkor Árész belekerült a kardba, akárcsak annak
az átkozott páncélnak a többi darabjába is, amelyet Adra
említett. Nem az egész, nem, de egy része igen, ami elég
volt ahhoz, hogy őrületbe kergessen egy tündérkirálynőt.
Mit tenne ez Arthurral?
Nem volt olyan régóta nála a kard, legalábbis nem olyan
régóta, mint Nimue-nál a pajzs. De ő nem Nimue volt. Csak
negyedrészt volt tündér, és bár nem volt őrült, de
befolyásolható volt?
Nem tudtam, de egy dolgot igen.
– Nem engedhetjük, hogy minden darabot megkapjanak
– mondtam Pritkinnek sürgetően. – A Svarestri azt tervezi,
hogy fegyvert készít belőlük, de nem a tündérek ellen.
Megpróbálnak...
A francba!
Az ajtó kinyílt, én pedig megpördültem, és letérdeltem a
tűz elé, reménykedve, hogy az íróasztal majd elrejt. És még
néhány fát dobtam a tűzre, ha mégsem, mint egy
egzotikusan öltözött szobalány. Mellettem Pritkin mélyen
meghajolt, elég mélyen ahhoz, hogy eltakarja az arcát, mert
a megpillantott tengerzöld szoknyák gomolygása csak egy
emberhez tartozhatott.
Szerencsére a királynők ritkán pillantanak a
személyzetre, és Nimue megállás nélkül folytatta útját a
belső szobák felé, feltehetően azért, hogy megnézze az
unokáját. Négy személyi testőrével együtt, akikről úgy
sejtettem, hogy Morgaine miatt vannak ott, mert egyikük
sem maradt a külső szobában. És aztán teljesen becsukták
az ajtót!
Amint becsukódott, felkapaszkodtam az íróasztalra, ami,
mint kiderült, nem volt elég közel. Ezért leszálltam róla, és
megpróbáltam Arthur székét néhány lábnyit hátrébb húzni,
ami pont elég is lett volna. De az az átkozott dolog nehéz
angol tölgyfából készült, de akár ólomból is csinálhatták
volna.
– Segíts! – mondtam Pritkinnek, aki nem segített.
Ehelyett csak állt keresztbe tett karokkal, és halálosan
komoly tekintettel. – Ha a segítségemet akarod – vagy akár
a hallgatásomat –, akkor elmondod, mit csinálsz. Most
azonnal!
– Próbálom megmenteni a seggünket – suttogtam,
miközben taszigáltam és cibáltam a széket. – A tündérek
nem valamiféle előnyt próbálnak szerezni a háborúban. Egy
istent próbálnak visszahozni...
– Mit? – Pislogott, mintha nem erre a válaszra számított
volna.
– …a háború istenét –, aki mindannyiunkat meg fog ölni,
kivéve az ő Svarestri-imádóit, semmi kétség. Ami békét fog
hozni, de nem olyat, amilyent szerintem te akarsz!
– Miről beszélsz? Hagyd ezt abba, és válaszolj!
Abbahagytam, de nem azért, mert ő azt mondta. Hanem
mert szükségem volt a segítségére. Kizárt, hogy az
Excalibur csak úgy, védelem nélkül lógjon a falon.
Valószínűleg pokolian el volt látva védelmezőkkel, és bár
végül talán sikerülne elérnem, de szart sem értem volna el
vele.
Kifújtam egy izzadt hajfürtöt az arcomból.
 – Nézd, nem mondhatok el mindent, de... Egy lányt
keresek, valakit, aki a Svarestrivel dolgozik. Azt mondták
nekem, hogy a botot akarja, hogy áttörjön egy... egyfajta
varázslatot... ami a Földet védi, és visszahozza az isteneket.
De ha a páncél egyetlen darabja elég lenne ehhez, a
Svarestri már megtette volna. Úgy tűnik, az egészre
szükségük van: Nimue pajzsára, Aeslinn sisakjára,
Caedmon botjára, és...
Felnéztem a falon függő Excaliburra, és Pritkin
arckifejezése elsötétült.
– Nem!
– El kell vinnünk!
– Nem!
– Ez az egyetlen módja...
– Ne beszélj a király kardjának ellopásáról!
– Nincs más választásunk! Nem tudjuk, hol van a bot,
vagy hogyan szerezzük vissza. De a kard itt van...
– El kell mondanunk a királynak! – Elindult az ajtó felé.
Átvetettem magam az íróasztalon, és elkaptam a karját.
– Nem mondhatjuk el neki! A páncélba egy isten lelkét
szőtték bele – ugyanazét, akit vissza akarnak hozni! Bárki,
aki birtokolt egy darabot, gyanús!
Megállt, gondolom azért, mert magával kellett volna
rángatnia, hogy tovább haladjon, de még mindig
hitetlenkedőnek tűnt.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy...
– Nem gondolhatom? Mit gondolsz, mi a baj Nimue-val?
Normális volt, amit a táborban láttunk? Ezt vártad volna
tőle?
Pritkin a homlokát ráncolva elgondolkodott.
 – Nem. Ő egy ádáz ellenfél hírében áll, akinek... heves...
vérmérséklete van. De nem tartják kegyetlennek.
– Talán nem is az. De a pajzs rájátszott a félelmeire, a
vágyára, hogy megvédje a népét, a növekvő paranoiájára.
Valószínűleg kemény dió volt, de már régóta nála van, és a
Svarestri gondoskodott róla, hogy ne legyen más választása,
mint használni. Te magad mondtad nekem, amikor a
Tündérvilágban voltunk, emlékszel? Hogy folyamatosan
támadják a Sötét Tündéreket, elveszik a földjeiket,
konfliktusba kényszerítik...
– De ő Nimue! Arthur...
– Nála van a kard! – mutattam rá. – Akhilleusz kibaszott
kardja, és bármibe fogadok, hogy Nimue a sötét tündérektől
vette el, mielőtt neki adta!
És végre úgy tűnt, hogy valami átjutott.
– Egy csata után kaparintotta meg – mondta Pritkin
tompán. – De nem tudta teljes mértékben használni; a tűz
nem az ő eleme...
– Ezért valami kis hang azt mondta neki, hogy hozza ide,
ahol azóta is suttog Arthurnak, és olyan dolgokat ígér,
amire egész életében vágyott. Álmokat egy olyan békéről,
amit soha nem fog megkapni, mert a Svarestri újra össze
fogja rakni azt a páncélt, és mindannyiunkat megöl!
Pritkin rám meredt, majd az ajtóra, láthatóan tépelődve.
A történet nagy részét Arthur saját szájából hallotta, és látta
a véres cirkuszt Nimue táborában. Egy pillanatig mégis csak
állt ott.
– Nála van a pajzs, és valószínűleg a bot is – mondtam
kétségbeesetten. – És a Svarestrinél van a sisak. Ez azt
jelenti, hogy a kard...
 – Már csak ez maradt.
Bólintottam. – Nem szerezhetik meg!
– És a te szereped ebben az egészben?
– Hogy biztosítsam, hogy nem szerzik meg!
Pritkin nem válaszolt, de hirtelen felkapta a masszív
széket, és áttette a fal mellé. Felmászott, és fintorogva
futtatta végig a kezét jó kétlábnyi távolságból a penge
hosszán.
– Értsd meg – mondta komoran –, a kard nálam marad!
Ha megpróbálod elvenni...
– Nem fogom.
– Helyes! Nem mintha nem bíznék benned...
– Persze, hogy nem!
Lenézett rám. – De én igen! És éppen ez a probléma!
Mindössze három napja ismerlek. És most itt vagyok, és
ellopom neked a király kardját!
– Nem nekem kell!
– És az az... incidens... tegnap. Én soha... – Újra rám
nézett. – Ha megbűvöltél, ígérem, meg fogod bánni!
– Nem tettem! Nem tudnál sietni?
Visszatért a munkához, és mormogott valamit, bár hogy a
kardnak vagy nekem, abban nem voltam biztos. De egy
pillanattal később elugrott a faltól.
– Mit mondtam az előbb? – kérdezte, és elhúzta a kardot,
amikor érte nyúltam.
– Csak meg akartam fogni, amíg te leszállsz!
Leugrott mellém. – Majd én megoldom!
– Azt hiszed, hogy eltűnnék vele, ugye?
– Ha ezt gondolnám, nem segítettem volna! De tudod,
mit mondanak. A tolvajok között nincs becsület...
 – Úgy tűnik!
Felkaptam a fejem, mert ez a hang nem Pritkiné volt.
Csak azért, hogy egy dühös, nyirkos, vérrel fröcskölt
tündérkirályt lássak rám fújtatni az ajtóból.
Az istenit!

***

Fél órával később egy nyirkos cellában ültem, és a fejem

tömtem. Nem az én ötletem volt; Caedmon díszes öltözetű
tisztje, aki vele együtt jelent meg, hogy valamiféle parádés
üzletet kössön Arthurral, azt vette a fejébe, hogy nemcsak
meglopni terveztük a királyt, hanem meg is akartuk
mérgezni. Így hát a büntetést a bűntetthez igazította.
Egy jóízű, finom büntetés.
Istenem, észre sem vettem, hogy mennyire éhes vagyok!
– Még kenyeret? – kérdeztem Pritkint, akit szintén evésre
kényszerítettek, csak ő éppen nem tűnt olyan boldognak
ettől. Megrázta a fejét. – Akkor nem bánod, ha én...?
Átnyújtotta a kenyeret.
A tiszt szemei összeszűkültek, amikor felitattam vele a
bárány- és csalánpörkölt utolsó falatjait, ami nem hangzott
különösebben étvágygerjesztőn, de isteni íze volt. De nem
annyira, mint a sertéshúsnak, amelynek ropogósra
karamellizált bőre olyan volt, mint egy húscukorka. Vagy az
áfonya, amely dús és édes volt, és meleg tejszínben úszott.
Sóvár kis hangot adtam ki, és láttam, hogy néhány őr
irigykedve nézi a kiürült tálcát.
Miattunk hagyták ki a vacsorát, pontosabban, mert
Arthurnak gondja volt azzal, hogy a főnökük éppen megölt
minket. Persze azzal is gondja volt, hogy ellopjuk a cuccait,
bár Pritkin próbált mindent megmagyarázni. De ez egy
kicsit nehéz volt, miközben Arthur kiabált, Morgaine
bámult, Caedmon pedig visszakövetelte a botját – egészen
addig, amíg véletlenül meg nem említettem, hogy
valószínűleg Nimue-nél van...
Ami talán jobban működött volna, ha nem állt volna ott.
De még nem voltunk halottak, és még vacsorát is
kaptunk. A nagy részét, javítottam ki, amikor a tiszt
odanyúlt, és elragadta a tálcát. Nem tudtam, miért; ekkor
már eléggé üres volt. De feltételeztem, azt hitte, hogy
fegyverként, vagy valami hasonlóra lehetne használni.
Persze, gondoltam neheztelve, egy fatálca és a vézna
karom egy tündérekkel teli, vastag kőfalú szobában, és
semmi, amivel csalni lehetne.
Semmi, mert szinte egész idő alatt hívogattam Billyt, és
hol volt?
Persze lehet, hogy ő ezt nem is tudta. Néha azt hittem,
hogy van köztünk valami kapcsolat. Éreztem őt, mielőtt
megláttam volna, vagy megesküdött, hogy hallotta, ahogy
hívom. De néha akkor is ezt mondta, amikor nem hívtam,
szóval ki tudja? De a fenébe is, el akartam innen tűnni!
Úgy látszik, a tündérek is így éreztek, mert egyikük
megköszörülte a torkát.
– Uram, talán indulhatnánk...
– Ő egy triskelion – csattant fel a tiszt. – Nem mész
sehova!
A tündér pislogott, és meglepett pillantást vetett Pritkin
felé, de nem szólt többet. Az én számnak viszont nem volt
más dolga, most, hogy a vacsorám elfogyott.
 – Triskelion? – kérdeztem.
– Valaki, aki három elemet birtokol – mormolta Pritkin,
mielőtt a tiszt ráordított volna, hogy fogja be.
Egy pillanatig csend volt.
– Ez szokatlan? – kérdeztem, mert valahogy felfogtam,
hogy a tündéreknek nem szabad bántaniuk minket, és már
korábban is kiabáltak velem.
– Meglehetősen – mondta Pritkin, és elrejtett egy mosolyt.
Nem úgy tűnt, mintha tetszett volna neki a tiszt.
– Szóval, mennyi van a legtöbb embernek? – kérdeztem,
és egy tündért találtam az arcomban.
– Maradj. Csendben! – mondta a tiszt, és ez volt a
legközelebb egy valódi sziszegéshez, amit valaha is
hallottam.
– Vagy mi lesz? Bedobnak egy cellába, és elveszik a
kajámat? Ó, várjunk, pipa!
– Ó, a francba! – motyogta Pritkin elmarasztalóan.
És igen, igaza volt; a tündérrel ellenkezni ostobaság volt.
De most éppen nem szembeszállni velük ugyanolyan
ostobaság volt, hiszen nem történne semmi. És ha továbbra
sem történik semmi, akkor vesztettünk.
– Mennyi? – kérdeztem újra.
Pritkin az őrre nézett, és egy apró mosoly villant az ajkán.
– Egy.
És, oké, most már történt valami, gondoltam, amikor a
tündér felrántotta Pritkint.
És gyorsan körbevették a saját őrei, akik aggódó
tekintettel néztek rá. Az egyikük még a karjára is rá merte
tenni a kezét.
– Uram, a király azt mondta...
 – Nem fogadok el parancsokat egy emberi királytól!
Elég vad volt, de a tündér nem tántorodott el.
– De a lord is ott állt, és ha nem egyezett volna bele...
– Nem bánthatjuk őket, hacsak nem próbálnak
megszökni – szavalta egy másik tündér.
A tiszt visszanézett Pritkinre. – Próbáld meg! –
parancsolta.
De Pritkin csak állt ott, ugyanazzal a kis félmosollyal.
Egészen addig, amíg a tiszt egy megvető hanggal el nem
engedte.
Egy pillanat múlva mindenki visszahelyezkedett, és a
teremben ismét csend lett.
– Szóval – kérdeztem –, hogy hívnak valakit, akinek négy
van?
Nem kaptam választ, de véletlenül pont ennyi tündér
volt, aki megragadta a tisztet félúton. És ebbe beletartozott
az a fickó is, aki az ajtó mellett állt. Ami valószínűleg
megmagyarázta, hogyan árasztott el minket egy csapat
ajándékot hozó szépség.
Az ajtó kivágódott, és feltűnt egy zavart, emberi kinézetű
őr. És egy áradatnyi sötét szemű, selyembe öltözött,
bojtokkal díszített szépség, akik mindegyikénél egy tálca,
kosár vagy kancsó volt. Vagy, az egyik hihetetlenül
valószínűtlen bíborvörös hajú lány esetében, egy kosár
frissen sült zsemlével, amit elkezdett dobálni az éhező
tündéreknek.
– Azt hittétek, elfeledkeztünk rólatok? Szegény drágáim –
gügyögte a lány a nagyon meglepett, nagyon elégedettnek
látszó katonáknak.
Nos, egy kivételével.
 – Hagyd abba! Azonnal hagyd abba! – szólt rá a tiszt,
mire a lány felnevetett, és megrázta a bojtjait. Xanthippe
annak idején egy oroszlánszelídítő segítője volt, és nem sok
minden zavarta meg.
– Ki rendelte ezt? Ki rendelte ezt? – követelte a tiszt,
miközben az emberei elkezdték felosztani a jutalmat.
– A hercegnő, szépfiú – mondta egy sötét hajú lány a
legnagyobb bojtokkal, amiket valaha láttam. És csókot
nyomott a felháborodott arcára. – Azt gondolta, hogy
magányos lehetsz idelent.
A férfiak közül többen felkuncogtak, de a tiszt nem
látszott szórakozónak.
– Engem nem tájékoztattak! És mi az? – követelte, és a két
nagy korsóra összpontosított, amit egy sötét bőrű, sárga
rojtos ruhás szépség cipelt be.
– Nyugalom, szerelmem – mondta Xanthippe. – Ismerjük
a szabályokat. Ez csak bor.
– Bor! Van fogalmad róla, mit tud a borral kezdeni? –
gesztikulált vadul Pritkin felé. – Vidd ki!
– De mit kellene inniuk? – kérdezte a sötét bőrű lány. – A
férfiak szomjasnak tűnnek. – Körülnézett. – Te nem vagy
szomjas?
Általános egyetértő morajlás hallatszott, ami láthatóan
nem tette boldogabbá a tisztet. – Azt mondtam, nem! –
mondta a lánynak, és az ajtó felé lökte. – Kifelé!
– Vigyázz a cipőre – mondta a lány, amely cipő legalább
tíz centi magas sarokkal rendelkezett.
De a férfi nem hallgatott rá. És a következő pillanatban
egy nagy cserépedény bor csapódott a kövekre, a tündér
káromkodott, a lányok kiabáltak, a másik edény pedig a
tisztre ömlött, amikor a táncosnő megingott és nekizuhant.
És akkor…
És akkor...
Elkerekedett szájjal bámultam körbe, ahogy a helyiség
hirtelen elsötétült. És még tovább, bár ez nem volt
lehetséges – ugye? De valahogy mégis úgy tűnt, hogy igen.
Talán azért, mert a kövek, amelyekhez Pritkin és én
támaszkodtunk, megmozdultak, kinyíltak, mintha el
akarnának nyelni minket, behúzva minket a saját kis
alagutunkba, amely egy másodperccel ezelőtt még nem is
volt ott. Aztán hirtelen bezárultak mögöttünk.
A kiáltások, sikolyok és a lányok nevetése hirtelen
félbeszakadt, és egy kőből készült méhbe zárva hagyva
minket. Ami sokkal lassabban mozgott, mint egy pillanattal
ezelőtt. Aztán alig mozdult, a kövek, amelyek korábban
szinte folyékonyak voltak, hirtelen újra megszilárdultak,
egymáshoz csikordultak, és nyögtek a fülemben. És annyira
hozzám nyomódtak, hogy alig kaptam... levegőt...
Pritkin, gondoltam, mert nem volt elég levegő a
tüdőmben a sikolyhoz.
Aztán kiestünk, kirepültünk a szabad levegőre, mint a
dugó a pezsgőspalackból, és úgy hatlábnyit zuhantunk, egy
kemény felületre.
 Ötvenkettedik fejezet

Kábultan, félig megfojtva feküdtem, mert a kenyéren

keresztül próbáltam lélegezni. De az esés mintha
megmozdította volna, és kiköptem, miközben végig a
fölöttünk lévő falat bámultam. Ami még mindig nagyon
nem sziklásan mozgott, mintha nem emlékezne, hová ment
az összes kő.
– Myrddin? – mondtam idegesen, de nem kaptam
választ. Odanézve az eszméletlennek tűnő Pritkint láttam a
hátán fekve – vagy még rosszabbnak. – Myrddin!
– Jól vagyok! – mondta erőtlenül.
– Biztos vagy benne? – Odamásztam mellé.
Kinyitotta a szemét, hogy rám nézzen, és szinte teljesen
vörös volt a megpattant erektől. – Én... utálom... a
földmágiát!
Az sem tűnt úgy, mintha nagyon kedvelné őt.
De engedelmeskedett.
– Szóval – kérdeztem egy pillanat múlva –, hogy hívják
azt, akinek négy van?
Fújt egyet, ami nevetésnek tűnhetett, és megrázta a fejét.
És tovább rázta, amikor hirtelen megmozdult alattunk a
föld. Eléggé ahhoz, hogy egy csomó madár felrebbenjen egy
közeli fáról, mintha ágyúból lőtték volna ki őket. És ahhoz,
hogy a fenekemre ejtsen, amikor megpróbáltam felállni.
Pritkinre néztem. – Te...
– Nem.
 Térdre emelkedett, és az égre figyelmeztetéseket firkáló
villámokat bámulta. És megvilágítva a magasban az
esőfüggöny fölött halmozódó kék-fekete felhőket. Ez nem
volt olyan furcsa; már több mint egy órája a kastélyban
voltunk. Bőven volt idejük formálódni.
Kivéve, hogy mindenütt ott voltak, minden oldalról,
legalábbis amiket én láttam. Csak hatalmas szürke halmok
rohantak felénk, itt-ott megvilágítva a neonvillanások által.
Az egyik egy magányos fába csapódott, messze a távolban
egy dombon, és égő forgácsokra robbantotta, amelyeket a
beáramló ár szinte azonnal eloltott.
És ez pontosan annak tűnt, aminek látszott, fedeztem fel:
egy dagály, amely a szárazföldre gördül, mindent
elárasztva maga mögött.
Aztán újabb rengés támadt, mintha maga a Föld is
haragudott volna.
– A konyha – mondta Pritkin, és felhúzott. – Nincs
messze.
Futottunk.
A dombon, amelyen a kastély állt, nem voltak fák,
valószínűleg a védelem miatt. De odalent egy kis
gyümölcsöskert övezte a tövét, amelynek sűrű lombjai
hajladoztak a feltámadó szélben. Azon túl láttam a fallal
körülvett várost, amelynek tábortüzei csillogtak az
éjszakában, és vékony füstszálakat küldtek az ég felé,
amelyeket a szél kihúzott a középpontból. És ami olyan
kicsinek és jelentéktelennek tűnt a természet ereje mellett.
Biztosan mindenki más is így gondolta. Mert a
fesztiválsátrak körül őrjöngő aktivitás volt tapasztalható,
ahogy az árusok és a szórakozni vágyók egyaránt fedezékbe
húzódtak. Kint a kikötőben a csónakok alámerültek, a víz
alattuk szürkén és fehéren hömpölygött, mint hideg és
dühös, szorító kezek.
– Gyerünk! – mondta Pritkin a kezemet rángatva, mert
akaratlanul is megálltam bámészkodni.
– Bocsánat!
Éppen csak megkerültük a kastély oldalát, amikor
aprószemű, hideg eső kezdett zuhogni, az első előfutárai a
támadásnak. Egy pillanattal később lecsapott, eláztatva
minket, ahogy átrohantunk a domboldalon bizonytalanul
kapaszkodó kertben, megbotolva a káposztákban, és
széttaposva a babokat. Aztán be egy ajtón, ahol sáros
lábunkkal összekoszoltuk a konyha melletti tisztára söpört
előszobát.
Vidám, aranyló fény táncolt előttünk a köveken. Míg a
mögöttünk lévő holdfényt olyan hirtelen takarták el a
tornyosuló felhők, mintha valaki elfordított volna egy
kapcsolót. Megfordultam, hogy megbámuljam, furcsa érzés
kerített hatalmába, miközben Pritkin az ajtó nehéz táblájával
birkózott, és próbálta becsukni, miközben az eső
kalapácsütésszerű széllökésekben csapkodott rá.
De sikerült neki, éppen akkor, amikor a szakács kidugta a
fejét a konyhából, egyik kezében kanállal, a másikban tállal.
És egy fintorral az arcán.
– Ez meg mi? – kérdezte, miközben valami mártás
csöpögött a kövekre. – Mi történik?
– Kirobbant a vihar – mondta Pritkin szárazon.
A férfi felsóhajtott. – Tessék, én meg itt, abban
reménykedve, hogy később leosonhatok a vásárba. Csak az
én...
 Elhallgatott, amikor a lábunk alatt a köveken végigfutott
egy remegés, elég erős, hogy a falnak dőljünk. Ez elég
aggasztó lett volna egy modern építményben, de itt nem
volt az. Ez lényegében egy kőből épült hegy volt.
Ami épp most rázkódott meg érezhetően.
– Rendben, mi ez? – követelte a szakács, körülbelül
ugyanakkor, amikor a vár belsejéből érkező embertömeg
megrohamozott minket. Olyan, amely gyorsan megtöltötte
az apró folyosót.
– Mi ez itt? Mi ez? – kiabálta a felháborodott szakács,
elzárva az utat a drága konyhájába, miközben mi a
túloldalon a falhoz simultunk, hogy ne tapossanak el
minket.
Aztán valamelyik zseni kinyitotta az ajtót.
A terem azonnal villogó fények, sikoltozó emberek és
zuhogó eső örvényévé vált.
– Csukd be az ajtót! Csukjátok be az ajtót! – kiabálta
mindenki ezen a végén.
De akik eláztak, nem figyeltek. Vagy talán nem hallották
a dörgéstől, mert az egész hely úgy hangzott, mintha egy
óriási üstdobban lettünk volna. Annyira fülsiketítő volt,
hogy szinte fájt, és feltételezem, ők is így gondolták. Mert
megfordultak, visszafelé rohantak, és...
– Myrddin! – kiáltottam.
– Maradj velem! – Maga elé lökött, amikor megindult a
tülekedés, magával sodorva minket és mindenkit
körülöttünk. Berontottunk a lépcsős területre, amely jóval
nagyobb volt, mint a csarnok, de nem kevésbé zsúfolt. És
egyre rosszabb lett, mert egyre több ember özönlött be.
Valami mással együtt.
 Egy pillanatig értetlenül bámultam. Mert a menekülő
tömeg körül habzó víztömeg kavargott, és úgy ömlött le a
lépcsőn, mint egy beltéri vízesés. És ettől az emberek
megbotlottak és elestek, mások pedig feltornyosultak
mögöttük. Kitolakodtunk oldalra, és néztük, ahogy a
pánikba esett urak és hölgyek a díszruháikat, a tágra nyílt
szemű szolgák a libériáikat rendezgetik, és néhány dühös
tekintetű színjátszó egy-egy fél falovat cipel.
Pritkin karon ragadta egyiküket. – Mi folyik itt?
– Minek látszik? – A magas, éles vonású férfi dühös volt.
– Mindent el kellett rontaniuk, nem igaz? Kibaszott tündérek!
Hónapok óta az első tisztességesen fizető munkánk...
– Mit tettek tönkre?
– Például a pénztárcámat! Ki fog most fizetni azért, hogy
lásson minket? Ez a szórakozás mellett! – Vadul mutogatott
vissza a lépcső felé.
– Szórakozás? – mondtam aggódva. – Milyen szórakozás?
– Veszekednek – mondta a nagy csörgődobos lassan és
vontatottan.
A magas férfi dühösen bólintott.
– Még el sem kezdődött a vacsora, amikor az az átkozott
hideg szemű tündér...
– Melyik?
– Tél Királynak hívják. Én tudom, minek szeretném
nevezni!
– Aeslinn? – Pritkin szorítása megfeszült. – Mit csinál ő...
– Épp azt próbálom elmondani, nem igaz? A rohadék
összeveszett, azzal az őrült szemű tengeri boszorkánnyal...
Valaki nekünk ütközött, és ő káromkodva szakította félbe
magát.
 – Mi történt? – követelte Pritkin.
– Feldühödött – mondta a csörgődobos.
– Szerinted mi történt? – kiabált a magas férfi. – Most
pedig engedj! Elmegyek innen!
Ami, igen, jó terv lenne, gondoltam, miközben kikerültek
minket.
Kivéve, hogy szükségünk volt a kardra, és a kard ott volt
fent.
– Van másik út is? – kérdeztem Pritkint, aki a vízeséssé
változott lépcsőt bámulta.
– Innen nem. Anélkül nem... – elhallgatott, amikor egy
keskeny rés támadt a tömegben. – Oda!
– Mi nélkül nem? – kérdeztem, egyik kezemmel az
övében, a másikkal pedig a fejemet védtem, miközben
belevetettük magunkat a küzdelembe.
– Nem anélkül, hogy ne menjünk ki – kiáltotta, hogy
hallatszódjon a zaj felett.
És oké, ez nem volt vonzó. Innen is hallottam a
mennydörgést, úgy hangzott, mintha az egész kastélyt
ostrom alá vették volna. És úgy is éreztem. A terem ismét
megremegett, az emberek sikoltoztak, és a tömeg még
jobban megőrült. Egy pánikba esett fickó nekem ütközött,
aztán továbbment, mintha ott sem lennék, és azzal
fenyegetett, hogy eltapos.
De Pritkin elrántotta és útjára lökte, és valahogy utat tört
nekünk a lépcső közepén. Ott kevesebb volt a víz, az
emberek teste eloszlatta azt mindkét oldalra, bár ez
megváltozott, ahogy felfelé haladtunk. Az emberek egyre
kevesebben lettek, mégis úgy tűnt, hogy az ár egyre
gyengébb.
 Nem, nem gyengébb, fedeztem fel.
Csak megváltozott.
Elvesztettem az egyensúlyom, és nekitántorodtam a
falnak, az ujjaim valami kemény, hideg és morzsalékos
dolgot érintettek. Ami azzal fenyegetett, hogy odafagyasztja
őket, mielőtt visszaszerezném őket. Az ujjbegyeim
megráncosodtak és halványan kifehéredtek, mintha fagyási
sérüléseket szenvedtek volna, még egy ilyen rövid
érintkezés után is.
– Pritkin – mondtam idegesen, elfelejtve a helyes nevet,
de nem számított.
Mert egy dübörgő hang felülharsogta az enyémet, amit a
lépcsőház tovább hangosított.
– Ne az én házamban! Ne az én folyosómon!
– Akkor hol? – követelte egy férfihang. – Elégtételt
követelek...
– Ó, megkapod, teljes mértékben! – Ez a hang ismerős
volt: Nimue hangja. És dühösnek hangzott.
Oké, a vízesés most már kezdett értelmet nyerni.
Pritkin felkúszott a maradék lépcsőn, hogy
kikukucskáljon a tetején. Megpróbáltam csatlakozni hozzá,
de a furcsa fagy mindent belepett. Úgy csillogott a felülről
beszűrődő fényben, mint a gyémántpor, gyönyörű, csillogó
jégbarlanggá változtatva a környezetünket. De a legkisebb
érintésre is égetett, mint a hideg tűz.
– Tessék! – Pritkin lehúzta magáról a felső tunikáját, és
odadobta nekem, én pedig hálásan felvettem. Nedves volt,
de nem annyira, mint a saját ruhám. És ami még jobb volt,
gátat képezett a fagy ellen. Hagytam, hogy az ujja lelógjon a
kezemen, mint egy rögtönzött kesztyű, és felmásztam a
maradék lépcsőn.
A lenti tömeg ellenére még mindig voltak emberek a
nagyteremben – rengetegen. És amennyire láttam,
mindannyian tündérek voltak. Beleértve valakit a terem
közepén, akit csak futólag láttam a lábak erdején keresztül.
Valaki, aki díszes fekete és ezüst köntöst viselt, amely úgy
csillogott, mint a csillagfény. Valaki hosszú, ezüstfehér
hajjal, csillogó diadémmel a homlokán, és olyan szemekkel,
mint a viharfelhők.
Valaki, akit már láttam korábban.
– Az ő királyuk volt az, aki végig üldözött minket a
Tündérvilágon? – suttogtam, de Pritkin nem válaszolt.
Talán nem mert, hiszen hallótávolságon belül voltunk a
tündérektől. Vagy talán túlságosan lefoglalta, hogy az
Aeslinnel szemben álló nőt bámulja.
Nimue talált időt az átöltözésre, mert most egészen kékbe
öltözött: hosszú, sötét, bársony köntösbe, fehér és zöld
hímzésekkel, olyan finom és aprólékos, hogy még varázslat
nélkül is úgy áramlott, mint a tenger, akárhányszor
megmozdult. Pokolian jó öltözék volt, de nem volt rá
szüksége. Hosszú haja úgy lengedezett körülötte, mintha
láthatatlan óceáni áramlatokon lebegett volna, és a szemei
villámlottak. Azt hittem, ijesztően nézett ki Morgaine-nel
szemben, de úgy látszik, az Tami kifejezésével élve, csak
egy kis lepkefing volt.
Nem gondoltam, hogy ezt tervezte Aeslinnel.
Mégis, ez az a fickó volt, aki egy hegyet – a pokolba is,
majdnem egy egész hegyvonulatot – döntött le, hogy
eltemessen minket. Éreztem, hogy újabb borzongás fut
végig rajtam. Ez... nem fog jól végződni, ugye?
Mintegy válaszként, egy fülsiketítő reccsenés kíséretében
elég erősen megremegett a lépcsőház, hogy egy jégzuhatag
csússzon le a lépcsőn. És minket is lefelé csúsztatva, talán az
út egynegyedéig, mielőtt Pritkinnek sikerült volna
kitámasztania magunkat. A lépcső egyik kanyarulatánál az
immár jégmentes sziklának támaszkodott, miközben én a
karjába kapaszkodtam, és Aeslinn hangja úgy dübörgött,
mintha egy visszhangkamrában lennénk.
– Óvatosan, tengeri boszorkány! Veszélyesen közel jársz
ahhoz, hogy gyávának nevezz!
– Valóban? – Nimue hangja tisztán csengett, mint egy
csengő. – Egyáltalán nem ez volt a szándékom!
– Ez szerencse, mert a te...
– Úgy értettem, hogy egyenesen kijelentem!
A fenti szobában hangos hangok robbantak ki, és olyan
hangok, amelyek valódi robbanásoknak tűntek. Egy újabb
reccsenés kíséretében a maradék jég is lezúdult hirtelen
fentről. Ránk.
– Te mered... – dübörgött Aeslinn, miközben Pritkin a
falnak lökött, a testével védve engem. És valahogy
megőrizte a pozícióját, miközben lezúdultak a pelyhek
körülöttünk, becsapódtak a kanyarba, és mindenfelé
szétszálltak. És megégettek mindent, amihez hozzáértek,
mint a szikrák egy túl közeli máglyából.
– Igen, merem! – Nimue dühös hangjai fizikai dologként
borzongtak végig a bőrömön. – Ahogy évszázadok óta
merészelsz te is háborút vívni velem, csak úgy, hogy nem
vagy hajlandó magad szembenézni velem! Túl sokáig
szorítottál minket, a sötétség teremtményeit a földjeinkre
kényszerítve, megengedve a förtelmeknek – akiket
felfegyvereztél –, hogy felégessék városainkat, megöljék és
feldúlják népünket...
– Förtelmek? – Csöpögött a megvetés. – Azt hittem,
örömmel fogadod őket! Mindenki tudja, hogy a te néped
nem más, mint korcsok, akik féreggel házasodnak,
elpusztítanak...
– Vigyázz magadra!
– Ó, vigyázni fogok! De igen. És amikor a seregeim
bevonulnak Avalonba, kardélre hányom a félvéreidet,
minden szennyezett vérűvel együtt, akit találok...
– A seregeid csak az álmaidban vonulnak, Sötét Király! –
Most a vidámság vad formája jelent meg a szavaiban. –
Soha nem lesz meg a létszámod! Az egyetlen módja, hogy
elfoglald a trónomat, ha felajánlom neked...
– Mintha bárki is akarná ezt a mocsarak és lápok
gyűjteményét...
– …és én akarom!
A fenti teremben hirtelen halálos csend lett.
– Állj ki ellenem! – hívta ki Nimue. – Most, ma este, az ősi
szabályok szerint, amiket annyira szeretsz. És ezzel el fogjuk
intézni! A győztes mindkét királyság uralkodója lesz; a
vesztes… megkapja a megfelelő temetési szertartást.
Párbajozz velem, a pusztaság királya! Vagy, egyszer és
mindenkorra, nyilvánítsd magad gyávának az egész
Tündérvilág előtt!
Egy hosszú pillanatig nem hallatszott egy hang sem; még
erőlködve is csak a saját őrjöngő szívverésemet hallottam.
 – Az egyetlen dolog, amit kinyilvánítok, hogy kihalt a
vonalad, amint végeztem veled!
A szoba felrobbant, kiáltások és káromkodások és még
több olyan furcsa csattanás közepette. Aztán Arthur hangja
átvágott a lármán, hangosan, mint egy ködkürt.
– Ha meg akarjátok ölni egymást, tegyétek odakint!
A tündérek bizonyára egyetértettek, mert a lépcsőházban
visszhangzó következő zajok, a lépcsőn lefelé csattogó
csizmák dübörgése volt, és még több kiabálás.
Pritkin ismét visszakúszott a lépcsőn, hogy
kikukucskáljon a tetején. – Elmennek – mondta. – Mindenki
az Asztal felé tart...
– Még Arthur is?
A férfi bólintott. – És nincs rajta a kardja.
– Akkor mit keresünk itt? – kérdeztem felugorva. – A
zűrzavarban megszerezhetjük. Gyerünk!
És ekkor valaki mellbe rúgott.
Olyan gyorsan történt, és teljesen váratlanul, mert nem
volt ott senki. És pont annyira fájdalmas is, hiszen inkább
úgy éreztem, mintha valaki épp most döfött volna egy
csizmát a testembe, már csak a sokk is nyomasztó volt.
Hanyatt estem, kapaszkodó után hadonászva a csúszós
lépcsőn, és nem láttam semmit.
Mert minden elsötétült.
 Ötvenharmadik fejezet

