VUJITY TVRTKO

ANGYALI TÖRTÉNETEK

A POKOLBÓL
 Ágika emlékére

Ajánlom ezt a könyvet

Angyalkáimnak: Benjaminnak és Barnabásnak, Gyöngyinek, h séges páromnak,
Krisztináimnak: Bényeinek, Bomberának, Pigniczkinek, kiváló kollégámnak, Augustine
Beechernek.

Sierra Leone sokat szenvedett népének és mindazoknak, akik hiszik, hogy a pokolban is
élhetnek Angyalok.
ALEXANDRA
 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs
rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt el zetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összef zésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

© Nógrádi Gergely, Vujity Tvrtko, 2004

© Pécsi Direkt Kft.
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója
7630 Pécs, Alkotás u. X
Telefon: (72) 777-00xx

Felel s kiadó a Kft. ügyvezet igazgatója

M szaki vezet : Mátay-Mayer Gergely
Borítóterv: Nagy Péter
Borítófotó: Kaiser Ottó, Yannis …/Reuters
Fotók: Talán Csaba, Márványi Péter, Bodrossy János, Kis Aurél, Pénzes István,
Veres Viktor, Varga Gábor, Szilágyi Béla, Czag… Balázs, Paulino Oríbe,
Fehim Demir/Ikre, Reuters, Vujity Tvrtko
Szerkesztette: Balázs …
Tördelte: Bocz József
 Tartalom

Az Evelyne-akció ......................................................................................................................... 5
Tarzan és Csita ........................................................................................................................... 61
Szarajevó 1994/2004 .................................................................................................................. 75
Sorel az olimpián, avagy a Nagy Kaland ................................................................................. 105
Izland – Utazás Jégföldre ......................................................................................................... 112
Szahara ..................................................................................................................................... 121
Történetek a Pokoli Történetekr l 3......................................................................................... 144
Barátom, a paralimpikon .................................................................................................... 144
A boszorkánykonyha.......................................................................................................... 146
Kalandorok a Magas-Tátrában ........................................................................................... 148
Látni a Sz zanyát!.............................................................................................................. 150
Árvíz a Kárpátokban .......................................................................................................... 151
Ágika .................................................................................................................................. 152
Búcsú a magyartól.............................................................................................................. 156
A háború vége .................................................................................................................... 156
Gyöngyi visszatér............................................................................................................... 157
Horgászversenyen a Napló................................................................................................. 159
Pokoli Történetek – Angyali Történetek: tények, számok, érdekességek.......................... 160

Az Evelyne-akció
Apakeresés Sierra Leonéban

„Somewhere Over The Rainbow…”

A téren állók lelkes kiáltásban törtek ki, amint meglátták a lányt. Az égen sötét, tömör
felh fal emelkedett, a lány szeme mégis úgy csillogott, mintha a nap tükröz dne vissza benne.
Az emberek versengve nyújtogatták felé a papírcetliket, füzetlapokat, újságokat, hogy a lány
dedikálja ket. Arrébb, az ácsolt színpadon már lázasan serénykedtek a roadok, épp a hangot
állították be.
Ez csupán egy fellépés volt a sok közül. Evelyne-t, amint a többi megasztárt, tenyerükön
hordozták az emberek. És Evelyne, ahogy mindig, ezúttal is elb völte ket a kedvességével.
Kedvesség… igen, azt hiszem, ez Evelyne titka. Többen azt állítják, hogy a kedvesség
juttatta tovább fordulóról fordulóra a pécsi lányt, és nem els sorban a hangja.
Nem tudom. Nem értek a hangokhoz. A bel le áradó kedvességet azonban én is észlelem.
És hibái mellé, kedvességb l Evelyne-nek b ségesen juttatott a Jóisten.
Hanem a kedves emberek gyakorta kiszolgáltatottá válnak. A mai kor a számítóknak, a
m kedveseknek kedvez. Gyanús, ha valaki önfeledten mosolyog. Ha átadja a helyet a
villamoson. Ha felhív, hogy mi van veled. Ha egy csokoládés minyonnal lep meg a
születésnapodon. Vagy ha felajánlja, hogy beköltözés el tt segít kitakarítani az új lakásodat.
Evelyne ilyen volt. Szeretett szeretni, és mindennél jobban vágyott rá, hogy
viszontszeressék. Hogy miért? Talán azért, mert sosem volt apja. A Sierra Leone-i
közgazdászhallgató, Ahmed Brahim Kandeh, lánya születése el tt egy hónappal, visszatért
hazájába. S a kis Kandech Evelin Noémi, mert valójában ez Evelyne hivatalos neve, hosszú
évekig csak álmodozhatott a papáról.
Az is lehet, hogy a pécsi lány a b rszíne miatt áhítja olyannyira, hogy szeressék. Els
hallásra furcsa amit írok, igaz? De azonnal megmagyarázom.
Miközben a jóérzés emberek már gyermekként is odavoltak a mosolygós félvér kislányért,
Evelyne-nek számos inzultust kellett átélnie a kilencvenes évek Magyarországán. Csúfolták,
gúnyolták a b rszíne miatt. Kés bb, már feln ttként, belefutott néhány „niggerezésbe” is.
Ami azt illeti, a saját b römön éreztem, némely embertársam mennyire moha agyilag.
Horvát barátommal, Vilivel néha horvátul beszélgettünk. Emlékszem, egy alkalommal egy
prémvadász kinézet , csüng bajuszú testes férfi lépett oda hozzánk, és ízesen a következ t
mondta:
– Ha magyar kenyeret eszel, beszélj is magyarul!
Hát igen, a nyolcvanas évek Pécsén (is) voltak figurák. Például ez a prémvadász, akinek a
nyakából, pontosabban a nyaka köré tekert prémsálból folyton egy pár rókaszem villogott az
emberekre. De t azért kevesen ismerték. Meg hát nem is nagyon rajongtak érte.
Nem így Leonardóért, a marcona rend rért, aki a város büszkesége volt, amíg
nyugállományba nem vonult. A Széchenyi téren látott el szolgálatot, és k keményen betartatta
a rendet. t egész Pécs ismerte.
Ahogy a perecest is. A pasast micisapkában, fehér köpenyben. Ma is ott áll a Király utcán,
és mély gyomorhangon darálja: „Csak egyenként, csak sorban, kérem, ne tülekedjenek!”
Persze, egy lélek sem áll sorba perecért.
Vagy ott van az az sz hajú, er sen sminkelt id s asszony, aki szép ruhájában, két
b rszatyorral a kezében folyton siet valahová. Menet közben billegeti a fejét és üveges
szemmel bámul maga elé. Akik nem pécsiek, kinevetik, bolondnak tartják. Ám a helyiek együtt
érz ek vele. Tudják, miért vannak alkarján a tetovált számok. Bizony, a nénit friss házasként
hurcolták a nácik Auschwitzba, és a szeme láttára végezték ki a férjét. A háborút követ en
egyike lett a holokausztot túlél négyszáz pécsi zsidónak.
És hát a város jelképe lett az a kávébarna kislány is, aki a f téren, a ciszterci Nagy Lajos
Gimnáziumból szaladt ki társaival az iskolakapun, kicsengetés után. Azért ne feledjük, hogy
még a nyolcvanas-kilencvenes években is felt n jelenség volt egy fekete ember
Magyarországon. Emlékezzünk csak Taszárra, amikor a kimen t kapó fekete katonák után
tátott szájjal fordultak meg a helyiek.
Szóval ott volt a sötét b r kislány a hófehér anyukájával, és mi persze mindannyian
ismertük a történetét.
Néha szerencsém volt Evelyne-hez különböz városi rendezvényeken is, hiszen hatéves
kora óta énekelt közönség el tt, s szinte nem volt olyan ünnepség, amelyen ne hallottam volna
népdalt énekelni. Úgy van, jól látják: magyar népdal szólt a fekete torokból, bár Evelyne sose
tagadta, hogy Aretha Franklin stílusa közelebb áll hozzá, mint mondjuk a Nyílik már a
pipacsvirág.
Láttam ugyan fellépni a kislányt, de arról értelemszer en fogalmam sem lehetett, hogy
milyen vívódások, milyen lelki kínok gyötrik. És itt most nem els sorban arra gondolok, hogy
apa nélkül kellett feln nie, hisz err l kés bb b ven lesz szó. De a kis Evelyne-t olyan apró
momentumok is zavarták, mint például hogy széles az orra. Ugye, els hallásra milyen
semmiségnek t nik a dolog? Ám egy kamaszodó lány életét megkeserítheti ez az apró,
esztétikai kérdés. Különösen, ha az embert érzéketlen és primitív emberek veszik körül. Mint
például Evelyne egyik tornatanára, aki egy szem savanyú cukrot ajánlott föl annak a diáknak,
aki a legtovább tudja az orrán egyensúlyozni a labdát, ám Evelyne-t már az elején kizárta a
versenyb l, „mert neki amúgy is rettenetesen széles a heftije”!
Abban az id ben a lány sokkal gyakrabban kérdezte: „Anya, miért ilyen az arcom?”, mint
azt, hogy „Anya, ki az én édesapám?”. Persze, sose mások el tt. A kilencvenes évek végén
közelebbi kapcsolatba kerültünk Evelyne-nel, de nekem egyszer se beszélt démonairól. Miel tt
bárki rosszra gondolna, és a bulvárlapok egymást víz alá nyomva lihegnének az ajtóm el tt,
szeretném tisztázni: a közelebbi kapcsolat mindössze haverkodást jelentett! Evelyne egy közeli
utcában lakott Pécsett, s mivel az egyik legjobb barátommal, Marcival járt, ezért természetes
volt, hogy viszonylag gyakran láttuk egymást. S t egy id ben reggelente én vittem be a
középiskolába, mert állandóan késésben volt. De ezt se beszéltük meg el re. Egyszer csak
láttam, hogy a csuromvizes hajú, kávébarna lány botladozva rohan lefelé a meredek utcánkban.
– Hová-hová? – kiáltottam utána.
– Suliba – integetett vissza. – Késésben vagyok.
– Gyere, leviszlek kocsival, épp most indulok!
Nem kellett sokáig gy zködnöm. Mivel akkoriban én is rendszeresen jártam a
városközpontba, reggelente együtt mentünk le a hegyr l. Folyton késett, egyszer en képtelen
volt id ben elkészülni. M vészlélek? Nem tudom. Csak annyi volt bizonyos, hogy az utolsó
utáni pillanatban ugrott ki az ágyából, rohant zuhanyozni, magára rántott egy pamutpulóvert, s
lezuhant a pipereasztal mellé, hogy megfésülje vizes haját.
Aztán egy alkalommal együtt buliztunk, és végleg a bizalmába fogadott. Lejött a színpadról,
hiszen akkor is énekelt, leült az asztalomhoz, és barackbef ttet rendelt. Az volt a kedvence.
– Szeretem ezt az együttest – kezdte, és ábrándos szemmel nézett a félhomályba. Marci
barátom képz m vész volt, de állandóan zenekarokat alapított, amelyekben mindössze egy
közös pont volt Marci személyén kívül: mindegyiknek Evelyne volt az énekese.
– Olyan vagyok, mint ez a kis kóró – mutatott hirtelen Evelyne az asztal közepén álldogáló
cserepes virágra. – Ha nem öntöznek, meghalok.
Tudtam, mire gondol. Mint említettem, gyermekkora óta elképeszt szeretetéhség dübörgött
Evelyne-ben. Egy simogatás, egy jó szó olyan volt neki, mint virágnak a víz.
Nem igazán tudtam mit hozzáf zni a hallottakhoz, csak elmosolyodtam. Evelyne
visszamosolygott, azt hiszem, abban a pillanatban épp erre volt szüksége.
– Ez a legrondább alátét, amit valaha láttam – mutattam a cserepes növény alatt „díszelg ”
répasárga m anyag borzalomra. Evelyne elnevette magát. Egy kedves ismer sünkr l kezdtünk
beszélgetni, aki állítólag Ománba n sült.
– Jó messze van – t n dött Evelyne. – Vajon mi van messzebb, Sierra Leone vagy Omán?
Megfogott a kérdésével, mert ha valaki rápillant a térképre, láthatja, hogy Budapesthez
viszonyítva nagy eltérés nincs a távolságokban. Viszont máris Sierra Leonénál tartottunk. És
akkor Evelyne belekezdett abba a történetbe, amelyet ha részleteiben is, de ma már sokan
ismernek ebben az országban.
Volt egyszer egy Sierra Leone-i diák, bizonyos Ahmed Brahim Kandeh, aki fekete b r volt
és mohamedán. Pécsett tanult közgazdaságot, ott is akart letelepedni. Beleszeretett egy
Czeglédi Éva nev lányba, és három évig éltek lángoló szerelemben. Ahmed olyannyira
komolyan gondolta az Évával közös jöv t, hogy egy pillanatig se tiltakozott, amikor a lány
közölte, hogy állapotos. A sors azonban, mint annyiszor, ezúttal is közbeszólt. Mindössze egy
hónappal a kis Evelyne születése el tt Ahmed vészjósló arccal jött haza az egyetemr l.
– El kell utaznom – mutatta könnyezve Évának a tanulmányi osztályra címzett Sierra
Leone-i levelet, amelyen hivatalos állami pecsét díszelgett.
– Behívót küldtek. Háború van a hazámban. Hadköteles vagyok.
Éva hallgatott. Aztán mégis er t vett magán és bátortalanul kérdezte:
– És ha… nem mennél…?
Ahmed megrázta a fejét.
– Az lehetetlen. Ha nem engedelmeskedem, a családomon torolják meg.
Éva lehajtotta a fejét. Mintha megérezte volna, hogy ezzel egy csapásra köddé foszlanak a
szeret családról sz tt álmai.
Ahmed pakolt, és zokogva bár, de ment. Az egyetem legjobb kép fekete diákjának csinos
arcát szinte felpuhították a könnyek.
– Úgy neveld, ahogy én nevelném! – tette rá kezét Éva domborodó pocakjára a ferihegyi
repül téren. A lánynak nem jött ki hang a torkán: némán bólintott. Egyszerre volt a
legboldogabb és a legboldogtalanabb n a földkerekségen. Éveken át vágyott gyermekáldásra,
els házasságát is azért bontotta fel, mert nem született a párjától babája. Most csupán néhány
héttel volt a szülés el tt, de elveszítette azt, akire tulajdonképpen felépítette az életét. Csonka
családban, magányosan nevelni egy gyermeket? Ó nem, Éva nem erre vágyott!
Ugyanakkor a törékeny lány nem ismert félelmet. Megrázta cseppnyi öklét a sors felé, fogát
összeszorítva igyekezett nem összeroppanni. És majdnem napra pontosan egy hónappal azután,
hogy Ahmed elt nt egy Tu-154-esben Ferihegyen, világra jött Kandech Evelin Noémi. Igen,
ismét jól látják a kedves olvasók, nem elírás: Evelyne eredetileg Evelin Noémi, és egészen a
Megasztárig ezen a néven ismerték Pécsett.
A baba már születése után néhány pillanattal olyan fülsiketít hangon visított, hogy a
szülészn ben szinte megh lt a vér.
– Igazi kis primadonna a lelkem, bizonyára operaénekesn lesz bel le – mondta, és nem
tévedett nagyot.
A szülészeti osztályon Evelyne csodájára jártak. Nem s r n láthattak ilyen gyönyör , fejlett,
göndör fürtös, fekete b r babát. Némelyik anyuka irigykedett is, mert amikor megérkeztek a
rokonok babanéz be, és megálltak az üvegfal el tt, egyt l egyig azt mondták: „Jaj, de aranyos
ez a kis Bélus (Marcika, Julcsi, Tomika, Peti, Aranka stb.), de nézzétek csak ott oldalt, azt a
hajas, fekete tündért, hát az valami csoda!”
Czeglédi Éva kalapáló szívvel vette karjába kislányát és Evelyne pillantása feledtette vele,
hogy most következik csak a neheze. Az igazság az, hogy az ifjú anyuka akkor még bízott
szerelme visszatértében. Ha valaki azt mondja neki, hogy többé sosem látja viszont Ahmedet,
biztosan kinevette volna az illet t.
Nem sokkal születése után Evelyne-t megkeresztelték, noha édesapja mohamedán vallású
volt. A kislány számára hosszú évekre ez volt az utolsó szent és békés lépés az élet
vadonjában.
Az évek teltek, s Ahmed csak leveleiben volt jelen a család életében. Néha, a nagy
ünnepeken Evelyne telefonon is hallhatta édesapja hangját, de akkoriban még nem tudatosult
benne, hogy mit is jelent a szó: „édesapa”.
Evelyne és Éva között évekig nem volt téma, hogy csonka családban élnek, noha az anya
sosem titkolta lánya el tt, hogy mi is valójában a helyzet. Aztán egyszer, amikor Evelyne már
nyolcéves lehetett, leguggolt az utcán egy girhes, kivert kutyához, és azt kérdezte t le:
– Édesem, te is egyedül vagy, téged is elhagytak?
És akkor fájdalom hasított Éva szívébe. Az „is” szócska úgy érte, mint egy t rdöfés.
Megértette, hogy hiába igyekezett megadni mindent a kislányának, akár erején felül is, a
legfontosabbat nem adhatta meg neki: azt, hogy apja legyen.
Nem várta meg a karácsonyt, még aznap este feltárcsázta Ahmedet Sierra Leonéban. Ám a
sors megint csavarintott egyet Evelyne-nék történetén: a számon egy vadidegen férfi
jelentkezett, aki hadaró angolsággal, pattogó mondatokkal igyekezett valamit elmagyarázni.
Mivel Éva nem tudott angolul, semmivel sem lett okosabb. A háttérben azonban puskalövések
zaja hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy baj van Sierra Leonéban.
Éva így kénytelen volt belenyugodni, hogy az utolsó Ahmeddel közös fonál is elszakadt.
El vette szerelme korábbi leveleit, és egyenként visszaragasztotta a borítékjukat. Aztán,
kéthavonta egyszer, újra bedobott egyet közülük a postaládájukba. Tudta, hogy Evelyne
minden áldott nap úgy jön haza az iskolából, hogy els útja a postaládához vezet. Saját
postaládakulcsa volt, és amikor meglátta, hogy írt az apja, örömkönnyekkel a szemében futott
anyjához, kezében lobogtatva a levelet:
– Anya, apa írt!
„Kedves Lányom! – állt Ahmed egyik levelében. – Nagyon sokat akarok tudni mindenr l,
hogy mit csinálsz most, jól tanulj és sokat, küldök képet. Itt nehéz minden, de jól vagyunk.
Édesapád.”
– Az Isten adta nekem ezt a gyereket – mondogatta magának Éva, egyre szebb lányában
gyönyörködve –, kárpótlásul azért, hogy elvette a szerelmem.
A kamaszkor nehéz id szak volt. Apa nélkül egy lány számára szinte lehetetlen lelki sérülés
nélkül átvészelni az életnek ezt a bonyodalmas korszakát. De Evelyne-re jól hatott a dac, az
édesapja utáni vágy. Keménnyé, kitartóvá tette. S a remény, hogy akár a következ pillanatban
is betoppanhat a papa, átsegítette a nehézségeken. Akkoriban lett a lány egyik legf bb
jellemz je a makacsság. Ez a tulajdonság persze minden gyermekben megvan, de legalább
tízszeres adagot kapott bel le. Ezért aztán néha megszenvedtek vele a tanárok, de saját anyja
is.
Ugyanakkor Evelyne temperamentumos ifjú hölggyé cseperedett. Részese lett minden
csínynek, tréfának. Alapvet en vidám kölyök volt, csak nagy néha hervadt le a mosoly az
arcáról, amikor édesapjára terel dött a szó. Egyszer váratlanul két kezébe fogta anyja kezét, és
olyan komolyan nézett rá, ami nem is illett bohó, eleven természetéhez.
– Anya, találkozni fogok én valaha is apuval?
– Hát persze, kislányom – simogatta meg a fejét Éva. – Nem is olyan sokára.
Evelyne úgy maradt még egy pillanatig, mozdulatlanul, az anyja szemét vizsgálva, aztán
már futott is tovább.
Talán, ha nincs Evelyne-ben ennyi élni akarás, vidámságra való hajlam, akkor sérülten jutott
volna túl a feln tté válás sivár és vigasztalan ösvényén. Így azonban, mire tizenéves kora
végére ért, csupán az apahiányból adódó, végletekig halmozódó szeretethiány lett egyetlen
veszélyesebb vonása.
Hogy miért írom azt: „veszélyesebb”? Mert akir l látszik, hogy majd megbolondul egy jó
szóért, egy simogatásért, az védtelenné lesz a mai szívtelen és számító világban. Ez a kor nem
a reneszánsz embereké, akik csordultig telt szívvel közelítenek emberhez és természethez. A
korszellemet tekintve tehát tagadhatatlanul kétes érték báj volt Evelyne nyíltsága,
emberszeretete, de akinek még nem h tötték ki szívét az élet mindennapi csatái, az hamar
megkedvelte a mosolygós lányt. Talán nem véletlen, hogy Evelyne els feln ttkori szerelme a
romlatlan és szintén folyton mosolygó, indiai származású Siva volt. Az orvostanhallgató fiú
New Yorkból érkezett Pécsre, s egészen a diplomázásig együtt lakott Evelyne-nel. Aztán
hazautazott, és lassan kih lt a szerelmük. Evelyne-nek alighanem elég volt ismeretlenül is
imádott apja után vágyakozni, nem akart még egy elveszített férfit. Amikor az All You Need Is
Love cím szerelemkeres m sor meglepetésként Magyarországra hozta az akkor már
országosan ismert Evelyne szerelmét, a lány már csak pusztán baráti érzelmeket táplált Siva
iránt.
De ne szaladjunk ennyire el re. Még csak a Megasztár indulásánál tartunk, és a jelentkezési
lapnál, amelyet az egyetemista Evelyne, saját bevallása szerint csupán heccb l töltött ki és
küldött el a verseny szervez inek.
Valljuk meg szintén, torkig vagyunk már az ötperces sztárokkal. A médiumok néha
felkapnak valakit, igyekeznek vele eladni a lapot, a tévés magazint, aztán a kukába dobják.
Ráadásul olyankor, ha egy országban nehéz a kiszámítható jöv re építeni s minden
bizonytalan, százezrek álmodoznak gyors sikerr l, meggazdagodásról. Ezért jelentkeznek a
valóságshow-kba, ezért hajlandóak akár nyílt színen szeretkezni, bárki el tt levetk zni,
lemenni kutyába, a producer ágyába bújni, szóval akármire a siker érdekében. Hol van már az
az id , amikor egy tehetségnek hosszú évek munkája kellett a népszer séghez!
Mindezt csak azért írom le, mert a TV2 nem ötperces sztároknak indította el a Megasztárt.
Valóban tehetségeket keresett, még ha a jól bevált kereskedelmi televíziózás eszközeit
használta is a tehetségkutatásra. A Megasztárt az olyan ritka igazgyöngynek számító
tehetségeknek találták ki, amely a tenger mélyén megbújik egy kagylóban, csak le kell merülni
érte.
Rengeteg tehetség van ebben az országban, de ahhoz, hogy kibontakozzanak, lehet séget,
esélyt kell nekik adni. A Megasztár ezt a feladatot vállalta. Természetesen számtalan
jelentkez akadt, aki nem volt tisztában a képességeivel. Talán emlékeznek még a kedves
olvasók az „It’s Incredible” cím klasszikust el adó testvérpárra, vagy az Er s néven
bejelentkez roma srácra, esetleg a „fürge rókalábak” feledhet prezentálására. Soma, Pierrot,
Presser, Bakáts, Pély olykor a kínok kínját volt kénytelen kiállni, de végül kialakult egy er s
élmez ny, és onnantól már csak az volt a kérdés, melyik versenyz fog ki rossz vagy jó napot.
 Lehet, hogy most megköveznek, de az els dönt s adásokat nem nagyon követtem
figyelemmel. Történt ugyanis, hogy a feleségem élete egyik legfontosabb meccsére készült a
monori kismamacsapattal. Tudják, az az NB l/B-s gárda, ahol a tíz játékosnak tizennégy
gyereke van, de már a tizenötödik is készül dik.
A monori kismamacsapat tehát veretlenül vezette a bajnokságot. Következett egy kiscsapat,
majd a PVSK igen komoly játéker t képvisel ificsapata, mégpedig Gyöngyi húgával,
Barbarával a soraiban.
Amikor a sérülése miatt Gyöngyinek fel kellett adnia profi sportolói pályafutását, elárulta,
hogy már csak egyetlen sportálma van: szeretne egyszer a húga ellen játszani. Ám ahogy
Murphyt ismerjük: ez azóta sem jött össze a két Zsolnay lánynak. Vagy Gyöngyi szült, vagy
Barbara volt sérült, de öt évig újra és újra elkerülték egymást. Holott ugyanazon a poszton
játszottak csapataikban, tehát egymást fogták volna. Volna, írom, mert mondom, évekig nem
jött össze a nagy találkozás.
Idén azonban sem szülés, sem sérülés nem jött közbe, legalábbis az utolsó napokig. A
PVSK ificsapata elleni meccs el tti héten ugyanis Gyöngyin embereset taszajtottak egy
felugrásnál, és rosszul érkezett vissza a talajra. Bokacsonttörés! Nem akartam elhinni. Gyöngyi
sírt, én pedig átöleltem Benjamint, aki akkoriban már rendszeresen járt velem a meccsekre,
háromharangú csilingel jével, és torkaszakadtából kiabálta, hogy „Hajrá, anya!”. Ezúttal
azonban is néma csendben nézte, ahogy anyja lebiceg a pályáról.
– Ennyi – simogattam meg az arcát, és keser ség szorította össze a szívem. Aztán eljött a
hétf , és Gyöngyi feltárcsázta a válogatott gyúróját. A gyúró elmondta, hogy mit szedjen,
milyen krémet használjon, és persze hogy vegyen egy bokamerevít t. De azt mindannyian
tudtuk, hogy a feleségem pár hétig mindenképpen pihen re kényszerül. Azért elsántikált az
edzésekre, hogy legalább lelkileg támogassa a csapatot. A mérk zésre is beöltözött, ahogy
évekkel korábban, a használhatatlan térde ellenére is ott ült minden meccsen a kispadon a
PVSK szerelésében.
Jött Barbara, leült Gyöngyi mellé, váltottak néhány szót. Mi Benjaminnal éppen ropit
vásároltunk egy mozgóárustól. Egyszer csak hallom, hogy felmorajlik a közönség. A pálya felé
fordultam, és szoborrá merevedtem. Gyöngyi sántikált a kezd kör felé.
– Na nem! – ingattam a fejem mérgesen. Felkaptam Benjamint és lefelé indultam a lelátón.
Abban a pillanatban sípszó harsant: elkezd dött a játék. Dermedten álltam, karomban a
kisfiammal. Csak akkor huppantam le az egyik ülésre, amikor böködni kezdték a hátam, hogy
nem látnak t lem.
Gyöngyi elképeszt fájdalommal csinálta végig a találkozót, de valóra váltotta az álmát:
Barbarával játszhatott egy pályán. A Monor nyert és feljutottak az els osztályba. És valahogy
baromira nem érdekelt, hogy Evelyne a középdönt be jutott. Egészen addig, míg egy nap meg
nem csörrent a telefonom. Evelyne édesanyja, Czeglédi Éva volt a vonal túlsó oldalán. Arra
kért, hogy vigyázzak a lányára, mert el ször van teljesen egyedül Pesten. Be kell vallanom,
hogy egy pillanatig nem esett le, kir l is van szó. Aztán összekapcsoltam az aggódó anyuka
hangját a Megasztár akadályait sikerrel vev kávébarna lány személyével, és kitisztult a kép.
Felvettem a kapcsolatot Evelyne-nel, és onnantól kezdve szinte napi kapcsolatban
maradtunk. Hagyománnyá tettük, hogy minden szombat este, a verseny után elmegyünk
vacsorázni. Mi pedig Gyöngyivel megalakítottuk a kétszemélyes Evelyne Fan Clubot.
Valahogy mindig olyan magányosnak t nt a pécsi lány. Tóth Veráért ott izgult a néz téren a
család, odahaza pedig egész Tapolca. Oláh Ibolyához minden egyes szombaton megérkezett
Anyácska egybusznyi tiszadobival. Schmidt Verát a kedvese várta a színfalak mögött. Szóval
mindenkinek volt kibe kapaszkodnia, csak Evelyne bolyongott egyedül a verseny alatt. Nagy
néha lett társasága, de abban kevés köszönet volt. Ugyanis az újságírók szimatolták körül újra
és újra, véres gossipra vadászva. Addig kerülgették, míg kiszimatolták a címlapsztorit a Sierra
Leone-i apának végleg nyoma veszett. Hogy erre mib l következtettek? Evelyne-nek abból a
félmondatából, amely így szólt: „Hiába hívjuk aput, nem jelentkezik a korábbi telefonszámon,
a leveleink pedig sorra visszajönnek”.
Gondoltam egyet és az Interpolhoz fordultam. Velük kerestettem Ahmed Brahim Kandehet.
A londoni központban figyelmeztettek, hogy akár több esztend be is belekerülhet, mire
megtalálják. De abban a pillanatban nem láttam más lehet séget a férfi felkutatására.
Evelyne határtalanul boldog volt, amikor megtudta, hogy elindítottam az apja keresését.
Kérdezte, hogy mit tehet cserébe. Közöltem, hogy természetesen semmit. Aztán mégis úgy
gondoltam, hogy ha már Pécsnek ilyen gyöngyszeme van, igenis tudja meg ország-világ, hogy
a Mecsek aljáról jött ez a lány. Ezért azt kértem Evelyne-t l, hogy minden egyes éneklése után
jegyezze meg egyenes adásban, hogy pécsi. Ennél többet nem is tehetne viszonzásképpen.
Így is lett. De természetesen ett l függetlenül is rabja lettem Ahmed felkutatásának.
Leültem az internet elé, és beütöttem a keres be Sierra Leonét. Egyetlen szempillantás alatt
jajveszékeléssel, fájdalommal telt meg a monitor. Zilált és gonosz tekintet forradalmárok,
megalázott, törékeny n k képeit láttam. Tudósításokat tömeges kivégzésekr l, ell tt végtagú
gyermekekr l, kivérzett vénségekr l. Ha a föld minden zugát átkutattam volna, akkor se
találtam volna ennyi szörny séget, mint ebben az egyetlen országban. A b n és a fájdalom
drámájától megroppant a szívem, és könnyes részvét öntött el.
Sierra Leonéban az elmúlt hosszú évek során Afrika talán legvéresebb polgárháborúja folyt.
Amikor a szomszédos libériai polgárháborúba beavatkozó nyugat-afrikai békefenntartók
(ECOMOG) Sierra Leonéban alakították ki bázisukat, a libériai lázadók vezére, Charles Taylor
feldühödött. Fogta magát és 1991-ben egy második frontot nyitott Sierra Leonéban, majd
közvetve az bábáskodásával alakult meg a Foday Sankoh vezette Forradalmi Egység Frontja
(RUF). Sankoh és Taylor érdekei találkoztak. Sankoh az ország korrupt vezetése ellen állította
hadrendbe a tanulatlan, jöv nélküli fiatalokat. Taylor pedig bosszút akart állni a szomszédos
állam vezet in, amiért azok beengedték területükre az ECOMOG-ot. Tulajdonképpen Taylor
látta el pénzzel, paripával, fegyverrel a RUF lázadóit, de a háború, ha valamivel kés bb is,
mindenképpen kirobbant volna.
A RUF id vel elképeszt en meger södött, még arra is képes volt, hogy ukrán és dél-afrikai
zsoldosokat szerz dtessen soraiba. Sankohék brutális gaztetteikkel terror alatt tartották az
egész ország lakosságát. A nemzetközi szervezetek számára Sierra Leone nem bír túlzott
jelent séggel, segítségük nélkül pedig kizárt, hogy a legitim kormány valaha is teljesen
visszaszorítsa az id nként újra er re kapó lázadókat. Az utóbbi id ben az állami vezet k már
arra kényszerültek, hogy megállapodást kössenek a gyilkosokkal. A magukat feladó lázadók
háromszáz dollárt kapnak a fegyverükért, s nem vonják felel sségre ket iszonyatos tetteik
miatt. A RUF vezet inek pedig magas állami posztokat kínálnak föl. Mindeközben a kínok
kínjait átélt lakosságnak el kell fogadnia, hogy az egész családokat lemészároló, megcsonkító
b nöz k amnesztiában részesülnek. S t, a felel sök egy újonnan alakult ideiglenes
kormányban is kulcspozíciókhoz jutottak. Komolyan mondom, nonszensz, de Fekete-
Afrikában semmin sem szabad csodálkozni. Arrafelé egészen mások a normák. Az emberélet
fabatkát sem ér, s hozzá kell szoknod a gondolathoz, hogy holnap vagy akár már ma fejbe
lövik az apádat, lemészárolják az anyádat vagy éppen a gyerekedet.
 Sovány vigasz, hogy Sierra Leone elnöke enyhén szólva nem örül a lázadókkal kötött
egyezmény feltételeinek. De emlékszik még 1999 januárjára, amikor a lázadókat csupán
egyetlen hajszál választotta el attól, hogy az egész f várost elfoglalják.
Persze igencsak naiv, aki azt hiszi, hogy mostantól kezdve paradicsomi állapotok
uralkodnak majd Freetownban és a többi nagyvárosban. A helyzet semmivel se jobb, mint az
elmúlt években bármikor. Sankoh kezéb l nagyjából kicsúszott a lázadók irányítása, de ez t
már nem túlzottan érdekli: Freetown egyik hatalmas villájában sütkérezik, és tesz rá, hogy a
kilátástalan helyzetb l, nagyon rossz szociális körülmények közül induló kamaszok szabadon
garázdálkodnak, kínozzák és pusztítják az ártatlan lakosságot.
De tényleg, magyarázza meg ezt nekem valaki, könyörgök! Miért? Miért kell ártatlan
emberekbe géppuskasorozatot ereszteni? Mert ha háborúban, harc közben teszik el az
ellenfelüket láb alól, az valamelyest igazolható. De miért kell ezeknek a még gyermek
lázadóknak kiirtani teljes családokat, n ket és gyerekeket, akik semmir l sem tehetnek? A
csetnikek boszniai vérengzései jutnak eszembe, no meg a számos közép- és ókori
hajtóvadászat, amely megannyi ártatlan ember életét követelte.
Az értelmetlen öldöklésre nincs mentség. S talán Sierra Leonéban az a legdühít bb, hogy
mégis van. Hogyha egyszer végleg véget ér majd az rület, a sokszoros gyilkosok mosolyogva
állhatnak odébb.
Sierra Leone az egyik legértékesebb ásványkincs, a gyémánt hazája. A gyémántbányák a
szegények lakta vidékeken találhatóak. Libéria a gyémántokat kéri a RUF támogatásáért
cserébe. Ezért Charles Taylorék is felel sek az id nként újra fellángoló polgárháborúért.
Ugyan mit érdekli Taylort és bandáját, hogy a rajtaütésszer gerillatámadásokkal operáló,
30 ezer f s RUF tagjainak többsége még el sem érte a feln ttkort, s t, nem ritka közöttük a
mindössze kilenc-tíz éves harcos sem.
Amúgy ezeket a kölyköket általában meglehet sen brutális módon toborozzák. Azzal
kényszerítik ket katonáskodásra, hogy egész egyszer en lemészárolják a szüleiket, s t, még a
falu f nökét is, így az árváknak minden kapcsolatuk megsz nik az otthonukkal. Persze ett l
még a kisgyerekek nem biztos, hogy kimennének a harctérre öldökölni. Úgyhogy alkoholos és
kábítószeres állapotban küldik ket bevetésre. És, bár furcsán hangozhat, de k még jobban
járnak, mint gyengébb testfelépítés társaik. Ez utóbbiakat ugyanis a lázadók – az anyjukkal
együtt – pajzsként használják a t zharcban.
Az egykori megszállt települések civil lakosait a RUF emberei (emberei?) megcsonkították,
hogy még véletlenül se foghassanak fegyvert (na nem mintha ez valaha is eszükbe jutott volna
szerencsétleneknek). Asszonyaikat, gyermekeiket meger szakolták, házaikat – puszta
szórakozásból – felégették. Az ENSZ szakért i szerint a RUF kamasz „katonáinak”
b ncselekményei brutálisabbak, mint a világ bármely más konfliktusaiban el forduló
cselekmények. Egyébként min furcsaság, Sankoh gyerekei közül egyik sem harcolt a RUF-
ban…
Az ország tele van aknamez kkel, a fiatalok többsége pedig – bárminem perspektíva
hiányában – továbbra is kizárólag a lázadásban látja jöv jét. Az egy f re jutó GDP jelenleg
210 dollár, azaz kb. 42 ezer forint évente, ezzel Sierra Leone az egyik legszegényebb ország a
földön. A születéskor várható átlagos élettartam pedig az egyik legalacsonyabb a világon: 37
év. Ezen az sem szépít, hogy ebben az adatban szerepet játszanak a lázadók által végrehajtott
tömeges gyilkosságok.
A polgárháború miatt félmillió ember menekült el az országból (Libériából ennek a
hatszorosa!). A városok körül a kormány menekülttáborokat alakított ki, amelyekben az
életkörülmények szinte elviselhetetlenek. Az itt él knek nincs már nevük, nincsenek irataik:
semmijük sem maradt.
Féltem, hogy Evelyne apja is egy ilyen menekülttáborban teng dik névtelenül, kisemmizve.
Így annyi esélyünk lett volna megtalálni, mint t t a szénakazalban. Ennél már az is jobb lett
volna, ha arról értesülünk, hogy elhunyt. Az legalább biztos információ lett volna.
Ültem az internet el tt, és nem tudtam, mitév legyek. Volt egy nevem, egy nem létez
címem, és ennyi. Aztán eszembe jutott, hogy még rend rségi szóviv korából ismerem Suha
Györgyöt, aki ma már egy kis afrikai ország, Gambia budapesti konzulja.
– Szia, Gyuri, Tvrtko vagyok! – szóltam bele a kagylóba. Örömmel a hangjában üdvözölt. –
Figyelj csak, van egy kis problémám.
– Tudom, mint az Apolló-13 legénységének: „Houston, we have a problem!” (Houston, van
egy kis problémánk!)
– Azt hiszem, ez egészen más jelleg probléma. Keresünk egy embert Sierra Leonéban.
Gyuri hallgatott. Jogos, hisz mit lehet erre mondani.
– Ott vagy még? – kérdeztem egy id után.
– Aha – felelte –, csak várom, hogy mi sül ki ebb l a történetb l.
– Semmi. Ez nem a Kész átverés-show.
– Kár. Mert ha komolyan gondoltad, amit mondtál, akkor csakis a Lipótot tudom ajánlani.
De azt jó szívvel.
– Miért? Esélytelen?
– Tökéletesen! Egy embert megtalálni Fekete-Afrikában, különösen Sierra Leonéban
körülbelül olyan, mint egy szem porcukrot keresni a játszótér homokozójában. Számítógépes
nyilvántartás nincs, az irattárak romokban hevernek, a telefon- és áramszolgáltatás ki-
kimarad…
– Az Interpol?
– Mi van vele? Annyit tud neked megnézni, hogy rajta van-e a keresett személy a halottak
vagy a bebörtönzöttek listáján. Esetleg az elt ntekén.
Most én hallgattam. Járt az agyam: de hát csak kell lennie valami megoldásnak! Gyurival
megbeszéltem egy személyes találkozót, úgyis olyan régen dumáltunk már egy jót. Ezt
Evelyne apjától függetlenül is rég meg kellett volna már ejtenünk.
És most, hadd tegyek egy hosszabb kitér t történetünkben. Kitér t, hogy a kedves olvasó
megértse, hogy miért volt számomra mindennél fontosabb megtalálni Evelyne apját. Miért
szegtem meg a fogadalmamat, mely szerint soha többé nem utazom veszélyes helyszínre, miért
vágtam bele a kutatásba, miért akartam, hogy a barátom végre átölelhesse az édesapját,
életében el ször. Nos, a válasz egyszer : történt valami, ami ráébresztett, hogy mit is jelenthet
egy kisgyermek számára a fogalom: édesapa. Ez a valami pedig még most is fájdalmasan hasít
bele a gondolataimba: 2003. november 18-án éjszaka egy száguldó rohamment ben, a saját
kisfiam haldokolt a karjaim között. És er tlenül, szinte utolsó leheletével suttogta: APA.
Megkockáztatom, hogy Evelyne álmai és vágyai fölött is szépen átsiklottam volna, mint
annyi meg annyi érdekes, szomorú vagy éppen szép történeten, ha nem életem legérzékenyebb
és legfájdalmasabb napjaiban ér az apaság fogalmának igazi felismerése. Mert amikor az
ember életében rendben mennek a dolgok, kevésbé érzékeny a világ nehézségeivel, társai
fájdalmaival szemben. S kicsit korábban, a nagy baj el tt, 2003 kora tavaszán nemhogy
rendben mentek a dolgaim, de életem egyik legboldogabb pillanatát is átélhettem.
Éppen Alsópáhokon voltunk akkor a féléves Benjaminnal, és szünet nélkül gyönyörködtünk
a kisfiúnkban. Az aprócska gyermek vigyorogva rugózott, térden állt, majd visszahuppant a
pocakjára. Fiunk igencsak vitézül verekedte magát a világra; akik olvasták a Pokoli történetek
különkiadását, azok tudják, hogy nem volt egy könny meccs a születése. Azóta azonban derék
bébiként bátran fedezte fel a környezetét, szülei nagy örömére.
Épp a hotel éttermében vacsoráztunk, amikor Gyöngyi egy borítékot húzott el és a fiunk
kezébe adta. Benjamin ezúttal rendkívül udvarias volt: nem kezdte el azon nyomban rágni a
papírt. Úgy döntött, hogy inkább a húslevesbe vágja. Ám a születése óta eltelt hat hónapban
olyan kit n reflexre tettünk szert, hogy miel tt még a boríték elhagyhatta volna gyermekünk
kezét, lecsaptam rá, mint apahéja a vacsorára. Kérd n néztem Gyöngyire, aki sejtelmesen
elmosolyodott. Kinyitottam a borítékot, egy ultrahangos felvétel lapult benne.
Be kell vallanom, hogy els re nem egészen értettem a dolgot. Emlékeztem még, annak
idején a pesti Mongol étteremben ugyanígy tudatta velem, hogy babát vár. De azóta
megszületett a kisfiunk, akkor hát miért mutogatja róla újra a régi felvételeket?
És egyszer csak megvilágosodtam. Atyaég, újra kisbabánk lesz! Számra tapasztottam a
kezem, aztán egész egyszer en táncolni kezdtem. A babahotel gazdag és finom közönsége
összevont szemöldökkel nézte, amint kerge birkaként ugrándozom körül a süteményes asztalt.
Annak idején, a Mongol étteremben a bajuszos pincért csókoltam szájon. Itt, miután
körülnéztem, jobbnak láttam a feleségemet megcsókolni. Mulatni akartam, de hát márciusban
Páhokon mulatni…! Mit tehettem mást? A szobánkban kiittam a mini bár tartalmát.
Minden másodpercben új emberi lélek születik a világra. Ma már hatmilliárdan vagyunk.
Üstökösök és középszer ek, éhez k és jóllakottak, boldogok és menthetetlenek. És mi is újra
egy apró jövevényre vártunk. Egy gyermekre, akinek a bölcs jénél ismét kérd szemmel állok
majd, épp, mint a bátyja születésekor, és sóvárogva kérdezem az égieket, hogy vajon milyen
élete lesz.
Kimondani is alig mertem: kétgyermekes apuka leszek! Gyakran nyúltam a homlokomhoz,
mintha lázas lennék és addig ismeretlen, amolyan apukás hangon dörmögtem: hisz az már egy
egész kis család!
Csodálatos hónapok következtek. Annak ellenére, hogy Gyöngyi ezúttal nehezebben viselte
a terhességet. Ez érthet volt, hiszen az orvos iparkodott megjegyezni: tiszteletre méltó dolog,
hogy a feleségem ilyen gyorsan újra babát vállal, de nagy bátorság is.
Valóban, Gyöngyi maga is érezte, hogy még nem regenerálódott a teste, hogy talán még
nincs kész a szervezete az újabb megpróbáltatásra. Ráadásul ez a nyár igen hosszúra és szinte
elviselhetetlenül forróra „sikeredett”. Az emberek es ért imádkoztak, a szök kutakban h tötték
le magukat, és egész nap szirénázástól volt hangos Budapest. Aztán jött a másik véglet:
szakadni kezdett az es , mintha dézsából öntötték volna, s közben a szél olyan vadul fújt, hogy
egész tet ket tolt le a házakról. És jött az árvíz, amely elvitte a házakat is. Azt hiszem, 2003
nyarát feljegyezték a nagykönyvbe az id jósok.
Benjamin fiúnk mindebb l persze semmit sem érzékelt, s azt is csak nagy nehezen sikerült
vele megértetnünk, hogy anya pocijában egy testvérke készül dik. Szerintem egyszer sem
tudta, miért kérik a szülei, hogy újra meg újra puszit adjon a mama hasára, de azért biztos, ami
biztos, odacuppantott a meleg kis szájával. Persze az is lehet, hogy alábecsülöm a képességeit,
és igenis értette, hogy mit, azaz kit is rejt az egyre gömbölyöd pocak.
Pár éve, Benjamint várva Londonba vittem a feleségem, hogy egy hosszú hétvégén még
egyszer, ráér s, gondtalan fiatalokként kirúgjunk a hámból. Mintha éreztük volna, hogy
kisfiunk születése után nem lesz módunk az efféle mulatozásra, és az amúgy édes teher
egyfajta elkötelezettséget jelent majd, amelybe nem fér bele a világban való röpködés. S
valóban, tulajdonképpen születése óta egyetlen percet sem töltöttünk távol Benjamintól.
Ezúttal azonban úgy éreztem, hogy szükségünk van Gyöngyivel egy kicsit kettesben lenni.
Repül jegyet vettem Párizsba, hogy akkor majd nosza, eltöltünk a Moulin Rouge melletti
barátságos kis panzióban egy hosszú hétvégét, és végre csak mi, kettesben, pelenkázás és
büfiztetés nélkül, és a mi Benjikénknek kit n helye lesz az oroszlányi papánál, aki annyira
imádja, hogy még egy gyerekszobát is berendezett neki; és majd mindennap felhívjuk
telefonon és okos szül k módjára megkérdezzük majd, hogy „jól viselkedtél ma, kisfiam?”,
meg hogy „ugye, szót fogadsz a nagypapának, kisfiam?”, mire majd hüppög valamit, mert
mást ugye még nem tud, illetve dehogyis, tudja már mondani, hogy anya, meg apa, de mi erre
csak elmosolyodunk, és elbúcsúzunk t le, hogy „nemsokára otthon leszünk, kisfiam”, és
letesszük a kagylót, és visszavetjük magunkat a Champs-Élysées parfümillatú forgatagába.
Hát kérem, ehhez képest már a ferihegyi felszálláskor majd megszakadt a szívünk. Gyöngyi
egészen a becsekkolásig a mobilján lógott, én pedig úgy Bécs fölött repülve jutottam el oda,
hogy legszívesebben harisnyát húznék a fejemre, el kapnám a Berettámat, és nagyon rövid,
pattogó mondatokkal arra kényszeríteném a bajuszos pilótát, hogy húzzon vissza Ferihegyre,
de a legjobb az lenne, ha a lerobbant oroszlányi repül térre, mert nem bírom tovább a pihés
fej kiscsibém nélkül.
A repül gép-eltérítésb l semmi sem lett, két órával kés bb arcomra fagyott mosollyal
vártam a csomagokat a görg knél a Charles de Gaulle-on.
„Akkor is jól fogjuk magunkat érezni!” – gondoltam eltökélten, de cudarabbul nem is
érezhettem volna magamat. Aztán Párizs, mint valamiféle centrifuga, elkapott bennünket és
pörgetni-forgatni kezdett, csillapítván valamelyest a fiunk után sóvárgó szívünk bánatát. De
még a szállásadónktól, a jó öreg Sophie mamától is csak azt kérdeztem bátortalanul, miután
átvettem a kulcsunkat, hogy vajon jól fogjuk-e magunkat érezni Párizsban.
– Je l’espere! (Remélem!) – hangzott a válasz, és hogy nyomatékot adjon szavainak, egy
üveg pinot noir-t csúsztatott felém a százhúsz kilós Madame.
Sophie asszonyt egy korábbi párizsi tartózkodásom alkalmával ismertem meg, s azóta
mindig nála vettem ki szobát, ha a divat f városába szólított a sors. Szerettem ezt a n t,
mindenekel tt azért, mert a legtöbb franciával ellentétben nem fecsegett megállás nélkül.
Általában rövid t mondatokban beszélt, már persze amikor beszélni tudott, mert a jelent s
súlyfeleslege miatt általában hangosan sípolt a tüdeje.
Sophie asszonynak kutyaszeme volt, jóságos kutyaszeme. Teste puha volt, mint a szivacs, és
minden egyes találkozásnál barátságosan nyújtotta ernyedt kezét. Biztonságban éreztem nála
magam, valahogy mintha a nagyanyám lett volna. Amúgy valószín leg nemcsak én éreztem jól
magam a közelében, mert amikor a 2001-es New York-i terrortámadás után az egész világon,
így Franciaországban is megcsappant a turistaforgalom, Sophie asszonynak akkor is tele volt a
panziója.
Mindezt csak azért írtam le, mert Sophie asszony nincs többé. Idén januárban a szíve
felmondta a szolgálatot, s bár Benjamin leverte és miszlikekre törte azt a zenél porcelán
Eiffel-tornyot, amelyet Sophie a búcsúzáskor a poggyászunkba csempészett, mi Gyöngyivel
nem vagyunk képesek kidobni a szemétbe a cserepeket. Összegy jtve tartjuk ket egy
bef ttesüvegben fönt, a konyhaszekrény tetején.
 Párizs nem okozott csalódást. Lakkozott karosszékek a Lidóban, a kiloccsantott bortól
ragadós köztéri padok a Tuileriáknál, hamutartók tele elhasznált gyufákkal és
cigarettacsikkekkel, fekete selyemruhában flangáló, kiélt arcú pillangók a Place Pigalle-n,
nehéz sz nyegek és csicsás csillárok, csiszolt üvegcsecsebecsék az elegáns utcák kirakataiban,
koldusok vörösbarna foltokkal kiszáradt ajkuk sarkában és a számtalan szépít szeres
kristályüvegcsén, ezüstszelencén visszatükröz d ezerszín neonreklámdzsungel. S minderre
ezúttal ünnepi vakolatot kentek, hiszen július volt, és épp Robespierre, Danton és társaik
feleszmélésének 214. évfordulójára készült az ország.
Mi a nagy ünnepi készül dés közepette múzeumokba jártunk és igyekeztünk kihasználni
méregdrága háromnapos metróbérletünket. Megtaláltuk például Párizs egyetlen magyar
éttermét, a Le Paprikát, bár ne tettük volna… Három roggyant cigány húzta el a vendégek
nótáit, miközben felismerhetetlen „nemzeti” ételeket szolgáltak fel a rosszkedv pincérek.
Esküszöm, a miskolci állomás restije bizalomgerjeszt bb! Ittunk hát egy kólát és
továbbálltunk. Ám, mintegy fájdalomdíjul, néhány sarokra onnan rátaláltunk Leon bácsi
éttermére, amely a világ leghíresebb tengeriétek-specialistája. Huszonhat „Leon bácsi”
m ködik a világon, egy Brüsszelben, a többi Franciaországban. Az éttermek mindenütt
ugyanúgy néznek ki, épp ahogy az alapító, a nagy Leon száz éve elképzelte. A falakról is
maga köszön vissza, népes famíliájának körében, körülötte felt nnek leszármazottai is, akik
konyham vészetükben méltók maradtak híres el djükhöz.
Azonnal fokhagymás kagylót és joghurtos osztrigát rendeltem, amivel nem vívtam ki
várandós feleségem tetszését. Megígértem hát neki, hogy amint itt végeztünk, keresünk egy
hagyományos éttermet, ahol is csillapíthatja étvágyát valami „normális” (ezt a kifejezést
használta) ennivalóval.
Végül a kulináris élvezetek után egy parfümboltban kötöttünk ki, ahol tízezer illat
sorakozott a polcokon. Gyöngyi beindult és engem használt mintababának: azaz rám fújta a
különféle parfümöt és engem szagolgatott. Még másnap, a repül n is úgy illatoztam, mint egy
tavaszi, virágos rét.
Miután hazajöttünk, az esztend egyre zavarosabb lett. Sokasodtak az elintéznivalók a
Pokoli különkiadásával, és nem sokkal a nyomdai munkák után már el is kezd dtek az író-
olvasó találkozók. Gyöngyi még tartott néhány edzést kis tanítványainak, de sz közepén leállt
az oktatással, és így szinte semmi munkája nem akadt éppen aktuális bébiszitterünknek.
A bébiszitterekkel valahogy sosem volt igazán szerencsénk. Az egyik például szó szerint
meglopott bennünket. A másik kölcsönkért, nem is keveset, és aztán majdhogynem
karhatalommal kellett visszaszereznem t le a pénzt. A harmadik azzal jött, hogy neki napi egy-
két órát az interneten kell töltenie, mert árut zsdézik. Benjaminnal jól bánt, de megdöbbentett,
amikor egyszer arra mentem haza, hogy Benjamin egyedül játszik a szobájában, a bébiszitter
meg két szobával arrébb ücsörög a számítógépnél.
De a koronát a bébiszitterek ügyködésére kétségtelenül Magdika tette fel. Benjamin
akkoriban néha-néha belerottyantott a fürd kádba, és Gyöngyi egy sz r t rendszeresített,
amivel kimerhettük a vízb l az oda nem való gombócokat.
– Magdika, akkor, ha kell, itt lesz a falon – mutatott a szögre akasztott sz r re Gyöngyi,
miközben egy apró szöget ütött a falba.
Egy hétre rá, a lakásba lépve, látom, hogy Magdika éppen teát sz r a konyhában – a
fürd szobai sz r vel!!!
volt a legrövidebb ideig az alkalmazásunkban.
 Jelenleg Zsuzsa látja el nálunk a gyermekvigyázói feladatot, húsz évig vezetett egy
óvodát, és nemcsak profi, de tökéletes is. Nem csoda, ha ma már családtagnak számít nálunk.
t már Gyöngyi vette fel, mert akkoriban megszaporodtak a vidéki útjaim. Például
Pozsonyba mentem, ahol egy nagy könyvesboltban az úgynevezett „keresztapák” mutatták be a
Pokoli történetek válogatott, szlovák nyelv kiadását. Azaz az a két neves helyi újságíró, akik
bábáskodtak a Vigyel som peklo (Láttam a poklot) fölött. A könyv fordítójával, Maria
Fazekasovával már a bemutató el tt is beszéltem telefonon. S t, néha e-mailen átküldött egy-
egy részletet, hogy írjam meg róla a véleményem. Na most ugye, az én nulla szlovák
tudásommal mit is mondhattam volna mást az átküldött anyagokra, mint hogy kit n ek?
Tulajdonképpen voltak szavak, amelyeket – több szláv nyelvet is jól ismerve – megértettem,
de mindösszesen csak egy igazán bonyolult kifejezést ismertem szlovákul: sisky sz jahodovi
penau, azaz képvisel fánk eperhabbal. Már megint a kaja, igaz? De hát mit tegyek, ha a
konyham vészet éppúgy elvarázsol, mint a Louvre kincsei?
Szóval ezt a siskyt még évekkel korábban, az Egerben tartott szlovák konyham vészeti
napok idején magoltam be, és azóta is minden egyes alkalommal vigyorogva húztam el , ha
szlovákokkal akadt dolgom.
De Pozsonynál tartottunk! Tehát együtt pezsg ztünk Mariával, s mivel tudtam, hogy két
mondatot azért nekem is kell majd mondanom az öt perc múlva kezd d sajtótájékoztatón,
vehemensen gyakoroltam fordítómmal a könyvem szlovák címét: Vigyel som peklo, Vigyel som
peklo.
Majd eljött a nagy pillanat és a kamerák kereszttüzében, szaporán jegyzetel riporterek
gy r jében a következ t bírtam mondani ékes szlováksággal:
– Tisztelt egybegy ltek, kedves kollégák, meghatott és boldog vagyok, hogy végre szlovák
nyelven is megjelenhetett könyvem, a… a… a Sisky sz jahodovi penau!
Kész. A közönség fetrengett a röhögést l, én pedig szégyenemben a föld alá süllyedtem,
mint Mephisto a Faustban. De még ez a baki is belefért, egyszer en azért, mert – bevallom –
teljesen máshol járt az eszem. Nem is csoda, hogy mindent összevetve a Különkiadással jóval
kevesebbet utaztam, mint az el z könyveimmel. A korábbi években november végére már
bejártam az egész országot, most azonban fontosabb dolgom akadt a könyvbemutatóknál.
Pontosan tudtuk, hogy Barnabás fiunk melyik nap érkezik meg közénk. Benjamin
császármetszéssel született, és ezért második gyermekünket is így kellett világra hoznia
Gyöngyinek. Mivel a baba gyönyör en fejl dött a feleségem pocakjában, semmi sem indokolta
az id pont-változtatást. November 18-án reggel tehát abban a tudatban vittem be a feleségemet
a tatabányai Szent Borbála Kórházba, hogy még aznap megérkezik a kisbabánk. Délutánra meg
is lett, bár a szülés nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Egy hatalmas csomó volt a
köldökzsinóron, amely gátolta a véráramlást Gyöngyi és a kicsi között. A csomó szerencsére
laza volt, ezért jutott elég oxigén a babának, de egyetlen rántással megszorulhatott volna a
hurok, s abban az esetben tragédiával végz dik életünk egyik legboldogabb napja.
Valószín leg két dolog miatt írok viszonylag könnyedén a Barnabás születése körüli
komplikációkról.
Egyrészt olyan gyorsan történt minden, hogy már akkor, ott a kórházban sem fogtam fel,
milyen veszélyben volt a kisfiam. Pedig amikor kihozták Barnabást, még mutatták is a csomót,
csak aztán csippentették le a köldökzsinórt. Minden a szemem el tt játszódott, pillanatról
pillanatra tudtam, mi történik és hogy az orvosok, az asszisztensek uralják a helyzetet.
A másik ok, amiért kés bb elhomályosult a Barnabás születésével kapcsolatos hercehurca,
hogy szörny ség történt a nap hátralév részében.
Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik fenntartás nélkül hisznek Istenben. Az
igazán mély és meggy z déses hit átsegít a nehézségeken, megválaszol
megválaszolhatatlannak t n kérdéseket, és er ssé tesz a kihívásokkal szemben.
Istenben én nem hittem. Habár számtalanszor azon kaptam magam, hogy egyfajta tudattalan
er arra ösztökél, higgyek valami természetfölöttiben, valami földöntúliban, de sose neveztem
ezt a nem e világi hatalmat Istennek. És ha jó irányba fordultak a dolgaim, vagy teljesült
valamely vágyam, a hála érzete öntötte el a szívem. De magam sem voltam tisztában azzal,
hogy kinek, minek hálálkodom.
Nos, november 18-án kétszer fohászkodtam a megfoghatatlan hatalomhoz. Egyszer, amikor
egészséges gyermekem született. Másodszor pedig, amikor visszarángatták nagyfiamat a halál
karmából.
Pedig minden milyen csodálatosan indult! Ha belegondolok, még most is végigfut a hideg a
hátamon!
Miután kigyönyörködtem magam Barnabásban, megígértem Gyöngyinek, hogy másnap
reggel tejjel, friss kaláccsal és persze Benjaminnal ébresztem. Majd hazasiettem Oroszlányba a
nagy-fiamhoz, elhoztam a nagyapjától, és beültem vele a kádba. Imádta, ha az apjával
lubickolhat, és természetesen elvárta, hogy együtt hajókáztassuk a macijait, a nyuszijait, én
pedig örömmel mentem bele az önfeledt játékba. Érdekes módon Benjamin ilyenkor mindig
figyelt arra, hogy ne kelljen használni az Oroszlányba is magunkkal cipelt sz r t. Valahol
megtiszteltetés lehetett, hogy az apja bemászik mellé a habfürd be, talán úgy érezte, az a
minimum, hogy „ne tojjon a fejére”.
Aztán jött a vacsora és hamar kiderült, hogy tökéletesen fölösleges volt a fürdetés.
Benjamin fantasztikusan rövid id alatt, szinte a Forma-l-es pilóták hungaroringes körcsúcsát
megjavítva tudta elkeserít en összekenni magát kajával, és ennek csak egyetlen ellenszere volt:
az anyja gondoskodása. Miután azonban néhány napra nélkülöznünk kellett Gyöngyit, így a
röpke mobiltelefonos beszélgetés alatt, amit az utolsó magyar hadifogoly húgával folytattam,
serdületlen gyermekemnek sikerült combig összekennie magát a húslevessel.
Toma András húga azért hívott, mert András bácsi egyre rosszabbul járt, fürdeni meg már
szinte egyáltalán nem tudott a mély kádban. Valamivel kés bb felhívtam a nyíregyházi
polgármester asszonyt, akit azonnal kapcsoltak. Ilyenkor örülök, hogy ismerik a nevem. Két
nap múlva ott volt Tomáéknál a mozgássérülteknek való kád.
Benjamin tehát a szivárvány minden színét magára csöpögtette, mire végeztem a
telefonálással, és a tévé felé mutogatott. A híradóban épp Irakról volt szó, a gyerek
mozdulatlanul bámulta a hadonászó embereket. Aztán váltott a kép, és a m sorvezet kedves
hangon bejelentette: „Négy oroszlánbébi született a tokiói állatkertben…”. Megjelentek az
oroszlánbébik a képerny n, és Benjamin szeme abban a pillanatban felcsillant. Hirtelen
el relendítette a kezét a tévé felé:
– Ooaaah!
– Igen, így csinál az oroszlán, okos vagy! – simogattam meg a fejét. Abban a pillanatban
kiesett a kiskanál a kezecskéjéb l. Tekintete fennakadt, ajka elkékült, arca pedig rubinpirossá
vált az er lködést l.
Azonnal tudtam, hogy nagy a baj. Kitéptem a gyerekülésb l, a hátára terítettem egy
pokrócot, és rohantam vele lefelé a kocsihoz. A lépcs nél már hörögni kezdett. Még jobban
gyorsítottam, majdnem orra vágódtam a papucsomban. Úgy, lefekvés el tti ruhában értünk ki a
novemberi fagyba, de meg sem éreztem a hideget. Betettem a gyereket az anyósülésre, majd a
volán mögé vágódtam, és mint az rült, tépni kezdtem az ügyelet felé. Tudtam a számukat
fejb l, oda akartam szólni mobilon, hogy felkészülhessenek Benjamin érkezésére. De annyira
remegett a kezem, hogy alig tudtam lenyomni a telefon gombjait. Közben a térdemmel
vezettem, mert a másik kezemmel tartottam a kisfiámat, aki folyamatosan el akart d lni. Végül
úgy döntöttem, hogy kikeresem a memóriából az ügyelet számát. Míg görgettem a neveket,
egyre azon járt az eszem, hogy vajon mit nyelhetett félre a gyerek. Borsót? Husit? Répát?
Teljesen mindegy volt, mert Benjamin alig kapott leveg t. Beteges sápadtság váltotta fel rózsás
arcszínét, kis kerek szeme olyan kétségbeesésr l árulkodott, hogy fájdalmamban majd eszemet
vesztettem.
Végre kicsöngött. Álmos n i hang szólt bele a telefonba. Hadarni kezdtem, amib l egy szót
sem érthetett. Megismételtem lassabban.
– Félrenyelt valamit a kisfiam, fuldoklik! – mondtam tagoltan a kagylóba. A vonal
túloldalán csönd volt. – Ott tetszik lenni?
Csönd. Elüvöltöttem magam:
– OTT TETSZIK LENNI?
A n visszatért a készülékhez, nagyot fújt, mint amikor valaki rágyújt s az els slukkot
élvezettel a leveg be küldi.
– Mit nyelt félre a gyerek? – kérdezte síri nyugalommal.
Meg köszörültem a torkom. Igyekeztem nem elküldeni a francba.
– Fogalmam sincs, asszonyom. Fontos ez?
Hallottam, hogy megint szív a cigib l.
– Végül is nem annyira – fújta ki a füstöt. – Na most az a helyzet, tetszik tudni, hogy a
doktorn kint van háznál.
– Hol? Melyiknél?
– Nem tudom pontosan. Több helyre is hívták.
– És mikor ér vissza a rendel be?
– Azt se tudom.
– De… de a gyerekem fullad!
Csönd. Csönd. Csönd. Hallottam, hogy kifújja a füstöt.
– Tudja mit? Ha rosszabbodik az állapota, hozza be reggel.
Kattanás: megszakítottam a vonalat. Dühömben rácsaptam a kormánykerékre. A kisfiamnak
szinte behorpadt a mellkasa, annyira próbálta szívni a leveg t. Csikorogva fékezve irányt
változtattam. Elindultam kifelé a városból. A tatabányai kórházat tárcsáztam, ahol Gyöngyi
feküdt. Bár a kocsiban még ekkor is közel volt a h mérséklet a mínuszokhoz, vastag
cseppekben izzadtam. A kórházban nem vették fel a telefont. Újra próbálkoztam. A tízedik
csengésre beleszólt végre egy mogorva férfihang, gondolom az egyik biztonsági ember
lehetett:
– Tessék!
– Jó estét, a fiam félrenyelt, nincs oxigénje! Önök felé hajtok, fel tudnának készülni a
gyerek fogadására?
– Mi? Ide?
– Igen, fuldoklik a fiam.
 – Az lehet, uram, de itt ilyenkor már nincs fogadás.
– Fogadás?
– Nincs rendelés, na.
– Nem értem…
– Mit nem ért?
– Hisz az ambulanciának éjjel-nappal…
Katt. Letette. Újratárcsáztam, nem vette fel. Tehetetlenségemben habzott a szám. Biztosan
önök is érezték már úgy, hogy most azonnal kinyírnak valakit dühükben, amiért egy olyan
országban élnek, ahol alapvet dolgok nem m ködnek. Nos, ezekben a pillanatokban
felhúztam képzeletbeli géppisztolyomat, és köröz mozdulatokkal végigsöpörtem a leveg t:
ratatatata!
Már az országúton hajtottam, amikor a szülészorvosunkat tárcsáztam. A felesége
gyerekorvos, k voltak az utolsó reményem, hogy esetleg civilizáltan is meg tudom el zni a
tragédiát, nem kell berúgnom a kórház üvegajtaját.
– Halló, tessék! – szólt bele fáradt hangon dr. P dör a telefonba.
– Jó estét, doktor úr, nagy baj van! A gyerek félrenyelt egy falatot, és nem kap leveg t!
Az orvos nem értette, mir l van szó. A gyerekem? Hisz csak néhány órás! Hogyan
adhattunk neki ételt? Megvolt magában a véleménye rólunk, felel tlen szül kr l, de csupán
annyit kérdezett:
– Hol van?
– Itt tartom a kezemmel, az anyósülésen. Száguldunk Tatabánya felé.
– Rendben. A kórháznál találkozunk!
Elképeszt gyorsasággal suhantak el mellettünk a kilométertáblák. Csörgött a telefonom.
Féltem, hogy Gyöngyi az. Mégis mit mondhatnék a frissen szült kismamának? De ha meg nem
veszem föl, gyanút fog, hogy valami baj van. A feleségemnek ijeszt en er s anyai ösztönei
vannak. Felkaptam a telefont, meg se néztem a kijelz jét.
– Halló!
– Ah, mein lieber Tvrtko! Was ist los? (Ó, kedves Tvrtkóm! Mizújs?)
Heinzi volt, az egyik kollégám a müncheni tévét l.
– Keine Zeit! (Nincs id m!) – mondtam, és lenyomtam a készüléket.
Benjamin hörgése csillapodott, féltem, hogy ez nem jót jelent. Szeme félig lecsukódott,
nyaka megfeszült, orrcimpái remegtek. Néha megvonaglott a szája széle, talán amikor végképp
elfogyott a leveg je és alig jutott be valamicske oxigén az elzáródáson keresztül.
Tatabányára érve, mintha szándékosan játszadozna velem a sors, minden lámpánál pirosat
sikerült kifognom. Csak az els nél álltam meg. Meg a negyediknél, mert szemközt, a
keresztez désen túl zsarukat láttam várakozni. Tisztában voltam vele, hogy ha áthajtok a
tiloson, a nekik való magyarázkodás tovább tart majd, mint kivárni a zöldet.
A kórház el tt aztán kipattantam a kocsiból, karomba kaptam a fiam, és rohantam az
épületbe. A bejáratnál egy biztonsági r lépett elém azzal, hogy nincs látogatási id .
Szerencsétlen flótás annak az ostoba képzetnek volt a rabja, hogy az utamat állhatja. De aztán
meglátta a tekintetemet és félrehúzódott. Az aulában már ott várt P dör doktor úr és a felesége.
Egyébként a doktorn volt Benjamin gyerekorvosa. Dr. P dör azonnal megértette, hogy nem
az újszülöttr l van szó, hanem a nagyobbik fiunkról. Haladéktalanul intézkedett.
Asszisztensek, ápolók rohantak felénk, de a gyerek fájdalmas grimaszt vágott, amikor el
akarták t lem venni. Azt se nagyon hagyta, hogy a doktor néni fogja a kezét. Felajánlottam,
hogy majd én viszem mindenhová. Az egyik rendel szoba felé tessékeltek, s menet közben
Benjamin lapockáján éreztem, hogy küzd a leveg ért. Odabent a fehér m b r vizsgálópadra
ültettem, s tartottam, hogy el re ne d ljön. Sírni nem volt se ereje, se leveg je, csak a szemén
láttam, hogy nagyon meg van ijedve. Tiszta könny volt. Az állkapcsa is reszketett, miközben
halántékán kidagadt egy ér az er lködést l. Megcsókoltam, aztán hátrahajoltam.
Leveg áramlás-mér t illesztettek a szájához, ijeszt eredményt mutatott. Dr. P dör idegesen
túrt a hajába. Azt hiszem, ebben a pillanatban döbbent rá, hogy nagyon komoly a baj. Tett egy
lépést hátrafelé, aztán kirohant a folyosóra. Mint kés bb kiderült, összetrombitálta a kórházban
föllelhet összes orvost. Közben megcsörrent a telefonom. Ezúttal valóban Gyöngyi volt az.
Nem mozdultam, hagytam csörögni a készüléket. Visszatért a doktor és arra kért, hogy
siessünk át a kórház régi szárnyába, mert meg kell röntgenezni a gyereket. Bólintottam,
indultam. Amíg az új szárnyban voltunk, ösztönösen a falhoz tapadtam. Ugyanis úgy tervezték
az épületet, hogy a fels emeletekr l is le lehessen látni a földszinti aulába, s én tudat alatt attól
féltem, hogy Gyöngyi odafent, a harmadikon esetleg kijön a folyosóra. Butaság volt persze,
hisz egy friss császáros anyuka néhány órával a m tét után örül, ha mozdulni tud. De valahogy
így éreztem biztosnak, hogy nem szembesül a kisfiúnkat ért szörny séggel.
Benjamin vigasztalhatatlanul sírdogált. „Apa – könyörgött a tekintete –, segíts!” Szólni
akartam hozzá, megnyugtatni, de bennem rekedtek a szavak. Csak tompa zümmögést voltam
képes kipréselni magamból, úgy simogattam a fiam fejét. Mellkasa újra kiemelkedett, mint
hajóorr a hullámokból, de a sírást megint zihálás váltotta fel.
– Most nem szabadna sírnia – bökött meg az egyik asszisztensn –, mert ha felköhögi azt,
ami megakadt a légcs ben, esetleg rosszabb helyre esik vissza.
A n re néztem. Dühös voltam, de hagytam a fenébe az egészet. jót akart, én meg hiába
kérdeztem volna, hogy mégis hogyan vegyek rá egy fájdalommal, rémülettel és oxigénhiánnyal
küszköd kisgyereket, hogy ne sírjon?
A régi szárny döbbenetesen lepusztult képet mutatott. Ehhez a részleghez hasonlítva
értékel dött csak fel igazán a modern, mutatós új épületrész.
Gyorsan a röntgenszobába tuszkoltak bennünket. Míg vetk ztettem, Benjamin egyre
szorosabban ölelte a nyakamat. Nem sokat tör dtem a véd köpennyel, szememet behunyva
tartottam a kisfiámat a gép alá, hogy legalább a látásomat ne tegye tönkre a villanás.
Pillanatokon belül megvolt a lelet, s kiderült, hogy az egyik tüd lebenyt zárja el az ott rekedt
falat. Benjaminnak tehát csak az egyik lebenye m ködött.
– Azonnal Pestre kell vinni – jelentette ki dr. Pödör. – Csak a Bethesda kórházban van
idegentest-osztály. Mi is el tudnánk távolítani a falatot, de csak gégemetszéssel.
– Gégemetszéssel?
– Úgy van.
– Arról nem sok jót hallottam.
– Nézze, Tvrtko, nem véletlenül javaslom Budapestet. A gégemetszésnek nyoma marad,
ráadásul sérülhet a hangszál, a torok. Ráadásul lehetnek egyéb szöv dmények is, ezért sajnos
nem a gégemetszés a legmegnyugtatóbb megoldás. Csak a végs …
– Értem, de mire Pestre érünk…
– Nyugalom, már riasztottam a rohamment söket. k olyan kocsival jönnek, amelyikben
akár m teni is lehet, s t, újjáélesztésre is alkalmas.
Ebben a pillanatban megcsörrent a csipogója. Elolvasta, mi van a kijelz n, majd
káromkodott egyet.
– Komárom-Esztergomban csak egy ilyen ment autó van, de az épp a megye túlsó felén,
Esztergomban vesztegel – mondta. – Azonnal jelzek a ment helikopternek.
Elviharzott. Megcsörrent a telefonom. Naná, hogy Gyöngyi keresett. Nem vettem föl.
Minden idegszálam a fiam felé feszült. Visszasiettünk a f épületbe, már azzal se tör dtem,
hogy az aula közepén állok. Kiestem id b l, térb l, ólomsúllyal nehezedett rám a
kiszolgáltatottság. A kisfiam egyre ernyedtebben feküdt a karomban, már sírni se volt ereje,
csak hüppögött. Kapkodtam a fejem a mellettünk elsiet fehér köpenyesekre, hátha
valamelyikük hozzánk jön, a mi ügyünket intézi. De nem, észre se vettek bennünket. Dr. P dör
bizonyára valamelyik orvosi szobában gy zködte a ment helikoptereseket, hogy szálljanak föl
a nyálkás-ködös novemberi télben, mert élet-halál kérdése. Az asszisztensek pedig
elszivárogtak mell lünk, hiszen amúgy is rettent en kevesen voltak a sok-sok betegre.
Eszembe ötlött, hogy fölviszem én a gyereket a saját kocsimmal Budapestre, de
mindenképpen meg akartam kérdezni dr. P dört, hogy nem jár-e túl nagy kockázattal.
Egyedül maradtunk hát a kisfiámmal. Már egyáltalán nem figyeltem az emberekre, akik
jöttek-mentek a folyosókon. Az imént még úgy vártam dr. P dör diagnózisát a
röntgenszobában, mint a spanyol inkvizíció áldozatai a rettegett Torquemada ítéletét, de
mostanra minden elcsitult, minden mindegy lett. Még abba se gondoltam bele, hogy ez a nagy
csendesség esetleg egy nagy tragédiát el z meg. Csak ácsorogtam a kisfiámmal az aula
közepén és csókolgattam a homlokát.
És akkor valami a hátamba nyilait. Mintha valaki kést döfött volna belém, szinte olyan éles
fájdalmat éreztem. Megfordultam, senki sem volt a hátam mögött. Forgatni kezdtem a fejem,
csak egy id s férfi beszélt telefonon a közelben. Fölemeltem a tekintetem az emeletre, majd
még följebb. És akkor hirtelen elállt a szívverésem. Önkívületemben lázálmot láttam: egy
Gyöngyire emlékeztet n i alak állt odafönt a harmadikon, a korlátnak d lve. Hunyorogtam,
próbáltam kivenni a vonásait a félhomályban. Aztán hirtelen kitisztult minden, s megláttam a
feleségem furcsa, szúrós tekintetét. Mint két lobogó lángocska egy sötét folyosó távoli végén,
úgy sütött a szempárja. Automatikusan igazgatni kezdtem a fiunk frizuráját, hisz anya el tt
mégsem nézhet ki ilyen szörnyen! Szegénykém hajacskája feszesen tapadt a halántékára.
Gyöngyi mozdulatlanul állt, hálóinge meg-meglibbent a huzatban. A világ legmélyebb
ösztöne, az anyai megérzés hozta ide, és sejtése beigazolódott. Honnan ez a földöntúli köt dés
anya és gyermeke között? Hogyan lehet, hogy kontinensek távolából is megérzik az anyák, ha
gyermekükkel történik valami?
Végigfutott a hideg a hátamon. Csak el ne induljon lefelé a sebével! Inkább fölmegyünk
hozzá mi!
Indultam is volna, ám abban a minutumban befutott P dör doktor két ment ssel.
– Jöttünk, ahogy tudtunk! – szabadkozott a vörös orkánkabátosok vezet je. – Azért
Esztergom nincs a szomszédban!
Egy pillantást vetettem fölfelé, kezemet a fülemhez téve jeleztem Gyöngyinek, hogy hívni
fogom. Aztán kisiettünk a rohamkocsihoz.
– A helikopter nem száll fel ilyen pocsék id ben – mondta dr. P dör kifelé menet. Az épület
el tt betették Benjamint a ment autóba, s én is beültem mellé. Köszönetet rebegtem P dör
doktornak és a következ pillanatban már Pest felé száguldottunk.
Életem egyik legnehezebb pillanata el tt álltam: Gyöngyit tárcsáztam. Az els csöngés után
felvette, nem szólt bele. Lassan, rekedten beszéltem.
 – Ne izgulj, minden oké. Nincs semmi baj, csak félrenyelt valamit. Minden második gyerek
félrenyel valamit. Ott vagy?
Ott volt. Hallottam, ahogy lélegzik. Azonnal kiigazodott a hablaty szövegemen. Pontosan
tudta, milyen nagy a baj. Anya volt.
Egyszer csak megszólalt, nagyon halkan:
– Ugye megmented?
– Hát persze, szívem, persze, de hidd el, hogy ez az egész csak egy rutin beavat…
– Ugye megmented? – ismételte meg Gyöngyi nagyon halkan.
– Meg…!
Folytattam volna még, de Gyöngyi megszakította a vonalat. Talán hogy ne halljam, ahogy
sír.
Száznyolcvannal szirénáztunk ki az autópályára. Nem sokkal Tatabánya után van az Ml-en
egy hosszan emelked kanyar. Na, ott azt hittem, elszállunk. Nem szálltunk el, csak
eszeveszett sebességgel hajtottunk el re. Benjamin derekasan küzdött a fájdalmával, ehhez egy
szájára kötött oxigéncs volt a segítségére. Pihegett, mint egy vérzett kismadár, de egy
pillanatra sem engedte el a kezem.
Néztem a kisfiámat, és a sorsomon töprengtem. Nem sok értelme volt mások életéhez
hasonlítani a magamét, de id nként megtettem. Néha azt nem értettem, hogy miért ajándékoz
meg a sors sokkal több jóval, mint a többi embert. Néha pedig azt találtam érthetetlennek, hogy
a balszerencse sokkal többször bezörget hozzám, mint másokhoz. Rendben, aláírom, korábban
veszélyes életet éltem, s bizony a dolgok velejárója volt, hogy a szerencsétlenségekb l
alaposan kijusson nekem. De mióta apa lettem, igencsak visszavettem a tempóból, és ehhez
képest éreztem aránytalannak a rám mért sorscsapások mennyiségét.
Ahogy megyünk el re az életben, a sors egyre rakja ránk a terheket. Ha kemény a
koponyánk meg a lelkünk, és elég széles a hátunk, akkor elbírjuk a csapásokat. De néha eljön a
pillanat, amikor perlekedni kezdünk a sorssal. Hogy miért mi, miért most, és miért ennyire?
Nos, ott, a ment autóban is egy ilyen pillanatot éltem meg. Volt rá id m, hisz rohamtempóban
is háromnegyed óráig tartott Pestre érnünk. Köröztek agyamban a szomorú gondolatok,
kínosan feszengtem az ülésen. Eközben pedig kérdéseket tettem fel valakihez, akinek a
létezésében alapvet en nem hittem. Arról faggattam, miért van, hogy a fiam mindössze másfél
esztend s, senkinek sem ártott, áldott jó gyermek, és most mégis az életéért küzd. Választ nem
kaptam, igaz nem is vártam.
Mardosott az önvád is, hisz ott voltam Benjaminnal, amikor félrenyelt, mégsem hittem,
hogy eljátszottam a gyerekhez való jogomat. Haragudtam magamra, de ha objektív akartam
lenni, azt kellett mondanom, hogy nem tehetek arról, ami történt. És talán ez a legtragikusabb
az egészben. Hogy t lem, t lünk függetlenül is baj, s t akár tragédia is történhet a gyerekkel.
Épp a napokban hallottam az egyik barátunk kislányáról, hogy szaladt a kutya után,
megbotlott, és olyan szerencsétlenül esett, hogy a cumi felszakította a szájpadlását, úgy kellett
összevarrni. Egy másik ismer s kisfiú fejére pedig ráesett egy százéves fa hatalmas ága,
miközben szüleivel egy presszó teraszán kólázott. Azonnal szörnyethalt. Vérfagyasztó, hogy
mindezek ellen semmit sem lehet tenni, csak imádkozni a szerencséért!
A rádió-adóvev éles csipogása zökkentett ki a gondolataimból. Épp elsuhant mellettünk a
Budapest tábla. Végtelennek t nt az a háromnegyed óra, amíg felértünk a Bethesda kórházba.
Egy viszonylag nyugodt félóra után Benjamin megint tátogni kezdett. Valahol mélyen abban
bíztam, hogy álomba merül a fáradtságtól, de nem aludt el. Puszit nyomtam az orra hegyére, és
némán néztem. Lepergett el ttem az elmúlt egy év vele, a mi imádott kis jövevényünkkel.
Amikor felsírt a születésekor, aztán az els nevetése, amikor kibújt a fogacskája… és az
ölelése, az összehajlás, a bubukázás, ami nélkül nem tudott elaludni… kész voltam idegileg.
Arra eszméltem, hogy feltépik a ment autó ajtaját és kirántják a kezemb l a gyerekemet.
Benjamin üvölteni kezdett, de itt most tényleg nem volt kecmec. Valahol a háttérben
fölfedeztem a f orvost is, egy partiról rángatták be. Úgy éreztem magam, mintha a Vészhelyzet
egyik epizódjába csöppentem volna. El ttem tolták a fiamat, már altatták, cs lógott ki a kis
karjából. Nem is tudom, melyik pillanatban kötötték be neki az infúziót. Észre se vettem. Azt
hiszem, akkor már nem voltam magamnál. Injekció, mélyaltatás, endoszkóp, közben
elmosódott arcok t ntek föl mellettünk, és mi csak mentünk, egyre mélyebbre a kórház
bend jében. Aztán egyszer csak betolták a fiamat egy m t be, és bezárták az orrom el tt az
ajtót.
– Dr. Réti Csaba vagyok – lépett elém az szes, hatvan körüli szakállas f orvos. –
Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj.
És akkor ijedten a következ kérdést hallottam kibukni a számon:
– Meghalhat a fiam?
Nem érkezett válasz. Az orvos kutatóan fürkészte az arcom, mintha azt vizsgálta volna,
valóban kinyögtem-e ezt a szörnyen hangzó kérdést. Aztán amikor látta, hogy bizony tényleg a
gyerekem élete után érdekl dtem, így szólt:
– Nézze, ez egy életment m tét.
Elborult az agyam, de igyekeztem nyugalmat er ltetni magamra.
– Meghalhat a fiam? – ismételtem meg a kérdést színtelen hangon.
Az orvos hallgatott egy darabig, aztán azt mondta:
– Meg. De nem fog.
Azzal bement a m t be. Álltam a folyosón leforrázva, majd odabotorkáltam a fal mentén
húzódó padsorhoz és lerogytam. Tíz perc kellett hozzá, hogy föleszméljek. Körülnéztem. A
kés i órához képest meglehet s z rzavar volt a folyosókon. Közvetlenül az ablaknál egy apuka
sétálgatott fel-alá, s közben blazírt pofával dúdolgatott. Id nként megállt, hogy a holdra
ásítson, aztán csukott szájjal dúdolt tovább. Úgy t nt, gyakori vendég lehet itt a kórházban. Ám
amikor egy csonttá-b rré fogyott kisfiú t nt föl a folyosón, abbamaradt a dúdolás. A gyermek
olyan szánalmas állapotban volt, hogy a férfinak elment a kedve a dudorászástól. A kisfiú
sz ke fejecskéjéb l messzire kinyúltak elálló lapátfülei, szemfogai, mint két agyar meredtek ki
ajkai közül. Szemhéja körül ráncháló remegett. Nyoma sem volt lényében a gyermeki
örömnek, görnyedt tartása szenvedésr l, fájdalomról árulkodott. Milyen hamar feln nek ezek a
nagybeteg gyerekek! Milyen hamar vége szakad a gyermekkoruknak!
A kisfiú mellém érve halk „jó estét!”-et rebegett, majd belépett a m t vel szemközti
mosdóba. Amint becsukódott mögötte az ajtó, nyüszít zokogás törte meg a csendet. Egy
anyukát láttam a folyosó túlsó végén. Egyik térde a földön volt, homlokát egy oszlopnak
támasztotta, s rázkódott a sírástól. Divatosan fésült, gesztenyebarna fiatal orvosn állt fölötte
tehetetlenül. Gondolom, hozhatta a rossz hírt az anyának…
Megcsörrent a mobilom. Gyöngyi keresett. Önkéntelenül is felálltam, fogadtam a hívást.
Elmondtam a feleségemnek, mi a helyzet. Hallgatott, nem kérdezett. Mit is kérdezhetett volna?
Ahogy befejeztük a „beszélgetést”, Benjamin keresztapját, Klausmann Kornélt tárcsáztam.
Kulcsa volt a lakásunkhoz, szerettem volna, ha behoz néhány holmit a kórházba, mert tisztában
voltam vele, hogy éjszakára is benn tartják a kisfiámat. De Kornél ki volt kapcsolva. Üzenetet
hagytam neki. Aztán visszaültem a padra. A kisfiú épp kicsoszogott a mosdóból. Biccentett,
majd visszament a kórtermébe. Hátrahajtottam a fejem. Valahonnan kávéillat kígyózott felém.
Hirtelen nyílt a m t ajtaja, és az egyik asszisztensn viharzott ki rajta.
– Minden rendben van, apuka! – vetette oda. Felpattantam, hevesen kezdett dobogni a
szívem: ugyanezt mondták Gyura Barbaráéknak is kisfiúk, Nail m tétje végén. Akik olvasták a
Különkiadást, tudják, mi lett a történet vége.
Az asszisztensn elt nt a lépcs n, ismét csend ülte meg a folyosót. Csigalassúsággal teltek a
percek, már vagy egy órája tarthatott a m tét. Valami megfoghatatlan mormolásra kaptam fel a
fejem. Id kellett hozzá, hogy rájöjjek: én vagyok az, és éppen imádkozom.
Arra eszméltem, hogy egy kislányt tolnak el el ttem. Majd lefékezték a kocsit a m t
melletti orvosi szobánál, és a fiatal, fehér köpenyes ápoló beugrott a helyiségbe valami
papírért. A kislányt egy id sebb úr követte utcai ruhában, alighanem a nagyapja lehetett.
Rábízhatták a szül k a gyereket, amíg k színházba vagy moziba mentek. Hogy pontosan mi
történhetett, azt nem tudtam, de minden bizonnyal valamiféle mérgez t ihatott vagy ehetett a
kicsi, mert az orrán keresztül a gyomrába tolták a szondát. Szegény kislány ijedten hipnotizálta
az oldalánál lógó zacskót, amelybe egyenletesen csöpögött a zöldes váladék az orrából
kacskaringózó csövön keresztül. Vékony ujjai közt egy apró macit nyomorgatott, és néha lopva
a nagyapjára pillantott. A férfi széles, szögletes kezében világoskék vászon zsebkend t
gy rögetett, néha megtörölte vele a tarkóját és a nyakát. Látszott, hogy meger ltet
pillanatokon van túl, s mostanra valamelyest megnyugodott. Jött az ápoló, a kis csapat
visszatolatott a folyosón. Megszólalt a mobilom, Kornél volt az.
– Mi van a gyerekkel? – hörögte a telefonba. Semmi megjátszott részvét, m vi aggódás nem
volt a hangjában. Nem is lehetett, mert úgy imádta a keresztfiát, mintha a saját édesgyereke lett
volna.
– Még bent van a m t ben – mondtam, majd sorolni kezdtem, miket kellene behoznia.
Pizsamát, váltás ruhát, zoknikat, pólókat, fogkefét, szappant, törülköz t, meg valami játékot.
Kornél azt mondta, hogy húsz percen belül a kórházban lesz.
Tíz perc múlva ott volt. Épp akkor érkezett, amikor Réti doktor kilépett a m t ajtaján.
– Beszélhetünk? – húzta le kezér l a gumikeszty t, miközben kérd pillantást vetett Kornél
felé.
– A keresztapja – magyaráztam sietve –, nyugodtan lehet el tte.
– Rendben. Akkor jöjjenek.
Követtük a m t be, pontosabban a m t el tti vizsgálóba, mert Benjamint akkorra már
el retolták. Úgy feküdt ott az alvó kisfiam, mint egy angyal. Hamvas kis arca végre nyugalmat
sugárzott. Az egyik n vérke óvatosan betakarta, közben megsimogatta a karját. Körülöttünk
négyen álltak, mind fehér köpenyben. Láttam a szemükön, hogy boldogok. Megmentették a
kisfiámat. Réti doktor egy üvegtálkát tartott a tenyerén.
– volt a ludas – mutatott a tálkában sárgálló répadarabra. Nem hittem el, hogy ez a nem is
olyan nagy falat kiolthatta volna Benjamin életét. Kornél is csak szótlanul ingatta a fejét.
– A falatka pont úgy esett a lebeny nyílására, hogy elzárta az egyik tüd t – magyarázta a
f orvos. – Ráadásul a répa különleges illóolajat tartalmaz, ezért a gyermeknek most
tüd gyulladása van. Az altató hatása úgy két óra múlva múlik majd el.
Hálámat nem tudtam másképp kifejezni, egyszer en megöleltem az orvost és
megköszöntem a fiam életét.
Hálás voltam azért is, mert nap mint nap újabb és újabb szörny ségeket hallani a magyar
egészségügyr l, az egészségügyben dolgozók flegmaságáról, érzéketlenségér l, hanyagságáról,
vagy épp arról, hogy még a gyerekosztályokon is ridegen, nemtör döm módon bánnak a
kicsikkel. És akkor itt van egy P dör doktor, meg egy Réti doktor, meg vagy egy tucat
csodálatos asszisztens, n vérke és m t sfiú, és szemmel láthatóan a lelküket kitéve harcolnak
egy gyermek egészségéért.
Hadd higgyem azt, hogy ez a különleges figyelem nem Vujity Tvrtko tv-riporter
gyermekének szólt. Hogy ezekt l az emberekt l mindenki ugyanazt a tör dést, lelkes
segít készséget kapja, mint amivel engem elkápráztattak.
Már csak azért sem hiszem, hogy kivételeztek volna velem, mert a n vérke, aki az imént
még odaadóan simogatta a fiam karját, három perc múlva, a Gyöngyivel immár a folyosóról
lefolytatott nyugtató telefonbeszélgetést követ en, kerek perec kijelentette, hogy nem
maradhatok a fiam mellett. Ezen Kornél egy kicsit elmosolyodott, mert pontosan tudta, milyen
mindenre képes apatigris vagyok.
A szabályzat szerint csak az anyukák alhatnak bent a gyerekekkel, mert nincsenek
koedukált vendégszobáink – hajtogatta ellentmondást nem t r hangon a n vér, és azzal se
tudtam meglágyítani a szívét, hogy azt a betegjogi törvényt idéztem, mely szerint egy feln tt
korú egyénnek joga van bent maradni éjszakára a beteg kiskorú mellett.
– Fizikai képtelenség, mert nincs rá helyünk – tárta szét két karját a n vérke.
– Kérem, én egy széken is elvagyok reggelig, csak tegyék a széket a gyerekem ágya mellé –
kérleltem a n vérkét, aki végül, látva eltökéltségemet, megadta magát. Mint mondják, minden
nagykapu mellett ott egy kiskapu. A kiskapu ezúttal egy fiúkórterem volt. Betolták Benjamint
tíz virgonc gyerek közé, és én vele tarthattam. Nem volt nálam boldogabb apa. Kornél
hazaugrott a holmikért, majd miután visszatért, rögtön el is búcsúzott azzal, hogy másnap
reggel értünk jön. Sorra kezet fogtam a srácokkal, akik rendkívül örültek jöttemnek.
– Fiúk, a kicsi babámat most m tötték, nem gond, ha itt maradok vele? – kérdeztem.
Megrázták a fejüket. Felismertek, de egyel re féltek megszólítani. Látván, hogy Benjamin
alszik, lecsendesítették a hangjukat. S t, egyikük szolgálatkészen odapattant hozzám és a
n vérkéhez, amikor egy másik ágyat toltunk Benjamin ágyához. Még a rácsot is segített
lecsavarozni, hogy elférjek rajta. Bár nem nagyon terveztem, hogy azon az éjszakán aludni
fogok. Nem is lehetett volna, a n vérke ugyanis így búcsúzott:
– Ki kellene kötnünk a kicsi kezét, nehogy kiszedje magából az infúziós csövet, de ha itt
marad vele az apuka, és figyel rá, akkor nincs szükség ilyesmire.
Benjamin mélyen aludt. A kórterem ablakához léptem, a kés i óra ellenére még mindig
nagy volt a forgalom odakint. A lámpák fénysugara cikcakkban ver dött a rácsok között az
ágyakra, majd megpihent a gyermekek arcán.
– Akkor odaadod? – hallatszott egy cérnavékony hang az ajtó fel l. Odafordultam, egy
kislányt láttam a bejáratnál. is észrevett, de nem riadt meg. Zavartan elmosolyodott, mint
akit rajta kapnak valami csínyen, de látta, hogy nincs rajtam köpeny, így tovább kutatott
tekintetével a félhomályban.
– Odaadod a játékot?
Kefehajú, kerek arcú kiskölyök kászálódott ki a széls ágyból, el kotort a fiókjából egy
nyomogatós elektronikus játékot. Odavitte a kislánynak, aztán visszafeküdt az ágyába. A
kislány nem mozdult, szép, mandulavágású szemével Benjamint méregette. Aztán rám nézett,
és azt kérdezte:
– Itt hagyjam neki?
 Elmosolyodtam.
– Nem, köszi, úgysem tud vele játszani. Nagyon kicsi még, tudod?
A kislány bólintott, aztán elt nt a sötétben.
– Én ismerem a bácsit a tévéb l! – ült föl ágyán a legbátrabb fiú. Ízes beszédéb l arra
következtettem, hogy vidékr l jött.
– Biztos? – kérdeztem.
– Aha. M sorvezet tetszik lenni, igaz?
– Majdnem – feleltem.
– Sokat tetszik utazni a világban, ugye? – szólalt meg egy másik srác.
– Szoktam. Figyeljetek, tegez djünk, jó?
– Jó! – csillant fel a szemük. – Tetszik nekünk mesélni valami érdekeset?
– Hát persze – mondtam, és belekezdtem egy történetbe, amely a brazíliai serd ben
játszódott, és egy bennszülött kisfiúról szólt. Mire a mese végére értem, már mindannyian
aludtak. Odabújtam a kisfiam mellé, hallgattam a szuszogását. Talán még sosem éreztem
magam ilyen közel hozzá. Szinte összeforrtunk. Egyszer csak felnyitotta a szemét, s fáradt,
szürke tekintetét tétován rám szegezte.
– Ne félj, kicsim, nem lesz több fájdalom – suttogtam. Belefúrta arcát a mellkasomba, és a
következ pillanatban már újra aludt.
Hallgattam a fiúk egyenletes szuszogását, mintha kicsi testükkel együtt betegségük is
pihenni ment volna. Most, hogy túl voltunk életünknek ezen az árnyas mellékösvényén,
mérhetetlen nyugalom áradt szét bennem, no meg persze a hála érzése. Legszívesebben
virágból font diadalívet állítottam volna fel a kórház bejáratánál kisfiam megment inek
tiszteletére.
Elbóbiskoltam. Aki volt szül , ismeri azt a fajta szundítást, amikor bár félálomban
igyekszünk kikapcsolódni, a kikapcsolás helyett inkább csak tartalékra állítjuk agyunkat, s a
legkisebb rezzenésre is felnyitjuk szemünket. Amikor „felijedtem”, Benjamin még javában
aludt, de a tegnapi kislány ott ücsörgött az ajtóban, és azzal a fiúval sutyorgott, akit l az
elektromos játékot elkunyerálta.
– Én operaénekesn leszek, tudod? – mondta éppen a kislány a fiúnak.
– Igen?
– Aha. Vagyis inkább hangversenyeken fogok énekelni, mert az operákban olyan buták a
n k, legalábbis anyukám szerint. De azért fellépek majd operaházakban is, hogy legyen sok
pénzem.
– Miért legyen sok pénzed?
– Mert… hát hogy ne legyenek többé ilyen kórházak, meg beteg gyerekek, azért!
Elmosolyodtam. Hallatszott, hogy a folyosón sorra nyitják az ablakokat az ápolón k, majd
bekukkantanak a kórtermekbe.
A következ két óra olyan eufóriában telt számomra, hogy jóformán alig emlékszem, mi
történt. Belátogatott Benjaminhoz az osztályos orvos, kés bb Réti doktor úr is megnézte az
egyik vizsgálóban, majd recepteket írtak nekünk és elengedtek bennünket. Szinte el se hittem,
de a kisfiamon mintha meg sem látszott volna, hogy tíz órával korábban még az életéért
küzdöttek. Réti doktor kimérten közölte: a gyermekem meghalhatott volna, mert elzáródott a
tüdeje, de ha kiszedték az elzáródást okozó idegen testet, akkor már nincs baj. Csak az enyhe
tüd gyulladására kell gyógyszert adnunk neki, azt pedig otthon is lehet szedni. Ráadásul – a
jóságos orvos szerint – az otthoni környezet segíteni fog Benjaminnak, hogy elfelejtse ezt az
egész szörny séget. Döbbenetes, milyen különleges anyagból vannak gyúrva ezek a
kisgyerekek!
Kornél vitt le minket Tatabányára, egyenesen a kórházba. Vásároltam egy szál rózsát,
levágtam a töviseit. Aztán Gyöngyi szobája el tt leguggoltam a kisfiamhoz, és azt suttogtam
neki:
– Kicsim, ott van bent anya, vidd be neki a rózsát.
Azzal betessékeltem a szobába. Az ajtórésen keresztül csak annyit láttam, hogy Benjamin
odatotyog az anyja ágyához, Gyöngyi pedig átöleli, miközben peregnek a könnyek a szeméb l.
Hát ez volt az én életem legpokolibb története. És, kedves olvasóm, tartozom még egy
vallomással. Ott, abban a bizonyos ment autóban, kisfiam életéért imádkozva fogadtam meg:
ha Benjamin túléli ezt a szörny séget, belevágok még egy könyvbe, nevezetesen ebbe, amelyet
most a kezében tart. És megfogadtam magamnak azt is, hogy a születend könyvnek már nem
Pokoli történetek lesz a címe, hanem éppen az ellenkez je. Angyali történeteket akartam
bemutatni, az újrakezdésekr l, a megalkuvást nem t r harcokról, az isteni egymásra
találásokról. Ezekben az id kben ezért volt számomra, egy édesapa számára mindennél
fontosabb, hogy megkíséreljem visszaadni egy lánynak, az én énekes barátomnak a soha sem
látott édesapját. Egy embert, akir l még csak emlékei sincsenek, és aki csak az álmaiban
létezett. És – megkockáztatom azt is – ez volt életem legfontosabb vállalkozása. Most, e
terjedelmes kacskaringó után pedig térjünk vissza történetünkhöz, vagyis az Evelyne-akcióhoz,
melynek id vel – azt hiszem, most már érthet módon – teljesen a rabja lettem.

Szóval, újra eljött egy Megasztár-forduló, mi pedig ismét ott ültünk Gyöngyivel a
néz téren, és szorítottunk Evelyne-nek, aki meglehet sen rosszul énekelte el a Sajtból van a
hold cím számot. Imádkoztam, hogy ne most essen ki. Elkeserít , ha rossz produkcióval kell
búcsúznod egy versenyt l. Másképp emlékeznek rád, ha kit n en énekelsz, és úgy kell menned
a csapatból.
Evelyne maradhatott, de nem t nt túl feldobottnak a szokásos vacsoránkon. Gyöngyi
hazarohant a gyermekeinkhez, mi meg megpróbáltuk közösen kielemezni Evelyne szereplését.
Túl mély fekvés volt a dal, duzzogott fejcsóválva a barátom, és amúgy is rossz napot fogott
ki. Meg is h lt egy kissé a szokatlan tavaszi h vösben, ezért szinte ki se bújt a teásbögréb l.
Fel akartam vidítani, de minden próbálkozásom sikertelen maradt. Aztán egyszer csak a
következ mondat szaladt ki a számból:
– Elmegyünk Sierra Leonéba az apádhoz!
Dermeszt szél süvített át az éttermen, az ablakok résein keresztül, s dörömbölve rugdosta a
tet t a fejünk felett. A pincérek gyorsan bezárták az ablakokat, és felkapcsolták a f tést. Ennek
a 2004-es tavasznak nem sok köze volt a régi, igazi tavaszokhoz. S hogy e kijelentésnek
nyomatékot adjon az id járás, szakadni kezdett az es és csak percekkel kés bb hagyott alább.
Az egyetlen vendég az étteremben, aki meg se rezdült a vihar belép jét l, Evelyne volt.
Illetve még valaki: én. Mindketten dermedten bámultunk egymásra, s mindketten igyekeztünk
megemészteni az imént elhangzott mondatot.
szintén szólva én magam is meglep dtem azon, hogy miképp is ejthettem ki a számon ezt
a baromságot. A világ legszörny bb országába! Egy kétgyerekes apa, meg egy törékeny
húszéves lány! Na ja, Móricka álmodik!
És ekkor, valahonnan nagyon távolról egyetlen szócska ütötte meg a fülemet:
 – Mikor?
Evelyne-t néztem. Láttam, hogy mozog a szája, de nem kapcsoltam össze a szócskát a
látvánnyal. Valószín leg eszembe se jutott, hogy valaha is feltenné ezt a kérdést.
Pedig feltette. És hogy honnan jöttem rá, hogy t le származott a kérdés? Onnan, hogy
megismételte:
– Mikor?
– Mit mikor, kisszívem? – tetettem az idiótát.
– Mikor indulunk?
Megköszörültem a torkom. Idestova harminckét esztendeje koptatom a földkérget, de soha
nem lepett meg még jobban kérdés.
Nem visszakozhattam. Pedig szívem szerint megtettem volna, ó, de mennyire! Azért tettem
egy kósza kísérletet, hogy jobb belátásra bírjam Evelyne-t.
– Veszélyességi szempontból az ENSZ különböz kategóriákba sorolja be a világ országait
– mondtam nagyon monoton és nagyon luftos hangon. – Egyt l hétig számozza az államokat.
Eddig csak egyetlen állam kapta meg a legrosszabb számot, a hetest. Szerinted melyik?
Evelyne megvonta a vállát.
– Sierra Leone? – kérdezte a világ legtermészetesebb hangján.
Bólintottam. Evelyne megitta a maradék teáját, majd letette a bögrét a vacsora romjai mellé.
– Ne menjünk? – kérdezte.
– Sierra Leonéban nincs kormányzati hatalom. Nincs jogrend. Nincs rend rség. Nincsenek
törvények. Semmi sincs. Mindenki azt csinálhat az utcán bárkivel, amit csak akar. Megölheti.
Megkínozhatja. Meger szakolhatja. És sosem fog érte felelni. Tudod, mint az skorban.
– Ne menjünk? – kérdezte keményebb hangon Evelyne. Néztem a szemét. Eleven t z
lobogott benne. Szívemben a félelem és a kíváncsiság különös, furcsa érzése kavargott.
Lehajtottam a fejem, úgy motyogtam:
– Hogy a francba fogom én ezt otthon Gyöngyinek beadni…
Halvány, kékeszöld fény sz r dött be az ablakokon. Evelyne felállt az asztaltól.
– Gyere, sétáljunk egy kicsit! – mondta.
– Ilyen id ben? De hisz meg vagy fázva! – néztem rá értetlen kedve.
– Gyere! – mondta, és felhúzott a karomnál fogva. Fizettünk, majd kisétáltunk az utcára. A
vadsz l vel befuttatott, hosszúkás téglaépület oldalánál Evelyne el vett egy nejlonzacskót, és
eltépte az összehegesztésnél. Aztán a fejünk fölé emelte:
– Fogd meg a másik végét!
Sétálni kezdtünk az es ben, ilyet nem csináltam már vagy tizenöt éve.
– Amióta eszemet tudom, arra készültem, hogy találkozzak apámmal – kezdte Evelyne. –
Ha erre gondolok, akkor nem tör döm vele, milyen állapotok uralkodnak Sierra Leonéban. De
neked nem ilyen könny a döntés. Nem er ltethetem rád, hogy oda gyere. Két gyereked van, és
különben is: mi közöd neked az apámhoz. Nekem fontos, neked azonban csak egy a riportjaid
közül.
Fájt, hogy ezt mondja, de bizonyára az én hibám volt, hogy nem tudta, milyen sokat
jelentene számomra, ha megtalálhatnám az apját. Err l sosem beszéltünk, és ez volt az els
alkalom, hogy egyáltalán szóba került az utazás. Eddig csupán annyit tudott Evelyne, hogy
rákattintottam az interneten Sierra Leonéra, illetve hogy megkerestem az Interpolt. Ezt egy jó
barát megteszi a társának.
De elutazni a pokolba… ahhoz nem egy jó barát, hanem egy rült kellett.
Egy hétig rágódtam a dolgon. Azt a hetet egy frissen megnyitott balatoni szállodában
töltöttük a családdal. A hét második felében már ott tartottam, oké, megbeszélem Gyöngyivel,
hogy Sierra Leonéba utazom. De aztán az élet apró mozzanatai újra és újra elterelték
figyelmemet a témáról.
Történt például, hogy a hotel tulajdonosa felismert a bejelentkezésnél. No, ezzel l ttek is a
nyugodt pihenésnek. A tulaj ugyanis azonnal maga elé citálta a többségében még csak
próbaid s alkalmazottakat.
– Tudják, ki van itt? – vonta össze a szemöldökét (a részleteket kés bb az egyik takarítón
kotyogta el). Az alkalmazottak összenéztek: csak nem a munkaügyi felügyel ség? Vagy az
APEH? (Megfigyelték már, hogy Magyarországon az emberek jobban félnek az APEH-t l,
mint a rend rségt l?)
– Na hallózzanak csak ide! – halkította le hangját a tulaj. – Egy híres riporter jött ide a
szállodába a családjával, a Trutykó! Azt ajánlom, lessék minden gondolatát! Mert ez aztán
hírünket viszi a nagyvilágba! Vagy le is járathat minket, értik? Fontos vendég, értik? Very
Important Person! V.I.P.!
Az alkalmazottak bólogattak és fogadkoztak. Naná, próbaid n? Szegények.
És attól a perct l kezdve elkezd dött a vessz futásunk.
– Nem tetszik kérni új törülköz t? – kérdezte a szobaasszony, pedig még épphogy csak
átvettük a szobánk kulcsait.
– Felvigyem a gyerekjátszó kulcsát? – telefonált fel a recepciós.
– Elég meleg a leves? – kérdezte meg félszázszor a pincér a hotel éttermében.
– Nincs szükségük még egy kispárnára? – vágta magát vigyázzállásba a mosodás.
Kénytelen voltam egy négyszemközti beszélgetésre invitálni a tulajdonost és nyomatékosan
megkérni arra, hogy kezeljenek bennünket úgy, mint bárki más hétköznapi halandót. El ször
nem értette, mit akarok, de aztán szaporán bólogatni kezdett. Hanem az embereib l nem tudta
egy csapásra kiirtani az feltétel nélküli, szolgaias alázatot. Amikor Benjamin egy alkalommal
rettent en idegesít en csapkodni kezdte a recepción található hívócseng t és én rohantam,
hogy leállítsam, egyben s r n bocsánatot kérjek, a recepciós, ahelyett, hogy rászólt volna,
mélyen meghajolt, és azt mondta: „Köszönöm, kisfiú, hogy ezzel a cseng vel játszol!” És ezt
halálosan komolyan is gondolta.
Egyszóval zajlott körülöttünk az élet, így sok alkalmunk nem volt arra Gyöngyivel, hogy
nyugodtan átbeszéljük közös dolgainkat. Aztán, ahogy az már annyiszor történt, a feleségem
egyszer elkapott egy telefonbeszélgetést. Épp Suha Gyurival egyeztettem a korábban
megbeszélt találkozónkról, s Gyöngyi fülét megütötte, hogy kiszaladt a számon: „Gyurikám, az
utolsó beszélgetésünk óta változott egy s más, és Evelyne személyesen szeretne találkozni az
apjával.”
Aznap este a gyerekek furcsa módon már este nyolckor lefürdetve feküdtek az ágyunkban
(máskor este tíz körül még nagyban folyt nálunk az élet). Gyöngyi a kezembe nyomott egy
mesekönyvet, és arcára öltötte a nyájas emberev mosolyát. Miközben olvastam, szigorú
szemmel nézett. Tudtam, csak arra vár, hogy elaludjanak a gyerekek.
Így is volt. Miután Benjamin követte Barnabást az álmok birodalmába, Gyöngyi kihívott a
hotelszobából a folyosóra.
 – Mesélj! – mondta odakint.
Nagy leveg t vettem.
– Na, az van, hogy kerestetjük Evelyne apját, de egyel re…
– Ne ezt meséld! – vágott közbe. – A többit!
Még nagyobb leveg t vettem. Jöjjön, aminek jönni kell!
– Megfordult a fejünkben, hogy esetleg Evelyne kiutazhatna az apjához. A Napló esetleg
állná a költségeket…vagy, ha minden kötél szakad, akkor majd a saját m sorom, a Pokoli
történetek.
– … ha filmet csinálnál a találkozásról, igaz?
– Gyöngyi, ez még olyan képlékeny…
– Elutazol Sierra Leonéba?
– A beleegyezésed nélkül soha.
Mindketten tudtuk, hogy ez rossz duma. Egy szeret társ sosem egyezne bele, hogy a világ
legszörny bb országába utazzak. Ugyanakkor egy szeret társ hogyan is gátolhatna meg ebben,
ha tudja, hogy ez a munkám.
De amit mondtam, szintén mondtam, és ezzel Gyöngyi is tisztában volt. Ha tényleg úgy
kívánja, hogy ne menjek, akkor eszembe se jut.
Ahogy ezeket a sorokat rovom, azon töröm a fejem, hogy volt-e már olyan forgatási
lehet ség, olyan külföldi vagy belföldi út, amelynek alkalmával Gyöngyi nyomatékosan arra
kért, hogy ne menjek. Nos ilyenre nem emlékszem. Volt, amikor nem szívesen engedett el,
amikor megpróbált lebeszélni, de hogy kategorikusan megtiltotta volna az utazást, olyan nem
fordult el . Pedig néha neki kellett megszenvednie egy-egy külföldi forgatásom
következményeit. Sosem felejtem el például azt a lányt, aki nem volt hajlandó együtt
zuhanyozni vele, miután hazajöttem Etiópiából. Akkor még a válogatottban és a pécsi
bajnokcsapatban is játszott Gyöngyi, és az egyik edzés után a lányok poénkodni kezdtek, hogy
k aztán nem állnak egy zuhanyzóba Gyöngyivel, mert még elkapják a férje által hazahozott
leprát. Aztán egy jót nevettek a dolgon és bevonultak a fürd be. De az egyik játékos fagyos
arccal, törülköz vel a derekán megvárta odakint az öltöz ben, hogy Gyöngyi végezzen.
tényleg rettegett attól, hogy elkapja a leprát.
A feleségem ezúttal is rám bízta a dolgot. Láttam rajta, hogy nem örül, de nem szólt bele a
dolgaimba. Talán azért, mert nem tudta, hogy valójában milyen életveszélyes ország is Sierra
Leone. Hogyan is tudhatta volna: erre én is csak akkor döbbentem rá igazán, amikor
megérkeztünk Freetownba.
De egyel re még csak az utazást tervezgettük Suha Gyurival egy belvárosi kávéházban.
Gyuri egy hat méter hosszú luxus limuzinnal, méregdrága Armani-öltönyben és finom
szattyánb r cip vel a lábán érkezett a találkozóra. Libériás sof r nyitott neki ajtót. Ahogy
mondtam, Gambia konzulja volt, amellett pedig a Pulitzer-díj Bizottság titkára. gratulált
nekem el ször, amikor 1992-ben megkaptam az elismerést.
– Aztán hogy jutott eszedbe az a „nagyon okos” ötlet, hogy odautazzatok? – csüccsent le az
asztalomhoz. A pincér régóta ismerhette Gyurit, már hozta is neki a kávéját.
– Mint minden zseniális ötlet: egyszer en csak kipattant a fejemb l! – mondtam nevetve.
Elmosolyodott, de azért láttam rajta, hogy nincs teljesen kibékülve az elhatározásunkkal.
Lenyúlt a táskájába, és egy dossziét húzott el bel le. A dosszié tetején öles bet kkel
díszelgett: Evelyne-akció.
 – Azért azt ugye tudod, hogy mennyit ér arrafelé egy emberélet? – kérdezte, miközben
kinyitotta a dossziét.
– Sejtem.
– Mondok egy példát: az afrikai viszonylatok között nem oly távoli Ruandában pár év alatt
1,2 millió hutu és tuszi halt meg a harcokban és a népirtásban. Tudtál róla?
– Valamit hallottam…
– Aha. De azt gondolom, tudod, hányan haltak meg Boszniában a délszláv háborúban.
– Negyedmillióan.
– És hogy hányan veszítették életüket a New York-i World Trade Center ikertornyaiban?
– Háromezren.
– Na látod. Hát ennyit ér Fekete-Afrikában egy emberélet. A New York-i háromezer
áldozatról szól a mai napig a világ.
– Miattuk történt az afganisztáni és iraki katonai beavatkozás. A hutuk és tuszik
százezreinek halála még egy hírt sem nagyon ér a világ vezet orgánumaiban. Na, ennyit ér az
emberélet arrafelé. És a tiétek is ennyit fog. Semennyit. Illetve tévedek. A tiétek még a
szokásosnál is kevesebbet fog érni. Sierra Leonéban ugyanis nem rajonganak a fehérekért.
Különösen, ha kamera van a kezükben.
– Mib l gondolod, hogy forgatni akarok?
– Tudom, hogy nem vagy normális! Különben is, hogy a fenébe fizetnél ki egymillió
forintot a jegyeitekre, ha nem a tv segítségével?
– Egymilliót mondtál?
– És az csak a jegy. Odakint szükségetek lesz még jó néhány ezer dollárra.
Elfehéredtem.
– Mi van, máris föladtad? – kérdezte Gyuri, látva, hogy K.O. vagyok az összegek hallatán. –
Azt hittem, az jobban meg fog ijeszteni, ha megtudod, hogy minden pillanatban kockán forog
majd az életetek.
– Ezt nagyjából tudtam – hüledeztem. – De hogy ez még ennyibe is fog kerülni!
– Na jó, ez a része nem rám tartozik. Az én dolgom, hogy a saját területemen segítsek
nektek.
Papírlapokat szedett el a dossziéból, nevekkel, telefonszámokkal.
– Itt van mindjárt egy Bissau Guinea-i ismer söm, egy magyar, az Interpol helyi
irodájánál veti be magát. Azért biztos, ami biztos, legyen meg neked az elérhet sége. Aztán
szereztem négy Sierra Leone-i e-mailcímet. Nem tudom, válaszolnak-e egy esetleges levélre,
de tégy próbát. Ha jól tudom, van köztük újságíró, meg ENSZ-es is. Egyébként én is szólok az
ENSZ-nek, de arra azért ne számítsatok, hogy ha bajba kerültök, diplomáciai segítséget fogtok
kapni. Maradjunk annyiban, hogy tudni fognak rólatok az ENSZ-ben, oké? Tehát ha a Sierra
Leone-i hatóságok az ENSZ-nél érdekl dnek majd a kilétetek fel l, arról az oldalról be lesztek
biztosítva. A maximum, amit el tudok intézni, az egy hivatalos irat, amely a nevetekre szól, és
amely jelzi, hogy „kiemelked en fontos humanitárius feladatot” láttok el. Rajta lesz a Sierra
Leone-i kormány dombornyomásos pecsétje. De vigyázzatok, mert ha ezt az iratot meglátják a
lázadók, akkor végetek! A kormány istápoltjaként az ellenségeik vagytok!
Gyuri kortyolt a kávéjából, aztán folytatta.
– Ezt az iratot egy magyar származású német üzletember barátomtól szerzem be, aki Sierra
Leone tiszteletbeli konzulja. intézi majd a vízumotokat is. Igyekszem valahogy szállást is
keríteni nektek, bár ez nem lesz egyszer . Valószín leg valamelyik, kormány által felügyelt
katonai támaszponton sikerül majd egy szobát kikönyörögni. Ami tilos: éjszaka elhagyni a
szálláshelyet! Nem is olyan régen még huszonnégy órás kijárási tilalom volt Freetownban.
Vízre és villanyra ne számítsatok, minden elpusztult a harcokban. A lázadók fosztogatnak, a
likvidálásukra kiküldött kormányer k pedig a maradékot rabolják el. Néhány éve az utolsó két
nemzetközi segélyiroda is kivonult az országból, úgyhogy teljesen magatokra lesztek hagyatva.
Ennivaló sincs! Csak azt ehetitek és ihatjátok majd, amit magatokkal visztek. Freetown
egyetlen m köd klinikáján naponta tucatnyi ember hal éhen. És akkor, ha mindez még nem
lenne elég, a közvetlen közeletekben ott tombol majd a malária, a bélfert zés, az álomkór, a
veszettség, a sárgaláz, a lepra, az AIDS, a Dengue, a Lassa-láz, a hepatitis, a gombás
fert zések, a kolera, a féregfert zések…
– Ne, elég! – nyögtem közbe. Gyuri felhajtotta a maradék kávéját, megtörölte a száját a
szalvétával, aztán így szólt:
– Ja, a mérges kígyókról még nem is beszéltem!
Magam alatt voltam. Végs t rdöfésként Gyuri elém tolt egy hivatalos iratot, amelynek a
tartalmával már úgyis tisztában voltam: „A londoni székhely Control Risk Group (CRG)
folyamatosan figyeli a világ kétszáz f városának, illetve nagyvárosának biztonságát,
veszélyességét. Az egyes városokat a CRG 1-t l 7-ig osztályozza. A legrosszabbnak min sül
7. csoportban – a törvényes rend teljes szétesése miatt – egyedül a Sierra Leone-i f város,
Freetown található.”
– Csak azért kötöm az orrodra mindezt, hogy pontosan tudd, hová készülsz – magyarázta
Gyuri.
– Kösz – feleltem elhaló hangon.
– Oké, ide figyelj Tvrtko, beszéljünk nagyon szintén: két fontos dolog van, ami nélkül
egyszer en tilos elindulnotok oda. Az egyik: egy telefonos frekvencia! Tudom, hogy voltál
Észak-Koreában meg Etiópiában, de onnan tudtál telefonálni. Sierra Leonéban erre nincs
esélyed. Valahogyan el kell intézned, hogy elérhet legyen számodra a világ. A másik, amire
törekedned kell: egy kint él cimbora megismerése, és megfizetése! Igen, legyen kint egy
fizetett embered, aki kalauzol, akinek a segítségével elkerülheted a gyilkos körzeteket. lehet
a te életbiztosításod.
Gyuri elbúcsúzott, tárgyalásra sietett. Ültem magamba roskadva a kávéházban, orrom el tt
néhány telefonszámmal és e-mailcímmel. Nem maradt meg más bennem a Gyurival folytatott
beszélgetésb l, csak a roppant nagy hallgatásom és valami kellemetlen érzés.
Aztán er t vettem magamon, és feltárcsáztam régi barátomat, Bényei Krisztát. az egyik
honi mobiltársaság kommunikációs osztályán dolgozik.
– Krisztám, hogyan tudnék telefonálni Sierra Leonéból?
– Várj egy kicsit, utánanézek – mondta, majd egy perc múlva így szólt: – Sehogy.
– És ha bajba kerülök odakint?
– Várj egy kicsit, utánanézek – mondta, majd egy perc múlva így szólt: – Sehogy.
– És ha az életemr l van szó?
Csend volt a vonal másik oldalán. Kriszta kért huszonnégy órát, majd közölte, hogy
megpróbál kinyittatni számunkra egy katonai frekvenciát.
Én meg fogtam magam, és elküldtem egy levelet mind a négy Sierra Leone-i e-mailcímre. A
levél tartalma nagyjából az volt, hogy Magyarország egyik legismertebb énekes sztárjának
édesapja Sierra Leone-i származású, és hogy az ifjú hölgy szeretné megtalálni az illet urat,
amihez a címzett segítségére lenne szüksége.
A következ két napban nem jött válasz. Evelyne közben túljutott egy újabb fordulón a
Megasztárban, de tudta, hogy az Oláh Ibolya – Tóth Vera – Gáspár Laci és az általa alkotott
utolsó négyesben nincs esélye. Élvezte, hogy a duettek párharcában tomboló sikere volt Ganxta
Zoleeval az oldalán, de tudta, hogy a három hangfenoménnal szemben nincsenek esélyei.
Ráadásul azóta, hogy közöltem vele: elmegyünk Sierra Leonéba, lélekben már az utazásra
készült.
Nekem azonban még hátravolt a feketeleves. Kopogtattam Sváby ajtaján.
– Ki vagy? – kiáltott ki András.
– Tvrtko.
– Nincs pénz!
– Adj öt percet!
– Szegények vagyunk, mint a templom egere.
– Csak öt percet.
– Mennyi?
– Bemehetek?
– Csak ha érdemes.
– Ismersz, nem? Kérném, ha nem volna érdemes?
– Te is csinálhatsz hülyeséget.
– Ja, de ez most nem az. Bemehetek végre?
Sváby kitárta az ajtaját, mobilt tartott a fülén.
– Tvrtko jött pumpolni, majd visszahívlak! – mondta a telefonba, azzal lenyomta a
készüléket. – Szóval már megint mit találtál ki?
– Nyugi, ez tetszeni fog.
– Miért, a Claudia Schifferhez mész?
– Nem, az Ahmed Brahim Kandehhez.
Elkerekedett a szeme.
– Meg akarjuk találni Evelyne apját – magyaráztam.
– Aha, olvastam a lapokban. De arra ott az Interpol.
– Ugyan, András, te is tudod, hogy ez nem így megy. Az Interpol annyit jelzett csupán,
hogy a George utcai rend r rsöt, ahonnan Evelyne évekig kapta az apja leveleit, és ahol
kapitány volt Kandeh úr, felgyújtották. Meg hogy egy ilyen nev pasas, a menekültlista szerint,
nyolc évig élt guineai és libériai menekülttáborokban. De ez nekünk édeskevés.
– Oda akarsz menni?
– Evelyne-nel.
– Neked elment az eszed.
– Igen. De ezért szeretsz, nem?
– A nézettségi adatokat tekintve, hosszú távon, egy él Tvrtko azért többet ér nekem egy
halott Tvrtkónál.
– Nana, csináltál már posztumusz Naplót, Tvrtko utolsó riportjával?
– Nem is szeretnék.
 – Jó, akkor adj pénzt!
– Mi köze a kett nek egymáshoz?
– Ha pénzt adsz, akkor a körülményekhez képest biztonsággal léphetünk Sierra Leone
területére.
– És ha nem?
– Akkor kénytelenek leszünk egy lélekveszt n átevickélni az óceánöblön.
Sváby fújt egyet.
– Mennyi kellene?
Osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam…
– MENNYI KELLENE?
– Hárommillió.
– Kezdd ácsolni a lélekveszt t! – emelkedett fel András a székér l.
– Talán két és félb l is kijön.
– De jó!
– Most mit izélsz? Evelyne Sierra Leonéban keresi az apját, nagy történet!
– És találkoznak is?
– Azt még nem tudom.
– Tulajdonképpen kint akarjátok megtalálni a pasast?
– Nem, csakis akkor indulunk el, ha megvan.
– Ne kamuzz!
– Akkor szervezhetem?
– Már rég elkezdted, nem? Madárnak nézel?
– András, évekbe is beletelhet, mire realizálódik az utazás.
– De történhet akár holnap is. Ismerlek! Két kérésem van.
– Csak kett ?
– Az egyik, hogy bármikor jöjjön is össze az utazás, Evelyne-t nem vehetjük ki a
Megasztárból! Amíg versenyben van, szó nem lehet Sierra Leonéról.
– Ezt én is így gondolom.
– A másik, hogyha megtaláljátok az apját, de az valamiért nem akar benneteket fogadni,
akkor is hozol valami használható anyagot odakintr l.
– Úgy lesz.
Megcsörrent Sváby mobilja.
– Igen? – szólt a telefonba. – Nem, nincs rossz kedvem, csak Tvrtko most nyúlt le kétmillió
forintra.
Mondtam volna rögtön, hogy két és fél millióra, de villant a szeme. Inkább kihátráltam az
irodájából.
Másnap meccsre mentünk Benjaminnal: a Monor megnyerte a bajnokságot. Persze az
örömmel együtt jöttek a felh s gondolatok is: lesz-e pénz az NB1/A-ban való indulásra?
Egyáltalán, érdemes-e egy kismamacsapattal megcélozni az élvonalat?
A Monor gy zelmével kit n széria kezd dött az életemben. Bényei Kriszta telefonált,
hogy most már tutira rendben lesz a frekvencia, de kérte, hogy ha lehet, csak SMS-ezésre
használjuk, nehogy bemérjenek bennünket odakint.
 Aztán Suha Gyuri hívott, hogy egy Ahmed Kandeh nev pasas nyomára bukkantak, így, h
bet vel (és nem ch-val, ahogy Evelyne írja a családnevét), aki néhány éve rend rparancsnok
volt egy Freetowntól több száz kilométerre fekv Kenema nev városban. Ez felvillanyozott,
mert biztatóan hangzott, hogy az illet már másodszor szerepel parancsnokként a nyomozati
iratokon. Egy alkalommal Evelyne mutatott róla egy képet, amelyen Kandeh úr egyenruhában
ül egy irodában.
Végezetül pedig, mintegy megkoronázva a sok jót, Sierra Leonéból megérkezett az els
visszajelzés az e-mailjeimre, majd nem sokkal kés bb még egy. Ez azért volt fontos, mert más
volt egy küls nyomozó szerv, mondjuk az Interpol információira támaszkodni, és más volt
egy helyszíni kapcsolat segítségével számolni.
A segítség azonban egyel re csak álomnak t nt. Az els Sierra Leone-i e-mail attól a
férfitól érkezett, akinek Suha szerint köze volt az ENSZ-hez. Gyuri el re megjósolta, hogy a
pasas provokációnak fogja tartani az érdekl désemet, és nem is fog válaszolni rá. Nos, csak
részben lett igaza. A pasastól ugyanis jött egy válaszlevél, mégpedig a következ szöveggel:
„A címzett postafiókja olvasatlanul visszadobta az ön levelét.”
Hanem a második visszajelzés igen biztatónak t nt. Tapogatózó két sort tartalmazott az
üzenet bizonyos Augustine Beechert l, aki megjelölése szerint újságíró volt. Az üzenet lényege
nagyjából az volt, hogy „hát, lehetne róla szó”, mármint a segítségr l.
Úgy csaptam le Beecher úr levelére, mint kiéhezett héja az el vigyázatlan pocokra. Azonnal
válaszoltam:
„Tisztelt Mr. Beecher, ezúton köszönöm bizalmát és szíves válaszát! Kandech Evelyne, a
magyar Megasztár versenysorozat felfedezettje sosem látta még az édesapját. Szeretnénk
meglelni Ahmed Brahim Kandeh urat, s ehhez kérnénk az Ön segítségét. Legfrissebb
információink szerint Kandeh úr a kenemai rend rparancsnokság vezet je. Amúgy ötven év
körüli, valószín leg családos ember, aki Magyarországon tanult a közgazdasági egyetemen, és
bizonyos adatok szerint évekig élt libériai és guineai menekülttáborokban.
Természetesen nem volnánk hálátlanok, amennyiben bevetné magát az ügy érdekében. Ha
meglelné Kandeh urat, Evelyne és jómagam személyesen látogatnánk el Sierra Leonéba.
Várom válaszát, és kívánom Önnek és szeretteinek a legjobbakat! Vujity Tvrtko”
Eltelt huszonnégy óra. És még huszonnégy, Mr. Beecher pedig mélyen hallgatott. Aztán egy
szürke szerda este csipogott egyet a számítógépes levelesládám. Így jelezte, ha e-mailem
érkezett. Láttam, hogy Sierra Leonéból indították útnak. Vadul rávetettem magam. Éreztem,
hogy ez a levél most vízválasztó lesz. Ha Beecher úr köszöni szépen, de nem kér a kitüntet
feladatból, hogy kutassa fel egy félig elpusztított országban egy igen nagy valószín séggel
halott ember nyomait, akkor itt lezárul egy fejezet. Kinti összeköt nélkül ugyanis képtelenség
volt megszervezni a kinn tartózkodást, az ottani utazásokat, egyáltalán, leforgatni a filmet.
Ha azonban Beecher úr készségesnek mutatkozik és kalauzunkul szeg dik, akkor legalább a
remény nem hal meg örökre.
Ez utóbbi történt.
„Tisztelt Vujity úr! – vibrált a szöveg a képerny n. – A válaszom: oké. De itt nincs nagyon
lehet ség a telefonálásra, internetezésre. Ezért csak kevés alkalommal tudunk kommunikálni.
A megbízást vállalom. Néhány nap múlva jelentkezni fogok. Augustine Beecher”
Megtöröltem a homlokom. Hogy örültem, az nem kifejezés. Fél méterrel a föld fölött
lebegtem. És ez a lebegés egészen szombat estig kitartott, ugyanis láttam Evelyne-en, hogy
feldobja a hír: nem lehetetlen, hogy rövidesen hírt hall elt nt apjáról.
 A feldobottság azonban nem volt elég ahhoz, hogy a nagy négyesb l a nagy hármasba
jusson. Pedig abban a Somewhere Over The Rainbow-ban minden kívánsága benne volt.

Somewhere over the rainbow way up high

And the dreams that you dream ofonce in a lullaby
Somewhere over the rainbow blue birdsfly
And the dreams thatyou dream of, dreams really do come true…

Saját fordításban valahogy így hangzik az Óz, a csodák csodája cím film betétdala:

Valahol a szivárvány fölött, fenn magasan

Álmok vannak, miket gyermekként kaptál egy altatódalban
Valahol a szivárvány fölött, a boldogság kék madara száll
S összes álmod, mit gyermekként kaptál, ott mind csak reád vár…

Szárnyalt a Millenáris színháztermében Evelyne hangja, és mindvégig azt éreztem, hogy a