A fagyos áradatba zuhantam. A sokktól zihálva

kapkodtam a levegőt, a belélegzett víztől fuldokoltam, és a
zavarodottságtól reszketni kezdtem. Egy pillanatig csak
kábultan és fuldokolva, a felszínt bámulva feküdtem.
Aztán elkezdtem felfelé küzdeni magam.
Nehezebben ment, mint kellett volna, hiszen a hátsó
felemen lévő zúzódásokból ítélve a víz nem volt olyan mély.
De úgy tűnt, ez nem számított. Úgy éreztem, mintha
minden energiámat kiszívták volna belőlem. És az volt a
helyzet, hogy ismertem ezt az érzést. Már éreztem korábban
is. De mint minden másban, az agyam nem működött
együtt.
Talán mert kifogyott az oxigénből.
És akkor valaki felrántott.
Zavartan bámultam egy férfi ismeretlen arcára. Túl sötét
volt, hogy sokat lássak, de a valahonnan jövő tűz fényének
halvány nyomai megcsillantak a szakállán lévő
vízgyöngyökön és a szemében lévő őrületen. Ami a
reményteli őrültből gyorsan őrülten dühösre váltott.
– Te nem Dyfrig vagy! – mondta vádlóan.
Próbáltam válaszolni, de csak egy vízsugár jött ki
belőlem, mindenfelé a férfi ruhájára. Nem mintha számított
volna; már így is eláztak. De úgy tűnt, ennek ellenére nem
értékelte a dolgot.
– Hol van Dyfrig?
 – Én... nem tudom – makogtam, ami nem tűnt helyes
válasznak. Mert nekivágott a kőfalnak, ugyanazt kiabálva
újra és újra.
– Hol van? Mit csináltál vele? Hol van Dyfrig?
– Nem tudom, nem tudom! – mondtam, majd
fájdalomteli nyöszörgéssel hallgattam el, amikor rázni
kezdett, és a fejem a falnak csapódott. Aztán még egy-két
alkalommal megtette, mert a férfit láthatóan nem érdekelte,
hogy szétveri az agyamat.
– Ó, Dyfrig – ziháltam, és megragadtam a karját. – Én...
azt hittem, hogy valami mást mondtál. Láttam őt... arra!
Azt sem tudtam, hová mutattam – sötét volt, és úgy
éreztem, szétrepedt a fejem. De meglepő módon működött.
Az Őrült Fickó fröcskölve távozott, én pedig kábultan és
zihálva a falnak dőltem.
És nagyon összezavarodva, mert nem a lépcsőn voltam.
Egy alacsony mennyezetű, kőből épült alagútban voltam,
amelyet elöntött a víz, és emiatt az emberek boldogtalanok
voltak. Talán azért, mert minden másodpercben egyre több
ömlött be, átcsurgott a rácsokon, lecsöpögött a falakon, és
egy másik lépcsőből lett vízesésről ömlött lefelé annak a
túlsó végén, amit a tömlöcnek ismertem fel. Ugyanaz,
ahonnan Pritkin és én épp az imént szöktünk meg.
És most, hogy az agyam újra dolgozni kezdett, már elég
jó elképzelésem volt, hogy miért.
És ez még azelőtt volt, hogy valaki a fülembe nem
kuncogott.
Valaki, akit nem láttam, még akkor sem, amikor
megfordítottam a fejem.
 – Ez okos volt! – mondta egy női hang, miközben még
több sötétséget bámultam. – Egy percig azt hittem, hogy
véged van!
– J-Johanna?
Valódi vidámság visszhangzott a falakról, szabadon,
könnyedén és őszintén szórakó.
– Hát persze! Hány szellemet ismersz?
– Te nem vagy szellem!
– De elég közel hozzá – suttogta, miközben valami levált
a mennyezetről, és hatalmas denevérként zuhant le rám.
Lebuktam a majdnem derékig érő vízbe, de nem segített.
Egy kísértetkarom nyúlt felém, én pedig lecsaptam, amitől
úgy éreztem, mintha a csontig nyúzták volna a kezemet. A
támadóm pedig magas hangon felsikoltott, és fekete
füstfelhőben átzuhant a falon.
– Szóval igaz volt! – szólalt meg ismét Johanna hangja, és
meglepettnek tűnt. – Te egy nekro vagy!
– Te is az vagy! – csattantam fel, próbálva kiszúrni őt a
sötétségben.
– Á, de én nem a Pythia vagyok! – A gyűlölködő hang
furcsán visszhangzott a szűk térben. – Beavatott sem
lehettem volna, ha tudták volna. Mégis, mi van itt? Egy
mocskos nekromanta, mint a kiválasztottak egyike! Ezt a
saját szememmel kellett látnom. És most meg is tettem!
A hangjának figyelmeztetnie kellett volna, egy
másodperccel azelőtt, hogy valami kitört a vízből, és felém
karmolt. Éreztem a perzselő fájdalmat és az elveszett erő
szúrását, mielőtt sikerült ledobnom a vállamról. És hátrafelé
tántorodni, újra a falnak ütközve. És vadul bámulva körbe,
mert nem láttam, hová tűnt.
 – Óvatosabbnak kellene lenned – dorgált Johanna. – Még
egy baleset, és véged van!
– Akkor már ketten vagyunk! – mondtam dühösen és
megijedve. Mert az nem egy beavatott volt. Hanem egy
szellem. Mint az, amelyik megtámadott az emeleten, és nem
annyira mellbe rúgott, mint inkább átugrott rajtam, és úgy
szipolyozott az erőmből, ahogy csak egy dolog tudott.
És közben átmozdított ide.
Vagyis nem, nem mozdított, gondoltam. Fáziselmozdulás.
Mert nem engedhette meg magának...
Gondolataim félbeszakadtak, amikor két másik árnyék is
rám vetette magát. És ezúttal két irányból jöttek, túl gyorsak
voltak ahhoz, hogy kitérjek, és túl halálosak ahhoz, hogy
túléljem. Sikoltottam, egy hang, ami elveszett a többi között,
és elkezdtem ugrani...
A varázslat felénél megálltam, a mágia megakadt
körülöttem, amikor az árnyak megdermedtek az úrnőjük
szavára.
– Hogy végeztem? – kérdezte Jo a csapás után. – Innen
nézve azt mondanám, hogy jóval előrébb vagyok.
Nem válaszoltam, túlságosan lefoglalt, hogy a
levegővétellel küzdjek, mert egy megszakított varázslat
eléggé szar. És mert nem erre gondolt. Úgy értette: „Épp
most utaztál ezerötszáz évet a múltba, és kirabolt egy
szellem. Hogy tudsz ugrani?”
Erre nem számítottál, ugye? gondoltam vadul. Tudta, hogy
nekromanta vagyok, valószínűleg az egyik szelleme látott
valamit. De azt nem, hogy rájöttem a különleges
módszerére, amivel átcsúszott az évszázadokon, azáltal,
hogy egyszerűen elkerülte őket. De én igen, és ennek
eredményeként nem voltam olyan kimerült, mint
amilyennek kellett volna lennem egy olyan ugrás után, amit
soha nem kellett volna megtennem.
Óvatosan tanulmányoztam a szellemeket. Csak lógtak
ott, alig egy ködfátyol a sötétségben, csak a fekete egy
árnyalata a sok közül. És nagyobbak voltak, mint korábban,
mert feleszméltek. Szétszéledtek, így legközelebb nehezebb
lesz elkapnom őket.
És lesz következő alkalom is, amint Johanna rájön,
hogyan ölhet meg, mielőtt a fejünkre zúdítom a Pythiák
csapatát. A csapatot, amely elsősorban engem keresett, de
talán őt is a markukba kaparintják. És az kellemetlen lenne,
nem igaz?
Ahogy nekem is, ha elvétenék.
– A macska elvitte a nyelved? – követelte, miközben én
próbáltam mindkét árnyékot egyszerre szemmel tartani.
És ezért nem figyeltem a tündérekre, akik most celláról
cellára jártak, szisztematikusan kutattak, és errefelé terelték
az embereket. Az egyikük pánikszerűen és rémülten belém
könyökölt, amikor elhaladt mellettem. És ami miatt
hátratántorodtam a cellába.
Szinte azonnal talpra álltam, de ez sem segített.
A szellemek már az ajtóban voltak.
– Add fel, Johanna! – mondtam, magamra haragudva. –
Amikor azt gondoltad, hogy csak a botra van szükséged,
akkor még volt esélyed. Fogd meg és fuss, mielőtt bárki
megtudná, hogy megváltoztattál valamit. De most...
– És most mi van?
A hang valahonnan elölről jött – gondoltam. Nem
lehettem biztos benne, mert még mindig nem láttam őt.
Mert fázisban volt, és éppen ezért elérhetetlen is. Vagy
mégse?
Bevillant Lydia, a boszorkány kinézetű Pythia, amint
átsuhint a levegőn, és majdnem kibelez. Ehelyett részben
visszarántott a valós időbe, mert Billy paranoiája
gondoskodott róla, hogy amúgy is majdnem ott voltam. És
Jo is ott volt; ott kellett lennie, különben hogyan tudott
volna beszélni velem?
És ha már elég közel volt, hogy beszélgessen, talán ahhoz
is elég közel volt, hogy hibát kövessen el.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy babráljak a
karkötőmmel, és arra koncentráltam, hogy megtaláljam azt
a hangot.
– Most már az egész páncél kell, vagy ami megmaradt
belőle – mondtam, feszülten figyelve. – És az elmúlt tizenöt
évszázad minden Pythiája odakint van, és csak arra vár,
hogy valamelyikünk elszúrja. Soha nem szerzed meg mind
a négy darabot, mielőtt elkapnak!
– Ki mondta, hogy bármelyiket is meg akarom szerezni?
Tovább kerestem őt a sötétben, de ez megzavart.
Nemcsak a szavak, hanem a hangsúlya is. Azt sugallta,
hogy egyikünknek téveszméi vannak – és nem gondolta,
hogy ő lenne az.
– Te a botot üldözted...
– Ó, igen, végig az egész átkozott vidéken, hála neked! –
A szórakozás most bosszúsággal keveredett. – Az idióta
tündérek! A kezükben volt, amíg nem hagyták, hogy valami
félvér visszalopja. És a mi korunk tündérei még azt sem
tudták megmondani, hogy hol történt, mivel a szóban forgó
idióták nem sokkal később meghaltak! De a szellemeim és
én ennek ellenére heteken át, fáradságos munkával
felkutattuk. Épp időben, hogy lássam, ahogy a félvér elviszi
magával a Tündérvilágba.
Hirtelen eszembe jutott az az éjszaka, a természetellenes
robbanások, a lángoló erdő, a földet megrázó, szikrafelhőket
az égbe küldő lezuhanó fák. És Pritkin, amint úgy száguld
végig a folyón, mintha az egy országút lenne, egy csapat
gyilkos Svarestrivel a nyomában. Útközben felkapott, és
átugrottunk egy kapun, mert nem sok választásunk volt.
Fogalmam sem volt róla, hogy Jo egyáltalán ott van, de
nagyon szerettem volna, ha velünk tart.
Jó esély volt rá, hogy nem tért volna vissza.
– Csatlakoznod kellett volna hozzánk – mondtam, és
hallottam, ahogy felhorkant.
– Inkább kockáztattam Nimue-nál, ahol tudtam, hogy a
bot előbb-utóbb felbukkan. A tündérek legalábbis ennyit
elmondtak. De abba a pokolba menni sem az én
elképzelésem volt a szórakozásról, amíg te rá nem
kényszerítettél...
– És megint kudarcot vallottál!
– Nem buktam el! – Ez éles volt. – Tökéletesen
beilleszkedtem, csak egy újabb emberi rabszolga voltam.
Akár bútor is lehettem volna! Csak annyit kellett tennem,
hogy megvárjam, amíg a félvér elhozza nekem a botot.
– Mert ennek így kellett volna történnie – találgattam. –
Mielőtt te és én belekeveredtünk volna. Ő kiszabadította
Morgaine-t.
Próbáltam szóval tartani, hogy pontosan
meghatározhassam azt a hangot. De ingadozott, az egyik
pillanatban kiáltás, a másikban suttogás volt. És néha
felgyorsult vagy lelassult, mint egy gyerek, aki egy
régimódi lemezjátszóval játszik.
Vagy mint egy beavatott, akinek gondjai vannak a
korláton való átkeléssel.
– Ami füstbe ment – értett egyet Jo. – És annak ellenére,
hogy egy nap késéssel jelent meg, amikor a szövetségek
támadásai nevetséges mértékben felfokozták a biztonsági
intézkedéseket, valahogy mégis bejutott. Mindketten
bejutottatok. De nem volt nálatok a bot. Végignéztem,
ahogy átkutatnak, később pedig átnéztem a holmijaidat, de
nem volt ott. Hogyan sikerült?
– Üzleti titok – mondtam, és azon tűnődtem, vajon mi
lehet az oka, hogy a szellemek az ajtót fogják körbe,
ahelyett, hogy előtte állnának. De ha elküldöm a késeimet,
és tévedtem...
Nem gondoltam, hogy jó lenne, ha tévednék.
– Akkor ne mondd meg – mondta epésen. – Nem számít!
Már nyertem!
– Te... – Félúton egy gondolat erejéig elhallgattam. –
Nincs nálad a bot!
– Nincs szükségem a botra! Még mindig nem érted?
Valamit tettem – vagy te tetted –, ami miatt a csata után
Nimue mohó kis kezébe került, ahelyett, hogy eltűnt volna,
mint legutóbb. Morgaine-nek hősi halált kellett volna
halnia, és a gyászoló nagymamájának el kellett volna
feledkeznie a botról, amíg nem lesz túl késő. Mire megtette,
valaki más már megszerezte, és az eltűnt a történelemből,
komolyan elrontva Aeslinn terveit.
– A terveit? Akkor... mindez már korábban is megtörtént.
 – Hát persze! Mit gondolsz, mit keresek én itt? – szólt
gúnyosan. – Legutóbb hárommal próbálkoztak, ennyijük
volt, de nem sikerült. Rájöttek, hogy négy kell, de hiába
keresték a hiányzó botot, nem találták meg.
– De ezúttal Morgaine túlélte...
– A bot pedig Nimue-hoz került – értett egyet Jo –, aki
idehozta. Ezért akar ma este megküzdeni Aeslinnnel,
mielőtt Caedmon rájönne, és rákényszerítené, hogy
visszaadja. Ezért is ragaszkodott az ősi szabályokhoz,
amelyek szinte bármit megengednek – beleértve azt is, hogy
két isteni fegyvert használj az ellenfeled egyével szemben!
– De... a bot nem az ő eleme…
– Ami azt jelenti, hogy nála nem fog úgy működni, mint
Caedmonnál, de működni fog. Eléggé ahhoz, hogy előnybe
kerüljön. Vagyis így lenne – ha Aeslinn nem bűvölte volna
meg az arénát! Amint elkezdődik a párbaj, a betörés is
elkezdődik. És abból, amit nekem mondott, nem fog sokáig
tartani.
– Ha mind a négy darab nála van – mondtam, és
komolyan zavarodottnak éreztem magam. Mintha az
agyam észrevett volna valamit, valami fontosat, de túl sokat
kellett volna összpontosítanom, hogy rájöjjek. – De neki
nincs...
– Nincs neki?
– Ezért rángattál ki! Hogy ne tudjuk megszerezni a
kardot…
– Ezt gondolod? – nevetett a nő. – Azért rángattalak ki,
mert veszélyt jelentesz! A malomnál, Nimue-nál – mindkét
alkalommal könnyűnek kellett volna lennie. Csak kiugrasz,
és elkapod azt a valamit. De aztán felbukkantál te, fogalmad
sincs, mit csinálsz, de azért káoszt teremtesz! De ezúttal
nem. Minden tökéletesen el van rendezve, és nem hagyom,
hogy tönkre tegyétek!
– Már így is tönkre van téve! – Körbebámultam. –
Hiányzik a kard, vagy a bot – nem számít! Attól még egy
darab hiányzik!
– Ó, de nem hiányoznak. Nimue épp most viszi el nekik a
botot és a pajzsot, miközben beszélünk, Aeslinn pedig már
meg is szerezte a sisakot. Ami pedig a kardot illeti... – Ismét
felnevetett. – Arthur, a hülye pöcs, eltemette. Az aréna
homokja alá...
– Nem! – Megráztam a fejem. – Nem, én láttam...
– Láttál egy markolatot és egy hüvelyt. Mindenki csak
ennyit lát. Különben kiégeti a rohadt retinádat, ahogy velem
is majdnem megtörtént. Ekkor tette, tudod? Tegnap este,
amikor Nimue táborában birkóztunk, itt volt, kihúzta a
kardot, hogy kicserélje a pengét egy másikra. Az igazi most
az aréna alatt van, ahol Aeslinnt akarja vele becsapni.
Mintha egy több ezer éves lényt be tudna csapni bármilyen
trükk, amit egy ember kitalál!
– Már ott van? – kérdeztem tompán, és éreztem, hogy a
remény elenyészik. Az elmém mélyén azt feltételeztem,
hogy Pritkinnél van, hogy elrejtette valahová, elvarázsolva,
hogy a tündérek ne találhassák meg. És talán meg is találta.
De ha igen, akkor a csalit rejtette el.
Az igazi nem ott volt.
– Szóval igen, mind nála van – mondta Johanna ujjongó
hangon. – Most már csak hátra kell dőlnünk és várnunk.
– Hátradőlni... – Elhallgattam, mert hirtelen semminek
sem volt értelme.
 Aztán mindennek lett, és a szívem megdermedt a
mellkasomban.
– Te... nem is akarod kivenni a botot az idővonalból,
ugye? – kérdeztem. – Most próbálod Árészt visszahozni.
Megpróbálod visszahozni őt ide!
Ez lehetetlennek tűnt. Nem értette a következményeket?
Ő egy időutazó volt. Muszáj volt tudnia!
De ez nem úgy hangzott.
– Miért ne? – kérdezte szórakozva. – A mi időnkben a Kör
mindenféle csúnya új fegyvereket tökéletesít, és a démonok
nagy erőkkel gyülekeznek. De itt… itt ki várná?
– De ez az Árész nem ismer téged! Semmit sem tud rólad!
Ha most visszahozod őt...
– Á, még mindig úgy gondolkodsz, mint mindenki más! –
Johanna csalódottan csettintett a nyelvével.
– Akkor hogyan kellene gondolkodnom?
– Mint egy Pythia! Vagy még jobb, ha úgy, mint egy
nekromanta.
– Mint egy nekro... – Megálltam.
– Most már érted! – Úgy beszélt, mint egy tanár egy
különösen ostoba tanítványával. – Ha az időn kívül vagy,
akkor az időn kívül vagy. Nincs hatalma feletted. És most
pillanatnyilag éppen Árész van az időn kívül a saját
univerzumában, és arra vár, hogy kinyíljon egy ajtó ebbe az
univerzumba. Bármilyen ajtó. És ez itt lesz, ahonnan a többi
istent kényelmesen száműzték, ahol a mágikus közösség
kicsi és megosztott, és ahol senki, de senki sem számít rá.
A fejemhez emeltem a kezem. Annyira megrázott, hogy
szó szerint azt hittem, megőrülök.
 – De... de még ha át is hozod a mi időnkből származó
Árészt, ő akkor is azt tervezi, hogy megöli a mágikus
lényeket! Az összeset – vagy ezt nem értetted?
– Ó, igen, értem. – És hirtelen a hangjában a szórakozáson
kívül megjelent valami más is. – Azt tervezi, hogy megöli az
összes mágikus lényt... mint például azokat, akik egész
életemben kirekesztettek, lekicsinyeltek, megaláztak, mert a
mágiám különbözött az övéktől? Azokat a mágikus
lényeket?
– De ez már a múlt! Johanna, ha a mágikus közösség
megszűnik, akkor te is megszűnsz! Ahogy mindkettőnk is!
– Azt hiszed, ez érdekel engem? Van fogalmad róla –
nem, persze, hogy nincs! – maró volt. – Nem tudod, milyen
az, amikor az ember okosabb, mint mindenki más,
tehetségesebb, erősebb – csak éppen nem az elfogadott
módon. Ezért elkerülnek, vagy ha sikerül eredményesen
elrejtened, hogy mire vagy képes, akkor leereszkedőek –
Istenem, de még mennyire! Hozzám, aki ezerszer jobb
voltam bármelyiküknél!
Nem szóltam semmit. A szívem hevesen dobogott. Sok
mindent elterveztem, de ezt nem. Hogy olyan csatát vívjak,
ahol szinte alig volt szövetségesem és ezer ellenségem –
nem. Nem itt.
– Annyiszor akartam már megölni magam – mondta Jo. –
Álmodtam róla, vágytam rá. De valami mindig megállított.
Valami düh az egész igazságtalansága miatt, a tudat, hogy
meghalhatok, de ők akkor is ott lesznek, hogy ők győznek!
Még ha magammal vinnék is néhányat, mi lenne az? Egy
maroknyi egy egész társadalomból? Amikor az egész
rohadt társadalom volt az, amelyik megátkozott engem!
Egyesek elfogadták a törvényeket, mások egyetértettek
velük, megint mások csak nem tudtak semmit sem
változtatni, annak ellenére, hogy tudták, hogy helytelenek.
Amikor Árész a kis előadását tartotta, és megpróbált minket
az ő oldalára állítani, végig arra gondoltam, hogy – ez az.
Így fogom csinálni!
Próbáltam rákényszeríteni magam a gondolkodásra, de
ezúttal az agyam nem működött együtt. Egy részem a
keresés egyre közeledő zajára koncentrált: a cellaajtók
csörömpölése, az emberek kiabálása, a bőrhöz csapódó
öklök. Másik része a szellemeket figyelte, akik egy
másodperc alatt rám szálltak volna, ha nem teszem. Egy
harmadik pedig csak ismételgette: Ne itt, ne most. Ne itt, ne
most. Ne itt, ne most!
– A többiek presztízst, hatalmat, hírnevet akartak –
mondta Jo gyűlölködve. – Valami hódító királynőjének
képzelték magukat, vagy hallgatták az üres ígéreteit az
isteni létről. Vagy kiakadtak, mert látomásokat mutatott
nekik az ellenségei elpusztításáról. Azt tervezte, hogy
felhasznál minket, aztán félredob, de én? Én egész idő alatt
ott ültem, és azon gondolkodtam, hogyan használhatnám
fel őt.
– Felhasználni őt... hogyan? – kérdeztem holtraváltan,
miközben figyeltem, ahogy Caedmon tisztje dühösen
eldübörög a cella mellett.
– Mit gondolsz, hogyan? Nem egy istent hozok vissza!
Egy fegyvert hozok vissza, egy fegyvert a világ ellen, amely
születésemtől fogva gyűlölt. Hadd haljanak meg – hadd
haljon meg mind! Én pedig nevetni fogok a lángokban!
 – Megőrültél – mondtam, amikor a tiszt ismét megjelent
az ajtóban, és hitetlenkedve hátrált. – Te teljesen őrült vagy!
– Ha az vagyok, az azért van, mert ilyenné tettek! De
hamarosan ez nem fog számítani! Néhány perc múlva
kezdődik a párbaj, és minden megváltozik. És a te
szerencsétlenségedre én ott akarok lenni, hogy lássam –
mondta. És ekkor három dolog történt egyszerre: a
szellemei rám vetették magukat, az erőm elárasztott, és a
tiszt átszakította az ajtót...
És beleütközött egy alig a fázisban lévő nőbe, aki túl
dühös volt ahhoz, hogy rendesen átnyúljon az időn kívülre,
és kiütődött a tiszt érkezésétől.
Bele a karjaimba.
– Én is – lihegtem, és ugrottam.
 Ötvennegyedik fejezet