saját boldogságáról, a saját vágyairól énekel. Arról, hogy egyszer talán is rálel majd a kék
madárra, s az álmai is valóra válnak megtalált édesapjáról, boldogan nevet édesanyjáról, s
megszület gyermekeir l. Lúdb rös lett a hátam. Átszaladtam egy csokor vörös rózsáért a
Mammuthoz. A kinn rekedt Megasztárimádók egy óriási kivetít n nézték a versenyt az épület
oldalánál. Valaki odajött hozzám, és húszezer forintot ajánlott a jegyemért. Két kamaszlány
lóhalálában csörtetett ki az ajtón. Rosszul voltak, öklendeztek a benti tömegnyomortól,
leveg tlenségt l. Magas sarkú cip ik szilajon kopogtak végig a Millenáris k kockáin, majd
elhalkult szapora lépteik zaja.
Evelyne-t nem lepte meg az ország döntése. Engem viszont annál inkább meglepett, hogy
ilyen mosolygósan t ri a kiesést. Búcsúbulija miatt a szokásos vacsorát másnap pótoltuk.
– Ki fogja megnyerni a Megasztárt?
– Remélem, hogy az, akire gondolok. Nagy igazságtalanság volna, ha nem nyerné!
– H , de titokzatosak vagyunk!… – mondtam, de nem kérdeztem többet a versenyr l.
Tudtam, hogy az elmúlt hetekben megn tt a feszültség a Szabadság térhez közeli megasztáros
lakásban, és hogy amint az összetartozás, a barátság érzése, úgy a nézeteltérések, a
konfliktusok is föler södtek. Másra tereltem a szót.
– Olvastam ma egy cikket. Sorrendbe állították a világ országait, hol a legjobb, és hol a
legrosszabb élni.
– Hogy lehet azt lemérni? – kérdezte Evelyne, némileg joggal.
– Hát, vannak különböz mutatók, és az alapján feláll egy sorrend.
– Mutatók?
– Tudod, hogy meddig élnek az emberek, meg mennyi tejterméket fogyasztanak, meg hogy
hány állampolgárnak van autója… az ilyen adatokból azért összeáll a kép.
– És? Mi hol vagyunk a listán?
– Kétszáz államból Magyarország a harmincnyolcadik. De… Sierra Leone az utolsó.
Evelyne sóhajtott.
– Gondoltam – mondta.
 Rendeltünk. Evelyne egy napilapot tett elém. Megint címlapon hozták, az apjával. Meg szó
esett persze Siváról is az anyagban. Amikor valaki ismertté válik, felértékel dnek a vele
kapcsolatos információk. Hirtelen fontos lesz a média számára a kedvese, az anyja, a bátyja, az
egykori osztálytársa, bárki, aki valaha is kapcsolatban állt vele.
Elolvastam a cikket, bólintottam.
– Meg kell szokni, hogy nincs magánéleted – mondtam.
– Nem tudom megszokni – felelte Evelyne.
– Akkor vissza kell menned a zöldségesbe eladónak. Tudom, hogy kegyetlen, amit mondok,
de hidd el, igaz. Én ebben élek évek óta. És te pedig vagy alkalmazkodsz ehhez a kegyetlen
világhoz, vagy irány a pécsi csemegeboltod.
Evelyne nem sokkal a Megasztár el tt egy zöldségesnél dolgozott. Tévés szereplése után a
zöldséges visszahívta a boltba Evelyne-t, arra számítván, hogy az ismert arc kit n reklámja
lehet az üzletnek.
Evelyne másra terelte a szót.
– Te, szerintem anyám még mindig szerelmes apámba.
– Mib l gondolod?
– Hát, azt úgy látja az ember.
Hallgatott egy kicsit, aztán azt kérdezte:
– Mit gondolsz, megtalálja apát az a Beecher?
– Bízzunk benne!
– És ha igen, akkor hogyan lehet oda elutazni?
– Ennek már utánanéztem: Brüsszelb l indul a Birdy Airlines…
– A micsoda?
– Birdy Airlines. Kismadárka Légitársaság, ha úgy tetszik.
– Ilyen van?
– Persze, több is. Ezek apró, szinte fapados cégek. Olyan városokba indítanak járatot, ahová
a nagy légitársaságoknak nem kifizet d , vagy biztonsági szempontból kockázatos.
– Utaztál már velük?
– Velük nem. De repültem már például az Air Sandalsszal, amelyik a Karib-szigeteket köti
össze. Aztán ilyen társaság volt az Air Tatarstan is, ahol csak vodkát kaptunk a business
osztályon. Az Etiopia Airlines fedélzetén meg olyan sz kek voltak a székek, hogy úgy kellett
magunkat beléjük passzírozni.
Evelyne csilingel hangon kacagott. Aztán elkomolyodott.
– És tulajdonképpen mi hogyan fogunk utazni?
– Csak egy módon lehet: Elefántcsontparton keresztül. A légi járat Brüsszelb l indul, leszáll
Elefántcsontpart f városában, Abidjanban, majd továbbrepül Sierra Leonéba. Leszáll a
Freetown melletti Lungi repül téren, aztán indul vissza Brüsszelbe.
– És az, aki Sierra Leonéból akar eljutni mondjuk Abidjanba, hogyan tudja megoldani?
– Khm. Annak nem néztem utána.
Evelyne-nek voltak néha kérdései, amelyek szinte csiklandoztak. Most viccen kívül: kit
érdekelt, hogy Freetownból hogyan jut el egy Sierra Leone-i Abidjanba? Már ha egyáltalán
akadt olyan ember, akinek van erre pénze a kies Freetownban.
Szóval nem a kérdéssel volt gondom, hiszen az jogos volt. Csak… mindegy, ezt úgysem
tudom megmagyarázni. Evelyne fejében valahogy másképp forogtak a kerekek, mint egy
hétköznapi emberében. De a legtöbben épp ezért szerették.
– Mennyibe kerül a repül jegy? – kérdezte Evelyne.
– Sokba.
– Milyen sokba?
– Szerinted?
– Nem tudom. Kétszázezer forint?
– Egymillió, csak hogy eljussunk Lungira. Onnan helikopterrel kell elmennünk a freetowni
szállásig, de azért külön kell fizetnünk.
– Te jó ég! – sápadozott Evelyne.
– Ezzel nem kell foglalkoznod. A te dolgod mindössze az, hogy szép és jókedv legyél.
– És ha valami baj történik? Hisz azt mondtad, még telefonunk se lesz!
– De lesz, megoldódott. Hé, kislány, néhány hete még nem voltál ilyen aggódós! Mi történt?
– Semmi. Tömérdek pénzért kiutazunk egy szörny séges országba, és még az sem biztos,
hogy megölelhetem az apám.
Úgy láttam, hogy Evelyne érzelmi hullámvölgyben van. Valószín leg ott, az étteremben jött
ki rajta az el z napi izgalom. Hetekkel korábban nekem volt szükségem az támogatására,
ezúttal én bátorítottam t.
– Nincs más esély megtalálni a papád. Én ott leszek, és tudod, amíg engem látsz…!
Nagy kamugép voltam, hisz hogyan is tudtam volna megvédeni egy esetleges nyílt színi
atrocitás esetén? Legfeljebb berohanhattunk volna az amerikai nagykövetségre. De úgy
gondoltam, hogy ha én el teremtem neki az utazás anyagi feltételeit, ha megszervezem a
szállást és a közlekedést, akkor vállaljon is egy kis rizikót a sikerért.
Valahogy nem fogtam föl, hogy a „kis rizikó” akár az életünkbe is kerülhet. Vagy nem
akartam felfogni. Tulajdonképpen hosszú hetek teltek el úgy, hogy bele se gondoltam, hova is
készülünk valójában. Átragadt rám Evelyne fiatalos hevülete, vakmer sége, és csak most,
amikor egy kissé megtört az ambíciója, kaptam észbe én is.
Evelyne egykedv en bámult maga elé.
– Figyelj csak, Evelyne – érintettem meg az arcát –, Somewhere over the rainbow!… Ugye
nem felejtetted el? …dreams really do come true!
Könny csillogott a szemében.
Kedvetlenül értem haza. Csipogott egyet a számítógép. Az új levél feladója Augustine
Beecher volt.
„Kandeh úr már nem rend rparancsnok Kenemában – írta –, mert a város a lázadók kezére
került. kormánypárti, és lehet, hogy már meg is ölték. Hívjon, ha tud, ezen a számon.”
Azonnal tárcsáztam, de nem csöngött ki. Kés bb megint megpróbáltam, de csak másnap
délel tt vették fel a telefont.
Némi magyarázkodás után Beecher urat kértem a készülékhez. Reszel s férfihang szólt bele
a telefonba, kit n angolsággal beszélt az illet .
Beecher, merthogy volt az, hadarva szabadkozott, hogy nem mindig van náluk vonal,
pedig pillanatnyilag épp Freetown legjelent sebb napilapja, a Standard Times
szerkeszt ségével beszélek. Arról persze szó sem esett közöttünk, hogy ha ennyire hektikus
kint a telefonálás, miért nem hívott engem (a leveleimhez automatikusan csatoltam a
névjegyem a telefonszámommal), hisz Sierra Leonéról volt szó.
Ha már az én pénzemen beszéltünk, s ha már vonal is volt Sierra Leonéban, rendesen
kifaggattam Beecher urat. Ismeretlen segít m 42 éves újságíró volt, meglep tájékozottsággal
bírt a világról, és természetesen saját hazájáról. Hamar összebarátkoztunk, már amennyire lehet
egy recseg telefonvonalon keresztül. Megtudtam, hogy az újság, amelynél Augustine
dolgozott, igen bizonytalanul jelent meg. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mindennap
elkészítették a lapot, de csak akkor nyomtatták ki, ha volt áram.
A lapot ne úgy tessék elképzelni, mint egy mifelénk szokásos újságot. Dehogy, a Standard
Timesra idehaza azt mondanák, hogy közepes méret fénymásolt papírok összehajtva.
Albániában láttam ilyen fénymásolt újságot, az volt a neve, hogy Playboy. Bizony, a híres
magazinról van szó, amelynek a fénymásolt példányait árulták 1992-ben a tiranai Szkander bég
téren, s az volt a szexualitás netovábbja az Enver Hodzsa örökségével küzd országban.
De a lényeg, amiért Beechert hívnom kellett: az újságíró összeállított egy listát az összes
fellelhet Ahmed Brahim Kandehr l, aki családf , és regisztrálva van. A probléma csak az,
hogy Evelyne apjának mindhárom neve igencsak gyakori Sierra Leonéban. A Kandeh
egyenesen a mi Szabónknak, Kovácsunknak, Nagyunknak felel meg. Így aztán, szíves
engedelmemmel, sz kítésbe kezdett, de még így is maradt 142 Kandeh, aki menekültlistán is
szerepel.
Kicsit megzavarodtam, mert ez tényleg sok. Rögtön eszembe jutott a Svábyval való
beszélgetés, amely során elhangzott: ha nincs meg a papa, vagy egyszer en csak nem akar látni
bennünket, akkor is hoznunk kell valami érdekeset. Mivel egyre valószín tlenebbnek látszott,
hogy valaha is felleljük Evelyne apját, kénytelen voltam elindítani a „B tervet”. Megkérdeztem
Augustine-t, hogy miel tt kiutaznánk, tudna-e egy kis hírverést csapni Evelyne-nek, a
magyarok megasztárjának. Ezt a kifejezést használtam, mert ez már az e-mailek alapján is
nagyon tetszett Beechereknek. Ízlelgették, hogy a Sierra Leone-i származású magyar
megasztár Európából, s rögtön rákattant az újságíró agyuk (lám, az újságíró ugyanaz az
„állatfaj” szerte a világon, sajnos és szerencsére). Naná, hogy én is er sítettem Evelyne
„Magyarország egyik leghíresebb embere” imidzsét. Amúgy akkortájt talán nem is túloztam
olyan sokat.
Beecher készségesnek mutatkozott. Megbeszéltük, hogy szervez egy koncertet Evelyne-nek
Freetown egyetlen m köd zenei klubjában, illetve hogy meghirdeti az újságban a fellépést.
Tett egy kósza ígéretet egy reggeli tévés magazinban való beszélgetésre is, de jelezte, hogy
Sierra Leonéban még az újságnál is kiszámíthatatlanabbul m ködik a helyi televízió.
Végezetül arra kértem Augustine-t, hogy fusson neki még egyszer annak a listának, és
igyekezzen sz kíteni a szóba jöhet Kandehek körét. Sz rje ki azokat, akik családf k,
menekültek voltak, rend rf nökök (voltak?), és ami most már a legfontosabb: valaha külföldön
tanultak! Segít m ígéretet tett, hogy olyan lesz, mint egy angol buldog (alig hittem el, hogy
ismeri ezt az állatot), s hogy addig ráncigálja a listát a fogával, míg ki nem esik az igazi
Kandeh. Már ugye, igyekezett hozzátenni, ha még életben van. Mert hát Sierra Leonéban, mint
tudjuk, könnyedén a bitófán végezheti valaki, akár egyik percr l a másikra. Beecher épp egy
nyilvános kivégzésre igyekezett, tudósítani. Nem is tartottam föl, elbúcsúztunk.
Megrökönyödve konstatáltam, hogy szó sem esett közöttünk pénzr l. Pedig Beecher
bizonyára számított a fáradozásaiért járó honoráriumra. Bizonyára megbízott bennünk.
El leget meg hiába is kért volna, hiszen Sierra Leonéba pénzt föladni egyenl lett volna azzal,
ha a bankókat az óceánba dobjuk. Postának évek óta a hírét se hallották arrafelé, ahogy a
nemzetközi bankok se rendelkeztek Sierra Leone-i fiókkal. Így aztán Beecher a saját pénzén
kezdett utazgatni, már amennyire utazni lehetett és szabadott, hogy Kandehünk nyomára leljen.
Erre mondják, hogy befektetés. Ha tényleg kiutazunk Sierra Leonéba, akkor busás pénz üti a
markát, a befektetett pénzének sokszorosa. Ha nem, akkor így járt.
Csak az nyer, aki mer. S annyit már most elárulhatok: Augustine-nak érdemes volt mernie.
Ha már a piszkos pénzügyeknél tartunk: els hallásra természetesen csillagászatinak t nik
az az összeg, amit Evelyne-nel tervezett utazásunk kóstált. Ugyanakkor meg kell mondanom,
hogy Fekete-Afrikában az úgynevezett helyszíni pénzek (szállás, közlekedés, ken pénz)
mindig is a töredékét jelentették a Kelet-Európában szükséges összegeknek. Csernobilban
például csak ken pénzekre dollárezrek ment el! Egy romániai sof r egy afrikai fuvar
tízszereséért visz el a célállomásra. És akkor még nem is beszéltem az ilyen-olyan engedélyek
beszerzésének körülményeir l. Talán jobb is így…
Persze egy pillanatig se voltak illúzióim arról, hogy a viszonylag olcsónak tekinthet Sierra
Leonéba is tetemes mennyiség készpénzt kell magunkkal vinnünk. Tapasztaltam, hogy
mindig a legrosszabb körülmények között a legdrágább a „luxus” szolgáltatás. A háborús
Szarajevóban, a kilencvenes évek közepén, több száz dollárba került egy meleg vizes szoba.
Albániában a Hotel Internacional volt az egyetlen épület, amelyben egy generátorról áramot
termeltek. Ennek megfelel volt egy szoba ára.
Aki tehát egy megroggyant, embertelen körülmények között teng d országban arra
rendezkedett be, hogy emberhez méltó körülményeket biztosítson az azokat megfizetni képes
kiváltságosoknak, hamar dúsgazdag ember lett. Mint például a mi libanoni szállásadónk Sierra
Leonéban. De err l majd egy kicsit kés bb. Mert még csak ott tartottunk, hogy elbúcsúztam
Beechert l, és igyekeztem elhajtani azt a fél tucat újságírót, akik órák óta azzal zargattak, hogy
meséljem el, ki most Evelyne aktuális kedvese, és hogy igaz-e, hogy Evelyne apja b nöz , és
ezért keresi az Interpol. Ha tudtam is a választ a kérdésekre, akkor se voltam hajlandó
belemenni Evelyne privát ügyeibe. Aztán jött egy hívás egy laptól, ezúttal arról érdekl dtek,
hogyan állnak az utazási el készületek Sierra Leonéba. És akkor rádöbbentem, hogy ez utóbbit
nem lehet többé titkolni, elhallgatni, mert túl sok embernek van már róla tudomása. Err l
beszélni kell, mert pillanatok alatt országos üggyé lesz, és nagyon nem szeretném, ha Evelyne
vagy az én irányításom nélkül válna azzá.
Hosszú évek tapasztalata során rájöttem, hogy sokkal jobb, ha az ismert ember maga
mondja el az aktuális hír hátterét, mint ha hagyja, hogy a tollforgatók, tévés zsurnaliszták
kreálnak bel le címlapsztorit, vezet bulvárhírt, méghozzá a maguk szája íze szerint. Bizony,
olyan is volt már, hogy én magam jelentkeztem egy ügyet illet en az igazi verzióval,
megel zend , hogy a következ napokban mindenféle marhasággal telefújt lufi köszönjön rám
egyes lapok címoldaláról.
Evelyne-t tárcsáztam hát, hogy együtt fundáljuk ki a következ napok stratégiáját. Utólag
nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy kit n en kiviteleztük a haditervet. A bulvársajtó
eminenciásai is megkapták a maguk „exkluzívát”, s rólunk se terjedt el, hogy teszem azt
titokban a Bali-szigetekre utazunk szeretkezni. Erre mondják, hogy egy olyan üzlet, amiben
mindenki jól jár.
Igazán jól azonban április közepén jártam, jártunk, amikor is egy este éppen ifjabbik
gyermekemet csutakoltam a kis fürd kádjában, s csipogott egyet a számítógépem.
– Ráér – mondtam Gyöngyinek, aki már jött is, hogy átvegye Barnabást, s én mehessek
megnézni az üzenetet. Vannak pillanatok, amelyeket nem hagyok elröppenni. Ez is egy ilyen
volt. Nem engedtem, hogy bárkinek bármilyen üzenete meg sértse azoknak a meghitt
pillanatoknak a szentségét, amelyekben Barnus nézett rám mosolyogva, csillogó szemmel,
gügyögve, s élvezte, hogy újra és újra végiglögybölöm a pocakját meleg vízzel.
Az utóbbi id ben gyakorta kikapcsolom a telefonom. Régebben mobilfügg voltam, de
újabban kifejezetten élvezem, ha elszabadulhatok egy kicsit a világtól. Van olyan nap, hogy
csak néhány órára kapcsolom be a készüléket. Még nem vagyok teljesen „gyógyult”, néhány
telefonhívásra még szükségem van, hogy teljes legyen a napom. De még egy gyerek, és lehet,
hogy csak a nagy ünnepeken aktivizálom majd a készülékemet!
Komolyra fordítva a szót: legalább tíz perc telt el az üzenet érkezése óta, és szépen,
komótosan törölgettem a fiamat. Egyszer csak megjelent Benjamin az ajtóban, és közölte, hogy
„Apa, üzenet nincs!”. Gyöngyire néztem, aki szó nélkül elvette t lem Barnabást. Serdületlen
nagyfiam után kullogtam, egészen a számítógépig vezetett, és rábökött a képerny re:
– Üzenet nincs!
Valamelyik billenty t megnyomhatta, mert egy oda nem ill ikon jelent meg a képerny n.
Orvosoltam a problémát, és máris megjelent a levelesládám.
– Látod, kicsi fiam, üzenet van! – mondtam Benjaminnak, és rákattintottam a „Bejöv
üzenetek”-re. Megdobbant a szívem: Beechert l jött levél. Kinyitottam. Két mondat állt benne:
„Maybe I’ve got him! Call me, if you can!” (Talán megvan. Hívj, ha tudsz!)
Azt hiszem, Benjamin fiam sosem látta még olyannak az apját. A plafonig ugrottam,
felkaptam a gyereket, és kering zni kezdtem vele. Aztán a telefonhoz pattantam, és tárcsázni
kezdtem. Persze, hogy nem vették fel a Standard Times szerkeszt ségében, de ezt akkor
meglehet sen nehezen emésztettem meg. Mit mondjak, nem volt valami nyugodt éjszakám.
Egyel re senkit sem akartam hívni, se Svábyt, se Suhát, de legf képp nem Evelyne-t. Amíg
nincs biztos információm Beechert l, gondoltam, fölösleges ugrálni. Forgolódtam az
ágyamban, és képtelen voltam elaludni. Úgy éreztem magam, mint aki hosszú id óta
vigasztalan tájon botorkál, s egyszerre csak piros, vidám háztet k t nnek föl a szeme el tt a
messzeségben.
Hajnalban végre álomba merültem, és jócskán belecsúsztunk már a délel ttbe, amikor
felriadtam. Egy konyhaasztalon hagyott cetli szerint Gyöngyi és a gyerekek kisétáltak a közeli
Városligetbe, így aztán egyedül voltam a lakásban. A telefonhoz léptem, Beechert tárcsáztam.
Nagyjából háromnegyed órámba telt, de végül telefonvégre kaptam segít met.
– Tényleg megvan? – rontottam rá.
– Azt hiszem. Kenemában valaki azt a felvilágosítást adta, hogy a rend rparancsnok
Tuburába menekült, amikor jöttek a lázadók. Tubura nyolcvan kilométerre van Freetowntól.
Elmentem oda, egyenesen a rend rparancsnokságra.
– És?
– Lent a portán közölték, hogy a parancsnok terepen van, csoportellen rzésen. De
hagyhatok neki egy levelet. Fel is kísértek az irodájába. Kaptam papírt meg ceruzát. Közben
volt id m körülnézni. Az egyik polcon láttam egy kéziszótárt. Englishvalami.
– Hungarian?
– Az, az, Hungarian, most már eszembe jutott a hunger szóról!
Nevettem. A hunger magyarul éhséget jelent. Augustine zavartalanul folytatta:
– Meg is kérdeztem az ott dolgozókat, hogy Kandeh úr beszél-e ezen a furcsa nyelven.
Mondták, hogy igen, meg hogy külföldön tanult.
– És? Mit írtál neki?
 – Hát hogy van egy európai énekesn , aki állítólag a Kandeh úr lánya.
– Atyavilág. Na erre tuti nem fog reagálni.
– Én is azt gondoltam, ezért másnap elmentem az otthonához.
– Micsoda?
– Bizony ám. De nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, mert láttam, hogy sok gyerek
van nála, ezért kihívtam a lakása elé. Akkor megkérdeztem, hogy van-e egy lánya, aki
külföldön él.
– És? Mit mondott?
– Semmit. Elzavart, hogy hagyjam t békén. Rosszkedv volt. Nem is hagyta, hogy
végigmondjam a Megasztár-sztorit.
– Azt hitte, szórakozol vele. Megtudtad valahonnan, hogy van külföldön egy lánya, és most
hívatlanul okvetetlenkedsz.
– Nem tudom, de én oda többet nem megyek el. Elég volt egyszer kirúgatni magam.
– Oké, Augustine. És a többiek a listáról?
– Ja igen, sz kítettem egy kicsit a listát, tizenötre. Voltam is néhánynál. Van például egy
harmincnégy éves m anyag fröccsönt …
– Az túl fiatal!
– Miért lenne fiatal? Nálunk nagyon gyakori, hogy már 13-14 éves korban apává lesznek a
srácok.
– Nem, láttam róla fotót. Akit mi keresünk, legalább negyvenöt éves. Másrészr l 13-14 éves
gyerekek nem lehetnek egyetemisták, pláne külföldön. Úgyhogy egy minimum negyven-,
maximum ötvenéves embert kell felkutatnunk.
– Olyannál is voltam. Azt mondta, hogy hagyjam Európával, mert kiszúrja a szemem.
– És tényleg kiszúrná?
– Hát persze. Nálunk az annyi, mint Európában egy pofon. Egy kézlevágás, lábcsonkolás
mifelénk nem nagy cucc. Itt Freetownban egy egész városrész van, amelyet csak amputált vég-
tagúak laknak.
– És miért volt rád ilyen dühös az a pasas?
– Mit tudom én? Itt általában mindenki dühös. Mindenki gyászol, mindenki éhes, mindenki
utál mindenkit.
– Ki volt még?
– Hát igen, találtam egy cselleng hajléktalant is, úgy negyven körül, épp egy gyümölcsfát
igyekezett megdézsmálni. Amikor megszólítottam, elszelelt egy sövény résein keresztül.
Úgyhogy ha az volt a megasztár apja, akkor az egészet elfelejthetitek.
– Oké. Mi újság a koncertszervezéssel?
– Akár már holnap jöhettek, Sierra Leone várja a megasztárt. A tévében is egyeztettem, de
az, mint mondtam, kétséges.
– Jó. Azonnal jelzek, ha megvan az indulás id pontja, oké?
– Rendben.
– És még valami, Augustine! Köszönöm!
– Ugyan! Csak gyertek!
Most már mehetett a telefon Suhának, Svábynak, de mindenekel tt Evelyne-nek.
– Hé, kislány, utazunk?
 – Jaj de jó!
Szívmelenget volt újra jókedv nek hallani Evelyne-t.
– Hol vagy?
– Pécsett.
– Oké, leszaladok az útleveledért.
– Pécsre?
– Persze. Végre én is hazamehetek egy kicsit!
Összepakoltam a családot, Svábyt már a kocsiból hívtam.
– Úgy t nik, megvan a pasas!
– De jó! Mennyibe is fog kerülni ez az egész? Másfél millió?
Röhögött. Suha csak nyolcadik csöngetésre vette fel a tele font.
– Mi olyan sürg s, cimbora?
– Valószín leg megtaláltuk Evelyne apját!
– Szuper! Mikor jössz a vízumért?
– Holnapután.
– És mikor indultok?
– Nem tudom. Egy kollégám, Bányász Pista intézi a jegyeket.
– Rendben. Várom a két útlevelet!
Pécsett szikrázó napsütés fogadott. Gyöngyiéket letettem anyáméknál, a gyerekek mindjárt
birtokba is vették a kertet. Evelyne-ékhez hajtottam. Uránváros Pécs nyugati felén található,
sok-sok panellakással. Evelyne-ék is egy ilyen picurka panellakásban laktak, a lány szobája hat
négyzetméter lehetett. A falakon tinibálványok plakátjai értek egymásba, az íróasztal sarkán,
egy téglalap alakú üvegdobozban aranyhörcsög hajtott egy feny fa kereket.
– Evelyne elszaladt fodrászhoz és kozmetikushoz – állt meg mögöttem Czeglédi Éva. – Félt,
hogy nem lesz rá ideje, mert hirtelen kell indulnotok.
– Erre bizony nagy az esély – mondtam. A polcokon képtartókban fotók sorakoztak.
Evelyne a keresztel n – egy fekete baba fehér habos pólyában. Evelyne az óvodai jelmezbálon
– fekete hópihécske. Evelyne az iskolai ballagáson – fekete kislány hófehér mosollyal. És egy
kép Ahmed Brahim Kandehr l – zord tekintet , testes férfi uniformisban, kezében adóvev vel
(ennek a felvételnek a másolatát láttam Evelyne-nél is).
– Ugye vigyázol rá? – hallottam a hátam mögül.
Megfordultam.
– Hát persze – mosolyogtam Evelyne édesanyjára. – A legfontosabb, hogy neki ne essen
baja. Ez fontosabb, mint hogy megtaláljuk-e az apját, vagy készül-e egyáltalán film.
Tényleg így is gondoltam. Felállítottam magamban egy fontossági sorrendet, amelynek els
helyén valóban Evelyne egészsége és biztonsága szerepelt. Második helyen pedig az, hogy ne
forgassuk fel Ahmed életét. Új családja, új élete volt, ezért el kellett fogadnunk, ha nem kíván
találkozni Evelyne-nel. Minden más csak e két dolog után következhetett.
Czeglédi Éva igyekezett er snek mutatkozni, de nem mondhatni, hogy könny dolga lett
volna: nehéz volt elengednie egyetlen gyermekét egy háborús országba.
Mindössze másfél percbe telt, hogy Budapesten Sierra Leone-i vízum kerüljön az
útlevelünkbe. Suha Gyuri bepecsételt, majd átadta a hivatalos állami iratot a „humanitárius
küldetés”-r l.
 – Járjatok sikerrel! – nyújtotta a kezét. Nem lehetett nem észrevenni szemében az aggódást.
A vízumunk amúgy a 4-es és az 5-ös számot kapta. Mint Gyuritól megtudtam, ez a
számozás az elmúlt két évre vonatkozik. Magyarán, el ttünk három ember kért vízumot
Budapesten Sierra Leonéba. És ez a három személy is ott szolgálatot teljesít ukrán
békefenntartó volt.
Pörögtek az események, s mindeközben azon rágtam magam, vajon mi lenne jobb:
meglepetésszer en letámadni Kandeh urat, vagy el re megbeszélni vele egy találkozót.
Érdekes ma visszagondolnom rá, mennyire készpénznek vettem, hogy az Augustine által
felkutatott rend rf nök Evelyne apja. De hát valljuk meg szintén, valamibe csak
kapaszkodnom kellett!
Míg én a gondolataimmal voltam elfoglalva, szegény kollégám, Bányász Pista a szívverését
próbálta egyenesbe hozni. Ugyanis azt hitte, hogy csupán viccelnek vele, amikor azt mondták,
legalább egymilliót vigyen magával a jegyirodába.
– A megrendelt jegyekért jöttem – toppant az irodába.
– Igen, kérem – mondta egy csinos ügyfélszolgálatos kisasszony –, egymillió-ötvenezer
forint lesz.
Bányász Pista a szívéhez kapott, de viszonylag hamar túltette magát a sokkon egy pohárka
unikum segítségével. Végül közölte, hogy akkor átutalással fizetne a megrendel , mert most
nincs nála ennyi pénz, és ennek semmi akadálya nem volt, mivel a TV2 régi kuncsaftnak
számított.
Amit most írok, azt úgysem fogják nekem elhinni, pedig igaz: úgy kellett kikönyörögnöm
Evelyne-t a TV2-t l! Hetekre el re le voltak szervezve a Megasztár-koncertek, és Evelyne
oszlopos tagja volt a föllép gárdának. Mindössze négy napra utazott Sierra Leonéba, de ezt is
rendkívül nehéz volt egyeztetni a menedzsmenttel. Útitársam még az elutazásunk el tti
éjszakán is fellépett egy tapolcai el adáson, én meg remeghettem, hogy visszaérjen a
repül gép hajnali indulására.
De remegtem én másért is. Két nappal az indulás el tt, éjszaka 11-kor hívott Evelyne, hogy
negyvenfokos láza van. Egyszerre akartam imádkozni és átkozódni. Magamra kaptam valami
ruhát és bevágódtam a kocsiba. Lóhalálában hajtottam a Sz nyi úti hotelig, ahol a
megasztárosok voltak elszállásolva. Evelyne az ágyában feküdt. A homloka tüzelt, a tenyere
nyirkos volt, és olyan gyöngének t nt, mint a tavaszi légy. Legkedvesebb barátn je, Oláh
Ibolya épp teát szervírozott a nagybetegnek, de azonnal tudtam, hogy ide orvos kell,
máskülönben nemhogy Sierra Leonéig, de Rákosszentmihályig sem mehet el ez a lány.
– Segíts neki felöltözni, orvoshoz viszem – ragadtam meg Ibolya karját, aki ha a hétköznapi
életben olykor szeleburdi és tüskés is, vészhelyzetekben kit n en feltalálja magát. Evelyne öt
perc múlva menetre kész volt. Letámogattam a kocsihoz, beültettem, én meg a kormánykerék
mögé huppantam. Egyenesen a Bethesda kórházba vittem. Az ügyeleten elmondtam, hogy
hova készülünk, és hogy mennyi id nk van a gyógyulásra, így aztán hamar el került az
injekciós t , és Evelyne egy vakcinányi lázcsillapítót kapott a karjába.
– Ha id volna, tablettázgatnánk, de most lórúgásra volt szükség – magyarázta a doktor, és
tökéletesen egyetértettem vele. Azért kiírt néhány szájon át használatos gyógyszert is, úgyhogy
hazafelé útba ejtettük a körúti nonstop patikát.
Másnap Evelyne szédelegve ébredt, de nem mondta le az esti fellépést. Vagy nem
mondhatta le? A show-biznisz, kérem, kemény világ! Amíg topon vagy, facsarnak, mint egy
citromot, aztán ha elmúlik a fejed fölül a fény, a szemetesbe dobnak. Csak a legnagyobbak
képesek rá, hogy túléljék a facsarást, és újra megteljenek éltet ned vel.
Facsarták hát a megasztárosokat, de nem ellenükre, hisz az ifjú tehetségek végre azt
csinálhatták, amire mindig is vágytak: énekelhettek. Álmodoztak, elindultak egy versenyen, s
lám, mostanra valósággá vált az álmuk. Mint a filmeken…
Én azonban nem voltam elb völve e hollywoodi történett l, úgyhogy magamból kikelve
vitáztam az egyik menedzserrel.
– Rendben van, megértem, hogy Tapolcán várják Evelyne-t, de kérem, hogy az el adás után
azonnal ültessétek be egy kocsiba, és száguldjatok vele Pestre!
– Úgy lesz!
– Hajnal háromra itt kell lennie, mert ötkor indul a gépünk.
– Úgy lesz!
– Ha lekéssük, akkor kétmilliót veszítünk! Ráadásul csak hetente indul Sierra Leonéba gép.
Evelyne-nek legkés bb háromra itt kell lennie!
– Úgy lesz!
– És még azt is tudnod kell, hogy hónapok óta szervezzük az utat, ha most nem indulunk el,
lehet, hogy hónapokat kell várnunk a következ alkalomra. Szóval: három óra!
– Úgy lesz!
Na, önök szerint hányra ért Pestre Evelyne? Úgy van: négyre!
Úgy rohantunk ki Ferihegyre, mintha az életünk függne az ötórás gépt l. Berobbantunk a
terminálra, vállunkon vadul himbálózott a sporttáskánk. A teljesen kihalt utasváróban egyetlen
ember hortyogott, nyakában fényképez géppel. Amikor berontottunk, felijedt. Imbolyogva
felpattant, és kezdte összeszerelni a gépét. Hunyorogva objektívet csavart a készülékre, majd
vakut illesztett hozzá. Azután odasietett hozzánk.
– Ugye ezt nem gondolja komolyan? – kérdeztem lihegve.
– De, magukat vártam – próbált meg felébredni a pasas.
– Kár volt – mondtam, és az útlevél-ellen rzés felé tuszkoltam Evelyne-t.
– Várjon, csak egyetlen képet.
– Mi van?
– Kérem, essen meg rajtam a szívük! Három napja reggelt l estig itt ücsörgök, végignéztem
az összes párizsi, frankfurti, zürichi gép indulását. Azt mondta a f nököm, hogy vissza ne
menjek a szerkeszt ségbe fotó nélkül. Az állásom forog kockán!
– Ezt a dumát! – mosolyodott el Evelyne, és én se nagyon akartam elhinni a fotós meséjét,
bár tény, hogy elég ramatyul festett. De nem volt szívünk hátat fordítani neki, ezért aztán
belemosolyogtunk a lencséjébe.
– Legközelebb a fürd kádamból fogja kidugni a fejét – mondta neki fejcsóválva Evelyne,
mire a fotós szabadkozva csak annyit felelt:
– Csak ha a f nököm kéri.
Becsekkoltunk, tíz perccel az indulás el tt. Meggy z désem, hogy a Malév-gép
személyzete ránk várt. Annál is inkább, mert szó szerint üdvrivalgás fogadott bennünket a
fedélzeten. Nem kétséges, hogy az összes stewardess olvasott a lapokban a készül nagy
kalandunkról, és egy emberként szorítottak Evelyne-nek, hogy megtalálja az édesapját.
Amint leültünk, Evelyne álomba zuhant. Talán jobb is volt így, mert amikor ölembe vettem
a friss napilapokat, az egyik színes újság címlapjáról öles bet kkel dübörgött: „Valószín leg
meghalt Kandech Evelyne apja!”
Gyorsan a kalaptartóba gy rtem az újságot, és inkább én is az alvást választottam. De nem
nyúlt túl hosszúra a pihenés: egy stewardess kezdett keltegetni bennünket, hogy a Malév
vendégeiként átülhetünk a business osztályra. Megköszöntük, félálomban áthurcolkodtunk.
Egyetlen perc alatt mindketten álomba merültünk. Öt perc múlva két stewardess keltegetett
bennünket gyöngéden, hogy sztrájk van, ezért csak egy pohár vizet tudnak adni, de azt nagyon
szívesen hoznak, ha kérünk. Udvariasan nem kértünk. Aludtunk tovább. Úgy Frankfurt fölött
járhattunk, mikor is az iménti két stewardess ismét bevetette magát, és amint szemünket
dörzsölve magunkhoz tértünk, közölték, hogy bár kaja nincs, de találtak egy üveg beh tött
pezsg t, és szeretnének az utunk sikerére koccintani. Bólintottunk és mosolyogtunk, bár ez
szöges ellentétben állt azzal, amit magunkban gondoltunk. Nekem végleg kiment az álom a
szememb l, és Evelyne is igen nehezen aludt vissza. Már édesen hortyogott, amikor megjelent
a másodpilóta, és megkérdezte, hogy Evelyne nem szeretné-e látni a napfelkeltét a
pilótafülkéb l. Nagyon illemtudóan, de rendkívül határozottan közöltem vele, hogy
NEEEEEEEEM! És úgy mosolyogtam hozzá, mint Jack Nicholson a Farkasember cím
filmben.
Hat óra ötvenre Brüsszelben voltunk. Alig néhányan lézengtek a kis repül téren, minden
zárva volt. Volt id nk kivárni, míg kinyitnak, hiszen a Birdy Airlines gépe csupán három óra
múlva indult Afrikába.
Bekapcsoltam a mobilom, négy üzenet érkezett rá. Gyöngyi azt írta, hogy mindkett nket
szeret és visszavár. Suha Gyuri és Sváby András azt üzente, hogy vigyázzunk magunkra. A
negyedik SMS-t Evelyne édesanyja küldte. Egyetlen szóból állt: „Köszönöm!”
Egy makulátlan külsej , elegánsan öltözött kalapos úr mellett foglaltunk helyet a fél
nyolckor nyitó kávézóban, kicsit Humphrey Bogartra hajazott a Casablancából. Beszédbe
elegyedtünk, legf képp a belgiumi helyzetet illet en. Köztudomású, hogy belga népcsoport
nem létezik (a szabályt er sít kivétel a jó öreg Poirot). Belgium lakossága flamandokra és
vallonokra oszlik, s mindkét népcsoportnak saját nyelve van. Nos, a közelmúltban a vallon
többség belga parlament enyhén szólva kibabrált a flamandokkal, mert míg addig vallon
területen vezetett a légi folyosó a brüsszeli repül térhez, a jelenlegi parlament flamand
területre tette azt át. Persze aki nem lakott még légi folyosóban, az nemigen tudja, miért
h börögnek a flamandok a változtatás miatt. Talán Csabi barátom, aki a ferihegyi repül tér légi
folyosójában lakik, rémtörténeteket tudna mesélni egy-egy le- és felszálló gép zajártalmáról.
Olyan éjszakája például még nem volt, hogy ne ébredt volna fel a 00:30-as izraeli El-Al-gép
dübörgésére.
– Nem lehet, hogy tulajdonképpen eddig volt rossz helyen a légi folyosó, s most került az
ideális útvonalra? – kockáztattam meg a kérdést az öltönyös felé, de az acélkeménységgel
csapott a pultra:
– Nem, ez csak kitolás a flamandokkal! Évtizedek óta folyik egymás piszkálása.
Sok mindent nem tudtam hozzáf zni a dologhoz. Íme, ugyanolyan nemzetiségi konfliktusok
léteznek Nyugat-Európában, mint mondjuk Afrikában, csak itt nem fegyverekkel oldják meg a
problémát.
Evelyne, nem túlzottan érdekl dve a vallon-flamand ellentétr l folyó purparlé iránt, egy
közeli fotelbe hurcolkodott és a továbbiakban alvással töltötte a brüsszeli várakozást. Fél tízkor
kénytelen voltam felébreszteni, és a D terminál felé vettük az irányt, ahonnan az afrikai gépek
indulnak.
 Tulajdonképpen bet jelzés nélkül is ráleltünk volna a kapura, ahol csekkolnunk kellett. Aki
gyakorta forgolódik repül tereken, az jelzések, feliratok, nyelvek és útlevelek nélkül is meg
tudja állapítani, hogy melyik utas nagyjából hova tart, és hogy honnan indul Kelet-Európába,
Dél-Amerikába vagy Afrikába gép.
A D terminálról már messzir l látszott, hogy az itt várakozók nem Párizsba igyekeznek.
Oldalt egy koromfekete gyerekcsapat ült vászonzsákokon, többségük szakadatlanul köhögött.
Csak remélni mertem, hogy a h vösebb európai id járás ártott meg nekik, és nem egy
alattomos afrikai vírussal „ajándékozzák meg” utastársaikat. Egy egészen kicsi fiú a földön
játszadozott egy svábbogárral, ha a brüsszeli repül tér egészségügyisei meglátták volna,
szerintem azon nyomban szívszélh dést kapnak. Egy ványadt kép , középkorú férfi a
zseblámpája aljával épp egy ládáról feszítette le az egyik lécet, majd kivett egyet a szalmába
csomagolt palackok közül, és meghúzta. Hogy ezt a csomagot hogyan vitte fel aztán a gépre! A
Birdy Airlines és a többi Afrikába induló apró légitársaság gépein bizonyára más szabályok
voltak érvényesek, mint mondjuk a Malévnál. Persze a színes vászonleped kbe csavart
asszonyok és khaki nadrágos férfiak mellett láttunk néhány öltönyös embert is, ezek többsége
azonban fehér b r volt. k egy blokkban ültek, messze az izzadságszagú kígyób völ kt l és
a pálinkától b zl tengerészekt l. Valamelyik földön ücsörg család gusztustalan ennivalót
bányászott el egy nejlonzacskóból, a f tt hús szagára azonban többen nyalogatni kezdték
vastag ajkukat.
Evelyne-nek mindez új volt: el ször került közvetlen kapcsolatba afrikaiakkal. Közelebb
bújt hozzám és úgy bámulta a mellettünk álló, nagy batyus asszonyok vastag, barna ujjait,
piszkos körmét, földmunkától hólyagos tenyerét. Egyikük csomagjából hirtelen kizuhant egy
kókadt kiscsirke. Megütötte magát egy kissé, mert nem tudott két lábra érkezni: egyik lábát
megnyomorították, talán hogy ne tudjon elszaladni az utazás során. Szerencsétlen
kétségbeesetten verg dött, hogy felálljon, de újra és újra felbukott és a földre hemperedett. A
gazdája lenyúlt érte, és újra a zsákba gyömöszölte. Nem hiszem, hogy az állat túlélte az
utazást.
Egy kislány jutazsákba tekerve ült a hideg kövön, apja egy nyitott konzervet adott a kezébe.
A gyermek szaporán kanalazta ki ujjával a dobozból a vörös húsfélét, látszott, hogy éhes.
Öccse, lehetett úgy ötéves, a falhoz d lve rágcsált valamit, talán szárított hal lehetett. Anyja,
kókuszháncson ülve egy darab bottal igyekezett kipiszkálni a vízzel teli üveg dugóját. No, hát
ilyet is lehetett látni az ultramodern brüsszeli repül téren.
Evelyne máris kapott egy kis ízelít t a ránk váró körülményekb l, de becsületére legyen
mondva, nem rendült meg abbéli hitében, hogy szeretné megölelni az apját.
A brüsszelihez hasonló kisebb repül terek mellett Európában vannak nagy elosztó
légikiköt k, mint például a londoni Heathrow, vagy a frankfurti. Nos, Afrikában sincs ez
másként. A nagy repül társaságok gépei Nairobiba vagy Johannesburgba érkeztek meg, s e
légikiköt k kifutópályáiról indultak a Jumbók tovább a kisebb repül terekre, például
Abidjanba. Csak az olcsó kis fapados légitársaságok engedhették meg maguknak, hogy
egyenesen Abidjanba repüljenek, és onnan tovább az eldugott afrikai célállomásokra.
Persze az, hogy olcsó, relatív fogalom. A legtöbb feketének még a fapados járatok is
drágának bizonyultak, így nem csoda, ha a repül gépen elöl, a jobb helyeken fehérek foglaltak
helyet, hátul, a zajos, rázós, rosszul dönthet olcsóbb üléseken pedig feketék.
S ha az olcsó viszonylagos kifejezés, esetünkben bizony a fekete is az. A velünk utazó
feketék ugyanis inkább kávébarnák voltak. Afrikában igen különböz a feketék színe. Állítólag
Szudánban a legsötétebb az emberek b rének árnyalata, a szudániakhoz képest mondjuk az
etiópok szinte fehérnek számítanak.
Hét óra, ennyi ideig tartott a repülés Elefántcsontpart f városába. Közben hosszú percekig
taglalták a hangosbemondón, hogy Abidjanban milyen az id , hogy miképpen kell használni a
ment övet, és hogy éppen hol járunk. Mindez elhangzott flamandul, franciául (az
elefántcsontpartiak kedvéért), aztán egy elefántcsontparti törzsi nyelven, angolul, majd egy
Sierra Leone-i törzsi nyelven. Pestiesen szólva: nem volt semmi!
Abidjanban kiürült a gép, legalábbis ami a fehér b r üzletembereket illeti, és kizárólag
feketék szálltak fel a helyükre. A következ két órára egy termetes asszonyság lett a
szomszédunk, aki ócska szalagok, szétborzolt tollak segítségével, fércelve, t zdelve igyekezett
mesebelivé varázsolni agyonhasznált kalapját. Valami ismer sét ment meglátogatni, aki
halálos beteg volt. Egykor szilaj, ragyogó barna szemébe a kétségbeesés megtört fénye
költözött. Szóba elegyedtünk, fogalma sem volt róla, hol van Magyarország. Én viszont azt
nem tudtam, hogy miért az óceán fel l közelítjük meg Sierra Leonét, amikor a szárazföld fel l
sokkal közelebb lenne. Az asszonyság közölte, hogy biztonsági szempontok miatt választja a
pilóta ezt az utat. Hogy le ne l jenek bennünket a lázadók.
Alkonyatban landoltunk Lungin. Közúton félórányira voltunk Freetowntól, egy öböl másik
oldalán. A f várost kompon vagy helikopteren lehetett megközelíteni. A kompot senki sem
ajánlotta: szinte minden héten elsüllyedt egy, vagy fegyveres banditák támadták meg sötétedés
után.
Talán sosem érkeztem még ennyire sötét városba, szinte egyetlen fénypontocska se
pislákolt, amikor Freetown fölé értünk. Még a légitámadás miatt elsötétített Szarajevóban is
több lámpát láttam világítani, mint Sierra Leone f városában. Miel tt Lungira értünk,
közöltem Evelyne-nel, hogy hivatalosan mi mostantól férj és feleség vagyunk. Meg se lep dött
a kijelentésemen, tisztában volt vele, hogy ha így szeretném, akkor annak nyomós oka van.
Még jó, mit is kereshettem volna én Sierra Leonéban egy fekete n oldalán, ha az nem a
feleségem.
Kommandósok fogadtak bennünket a repül gép kijáratánál, és azonnal egy földszintes
vályogépületbe terelték az utasokat. Lungi egyike volt a világ legelhanyagoltabb,
leglerobbantabb repül tereinek. Evelyne-t elválasztották t lem, aminek nem túlzottan örültem,
de sokat nem tehettem. Motozni vitték egy félrees helyiségbe. Engem is p rére vetk ztettek
egy fülkében, miközben egy térképet dugtak az orrom alá, hogy mutassam meg, honnan
jöttünk. Mivel Magyarország gyakorlatilag nem volt jelezve a térképen, Prága és Belgrád közé
böktem az ujjammal.
A fülkéb l visszafelé menet észrevettem egy apró üvegkalitkát, amelyen nagy bet kkel az
állt: Bevándorlási Hivatal. Kuncogni kezdtem: vajon ki a ló akarna bevándorolni ebbe az
országba? Kés bb kiderült, hogy mélységesen tévedek, ha azt gondolom, hogy Sierra Leone
nem lehet úti cél egy menekült számára. Nem is olyan régen harmincötezer arab menekült ide
Libanonból a polgárháború el l, és lett is egyb l kalamajka. Az országot, ahol mindaddig nem
éltek etnikai kisebbségek, s ahol az anglikán vallás volt az általános, azonnal etnikai és vallási
ellentétek sújtották. Ráadásul a libanoniak hozták a kiváló keresked i génjeiket, az
évszázadokra visszanyúló üzleti hagyományaikat, s pillanatok alatt kezükbe kaparintották
Sierra Leone egyetlen és legnagyobb kincsét: a gyémántbizniszt.
Hogy Sierra Leone miért döntött úgy, hogy befogadja a libanoniakat? Hány és hány példa
volt már a világtörténelem során, hogy különböz államok – különböz érdekek miatt –
hirtelen jóban lettek! Albánia véreskez diktátora, Enver Hodzsa például egy id ben
puszipajtása volt kínai testvéreinek, olyannyira, hogy az albán iskolákban kötelez tantárgy lett
a kínai. Hodzsa úgy gondolta, hogy országa csakis profitálhat abból, ha barátjául fogadja Mao
elvtárs birodalmát.
Az éppen aktuális Sierra Leone-i diktátor is hasonlóképpen gondolkodhatott, amikor
megnyitotta a határokat a beáramló libanoni menekültek el tt. Aztán, ha jól sejtem, szépen
részesedett a gyémántokból…
Ma már a libanoni maffia uralja az üzleti szférát Sierra Leonéban, s a dörzsölt keletiek
tulajdonképpen szolgaként foglalkoztatják az slakókat.
Lehetséges, hogy a népek között is vannak tehetségesebbek? Meggy z désem, de messzire
vinne az err l való elmélkedés. Jelenleg ugyanis éppen a sötétség ellenére is fojtogató
forróságban és párában igyekszünk el rejutni a kordonok között, hogy megtaláljuk végre a mi
Augustine barátunkat.
Sovány, kerek fej férfit láttunk, táblával a kezében: „Mr. Vujti”.
Odaléptem hozzá Evelyne-nel, mire egy szakadt kis fotós penderült mellénk, és vadul
kattogtatni kezdett egy polaroid-gépet. Sierra Leone-i szinten hollywoodi fogadtatásban volt
részünk: fotós, fogadóember, és egy rozzant, de m köd képes autó. Szó ami szó, le voltunk
ny gözve.
– Siessünk, siessünk! – noszogatott bennünket Augustine, hogy még azel tt beszállhassunk
a kocsiba, miel tt megrohannának a koldusok. Márpedig a koldusok jöttek, mintha puskából
l tték volna ki ket. Egy asszony rongyokba tekert gyermeket húzott maga után a földön, úgy
rimánkodott némi apróért. Cole, a másik fogadóember – és egyben sof rünk – mindjárt
magyarázni kezdte, hogy a kéreget k úgy vadásznak a tisztes polgárokra, mint a kih lt
kövezeten tekerg z , döglött patkányok után kutató kígyók.
– Itt vannak kígyók? – húzta el a száját Evelyne.
– És patkányok is – nyugtattam meg.
Cole gázt adott. Végignéztem rajta, Augustine-on is. Mit mondjak, Sierra Leonéban olyanok
a „tisztes polgárok”, mint nálunk a Blaha Lujza téri hajléktalanok. Olcsó fehér vászoning,
piszkosszürke lenvászon nadrág, strandpapucs. Enyhe izzadságszag áradt fel lük, de a kitört
ablakokon beáramló huzat elvitte a büdösét (azt azért utólag el kell, hogy mondjam: a
lehangoló küls ségek ellenére a világ legnagyszer bb fickói voltak ezek a Sierra Leone-i
emberek, örök hála nekik). Néhány perc múlva a helikopter-leszállópályánál fékezett Cole és
közölte, hogy másnap reggel értünk jön a szálláshelyünkre. Elbúcsúztunk, bekászálódtunk az
MiG-8-asba. Harmincan fértünk bele, de szerencsére nem voltunk annyian, mert így is
nyögvenyel sre sikeredett az emelkedés. Kés bb hallottam, még a magyarországi TV2 is
bemutatta, hogy ez a szovjet katonai helikopter lezuhant, és az összes utas szörnyethalt azzal az
ukrán pilótával együtt, aki bennünket is szállított. Hiába, ahogy a MiG-gépekhez, úgy ezekhez
az srégi szovjet helikopterekhez sincs már alkatrész-utánpótlás, ezért jóformán minden egyes
felszállás játék az életekkel. Különösen Fekete-Afrikában.
A koromsötét tenger és a még sötétebb f város fölött repülve Evelyne mindössze egy
mondatot bírt kinyögni:
– Jézusom, hova jöttem!
Megremegett a gép, halálfélelem fogott el mindenkit. Egy id sebb koromfekete útitársunk
törzsi nyelven kezdett hadarni, aztán átváltott a jellegzetes afrikai angolra, vagyis a kreolra,
amit Augustine-ék is beszéltek. Nagy hangon szónoklatot tartott, teljesen értelmetlenül, csak
hogy eloszlassa a rémületünket. Aztán amikor befejezte, böfögött egyet, amit l azonnal
alkoholszag csapta meg az orrunkat.
 – Szarnak is puhák vagytok! – üvöltötte újra, amikor látta, hogy már nagyon kémleljük a
földet, nagyon leszállnánk. Ekkor aztán egyértelm vé vált, hogy be van rúgva.
Banánlevelekkel fedett kunyhók közé landoltunk, ahol morcos tekintet katonák várakoztak
felemelt fegyverrel. Augustine vezetésével megrohamoztunk egy dzsipet, amely úgy két
kilométert vitt még bennünket szálláshelyünkig.
Egy szigorúan rzött katonai bázishoz érkeztünk, kissé megkönnyebbülve, mert egy-két
perce dörrenések visszhangoztak a közeli völgyb l.
Annyit mondjuk sötétben is láttam, hogy a természet alig élt a napközbeni, elviselhetetlen
forróságtól. Mellettünk egy patak szinte a meder aljáig leapadt. A f sárgára égett, az öreg fák
elkorhadtak, az egésznek volt valami pokolbéli hangulata. Augustine összenyomott egy rovart
a hónalj sz rzetében, fehér váladék fröccsent az alkarjára.
– Vigyázzatok, a véreteket szívják! – figyelmeztetett bennünket, majd intett, hogy kövessük.
Két ENSZ-katona biztosította az utunkat. A bázist szögesdróttal kerítették el, kétszáz méteren
ként magasles bújt el a földb l, tetejükön rszemek strázsáltak. Közel lehetett az óceán, mert
éreztem a sós tengerillatot. Néhány bungaló t nt föl el ttünk, de csak a blokktéglából álló
központi épület volt kivilágítva egy generátor segítségével. Viszonylag kulturáltnak t nt a hely,
ki is rítt az eddig (nem) látott, kés bb viszont jól megismert Sierra Leone-i mili b l. A
f épülethez érve fekete n k pattantak elénk, és azonnal átvették a csomagjainkat.
Mögöttünk cipekedtek be a kissé dohos szagú aulába, és hajlongva várták, van-e valami
kívánságunk. Az egyik ablakon keresztül fehér konténereket láttam, UN felirattal. Néha
reflektor pásztázott végig a falon. Nem kétséges, hogy egy magaslati katonai támaszpontra
érkeztünk, de ez nem volt véletlen, hiszen hol is lehettünk volna nagyobb biztonságban, mint
egy fegyverekkel és katonákkal teletömött bázison.
A szolgálók hajlongva egy félrees szobába vezettek bennünket, ahol egy hatalmas
íróasztalnál csúnyán elhízott arab férfi szuszogott, egyike a libanoni maffiózóknak. Amint
beléptünk a helyiségbe, félretolta a papírjait. Felnézett, disznószemei alig t ntek el felpuffadt
arcából. Orrlyukából vastag sz rcsomó kandikált kifelé, néha beledugta hüvelyk- és
mutatóujját egy odakészített vizes tálkába, és benedvesítette szaglószervének járatait. Még
most, este tízkor is szenvedett a h ségt l, mint egy kutya. Néha rámordult fekete szolgáira,
majd remeg kézzel megigazította a nyakában függ vastag aranyláncot és még szélesebben
kihajtotta inge gallérját. Volt a pasasban valami Don Corleonés, ahogy ott szuszogott, mint egy
halom zsír, és rekedt torkát köszörülte.
– Jó estét! – vetette oda nekünk kelletlenül. – Már vártuk magukat!
Egy szép, de szomorú arcú n legyezte a verejtékez maffiózót, aki láthatóan arra állt be,
hogy minél nagyobb összeget gomboljon le a néha-néha idevet d külföldiekr l. Tudta, hogy
sok választása nincs az idegeneknek: Sierra Leone minden más részén az életünkkel
játszottunk volna az éjszaka sötétjében.
– Hány éjszaka? – röfögte a libanoni.
– Három – feleltem.
– N vel vagy n nélkül kéri a szobát? – mordult rám a szállásadó.
– Miért érdekli? – kérdeztem vissza.
– Mert n vel drágább.
Kés bb megtudtam, hogy a szabadnapos ENSZ-katonák ebbe a „hotelbe” járnak
„mentálhigiénés terápiára” a helyi utcalányokkal.
 – A feleségemmel – intettem Evelyne felé.
A libanoni dörmögött, aztán számolgatni kezdett. Megfigyeltem, hogy az arab országokban
a keresked k hosszan számolgatni kezdenek, miel tt közölnék egy-egy termék vagy
szolgáltatás árát. Már rég tudják, mennyit akarnak kérni érte, de eljátsszák, hogy a
körülmények és a személyiségünk varázsa nem a szokásos árat produkálja majd (hanem sokkal
magasabbat). Legutóbb egyébként egy pesti autókeresked nél láttam hasonlót, aki teleírt a
számításaival két A4-es lapot, miközben már akkor tudta, hogy mennyit kér az általam kinézett
járgányért, amikor beléptem a kereskedésbe.
– Kétezernégyszáz dollár a három éjszakára – nyögte ki végül az arab Corleone. Elakadt a
lélegzetem. Ennyi pénzért akár a New York-i Four Seasons Hotelben is eltölthettünk volna
három napot vagy a pesti Kempinsky luxuslakosztályában. Ehhez képest itt álltunk egy
világvégi bungalóban, ahol ételmaradék penészedett a földön és a legyez volt a klíma. Az
összeg hallatán Augustine barátunk is elh lt, és azonnal ellenkezni akart, hisz gondolom, hogy
korábban, amikor a szállás után érdekl dött, a libanoni nem ezt az árat mondta neki. Don
Corleone azonban felemelte vaskos kezét, és homlokát ráncolva csak ennyit mondott:
– Te most hallgass!
Fura érzés volt fels bbrend nek lenni, a libanoni ugyanis egyszer en nem engedte
beleszólni ébenfekete barátunkat a fehér emberek diskurzusába. Augustine pedig, ahogy a jó
Kuntakinte rabszolgához illik, hallgatott. Mit mondjak, forgott a gyomrom, de le kellett
csitítanom háborgó lelkemet, mert beolvasni a libanoninak, jelen helyzetünkben, nem lett volna
kifizet d dolog. Szerencsére épp egy szolga lépett be a fülledt leveg j szobába, és párducéra
emlékeztet könnyed járással h tött italt rakott a libanoni elé az asztalra. A libanoni egy
hajtásra felhörpintette az italt, majd keze fejével megtörölte a száját, és kérd n rám nézett.
Megráztam a fejem.
– Sok lesz – mondtam. Rizikós volt alkudozni, de kétezer négyszáz dollár az aktuális
átváltási ráta szerint majdnem félmillió forintot jelentett. Corleone ebb l láthatta, hogy nem tud
egészen palira venni.
Sose felejtem el, amikor a kilencvenes évek közepén beültünk a horvát követség
sajtóattaséjával egy taxiba, és az Andrássy úttól a Kálvin térig mentünk. Mindvégig horvátul
beszéltünk, talán ezért is merészelt a taxis a nyolcperces út végén nyolcezer forintot kérni.
El rehajoltam, és mélyen a szemébe néztem: „Na, ha most jót akar, akkor ingyen volt a fuvar.”
A pasasnak akkor esett le, hogy magyar vagyok. Behúzta a nyakát, és néma csöndben várta
végig, míg kiszállunk az attaséval.
A libanoni kérd n nézett rám.
– Ötszáz – mondtam rezzenéstelen arccal. Elsötétült a tekintete, ökölbe szorult a keze, de
nem hittem a látványnak: tudtam, hogy már így is tökéletesen elégedett az összeggel.
– Ezerkétszáz! – hörögte vészjósló hangon.
– Nyolcszáz, és ez a vége. Ja igen, és ebben benne van két személyi test r is!
A libanoni fogta a fejét, arabul karattyolt, Allahot és Mohamedet emlegette. Aztán bólintott:
látványosan megadta magát. Szegény, nagyon tudtam sajnálni.
– Nyolcszáz, de el re! – mondta. Nem bíztam meg benne: el vettem a pénzt, és a közepénél
szépen félbetéptem a bankókat.
– Itt a fele, a másik felét megkapja a harmadik nap végén!
A libanoni morgott, de belement az alkuba. Intett két szolgálónak, akik egy alacsony
mennyezet szobába vezettek bennünket. Augustine otthagyott a priccsek közötti asztalon egy
Standard Timest, amelynek a címoldalán nagy bet kkel állt: „Sierra Leonéba látogat az európai
megasztár!”
Nem volt jó éjszakánk. Kétóránként szirénázva elindult a bázisról egy katonai konvoj, így
aztán esélyünk se lehetett a nyugodt alvásra.
Hajnalban amint megjelentek az els napsugarak, forróság öntötte el a szobát. Néhány
percig mozdulatlanul figyeltem, amint a sugarak egyre magasabbra kúsztak a keleti falon, majd
összekaptam magam, és magára hagytam a mélyen szuszogó Evelyne-t. Egészen pontosan nem
magára, hanem a szoba el tt strázsáló két rre, akiknek egy-egy doboz cigarettát adtam,
mintegy megbecsülésem jeléül.
Kiléptem az épületb l, és szembe találtam magam a szögesdróttal. Egy szolga utánam
futott, tálcán italt hozott.
– Maltini! – kínálgatta. Megörültem, hogy Martini, de amint belekortyoltam, tudtam, hogy
nagyon mellétrafáltam. Kiderült, hogy ez a Sierra Leone-iek kedvenc üdít je, a Maltini, azaz a
malátaital. Hogy milyen volt az íze? Mint a langyos vízzel feloldott kátrányé.
Messzebb, a látóhatáron felbukkant az óceán, és a csendes öblön egy fakerekes hajó úszott
el, éppen a partvonalat követve.
Be kell vallanom, hogy ilyen szép tengerpartot soha életemben nem láttam. Vakítóan fehér,
apró szem homok, kristálytiszta, mélykék víz fölé hajló sötétzöld pálmák, egész egyszer en
mint egy poszteren vagy a paradicsomban.
Szuszogást hallottam a hátam mögül. A libanoni fújtatott felém, apró, gonosz szeme t zben
égett. Megnyalta duzzadt ajkát, úgy mondta:
– A drótkerítésen túl maga felel az életéért!
Talán épp az bosszantása végett, de azonnal elindultam a part felé. A libanoni szemhéja
félig lecsukódott, tekintete hirtelen sötét és figyel lett. A kerítéshez érve megláttam a
fegyveres röket. Furcsán méregettek. Nem szerették errefelé a fehér embereket, de azt még
kevésbé szerették, ha a fehér emberek elhagyták a biztonságot nyújtó bázist, a kerítésen túl
ugyanis rendre bajba keveredtek. És olyankor bizony a fegyvereseknek kellett közbelépniük.
Elhaladtam a „Safety Zone” (biztonsági zóna) feliratú tábla mellett, és biccentettem az
röknek. Ahogy kiléptem a fövenysávra, a közeli pálmaliget árnyékából azonnal megindult
felém a koldusok hada. Rongyaikat tépked , aszott öregek húzták élettelen lábukat a
homokban, mögöttük egy ragyás b r asszony tántorgott a d nék között, lógó melléb l picurka
fekete gyermeket táplált. A baba, mintha anyja tejével a kétségbeesés és a kilátástalanság ádáz
gyötrelmét is magába szívta volna, görcsösen vonaglott a t z napon. Két tizenéves suhanc
loholt az anya mellett, nyílt sebeik körül szemtelenül döngtek a legyek.
– This is not safe! (Ez nem biztonságos!) – lépett mellém az egyik fegyveres. – Not
recommend you! Don’t go, don’t go! (Nem ajánlom önnek! Ne menjen, ne menjen!)
Akaratlanul is visszah költem. A fegyveres nem volt ingerült, nem izgult. Talán épp
márványszer hidegsége döbbentett meg. Ahogy közeledtek felém a szerencsétlenek, egyre
er sebb volt bennem az érzés, hogy ha elérnek, letépik rólam a ruhát, szétszednek akár a
sapkámért is. Már csak húszméternyire voltak t lünk a koldusok, amikor az r egyetlen
határozott mozdulattal kibiztosította a fegyverét. Jobbnak láttam visszahátrálni a drótkerítés
mögé, miel tt a szemem láttára válik vérfürd vé az egyébként nyugodt, reggeli tengerpart. A
kolduscsapat törzsi nyelven üvöltözni kezdett utánam, de a kerítés vonalát nem léphették át. A
fegyvereseknek nyilván t zparancsuk volt arra az esetre, amennyiben illetéktelen személy hatol
a bázis területére.
Visszasétáltam a szobánkhoz, az rök nagyban pöfékeltek. Odabent Evelyne épp az ágyát
rendezgette.
– Milyen a part? – kérdezte.
– Gyönyör .
– Jó, akkor lemegyek fürdeni, ti úgyis bementek Freetownba Augustine-nal.
Lehuppantam mellé.
– Egy: te is jössz Freetownba, mert le kell jelentkeznünk a hadsereg hivatalában. Kett :
interjút egyeztettünk a helyi tévénél, ma délel ttre. Három: a partot, meg a fürdést felejtsd el,
ha épségben akarsz hazatérni. Koldusok tömege flangál odakint, mind csak az óvatlan
idegenekre vár. Kolera, tífusz, lepra, tüd baj… de a tengerpart tényleg nagyon szép.
Végszóra megérkezett Augustine.
– Hallom, felizgattad a parti galerit – mondta. – A fegyveresek mesélték, hogy le akartál
menni a vízhez.
– Le. De azt elfelejtetted tegnap mondani, hogy nem kéne.
– Azt hittem, tudod magadtól. A bázist elhagyni egyenl a véggel. Még velem is, amíg ilyen
ruhában jöttök.
– Milyen ruhában?
– Nézd meg, szép nadrág, szép ing, szép cip ! Ne csodálkozz, ha Freetownban lerángatják
rólad. Látod, én mindig ugyanazt a ruhát hordom. Hazamegyek, kimosom, aztán másnap
megint felveszem.
– Mégis mit kellene csinálnom? Megszaggatni a ruhám?
– Nem. Jobbat mondok. Kint, Cole kocsijának a csomagtartójában van egy-két viseltesebb
öltözet. Egyszer gatya, kifakult pólóval.
– És akkor a kutyának se fogok felt nni? – kérdeztem a hófehér képemmel, mire elnevettük
magunkat. Persze szomorúság is vegyült a nevetésbe. Tisztában voltam vele, hogy az egy pár
cip m itt annyit ér, mint egy átlagember kétévi fizetése. Súlyos hibát követtem el, amikor túl jó
öltözékben jöttem ide, a Sierra Leone-i nyomorba.
Tíz perccel kés bb már Freetown belvárosa felé robogtunk. Cole, a sof r nagyot húzott
vezetés közben egy zöld üvegb l, megcsapott bennünket az égetett szesz szúrós szaga.
– Nem lesz gond? – böktem az italosüveg felé. Afrikai barátaink nem is értették, mi a
gondom. További kérdések helyett tehát inkább kibámultam az autóból. Egyre több embert
láttam céltalanul l dörögni a döngölt földutcákon, néhányan mozdulatlanul hevertek a porban.
Egy sarkon, a vizes falú vályogházak tövében négy-öt utcakölyök ütötte-vágta egymást
rendesen.
– Egy rendes országban egy rendes újságírónak ilyenkor ki kell pattannia, és fel kell vennie
az anyagot a verekedésr l – hümmögött Augustine. – De mi lépten-nyomon ilyesmibe botlunk.
Amikor valamib l hirtelen sok van, többé nem lesz érdekes. Itt nálunk nyomorból és
embertelenségb l lett nagyon sok.
Cole lefékezett. Egy óriási, még az eddigieknél is nagyobb kátyúhoz értünk. Sof rünk
komótosan hátrabattyogott a csomagtartóhoz, felkattintotta, és kivett bel le egy másfél méteres
deszkapallót. El re vitte és a gödör fölé fektette. Visszaült, óvatosan átlavírozott a kátyún,
majd kipattant és visszatette a pallót a csomagtartóba. Ezt legalább négyszer megismételte a
belvárosig. Augustine elmagyarázta, hogy errefelé senki sem indul el palló nélkül.
 Útközben elhagytunk egy gyermekei hajában tetvészked asszonyt, meg egy utcán él
családot, amelynek a tagjai körülállták a nyitott szennyvízcsatornát, és az ürülékt l barna
vízben áztatták a kezüket. Újabb nyomorult- és kolduscsoportokat magunk mögött hagyva
végre valahára elértük a belvárost, ott is Augustine omladozó munkahelyét.
Evelyne aggódó arccal nézett rám. Lehet, hogy szíve szerint már visszafordult volna és
repült volna a hazája felé, de egy szóval sem utalt rá, hogy félne. Mintha csak azt sugallta
volna magának, hogy ez az egész egy szörny látomás, amelyen túl kell esnie, ha magához
akarja ölelni az apját.
A szerkeszt ség egy óriási szeméttelep szomszédságában volt, amúgy a televízió melletti
épületben. Kint, a szemétkupacok között teljesen hétköznapi figurák flangáltak, az kezükben
láttam el ször m anyag flakonokat. A flakonok alján átlátszó folyadék lötyögött, s az emberek
s r n a flakonok fölé hajoltak, nagyot szippantottak, majd mentek tovább.
– Hígító – mondta Augustine. Döbbenten néztem, ahogy százak és százak szipuznak
nyíltan, állandó bódultságban ténferegve, félholt-félvilági szerzetekként.
Egy tizenöt négyzetméteres helyiség, ennyi volt a Standard Times szerkeszt sége. Egy
számítógép és egy telefon állt a munkatársak rendelkezésére az ország legjelent sebb
napilapjánál. Augustine-ék hátrakísértek bennünket egy apró helyiségbe, amelynek ajtaján ez
állt: F SZERKESZT . Augustine kopogott, aztán benyitott. Mogota úr, a lap teljhatalmú
f nöke egy matracon heveit, és egy megsárgult magazint olvasott. Feltápászkodott, és
meghajolva üdvözölte Evelyne-t.
– Örülünk, hogy szerkeszt ségünkben köszönthetjük a n i Michael Jacksont! – bókolt, mire
Evelyne kuncogni kezdett. De nem akarta megbántani Mogota urat, így a kezét nyújtotta és is
mondott néhány kedves szót.
Visszasétáltunk a szerkeszt ségi szobába, Augustine egy listát vett el .
– íme, a jelöltek, elvileg közöttük van Evelyne papája – mondta. Vizsgálni kezdtük a listát.
Nyolc-tíz név lehetett rajta, ötöt rögtön kihúztunk róla. A maradék háromból továbbra is a
rend rkapitány volt a legesélyesebb.
Augustine egyébként biztos információval is szolgált, de ez szomorú hír volt: mint
kiderítette, ha Kandeh parancsnok Evelyne apja, akkor a lány nagyapja meghalt, és nagyanyja
is a háború áldozatai között van. Különös lehetett Evelyne-nek minderr l ilyen körülmények
között értesülni. Hogyan is gyászolhatna olyan embereket, akiket sosem ismert? Ugyanakkor
mégiscsak közeli rokonairól volt szó! Olyan emberekr l, akikre negyed-negyed részben
hasonlított mind küls leg, mind bels leg.
– Kihez érdemes elmennünk? – kérdeztem Augustine-t.
– Nem tudom – felelte szintén segít nk. – Talán el ször ki kellene pipálni a rend rf nököt,
és utána még mindig lehet próbálkozni a többiekkel.
– Három napunk van!
– Tudom. Meghagytam a rend r rsön, hogy amint Kandeh parancsnok visszatér vidéki
útjáról, jelezzenek.
– És jelezni fognak?
– Pénzt ígértem az röknek. Gondolom, nem haragszol érte.
– Dehogy. De nagyon bizonytalannak t nik ez az egész, úgyhogy amondó volnék,
pörgessük meg a B tervet.
– Azzal nem lesz gond. Holnap este a China House-ban lép fel Evelyne. Innen átmegyünk a
hivatalba, lejelentünk benneteket. Aztán az állami tévébe vagyunk hivatalosak, Evelyne interjút
ad az esti cseveg s m sorban. Feltéve, ha lesz áram. Aztán…
– Aztán?
– Nem tudom. Imádkozunk, hogy Kandeh parancsnok visszatérjen, és hogy legyen
Evelyne édesapja.
Augustine egyik kollégája, George is mellénk szeg dött, mondván, hogy ír majd cikket
Evelyne itt-tartózkodásáról. Komikusnak t nt, hogy egy ezerötszáz példányszámos lapnál
külön újságírót állítanak ránk, de rájuk hagytuk. George amúgy még Augustine-éknál is
lerobbantabb volt, lyukas cip jéb l pucéran kandikáltak el lábujjai. Szóval, vele kiegészülve,
az alacsony mennyezet , piszkos, sötét folyosókon keresztül visszakutyagoltunk az utcára, a
koldusok legnagyobb örömére. Újra elkezd dött a küzdelem… Behúzott nyakkal, görnyedt
vállal haladtam el re, egy pillanatra el nem lépve Evelyne mell l. Akárhogy is szeretném
utólag könnyednek feltüntetni, kétségbeesett egy vállalkozás volt ez az egész. Egy pillanatig
sem éreztük magunkat biztonságban, s félelmeinket a gyanakodva és gy lölettel felénk
pillantgató járókel k cseppet sem enyhítették.
A katonai hivatal el tt, egy kapusfülkében egyenruhás férfi méregetett bennünket
hosszasan. Fel sem állt jöttünkre, csak úgy, elvetve magát egy széken, kezében egy friss
Standard Timesszal, foghegyr l kérdezgette, hogy mégis, mit akarunk. Míg Augustine tisztázta
a helyzetet, volt id m elolvasni a lap címoldalát, ahol megejt en tekintélyes terjedelemben
ecsetelték, milyen nagy megtiszteltetés, hogy a Megasztár másnap a China House-ban ad
koncertet.
– Nyolcadik – dörmögte végül az r, s mi elindultunk a lerobbant irodaépület lépcs során.
Minden fordulónál gyér világosság sz r dött be az ablakokon. Nyitott ajtókat és szobák
végtelen sorát láttuk, jöv -men emberekkel. Mindegyik úgy tett, mintha halaszthatatlan
ügyben serénykedne, valójában azonban semmit sem csináltak. Fönt, a nyolcadikon
szalmafonatú székeken tisztvisel k ültek dohányozva. Ügyet se vetettek ránk. Egy sötét átjáró
után Augustine kopogtatott egy ajtón, majd belépett. Mi kint vártunk, egészen pontosan húsz
percet. Végül Augustine két hivatalos iratot lobogtatva lépett ki a folyosóra, és fájdalmas
mosollyal így szólt:
– Isten hozott benneteket Sierra Leonéban!
Az utcán megszaporáztuk a lépteinket, mert elvileg id re mentünk a televízióba. Augustine
persze nyugtatgatott bennünket, hogy még az adásba kerülésünk se biztos, mert jöhet egy
áramszünet, de Evelyne-nel m ködött bennünk az európai kötelességtudat: id re oda kell
érnünk. Még így siettünkben se kerülte el a figyelmemet egy teherautó, melyben rabokat
riztek. A jármú hátsó ponyvájának széle fennakadt az egyik vasszegélyen, s a raktérben, egy
fura szerkezet mögött, szenved arcokat láttam. A szerkezet leginkább egy acél földgyalura
hasonlított, és ahogy jobban megnéztem, látnom kellett, hogy a hengerel a rabok lábára volt
tolva. Iszonyatos fájdalmat okozhatott a több száz kilós henger súlya, de így legalább nem
szökhettek el a foglyok.
– Nekik már mindegy – legyintett Augustine. – Nyilvános kivégzésre viszik ket. Lázadók.
Nyirkos lett a tenyerem a gondolatra, hogy a következ egy óra mit tartogat ezeknek a
fiatalembereknek.
A televízió épülete inkább bunkerhoz hasonlított, mint hagyományos irodaépülethez. A
homlokzaton golyó lyuggatta szatellit árválkodott, a szomszédban a háborús b nösök börtöne
magasodott. A börtön küls falainál nyomorékok ittak vizet a gyomorforgató csatorna fölé
vezetett slagokból. A tikkasztó forróságban magukat így h sít szerencsétlenek jó része gyerek
volt.
– És mikor tudok forgatni? – fordultam hirtelen Augustine-hoz, amikor beértünk a tv
betontömbjébe.
– Például most, itt, zárt térben – válaszolta segít nk. – Ha nyílt terepen forgatsz, mindig az
életeddel játszol Sierra Leonéban.
– Pedig nincs más választásom.
A föld alá kellett lépcs znünk azért, hogy elérjük az egyetlen stúdiót. Ha volt is itt-ott egy-
két apró ablak, azt is bedeszkázták. Zaklatottságtól tágra nyílt szem , középkorú férfi jött
elénk, a televízió vezet je. Automatikusan átadtam neki egy névjegyet, hiszen kolléga.
Zavarban volt, kért egy cetlit meg egy ceruzát, felrótta a nevét, aztán átnyújtotta. Hirtelen nem
tudtam, hogy mit kezdjek vele, mert se egy cím, sem pedig egy telefonszám nem volt rajta.
Mindketten kellemetlenül éreztük magunkat.
A tévé és a rádió közös stúdiója egy nyolcvan négyzetméteres helyiség volt. Három férfi és
egy n ült bent áramra várva, merthogy az éppen nem volt. Megjelent a televízió sztárja is, a
Sierra Leone-i Friderikusz Sándor, és nagy garral nyújtotta a kezét. Látszott, hogy egy sztár
Sierra Leonéban is sztár. A két m sorvezet , a sportriporter és a meteorológus azonnal
elhallgatott, és megbabonázva nézték a rendkívül elfoglalt ábrázatot ölt Donaldot.
Donald, ha lett volna lovagi cím Sierra Leonéban, már rég Sir Donald lett volna. Vadásztak
az autogramjára, és bizonyára akkor se kellett volna az életéért aggódnia, ha teszem azt a
lázadók kezére jut, mert az egész ország rajongott érte. Azóta, hogy megjelent a színen,
valójában nem is Evelyne, hanem volt a megasztár.
Félrehívtam Evelyne-t.
– Figyelj, mindenr l beszélhetsz a kamera el tt – mondtam neki. – Mondd el nyugodtan,
hogy magyar vagy, hogy énekesn vagy, s t azt is, hogy az apádat keresed Sierra Leonéban.
De a nevét ne mondd ki! És a saját családnevedet se! Ez fontos, érted? Kellemetlen helyzetbe
hozhatjuk az új családja el tt.
– Oké – bólintott Evelyne, és beült a Donalddal szemközti székbe. Donald természetesen
magával volt elfoglalva, még akkor is, amikor végre ismét lett áram. Lement a híradó, egy
papírlapról olvasták föl a fegyveres rablásokról, segélyszállítmányok elt nésér l és a lázadók
kegyetlenkedéseir l szóló híreket. Aztán szóltak Donaldnak, hogy tíz másodperc múlva indul a
m sora, erre szép lassan, másodpercr l másodpercre arcára öltötte a létez legkedvesebb
mosolyát. Amikor pedig bekapcsolt a kamera, úgy fordult Evelyne-hez, mintha el tte tejbe-
mézbe fürösztötte volna a vendégét.
– Kedves néz ink – olvadozott az objektívbe –, ez itt a Donald-show, és ma egy
tüneményes vendéget köszönthetünk az állami televízió stúdiójában, a n i Michael Jacksont,
aki egyenesen egy másik földrészr l, Európából repült ide hozzánk. a világ egyik
leggyönyör bb hölgye, és egy igazi Megasztár! Evelyne-nek hívják, és sok büszkeséget
szerzett hazánknak egy távoli államban, Magyarországon. Üdvözöllek, Evelyne, miért érkeztél
hozzánk?
– Szeretném megtalálni az édesapámat – felelte Evelyne, mire Donald színpadiasan
sóhajtott a kamerába.
– Igen, az apa… egy apa… egy Sierra Leone-i apa…
Nagyjából eddig bírtam. Készítettem egy rövid felvételt a „beszélgetésükr l”, aztán
kioldalogtam a másik helyiségbe. Legnagyobb döbbenetemre egy apró televízión a CNN
Africát nézték a kollégák, és nem a mézes-mázos Donaldot.
Érdekesek ezek a nyugati adók. Nem csupán a korrekt tájékoztatást illet en lehet nagy
hasznuk, hanem a nyelvtanulást is el segítik. Albánia például akkor tanult meg olaszul, amikor
1991-ben, Enver Hodzsa szobrának ledöntését követ en mindenki rült módon
parabolaantennát kezdett vásárolni, és éjjel-nappal a RAI 2-t bámulták az emberek. Nézhet
helyi tévéadás hiányában röpke másfél év alatt talán egész Albánia tökéletesen beszélt olaszul.
Az se véletlen, hogy Románia nyugati felén a nem magyar származásúak is kit n en értenek
magyarul (folyamatosan a magyar tévét nézték), illetve ugyanez a helyzet a magyar nyugati
határszéllel és az osztrák tévével, meg a német nyelvvel.
Donald fürdött a kamerák el tt a népszer ségben, lubickolt a saját szirupos stílusában, és
sztárságát az se befolyásolta, hogy a stúdió kamerája nagyjából tízszer gyöngébb min ség
volt, mint az én félprofivá feljavított turistafelvev m. A képerny sökb l a legáldatlanabb
helyeken és a legáldatlanabb helyzetekben is híresség lehet. Afganisztánban, miután a lakosság
felszabadult a tálibok szörny elnyomása alól, egy kislány beült a televízióba híreket olvasni,
mégpedig fátyol nélkül. Mindössze egy hét alatt szupersztár lett bel le. De Stahl Judit és Er s
Antónia is sztár volt már, közvetlenül az els magyar kereskedelmi televíziók indulása után is,
pedig mindössze annyit tettek, hogy esténként felolvasták a híreket: „Jó estét kívánok!
Pakisztánban 35 halálos áldozata van a zavargásoknak…” Megjegyzem: mindkét hölgy
hitelesen végezte ezt a munkát, igazi házigazdái lettek a hírm soroknak. A beszélgetés végén
Donald arra kérte Evelyne-t, hogy énekeljen a néz knek valamit. Evelyne egy kissé
meghökkent a kérésen, mert hozott egy CD-t, kifejezetten azért, hogy arról játsszanak be egy
dalt. De nem kérette magát sokáig: belekezdett egy világslágerbe, Donald pedig majd
belefulladt a mosolyába. A dal után Evelyne, igazi profi módjára, meghívta a néz ket másnapi
koncertjére. És még az sem zavarta, hogy az elköszönés közben mindvégig ott keringett
körülötte George, és polaroid gépével rendíthetetlenül fotózott. Néha beállt a kamera elé, de ez
senkit sem zavart. Pedig ezekben a másodpercekben egész Sierra Leone csak az hátát látta.
Evelyne épp id ben köszönt el, mert néhány pillanattal kés bb megint elment az áram.
Elbúcsúztunk Donaldtól és a kollégáitól, majd visszaindultunk a bázisra. George a
szerkeszt ségbe készült, de ígéretet tett rá, hogy ha hívás érkezik a Standard Timeshoz a
tuburai rend rkapitányságról, azonnal jelez. Odabent a bázison a ravasz zsugori libanoni
felajánlotta, hogy szerez nekünk nyugati sört, persze elképeszt áron. Elhessegettük az
ajánlkozását. Augustine a délutáni programunkról érdekl dött, s hamar megegyeztünk, hogy
járunk egyet a városban. Cole-t amúgy is három napra béreltem, így aztán szabadon bánhattam
az idejével. Egyel re abban maradtunk, hogy nem bérelünk fegyverest, csak ha annyira
áldatlanok az állapotok.
Mivel eddig nagyjából ötpercnyi forgatott anyagom volt, ezért éget en sürg ssé vált, hogy
ha nem is találjuk meg Evelyne apját (bár ez a verzió legtitkosabb rémálmaimban se szerepelt,
noha nagy esély volt rá), legalább háttéranyagom legyen a másnapi koncert mellé.
– Említetted, hogy van egy városrész, ahol kizárólag amputáltak élnek – vetettem föl
Augustine-nak. – Elmehetnénk oda.
Mit mondjak, nem rajongott az ötletért.
– Vannak helyek, ahol nem tudom garantálni a biztonságodat. Az egy olyan hely.
– Oké, vettem – mondtam neki. – Te félsz?
– Én? – nézett rám megvet en. – Én Sierra Leone-i vagyok!
– Jó, Augustine, ne menjünk?
 – Mehetünk, de csakis a te felel sségedre. És Evelyne-t nem vihetjük.
– Látod, ez eszembe se jutott. Mármint Evelyne-t magunkkal vinni.
Evelyne-hez fordultam.
– Ugye nem mész le a partra?
– De hát nézd meg, milyen fehér vagyok! – csattant fel Evelyne, mire mindketten nevetni
kezdtünk. A két r mellé egy n t is „kibéreltem” a visszatértünkig, hogy ha Evelyne a bázison
belül mozogna, legyen a nyomában. A fiatal n nem sokkal lehetett id sebb Evelyne-nél, de
jóval öregebbnek nézett ki. Hullaszer arcán eltörölhetetlen nyomokat hagyott a gyász.
Hosszú, fekete haja rendetlen fürtökben hullott a vállára, fülében szennyes vattacsomó
fehérlett. Amint átadtam neki néhány dollárt, esdekl alázat ült ki az arcára.
Cole nem szívesen vette az irányt az amputáltak városrésze felé, de nem volt mit tennie,
szája szélét rágva szelte a kilométereket. Egyre sivárabb tájakon haladtunk át, még az
eddigieknél is szegényebb kerületeket hagytunk magunk mögött. Több temet mellett is
elhajtottunk, számomra érthetetlen módon százak tolongtak a fejfák között. Komolyan
mondom, azt vártam, hogy megszólaljanak a végítélet hatalmas harsonái, és sírjukból
el bújjanak a meztelen holtak. Nem sokkal festettek volna rosszabbul, mint ezek a különös,
valószín leg hígítótól elázott, ténferg alakok.
– Kígyókat keresnek – magyarázta Augustine. – Rút állatok, de ízletesek. És kedvelik a
sírokat, mert a földbe fúrva magukat fenséges étekhez juthatnak.
Mindjárt rosszul is lettem, mert elképzeltem, ahogy fekete csúszómászók táncolnak a
koponyák között, átkúszva a szemüregeken.
Az amputáltak városrésze els pillantásra semmiben sem különbözött Freetown többi romos
kerületét l, mégis a félelem ólmos marka szorította össze a szívemet. Be kell vallanom:
utoljára akkor éreztem ezt a fajta fájdalmas izgalmat, amikor a romániai Tichilesbe értünk, az
eldugott lepratelepre. Megfigyeltem, hogy amikor ilyen helyekre érkezünk, eleinte senkit sem
látunk. Csernobil környékén egy lélek se lézengett, csak kés bb találkoztunk sugárfert zött
nyomorékokkal. Tichilesben se láttunk az els percekben senkit, csak kés bb jöttek ki
házaikból a szerencsétlenek. Valahogy mintha ezek a nyomorultak kiszámítanák, hogy mikorra
szokjuk meg a lakóhelyüket, és csak azután bújnak el rejtekükr l. Most is ott álltunk egy
kerület szélén, amelyet méretes kapuval választottak el Freetown többi részét l, és egy
teremtett lelket se láttunk. Aztán egyszer csak megjelent egy szürke zekés fickó. Lassan jött,
mankóba gy rt jobb lábbal, fejét különösen tartotta, mintha valamiféle fémkonzolon állt volna
a koponyája. Kezét ingébe csavarva tartotta, tulajdonképpen saját ruhájába kapaszkodott.
Mögötte néhány tántorgó alak t nt föl, fakoráét húztak görnyedt háttal. A kordén a kerület
hájas vezet je pöffeszkedett, gúnyos kézmozdulatokkal nógatta a „paripáit”. Nem telt bele
három perc, és egész tömeg állt velünk szemben. A látvány minden korábbi képzeletemet
felülmúlta: mindegyiküknek hiányzott a karja vagy a lába. Volt, akinek teljesen
összezsugorodott a teste, mert egy háborús csetepaté közben a hátgerincét találta el egy
lövedék. Augustine még most is, nagyon higgadtan igyekezett jobb belátásra téríteni. Azt meg
talán el se hitte, hogy el veszem a kamerámat. Nem is vettem, amíg ki nem tapasztaltam, hogy
miféle emberek laknak itt, az amputáltak városrészében. A vezér a kordén g gösen leereszked
pillantást vetett felénk, s különösen engem nem komált. Magához intette Augustine-t, aki
beszédbe elegyedett vele. Segít nk heves gesztusokkal magyarázott tisztes szándékról és baráti
közeledésr l egy olyan embernek, akinek lételeme volt a lopás és a gyilkosság. Csak így tudták
fenntartani magukat ezek a nyomorultak.
 Augustine humanitárius segítségr l regélt, és közölte, hogy én, a fehér ember felmérést
végzek, hogy aztán majd az európai központban közölhessem az illetékesekkel, milyen nagy
mennyiség segélyszállítmányt kell az amputáltak körzetébe juttatnunk.
A vezér bólogatott, majd egy olyan sz r t kezdett nyalogatni, amelyet utoljára egy ukrán
közkonyha mosogatójában láttam, s amelyen az ételek zsiradékát sz rték át, hogy kés bb újra
süthessenek vele. Ez nagy kiváltság lehetett, mert a kordé körül állók vágyakozva követték a
vezér nyelvcsapásait. Eközben két féllábú n papírkosárból rágcsálnivalót kezdett osztogatni.
A vezér intett, hogy menjünk közelebb, így bennünket is megkínálhatnak az ennivalóval. Cole
vett is bel le, de én, amikor megláttam, hogy szárított svábbogarak hevernek a kosarakban,
inkább visszautasítottam a kínálást. El ször éreztem azt egy étellel kapcsolatban, amit a
zseniális német újságíró, Günter Wallraff, amikor a hetvenes években álruhás török
vendégmunkásként elszeg dött a McDonald’shoz: ami bemegy rosszabb, mint ami kijön.
Augustine hozzám lépett.
– A vezér üzleti ajánlatot tett – mondta.
– Mit?
– Bizniszt ajánlott.
– Bizniszt?
– Azt mondta, hogy szívesen adnak szerveket ételért.
– Ugye csak viccelsz?
– Nem, a páros szerveik egyikét l szívesen megválnának, ha ételt vagy pénzt kapnának
cserébe. Kötöttek már ilyen üzletet máskor is.
(És én is láttam már ilyet, legutóbbi könyvem pakisztáni szemétev gyerekekr l szóló
fejezete pontosan ugyanerr l a témáról szól.)
– És gondolod, hogy én vagyok az emberük?
– Nem. De közölnöm kellett veled, mert ez volt a feltétele a maradásunknak. Amúgy nem is
ajánlanám, hogy a szerveikkel kereskedj, mert a legtöbbjük már mindenét szétszipuzta.
– A filmfelvételr l beszéltetek?
– Nem. Nem is akarok. Van, amiben nem tudok segíteni. Ez az.
– Oké, nem akarok ezzel a szörnyeteggel üzletelni. Menjünk! – mondtam, és elindultunk a
viskók között. Az egyik sarkon egy gyermek guggolt, igyekezett kinyomni magából a
székletet. Lába nem volt, combjaira támaszkodva görnyed egy ház falánál. Tarkójától a
farcsontjáig vérömleny húzódott, valamivel végigzúzhatta a hátát. Er lködése nyomán sárgás
bélfröccs robbant ki a hátsójából. Egy csöppnyi szégyenérzet se volt benne. Hátul, tisztes
távolságból követett bennünket a vezér és csapata, folyton ott nyikorgott fülemben a kordé
kereke. Odébb két rozsdás hajókonténerben öt család lakott, iszonyatos körülmények között. A
feln ttek csonkítatlanok voltak, de az összes gyermeknek hiányzott valamije. Az egyik, három
év körüli kicsi szemmel láthatóan szenvedett a fájdalomtól. Könyökénél metszették el a karját,
és elfert z dött a viszonylag friss sebe. Anyja meg-megszorította a gyermek karját, olyankor
tojáshéj szín váladék buggyant el a hegb l, és a csöppség ordítani kezdett. Amikor már
elviselhetetlenné vált a sikoltás, megjelent a gyerek apja, kezében egy injekciós t vel, és
lefogta a kicsit. Amaz hiába vonaglott, nem tudott szabadulni a szorításból. Apja egy határozott
mozdulattal átszúrta a t t a b rén, és kíméletlenül belenyomta gyermekébe a fecskend
tartalmát. Mint Augustine-tól megtudtam, nem fájdalomcsillapító, hanem valami kábító hatású
növény leveleib l kiáztatott folyadék volt, amely a fiúcska testébe vándorolt. Amikor a szérum
a véráramba ért, a gyermek hátraszorította a fejét, s némán sikoltott, egy hang se jött ki a
torkán. Aztán elernyedt a teste, csak a nyakánál lüktetett vadul az üt ér.
Vak férfiak egy csoportja botorkált el mellettünk, kissé esetlenül el rehajtották fejüket, és
kinyújtották karjukat, nehogy beleütközzenek valamibe. Hirtelen kiáltás hallatszott a közelb l,
majd puskalövés dördült.
– Nem kéne itt maradnunk – csóválta a fejét Augustine, és Cole is mélységesen egyetértett
vele.
– Rendben – mondtam –, csinálok néhány felvételt, és mehetünk.
Felkattintottam az oldaltáskámat, kézbe vettem a kamerát. Abban a pillanatban morajlás
futott végig a mögöttünk álló tömegen. Egyel re nem szóltak, csak tanakodtak, hogy mitév k
legyenek. Gy lölték, hogy filmezem a nyomorukat, ugyanakkor számítottak valamiféle
segítségre, s határozott tervem is volt, hogy távozáskor hagyok náluk néhány dollárt. Erre
azonban nem volt lehet ségem, mert hirtelen fenyeget en közelítem kezdtek. Egyre
hangosabban méltatlankodtak, s nem volt kérdés, hogy innen nem barátságban fogunk távozni.
Azért sikerült néhány másodpercnyi felvételt készítenem, mire igazán veszélyessé vált a
helyzet. A kövér vezér közben minden alkalmat megragadott, hogy egy-egy jól sikerült
mondatával gyanakvást és ellenszenvet szítson.
– Kiszolgálod a fehér embert?! – üvöltötte a kordé tetejér l. – Eladod a nyomorunkat?
Augustine hápogott, úgyhogy gyorsan magamhoz ragadtam a szót:
– Az az igazság, hogy a kolléga…
A vezér rám mordult.
– Te most hallgatsz, fehér ember!
Kísértetiesen hasonló volt a helyzet a libanoni moteltulajdonosnál történtekhez, csak
ellenkez el jellel: itt én voltam az alsóbbrend .
Néhány lépésre lehetett t lem a zaklatott csapat, amikor lassan lefelé kezdtem engedni a
kamerát. Igen, átsuhant az agyamon, hogy esetleg valóban etikátlan, amit csinálok. Hogy nem
tisztességes mások nyomorát filmeznem. Ugyanakkor a pakisztáni filmem után 38 millió
forintnyi segély gy lt össze a szemétev gyerekek számára. És az észak-koreai Rákosi Mátyás
Kórháznak is „összefilmeztem” 32 millió forintot. A kárpátaljai áradásokban nincstelenné vált
szerencsétlenek pedig 18 millió forintnyi segélyhez jutottak, pedig csak annyit csináltunk, hogy
a róluk szóló riportomra kiírtuk a Magyar Vöröskereszt számlaszámát. A kamera tehát igenis
segítséget jelenthet: nem volt olyan nagy lódítás, amit Augustine el vezetett rólam a vezérnek.
Ha bemutatom az amputáltak nyomorát a világnak, az sok-sok segélyt, támogatást jelenthet
nekik.
Ez járt a fejemben, miközben csúszott lefelé a készülék a combom mellett, majd leért a
homokba. Óvatosan letettem a lábam mellé és felemeltem a kezem.
– Oké, nézzék, letettem, senki sem akar rosszat maguknak – mondtam nyugalmat er ltetve
magamra. Az egyik egészen közel álló, karok nélküli fickó hirtelen rúgásra lendítette a lábát, és
talpával beletaposott a kamerába. Szinte hallottam a reccsenést, ahogy ízzé-porrá zúzódtak a
készülékben az apró alkatrészek. A vezér hangosan és szenvedélyesen felnevetett, de látva,
hogy összeomlok a veszteség miatt, felemelte a kezét és visszavonulót rendelt el. Leguggoltam
a porba, és az ölembe vettem a kamerát. Egyrészt gyors számításaim szerint komoly anyagi
kárt okozott a talpalás, másrészt egyetlen szempillantás alatt füstbe ment a Sierra Leone-i
forgatás. Hogyan fogom tudni rögzíteni Evelyne és az édesapja egymásra találását? Hogyan
készíthetek felvételt a magyar megasztár China House-beli fellépésér l? Hoztam persze
magammal digitális fényképez gépet, de hát képzeljenek el egy filmet a tévében, amely
fényképekb l áll! Egy másodpercben huszonnégy kép fut le egy filmben. Ennyit az
összehasonlításról.
Augustine-on és Cole-n feszült várakozás látszott. Az amputáltak ugyan, panaszos nyögések
és ijeszt suttogás közepette, elhúzódtak t lünk, de én továbbra is összetörten térdeltem,
kezemben a kamerával. Aztán Augustine-ra néztem.
– Van valaki, aki meg tudja javítani ezt a kamerát?
Segít m hatalmas bociszemeket meresztett rám, mintha éppenséggel azt kérdeztem volna,
hogy pontosan hány kilométerre van Budapest Freetowntól.
– Nem tudom, körül kell nézni – tárta szét a kezét. – Talán a tévében akad valaki.
Feltápászkodtam.
– Akkor gyerünk! – nógattam barátaimat, és a kocsi felé indultunk. A falak tövében
bámészkodók rögtön megélénkültek, és idegesen csapkodták hólyagos hátukról a verítéket a
nedves, meleg leveg be, de abban az állapotban voltam, hogy ha maga Oszama bin Laden jön
velem szembe az al-Kaidás csatlósaival, akkor se rezzenek meg. Mentem el re, leszegett fejjel,
feltartóztathatatlanul, mint a rinocérosz. A körzet határán nem léptek túl az amputáltak, de a
kocsiból hátrafelé pillantgatva még sokáig láttam, ahogy rázzák felénk az öklüket. Már bántam,
hogy nem béreltem fel egy fegyverest a védelmünkre. Augustine nem tudott jobbat, mint a
televízió épületébe hajtani. Közben viharossá vált az id , feléledt a szél. A közeli óceánból
szürke fal emelkedett ki és tornyosult az égre, sosem láttam még ehhez hasonló vihart. Mire a
városközpontba értünk, már lesújtott Freetownra a tomboló vihar, és az orkán acéler vel
feszegette a tet ket. Berohantunk a tévés bunkerba, az rök már ismer sen intettek. Donald is
felt nt egy percre, kecsesen meghajtotta a fejét, aztán fels bbrend sége teljes tudatában
tovalibbent. Augustine néhány perc alatt el kerített egy órásmester külsej id sebb szakit, aki
a hangzatos Makele Gusu névre hallgatott. A szaki farmernadrágban ücsörgött egy kétszer
kétméteres lyukban, ahol a plafonig sorakoztak a kameraroncsok, alkatrészek, magnók,
kazetták, szalagok, szóval minden olyasmi, amit a világ civilizáltabb felén már rég bezúztak
volna.
– Hoztunk egy kamerát – mondta Augustine.
Makele Gusu felpillantott az okuláréja mögül és nagyot sóhajtott.
– Hol van?
Letettem elé az asztalra. Nyelt egyet.
– Ilyet még nem láttam – nyögte.
– Képes megjavítani? – kérdeztem türelmetlenül.
– Honnan tudjam? – förmedt rám. – El bb szét kell szednem.
– Mennyi id t vesz igénybe? – vette át a szót Augustine.
– Hát, látják, mi munka vár még rám – mutatott körbe a szaki. – Ha nagyon sietek, akkor
egy hét alatt megvagyok vele. Már persze, ha meg tudom csinálni.
Heves szívdobogás gyötört.
– Egy hééét? – kérdeztem. Makele bólintott. – És ha megfizetem?
– Mennyire gondolt?
– Ötven dollárra.
– Holnap reggel jöjjön vissza.
Úgy éreztem magam, mint egy hullámvasút lejt jén, amelynek nincs vége: zuhantam,
zuhantam, zuhantam. Kedvetlenül tértem vissza a bázisra, és ezúttal Evelyne vidámsága se
tudott jobb kedvre deríteni.
A következ nap se folytatódott jobban. Makele Gusu egy zacskóban nyújtotta át a kamera
darabjait (arra se vette a fáradságot, hogy legalább összecsavarozza a készülék m anyag
vázát), és közölte, hogy szívb l sajnálja, de Sierra Leonéban képtelenség megjavítani, mert
nemcsak hogy eltörtek benne különböz alkatrészek, rugók és csavarok, de az objektív is
deformálódott. Kés bb, hazatérésünk után kiderült, hogy a kár másfél milliós, és a kamera –
még a szakszervizben is – javíthatatlan. (Számomra talán az volt a legrosszabb érzés, hogy én
hibáztam, miattam történt ez az egész.)
Mondják, hogy vészhelyzetben vagyok a legjobb. Mármint akkor hozom ki magamból a
legjobb teljesítményt, akkor pörg k igazán jól, amikor váratlanul nehéz szituációba kerülök, és
megoldást kell találnom. Ha így is van, azt a pillanatot senkinek se kívánom: Freetown
közepén egy tönkrement kamerával, egy vagyont fizetve az útért, mindössze ötpercnyi
leforgatott anyaggal egy kis kazettán (legalább azt sikerült kimentenem a roncsból) – hááát, ki
cserélt volna velem?
– Oké, hol lehet itt kamerát bérelni? – kérdeztem Augustine-t. Szegény segít mnek
sokadszorra kellett tapasztalnia, hogy nem igazán fogtam még föl, hol vagyok. Kamerát bérelni
Freetownban?! Na ne.
Végigkunyeráltuk a televíziót, Donald szemében persze rögtön estem vagy száz métert.
Kamera nélkül, szívességért kuncsorogva már nem a nyugati kolléga voltam, hanem a
földönfutó kis éhenkórász. Az egyetlen kamerát nem adták kölcsön, azt ugyanis nem lehetett
elmozdítani a helyér l. Mert abban a szent minutumban szétesett volna.
– Gyerünk a szerkeszt ségbe! – szólalt meg Augustine. Követtem. Segít m gyors
válságértekezletet hívott össze a Standard Timesnál. A kitört ablakokon keresztül hallani
lehetett az öbölben megtör hullámok moraját. A háztet kre nehezed leveg teher alatt egyre
hangosabban ropogtak a gerendák. Az utcák elnéptelenedtek.
– Oké, fiúk, segíteni kell a kollégának – kezdte Augustine, és elmondta a társainak, mi
történt. Sokat nem kellett beszélnie, a körülötte ül k fél szavakból is megértették, milyen
sanyarú helyzet állt el . Miután Augustine befejezte, fojtott hangon tanakodtak, mitév k
legyenek. Segít nk még Cole-t is behívta a szobába, aki a vihar el l amúgy is a szerkeszt ség
épületébe menekült, mert életveszélyes lett volna a kitört ablakú autóban maradnia. Augustine
jó érzékkel invitálta közénk Cole-t, mert míg , George, vagy a többi szerkeszt ségi
alkalmazott legfeljebb annyit tudott tanácsolni, hogy kérjek kölcsön a szomszédos Libériában
állomásozó ENSZ-katonáktól egy videokamerát (megpróbáltam egyébként telefonon elérni
ket, de nem jártam sikerrel), addig Cole azonnal a homlokára csapott:
– De hát miért nem kérdezzük meg Mobutut?
Augustinéknak felcsillant a szemük. Kiderült, hogy két freetowni van, aki kamerával
rendelkezik, de az újságíróknak azért nem jutott eszükbe a nevük, mert ennek a két embernek
is majdnem mindig rossz a készüléke.
– Honnan tudod, hogy m ködik a kamerája? – kérdezte Cole-t George.
– Múlt héten filmezett a haverom unokahúgának esküv jén.
A két freetowni kameratulajdonos ugyanis abból élt, hogy esküv ket és születésnapokat
filmezett le.
– Oké, gyerünk Mobutuhoz! – intett George-nak és Cole-nak Augustine. Aztán hozzám
fordult. – Te maradj itt, jobb, ha én puhítom meg. A pasas jobban félti a kameráját, mint a
gyerekeit! Emellett ne lássa azonnal, hogy fehér ember vagy, mert akkor többszörös árat is
elkérhet a masinájáért.
Azzal elsiettek, már amennyire a borzalmas szélben sietni lehetett.
Mobutu nem lakhatott messze, mert húsz perc múlva ismét ott voltak a szerkeszt ségben,
méghozzá egy magas, vékony, b rcip s férfival.
Augustine el re sietett, és lihegve súgta:
– Úgy tudja, hogy én kezelem a kamerát, és te csak a rendez vagy! Csak bennem bízik
meg!
Hunyorítottam, hogy rendben van.
Mobutu leginkább egy harcos kiskakasra hasonlított, különösen amikor arról volt szó, hogy
szemrevételezzük a kameráját.
– Ilyet még nem látott az úr! – mondta el vagy ötvenszer, de nem engedett a készülék
dobozához nyúlni. – Ilyen kamera nincs még egy Afrikában!
Rossz el érzetem volt. S bizony, balsejtelmem azonnal igazolódott, amint kiemelte a
készüléket az elny tt dobozból. A „szuper” kamera egy igazi amat r darab volt, amely nem
csupán a televíziós min ség szempontjából használhatatlan, de saját, családi felvételeket se
szívesen készítenék vele. Mivel azonban ez volt Sierra Leone egyetlen m köd privát
kamerája, sok választásom nem volt.
– Egy napra kellene – nyögtem ki.
– Ötszáz dollár naponta.
Röhögnöm kellett.
– Ide figyeljen, ez az egész kamera a felét sem éri!
Sok értelme nem volt vitatkoznom, hisz a pasas pontosan tudta, hogy ha valóban filmet
akarok készíteni, akkor arra az egyetlen esélyem, ha bármi áron is, de kibérelem a lakodalmas
kameráját. A min ség pedig másodlagos, hiszen a felvétel már azzal is felértékel dik, hogy
egyáltalán elkészül. Emlékezzünk csak a New York-i World Trade Center elleni támadásra,
amikor is a csatornázó munkások vették föl a terrorcselekményt a kamerájukkal. Ugyanúgy
bejárták a világot az amat r felvételeik, mint annak a kamionosnak a képei is, aki a kigyulladt
Concorde-ot örökített meg Párizs fölött.
– Na jó, kap száz dollárt a kölcsönzésért – mondtam Mobutunak, aki azonnal belement az
ajánlatba. Már ez gyanússá tehette volna a kamera min ségét, hisz amikor ilyen könnyen, alku
nélkül rábólintanak az általunk mondott árra, ott valami bibi van. Egy alkalommal, amikor
kamaszként nagyon szerettem volna egy saját kistévét, hónapokon át gy jtögettem a
zsebpénzemet, s végül kimentem a pécsi piacra. Egy pasas háromezer forintért árult egy
Junosztyot. Közöltem vele, hogy ötszáz forintom van. Azonnal belement az üzletbe, mire
faképnél hagytam. Tudtam, hogy a gyors beleegyezés mögött sántít valami.
Mobutu esetében azonban nem tör dhettem a „sántítással”, mert meg volt kötve a kezem. A
kiskakas a száz dollár mellé a nadrágszíjamat is elkérte, mert tetszett neki a csatja. És kikötötte,
hogy ha a nap során valamilyen alkalomra filmezni hívják, azonnal vissza kell szolgáltatnom a
készüléket.
Ha nehezen is, de sikerült kirakni a szerkeszt ségb l Mobutu sz rét. Neki jól jött a kinti
vihar, mert ha nem ennyire néptelen a város, bizony hamar kitudódott volna, hogy egy egész
vagyonnyi dollár lapul a zsebében. És akkor…
Végre volt tehát kamerám, de filmeznivalóm még mindig nem akadt. Augustine, mintha
csak kitalálta volna a gondolatomat, a telefonhoz lépett. Kivételesen volt vonal, ami az odakint
tomboló szélvihart tekintve még inkább csodaszámba ment. A tuburai rend rkapitányságon a
világ legtermészetesebb módján közölték, hogy igen, A. B. Kandeh parancsnok már
visszaérkezett a parancsnokságra. A vérnyomásom az egekbe szökött. Augustine kérdésére,
hogy a megállapodásuk ellenére miért nem telefonáltak neki a jó hírrel, kiderült, hogy a vonal
túlsó végén tartózkodó illet más, mint akivel Augustine megállapodott. Azt a szerencsétlent
ugyanis tegnap egy t zharcban lel tték. (És ezt valahogy úgy mondták, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.)
– Indulnunk kell! – jelentette ki Augustine. Talpra ugrottam, és Cole-val együtt követtem.
George jó utat kívánt. Láttam rajta, hogy szorít nekünk.
Evelyne az ágyán fekve olvasott, amikor a szobába léptem.
– Öltözz, kicsim, megyünk Tuburába – mondtam.
– Visszaért a rend rkapitány?
– Igen.
– És mennyi rá az esély, hogy az apukám?
Megakadtam. Ránéztem, aztán odaléptem hozzá és megsimogattam az arcát. Elmosolyodott.
– Csak mert ha az, akkor nagyon szép akarok lenni – magyarázta.
– Légy nagyon szép! – mondtam, és kimentem, amíg átöltözik.
Tíz perc múlva csikorogva robogtunk a végtelen mez kön, a vihar csillapodni látszott. S t,
úgy fél óra múltán ismét el t nt a nap, felh s lelkünk után a körülöttünk elterül világ is fényt
kapott. Az egyetlen árnyékot jókedvünkre egy katonai ellen rzés vetette, amelynek alkalmával
olyannyira nem t ntünk megbízhatónak a fegyveresek számára, hogy egyenesen kiszállítottak
bennünket Cole autójából. A katonák vezet je, egy széles vállú, tömpe ujjú férfi durván,
pattogósán beszélt Augustine-nal, mintha legalábbis a lázadók vezet jével volna dolga.
Arcának fels része árnyékba merült, de mint fellobbanó szén parázslott el bel le szempárja.
Miközben Augustine-t faggatta, egy püffedt arcú, ritkás bajuszú fegyveres a csomagtartónkból
dobálta ki az alkatrészeket, a csomagokat, a pallót.
– Üsd agyon ket! – vetette oda röhögve a felettesének el re ránduló fejjel, miközben nagy
fülében kövér karika himbálózott.
Úgy éreztük magunkat, mintha b n vagy valami gaztett gyanújába keveredtünk volna, de
végül morogva továbbengedtek bennünket.
Néhány perccel kés bb d nék között futballozó fiatalokat pillantottunk meg. A foci errefelé
nagy tiszteletnek örvend, jóformán ez az egyetlen lehet sége a nyomorból való
kiemelkedésnek. Aki jól játszik, az akár Libériába, Guineába vagy Bissau Guineába is
elszerz dhet. S t, néhány éve volt egy fiú, aki egész Szenegálig eljutott! t ma is h sként
tisztelik, legendákat mesélnek sikereir l és meggazdagodásáról. Egy országban, ahol az
emberek többsége írástudatlan, ahol senkinek sincs útlevele, s ahonnan a világ minden
országába vízum kell, Szenegálba szerz dni felér a csodával.
Nem sokkal Tubura el tt áthaladtunk egy falucskán. Úgy t nt, az érkezésünket megel z en
történhetett valami, mert a falu f terén három hulla feküdt a porban. Körülöttük lézengett
néhány helyi lakos, a holttesteket már meztelenre vetk ztették. Egy kutya a halott gazdája
sebét nyalogatta, mellette egy asszony hallatott jajkiáltásokat.
– Mi van, ha Kandeh parancsnokot ide rendelik? – kérdeztem viszonylagos
érzéketlenséggel. – Elkerüljük egymást?
 – Kandeh parancsnok csak az igazán jelent s eseményekhez köteles személyesen kimenni –
felelte Augustine. Úgy látszott, három ember halálát nem tartja eléggé jelent snek. Végül is
élt ebben az országban.
Tubura város egyetlen civilizált építménye mindjárt a helység elején magasodott, s azt volt
ráírva: Körzeti Parancsnokság. Kétszáz méternyire az épülett l leparkoltunk, és Evelyne-t meg
Cole-t hátrahagyva Augustine-nal elindultunk a bejárat felé. Kísér m egyszer csak megtorpant.
– Nem tudom, jó-e, ha veled tartok – vacillált. – Engem egyszer már elküldött melegebb
éghajlatra.
– Csak gyere! – mondtam neki, és továbbindultunk. Az épületbe lépve kissé állott leveg
csapta meg az orromat. Oldalt a félhomályban épp egy utcai verekedés sebesültjét igyekezett
ellátni egy egyenruhás. A portás is neki segédkezett, így várnunk kellett. A sebesült nem
üvöltött, pedig igencsak sajoghatott a bal karja, amelyen két bemetszés éktelenkedett.
Valószín leg késsel eshettek a szerencsétlennek, és bár a felsértett végtag minden egyes
mozdulatra vért fecskendezett a leveg be, a sebesült féken tartotta fájdalmát. A portás végre
feltápászkodott és egyenesen hozzánk sietett.
– Kandeh parancsnokot keressük – mondta Augustine. Legnagyobb megdöbbenésemre a
portás a gyanú legcsekélyebb jele nélkül mutatott fel az emeletre. Mindössze a b röm színén
üt dött meg egy kicsit: fehér ember a tuburai rend r rsön?!
Elindultunk a lépcs n, és az emeleten egy fegyveres rrel találtuk magunkat szemben. is
készséges volt. Egy irodára mutatott, majd intett, hogy kövessük. Az ajtóhoz érve kopogtatott.
Bentr l határozott, öblös hang szólt ki. A fegyveres belépett. Augustine-ra néztem. Látta, hogy
nagyon izgulok. Megszorította a karom, és kacsintott. Egy pillanaton belül minden eld l. Eld l,
hogy A. B. Kandeh parancsnok Evelyne apja-e. S ha igen, egyáltalán fogadja-e a lányát. Hisz
Evelyne csak felkavarná az érzéseit, megbolygatná a nyugalmát.
A fegyveres kijött a folyosóra, majd félreállt, és utat engedett.
– Akkor hát… – néztem a mennyezetre, nagy leveg t vettem, és követtem Augustine-t az
irodába.
Az els , amit észrevettem, egy hatalmas kép volt a falon. Kandeh parancsnokot ábrázolta,
díszegyenruhában. A fénykép él változata szakasztott úgy nézett ki, mint a fotón, csak éppen
morcosabb volt egy kicsit. Kandeh úr fel se nézett az íróasztalán hever irattömbb l, úgy
mondta:
– Tessék, mi a baj?
A fegyveres mindössze annyit mondhatott neki, hogy valaki keresi, meg automatikusan
felszólította az ismeretlen belép t, hogy mesélje el a gondját. Eszébe se jutott, hogy valaki más
ügyb l kifolyólag keresheti, mint valami helyi vita vagy rendbontás.
Augustine mondani akart valamit, de most én szorítottam meg a karját. Magyarul szólaltam
meg:
– Jó napot kívánok, Kandeh úr!
A parancsnok megmerevedett. Lassan fölemelte a tekintetét a papírokból. Amikor
megpillantott, láttam, hogy a meglep dést l szóhoz sem jut. Felemelkedett az asztal mögött, és
úgy állt, mozdulatlanul, termetes testével elállva az ablakon beáradó fényt.
– Magyar? – nyögte ki nagy nehezen.
– Magyar vagyok – mondtam, és repestem az örömt l. Nem hiszem, hogy volt még valaki
Sierra Leonéban, aki a magyar köszöntésemre magyarul válaszolt volna. Biztos voltam benne,
hogy ez az a Kandeh, aki valaha Pécsett tanult. És aki Evelyne nemz atyja.
A hatalmas termet parancsnok félig nyitott szájjal, nyakát el renyújtva támaszkodott az
asztalára. Augustine-ra nézett, és árnyék suhant át az arcán. Talán az els találkozásuk jutott
eszébe. Aztán lassanként megenyhültek a vonásai, és egész elragadó mosolyú ember lett a
marcona parancsnokból. A kezét nyújtotta, én pedig elfogadtam. Aztán Augustine-nal is kezet
fogott és mindkett nket hellyel kínált.
– És minek köszönhetek látogatás? – kérdezte kissé tört magyarsággal.
– Tudja, én Pécsett, a Rodostó utcában lakom. Nem messze az ön lányától.
– A lányomtól?
– Evelyne-t l.
Még inkább megélénkült a parancsnok szeme.
– Az a boldogság nagyon messze t lem – mondta, és pontosan értettem, mire gondol. –
Küldött valami a kicsi lány?
– Küldött. Sok-sok szeretetet.
Jobbnak láttam átváltani angolra.
– Kandeh úr, elhoztam önnek a lányát.
A parancsnok megkapaszkodott az asztalba.
– Mit mond?
– Itt van Evelyne, innen kétszáz méterre.
A férfi kirúgta maga alól a széket.
– Micsoda?! – kiáltotta, de egyetlen mozdulattal leállítottam.
– szeretett volna eljönni magához. Ide, Sierra Leonéba. Megengedi, hogy idejöjjön?
– Hát… hogyne… hogyne…
Könnyben úszott a nagydarab ember szeme.
– Hozd ide nekem a lányom! – fogta meg a vállam. – Most azonnal!
Sarkon fordultunk, és Augustine-nal együtt az autóig loholtunk. Evelyne türelmetlenül
topogott, már messzir l oda kiáltott.
– Megtaláltátok?
– Meg.
– És? az édesapám?
Odaértünk, átöleltem Evelyne-t.
– az, kicsi lány.
Evelyne-nek eleredtek a könnyei. Rázta a zokogás, azt a fajta érzelmi kitörést élte át,
amelynek csakis hosszú böjt szokott lenni a forrása. Ez a kislány születése óta arról álmodott,
hogy egyszer átölelheti az édesapját, és most itt volt egy percre és kétszáz méterre a nagy
találkozástól. Remeg kézzel el vette a sminkkészletét, hogy kicsit rendbe hozza könnyáztatta
arcát. Hüppögve kérdezte, hogy tényleg felmehet-e az apjához, és hogy nem volt-e nagyon
goromba, és hogy megértette-e, kijött el hozzá, és egyáltalán hogy milyen ember, hogy néz ki,
milyen a hangja, a tekintete, a haja…
– Nyugi, a világ legtüneményesebb pasasa – mosolyogtam Evelyne-re. Elindultunk. hóna
alatt képekkel, róla szóló cikkekkel, egy Pécset és egy Magyarországot bemutató könyvvel, és
egy Megasztár lemezzel. Én a kamerát tartva. Mire a parancsnoksághoz értünk, az épületben
már elterjedt a híre annak, hogy Kandeh parancsnokhoz ellátogatott Európából a lánya, így
aztán egymás után rázták meg a kezünket az alkalmazottak, mindenki látni akarta a nagy
találkozást.
Miközben fölfelé igyekeztünk a lépcs n, ismer s dallam ütötte meg a fülem. „Somewhere
over the rainbow…” Evelyne dúdolt. Izgalmában kidagadtak az erek a halántékán. Húsz éve
várt erre a pillanatra. Mire az emeletre értünk, elfogyott az ereje. Belém kapaszkodott, s
pihegett egy kicsit. Aztán behunyt szemmel összeszedte az erejét, elengedett, és befordult a
folyosóra. Szememhez emeltem a kamerát, megnyomtam a „felvétel” gombot. Nem láttam
Evelyne szemét, amikor megpillantotta az apját. Mögötte haladtam, s csak annyit észleltem a
találkozásból, hogy Kandeh parancsnok csillogó szemmel ölelésre nyújtja a karját, Evelyne
pedig úgy simul hozzá, mint a hajótörött, aki hosszú küszködés után végre partot ér. Percekig
álltak egymást szorítva, szót se szólva, sírástól remeg vállakkal. A parancsnokság
alkalmazottai a lépcs fordulóból nézték a jelenetet, s k is a könnyeikkel küszködtek.
Augustine-nal kezet szorítottunk, aztán magára hagyva apát és lányát lesétáltunk az épület elé.
– Köszönöm, barátom – mondtam Augustine-nak. megtörölte homlokát a tikkasztó
h ségben, s így szólt:
– És még mondják, hogy Sierra Leone a világ legunalmasabb országa!
Kandeh parancsnok írásban azonnali szabadságot kért a felettesét l (vagyis saját magától),
aztán azon melegében le is pecsételte a dokumentumot. Majd kivitte a lányát az óceánpartra.
Két órán keresztül beszélgettek, de hogy mir l, azt nem tudom, mert Augustine-nal
tapintatosan hátramaradtunk. Evelyne boldogan fickándozott apja közelében, és szüntelenül
mosolygott. Kés bb Kandeh parancsnok meghívott bennünket magához, és persze Augustine-t,
meg Cole-t is szeretettel várta egy szerény vacsorára. Dörzsöltem a kezem, hogy nem csupán
emberi, de filmes szempontból se alakulhatnának ennél jobban a dolgok. De korai volt az
örömöm. Miután egy rövid id re elbúcsúztunk Kandeh úrtól és visszazötyköl dtünk
Freetownba, a Standard Times szerkeszt ségébe, a mi kedves kiskakasunkba, Mobutuba
ütköztünk. Már órák óta várt ránk, és szikrázott a szeme a düht l.
– Esküv re kell mennem, esküv re kell mennem! – hajtogatta, és kikapta a kamerát a
kezemb l. Így a délutáni vendégeskedést nem tudtam lefilmezni. Mint igazi tévésnek, vérzett a
szívem, de nem volt mit tenni: a legfontosabb pillanatot, apa és lánya találkozását sikerült
megörökítenem, de a legérdekesebbek, a családlátogatás mozzanatai nem kerültek szalagra.
Pedig lett volna mit mutatnom, elhihetik. A Kandeh család Freetown egyik külvárosában
lakott, olyasféle lakótelepen, amilyen Ózdon vagy Tatabányán található, amilyennek a tömbjeit
egykor Rákosi-házaknak nevezték. Kandeh parancsnok nem sokkal el ttünk érkezett meg
Tuburából, s széles gesztusokkal jött elénk az egyik tömb bejáratához. Amint Tuburában, úgy
itt is boldog-boldogtalan tisztelgett neki, amint meglátta. Magas rangú ember lehet Kandeh
parancsnok Sierra Leonéban, ennek ellenére olyan körülmények között lakik, amelyek egy
európai ember számára elképzelhetetlenek. Az apró lakásban elképeszt rumli fogadott, a
petróleumlámpa szaga és az odakozmált étel b ze keveredett a leveg ben. Az el szobában
néhány csirke tengette életét, a konyhában feltornyozva álltak a mosatlan edények. Kinéztem a
kitört üveg ablakon, az utcákon mindenütt fáklyák égtek. Alkonyodott. Hogy kiemelt katonai
övezetben vagyunk, azt egyedül egy távolabbi k fal jelezte, amelynek a tetejébe végig
üvegcserepeket betonoztak. Kandehék házával szemközt, legnagyobb meglepetésemre, egy
baptista templom várta a hív ket. Hiába, a világ legeldugottabb részein is belebotlottam
Szenczy Sanyi barátomék egyházába. Találtam baptista templomot Palm Springsben, a Csita
lakása melletti utcában, de Izlandon is, a végtelen hómez k közepén.
A másfél szobás kockalakásban nyolcan laktak. Kandeh parancsnok, a felesége, három
gyermekük, és három vidéki rokonuk, akiknek a lázadók felgyújtották a viskóját. Kandehné
sikoltva ölelte keblére Evelyne-t, mintha maga szülte volna a lányt. Evelyne féltestvérei, a
két tizenhárom év körüli lány és a tízéves Ahmed is szeretettel simogatta a pécsi megasztárt,
majd krumplival és hússal kínálták. Bár kés bb a filmben azt mondtam, finom vacsorával
vártak bennünket, önöknek elárulom, hogy ezt csak a Kandeh család szemszögéb l nézett ki
így, mi a világ minden pénzéért sem ettünk volna a furcsa kinézet és állagú étekb l. Tudtuk
ugyanakkor, hogy Kandeh parancsnok az étellel a nincsb l csodát teremtett, és hogy efféle
húsételt alighanem hetek óta nem láthattak Evelyne féltestvérei, de kinézetre, szintén szólva,
nem gy zött meg bennünket az ünnepi vacsora arról, hogy nagyot veszítünk vele, ha
kihagyjuk. Annál inkább szíven ütött bennünket, hogy az egyik polcon ott állt Evelyne
fényképe. Szó se volt tehát arról, hogy Kandeh úr eltitkolta volna magyarországi gyermekét a
Sierra Leone-i családja el l. Kés bb, vacsora után Evelyne-nek el kellett magyaráznia, hogy
miképpen került a nevébe a „h” bet elé a „c” bet , s hogy miért „Evelyne”, és nem „Evelin”,
ahogy eredetileg apja és anyja elnevezte. Végül Ahmed Evelyne anyjáról kérdez sködött, aki
szemmel láthatóan ma is közel állt a szívéhez.
Az esti koncertre már régi ismer sökként érkeztek a Kandeh család tagjai, és egész jó helyet
fogtak ki a China House el adótermében. China House… komolyan mondom, egészen
döbbenetes, hogy a kínaiak a világ legeldugottabb részén is megvetik a lábukat. Amikor
például Oroszlányban a bányászat elt nésével egy id ben minden kereskedelmi egység, bolt
tönkrement, a f utcán egyszer csak megnyitott egy kínai butik. Két ferdeszem tulajdonos
érkezett Szecsuán tartományból, határtalan optimizmussal. Na azért ahhoz is jó adag pozitív
hozzáállás kellett, hogy néhány kínai Sierra Leonéban kössön ki!
Mire Evelyne lépett színpadra, egészen megtelt a terem. A m sorvezet tisztességes
hangulatot gerjesztett, miel tt bejelentette a magyar megasztárt. Nekem persze máris jó volt a
hangulatom, mert Mobutu végzett az esküv n, és visszaadta Augustine-nak a kamerát. Így újra
filmezhettem.
Az els taktusoknál még zsongott a közönség, aztán Evelyne énekelni kezdett, és többé egy
pisszenést se lehetett hallani. Minden dala után ovációban törtek ki az emberek, de a
legnagyobb hangorkán akkor teremt dött, amikor Evelyne néhány szót mondott angolul,
méghozzá az édesapjának.
– Hölgyeim és uraim, drága Sierra Leone-iak. Tulajdonképpen azért érkeztem az önök
országába, hogy megtaláljam az édesapámat – mondta a pécsi lány. – Sikerrel jártam, és apu
most ott ül önök között, és értem szorít.
Minden fej Kandeh parancsnok felé fordult.
– Szóljon a következ dal az édesapámnak, mégpedig abból az országból, ahol egykor is
élt, és ahol családot alapított, miel tt hazaszólította a kötelesség. És szül földje, Sierra Leone.
Azzal belekezdett egy magyar népdalba, kíséret nélkül. És Kandeh parancsnok sírva fakadt.
Kézfejével törölgette a szemét, de nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek. Miután a dal
végén megtapsolta a lányát, kitántorgott a helyiségb l az utcára. Kint, a kapu el tt értem utol,
épp egy szál cigarettát vett el remeg kézzel a zsebéb l.
– Ezt ti úgysem értitek meg – mondta, miközben maga elé meredve szívta a cigarettát. –
Nekem nem volt más választásom. Evelyne születése el tt hazarendeltek. Ha nem jövök,
kiirtják a szüleimet, az unokatestvéreimet. Akkor úgy hittem, hamarosan visszatérhetek
Magyarországra a szeretteimhez. De aztán minden másképp alakult. Pénzem, útlevelem nem
volt, többé nem mehettem el Magyarországra. Sosem látom a lányomat, ha nem jön el
hozzám. Pedig majd meg rültem utána. Eh…
Sóhajtott, újra könnyezni kezdett. Bent, a teremben Evelyne új számba kezdett, méghozzá
az Óz, a nagy varázslóból.
– Végre találkozhattak – szólaltam meg halkan –, ezzel teljesült a lánya álma.
– Az enyém is – fordult felém Kandeh úr, és megtörölte a szemét.
Odabentr l Evelyne hangja szárnyalt kifelé a freetowni éjszakába:
– Somewhere over the rainbow…
 Tarzan és Csita

„Ungawa Timba!” Tegyék fel a kezüket azok, akiknek ismer s ez a két szó! Minden
bizonnyal szép számmal vannak. Úgy bizony, a jó öreg Tarzan szájából hallhatták a jellegzetes
mondatot. Persze akadhatnak olyanok is, akik „Timba Angawá!”-ra emlékeznek. Nos, k se
tévednek nagyot, ha a dzsungel királyának tulajdonítják e szavakat.
Jó néhány évtizede már, hogy családunk, anyám, apám, n vérem meg én, vasárnap
délel ttönként a Pécshez közeli Harkányba kirándult fürd zni. Ez volt a program éveken
keresztül, s csupán egyetlen akadálya lehetett ezeknek a termálfürd s kiruccanásoknak: ha
Tarzan-filmet adott a Magyar Televízió. Azt ugyanis nekem látnom kellett.
És hát be kell vallanom, megboldogult édesapám is rajongott Tarzan történeteiért, noha mai
szemmel nézve ezek a filmek enyhén szólva porosnak, avíttnak hatnak. Ráadásul akkoriban
még nem pompázott a szivárvány színeiben a televízió, fekete-fehérben láthattuk a
dzsungeltörténeteket, s a képzeletünkkel festettük skarlátvörösre és bíborpirosra a színpompás
trópusi virágokat, smaragdzöldre a vad indákat, amelyekkel Tarzan egyik fáról a másikra
lendült, s rózsaszínre a gyönyör séges Jane hamvas b rét.
Az egzotikus világ azonban így is megbabonázott engem, a pécsi kisfiút, s másnap az
iskolában egyszerre fújtuk osztálytársaimmal az el z napi Tarzan-film legizgalmasabb
jeleneteit. Délutánonként pedig néhány barátommal tarzanosdit játszottunk a kertünkben.
Csupasz lábunk csattogott a kövezeten, s fejünket hátravetve, teljes átéléssel üvöltöttünk,
ahogy Tarzan rikoltott a fák között. Anyám odabent a konyhában rémületében magára öntötte a
pörköltszaftot, s apámat küldte ki, hogy csitítsa el kissé serdületlen gyermekét, miel tt a
szomszéd bácsi tenné meg ezt egy méretes vasvillával. Ám mi, zabolázhatatlan fiúk, apám
megrovó szavai után is oly lelkesen fújtuk a magunkét, hogy a közeli házak ablakai szinte
beleremegtek.
De tartozom egy szinte vallomással: számomra, számunkra sosem Tarzan volt az igazi h s.
Mi a dzsungel királya mellett felt n , t rendkívül okosan segít Csita majomért rajongtunk
leginkább, és éveken keresztül vártam titkon, hogy a karácsonyfa alatt egyszer már végre egy
él kismajmot találjak.
Nem találtam, így be kellett érnem egy plüssmajommal. Azt vontuk be barátaimmal a
tarzanosdiba, míg „Csitánk” az évek során atomjaira nem foszlott.
Volt persze más játékunk is. Olykor a napsugaraktól aranyosan csillogó hullámokon
siklottunk feszes vitorlájú árbocosunkkal a Kincses-sziget felé. Máskor pedig páncélos
katonákként, kutyával az oldalunkon, leszegett fejjel géppuskáztuk a rohambilis nácikat. De
mindig, újra és újra visszatértünk kedvenc figuráinkhoz, Tarzanhoz, Csitához és Jane-hez.
Emlékszem, minden lány Jane akart lenni! És a kis Verocska, akinek azt mondtuk, te inkább
Csitának lennél jó, vérig sért dött és évekig nem állt szóba velünk. Ezúton is bocsánatot kérek
t le.
De aztán feln ttünk, Tarzan és társai többé eszünkbe se jutottak. Rohantunk a rohanó élettel,
hajtottunk a sikerért és a pénzért, s a televíziók is perg bb, vadabb, modernebb produkciókat
kezdtek sugározni. Vér és szex nélkül már nem ment, és a Tarzan-filmek átkerültek a
kalandfilm kategóriából a mesefilm kategóriába.
Aztán egy ver fényes tavaszi napon kezembe akadt a Californiai Magyarság cím hetilap
egyik példánya, amelyben harsogó címmel közölték: „Csita él!” S mindezt, mint kés bb
megtudtam, a kinti újság szerkeszt i is egy magyarországi lapból, a Best magazinból tudták
meg (át is vettek a Bestt l néhány képet az id s, kopott bundájú Csitáról).
A hír megmozgatta a fantáziámat. Annál is inkább, mert amióta riportot készítettem a világ
leghíresebb állatszínész-rendez jével, Hubert G. Wellsszel, különösképp gyengéd érzelmeket
tápláltam a hollywoodi filmekben felt n állatokkal szemben. Tudtam ugyanis, hogy
többségükre a feledés, vagy még annál is rosszabb sors vár. A Babe-et alakító hatvanhárom (!)
malacka (vagyis betanított színész) többségét például – bizonyíthatóan – megették!
Legh ségesebb olvasóim bizonyára emlékeznek még a gelsei nyugdíjasra, Vill Hubert
Gézára, aki az 1200 lelket számláló falu fölött lakott egy dombon, s akit odalent az utcán
mindenki megsüvegelt. Nos, mint azt néhány éve önök elé tártam, Vill Hubert Géza, azaz
Hubert G. Wells csak az év egy részét tölti Magyarországon. Amúgy kacsalábon forgó palotája
van a napfényes Kaliforniában. Dukál is neki, hiszen számos Oscar-díjas alkotással és egyéb
nagy siker hollywoodi szuperprodukcióval ajándékozta meg a világot. Távol Afrikától, Lassie
kölykei, Dr. Doolittle – impozáns sor. És az Amerikai szépség kutyusa, és az Arachnofóbia
pókjai, és a Gladiátor tigrisei… mind-mind az rendezésében szerepeltek a mozivásznon,
szóval a Zala megyei nyugdíjas igencsak ismert a film világában.
Gézánál állandó volt a nagyüzem, már úgy értem, a kaliforniai farmján. Napi több órán
keresztül folyt a különféle állatok színészképzése. Maszály, a kisoroszlán lett a kedvencem: öt
hónapos volt, és úgy játszott egy piros labdával, mint mostanában a kisebbik fiam: fekve,
gurulva, nagyokat horkantva.
A kis Maszály azóta persze hatalmasra n tt, és manapság, ha találkoznánk, minden
bizonnyal engem görgetne úgy a lábain, mint egykor azt a labdát. De jól emlékszem Géza
hátán arra a tigriskarmolásra, amelyet száz öltéssel varrtak össze, így messze elkerülöm a
Maszály-féle ragadozókat. Na persze, ha az én állatszínészem kapna napi hétszázezer forintos
gázsit, mint Szudán, a sztároroszlán a Csupasz pisztolyban (ezel tt 15 évvel!), akkor esetleg
vállalnám a kockázatot.
Ahogy Géza mondta, a legtöbb állatnak nincs agya a mutatványokhoz, s olyankor cselhez
folyamodik. S rített leveg vel fúj például a tarantellapókra, hogy elszaladjon A ponttól B
pontig. A kígyó persze még a tarantellánál is butább állat. Ha ütögeted a farkát, megmozdítja a
fejét. Ha meg egy nagyot ütsz a farkára, megharap. Nagy kaland!
Az zek alá pedig, mert nem voltak hajlandók kiugrani egy kocsi ülésér l egy japán
reklámfilm kedvéért, ecetet kellett önteni.
Csitával azonban, mint azt számos korabeli újságcikkben olvashattam, szó szerint élmény
volt együtt dolgozni. Egy alkalommal maga Johnny Weissmüller is áradozott a majom eszér l.
Persze Csitából is volt több, de én most az els , az igazi Csitáról beszélek, akit az életben is
úgy hívtak, s akit semmilyen jelenetben se kellett más majommal helyettesíteni, mert mindent
tudott: grimaszolni, ugrándozni, táncikálni, fán lengeni, énekelni, sírni – szóval tényleg
mindent.
Géza nem tagadta, hogy az igazi élmény az, ha egy valóban okos állattal hozza össze a sors.
Legnagyobb meglepetésére például hosszú pályafutása során a malacok bizonyultak a
legkit n bb állatszínészeknek. Géza szerint gyakorlatilag bármire megtaníthatok.
A másik kiemelked en okos állatfajta a medve. Amikor Stewart Ruffel rendez beállított
Gézához, hogy kellene neki egy jégkorszaki filmbe egy hatalmas mackó, hármasban útra
keltünk egy medveképz farm felé. Vendéglátóm ragaszkodott egy Kodiak medvéhez, akiben
ötévnyi munkája volt. Ráadásul sürgetett az id : a mackókkal ugyanis kizárólag nyáron lehet
forgatni. Októbert l a bundások túl álmosak, novembert l februárig pedig alszanak. Olyankor
akár kétszáz kilót is veszíthetnek a súlyukból, úgy pedig nem elég látványosak és félelmetesek
a filmvásznon. Hát igen, erre is kell figyelni egy olyan profi üzletágban, mint a filmipar.
A medveképz t igen szigorú biztonsági intézkedésekkel védték. Drótok tömegében ezer
volt futott körbe, s ott, valahol a telep mélyén, szívet tép en b gött a világ legnagyobb
medvéje, a Kodiak.
Ruth Lebarge, a medveidomár hölgy gyöngéden csókolózni kezdett aprócska, háromméteres
kedvencével, én pedig szíver sít nek egy pohár Bloody Maryt kértem a büfében.
Mire visszatértem, a mackó már vidáman játszadozott egy harminc-negyven kilós
ebédl asztallal. Egyszer csak hátrad lt, lábára helyezte az asztalt, és nagy testének minden
izmát megfeszítve, egyetlen rúgással a leveg be lódította. Repült a nehéz asztal, ki tudta, hol
áll meg. Tán még ma is az égben van valahol, a Kodiak meg vigyorogva bámulja a fellegeket,
amelyek mögött elt nt.
Ami engem illet, a megrendít élmények ellenére beleszerettem az állatszínészekbe, egyik-
másik hollywoodi emberkollégájukkal szemben nem voltak nagykép ek, nem kértek
luxusautót és klimatizált lakókocsit a forgatásokra, s t vegetáriánus biokaját se a legelegánsabb
New York-i étteremb l.
E vonzalmamnak is köszönhet , hogy nem mentem el szó nélkül a Californiai
Magyarságban olvasott Csita-cikk mellett.
„Mi az, hogy Csita él?” – döbbentem meg, hiszen számoljunk csak utána: a klasszikus
Tarzan-filmek a harmincas évekig nyúlnak vissza, így aztán Csita, bármilyen ifjan állt is
el ször felvev gép elé, minimum hetvenéves, ami egy majomnál, ugye, nem létez kor.
Kaptam a telefont, és egy srégi számot tárcsáztam. Bizonyos Mária néniét, akivel még
1993-ban ismerkedtem meg Los Angelesben (épp a mexikói határ túloldalán húzódó
drogútvonalról készítettünk filmet), s aki 1922 óta hetente jelentette meg a Californiai
Magyarságot úgy, hogy közben egyetlenegy hetet se hagyott ki. A kínai negyed kell s
közepén, egy sötét kis szerkeszt ségi szobában pötyögte öreg írógépén a cikkeket, és erejét
megfeszítve tartotta életben a kétezer példányban megjelen lapot. Kellemesen elbeszélgettünk
az életér l, a kaliforniai magyarokról, s kölcsönösen szívünkbe zártuk a másikat. Most, több
mint tíz évvel kés bb félve hívtam fel Fényes Mária nénit, aki már 1993-ban is igen id snek
t nt.
A régi számon egy új számot adtak meg, amelyen az új f szerkeszt t, Mária néni fiát,
Fényes Attilát sikerült elérnem. Attila kedvesen köszöntött, csak akkor csuklott el a hangja,
amikor édesanyjáról érdekl dtem.
– Eltemettük néhány éve – mondta halkan. – Odahaza, Kelet-Magyarországon.
Aztán Csitára, illetve a majomról szóló anyagukra terel dött a szó, és Attila hallhatóan
felvillanyozódott. Naná, hisz Csita egy magyar ember barátja volt, már amennyiben Johnny
Weissmüller magyarnak nevezhet . Nekik, kinti magyaroknak persze a Best magazin cikkének
és egy egészen kicsi hírügynökség pár soros hírének megjelenéséig fogalmuk se volt
Weissmüller magyar gyökereir l, de err l majd kés bb.
Attila elmagyarázta, hogy nekik minden fontos, aminek köze van a magyarsághoz.
Ezt értettem, hiszen valljuk meg, ha valahol lezuhan egy repül gép, bennünket is az érdekel
els sorban, hogy volt-e a fedélzetén magyar utas. A kinti magyarok pedig még inkább tíz
körömmel kapaszkodnak mindenbe, ami magyar, s ha csúnyán akarom magam kifejezni:
kapóra jött nekik a Best magazin és a nevesincs hírügynökség Csita-anyaga.
Hanem az élet azért nem olyan egyszer ! Mert bizony a világnak csak ezen a részén
gondolják úgy, hogy a valaha élt leghíresebb állatszínész híres barátja magyar volt. Az
emberiség egy másik része úgy gondolja, hogy német volt, de a legtöbben mégis azt
válaszolnák egy m veltségi vetélked nek arra a kérdésére: „Milyen nemzetiség volt Johnny
Weissmüller?”, hogy amerikai.
Ha tehát filmet akartam készíteni a nagy öregr l, Csitáról, akkor a magyar kapcsolatokat is
fel kellett göngyölítenem. Annál is inkább, mert az Amerikai Magyar Panoráma cím ,
Amerikában és Magyarországon egyszerre szerkesztett újság szerint közeledett a legendás
Johnny Weissmüller születésének századik évfordulója.
A Csita-film készítése azonban a lelkes indulás után hamar elakadt a pénzügyek hínárjában.
Csita gondozója, az egyébként telefonon keresztül is b bájosnak t n Dan Westfall ugyanis
potom 1500 dollárt kért a majommal töltött néhány óráért.
– Mi van? – kapott a szívéhez a TV2 egyik gazdasági vezet je. – Ezerötszáz dollárt?! Egy
majomért?! Még ha nyilatkozna, akkor csak-csak! De így? 1500 dollárért azt mondja majd a
kamerába, hogy UUU, HUUU? Na, ne viccelj velem, Tvrtko!
Aha, Csita, amint nyilatkozik. Érdekes gondolat. Egy szó, mint száz, nagyon úgy t nt, hogy
ugrott a Csita-film. Aztán egy szomorkás májusi délutánon mintegy „véletlenül” elsétáltam
Sváby András barátom nyitott ajtaja el tt, és beköszöntem.
– Szia!
Fölnézett az újságjából, biccentett. Istenem, évek óta ugyanaz a koreográfia.
– Na mi van? Mit találtál ki már megint? – mosolyodott el.
– Szép a kocsid! – kezdtem a szokásossal. Ilyenkor meg dicsértem a valóban csodaszép
kocsiját, a gyerekei fel l érdekl dtem, majd egyszer csak váratlanul belevágtam a közepébe.
Csita, meg a temesvári Weissmüller Hanzi, egy kis kaliforniai magyar szósszal leöntve… ki
tudott volna mindennek ellenállni?
Néhány nap múlva már a román határ felé tartottunk Varga Gábor barátommal. Bizony,
zöld utat kaptunk Csita felé! Gábor mégsem ezért volt vidám.
– Két nagy álmom volt – mondta. – A nyolcvanas évek közepén ijedten bámultam
Csernobilt, és reméltem, hogy egyszer elmehetek oda filmezni. El is vittél, tíz évre rá. A másik
nagy álmom Csita volt! Tudod, milyen nagy Tarzan-rajongó voltam? Hááát! Ilyen nincs!
Csitáról forgatunk! Köszönöm!
Persze nem nekem tartozott köszönettel. Egyrészt Gábor kit n operat r, másrészt állandó
társam, Talán Csabi épp külföldön forgatott. Erre mondják, hogy nem elég, ha jó vagy
valamiben, szerencsésnek is kell lenned.
Csanádnál léptük át a határt, arcul ütött bennünket a hirtelen ránk szakadó szegénység.
Amint elhagytuk a határátlép nek csúfolt román deszkabódékat, mindjárt megjelentek a libák
az út szélén, a vonuló birkák az út közepén, meg a kéreget gyerekek. Nem Erdély volt ez, nem
a Partium. A bánáti régióba érkeztünk, ahol románok, szerbek, horvátok és magyarok együtt
szenvedték meg a balkáni nyomort.
Temesváron már várt ránk kollégám, Bartha Csaba, aki a marosvásárhelyi Szabadság cím
újság temesvári tudósítójaként szerepelt a noteszomban.
 Csaba, kérésemre, már napokkal korábban Johnny Weissmüller nyomába indult, és sikerült
is találnia valamit. Nem más várt bennünket Temesváron, mint az errefelé legelismertebb
Tarzan-kutatónak tartott Sorin Fortiu.
Fortiu barátunk egy panelrengeteg közepén lakott, egy szardíniásdoboznyi lakásban. Bartha
Csaba kísért el bennünket hozzá, hogy tolmácsoljon. És már el re rettegett velem együtt, hogy
hamarosan kiderül: a nagy Weissmüller valójában román származású volt. Naná, máskülönben
miért is eredt volna nyomába Fortiu barátunk? (Ha viszont Tarzan román volt, akkor az sajna
nem olyan érdekes a magyar tévénéz knek.)
– Szervusztok, gyertek beljebb! – fogadott bennünket a Tarzan-szakért , legnagyobb
meglepetésünkre hibátlan magyarsággal.
– Maga tud magyarul? – esett le Csaba álla.
– Tudok.
– És miért nem mondta a telefonban?
– Miért nem kérdezted, barátom!
Jogos. A középkorú, professzorkülsej Fortiu betessékelt minket az egyetlen szobába. A
falon azonnal észrevettem egy családfát. A bánáti sváb Weissmüller família alakulását követte
végig, mégpedig évszázadokra visszamen leg.
Mint kiderült, Weissmüllerék Varjasról költöztek Freidorfba, azaz Szabadfaluba, amely
akkor ugyan külön település volt, ma már azonban Temesvár egyik külvárosa. A kis János – a
kés bbi Johnny – 1904. június 2-án délután 6-kor látta meg a napvilágot. Négyesztend sen
került ki Chicagóba, úgyhogy sok emléke nemigen lehetett az bánáti életéb l.
Fortiu kedves volt, és rendkívüli módon örült, hogy megoszthatja velünk kutatása
eredményeit. Ugyanakkor iparkodott nyilvánvalóvá tenni, hogy bár Tarzan alakítója
semmiképp sem román, de nem is igazán magyar. Fortiu ugyanis a bánáti svábok után kutatott,
s tulajdonképpen eközben botlott a Weissmüller családba. Közölnie kellett velünk a rossz hírt:
a kés bbi nagy Johnny Weissmüller valójában egy bánáti sváb család ivadéka és bár
magyarnak keresztelték meg, illetve hát egy olyan falucskában született, amely akkoriban a
Magyar Királysághoz tartozott, a felmen i valójában a mai Németország területér l érkeztek
Bánátba az 1700-as években, s odahaza a kis Hanzi, vagy ha úgy tetszik Heinzi, is németül
beszélt a szüleivel (egyes források szerint az söket valószín leg még Bethlen Gábor „hozatta
be” Württemberg környékér l, amikor kolóniákat létesített).
Na most akkor tegyen valaki igazságot! Itt egy fickó, aki a Magyar Királyság területén
születik, sváb, odahaza németül beszél, szül helye ma Románia területén található! Akkor
most ez a fickó hivatalosan magyar, sváb vagy román?
Na ja, a mi Johnnynk annak idején egy kézlegyintéssel intézte el a dolgot, és amikor arról
faggatták új hazájában, hogy mégis hol született, magától értet d en csak ennyit felelt:
– Hol születtem volna? Amerikában!
A kutatótól egyenesen a szabadfalui templom felé vettük az irányt, ahol – Bartha Csaba
gondoskodásának hála – már várt bennünket a pap, Johann Kirschl. Az sz hajú, testes, szétálló
fogú atya – az egyháznak szánt némi javadalom hatására – rendkívül készségesen vezetett
bennünket az egyik srégi anyakönyvhöz, amely csodák csodájára komolyabb sérülés nélkül
átvészelte a világháborúkat, meg persze a nem túl hagyománytisztel Ceauçescu-érát.
Kirschl atya kit n en beszélt románul, svábul és magyarul, így sok gondunk nem volt a
kommunikációval. Felütötte az el re kikészített könyvet, amelyen aranybet kkel ez állt:
Magyar Királyság, 1903-1906.
 Kissé megillet dtem, ahogy szemem el tt peregtek a megsárgult lapok. Csupa ismeretlen
név, emberek, akik nincsenek már köztünk, s akiknek többségér l minden bizonnyal ez az
anyakönyvi bejegyzés az egyetlen emlék. Az egyetlen jel, amely arra utal, hogy egykor itt
jártak a földön. Meg talán a sírfeliratuk, ha volt annyi pénzük a rokonoknak, hogy tisztességgel
elföldeljék ket.
Sercegtek a lapok, egy egész évet átpörgetett az atya. Aztán az 1904-es esztend közepénél
rábukkantunk arra, amit kerestünk. Ujjunkkal követve olvastuk a bejegyzést, mely szerint
1904. június 2-án megszületett Weissmüller Péter napszámos (téglagyári munkás) és Kersch
Erzsébet gyermeke, János, akit június 5-én kereszteltek meg itt, ebben a templomban. Ráadásul
– a korábbi kisebb kudarcok után végre egy remek hír – a korabeli dokumentumok szerint a
kés bbi Tarzant magyar állampolgárként és magyar néven anyakönyvezték, megvan tehát a
minden kétséget kizáró bizonyíték: a dzsungel királya egykor a honfitársunk volt.
Az 1723 óta álló freidorfi templomnak nemigen volt híresebb híve a kis Hanzinál, noha
mint tudjuk, Isten el tt minden ember egyenl . A kés bbi hírnévnek persze a keresztel idején
még híre-hamva se volt, s elnézvén Weissmüllerék ma is álló házát, nos, nem vetette fel ket a
pénz. A visszaemlékezések szerint a kis János, csakúgy, mint három évvel id sebb bátyja,
Péter, girhes-göthös fiúcska volt. A nincstelenség, a f tetlen ház tönkretette a család
egészségét, s hát a jöv … fogalmazzunk úgy: ha nem jut eszébe valami az öreg Weissmüller
Péternek, akkor Jánosék is úgy végezték volna, mint a századforduló nyomorgó családjaiba
született gyermekek százezrei.
Hanem id sb Weissmüller Péternek eszébe jutott valami: fogta magát, és Németországon
keresztül kitántorgott Chicagóba a családjával. Ez, mármint hogy a szeretteivel együtt hódította
meg az Újvilágot, tiszteletre méltó dolog volt, ha figyelembe vesszük, hogy a szakadt ruhájú,
elkeseredett munkások jó része akkoriban egyedül, családja hátrahagyásával igyekezett kitörni
a nyomorból (lásd József Attila apját).
Odakint várták ket az ismer sök, hisz vagy százan érkeztek már Freidorfból az Újvilágba.
És Weissmüller papának azt kellett tapasztalnia, hogy egyrészt van a számára munka, másrészt
olyannyira megfizetik a munkáját, hogy abból meg is tud élni a családjával. E paradicsomi
állapot mindaddig ismeretlen volt a Weissmüller szül k számára.
Lett kenyér, lett f tés, csak egyvalami nem változott: a Weissmüller gyerekek éppolyan
kákabél ek voltak, mint az óhazában. Ekkor jött az iskolaorvos, aki elrendelte, hogy a két
kissrác kezdjen el úszni. Így történt. Péter rótta a métereket, a kis János pedig… igen, róla
hamar kiderült, hogy stehetség! Kiváló amerikai edz k azonnal kézbe vették a sorsát, a
Weissmüller szül k pedig csak kapkodták a fejüket, mert az „tüd bajos” fiacskájuk
rövidesen minden korosztályos bajnokságot megnyert.
Ett l persze még éppúgy elt nt volna a hatalmas ország süllyeszt jében, mint oly sok
rendkívül tehetséges kelet-európai társa. Hanem egy chicagói hajószerencsétlenség során húsz
embert mentett ki a Michigan-tóból a bátyjával, s az Illinois Athletic Club vezet i azonnal
lecsaptak a hosszú növés fiúra. Jánosunk (akkor már Johnny néven) tizenöt éves volt, amikor
Chicagóban egy William Bachrach nev , nagyhír edz felfigyelt rá és munkára fogta. A 190
cm magasra n tt Weissmüller úszása felt n en könnyed volt, és olyan er s karcsapásokkal
haladt el re a vízben, hogy senki se csodálkozott rajta, amikor 1924-ben Párizsban (ahol az
amerikai zászlót már a mi Jánosunk vitte) és 1928-ban Amszterdamban öt olimpiai aranyérmet
szerzett. Pályafutása során ötvenkétszer lett amerikai bajnok és hatvanhét világcsúcsot állított
fel. Ráadásul volt az els úszó a világon, aki egy perc alatt úszta le a százméteres távot, és öt
perc alatt a négyszázat! Rekordjaiért a Nemzetközi Úszószövetségt l huszonnégy oklevelet
vehetett át. De 1929-et követ en kereset után kellett néznie, hisz addigi nagy sikereiért egy
centet sem kapott. Ám amint pénzért kezdett úszni, azonnal profinak min sítették, s az 1932-es
olimpián már nem indulhatott.
Ezt tudván Johnny elfogadott egy hollywoodi ajánlatot. Mindez azután történt, hogy Cyril
Hume, a neves forgatókönyvíró „felfedezte” t a filmipar számára, egy hotel uszodájában.
Azért azt nem árt tudni, hogy a producerek eredetileg a kor népszer filmszínészét, Clark
Gable-t szemelték ki a Tarzan-filmek f szerepére. Az Elfújta a szél sztárja kicsit sovány volt
ugyan a dzsungel királyának figurájához, de hetyke bajuszáért valósággal meg rültek a n k.
Hanem amikor Gable megjelent félmeztelenül az impozáns hollywoodi filmstúdióban felépített
dzsungelben, és a plasztik krokodilok és m anyag indák között kis híján kitörte a nyakát, a
rendez és az asszisztensek a tenyerükbe temették az arcukat. Azonnal megértették, hogy
valaki más kell. Magas, izmos, igazán markáns férfira volt szükség. Olyan színészre, akinek
cserzett arcán harmonikusan ötvöz dik az állati ösztönösség és a finom gyengédség. Persze
nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy Gable-t kirúgták a filmb l. De érezték, tudták, hogy
Tarzant nem ilyen színésznek kell eljátszania. Ekkor látta meg Hume a mi Johnnynkat a
szálloda medencéjében, s egy hónapra rá, 1931 októberében a huszonhét éves fiatalember hét
évre szóló szerz dést írt alá egy nagymen producerrel, amely heti 250 dolláros álomfizetést
biztosított számára. Ez akkor csúcsgázsinak számított a film f városban, Johnny pedig lassan
tehet s emberré vált. Az évek során tizennyolc Tarzan- és tizenhárom Jungle Jim-filmben
szerepelt, s összesen harmincnégy filmben és egy televíziós sorozatban állt a kamerák elé.
Utolsó felkérését 1976-ban, a Won Ton Ton, a kutya, aki megmentette Hollywoodot cím
produkcióban kapta, ám ez már csak amolyan statisztaszerep volt.
Annyit mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a markáns arcú, n k kedvenceként
elhíresült Weissmüller sikerei csúcsán ugyan nem reklámozta, hogy hol is született valójában,
azt azonban sosem tagadta le, hogy szülei Temesvárról származnak. Egyébként azt beszélik,
hogy éppen szülei tanácsára hangoztatta lépten-nyomon, hogy az Egyesült Államokban
született. Ám élete végén, amikor már egy acapulcói szanatórium tejfehér hajú, tolókocsis
lakója volt, gyakran könnybe lábadt a szeme, ha szül városát, Temesvárt emlegették el tte. A
mendemondák szerint 1984 januárjában bekövetkezett haláláig hat szívrohama és két
agyvérzése volt, szívelégtelenség kínozta, és állítólag az utolsó években már az elméje sem
volt teljesen tiszta. S t 1981-ben gégerákkal operálták, így a dics életet igen sok szenvedéssel
teli esztend zárta.
A nagy Weissmüller után öt feleség és három gyerek maradt.
Az öreg Johnny fizimiskáját nemigen ismerhetjük, ám az ereje teljében lév sportember
képe örökre belénk ivódhatott az 1932 és 1948 között készült tizennyolc Tarzan-filmben. Fort
Lauderdale-ben pedig, az úszócsarnok el tt, ma is ott áll az életnagyságú szobra.
Néhány érdekesség még Weissmüllerr l, amit csak kevesen tudhatnak: Johnny a számos
üzleti társaság, társadalmi klub mellett tagja volt a miami delfinisták körének is, amelybe olyan
emberek tartozhattak, akik legalább öt percig képesek voltak a víz alatt visszatartani a leveg t.
Amikor Weissmüller filmes karrierje miatt meghamisította valódi születési helyét, egy ideig
minden interjúban arról beszélt, hogy tulajdonképpen Ferenc József császár egyik
tengerészének fia, és Münchenben született. Még jó, hogy ezek a lapok nem kerültek a
temesvári rokonok kezébe. Csak megjegyzem: bátyja, Péter mindig is bánátinak vallotta magát.
Tarzan legendás, vad üvöltését világszerte utánozták a fiatalok. Johnny azt mesélte, hogy a
jellegzetes üvöltést a tiroli jódliból alakította ki, amit sváb apjától hallott. Hogy aztán ebb l mi
az igazság…
A híres és jókép Tarzannak az év minden napjára jutott egy hölgy az ágyába, köztük olyan
nagyságok, mint az isteni Greta Garbo, aki sosem tagadta, hogy elb völte Johnny izmos teste.
Ám a mi Johnnynk éppen n faló és fény z életmódjának „köszönhette”, hogy id sebb
korára teljesen elszegényedett. Élete a csodálatos kezdet és a Tarzan-filmek sikere ellenére
nem alakult szerencsésen. Dollármilliós vagyonából Disneylandhez hasonlóan egy
Tarzanlandot akart kialakítani, a nagyszabású vállalkozás azonban csúnyán cs dbe ment.
Maradék pénzecskéjét végül kaszinókban verte el. A sztár szinte pillanatok alatt vált
földönfutóvá, és súlyos depresszióban szenvedve lépett élete utolsó évtizedébe. Hogy
egyáltalán fenn tudja tartani magát, fürd mesterként, szállodai portásként és dokkmunkásként
dolgozott. Legvégül egy játékbarlang recepciósa lett, hogy legalább kenyérre teljen. Az sem
titok, hogy a méregdrága acapulcói szanatóriumban is csak egy tehet s ügyvéd barátja
segítségének köszönhet en maradhatott évekig, saját zsebb l nemigen tudta volna fizetni a
luxusellátást.
Johnny Weissmüllert, kérésére, az általa kifejlesztett, kissé alpesi jódlizásra emlékeztet
Tarzan-kiáltás hangfelvételének lejátszása közben helyezték örök nyugalomra.
A húsz éve nincstelenül és elhagyatottan elhunyt úszócsoda fia, John Scott Weissmüller
2004 júniusában emléktáblát avatott apja emlékére Szabadfalun. Legalább ennyi nyoma van
annak, hogy a dzsungel királya innen, a szomszédból indult a világhír felé.
Fényes Attila, a Californiai Magyarság f szerkeszt je majd kiugrott a b réb l, amikor
elárultam neki a telefonban, hogy Weissmüller tutira magyar állampolgárként jött a világra.
Attila rült szervezkedésbe fogott, és néhány napon belül, akit csak lehetett, összetrombitált a
Csitához tervezett kiránduláshoz. Úgy akarta megünnepelni a magyar Tarzan évfordulóját,
hogy a dzsungel királyának barátjához zarándokoltatja minden kint él magyar ismer sét. S t!
– Ott lesz a magyar népm vel kör, ott lesz a helyi magyar tánccsoport, jön a Californiai
Magyarság összes el fizet je, és persze Bodrogi Gyula is! – lelkendezett Attila a telefonban.
– Bodrogi Gyula? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
– Igen, igen!
– Az a Bodrogi Gyula?
– Persze hogy az a Bodrogi Gyula! Minden magyar rendezvényen ott van.
– Ó! Ezt nem is tudtam – mondtam. Tényleg nem tudtam, hogy a mi Bodrogi Gyulánk ilyen
gyakran röpköd Pest és Kalifornia között. Az is eszembe ötlött, hogy felhívom a m vész urat,
miel tt Amerikába repül. De nem tudtam, jó ötlet-e.
Sokáig nem töprenghettem a dolgon, mert vészesen közeledett az indulás napja. Egy nappal
a repülés el tt elmentem a Széchenyibe. Egyrészt, mert bár sokan azt hiszik, hogy sokat repülni
milyen jó, valójában sokat repülni egyáltalán nem olyan jó. Aki nem hisz nekem, az vegyen
egyszer jegyet Sydneybe. Huszonhat órás út! Szingapúrnál már lesz a legboldogabb ember,
mert onnan már „csak” hét óra Ausztrália.
Ráadásul abban a hónapban már elutaztam Erzsikével a Szaharába és Evelyne-nel Sierra
Leonéba. Higgyék el, nem volt egy nagy élmény Kaliforniába repülni. Ezért aztán lelkileg-
testileg rá kellett készülnöm az útra. És erre mi sem volt alkalmasabb, mint egy kis dagonyázás
a Széchenyi fürd ben.
A másik, amiért szeretek odajárni, az az, hogy semmivel sem összehasonlítható élvezet a
gyógyvízben sakkozó bácsikat hallgatni. Nincs még egy hely, ahol többet tudhatna meg az
ember meccsr l, politikáról, m vészvilágról.
 A fürd zés ellenére se voltam másnap túlzottan fitt, éjszaka ugyanis az én serdületlen
kisfiaim úgy döntöttek, hogy nem hagyják aludni a papát. Benjamin kezdte a nyögéseket, mire
Barnabás, jó tanítványként, rögtön válaszolt, utánozva a bátyját. Jól egymásra találtak a
rosszaságban, s mindössze négy óra alvást engedélyeztek nekünk Gyöngyivel.
Persze hálásnak kellett volna lennem nekik, mert így sokkal könnyebbé tették az átállást az
amerikai id eltolódásra. Máskor beviszkiztem a repül gépen, ha azt akartam, hogy délel tt
aludjak el. Amennyiben ugyanis sikerült délel tt aludnom (ami Amerikában éjszaka), akkor
viszonylag használható állapotban érkeztem meg az Államokba. Ezúttal azonban nem kellett
viszkit kérnem, a csemetéim gondoskodtak róla, hogy délel tt tizenegykor már nagyban
húzzam a lób rt. Így aztán amikor ottani id szerint délután kett kor kiszálltam Los
Angelesben a repül gépb l… nem, azt hiszem, kipihent akkor se voltam. De legalább nem
zúgott a fejem a szeszt l.
Az iratellen rzésnél a tiszt egy kicsit még szigorúbb volt a szokásosnál.
– Hova mennek forgatni? – nézett operat r kollégámra szúrós szemmel.
Odaléptem hozzájuk.
– A helyi magyar közösségr l készítünk filmet – mondtam magabiztosan. Miért, mit
mondjak? Hogy egy majmot látogatunk meg?
Kint a terminálban béreltünk egy autót, s nem tudtam, hogy ezzel életem egyik legnehezebb
terhét veszem a nyakamba. Az autónak ugyanis lelke volt. Pótkereke nem, ég készlete nem, de
lelke az igen. Err l azonban majd egy kicsit kés bb.
A középkategóriás Chevy egyel re minden különösebb nehézség nélkül szelte a
kilométereket a 405-ös autópályán, amely San Franciscótól San Diegóig vezetett. Kivételesen
én ültem a volánnál, Gábor barátom ugyanis otthon felejtette a jogsiját.
Ez az autópálya a világ legforgalmasabb közlekedési útvonala, ám San Diego után, a
mexikói határnál egyszer csak véget ér, és onnan egy rossz állapotú, két sávra sz kült országút
váltja fel.
Los Angeles s r ködbe burkolózott. Ritka errefelé az efféle meteorológiai jelenség, de
olykor el fordul. Alig látszott a híres HOLLYWOOD felirat, s a turisták se tolongtak fönn a
hegyen ezen a h vös nyár eleji napon. Persze odalent a városban azért nagyobb volt a
nyüzsgés, elvégre mégiscsak LA a filmes szakma f városa. Egész közel találtunk
parkolóhelyet a Hírességek sétányához, ahol távol-keleti turisták kattintgatták a legendás
csillagok csillagait.
Kicsit följebb a sétányon, Jeanne étterméhez közel az utolsó csillag Johnny Weissmülleré
volt. S ha már a magyar származású (?) hírességeknél tartunk: egy másik legenda, Gábor
Zsazsa csillaga is ott díszelgett a sétány aszfaltjában. Épp egy Elvis Presley-imitátor produkálta
magát mellette a kínai színház sztárdubl reivel karöltve. Kirángattuk néhány igen ismert
akcióh s és mesefigura közül, hogy mondjon nekünk néhány szót.
– Ó, Gábor Zsazsa nagy színészn volt! – mondta széles gesztussal. Köztünk legyen szólva:
ha az isteni Zsazsa is jelen lett volna, akkora pofont kap t le a mi Elvis barátunk a múlt id ért,
mint ide Lacháza.
– Ismersz más magyar hírességet is? – kérdeztem Elvist. Megigazította a napszemüvegét.
– Persze, itt van például Schwarzenegger.
– speciel osztrák, de mit szólsz Johnny Weissmüllerhez?
– H , a nagy Tarzan. Remek fickó, és is osztrák!
 Nem vitatkoztam. Annál is inkább, mert Elvis nem restellt elkalauzolni bennünket Los
Angeles egy másik kerületébe, Tarzanába, azaz Tarzanvárosba. Ebben a városrészben mindent
a dzsungel királyáról neveztek el. A Tarzan sétálóutcán volt Tarzan szépségszalon, Tarzan
kórház, Tarzan bevásárlóközpont, de még a mosodát is Tarzan pucerájnak hívták.
Meglátogattuk a Tarzan múzeumot is, ahol mi tagadás, meglehet sen gyér volt a felhozatal
emléktárgyakból, plakátokból. Az egész egy itthoni vidéki m vel dési ház szezonális
kiállítására hasonlított, és be kell vallanom, kissé el is szomorított, hogy a filmf városban
mindössze néhány megsárgult fénykép és kinagyított újságcikk emlékeztet a huszadik század
els felének egyik legismertebb akcióh sére.
Kissé oldotta a rosszkedvemet, hogy az egyik vitrinben egy tizenkét forintos magyar
könyvre bukkantunk. A címe ez volt: Tarzan, a dzsungel fia.
Egy kedves lány kísérgetett bennünket a vitrinek között, volt a múzeum mindenese, Suzy.
Amikor megkérdeztem t le, hogy hová valósi a nagy Tarzan, azaz a legendás Weissmüller, azt
válaszolta, hogy szerinte chicagói.
Ráhagytam.
Fél óra múlva már újra északnak tartottunk, Sacramento felé. Bárdos Györgynél és párjánál,
Mónikánál szálltunk meg, akik régi barátok. Gyuri édesapját jól ismerhetik a kedves olvasók:
a fogathajtó világbajnok Bárdos Kecskemétr l. Mónika pedig egykor a TV2-nél dolgozott. Ma
a Fox News munkatársa, és amerikai kollégái elh lve bámulják, amikor kiböki, hogy Szlovákia
f városa Pozsony, Románia pedig Bulgária fölött van (mindezt ugyanis korábban a földrajzi
atlaszból keresték ki a helyi hírszerkeszt k).
Gyuri amolyan életm vész, persze a szó legjobb értelmében. Midas Touch, mondaná rá az
angol ama ókori legendára utalva, mely szerint, amihez csak Midasz király hozzáért, arannyá
változott. A „Midas Touch” kifejezést manapság azokra az emberekre használják, akik
bármihez fogjanak is, siker övezi az útjukat.
Nos, az én Gyuri barátom ingatlanozott, autókat szállított Magyarországra, és közben, ha
már a közelmúltban gyermekük született, óvodává alakította át a garázsukat, ahová napi ötven
dollárért adhatták be a szül k a gyereküket.
Csak egy érdekesség: évek óta mondták Mónikának és Gyurinak a rokonok, hogy jó lenne
már egy baba. Aztán odakint, Amerikában titokban összehozták, de nem szóltak róla senkinek.
Engem kitüntettek a bizalmukkal, és alig bírtam megállni, hogy el ne fecsegjem Mónika
öccsének a dolgot. Emlékszem, azon kesergett egyszer a srác, hogy tényleg jó lenne már egy
kisgyerek a nagyszül knek, nekem meg néhány nappal korábban kotyogta el Gyuri, hogy
Mónika várandós. Majd megszületett a baba, és még mindig nem árulták el a családnak a nagy
hírt.
Eljött a húsvét, és Ferihegyen landolt Gyuriék gépe. Kint volt mindkét család, az egész
rokonság. És akkor egyszer csak látják, hogy jönnek a fiatalok, és Gyuri karján egy baba
pislog.
A hatás leírhatatlan volt. Mónikáéknak egy kés bbi id pontra kellett halasztaniuk a
visszautazást, mert a nagyszül k nem akarták elengedni a babát.
Másnap korán reggel indultunk Thousand Oaks, azaz az Ezer Tó városa felé. Oda költözött
ugyanis a Californiai Magyarság szerkeszt sége. Egy apartmanokkal teleszórt kertvárosban, a
106-os számú apartmanban találtunk rá az ajtóra, amelyen a lap neve mellett egy cég nevét is
feltüntették: Hungarian Travel Agency, azaz Magyar Utazási Iroda. Mint kés bb megtudtam,
míg Fényes Attila az újság ügyeit intézi, addig a felesége viszi az utazási irodát.
 Fényes úr, a hatvan körüli, sz, szemüveges f szerkeszt öleléssel fogadott. Azt mondta,
hogy édesanyja beszélt neki rólam, s hogy reméli, nem bánom, hogy a legfrissebb
lapszámukban leközölték a nevemet, illetve azt, hogy én is ott leszek Csita házánál, Palm
Springsben, Tarzan születésnapi ünnepségén. Mosolyogva megráztam a fejem. Úgy is
maradtam, amikor Attila közölte, hogy nem csupán a helyi magyar huszárregiment, de most
már tuti, hogy Bodrogi Gyula is ott lesz a dzsemborin.
Na jó, gondoltam, akkor most egyszer s mindenkorra tisztázzuk a dolgot.
– Mondd, Attila, a m vész Bodrogi Gyuláról van szó?
– Igen, a m vészr l – mondta meggy z en.
– De az… el adóm vészr l?
– Persze. Nálunk szokott szerepelni.
– Úgy érted, fellépni?
– Aha. De van rendes állása is.
– Ezt hogy érted?
– Hát, hogy néha eljön, fellép, de ugyanakkor házmester is.
Megállt bennem az üt .
– A Bodrogi Gyula?
– Az, az! Fellép, de itt nálunk házmester.
Végképp nem értettem semmit. Otthon színész a mi Bodrogink, itt meg házmester? Hát ha
ez igaz, akkor a francba Csitával, meg Tarzannal, hát akkor ez az igazi szenzáció! A magyar
színészek doyenje Kaliforniában házmester!
Bezsongtam, és ez látszott is rajtam. Úgyhogy Attila a telefonhoz lépett, és tárcsázott.
– Szervusz, Gyulám, itt vannak a magyar tévések – mondta a kagylóba.
– Már itt van kint a m vész úr? – kérdeztem suttogva, de Attila leintett.
– Persze, Gyulám, de arra gondoltam, esetleg elugorhatnánk hozzád. Hogyhogy már
megint?
Járt az agyam. Bodrogi m vész úr egy szállodában lakik, készül a fellépésre, és már
halálosan unja, hogy lépten-nyomon kóbor tévések zargatják.
– Mondd meg neki, Attila, hogy Vujity Tvrtko van itt! – súgtam Fényesnek, de a mutató-
és a hüvelykujját összecsippentve jelezte, hogy minden oké, mehetünk Bodrogihoz.
Öt perc múlva Torrence település felé robogtunk. Attila el ttünk autózott luxus
Mercedesével, le is hagyott minket jó pár mérfölddel. A mi Chevynk néha köhögött egyet-
egyet, de semmi más nem utalt a közelg végre. Közben az óceán fel l fölénk sodródó
felh kb l nagy cseppekben megeredt az es , s végigsepert az autókon. Mire azonban a
megadott címre értünk, ismét kisütött a nap.
A kapucseng mellett nagy bet kkel virított: Julius Bodrogi APARTMAN MANAGER. Ez
nagyjából annyit tesz, hogy házmester. Becsöngettünk. Attila jött elénk, mögötte koktélinges,
oldalra fésült hajú piperk c közeledett vigyorogva.
„Ha Bodrogi Gyula, akkor nagy pofára esés lesz!” – gondoltuk magunkban Gáborral.
Hát, bizony. volt Bodrogi Gyula. És egyáltalán nem hasonlított a mi otthoni Bodrogi
Gyulánkra. Julius Bodrogi és felesége, Gizella ett l függetlenül tüneményes házaspárnak
bizonyult. Otthonukból csak úgy áradt a magyar kispolgári filing. Tudják, szalonnázó
porcelánparaszt, búsuló juhász, csipketerít , matyóhímzés, boglári Demi Doux pezsg …
folytassam?
Gyula, mint házmester a zárjavításért, a festésért, a villanyszerelésért, a medencetisztításért
és egyéb ház körüli munkákért felelt. Valójában azonban ez csak az egyik Bodrogi Gyula volt.
A másik Bodrogi Gyula a munkaid lejárta után szmokingot öltött, hóna alá csapta a
szintetizátorát és muzsikálni indult. Már Magyarországon is zongorázott, Kaliforniában
azonban egyenesen el adóm vész lett bel le. Az elmúlt évtizedekben nemigen volt arrafelé
olyan magyar bál vagy esküv , amelyen ne játszott volna. Ennek ellenére, mint azt elárulta
nekem, a Csitánál tartandó ünnepségen való fellépés az életében is mérföldk lesz.
legalábbis úgy érezte, hogy ez most valóban kivételes megtiszteltetés.
Az igazság az, hogy a teljes kinti magyarság el volt b völve a Tarzan-ünnepség
gondolatától.
– Megdöbbentett bennünket a felfedezés, hogy Tarzan magyar! – rázta a fejét még mindig
hitetlenkedve Attila. – Ezt itt senki se tudta. Most mindenki azt kérdezi t lem, hogy mit hozzon
az ünnepségre. Hogy mit hozzanak ajándékba Csitának, ami magyar, és persze aminek örül.
Tényleg, mit hozzanak?
Megvontam a vállam. szintén szólva Dan Westfallnak egyel re el sem árultam, hogy mire
készül a helyi magyarság. Egyszer en nem volt még hozzá lelkier m. Mivel azonban vészesen
közeledett a látogatás id pontja, kénytelen voltam félrevonulni és fölhívni Dant.
– Jó napot! Tvrtko vagyok, a magyar riporter.
– Üdvözlöm! Már vártam a hívását. Megérkezett?
– Igen. Dan, minden rendben Csitával?
– Persze. Várja magukat.
– Nos, igen… szóval van egy kis változás… az itteni magyarok, megtudván, hogy Tarzan
magyar állampolgárként született az akkori Magyarország területén… szóval… egy kisebb
ünnepséggel készültek, és hát… velem tartanának Csitához… ha nem gond…
Csend volt a vonal túlsó végén. Aztán Dan nagy nehezen megszólalt.
– Nem gond. Hányan jönnének?
„Na, most le fogja harapni a fejem!” – gondoltam.
– Úgy százan…
Hallottam, hogy egy nagyot sóhajt.
– Oké, jöjjenek. Csita biztos örülni fog.
Megköszöntem a kedvességét, minden jót kívántam a másnapi viszontlátásig, és
visszamentem Attiláékhoz, mintha mi sem történt volna.
Bodrogit kifaggattam az otthoni Bodrogiról. Azt mondta, hallott már a névrokonáról. S t
amikor nemrég egy Kalifornián kívüli ünnepségre hívták zenélni, és az nevét is kiírták a
plakátra, majdnem meglincselte a közönség. Az emberek ugyanis a pesti Bodrogi Gyulát
várták.
Elbúcsúztunk. A délutánunk ráment a bérautónkra. El ször az index mondta föl a
szolgálatot. Ekkor még igyekeztünk Gáborral nyugodtak maradni. Aztán füstölni kezdett a
motorház, és fogalmunk se volt róla, hogy ha nem a víz forrt fel, akkor mégis mi okozhatja a
gondot. Ekkor már felváltva szidtuk a Chevyt, és legszívesebben az árokba löktük volna. Ám a
kocsinak, mint írtam, lelke volt és bosszút állt. Amikor elindultunk az autókölcsönz cég
legközelebbi irodája felé, hogy megnézessük a motort, az országút közepén egyszer csak
defektet kaptunk. Hátramentünk a pótkerékért. Nem volt.
 Nem húzom tovább: higgadtságot er ltetve magamra a kölcsönz segélyszámát hívtam. Fél
órán belül ott voltak, de nem próbálkoztak többé ezzel a Chevyvel: kaptunk egy másik autót.
Másnap reggel úgy éreztem magam, mint egy vándorcirkusz f igazgatója. Konvojban
haladtak mögöttem az amúgy édes, aranyos kinti magyarok, és pirospozsgás arccal énekelték a
magyar nótákat, mintegy az ünnepségre hangolva.
Palm Springs a gazdag id s amerikaiak paradicsoma. Minden ket szolgálja, persze nem
kevés pénzért cserébe. De ez utóbbit valahogy nem érzi az ember. Érdekes, ha
Magyarországon valami jobb helyre utazunk a családommal, gyakran érzem úgy, hogy
tulajdonképpen a vendéglátók minden pillanata arról szól, hogy minél jobban megfejjék a
vendégeiket. Pimaszul magas ára van mindennek, s minden extra szolgáltatásért szemrebbenés
nélkül kérnek el csillagászati összegeket.
Palm Springsben is nagy drágaság volt, de nem kellett baksist adnunk egy jobb
parkolóhelyért, és nem toltak elénk egy bevásárlókocsit az élelmiszer-áruházban mindenféle
kétes elemek, néhány centért tartva a tenyerüket. Ami pedig a fogyasztást illeti: egy
kávéházban nemhogy ötcsillagos árakat számoltak volna föl a fogyasztásunkért, hanem a
pincér mélyen meghajolt el ttünk, és közölte, hogy a ház vendégei voltunk. Nagyon okos
húzás. Tudják, miért? Mert máig tudom a kávéház nevét: Café Sunshine! És életem végéig
tudni fogom. És amikor egy ismer söm Palm Springsbe utazik majd, azt fogom tanácsolni
neki, hogy semmiképp se hagyja ki a Café Sunshine-t. És ha én tévedek oda valaha is újra,
akkor busás borravalót hagyok majd az asztalon. Többet, mint amit el szörre kifizettem volna
a cappuccinómért.
Hát ezt tudják k odakint. És ezt nem tudjuk mi idehaza.
Palm Springs egyébként az Egyesült Államok legszélesebb vidékén terül el, a környéken
mindenütt szélkerekekkel termelik az áramot. Érdekes még, hogy míg idehaza a legtöbben
ódzkodunk a könny szerkezetes házaktól, azon a vadregényes tájon, mivel igen gyakran van
földrengés, tornádó, közkedvelt az el re gyártott elemekb l való építkezés.
Maga a nyugdíjasok üdül paradicsoma tulajdonképpen egy oázis a sivatag közepén, s a
negyvenezres kisváros egyik elhagyatott utcájában áll az a luxusotthon, amelyben a kiöregedett
állatszínészek élnek. Az épület el tt Csita életnagyságú szobra fogadott. Leparkoltunk. Épp
mikor kiszálltunk a kocsiból, akkor t nt fel Dan Westfall is. Egy golfautóval jött, amelyben
kilószámra sorakozott a répa, az uborka és a különféle gyümölcsök.
Westfall úr kedves, mosolygós férfi volt. Elmesélte, hogy már az apja is itt volt
állatgondozó, pedig szintén az állatszínészek ápolására tette fel az életét. S mióta Tarzan,
azaz Weissmüller meghalt, Csita legjobb barátjának nevezheti magát.
Odabent, a dics ségfalról azt is megtudtam, hogy Csitát azért, sok más állatszínész
kollégájával szemben nem felejtette el Hollywood. Büszke rá a filmipar, s id nként írnak is
róla. Hiába alakította rajta kívül további tizenkét majom Csita szerepét, hiába él ebben az
állatotthonban másik tizenhat híres majomszínész, azért Tarzan barátja az igazi sztár. Másokért
nem zarándokolnak el ide a világ végér l is, mások miatt nem csörög a telefon az irodán. Naná,
hisz az els , az igazi Csita, aki 1968-ban állt utoljára kamera elé a Dr. Doolittle-ben, a legtöbb
pénzt hozó színész volt az állatok sorában. Nem beszélve arról, hogy legendás partnerei voltak.
Például Ronald Reagan, a közelmúltban elhunyt volt amerikai elnök.
A medence partján ültünk le Dannel beszélgetni. Csita aludt, a magyarok pedig elmentek
felfedezni a városkát. Ott, a vízparton ismerkedtem meg az édes kis Rolival, aki a
Majomtámadás cím filmben nyújtott felejthetetlen alakítást. Egy papagáj repült a fejére, ami
pedig egy Júlia Roberts-filmben ült a kalitkában. De Roli nem támadta meg, jámboran t rte,
hogy tollas kollégája megcsipkedje a fülét. Majd el jött az árnyékból egy igazi nagyágyú is,
Csita dédunokája. is egy sor filmben öregbítette a család hírnevét.
Közben Dan elárulta, hogy Weissmüller és Csita között az életben is bens séges volt a
viszony. Johnny egészen a hatvanas évek végéig rendszeresen látogatta majombarátját, Csita
pedig ma is fölismeri az Tarzanját, ha Dan beteszi a videóba egy régi közös filmjüket.
Még néhány érdekességet megtudtam a drága kis csimpánzról. Például, hogy Csita ma,
hetvenkét évesen is kedvence az otthon dolgozóinak. Így aztán nem jelent nehézséget, hogy
minden kívánságát teljesítsék a m vész úrnak. A csodálatos villában Danen kívül még három
alkalmazott lesi minden kívánságát. Ráadásul négy másik nyugdíjas majomkollégája is egy
apartmanban él vele, így társaságban nincs hiánya Csitának.
Persze az élet még akkor sem könny egy ilyen vénséges majom számára, ha saját
medencéje, házimozija, aprócska villanymotoros autója is van. Az orvosok ugyanis
megtiltották az 1,2 méter magas, 64 kilós sztárnak, hogy folytassa évtizedes szenvedélyét, a
szivarozást és a sörös krigliket sem emelgetheti már úgy, mint mondjuk húsz éve. Egyszóval
Csitának ma már mindennél jobban kell ügyelnie az egészségére, különösen hogy néhány éve
cukorbeteg lett. Pedig aztán világéletében utált egészségesen élni. Talán ezért is ért meg ilyen
szép kort. Mindenesetre maradt neki a cukormentes kóla, a hot dog, néha egy kis diabetikus
csokitorta, és persze a kedvence, a sült banán jeges teával.
– Megdolgozott a nyugodt, boldog öregkoráért – mondta érzelmesen Dan, aki különös
szeretettel tisztogatja le nap mint nap a majom zongoráján álló, Johnny Weissmüllert ábrázoló
képet, hisz tudja, milyen sokat jelent Csitának az egykori színész.
Egyébként hogy az id s híresség milyen szerény ember… akarom mondani, majom, az
abból is látszik, hogy bár itt, Palm Springs kertvárosának milliomosok lakta részén
rendelkezésére állnának akár a világ legelegánsabb éttermei is, mégis azt szereti, ha a sarki
McDonald’sból hozzák neki az ebédet. És szabadidejében ma már leginkább tévézik,
zongorázik vagy festeget. Nem is akárhogy.
– Csita igazi fest tehetség, képeinek darabjáért 125 eurót (33 ezer forintot) fizetnek a
gy jt k! – árulta el Dan. Aztán mondott még valami nagyon érdekeset. – Az évek során egyre
inkább emberré vált, s ma már néha megijeszt az intelligenciájával. Hatvan éve se lehetett buta
majom, de mostanra kifejezetten okos lett. Nagyon fog hiányozni, ha egyszer elveszítjük.
Dan elment megnézni, hogy felébredt-e már Csita. Közben megérkeztek a magyar ünnepl k
is, a huszárok és a táncosok népviseletbe öltöztek, Bodrogi m vész úr beüzemelte a
szintetizátorát, a sütemények pedig ott illatoztak a hamarjában megterített asztalokon. Került
szendvics és üdít is, így aztán minden készen állt a nagy pillanatra, csupán egyvalami,
pontosabban egyvalaki hiányzott: a magyar Tarzan h barátja.
Néhány perc múlva is fölt nt a folyosó végén.
Bevallom, sokat töprengtem rajta, milyen is lesz a nagy találkozás a nyugat-afrikai Libéria
nagy szülöttével, a legendás Csitával. Emlékszem, a szívem a torkomban dobogott, amikor
el ször megláttam az árnyékát a folyosón. Olyan volt az a pillanat, mint amikor régóta várunk
egy szeretett barátra, és sok év után végre megpillanthatjuk, mondjuk egy repül téri terminál
fotocellás ajtajánál.
Ám a valóság néha kiábrándító és homlokegyenest ellentéte a fantáziának, a vágyaknak.
Ezért, bár sosem tettem még ilyet, mégis kénytelen vagyok két befejezést írni ehhez a
fejezethez. Mindkett ben a valóságot írom meg, mindkett hitelesen követi a megtörtént
eseményeket. Ám, mint tudjuk, még a valóság is más-más színben t nik föl, ha más-más szín
szemüvegen keresztül nézzük. Minden csak néz pont kérdése.
Azt javaslom, hogy aki szeretné meg rizni az illúzióit a világ leghíresebb majmáról, az
kényelmesen olvassa végig ezt a fejezetet, de a legvégén hagyja ki az Egy másik befejezés cím
szakaszt.
Csita tehát mosolyogva sétált ki a fényre, szeme kópésan csillogott, és Dan kérésére
integetni kezdett nekünk. Aztán lecsücsült a zongorához, és el adott egy Kurtág-m vet, vagy
legalábbis valami hasonlót. Aztán átült a tévé elé, és nézte egy kicsit. Majd az egyik asztalhoz
kuporodott és majszolni kezdett egy szendvicset. Sz re kissé kopott volt, de más nem utalt az
életkorára: vidám volt és eleven. Amikor végzett a szendviccsel, igazi barátként ellen rizte,
hogy vannak-e Dannek bolhái. Cserébe banánt kapott, amelyet ügyesen megpucolt, majd
megette… a héját. Végül festéket tolt elé Dan, meg egy üres papírlapot, és Csita mindössze hét
perc négy másodperc alatt egy igazi absztrakt remekm vet rittyentett a papírra. Havonta úgy
egyszer-kétszer alkotott valami posztmodernt, s hogy nem akármilyen piktor, azt mi sem
bizonyítja jobban, mint hogy utolsó három alkotását egy neves londoni múzeum vásárolta meg,
igen borsos áron.
A festmény sorsáról önök közül bizonyára sokan tudnak. Hazahoztuk, és árverésre
bocsátottuk. A vételárat gyermekment kocsira ajánlottuk fel, a koraszülött gyermekeket
gondozó Peter Cerny Alapítvány részére.
Az árverés el tt fogadtunk Sváby és Szalay Ádám kollégámmal, hogy mennyiért talál majd
gazdára. Sváby háromszázezer forintra tippelt, Szalay kétszázötvenezret mondott. Én nem
voltam ilyen optimista: kértem Andrást, hogy százezer alatt ne is mondjuk be az összeget, mert
azért az egy kicsit égés volna.
Aztán eljött az adás napja, mi meg nem kaptunk leveg t, mert a stúdióban csillagászati
magasságokba emelkedett a licit. Háromszázezer, félmillió, nyolcszázezer… így ment föl a
festmény ára. Nem telt el tíz perc, s máris egymillió forint fölött jártunk. A riport végére két és
fél millió fölé szökött az összeg, az árverés végén pedig egy Török Zsolt nev úr mondhatta
magát a festmény gazdájának, aki négymillió-hatszázötvenezer forintot ajánlott a képért.
Kés bb megkerestük Török urat. A harmincas, kisportolt, rövid hajú szigethalmi vállalkozó
bevallotta, hogy nem els sorban Csita remekm ve miatt licitált.
– Van egy tizenöt hónapos kislányom, miatta csináltam az egészet – mondta. – Tudják,
mindig elszorul a szívem, ha egy gyermekment mögött autózom.
Dr. Somogyvári Zsolt, az alapítvány vezet je meghatódva vette át az alapítvány székhelyén
a Török úr által felajánlott összeget, majd végigvezette a nagylelk vállalkozót az épületben.
A Cerny Alapítvány munkatársai naponta vívják a maguk háborúját az olykor mindössze
700-800 grammal világra jött kicsik életben maradásáért.
– Egy új, jól felszerelt ment autóra gy jtünk, s úgy néz ki, hogy most Török úr
támogatásával végre meglesz rá a pénz – mondta Somogyvári doktor.
Csitának pedig kaliforniai otthonában fogalma sem volt róla, hogy milyen nagy szolgálatot
tett a lerobbant magyar egészségügynek.
Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy személyesen találkozhattam az id s majommal, de ma
is olyan elevenen él bennem a tekintete, mintha tegnap láttam volna. A tekintet, amelyb l azt
olvashattam ki: „Istenem, emberek, én egy kis libériai majom voltam, de nem öltek meg, mint
annyi társamat, hanem világsztár lettem, hogy benneteket szolgáljalak! És közben láttam a
huszadik századot, és most itt vagyok a barátaimmal egy luxusotthonban és nagyon, de nagyon
boldog vagyok. De tudjátok, miért vagyok igazán boldog? Mert szerettek!”