– Megőrültél? Engedj el! Engedj el! – Jo a karjaimban

vergődött, de a szellemei ezúttal nem voltak ott, hogy
segítsenek rajta. Kizáródtak, az őrült szemű tiszttel és egy
rakás jeges vízzel együtt. Csak mi ketten maradtunk,
rematerializálódva a nagyterem közepén.
És majdnem átestünk a padlón.
Döbbenten néztem körbe, miközben igyekeztem
megtartani a ficánkoló lányt. Mert ez a hely... Mi történt
ezzel a hellyel?
A nagyterem középen ketté volt hasítva, mintha egy
óriási fejsze ütése okozta volna. Messze a fejünk felett egy
jégkupola alakult ki a rés fölött, amely egyébként az ég felé
nyílt volna. Holdfény, vagy csillagfény, vagy valamilyen
fény áradt be, kísértetiesen kék, elég fényt adva, hogy
lássam a kupola tetejét verdeső esőt. De a jég kitartott,
visszatartotta a cseppeket, és ettől úgy tűnt, mintha a világ
legnagyobb hógömbjében állnánk.
Az eső szétszórta a fénysugarakat, diszkógömbként
ragyogtatta be a szobát, és visszaverődött a mindent
beborító hóról. Beleértve a padlón lévő hatalmas sebhely
oldalát is, a fejszés ütés másik felét, amelybe majdnem
beleestünk. Helyenként hat láb széles volt, és egy sávot
hasított a köveken, tönkretéve a mozaikokat, és elérte a
falon lévő, mosolygó istennőt ábrázoló finom freskót is.
 Bámultam a tönkrement portrét, és hideg borzongás
futott végig rajtam.
Aztán egy másfajta, amikor Jo a lábamra taposott,
gyomorszájon könyökölt, és elrándult tőlem. Csak azért,
hogy visszapördülve pofon vágjon. Elég kemény volt, hogy
megéreztem a vér ízét, és a következő ütés még rosszabb
volt, hanyatt lökött a seggemre, szétszórva ezzel mindenfelé
az égető havat.
Senki sem vette a fáradságot, hogy megemlítse, a
könyvmolynak sportos testalkata van.
Elgurultam, amikor megpróbálta beletaposni a fejemet a
kövekbe, és éreztem, hogy az a furcsa hó elkezdte perzselni
az arcomat.
– Te átkozott idióta! – morogta rám rontva.
Csak akkor tántorodott meg, amikor talpra és mögé
ugrottam, és fojtófogásba kaptam a fejét.
– Hát nem érted? – Küzdött és hadonászott. –
Mindkettőnket megölnek!
– Azt hittem, meg akarsz halni! – lihegtem, miközben a
valóság megingott és megremegett, miközben a levegő
összeszorult körülöttünk, ahogy a mágia kavargott és
sziszegett, és villámként ívelt át a szobán, bizsergett a
bőrömön és szikrát vetett a falakon.
– Addig nem, amíg ezt be nem fejezem! – vicsorogta Jo. –
Most pedig engedj el!
– Túl késő – suttogtam, mert már késő volt – mindkettőnk
számára.
És hirtelen a nagy, üres szoba már nem volt üres.
Ehelyett a Pythiák és segítőik tömegével álltunk szemben,
akik úgy sorakoztak fel, mint egy körszínházi előadás
közönsége. Zuhogó esőárnyékokkal borítva, csillogó jéggel
megvilágítva, mindenütt ott voltak: Görög köntösök, antik
ruhák és ruhák, amelyeket nem ismertem és nem tudtam
hová tenni. Mint a leopárdbőr, amely egy afrikai Pythia
vállán terült el a lebegő fekete fonatai alatt. Vagy egy lány
vad vörös fürtjei a házi szőttesben és szőrmében, mintha a
Beowulfból lépett volna elő. Vagy egy pogány papnőnek
öltözött nő rideg tekintete, akinek bonyolult, sötét tincsei és
elegáns, rakott ruhája olyan, mintha most lépett volna le egy
ókori frízről.
Pontosan milyen messzire mentek vissza segítségért?
Tűnődtem körbebámulva, miközben a nők némán
viszonozták a pillantásom. Nem mozdultak, nem beszéltek,
úgy tűnt, nem is lélegeznek, vagy talán csak én nem
hallottam őket a saját nehézkes zihálásom hangján túl.
Hirtelen komolyan le voltam nyűgözve az új
beavatottjaimtól, akiknek valahogy sikerült ennyi Pythiát
összezavarni és távol tartani tőlem.
Mintha meghallotta volna, egy dühös, halványlila fürtös
nő tolakodott át a tömegen, a karjuknál fogva rángatva a két
segítőmet, mielőtt a köztünk lévő szabad térbe dobta volna
őket.
– Mit tettetek? – Úgy dübörgött, mint korábban a tündér
hangjai, mintha egy koncertteremben vagy egy nagy
katedrálisban lennénk. De neki nem volt szüksége az
akusztikai segítségre. Már így is eléggé meg voltam
félemlítve, köszönöm, Gertie.
Megnyaltam a számat, és próbáltam kitalálni, hol
kezdjem, de Jo megelőzött.
 – Nagyszerű! – mondta gyorsan. – Annyira hálás vagyok,
hogy mindannyiótokat látom! A nevem Jo Zirimis, és én is
Pythia vagyok...
– Hazug! – horkant fel Hildegarde a padlóról, ezüstös
fürtjei az arcába hullottak, kék szeme villogott.
– …egy eltévelyedett beavatottal! – Jo felemelte a hangját,
hogy túlbeszélje a nőt. – Aki már hónapok óta kicsúszott a
kezeim közül...
– Ez nem igaz – te is tudod, hogy nem igaz! – mondta
Abigail könnyes szemmel. Durván nézett ki. Sima barna
kontya kuszán szétcsúszott, szépen kisminkelt arca sápadt
és könnyfoltos volt, gondosan kivasalt gyolcsinge pedig
sáros és gyűrött, levelekkel és szénával megszórt volt.
Együttérző pillantást vetettem rá, de nem tehettem sokkal
többet. Kivéve, hogy elengedtem Jót, mert a Pythiák
ugyanúgy nem hagyták volna elmenni, mint ahogy engem
sem. Addig nem, amíg ezt be nem fejezzük.
Ami nem is lett volna baj, ha lett volna ötletem, hogyan
kellene ezt csinálni.
A reményeim Hildegarde-hoz fűztem, de nem úgy tűnt,
hogy a megkötöző köteleket másra használták volna, mint a
csuklója hátra rögzítésére. És nem gondoltam, hogy előtte
sok mindent ért volna el, mert Gertie olyan pillantást vetett
rám, amit leginkább izzó dühnek lehetne nevezni. De most
az egyszer magyarázatot kért, ami már valami.
– Én vagyok a Pythia! Ő az én gazemberem! – intettem Jo
felé, aki gúnyosan felnevetett.
– Nektek ezt jobban kell tudnotok! – mondta. – Láttátok,
mit tett – és Caedmon is! Kérdezzétek őt, ha bennem
kételkedtek! Már napokkal ezelőtt figyelmeztettem őt rá!
 – Így volt! – Egészen addig a pillanatig nem is láttam a
tündérvilág szupermodelljét, mert Gertie-re koncentráltam.
De ott volt a tömegben, és nem tűnt nálam boldogabbnak.
Sötétzöld szemei elégedetlenül méregettek, a gyönyörű arc
hideg volt, az arckifejezése olvashatatlan. – Ő és egy mi
időnk béli férfi elloptak tőlem egy értékes ereklyét.
Rajtakaptam őket azon is, hogy megpróbálták ellopni a
király kardját ma este.
– Hogy távol tartsam Jótól! – mondtam, kissé
kétségbeesetten, mert a szavai miatt zúgás támadt a
teremben. – Myrddin elmagyarázta – vagy elmagyarázta
volna, ha adtál volna neki egy esélyt...
– Megvolt rá az esélye! – A tekintete jéghideg volt. – A
királya két szobával arrébb volt. Ha figyelmeztetni akarta
volna, megtehette volna!
– Nem volt rá idő, és Arthur... – elhallgattam, mert annak
elmagyarázása, hogy a király azt tervezte, hogy becsapja a
tündéreket – beleértve Caedmont is –, nem valószínű, hogy
segítene az ügyemen. Arthur ezt soha nem ismerte volna el.
– Nem volt rá idő – ismételtem meg. – És most még
kevesebb van. A párbaj mindjárt kezdődik, és amikor
elkezdődik...
– Látod? Nincs mentsége – mondta Jo, túlharsogva
engemet. – Bocsánatot kérek, amiért hagytam, hogy ilyen
felfordulást okozzon, de ha segítetek nekem...
– Te nem vagy Pythia! – csattantam fel.
– Ez igaz, Gertie – mondta Hildegarde. – Most az egyszer
az életben hagyd abba a makacskodást, és hallgass meg!
– Eleget hallgattam már!
 – Egyáltalán nem figyeltél – soha nem is figyeltél! –
Próbált Lydiára hatni, akinek fekete köntöse éles
kontrasztban állt a körülötte lévő színesebb ruhákkal. –
Tudod, hogy milyen...
Az alacsony, fehér hajú nő bólintott. – Igen, tudom. És
tudom, milyen voltál te is, mindig olyan lágyszívű. Ezért
képeztem ki őt. Ehhez a munkához vastag bőr kell...
– És tiszta fej – tette hozzá Gertie, a tekintete még mindig
rám szegeződött.
– A fenébe is! Engem nem befolyásoltak! – mordult fel
Hildegarde.
– És ha mégis, akkor mit mondanál? – kérdezte meg
Lydia tőle, nem is rosszindulatúan.
– És mi van velem? – követelte Abigail. – Engem is
befolyásoltak? Nem hiheted el...
– Elhiszem, amit láttam! – mondta Gertie, kinyújtva egyik
kezét felém. – Ötször szökött meg előlem! Ötször kellett
levadásznom...
– És egy Pythián kívül ki más lenne képes erre? –
követelte Hildegarde.
– Egy rossz útra tért örökös – mondta gyorsan Jo. – Az
előbb félreérthetően fogalmaztam. Ő beavatott volt, amíg
nemrég elő nem léptettem, amiről biztosíthatlak
benneteket...
– Hazudsz! – mondtam, éreztem, ahogy a kezem
összeszorul, és a vér elönti az arcom. Istenem, mennyire
szerettem volna...
– Ne tedd ezt, Cass! – mondta Billy, hirtelen közeledve.
Meglepetten és nem kevés dühvel bámultam felfelé.
– Nem sietted el a dolgot!
 – Feltartottak minket. Először a kommandóval, aztán...
– És aztán mi?
– …néhány gazember szellemmel, akik erre tartottak.
– Valaki felturbózta őket – mondta az ezredes
megránduló bajusszal megjelenve a háta mögött. – És mi
elhasználtuk a legtöbb tartalékunkat. Egyébként három a
kettő ellen aligha sportszerű...
– De finom – mondta Daisy böfögve.
– Látjátok? – kérdezte Jo. – Legnagyobb rémületemre
rájöttem, hogy ő egy nekromanta, aki példátlan módon
illegális képességeket használ…
– Te vagy a nekromanta! – mondtam dühösen.
– Akkor kinek a szellemei ezek? – kérdezte kedvesen.
– Majd mi megmutatjuk! – vicsorgott az ezredes, és Jo felé
ugrott, mielőtt megállíthattam volna. Kénytelen voltam
elkapni a levegőben, hogy megakadályozzam, hogy ez az
egész káoszba süllyedjen.
Aztán megálltam, amikor észrevettem, hogy mindenki
engem bámul.
– Ez... valószínűleg nem a legjobb húzásod volt –
mormogta Billy, miközben Johanna gyakorlatilag
kukorékolt.
– Látjátok? – csillantak fel a szemei. – Láttátok? Mondtam
nektek...
– Igen, láttuk – mondta Lydia, miközben a mormogás
egyre hangosabb lett.
– Cassie... – mondta Abigail elszörnyedve.
És igen, elszúrtam. – Én-én nekromanta vagyok –
mondtam nekik, mert ez nyilvánvaló volt. – De én Pythia is
vagyok...
 – Soha nem tennének egy ilyen teremtményt Pythiává –
mondta a leopárdbőrbe öltözött nő. Nem beszélt angolul, de
a varázslat remekül lefordította a hangját. És úgy tűnt,
mindenki más is valami hasonlót használ, mert hirtelen
sokan bólogattak.
– Kérem! – mondtam, és próbáltam kitalálni valamit, ami
meggyőzi őket, valami olyat, ami nem „a tündérek egy
istent készülnek visszahozni”, mert az nem valószínű, hogy
segítene. De mi mást tehettem volna? – A tündérek egy
istent készülnek visszahozni – mondtam lemondóan. – Ha
nem segítesz nekem...
– Ezt a történetet már hallottam – mondta Gertie, felém
sétálva. – Találj ki valami jobbat!
– Hogyan? – tártam szét a kezemet. – Hogyan
bizonyítsam be, hogy Pythia vagyok? Hogyan tudja
bármelyik...
– Ő nem Pythia – vakkantotta Jo. – Ő egy mocskos
nekromanta, aki beszivárgott az udvarba, és hivatalosan
kérem, hogy segítsetek nekem...
– Még egy szó – mondta Hildegarde –, és esküszöm...
– Csend! Mindketten!
Gertie valamivel felerősíthette a hangját, mert az
mindenhonnan visszhangzott, eléggé ahhoz, hogy porfelhő
hulljon a szarufákról. Ránéztem a hófátyolon keresztül, és
tudtam, hogy ez az utolsó esélyem. Most rukkoljak elő
valamivel, valamivel, amit elhisz, vagy visszavisz. Vagy,
tekintve az arckifejezését, megöl ott, ahol állok.
– Nos? – követelte.
Pritkin képe villant fel előttem, ahogy egyedül harcol
valahol. De ő nem tudta ezt egyedül megcsinálni. Egyikünk
sem. Ugyanaz volt a helyzet, mint amióta elkezdtem ezt a
munkát, a körmömmel kapaszkodtam, mindig úgy éreztem,
hogy pengeélen járok, mintha alig taposnám a vizet, és
akkor is csak azért, mert az emberek fenntartottak: Jonas és
Pritkin, Tami és Rhea, Marco és Caleb, Billy és Casanova, és
néha még a konzul is...
És egyvalaki, akit már jóval mindannyiuk előtt ismertem.
A szemem tágra nyílt.
Gertie a homlokát ráncolta. – Mi az?
– Van valami, ami összeköt minket – mondtam. –
Mindannyiunkat, legalábbis az elmúlt hatszáz évben. Egy
közös élmény, amiről ő nem tud, de én igen!
– Ne hallgass rá! – mondta Jo, és megragadta a karomat. –
Ő egy hazug! Mindig is...
Elrándultam, és a tömeget fürkésztem. És kiszúrtam egy
sötét, göndör fejet és egy elegáns ruhát, de ugyanazt az
olcsó flitteres fülbevalót. – Eudoxia!
A fej felemelkedett.
– Mircea meglátogatott az udvarban, amikor még
Berenice-szel éltél – emlékszel?
A lány bólintott.
– Segített neked megetetni a kutyákat – mondtam, és erre
a múló emlékre koncentráltam. – Látni akarta az úrnőt...
– De hát beteg volt – mondta Eudoxia, majd elpirult,
amikor hirtelen mindenki felé fordult. – Sokat
betegeskedett.
– Végül mégis bejutott. Mindig is bejutott. És aztán
meglátogatott téged, miután Párizsba költöztél. –
Kutakodtam az agyamban, próbáltam visszaemlékezni. –
Hozott neked egy nyakláncot. – Megkocogtattam a
torkomat, újra látva a csillogó láncot. – Nagy gyöngyök
aranyba foglalva...
– Igen. – Meglepettnek tűnt. – Nem hordom gyakran.
Nem igazán az én stílusom.
– …és kért valamit, ugye?
A lány bólintott. – Igen, azt akarta...
– Ne mondd ki!
Még mindig tátott szájjal elhallgatott, amíg én tovább
kerestem...
– Isabeau!
– Igen – mondta, mielőtt megkérdezhettem volna. –
Hozzám is eljött. És maradt is... egy darabig.
– Mert akart valamit, ugyanazt, amit mindig is akart.
Ugyanazt, amit hatszáz éve minden Pythiától kér. – Gertie
felé pördültem. – Ugyanazt, amit tőled is kért! Meg tudom
mondani, hogy mi volt az. Ő is meg tudja mondani?
Jo felé intettem, aki kissé elhátrált, hogy ne kapjon ütést,
miközben mindenki őt nézte.
– Nos? – követelte Gertie. – Mi az?
– Én… ez nevetséges! – mondta Jo, még mindig
mosolyogva. – Én... annyi kérvényezőt fogadok.
Mindannyian azt tesszük. Nem várhatjátok el tőlem, hogy
ezer ember közül visszaemlékezzek egyre...
– Nem egy ember – mondtam hozzá lépve. – És Lord
Mircea emlékezetes!
– Ezzel nem lehet vitatkozni – mondta valaki.
– Hatszáz éve minden Pythia ugyanazt a vámpírt kapta
ugyanazzal a kéréssel, nem sokkal a trónra lépése után, ha
még nem korábban. És nem egy futó látogatásra. Azért jön,
hogy elbűvölje, elcsábítsa, ha kell, megvesztegesse, bármit,
hogy megkapja, amit akar. Mit akar?
– Honnan tudhatnám? – vicsorogta Jo. – Még nem jött el
hozzám...
– Nem, nem jött, ugye? Lehet, hogy megkenegetne egy
másik beavatottat, de te – te csak egy politikai kinevezés
voltál, azért, hogy kiegészítsd az udvart, és szívességet
szerezz a Körnek. Nem vesztegette volna rád az idejét...
– Hazudsz! Hazudik! – Johanna ránézett a tengernyi
arcra, de úgy tűnt, hogy ezúttal ez nem vált a segítségére. –
Én… én éppen csak most foglaltam el a trónt! Ezért van
annyi gondom a...
– Most foglaltad el a trónt, és máris van egy örökösöd? –
kérdezte Lydia metsző pillantással.
– Ez az igazság, esküszöm! Az én időmben másképp
csináljuk a dolgokat...
– De Lord Mircea nem – mondtam, hogy a lényegre térjek.
– Ugyanazt teszi, amit mindig is tett, ugyanazt, amit
évszázadok óta tesz, és sorban felkeres minden egyes
Pythiát, hogy egy dologért könyörögjön. A felesége
visszahozásáért. Ezt onnan tudom, hogy hozzám is eljött.
Mert én Pythia vagyok, te pedig egy gazember vagy, és ennek
vége! Vereséget szenvedtél, Johanna!
– Engem senki sem győzhet le! – vicsorogta a lány, és
nekem rontott.
A következő pillanatban már a hátamon csúsztam, de
nem az égető jégen. A szoba jégbarlangja eltűnt, elvillanva
egy szempillantás alatt. Helyét egy hatalmas, visszhangos
mező vette át...
Semmi.
 Csúszva álltam meg, ami a szokásosnál tovább tartott,
mert nem volt súrlódás, és nem volt mibe kapaszkodni.
Csak a végtelenbe nyúló feketeség. Mély és sötét, és nem
látszott a horizont. Csak néhány, halvány, a szem számára
szinte láthatatlan...
Fényszikra.
Megpróbáltam feltápászkodni, bámultam a távoli
szentjánosbogaraknak tűnő valamiket, de nem azok voltak.
És majdnem elestem, mert nem volt lábam. Nem volt
semmim. Lenéztem, és láttam, hogy a testem kísérteties
körvonalai világítanak a sötétben, de világosabban, mert
nem voltam szellem.
De közel voltam hozzá.
– Johanna! – kiáltottam, de sehol sem volt. Semmi sem
volt, kivéve a homályos fénykört, amit a földre vetettem,
amit a szellemem fénye mart a sötétségbe. Mert nem csak az
időből ütött ki – kiütött a testemből is, és testetlen
szellemként elküldött a Kietlen Pusztaságba. Nem tudtam,
hogyan.
És ami még rosszabb, azt sem tudtam, miért.
Aztán rájöttem.
Üvöltést hallottam, mélyen a távolban, de elég hangos,
hogy felugorjak. És valami tejsápadt dolog jelent meg a
horizonton, úgy ragyogott, mint egy jelzőfény. Valami
hatalmas – egy óriási alak, még a távolból is –, és gyorsan
egyre nagyobb lett. Valami ember alakú, ami errefelé
lépkedett, majd futott, csakhogy nem ember volt. Semmiben
sem hasonlított emberre, és soha nem is hasonlított.
Még azelőtt sem, hogy megöltem volna.
Aztán már rajtam volt.
 Felnéztem, fel, fel, fel, arra, ami egy másodperccel ezelőtt
még üres volt, de most tele volt...
Egy lábbal.
Pontosabban egy aranyszínű isten szandálba öltözött
lába, amely úgy ragyogott az éjszakában, mint a jelképe. A
fény, mint egy sápadt nap fénye, lehetetlenül áradt
körülöttünk, lehetetlenül, mert nem lehetett itt, nem lehetett
sehol, mert halott volt. Halott, ami szellemet jelentett, ami
azt jelentette, hogy itt lehetett, annak ellenére, hogy
megöltem, megöltem és lehúztam a vécé metafizikai
megfelelőjén...
Egyenesen a Kietlen Pusztaságba.
Erre a tényre, úgy tűnt, élénken emlékezett.
– Pythia – sziszegte.
És akkor az a láb rám ereszkedett.
 Ötvenötödik fejezet

Valaki sikoltott, de nem gondoltam, hogy én voltam az.

Mert azt az érzést tapasztaltam meg, hogy laposra
nyomnak, mint egy palacsintát. És én átéltem, hiszen a
szellemeknek nem ugyanazok a problémáik, mint az
embereknek a törött csontokkal és a felszakadó hússal.
Nekik azonban más problémáik vannak.
Éreztem az energiavesztést, azonnali és halálos. És
megértettem, hogy Apolló azt próbálja tenni velem, amit
Daisy tett azokkal az elhalványult szellemekkel, és el akarja
lopni az energiám maradékát. De én nem maradvány
voltam, ezért nem működött teljesen.
De közel járt hozzá.
Mire felemelte a lábát, már túl gyenge voltam ahhoz,
hogy harcoljak, vagy akár csak ahhoz, hogy összekaparjam
magam a földről. Csak feküdtem ott, és néztem, ahogy Billy
köröz körülöttem, és próbál eljutni hozzám. De nem kapott
rá lehetőséget. Megöltem Apollót, és ő elhatározta, hogy
viszonozza a szívességet.
De előbb tájékoztatni akart a mondanivalójáról.
– Egy egész élet – sziszegte lehajolva. – Annak éreztem.
Ebből a szedett-vedett törmelékből élni, figyelni a világot,
amibe nem léphettem be, figyelni téged, és várni. És most itt
vagy!
Ezúttal egy kéz volt, amely lecsapott arra, ami még
maradt belőlem, elszívva a maradék energiámat. És
mindennél rosszabb, még a halálnál is rosszabb volt tudni,
hogy mit fog vele csinálni.
– Visszatérsz – suttogtam.
– Ironikus, nem igaz? – kérdezte hamis együttérzéssel. –
A szárazra csapolásod újra életet ad nekem, a pythiai
hatalom pedig elvégzi a többit. Ki gondolta volna, hogy az a
kis darabka, amit évszázadokkal ezelőtt kiszedtem
magamból, a megváltásom lesz? De ezzel tudok vadászni is!
Ezzel tudok táplálkozni! Hamarosan olyan erős leszek, mint
valaha voltam. Csak azt sajnálom, hogy nem leszel itt, hogy
lásd, mit fogok tenni a barátaiddal, a világoddal, a
nevedben. De biztosíthatlak, hogy...
Elhallgatott, de nem tudtam, miért. Alig kaptam levegőt,
alig tudtam gondolkodni. Csak a fájdalom, a rémület és a
reménytelenség pánikja volt.
De még mindig láttam.
Eléggé, hogy kivegyem a fényt, ami az imént jelent meg a
távolban, és olyan fényesen ragyogott, hogy az már fájt. Ha
meg tudtam volna mozdulni, árnyékot vetettem volna a
szemem elé. Ehelyett csak feküdtem ott, és néztem azt, ami
úgy nézett ki, mint egy kis hullócsillag. Vagy egy angyal.
Vagy...
Egy isten.
Egy igazi, egy élő.
Mert Caedmon hirtelen egyáltalán nem hasonlított
önmagára. Korábban gyönyörűnek tartottam, olyan
tökéletes vonásokkal, hogy nem is tűntek valódinak. De
most alig láttam őket, annyira háttérbe szorította őket az
erejének ragyogása. Kihagytál egyet, anya? Tűnődtem
tompán. Elvétetted...?
 De nem lehetett; a varázslat nem lehetett. De egy félistent
kihagyhatott. Nem egy félig ember, hanem félig tündér.
És azt hiszem, ez jelentette a különbséget.
Caedmon ragyogása mellett én halvány voltam, erőtlen,
érdektelen. Mellette alig voltam látható, csak egy árnyék a
sötétségben. Mellette szinte nem is léteztem.
És Apolló is így gondolhatta. Mert hirtelen felszállt, és
mint minden szellem, akivel valaha is találkoztam, a
legnagyobb erőforráshoz vonzódott. Otthagyva, hogy
egyedül haljak meg a sötétségben.
Vagy Billyvel, aki éppen csinált valamit.
Ahelyett, hogy beburkolt volna, mint az üzletsoron, most
lökdösött, húzott, rángatott és cibált. Nem értettem, miért,
amíg észre nem vettem, hogy a levegőben egyre több a
szikra. És hogy a koromsötétség kivilágosodott. És hogy
most szellemek száguldoznak és gyülekeznek mindenfelé,
mint vadászok a sebesült préda körül.
Billy nem tudott egyszerre cipelni is engem és harcolni
velük, ezért felváltva csinálta. De minél közelebb értünk a
gáthoz, annál sűrűbbek lettek, míg végül úgy éreztem őket,
mintha fojtogató felhők lennének. Amíg már alig láttam a
sötétséget. Míg Billy végül kénytelen volt ledobni engem,
megállt fölöttem, a szokásos kellemes, kerek arca eltorzult
valami felismerhetetlenné, és az ajkából valami szörnyű
sikoly tört elő: egy kísérteties kihívás fémeket is széttépő
hangja.
A kisebb szellemek közül sokan elmenekültek, nem
akarták vállalni a kockázatot. A nagyobbak azonban itt
maradtak, úgy döntöttek, hogy a lakoma megéri a harcot. És
ez rossz volt – nagyon rossz volt –, mert sokan voltak, Billy
pedig csak egymaga, és lehetetlen volt mindegyikkel
megküzdenie.
– Billy – suttogtam.
– Meg fogjuk csinálni!
– Billy...
– Fogd be, Cass!
– Nem fogom befogni! – Mert nem fog sikerülni; túl
sokan voltak. És bár egyikük sem akart az első lenni, amint
az egyikük támadásba lendül, mindannyian ránk zúdulnak.
Tudtam ezt, mert ismertem a szellemeket – és ő is. – Ha
maradsz, te is csak meghalsz! De ha elfutsz...
– Fogd be! – Felém fordította azt a rémisztő arckifejezését,
de nem használt. Mert nekem nem tűnt szörnyűnek. Úgy
nézett ki, mint egy barát. Olyannak, akit hirtelen
kétségbeesetten féltettem.
– …el fognak engedni – zokogtam. – Kérlek, Billy, ők nem
téged akarnak...
– Kár, mert engem fognak kapni! – vicsorogta. – A
következő, aki megpróbálja, soha többé nem próbálkozik
semmivel. Mennyire akarod, mi? – Rámeredt a mindent
beborító felhőre. – Mennyire?
Ez utóbbi egy sikoly volt, ami visszhangzott a levegőben.
Elég ijesztő volt, még számomra is, és talán működött is
volna – az embereknél. De ezek nem azok voltak. És míg
néhányuknak maradt annyi józan esze, hogy megértse a
fenyegetést, sokuknak nem. Már semmit sem értettek –
kivéve az éhséget.
– Billy! – sikoltottam, megpillantva, hogy valami errefelé
közeleg. De már túl késő volt, mert túl gyors és túl erős volt,
és...
 És a miénk.
Csak bámultam, ahogy az ezredes lecsapott, és
összeütközött két szellemmel, akik mögénk osontak. A trió
villogó fények és sikoltozó hangok örvényévé változott,
miközben egy másik szellem, ezúttal egy hatalmas,
elszáguldott mellettük, és Billy Joe-ra ugrott. A két szellem
azonnal olyan dühödt harcba keveredett, hogy lehetetlen
volt megmondani, hol kezdődött az egyik, és hol ért véget a
másik.
De a gát most átszakadt, a támadás lehetőséget adott a
lebegő szellemeknek, hogy határozottan leereszkedjenek.
Kemény csípések, fájdalmas vágások és maró sebek
szivárogtatták ki a levegőbe véres ködként, ami még maradt
az erőmből. Sikoltoztam és küzdöttem, még akkor is, ha
tudtam, hogy ez nem vezet semmi jóra, mert szó szerint
felfaltak elevenen.
És akkor egy kísérteties sikoly, hangosabb, mint amit
eddig hallottam, hangosabb, mint amit valaha is hallottam,
rezgett át a körülöttem lévő téren. Fülsiketítő, átható zaj,
amely karóként hasított az agyamba, és felnyüszítettem. És
egy pillanatra megállt a támadás, amikor a szellemek,
amelyek többsége túlságosan ködszerű volt, hogy arca
legyen, mégis azt a benyomást keltették, mintha
felnéznének...
Épp időben, hogy egészben elnyeljék őket, mint egy
alámerülő bálna a halrajt. Csakhogy a bálna egy idős
asszony volt neonfényes háziköntösben, amely olyan fényes
volt, hogy égette a szemet, és olyan szilárd, hogy akár
ember is lehetett volna. Daisy üvöltött, én bámultam, és a nő
nekiiramodva a menekülő tömeg maradványai után eredt.
 Körülnéztem, de nem láttam az ezredest. De balra tőlem
megpillantottam Billyt. És úgy tűnt, ő is győzni fog, vörös
fodros ingének foltja lassan háttérbe szorította támadója
kékjét. Sajnos, a szellem elvonta őt, és ezzel védtelenül
maradtam, az olyan kisebb szellemek elől, akiket Billy
elijesztett, de akik az előny első jelére visszarepültek.
Egyszerre tucatnyi darázsnak tűntek, ami egyszerre
csípett meg. És minden egyes apró csípés, minden egyes
ellopott erődarab még sebezhetőbbé tett a következő
alkalomra. Ha a testemben lettem volna, nem tudtak volna
sokat ártani, de nélküle...
Nem sokáig fogom bírni nélküle.
De Billy elég közel vitt a gáthoz, hogy az ködös fényt
árasszon szét körülöttem. Láttam. Még egy kicsit át is láttam
rajta, bár amit láttam, annak nem volt értelme. Csak egy
üres, hóviharban kavargó szobát, ahol még a beavatottjaim
sem maradtak.
De ez most nem érdekelt; csak az érdekelt, hogy
visszajussak – az időbe, a testembe, valamiféle védelembe –
mindannyiunk számára.
A barátaim nem mennének el nélkülem, ezért ki kellett
jutnom.
Muszáj volt.
Elkezdtem kúszni, a szellemek jöttek velem, és még
mindig táplálkoztak. Megütögettem magam, amikor volt
erőm, figyelmen kívül hagytam őket, amikor nem, és olyan
gyorsan kúsztam, ahogy csak tudtam. Amíg a fény egyre
erősebb nem lett, elárasztva a területet körülöttem,
miközben a sikolyok, visítások, és tompa üvöltések egyre
halkabbak lettek a hátam mögül.
 De nem azok, akik velem jöttek.
Még úgy is hangzottak, mint a rovarok, gondoltam, állandó
zümmögés a fülemben. De egyre inkább nem annak
éreztem őket. A szellemek most már nem annyira haraptak,
mint inkább rám akaszkodtak, egy tucat, talán kettő, lógott
az oldalamon, a hátamon, a combomon, miközben még
többen köröztek körülöttem, próbálva szabad helyet találni.
Éreztem, ahogy a maradék erőm beléjük vándorol – nem
olyan gyorsan, mint Apolló támadásakor, de elég gyorsan.
Kiszipolyoztak.
A kezeim végül ráakadtak az idő bőrére, és
kétségbeesetten, remegve kapartak rajta. Nem, gondoltam,
miközben néztem, ahogy a mennyezet rohamosan elcsúszik
mellettem, miközben valaki végighúzza a testemet a
padlón. Nem, még nem haltam meg; nem, kérem,
segítsenek! De nem hallhattak meg; nem jöttek.
Én pedig kifutottam az időből.
Térdre ereszkedtem, öklömmel a gátba csaptam, de nem
tudtam átjutni. És akkor egy szellem ugrott be a tömegből,
nagyobb volt, mint a többiek, fényesebb, erősebb, és a
torkomra akaszkodott. Pontosan olyan érzés volt, mint egy
állati harapás, az agyarak mélyre süllyedtek, és kínomban
felsikoltottam. És hogy letépjem, elvakulva a fájdalomtól és
a csillogó energiától, amit a mozdulat felszabadított.
Az energia kisülése valami táplálkozási őrületszerűséget
okozott, a szellemek felhője hirtelen olyan nagy és fényes
lett, hogy már nem is láttam a gátat. Nem láttam semmit,
csak a lüktető ragyogást. És egyre inkább nem éreztem, a
testem egyre könnyebbé és halványabbá, gyengébbé vált,
ahogy a saját fényem kezdett elhalványulni.
 ***