Egy másik befejezés

Csita mosolyogva sétált ki a fényre. Illetve dehogy: amint közeledett, egyre nyilvánvalóbb
lett számomra, hogy a mosolya inkább vigyorgás. S t: vicsorgás! Szeme se kópésan csillogott,
inkább sunyiság és agresszivitás tükröz dött a tekintetében. Dan rászólt, hogy legyen egy kicsit
kedvesebb, mire felemelte a kezét. Azt hittük, integetni akar. Egy frászt. Meglengette a karját,
mintha a dzsungelben éppen lecsapni akarná az ellenfelét. A nyakán vezet lánc feszült,
amelynek a másik végét Dan tartotta a kezében. Csita folyamatosan morgott, mint egy
vénember, s Dan parancsára kelletlenül ült a zongorához. Dühösen rákönyökölt a billenty kre,
aztán felénk fordult, és megint rémiszt en vicsorogni kezdett.
Dan már korábban figyelmeztetett rá, hogy eszünkbe ne jusson közel menni Csitához. A
helyi magyarok például csak rácson keresztül figyelhették, amint a majomlegenda a tévé elé ül,
és egykedv en nézni kezd valami rajzfilmet. Öreg, vén vadállat volt ez a Csita, egy rossz
pillanatában könnyedén szétmarcangolta volna a társaságot. Kézbe vett egy szendvicset, és úgy
tépte foszlányokra, hogy közben folyamatosan engem nézett. Valami olyasmi volt a
tekintetében: „Na öreg, ha te egyszer a kezem közé kerülnél, ugyanígy végeznéd!”
Csita sz re kopott volt, fogai sárgák, egészében véve egy matuzsálemmel volt dolgunk. Dan
szerint egykor, ifjú majmocskaként édes volt és imádnivaló, de mára zsémbes lett és agresszív.
Nem csoda, hisz vagy húsz évvel túlélte a valaha élt legöregebb csimpánzt is.
Néztem a majmot, ahogy morogva tapicskol a színes temperákban, és vadul a papírra keni a
mancsát. Néztem, ahogy szenved arccal a térdéhez nyúl, majd a könyökét kezdi dörzsölni; a
fájó ízületei sanyargatták. Néztem, ahogy hunyorog, mert már nem lát jól, és ahogy vizet kér,
mert a cukorbetegsége miatt folyton szomjas.
Néztem, és a régi mondás jutott eszembe: tudni kell id ben meghalni.
 Szarajevó 1994/2004
Tíz év. Ennyi id kellett, hogy beszélni tudjak arról, amit a háborús
Szarajevóban láttam. A tíz év eltelt, s én megnyitom emlékezetem
zsilipjét. A boldogság és a félelem borzongásával írok. A boldogságéval,
hogy múlt id ben írhatok a délszláv háborúról. És a félelemével, mert ez a
múlt id bármikor újra jelen id vé válhat.

Emiliót délel tt fél tizenegykor l tték agyon.

Istenem, ugyanitt ültünk, a Bembasa egyik csodaszép épülete el tt, egymással szemben,
akkor persze a lépcs n. Álmodni se mertünk arról, hogy egy kávéház teraszán, színes
naperny k árnyékában kavargassuk az édes melange-ot, ahogy most én teszem, tíz évvel
kés bb. Akkor keser csokoládét faltunk farkasétvággyal, és mint mindig, fennhangon
politizáltunk.
A golyó a fülem mellett süvített el, szinte perzselte a cimpámat. Egyenesen a homloka
közepén hatolt olasz kollégám koponyájába. Emilio nem zuhant el azonnal, ült még egy kicsit
úgy, a homlokán tátongó fekete lyukkal. Tekintetéb l mintha értetlenség áradt volna: miért,
miért tették ezt velem? Szája sarkában ott aranylott még a csokoládé, de arcürege már vérrel
kezdett telni, és a következ pillanatban élettelenül bukott el re, rá a macskakövekre. Azonnal
látszott, hogy a golyó a tarkóján keresztül hagyta el a koponyáját. Szívem a torkomban vert.
Felugrottam és körbenéztem, hátha segítségre akadok. Egy szerencsétlen asszony sietett el a
szemközti oldalon a falhoz tapadva, fejét elfordítva, mintha nem látta volna a szörny séget.
Szarajevóban akkor már egy esztendeje mindennaposak voltak a hasonló események. Hideg
veríték öntött el, fogaim hangosan összekoccantak. Láttam már embert meghalni korábban, a
szerbek és a horvátok háborújában is, de nem testközelb l, végigkövetve az áldozat
haláltusáját.
Tétova mozdulatot tettem kollégám holtteste felé. Síri csend ülte meg a környéket, az
asszony is elt nt már a saroknál. Csak messzir l hallatszott a belövések zaja. Óvatosan
visszafordítottam Emiliót. Még meleg volt a teste. Egy milánói hetilapnak dolgozott.
Nyakában, kis ezüstdobozban ott volt a kislánya arcképe. Minden reggel, amikor felébredt,
csókot lehelt a portréra. Ritkán látta a gyereket. Évekkel korábban elvált az anyjától, s az
asszony nem volt túl megért Emilio apai vágyait illet en. Úgy állt bosszút a válásért, hogy
igyekezett elszakítani a kislányt az apjától.
Hátára fordítottam hát az olaszt, s a legalsó lépcs fokhoz támasztottam a fejét. Majd
meghasadt a szívem, amikor megláttam elnyílt, vérhabos száját. Ebben a pillanatban
valahonnan a fejem fölül, a recseg gerendák közül sikongva csapódott ki egy regiment
denevér.
Szaladni kezdtem, egyenesen a televíziós központ felé. Hidegen hagyott a veszély, nem
tör dtem vele, hogy a környez hegyekb l engem is bármikor lekaphatnak az orvlövészek.
Általában óvatos voltam, s én is a házfalakhoz simulva közlekedtem, de ezúttal minél
hamarabb a központban akartam lenni, hogy jelentsem az olasz tévéseknek kollégájuk
tragédiáját.
 Akkoriban valahogy amúgy se nagyon tör dtem a halállal. Nem tudom, vakmer voltam-e
vagy csak tapasztalatlan, de nagyon ritkán éreztem halálfélelmet. S ha mégis, akkor sem az
életemért reszkettem, hanem elképzeltem anyám és apám arcát, amint értesülnek a rossz hírr l.
Na ez volt az, amit semmiképp sem akartam.
A központ felé tartva, a négysávos Egység és Barátság sugárútnál, a szemközti oldalon két
kisebb csoportosulásra lettem figyelmes. Nemigen tudtam megállapítani, hogy hány halottat
álltak körül, de alighanem akna csapódhatott be a közelben, mert a végtagok szanaszét
szóródtak. Még arra az oldalra is átrepült egy lábfej, ahol én szaladtam.
Valahányszor háborús övezetb l tudósítottam, természetesen tisztában voltam vele, hogy
minden pillanatban az életemmel játszom, s hogy minden lépésemre ügyelnem kell. Állandóan
mérlegelnem kellett, hogy egy-egy húzásommal elég józanul kockáztatok-e, elég óvatos
vagyok-e. Érdemes-e például a televíziós központ tetején állnom reflektorfényben, s a hátam
mögött Szarajevó pislákoló gyertyafényeivel leadnom a tudósításaimat a Magyar Televízió
Híradójának? Így ugyanis, lámpáktól megvilágítva tökéletes célpont voltam az orvlövészek
számára. Vagy elég, ha egy szobából intézem el a bejelentkezést, és Pesten majd a kollégák
úgynevezett bluebox technikával mögém varázsolják a rommá l tt város képét?
Örökösen kontrollálnom kellett magam akkor is, ha beépített elhárítókkal és titkos
ügynökökkel találkoztam. Figyelni mindent és mindenkit, akivel csak dolgom volt, a vérengz
Arkan kapitánytól a legutolsó valutaüzérig.
Azt hiszem, alapvet en védekez életformám ellenére igen sok nyomot hagytak bennem a
délszláv háborúban a körülöttem megforduló besúgók. Nem hiszem, hogy bármilyen baklövést
elkövettem volna, vagy hogy ne lettem volna elég óvatos. Egyszer en csak külföldi voltam, és
a külföldieket különösen figyelték. Különösen egy magyar újságírót, aki folyékonyan beszél
szerbül, horvátul és bosnyákul! De talán ennek köszönhettem, hogy életben maradtam. Meg
persze a szerencsémnek.
Lihegve robbantam be a központba.
– Hol vannak az olaszok? – ugrottam a recepcióshoz.
A büfé felé mutatott. Odabent Antonio és Augusto az egyik asztal mellett épp vajkrémet
kent egy-egy szelet szikkadt barna kenyérre. Felemelkedtek, hogy szertartásosan üdvözöljenek,
de leintettem ket, még kezet se fogtunk.
– Emilio meghalt! – nyögtem kifulladva, és az asztal lapjába kapaszkodtam.

Százhúsz hónap telt el azóta, s én ismét itt vagyok Szarajevóban. A lépcs nél, ahol Emiliót
a végzetes lövés érte, most édes kis fehér kávézóasztalkák sorakoznak a naperny k h vösében.
Semmi sem utal rá, hogy e helyütt egy olasz fiatalember életét vesztette.
Szarajevó ma újra lélegzik. Az egykor néptelen, elcsendesedett üzletek fényárban úsznak, az
óváros sikátoraiban frissen mosott fehérnem szárad a járókel k feje fölött, s a ragacsos keleti
édességek illata a megsavanyodott bor, az izzadó testek és az olcsó kölnik szagával keveredik.
A városban, amely a szerbek ostromgy r jét l körülzárva több mint három évig maradt
f tés, világítás, vezetékes víz és telefon nélkül, ma újra jó élni. Az utcákon japán ajándék
trolibuszok és német ajándék villamosok csilingelnek, a Bascsarsija városközpont meseházai
ismét régi szépségükben tündökölnek, s az ékszerészek polcai újra aranytól roskadoznak, amint
a sz nyegkeresked knél is megdöbbent az árub ség. Parányi éttermek, törökös kávézók,
barátságos cukrászdák csalogatják a járókel ket, s a teraszok zsúfolásig teltek a simogató
napsütésben. A falakon színes plakátok invitálnak a hamarosan kezd d színházi fesztiválra, a
Ferhadíján pedig hömpölyög a felt n en jólöltözött szarajevóiak tömege.
Talán mazochizmus, hogy a napsütötte kávéházi teraszon ücsörögve az egy évtizeddel
korábban történtek bolygatják a lelkemet. Talán rültség, hogy miközben a szarajevóiak
megpróbálnak együtt élni gyógyíthatatlan lelki sebeikkel, és boldognak lenni, addig én ma is
könnyezve nézem a focipályán a fejfák ezreit, a közparkokban, a sokemeletes panelházak
tövében sebtében kiásott sírokat, s nem csillapodó indulattal gondolok a boszniai háborúban
meghalt háromszázezer emberre. Megértem, hogy a szarajevóiak már-már felháborodnak, ha
valaki emlékezni merészel arra, hogy mi is történt ezen a vidéken egy évtizeddel ezel tt.
Megértem, hogy felejteni szeretnének. De én újságíró vagyok. És örök feladatom lesz, hogy az
igasággal emlékeztessek. Hogy soha többé ne lehessen még egy Srebrenica, még egy Mostar,
még egy Szarajevó.

Megszokhattam volna már, de ezt nem lehet megszokni: engem állandóan, mindenki
beszervezni igyekezett. Volt például Budapesten egy elhárító tiszt, aki id r l id re
megkeresett, hogy nem kémkednék-e a hazámnak. Persze nem ezt a kifejezést használta;
el remutató gondolatokról és hasznos információkról beszélt. Mivel úgy két-háromhavonta
jártam le a délszláv háború térségébe, megértettem, hogy próbálkozik a tiszt. De újra és újra
dolgavégezetlenül kellett elkullognia, mert nem tudott beszervezni. Ahogy a horvát, a bosnyák
és a szerb oldalon, vagy egyenesen a határon is hiába próbálkoztak az egyenruhások és a civil
ügynökök. Miután visszautasítottam az amúgy nem kis pénzösszeggel járó ajánlatukat, azért
még feltették a kérdést:
– Na és mi látott a túloldalon? Csapatmozgás, dzsipek, tankok?
Megvontam a vállam.
– Aludtam, kérem.
Ett l kezdve általában az addig szaporán faggató határ r hirtelen bámulatosan sz kszavúnak
bizonyult. Ezt persze egy cseppet sem bántam.
Amint elhagytuk Drávaszabolcsnál a horvát határt, Béla barátom ismét dúdolni kezdett.
Esküszöm, életemben nem találkoztam még olyan operat rrel, egyáltalán, olyan emberrel,
akinek mindenr l a dalolás jut eszébe. Amikor például meglátta a Republika Hrvatska (Horvát
Köztársaság) táblát, azonnal éneklésbe fogott: – Re-re-republika Hra-Hra-Hrvatska, Hrvatska,
Hrvatska, Repupupubliblika…
1994 januárja volt, és elképzelni se tudtam, hogy az autóutat övez szomorú táj bárkit is
dalra fakasszon. Ám Bélának jókedve volt. Még. Volt nyugodt száz kilométerünk a Száva-
hídig. Majd Bosznia következett, a muzulmán rész. Béla is tudta, hogy onnantól nem sok
kedve lesz majd énekelni. Ráadásul a negyven kilométeres bosnyák sáv után elérjük a Boszniai
Szerb Köztársaság határát, és attól fogva jobb, ha Béla a játékos dalocskák helyett inkább
imákat kezd mormolni. Természetesen igyekeztünk mindent megtenni a biztonságunk
érdekében. Sötétedés után például csak nagyon ritkán közlekedtünk, s olyankor is lámpa
nélkül, mindössze hat másodpercenként felvillantott fényszóróval. A teljes elsötétítés idején,
pontosan kilencven kilométeres sebességnél ugyanis éppen hat másodperc kell ahhoz, hogy a
reflektor felvillantásával belássam a következ hat másodpercnyi útszakaszt. Persze ez sem
volt rizikómentes, de legalább nem voltunk kivilágított célpontjai az elvetemült
orvlövészeknek. Aztán igyekeztem minden országban a saját nyelvén szólni a hatóság
embereihez. Nincs túl nagy különbség a horvát, a bosnyák és a szerb nyelv között, ezért
vigyáznom kellett, hogy a helyes kifejezéseket használjam. Abban is szerencsém volt, hogy a
nevem kétnemzetiség . Ha szerb oldalon jártam, akkor az eredeti szerb Vujity néven
mutatkoztam be. Horvát területen azonban Tvrtko voltam, az els boszniai horvát királyra, I.
Tvrtkóra emlékeztetve. Játszottunk aztán a zenékkel is. A szerb oldalon igazi, szerb nemzeti
érzelm könny zenét harsogott az autórádiónk. A horvátoknál azonban az muzsikájukat
hallgattuk, míg Boszniában hamisítatlan muzulmán dalokra ingattuk a fejünket. Kis turpisság
volt, de talán az életünket mentette meg.
Ám mindez sem tudott volna megvédeni bennünket, ha egy kósza bosnyák egység, vagy
Arkan, Dragan, Mladics egyik csetnik szabadcsapata csak úgy szórakozásból aknát vet az
autónkra. Történt ilyen a kollégákkal, nem is egyszer. Mit lehetett tenni? Mint írtam:
imádkozni.
Kora délután értünk a szerb határhoz, de a téli félhomály miatt vagy fél tucat füstölg fáklya
világította el ttünk a göröngyös utat. Valaha kit n min ség lehetett az aszfalt, hiszen annak
idején, az 1984-es szarajevói téli olimpia miatt igyekeztek mindenb l európai min ség t
gyártani a jugoszlávok. Mára azonban a tankok lánctalpa felszaggatta az utakat.
A határ r, horpadt mell , ritkás kese hajú férfi, gyanakodva vizsgálta az arcunkat. Zsebéb l
walkie-talkie-t vett el , néhány gombnyomással ráhangolt a rádiófrekvenciára, majd hadarva
bediktálta a rendszámunkat. Elhallgatott. A másodpercek óráknak t ntek, nyomasztó volt a
csend. Várta a visszajelzést. Közben gyanakodva méregetett bennünket, mintha legalábbis a
háború legféltettebb titkaiba akartunk volna betekintést nyerni.
Ami azt illeti, Vukovár óta megtanultam, mi a türelem. A körülzárt város agóniáját csak az
élhette túl, aki kivárt, aki kerülte a hirtelenséget.
Végre megjött a jelzés és mi továbbhajthattunk. Az út kanyarogva haladt a Papuk hegység
déli lejt i mentén, sivár és kietlen völgyek peremén. Itt-ott felégetett falvak füstöltek a
távolban, üszkös romok emlékeztettek az öldökl háborúra. Egy kanyarban leláttunk a
szakadékba: odalent a mélybe dobált autóroncsok, kil tt járm vek roncsai hevertek.
Autónk id nként kátyúkba huppant, zötyögött, remegett és rázkódott a repedezett aszfalton.
És akkor az egyik szurdokban kacskaringózva puskaropogást hallottunk.
– Kurva életbe! – fehéredett el Béla.
Ránéztem.
– Baj van?
– Baj, baszod? Minket l nek!
– Honnan veszed?
– El ttünk csapódott be az aszfaltba.
Bélának igaza volt. Én oldalt kémleltem a tájat, így nem láthattam, hol értek célba a
lövedékek. Csak a durranást hallottam, így nem tudtam, hogy ki is a valódi célpont, mi vagy
valaki más. A hirtelen nyomáskülönbség megremegtette kocsinkat, de ett l nem lettem
okosabb. Béla azonban a kormány mögül el re figyelt, és mindennel tisztában volt.
– Most mit csináljak? – kérdezte halálra váltan.
Egy pillanatra bennem is megállt az üt , aztán gyorsan a következ t mondtam:
– Taposs a gázpedálra!
Újabb sorozat hallatszott, de megint nem talált el bennünket. Béla életveszélyes tempóban
robogott a katlan mélye felé. Nem akartam mondani neki, hogy sajnos ezt az irányt követve
nem javulnak az esélyeink, mert a környez hegyekb l kit n célpont lehetünk a völgyben.
Szarajevónak is ez volt a végzete: mivel egy hegyekt l körülölelt völgyben fekszik, a szerbek
könnyedén „mesterlövészkedhettek”, hiszen a város legtöbb utcáját belátták a hegyoldalakból.
– Ezek ki fognak nyírni bennünket! – hörgött Béla, és 160-as tempó mellett remeg kézzel
cigaretta után nyúlt. Nem mindennapi b vészmutatvány volt, ahogy meggyújtotta a cigit, de
sikerült neki.
– A francba! – morogta, miután nagyot slukkolt.
Ömlött róla a víz, s ezúttal kivételesen az én szívem is kalapált az izgalomtól. Néhány perc
múlva lakott település t nt föl el ttünk, az út éppen kettészelte. Béla rám pillantott, aztán
rátenyerelt a dudára. Sivítva hajtottunk keresztül a falucskán, s csak a túloldalon vett vissza
Béla a sebességb l, ahová már nem ért el a géppuskák tüze.
– Ezt túléltük… – sóhajtotta.
– Túl.
– Azért meleg helyzet volt!
– Az.
– Tudod, a feleségemnek van egy babaruha boltja. Az azért nyugisabb meló, mint a miénk.
– Gondolom.
Végül a hegyek lábához érve, úgy százötven kilométerrel a bosnyák határ után, elértük
Szarajevó külterületét. A szerb gy r t követ en egy ENSZ-állomásba ütköztünk. Innen már
láttuk a városszéli épületeket. A hó halotti lepelként borult Szarajevóra. Az ostromgy r n
belüli ENSZ-állomások azért voltak kitalálva, hogy a nemzetközi összefogás és er
szimbólumaként némileg elriasszák a szerbeket (és persze a városbeli harcos muzulmánokat)
az esztelen öldöklést l. Mint azonban az ízzé-porrá zúzott épületeken, a golyók lyuggatta
autókon, buszokon látszott, az ENSZ enyhén szólva tehetetlen volt az agresszióval szemben.
Lassan csordogáltunk befelé Szarajevóba, s a hegyi szerpentin legalján beértünk két kiégett
felh karcoló közé. A hétszázezres város ege alacsonyan függ felh rongyokkal volt
teleaggatva, a sötét fák között vizeny sen rajzolódtak ki a Béke sugárút gyász áztatta épületei.
Az egykor ápolt díszcserjék züllötten kókadoztak, s a hó alól bozót futott fel a házak falára.
Egek, micsoda ellentétben állt e halott város képe a tíz évvel azel tti, olimpiának otthont
adó Szarajevóval! Leny göz új városrészek, színpompás kavalkád… maga volt a
mennyország… igen, azon a tíz évvel ezel tti februári éjszakán, a nyitónapot megel z éjjelen
is esett a hó! Másnapra már minden készen állott, s este sok-sok millióan láthatták, ahogy a
tévé képerny jén megjelenik Vucsko, a kis farkas, aki sílécein a hegyek között száguldozva
kürtölte világgá: Szarajevó most pár napra a világ közepe! Fellobbant az olimpiai láng és az
emberek sírva-nevetve ölelkeztek össze az olimpiai stadionban. Tizenkét éves voltam, és
megbabonázva néztem minden id k legjobb m korcsolyak rjét. A brit Thorwille-Dean páros
minden zs ritagtól a maximális pontszámot kapta Bolerójára. Méltóságteljesen, felemel en
siklottak a jégen, újra meg újra átölelve, majd ismét elengedve egymást. Míg végül lezuhantak
a jégre, s „holtukban” élvezték a sz nni nem akaró tapsvihart. A „haláltánc” aranyérmet ért.
Tíz év telt csak el azóta, s az a csarnok, ahol a brit páros bemutatta megismételhetetlennek
hitt produkcióját, olimpiai szentélyb l porrá és hamuvá lett. Mellette, a focipályán fejfák
sorakoztak. A temet k ugyanis megteltek és a szarajevóiak minden egyes zöld területet
temetkezésre használtak. A városközpontban most is ott állt Vucsko, az édes kis farkas, de
kil tt szemmel. Azok pedig, akik annak idején testvérként ölelték egymást az olimpiai
stadionban, most gyilkos vággyal céloztak egymásra. „A nemzetiségek, a sokszín ség, az
egymás mellett és egymással élés csodája!” – írta egy könyv Szarajevóról. Nos, ez lett a veszte,
a halála.
 De hogyan is történhetett mindez a béke, a szeretet városával?
Tito Jugoszláviáját hat tagköztársaság alkotta: Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina,
Szlovénia, Macedónia és Montenegró. A legnehezebb helyzetben mindig is Bosznia volt,
hiszen elképeszt en összetett volt etnikailag. Az itt él k 45 százaléka muzulmán volt, azaz
olyan szláv ember, akinek az sei Bosznia 500 éves török megszállása idején tértek át az „igaz
hit”-re, 35 százalék szerb, 20 százalék pedig horvát volt, de ez Tito alatt, s t kés bb, egészen a
kilencvenes évekig senkit sem érdekelt. Egyszer en nem volt téma, ki milyen nemzetiség .
Jugoszlávia épp attól volt fantasztikus, hogy jól megfértek egymás mellett a különféle
nemzetiségek.
Csakhogy jött a politika, s mikor a nyolcvanas évek végén recsegve-ropogva összed lt a
Moszkva vezette baloldali blokk, Jugoszláviában fellángolt a nacionalizmus. Szlovénia, majd
Horvátország is függetlenedni akart, Szerbia pedig úgy döntött, hogy nem engedi, illetve hogy
neki területek kellenek. Még. Több. És ha szép szóval nem nyerhet territóriumot
Horvátországtól, Boszniától, vagy bárki mástól, akkor majd elveszi er szakkal. (Ennek az
ötletnek a kitalálói és végrehajtói ma a hágai börtönökben töltik büntetésüket, vagy várják
joger s ítéletüket. A szerencsésebbek [?] pedig bujkálnak valahol.)
Tudósítóként én akkor érkeztem el ször a délszláv térségbe, amikor Szerbia és az általa
fenyegetett államok még igyekeztek tárgyalásokkal megoldani a megoldhatatlannak t n
helyzetet. Bosznia földjére azonban csak 1992-ben léptem, amikorra már túl voltunk a szerb-
horvát háború javán. Szerbia elfoglalta Horvátország területének majd egyharmadát, s bár
t zszüneti szerz dés biztosította a törékeny békét, a frontvonalak mentén öldökl dühvel
néztek farkasszemet a szerb és a horvát katonák. Szerbia addigra teljesen eltörölte két,
korábban viszonylag önálló tartományának, a Vajdaságnak és Koszovónak önrendelkezési
jogát, túl voltunk már Vukovár nyolcvankilenc napig tartó kiéheztetésén, Dubrovnik
módszeres bombázásán.
Jómagam tehát 1992 márciusában érkeztem Boszniába, s bár érz dött az egyre fenyeget bb
szerb nyomás a bosnyákok földjén, senki se hitte, hogy eldördülnek a fegyverek. Karadzsics, a
Boszniai Szerb Köztársaságot kikiáltó politikai vezet egyre ingerültebben tárgyalt Szarajevó
sorsáról, holott valamikor maga is e város lakója volt, a helyi kórházban dolgozott
pszichiáterként. A Szerb Köztársaság ura, Milosevics boszniai helytartójaként, elnézte, s t
támogatta, hogy különféle szabadcsapatok etnikai tisztogatásba fogjanak, persze egyel re csak
módjával.
Bár Bosznia már korábban is éhezett és szenvedett a délszláv háborútól, az öldöklés mértéke
1992 tavaszán törte át a józanész gátját. Akkor már hónapok óta buzdította a belgrádi vezetés a
széls ségeseket, a feldühített szakadárokat, hogy akár fegyverrel is, de védjék meg a boszniai
szerbeket a népirtástól. A népirtástól! Április 4-én néhány jóakaratú muzulmán és velük
szimpatizáló szarajevói szerb és horvát vezet béketüntetést szervezett Szarajevó utcáin, ám a
Holiday Inn szállodában lesben álló, máig ismeretlen terroristák belel ttek a tömegbe. Ezzel
kezdetét vette az úgynevezett piszkos háború. Vagy ha úgy tetszik, a délszláv háború
piszkosabbik része. Össze sem lehetett hasonlítani a szerb-horvát háborúval. Itt esztelenül folyt
a gyilkolás. Csecsem ket l ttek ki az édesanyjuk öléb l. Gyermekekre céloztak a csetnikek.
Persze mit is várhattak volna az emberek a szabadcsapatoktól, hisz épp az volt a lényegük,
hogy senki és semmi nem parancsolhatott nekik. Milosevics is erre hivatkozik mostanában
Hágában, s rezzenéstelen arccal mondogatja, hogy neki fogalma sem volt róla, milyen
kegyetlenségeket m veltek például Arkan csapatai. Persze senki sem hisz neki. Mindenki
pontosan tudja, hogy a szerb széls ségesek a több tízezres, helyben állomásozó jugoszláv
hadsereg támogatásával özönlötték el Boszniát.
A szerb-horvát háború alapvet en kevésbé volt vallási jelleg . Érthet , hisz mindkét fél a
keresztény hitet követte, ha a szerbek pravoszlávok is voltak. Hanem a bosnyákok hith
muzulmánként lángoló gy löletet váltottak ki a szerbekb l. És persze id vel a szerbek is a
mohamedánokból. Piszkos háború volt, amelyben nem volt teljesen ártatlan fél. Csak ártatlan
emberek, áldozatok. Srebrenicában, a Bosznia keleti kapujaként emlegetett városkában
egyetlen éjszaka leforgása alatt nyolcezer muzulmánt végeztek ki módszeresen Karadzsics
parancsára Mladics kapitány emberei. A férfiakat, akik a közeli erd kbe menekültek, addig
üldözték, míg mind egy szálig le nem kaszálták ket a géppuskáikkal. Egy ismer söm, aki
hallva, hogy a csetnikek szlavóniai magyar falvakban is vérfürd t rendeztek, kiszerz dött
Boszniába zsoldos katonának, egészen horrorisztikus dolgokról számolt be kés bb. Mint
elmondta, a gyilkosok nem csupán agyonl tték áldozataikat, de közvetlenül utána átvágták a
torkukat, s t néha kivágták a szívüket. Ismer söm ugyanakkor azt is elmondta, hogy k sem
maradtak adósai az ellenségnek. akkor jött haza, amikor az egysége utasítást kapott arra,
hogy kergesse el egy kis falu lakosságát, a házakat meg gyújtsák fel. Egyszer en érthetetlen,
honnan volt bennük ez a fékevesztett vérszomj, ez az érzéketlen pusztítási és ölési kényszer.
Emlékezzünk csak, kés bb Magda Marinko – a Jugoszláv Néphadsereg korábbi tisztje –
ugyanilyen hidegvérrel és kegyetlenséggel irtotta ki magyarországi áldozatait. Volt hol magába
szívnia a könyörtelenséget, hiszen sokáig Arkan egyik ezredeseként „vitézkedett” a
szabadcsapatok élén.
Hogy az ENSZ mennyire tehetetlen volt, azt tökéletesen mutatta Szarajevó ostroma. A szerb
tüzérség egyszer en átágyúzott az ENSZ-katonák feje fölött. De a nemzetközi szervezet a
srebrenicai tömegmészárlás idején sem állt a helyzet magaslatán, s azt is tehetetlenül nézték a
békefenntartók, amint 1993 januárjában egy szerb ellen rz ponton kirángatták Bosznia-
Hercegovina elnökhelyettesét az ENSZ páncélozott járm véb l, és a szemük láttára
kivégezték.
Végül a zsúfolt szarajevói piac elleni legsúlyosabb aknatámadás volt az utolsó csepp a
pohárban, amikor hatvannyolcan haltak meg. Akkor az ENSZ megfenyegette a szerb felet, s
így kezd dtek meg a béketárgyalások. De ez már egy kés bbi történet.
Mint írtam, 1992-ben érkeztem Boszniába, egészen pontosan Bosznia fölé. Az amerikai
légier frankfurti bázisáról indultunk, s nagy szerencsém volt, hogy a sok száz újságíró közül
benne lehettem abban a hatban, akik akkreditálást kaptak a légi segélyszállítmány elkísérésére.
Mind a hatunkat gyorstalpaló oktatáson készítettek fel az oxigénmaszk és az ejt erny
használatára, majd egy átkozottul nehéz páncélmellényt adtak ránk, a fejünkre pedig egy
sisakot. Johnny Rea törzs rmester szüntelenül vigyorgott. Tudta, hogy ha a Boszniába ledobott
sok ezer tonna élelmiszer és gyógyszer nem is mindig jut el a címzettekhez, azért az
csomagjaik jelentik a rászorulók számára az egyetlen támogatást. A földi segélyszállítmányok
akkor már hónapok óta rendre elakadtak a szerbeknél.
– Hoztam maguknak papírt, alá kellene írni – rikkantotta Rea, és az orrunk alá tolt egy
nyomtatványt.
Az el re megírt szöveg lényege az volt, hogy a repülés pontos idejére, magasságára és
útvonalára vonatkozó adatokat nem használjuk fel a tudósításainkban. Aláírtuk. Rögtön ezután
betessékeltek bennünket az utastérbe. Meglehet sen sz kösen voltunk odabent, hiszen a hely
nagy részét a vászonba burkolt óriási ládák foglalták el. Oldalt oxigénpalackok sorakoztak, a
gép bels falán ejt erny k lógtak.
– Ki tudja, nem lesz-e rá szükségük! – kacsintott Rea, de valahogy nem voltam
humoromnál.
Felzúgott a motor, alig bírtuk túlüvölteni a zajt. Felemelkedtünk és számoltuk a perceket.
Aztán egyszer csak a Hercules gép bels fehér világítása vörösre váltott.
– Három perc! – szólt hátra a pilóta a válla fölött. – Ellen rizzék a biztonsági öveket,
vegyék fel az oxigénmaszkot!
Engedelmeskedtünk, s néhány pillanat múlva már maszkban figyeltük, mi történik. Mi a
repül gép hátsó részében helyezkedtünk el, el ttünk a zöld-barna foltos álcadzsekit, golyóálló
mellényt és szintén maszkot visel amerikaiak figyeltek feszülten. Ereszkedni kezdtünk, a
kerek ablakokon át már látni lehetett a távoli hegyeket. A hozzánk legközelebb álló katona
egyszer csak megrántotta a fölöttünk húzódó acélhuzalt, s a gép falán lyuk támadt. A
csomagok két párhuzamos sínpályán, görg k segítségével zuhantak a mélybe. Eközben a
propellerek által felkavart leveg frissen csapódott az utastérbe. Végül bezáródott a zsilip. Már
épp vettük volna le az oxigénmaszkunkat, amikor kiderült, hogy nem légmentesen záródik a
nyílás. Két katona esetlen mozdulatokkal igyekezett visszaer ltetni a helyére az ajtót, de ez
második kísérletre sem sikerült nekik. Üvölteni kezdtek egymással az amerikaiak, de alig
hallottuk a hangjukat. Elhangzott Split, Zágráb meg egy olasz légikiköt neve, gondolom, a
kényszerleszálláson tanakodtak. Végül visszafordultunk Frankfurtba, és szerencsésen
landoltunk a német nagyvárosban. Kiszálláskor Rea fülig ér szájjal szorongatta az izgalomtól
még mindig remeg kezünket.
– Harminc tonna élelmet – mondta –, harminc tonna élelmet dobtunk le a kelet-boszniai
Srebrenicába! Jó érzés, ugye?
Két történetet azért el kell mondanom, mert érdekes megvilágításba helyezik a háborút.
Egy alkalommal a Hercules gépek disznóhúst dobtak le a muzulmán Szarajevóra. Mint
ismeretes, az igazhit ek számára tiltott étel a disznóhús. Így aztán ott volt a nagy dilemma a
csonttá-b rré soványodott szarajevói muzulmánok számára: vallás vagy élet?
Néhány nappal kés bb az amerikaiak egy egész boszniai falvacskát tettek a földdel
egyenl vé. A többtonnás faládákkal egyszer en lebombázták az éhez k viskóit. Az emberek
pedig tehetetlenül sírtak odalent. Most már nemcsak éheztek, de tet se volt a fejük fölött.
Aztán kibonthatták az élelemmel teli faládákat, és legalább volt mit enniük, ha már házuk nem
maradt.
Alapvet en azonban valóban nagy segítség volt a bosnyákoknak a hozzájuk id r l id re
eljuttatott amerikai segélyszállítmány, ha a Herculesek küldetése csupán cseppnyi enyhülést
jelentett is a fájdalom tengerében.

Az egykor olimpiai díszben pompázó Szarajevó tehát 1994-ben megtépázva, térdre

kényszerítve várta a sorsát. Mi pedig behúzott nyakkal surrantunk végig a városon. Oldalt, úgy
kétszáz méterenként hatalmas tábla figyelmeztetett: „Vigyázz! Orvlövész!” Elfordultunk annál
a hídnál, amelynél Gavrilo Princip lel tte a Habsburg trónörököst. Egy id ben stílszer en
Ferdinánd hídnak nevezték a m emléki építményt, amin egyedül én nem csodálkoztam a
külföldi újságírók közül. Nálunk ugyanis Balatonszárszón a József Attila utca is keresztezi a
vonatsíneket.
A törékeny mecsetek, a robusztus dzsámik és a kecses minaretek között elértük a Konak
elnöki palotát, majd a televíziós központ külvárosi épületéhez futó sugárútra kanyarodtunk.
Valahol a közelben a müezzin kora esti imára hívott, persze csak magnóról, mert a szent
dalnokokat sorra leszedték már a tornyokból a szerb mesterlövészek.
 Fékeztünk a központ szocreál kockaépülete el tt, és vállunkon a táskánkkal, meg a kamera
részeivel besiettünk. A recepciónál egyeztettük az engedélyeket, majd beköszöntünk a büfébe.
Nagy volt a pangás, mindenki a bejelentkezésére várt. Európa-szerte kezd dtek az esti híradók.
Mi csak másnap adtunk el ször. Még Pesten meg kellett rendelni a vonalat, Genfen keresztül.
Nem volt olcsó játék, úgyhogy általában már negyed nyolckor t kön ülve vártam a kapcsolást,
fülhallgatóval a fejemen, habár csak 19.31-t l ketyegett a tíz perc.
A nagy és tehet s nyugati csatornák számára persze sokkal egyszer bb volt az élet. A CNN
munkatársai például Szarajevó egyetlen elegáns szállodájában, a Holiday Innben laktak,
naponta ötszáz dollárért. A háborúban minden méregdrága. Még az is, ami nem luxus. Ám az
amerikai kollégák gond nélkül kiköhögték az egyébként más városok hasonló kategóriájú
szállodáiban fizetend összeg ötszörösét. Viszont reggelire lágy tojást ettek és mindig volt
meleg vizük.
A BBC saját stúdiót rendezett be egy patkolókovács m helyében. Nekik mindig volt szabad
vonaluk, a nap huszonnégy órájában. Sosem jártak úgy, mint én, amikor nem jutott pénz a
kamerás közvetítésre, és egy földalatti postahivatalba kellett elzarándokolnom, hogy
tudósíthassak a Híradónak. Körülöttem a fülkékben bosnyák emberek élték fennhangon a
magánéletüket: „És ti jól vagytok, Muhamarovics barátom?” „Képzeld, Hadzsijarevicséknél
megszületetett a gyerek, de kil tték a kádját, és most nem tudják fürdetni!”
Így vártam a bejelentkezéseket. Sosem felejtem el, egyszer hosszú percekig vártam a
kapcsolásra, de odakint bizonyára csak azt látták a sorban állók, hogy mély csend van a
fülkémben. Épp megkaptam Budapestet, amikor egy tagbaszakadt, vállas férfi tépte fel az ajtót.
– Mi van már? – üvöltötte, miközben az orra úgy járt, mintha kalapáccsal egyengetnék. –
Miért nem jön ki, ha nem beszél?
– Beszélnék, ha hagyna.
– De hisz nem beszél! Percek óta hallom, hogy nem beszél!
A magyar néz k hallották, de nem értették, mir l is folyik közöttünk a diskurzus. Érdekes
pillanatok voltak.
Szóval nekünk csak percdíjért vásárolt vonal, otthonról hozott löncshúskonzerv és a
televízió földszinti folyosója jutott, de így is rendkívül elégedettek voltunk, mert a hazánknak
tudósíthattunk. A folyosón egyébként többen is aludtunk hálózsákban, s néhány össznépi
horkolás után már barátokként kacsintottunk össze az olasz, a spanyol vagy épp a lengyel
kollégákkal. Bevallom, olyan is volt, amikor egy-egy általunk felfedezett riportalanyt a
kollégák „rendelkezésére bocsátottunk”, és viszont. Ezekkel a szarajevóiakkal egyébként
általában szoros barátságba is kerültünk.
Nem véletlen, hogy azon az estén is hozzánk szaladt be lélekszakadva a mokány, negyven
körüli Nezed. Fekete haja kissé ritkult már a halántékánál, keskeny orra és szürke szeme
igazán karakteressé tette az arcát. Egy mosoly enyhített volna éles vonásain, de Nezednek
pillanatnyilag semmi kedve sem volt mosolyogni.
– Megint elvitte az öreg a kislányom! – hörögte tört angolsággal.
Augusto végigsimított a homlokán. Füttyentett a társainak, akik az ablaknál füstöltek.
Emilio és Antonio azonnal odajöttek, óvatosan átlépték az akkor már mélyen hortyogó Bélát és
mellénk guggoltak. Augusto taglalta a helyzetet zenél , perg nyelvükön. Carlos is
el sündörgött a villanyrezsótól, épp vizet melegített a tisztálkodáshoz.
Nezed nem el ször keresett meg bennünket a problémával. Kissé szenilis öregapja,
megrémülve a lövések zajától, hóna alá kapta Nezed ötéves kislányát és elindult vele a
hegyekbe. Legutóbb egy faházban találták meg ket, nem messze a szerb vonalaktól.
Gondolom, nem kell bizonygatnom, mennyire veszélyes vállalkozásba fogott az öreg. És
persze mi is, amikor Nezed kérésére a nyomába eredtünk. De nem hagyhattuk magára mert
egyedül nem bírta volna lehozni az öreget és a kislányt, f leg, ha a szerbek eltalálják
valamelyiküket.
Alighanem egyetlen épelméj bosnyák barátja sem akadt, aki elkísérte volna Nezedet a
hegyekbe. Ez ugyanis egyenl volt azzal, mintha vadászatra kínáltuk volna fel magunkat. Csak
húszéves unokaöccse, Hurem csapódott még a társasághoz, aki kifejezéstelen tekintettel bámult
maga elé, ahogy a métereket rótta. Történetükb l kés bb két dokumentumfilm is született, az
újságírók valószín leg ezért csapódtak melléjük.
A faház felé vettük az irányt, Emilio és Nezed vezette a csoportot. A tévé épületét l
mindössze negyedórányira kezd dtek az erd k, és Carlos szaporán filmezett. Ígérete szerint
mindannyian használhattuk volna az alapanyagokat a tudósításainkhoz, de a sors aztán
másképp rendelkezett.
Mire kiértünk a fák közül egy tisztásra, egészen besötétedett. Egyszer csak ott voltak a
csillagok a semmib l, ragyogva keltek életre, finom fénysugarakat szórva szét az éjszakába.
Egy ösvényt világítottak meg el ttünk. Olyan keskeny volt, hogy csak libasorban fértünk el
rajta. Elkezdtünk fölfelé kaptatni a völgyb l. Hirtelen legelöl megtorpant Nezed és Emilio. Egy
holttest hevert el ttük, megfagyva. Hason feküdt, hatalmas vérfolt éktelenkedett a tarkójától a
lapockájáig. Nezed a holttesthez hajolt. Megragadta a vállát, hogy maga felé fordítsa az arcot.
Fiatal férfi volt. A koponyájának fels része teljes egészében hiányzott. Carlos rendületlenül
filmezett. Olyan csend volt, hogy szinte zavaróan hangos volt a kamera zúgása.
– Nem valószín , hogy kint vannak – mondta Nezed a szerb orvlövészekre célozva. – Hideg
van nekik.
Nemcsak nekik, nekünk is hideg volt, de az izgalom valamelyest melegen tartott bennünket.
Épp indultunk volna tovább, amikor reccsenést hallottunk a közelb l. Nezed félrehúzta a
zubbonyát, egy Uzit és egy 38-ast húzott el . Arca mozdulatlan volt, akár egy szoboré. Tudtuk,
hogy nem piskóta a pasas: néhány hónappal korábban egy csetnik suhanc támadta meg t és a
feleségét az országúton, mire Nezed habozás nélkül beledöfte mutatóujját a fickó jobb
szemgödrébe.
– Maradjatok itt, körülnézek – mondta halkan, és nesztelen léptekkel a bozót felé indult.
Ebben a pillanatban dörrenés hallatszott, s egy golyó csapódott a bal karjába. Megpördült,
elzuhant. Azonnal a földre vetettük magunkat, és kúszni kezdtünk felé. Nezed összezárta a
száját, ajkai elfehéredtek az er lködést l. Nem akart üvölteni, mert azzal odacsalogatta volna a
szerbeket. Pedig borzalmas fájdalmai lehettek: amikor Emilio széttépte a zubbonya ujját,
látszott, hogy a mesterlövész golyója az alkarját találta el – és nemcsak a húst. A karcsont
csupaszon fehérlett, jól látszottak a szétzúzott inak.
– Minden oké – hörögte könnybe lábadt szemmel, és remeg lábakkal feltápászkodott
térdel helyzetbe.
Emilio kend t vett el és szorítókötést csinált bel le Nezed karjára. A fehér vászonanyag
azonnal átvérzett. A zöldfül Hurem a rosszulléttel küszködött. Arca sárga volt, akár egy
maláriás betegé. Lehajolt az egyik bokor mögött és hányni kezdett.
– Szerencsém volt – rázta a fejét Nezed, míg Hurem arrébb öklendezett. – Nem olyan
képzett a lövész fickó. A nedvesség növeli a leveg s r ségét, az pedig lelassítja a lövedéket.
Így alacsonyabban lesz a becsapódási pont. A lövésznek ezt be kell kalkulálnia, amikor céloz.
Erre nem gondolt a barom. Hiszen biztos, hogy nem a karomra célzott.
Az eszébe se jutott Nezednek, hogy az orvlövész egyszer en nem jól l . Cimboránk
négyszer is megjárta a frontot, és tisztában volt vele, hogy akinek a homlokára siklik egy
képzett mesterlövész irányzója, annak vége. De azt is tudta, hogy a hegyekb l lövöldöz
banditák ritkán járnak egymagukban. És a társuk esetleg tapasztaltabb. Okosabban céloz a
nedves id ben.
– Sietnünk kell, mert itt nagyon szem el tt vagyunk – sürget te a csapatot Nezed.
Pisszegett Huremnek. Amaz megtörölte a száját, és imbolygó léptekkel csatlakozott
hozzánk. Két-háromszáz métert lopakodhattunk el re, amikor Nezed el re mutatott.
– Ott a kisház, oda vihette az öreg az én Száidámat – mondta. – Innen egy kicsit meredek
lesz.
Visszadugta övébe a fegyvereit, és ép kezével kapaszkodva fölfelé indult. Követtük.
Akkorra már mindenkinek megvolt a maga baja. Antonio cip je teljesen átázott. Carlos féltette
a mínuszoktól a kameráját, s minduntalan vastag kabátja alá próbálta betuszkolni. Nezed
karjából szakadatlanul csorgott a vér, hiába tartotta fölfelé. Nekem a hajam volt csuromvíz a
siet s gyaloglástól, éreztem, hogy a verejték ráfagy az arcomra. Hurem pedig… nos, egyre
rosszabbul volt. Szemmel láthatóan csak arra vágyott, hogy legyen már vége az egésznek.
Ezzel persze mindannyian így voltunk, de a fiú idegeit teljesen fel rölte az izgalom, vagy ha
úgy tetszik, a félelem. Nem sokkal a faház el tt meg is torpant. Félreállt, a szikláknak d lt,
megkapaszkodott egy ágban és többször is nyelnie kellett, hogy elfojtsa a hányingerét. Nezed
odalépett hozzá, és fáradt mosollyal megveregette az arcát.
– Jól van, kölyök, már csak néhány lépés – mondta, és visszaindult az ösvény felé.
Ekkor ismét egy golyó gyilkos süvítését hallottuk a közelünkben, és a rettegett tompa
puffanást. Egymásra néztünk, hogy eltalálták-e valamelyikünket. Mindannyian egyben
voltunk.
– Gyerünk, gyorsan! – sürgetett Nezed.
És ebben a pillanatban újra jött a süvítés, szinte b rünkön éreztük a perzselését. A golyó
ezúttal sajnos célba ért, méghozzá kegyetlen pontossággal. Vér fröccsent szét Hurem fejéb l. A
teste nekizuhant a sziklának, a vérvörös csíkot festett a k re.
– Neeeem! – ugrott oda üvöltve Nezed, és zokogva vette ölé be a fiú fejét. – Neeeem!
Egészséges kezét próbálta a sebre szorítani, de sok értelme nem volt. Tehetetlenül
omlottunk le köré a hóba, és vele sírtunk. Carlos ezúttal nem filmezett, pedig vérbeli riporter
volt. Eszünkbe se jutott, hogy megörökítsük ezt a szörny séget. Az emberség, a kegyelet
legy zte bennünk az újságírót.
Hurem zihált a fájdalomtól. Szája hang nélkül tátogott. Aztán összegömbölyödött, mint
magzat az anyaméhben, és egy utolsó sóhajtással kilehelte a lelkét. Nezed rázkódott a sírástól.
Tíz perc telhetett el így, mire valamelyest össze tudtuk szedni magunkat. Nezed kérésére
Antonio és Augusto ott maradt Hurem holtteste mellett. Mi félig kúszva továbbmentünk, és
rövidesen elértük a házat. Nezed még mindig magánkívül volt unokaöccse elvesztése miatt.
Láttam, hogy megtört a fény a szemében. Rekedten figyelmeztetett, hogy maradjunk hátra.
El húzta a fegyvereit, és egyetlen mozdulattal berúgta a faház ajtaját. Bentr l dohszag áradt
kifelé, s csak egy pár fokkal volt melegebb, mint a szabad ég alatt. Nezed intett, hogy jöhetünk,
de váratlanul tépett szakállú öreg jelent meg az ajtóban, és egy hatalmas fejszét lendített a feje
fölé, hogy lesújtson a hívatlan vendégekre. Ám Nezed még odafönt, a feje fölött megragadta a
karját és kicsavarta bel le a fejszét.
 - Lassú vagy már, öreg! – morogta. – Hol a lányom? Beszélj, vagy kihasítom a szívedet.
Az öreg a kezébe temette az arcát.
– Odalent van? – kérdezte Nezed. Az öreg bólintott.
Megkerültük a viskót, s hátul, az alagsorba vezet bejáratnál álltunk meg. Nezed
hallgatózott egy kicsit, majd felemelte a nyílás acélfedelét és a falnak támasztotta. Létra
vezetett lefelé a fénycsövekkel bevilágított koszos helyiségbe. Nezed gyorsan leért a
betonpadlóig. Rögtön észrevette Száidát. A kislány karját a térde köré kulcsolva kuporgott a
penészes sarokban és hangtalanul sírt. Nezed odalépett hozzá, megsimogatta, aztán az ölébe
vette. Ám megkönnyebbülését, hogy a kislányt rendben találta, azonnal szívszorongató
iszonyat váltotta fel. Hogyan fogja levinni onnan Száidát úgy, hogy a szerbek el ne találják.
– Futni fogunk! – jelentette ki. – Én viszem Száidát, ti az öreget, Antonióék pedig szegény
Huremet.
Így történt. Egyetlen lövés nélkül leértünk a hegyr l. Talán elege lett az ellenségnek a
metsz hidegb l. Egyenesen a televíziós központ épületéhez siettünk, er nk végén jártunk. A
recepciósok nem engedték, hogy bevigyük Huremet az aulába, de Nezed ingyen telefonálhatott
a szobájukból a rokonoknak. Néhány perccel kés bb megérkeztek Hurem szülei. Anyja
eszeveszett zokogással borult a fia lábához, apja könnyek között simogatta Hurem viaszos
arcát, miközben elcsukló hangon ismételgette: – Drága kisfiam, drága kisfiam…
Bementünk az épületbe. Nezed utánunk jött, és épen maradt kezével hálásan megszorította a
kezünket. Aztán elment Száidával az ambulanciára, ahol megvizsgálták a kislányt és ellátták
Nezed sebét a karján. Majd még az éjszaka folyamán visszajött, és meleg ételt hozott nekünk:
káposztalevest, feketekenyérrel. Az ilyesmi Szarajevóban akkoriban aranyárban ment. Letett
még az asztalunkra négy doboz olajoshal-konzervet, megölelt bennünket és elbúcsúzott.
Ami engem illet, éjfél után jött ki rajtam a feszültség. Legurítottam néhány pohárral az
egyik lengyel kolléga vodkájából, majd beszálltam egy huszonegyezésbe, és egy óra alatt a
seggére vertem egy egész havi fizetésemnek. Nem nagyon rendített meg; láttam odafönt a
hegyen, hogy mennyit ér a pénz. Az élet!
Leveg re volt szükségem, kibotorkáltam hát az épület elé. A hajnal már kezdte
halványlilára színezni a völgy peremét, de a környék puha csendjét még mindig csak egy-egy
varjú károgása verte fel. Szunnyadt a város. Talán azt remélték a szarajevóiak, hogy mire
reggel felébrednek, köddé válik a háború. Hogy újra rettegés nélkül engedhetik ki az utcára a
gyermekeiket. Hogy ismét lesz élelmiszer a boltokban. Hogy megint lesz értelme dolgozniuk,
küzdeniük. Élniük.
Visszamentem, led ltem. Reggel hatkor ébredtem, nehéz fejjel, kiszáradt szájjal. Két-három
órát, ha aludtam. Sajt és kefir szaga terjengett a folyosón. Carlos jött nagy dérrel-dúrral,
közölte, hogy túl sötétek lettek az éjszakai felvételek, ezért alig van bel le használható rész.
Sajnáltam.
Az olaszok még aludtak. Béla kávét f zött, anélkül képtelen lett volna elkezdeni a napot.
– Hol voltatok? – kérdezte a rezsó mellett ácsorogva. – Tízkor felébredtem egy percre, és
sehol sem láttalak benneteket.
– Majd elmesélem – feleltem.
Egyel re semmi kedvem nem volt felidézni a tegnapi poklot. Közben nagy hanggal
megjöttek kanadai kollégáink a mosdóból. Steve, a göndör, hosszú hajú torontói srác kopott
farmernadrágjába törölgette vizes kezét, szájából cigaretta lógott.
– Este együtt leszünk az újságíró klubban! – lapogatta meg a hátam, és az ölembe dobott
egy darab papírt, amelyen ezt olvastam: „Kedves Vujity Tvrtko, szeretnénk, ha részt venne a
helyi tévé ma esti Riporterklub cím m sorában. A politikai témájú m sor ezúttal azt feszegeti
majd, hogy milyen Szarajevó, illetve Bosznia a külföldi kollégák szemszögéb l. Megjelenését
el re is köszönjük!”
– Mikor van a felvétel? – kérdeztem.
– Felvétel? – húzta fel a szemöldökét Steve. – Egyenes adás, barátom. Este fél kilenckor.
Leült mellém, majszolni kezdett egy szendvicset.
– Tegnap majdnem becsúszott egy randevú – mondta teli szájjal. – Álomarcú bosnyák lány
volt. S r fekete haj, vastag száj, sötétbarna szem…
– Aha – mondtam kedvetlenül.
– De lerázott. Azt mondta, id pocsékolás, ha neki udvarolok, mert már férjnél van. Te, ezek
szinte még gyerekek, amikor már férjhez adják ket! Micsoda népség!
Fél óra múlva már az utcákat róttuk Bélával, téma után kutatva. Sokat nem kellett
kutatnunk: rögtön a második sarkon egy öreg katonai motorkerékpár állt a falhoz támasztva.
Szürke vázát épp két rend r vizsgálgatta. A motor mellett egy középkorú férfi elszenesedett
holtteste hevert. A rend rök nem igazán értették, hogy miközben a motoron egy karcolás sem
volt, hogyan éghetett halálra a tulajdonosa. Ez is egy maradt a sok ezer szarajevói talány közül.
Kés bb viszontláttam a jelenetet az egyik világhír divatcég egyik reklámplakátján, amint a
zsaruk az ép motort és a fekete hullát hasonlítgatják össze. Ó, az említett divatcég mindig is
nagyon értett a meghökkent reklámokhoz. Nem sokkal korábban például ugyanez a cég
szépségversenyt rendezett Szarajevóban, amelyen kizárólag a háborúban testi fogyatékossá lett
lányok indulhattak. Csonkolt kez szépségek, aknára lépett, tolókocsis fiatal n k pózoltak a
kifutón, s a versenyt végül egy tizennyolc éves, gyönyör , féllábú lány nyerte, aki mankójára
támaszkodva bicegett végig az ujjongó tömeg el tt a koronáért.
Béla nem akarta elhinni az éjszakai kalandunkat. El ször vérig sért dött, amiért nem
ébresztettem fel, de aztán megenyhült. Végül azért pufogott, hogy Carlos nem tudott
használható felvételeket készíteni.
– Tudta, hogy nem használhat lámpát, akkor miért nem készült fel a körülményekre? –
dohogott operat r barátom, aki szerint igazán érzékeny filmre, megfelel blendével,
infrafelszereléssel, éjszaka is használható felvételeket lehet készíteni, különösen ha világít a
hó.
Az elnöki palotánál egy csapat kölyök tolongott egy ENSZ-teherautó körül. Arra
számítottak, hogy osztogatás lesz. Egy simára borotvált, csibészesen jókép amerikai katona
két zacskó cukrot halászott el a mellényzsebéb l. Kibontotta a zacskókat, és adogatni kezdett
az édességb l a visongó gyerekeknek. Közben csettintett a társának, aki szeméhez emelte
nyakában lógó fényképez gépét, és kattintgatni kezdett: „Csíííííííííííz!”
Készültek a fotók a családi albumba.
Egy sarokkal arrébb tartálykocsikból töltögették az emberek kannáit vízzel. A szerbek
nemcsak az áramot, a vízvezetékeket is lezárták, így a lakosság csak az emberbaráti
szervezetek tartálykocsijaiból nyerhetett vizet. A televíziós központ szerencsére külön
aggregátorról m ködött, de a víz ott is esetleges volt. Ismertem olyan családot, amelyik egy
panelház fels emeletén lakott, s a gránátok minden évben kiszakították a lakás ablakait, így a
szül k és a gyerekek ablak, f tés és meleg étel nélkül vészelték át a teleket.
Témát kerestünk. Az Egyetemi Könyvtár páratlan könyvállományából több mint egymillió
kötet lett az enyészeté a Trebevics hegységb l lezúduló ágyúzás okozta t zvészben. Szerettünk
volna az épületben forgatni, de nem jött össze. Viszont az egyik alkalmazott szívesen mesélt a
múltjáról. Míg családja az ostrom éveit – sok társukhoz hasonlóan – egy pincében töltötte,
addig t a csetnikek kényszermunkásként aknalerakásra használták. Meg az is az dolga volt,
hogy összeszedje az aknára lépett, szétszaggatott gyerekek testrészeit. Szóval nagy hévvel
mesélt, de kérte, hogy ne filmezzük. Így aztán csak egy hétköznapi mesefélóra lett a dologból.
Azért nagyon nem voltunk elkeseredve amiatt, hogy nem jött össze a beszélgetés. Errefelé
mindenkinek megvolt a maga története. Ott volt például a szép szál fiatalember, aki egykor a
barcelonai olimpiára készült, de már csak a paraolimpia lehetett cél a számára, mert ell tték a
lábát. Vagy az egykor híres egyetemi tanár, akit légnyomás ért, és azóta üveges szemmel rótta
a parkokat. Igazából mindenki csak azt találgatta, mikor fogják leszedni a szerb lövészek.
Persze, ha átmentünk volna a szerb oldalra, ott meg a bosnyákok rémtetteir l tudtak volna
mesélni. Mondom, errefelé mindenkinek megvolt a maga története.
Hanem a legmegrázóbb történet ennek a szörny séges háborúnak a mementójává vált. „A
szarajevói Rómeó és Júlia” – csak így emlékeznek a két fiatalra, akik jelképévé lettek a
kegyetlenséget, értelmetlen öldöklést legy z és túlél szerelemnek.
A szerb fiú, Bosko Brkics és a muzulmán lány, Admira Ismics már kisiskolásként egymásba
szeretett. Akkor még béke volt Boszniában és az égvilágon senkit sem érdekelt, ki melyik
templomba jár imádkozni. Muzulmánok és keresztények együtt ülték meg egymás ünnepeit,
együtt várták a karácsonyt, az újévet, a ramadánt. S még olyan is volt, hogy az ortodox
katolikusok barátságos mosollyal és öleléssel köszöntötték a Mekkából megtért helyi
muzulmánokat, az úgynevezett hadzsikat.
Aztán kitört a háború, és a 25 éves Bosko és Admira egyszerre csak azon vették észre
magukat, hogy egy pincében egymáshoz bújva igyekeznek túlélni egyik támadást a másik után.
A környez dombokról kétszázhatvan tank, százhúsz aknavet , megszámlálhatatlanul sok
rakétavet és légvédelmi ágyú csöve szegez dött a városra. És tüzelt.
– Nem maradhatunk tovább! – jelentette ki egy nap Bosko apja, és szervezni kezdte a
menekülést.
Akkora már számos szerb családnak sikerült kijutnia a körülzárt városból, általában a
bosnyák és a szerb katonák segítségével, aminek persze igen magas ára volt. Néha az
ellenséges katonák egymással is üzleteltek, s a saját menekültjeikért cserébe nem tüzeltek az
ellenség menekültjeire. Ez különösen abban az id szakban öltött ipari méreteket, amikorra a
szerbek már elfoglalták Szarajevó egy részét és a Miljacka folyó lett a határvonal a két
ellenséges terület között, míg a víz fölött átível Vrbanja híd amolyan senki földje szerepet
töltött be. Életveszélyes volt átkelni rajta, de akkor már nem volt más lehet ség a
szarajevóiaknak a menekülésre.
Amikor azonban a Brkics család készül dött elhagyni otthonát, még viszonylag könnyen és
több helyen is át lehetett kelni a határvonalon. Hiszen a bosnyákok is támogatták az „etnikai
megtisztulást”, s ujjongva fogadták a szerb területekr l érkez muzulmánokat.
Brkics papa tehát el készítette az utat, Bosko anyja, Radmila pedig felkereste Admira
szüleit, Zijahot és a feleségét, Nerminát. Tudta, hogy k nem jöhetnek át szerb területre, s hogy
ha tehetnék se jönnének, de arra kérte ket, hogy beszéljék rá a lányukat a menekülésre.
– Nera – fogta meg az asszony karját Radmila –, tudom, hogy nehéz, hogy iszonyatos lesz
neked nélküle, de hidd el, Admirának is jobb lenne, ha átjönne velünk.
– Csak azért mondod, mert tudod, hogy nélküle a fiad se megy el veletek! – támadt
könnyezve asszonytársára Nermina, de a férje lecsitította.
 – Ugyan, szívem, hisz Radmiláék saját gyermekükként szeretik a lányunkat! – csóválta a
fejét Zijah.
Nermina hallgatott egy darabig, aztán megtörten azt mondta:
– Rendben, döntsön Admira.
Admirának nem kellett döntenie. A szerb Bosko ugyanis maradni akart. A bosnyák
Szarajevóban. Hiába kérlelték a szülei, hajthatatlan volt.
– Ide születtem, itt n ttem fel, itt vagyunk egyetemi hallgatók Admirával, itt vannak a
barátaink – sorolta, miközben imádott anyját ölelgette. Mintha érezte volna, hogy többé nem
látják egymást.
Radmila sírt. Megtörölte a szemét, aztán Admirához fordult.
– Vigyázz a fiamra! Ne válasszon szét benneteket se a háború, se a politika!
– Csak egy golyó választhat szét bennünket! – jelentette ki határozottan a lány.
Nem tudhatta, hogy jóslatot mond.
Mindezt a szül k visszaemlékezéséb l tudjuk. Ahogy Zijahék arra az éjszakára is pontosan
emlékeznek, amelyen Boskónak kinyílt a szeme és rádöbbent, hogy nincs tovább. A szerb
fiatalembert egyre több atrocitás érte a feldühödött muzulmánok részér l. Egyszer neki is
támadtak, amikor sorban állt kenyérért. Néhányan a hosszú sorból nem tudták elviselni, hogy
egy szerb is kap az élelmiszersegélyb l. Nem tettek különbséget közte és azok között, akik
Szarajevót bombázták. Bosko egy id után megérezte: ha esélyt akar kapni egy új, boldog
életre, ha össze akar házasodni szerelmével és közösen nyugodt jöv t kívánnak biztosítani a
gyermekeiknek, akkor menniük kell.
Akkor azonban már csak a Vrbanja híd jöhetett szóba. A túloldalon szerb kézen volt
Szarajevó Grbavica nev külvárosa. Akadt, akinek sikerült átjutnia a hídon, de olyan is, akinek
nem. Ez volt 1993 legveszélyesebb szarajevói hazárdjátéka.
– Beszélek a hatósággal – vette a kabátját Zijah, Bosko vele tartott.
Admira csomagolt. Egyszerre volt rendkívül nehéz meghoznia a döntést, hogy Boskóval tart
szerb területre, mert imádta a szüleit és Szarajevót, s egyszerre volt nevetségesen könny is
elhatároznia magát, hiszen semmi sem volt fontosabb számára a szerelménél. Úgy tervezték,
hogy Grbavicából egyenesen a Boszniai Szerb Köztársaságba, majd Belgrádba mennek, onnan
pedig külföldre. A lány vakon bízott Boskóban és persze Istenben, s valami csodálatos der
kerítette hatalmába a lelkét.
Belépett az anyja a szobába, átölelte, aztán maga felé fordította Admira arcát.
– Jól döntöttél – suttogta, pedig egyáltalán nem úgy gondolta.
A lány, mintha magyarázkodni akarna, elcsukló hangon hadarta:
– Szeretnénk fészket rakni, kis kunyhót építeni valami nyugodalmas helyen és szerényen
meghúzódni benne… azt itt most nem lehet, anya…
Nermina asszony bólintott, aztán kiment a konyhába, és két zsírpapírba csomagolt
szendviccsel, meg egy üveg almabef ttel tért vissza.
– Tedd csak el – szólt szabadkozó lányára.
Ekkor lépett be Zijah is, zsebéb l egy zacskót vett el .
– Cukorborsó a mama konyhakertjéb l. Készíts Boskónak egy jó f zeléket, ha átértek.
Bosko és Admira pontosan tudták, hogy veszélyes kaland vár rájuk. Ugyanakkor a fiú és a
lány apja a lehet legbiztosabbra mentek: nemcsak a muzulmánokat, de rajtuk keresztül a
szemközt strázsáló szerbeket is igyekeztek megkenni. Így aztán Bosko másnap délel tt már-
már régi ismer sként üdvözölte a bosnyák katonákat.
– Azért vigyázzatok! – intette ket az egyik terepszín kezeslábast visel fegyveres. – Az
orvlövészek fegyverei öt kilométerig halálosan pontosak.
A fiú és a lány a bosnyák er k határvonalára álltak. Odalent, a Miljacka hullámain meg-
megcsillant a napfény. Admira Bosko karjába simult. Némán nézték egymást. Szavak nélkül is
tudták, milyen érzések kavarognak a másikban. Kilenc éve voltak egy pár. Ismerték a másik
legkisebb rezdülését is. Hosszú, forró csókot váltottak, aztán a vonalra álltak. Megmarkolták
utazótáskájuk fülét, megszorították egymás kezét, és teljes er b l futni kezdtek. Dobbantásaik
visszhangoztak a fenyeget csendben. Túl voltak az út felén. Admira fáradni kezdett, de Bosko
határozottan húzta maga után. A fiú rezzenéstelen arccal szedte a lábait, mint akinek jég van az
ereiben. Végül is nem lehetett oka az izgalomra, minthogy a keresztény és muzulmán hivatalos
er k egyaránt garantálták, hogy sértetlenül átmehetnek a hídon. Vagy mégis volt miért izgulni?
Bosko tudta, hogy a környez épületek ablakai mögött fékezhetetlen orvlövészek bújnak meg.
De igyekezett csak el re nézni, úgy a hídon, mint az életben. És Admira vakon követte.
Már majdnem átértek a hídon, már majdnem elérték a szerb határvonalat, amikor két rövid
géppuskasorozat hallatszott. Bosko azon nyomban holtan rogyott össze. Admira is a földre
zuhant, de életben volt. Súlyos sebeket kapott. A bosnyák oldalon rjöngeni kezdtek a katonák,
tehetetlenségükben a földet verték. A szerbek is ijedten követték az eseményeket, az egyik
fegyveres odakiáltott a még mozgó Admirának, hogy fusson.
De akkor ki l tt? Sosem derült ki, bár a vizsgálatok szerint az épületek fel l jöttek a
lövések.
Admira nem állt föl. Nem igyekezett átérni a másik oldalra, nem akarta menteni a saját
életét. Utolsó erejével odavonszolta magát Boskóhoz. Gyengéden odabújt hozzá, átemelte a
halott fiú karját a saját vállán, és lehunyta a szemét. Úgy halt meg, a szerelme ölelésében. A
híd két oldalán k vé meredtek a katonák. A szerelem ilyen mérv megnyilvánulása láttán még
az szívük is ellágyult. A szerb fiú és a muzulmán lány tragédiája belengte ezt az embertelen
háborút. Amikor Bosko anyja a szerb oldalon értesült a történtekr l, és túl volt az els
összeroppanáson, csak ennyit mondott:
– A világnak tudnia kell, mi történt velük. Nem tarthat örökké, hogy muzulmánok és
szerbek gyilkolják egymást!
Egy teljes hétig feküdt a szarajevói Rómeó és Júlia a Vrbanja híd porában, a perzsel napon.
Senki sem mert odamenni értük. Végül a nyolcadik napon a szerbek muzulmán foglyokat
parancsoltak a hídra, hogy az éjszaka leple alatt húzzák be szerb területre a holttesteket. Nem
sokkal kés bb eltemették ket.
Három évvel kés bb, amikor a daytoni szerz déssel véget ért a boszniai rület, Admira
szülei minden követ megmozgattak, hogy kihantoltathassák a lányukat és természetesen a
szerelmét. Egy szerb katonai temet ben, jelöletlen sírból emelték ki Admira és Bosko
holttestét, miután Zijah Ismics engedélyt kért rá a fiú családjától, hogy t is áthozhassa
Szarajevóba a lányával együtt. Szerb közvetít kön keresztül azt üzente Bosko anyja, hogy
nincs ellenvetése. Csupán egyetlen kikötése volt a fiát változatlanul gyászoló Radmilának:
Boskónak és Admirának egy sírban kell nyugodniuk.
Ezzel nem volt probléma, hisz az Ismics szül k is így akarták.
A koporsók 1996 kora tavaszán érkeztek meg Szarajevóba. A nyugtalan lelk Zijah
boncolást akart, és saját zsebb l kifizette a méregdrága vizsgálatokat, csakhogy valami
bizonyossághoz jusson: ki olthatta ki szeretett lánya és leend veje életét.
 Ám az eredményr l sosem beszélt. Mint mondta: fontosabb eltemetni ket a
szül városukban, mint megtalálni a gyilkosaikat. Az életüket már úgysem tudnák visszaadni.
Végül 1996. április 10-én újratemették a szerb fiút és a muzulmán lányt a szarajevói Lion
temet ben.
A Miljacka folyó partján azóta is virágoznak a citromfák. A fák, amelyek árnyékában oly
sokszor andalgott Admira és Bosko. Ma más szerelmesek sétálnak arrafelé, s néha felfigyelnek
egy asszonyra, aki virágszirmokat szór a Vrbanja hídról a vízbe. Csak kevesen tudják, hogy az
asszony itt vesztette el a lányát, s így emlékezik imádott gyermekére és annak szerelmére.

Történetekben tehát jócskán b velkedett Szarajevó, és minden percben újabb és újabb

mesélnivaló akadt az emberek számára. Mindenkinek volt már halottja, mindenki szaladt már
az óvóhelyre, mindenki feküdt már le üres hassal, s ébredt is úgy. Egy olyan városban, ahol a
módszeres, szándékos házrombolás megfosztotta az embereket az otthonaiktól, ahol a szétl tt
gyárak nem tudtak többé munkát adni, s amelyre naponta átlagban négyszáz gránát hullott, már
csak a mesék maradtak az embereknek. Mondandójukat gyakran kiszínezte a képzelet, a
szarajevói Rómeó és Júlia történetét is rég máshogy mesélték már, mint ahogy a valóságban
megtörtént. Amikor az emberek jóformán az utcára sem mehetnek ki, mert az ellenség már az
iskolákban, a múzeumokban, a templomokban vagy egyszer en vízért való sorban állás közben
is lövi ket, akkor megnyitják a képzelt világ kapuját. Reggel barikádot építenek és lövészárkot
ásnak, hogy azért legyen hol közlekedniük, éjszaka pedig temetnek, mert akkor nem tudnak
belel ni a gyászoló menetbe. De a kett között ott van az egész nap a mesélésre. És hol másutt
is mesélhetnének egymásnak az emberek, mint a város legközpontibb részén, a piactéren.
Amely ráadásul valamelyest védve is van az orvlövészek golyóitól.
Hanem a völgyben, Szarajevó fölött a köd hihetetlenül rövid id alatt össze tudott
s r södni. S ilyenkor a támadók vagy levonultak a hegyekb l a táboraikba, vagy „tréfából”
vaktában tüzeltek, így esett egy akna „véletlenül” a zsúfolt szarajevói piactérre is, mindössze öt
perccel azel tt, hogy odaértünk volna. Nem ez volt az els ilyen eset, és nem is az utolsó, de
ennek a következményeit a saját szememmel láttam. Jajveszékelés, fájdalmas üvöltések verték
fel a halotti csendet, a téglaépületek helyén s r porfelh kavargott. Mire a helyszínre értünk,
már eloltották a tüzeket, s az üszkös romok alatt kutattak túlél k után. Sosem felejtem el: egy
kövér férfi remegett egy kebabos bódé el tt, már öntudatlan volt a fájdalomtól. Kezével a saját,
t b l leszakadt lábát markolászta, amit egy vöröskeresztes ruhában rohangáló, akciócsoportos
fiú tett le mellé. Késtek a ment sök, a férfi egyetlen perc alatt elvérzett. Közben észrevettem
brit kollégáimat, Freddyéket, amint hevesen forgatnak. Béla is szeméhez emelte a kamerát, bár
szerintem annyira remegett a keze az idegességt l, hogy nem sok értelme volt a filmezésnek.
Freddy szólt az egyik társának, hogy át akarja adni a kamerát. sem volt felkészülve efféle
szörny ségekre. Sokkolta a látvány, arcán patakokban folyt a veríték. Egyszer csak eld lt, mint
egy liszteszsák. Intettem az egyik ment snek, szívrohamra gyanakodtam. A brit fiú mindig is
érzékenyebb volt annál, mintsem hogy sérülés nélkül helyt tudjon állni egy háborús városban.
Egy borg zös éjszakán elárulta, hogy egyáltalán nem akart idejönni, de a f nökei egyszer en
utasításba adták neki, hogy jönnie kell. Holott nyilvánvaló volt, hogy Freddy nem ide való.
Naponta hússzor csókolta meg a gyermekei fényképét, alvás közben pedig felesége sálját
szorította az orrához, mert szüksége volt az asszony illatára.
A ment s szívmasszázsba kezdett. Közben az akciócsoport tagjai egymás után húzták ki a
halottakat a romok alól és a bódék mell l. Megfogtam a ment s vállát.
– Magához tért! – mutattam Freddyre.
 Kollégám oldalra fordította a fejét, úgy nézte, mi történik a piacon. Egyszer csak
elkerekedett a szeme. Követtem a tekintetét. Egy hatéves forma kisfiút vonszoltak a többi
holttest mellé, aranysz ke haja ragacsos volt az alvadt vért l. Nyakán mély seb tátongott,
valamilyen elpattanó éles huzal vághatta el a torkát.
Freddy számára ez volt az utolsó t rdöfés. Felnyögött, megvonaglott, majd lefittyedt a szája.
A ment s kitapintotta a nyaki üt erét. Várt néhány másodpercig, aztán rám nézett, és megrázta
a fejét. Bélára pillantottam, nem filmezett. Némán bámulta Freddyt, és a könnyeivel
küszködött. A ment s feltápászkodott, és megköszörülte a torkát.
– Nyolc hónapot szolgáltam tüzérként – mondta. – A hadseregben sikerült elkerülnöm a
halált, de azt megtanultam ott, hogy az élet minden pillanatát ajándéknak tekintsem.
A halál közelsége bölccsé tette a szarajevóiakat.
A jajveszékelést egyre er söd dübörgés váltotta fel. Egy ENSZ-helikopter jelent meg a
felh k között. Úgy hatszáz méter magasan lehetett, széles kanyarokat írva ereszkedett át a
ködön. Majd megállt egy helyben, épp a piactér fölött. Azt gondoltam, segélyszállítmányt
hozott. Kissé morbidnak t nt, de az étel, ruha, gyógyszer mindig jókor jön. Persze jobb
szerettem volna, ha az amerikaiak megkeresik azt az állatot, aki ezt a vérengzést rendezte itt a
piactéren, mögé ereszkednek, és négy Hispano ágyújukkal végiggéppuskázzák a b nöst.
Ma már szégyellem, hogy ilyesmi egyáltalán megfordult a fejemben, de azt hiszem, az adott
pillanatban talán természetes volt az indulatom.
A helikopter csak szemrevételezni akarta a helyzetet, s máris odébbállt. Emilióék t ntek fel
a túlsó oldalon. Kérdezték, hogy mi történt, elmondtam nekik néhány szóban. Értetlenül
bámulták az oktalan pusztítást. Kés bb Emilio kinyögte, hogy kora délután, a kertvárosi
részen, egy ház kertjében temetik Huremet, és hogy Nezedék várnak bennünket. Épp
kérdeztem volna, hogy mégis hogyan jutunk el oda, de Emilio megel zött:
– Kértünk egy fehér ENSZ-furgont. A központból indulunk, egy órakor.
Bólintottunk, elbúcsúztunk. Visszabaktattunk a központba. Máskor délid ben egy lélek se
volt az épületben. Ám a piactéri robbantás miatt most állt a bál. A tévécsatornák esti híradóinak
összeállítói úgy tervezték, hogy mint általában, azon a napon is a szokásos hétköznapi háborús
kisanyagok fogják kitölteni a félórás adásid nagy részét. Ám a „váratlan esemény”, a
„krízishelyzet” egy csapásra megváltoztatta a terveket. A folyosók megbolydult méhkasra
emlékeztettek. A hírszerkeszt ségi szobában az ABC, az AP és az NBC tudósítója elemezte
fennhangon a történteket. Néha benézett hozzájuk a Washington Tribune európai levelez je, de
aztán visszaszaladt a rezsóhoz, mert félt, hogy leég a kávéja.
A technikai helyiség zsúfolt volt és leveg tlen. A világ minden tájáról érkez kollégák
egymás szavába vágva próbáltak id t kérni maguknak az esti közvetítésre. Ám ha nagy-nagy
szerencséjükre sikerült is itt, a hunyorgó piros, zöld és sárga fényekkel, kapcsolókkal teli
m szerfalak és vibráló monitorok között vonalat, adásid t bérelniük, bizony mélyen a
pénztárcájukba kellett nyúlniuk. Mint írtam, mi már otthon megvettük a napi tíz percet, így
aztán viszonylag nyugodtak voltunk, legalábbis a helyzetünket illet en. A barátaink közül
azonban sokan hoppon maradtak. A német Max számára például már nyilvánvalóvá vált, hogy
nem fog tudni személyesen bejelentkezni az általa képviselt csatornán, mert egyszer en nem
jutott neki hely és id . Próbálkozhatott volna a postán telefonnal, de ha sikerül is megszólalnia
a híradójukban, komoly presztízsveszteséget jelentett, hogy képben nem tud megjelenni a
képerny n. Eltorzult arccal markolta a tárcáját (két perccel korábban még egy meglehet sen
vastag márkaköteggel próbálta lefizetni a bosnyák szervez ket). Látszott rajta, hogy
mindennek vége. Neki befellegzett. Nem voltak illúziói, milyen árat kell majd fizetnie ezért a
kudarcért. Idegesen rágyújtott.
Épp megkezd dött a CNN déli híradója, mindenki a folyosón felállított televízió
képerny jét bámulta. Aztán Béla összeütött valami kaját, és pont akkorra végeztünk, amikor az
épület elé gördült az ENSZ furgonja. Ezúttal még a máskor oly hangos olaszok is néma
csendben ültek be az utastérbe, Carlos úgyszintén szótlanul bámult ki az ablakon. talán egy
kicsit szégyellte is magát, amiért nem tudott tegnap használható felvételeket készíteni.
Emilióék nem sokkal az indulás után közölték velünk, hogy az ENSZ kért valamit cserébe a
furgonért.
– Be kell néznünk egy szegényszállásra, mert szeretnék, ha hírt adnánk róla, hátha akkor
meglódulnak a segélyek Szarajevóba – magyarázta Emilio.
Mit mondjak, nem repestem az örömt l. Jártam már néhány szegényszálláson, rendesen
össze lehetett szedni mindenféle nyavalyát, ha pechje volt az embernek. Lehet, hogy túlzásnak
hangzik, de inkább kétszer a lepratelep, mint egyszer egy ilyen szegényszállás.
A temetés helyszíne valóban távol esett a városközponttól, de a furgonban biztonságban
voltunk, mert az ENSZ gépkocsijait még a legszéls ségesebb katonai alakulatok is tiszteletben
tartották, már persze ha nem éppen a bosnyák elnökhelyettest szállították bennük.
A ház, vagy nevezzük inkább házacskának, egy hepehupás földút legvégén árválkodott. A
kertjében több fejfa is állt már, Hurem úgy a tízedik lehetett, aki itt kapott végs nyughelyet. A
temet k rég tele voltak már, a stadionok, közparkok is megteltek sírokkal, ráadásul úgy, hogy
egy sírba akár több halottat is temettek.
Hogy az ebben a kertben nyugvók a rokonságból kerültek-e ki, vagy Hurem szülei
egyszer en el- vagy bérbe adták a kertjük egyes részeit, azt nem firtattam. A szarajevóiak
azokban az id kben minden lehet séget megragadtak arra, hogy pénzhez jussanak, habár a
pénzükért aztán vajmi kevés árucikket tudtak megvásárolni. Inkább az t nt valószín nek, hogy
egy kétméterszer egyméteres sírhelyért mondjuk egy zsák krumplit adtak cserébe. S egy id
után már maguk a gyászolók se tudták, hogy mett l meddig terjed az általuk „megváltott”
sírhely, illetve hogy egész pontosan hol fekszik a halottjuk. Így volt lehetséges, hogy amikor
Huremnek ásták a gödröt, különböz emberi maradványokat fordított ki az ásó. A muzulmánok
koporsó nélkül temették el a halottaikat, így aztán az agyagos földben vörösesbarnára
színez dtek a csontok.
Néhányan felszisszentek meglátva a csontokat, Hurem apja azonban nem szólt semmit.
B re szürkébb, a szemei alatti táskák sötétebbek lettek tegnap óta. Lehunyta a szemét, ajka
hangtalanul mozgott. Teljesen hatalmába kerítette a bánat.
Tíz perc múlva kész volt a gödör, s két szakadt ruhás fickó leengedte Huremet a mélybe.
Valami vallási vezet búcsúztatta szegény fiút. Éppolyan hétköznapi rongyokat viselt, mint
mindenki más Szarajevóban, de kenetteljes beszédmodorából azonnal kiderült, hogy
képviseli itt Allahot. Ha jól értettem a szavait, arra kérte Hurem szüleit, hogy ne felejtsék el,
nem az tisztük megkérd jelezni, mikor és miért dönt úgy a magasságos Allah, hogy elveszi a
szerettünket.
Az öregek könnyezve bólintottak, de nem hinném, hogy az áhítatos szavaktól enyhült volna
a fájdalmuk. Nezed, a felesége és a kis Száida is ott állt a közelükben. A csöpp lány dús, fekete
haját összekuszálta a szél. Szegénynek bizonyára meg kellett hallgatnia a délel tt folyamán,
hogy nagybátyja miatta veszítette az életét, így aztán Száida olyan keservesen sírt, hogy az
embernek majd megszakadt a szíve. Kés bb, amikor már az utolsó lapáttal is ráhányták a
földet a sírra, s belenyomták a kontyos fejfát a földbe, Hurem apja körbejárt, és mindenkivel
kezet fogott. Miután velem is kezet rázott, állt még egy kicsit mellettem, s a fejfát bámulta.
Aztán, rám se nézve, megszólalt:
– Ismerte a fiamat?
A hangja nyugodt volt, a kérdését l mégis végigfutott a hátamon a hideg.
– Nem – feleltem.
Többet nem szólt, csak megveregette a vállam, és odébbállt.
Fél három körül indultunk el visszafelé. Kezdtünk lelkiekben felkészülni a szegényszállásra,
amikor a furgon sof rjénél megszólalt a walkie-talkie. Jelezték neki, hogy a közelben, az erd
szélén ég az erdészlak, és minden er t oda kell csoportosítani, hogy kivédjék az erd tüzet. A
sof r határozott mozdulattal kilencven fokot fordított a kormányon, és egész más irányba
indultunk. Öt perccel kés bb felt nt el ttünk az erd és a fák el tt a lángokban álló ház. A t z
a lehet legrosszabb helyen lobbant fel, ugyanis mint kés bb kiderült, a ház egyik hátsó
helyiségében teli gázpalackok sorakoztak. Még a háború kezdetén szerezhette be ket az
erdész, hogy ne szenvedjen hiányt. Szerencsére a t z épp az ellenkez irányba terjedt, bár így
arra emésztettek el mindent a lángok, amelyek kísértetként lopóztak el rébb méterr l méterre.
Egy félkegyelm fiút lökdöstek ki a házból a bosnyák hadsereg katonái, majd közvetlenül
utána két holttestet húztak ki a tornácra. Aztán rohantak vissza oltani a tüzet, méghozzá
hatalmas katonai ponyvákkal, mert víz inni sem volt, nemhogy oltani.
A fiú fehér pólóban és levágott szárú farmerben ácsorgott, vállán kopott szövetkabát lógott.
Amikor vallatni kezdték, elmosolyodott. Hiába bomlott meg az elméje, annyit azért kiszedtek
bel le, hogy a halottak az szülei, s hogy kilenc napja ölték meg az erdész házaspárt. A fiú az
elmúlt napokban a szülei holttestével élt egy fedél alatt, s most, hogy szaguk kezdett lenni, el
akarta ket hamvasztani. De ügyetlensége folytán felgyújtotta az egész házat.
Carlos, Béla és Antonio is filmezett. Megkértem a bosnyák egészségügyi szakért t, hogy
hangosan sorolja, mit lát a halottakon.
– Az apának az orrnyergénél éktelenkedik egy golyó ütötte lyuk, az anyának a bal
halántékán – mondta a szakért . – Feltételezve, hogy egy gyilkos volt, a férfit l hette le
el ször, és mikor az asszony rémülten felé fordult, akkor kapta a másik golyót. Mivel a
bemeneti nyílás is nagy, a legnagyobb kaliberre gyanakszom. Igazi fehér fegyverre, vagyis
nem regisztrált pisztolyra. Ja igen, és profi gyilkosra. A szabadcsapatok milicistái osztják a
halált ilyen biztos kézzel, szinte anatómiai tudást igényl pontos célzással.
A furgon sof rje látta, hogy itt már nem sokat tehet, és intett, hogy menjünk. Útközben
bekapcsolta a rádiót és egy nemzetközi hírcsatornát keresett.
„Drámai esemény színhelye volt ma délel tt a boszniai Szarajevó – dübörgött a
hangszórókból. – Ismeretlenek aknát l ttek a városi piacra, és a detonáció következtében
rengeteg ember veszítette életét, f ként asszonyok és gyerekek. A sebesültek száma százhúszra
tehet …”
Úgy terveztük Bélával, hogy a szegényszállás után gyalog megyünk tovább, mert körül
akartunk nézni a piactéren. Szerettük volna, ha az esti tudósításban a legfrissebb eseményekr l
is beszámolhatunk, a délel tt történteket úgyis lerágja addigra a világsajtó. De mire a
szegényszálláshoz értünk, vihar süvített be a hegyek közé, és a villámok kísérteties fénnyel
világították meg az es áztatta tájat. Szinte bemenekültünk a roskatag vályogépületbe az er s
széllökések el l.
Visszataszítóan rút, forradásos arcú férfi bicegett elénk, vizeny s tekintettel meredt ránk. Az
ENSZ-es sof r rámutatott, hogy az „intézmény” vezet je, és ezzel meg is voltunk a
bemutatkozással. A sof r is tudta, hogy nincs az a pénz, amiért megfognánk a pasas kezét.
Segélyszállítmányok tömkelegét ígérhették a vezet nek, mert olyan szívélyes volt, mint
vérfarkas a nyuszikával ebéd el tt.
– Ide azok jönnek, akiknek lerombolták az otthonait, senkijük sem él már, és valami miatt
az utcán sem élhetnek – gördültek el a szavak a vezet fogatlan szájából. – Én döntöm el, ki
költözhet be az intézménybe. Aki új lakó, annak egy nagy B bet t karcolok késsel a kézfején a
b rébe, hogy jelezzem: BOSNYÁK! Ide csak hith muzulmánok jöhetnek, másnak itt nincs
helye. Ha mégis próbálkozna, a hátába bököm a pengét.
Az olaszok nagyot nyeltek, Carlos szeme is elkerekedett. Megfigyeltem az évek során, hogy
a déli, érzelmesebb népek gyermekei valahogy kevésbé viselik jól az élet szörny ségeit, a
durvaságot, a kegyetlenséget, mint mi, Kelet- és Közép-Európa véres történelmén edz döttek.
Rám például sokkal kevésbé hatott rosszul az el ttünk botladozó, hunyorogva krákogó
elmebeteg, s t kifejezetten mulattatott a tény, hogy az ENSZ komolyan gondolja: egy fillért is
összetarhálhatunk majd ennek a háborodottnak.
Mivel áram már hónapok óta nem volt, odakint pedig egészen szürkére festette az eget a
vihar, a vezet egy zseblámpával világított a kifejezetten hideg folyosón. Nos, ha az imént még
mulattam magamban, az els szobába lépve mindjárt elpárolgott a jókedvem. Két n lakott
ebben a helyiségben, mint megtudtuk, egyikük volt az intézmény „egészségügyise”. Ez azt
jelentette, hogy a n lehetetlenül hosszú körmöket növesztett, s ezekkel bármilyen b rkinövést,
bibircsókot, fibrómát le tudott csippenteni a lakótársairól. Márpedig erre igen nagy szükség
volt, mert a szegényszállást elárasztó mocsok következménye el ször a b rön mutatkozott
meg. A n t tehát nagy tiszteletben tartották, és ennek tudatában is volt. Az asztal tetején ült, és
nem sok figyelmet szentelt nekünk. Csak egyszer mordult fel dühösen, amikor a vezet az
arcába világított. Apró, félhold alakú forradás húzódott a jobb szemöldöke fölött. Errefelé
minden tízedik embernek kisebb hegek éktelenkedtek az arcán, a repeszgránátok nyomai. Ám
ez most valami más volt: valakik ki akarták vágni a n szemét. Miel tt azonban
rákérdezhettem volna, továbbálltunk.
– Arrafelé van a közös helyiség, ahol enni lehetne, de soha, senki nem használja – villantott
a dohszagú folyosó végébe a vezet , aztán belökte a következ szoba ajtaját. Odabentr l
köhögés hallatszott.
– Itt egy valamikor híres ügyvéd lakik. A szomszédjai f znek rá, háromnaponta hozzák neki
a meleg ételt. Hiába mondtam nekik, hogy mindig csak egy ebédre valót csomagoljanak, mert
itt nincs h tési lehet ség, és az ügyvéd úr, ha nem bírja megenni az ételeket, és elteszi azokat,
az egészségével játszik. Ilyenkor, ha ennyire h vös van idebent is, nincs baj, de nyáron
állandóan hány az ügyvéd úr. A szagát persze még ilyenkor is érezni.
A fénycsóva remegve pásztázta a priccset. A vizeletfoltos takarón nyüzsögtek a tetvek. Egy
id s férfin állapodott meg a zseblámpa fénye, aki épp összegörnyedt a fojtó köhögést l. Enni
készült; az ágyon, egy könyvön bádogedény hevert. Aggódtam, hogy a tetvek belemásznak az
ételbe, de a vezet nevetve legyintett. Úgyis mindegy, mondta. Pedig dehogy volt mindegy. Az
ügyvéd úr még itt, a pokol mélyén is adott magára valamelyest. Valamikor mutatós selyem
háziköntösét egy vállfán lógatta, ingjének gallérját foszladozó nyakkend ölelte körbe. Mint
minden kultúrember, evés el tt is tisztálkodni akart, erre persze nem sok lehet sége volt. A
kezébe köpött, aztán dörzsölni kezdte egymáshoz a két tenyerét. Itt mind így mosakodtak. A
tenyerükbe köptek és elmaszatolták a mocskot az arcukon, a kezükön. Amikor végzett, maga
elé húzta az edényt. Belenyúlt az ujjával, és megkavart benne valami ragut. Hogy nem
jércemellb l volt, arra mondjuk mérget lehetett venni. De ez t egy cseppet sem zavarta: két
pofára tömte magába az ételt, s lábával közben jókedv en kalimpált a gyönyört l.
A vezet kihátrált, sötétségbe borult a szoba. Siet sen követtük. A következ helyiségben
savanykás b z csapta meg az orrom. Mintha majonézzel kenték volna be a padlót és hagyták
volna megromlani. Az ágy fel l hurutos szuszogás hallatszott, de a vezet nem világított oda.
– Jobb így maguknak, nagyon beteg, nincs már emberi formája – magyarázta.
Nagyot nyeltem, és az égiekhez fohászkodtam, nehogy elkapjak valamit. Ahogy kifelé
mentünk, egy pillanatra mégis rávetült a fény az ágyon hever alakra. Egy alighanem
fert zést l eltorzult arcú fiatalembert láttam, vicsorgó fogát, rülten vérben forgó szemét
egészen kifehérítette a felvillanó fény. Torka, mintha megperzselték volna, odvasan tátongott,
szabadon járt a gigája fel s le. Szeme elé emelte kacska kezét, védekez n a fény ellen.
Ujjbegyein szürkés b rkinövések csüngtek.
– Most dobjam ki az utcára? – fortyogott a vezet , mintha b nösök volnánk az undorunkért.
Gyorsan megígértük neki, hogy minden t lünk telhet t megteszünk a segélyszállítmányok
ügyében, és egy szempillantás alatt a furgonba ültünk. Hullani kezdett a hó. Az emberek
szaporázták a lépteiket, borzasztóan fázhattak a kinyúlt gönceikben. Legtöbbjük fát és füvet
vitt a kezében. A fával f töttek, a füvet ették. Szarajevóban a legnépszer bb étel akkoriban a
kutyatejb l készült leves volt.
A sof r egy pillanatra lefékezett, ismer st pillantott meg a túloldalon. A fickó átszaladt a
furgonhoz. A sof r lehúzta az ablakot, és szólt neki, hogy várjon. Majd kotorászni kezdett
odalent, a pedáloknál vagy az ülés alatt. A fickó borostás arcán zúzódások éktelenkedtek. A
ruhája mocskos volt, gyomorforgató szag áradt bel le. Szinte rutinszer en nyújtotta be kezét az
ablakon. A sof r apró segélycsomagot húzott el , és a kezébe nyomta. Aztán továbbmentünk.
Mire a központhoz értünk, már combig ért a hó. Nezed és néhány társa az épület el tt
beszélgetett a recepciósokkal. Nezed barátai lapátolni szerették volna a havat, némi élelemért
cserébe. ugye nem tudta volna rendesen megfogni a lapátot a frissen ellátott sebe miatt.
– Majd ha eláll a havazás! – közölték velük a központ emberei. Meghívtam Nezedet egy
teára. Szerintem volt az egyetlen helybéli, akit beengedtek a központba. Persze morogva, és
csak a mi kíséretünkben, de beengedték.
A konyha üres volt. A legtöbb kolléga szundított a nagy esti robot el tt. Nekem viszont
kapóra jött Nezed; tövir l-hegyire kifaggattam a piactéri robbantás után történtekr l. Mint
elmondta, még kora délután is találtak halottakat a romok alatt.
Aztán felcihel dtünk és sétálni indultunk. Huremr l mesélt, hogy milyen jóravaló fiú volt,
és hogy a család számára feldolgozhatatlan a halála.
– Piszkos a lelkünk, mindannyiunk lelke – mondta. – Bárcsak ez a fehér hó megtisztíthatná!
Mindent ellepne, s mire elolvad na, patyolattiszta lenne a világ!
Azzal, mintha nyomatékot akarna adni a szavainak, hanyatt vetette magát a friss hóban, s
kezét-lábát széthányva belesüllyedt, egészen mélyre. Hirtelen felült. Félrehajtotta a fejét, aztán
még fülvéd s m sz rme sapkáját is levette, hogy jobban hallja az észak fel l odasz r d távoli
robbanásokat.
– Megint l nek – sóhajtotta. – Sose lesz vége.
Nezed elment, én pedig megmosakodtam. Negyed nyolckor ezúttal még a szokásosnál is
nagyobb izgalommal vártam a bejelentkezést a Híradóba, holott most is csak 19.31-t l
ketyegett a tíz perc. Úgy véltem, hogy az aznap történtek miatt az épület tetejér l kellene
tudósítanom, így aztán fel is vonultunk Bélával a tet re. A központ emberei néhány paravánt
állítottak fel oldalt, hogy ne legyünk annyira kiszolgáltatva az orvlövészeknek, de hát így is
tökéletes célpont voltam a reflektorok fényében. Ráadásul se 19.31-kor, se 19.32-kor, se 19.33-
kor nem kerültem adásba, márpedig a tíz perc lejártakor kegyetlenül elvették t lünk a vonalat.
Mondták Pestr l a fülhallgatómba, hogy „Várjál!”, meg hogy „Még nem jössz!”, de közben
vészesen telt az id . A háttérben hallottam, hogy Németh Lajos meteorológus barátom hosszan
beszél „minden id k egyik legnagyobb havazásáról”, amely délután érte el kis hazánkat. Lajos
tehát végeláthatatlan körmondatokkal magyarázott a légköri varázsról és a történelmi
hóesésekr l, ami minden bizonnyal számomra is érdekes lett volna, ha nem állok kivilágítva
Szarajevó egyik legmagasabb épületének tetején, a csetnik távcsöves puskák szabad
prédájaként. Végül Lajos befejezte az eszmefuttatását, és két és fél perccel a vonalunk elvétele
el tt be tudtam jelentkezni. Azóta is gyakran az orra alá dörgölöm, persze ma már viccesen,
hogy miatta voltam hosszú percekig életveszélyben. pedig több mint tíz éve kér t lem
rendszeresen bocsánatot ezért.
Ha fogalmazhatok így: edzett voltam a tudósításokat illet en. Volt néhány szörny
bejelentkezésem azel tt is. Két alkalomra szó szerint még mindig remeg térdekkel gondolok.
Két évvel korábban, december 23-án mindössze négy perccel a bejátszási id el tt
készültem el az egyik els tévétudósításommal. A végén békés ünnepeket kívántam, aminek
akkor, ott sokkal nagyobb jelent sége volt, mint más karácsonyok alkalmával. Másnap
azonban hallottuk az egyik kollégámmal, hogy egy horvát faluban példátlan mészárlás
nyomaira bukkantak. Nem sokkal szenteste el tt felkerekedtünk hát, és elzarándokoltunk a
Podravszka Szlatina melletti Vocinba. A település el tt megállítottak bennünket, majd
hosszabb várakozás után a Horvát Nemzeti Gárda egyik egységével vonultunk be a faluba. A
látvány minden képzeletet felülmúlt. Lerombolták, kifosztották és felgyújtották az összes
házat. A földön holttestek feküdtek, id sek és fiatalok szanaszét. Amikor segítettünk a
gárdistáknak letakarni az áldozatokat, jól látszott, hogy kivájták a szerencsétlenek szemét és
elvágták a torkukat.
A falu belsejében olyan szörny ség tárult elénk, amelyet még a Horvát Televízió se mert
bemutatni. Az úton egy kettévágott férfi holtteste feküdt. Mellette egy motoros f rész hevert. A
csetnikek áldozatukat odakötötték egy farönkhöz, hogy a f rész lassabban vágja át a testét.
A vérfürd t l alig néhány méterre hatalmas, festett kereszt állt, a következ szöveggel:
„Szerb egység Isten nevében.”
Vocin központjában porig rombolták a 750 éves katolikus templomot. Itt volt a szerb
fegyveresek l szerraktára, s miel tt elmenekültek a faluból, felrobbantották azt az ódon
épületet, amely túlélte a törökdúlást, a két világháborút, de a csetnikek uralmát már nem. S
hogy miért kellett meghalniuk a mészárlás áldozatainak? Az volt a b nük, hogy más
nemzetiség nek születtek, mint a támadók. És ket már nem vigasztalhatja, hogy az akkori
vérfürd kitervel je ma már Hágában ül, méghozzá élete végéig.
Ezek után kértem az otthoni f nökeimet, hogy hadd ne kelljen egyenesben bejelentkeznem
karácsony estéjén. Amikor értetlenkedtek, meséltem nekik egy kicsit Vocinról. Naná, hogy
nem kellett egyenesben bejelentkeznem. El re felvettük az anyagot, és ahol remegett a hangom
vagy berekedtem, azt kivágták. A vérengzés részleteit l pedig megkíméltem a Jézuskát váró
magyarokat.
A másik szörny séges tudósításom 1991 végén történt, Eszékr l. December 18-án ezrével
hullottak a lövedékek a város minden részére, s a belváros lángokban állt. A velünk
szomszédos épület is kigyulladt, de a pincében tovább készültek a tudósítások, körmöltük a
híreket. Már csak fél óra választott el bennünket a legeslegújabb be nem tartott t zszünet
életbelépését l, amikor Darko, az eszéki rádió zenei szerkeszt je odalépett hozzám, s
bemutatott egy magyar nemzetiség gárdistának.
– Kedves Pista barátunk újévi köszönt t írt a családjának – magyarázta Darko –, ha
megtennéd, hogy beolvasnád majd adásban…
Egy darab cetlit tolt az orrom elé, aztán a vállamra tette a kezét.
– Kösz. Addig is átugrunk a tévépresszóba. Jössz majd?
– Persze, csak legyek túl a bejelentkezésen.
Darko tréfálkozva a leveg be bokszolt az orrom el tt, aztán nevetve kifelé indultak.
– Oké, várunk a szokásos asztalnál!
Megcsörrent a telefon, a vonal másik végén az Esti Krónika ügyeletes technikusa
jelentkezett. Alighogy elkezdtem a tudósításomat, hatalmas, minden eddiginél er sebb
robbanások rázták meg az épületet. Betört az összes ablak, még a pincefal is megrepedt.
Mindenki hasra vágta magát és imádkozott. Néhány perc múlva elhaltak a robbanások, síri
csend ülte meg a környéket. Óvatosan kievickéltünk a világosba. Mindenütt s r füst
gomolygott. Ahogy lassacskán szertefoszlott, Pista testét vettem észre az épület el tt. A
magyar gárdista már nem élt. Egy nagyobb gránátszilánk levágta a lábát, testét pedig
valósággal szétszabdalták a repeszek. Fájdalmas búcsúzás lett az újévi köszönt jéb l.
Darko is súlyos sérüléseket szenvedett, de szerencsére túlélte a támadást. Kórházba
szállították.
Visszamentem a pincébe, és vártam az Esti Krónika hívását. S amikor Pestr l azt mondták,
hogy Tessék, kezdheted!, egy hang nem jött ki a torkomon.