– A halhatatlanok nem tudják, hogyan kell meghalni, nem igaz?

– Roger volt az a házban, aki beszélt hozzám, miközben Jonas
odakint várt. A hely olyan szép volt, egy babaházszerű otthon. És
hangulatos. Az ablakokon kívül hulló gyenge eső még
hangulatosabbá tette. Furcsa ellenpontjaként a szavainak.
Visszanéztem rá. – Nem igaz?
– Nem, nem hiszem. Ahogy a legtöbb ember sem boldogulna túl
jól halhatatlanként, az istenek sem kezelik jól, ha szembesülnek a
halállal. Nem tudnak megbékélni vele.
– Én sem tudok megbékélni vele! – mondtam keserűen.
– Hozzájuk képest? De igen! Mi, emberek ösztönösen ismerjük
a halált. Úgy születünk, hogy tudjuk, egy napon meg fogunk
halni. Ez bizonyos előnyökkel jár számunkra.
– Én nem látok semmi ilyesmit!
– Tényleg? Minden egyes nap sokkal értékesebb, ha tudod, hogy
nincs belőle végtelen sok. Minden élményt jobban kiélvezhetsz,
minden barátot jobban megbecsülhetsz. Lehet, hogy rövidebb életet
élünk, de bizonyos értelemben teljesebbet.
– Ezt akarta anya? Egy teljesebb életet?
Szünetet tartott, és felnyomta hosszú orrán a nevetséges
szemüveget. Visszatükrözte a legyengített varázslatok fényét,
szivárványszínre törve szét, mint valami újdonság egy
szuvenírboltból. Nevetségessé kellett volna tenniük.
De nem tették.
– Nemrég azt mondta, hogy úgy érzi, csak akkor kezdte igazán
megérteni az életet, amikor annak végére ért. Sokat gondolkodtam
rajta, és azt hiszem, ez a problémák gyökere az istenekkel. Mindig
harcoltak, mindig arra törekedtek, hogy felülmúlják egymást, hogy
nyomot hagyjanak maguk után, mert végül úgy tűnt, semmi sem
számít, amit tettek. Tudták, hogy az évszázadok mindent
elmosnak. És igazuk volt, nem igaz?
– Ugyanez igaz ránk is – mutattam rá. – Egy nap ránk sem fog
emlékezni senki!
– Á, de nekünk nem ez a lényeg, nem igaz? – A szivárványos
lencsék lefelé hajoltak, és a megváltozott pozíció lehetővé tette,
hogy lássam a mögöttük lévő elgondolkodó szemeket. – Hogy
emlékszik-e ránk valaki vagy sem? Nem vagyunk istenek, akik a
templomukban várják, hogy imádják őket. Egy dinamikus,
folyamatos világ részei vagyunk, és a saját halhatatlanságunkat az
biztosítja, amit elérünk, vagy a gyermekeink, akiket hátrahagyunk.
Ő folytatni fogja rajtad keresztül, ahogy én is.
Soha ne felejtsd el ezt, Cassie! Te az én gyermekem is vagy!

***

Az ő gyermeke, gondoltam tompán.

Egy nekromanta gyermeke.
Egy nekromanta.
Lassan, mintha csak álmodtam volna, kinyújtottam a
kezem. És megragadtam az egyik nyüzsgő fényimpulzust.
És megszorítottam.
És figyeltem, ahogy a kezem lassan világosodik. Egy
pillanatra úgy tűnt, mintha egy ragyogó színű kesztyűt
viselnék, a többi részem homályossága mellett. Míg egy
másik kis szellem oda nem ugrott, és táplálkozni nem
kezdett, elszívva a fényt...
Nem, gondoltam szédülten.
 Nem a fényt.
Az erőt!
Összeszorítottam felette az ujjaimat, és összezúztam az
öklömben a rágcsáló valamit. Mint a másik, ez is
kézzelfoghatónak, valóságosnak tűnt. És puhának és
szivacsosnak, mintha egy pillanatra átszivárogna az ujjaim
között.
Mielőtt hirtelen belesüllyedne.
A kezem ismét kivilágosodott, és én a folyamatos
támadás ellenére is megbabonázva bámultam. Mert nem
csak világosabb volt. Erősebb is.
Megragadtam a mellkasomba akaszkodó kis szellemet, és
összemorzsoltam, mint az előzőt. És igen, éreztem, és igen,
jó volt, és erős, és... több. Gyorsan, mielőtt túlságosan
legyengültem volna, hogy visszavágjak.
Már most sem volt könnyű. A kisebbek agyatlanok
voltak, alig több mint felszabadult energia, az a fajta, ami
szikrákká változik a levegőben, amikor még egy kicsit
tovább bomlik. Kicsit bántottak, de keveset is adtak vissza,
amikor az öklömbe szorítva letéptem őket magamról.
Sokan elrebbentek közülük, amikor elkezdtem küzdeni,
valami ösztön azt súgta nekik, hogy meneküljenek. De
mások maradtak. Túl ostobák ahhoz, hogy tudják, mi
történik, vagy túl megrészegültek a hatalomtól, hogy
érdekelje őket.
Vagy túl erősek, hogy azt higgyék, veszíteni fognak.
És lehet, hogy igazuk volt. Mert azok, akik nem tartoztak
ide, a vadászok, megnövelték az elszívásukat.
Megpróbáltak végezni velem, amikor rájöttek, hogy harcra
készülhetnek.
 A fájdalomtól felzihálva letéptem egy hatalmas piócát az
oldalamról. Alaktalan volt, túlságosan elfoglalva a
táplálkozással, hogy vonásokat mutasson, és ragyogóan
eltelt volt a lopott energiától. Az én energiámtól. Éreztem,
ahogy a karmaival belém fúr, vicsorgott és csapkodott, mint
egy vadállat, miközben a hátamat a falnak vetve küzdöttem
ellene.
Egy falnak, amely hirtelen egyre porózusabbnak
érződött.
Egy pillanattal ezelőtt még kemény volt, mint az üveg,
most inkább olyan volt, mint a gumi, engedett mögöttem,
de nem eléggé.
A lény a karjaim között karmolt és vonaglott, de én egy
élő szellem voltam, és erősebb is. Kitartóan magamhoz
öleltem, éreztem, ahogy az ereje kezd átszivárogni az
enyémbe. Éreztem, ahogy az élet visszaárad, éreztem a
fájdalmat, ezernyi síró sebet, éreztem, ahogy a gát még
jobban megenged, megnyúlik, mint a karamella. De még
mindig tart.
Több erőre volt szükségem, hogy áttörjek, de ez egy
kétélű kard volt. Minél többet táplálkoztam, annál
fényesebb lettem, és ezzel magamra vontam a figyelmet a
nagyobb küzdelemből. Sok figyelmet.
Néztem, ahogy szellemek tömege elszakad a fő felhőtől,
és felém igyekszik. Küzdöttem és kicsavarodtam, tudtam,
hogy most vagy soha, és egy rajnyi kisebb lényt küldtem a
semmibe. A nagyobbak közül néhányan maguktól távoztak,
megérezték, hogy hamarosan elárasztanak minket. Kivéve a
karjaimban lévő lényt, amely most észrevehetően
halványabb volt, miután visszaadta ellopott energiájának
nagy részét.
De nem annyit, hogy ne tudta volna megragadni és
széttépni az idő szövetét kétségbeesett menekülési
igyekezetében.
De nem annyira kétségbeesetten, mint én. Kitartottam,
még akkor is, amikor szétszóródott, tudtam, hogy ez az
utolsó esélyem. Éreztem, ahogy zuhanok, éreztem, ahogy
visszatérnek az érzékeim, éreztem, a jéghideget. Aztán
visszazuhantam egy fájdalomtól vonagló testbe,
felhasználva Jonas utolsó adag Könnycseppjeit is.
A múlt fájdalmai, valamint az újabbak áradata egyszerre
csapott le rám. Felsikoltottam, egy hang, amely
visszhangzott a nagyterem tágasságában, és majdnem arra
késztette a karomat fogva tartó nőt, hogy ledobjon. Johanna,
tudatosult bennem. És egy másodperccel később még
valami másra is rájöttem: az egyik ok, amiért a testem úgy
éreztem, mintha lángolna, az volt, hogy az égető jégen
vonszolták, egyenesen a...
Elfordultam, és valahogy kitörtem a szorításából, pont a
szoba hosszán áthúzódó nagy hasadék szélén. Amelyikbe
minden erejével próbált belelökni. Átbámultam a perem
fölött, miközben ő a hátam mögé került, és egy pillanatra
megláttam a tükörképünket a hideg, sötét víz áradatában.
Nem tudtam, miért gondolta, hogy ez fájni fog nekem; a
zuhatag csak pár emeletnyinek tűnt.
De ha azt akarta, hogy odabent legyek, nem akartam
menni.
– Mi kell ahhoz, hogy megöljelek? – vicsorogta, miközben
próbált támaszt találni a jéggel borított padlón.
 Amíg hirtelen meg nem fordultam, és le nem rántottam a
lábáról egy Pritkin által tanított mozdulattal. Aztán át a
vállam fölött, ő pedig kapaszkodott és erejét megfeszítve
küzdött a végsőkig, még mindig próbált magával ragadni.
Talán sikerült is volna neki – csakhogy az egyik kezem épp
akkor fagyott a kövekhez. Ott lógtam, félig a hasadékban,
félig kívül, az elhalt hússal kapaszkodva...
És rájöttem, miért akart engem odalent látni.
Mert a víz nem hideg volt, hanem szuperhűtött. Valami
furcsa alkímia folyékony formában tartotta, egészen addig,
amíg bele nem zuhant. És azonnal jégmezővé változtatva a
vizet, ami végigkúszott a döbbent arcán, megfagyasztotta a
bőrét, kifehérítette a haját, és befagyasztotta a szemét, amely
még mindig döbbenten és gyűlölettel meredt rám.
– Jóval több, mint te – suttogtam, és a hátamra gurultam.
 Ötvenhatodik fejezet

Egy hosszú pillanatig csak zihálva és szédelegve

feküdtem és felfelé bámultam. A szoba furcsán szép volt
ebből a szögből. Nem láttam a körülöttem lévő romokat, a
törött mozaikokat és a szétvágott falfestményt, a felborult
asztalokat és a sáros csizmanyomokat. Csak a havat, tisztán,
fehéren és vakítóan, amit időnként kiemeltek a jégkupolán
túl felvillanó villámok, és őrült kis fényfoltokat vetettek a
testemre.
Gyönyörű volt.
Viszont nem segített a szédülésen, vagy talán csak én
voltam az. Nem tudtam; csak azt tudtam, hogy fel kell
kelnem, hogy megtudjam, hová tűntek a beavatottjaim,
hogy figyelmeztessem őket, mi készül az arénában. És
reménykedni, hogy maradt még erejük tenni valamit, mert
nekem nem volt.
Semmi másra nem volt erőm, csak arra, hogy feküdjek
ott, és próbáljak talpra állni. De a lábam nem
engedelmeskedett, ahogy semmi más sem. Éltem;
lélegeztem; a szemem többé-kevésbé fókuszált. De ennél
többre nem igazán telt.
És ez nem volt elég.
Azt hittem, az elmúlt hetekben alaposan megismertem a
kimerültséget, azt hittem, ismerek minden kétségbeesett
leírást és kaki permutációt. De tévedtem. Nagyon, nagyon
tévedtem. Csontfáradt voltam, fáradtabb, mint valaha is
voltam életemben, olyannyira, hogy őszintén azt hittem,
most azonnal, itt és most, minden gond nélkül el tudnék
aludni. És a másodperc töredékéig elgondolkodtam, hogy
számít-e ez. Mire lehetnék jó így bárkinek is? Félholt
voltam, az erőm teljesen elfogyott, és a csata még el sem
kezdődött.
Ami azt jelentette, hogy még mindig volt időm
megállítani, ha fel tudnám emelni a lusta seggem a padlóról.
Megpróbáltam átfordulni, hogy a kezemet használjam a
felemelkedéshez, de gyorsan eszembe jutott, hogy az egyik
még mindig a jéghez van ragadva. Így hát a másik irányba
gurultam, ezúttal a szakadék felé, rángatva és cibálva a
kezemet, amelyről úgy éreztem, hogy kevésbé a bőr, mint
inkább az alatta lévő hús fagyott oda. Ennek ellenére
elkezdtem felfeszíteni, és úgy éreztem, mintha
káromkodnék...
Aztán még inkább úgy éreztem, amikor lenéztem.
Johanna testére, amely még mindig a helyére fagyott. A
felemelt karjára, a karomba görbült merev, márványfehér
ujjakra. A faggyal borított szellemszerű ovális arcra, amely
körül kísérteties glóriaként lebegett a haj. És a szemek...
Amik közel sem voltak olyan halottak, mint gondoltam.
Ott lógtam, lihegve és kimerülten, a saját bántalmazott
testem csapdájába esve, és figyeltem, ahogy Johanna halott
szemei mögött valami forrong. Valami fekete és szörnyű.
Valami, ami egy másodperccel később kitört a jégből, és úgy
száguldott a levegőben, mint egy lecsapni készülő ököl.
Aztán lecsapott rám.
Nem volt időm megmozdulni. Alig volt időm tudomásul
venni, hogy mi történik, mielőtt becsapódott volna, mint
egy tonna tégla, és aztán csak jött tovább. Mert a halál egy
nekromanta számára képlékeny fogalom, és Johanna még
nem állt készen a távozásra.
De nagyon is készen állt arra, hogy megbizonyosodjon
róla, hogy én igen.
Másodperceken belül éreztem, hogy a testemhez fűződő
szálak elvékonyodnak, kicsúsznak, és kezdenek meginogni.
Mert megpróbált megint kilökni, ahogy akkor is tette,
amikor a Kietlen Pusztaságba taszított. Elvesztette a testét,
így most próbálta az enyémet elvenni.
És nem gondoltam, hogy vissza akarná adni.
De ezt a trükköt már egyszer bevetette, és már nem volt
meg a meglepetés ereje. És ő egy szellem volt, friss és erővel
teli, de egy szellem, és ez az én testem volt, és ez bizonyos
kiváltságokkal járt. Mint például a makacs szellemek
kiűzése... akiknek már meg kellett volna… halniuk!
Zihálva kihajítottam Johannát, olyan erőt használva fel,
amit nem engedhettem meg magamnak – viszont ő sem
tudott. Test nélkül a szellemek gyorsan elfogynak, és csak
egy módja volt, hogy ő pótolja a sajátját. Ha eléggé
lemerítem, akkor arra kényszerülne, hogy a Kietlen
Pusztaságban vadásszon.
Ahol, ha szerencsém van, valami talán befejezi helyettem
a munkát.
És egy másodperccel később valóban elszállt, alaktalan
fekete felhőként áramlott át a szoba tágas terén. De nem a
Kietlen Pusztaság felé tartott. Hanem a...
A francba, gondoltam, és néztem, ahogy egyenesen
beleugrik az ajtón éppen befutó tündérbe. És nem is
akármilyen tündérbe. Egy állig felfegyverzett Svarestri
harcosba, aki remegni és rángatózni kezdett, miközben a nő
küzdött vele az irányításért.
Egy másodpercig csak bámultam őket, aztán
kétségbeesetten újra megpróbáltam elszakítani a kezemet a
jégről. Pokolian fájt, izzó és megdöbbentő fájdalom.
Figyelmen kívül hagytam. Nem csak a felszakadt hús miatt
kellene aggódnom, ha sikerrel járna...
És aztán megcsinálta.
A Svarestri feje hirtelen felemelkedett, és felém fordult.
És mire legközelebb pislogtam, már rohamtempóban
közeledett. Így hát hagytam a kezemet, és befejeztem a
munkát, amit Johanna elkezdett, kirobbantam a testemből
az övébe, mielőtt a kezében lévő kard átvághatta volna a
torkomat.
A kard remegve megállt a levegőben; a lélektelen testem
összeomlott mögöttem; és a szellemem és Johanna szelleme
egy utolsó, elkeseredett csatát vívott az irányításért. És ő
keményen küzdött. De a helyzet a következő, Johanna,
gondoltam, és összeszorítottam a fogaimat, amik már nem
voltak. Minden nehezebb, ha szellem vagy. Minden. Olyannyira,
hogy még az agyonvert látnokok is komoly gondot okozhatnak.
Főleg, ha történetesen nekromanták is.
Lassan, lassan a kard inogni kezdett. Lassan, lassan,
egyre inkább közeledtem a test teljes irányítása felé. Lassan,
lassan, lassan elkezdtem kifelé kényszeríteni őt...
És akkor minden egyszerre történt: Jo elmenekült, az
ereje szinte teljesen eltűnt; a kard ártalmatlanul a földre
zuhant, alig elkerülve a fejemet; és én fellélegeztem egy
apró, óvatos, kérlek-legyen-vége-ennek-a-dolognak sóhajjal.
De persze, hogy nem.
 ***

Egy süvítő vörös villám hasított át a levegőn, szikratömeggé

robbanva szét, amely lángra lobbantotta a fejem fölött lévő
köveket.
– Átkozott boszorkányok! – káromkodott valaki, miközben
elvetődtem az útból.
És csodálkoztam, hogy a nagyon is férfias hang miért pont
tőlem hangzott el.
– Ez nem boszorkány volt – mondta valaki más, amikor
felnéztem a magas, boltíves ajtóra, egy tűzzel és varázslattal
teleszórt alagútra, a kétoldalt lángoló két hatalmas fáklyára,
amelyek egy kicsi, jól kitaposott földterületet világítottak meg. És a
magasan fölé magasodó stadionfalra, amelynek fényes zászlóit a
még mindig zuhogó eső ellenére is lobogtatta a szél.
Mert már nem a nagycsarnokban voltam.
Ezernyi kérdés tolongott az agyamban, mert még sosem
szálltam meg egy tündért, és bíztam benne, hogy ijesztő lesz
számára. De igazából csak egy számított. Próbáltam elfordítani a
fejem, hogy lenézzek az alagútban a párbajra, de nem akart menni.
Helyette kifelé nézett, a távolban lévő, mágikus tűz által kiemelt
sötét alakokra. És azt kereste, amelyik épp most került sokkal
közelebb.
– Akkor ki? – hallottam magam kérdezni. – Azt mondták, hogy
léteznek boszorkányok...
– Ó, ott vannak kint, Morgaine néhány teremtménye. De van
velük egy mágus is. Ő az, akit nektek kell... – A társam
félbeszakította magát, én pedig megfordulva egy Svarestri harcost
láttam, aki kíváncsian bámult rám.
 Valószínűleg azért, mert égett a hajam.
– Erre! – A társam ellökött. És csinált valamit, aminek az lett
az eredménye, hogy a fejem könnyebbnek érződött, és egy nagy
halom égő ezüst hajfürt landolt a lábam előtti földön. – Meg van
bűvölve! – sziszegte.
Éreztem, hogy megnyalom a számat. – Igen.
– És vigyázz a mágussal! – tette hozzá. – Azt mondják, jól
bánik a bűbájjal, szóval ne bízz senkiben!
– Téged is beleértve? – hallottam magam viccelődni.
A társam enyhén elmosolyodott.
Aztán mindketten felkaptuk a fejünket, amikor varázslatok
sorozata robbant a mögöttünk lévő falra és az előttünk lévő földre,
az utóbbit függönyként felverve. Amelyen egy másodperccel
később egy csapat Svarestri tört át, nem éppen rendezett módon, és
parancsokat kiabálva, hogy húzódjatok vissza, húzódjatok vissza.
Ami eléggé felesleges volt, hiszen a társammal együtt már rég
beléptünk az alagútba a többiekkel együtt.
– Túlerőben vannak! – kiáltotta az egyik tündér – a díszesebb
öltözetéből ítélve egy tiszt. – Nyissátok ki a kaput!
– Mondd meg neki – mondta a társam, és felém bólintott. –
Nincs nálam a jelszó.
Mindenki rám nézett.
– Én... nekünk parancsunk van! – hallottam magamat beszélni.
– Az erősítés…
Egy varázslat csapódott a boltív tetejéhez, és tűzrohamot
küldött a nyíláson keresztül, mintha a pokolból jött volna ki a
bömbölés. Pajzsok emelkedtek, a társamé mindkettőnket fedezett,
épp időben. Mégis éreztem a lángokat, forró és fényes – és rossz.
Természetellenesek, mint a lények, akik dobták őket.
– Mire felbukkannak, már halottak leszünk! – dörögte a tiszt. –
Azonnal nyisd ki!
 – Azt kellene tenned, amit mond – tanácsolta a társam.
– Nem tudom most kinyitni! Tudod, mit...
A hangom félbeszakadt, amikor egy újabb varázslat csapódott a
boltívbe, ezúttal egy villámcsapás. Aztán az alagút belsejében
zörgött, mielőtt a pajzsunknak csapódott volna. A pillantásom
felemelve azt láttam, hogy a boltíven kívüli éjszaka füstösen
fényesre változott a varázslatok tüzétől, és hangos lett a
káromkodásoktól és sikolyoktól.
És elfoglalt, mintha több száz sötét alak rohant volna át a
füstön, errefelé tartva.
– Nyisd ki! – kiáltotta a tiszt – feleslegesen. Mert a kezem már
az övemen kezdett tapogatózni a kulcscsomóért. Ügyetlenek voltak
a pániktól és csúszósak az izzadságtól, és egy pillanatig nem
gondoltam...
Ott van!
A zár elfordult; egy elmormolt mondat leengedte a védelmezőt.
És egy másodperccel később már át is robogtunk a nyíláson.
Csakhogy a Svarestri harcosok csapata helyett hirtelen koszos,
rongyos, kócos, tépett hajú emberek áradata vett körül.
– Boszorkányok – sziszegtem, mielőtt valami – amit úgy
éreztem, mintha egy vörösen izzó piszkavas lenne – áthasította
volna a bordáimat.
– Hogy válaszoljak az előző kérdésedre – mondta a társam, és
ezüstös szemei zöld színben izzottak. – Különösen én.
És akkor a világ tűzbe lobbant.

***

Visszahúzódtam, zihálva és kétségbeesetten kapaszkodva

az oldalamba...
 Egy nagy késbe, ami nem volt ott.
Egy pillanatig csak ültem a villódzó sötétségben, remegve
és szétszórtan, ami kezdett alapértelmezettnek tűnni. Csak
ezúttal rosszabb volt, mert korábban legalább tudtam, hol
vagyok. De most...
...kibaszottul fogalmam sem volt.
A tündér szemén keresztül a jégen elterülő testemet
kellett volna látnom. Ehelyett valami olyasmit láttam, ami
úgy nézett ki, mint amit sok szem, több száz szem látott a
sötétségben. Mindegyik Arthur városának különböző
jeleneteit és szögeit mutatta nekem.
Egy lakótömb, vagy egy börtön megfigyelőberendezésére
emlékeztetett, ahol a több helyszínen elhelyezett kamerák
képei kivetültek a tévémonitorok soraira. Csakhogy tévé
helyett ezek szabadon lebegő képek voltak, amelyek a
levegőben sodródtak körülöttem. És egy káoszba süllyedő
várost mutattak.
Embereket láttam a hátukra dobott zsákokba zsúfolt
holmijaikkal, amint a felázott utakon az erdő felé tartva
caplatnak. Láttam másokat az otthonaikban
összezsúfolódni, akik félve néztek ki a redőnyök résein.
Láttam, hogy még többen harcolnak a szövetségek mellett,
amelyek nagy erőkkel érkeztek, és boszorkányok százai
özönlöttek a városba.
Úgy tűnt, mindannyian úgy döntöttek, hogy Arthurnak
mégsem kell az amfiteátrum, mert megpróbálták
felgyújtani.
A hatalmas kőalapzat feletti ülőhelyek farácsa lángra
kapott, miközben néztem. Egy pillanattal később pedig a fél
arénát elnyelte az esővel dacoló, lobogó lángvihar. A szél
erősen balra fújt, és a három-négy emelet magas lángcsóvák
kezdtek vele együtt hajladozni, szikrákat szórva a menekülő
tömegre.
És a rakpart irányából közeledő, ezerfősnek – talán még
többnek is – tűnő Svarestri erősítés falanxára. Nehéz volt
megmondani a sötétség miatt, és mert a jelenetek nem
olyanok voltak, mint az állókamerával forgatott filmek.
Gurultak, rázkódtak és rohantak, varázstűzzel és
villámokkal átszőttek, és az eső verte őket.
Aztán én is megmozdultam, ahogy a körülöttem lévő tér
hirtelen megrázkódott, és végiggurultam a padlón.
És egyenesen bele...

***

– Kerítsétek be őket! Ne hagyjátok, hogy szétszóródjanak!