Túléltem tehát a szarajevói bejelentkezést, és siettem le a stúdiókhoz, hogy id ben odaérjek

a Riporterklubra. A stúdió el tt egy vékonydongájú asszisztens pattogott. Elhadarta, hogy
mir l is fogunk csevegni, meg hogy kik lesznek a vendégek – az egésznek volt valami ad hoc
jellege, de nem bántam. Azt hiszem, egy háborúban majd minden ad hoc jelleggel bír. Tíz perc
múlva befutott Steve barátom is, és fájdalmas hangon ecsetelte, hogy megavasodott a
mogyoróvaja. Aztán odasúgta, hogy állítólag egy bosnyák ezredest is meghívtak a m sorba,
mire mondtam, hogy tudok róla az asszisztenst l. Röviddel kés bb meg is érkezett a tiszt.
Magas, testes férfi volt. Pirospozsgás arca arra vallott, hogy élete nagy részét szabad leveg n
tölti. Persze nem olyan értelemben, ahogy azt általában gondolnánk. Az ezredes a hadtesteket
felügyelte a frontvonalon, így aztán folyton úton volt. Egy lábsérülés miatt sántikálva járt, de
ez inkább csak tovább aranyozta a róla szóló legendákat. Nagyobbik fiát egy évvel korábban
l tték le Palénál, felesége azóta egyfajta idegbetegségben szenvedett. Az ezredesb l mégis
optimizmus és jókedv áradt, s velem különösen barátságos viszonyba került már a m sor els
perceiben. Mint az várható volt, Steve nem sok vizet zavart, ahogy a szögletes állú, szakállas,
cserzett arcú mexikói és a hirtelensz ke, sasorrú dán kolléga se vitte túlzásba a hozzászólást.
Tulajdonképpen kett nk beszélgetéséb l állt a m sor, s az ezredes némiképp hálás is volt
viszonylagos tájékozottságomért.
– Mi a szerb népet tiszteljük – mondta többek között az ezredes –, hiszen évszázadok óta
együtt élünk vele. De a csetnikek mások. k ellenségei a jóérzés szerbeknek is. k Nagy-
Szerbiában szeretnének élni, és ez a mi halálunkat jelentené.
Erre persze rögtön azzal replikáztam, hogy az átlag szerb polgár bizonyára nem szimpatizál
a csetnikekkel, de a belgrádi vezetés mégis dörzsöli a tenyerét, mert Karadzsicsék politikailag
az malmára hajtják a vizet. De ami igazán meghökkentett, az az volt, hogy szinte szóról szóra
ugyanazt hallottam az ezredest l, mint 1991-ben dr. Djuro Vidmarovitytól, a jugoszláv
szövetségi parlament horvát csoportjának elnökét l. Mint tudjuk, a történelem ismétli önmagát.
(Kit n példa erre a középkori Szerémség történetér l szóló, 1527-b l származó adat is, amely
arról tudósít, hogy az oszmán birodalom barbár pusztítását követ en – pl. Mohács! – hogyan
tették tönkre a hadm veletek ezt a virágzó vidéket. A városokat felgyújtották, a gazdaságokat
feldúlták, a lakosságot el zték otthonából, pont úgy, mint jó négy és fél évszázaddal kés bb, a
délszláv háborúban…)
A negyvenperces él adás után az ezredes legnagyobb meglepetésemre, egy üres stúdióba
invitált, hogy beszélgessünk még egy kicsit, kamerák nélkül. Elárulta, hogy a katonái er s,
ügyes srácok, de az er szakra való hajlamuk gátolja ket abban, hogy komoly teljesítményeket
érjenek el a haditaktika terén. Ebb l a szempontból vérbeli háborús vezet volt: ha rajta múlik,
biztosan kitenyészti a tökéletes katonát. Kérdeztem, hogy nem fáj-e a lába, merthogy nekem is
volt láblövésem, és néha, f leg id járás-változások idején majd belepusztultam a szenvedésbe.
Erre elkapta a harci hév és visszakérdezett:
– Ugyan már, mit tud maga a fájdalomról?
Igaza volt, mit is tudhattam én akkor a fájdalomról!? És valószín leg évekkel kés bbi
félholtra verésem sem közelítette meg azt a szenvedést, amit egy-két szarajevói átélhetett.
Különösen azért, mert nekem ott, a határon szerencsém volt: miután elájultam, már nem
éreztem, hogyan rúgják szét a lépemet. Na, de vissza Szarajevóba, a parancsnokhoz.
Nem telt bele két perc, és már élete nagy tragédiájánál tartottunk. A fia épp úgy halt meg,
mint annak idején a legjobb eszéki barátom, Dragan. Távcsöves puskával eltalálták az övén
lógó kézigránátot. Saját maga azonosította gyermeke gránát szaggatta holttestét. Az ezredes
alapjába véve megnyer személyiség volt. Ma már sem él. A fia mellé temették.
Másnap délel tt vadidegen férfi szólított meg egy buszmegállóban. Közölte, hogy látott
el z este a Riporterklubban, és hogy ínyére volt, amit mondtam. Különös figurának t nt.
Látszott, hogy valaha magas pozícióban volt, de aztán – valószín leg a háború miatt –
hatalmasat zuhant, s most itt állt vérzetten-sebzetten, kopott irhabundában, kezében egy szánkó
zsinórját szorongatva.
– Nem a buszra várok – mosolyodott el, és megtörölte a bajszát, amelyr l apró
jégcsapocskák csüngtek alá –, nem jár már itt busz. A fiammal találkozom, egy barátjánál van.
Tudja, amióta majdnem megölték az orvlövészek, igyekszem a közelében maradni.
Kis szünetet tartott, aztán bátorságot er ltetve magára így szólt:
– Mondja, nem lenne kedve ellátogatni hozzánk? Van egy nem mindennapi történetünk,
talán tetszeni fog magának. A fiam szerelmes volt egy szerb lányba. Most is szerelmes belé, de
hát a lány már elment a szüleivel. A háború szétválasztotta ket… szóval, eljön hozzánk
vacsorára?
Azonnal tudtam, hogy ez az én Rómeó és Júlia történetem. Nem sokat haboztam, elkértem a
címet. Jeleztem, hogy operat rt is viszek, de a férfi nem t nt különösképpen meghatottnak.
Valószín leg csak beszélgetni akart egy kicsit valakivel ebben a félig elsüllyedt világban.
Kés délután értünk az úgynevezett Tito-házakhoz. Ez a környék valamikor kiemelt
területnek számított, és a tízemeletes panelházak is a jobb fajtából valók voltak. Ma már persze
maga volt a pusztulás. Csúszkálva, botladozva verg dtünk el re a jókora nedves köveken. A
környez házak omladozó, aknák repesztette falainak nemcsak kívülr l, de belülr l is
támpillérekre lett volna szükségük. A megadott házszámnál belöktük az alumíniumajtót. A
lépcs házban ürülékszag terjengett, néhány csöpög gyertya pislákoló fénye mutatta, hol a
lépcs . A több helyen is beázott mennyezetr l súlyos es cseppek hullottak az arcunkba.
– Még be se mutatkoztam: Eszád Sabanovics vagyok – nyújtotta a kezét a bajszos férfi,
amikor kinyitotta az els emeleti lakás ajtaját. – Kerüljenek beljebb!
Ezúttal szürke háziköntöst viselt, és egy kissé különös mamuszt. Úgy értem: az lábán
mutatott furcsán. Sabanovics úr ugyanis még így, lepukkanva is egyenes derékkal és büszke,
bizakodó arckifejezéssel közlekedett a világban, s ehhez nem illett az a fura sz rös lábbeli.
Ha Sabanovics úr büszke volt és bizakodó, konyhából kilép feleségér l épp az ellenkez je
sugárzott. Ha ebben a családban valakit, akkor Szvetlana asszonyt gyötörte meg leginkább a
végeláthatatlan ostrom. Valaha t zben ég szemei mára megszürkültek, megvalósulatlan
álmaiba vetett egykor fanatikus hite végleg szertefoszlott.
Pedig valamikor jól éltek, s csodás jöv t dédelgettek. Sabanovics kit n en keres mérnök
volt. De a háború mindent megváltoztatott. Nemrég adta el az utolsó ingóságát is, egy
impozáns Volkswagen gépkocsit, amelyet huszonötezer márkáért vásárolt, mindössze két
hónappal a háború kitörése el tt. Ezerötszáz márkát kapott érte. Élelmet vett bel le a
méregdrága feketepiacon.
Mindezt mesélte el, és nem csoda, ha ezek után lelkiismeret-furdalást éreztünk, amikor
körülülve az asztalt – a gyerekek társaságában – Szvetlana asszony friss lepénnyel jött be a
konyhából. Még szerencse, hogy hoztunk magunkkal egy zsák löncshúskonzervet ajándékba.
A lepény után megérkezett az elmaradhatatlan török kávé is, Sabanovics pedig indulatok
nélkül, inkább szomorúsággal a hangjában mesélt az életükr l.
A hetvenes években Szarajevó mágnesként vonzotta az embereket. Naná, hisz ez a város
volt a Bosznia és Hercegovinai Szocialista Tagköztársaság és vele együtt egész Jugoszlávia
egyik csodája. Nem véletlen, hogy még a Belgrádban tanult ifjú fogorvosn , Szvetlana Jokics
is itt helyezkedett el egy magánklinikán. Úgy érezte, Szarajevó a tökéletesen neki való hely:
színházak, múzeumok, kit n könyvtárak és kellemes kisvendégl k. És az sem volt mellékes,
hogy Szvetlana úgy gondolta: egy ilyen mesevárosban minden bizonnyal az hercege is
felt nik majd fehér lovon.
Ha nem is fehér lovon, de sárga villamoson megérkezett a derék fiatalember. Szvetlana alig
költözött be belvárosi albérletébe, amikor egy reggel a villamosra szállva egy Zágrábban
végzett ambiciózus tervez mérnök, bizonyos Eszád Sabanovics pattant föl, hogy átadja neki a
helyet.
– Köszönöm, nem vagyok várandós – utasította el a fiatalember kedvességét Szvetlana, mire
amaz csak annyit szólt a lány combja felé bökve: – Nem is azért, kérem, csak vétek ácsorogni
ezeken a csodálatos lábakon.
A szigorú Szvetlana nevetni kezdett, Eszád pedig úgy sejtette, hogy most már nyert ügye
van. Jól sejtette. Három együtt töltött év után a fiatalok egybekeltek és albérleteiket egy takaros
külvárosi lakásra cserélték fel.
És akkor megkezd dött a küzdelem a gyermekáldásért. Évek teltek el úgy, hogy a
Sabanovics házaspár minden próbálkozása sikertelen maradt. De 1980 májusában, épp amikor
Jugoszláviát az a szörny megrázkódtatás érte, hogy elhunyt Joszip Broz Tito, Szvetlana utolsó
hónapos várandós volt! Tito koporsóját vasúton végigutaztatták egész Jugoszlávián, hogy az
emberek személyesen búcsúzhassanak el a soknemzetiség ország megálmodójától. Az
ugyancsak mérhetetlen fájdalomtól sújtott Szarajevóban a gyászszertartás egyik központi
rendezvényének megszervezésével a harmincas éveiben járó Eszád Sabanovicsot bízták meg.
Hogy Eszádnak nem volt könny dolga, azt el lehet képzelni: felesége azokban az órákban
kezdett vajúdni, amikor a város külvárosi utcái kiürültek, s a belvárosban félmillióan búcsúztak
a szeretett vezért l. A fiatal tervez mérnök, aki amúgy kit n munkát végzett, a mindent
elborító gyász közepette elt nt a ravatal mell l és egyenesen a kórházba rohant. Még épp
elcsípte a kisfia világra jöttét.
Egy évvel kés bb egy kislány is érkezett a családba és a szül k – az si boszniai legenda
testvérpárosa után – a Mirszád és a Mirszáda nevet adták gyermekeiknek.
Mint azt már említettem, a családnak nem voltak anyagi gondjai. Így Mirszád és Mirszáda
gyermekkora varázslatosan telt. Nyáron az Adriai-tengerhez utaztak, télen a hegyekben síeltek,
ráadásul a szarajevói olimpia hatására sportolni kezdtek, és nem akármilyen sikereket értek el.
A Sabanovics csemetéket valahogy mindig tenyerén hordozta a sors. Iskoláskorúvá cseperedve
egy csapásra országos hír vé lettek. A bosnyák tévé munkatársai kiválasztották ket néhány
kit n gyermekfilm-sorozat f szerepére. Mirszáda többek között a Gyermekkabaré cím
sorozat kék ruhás félénk kislányaként, Mirszád pedig a Rock and Roll g zös f szerepl jeként
halmozott sikert sikerre. A testvérpár Szarajevó kedvencévé vált, lubickoltak a
népszer ségben, újabb és újabb felkéréseket kaptak.
Amikor idáig ért az emlékezésben, Sabanovics felállt, és két fadarabot hajított a sarokban
álló kandalló tüzére. Központi f tés rég nem volt már, maga eszkábálta össze acélcsövekb l
és karmantyúkból ezt a viharvert f t alkalmatosságot. Szükség is volt a t zre, mert odakint
feltámadt a vihar. Az es csapkodta az ablakot, a lakás huzatossá vált a széllökésekt l. Ám
meg kellett állapítanom, hogy a kandalló csak ötletes volt, ami azonban a hasznát illette… a
lángok táncoló fénnyel töltötték meg a szobát, de nem mondhatni, hogy meleg is lett volna
t lük. Viszont a helyiséget hamarosan az ég feny fa kellemes illata töltötte be. A gyerekek
némán bámulták a kandallót, szemükben tükröz dött a vibráló fény.
Sabanovicsék sokáig hallgattak. Talán a boldog békeid kre emlékeztek, amikor még nem
bomlott meg a családi nyugalom. Mire visszatértek az emlékeikb l, már csak a vörösl parázs
maradt a fahasábok helyén.
Megbeszéltük, hogy ha a gyerekek túl vannak az esti tisztálkodáson, akkor beszélgetek
velük. Mirszád és Mirszáda el is mentek az anyjukkal vizet melegíteni, Sabanovics pedig az
ablakhoz hívott.
– Szép, ugye? – mutatott ki a dermeszt boszniai délutánba. A panoráma kétségkívül
gyönyör volt. Már nem esett, s az éppen kigyúló fények imbolyogva próbáltak életet csiholni
a szürkületbe burkolózó, de még így is méltóságteljes Szarajevóba. Egy szakaszon a
hóolvadástól megduzzadt, zöldes-fehér viz , rohanó Miljacka is látszott.
– Mire lehet itt még számítani? – suttogta mellettem Sabanovics, akin most el ször láttam
magabiztosság helyett bizonytalanságot, s optimizmus helyett félelmet. – Hárommillió aknát
telepítettek az országunkba. Átlagban naponta húszan halnak meg Szarajevóban. Leálltak a
nehézipari üzemek. Befuccsolt az acélgyártás, az élelmiszer-feldolgozás, elzárták az
olajvezetékeket, romokban a távközlés. Félelemben élünk, a gyerekeim bepisilnek
éjszakánként.
Nagyot sóhajtott.
– És még ha rend is lesz egyszer? – kérdezte. – Vajon mi a biztosíték arra, hogy nem lesz
újra háború a Balkánon?
Szótlanul néztem rá. Veszélyesen ésszer nek hangzott, amit mondott. Odakint lassan
besötétedett. A harcban álló felek megint rákezdtek. A t zcsóvák jelezték, hol csapódnak be az
aknák. Az egyik eltévedt gránát egészen közel ért földet.
 – Talán jobb lenne, ha itt aludnának – mondta Sabanovics. – A gyerekszobában. A kölykök
majd átjönnek hozzánk.
Épp válaszolni akartam, hogy köszönjük, de nem, amikor ismét egy gránát csapódott be, de
ez már közvetlenül a panelházak tövébe. Úgyhogy inkább megadóan bólintottam. Másnap
úgyis itt kezdtünk volna, hisz a kisfiúval akartunk forgatni, a szerelmér l.
Újabb robbanások hallatszottak. Sabanovics kinyitotta az ablakot, derékig kihajolt.
– Keletr l, a Neretva-szoros fel l is tüzelnek, meg a Zenicai hágó irányából – morogta.
Visszahajolt. – Talán már a vége felé járunk – sóhajtotta.
Az ostromra gondolt. Szegény, nem tudhatta, hogy 1395 napjával a szarajevói lesz a modern
történelem leghosszabb ostroma.
– Talán – nyögtem.
Mit mondhattam volna mást? De a férfi, mintha csak erre várt volna, lecsapott a válaszomra.
– Hát ez az, ez a bizonytalanság… ez öl meg bennünket! Rosszabb, mint a csetnikek golyói!
Ha legalább tudnánk, hogy három év, és vége! De semmi biztosat nem várhatunk. Nem is
olyan rég még biztos voltam benne, hogy kivárjuk az ostrom végét. Hát hol másutt is
élhetnénk, mint a mi szeretett Szarajevónkban? De a háború kitörésének els évfordulóján
majd nem megölték a fiamat. A nyílt utcán érte egy gránáttámadás, és a szétrobbanó k darabok
egyike megsebesítette. Ugyanaz a gránát egy barátját meggyilkolta. Nem sokkal kés bb pedig
a kis unokahúgomat ölték meg. Egyéves volt, épp csak elkezdett tipegni, amikor a
születésnapja után öt nappal egy orvlövész agyonl tte. Ötször m tötték egymás után, de a
lövedék áthatolt a tüdején. Hat hónapos volt, amikor a mamájával átjöttek a szerb oldalról az
övéikhez. Átjött a kicsi meghalni. Akkor elpattant bennem valami. Gyökeret vert bennem a
gondolat: lehet, hogy nem kellene maradnunk? Hogy sose lesz vége? Hogy csak egy másik
országban, s t egy másik földrészen van esélyünk boldog életet élni?
A falnak d lt, behunyta a szemét.
– Egyre inkább úgy érzem, hogy mennünk kell – mondta vontatottan. – Bárhová, csak el
innen. A szívem szakad meg, de menekülnünk kell Szarajevóból.
– És? Van rá lehet ség? – kérdeztem, mert majdnem kizártnak tartottam, hogy egy ilyen
felel sségteljes ember, mint Sabanovics, a szerettei életét kockáztatva átszalad a frontvonalon,
az orvlövészek golyózáporának közepette.
– Van – felelte a férfi. – Csak kevesen tudnak róla, s azok közül is a többség legendaként
beszél róla, de van egy alagút, amely átvezet a szerb vonalak alatt bosnyák területre.
Igen értetlen képet vághattam, mert lassítva a beszédén magyarázni kezdett.
– Nem sokkal az ostrom kezdete után a város véd i kiástak egy 1,2 méter széles, 1,6 méter
magas, majdnem négy kilométer hosszú alagutat, amely a reptér kifutópályája alatt indult, és a
szerbek által elfoglalt országrészbe benyúló, de bosnyák kézen lév területre vezet át. Az
ostrom legszörny bb napjaiban ezen az alagúton keresztül hordtak élelmet és vizet az éhe-z -
szomjazó szarajevóiaknak. A szerbek persze igyekeztek megtalálni és eltorlaszolni a földalatti
járatot. Fúrtak-ástak összevissza, de ezúttal kivételesen szerencsénk volt. Az alagútról
egyébként mérnökként értesültem. És a kollégáim is tudnak róla. Lehet, hogy nem egyedül
szökünk.
A bels szobából kihallatszott a gyerekek hangja, úgy t nt, végeztek a tisztálkodással.
Szvetlana asszony a konyhában mosogatott, valahonnan Bach-muzsika szólt, a jól ismert D-
moll toccata és fúga. Ünnepi érzésem támadt, megillet dve léptem a gyerekszobába. Mirszád
és Mirszáda úgyszintén ünnepélyesen várakozott egy öreg kanapén. Egyenes háttal ültek,
kezüket szigorúan összekulcsolva az ölükben tartották. Az anyjuk mondhatta nekik a
konyhában, hogy nagy dolgot tesznek majd, amikor nekem mesélnek, s ez megtette a hatását.
Most tehát ott ültek, és megillet dötten várták a kérdéseimet. A pizsamájukra melegít t húztak,
hogy ne fázzanak.
– Hogy hívták a kislányt? – kuporodtam le Mirszád mellé.
Könny futotta el a szemét.
– Bojana – felelte remeg hangon.
– Szép neve van.
– Szép. Ez a címe a fogalmazásfüzetemnek is – bökött az apró íróasztalon hever iskolai
füzet felé.
– A címe?
– Igen. Szoktam írogatni, mindenfélét. A legtöbbet persze róla.
– Belenézhetek?
– Igen.
Felütöttem a füzetet a közepén. „Úgy szeretnék csak még egyszer veled aludni, hozzád
bújni, akár az óvóhelyen is – olvastam a kacskaringós gyerekírást. – Annyira hiányzol, hogy
már fáj. Visszavárlak Szarajevóba, mindörökké. Ha vége lesz a háborúnak, megkereslek, és
örökre a tiéd leszek. Kár, hogy ezt a levelet sem olvashatod el. Talán majd egyszer… szeretlek,
Bojka!”
Felnéztem. A fiú a lábujja hegyét bámulta. Letettem a füzetet az asztalra.
– Mit szólnátok, ha inkább holnap beszélgetnénk? – kérdeztem. – Kés van már, ilyenkor
ágyban a helye a gyerekeknek.
Jól nevelten bólintottak, és átmentek a szüleik szobájába.
Másnap korán ébredtünk Bélával, de nem tudtuk megel zni Sabanovicsékat. Az új nap, a
világosság mintha még barátságosabbá tette volna a Sabanovics famíliát, különösen a
gyerekeket. Mirszád egy napilap hátulján böngészte a sporthíreket az ebédl asztalnál. Olyan
volt az ablakon besz r d fénynél, az újságba mélyedve, mint egy angyal. Mirszáda, a
babaarcú kislány a konyhában beszélgetett az édesanyjával. Ebben a pillanatban toppant be a
családf , és mosolyogva az asztalra tette a szatyrát.
– Hoztam egy kis reggelit – mondta.
A szatyorból barna kenyér kandikált ki. Kellemetlenül éreztem magam. Szvetlana asszony
padlizsánkrémet hozott be egy tálban, készítette. Szegényes, de nagyon finom volt
Sabanovicséknál a reggeli. Reggel kilenckor indultunk útnak. Szvetlana asszonytól
elbúcsúztunk, mert nem tartott velünk. Mirszáda sem. Nekünk pedig a tervek szerint aznap
haza kellett térnünk Budapestre.
Els utunk a stadionba vezetett. Siettünk, mert bár végig takarásban mentünk, ebben a
városban senki sem lehetett biztonságban. Közben Mirszádot faggattam, és a zárkózott fiú
lassan megnyílt. El z este esélyem se lett volna a nagy ünnepélyességt l, de most, kedvenc
pályája felé tartva már-már kedvvel mesélt.
– Bojanával egy házban laktunk – mondta. – Én az els n, pedig kett vel fölöttünk.
Ugyanabba az iskolába jártunk. Azt hiszem, els pillantásra megtetszett. Okos lány volt,
sportolni is szeretett. A szülei is kedvesek voltak velem. Aztán bombázni kezdtek, és mi
ugyanabba a pincébe húzódtunk le, mint Bojanáék. Amikor nagyon dörgött odakint,
egymáshoz bújtunk. Úgy remegett szegény… belém kapaszkodott, és minden becsapódásnál
összerezzent. Furcsa lehet, amit mondok, de így volt a legszebb az egész, így volt gyönyör a
szerelmünk. Hogy úgy egymásba kapaszkodtunk, és csak egymásban bízhattunk. Szerettem,
hogy t lem vár védelmet, hogy engem ölel, ha fél, vagy ha szeretetre vágyik…
Megdöbbent en, feln ttesen beszélt. Úgy éreztem, mintha nem is egy kiskamasszal, hanem
egy érett feln ttel beszélgetnék.
Elcsuklott a hangja. Apja kit n érzékkel gyorsan átvette a szót.
– Azt hiszem, tényleg nagyon szerették egymást, és a sors különös játéka, hogy a mi kis
Mirszádánk meg Bojana öccsével, Borisszal került nagyon közeli kapcsolatba. Egy osztályba is
jártak, hamarosan padtársak lettek, annyira szerették egymást. Talán az volt a legszebb az
egészben, hogy bár Mirszád és Bojana, illetve Mirszáda és Borisz már-már zavaróan er sen
ragaszkodtak egymáshoz, sem az szerb szüleik, sem mi, muzulmánok nem bántuk, hogy
állandóan együtt vannak, s hogy Bojana, Mirszád nagy szerelme ilyen sokat jelentenek
egymásnak. Igen ám, de aztán jött a háború, és Bojana szüleit egyre több provokáció érte a
muzulmánok részér l. ket tették felel ssé a szerb pusztításért. Egy csapásra elviselhetetlenné
lett számukra az élet Szarajevóban. Így aztán nem kis félelemmel, de vállalniuk kellett, hogy a
háború legveszélyesebb pillanataiban, bosnyák hadifogolyként kicseréljék ket a frontvonalon.
– Egy órával az indulásuk el tt sírva szorongattam a kezét – emlékezett a Bojanától való
búcsúra Mirszád. – Megígértem, hogy írok, mire pityeredett el, és úgy mondta, hogy nem
fogja nélkülem kibírni. Akkor majd megkeresem, biztattam, bárhol legyen is a világban. Azt
felelte, hogy örökké várni fog… de nem tudtuk egymást megvigasztalni.
A fiút láthatóan felkavarták az emlékek. A gyerekszerelem emlékei, melyek ebben a
háborúban talán milliószor er sebbek voltak, mint egyébként lettek volna, bárhol másutt, a
világ egy nyugodt szegletében. Szerencsére épp odaértünk a stadionhoz. A vaskapuról rég
leverték a lakatot, akadálytalanul jutottunk be. Besétáltunk a hatalmas lelátók közé, s szinte
azonnal megcsapott bennünket a régen volt nagy derbik hangulata, az egykori olimpia „illata”.
Szemközt, a stadion túlsó felén két férfi rendezgette a sírhantokat gereblyével. Amikor
megláttak bennünket, felegyenesedtek, s elindultak felénk.
– A pályagondnok meg a beosztottja – magyarázta Sabanovics az egyikük felé intve –,
megéltek szegények szebb napokat is. Nagy sportélet volt itt, még akkor is lejártak Mirszádék
edzeni a Zseljeznicsar kölyökcsapatával, amikor a stadion közvetlen közelében l ttek. De mára
temet lett a focipályából.
– Halszun Mohamerovics – nyújtotta a jobbját a gondnok, amikor odaért hozzánk.
Ijeszt en er s kézfogása volt. Szája sarkában cigaretta lógott. Amint meghallotta, hogy
magyarok vagyunk, hátrasimította s r fekete, kissé zsíros haját.
– Csuhay! – emelte fel fenyeget en a mutatóujját, majd vigyorogni kezdett. – Videoton!
Arra a meccsre utalhatott, amelyet egy évvel az olimpia után játszott a Videoton a
Zseljeznicsarral. Színültig telt a stadion, hisz az UEFA-kupa dönt jébe jutás volt a tét.
Emlékeznek még Gulyás László eufórikus üvöltésére, amikor Csuhay az utolsó percekben gólt
rúgott, és ezzel a dönt be jutott a Videoton? Micsoda id k voltak! Persze aztán jött a Real
Madrid-henger, és Székesfehérvárott 3:0-ra legázolták a Vidit. De a Bernabeu stadionban a 87.
percben Májer Lajos gólt l tt, és ezzel otthonában vertük meg a spanyol királyi gárdát. Az
UEFA-kupa dönt jében.
– Csuhay! – ismételgette fejcsóválva a pályagondnok hibátlan magyarsággal, majd
megvakarta borotválatlan állát, és egy íveset rúgott a leveg be sárral befröcskölt csizmájával,
Csuhay emlékezetes mozdulatát utánozva.
 Béla filmezni kezdett, de a gondnok beosztottja, ahogy meglátta a kamerát, azonnal
fedezékbe bújt, s izgatottan csavargatta vörösessz ke bajszát, amely rojtokban csüngött fels
ajkára. Mint kés bb megtudtam, vaj volt a füle mögött, és félt a rend rségt l, a
nyilvánosságtól.
– Ó, nagy rangadók voltak ám itt – mesélte Halszun, miközben sétálni kezdtünk a fejfák
között. – Idejött a Zvezda, itt játszott a Dinamó is, és az olimpia… hát az csodálatos volt
kérem. Persze munka is akadt vele rendesen. Emlékszem, mert már akkor is pályagondnok
voltam.
Mirszád nem tartott velünk. Félrehúzódott, leült egy padra az öltöz khöz vezet lejárat
el tt. Sabanovics egy félrees sírra mutatott.
– A fiam egyik legjobb barátja volt – mondta –, Enesz Izmicsnek hívták. is a
kölyökcsapatban focizott. Abban a támadásban halt meg, amelyet a fiam túlélt. Enesz a
szomszéd utcában játszott, de míg Mirszádot csak megsebesítette, Eneszt megölte egy
gránátszilánk.
Bocsánatot kértem a társaságtól, Mirszádhoz sétáltam. Tapintatosan megérintettem a vállát,
de láttam, hogy módfelett szomorú, s hogy teljesen elmerült emlékei tengerében.
– Hallom, kölyök, lehet, hogy ti is elmentek Szarajevóból – szólaltam meg.
Dühösen legyintett, de a mozdulatban megértés is volt. Látszott, hogy nem akar menni, de
az is, hogy tudja, nincs más választásuk. Okos srác volt. A háborúban hamar feln nek a
gyerekek.
– Az embernek sosem szabad feladni a hazáját – jelentette ki öntudatosan. – Ha a haza
szenved, nekünk is együtt kell szenvednünk vele! – Hirtelen megváltozott az arckifejezése, és
ijedt kisgyerekként kérdezte: – Lehet, hogy sohasem látom többé? Hogy sohasem ölelhetem?
Riadt mozdulattal végigsimította a homlokát. Fájdalmasak voltak számára ezek a kétségek.
Aztán ismét elkomorult az arca.
– Apámék menni akarnak. Pedig aki elszakad a hazájától, az örökre teszi. Többé nem térhet
vissza. De hát… mi mást tehetnénk?
Az iskola félig lebombázott épületében épp ott találtuk az igazgatón t. Megölelte
Mirszádot, kicsordult a könnye. Aztán a faliújságra mutatott. Gyerekrajzok voltak a fakerethez
t zve, egy rajzpályázatra érkeztek. A pályamunkákat már nem értékelték. El kellett hagyniuk
az iskolát a bombázások miatt.
– Soha semmilyen probléma nem volt a mi háromnemzetiség iskolánkban – magyarázta az
igazgatón . – De mára elszakadtunk egymástól, diákok és tanárok. A szerb kollégák és tanulók
ma a frontvonal másik oldalán vannak. Hogy a muzulmánok közül hányan élnek még, azt nem
tudom. Ha igazak a hírek, nagyon sok fekete zászlót kellene kitennünk az épületre. Ha lenne
fekete zászlónk. És persze ha lenne épületünk. De lassan már csak ez a néhány tanterem van
épségben.
Az igazgatón drámai hangon mesélt az általa vezetett intézmény sanyarú sorsáról.
Jóindulatú és intelligens pedagógusnak t nt – na, ezek voltak azok a tulajdonságok,
amelyeknek vajmi kevés hasznuk volt egy háborúban.
Beléptünk Mirszád tantermébe.
– Hát ez itt az én osztályom – sóhajtotta –, illetve már csak a romjai. Harmincketten
voltunk. Két osztálytársamról hallottam, hogy meghalt, a padtársam megsebesült. Hogy a
többiekkel mi lehet, nem tudom. De jó lenne már újra suliba járni. Az el tt nem rajongtam érte,
de most már nagyon hiányzik.
 Beült az asztalkája mögé, végigsimította tenyerével a tetejét. Béla félrehívott és vészjósló
hangon jelezte, hogy legkés bb délben el kell indulnunk, ha világosban át akarunk jutni a szerb
területekre. Elkísértük Sabanovicsékat egy darabon, aztán búcsúzkodni kezdtünk. A férfi
halkan csak annyit kért, hogy egyel re ne adjuk le a filmet a televízióban, csak ha már sikerült
átjutniuk az alagúton. Nem firtattam, miért kéri, csak bólintottam.
A televíziós központban tíz perc alatt összepakoltunk. Kollégáinknak jeleztük, hogy két-
három hét múlva újra jövünk. Biccentettek. Steve-ék már hazamentek, Carlos valahol a
városban filmezett. A britek fekete szalaggal a mellükön sürögtek-forogtak, készültek az esti
tudósításra. A szalaggal Freddyre emlékeztek. Nem tudták, nem tudhatták, hogy pontosan egy
hónap múlva egy olasz kollégájukat is gyászolni fogják.
Bedobtuk a táskákat a csomagtartóba. Az utcák lucskosak voltak. A hó rég nem volt már
fehér, inkább piszkosszürke. Ennek a csodaszép városnak az arculatához egyáltalán nem illett a
tél. Szarajevó mélabúsnak és reménytelenül csüggedtnek t nt.
Elindultunk hazafelé.

A Sabanovicsékról forgatott film a fiókomba került. Máris intézni kezdtük a következ

boszniai utat. Ám miel tt még újra délre utaztunk volna, megcsörrent a telefonom. Sabanovics
hívott, Bécsb l!
– Átjutottunk – hadarta –, köszönünk mindent! Nem tudjuk még, hova megyünk, majd
jelentkezem.
Soha többé nem telefonált. Én kerestem meg ket. Másfél év múlva ugyanis sorozatot
készítettünk arról, hogy mi történt egy-egy riportalanyunkkal az azóta eltelt id ben. Többek
között Sabanovicsékat is meg akartam keresni, persze nem ment könnyen. Kinyomoztam az
egyik volt szomszédjuk telefonszámát ott, a Tito-házakban, és t le tudtam meg, hogy
Sabanovicsék Ausztráliában telepedtek le. Még elérhet séget is kaptam hozzájuk. Tárcsáztam.
A telefonban Sabanovics vidáman kurjantott, amikor meghallotta a nevem. Váltottunk
néhány szót, de nem tudtam többet kihúzni bel le, mint hogy az egész család rendben van.
Vagy tényleg rendben voltak, vagy nem akart a gondokról beszélni. Amikor azonban
felvetettem, hogy esetleg kimennénk hozzájuk forgatni, megváltozott a hangja.
– Hát, nem is tudom – szabódott. – A gyerekek már elfelejtették azt a sok szörny séget… és
most újra feleleveníteni…
Gy zködtem egy kicsit, végül beadta a derekát. De csak mert látni akar bennünket Bélával,
mondta.
Végül nem Bélával mentem, hanem Talán Csábival, aki persze szokás szerint
végighaldokolta a huszonhat órás repül utat, meg a szingapúri átszállást, merthogy sehol sem
volt szabad dohányozni.
Sabanovics a repül téren várt. Jó színben volt, talán hízott is egy kicsit. Megölelt
bennünket. Átvágtunk a tömegen, egyenesen a taxiállomáshoz. Barátunknak ugyanis nem volt
kocsija.
Sydney, az örökké nyüzsg nagyváros napsütéssel fogadott bennünket. Egymás hegyén-
hátán sorakoztak a gyorsétkezdék, a cafeteriák, a büfék a m b r bárszékeikkel. Vadul
villództak a fényreklámok, öltönyös menedzserek siettek dolgukra, és b rruhás prostituáltak
sétáltak fel s alá, miközben a felh karcolók által teljes egészében leárnyékolt utcákon
feltartóztathatatlanul hömpölygött a kocsik végtelenül áramló sora.
– Apránként megszokja az ember – mondta Sabanovics kifelé bámulva a taxi ablakán.
 Távol a belváros zajától, egy peremkerület szélén béreltek lakást bosnyák barátaink, enyhén
szólva nem Sydney legelegánsabb részén. Megérkeztünk. Nem engedtük, hogy vendéglátónk
fizessen.
Sabanovics egy szerény ház még szerényebb lakásába vezetett. A nagyszoba olyan volt a
sötét tapétájával, a középen sz nyeggel letakart kerek asztallal, meg a falnál dülöngél ,
vakítóan fehér franciaággyal, mintha egy kínosan tisztán tartott, de igencsak lelakott panzióhoz
tartozna. A gyerekszobában csend honolt, Mirszád és a húga nyári táborban voltak valahol.
Vagy legalábbis Sabanovics ezt mondta nekünk. Kezdett l fogva volt egy olyan érzésem, hogy
szándékosan zárja el hermetikusan a gyermekeit a múlttól. Egy félmondattal el is árulta, hogy
legszívesebben kitörölné emlékezetükb l a történteket. Azt mondta: már nem bánja, hogy
végleg megszakadt Mirszád kapcsolata Bojanával. Egyszer, karácsonykor még felhívták
egymást, és boldog ünnepeket kívántak, de azóta nagy a csend. És ez a férfi szerint nem is volt
baj.
Szemben kinyílt egy ablak, Sabanovicsék szomszédja rázott ki egy terít t egy szál
alsógatyában. Egzotikus pasas volt, valamelyik csendes-óceáni szigetr l érkezhetett.
Vendéglátóm intett neki, a pasas meg zavartalanul visszaintegetett.
– Mindenkivel jóban vagyunk, a környékbeli boltosok már hitelt is adnak nekünk, mert hát
k is tudják, hogy nincs még munkánk, és a segélyekb l, ugye, nem olyan könny kijönni –
dörmögte az orra alatt Sabanovics. Kétségtelenül a társadalom peremén éltek, mint minden
emigráns az új hazában. – Szóval kezdünk megbarátkozni az új életünkkel, mégis, idegen város
maradt számunkra Sydney. Nem érezzük otthon magunkat.
Szvetlana asszony bólogatással kísérte férje szavait. Aztán halkan megszólalt:
– A gyerekeknek talán már könnyebb lesz. k már új barátokat találtak, és élvezik a békét,
a szabadságot. Csak mi érezzük úgy, hogy Szarajevóban hagytuk a szívünket.
Sabanovics hümmögött.
– Hát igen, mi nem vagyunk otthon. Talán mert… – Keser en elnevette magát. – Talán mert
olyan nyomorúságosan pocsék a teájuk ezeknek a kedves ausztráloknak!
A gyerekszobában üvegcsék sorakoztak a könyvespolcon. Az egyik szarajevói homokot
rejtett, a másik a Neretva vizét, a harmadikban egy kis föld feketéllett a stadionból, ahol a
Zseljeznicsar játszott.
– Nem tudom, visszalátogatunk-e valaha – mondta mögöttem Sabanovics. – Megszakadna a
szívünk.
A könyvespolcon ismer s füzetet vettem észre. Az oldalára, csakúgy, mint a tetejére, egy
gyerekkéz tollal a „Bojana” nevet véste. Mirszád fogalmazásfüzete volt az, amelyb l
Szarajevóban olvashattam egy részt, s amely a szerelmének írt leveleit tartalmazta.
A f helyen tartotta a könyvespolcon.

Tíz éve, igen, tíz éve már, hogy ugyanitt ültünk a Bembasa utcán az én drága, megboldogult
Emilio barátommal. Tíz éve mentünk fel a hegyre Nezed kislányáért, tíz éve halt meg a
szemem láttára a jó Hurem és kollégám, Freddy, s annak is nyolc éve már, hogy
Sabanovicséknál jártam Ausztráliában. Gondolom, azóta rendez dött az életük. Nemrégiben
megeresztettem nekik egy rövid telefont, épp Mirszád esküv jére készültek. Nem, nem Bojanát
vette el, hisz az élet általában nem követi a giccses hollywoodi sikerprodukciók receptjét. De
Sabanovics szavaiból azt vettem ki, hogy nagy a szerelem. Azt is mondta, hogy a feleségével
együtt megbékélt a sorsával, és ha nem is boldogok, de elégedettek.
 S most itt ülök Szarajevó megszépült belvárosában, kezemben a friss napilapokkal,
komótosan kavargatva az el ttem g zölg mézédes melange-ot. Valaki meghallotta, hogy
Szarajevóban vagyok, és mindenképpen találkozni akart velem. Hát t várom. Körülöttem
vidám ruhákba öltözött emberek csacsognak, s félrehúzzák a naperny ket, hogy szabadon
élvezhessék a bágyatag márciusi napfényt. Rend van és nyugalom, a daytoni békeszerz dés óta
újra él a város. Bosznia-Hercegovinában harmincötezer f s NATO-kontingens felügyeli a
békét, és sok ezer polgári szakember dolgozik az ország újjáépítésén. A saját b römön érzem,
hogy 2004 márciusában már páratlanul kellemes Szarajevóban ücsörögni.
Átolvasom a lapokat. Bennük hírek innen-onnan. Az ENSZ-szakért inek jelentése szerint
Iraknak 1994 óta nem voltak tömegpusztító fegyverei, olvasom. Aztán egy másik nagy hír:
Ivanov orosz védelmi miniszter elmondása szerint Moszkvát nyugtalanítja a NATO keleti
kiterjesztése, ezért fél éven belül Fehéroroszországba telepítenek több modernizált föld-leveg
rakétát és azokat Nyugat-Európára irányozzák. Lapozok. Hirtelen egy apró tudósítás címén
akad meg a szemem: WASHINGTON FUTNI HAGYJA KARADZSICSOT.
A cikk lényege, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság volt külügyminisztere, Aleksz Buha
szerint 1995-ben, Dayton után az amerikaiak felajánlották a háborús b ncselekményekkel
vádolt Radovan Karadzsicsnak, hogy amennyiben elt nik a közéletb l, nem kell a hágai
törvényszék elé állnia. Ezt a Belgrádban kötött alkut az USA volt balkáni megbízottja, Richard
Hollbrooke is meger síti a cikkben. Elmondása szerint a Fehér Ház megegyezett Karadzsiccsal
abban, hogy szabadsága fejében „örökre elrejt zik”.
Körülnézek. Semmi sem változott, az emberek csacsognak, jól érzik magukat. Nem szakadt
le az ég. Hisz semmi különös nem történt, csak hogy politikai érdekek miatt futni hagynak egy
gyilkost. És? Szarajevóban nem tör dnek ilyesmivel. Élni akarnak és végre élvezni a békét.
Röviddel kés bb fölt nik, akit vártam. Nagy csokor borókát hoz a kezében. Megölel,
átnyújtja a virágot és lehuppan a szemközti székre. Azonnal meg kell állapítanom magamban,
hogy gyönyör n lett. Veszedelmesen karcsú derékkal és ellenállhatatlan macskaszemekkel.
– Ez igen! – csettintek, mire halvány pír jelenik meg az arcán.
– Eljön hozzánk vacsorára? – csicsergi.
– Nem, köszönöm, délután továbbutazom Koszovóba.
– Pedig a kedvencét készíteném: csirkemellet rizzsel.
– Honnan tudja, hogy a csirkemell a kedvencem?
– Apám mondta, meg magától hallotta, még ‘94-ben.
– Szokott mesélni apád a háborúról? – most tegez vagy magáz?
– Szokott. Arról az estér l is, amikor feljöttek értem a hegyre, a faházba. Igaz is, még meg
sem tudtam köszönni…
Egyetlen mozdulattal leállítom a hálálkodást. Közben amint emlegetjük, meg is jelenik a
lány apja. Nezed, mert hát róla van szó, biciklit tol maga el tt. Már messzir l integet, majd az
asztalhoz érve megölel, olyan er vel, mintha legalábbis a testvére lennék. Érzem, hogy zakatol
a szíve. Küls re jócskán megöregedett, mióta nem láttam, pedig most sem lehet több
negyvennél. Szürke szeme azonban éppolyan indulattal lángol, mint annak idején.
– Mi van veletek? – ültetem le az egyik székre.
Hunyorít, hogy minden rendben.
– Az öreg? – kérdezem.
Megrázza a fejét.
 – Négy éve már, hogy elment – mondja.
Hallgatunk. Aztán egy szatyrot húz el a zubbonya zsebéb l. Aszott csokoládék, cukros
zacskók sorakoznak benne.
– Hallottam, két fiad is született – nyújtja át az ajándékot. Megköszönöm. Látom, hogy
Száida fészkel dik. Az apja is észreveszi. A lány kérd n néz rá, mire Nezed grimaszt vág.
– Jól van, na, menjél! Majd otthon találkozunk.
A lány felpattan, kezét nyújtja felém, és elt nik a sarkon.
– Olyan szerelmes, mint egy nagyágyú – csóválja a fejét Nezed. – Itt dolgozik a kedvese
egy közeli élelmiszerboltban.
Nézel dünk egy sort. Észreveszi az asztalon az újságokat.
– Olvastad? – kérdezi. Azonnal tudom, mire gondol. – Azt is írták nemrég, hogy
Harkányban látták Arkan kapitányt.
– Az régen lehetett. Te is tudod, hogy szitává l tték egy belgrádi hotelszobában.
Nezed tekintete megváltozik.
– Láttad a hulláját?
Nem felelek. Így folytatja:
– És Seselj vajda, a csetnik vezér meddig ül Hágában?
Megvonom a vállam.
– Gondolom a haláláig.
– Aha – csap le a válaszomra fojtott dühvel. – És azt hallottad, hogy a napokban látták
Ratko Mladicsot Montenegróban nyaralni?
Nezed felé fordulok:
– Hé, cimbora, nincs neked üldözési mániád?
Elmosolyodik, vonásai kisimulnak.
– Béke van, és én örülök a békének – mondja halkan. – De aki átélte azt, amit én, annak
örökre a lelkébe férk zött a háború, a félelem, a bizonytalanság. – El rehajol, nyakában
ezüstszelence himbálózik. – Tudod, mi van benne? – kérdezi a szelencére mutatva.
Megvonom a vállam, mire felkattintja a fedelét. Három szürke kapszula lapul benne.
– Cián – magyarázza. – Azonnal öl. – Lecsukja a szelencét, de még hozzáteszi: – Engem
élve nem kapnak el, az biztos!
– Ez a háborúk igazi b ne. Hogy örökre megmérgezik a lelkeket.
Aprót dobok az asztalra, megölelem a barátom, s közben majd megszakad a szívem, annyira
sajnálom.
Az nyugalmát, a boldogságát már semmiféle békeszerz dés nem adhatja vissza. Kocsiba
ülök és elindulok Koszovóba. Az enyhe, der s tavaszi nap barátságosan cirógatja az arcom. A
rakoncátlan, de er s sugarak már a nyár követei.
 Sorel az olimpián,

avagy a Nagy Kaland

Egyszer ez kérem: nézzük a televízióban a 2000-es olimpiát, pontosabban a Sydneyben

„úszó” Eric Moussambanit (aki majd megfullad a medencében, de végül csak leússza a távot),
és homlokunkra csapunk: hoppá, ezt én is meg tudom csinálni!
Mit is?
Hát kijutni az olimpiára, ha nem is ütjük meg a profi sportolók szintjét!
Neeem, azért ez nem lehet annyira egyszer ! Hisz mások évtizedekig tréningeznek, naponta
háromszor, s t, ötször, hóban-fagyban, és még így se biztos, hogy kvótát tudnak szerezni!
Na jó, de a Nagy Kalandhoz azért kell furfang. És nem is kevés.
Ült tehát Sorel és legjobb barátja, a videoklip-rendez Indián egy pofa sör mellett, és
elh lve nézték, amint az egyenlít i guineai Moussambani, hosszú percekkel lemaradva a
többiek mögött, a medencében az utolsó métereken küszködik az egyik el futamon.
Amikor Eric célba ért, Indián nagyot húzott a söröskriglijéb l, aztán így szólt:
– Apám, ezt te is meg tudod csinálni!
Sorelnek el ször nem esett le a tantusz. De néhány pillanat múlva világosság gyúlt az
agyában: hát persze, kijuthat az olimpiára, csak éppen nem magyar színekben.
Tudom, már az elején illett volna megemlítenem, hogy Sorel a származását illet en csak
félig magyar. Édesapja, bizonyos Dominique Kembe Kongóból érkezett Magyarországra a
hetvenes években (lásd még Kandech Evelyne Sierra Leone-i édesapját, vagy Feri bácsit
Ghánából…), és ahogy az már lenni szokott, fülig beleszerelmesedett egy gyönyör szép
magyar lányba. Az szerelmük gyümölcse az életm vész Sorel, aki rövidesen betölti
harmincadik életévét. És aki, magyarsága mellett, büszke kongói állampolgár is, minthogy –
származása jogán – megkapta a kongói állampolgárságot is.(Nekem is van horvát útlevelem a
nemzetiségi hovatartozásom miatt, mégsem használom semmire, így volt ezzel Sorel is, sem
utazott még a kongói úti okmányaival.)
Van aztán még valami, amit Sorelr l tudni kell: ifjan, mondhatni kamaszként komoly
sportkarriert jósoltak neki. Már amikor 1987-ben, tizenkét évesen vívni kezdett, fel is t nt az
edz knek, hogy nem mindennapi tehetség. Aztán két év múlva az újoncoknak rendezett
magyar bajnokságon ezüstérmes lett, és sorra jöttek az eredmények: 1990-ben megnyerte a
serdül országos bajnokságot, rá egy évre a kadett OB-n bronzérmes lett, majd amikor szülei
munkája révén Párizsba került, a híres vívómester, Szepesi László irányítása alatt ezüstérmes
lett a nívós Bretagne-Kupán. Végül 1992-ben csapatban aranyérmet szerzett itthon a junior
OB-n. Edz je, Decsi István, aki jelenleg a magyar juniorválogatott vezet je, egy percig se
csodálkozott azon, hogy Sorelt már els versenye után meghívták a válogatott
edz táborozására, ahol a jelenlegi feln tt magyar kardválogatott tagjai, Ferjancsik, Nemesik és
Fodor voltak a társai. A velük való csatákból akkoriban gyakran került ki gy ztesen, párizsi
tartózkodása idején pedig nem kisebb sportsztár, mint a sokszoros olimpiai és világbajnok
Jean-Francois Lamour asszó-partnere lehetett (Lamour jelenleg Franciaország sportminisztere).
Ám a mesébe ill történet egy térdsérüléssel véget ért, s néhány m tét után Sorel, mindössze
tizennyolc évesen, befejezte a versenyszer sportolást. Beiratkozott egy f iskolára, s mellette
modellkedésb l, színpadi táncból tartotta fenn magát a jó alakú és jó mozgású fiú.
Tehát Sydneynél tartunk: jött az a bizonyos sörözget s, tévénéz s este Erickel, az
angolnával, és Sorel meg Indián arra az álláspontra jutott, hogy miért ne próbálna meg Erichez
hasonlóan a mi Kembe barátunk is kijutni a következ olimpiára, mondjuk, mint Kongó
veretlen és verhetetlen kardvívó bajnoka. Fontos tudnunk a történethez, hogy a Nemzetközi
Olimpiai Bizottság b kez en támogatja a világ elmaradottabb részén m köd sportolókat, épp
azért, hogy a világ minél több országában és minél lelkesebben támogassák az olimpiai eszmét.
A szabadkártyák egy részét is ezért osztogatja a NOB, s ezért utal át dollármilliókat különböz
afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai országok sportszövetségeinek a számlájára (Máskülönben
hogyan is juthatna el, mondjuk a Marshall-szigetek, vagy Nyugat-Szamoa néhány f s csapata
az olimpiákra?).
Mi tagadás, Sorel is abban bízott, hogy ha megalapítja Kongóban az országos
vívószövetséget, a NOB minden bizonnyal mögé áll majd az anyagiak tekintetében.
A fiú jól számított. Összegy jtött (nem túl sok) pénzén vásárolt egy repül jegyet a Kongói
Köztársaságba (figyelem, nem összekeverend a másik Kongóval, a Demokratikus
Köztársasággal, ahol most éppen polgárháború folyik!), és meglátogatta a rokonait, s ha már
ott volt, megalapította a Kongói Vívószövetséget. Minderr l persze már korábban telefonon és
e-maileken keresztül megállapodott az afrikai ország sportvezet ivel (mivel Kongóban járt
óvodába, nem jelentett gondot számára a franciául való társalgás), a vezet k meg majd
kiugrottak a b rükb l, hogy végre Kongónak is lesz vívója. Addig ugyanis arrafelé híre-hamva
nem volt ennek a sportágnak (sem).
Sorel tehát a f városba, Brazzaville-ba érkezése másnapján elsétált a Kongói Olimpiai
Bizottság harminc négyzetméteres „székházába”, ahol az egyetlen szobában egy testes pasas
törölgette homlokáról a verejtéket. A fiú bemutatkozott, mire a testes felemelkedett a székér l,
és széttárta a karját:
– Isten hozott, sporttárs!
Azzal papírokat tolt elé, hogy írja alá, és néhány perc alatt meg is alakult az országos
vívószövetség. A pasas pedig nagy büszkén fényképeket szedett el a fiókjából, hogy lám,
készült, már le is töltött az internetr l néhány vívós fotót, hogy egyáltalán tudja, milyen sportág
születik meg Kongóban.
Ám a képeken tusakodó kempósok látszódtak, amint összecsapnak a fabotjaikkal. Sorel
kénytelen volt felvilágosítani újdonsült kollégáját, hogy a vívás más sportág, mint a kempó,
olyannyira, hogy a kempó nem is olimpiai sportág. A testes arcáról azonban nem fagyott le a
mosoly, inkább érdekl dve hallgatta Sorel kisel adását a kardvívás rejtelmeir l.
Sorelnek tulajdonképpen azért kellett megalakítania a Kongói Vívószövetséget, mert csakis
az adott nemzet szövetsége nevezhetett sportolót az olimpiára. De ez csak az egyik része volt a
problémáknak. Ugyanis két kemény próbatétel még hátravolt a mesebeli kis királyfi
gy zelméig:
1. egy hivatalos sportszövetség nem m ködhet szövetségi kapitány nélkül;
2. ha végre megvan a szövetség, kapitányostól, akkor is kvótát kell szereznie az adott
 sportolónak, hacsak nem kap szabadkártyát (ez utóbbi szóba se jöhetett Sorel
esetében, mert bár Kongóban – és Afrika nagy részén – ismeretlen sportág volt a
vívás; igaz, néhány, a francia kulturális tradíciókat er sen ápolgató észak-afrikai
államból azért el -el bukkant egy-egy elfogadható kardforgató, szóval nem lehetett
azt mondani, hogy Afrikában teljesen holt ügy lenne a vívás).
A szövetség elnöke természetesen kongói lett – fogalma sem volt arról, hogy minek az
elnöke –, de a kapitányi tisztséget Sorel olyasvalakivel akarta betöltetni, aki azért konyít
valamicskét a sportághoz. Miután hazaérkezett, elzarándokolt egykori klubjához, amelynek
idestova tíz esztendeje nem lépte át a küszöbét. Megkereste az egyik sportvezet t, és
érdekl dni kezdett:
– A Jen bácsit hol tudom elérni?
– Ó, fiam, a Jen bácsi már rég meghalt.
– Értem. És a Tóni bá’?
– Tóni nyári tábort vezet.
– És a… ööö… a Decsi Pista bácsi?
– , fiam, taxisof r lett, az Örs vezér téren posztol. A juniorokat edzi, de a héten még nem
láttuk.
– Azért egy telefonszámot tetszik tudni adni hozzá?
Lett telefonszám, és Sorel máris a volt gyerekkori edz jének számát tárcsázta.
– Pista bá’! Én a Sorel vagyok! – szólt a telefonba a fiú.
– Soooreeeel! – kurjantott a túloldalon Decsi. – Te még élsz?
– Hajaj, Pista bá’, most élek csak igazán! Az van, Pista bá’, hogy kimehetnék Athénba, az
olimpiára.
– Na ne! Milyen sportágban?
– De Pista bá’! Hát mégis milyenben?
– Mi? Vagy tíz éve nem volt kard a kezedben!
– Hát épp ezért hívom a Pista bá’-t! Hogy nem készítene-e fel.
– Most hülyéskedsz velem, fiam? Van elég edz a magyar mez nyben. Meg válogatott
élsportoló is…
– Az lehet, de én nem magyar színekben indulnék.
– Hanem?
– Kongói.
Egy pillanatig csend volt a vonal túlsó végén. Decsi valószín leg a pulzusát számolta, vagy
leveg után kapkodott. Sorel nem várta meg, míg újra leveg höz jut.
– Azt szeretném megkérdezni a Pista bá’-tól, hogy nem akar-e a Kongói Vívószövetség
kapitánya lenni?
Csönd. Decsi még oxigénhiányban szenvedett. Ez a Kembe gyerek sose volt normális,
futhatott át a fején, de ekkora rültséget még se nézett volna ki egykori tanítványából.
– És mennyibe kerülne ez nekem, kiscsillagom? – nyögte ki végül Decsi.
– Semennyibe. Mindent az ösztöndíjamból fizetek: az utazást, a szállást, a versenyzést.
– Milyen ösztöndíjadból?
– A NOB-ösztöndíjamból! Megkapom, mint fejl d hazám szépremény sportolója.
– Szépremény … – ízlelgette a kifejezést Decsi. – Na jó, hatkor végzek itt a drosztnál,
üljünk le egy kávéra.
Úgy lett. És miután találkoztak, nem is kellett sokáig gy zködni az edz t. Mindössze nyolc
perc után Decsi és Sorel egymás tenyerébe csaptak. És pertut ittak, végtére az elmúlt
évtizedben Sorel is feln tt férfivá cseperedett.
Ezzel megoldódott az egyik probléma. Kongó szövetségi kapitánya egy budapesti taxisof r
lett. Hanem most, hogy felállt a kongói csapat, Sorelnek kvótát kellett szereznie. Ezért aztán
Decsi árpádföldi otthonába kezdett járni, ahol nem kisebb edz partnerre lelt, mint a feln tt EB-
t 1997-ben ezüstérmesként abszolvált Decsi András. Decsi ugyan tízb l tízszer legy zte Sorelt,
de a magyar válogatottba mégsem fért be Nemesik és Ferjancsik mellé. Viszont szívesen lett
edz partnere a mi Kembénknek, talán András is ráérzett a nem mindennapi ügy pikantériájára.
Nagyban folytak tehát az edzések Decsiék Zöldséges utcai házának kertjében, ha úgy tetszik, a
kongói vívóválogatott székhelyén, s az asszók után együtt merült az olimpikon, a szövetségi
kapitány és az edz partner a medencébe, hogy a hullámok között vízilabdázzon egy kicsit.
A magát árpádföldib l brazzaville-ivé keresztel Decsi el ször a kubai világbajnokságon
szoríthatott Sorelért. Ám Havannában összejött a vívótársadalom elitje, s Kembe barátunknak
nem sok esélye volt helyezésre, és ezzel együtt olimpiai kvótát szerezni. De hónapokkal
kés bb, az Afrika-kupán, Tuniszban már remekelt, és jogot szerzett az athéni indulásra.
Mindezt úgy, hogy Pista és Sorel azért a pálmafakoktélnak, a tevegelésnek és az esti
fürd zéseknek is komoly jelent séget tulajdonított.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy Sorel csak egy tussal gy zött a dönt ben. De
ahogy azt mondani szokták: aki mer, az nyer. És Sorelr l ugyan nem állíthatjuk azt, hogy
megijedne a feladatoktól.
Nagyjából ekkor kerültem én a történetbe. Indián, aki nekem is barátom, azzal hívott fel,
hogy van itt egy érdekes fiú, meg kellene vele ismerkednem. És erre kit n alkalom lenne az a
klipforgatás amelyre másnap éjszaka kerül sor.
Mivel a klipben – Jakupcsek, Stohl, Fekete László, Konta Barbara, Jáksó Laci, Nikki
Bellucci mellett – én is kaptam egy epizódszerepet, amúgy is a felvétel helyszínén éjszakáztam
volna.
– És mit tud a fiú? – kérdeztem másnap Indiánt.
– Megy az olimpiára.
– Nagy cucc, 216 magyar sportoló indul.
– De nincs közöttük.
– Miért, vezet ? Vagy szurkoló?
– Nem. Sportolóként indul, de kongói színekben.
– És itt él Magyarországon?
– Magyar állampolgár. Itt lakik a Nagymez és a Csányi utca sarkán.
Ebben a pillanatban megjelent egy magas, jóvágású, barna b r srác.
– Sorel vagyok – nyújtotta a kezét. Hamar kiderült, hogy az apja kongói, s hogy igazándiból
valóságos életm vész. Kés bb, immáron a Csányi utcai kis garzonjában megmutatta a genfi
okmányokat, miszerint a NOB elfogadta a nevezését. Különös volt az igencsak lepusztult, kissé
sötét bérlakásban csücsülni és a kongói vívócsapat büszkeségével beszélgetni, miközben
kintr l, a körgangról Bangó Margit hangja és a paprikás krumpli illata szállt befelé.
– Én vagyok a Kongói Köztársaság veretlen bajnoka – mondta mosolyogva Sorel, aztán
hozzátette: – Mert nincs más vívó arrafelé.
 Igen, volt ebben a fiúban valami pimasz pajkosság, valami lezser vakmer ség. Meg merte
csinálni, hogy , aki komoly feln tt versenyen (az Afrika-kupát ne számítsuk ide) még csak
helyezést sem ért el, most, évtizednyi kihagyás után egyenesen az olimpiára pályázott.
Ugyan, dehogy voltak vérmes reményei, hogyan is támadhatott volna bármiféle merészebb
gondolata az athéni szereplését illet en? Egyszer en csak ott akart lenni az olimpián.
Beleszagolni a leveg be, beszélgetni a különböz nemzetek sportolóival, szurkolni a magyar
kézilabda-válogatottaknak, világhír kajakosainknak meg a többieknek, és úgy sétálni az
olimpiai faluban, mint az igazi nagyok.
De az egész olyan képtelenség volt, mint amikor azt mondtam egy-egy tévés értekezleten,
hogy él egy magyar hadifogoly Tatárföldön. Vagy hogy m ködik egy Rákosi Mátyás névre
hallgató kórház Észak-Koreában. Aztán végül is csak kiderült, hogy létezik az a hadifogoly, és
még ma is áll az a förtelmes klinika. Úgyhogy miért is ne sikerülne Sorelnek a Nagy Kaland,
ha már ilyen szépen kitalálta ezt az egészet?
Kétféle sportoló, csapat válik sikeressé. Az egyik a kiemelked en jó teljesítményének
köszönheti a hírnevét. A másik a kiemelked en rossz teljesítményének. Emlékezzünk csak a
jamaicai bobcsapatra, még film is készült róla. Aztán ott volt Eddy Edwards, a repül sas!
Az angol fiatalember szódásüvegnyi vastag szemüveggel sáncugrásban indult a nyolcvanas
években, s míg a finn síugró, Matti Nykenen 130 métert repült, Eddy már egy 25 méteres
ugrással is rendkívül elégedett volt. Egyszer majdnem meglincselték szegényt. A szarajevói téli
olimpián kisiskolások fiatal cserjékb l és zöldell ágakból kirakták a hóba Vucskót, az olimpia
kabalafarkasát. Vucskó száz gyerek egyhetes, mérnökök irányította munkája eredményeként
végül hópelyhecskékkel körülölelve mosolygott-vigyorgott a síugró sánc aljában, úgyhogy
minden ugró olimpikon lába alatt elsuhant a kedves állat képe. Hanem jött Eddy, a sas, és
egyetlen szempillantás alatt tönkrevágta a gyerekek munkáját. Szokásához híven ugyanis
Szarajevóban is pöttömnyit ugrott, s még Vucskó el tt a hóba érkezett, ahonnan már sítalpakon
siklott tovább. A kisfarkas képében pedig két csík mutatta, hogy hol szántott rajta végig a brit
„síugrófenomén”.
Eddy egyébként busás haszonnal zárta sportolói pályafutását, ugyanis olyannyira népszer
lett hazájában, hogy csillagászati összegekért kérték fel egy sífelszereléseket és egy
húskonzervet gyártó cég reklámemberének.
És hát ott van a mi Moussambanink, az egyenlít i guineai Darnyi Tamás, aki hazája
egyetlen medencéjében, egy szálloda uszodájában készült fel a 2000-es olimpiára, ahol aztán
húszezer néz biztatta rjöngve, hogy kibírja a medence végéig. Meg is járta történetével a
világ show-m sorainak jelent s részét.
Sorel tehát biztos lehetett az emberek szimpátiájában, különösen a kongóiak rajongásában.
Brazzaville-ben máris nemzeti h s volt, ott ugyanis már azt is félistenként imádták, aki
egyáltalán kijutott az olimpiára (1984 óta ez mindössze tizenkét kongói sportolónak sikerült).
Sorel rokonai pedig büszkén lobogtatták messzire szakadt szerettük fényképét, aki nem lett
h tlen az „apaföldjéhez”, s t, még a kongói himnuszt is megtanulta, arra az eshet ségre, ha…
de ezt a mondatot már csak Brazzaville-ben merték folytatni.
Míg Kongóban h sként ünnepelték Sorelt, idehaza a környezetében él k megpróbálták
komolyan venni athéni fellépését.
– Amikor a fiam el ször közölte, hogy elindul az olimpián, kifakadtam: Jaj, Sorel, mindig
ilyen marhaságokon jár az eszed, ahelyett, hogy tanulnál! – értetlenkedett egy alkalommal a fiú
édesanyja, Irén asszony. – De mára megbarátkoztam a gondolattal, hogy olimpikon a fiam. S t,
büszke vagyok rá.
– És vajon kinek tetszik majd szurkolni, ha a dönt ben Sorel esetleg egy magyar
versenyz vel kerül össze? – kérdeztem az asszonyt.
– Hát a kisfiamnak, a magyar-kongói kisfiamnak. Vagyis a kongói-magyar kisfiamnak.
Igen, neki!
Sorel édesapja úgyszintén büszke volt a fiára. Nem sokkal Sorel Athénba utazása el tt kerti
ünnepséget rendezett a fia tiszteletére, ahol törzsi dobolással kérte a kongói istenek segítségét.
Dominique, akinek egyébként egy kis nyomdája van a f városban, fontos gondolatokat
fogalmazott meg. Ezek lényege az volt, hogy a szerencsétlen, éhségt l, nyomortól, Ebolától,
tífusztól és AIDS-t l sújtott ország polgárai számára milyen felemel érzés lehet majd, hogy
ott látják Sorelt az olimpián, kongói színekben!
Ehhez Sorel annyit f zött, hogy bár az egészet brahiból kezdte el, most már nagyon
komolyan veszi az olimpiai indulást. Talán ezért is harcolt a lehet ségért, hogy a magyar
olimpikonok felkészít táborába, Tatára utazhasson. Ám rövid utánjárást követ en kiderült,
hogy Sorelnek sokkal többe kerülne Tatán a szállás, az étkezés, egyáltalán az élet, mint magyar
társainak, mivel külföldi sportolóként venné igénybe a tábor szolgáltatásait.
A fiú mindenképpen Tatán, viszonylag jó körülmények között akart edzeni, ezért a
segítségére siettem. Elkértem számára az apósom üresen álló oroszlányi panellakását, amely
azóta, hogy Benjamin születése idején – és észak-koreai kalandomat követ en – ott töltöttünk
néhány hónapot, üresen állt. Oda költözött be Sorel, és onnan járt át a néhány kilométerre
fekv tatai táborba, ahol az utolsó pástot kapta ugyan, mégsem volt nála boldogabb ember a
sportolók között. Nemcsikkel, Ferjancsikkal, Mohamed Aidával, vagy éppen Nagy Titivel
készülhetett együtt a nagy megmérettetésre. Amikor feleségem jó barátn jének, a kés bb
olimpiai bajnoki címét káprázatos vívással megvéd Titinek elmeséltem a veretlen kongói
bajnok történetét, nem akarta elhinni, hogy ilyen van. De Sorel semmivel se tör dött, csak
fogát összeszorítva küzdött. S t, amikor visszatért Tatáról az oroszlányi paneldzsungelbe, még
elvégzett néhány ugrógyakorlatot is a helyi Brunszvik Teréz Óvoda udvarán, a félig a földbe
ásott színes autógumik között. Aztán jöhetett a tömbházak elé kirakott sz nyegporoló vagy
gyerekhinta, amelyeknek komoly szerepe volt az er nléti edzéseket illet en.
Tulajdonképpen már csak egyetlen kérdés maradt: Hogyan fogok filmet készíteni Athénban
az én Sorelemr l? Abban ugyanis tökéletesen biztos voltam, hogy kamerával, akkreditáció
nélkül, hétköznapi turistaként esélyem sincs bejutni a versenyre, nem beszélve az olimpiai
faluról. S akkor kipattant az isteni szikra: Mi lenne, ha én is Kongót képviselném az olimpián?
Sorel azonnal tárcsázta a brazzaville-i olimpiai támaszpontot, és hamar kiderítette, hogy
Kongó nem küld külön tévéstábot Athénba. Naná, összesen négy kongói sportoló szerepelt az
olimpián: egy atlétan Kongóból, két Temesváron él kongói-román úszó (a b rszín k
hasonlított Soreléhez), és a mi fiunk. Üzletet ajánlottam a kongóiaknak: én leszek a kongói
tévé az olimpián, cserébe megkapják a Sorelr l készített filmet, és korlátozás nélkül
sugározhatják.
Így is lett. Sosem felejtem el az r arcát az athéni olimpiai falu bejáratánál.
– Honnan jött? – kérdezte a marcona görög.
– A kongói tévé munkatársa vagyok.
Kiguvadtak a szemei.
– A kongói?!
– A kongói.
 El vette az akkreditációs listát. Lapozgatta, nézegette.
– Na ne hülyéskedjen itt velem! – mutatta felém a dosszié egyik üres oldalát.
– Szabad egy pillanatra? – kértem el t le a paksamétát, majd lapoztam egyet. – Nézze, így
nem is fog engem megtalálni. Mondtam, hogy a kongói tévét l jöttem, így engem a Kongói
Köztársaság Olimpiai Bizottsága akkreditált. Látja – húztam közelebb az rt –, maga
tévedésb l a Kongói Demokratikus Köztársaság oldalára lapozott. A rólam szóló bejegyzés
pedig itt van, egy oldallal el rébb.
Nem volt mese, ott volt a nevem, és mellette, hogy „a kongói tévé munkatársa”. Rám nézett
az r.
– Kongói? – ismételte meg a kérdést, miközben hófehér b römön végighordozta a
tekintetét.
– Kongói – feleltem magától értet d természetességgel, és bementem a faluba. Szerintem
az a drága görög a mai napig nem érti az egészet.
Sorel vívására több okból is rekedten érkeztem. Egyrészt szemtanúja voltam, amint a kongói
atlétan éhségsztrájkba kezdett, amiért nem kapta meg az apanázsát hazája olimpiai
bizottságától. A kongói sportolók ugyanis már a kijutásért is kapnak egy – ottani viszonyokhoz
képest – tetemesebb összeget. Végül az addig minden lehetséges megoldást elvet bizottság
átutalta az összeg egy részét a hölgy családjának, de míg segítettem az atlétan nek és a
bizottság hadonászva magyarázó tagjainak közös nevez re jutni, egészen berekedtem.
Aztán az is hozzájárult nagyfokú fizikai lepusztulásomhoz, hogy belvárosi hotelemben a
drága Likerecz Gyöngyi súlyemel n édesapjával szomszédos szobában laktam, aki úgy
horkolt, hogy azon se csodálkoztam volna, ha egyes televíziós társaságok háborús aláfest
hangoknak használják azt az éktelen éjszakai zenebonát. Likerecz apuka egyébként áldott jó
lélek, csak ne horkolna.
Végezetül, az hozott még szinte önkívületi állapotba, hogy másnap, barátom asszójának els
három találatát Sorel vitte be, ami azt jelentette, hogy 3:0-ra elhúzott. Ráadásul az a kubai volt
az ellenfele, aki a világbajnokságon bejutott a legjobb 16-ba. Ennek örömére már a huszadik
másodpercben nem volt hangom, mert a maradék is elment. Torkom szakadtából üvöltöttem,
hogy „Hajrá, Sorel!”, és bevallom, kivételesen együtt lengettem a magyar és a kongói zászlót.
Mert azért valljuk meg szintén; a magyar vívóiskola még így, ennyi év kihagyás után is túl jó
volt ahhoz, hogy Sorel sima vereséget szenvedjen, ezért a magyar zászlót is jogos volt lengetni.
Olyannyira nem volt lefutott a csata, hogy 13:13 is volt az állás. Végül azonban gy zött a
kubai, így a reggel 10 órakor pástra lép Sorel számára 10:04-kor már be is fejez dött az
olimpia. Véget ért a Nagy Kaland. Volt azonban valaki, akit tökéletesen megdöbbentettek az
események. Király Andrásról, az egyik hazai internetes lap szakújságírójáról volt szó, aki
hordozható számítógépével békésen ücsörgött a lelátón, várta a magyar esélyeseket,
Nemesiket, Ferjancsikot és Lengyelt, de egyszer csak egy másik ismer s névre lett figyelmes.
– Kembe, de furcsa, gyerekkoromban együtt vívtam egy ilyen nev sráccal, jó haverok
voltunk – dünnyögte magában. Aztán meglátta a versenyz keresztnevét is. – Sorel, milyen
érdekes, annak a Kembének is Sorel volt a neve.
Ebben a pillanatban a páston Kongó büszkesége levette a sisakját. Király András pedig
majdnem ledobta a számítógépét.
Véget értek az el dönt k, kiesése után Sorel elment zuhanyozni. Néhány órával kés bb
befutott néhány kongói sportvezet és lelkesülten kérdezték, hogy mikor vív a „mi fiunk”.
Nem volt szívem kiábrándítani ket.
 Sorelre és Pistára kés bb egy kávéház teraszán találtam rá, az Akropolisz közelében. Mi
tagadás: nagyon le voltak törve. Evés közben megjött az étvágyuk, és végül igazi kudarcként
élték meg Sorel korai búcsúját.
Pedig még vudu babákat is szúrogatott a kongói olimpiai csapat egyik törzsi tisztvisel je,
csak hogy hasmenést és látászavart okozzon az ellenfeleimnek – mondta Sorel, egyáltalán nem
tettetett bánattal.
– Most hülyéskedsz! – kerekedett el a szemem de nagyon.
– Esküszöm, hogy nem! – vágta rá Sorel. – Amikor el ször mondták nekem, én is azt
hittem, hogy ugratnak. Aztán egymástól függetlenül öt kongói sportvezet is odajött hozzám
ezzel a vudu dologgal. Ráadásul láttam a szemükön, hogy nem viccelnek, halálosan komolyan
gondolják az egészet. Mit mondhattam volna? Ha így érzik jónak, akkor csinálják. Ekkor
kezdtek el viaszbábukat szurkálni. Hát, nem jött be – mosolyodott el Sorel.
Pista felsóhajtott. Olyan távol volt már t le a Helleniko sportközpont, a vívóversenyek
színhelye, mintha sosem állt volna a pást szélén, üvöltve buzdítva tanítványát. Végigsimított a
kongói címeren, amit még odahaza varrt fel a felesége az ingére.
– Nyerhet meccs volt – ingatta a fejét. – Sajnálom, hogy így elment a remény. Sorel 13-13-
nál összetojta magát. Lehet, hogy megijedt a továbbjutás lehet ségét l?
Ezzel tulajdonképpen meg is történt a szereplést illet edz i értékelés, és a búfelejtést
kongói módra folytatták: egy helyi harmonika-zenekar és két korsó sör társaságában.
Néhány korsóval kés bb Sorel egyszer csak fölemelte a fejét.
– Szerintem még van bennem egy olimpia – dünnyögte.
Kitört bel lünk a röhögés.
– Peking? – kérdeztem.
– Miért, van benne fantázia! – jelentette ki Pista. – Addigra egész jó kis vívó lehetne a
fiúból!
– Én speciel a téli olimpiára gondoltam – mondta Sorel.
Nyeltünk egyet Pistával.
– Mondjuk, síelhetnék – folytatta a fiú.
– Sorel – sóhajtottam, – tudsz te egyáltalán síelni?
– Kétszer már síeltem a szüleimmel. És szerintem le tudok menni az olimpiai pályán.
Legfeljebb majd lassan megyek. Öt percnél biztosan nem lesz több köztem, és a gy ztes
között.
Kezembe temettem az arcom. Ez tényleg megbolondult, gondoltam.
Nos, a napokban azzal hívott föl, hogy jelentkezett nála egy Ausztriában edz sköd magyar
síoktató, aki szívesen segítené az olimpiai felkészülését. S t, a Nagy Kaland történetét
bemutató filmem után nálam is bejelentkeztek, méghozzá a Magyar Síszövetség prominensei.
k is vállalnák Sorel oktatását, úgyhogy lehet, hogy a Nagy Kaland folytatódik.
Egyébként szerintem Sorel nem rült. S t: egy igazi szerethet világfi! Ugye, önök is együtt
szurkolnak majd velem a torinói téli olimpián Kongó els síz jének?
 Izland – Utazás Jégföldre