Kölcsönvett nyakam megcsavarodott, de nem tudtam
megmondani, ki beszélt. Egy széllökés épp az imént csapott az
arcomba, és annyi esőt hozott, hogy elvakított. Csak egy csomó
rohanó, pánikba esett arcot láttam, amint a dokkok melletti sziklás
talajon robognak.
– Ki? – kérdezte a jelenlegi avatárom, és a hangja ugyanolyan
zavarodottnak tűnt, mint én. – Az emberek?
– Nem! Nem az átkozott emberek! A mieink!
Oldalra fordultam, felhúztam a csuklyámat, hogy megvédjem a
szememet, miközben a tömeget fürkésztem. Rémült arcukat
kiemelte a távolban lévő pokol, az itt-ott felrobbanó varázslatok, és
az aréna fölött erőteljesen ívelő villámok. Miközben az eső
továbbra is zuhogott, nem olyan erősen, mint korábban, de ahhoz
elég erősen, hogy a fáklya, amit magammal vittem sercegve
sisteregjen.
És akkor ez a test kiszúrt egy kollégát a földön, egy kicsit
távolabb. Egy helyi lányt tartott maga alatt, feltűrt szoknyával, és
rémületbe dermedt arccal. Egészen addig, amíg oda nem
rohantam, és le nem rángattam róla.
– Vissza az alakzatba!
Megvonta a vállát a szorításomban.
– Minek? Ezen sosem fogunk túljutni! – Az előttünk elterülő
nyílt síkságra mutatott, ahol úgy tűnt, boszorkányok serege
küzdött a menekülő emberek védelméért, és azért, hogy
megakadályozza a közeledésünket az arénához.
A városok közötti nyílt terepet füsttel, vérrel és tűzzel teli
pokollá változtatva, és sodródó gőzfelhőkké, amelyek mindig akkor
keletkeztek, amikor egy varázslat eltalálta a sok víztócsa egyikét.
Női árnyak suhantak a felhők között, az egyik percben még rejtve,
a másikban pedig groteszk nagyságban szétszóródva a ködben,
mintha a mező tele lenne torz óriásokkal. Úgy néztek ki, mint az
árnyékbábok, amelyeken gyerekkoromban nevettem, csak most
senki sem nevetett.
Beleértve a földön fekvő tündért is, aki megragadta a rémült
lányt, amikor az menekülni próbált, és hátrarántotta.
– Akár el is szórakozhatunk, amíg megérkezik az erősítés! –
mondta, miközben én rá meredtem. És éreztem, ahogy a
kölcsönvett düh szétárad bennem.
Kölcsönvett, mert nem az enyém volt. Ez nem válasz volt a
lány rémült sikolyaira, amikor a tündér ismét ráesett. Nem azért,
mert láttam, ahogy a férfi feltépi a lány ruháit, és meztelenül a
sárba teríti.
 Nem volt együttérző, miközben a nő keze a földbe markolt maga
alatt, kétségbeesetten keresve valami kapaszkodót, miközben a teste
remegett a férfi újabb lökéseitől.
Nem, düh volt, hogy a férfi egy ilyen teremtménnyel
szennyezte be magát, düh, hogy elhanyagolta a kötelességét, és
hideg elszántság, hogy megállítsa.
A jobb kezem másodszor is felrántotta, oldalra dobta, míg a bal
kezem...
– Nem! – kiáltottam, amikor egy lándzsa villant a kezembe. Az
nem a tündérre irányult, aki eltámolygott az útból, hanem a
zsákmányára. A másodperc töredéke volt, hogy halljam a lány
sikolyát, hogy lássam a lándzsa fényét visszatükröződni a tágra
nyílt szemében, hogy érezzem, ahogy a kölcsönvett izmaim
megfeszülnek.
Aztán oldalra vetődtem – ostobán, mert itt nem én voltam a
főnök. Csak egy megfigyelő voltam, aki valaki más szemével látott.
De ez nem számított; nem tehettem meg. Nem nézhettem egy
gyilkos szemével, ahogy...
És nem is tettem. A föld felrobbant előttem, elvágva a kilátást,
miközben a lándzsa robbanása hátralökött a mögöttem álló
katonába. A földre zuhantunk, de a szétszálló föld zuhatagán
keresztül megpillantottam a lányt, aki felkapta szakadt ruháit, és
talpra támolygott, mielőtt hirtelen elszaladt az éjszakába.
Mert a tündér támadása...
...elmaradt.
 Ötvenhetedik fejezet

Egy pillanattal később újra a villódzó sötétségben voltam,

ahova egy földrengésnek tűnő dolog vetett. És kénytelen
voltam megragadni azt, amiről az elmém úgy döntött, hogy
a padló, bár inkább úgy éreztem, mintha egy bakkecskeként
ugráló vadló lenne. Mert a rengések csak jöttek és jöttek.
Nem tudtam, miért, és úgy tűnt, nem is tudok a kérdésre
koncentrálni. Úgy tűnt, semmire sem tudok koncentrálni,
valószínűleg azért, mert túl régóta voltam távol a testemtől,
és kezdett elmosódni a tudatom. Vissza kellene mennem –
hamarosan –, de valami azt súgta, hogy ne tegyem. Valami,
amit éppen az imént láttam, de jelenleg nem emlékeztem rá.
Valami... a fenébe!
Elfordítottam a tekintetemet oldalra, ahol kevesebb kép
volt, és próbáltam kitisztítani a fejemet.
De ehelyett inkább elkaptam, amit néhány boszorkány
csinált.
Úgy tűnt, hogy egy védelmezőt próbáltak vetni az aréna
köré, hogy megvédjék a bent lévő nővéreiket. De még nem
fejezték be, és közel voltak, túl közel. Mert én egy Svarestri
szemével láttam, és ez azt jelentette...
– Ne! – kiáltottam, és kinyújtottam a kezemet, miközben
egy tucatnyi nőt lőttek szét azokkal az energiadárdákkal,
olyan erővel, hogy még mindig égve felemelkedtek a
levegőbe. A Svarestri erősítés maradéka egy pillanattal
később jelent meg a síkságon, és olyan gyorsan és egyszerre
dobták le a használt bűbájt, hogy úgy tűnt, mintha a
semmiből léptek volna elő. És igazam volt.
Több ezren voltak.
– Ismételje meg!
Felkaptam a fejem, amikor valakinek a hangja
visszhangzott a körülöttem lévő térben.
– Ismételje meg! Ezt nem hallottuk, uram!
Uram?
Egy pillanatig csak feküdtem ott, értetlenül. Mielőtt
észrevettem volna, hogy néhány kinyújtott ujjam
belecsúszott a képbe. Mintha egy medencébe mártottam
volna a kezem. Csakhogy ez nem egy medence volt, nem
igaz?
Mintha ezek nem is tévék lennének.
Ezek elmék voltak.
Svarestri elmék, valamiféle varázslattal összekapcsolva.
Egy kommunikációs varázslat, mert valahogy össze kellett
hangolniuk a támadást, nem igaz? És a királyuk most eléggé
elfoglalt volt.
Nem úgy, mint a kapitányuk, gondoltam, miközben
körbenéztem.
– Uram? Hall engem?
– Igen – mondtam akadozva. – Igen, hallak téged!
Visszavonulás!
– Uram?
– Visszavonulás! A királynak... a királynak más terve van.
– Uram... – Most a hangon volt a sor, hogy zavartnak
tűnjön. – Megtámadtak minket! Meg tudja erősíteni...
– Megerősítve! Visszavonulás!
 Valami megrázta a képet, bizonytalanul hagyva, hogy a
rázkódás az én részemről vagy az övékről származik-e.
Vagy mindkettő, gondoltam, mivel majdnem ugyanabban
az időben rázkódtam meg, amikor a föld kitört a tündérek
alatt, eléggé ahhoz, hogy feldöntse őket is és a megmaradt
boszorkányokat is. És arra késztetve a Svarestrit, hogy
utasításokat kérjenek a vezetőjüktől.
– A fenébe, visszavonulás! – kiabáltam. – Most, most, most...
– Vissza! – kezdett el kiabálni a főnök-tündér. – Vissza!
Vissza! Vonuljatok...
A hang elhallgatott, engem pedig erőszakkal kirántottak
a képből, és egy olyan arc elé kerültem, amit nem láttam,
mert árnyékból volt. De nem kellett látnom. Csak egy
szellem volt itt rajtam kívül, az, akinek elfoglaltam a testét.
És úgy tűnt, rájött, hogy még mindig van társasága.
Valószínűleg akkor, amikor elkezdtem parancsokat
kiabálni.
És akkor elárasztott a kín.
Megtántorodtam és eldőltem, a látásom elmosódott, a
hallásom elhalványult. És azon tűnődtem, vajon a tündér
épp most mért-e gyilkos csapást. És talán így is volt, de a
támadás súlyossága egyben a megváltásom is volt. Az erőm
csillogó felhője elárasztotta a levegőt, ragyogó fényesség a
sötétségben, amitől a tündér meglepetten hátratántorodott.
És esélyt adott, hogy elszakadjak.
Néhány közeli kép alá bújtam, az erő még mindig ömlött
belőlem, mert nem tudtam, hogyan állítsam meg. Ziháltam
a fájdalomtól és a félelemtől, kerülgettem és kitértem a
folyamatosan mozgó képek elől, próbálva utat találni, hogy
meglássam a mozgásukban a mintát. De ha volt is, én nem
ismertem fel.
Egészen addig, amíg egy kicsit túl sokáig nem
fókuszáltam egyikre a baloldalon, ahol egy ismerős arcot
véltem felfedezni. Ami aztán hirtelen felém kezdett
száguldani, mint egy tehervonat. Nem, gondoltam
kétségbeesetten. Ne most...
És akkor elkapott.

***

– Mi történt?
Rosier hangja volt az, élesebb, mint amit valaha hallottam tőle.
Kinyitottam a szemem, és furcsa látványát kaptam egy
szobának, mintha a földön feküdtem volna, és emberek lábai
szaladgáltak volna előttem.
Talán azért, mert a földön feküdtem, és emberek lábai
rohangáltak előttem. A hajam az arcomba lógott, és ezúttal barna
volt. Ezt a testet ez bosszantotta. Azt kívánta, bárcsak lenne elég
ereje, hogy eltávolítsa a bűbájt. Nem akart barna hajjal meghalni.
Vagy női alakban. Mi van, ha a bűbáj túl jó volt? Mi van, ha
senki sem jön vissza érte? Mi van, ha hagyják, hogy a lényét
elnyelje egy ilyen hely, mindig egyedül, mindig keresve, mindig
próbálva kapcsolódni ahhoz, amit soha nem remélhetett, hogy
láthat...
Valaki belém rúgott.
– Ez itt! – Az idősebb, vörös hajú boszorkány volt az, akivel
Nimue-nél találkoztam. Úgy nézett ki, mint aki megint meg akar
ölni, csakhogy már anélkül is elég közel voltam hozzá. Biztos ő is
így gondolta, mert nem pazarolta az energiáját.
 – Egyikőtök? – kérdezte Rosier zavartan.
– Nem. Svarestri! – Az ő szájából a név úgy hangzott, mint egy
átok. – A fajtája kibelezte, és kivetett rá egy bűbájt, hogy azt
higgyük, valamelyikünk megsebesült. Lezártuk ezt a helyet, amíg
megpróbáltuk megtörni Nimue varázslatát, és kiszabadítani a
hercegnőt. De tudjátok, hogy milyen. Egy gyógyító nem tagadja
meg a segítséget a sérültektől.
– És most, amikor ő a sérült?
A vörös hajú nő ajkai szinte eltűntek, de nem válaszolt. De
megrázta a fejét. Egy pillanatig senki sem szólalt meg.
– És Emrys? – kérdezte Rosier rekedten.
– Pont azután bukkant fel, hogy minden a feje tetejére állt. Egy
emelettel lejjebb belekeveredett a harcba, különben talán látta
volna. Örülök, hogy nem tette.
– Hol van most?
A vörös hajú védekezően nézett. – Megmondtuk neki. Muszáj
volt. Az átkozott Svarestri rögtön utána jött, amint Aeslinn
csapdát állított. Tudták, hogy a lány veszélyt jelent, de róla nem
tudnak. Még azt sem tudják, hogy ő a fia. Jól elrejtette őt.
– Elrejtette?
A vörös hajú kinyitotta a száját, de valaki más adott ki hangot.
Rosier pedig elfordult. Arra, ahol Morgaine pihent a tűz mellett.
Furcsának találtam ezt. Miért feküdt a padlón? Persze, takaró
volt körülötte, és egy párna volt közte és a fal között, de akkor is...
Aztán észrevettem a véráztatta ruháját a mellkasán, és
megértettem.
– Mindig is tündér akartam lenni – mondta halkan, amikor
Rosier letérdelt mellé. – Az anyám álma, amely rám szállt. Ő
küldött az udvarba, amikor még fiatal voltam. De én... – Zihálva
elhallgatott.
 – Nem kell beszélned! – Rosier hangja szelíd volt, olyan,
amilyent még soha nem hallottam tőle, de Morgaine megrázta a
fejét.
– Nem! Akarok! Muszáj!
A férfi nem próbálta újra lebeszélni.
– A nővéreim itt maradtak. Az ő mágiájuk gyenge volt, és úgy
tűnt, nem vonzódtak hozzá úgy, mint én. De én megragadtam a
lehetőséget. Olyan szép volt ott, annyira más, mint bármi, amit
valaha láttam. Egykor félelmetesnek tartottam apám erődjét, egy
hatalmas, sziklás erőd a parton, ahol a hullámok mennydörgésként
csapódnak az alatta lévő sziklákhoz, akárhányszor vihar támadt.
De az övé... a trónterem egy hatalmas barlangban van, egy folyó
alatt. Mondtam már neked valaha?
Megrázta a fejét.
– Magasan siklik végig fölötte, mint egy hatalmas ékköves
kígyó. Mindenhová a legszebb fényt veti, smaragdzöld sugarak
világítanak lefelé és mozognak a padlón. Az egész barlang úgy
ragyog tőle, mint egy drágakő... Gyönyörű. Mint annyi minden a
világukban...
Elhallgatott, és egy pillanatig azt hittem, hogy ennyi volt.
Sápadtnak tűnt, az arca szinte viaszos volt. Az egyetlen színt a
tűz lágy fénye adta.
De összeszedte magát. – Anyám álma volt, de az enyém is. A
tündérmágia sokkal erősebb volt, a vonzása sokkal édesebb. A földi
mágia nehezen és vonakodva működött a kezemben. De az
övéknek... olyan íze volt, mint a méznek.
– A kísértésnek általában olyan – mondta Rosier halkan.
A nő bólintott. – De ezt akkor még nem láttam! Nem láttam
semmit, csak azt, hogy negyedrészt tündér vagyok, és esélyem
sincs arra, hogy több legyek. Csak egy kis jótékonysági eset, akit a
trónhoz fűződő kapcsolatom miatt tűrtek meg. És akkor is csak
azért, mert anyámon kezdtek megmutatkozni a kor jelei. Nem fog
sokáig élni, suttogták. Valaki másnak kellene átvennie a helyét, és
úgy irányítani az emberek kereskedelmét, mint mi a vontató
lovakét. Amikor visszautasítottam, szégyenszemre visszaküldtek a
Földre. Ahol találkoztam veled, és az esetlen csábítási
kísérleteiddel...
– Nem voltak esetlenek! – mosolyodott el Rosier enyhén.
– Egy inkubushoz képest azok voltak – mondta Morgaine
mosollyal a hangjában. Aztán megint elakadt a hangja. Rosier
ujjai megfeszültek, de a lány nagyot nyelve megrázta a fejét. – De
a megközelítés nem számított, miután rájöttem... az a sok nő,
akivel együtt voltál, az a sok tündér. Többet adtak neked, mint
amennyiről tudtál. Nem egy fiút, hanem tehetséget, képességeket,
elemi mágiát…
– Fogalmam sem volt róla!
– Honnan tudtad volna? Nem használtad. De én igen! –
Morgaine arcán most a fájdalom ellenére csodálkozás volt. – El
sem tudod képzelni, milyen érzés volt az első alkalom után
felfedezni, hogy irányítani tudom a szeleket. Alantasnak neveztek,
mágia nélküli voltam, és tisztátalan – mégis hirtelen két elemet is
birtokoltam. És a második birtoklása sokkal erősebbé tette az elsőt!
A feladatok, amelyek elvégzéséhez eddig meg kellett erőltetnem
magam, szinte könnyedén mentek. Nem tudtam, mit gondoljak,
amíg véletlenül meg nem említettél valamit a képességek
átvándorlásáról...
– Kíváncsi voltam, miért maradtál – mondta Rosier. –
Megtanítottam neked az alapokat; a többit magadtól is
megtanulhattad volna. Kezdtem azt hinni, hogy érdekellek téged.
És talán egy kicsit érdekelte is. Mert amikor legközelebb
megszólalt, szomorúság volt a gyönyörű hangjában. A tündérek
hangja olyan kifejező volt; úgy hangzott, mintha kimondott
könnyek lennének.
– Akkoriban nem törődtem senkivel, és semmi mással, csak a
saját ambícióimmal! Régóta dédelgetett álmom került
karnyújtásnyira, és ez volt minden, amit láttam. Arra gondoltam,
ha mindet megszerzem, ha megteszem azt, amit még soha senki
más nem tett meg… akkor… El kell fogadniuk engem!
– És meg is szerezted őket.
Gyengén bólintott. – Néhányan azok közül a mindenféle fajtájú
és klánba tartozó tündér nők közül, megajándékoztak téged a
hatalmukkal, amikor lefeküdtél velük, és én ugyanúgy vettem el
tőled. És ez olyan gyorsan történt. Már megvolt a víz és a szél, és
nem sokkal később jött a tűz. Olyan könnyen manipulálható,
szinte olyan, mint egy folyadék. Az utolsó a föld volt, kicsi és
makacs, és olyan nehéz előcsalogatni...
– Soha nem feküdtem le egy Svarestrivel sem – mondta Rosier.
– De valaki biztosan hordozott egy szálat a vérükből, gyenge és
híg, de elég volt. Talán valamelyik Visszatérő... – Elakadt a szava.
– Talán! De eljött. Végül eljutott hozzám, és mind az enyémek
voltak! De addigra már neked is volt valamid...
– Egy fiam.
– Igen. – A kifejező hang most üresen csengett. – Maradnom
kellett volna!
– Nem volt más választásod. Nimue elvitt téged.
– Mindig van választás! – Gyönyörű szemei távolodtak. –
Szerintem szórakoztatónak találtad volna, ha látod, hogy
visszatérek az udvarba. Diadalra számítva, dicséretet várva,
várva... Nem vagyok benne biztos mit. Azok az új erők... El tudod
képzelni a rémületemet, amikor rájöttem, hogy csak rosszabbá
tették a dolgokat? Háromnegyed részben ember, mégis képes
voltam felülmúlni mindannyiukat. Háromnegyed részben ember,
mégis négy elemet birtoklok. És hogy ilyen módon szereztem meg
őket!
Egy pillanatig pihennie kellett, mielőtt folytatta volna, és a
szobában furcsa csend lett. Az egyetlen hang a lángok pattogása
volt, és az eső dobolása az ablakon kívülről. Még lélegzetvételeket
sem hallottam.
Még a szőke boszorkány arcán végigfolyó könnyek is némák
voltak.
– Nagymama nem engedte, hogy bárkinek is elmondjam –
mondta Morgaine. – Elhallgattatta azokat, akik tudtak róla, vagy
azt hitték, hogy tudják. Nem engedte, hogy használjam az erőmet,
nem engedte, hogy visszamenjek. És amikor végül megszöktem, és
ide menekültem...
– Igen?
Hirtelen felnevetett, és a hang keserű volt. – Végre némi
bölcsességre tettem szert, eleget ahhoz, hogy tudjam, jobb lenne
neki nélkülük, nélkülem. Egy négy elemet birtokló fél démon?
Megölték volna őt! A te néped legalább az erőt nézi, nem a
vérvonalat, és tudtam, hogy erős lesz...
– Ők nem az ő népe! Ő soha... – szakította félbe Rosier.
– Nem! – A bánat a hangjában most már szinte nyomasztó
volt, szinte kézzelfogható dolog. – Nem adtunk neki egy ilyet,
ugye? Te fiút akartál, hogy segítsen megtartani a királyságodat;
én hatalmat akartam, hogy hozzáférjek az enyémhez. Egyikünk
sem gondolt arra, hogy ő mit akarhat. Vagy hogy hová
illeszkedhetne, ha nem osztja a mi ambícióinkat.
– Mégis elküldted őt ma este – mondta Rosier, kérdéssel a
hangjában. Aztán megdöntötte a fejét. – Az istenek elemi mágiát
használtak, nem igaz?
 – Minden páncéldarabhoz mást – erősítette meg Morgaine. –
És ha egyszer összeolvadtak, csak egyvalaki, aki mindegyiknek
parancsol, képes... – fuldokolva hallgatott el.
– Hagyd őt békén! – mondta a vörös hajú keményen, és közelebb
lépett.
– Nem! – mondta Morgaine. – Kérlek!
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Rosier közelebb hajolva, hogy
hallja, mert a nő hangja elhalkult.
A szép szemek a férfira néztek. – A Myrddin nevet adtad neki...
– Tengeri erőd. Az tűnt... ...megfelelőnek.
– De én Emrysnek neveztem el. – Megszorította a férfi kezét. –
Halhatatlan. Ne hagyd, hogy hazugság legyen!
– Itt nem működik az erőm...
– Te vagy az inkubusok hercege! És te vagy az apja. Rosier!
Hozd vissza... – A hang elcsuklott és elhallgatott, a szép szemek
pedig mereven, a semmibe meredtek. És ugyanilyen gyorsan el is
tűnt.
– A fiunkat – fejezte be Rosier.

***

– Cass! Cass!
Felnéztem, miközben könnyek csordultak végig az
arcomon, ezért csak homályosan láttam Billy piros ingét,
amint kerülgeti a képeket. Hirtelen megijedve néztem
körbe, de nem volt gyilkos tündér a láthatáron. Csak Billy,
aki őrjöngőnek és dühösnek látszott. Aztán
megkönnyebbültnek, amikor meglátott.
– Te itt vagy? – Odasuhant hozzám, és rázni kezdett. –
Miért vagy itt?
 – Nehéz megmagyarázni...
– Nem érdekes! Csak gyere ki! Menj vissza magadba!
– Nem tudok! Azt hiszem, az egyik vezetőben kötöttem
ki, és ő... valamilyen kommunikációs varázslatot alkalmaz. –
Felnéztem Billy kiakadt arcára, és a darabkák végre
összeálltak. – Billy, azt hiszem, ez a Seidr lehet!
– És?
– Szóval, a Seidr nem csak hagyja, hogy lásd, mi történik.
– Ránéztem a sok képre, a sok elmére. És eszembe jutott,
ahogy Mircea megmentette Rhea életét néhány ezer
kilométerről. – Engedi, hogy befolyásold!
– Cass!
– Csak figyelj! Olyan elmékbe léptem, amelyeket összeköt
a varázslat. Megszálltam ezt a fickót, mondhatni véletlenül,
és most bármelyikükbe bele tudok ugrani! Nem kell
megküzdenem a tündérekkel az uralomért. Nem kell
átégetnem a pajzsokat olyan erővel, amivel nem
rendelkezem. Nem kell semmit sem tennem...
– És én megint azt mondom, hogy „és?”.
– Szóval azt hiszem, ezért vágta el Árész az üzletsoron a
köztem és Mircea között lévő Seidr-kapcsolatot.
Belekeveredtem a varázslatba, amivel a vezérrel
kommunikált, és ez sebezhetővé tette őt. Attól félt, hogy
Mircea arra használja majd, hogy ártson neki...
Billy még jobban megrázott. – Árész nincs itt!
– De valaki más igen! Ha megtalálom a megfelelő elmét,
talán tudok segíteni...
– Segíts magadon! Te... – elhallgatott, és vadul körbe
nézett. Aztán rámutatott egy közeli képre. – Ott!
 Egy másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy ennek a
testnek a szemét találta meg. Amely egy újabb csatát
mutatott nekem a boszorkányok és a Svarestri között,
csakhogy ezúttal a nagyteremben voltak. És értem
harcoltak.
Szó szerint.
Egy csomó Svarestri volt a csarnok jobb oldalán lévő ajtó
közelében, talán próbálták megmenteni megszállt
kapitányukat. Csakhogy ehelyett boszorkányokba ütköztek,
akik a bal oldali ajtón át jöttek a királyi lakosztályból lefelé
vezető lépcső felől. A kiszámítható eredményre vezetett, a
csata az én és a tündér hason fekvő teste fölött zajlott le. És
megmozdított minket minden alkalommal, amikor a padló
megremegett egy-egy elhajított varázslattól, ami mostanra
már szinte állandósult.
Ami nem túl jó hír egy olyan embernek, aki bizonytalanul
lóg a padlóban lévő hatalmas rés felett.
– Gyerünk! – kiabálta Billy, hogy túlharsogja a külső
hangokat, amelyek a tündér fülébe szűrődtek.
Megráztam a fejem. – Még nem! Előbb még van valami,
amit meg kell tennem!
– Igen! Ne halj meg! – sikoltotta Billy, majd újra
felsikoltott, amikor a testet, amiben voltunk, eltalálta egy
varázslat, amitől az össze-vissza gurult.
Gondoltam, ez volt az, ami elterelte a tündér figyelmét a
keresésemről – egy nagyobb fenyegetés. Csak éppen most
lett elég nagy, hogy meggyőzze arról, hogy addig nem tud
foglalkozni a kinti problémával, amíg nem oldja meg a benti
problémát. Mert egy másodperccel később megjelent a
semmiből, és megállt fölöttem egy karddal a kezében. Az is
árnyék volt, de ez nem számított. A saját energiájából
készült, ami azt jelentette...
Hogy halálos, gondoltam, ahogy ránéztem egy
ugyanolyanra, ami hirtelen a gyomrába mélyedt.
A tündér is lenézett rá egy fél másodpercig, mielőtt
átfordult, és füstté válva a padlóhoz csapódott. Nem tartana
sokáig; nem volt halott. Ez az egész eltűnt volna, ha így
lenne. De megsérült, és ez azt jelentette...
– Bármit is akarsz csinálni – kiáltotta Billy, karddal a
kezében –, most tedd meg!
Körbebámultam, tudtam, hogy nincs sok időm. De nem
tartana sokáig. Ha megtalálnám a megfelelő képet, a
megfelelő elmét...
És akkor megtaláltam. Kicsi volt és távoli, de amikor
koncentráltam, felém száguldott. Mint egy szélesvásznú
tévé, aztán egy színházi vászon, majd egy IMAX, betöltve a
látóteremet.
És ezúttal hagytam, hogy jöjjön.
 Ötvennyolcadik fejezet

Az ég ismét kék volt. Úgy ívelt a fejem fölött, mint egy

fejjel lefelé fordított tiszta, hatalmas és tökéletes tál.
Pillanatokat láttam az odakint dúló harcból: egy test
árnyékát, mintha az égre vetették volna, óriásira nagyítva,
mielőtt újra eltűnt volna. Fénycsíkok, mint halálos
szivárványok, villantak a fejem felett. A távolban táncoló
lángok, mint a ködön keresztül megpillantott fák.
De mindez furcsán békésen.
Mert mindez Nimue pajzsának vizes védelmén kívül volt.
A kupola alatt az általam megszállt Svarestri kitért egy
szúrós homokív elől, majd nevetve visszadobta. Mert a föld
az ő eleme volt, és nem valószínű, hogy működött volna
ellene. És mert Nimue komoly hátrányban volt.
Aeslinn elméje készségesen tájékoztatott, hogy a tűz, amit
a boszorkányok gyújtottak, a pajzsra irányult. Az, hogy a
párbaj elején megtámadta a Svarestri egy hulláma, arra
kényszerítette, hogy a nő a harcteret a védelmébe burkolja,
biztosítva, hogy ne zavarják tovább. És így Aeslinn eszköze
teljesen elérhetetlen volt.
Most már láttam, ahogy az aréna homokja alatt izzik:
Arthur kardja erőt szívott az átkozott páncél többi
darabjából, és másodpercről másodpercre erősebb lett. De
egy pillantás Nimue arcára azt mutatta, hogy túlságosan
elmerült az Árész által inspirált őrjöngésben, hogy
észrevegye. És senki más sem érhette el, amíg a párbaj véget
nem ért.
De nem úgy tűnt, hogy ez egyhamar bekövetkezne. Egy
tornádó robbant át a kupola alatti kis területen, feldöntve a
testet, amit használtam, és a düh örvényébe sodorva. De
nem sokáig. Amint Aeslinn leért a földre, az átáramlott
rajta, magához ölelte, magába húzta. Olyan bástyát épített
maga köré, amelyet a dühöngő szél nem tudott áttörni, és
hagyta, hogy ellenfele a semmiért fárassza ki magát.
Mégsem ment át támadásba, amikor a szél hirtelen
megállt, és homokot zúdított mindenfelé. Nem tett semmit.
Mert nem győzni akart, hanem kifutni az időből.
És ez sikerült is neki.
Pritkin és a boszorkányok pokollá változtatták a stadiont,
hogy megpróbálják elpárologtatni azt a pajzsot, és
bejussanak. De ez olyan volt, mintha a tengert akarták volna
felgyújtani; a varázslataik alig érintették meg. És az, hogy
Aeslinn beásta magát, egyetlen fegyverre korlátozta a nőt
egy olyan elemben, ami nem a sajátja volt.
Az eredmény: vesztésre állt, de nem elég gyorsan. És én
nem tudtam segíteni neki; az a hatalmas erőfeszítés, ami
ahhoz kellett, hogy a másik tündér lándzsáját félredobja,
ehhez képest semmiség volt. Bármit is tettem, Aeslinn
erőfeszítései zavartalanok maradtak, elegánsak és
villámgyorsak. Nem én voltam az, aki visszatartotta – ő volt
az.
Ő incselkedett vele, felbátorította, fenntartotta a harcot, és
a saját kis világukba zárva tartotta magukat. De nem
bántotta őt – nem igazán. Mert akkor...
Mit tenne akkor?
 Nimue-t bámultam, a véres maszk mögött rejtőző
szépséget, a megvadult szemeket, a vicsorba merevedett
arcot. Most könnyebb volt meglátni a benne rejlő nőt,
megpillantani az általában bársonyba burkolt vasat, a
harcost a királynő helyett. És az ádáz büszkeséget, amely
felért mindennel, amivel Aeslinn is büszkélkedhetett.
Azt hittem, megvan a válaszom.
Éppen ezért, amikor Aeslinn legközelebb vágó és
fullasztó porrobbanást küldött vissza rá, nem ellenkeztem
vele. Ehelyett segítettem, bármilyen kis hatással is voltam a
támadásának erejére. És talán erősebb voltam, mint
gondoltam, vagy talán csak túlkompenzálta a korábbi
erőfeszítéseimet. De bármi is volt az oka, az ütés célba ért.
És keményen érkezett.
Hallottam Nimue sikolyát, láttam a sokkot, láttam, ahogy
a személyes pajzsa darabokra hullott. És láttam, ahogy
felnézett az egyetlen másik elérhető védelmére, ami egyben
az egyetlen dolog is volt, ami távol tartotta a poklot. Alig
egy szemvillanás volt, de ez is elég volt, hogy megtudjam,
igazam volt.
Mert ha elesik, akkor Aeslinnt is viszi magával.
Aeslinn ugyanabban a pillanatban fogta fel, amikor én is,
de máris félúton volt az aréna másik felére, és a pajzs
forrása a nő karján volt. Ennek ellenére leugrott érte, és a
gyorsaságával talán sikerült is volna neki. Soha nem fogom
megtudni, hogy az, hogy minden maradék erőmet
bevetettem, elég volt-e, hogy lelassítsam, vagy Nimue
egyszerűen csak ilyen gyors volt.
Csak azt tudom, hogy a fickó elvétette.
És hirtelen tűzbe borult a világ.
 Átégette a körülöttünk minden oldalról magasba
tornyosuló lelátókat. Lángoló darabok szálltak elszórtan a
levegőben a fojtogató füstfelhők között. Üvöltött a szél
süvítésében, amely akkor szabadult fel, amikor leomlott a
pajzsunk. És sistergett a varázslatok lavinájában, amely
azzal fenyegetett, hogy a talpam alatt lévő homokot is
megolvasztja.
Ehelyett inkább hátrafelé löktek, végigdobtak az aréna
hosszában, mintha egy óriás bunkósbotja csapott volna le
rám. A testem a lelátónak csapódott, éreztem a perzselő
hőséget, láttam, ahogy a lángoló fatömeg bizonytalanul
magasodik a fejem fölött. Aztán láttam, ahogy egy
tűzzuhatagban zuhan lefelé, mint egy lángoló vízesés,
miközben sikoltottam és sikoltottam és...
A világ eltolódott és elmosódott, a tűz hosszú, elmosódott
vonalakban futott össze a szemem előtt. Olyanok, amelyek
gyorsan váltakoztak narancsvörösből kékes-feketévé, és a
nagy hőségből fagyos esőbe. Rájöttem, hogy áthasítok az
égen, a testemet fájdalom gyötörte, mintha még mindig
lángolna, még akkor is, amikor egy özönvíz csapdosott
körülöttem.
Egy másodpercem volt, hogy felfogjam, újra a saját
bőrömben vagyok, és hogy az eső tűnt hatalmas
özönvíznek, mert rajta keresztül száguldottam, a combjaim
valami olyan dolog köré szorultak, ami nagyon hasonlított
egy seprűre. És hogy egy boszorkány van mögöttem, aki
átkokat szór az alattam futó tündérekre, mindkét kezében
pálcát tart, és nevet, annak ellenére, hogy a föld sebesen
száguld alattunk. És akkor valami eltalált bennünket, ami
leröpített minket az égből, és a földbe csapódtunk.
 A becsapódás elég nagy volt, hogy elkábítson, és talán
még több is. Egy pillanatig nem láttam, nem hallottam, nem
tudtam mozogni. Zúgott a fülemben, a végtagjaim
zsibbadtak, és olyan érzésem volt, mintha a mellkasom fel
akarna robbanni.
Mert lélegezni sem tudtam.
Aztán a testem megrándult, és oldalra fordult, lehetővé
téve, hogy levegőért kapkodjak, mint egy partra vetett hal.
És felfedezni, hogy az aréna előtti nagy mezőn landoltunk,
ami most már többnyire felvert sár volt. És elszenesedett fű
a világ legnagyobb máglyájából, ami néhány tucat méterrel
arrébb tombolt.
Ez közel sem volt elég messze.
Perzselő hőség csapott az arcomba, majd a tenyerembe,
amikor felemeltem, hogy megvédjem a szememet a
mindenfelé szálló szikrák elől. Beleértve a magast is, ahol
hitetlenkedve néztem, ahogy egy tüzes hasadéknak tűnő
dolog nyílik az égen. Vöröses szürke a tűz fényének
ködében és a hatalmas kékesfeketeségben, úgy nézett ki,
mint egy hatalmas seb, amely fölöttünk tornyosult, és
amelyet anyám varázslata keményen igyekezett bezárni.
Próbálta, de nem sikerült.
Mert Aeslinn eszköze még mindig sértetlen volt.
Megpróbáltuk becsapni az ajtót, de nem voltunk elég
gyorsak, és most Árész bedugta a lábát. Pontosabban a
kezét, mert az elmém ragaszkodott hozzá, hogy ezt lássam.
Egy óriási kezet, amely átszakította a tér és az idő szövetét,
és utat tört magának a mi világunkba.
– Lehetőségek – suttogtam, de ezúttal az erőm nem
válaszolt. Talán az ólomsúly miatt, ami mintha rángatott
volna, ahogy Árész ereje elnyomta azt, ami az enyémből
megmaradt. Vagy talán azért, mert nem volt mit mutatni.
Billy Joe bukkant elő a testemből, amit feltételezésem
szerint megszállt, amíg távol voltam. Nem vettem észre,
mivel most az egyszer csendben volt. És továbbra is, egy
pillanatig hitetlenkedve bámult felfelé, mielőtt hatalmasra
kerekedett szemekkel rám nézett volna.
– Átjön!
Nem szóltam semmit.
– Cassie! Mi a fene?
– Vesztettünk.
– Mi? Nem tudsz csak úgy... csinálni valamit!
Úgy bámult rám, mint egy gyerek, aki azt várja, hogy
anyu rendbe hozza. És hirtelen haragos lettem. Hirtelen
dühös lettem. – Csináltam! De nem volt elég!
– Akkor csinálj valami mást! Ne csak feküdj ott és
mondd, hogy vesztettünk! Te vagy a Pythia!
– Ahogy ők is! – intettem kifelé. Nem láttam a többieket; a
látásom túlságosan homályos volt az esőtől és a szemembe
hulló hamutól, és kétlem, hogy amúgy is olyan ostobák
lennének, hogy a szabadban legyenek. De az erejük itt volt,
lassan és lomhán, ködként terült szét a földön.
És haszontalan, akárcsak az enyém.
Mert persze, hogy az volt. Árész talán nem tudta, hogy a
valaha élt Pythiák felét megszerezheti, de azt tudta, hogy
legalább egyet igen. És egy is elég.
Szóval nem kockáztatott, nem kockáztatta, hogy
valamelyikünk visszaugorjon az időben, és többet
szerezzen, nem hagyta, hogy bármit is tegyünk. És Istenem,
milyen erős volt! Még itt sem volt, még mindig küzdött,
hogy kinyomja az ajtót, ami mindent megtett, hogy
becsukódjon előtte, még mindig küzdött anyám
varázslatával. És mégis, az én erőm szinte haszontalan volt.
Hirtelen eszembe jutott valami, amit anya mondott
egyszer a démonok tanácsának. Emlékeztette őket, hogy
annak idején egész démonhadseregeket győzött le, és hogy
Árész most is ugyanolyan erős, mint akkoriban. És arról,
hogy ha visszajönne, nem tudnánk szembeszállni vele.
És most itt voltam, és láttam az igazságot.
Fölfelé bámultam, az arcomon a könnyek
összekeveredtek az esővel, és kétségbeestem. Hogyan is
gondolhattuk, hogy bármit is tehetünk? Kicsik és gyengék,
gyengék és rémültek. Hogy gondolhattuk, hogy...
És akkor valaki megragadott.
Felrántott a sárból, de nem az a Svarestri-katona, akire
számítottam, talán azért, mert a legtöbben abbahagyták a
harcot, és szintén csak álltak, és csodálkozva néztek felfelé.
Hanem valaki más. Valaki ismerős. Valaki, akinek égő zöld
szemei rám meredtek egy megfeketedett arcból.
Valaki, akiről sosem hittem volna, hogy még egyszer
látom.
– Pritkin?
Megragadta a vállamat, de ahelyett, hogy megölelt volna,
inkább hátralökött. – Menj!
– Mi?
– El kell tűnnöd innen! Most!
– Miért? – Körülnéztem, és rájöttem, hogy mindjárt
eltaposnak minket. Nem a Svarestri, hanem a
boszorkányok, nagy tömegben elváltak a tüzes arénától, és
errefelé tartottak. Némelyikük gyalog volt, a pajzsuk eltűnt,
a testük feketéllett a füsttől és a hamutól. Néhányan
seprűkön ültek, két-három utassal megrakodva,
némelyiknek lángolt a vége. A többiek megbűvöltek bármit,
amit találtak, például a stadion padjainak elégett
maradványait, hogy magukkal vigyék a sebesültjeiket, mert
nem akarták hátrahagyni őket.
És rájöttem, hogy amíg én a sárban feküdtem és sajnáltam
magam, addig ők a testvéreiket mentették ki a pokolból.
Amelyikbe Pritkin épp készült visszamenni.
– Várj! – Megragadtam a karját.
Forró volt az érintése – túl forró. De nem annyira, mint
amennyire most fog. Árész érkezése miatt az aréna lángra
lobbant, mintha gázt öntöttek volna a tűzre. Ilyen közelről
szinte izzott, egy perzselő hő- és fénygömb volt, mint egy
kisebb nap. Túl fényes, hogy még csak ránézzünk is – és
lehetetlen volt túlélni.
Különösen vízpajzsokkal, amelyek másodpercek alatt
elpárologtak volna.
– Engedj el! – Pritkin próbálta eltolni a kezemet, de nem
úgy sikerült, ahogy tervezte.
– Miért? – kérdeztem kihívóan. – Hogy a semmiért halj
meg? Kudarcot vallottunk...
– Nem buktunk el!
– Miről beszélsz? – kiabáltam. – Hogyhogy nem... –
hallgattam el fuldokolva a füst és a repülő hamu egy
felhőjétől. De még mindig fogtam.
– Nem buktunk el! – Erős kezek markolták meg a
bicepszemet, és megráztak. – A pajzs leomlott, Aeslinn és a
teremtményei elmenekültek, a boszorkányok tiszták vagy
tisztulnak...
 – De a szerkezet még mindig ott van!
– Igen, és védtelenül! Az emberei kihúzták Aeslinnt,
mielőtt újra aktiválhatta volna a pajzsot. A szerkezet
sebezhető, ha most megyek!
Megpróbált ellökni magától, de nem sikerült. – Akkor
miért nem szedted ki az előbb? Miért vártál azzal, hogy
mindenkit evakuáljanak?
Semmi.
– Pritkin!
Megpróbálta lerántani a kezemet, és ezúttal nem viccelt,
de előbb hagytam volna eltörni az ujjaimat, minthogy
elengedjem. Bámult rám, a haja és az arca szinte fekete volt,
a szemei visszatükrözték a mögötte égő lángokat. És arra
gondolt, hogy hazudik.
De béna volt benne; mindig is az volt, legalábbis velem
szemben. Aztán megráztam, és azt kiabáltam: – Mondd el!
– Túl sok energiát szívott magába – ismerte be. – Ha
elpusztítjuk, az mindet felszabadítja, egyszerre. A robbanás
a fél várost a földdel tenné egyenlővé. Most már érted? El
kell menekülnöd, a folyóhoz vagy azon túlra, hogy
biztonságban legyél.
Bámultam rá. Minden túl keményen és túl gyorsan
történt. Már nem tudtam lépést tartani, nem tudtam
gondolkodni. Nem tudtam feldolgozni, amit mondott, csak
sejtettem, hogy egy részem igen. Mert a körmeim
belemélyedtek a bőrébe, fájdalmat okozva neki, de nem
érdekelt. Hirtelen üvöltöttem és kapálództam, és
ténylegesen hátrarántottam őt, ezt a férfit, aki harminc
kilóval volt nehezebb nálam, és ennek is nagy része izom.
 Egészen addig, amíg nem csinált valamit, aminek az lett a
vége, hogy a hátam mögé került, túl gyorsan ahhoz, hogy
ellenkezni tudjak, még ha józanul gondolkodtam volna is,
és a torkom köré fonta a karját. Éreztem a mellkasát a
hátamon, miközben küzdöttem, éreztem a túl gyors
légzését, hallottam a hangját a fülemben, ahogy olyan
dolgokat mondott, amik nem érdekeltek, mert engem csak
egy dolog érdekelt.
És ő nem jött velem.
– Figyelj rám...
– Nem!
– Muszáj! Muszáj...
– Nem! Kérlek! – Ez egy nyöszörgő kiáltás volt, nyers és
megalázó minden más alkalomkor. De most nem.
– Figyelj rám! Ha vissza tudok térni hozzád, vissza fogok!
Esküszöm! Semmi más... – hirtelen félbeszakította magát, és
megfeszültek a karjai. – De ezt meg kell tennem! Nincs
időm megmagyarázni, de nincs más, aki meg tudná tenni.
Mennem kell! El kell engedned!
Csak ráztam a fejemet, a kezem az alkarját szorította, és
úgy éreztem, mintha a világ összeomlana körülöttem. Nem
érdekelt. Le kell, hogy tépjen magáról. El kell...
– Figyelj! – Ezúttal gyengédebb volt, és valahogy
megfordított, rávett, hogy felnézzek rá. Most már sírtam,
csúnya, a testemet gyötrő és az elmémet tépő zokogással, de
meg sem próbáltam elrejteni.
– Nem tudok – mondtam megtörten. – Kérlek, ne... Nem
vagyok képes...
Egy mocskos kéz eltolta a sáros hajamat az arcomból.
 – Ezt nem hiszem el! Nem hiszem, hogy van bármi, amit
nem tudsz megtenni! – Végre tett valami mást is, mint hogy
harcolt velem, és a csóknak füst, hamu és elhasznált mágia
íze volt. – Azt hiszem, lehetséges, hogy te vagy a legerősebb
ember, akit ismerek.
Megráztam a fejem. El akartam mondani neki, hogy nem
vagyok az, hogy tévedett, hogy mindig is tévedett velem
kapcsolatban. De nem tudtam. Úgy tűnt, nem tudok semmit
mondani, még akkor sem, amikor elhúzódott tőlem. És
éreztem, hogy valami belül össze- és széttörik, és darabjaira
hullik. Összerogytam, térdre estem, és a földet bámultam,
mert nem tudtam nézni, ahogy elmegy.
Aztán megtántorodva elesett, és eszméletlenül csapódott
a földbe néhány méterrel előttem.
Megdöbbenve és elborzadva néztem fel, arra számítva,
hogy egy Svarestri magasodik fölénk. De ehelyett...
– Rosier – sóhajtottam.
– Átkozott fiú! – A démon a kezét fogta. – Olyan az
állkapcsa, mint egy szikla.
Aztán a kezembe nyomott valamit.
Lenéztem, és egy pergamendarabot láttam. Úgy nézett ki,
mintha egy könyvből tépték volna ki, középen gondos,
cikornyás középkori írással, a szélein pedig mániákus
firkálással. Teljesen összezavarodva bámultam. – Mi ez?
– A varázsige.
Felnéztem. – Micsoda?
– Az ellenvarázslat. Átírtam a köznyelvre. Emrys magára
is ki tudja vetni. Amikor a lélek megérkezik, olvastasd el
vele!
 Valójában el is kezdett távolodni, mielőtt összeszedtem
magam, és megragadtam a lábát. – Micsoda? Miért?
Rosier…
– Ugyanazokkal a képességekkel rendelkezem, mint ő –
mondta ingerülten. – Én vagyok az, aki átadta őket neki! És
bármit is tettek velem, a démonok tanácsa nem tudja
blokkolni a tündér mágiát.
– Ez nem magyarázza ezt! – Felemeltem a papírt. – Mi
folyik itt?
A fiával ellentétben ő nem próbált hazudni nekem. –
Nincs elég erőm, hogy visszatérjek.
– Micsoda?
– Azért jöttem erre az útra, hogy a hasznomra legyen –
mondta hirtelen, miközben rábámultam. – Azt mondtam
magamnak, hogy a népem javát szolgálja, de ez hazugság!
Mindenkinek be akartam bizonyítani, hogy tévednek, hogy
megmutassam nekik, mégiscsak az apám fia vagyok. Nem
törődve azzal, hogy én is valakinek az apja vagyok.
Soha nem viselkedtem úgy. Soha nem volt apám; egy
feladatmegbízóm volt, aki soha nem volt elégedett
semmivel, amit tettem vagy voltam. Gyűlöltem őt, de
Emrysszel ugyanúgy bántam... – Összeszorult az állkapcsa.
– Pritkin. Pritkinnel is ugyanígy bántam. Egész életében.
Azon nem tudok változtatni, de ezen igen!
– Rosier...
– Halhatatlannak nevezte! Engedj!
Elrántotta magát, és a tűzbe lépett, mielőtt
megállíthattam volna.
 Ötvenkilencedik fejezet

Ott maradtam térdelve, és addig bámultam a tűzbe, amíg

nem égette a retinámat, nem tudtam, miért. Aztán egy arra
járó boszorkány megrázott, és lassan, lomhán visszatértem
az életbe. A vérengzés és káosz színhelyének közepén,
bizonytalanul, hogy hová menjek, és hogyan jutok el oda.
– Ide! – bökött meg egy mosogatószőke, mindössze
másfél méter magas boszorkány. – Hozd ide!
Körülnéztem, és láttam, hogy egy furcsa szerkentyűt húz
maga mögött, amely az egyik oldalon egy seprűből, a
másikon egy csomó megfeketedett botból állt, a kettő között
néhány paddal. Ez egy kissé ferde, lebegő hordágyat
alkotott, amely máris tele volt nyögdécselő testekkel. Nem
tűnt valószínűnek, hogy még egyet elbírna, de Pritkin már
ki volt ütve, és én nem tudtam volna cipelni.
– Segíts! – mondtam zihálva, és együtt valahogy
felmanővereztük a kilencven kilónyi izmot a halomra. Az
őrült szerkezet alig néhány centire emelkedett el a földtől,
de még mindig mozgékony volt. Jobban, mint én.
– Azt hiszem, neked is fel kéne szállnod – mondta a
boszorkány, miközben nézett, ahogy hátul botorkáltam.
– Ha megteszem, akkor le fog érni a földre.
– Nem fog számítani, olyan gyorsan fogunk menni –
mondta, mogyoróbarna szeme villogott. – Most pedig
gyerünk!
 Bólintottam, és elkezdtem keresni egy szabad helyet,
hogy aztán hirtelen megálljak.
Nem a csattanás miatt, ami hirtelen úgy visszhangzott a
csatatéren, mintha száz ágyú dördült volna el. És nem is az
égen keletkezett seb miatt, amely hirtelen kiszélesedett,
bíborvörös fénybe borítva a síkságot. Még csak nem is az
alattunk lévő talaj miatt, amely mostanra már folyamatosan
hullámozni kezdett, úgy hullámzott az arénából kifelé, mint
a víz, miután valaki bedobott egy követ.
Hanem valami miatt, amit nem láttam, ami hideg
szélként áramlott végig a bőrömön, libabőrösödést kiváltva
a hőség ellenére. Olyan volt, mint semmi más, amit valaha
is éreztem. Mintha húsz különböző kéz ujjait csavarnám
össze egyszerre. Mintha egy szőtt faliszőnyegbe húzódnék,
ahol minden ember egy szál, egy szín, egy csomó, amely a
többiekbe tekeredik.
Felnéztem, oda, ahol Árész feje és válla éppen megjelent
az égen. Lehetetlen látvány volt, olyasmi, amitől áhítattal
kellett volna bámulnom vagy reszketnem a félelemtől.
Ehelyett azonban valami mástól reszkettem.
Valami, ami a részem volt, de nem én voltam, és nem a
többi Pythia, akiket úgy éreztem, mintha körülöttem
csoportosulnának. Hanem valami, ami csatlakozott
hozzánk, mert a részünk volt. A lény, amelyet Apolló
akaratlanul teremtett évszázadokkal ezelőtt, amikor kivágta
az ereje egy részét, valami mássá vált, valami többé. Valami,
ami mindannyiunkat átszőtt, egyesítve az erőnket egy
utolsó küzdelemben, mindennel, amije volt, és mindennel,
amink volt, a társaival és a szeretőivel.
 És abban a pillanatban tudtam, hogy Agnes tévedett,
amikor azt mondta Rheának, hogy a lény nem úgy érez,
mint mi, hogy nem olyan ember, mint mi. És talán nem is
így volt, és talán nem is volt az, de érzett valamit. Valódi,
túláradó szeretetet és együttérzést a világ iránt, amelyet
befogadott, és az emberek iránt, akiken keresztül dolgozott.
Mindannyiuk iránt.
És hirtelen kivirágzott az ég Pythiákkal.
Mindenütt portálok nyíltak, mint amilyent Gertie
mutatott egyszer nekem: kék égbolt, szürke égbolt, tenger és
kő és erdő a vörössel szemben. Erőszálak nyúltak ki, mint a
lasszók, amelyeket a Pythiát vetettek a forrongó
fényoszlopra, hogy megmentsenek. Mert egy szál nem
tudott volna megállítani egy tiszta energiából álló erőt, de
három igen.
Vagy, gondoltam felfelé bámulva, tucatnyi.
Valami behatolt a körülöttünk lévő kakofóniába, a
villámok csattanásába és a csatazajba, az esővel találkozó
tűz sistergésébe és sziszegésébe, a kiáltásokba és
káromkodásokba, és az alattunk lévő föld morajlásába.
Valami, ami nagyon hasonlított egy sikolyra. Úgy dübörgött
végig a tájon, mint a mennydörgés, megremegett a talaj a
lábam alatt, végigfutott a hideg a gerincemen.
Aztán rémülten és rettegve buktam vissza a sárba, ahogy
a nagy Árész felüvöltött, és tépkedte a pórázt, ami rabul
ejtette, néhányat elszakított, de másoktól nem tudott
szabadulni, és úgy nézett ki, mint egy állat, akit kötéllel
tartanak fogva.
Pontosabban nem, jöttem rá hirtelen. Nem lefogva.
Visszatartva. Mert az újonnan érkezők megpróbálták
visszaszorítani a hasadékba. Miközben a többi Pythia, azok,
akik követtek ide, akik kölcsönvették azt a kevés erőt, ami
még megmaradt bennem, szintén csináltak valamit. És
akkor a rajtam, mindannyiunkon keresztülreszkető erő
visszaüvöltött az őrült istenre.
És hatalmas tornádót nyitott mögötte.
Úgy emelkedett, mint egy hatalmas vadállat, karmaival
az eget kaparászva. Átüvöltött a horizonton, elnyelte a fél
világot. Olyan erőteljes volt, hogy még innen is éreztem,
ahogy hurrikánként felkavarta a metafizikai áramlatokat, és
az erő hullámai megremegtek bennem, fölöttem,
körülöttem. Semmi korábbihoz hasonlíthatót éreztem.
– Mi... mi... ez? – kérdezte az apró boszorkány, hatalmas
szemekkel.
– Vissza a feladónak – kiáltottam, emlékezve a viharokra,
amelyeket Gertie hívott ellenem. – Haza akarják küldeni!
És nagyon is próbálkoztak.
Erő ostorozta őt az égi portálokból. Egy epikus vihar
rontott rá hátulról. Árész ismét felüvöltött, egy borzongató
hangot kiadva, ami több volt annál. Fájdalommal teli volt.
Fájdalmat okoznak neki, gondoltam, és a remény apró
lángja lobbant bennem.
Bántják őt!
És akkor a mezőt elárasztották a tündérek.
Az általam elküldött Svarestri-erősítés visszatért, üvöltve
rohamoztak, mintha egy dühödt fal ereszkedne ránk. Egy
pillanatig nem értettem – mit számított ez már? Mit
számított bármi is itt a Földön?
De aztán rájöttem: azt hitték, hogy a boszorkányok
csinálják ezt. Azt hitték, hogy ők idézték meg az égi csatát,
ami fájdalmat okozott az istenüknek. És elhatározták, hogy
tesznek ellene valamit.
A kis boszorkány rám nézett, én pedig rá, de egyikünk
sem mozdult. Nevetséges számbeli hátrányban voltunk, a
legtöbb szövetség elmenekült a mezőről, és akik maradtak,
már a saját csatáikkal voltak elfoglalva. Elfogyott az erőnk
és az időnk, és hamarosan lemészárolnak minket.
És akkor valaki felkiáltott a másik oldalunkról, a város
irányából. Nagyon sok valaki. És mielőtt elfordíthattam
volna a fejem, hogy megnézzem, ki az, már mindenütt ott is
voltak, ott özönlöttek körülöttünk – egy újabb tündérfal.
Csak ezek...
Kékben voltak.
És zöldben, ahogy egy elhaladó Alorestri egy víztócsát
dobott egy rohamozó tündérre, és olyan bőrbe burkolta,
amit nem tudott lerázni, hiába tépkedte két kézzel. Egy
vízszerű bőr, amely beborította a testét, a fejét, és végül az
arcát. És megfojtotta őt a szárazföldön.
Egy másodperccel később emberek és lovak tömege
dübörgött el kétoldalt a mi kis szekerünk mellett, megrázva
a földet, és majdnem elgázolva minket. Én pedig felnézve
láttam, hogy Arthur vezeti a rohamot, amely lándzsaként
nyomult a Svarestri-erők közepébe, kettészakítva őket. És
szabad utat hagyva maguk mögött.
– Arra! – kiáltottam a boszorkánynak. – El kell jutnunk a
folyóhoz!
Bólintott, és felém dobta a kötél egyik végét, a másikat
pedig ő kapta fel. Elindultunk, amilyen gyorsan csak
tudtunk, ami nem volt olyan gyors. De nem a szekér súlya
miatt, amit a bűbáj szinte elhanyagolhatóvá tett, vagy a
lovak miatt, akiket ki kellett kerülgetnünk, vagy a
mindenütt zajló harcok miatt.
Hanem azért, mert az aréna által keltett hullámok épp
most változtak át mindent elsöprő hullámokká.
A föld tündérei, gondoltam komoran, miközben a lovak
nyerítve elestek, Arthur támadása megtört, az égő város
legközelebbi része megremegett és megrázkódott, majd
romtengerré omlott össze. És mindeközben mi elszántan
törtettünk előre, annak ellenére, hogy a szánkó olyan
alacsonyan volt, hogy minden lépésnél a lábunk hátuljának
ütközött. Egészen addig, amíg egy szökőárszerű földdarab
felénk nem száguldott, és fel nem billentette, a földre vetve
minket, és mindenfelé szétszórva a sebesülteket.
Ezt a hullámot egy másik követte, majd továbbiak, a
hátulról érkező kisebb hullámok hirtelen semmiségek
voltak az elölről érkezőkhöz képest. És egy pillantásból
kiderült, hogy nem minket célzott meg. Ez mindenhol
történt, egy hatalmas körben a csatatér körül. A Svarestri
bekerített minket, de nem több katonával, hanem az
elemükkel, nem engedve, hogy elmeneküljünk.
Mert nem tudták, hogy ki áll az egész mögött, ezért azt
tervezték, hogy egyszerűen megölnek mindenkit, akit csak
találnak.
– Sajnálom! Sajnálom! – mondta az alacsony boszorkány,
amikor visszafordultam. És észrevettem, hogy a seprű már
nem volt a szánkóhoz erősítve.
Mert ő és a boszorkányok, akik még tudtak mozogni,
felkapaszkodtak rá.
 – Ne! – mondtam, és megpróbáltam elérni őt a mozgó
földhullámok mellett. – Ne, minket is vigyetek! Vigyetek
magatokkal minket is!
– Túl nehéz. Sajnálom!
– Ne, kérlek...
– Sajnálom! Sajnálom! – És akkor eltűntek, felrepültek a
levegőbe, miközben én Pritkint szorongattam, és néztem,
ahogy elszáll az utolsó mentőövünk...
És ahogy eltalálja két Svarestri lándzsa, egy-egy mindkét
oldalról, és alázuhan az égből.
Hirtelen minden hangosabb lett, vagy talán csak a
szívverésem gyorsult fel, és pumpálta a vért a fülembe,
miközben néztem, ahogy az égő testek aláhullanak. Vagy
csak egy részét figyeltem, mert képtelen voltam kivenni, hol
értek földet. A fent dühöngő csatát elég könnyű volt látni,
de lentebb füst, gőz és varázslatok tüze volt mindenütt,
összezavarva a szememet; sikolyok és csattanások tették
ugyanezt a fülemmel; és a hullámzó talaj ugyanezt tette az
irányérzékemmel, ledöntött a lábamról és megrémítettek,
valahányszor megpróbáltam felállni.
Ezért inkább mászni kezdtem, és a kötelet használva
megragadtam az utolsó megbűvölt fadarabot, amely most
már elég magasan lebegett, hogy nem volt rajta semmi.
Egészen addig, amíg le nem húztam, és rá nem kötöztem
Pritkint, és el nem kezdtem magam után húzni. Mivel a
boszorkány meghalt, ez a varázslat rohadt gyorsan fel fog
oldódni, és én nem tudtam megújítani.
Nem sok mindent tudtam csinálni, még mászni sem
tudtam hatékonyan, bár ez részben azért volt, mert a kosz
állandóan az arcomba csapódott. Végül feladtam, és
felkapaszkodtam Pritkin mellé, védelmezően rávetve
magam. És a lábammal toltam magunkat, bármennyire is
nevetséges volt, mert csak erre voltam képes.
És meglepetésemre működött.
Tényleg működött, mint szörfözés a szárazföldön, ami
annyira őrült elképzelés volt, hogy úgy döntöttem, nem
gondolkodom rajta, csak csinálom. És hirtelen megindultunk,
siklottunk a földön a köd védelme alatt, minden egyes
hegycsúcsról elrugaszkodva, lefelé, majd felfelé száguldva a
következőre, mint egy őrült szánkó. Elmenekülünk,
gondoltam, és őrült vigyor terült szét az arcomon.
Elmenekülünk!
És akkor egy sorozat tündér energiadárda repült el
mellettünk, alig elkerülve minket. És elintézett egy csapat
boszorkányt, akik épp előttünk futottak. Akiket olyan
erősen és gyorsan találtak el, hogy meghaltak, mielőtt a
földbe csapódtak volna.
Kiszáradt szájjal meredtem rájuk, a szívem olyan hevesen
vert, hogy valósággal fájt. És ez még azelőtt volt, hogy az
egyik halott úgy döntött, hirtelen átfordul és felül, a
felsőtestének egy nagy darabja eltűnt, a haja lángolt.
Ernyedt vonásai pedig ismét megelevenedtek, ahogy a
testet kereső szellem hirtelen testet kapott.
És ezúttal nem lökődött ki.
Ugye csak viccelsz velem, gondoltam, ahogy a halott
szemek pillantása találkozott az enyémmel.
És akkor jött Jo.
De nekem nem ez volt az első rodeóm. Éppen ezért a
mögötte lévő egyik hulla elkapta a bokáját, ami miatt
megbotlott, mielőtt elérhetett volna hozzám, és elterült a
földön. És a mocskos, cipő nélküli sarkát a kölcsönvett
arcomba csapta, miközben kapaszkodtam, és próbáltam
távol tartani őt a két testtől, amelyek most a finoman forgó
szánkó fölé dőltek.
Jo vicsorogva fordult meg, én pedig egy félig hiányzó
szájjal vicsorogtam vissza. Egy tündér, aki mindkettőnkre rá
akart támadni, elsápadt és elhátrált, hogy aztán végezzen
vele egy boszorkány átka. De nem azelőtt, hogy elejtette
volna a lándzsáját, ami nem aludt ki. Csak feküdt ott, alakja
lassan a földbe süllyedt, miközben Jo és én bámultuk.
Nem tudtam, hogy ő mire gondolt, de én mindig is azt
feltételeztem, hogy azok a dolgok valójában formát öltött
varázslatok, mivel a tündérek csak úgy materializálják őket,
amikor szükség van rájuk. És talán így is volt, de bizonyára
más szabályok szerint működtek, mint az emberi mágia.
Mert ez a darab sziszegett és sistergett, de tovább égett,
annak ellenére, hogy a gyújtója nyilvánvalóan meghalt.
Aztán mindketten felé indultunk.
Egyszerre ragadtuk meg, még több égett hús szagát adva
a levegőben terjengő füst, vér és az elhasznált mágia ózonos
árnyalatához. Nálam a hegyes vége volt, de ez nem
számított, még akkor sem, amikor átdöfte a már amúgy is
sérült közepemen. Valójában ez megkönnyítette a dolgot, az
új bordakosaram úgy működött, hogy segítsen csapdába
ejteni, miközben talpra evickéltünk, és egy furcsa
keringőfélében kezdtünk küzdeni, arra használva a
lándzsát, hogy dobáljuk egymást, miközben az eső
zuhogott, az emberek bámultak, és Jo végre rájött, miért
vagyok hajlandó táncolni vele.
Aztán az arca lángba borult.
 A tűz a hajában olyan lángolássá vált, mint amilyent az
energiafegyver tompa vége okozott a mellkasában. Szó
szerint megsült a szemem előtt, és ez még azelőtt volt, hogy
a teste úgy égett volna, mint egy római gyertya, amikor
meggyulladt a zsír. Hátratántorodtam, a riasztó új
ingerküszöböm ellenére megdöbbenve, és egy tündérbe
kapaszkodtam az egyensúly kedvéért. Aki felsikoltott, és
megpróbált elszabadulni, de a kezem az ingéhez olvadt. És
későn jöttem rá: Elolvadtam a saját személyes poklom
közepén.
A tündér újra felsikoltott, a tiszta rémület furcsa, magas
hangján, és előrántott egy kést. Egy pillanattal később a
lelkem visszazuhant a saját testembe, miközben a
kölcsönvett testem szinte felrobbant a földön – leszámítva a
levágott kezeket. Azok még mindig az immár holtravált
tündér karját szorongatták.
Távozott egy füstfelhőn keresztül, én pedig körülnéztem,
próbáltam kiszúrni a következő fenyegetést, de nem úgy
tűnt, hogy lenne. Nem vártam meg, hogy felbukkanjon.
Megragadtam a szánkót, és elindultam, a folyó
viszonylagos biztonsága felé tolva Pritkint.
Itt csendesebb volt, a legtöbb menekülő ember a
dokkokhoz ment. Láttam őket a távolban, hatalmas,
vonagló tömeg, amelyet itt-ott megvilágított a fáklyák
pislákoló fénye. Nem követtem őket. Nem lenne elég
csónak, és különben is, nem állt módomban odajutni. A
szánkó már kezdte a talajt súrolni; egy perc múlva már nem
is tudnám mozgatni.
Így hát a mosodának nevezett kis sátor felé vettem az
irányt. Az valahogy még mindig állt, talán azért, mert egy-
két szétterülő tölgy védte. Az előtte lévő földút folyóvá
változott, úgy zúgott, mint egy áradat. De a sátor
magasabban feküdt, és belül még mindig száraz volt,
amikor felemeltem a hátsó szárnyat. És betoltam a szánkót.
Enyhén zihálva néztem körbe. A fiatal párnak sietve
kellett távoznia, mert a frissen szárított holmik még mindig
a helyükön voltak. Beleértve a kupacot is a szőtt szőnyegen,
közvetlenül a hátsó részen belül, ami hihetetlenül
kényelmesnek látszott.
Egy másodpercig csak álltam ott, és rosszul éreztem
magam, amiért elrontom őket. Idefelé jövet egyre erősebben
kezdett esni az eső, és mindketten átáztunk. Aztán
elgondolkodtam, hogy mi a fene van velem, hogy az
apokalipszis közepén a mosott ruhák miatt aggódom.
Leborítottam Pritkint a deszkáról a kupac közepére, és
leültem mellé, mert nem tudtam mást csinálni. Azon kívül,
hogy azon gondolkodjam, vajon az utolsó csata végleg
kimerítette-e Jót, vagy visszajön-e. És hogy miért érdekelte
ennyire.
Ha bárki másról lett volna szó, személyes bosszúként
értelmeztem volna a támadást. De Jo amúgy is az isten általi
halált tervezte, hagyva, hogy Árész visszatérése eltörölje őt
is a létezésből, velünk együtt. Így a legjobb esetben is csak
egy kicsit módosítottam a menetrendjét, ami aligha érte meg
ezt a fajta kockázatot.
De ha még mindig attól félt, hogy sikerül megzavarnom a
terveit... akkor hogyan? Kimerült voltam, kifogytam az
erőmből, és egy valószínűleg agyrázkódásos fickót
hurcoltam magammal. Ami a harcot illeti, végeztem. És a
megszállás gyorsabban lemerítette a szellemeket, mint
bármi más. Azt kockáztatta, hogy lemarad a nagy fináléról,
és miért? Megölni valakit, aki valószínűleg úgyis meghal?
Ennek nem volt értelme.
Különösen, ha figyelembe vesszük, mi történt felettünk
az égen.
Mert Árész győzött.
Eltoltam a sátorlapot az útból, és bámultam, ahogy egy
felhőkarcoló méretű torzó tolakodott a világba. A teret és
időt szétszaggató hangrobaj ismét felhangzott, de ezúttal
távolinak, tompának tűnt. Mint a beverő eső, hogy
megnedvesítse a lábam, mint az égő érzés a torkomban,
mint minden. Elszürkült, jelentéktelenné vált. Elveszett a
sokkban, a fájdalomban és a gyászban, ami olyan nagy volt,
hogy már nem számított.
Aztán jött egy olyan fény, hogy egy pillanatra úgy tűnt,
mintha nappal lenne. És egy olyan hatalmas robbanás, ami
megrengette alattam a földet, és földet, törmeléket és egy kis
darab élénkvörös gyapjút szórt elém. Rosier színe.
Néztem, ahogy az égő ruhadarabot áztatja az eső, és
éreztem, hogy elfacsarodik az arcom.
Azt hiszem, mégiscsak érzek valamit.
Mint a karokat, amelyek hátulról körém fonódtak. Ezúttal
nem támadólag, hanem vigasztalási kísérletként. Valakitől,
aki jobban megérdemelte volna, mint én.
– Nem sikerült – mondtam bizonytalanul, mielőtt
megkérdezhette volna. – A szerkezet megsemmisült, de
Árész… túl messze van.
Küzdenie kellett érte, küzdenie. De most már nem csak a
lába volt bent, hanem a fél teste is. Rosier áldozata bátor
volt, és végül is sikeres. De ez nem számított.
 Nem lehet bezárni egy ajtót, ha valaki a közepén áll.
– A neved – mondta hirtelen Pritkin rekedten.
– Micsoda?
– A neved!
Kifújtam valamit, ami furcsán nevetésnek hangzott. És
talán az is volt. Mi mást lehetett volna csinálni, amikor vége
a világnak? – Számít ez most már?
A karjai megfeszültek, és amikor újra megszólalt, a
hangja kétségbeesett volt. – A neved...
Megfordultam, próbáltam ránézni, de a karjai erősen
tartottak. – Ha tényleg ennyit jelent...
– …Cassie.
Egy másodpercig csak mozdulatlanul ültem. Aztán mégis
megfordultam, és meg kellett küzdenem a szorításával. És
amikor megtettem...
A szemei smaragdzöldek voltak. Nem zöld, nem jáde,
hanem tiszta smaragd, úgy ragyogott a sötétben, mintha
fény lenne mögötte. Mert volt egy.
A lélek fénye.
Egyszerre támadt kedvem sírni és nevetni. Végre itt volt,
az, akit évszázadokon át üldöztem. Csak hogy túl későn
érkeztem.
– Mondd meg! Ez a neved?
Pritkin úgy nézett ki, mintha a válaszom fontos lenne.
Mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon. Mintha
valami olyasmi lenne, amihez ragaszkodott, bármilyen
személyes viharban is élt mindvégig.
Feltérdeltem, és a kezem közé vettem a fejét.
– A nevem Cassie Palmer – mondtam neki határozottan. –
És szeretlek!
 Hatvanadik fejezet

Megcsókoltam, és ugyanolyan íze volt, mint azelőtt:

hamu, füst és elhasznált mágia íze. Ahogy valószínűleg
nekem is, de nem érdekelt. Nem érdekelt semmi más, csak a
szája melege és a karjainak ereje, és az, hogy a végén van
valaki velem. És nem csak valaki. Az a valaki, akit
mindenkinél jobban akartam, akit már olyan régóta
kerestem, szerettem, Istenem, olyan régóta.
Ahogy már régen bevallottam volna, csak én igazán jó
voltam abban, hogy figyelmen kívül hagyjam a lehetetlent.
De most már nem volt lehetetlen. Semmi sem volt az. És
gondolom, ő is így gondolta, mert a következő pillanatban
visszalökött a tiszta ruhák hegyébe, és áthúzta a fejemen a
ruhámat.
Odakint a dolgok gyorsan romlottak. A csata hangjai
együtt érkeztek a széllökésekkel, amelyek egyre hevesebben
süvítettek. Égő szikrák csapódtak be a sátor mellett,
hozzáadva a tűz szagát a vászon, a sár és az ózon szagához.
Az ég lángolt, forrongó felhőhegyek csíkozták a szörnyű seb
fényét.
Alig vettem észre.
A természetellenes fény glóriát vetett Pritkin feje köré,
miközben befejezte a tunika levetését, visszatükröződött a
szemében, egy pillanatra még inkább hasonlóvá téve az
apjához. Aztán megint inkább az anyjához, amikor
szentjánosbogárnak látszó szikrák táncoltak a hajában. De
amikor fölém hajolt, ismét az a férfi volt, akit ismertem,
megtalálta az ajkaimat, és olyan ölelésbe húzott, amely
minden mást elnyomott.
És akkor magával ragadott minket a tűz.
De nem pusztítással és dühvel, ahogy félig-meddig
vártam. Nem egy dühös isten haragjával. Hanem valami
mással, valami már nagyon régóta várttal. Valamivel, ami
úgy rohant felénk, mint egy hatalmas hullám a part felé. És
ezúttal senki sem tudta megállítani.
Egy pillanattal később, szájak, kezek és együtt dobogó
szívek viharjában söpört végig rajtunk. Elvitte a ruhákat,
lecsendesítette a gátlásokat, elfedte a fájdalmat. Pritkin keze
óvatosan végigsimított az oldalamon, mert a rongyos kötés
egy közel sem gyógyult sérülést rejtett, de én nem éreztem.
Nem éreztem semmit, csak éhséget.
És erőt. Éreztem, ahogy a bőrömön siklik, ahol a keze
pihent. Nyomon követhettem az ujjak és az ajkak nyomát,
ahogy felfedeztek engem. Éreztem, ahogy szikrázik a
szörnyű szőrzete, ahogy végigsimít a testemen, ahogy
áthalad a mellemen, a hasamon és a combomon, ahogy
csókol lefelé. Éreztem, ahogy eláraszt, amikor megtalálta a
középpontomat, amikor az ajkai rám simultak, amikor...
Istenem!
Megfeszültem, és úgy éreztem, mintha lelassult volna az
idő. A levegőben lebegő parázs rubináradattá változott.
Pritkin borostájának dörzsölése a combomon olyan volt,
mint a bársony simogatása. A víz csillogása a csupasz bőrén
olyan volt, mint a páncél, amit a tündéreken láttam, mint a
vizes gyémántok kavalkádja, ami a sátorszárnyon keresztül
hullámzott be, amikor a szél megfordult.
 Mindegyiket éreztem. Mindent éreztem, megvonaglottam
a mellemre csapódó nehéz cseppek alatt, majd Pritkin ajkai
alatt, ahogy lekergette őket, miközben az ujjai felváltották a
nyelvét más helyen, és éreztem, mintha a sátor meginogna
egy újabb földrengéstől, csakhogy rajtam kívül semmi sem
mozdult. Próbáltam a földön maradni, gondolkodni, mielőtt
az érzés elragadott és az őrületbe taszított volna. De ez
lehetetlen volt. Most már elárasztott, és én tehetetlen
voltam, hogy bármit is tegyek, kivéve a vonaglást és a
remegést, és a halk kis torokhangok kiadását, amiket úgy
tűnt, nem tudtam megállítani vagy irányítani.
Pritkin felnyögött, és ez a hang úgy ívbe feszítette a
hátamat, hogy azt hittem, el fog törni, az ujjaim ökölbe
szorultak a hajában, szükségem volt valamire, bármire, ami
lehorgonyoz. De semmi sem segített. Túl sok volt az érzés,
túl sok, és még ahhoz sem tudtam elég tisztán gondolkodni,
hogy megkérdezzem, mi történik.
Aztán már nem is kellett. Mert valami rám nézett, de nem
Pritkin volt az. Legalábbis nem abban a formában, ahogy én
ismertem. Egy inkubus bámult rám a szeméből, sovány,
éhes és kétségbeesett. Nem szólt semmit, de éreztem, ahogy
az érzelmei eltipornak. Éhezett, fájdalmai voltak, de ha
táplálkozott, akkor bántott másokat. Tehát éhezett, olyan
sokáig, olyan régóta...
– Semmi baj – mondtam egyenetlenül. – Te... nem fogsz
bántani!
De nem hitte el, máris elhátrált, eltávolodott tőlem. És
rájöttem, hogy miért, amikor Pritkin újra lehajtotta a fejét,
ajkai olyan rúnákat rajzoltak a bőrömre, amelyeknek
jelentését soha nem ismertem. Mindig azt hittem, hogy ezek
a szimbólumok az érzés fokozására szolgálnak, de
tévedtem. A libabőr visszahúzódott, ahogy mágiával
festette a bőrömet, az izzás lehűlt, a fény visszaváltozott
egyszerűen fénnyé. Én pedig felzokogtam a veszteségtől.
– Nem! Nem akarom, hogy...
De ő nem figyelt rám. Félni kezdett a táplálkozástól, attól,
hogy elvegye, amire annyira szüksége volt. Félt az lenni, aki
és ami volt. Rosier talán tévedett néhány dologban, de
legalább egy dologban igaza volt. Pritkin nem ember volt.
És a próbálkozás, hogy az legyen, megölte őt.
– Nem bánthatsz engem – mondtam, a kezemet a hajába
túrva. És még mindig volt ott annyi a másikból, hogy
hozzádörgölőzött az érintéshez, mint egy macska.
Szégyentelenül érzéki, amilyen Pritkin sosem volt az.
– De igen! Megtehetem... – A félelme nyersen és
gyötrelmesen átszivárgott a szavain, és az én
meggyőződésem válaszolt rá.
– Nem! Most nem!
Egész életemben féltem, de már nem volt mitől félnem.
Egyikünknek sem. És inkább az ő keze által haltam volna
meg, mint Árészé által.
– Vedd el, amit akarsz! – mondtam határozottan. – Vegyél
el mindent!
És az erő visszadübörgött.
Láthattam, amikor végül belém hatolt, a gyönyör
napkitörésszerű sugaraiban, amelyek szétrobbantak a
szemem előtt. Hallottam a fülemben dübörgő vérben, ahogy
vonaglottam alatta, és küzdöttem, hogy alkalmazkodjak a
méretéhez. Éreztem minden mozdulatában, először lassú és
dadogó mozdulatokban, mintha ő is ugyanúgy meg lenne
döbbenve, mint én, aztán hosszabb, biztosabb
mozdulatokban, amitől megvonaglottam és felnyüszítettem.
Aztán összezártam a lábaimat a háta mögött, még jobban
magamba húzva őt.
Egészen addig, amíg a szíve erős és biztos dobbanással
nem dobogott mélyen bennem. Amíg eggyé válva nem
mozogtunk. Amíg ahelyett, hogy meglovagoltuk volna az
erőt, magával ragadott és sodort minket, a fény, az erő és az
érzés örvényébe.
Felkiáltottam, és hallottam, hogy visszhangzik a
torkában. Láttam, ahogy az árnyékunk mozog a sátor
mennyezetén, mintha a tűz bent égne a kint helyett. Láttam,
ahogy egyre világosabbá és világosabbá válik, mígnem
ezernyi szivárványba nem törik, kifehérítve az árnyékokat,
és kiáradva az ajtón.
És akkor láttam, már nem a szememmel, hanem az
elmémmel: az erőt, amint hatalmas ívben, mint egy csillogó
hullám, körbesöpör. Vagy egy óceán, állapítottam meg,
miközben néztem a pythiai hatalom hatalmas kiterjedését,
ahogy csillogott és táncolt, mintha egy távoli nap alatt
táncolna. Láttam az egészet, csak egy pillanatra...
Mielőtt lezuhant… Pritkinre.
Felsikoltottam, attól félve, hogy fájdalmat okoz neki,
hogy széttépi. És talán így is lett volna, csakhogy az a sok
év, az a sok magányos éhezés csak tett valamit, nem igaz? A
lelkének inkubus része elsorvadt és összezsugorodott, alig
kapaszkodott az életbe. Most kiürült és üres volt, egy
hatalmas, visszhangos üreg, tele semmivel. Várakozás…
Egy cunamira.
 Egy olyanra, mint amelyik most ömlött Pritkinbe. Egy
másik inkubust megölt volna; meg kellett volna ölnie. De a
lény szívében lévő hatalmas űr örömmel fogadta, talán
jobban, mint bármelyik másik inkubus tette valaha is, mert
a fajtájából senki más nem tudott ilyen sokáig böjtölni. És
ahelyett, hogy megölte volna, újraélesztette azt a részét,
amelyet már majdnem elfelejtett, azt, amelyik hirtelen
emlékezett, hogyan kell táplálkozni, hogyan kell szeretni, és
hogyan... hogyan kell felnagyítani.
Egy másodperccel később pontosan megtudtam, hogy
mire képes egy éhező királyi családból származó inkubus,
ha megajándékozzák egy lakomával. Mert az az erő,
megduplázva vagy megháromszorozva, vagy
akárhányszorosra növekedve is, most dübörögve tért
vissza. Felkiáltottam, kínomban és extázisban – és
hitetlenkedve, mert ilyet még sosem éreztem. És mert azt
hittem, hogy ez újra csatlakozik a pythiai hatalomhoz,
ahonnan jött. De nem így történt.
Visszatért hozzám.
Hirtelen láttam a pórusaimból áradó fény ragyogását,
éreztem, ahogy sikoltozik az ereimben, éreztem az ízét a
torkomban, ahogy nevetésbe, őrült, lehetetlen nevetésbe
csapott át, mert jó volt, annyira, de annyira jó. Túl sok,
elárasztotta a testemet, az elmémet és a lelkemet, az érzés,
ahogy belém áradt, az ereje a kezem alatt, az érzelmek,
amelyeket túl sokáig tagadtam, az egész.
Így aztán visszaküldtem ezt az érzést Pritkinbe, aki újra
felnagyította, és visszaküldte hozzám, és ezzel egy lüktető,
szívdobogtató, robbanásszerű körforgás vette kezdetét,
amely addig tartott, amíg azt hittem, belehalok, meghalok,
és nem érdekel.
Aztán belém hasított az orgazmus, és a világ felrobbant.
Homályosan felfogtam, hogy a sátrat épp most tépte fel
és fújta le felőlünk a forró sivatagi szél, amely mindent
elárasztott körülöttünk. Halványan láttam, ahogy a fák
odafent úgy hajladoznak, mintha hurrikánban lennének,
minden egyes levél úgy ragyogott, mintha reflektorok
világítanának alattuk. Távolról tudtam, hogy ez veszélyes,
nagyon veszélyes, mert ember vagyok; nem tudok ekkora
erőt megtartani. Ez volt az oka annak, hogy a pythiai
hatalom elkülönült a gazdatestektől. Kölcsönvettük, ha
szükség volt rá; nem mi lakoztunk benne, vagy ő bennünk.
Egy napot sem bírtunk volna ki, ha így teszünk, mielőtt
felégetne minket.
Mint ahogy ez is készült azt tenni velem.
Mert Pritkin épp most adta vissza, mindent, amit tudott,
még egyszer utoljára. Aztán elgurult, zihálva és kábultan, a
teste remegett a saját kielégülésétől, és attól a feszültségtől,
hogy ennyi erőt kellett megtartania. Mert ő sem erre volt
hivatott.
Nem bírtuk elviselni, egyikünk sem, még ketten együtt
sem. Meg kellett szabadulnom tőle. Meg kellett
szabadulnom tőle most.
És volt egy nyilvánvaló célpont.
Felnéztem Árészre, aki olyan hatalmas, olyan erős, olyan
erőteljes volt, és ott tornyosult felettünk az égen. És tudtam,
hogy nem tudom legyőzni, még most sem. Volt erőm, igen,
elég, hogy harcoljak ellene, elég, hogy fájdalmat okozzak
neki, de nem elég, hogy győzzek. Egy istennek kellett volna,
hogy legyek, hogy megküzdjek egy istennel, de én nem
voltam az. Én csak Cassie Palmer voltam.
És Johanna mégis visszajött értem...
Ezért kinyújtottam felé a kezem, de nem az emberi
kezemet, hanem egy sokkal éteribbet. És nem a levegőt
ragadtam meg, hanem valamit azon túl. Mert Jo látta, amit
én nem láttam, hogy talán van még egy trükk a
tarsolyomban. Nem egy Pythia módszere, és nem is az
anyám véréből eredő. Hanem valami sokkal emberibb.
Mert nekem volt egy apám is.
Így hát kinyújtottam az éteri kezet, és felszakítottam az
idő szövetét. Nem azon az apró, alig-alig létező módon,
mint amikor egy szellemmel vonszoltattam magam. Hanem
egy hatalmas vágásban, amely a csatatér teljes hosszában
végighasított, mint egy zöld villám csipkézett íve.
Hosszú fénysor áradt a véres helyszínre, a szellemek
fényének halványan csillogó kavalkádja. És nyüzsgött. Nem
tucatnyi vagy száz, hanem ezernyi szellem, mind egy másik
isten, egy halott isten elől menekülő, aki bosszúvágytól
vezérelve tért vissza a világba, a szemei engem kerestek.
Amíg meg nem látta, mi tornyosul fölöttem.
És ahogyan korábban is, Apolló a horizonton felbukkanó
lakoma láttán elfelejtette a falatot, amit én képviseltem.
Pislogtam, és amikor legközelebb odanéztem, már igazi
csata tombolt, ezúttal két isten között. Az egyik, aki azt
hitte, hogy győzni fog, és a másik, aki tudta, hogy meg fog
halni, hacsak nem meríti le elég gyorsan az ellenfelét, hogy
tisztességes legyen a küzdelem.
Egyikük sem gondolt ránk.
Egyikük sem törődött velünk.
 Ahogyan sohasem törődtek.
De ó, mi törődtünk velük. Ezt bizonyította, amikor
messze a távolban megjelent egy kéken csillogó fény. És a
csatatér túloldalán egy rövid, vakító fényvillanás volt a
válasz. Aztán közelebbről, elég közelről, hogy egy mosolyt
villantson rám, egy ragyogó félisten nyújtotta a kezét.
És egy fekete, égett, szánalmasnak tűnő pálca bukdácsolt
át a füstön és a tűzön, egyenesen a kezébe.
Nem, javítottam ki magam.
Nem egy pálca.
Egy bot.
Pritkin fölé kuporodtam, és néztem a csata tükröződését
egy közeli pocsolyában, amikor három tiszta elemi
mágiából álló sugár csapódott az égen küzdő duóba. Apolló
úgy tűnt, észre sem vette, túlságosan Árész lecsapolására
koncentrált, hogy bármi másra is figyeljen. És talán még
mindig túlságosan kísérteties volt, hogy túl sokat érezzen.
De valaki más igen.
Ezúttal nem üvöltés volt, hanem sikoly: a fájdalom, a
felháborodás, de leginkább a hitetlenkedés sikolya. Hogy
ilyen jelentéktelen teremtmények képesek bántani, hogy azt
gondolták, hogy a saját ajándékait fordítják ellene, hogy
merészelték. És hogy győztek.
Mert Árész hatalmas volt, igen, szinte hihetetlenül erős.
De jelenleg is minden oldalról támadták: a pythiai hatalom
kötelei és csapdái, a mögötte álló vihar hatalmas torkolata,
Apolló éhes szelleme. És most három, isten kovácsolta
fegyver, amelyeket az elemek mesterei forgatnak.
De a háború istenét alábecsülni sosem jó ötlet. Egy
másodperccel később a pajzs kék pontja kialudt, elsötétülve
elhomályosodott. Nem tudtam, miért, amíg egy tiszta
energiából álló sugár át nem süvített a levegőn, és bele nem
csapódott a Caedmon kezében lévő botba, száz darabra
törve azt. Hátratántorodott, és a földre rogyott, megsérült,
de nem voltam benne biztos, hogy mennyire súlyosan. De
ezzel a támadás két résztvevője eltűnt, és csak egy maradt.
És a szerencse úgy hozta, hogy ez egy másik volt
közülünk, csekélyke emberek közül, aki egyedül állt.
És talán ez volt az, ami megtette, ami arra késztette
Árészt, hogy félrenézzen, mielőtt lecsapott volna a
következő lövése. A másik kínzója felé fordult.
Meggondolatlanná vált.
Csak azt tudom, amit láttam. Egy hatalmas csatatér
közepén egy aprócska alak egy foltos szürke lovon állt,
szemben egy toronymagas istennel. És magasra emelte
aprócska kardját, egyenesen a tűzvonalba. Aminek isten
alkotta pengéjéről a visszatükröződés Árész saját erejét
küldte vissza rá, teljesen elsöprően és teljesen váratlanul.
És darabokra tépte a harcoló isteneket.
 Hatvanegyedik fejezet

Kiszáradt szájjal, zavarodottan és tompa pánikérzettel

ébredtem. Szóval, mint általában. Egészen addig, amíg
talpra nem próbáltam kecmeregni.
És éreztem, hogy valami a karomnak ütközik.
Az idegeim olyan érzékenyek voltak, hogy
legszívesebben felsikoltottam volna, de a fogaim még
mindig erősen az alsó ajkamba haraptak. Így inkább
felugrottam, és legurultam az ágyról, majd megpördültem,
és láttam...
Semmit a világon.
Egy pillanatig csak zavartan bámultam az üres, sötét
szobát, a pulzusom őrülten vert. Aztán újra éreztem. Egy
gyengéd, alig észrevehető érintés a kezemen, mint egy
tollpihe simítása.
Vagy mint a selymes loknik lebbenése egy kislány fején,
fedeztem fel, amikor végre lenéztem. A két- vagy talán
hároméves gyerekre, aki a fürdőszobából érkező fényben
állt. És egy kis fehér hálóinget viselt, amitől úgy nézett ki,
mint egy szökött angyalka.
Rogyadozó térddel és remegve visszaültem az ágyra, és a
kislány az ölembe mászott.
És azonnal elaludt.
– Sajnálom! – mondta Tami az ajtóból az arcomat nézve. –
De azt mondta, hogy szükséged van rá, és nem fogadott el
nemleges választ.
 – Hároméves – mondtam bizonytalanul, és átöleltem a
meleg kis testet. Ami közelebb bújt hozzám, és érthetetlenül
mormolt valamit.
– És azt gondoltam, talán igaza lehet – tette hozzá Tami
szárazon. – Azok a vámpírok mindig ugyanazt mondják: jól
van. Ő jól van. Erős. Elvérezhetnél, és szerintem akkor is ezt
mondanák.
– A gyengeség a legnagyobb sértés a kultúrájukban. Úgy
éreznék, mintha elárulnának, ha beismernék... – majd
elhallgattam, mert én sem akartam beismerni semmit.
Tami nem ellenkezett, de az arckifejezése árulkodó volt.
– De ez egy kicsit megnehezíti annak megállapítását,
hogy valójában jól vagy-e – fejezte be helyettem.
– Igen – mondtam. – Jól vagyok!
Odalépett, hogy elvegye a gyermeket.
– Jól érzi magát – mondtam, továbbra is átölelve a
gyereket. Épp elégszer ébredtem az utóbbi időben vérre és
halálra. Ezek helyett őt látni... jó volt.
– Akkor gyere! Lefektetheted.
– Hova? – néztem körül. – Nincsenek ágyaink!
– Már nem ágyakat használunk!
– Akkor mit használunk?
Elmosolyodott.

***

– Ó, atyaég!
– Ezt mondtam én is – mondta Tami, amikor kiléptünk a
liftből egy rövid – nagyon rövid – utazás után. – Szép, nem
igaz?
 – Szép – ismételtem meg zsibbadt ajkakkal.
– Tudom, de túl kell látnod a dekoráción! A nőnek
egyáltalán nincs ízlése. De éppen azon vagyunk, hogy ezt
megoldjuk – tette hozzá elégedettnek tűnve.
Megfordultam, és megpróbáltam visszalépni a liftbe. De
Roy, a déli vörös hajú, elállta az utat.
– Meg fog ölni – mondtam, miközben próbáltam
elsurranni mellette.
– Nem fog, hisz szüksége van rád! – mondta Roy,
visszafordított, és egy az enyémnél sokkal nagyobb, sokkal
pazarabb lakosztályba irányított. – Ha kedvelne téged,
akkor is megölhetne. De ha szüksége van rád, akkor aranyat
érsz.
– Amíg már nincs szüksége rám.
– Igen, de ahogy a dolgok mennek, az eltarthat még egy
ideig – mondta cinikusan. – Akár ki is élvezheted az
előnyöket, amíg vannak.
És az előnyök... azok vonzóak voltak, gondoltam,
miközben a padlót, az oszlopokat és a falakat borító
legfinomabb márványokra meredtem. A padlóba
szakszerűen berakott, káprázatos csillagmintára. A halkan
csilingelő csillárra, amelynek ragyogó fénye a lakosztályom
halványabb megvilágítása után majdnem elvakított. És a
kaszinó legelőkelőbb lakosztályába vezető impozáns
kétszárnyú ajtókra, amelyek előtt két másik vámpír állt őrt,
akik igyekeztek lazának látszani, de az ajkuk még Royénál
is jobban megrándult.
Aztán nyíltan elvigyorodtak, amikor egyikükön
megakadt a szemem.
 – Épp ideje volt már, hogy valami tisztességes szállást
kapjunk itt – mondta.
– Definiáld a tisztességest – mondtam, miközben
megtapogattam egyik cserépben a pálmalevelet, amelyről
azt gondoltam, csak mű lehet.
De nem. Egyszerűen tökéletes. Mint a látvány, amikor
Roy kinyitotta a hatalmas kétszárnyú ajtókat.
– Tisztességes – mondta, és bevezetett a fenséges luxus és
a teljes őrület díszletébe.
A Dante legjobb lakosztálya mindig is lélegzetelállító
volt, de amióta utoljára láttam, határozottan feljavították, a
vegasi csillogásból valami olyasmi lett, ami megközelítette
egy udvarház státuszát. Vagy talán a palota státuszát, mivel
miután néhány hónappal ezelőtt minden ceremónia nélkül
kilakoltattak, a fő rezidens nem más volt, mint a jelenlegi
konzul és a vámpírok világának koronázatlan királynője.
Aki úgy élt, mintha a korona már szilárdan ülne a gyönyörű
homlokán.
– Nem, nem, azt nyisd ki legközelebb! – mondta Tami.
Előrelépett, és most a nappali közepén állt, és úgy
parancsolgatott néhány rangidős mesternek, mintha erre
született volna.
A hajfonatai ma hullámzó lófarokba voltak feltűzve, ami
még a legközelebbi hegynyi méretű vámpír válláig sem ért.
Nem mintha számított volna. A vámpírok már régen
hozzászoktak a gondolathoz, hogy a méret nem egyenlő a
hatalommal. És a két fickó pillantásából ítélve, amit a nő
göndör frizurája felett váltottak, már megtanulták, hogy
könnyebb együttműködni az aprócska nővel, akinek
hatalmas a tartása. Mert egy másodperccel később
felfeszítettek egyet a szögletes, lapos faládák közül, és
amikor az eleje leesett, felfedte...
– Mi ez? – kérdeztem, hitetlenkedve bámulva a benne
lévő festményt.
– Minek látszik? – kérdezte Tami elégedettnek hangzó
hangon.
Átkozottul jól tudtam, hogy minek látszik.
– Vissza kell vinned!
– A fenéket viszem vissza! – mondta Roy. – Majdnem
megszakadtam, mire felcipeltem ide az összeset.
– Honnan cipelted fel őket? Honnan szerezted őket?
– Ó, tudod! – vigyorodott el. – Csak úgy lógtak itt.
– Ahogy ez is – tette hozzá egy pimasz, tizennégy éves,
Jesse nevű fiú, aki a lenti tiki bárból cipelte be az egyik hula
táncosnő poszterét.
Az egyik nagyon hiányos öltözetű hula táncoslány
poszterét.
– Szép próbálkozás – mondta Tami, és a mellkasára tett
kézzel megállította a fiát.
– De azt mondtad, úgy díszíthetjük a szobánkat, ahogy
akarjuk...
– Azt is mondtam, hogy megpróbálom visszaszorítani a
giccset.
– Az én szobámban lesz! Senki sem fogja látni! Nem úgy,
mint azokat a dolgokat – tette hozzá, és egy csomó szobor
felé biccentett, amelyeket az erkélyről cipeltek be.
Vagy ami egykor az erkély volt. De a tágas teret
bekerítették, mióta utoljára láttam, boltíves ablakok íveltek
fölötte, mint egy szolárium, és növények, oszlopok és
szobrok övezték a medencét. Úgy nézett ki, mint egy görög
barlang – vagy talán egy olimposzi, gondoltam az elhaladó
ismerős arcra bámulva.
– Mi az? – kérdeztem.
– A giccs része – mondta Tami, a homlokát ráncolva. – Mi
az istenek ellen harcolunk, ő meg feldíszíti velük a kertjét?
És ki hallott már festett szoborról?
– Valamikor, még a régi Rómában ez volt a divat –
mondta Marco, aki egy másik szobából jött be. – Festett volt
a ruhájuk és a bőrük, csillogó kagylóhéj a szemük, és az
ünnepekre virágokkal díszítették fel őket. Az volt az
elképzelés, hogy úgy nézzenek ki, mintha igazi emberek
lennének, nem pedig azok a hátborzongató fehér izék,
amikkel tele vannak a múzeumok.
– Akkor miért csináltak olyan sokat a másik fajtából? –
kérdezte Jesse.
Marco megvonta a vállát. – Nem csináltak. Csak lekopott
a festék.
– Tami – mondtam komoran. – Miért? Vagyunk? Mi? Itt?
Rám pislogott. – Te magad mondtad, hogy intézzem a
dolgokat; és én így is teszek.
– Igen, de...
– És az első számú szempont a több helyiség biztosítása
volt. Két tucat ember összezsúfolva egy három hálószobás
lakosztályban? És ez csak a nőkre vonatkozott. Meglep,
hogy a tűzoltóparancsnok nem jelent meg...
– Valószínűleg túlságosan megijedt – mondta egy másik
vámpír, miközben egy-egy szoborral a hóna alatt elindult
kifelé az ajtón. És egy balettmozdulatot kellett bemutatnia,
hogy elkerülje a két festőnek öltözött fickót, akik kannákkal
és létrával jöttek be.
 – Falfestmény a főnöknél. Szabaduljatok meg tőle! –
mondta nekik Tami tömören.
– Várjatok! Mi a baj vele? – kérdeztem.
– Nem akarod tudni!
– Én tudni akarom – mondta Jesse, és követni kezdte
őket.
Egészen addig, amíg Tami el nem kapta a grabancánál.
– Nem a gyerekeket kellene szórakoztatnod?
– Ezt Jiao elintézi.
– Akarom tudni, hogy ez mit jelent?
A fiú összeszorította az ajkát. – Valószínűleg nem.
– Menj, segíts neki! – mondta Tami, és a társalgó felé
lökte.
– Tami! – mondtam baljósan.
– És nem volt éppen könnyű olyan helyet találni, ahol
elég hely van – tette hozzá, mintha mi sem történt volna.
Taminak nagy gyakorlata volt a káoszban. – Nem elég
biztonságot nyújtót, ami miatt nem kell szégyenkezni, hogy
ott laksz…
– Nem vagyok különösebben szégyenlős!
– …és ami nem hozná szégyenbe a Pythia irodáját,
amikor az emberek...
– Senki sem jön ide!
– Senki sem jön ide, mert egy bizonyos csoport nem
engedné be őket – mondta Tami, a közeli vámpírokra nézve.
– De nem rejthetnek el örökre! Tudom, tudom – mondta, és
feltartotta a kezét. – Az emberek próbáltak megölni téged.
De neked még mindig működnöd kell.
– Igaza van – mondta a rózsaszín hajú lány egy közeli
kanapéról, ölében egy kisbabával.
 – Szóval, nézzünk szét, rendben? – folytatta Tami felemelt
ujjal. – Egy: szükséged lenne egy biztonságos helyre, ahová
visszatérhetsz. És ha egy egész sereg sötét mágus nem
tudott bejutni ide a múltkor, akkor szerintem ez a hely a
lehető legbiztonságosabb. Hacsak nem egy bunkerben
akarsz élni...
– Van egy ötletem – mondta Marco, hatalmas karjait
keresztbe fonva, és mogorván nézve ránk. Valószínűleg
azért, mert ezt az ötletet még a főnöknek is elő kell adnia. –
Az egyetlen dolog, amit még nem próbáltunk ki...
– Nem működött a sivatagban, nem igaz? – kérdezte
Tami, a régi természetfeletti ENSZ-re utalva, ami valójában
nagyon is egy bunkerre hasonlított. Arra, ami most egy
üvegtömb volt a homokban.
Marco ajkai összeszorultak, és még jobban elkomorult.
– Kettő, elérhetőség – folytatta tovább Tami gőzerővel. –
Az embereknek látniuk kell téged. Hogy benyújtsák
kérvényeiket, tanácsot kérjenek, stb. Ez a hely Vegas
közepén van. Nem sok ennél jobban megközelíthető hely
létezik.
– Senki sem kér tőlem tanácsot – mutattam rá.
– Pedig lehet, hogy megtennék, ha eljutnának hozzád! –
Tami elkeseredettnek tűnt. – Nézd! Nem azt mondom, hogy
engedd be az egész világot. De vannak emberek, akiknek
látniuk kell téged, és akiket neked is látnod kell. Te vagy a
Pythia! Ez felelősséggel jár.
– Azt mondod!?
– Próbálkozom – mondta komolyan. – Nem vagy a
vámpírok tulajdona, amit egy széfbe kell zárni, amíg nem
hívnak. Te egy független személy vagy, akinek feladatai
vannak. És ezt mindenkinek meg kell tanulnia elfogadni! –
mondta Marcóra nézve.
Aki meglepetésemre nem szólt semmit.
– Három – mondta Tami. – Őfelsége úgy döntött, amikor
ideköltözött, hogy túl kicsi és lepukkant, és hogy nem
várható el tőle, hogy ilyen mocsokban éljen...
– Gyanítom, hogy nem egészen így fogalmazott… –
mormoltam, még mindig Marcót nézve.
– Pontosan így fogalmazott – mondd meg neki! – kapta el
Tami a füléhez telefont szorító éppen elhaladó Fredet.
– Oké, igen – értett egyet. – De tudod, hogy az angol nem
az anyanyelve...
– Már pár száz éve itt él!
– De nem sokat jár ki.
Tami a szemeit forgatta.
– A lényeg az – mondta makacsul –, hogy az emberei az
elmúlt két hónap nagy részét az egész emelet kibelezésével
és átépítésével töltötték, hogy helyet csináljanak a
legszükségesebb szolgáinak. Akiknek száma nyilvánvalóan
kétszámjegyű, és nem szeretnek osztozkodni. Tökéletes!
– De nem a miénk – mutattam rá. – Nem költözhetünk
csak úgy be...
– Miért nem? A konzul New Yorkban van...
– Ahol épp most rombolták le a házát! Valószínűleg
bármelyik nap visszajöhet...
– …és ő nem pont ezt tette veled? Csak bejött, kirúgott
téged, és elfoglalta?
Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam.
Mert valahogy így történt.
 – És még csak nem is vette a fáradtságot, hogy beszéljen
veled erről, nem igaz? – erőltette Tami kitartóan. – Tehát
alapvetően azt mondhatnád, hogy kegyesen megengedted
neki, hogy itt lakjon...
Az egyik vámpír visszafojtotta a nevetést.
– …elismerésül annak a ténynek, hogy neki nagyobb a
háztartása, mint a tiéd. De most, hogy itt van az udvarod,
úgy döntöttél, hogy visszaveszed.
Haboztam. Átkozottul csábító volt, főleg azok után,
amiket ő művelt. De valahogy úgy gondoltam, hogy a
kapcsolatunk már így is elég rossz.
– Figyelj rám! – Tami megfogta azt a kezemet, amelyik
nem az egyre nehezedő kislánypopsit tartotta. – Ahogy a
minap Jonas titkárnőjének is mondtad: bárhová
áthelyezheted az udvarodat, ahová csak akarod. Ő
Londonban akar téged, a vámpírok viszont itt akarnak.
Gondolod, hogy majd kirúg téged, csak azért, hogy lássa,
ahogy a Kör várakozó ölelésébe rohansz?
Marco odajött, és elvette az alvó gyermeket.
– A gyerekek egész nap a kaszinóban rohangáltak,
nevetgélve kerestek dolgokat a szobájuk díszítésére –
mondta gorombán. – A hely zárva van, úgyhogy Casanovát
nem érdekli, csak annyiban, hogy kerüljenek vissza, ha és
amennyiben…
– Sértetlenül? – kérdeztem, aggódva nézve a drága
festményekre. Mert egészen biztos voltam benne, hogy
utoljára a páncélteremben láttam őket, egy befektetési
portfólió részeként, amelyet a régi tulajdonos hozott létre.
És az én dekorációmnak általában nagyon rövid a
szavatossági ideje...
 – Cassie? – Felnézve láttam, hogy Marco sötét szemei
ellágyulnak, talán mert a kislány a hatalmas nyakába bújt.
– Mi az?
– Nevettek.
Pislogva néztem rá, és eszembe jutottak a mocskos,
traumatizált gyerekek, akiket pár napja segítettem
kimenteni az égő, felrobbanni készülő otthonukból. Akkor
senki sem nevetett. Azon tűnődtem, vajon fognak-e valaha
is újra nevetni.
– Majd meggondolom – mondtam, és kiszúrtam Ricót, aki
épp akkor jött be. – Rhea?
– Jól van. Akarod látni?
– Igen, de... van még valaki, akit látnom kell előbb.

***

Pritkin ágya mellett egy kisebb társaság ült: Hilde,

Abigail és Rian, az utóbbi félrevonulva, Billy Joe-val együtt.
Aki zöldnek nézett ki.
Jobban, mint máskor.
– Jól vagy? – kérdeztem, átölelve őt.
Ő mosolyogva nézett fel. Aztán elfintorodott. – Savanyú a
gyomrom!
– Billy! Te egy szellem vagy! Nincs is gyomrod!
– Hát, nekem savanyú a gyomrom! – Kiadott egy
nyögésnek nevezhető hangot. Elhátráltam néhány lábnyit.
Rian csendben tovább olvasott egy könyvet. Ugyanúgy
nézett ki, mint máskor: nyugodt, derűs, gyönyörű. Kíváncsi
voltam, vajon szólt-e neki valaki.
 – Rian – mondtam. – Én csak... ööö... Azt akartam
mondani...
– Majd később beszélünk – mondta mosolyogva. – A
barátaid már várnak.
Odasétáltam az ágyhoz. Egész idő alatt nem látogattam
meg Pritkint. Egy ideig Calebnél volt, mert a pokol nem volt
biztonságos számára, még most sem. Aztán itt a
szállodában, miután Calebnek vissza kellett mennie
dolgozni. És egyikhez sem volt éppen nehéz eljutni. De nem
bírtam elviselni.
És most pontosan olyan rossz volt, mint amitől tartottam.
A szemek, amelyek általában kemények és dühösek
voltak, vagy cinikusan összeszűkültek, vagy feszülten tágra
nyíltak – vagy időnként melegek, játékosak vagy
szórakozók –, most csukva voltak, a túl világos szempillák
szinte láthatatlanok voltak a jócskán borostás arcon. Úgy
látszik, senki sem gondolt arra, hogy megborotválja, pedig
már félúton járt a tekintélyes szakáll felé.
Átnéztem a vállam fölött. – Eszébe jutott valami? –
kérdeztem Riantól.
– Még nem ébredt fel. – Látta az arckifejezésemet. – Ezt a
varázslatot senkinek sem kellene túlélnie. De amint
alkalmaztad az ellenátkot...
– Ő alkalmazta – mondtam az ajkamba harapva. És
visszanéztem rá. – Mi van, ha rosszul mondta ki? Mi van, ha
az eső elmaszatolt egy szót? Mi van, ha...
– Cassie! Adj neki időt!
Nem mondtam semmit. De úgy éreztem, elég időt adtam
neki. Úgy éreztem, hogy egy világnyi időt adtam neki. Meg
akartam rázni, látni, ahogy kinyílnak a szemei, hogy...
 Leültem az ágy szélére.
– Jonas járt itt korábban – tájékoztatott Hildegarde,
minden előzmény nélkül. – Valaki beárult téged.
Felnéztem. – Mit akart?
– Tudni akarta, mi történt a hadmágusoddal. Tudni
akarta, mi folyik itt. Hogy megkérdezze, hová mentünk, és
mit csináltunk, és mit tudtunk – ezernyi mindent!
– Nem mondtunk neki semmit – mondta Abigail.
– Átkozottul igazad van! – Hilde ezüstös fürtjei dühösen
lebbentek fel. – Jobban is tudhatná, minthogy egy
beavatottat kérdezzen ki egy küldetésről! Ezt a Pythiának
kell elmondania neki – vagy nem, ahogyan ő dönt! –
Szigorúan rám nézett. – Meg kell fékezned őt!
– Ebben elkelne egy kis segítség – mondtam őszintén.
Hilde egy pillanatra elégedettnek tűnt. Aztán a homlokát
ráncolta. – Elég izgalmas volt, be kell vallanom. De ez...
őszintén szólva, általában a fiatalok munkájának számít.
– Találkoztam a fiatalokkal – mondtam szárazon. –
Majdnem megöltek.
– Jó érv!
Abigail valahova kettőnk közé nézett, de nem úgy nézett
ki, mint aki önként akarna jelentkezni. Egyáltalán nem.
Mindketten úgy néztek ki, mint akik megfürödtek és ettek,
de a szemei még mindig nagyobbak voltak, mint amikor
először találkoztunk.
Igen, gondoltam.
Ez az élet ezt teszi az emberrel.
– Neked családod van – jutott eszembe.
 A nő nyomatékosan bólintott. – Tényleg vissza kell
mennem. De maradhatnék egy hétig, segíthetnék neked
beilleszkedni?
– Eleget tettél már – mondtam neki. – Nagyon hálás
vagyok.
Hirtelen könnybe lábadt a szeme. Aztán felállt, hogy
végrehajtsa a legtökéletesebb pukedlit, amit valaha láttam.
– Megtiszteltetés, hogy szolgálhatok – suttogta. És Hilde
felé pillantott, aki a semmibe nézett. És megbökte.
– Micsoda? Ó, igen. Megtiszteltetés – mondta Hilde. –
Tudod, Jonasszal az a fő probléma, hogy egyszerűen
hozzászokott a túl sok hozzáféréshez. Elkényeztetett, már
ami a Lady Phemonoe-val való kapcsolatát illeti. Szüksége
van még néhány fokos elkülönítésre, hogy emlékezzen arra,
hogy a hozzáférés kiváltság, nem pedig jog...
Billy újabb öklendező hangot adott ki, aztán egy nyögést.
Abigail riadtan nézett rá, és megfogta Hilde kezét.
– Talán ezt később is megbeszélhetnénk?
– Ó, igen! – Hilde hunyorogva nézett rám, majd
megveregette a kezemet. – Fent leszek, hátha Jonas megint
szaglászni akarna, rendben?
Bólintottam. Úgy tűnt, hogy már alig várja.
Elmentek.
Visszanéztem az ágyra, ahol Pritkin még csak meg sem
mozdult. – A Pythiák elvették az emlékeit – mondtam Rian-
nak. – Azt mondták, muszáj, különben megváltozna az
idővonal. De állítólag visszakapja őket.
– Biztos vagyok benne, hogy vissza fogja kapni.
Istenem, de irigyeltem a nyugalmát! Több szempontból
is.
 – Lenne egy kérdésem, ha van kedved válaszolni – szólalt
meg egy pillanat múlva.
– Micsoda? – néztem rá. – Persze!
Vártam, hogy majd Rosierről kérdez valamit, mert
tudtam, hogy közel álltak egymáshoz. De nem ez történt.
– A szellemed elmesélte, mi történt. Nos, egy részét. Egy
dolgot azonban nem értettem.
– Egy dolgot? – Én a felét sem értettem, pedig ott voltam.
Bólintott.
– A gyilkos csapás, az, amelyik elpusztította Árészt.
Arthur vitte véghez, ugye?
– Igen.
Lehajtotta a fejét. – De ez az, amit furcsának találok. Ha
jól tudom, félig ember, félig vízi tündér volt. Mégis képes
volt egy tüzes fegyverrel bánni?
– Inkább olyan volt, mintha Árész saját erejét küldte
volna vissza rá.
– Igen, de hogyan csinálta ezt? Ha már itt tartunk, hogyan
használhatta egyáltalán az Excaliburt? Tudom, hogy ez egy
kis pont, de engem zavart. Azon tűnődtem, hogy Nimue
egyáltalán miért adta neki a kardot.
Egy pillanatig elgondolkodtam, aztán felnevettem,
hirtelen eszembe jutott Rosier leírása a legrondább
emberről, akit valaha látott. Szinte embertelenül csúnya. –
Ha tippelni akarnék – mondtam –, azt mondanám, hogy
Arthurnak mindkét oldalról volt némi tündér öröksége. Ez
azt is megmagyarázná, hogy miért egy sárkány volt a
jelképe.
Felvonta a szemöldökét.
 Billy kapkodta a fejét, köhögött, és furcsa hnnnz hangot
adott ki a torkából, ami egyszerűen... nagyon zavaró volt.
Sóhajtottam. Mi a fenét lehet csinálni egy beteg szellemmel?
Még csak nem is hallottam ilyesmiről.
De nem viszem őt semmilyen nekromantához – ez biztos
volt.
– Reggeli után majd foglalkozok veled – mondtam.
– Nem foglalkozást akarok! Azt akarom, hogy ez a dolog
kikerüljön a torkomból!
– Milyen dolog? – kérdeztem óvatosan.
És válaszul még néhány öklendező hangot kaptam.
Meg akartam kérdezni tőle, hogy hová tűnt a csatatéren.
Az egyik percben még ott volt mellettem, a másikban meg
már el is tűnt. Nem mintha segíthetett volna; mindketten
kimerültek voltunk. De mégis...
Azon tűnődtem, vajon mire készülhetett.
– Ne feledd! – mondta Rian. – Bármi is történt, Árész
halott.
– De Jo nem. Nem teljesen.
– De ő csak egy szellem. Mit tehet egy szellem?
– Meglepődnél.
És ekkor enyhe mozgolódás támadt az ágyon.
Feltápászkodva fölé hajoltam, és nyitott, zöld szemeket
találtam, amelyek visszabámultak rám. Ébren és tudatosan.
És élve.
Egy pillanatig csak néztem őt. Úgy tűnt, nem tudok
mondani semmit. És most az egyszer ő sem.
– Figyelmeztettek minket, hogy eltarthat egy darabig,
mire visszanyeri a hangját – mondta Rian. – Valójában
minden érzéke valószínűleg egy kicsit... félrecsúszott lesz...
néhány napig. A varázslat kissé zavarba ejtő.
Igen, lefogadom.
Leültem az ágyra, és Pritkinnek többszöri próbálkozás
után sikerült megfognia a kezemet. Magához rántott, és egy
pillanatra bűntudatom támadt, mert valahogy
megkönnyebbültem, hogy lesz néhány napom, hogy
kitaláljam, mit mondjak neki. Azok után, amin
keresztülmentünk, őszintén szólva fogalmam sem volt.
De úgy tűnt, én voltam az egyetlen.
– Emlékszem – mondta rekedt suttogással.
A szemébe néztem, és alig néhány centiméter
távolságból… intenzívek voltak.
Nyeltem egyet. – Emlékszel... pontosan mire?
Elmosolyodott. És esküszöm, ez volt a leggonoszabb
dolog, amit valaha láttam.
– Mindenre.
Ó, anyám!
De aztán Billy megmentett.
Khmm, hnggg, hnggg, hnggg, hnggg!
És akkor Billy felöklendezte Rosiert.
 Befejezés

Rian és én lefelé tartottunk, részben azért, mert Caleb

megjelent, hogy leváltsa őt, részben pedig azért, mert egy
démonurat kellett visszakísérnie a pokolba. Egy nagyon
kifacsart, nagyon fáradt, nagyon levert démonurat. Akinek
épp most olvastak be.
– Az apád mindenkit a hatalom segítségével tartott
kordában – mondta szigorúan. – A hatalommal, amit a te
segítségeddel szerzett meg, de amit soha nem köszönt meg
neked. Te egyformán jól boldogultál a diplomáciával, a
ravasz alkudozással és a puszta vakmerőséggel. Hogyhogy
nem vagy egyenrangú vele, amikor kevesebbel többet értél
el?
Rosier nem szólt semmit. Nem voltam benne biztos, hogy
tudna. De úgy tűnt, ez Riant nem is érdekli.
– Évszázadokon át csak annyit hallottam, hogy
„szükségem van egy fiúra”, „több hatalomra van
szükségem”, „szükségem van egy fiúra, aki segít nekem”!
De mindeközben te tökéletesen jól boldogultál nélküle is! És
az egyik alattvalódként szólva, hadd mondjam el, hogy
nekem sokkal jobban tetszik a mostani életünk, mint azok a
történetek, amiket apád koráról hallottam.
Rosiernek sikerült szelídnek látszania.
– És feltételezhetem, hogy mindazok után, amin
keresztülmentél, tanultál valamit? És hogy Pritkinnek nem
kell többé Damoklész kardja alatt élnie? Megmondhatom
neki, hogy mostantól szabad, és választhatja a saját útját?
Rosier erre mintha kissé megmerevedett volna, és kihúzta
magát. Egészen addig, amíg azok a sötét szemek fel nem
villantak, és a nő nem vetett rá egy megvető pillantást. Ő
pedig egy halvány, sóhajnak tűnő hangot adott ki.
És összecsuklott.
– Elmegyek Casanovával ebédelni, és utána hazaviszem
Lord Rosiert – mondta Rian, halványkék Birkin-táskáját a
másik karjára tolva, hogy megnyomhassa a lift gombját. –
Ha szükséged van rám, Carlos majd jelentkezik.
A levegőbe cuppantott, majd belépett a liftbe.
– Azt hiszem, élvezni fogom a következő néhány hetet –
mondta Rosiernek. – Rengeteg dolog van, amit el akartam
mondani neked.
Rosiernek valahogy sikerült a riadalom látszatát keltenie,
annak ellenére, hogy alapvetően füstszagú volt. Először is,
Billy úgy beborította, mint engem, mielőtt teljesen eloszlott
volna. És fenntartotta a saját életerejével, amíg Rosier elég
életerőt nem tudott összegyűjteni ahhoz, hogy ne
halványuljon el.
Ezek után sokáig az adósa lesz. Röviden elgondolkodtam
azon, milyen ajándékot kapott egy szellemhez képest. Aztán
Billyre és Rosierre gondoltam, és arra, hogy ők ketten együtt
mekkora zűrzavart tudnának okozni, és úgy döntöttem,
nem akarom tudni.
– Ó, majdnem elfelejtettem – mondta Rian, miközben
egyik finom Jimmy Choo-t a liftajtóba rakta. És belekotort a
táskájába.
 – Lord Mircea ezt neked küldte. – És előhúzott egy lapos,
téglalap alakú csomagot. – De furcsa módon John szobájába
kézbesítették.
– Ööö... Pritkinhez? – kérdeztem, mert rossz előérzetem
támadt.
Rian szétszórtan bólintott, és próbálta megvédeni urát a
légkondicionáló áramlatától. – Megkértek, hogy adjam át.
– Köszönöm – mondtam kiszáradó szájjal. És néztem,
ahogy távozik.
A csomag természetesen drágán volt becsomagolva,
arany és fehér szalaggal. Volt benne egy kártya is.
Köszöntés nem volt rajta, csak egyetlen sor gyönyörű,
kézzel írt betűkkel.
Talán a hölgy szeretné átgondolni a dolgot?
Egy hosszú pillanatig csak néztem. Aztán egyszerre
letéptem a papírt. Mint egy sebtapaszt, gondoltam
komoran, és azon tűnődtem, miért küldött nekem Mircea
egy könyvet.
Egészen addig, amíg meg nem láttam a címet. Ott álltam
a Dante előszobájában, kezemben a Le Morte d’Arthur
gyönyörűen illusztrált példányával. A leghíresebb könyv,
amit valaha Arthur királyról... és az udvaráról írtak.
Mircea gondoltam dühösen, visszanéztem Pritkin
szobájára, és összegyűrtem a cetlit.
Aztán ugrottam.