Világéletemben szerettem volna egy olyan országban élni, ahol kristálytiszta a leveg . Ahol
átlátszóak a tavak, ahol csillogva rohannak a folyók, s az emberek nincsenek túl sokan. Igen,
jól értették: az emberek nincsenek túl sokan.
Nem, nincs semmi bajom az emberekkel, csak néha olyan sokan vagyunk. Néha olyan jó
lenne egy kicsit távol élni a város, a társadalom zajától.
Van egy barátom, aki nyolcvanöt kilométerre költözött Budapestt l. Amikor megkérdeztem,
miért, azt felelte, hogy csak olyan messze talált igazi csöndet. Közelebb a f városhoz mindig
volt egy kis alapzaj. Egy-egy elsuhanó autó, néhány felb g motor, vagy egy távoli gyár.
Izland a csönd országa. A kristálytiszta leveg országa. Izlandon átlátszóak a tavak és
csillogva rohannak a folyók. Alig több mint negyedmillióan lakják, és míg a szinte
ugyanakkora terület Magyarországon egyre fogy a népesség, addig az északi sarkkör tövében
fekv szigeten a születések száma majdnem kétszerese a halálozásoknak. Ott a legmagasabb
Európában az átlagéletkor.
Mégsem szeretnék Izlandon élni.
Általánosan elismert igazság, hogy harmincon túl az ember már nehezen változik. Izland
nekem túl szép, túl jó. Túl csöndes, túl természetes. Ha vulgárisan akarnék fogalmazni,
unalmas, de ezért bizonyosan kenyérlepénybe csavarnának, és lassú t zön füstölnének meg
északi barátaim. És nem is lenne igazam, mert akiknek mindenük a természet, azok sehol
máshol nem érezhetik magukat olyannyira a paradicsomban, mint Izlandon. Ha tehát nekem túl
tökéletes a fjordok és gleccserek, a vulkánok és félszigetek országa, akkor bennem van a hiba.
De miképp is jutottam el eddigi életem legészakibb forgatási helyszínére?
New Yorkban egy magyar társaság vendége voltam, és meglep dve láttam náluk egy
térképet, amelyen különböz számok voltak az országokba írva. A számok azt mutatták, hogy
az adott államban hány magyar szervezet m ködik. Azon nem nagyon csodálkoztam, hogy
Romániában ez a szám a kilencszázhoz közelít, s hogy Kanadában is van vagy négyszáz
magyar egyesület. Hanem ki gondolná, hogy még Peruban vagy Venezuelában is van három-
három, hivatalosan is bejelentett magyar szervezet?
Az igazi meglepetést mégis az okozta, hogy az Izlandi Köztársaság „testébe” belevésték az
l-es számot, azaz Grönland szomszédságában is ápolták egyesek a magyar hagyományokat.
Hazatérésem után azonnal nyomozni kezdtem, s csakhamar rábukkantam egy reykjavíki
telefonszámra, amelyen sikerült elérnem az Izlandi Magyar Szervezet elnökét, bizonyos
Maurizio Tanit. A fiatalember örült a hívásomnak, s mivel épp Budapestre készült,
megbeszéltünk egy találkozót a Váci utcába.
Maurizio gyönyör séges kedvesével, Rachellel érkezett, és a Gerbeaud teraszára
csüccsentünk le egy kávéra. Izlandról kezdtünk csevegni, majd a kinti magyarokról mesélt a
szemüveges, nyelvünket enyhe akcentussal beszél fiatalember. Elárulta, hogy rendkívül kevés
pénzb l gazdálkodnak, de ez nem baj, mert a családias hangulat pótolja az anyagiakat.
A szomszéd asztalnál egy ötvenes férfi fülelt, okos, petyhüdt arca lemondó fáradtságot
tükrözött. Minden pillanatban arra számítottam, hogy közbeszól, mert szemmel láthatóan
közölni akart valamit. Végül azonban letett róla, hogy megakassza Maurizio beszámolóját.
Az izlandi magyarok vezet je, akinek anyja magyar volt, apja pedig olasz, nem csupán
hazánk élharcosa volt a messzi szigeten. volt a kinti olaszok összetartója is, azaz az Izlandi
Olasz Szervezet lelke. Amikor megkérdeztem t le, hogy miért, megvonta a vállát. Végül is
igaza volt: miért ne? Egy srác, aki minden egyes magyar ünnepen vendégül látja kint él
honfitársainkat, és persze így tesz olasz testvéreivel is, vagy aki képes magánszorgalomból
létrehozni a világ legkisebb magánkönyvtárát, az nem tesz föl magának efféle felesleges
kérdéseket. Csinálja, mert így érzi helyesnek. Így érzi magát jól.
Egy ismer söm szerint jó adag kalandorszellem kell ahhoz, hogy az ember otthagyja a
napfényes Firenzét, és elmenjen Izlandra nemzeti társaságokat alapítani. Szerintem azonban
csak a becsvágy is elegend . És ez utóbbiból jócskán volt Maurizióban.
Amikor végeztünk, és fizetni szerettem volna, a pincér közölte, hogy már rendezték a
számlát. A szomszédos asztal felé pillantottam, de már nem volt ott az ismeretlen férfi.
Odaadtam a pénzt Mauriziónak.
– Szerintem az Izlandi Magyar Szervezetnek szánta – mondtam, amikor nem akarta
elfogadni.
A fiatalember paprika, tokaji aszú és téliszalámi után rohant, egy listáról olvasva, ki mit
szeretne odakint. Meg kottákért, regényékért, szótárért az aprócska magyar könyvtár számára.
Elbúcsúztunk, és megígértem neki, hogy hamarosan meglátogatom ket odakint, egy
operat rrel. Érdekesnek tartottam az izlandi magyarok történetét, s a világ legkisebb
közkönyvtárának sorsát nem különben. A TV2 Naplója az elmúlt években igyekezett
bemutatni a hazai néz knek a világ legkülönlegesebb külföldi magyarjait. Ellátogattunk
például a núbiai sivatagba, ahol egy nyolcezer f s törzs koromfekete tagjai majd fél évezrede
szentül hirdetik, hogy k bizony magyarok. Vagy a kedves olvasók is emlékeznek talán a
földkerekség legelszigeteltebb magyar közösségére egy térképen sem jelölt faluban, a
Mississippi deltájában, ahol a helyiek szinte istenként tisztelik az Árpádhon falut alapító els
magyart, Bika nénit. S talán Ghána mosolygós Feri bácsija se merült feledésbe, aki a Magyar
Köztársaság egyetlen fanti néger diplomatája.
A kíváncsiság ezúttal is cselekvésre sarkallt. Hamar rá kellett azonban döbbennem, hogy
Izland majdhogynem megfizethetetlen. Osztottam, szoroztam, és kiderült, hogy ha a párizsi
Champs-Élysées-n laknék a legelegánsabb szállodában, és mindennap a Sacré-Coeur alatt
vacsoráznék a legdrágább éteremben, majd átvitetném magam a Pigalle legfelkapottabb
revüjébe, akkor sem kellene annyit fizetnem, mint egy teljesen hétköznapi jégföldi
kirándulásért.
Pedig addigra már felvettem a kapcsolatot Laci bácsival is, minden izlandi magyarok
sével. Laci bácsi, vagy akkor még inkább László az ‘56-ban kitántorgott másfél millió magyar
egyike volt. Viszonylag sokáig várakozott a bécsi vöröskeresztes táborban, hogy a
menekültügyi hivatal végre kireptesse Chicagóba, a nagynénikéjéhez. Fél évvel a disszidálása
után végre zöld jelzést kapott, s azokban a percekben, amikor 1957. május elsején
Magyarországon több százezer ember köszöntötte lobogókat lengetve a mosolyogva integet
Kádár Jánost, Lászlóval és Amerikába tartó sorstársaival felemelkedett a repül gép
Schwechatról. Ám a fiatalember mindössze néhány óráig érezhette magát a világ
legszerencsésebb fickójának: a gép örvénybe került, ráadásul meghibásodott az egyik
hajtóm ve. A lehet leghamarabb le kellett szállniuk, s mivel épp Izland fölött jártak, adott volt
a helyszín a man verre.
 „Holnap délután kett kor legyen itt, akkor repül tovább a gép” – mondták Lászlónak a
repül t kísér menekültügyisek, aztán faképnél hagyták a repül téren. A fiatalember leült a
váróterem lépcs jére, és kezébe temette az arcát. Nem volt elkeseredett, csak végtelenül
kimerültnek érezte magát, meg egy kicsit tanácstalannak is. Pedig mennyivel jobban járt, mint
mondjuk az a negyven sorstársa, akik Kubába jelentkeztek a bécsi menekülttáborban, mert a
kommunista Magyarország után végre a karibi térség legjobboldalibb államában akartak élni.
Nem sokkal kés bb azonban megbukott a jobbos rezsim, és jött Castro. Szerencsétlen
honfitársaink pedig egyik napról a másikra az egyik legkorlátoltabb kommunista rendszer
kell s közepén találták magukat.
László tehát egyáltalán nem volt elkeseredve. Felkerekedett, és sétálni indult. Soha többé
nem látták a menekültügyisek. De a nénikéje se. Olyannyira megtetszett neki Izland érintetlen
szépsége, hogy úgy döntött, ott marad.
Jöttek aztán kés bb más ötvenhatosok is, majd sportolók, zenészek, zenetanárok, de László,
azaz ma már Laci bácsi volt a pionír Reykjavíkban, magyarul a Füstölg öbölben. Néhány év
múlva felköltözött az egyik északi városba, s ott értem el majd fél évszázaddal kés bb. De
hiába. A kocsi bérlés, a biztosítás, a repül jegy, a szállás megfizethetetlennek bizonyult, ezért
nagyon úgy nézett ki, hogy sosem fogom tudni lefilmezni azt az embert, aki egy
kényszerleszállás miatt lett egy másik ország állampolgára.
Lefújtam az utazást, értesítettem Mauriziót. Sajnálta, de megértette. Laci bácsi is.
Bánatomban néhány napra hazamentem Pécsre Gyöngyivel és a kis családommal, hogy
élvezzük kicsit a vénasszonyok nyarát. Azt hiszem, szül városom szeptemberben a legszebb.
Bár már megkezd dik a tanítás, s a nyár lassan emlékké válik, a kíváncsi polgárok esténként
még mindig ráér sen andalognak a belvárosban, és elvarázsolva nézik, ahogy a lenyugvó nap
vörös fényében, a pirosló égen kirajzolódik a dzsámi kékes kupolája, s a közeli dóm négy
rózsaszín tornya.
Az sznek Pécsett íze, s illata van. A Mecsekb l érkez friss szell gyengéden simogatja
meg az arcom, miközben a sétatéri fák álmatagon sóhajtoznak az elmúlt nyár után. Majd mire
besötétedik, kihalnak az utcák, csupán néhány ragyogó ablakú kávéházból sz r dik ki a
ráér sen cigarettázó trécsel k zsongása. A hold már magasan jár az égen, amikor én is hazafelé
veszem az irányt. Ha lehet, gyalog megyek, hogy kényelmesen fürd zhessek az ezüstös
holdfényben, miközben a csillagokkal telehintett sötétkék égboltban gyönyörködöm.
Joggal reméltem tehát, hogy Pécs, illetve kis családom gyógyír lesz majd bánatos lelkemre.
Ehelyett azonban a pécsi tartózkodás éppenséggel még inkább felkavart. Az egyik belvárosi
utazási iroda kirakatában ugyanis a következ ket olvastam: Charterjárattal Izlandra! És az
ajánlat mellett egy lehetetlenül barátságos árat, amiért cserébe nem csupán repül jegyet, de
négynapos szállást is ajánlottak, félpanzióval. Ráadásul mindezt október 23. környékén, ami,
mint kés bb kiderült, még jól is jött a forgatás szempontjából, hiszen az ünnepi napon szinte
teljes számban összegy ltek a kinti magyar közösség tagjai.
Ami azt illeti, az utóbbi években valahogy nem éreztem október 23. meghitt ünnepi ízét. Az
évr l évre feltámadó fújozás, ügynöközés, pufajkázás finoman szólva elkedvetlenített, ezért
aztán egy cseppet sem bántam, hogy ezúttal háromezer kilométerrel arrébb kell ünnepelnem.
Örömömben, hogy a sors akként rendelkezett, mégis utazhatunk Izlandra, feltárcsáztam
Laci bácsit. Elújságoltam neki, hogy kapóra jött egy akciós ajánlat, s hogy mégis
megcsinálnánk a filmet. Laci bácsi változatlanul nagy szeretettel várt bennünket kollégámmal,
Talán Csabával. S Maurizio nemkülönben.
 Az utazást megel z napokban már nyugtalanul csapongtam, mint fecske az szi búcsú
el tt. Gyakorlatilag minden készen állt a forgatásra, de még mindig nem hittem el, hogy sikerül
Izlandon filmeznünk. Akkoriban már szinte minden éjszaka fehér északi pusztákról álmodtam,
ahol a szakadékok peremén gyakran leválik az összefügg hótömegb l egy-egy hatalmas
darab, s óriási robajjal tovacsúszik. Inkább nyugtalan, mintsem pihentet alvásokat
eredményeztek ezek az álmok. Valahol a lelkem mélyén féltem a fehér ismeretlent l. Úgy
éreztem, mintha a világ végére, vagy ha úgy tetszik, szélére készülnék, s egy kaptató után
egyszer csak meglátom majd a végtelen semmit, amint betündökli a messzi horizontról sugárzó
alkonyi fény.
Ma már tudom, hogy a hidegt l rettegtem. A születésem utáni napokban, ahogy mesélték,
gyakran nyöszörögtem-nyögdécseltem, s beletelt egy kis id be, míg a n vérkék rájöttek, hogy
egész egyszer en fázom. Fázós baba voltam, fázós feln tt lettem. S a lelkem mélyén rettegtem
attól, hogy Izlandon is fagyos hideg fog kínozni.
Ezért aztán némileg megnyugvással konstatáltam, hogy a charterjáratra 197 magyar turista
hurcolkodott föl. Ha k nem félnek, gondoltam…
Az is megnyugtatott, hogy októberben még igencsak korai az igazi izlandi téllel számolni.
Az még ott is sz, igaz, egy picit h vösebb, mint nálunk.
Leginkább talán hamarjában megismert szegedi barátaink házi pálinkája oldotta föl lelki
béklyóimat, s úgy London fölött már olyan „jól éreztem” magam, hogy engem akár az Északi-
sarkra is elvihettek volna egy társasutazásra.
No Reykjavíkban aztán hamar kijózanodtam. A repül téren ugyanis, amely nagyjából úgy
festett, mint a pécsi buszpályaudvar, egy hegyes állú, csillogó szem id s ember lépett hozzám,
és közölte velem, hogy Laci bácsi. Valamint azt is, hogy most utazik Magyarországra, a
hajdúszoboszlói rokonokhoz, mégpedig azzal a géppel, amelyikkel jöttem. Az történt, hogy
miután elújságoltam neki telefonon, milyen nagy szerencse ért ezzel az akciós charterutazással,
utána érdekl dött a dolognak odakint, és hamar kiderült, hogy az akciót fordított felállásban
Izlandon is meghirdették. Azaz jutányos áron izlandiak is eltölthettek négy napot kis
hazánkban.
Ilyen rútul még nem éreztem magam: földbe gyökerezett lábbal néztem végig, ahogy
riportalanyom integetve lépked fel a repül gépbe, és elutazik oda, ahonnan én megérkeztem.
Halottvirrasztáson nem ölthet gyászosabb ábrázatot az özvegy, mint amilyen lógó orral
ácsorogtam a reykjavíki repül tér betonján. Aztán Csaba nógatására elindultunk a fogadóépület
felé. A tenger fel l nedves légáramlat érkezett, megszaporáztuk lépteinket. Izland el ször
szembesített bennünket azzal, hogy milyen messze kerültünk a mérsékelt égövt l.
Reykjavík nyugodt, családias hangulatú kisvárosnak t nt. Mint már említettem, neve
Füstölg öblöt jelent; az Izland partjaihoz sodródó els hajósok, ha úgy tetszik, a honfoglalók
nevezték el így ezt a partszakaszt, mert már távolról is látták, hogy a föld repedései
g zölögnek, a habok fölött gomolyog a pára. A házakat csakúgy, mint az üzemeket, szerte
Izlandon meleg vízzel f tik, nem szénnel, fával vagy olajjal. Az autók kipufogógázát pedig
hamar elsöpri a tenger fel l érkez szél.
Elfoglaltuk szálláshelyünket, Maurizio számát tárcsáztam, volt az utolsó reményem. A fiú
változatlanul kedves volt és el zékeny, már aznap estére meghívott bennünket, mégpedig egy
születésnapi ünnepségre, bizonyos Giovanni otthonába. Az izlandi olaszok összegy ltek egy
spagettire, hogy felköszöntsék egyik társukat. Hálásan elfogadtuk a meghívást, majd sétálni
indultunk.
 Szó ami só, se Párizs nyüzsgését, se Bécs császári pompáját, de még London sokszín ségét
sem találtuk az izlandi f város utcáin, de találtunk helyette egy édes kis mesevárost, amelynek
a legsürg bb része a kiköt volt. A daruk hatalmas hajókról rakodták le az árut a szárazföldre,
s az üres konténereket nagy robajjal tolták arrább az útból a targoncák. Majd a f térre, az
Austurvölluronra sétáltunk, s meggusztáltuk a parlament épületét, majd a dómot. Aztán Csaba
„elkéredzkedett”, hogy led lne az esti forgatás el tt, én pedig visszasétáltam a tengerpartra. A
hullámok éppen magukba ölelték a lenyugvó napot, és a búcsúsugarak ezernyi színt
lobbantottak fel a víztükrön. Néha egészen a lábamig futott a hatalmas víz, mintha kacérkodni
akart volna velem. A halászok els , vagy ha úgy tetszik, legvakmer bb csoportja már most, az
este küszöbén elindult a nyílt tengerre, a többiek csak hajnalban követték ket. Gépiesen
rakosgatták bele a bárkákba hálóikat, tekintetük nyílt volt, arcuk jámbor, barátságos. Nem
zavartak el, amikor a közelükbe merészkedtem, pedig bizonyára elegük lehetett már a
kíváncsiskodó turistákból. Amikor végeztek a pakolással, ellökték magukat a parttól, és
kifutottak a nyílt vízre. Majd kitolták a lapátokat, és egy ütemben csaptak bele a hullámok
közé. Néhány száz méterrel beljebb felemelték a lapátokat, egészen a csónak pereméig, és
kivetették az els vonóhálókat. Majd továbbeveztek, bele a tenger sötét végtelenjébe.
Mire Giovannihoz értünk, már forró volt a hangulat. Az olaszok itt egy hideg országban
éltek, de a vérük tüzes volt. Ölelgették egymást, s ugratták a vezet jüket, Mauriziót. De hogy
mennyire tisztelték, azt mi sem mutatta jobban, mint hogy hívó szavára huszonhármán jöttek el
a harminckét izlandi olaszból.
A fehér b r , döbbenetesen zöld szem , sz ke vagy éppen lángvörös hajú izlandiak után
különös volt a kreolbarna, sötéthajú itáliaiak társasága, de talán épp a délies közvetlenségük
okán, hamar barátságba keveredtünk velük. Maurizio középen kínálgatta a postát, magas
homlokáról oldalra fésült haja hullámos keretbe foglalta csontos arcát.
Hamar leléptünk a buliból. Egyrészt valószín leg átitatott bennünket a túl békés izlandi
létezés, a végeérhetetlenül vánszorgó északi órák, s ránk rakódtak az unalom ólomsúlyai,
másrészt hosszú napunk volt. Maurizio ugyan felajánlotta, hogy kimegy velünk az éjszakába,
de amikor visszakérdeztünk, hogy hováááá?!, akkor észbe kapott. Magyarázta, hogy azért
éjszaka is nagyon szép tud lenni a tenger, mire szaporán bólogattunk, hogy majd megnézzük
egy másik alkalommal.
És én álltam is a szavam. Ha nem is éjjel, de hajnalban már a tengernél voltam. Csaba még
nagyban húzta a lób rt, valahogy nem izgatta fel túlzottan, hogy mínuszokban az öböl partján
sétálgathat. Pedig szinte fájdalmasan szép volt a látvány. Egy elhagyatottabb partszakaszhoz
mentem, odafönt az égen még ragyogtak a csillagok. El ttem, úgy ötven méterre, sorra törtek
meg a hatalmas hullámok a parti sziklákon. Néha a szél annyira felkorbácsolta a tengert, hogy
sós vizet permetezett az arcomba. Mindezt persze mindössze fél óráig bírtam; hiába volt rajtam
vastag farmer, garbó, kötött pulóver, a zord id végül bekergetett egy éppen kinyitó pékségbe.
Fura illat fogadott, a helyiségben frissen sült kalácsok édeskés szaga keveredett a fahéjas
almatea jellegzetes aromájával. Szállingózni kezdtek az emberek, akik munka el tt betértek
péksüteményért vagy egy csésze kávéra. Néztem ket; vonásaik kisimultak voltak, már korán
reggel gyakran mosolyogtak, s vidáman dörzsölgették fagytól pirospozsgás arcukat. Eszembe
jutott, odahaza mennyire elhasználtak az emberek. Magyarországon negyven-ötven körül
valahogy szétmennek az arcok. A mi öregeink többsége egészségileg megroppanva éri el azt a
kort, amikor elvileg már nem volna más dolga, mint élvezni az életet. Más kérdés, hogy az
átlagnyugdíjból élvezkedni nem nagyon lehet. Ha tehetném, néhány évre Izlandra küldenem a
magyarokat, hogy méregtelenítsem a testüket és a lelküket.
 Beszédbe elegyedtem egy ifjú párral. Kíváncsi voltam rá, hogy az izlandi fiatalok mir l
álmodnak. Jelentem: majdnem ugyanarról, mint a magyarok. Csak mindenb l egy kicsit
egyszer bb formában. Kevésbé nagy és mutatós autóról, hiszen hová is mehetnének vele az
egyetlen izlandi országúton, amely egyébként körbefutja a szigetet. Kevésbé nagy és mutatós
házról, hiszen a köztársasági elnök is egy nem túl nagy, visszafogottan szép, az európai
hagyományokhoz képest cseppet sem reprezentatív rezidencián él, s a parlament épületénél is
láttam már pompásabb vityillókat, mondjuk jól men magyar vidéki vállalkozók birtokán.
Eggert és Anna egészségesek és életer sek voltak. Szerették egymást, büszkék voltak
egymásra. Az egyetemi negyedben laktak, közel az új könyvtárhoz, és legkedvesebb
szórakozásuk az olvasás volt. Els órájuk az egyetemen csak tízkor kezd dött, ezért
felajánlották, hogy megmutatják Reykjavík legnagyobb kincsét. Kérdeztem, hogy ehhez ki
kell-e lépni a pékség varázslatos melegéb l, amin persze nevetni kezdtek. Pedig halálosan
komolyan gondoltam. Mert pontosan tudtam, hogy az elindulásunk utáni ötödik percben már
csontig fagyaszt a metsz északi szél. Így is volt, de fogam összeszorítva követtem új
barátaimat. Bámultam ket, ahogy kézen fogva mennek, és semmi mást nem várnak a
sorsuktól, mint nyugodt családi életet. Irigyeltem ket egy kicsit.
Hamarosan elhagytuk a belvárost, s t a házakat is, s már csak néhány pajtaszer épület
pislogott ránk álmosan a sziklás lankákról. A nap igyekezett er re kapni, de egyel re még
kékes félhomály áradt szét a közeli hegyek között. A sziklák merészen szöktek az ég felé, de
Eggertéket mindez nem zavarta: egy enyhébb emelked nél kaptatni kezdtek föl, a csúcsok felé.
Igyekeztem közvetlenül a nyomukban maradni, s mászni egyre feljebb, de a cip m nem igazán
vált be a sziklafalon. Minduntalan megcsúsztam, és egyre riadtabban igyekeztem
megkapaszkodni a lyukakban, kiugrókban. Fiatal barátaim eközben úgy haladtak fölfelé,
mintha világ életükben ezt csinálták volna. Egyre kíváncsibb voltam rá, hogy mi az a
fantasztikus kincs, amiért Eggerték képesek ilyen hajnali órán az égbe mászni.
A hegyoldal feljebb, úgy az út felénél már nem bizonyult olyan meredeknek, mint azt az
els percek után gondoltam. Amikor épp feladtam volna, egy-egy rücskös sziklatömb a
„segítségemre sietett”, s én nagy megkönnyebbüléssel kapaszkodtam a kiszögellésekbe.
Amikor azonban már megbarátkoztam volna a falmászással, egy meggondolatlan pillanatban
gyanútlanul hátranéztem. Nem kellett volna. Hatalmas szakadék tátongott alattunk. Ahogy
fokról fokra kúszott fel a hegygerinc, úgy n tt a mélység. Többet nem néztem hátra.
Húsz perc után végre fölértünk egy széles, kavicsos ösvényre, amely egyenesen a hegytet re
vitt fel. Odafent, a csúcson Eggerték megálltak. Lihegve toppantam melléjük.
– Na, mi van? – kérdeztem elfulladva.
– Nézz oda! – mutatták barátaim a kétségkívül csodálatos panorámát. A domboldalakon
s r fenyvesek sorakoztak, és olyan kék volt az égbolt, hogy a szemem is káprázott t le.
Odalent a völgyben rönkházak barnállottak, nem messze t lük gyors folyású folyócska
kanyargott szeszélyesen, hogy aztán néhány kilométerrel arrébb belerohanjon egy sötét viz ,
mozdulatlan tóba.
– Nagyon szép – szögeztem le barátságos mosollyal. – És a kincs?
Eggerték értetlenül meredtek rám.
– Ott van – böktek az erd k és a folyó felé –, ez a kincs. Ez a csodálatos panoráma. Ez
Reykjavík legszebb része. Majdnem minden reggel eljövünk ide.
Két okból is arcomra fagyott a mosoly. A második ok a kékes párába burkolózó csúcsok
közé hirtelen leszálló dér volt. Az els t, úgy vélem, nem kell taglalnom. Még ma sem hiszem
el, hogy két huszonéves ember képes azért megmászni hajnalok hajnalán egy rémületesen
meredek és unásig ismert sziklát, hogy lenézzen a tetejér l. Persze… lehet, hogy nekik van
igazuk?
Nyögve, elgyötörten értem vissza a panzióba. Csaba akkor ébredt. Én forró zuhanyt vettem,
azután ágyba bújtam. Amikor kollégám megkérdezte, hogy nem megyek-e be vele a városba,
olyat mordultam, mint annak idején Elza, a híres n stényoroszlán, amikor el akarták t le venni
a kölykeit.
Délre összeszedtem magam. Kár volt. Csabi közölte, hogy talált egy isteni helyet, ott
fogunk ebédelni. Mondta, hogy bízzam rá a választást. Ez volt aznap a másik nagy hibám. Az
els az volt, hogy egyáltalán kikeltem a jó meleg ágyból.
Csaba tehát rendelt. Hogy miképpen, azt nem tudom, mert izlandiul volt az étlap.
Reykjavíkban számtalan olyan vendégl van, ahol – épp a turisták miatt – több nyelven is
feltüntetik az ételek nevét. Csabi nem olyan vendégl t választott.
– Egy különleges helyi specialitást rendeltem! – lelkendezett, amikor kihozták az ételt, de
els látásra semmi különlegeset nem láttam rajta. Valami húsféle lehetett, zöldségkörettel. De
az els falatok után úgy éreztem, mintha mentolos csalánba csavart, ehetetlenül sós lazacot
falatoznék.
– Ízlik? – hajolt asztalunkhoz a meglep en jó angolságú pincér.
– Ó hogyne – feleltem kétségbeesett arccal. Gyorsan kihasználtam az alkalmat, hogy van a
közelemben egy angolul tudó ember, és megkérdeztem: – Tulajdonképpen mit eszünk?
– Algában pácolt homárt.
– Oh… – mondtam. – Oh… ah…
Igen, azt hiszem, ennyit mondtam. Csaba ízlése „megbabonázott”. De csalódnom kellett:
operat r kollégám még ezek után is meg tudott lepni. Rövidesen g zölg kagylót szervíroztak
az asztalunkra egy forró edényben, melléjük pedig olvasztott vajat apró tálkákban.
El voltam b völve…
Este Mauriziónál gy ltek össze a magyarok. Szerették a fiatalembert, akir l Izlandon mint
afféle csodabogárról beszéltek. A helyi újság például terjedelmes cikket közölt a különös
olaszról, aki egyetlen magyar szurkolóként kilencven percen keresztül lelkesen biztatta az
éppen Reykjavíkban játszó magyar válogatottat, vadul lengetve háromszín nemzeti
lobogónkat. Nem rajta múlt.
Az 1956-os emlékünnepségen pasta carbonara volt a menü. Nem túlzottan illett a magyar
gasztronómiai hagyományokhoz, sem Nagy Imréék emlékéhez, de Maurizio kizárólag az olasz
tésztákhoz értett. Vendéglátónk méltatta a magyar forradalmárokat, kissé elérzékenyülve, de
tárgyilagosan idézte fel az eseményeket, majd elénekeltük a Himnuszt. Volt, aki fejb l, mások
papírból. Végül Maurizio mindenkinek szedett a tányérjára a tésztából, s közösen megnéztük
az általa nemrég hozott A Tanú cím filmet.
Békés, indulatok nélküli ünnepben volt részem, végre, annyi év után. Ott volt például
Magyarország tiszteletbeli konzulja, aztán Veronika, az egyetemista, s t egy texasi fiú is, akit
Maurizio tanított magyarul.
– Holnap elmegyünk északra – mondta Maurizio, miközben a konyhában mosogattunk.
– Jó, bérelünk egy kocsit – feleltem, mert tudtam, hogy barátunknak nincs autója.
– Nem sokkal a sarkkör alatt is élnek magyarok, viszünk nekik újságot, meg könyveket –
magyarázta vendéglátónk.
 – Újságot?
– Igen. Danubius Hírújság, ez a neve. Mi készítjük. Számozzuk a példányokat. Összesen
húsz darabot nyomtatunk.
Folyamatosan többes szám els személyben beszélt, noha mindent maga végzett.
– És a könyvtár? A híres minikönyvtár? – kérdeztem.
– Megmutatom – mondta. Lementünk az alagsori tárolóba, ládát húzott el valahonnan egy
szekrény mögül. Kinyitotta tetején a lakatot, s egyszerre feltárult el ttem a világ legkisebb
nyilvános könyvtára. Néhány szakácskönyv, szótár, pár regény, ez volt minden. Összesen
huszonhat kötet. De a „könyvtár” saját internetes oldallal rendelkezett. Ott meg lehetett
tekinteni, hogy mib l lehet válogatni, mit kölcsönöztek ki, és mikorra várható, hogy
visszahozzák.
És komoly forgalma volt a könyvtárnak, kérem! Másnap, úton az örök jég birodalma felé
többször is megcsörrent Maurizio mobiltelefonja, és a hívók egyt l egyig a könyvek után
érdekl dtek. Amint barátunk elmondta, ezen nincs mit csodálkozni, mert hetente egyszer
telefonos könyvtári ügyeletet tart, és ez épp az utazásunk napjára esett.
– Kinga, nagyon sajnálom, de ezt a könyvet kivették – mondta a telefonba az egyik hívónak.
– A jöv héten hozzák vissza, tudok valami mást ajánlani?
Tudott. Közben magunk mögött hagytuk az állatokat és a farmokat, és már csak néhány
rozzant faviskó árválkodott az út mentén, úgy húsz kilométerenként. Néhány magányos fa
megkapaszkodott a körülöttünk elterül lávamez n, szerencsétleneket vadul megtépázták a
sarkvidéki szélrohamok. A távolban m köd vulkánok magasodtak, a m ködésük persze száz
években volt mérhet . Földmozgást is viszonylag gyakran tapasztaltak errefelé. Izlandon
található az egyik legmarkánsabb törésvonal. A sziget voltaképpen az amerikai és az európai
földrész (jórészt tenger alatti) törésvonalán helyezkedik el, s e vonal bizonyos pontjain
évtizedek alatt óriási feszültség halmozódik fel. Ezen energiák felszabadulása eredményezi a
földrengéseket.
A távolban egyszer csak felt nt az örök hó határa, és az addig kétsávos út egy pillanat alatt
egysávosra sz kült. Nemsokára hó is jelentkezett az aszfalton. Még szerencse, hogy bérelt
terepjárónkon olyan gumik voltak, mint a rinocérosz páncélzata. Másképp nem is lehetett volna
nekiindulni a végtelen télnek. Néha egy-egy nagyobb bucka megdobta az autót, ilyenkor hátul
nagyot döccent az egyébként egy skótkockás pokrócra fektetett láda, az izlandi magyar
könyvtár. Hófödte tisztások mellett vezetett az út, oldalt behavazott bokrok szegélyezték,
távolabb dermedt szépségükben pompáztak a megfagyott vízesések.
– Arra, a vízeséseken túl is élnek magyarok, de ket szinte le hetetlen megközelíteni
közúton – magyarázta Maurizio, miközben magasabb fokozatra kapcsolta a f tést. Örültem,
hogy nem csak én reszkettem már magától a szélvéd n túl elém terül látványtól, hanem
reykjavíki barátom is. Bár legyünk igazságosak: sem volt vérbeli izlandi.
Mindössze néhány órára lehettünk Reykjavíktól, de mintha a holdra érkeztünk volna! És
egyszer csak, a semmib l felt nt el ttünk Buday Zsuzsa autója. Ott állt a pusztaság közepén,
hirtelen, szinte ijeszt en emelkedett ki a végeláthatatlan fennsík zegzugos körvonalából.
Kiszállt, s nevetve integetett. Dús idomú, mosolygós asszony volt. Már az els percekben
látszott, hogy jókedve sosem hagyja el. Férje halászként dolgozott kétszáz kilométerre onnan,
pedig a száz kilométeren belül lakó farmerek gyermekeit tanította énekelni. Vagy ment a
falvakba, a farmokra, vagy a gyerekek jöttek el hozzá egy Isten háta mögötti templomba. A
templomot Zsuzsa mindenképpen meg akarta mutatni, de el bb a könyvekre volt kíváncsi.
Tizennégy éve kapta meg ezt a remek zenetanári állást, akkor jött el Magyarországról, de azóta
is szomjazta a magyar bet ket. Úgy örült a könyvtárnak, mint egy gyerek. Összecsapkodta a
két kezét, szinte ugrált örömében. A terepjáró csomagtartójához sietett, és válogatni kezdett.
Hosszan, aprólékosan. Mi Csabival a fagyhalál szélén álltunk, de Zsuzsa rendkívül ráér sen
keresgélt a ládában. Aztán egyszer csak meglátta kétségbeesett tekintetünket, és elnevette
magát.
– Mi van, fáztok?
– Áh! – legyintettem, és letörtem egy jégcsapot az orromról.
– Pedig már-már nyárias az id .
– Nyárias?
– Emlékszel a Deltára? Mennek a pasik a fehér mez n… na olyan szokott itt lenni,
iszonyatos hó- és jéghegyek. Olyan hideg, hogy ha leguggolsz, és a kezed egy percre a földre
teszed, belefagy a jégbe!
Zsuzsa tizenhárom könyvet választott a huszonhatból. Úgy t nt, nincs megkötés a
kölcsönzött könyvek számát illet en, vagy Zsuzsa kivételes elbírálásban részesült, merthogy
ritkán jutott el a könyvtár ilyen messzire. Átpakoltuk a könyveket a kocsijába és elindultunk
utána. Egyórás csúszkálás után megérkeztünk a munkahelyéhez. A vég nélküli mez közepén
magányos k kápolna állt. Sötét k b l épült, masszív tornyán k kereszt emelkedett, amit er s
drótok rögzítettek a csapott tet höz, hogy kiállja az id járás viszontagságait. Mellette a temet
százhúsz éves volt, úgy ötven sír lehetett benne.
– Amikor el ször megérkeztem ide, azt hittem, hogy tényleg a holdon járok – emlékezett
Zsuzsa. – Sehol semmi, csak a nagy fehérség. Azon gondolkodtam, mit fogok én itt csinálni.
Hát most azt csinálom, amit szeretek. Gyerekeket tanítok. Meg évente két-három esküv n
orgonálok.
Méretes kulcsot vett el , megcsikordult a zárban, ahogy elfordította. Az ívelt faajtó mögött
nyolc sor faragott tölgyfa pad húzódott, az oltár fölött egyszer fakereszt emelkedett. Oldalt,
két faragott angyalka között kagyló alakú szenteltvíztartó állt.
– Visszamennél Magyarországra? – kérdeztem Zsuzsát. Meg rázta a fejét. Azt mondta,
Izlandon megtalálta a nyugalmat, a boldogságot. S hogy már örökre itt marad, a világ talán
legészakibb magyarjaként.
Most gyerekes elképedéssel mondhatnám, hogy a magyarok mindenütt boldogulni képesek;
a magyarok a jég hátán is megélnek! De Zsuzsa nem csupán „megélt”, hanem jókedv en,
otthon (különösen a középkorú asszonyok körében) alig tapasztalható vidámsággal élt meg.
Reggelente úszni megy, aztán a gyerekeket viszi iskolába, majd kezd dik a tanítás, este pedig
f z a férjének, aki megjön a hajóról.
– Soha, egyetlen percig sem unatkozom – mondta a „legészakibb magyar”, akit otthonában,
az ezerötszáz f s „nagyvárosban” tizennégy év után már örömujjongással köszöntenek a
boltosok, s mind Magyarországról kérdezi.
Koromsötét volt már, mire visszaértünk Reykjavíkba. Maurizio másnapra gejzírfürd t
tervezett. Izlandon nyolcszáz melegvíz-forrás van, h mérsékletük átlagosan 75 Celsius-fokos.
Ezek biztosították az épületek f tését, s ezekre épült jó néhány fürd . A mi fürd nkben öt
medence volt, emelked h fokúak. Már az els be is alig tudtam bemenni, azt hittem, lassú
t zön pirítanak. A másodikba már csak a lábujjam hegyét mártottam be. Üvöltve húztam ki, a
vízben pacsáló, rezzenéstelen arcú izlandiak legnagyobb megdöbbenésére.
– Inkább eszem az izlandi ünnepi menüb l, a füstölt bárányfejb l, csak ne kelljen itt
szétf nöm – súgtam Csabinak, aki megtapasztalva a vízh mérsékleteket, szintén nem fürödte
magát agyon.
Így is tettünk délben, egy kisvendégl ben. És nem is volt olyan rossz az a bárány, bár egy
otthoni sült kolbásznak krumplipürével jobban örültem volna.
Este szívszorító búcsút vettünk Mauriziótól, s másnap hazarepültünk. Benjamin épp aludt,
amikor megérkeztem. Gyöngyi segített kipakolni. Kezébe akadt az ismeretterjeszt film, amit
még els nap vettem Reykjavíkban. Betettem a videomagnóba. Bebújtunk az ágyba, onnan
néztük. Izland a vastag takaró alatt volt a legelviselhet bb. A filmen egy-két fóka kidugta az
orrát a tenger jegén vágott lékekb l, néha egy pingvin is betévedt a képbe. A halászok
rozmárhúst falatoztak, miközben a hátuk mögött jégtorlaszok törtek le dörögve, s t ntek el a
ködtengerben. Majd a kamera továbbkúszott, és hamarosan az élettelen jégbirodalomban
találtuk magunkat. Harminc méter magas jégfal emelkedett a magasba, tetejét hó borította.
Odafönt jókép , napbarnított, lehengerl stílusú fiatalember állt divatos síoverallban, nem
lehetett sokkal több harmincnál. Nagy elánnal ecsetelte a sziget szépségeit, Izland
felkeresésének el nyeit. Az a típusú srác volt, akit meglátva a n k ájuldozni kezdenek
elragadtatásukban, különösen, ha odavet nekik alamizsnaként néhány jó szót. A kazetta doboza
szerint a fickó síoktató volt, amellett Jekatyerinburgból importált szibériai pónikat. Mögötte
kutyafogatok húztak el a végtelenbe, a sima, kemény havon kit n en siklottak a szánok.
– Na most mindebb l semmit sem láttam – öleltem át Gyöngyit –, láttam viszont egy
csodálatos országot, ahol olyan jó lenne élni, de nem tudnék.
És vég nélkül mesélni kezdtem a feleségemnek.
Néhány nappal kés bb, a Naplóban bemutattuk az izlandi magyarokról készített filmünket,
melynek a végén arra kértem a kedves néz ket, hogy amennyiben módjukban áll, küldjék el
feleslegessé vált könyveiket a TV2-be, s mi továbbítjuk azokat a kinti magyar könyvtár
részére. Néhány kötetre számítottam. Több mint háromezer érkezett. El ször egy apró
szobácskát kellett kinyitni a küldeményeknek, majd egy közepes raktárszobát, végül egy egész
el adótermet. Ezúton köszönöm meg minden kedves néz nknek, hogy segített a világ
legkisebb közkönyvtárán. Az jóvoltukból ma már kölcsönözhet Reykjavíkban a Révai
Nagylexikon és a moszkvai olimpia nagykönyve, Móricz Úri murija és az Ez a divat! 1983-as
tavaszi kiadása, Örkény egypercesei és a Közös vadászat Bodrogi Gyulával. Továbbá minden
egyes kint él magyar kapott t lünk egy Sorstalanságot és egy Bibliát. Ez a TV2 ajándéka volt
a hazafias kitartásukért és az örök optimizmusukért.
Maurizio pedig nemrég felhívott, hogy megsz nt a világ legkisebb nyilvános könyvtára. Ma
már ugyanis vagy húszládányi kölcsönözhet könyve van.
Miután hazajöttem Jégföldr l, sokkal szigorúbban vizsgálgatom önmagam. S az az
ábrándom, hogy úgy élhessek, ahogy odakint izlandi barátaim.
Amióta erre törekszem, sokkal több gyönyör ségem telik a mindennapokban.
 Szahara

„Anya vagyok. Csak gyerekem nincs hozzá.”

„Anyák napja van, ma megint nehezebb egy kicsit. A könyvtárba menekültem, hogy a
regények mögé bújjak a gondolataim el l. Nem sikerült. Márai könyve, A gyertyák csonkig
égnek van a kezemben. Hogy mir l szól? Elszámolás két régi barát között egy negyven évvel
korábban történt dologért. Persze rögtön párhuzamot vontam a saját életemmel. Nekem is
lenne elszámolnivalóm a negyven évvel ezel tt született kislányom halála miatt… feltehetném
én is a kérdést dr. G. L.-nek, hogy miért nem tör dött velünk többet a szülésnél. Mib l ítélte
meg, hogy a baba »olyan kicsi, fejletlen, úgyis meghal«?
Miért hagyott engem tizenhét órát vajúdni, segítség nélkül? Felém se nézett, de miért?
Amikor a kicsi felsírt, már meg volt bénulva a bal fele. Agyvérzést kapott, amíg be volt
szorulva a szül csatornába. Egy napot élt csak, mert nem tudott nyelni. Miért tetted ezt velem,
G. L.? Nem volna kedved leülni velem egy esti beszélgetésre? Csonkig égnének a gyertyák
akkor is! Talán arra a kérdésemre is tudnál felelni, hogy miért exhumáltattad a kislányomat a
tudtom nélkül. Féltél, hogy beperellek, ugye? Mondd, mit értem volna el vele? Ezer per sem
adta volna vissza a halott gyermekemet!
Kés bb ahányszor találkoztunk, mindig a földet nézted. Ahogy most én is, hogy ne lássák a
könyvtár látogatói a könnyeimet…”

Harminckét éves vagyok, rég nincsenek világmegváltó gondolataim. Úgy is

fogalmazhatnék, hogy én már a gyermekeim által szeretném „megváltani a világot”. Jobbá
tenni azonban mindennapos feladatom, s újságíróként erre els sorban úgy lehet esélyem, ha
tanulságos, elgondolkodtató sorsokat mutatok be. Lehet, hogy csökönyös idealista vagyok, de
még mindig hiszem, hogy mások élete útmutató lehet, amikor a saját sorsunkról döntünk. Már
amennyire persze az életünket illet en lehet ségünk van dönteni.
Erzsike els levele udvarias volt és érzelmes. Nem írt gyászról, nem írt halálról. Csak élete
nagy álmáról írt: hogy örökbe fogadhasson egy gyermeket. És hogy ezért mindenre képes.
Válaszoltam, hogy kiket lenne érdemes megkeresnie ez ügyben, de viszontválaszában azt
írta, hogy már mindegyiküket megkereste.
Napi száz levél érkezik hozzám postán vagy számítógépen, de a néhány soros köszöneten
kívül nemigen jut másra id m, energiám. Erzsike azonban olyan eltökélten ismételgette élete
nagy álmát, hogy képtelen voltam nem levelezésbe bonyolódni vele.
Hanem a harmadik levele bombaként robbantotta szét a nyugalmamat. Miután kinyitottam,
és olvasni kezdtem, úgy éreztem magam, mint amikor közvetlenül ébredés után az édes álom
utolsó foszlányai is a semmibe vesznek, s marad a szorongás, hogy ez bizony a valóság.
Erzsike ezúttal a kislánya haláláról írt. S a szívem, sorról sorra haladva, egyre keser bben
dobbant. Egy, az évek során – a millió szenvedést látva – cinikussá vált tévés kollégám szerint
gyöngeség volt csupán, amely elfogott a gy rsági asszony levelét olvasva. Talán igaza volt.
Talán csak annyi volt a különbség Erzsike és a többi levélíró között, hogy az asszony
jelentkezése épp életem egyik legfontosabb pillanatában ért. Egy gyermekét sirató és
örökbefogadásra vágyó ember fájdalomkiáltása lapult a borítékban, miközben mi Gyöngyivel a
második kisbabánkat vártuk.
Negyedik könyvem végén arra biztattam olvasóimat, hogy írjanak, írják meg életük
történetét, akár vidám, akár pokoli. Nos, az arányok úgy alakultak, hogy a leveleknek csupán
tíz százaléka volt vidám. A többi levél rettent szomorú történetekr l mesélt.
Ha az olvasóknak módjukban állna elolvasni e „pokoli” levelek többségét, minden
bizonnyal úgy éreznék, hogy túl nagy feneket kerítek Erzsike írásainak. Ám az asszony levelei
épp egy olyan élethelyzetben érkeztek hozzám, amikor amúgy is érzékenyebb voltam a
gyermektragédiákra, a szül i fájdalomra.
Minden egy gy ri közönségtalálkozóval kezd dött. Túlestem már a nagy
sajtótájékoztatókon, bemutattam már a legújabb könyvemet a tévében, rádióban, újságokban,
úgyhogy neki is vágtam a vidéki közönségtalálkozóknak. Ez az én igazi világom, találkozni
filmjeim néz ivel, könyveim olvasóival. Mindig meghat, hogy milyen szeretettel közelítenek
felém az emberek, ezért sohasem érzem tolakodásnak, ha valaki beszélgetni akar velem, vagy
csak egy közös fotót szeretne. Gy rben azonban mégis szomorú voltam. Tudni kell, hogy én a
jelenlév k számától függetlenül, mindig nagy kedvvel adok el , de ezúttal tényleg volt bennem
némi keser ség. Nem sokkal korábban, egészen pontosan három héttel azel tt, még
nyolcszázán vártak a helyi könyvesboltban, s t a biztonságiakat is riasztani kellett, mert
annyian voltak, hogy bizony összed lt egy-két könyvgúla. Ezúttal azonban, korábbi sikereim
helyszínén, egészen pontosan öt, azaz öt érdekl d várt. A szervez persze szabadkozott, hogy
mindent úgy csinált, ahogy szokott, én meg nem mondtam erre semmit. Inkább beszélgetni
kezdtem azzal az öt emberrel.
A harmadik sor közepén egy különös nénit pillantottam meg. Árgus szemekkel figyelt, és
legnagyobb meglepetésemre folyamatosan jegyzetelt. Simléderes sapkát viselt, s alóla
kukucskált ki, ha nagy néha felemelte a fejét. A találkozó végén fürgén odajött hozzám, hóna
alatt mind a négy addig megjelent Pokoli-könyvvel, és azokon kívül még a sapkáját is aláíratta
velem. Majd sietve átadott egy levelet, és nyomatékosan arra kért, hogy csak otthon olvassam
el.
Mire hazaértem, persze el is feledkeztem a levélr l. Annál is inkább, mert nem láttam a
düht l. Sohasem kérek pénzt ezekért a találkozókért, de annyit azért elvárnék, hogy közönség
legyen, ha már hívnak. Azt hiszem, hogy a nem sokkal korábbi több száz f s találkozót
követ en joggal lehettem csalódott. Gyöngyi is mérges volt, és közösen arra a megállapításra
jutottunk, hogy bizony elaprózom magam, s hogy az efféle lyukra futások helyett jobb volna,
ha inkább a gyerekkel játszanék.
Aztán persze az id múlásával túltettem magam a történteken. Id vel el is felejtettem a
gy ri kudarcot, továbbsodort az élet, megjártam Amerikát és Afrikát, forgattam, utaztam,
dolgoztam, gyermekem született, és átéltem mindazt, ami Benjaminommal történt. És
elveszítettem valakit, aki számomra nagyon fontos volt. Egy kicsi tündért, akinek alig voltak
szép pillanatai az életében, aki alig tizenhárom évet élt, aki sohasem volt szerelmes, akinek
csak egy utat jelölt ki a Jóisten: harcolni az életéért. Ágikám, kicsi barátn m megtette ezt,
mégis vesztett. Egy hideg és borús napon rengeteg küzdelem és gyermeki szenvedés után
meghalt az én Angyalkám (minderr l olvashatnak még könyvem kés bbi részében). Talán a
sors akarta úgy, hogy Ágika halálának napján, a mély gyász közepén, amikor minden cél
nélkül kotorásztam az íróasztalom fiókjaiban, ismét a kezembe kerüljön az elkallódott iromány.
A simléderes sapkás hölgy nekem írt levele. Bevallom, akkor már jó sok id eltelt a gy ri író-
olvasó találkozó óta, és én szégyelltem magam, hogy mindaddig eszembe se jutott a fehér
boríték. Mentségemre legyen mondva; azokat a leveleket, amelyeket elektronikus vagy postai
úton kapok, rögtön elolvasom. De ezt a levelet Gy rben a zsebembe dugtam, és ez épp olyan
volt, mintha egy feneketlen kút mélyére hajítottam volna.
Ám most, mintha a sors rendelkezett volna így, hirtelen el került a boríték. Ekkor
döbbentem rá, hogy a hölggyel – igaz, akkor még ismeretlenül – egykor levelezésben álltam.
Saller Molnár Erzsébet – mint kiderült, harmadik levele – gyermeke haláláról szólt. Az iratból
azt is megtudtam, hogy az asszony ötévesen veszítette el a szüleit, és a nagyszülei nevelték fel
a pápateszéri vízimalomban. Majd Tatabányán lett körzeti ápolón , férjhez ment és teherbe
esett. Innen beszéljenek az szavai, idézek:
„Egy életen át vártam, hogy gyermekem szülessen. Ezért hát végtelenül boldog voltam
huszonöt évesen, talán a legboldogabb édesanya a világon. Ám ez csak egy napig tartott.
Éjszaka jött a n vér, és azt mondta, hogy sajnos az én kicsi babám meghalt. Azonnal
lerohantam az intenzív osztályra. A fájdalomtól üvöltöttem, hogy nem igaz, látni akarom! A
n vérek az utamat állták, de én félrelökdöstem ket, hogy mutassák meg, látni akarom!
Akkor a kiságya már üres volt…”
„…1965-ben született meg a kislányom, de csak egy napig élt. Erre ráment a házasságom.
Többé már nem mentem férjhez. Az élet elrepült. 1972-ben Amerikába mentem. Ott is
ápolón vé küzdöttem fel magam, amihez egy nem túl könny állami vizsgát kellett letennem.
Összegy jtöttem egy kis pénzt, és 1994-ben hazajöttem. Otthagytam Connecticut államot, meg
az életem egy jó részét. De közel akartam lenni a szeretteimhez, annak ellenére, hogy a
többségük már a föld alatt nyugszik. Ezért még azt is vállalom, hogy itt magányosabb vagyok,
mint ott, idegen földön voltam.
„…Csak amerikai harcostársamat, a kocsimat hoztam haza magammal. 25 éves, én 65
vagyok. Egy kis faluban telepedtem le, van három kutyám és három cicám. k igyekszenek
pótolni a pótolhatatlant…”
„…Mindig szerettem volna örökbe fogadni egy gyereket. De hogy képzel olyat egy n ,
hogy apa nélkül gyereket kapjon? Nem számít, hogy az a n jómódban él, mert megdolgozott
érte. Kell egy férj, és punktum. Aztán talán az sem számít, hogy az a férj a kocsmába hordja a
tej meg a kenyér árát. Csak az a fontos, hogy látszatra legyen az örökbe fogadott gyereknek
apja is. Hát ezért kellett nekem olyan sorsra jutnom, hogy gyerek nélkül maradtam…”
„…Az árvaházak tele vannak elhagyott, szerencsétlen kicsik kel, én meg hiába sóvárgok
gyerek után. Tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki gyermek nélkül kényszerültem leélni az
életét. Pedig semmit se tennék szívesebben, mint egy árvaházból magamhoz venni egy
gyereket, akinek nyugodt, boldog életet és biztos jöv t tudnék adni. Két ember lenne egyszerre
boldog: az árva és én! De mit tehetek? Csak reménykedni tudok, hogy egyszer a Jóisten tenni
fog valamit értem. Engem szeret az Isten, mert én is szeretem t. Bárhol vagyok is, az imám
felér Isten országáig, és tudom, érzem, hogy még lesz részem valami különös boldogságban…”
„…Mindenkinek írtam már, akinek csak lehetett. Még most is hajlandó lennék elfogadni
egy gyereket, kortól, nemt l, nemzetiségt l függetlenül…”
Bár az ismeretlen asszony levele meglehet sen érzékeny pillanatomban került a kezembe,
igazából az utolsó mondat sarkallt tettre. Mint oly sokszor már, ezúttal is Szenczy Sándor
barátom számát tárcsáztam a baptistáknál. vezetett el Szlimán Ben Ahmed Ben Ajlal Ben
Waban Ben Bahiához, azaz Ahmedhez, aki a baptisták segítségével egy szaharai
örökbefogadási programot irányított. Legnagyobb meglepetésemre Ahmed már tudott a
gy rsági asszonyról, s t, mint kés bb kiderült, volt az egyetlen, aki válaszolt is Erzsikének,
szemben a máig hallgató Vöröskereszttel vagy a különböz gyámügyi szervekkel.
– Hogyne, nálunk örökbe lehet fogadni – írta vissza Ahmed az asszonynak, de hozzátette: –
Persze csak jelképesen!
Ám Saller Molnár Erzsébet kapva kapott az alkalmon, mint ahogy több tucat magyar
honfitársa is, lelkesen örökbe fogadott egy afrikai kis árvát a baptisták és az Ahmed vezette
Szahara Alapítvány segítségével. Volt azonban az asszonynak egy félmondata, amelyre még a
sokat próbált Ahmed is fölkapta a fejét. Erzsébet iparkodott nyilvánvalóvá tenni, hogy bizony
akkor volna a legboldogabb, ha személyesen is találkozhatna azzal a kisgyerekkel, akit örökbe
fogadott. Ha keblére ölelhetné, mint a sajátját.
Ezen egy kicsit eltöprengett a mi jó Ahmedünk. Azok, akik eddig örökbefogadásra
jelentkeztek, szívvel-lélekkel segítették az általuk kiválasztott szaharai árvát, de most el ször
volt dolga Ahmednek olyasvalakivel, aki él-hal azért, hogy láthassa is, ölelhesse is a
„gyermekét”. A szeretet afrikai diplomatája tehetetlenül állt Erzsébet sóvárgásával szemben.
Hanem jöttem én, és mindjárt kimozdítottam ezt a jószív behemótot az elképedéséb l.
Hát persze, segítsünk Erzsébetnek kijutni örökbe fogadott gyermekéhez! És kísérjük is el,
hogy aztán hírt adhassunk a csodálatos pillanatról, amikor megismerik egymást a homoktenger
közepén!
De ki ez a Saller Molnár Erzsébet? Úgy értem, ki is valójában? Mert bár sok mindent leírt
magáról a levelében, mégsem mondhattam, hogy ismerem. Ezért aztán egy havas téli napon
felkerekedtünk Talán Csaba barátommal, és Gy rság felé vettük az irányt. Nyalka és
Pannonhalma között, félig a hó alá temetve leltünk rá az 1400 lakosú szépséges kis falura.
Évek óta járom Magyarországot, s e hosszú id alatt arra lettem figyelmes, hogy minden
településnek megvan a maga egyéni hangulata. Pécsr l sokszor írtam már, Oroszlány
környékér l is meséltem az el z könyvemben. De micsoda sajátos érzés fog el, ha például a
Dunakanyarba érek! Amint elhagyom Vácot, valami földöntúli nyugalom lesz rajtam úrrá.
Néha megcsillan a nap a Duna vizén, s az országútról látom, amint kajakosok húznak el Pest
irányába. Ver cemaros, Kismaros, Nagymaros, Zebegény… szemben Visegrád!
Vagy ott van Miskolc környéke! Miskolctapolca, Lillafüred… egészen megváltozom, ha a
Bükk lankáin autózom. És Eger? És Tokaj? És a zalai dombság? És a kis vasi falvak? Vagy az
ékszerdoboz K szeg, Sopron? Vagy elsétálni a gyulai fürd t l a várig? És Szeged
belvárosában kószálni? És Veszprémb l lebiciklizni Füredre, Almádiba? És a keszthelyi mólón
andalogni? Itt van az orromban a friss Balaton-illat! Ahogy a hévízi tó kénes, vagy a
nyíregyházi Sóstó „fejbevágós” illata is. És imádok a debreceni Nagytemplom el tt ácsorogni,
és a szombathelyi Ízisz-szentély romkertjében ücsörögni, a fert di kastélyban h sölni,
csobbanni a sárvári termálvízbe, bosszankodni egy kihagyott büntet miatt a körmendi
sportcsarnokban, kiskecskéket simogatni a budakeszi vadasparkban, barátokkal vízitúrázni a
Rábán vagy a Tiszán, bóklászni a szolnoki m vésztelepen, elszaladni Kaposvárra egy jó
színházi el adás kedvéért, vagy pálinkát szopogatni a kecskeméti Cifra Palota tövében
(bocsánat mindenkit l, akinek a lakhelyét nem említettem).
Egyszóval csodálatos az ország, amelyben élünk, és amikor egy újságíró nemrég arról
érdekl dött, hogy én, aki immáron vagy száz különböz országban jártam, hol élnék a
legszívesebben, bambán bámultam rá. Naná, hogy a szül hazámban! Láttam már gazdagabb és
boldogabb országokat, de eszembe nem jutna elmenni Magyarországról.
 Nos, Gy rságnak is megvolt a maga egyedi hangulata. Látszott, hogy lakói – anyagi vagy
egyszer en ízlésbeli megfontolásból – nem nagyon eresztették szabadjára pompakedvel
képzeletüket. A házak nem tündököltek káprázatos, merész színekben, s homlokzatukon nem
kacskaringózott aranyszín cikornya, ahogy azt mostanában több tehet s falvacskában látom.
Egyszer fehér házikók pislogtak ki a vastag hótakaró alól.
Erzsébetet mindenki ismerte a faluban. Csodabogárnak tartották, de elfogadták, szerették.
Azért fontos ezt kijelentenem, mert ismertem egy másik hölgyet, aki szintén a kilencvenes
évek elején telepedett le egy magyarországi faluban, s sohasem tudott beilleszkedni a helyiek
közé, mindig is „amerikás nagyasszonynak” tartották, s ha lehetett, elkerülték a falubeliek.
Szó mi szó, Erzsébetet is jól megbámulhatták, amikor el ször pillantották meg az 5800
köbcentis, hajóhosszúságú, eredeti Mercury Kruger X-7 volánjánál. A hatvanöt éves titokzatos
asszony, ez a különös magyar nyugdíjas ma már Gy rsághoz tartozik. Pedig még mindig az a
régi, sok évtizedes titok veszi körül, s a legtöbb falubelinek fogalma sincs róla, hogy miért
olyan zárkózott az asszony. Ha valaki betéved hozzá, azt láthatja, hogy a takarosan felújított
parasztház kertjében medence húzódik, s hogy a függöny, a falak mintáin kutyák ugatnak,
szaladnak, a könyvespolcokon pedig csak ücsörögnek.
Erzsébet barátságosan fogadta aprócska stábunkat. Hamar kiderült, hogy a medencét az
ismer s kisgyerekek miatt építtette, s hogy a kutyák, no meg hát a cicák, tulajdonképpen az
gyerekei. Ha nem is így fogalmazott, de pótlékok. Ó igen, és megtudtuk még, hogy a Mercury
18 litert fogyaszt százon, illetve hogy Erzsébet az összes könyvem minden bet jét kívülr l
fújja. S t! Be kell vallanom, hogy jobban ismerte a történeteimet, mint én magam! Én már
elfelejtettem egy-egy sok éve megírt fejezetem apróbb momentumait, még véletlenül se.
Erzsike a jöttünkre sütött-f zött, s a gyertyafényes vacsora mellett elárulta, hogy bár csak
képletesen fogadhat örökbe egy szaharai árvát, titkon azért reménykedik benne, hogy talán
mégis magával hozhatja. Bármenyire sajgott is a szívem, siettem a tudomására hozni, hogy erre
már pusztán diplomáciai hiányosságok miatt is vajmi kevés az esély, azaz egészen pontosan
nulla. Magyarország és a Nyugat-Szaharai Köztársaság között semmiféle gyámügyi
megállapodás nem köttetett, így csak magát tévesztené meg Erzsébet, ha hiú ábrándokat
kergetne.
Egy pillanatra elfelh södött vendéglátónk arca, de igyekezett nem elrontani a kellemes
hangulatot. Bizony, nem lehet könny úgy leélni egy életet, ha sohasem simogatja meg egy
apró kezecske az arcunkat, és sohasem fészkel dik az ölünkbe egy csöppség, aki hozzánk
simulva csilingel hangon mondja: „Mama!”
Erzsébet nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta a kedvetlenség. Kávét f zött, süteményt tett az
asztalra, utóbbiból csomagolt is nekünk, amikor indulni készültünk. Búcsúzáskor
gyöngédséggel szorított magához, s éreztem, amint a fojtó tisztelet lassan baráti bizalommá
alakul át benne. Rám bízta magát, s én megígértem neki, hogy amit lehet, elintézek.
Így is lett, szinte naponta beszámoltam neki alakuló utazásunk részleteir l.
Mindenekel tt Ahmeddel találkoztam. Ezt persze nem volt olyan könny összehozni, mert
bizony állandóan úton volt, minthogy nemcsak Magyarország, de több más európai állam
szaharai összeköt je is volt. Ami pedig engem illet, nos, épp azokban a napokban érkezett
Budapestre Sanjeev Chaterjee, aki a legkedvesebb tanárom volt a miami egyetemen. A bengáli
származású professzor a dokumentumfilm-szak vezet jeként ügyködött, s talán nem túlzás azt
állítanom, hogy rajongtunk egymásért. Nem vagyok nagy híve az ízetlen bókoknak, de Sanjeev
és felesége, a szépséges Sumita más házaspároknál sosem tapasztalt harmóniát sugároztak
felém, könnyebbé téve számomra a cseppet sem egyszer amerikai tartózkodást. Ráadásul
Sanjeev elképeszt en jó tanár volt, ösztönösen kiváló szellemiséggel és egyedülálló
tudásanyaggal. Nekem volt megtiszteltetés, hogy kalauzolhattam t Magyarországon. A világ
vizeir l készített egy nagyszabású dokumentumfilmet, s jártunk a Balatonnál, a Dunánál, meg
persze a néhány éve ciánszennyezéssel tönkrevágott Tiszánál. Meg kell jegyeznem, hogy
Sanjeev csupán feltérképezni jött az országot a jöv nyári forgatáshoz. Ez szokás volt a
tehet sebb stáboknál: elutazni hónapokkal a forgatás el tt a helyszínre, és végigjárni a
helyeket, ahol majd a felvételek zajlanak. Csak egy példa: Sanjeev és stábja négyszer jártak
Macedóniában, miel tt – ötödszörre – odautaztak volna forgatni, hogy elkészítsék Shadow of
Macedonia (Makedónia árnyéka) cím eposzukat. Természetes, hogy ilyenkor azért megszólal
az emberben a kisördög; hogy is van az, hogy miközben egyes forgatócsoportok a Sanjeev-féle
módszerrel élhetnek, s kit n technikai felszereltségük mellett még el utazásokra is van
pénzük, addig én ugye egy turistakamerával készülök a Szaharába, és imádkozom, hogy ne
menjen túl sok homok a gépbe, mert akkor fuccsba megy a több százezer forintos repül jegy.

A kisördög tovasuhant, és én szívb l örültem Sanjeev látogatásának. A Gellért Szállóban

stílszer en elhúzattam neki Peti Kovács Istvánékkal az Ó, Duna, kék Duna cím nótát, majd
elcipeltem egy játékboltba, ahol kizárólag „átkosbeli” játékokkal raktam tele a kosarát (mióta
eljöttem Miamiból, két gyermeke született), úgymint lépeget kiscsibe, búgócsiga, körbe-körbe
robogó motoros rend r és ugráló béka.
Ahmedr l hamar kiderült, hogy épp a mindig higgadt és jámboran mosolygó Sanjeev
ellentéte. A kreol b r , ötven körüli „diplomatánál” mozgékonyabb férfiú aligha él a földön.
Ahmed híresen jó szervez volt, ráadásul a baptisták szerint a világon mindenki ismerte, és
persze is mindenkit ismert. Mindent elintézett. A lehetetlent is. Kábító gyorsaságú megkerül
hadm veleteket volt képes végezni rendíthetetlennek hitt ellenfelei körül. Egyszóval, ha valaki
a Szaharába utazott, számára Ahmed maga volt az égi manna. És, teszem hozzá, az egyetlen
lehet ség.
Ám volt két mondat, amelyet egyetlen arab embert l, így Ahmedt l sem szabadott
komolyan venni. Az egyik: „Tíz perc!” Azaz tíz perc múlva jövök, vagy tíz perc az egész, vagy
tíz percen belül megoldódik. Óriási mese volt. Nem túl hosszú afrikai együttlétünk alatt rá
kellett döbbennem, hogy a tíz perc órákat, s t mi több; néha napokat jelent. Emlékszem, egy
alkalommal Ahmed közölte, hogy tíz perc múlva itt lesz, s csak másnap délben került el . „Tíz
perc!” – mondta egy határátlépésnél is. Aztán ott éjszakáztunk.
A másik ilyen kamu szöveg: „Semmi probléma!” Ha ilyet hallanak egy arab országban,
akkor nyugodtan kezdjenek el reszketni.
Ott ültem tehát Ahmednél az Országházhoz közeli kis irodájában, amelynek ajtaján ez
díszelgett: Szahara Alapítvány.
– Halló! – bömbölt Ahmed a telefonba, és végeláthatatlan beszélgetésbe kezdett egy párizsi
kollégájával. Intett, hogy addig nézzek körbe. Felálltam, a falon lógó térképhez sétáltam.
Megkerestem Afrikát, egészen pontosan Nyugat-Szaharát. Megdöbbenve láttam, hogy
tulajdonképpen a Kanári-szigetekt l néhány száz kilométerre, ugyanazon a szélességi körön
van. Milyen különös: két egyazon adottságokkal rendelkez földrajzi hely, ám a Kanári-
szigetek a világ egyik legfelkapottabb üdül helye, Nyugat-Szahara pedig a külföldiek
rémálma, mindent l elzárt, forrongó hadiövezet.
Továbbsiklott a szemem, elmosolyodtam: a jó öreg egyiptomi-szudáni határ! Nem is olyan
régen jártam ott. Sose felejtem el azt a néhány napot, amelyet magyaráb testvéreinknél
töltöttünk. Ma is itt a szemem el tt látom, ahogy valamilyen madarat forgatnak a nyárson, s
néha homokot szórnak rá a földr l, hogy elhessegessék a legyeket. Aztán amikor kész az étek,
vizes legyez vel piszkálják le a mocskot a sültr l.
Bennünket is megkínáltak drága magyaráb testvéreink. Az ezt követ három napban aztán
állt a forgatás…
Ahmed még mindig csevegett. Néztem el reugró állát, alacsony homlokát, nagy, barna
szemét, és hallgattam, amint er teljes hangon magyaráz. A M egyetemen végzett a hetvenes
években, majd egy ideig a csepeli gépgyárban dolgozott. Aztán hazament egy évtizedre, s
végül újra itt volt, de akkor már eltökélt diplomataként. Az életét tette fel arra, hogy
megismertesse a világgal a Szaharát. Mauritániai állampolgár volt, de folyton ezt kérdezte: –
Szépen beszélem Kossuth nyelvét?
Némi akcentussal, de alapvet en szépen beszélte.
Ahmed már megismerkedésünkkor leszögezte, hogy turista nem mehet Nyugat-Szaharába.
Itt tulajdonképpen fel is állhattunk volna, hogy elbúcsúzzunk, ám a dörzsölt Ahmed ismerte a
kiskapukat.
– Diplomáciai útra jöttök velem, oké?
Nem köntörfalazott. Néhány nap alatt megszerezte az amúgy szinte megszerezhetetlen
vízumot. Hogy mennyire igaza volt az egyszeri turisták esélyeit illet en, azt mi sem mutatta
jobban, minthogy bár már jócskán benne jártunk a tavaszban, Erzsébet kapta abban az évben a
60., én pedig a 61. vízumot Nyugat-Szaharába.
Ahmed sokat mesélt a szaharai helyzetr l, mivel azonban hajlamos volt rá, hogy
pillanatokon belül vérbeli politikai átképz tisztté váljék, jobbnak látom a saját szavaimmal
felvázolni, hova, milyen országba is készültünk.
Pontosan százhúsz évvel ezel tt gyarmatosították Nyugat-Szaharát a spanyolok. A 284 ezer
négyzetkilométernyi (Magyarország 93 ezer négyzetkilométer!) foszfátban gazdag terület arab
és berber lakói nem borultak gyarmatosítóik nyakába, s t végeláthatatlan függetlenségi harcba
kezdtek, hogy államiságukat elismerjék. Ez azonban ma is csak álom. A hatvanas években
Marokkó vetett szemet a területre, és mire Franco elhunyt, a diplomácia már mindent
elrendezett: Marokkó és Mauritánia kart karba öltve szállta meg Nyugat-Szaharát (Mauritánia
azóta kivonult és elismerte Nyugat-Szahara önrendelkezési jogát). Valójában a volt spanyol
területek hovatartozásáról népszavazásnak kellett volna döntenie, ám ez nem történt meg.
Nyugat-Szahara, a földnek oly sok más területéhez hasonlóan, lassacskán a két nagy
világhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok játékterévé vált. A nyugat-szaharai
területen megalakult a Polisario, amely elvakultan, kamikázé módjára vágott bele a kilátástalan
küzdelembe, Nyugat-Szahara felszabadításába. Ehhez az 1962-ben függetlenné váló Algériától,
egészen pontosan az Algéria mögött álló szocialista blokktól kaptak anyagi és politikai
támogatást. A marokkói hadsereg azonban épp az ellenpólustól, a nyugati világtól kapott
segítséget. No persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagyhatalmak b szen rázták a fejüket,
hogy k ugyan nem vesznek részt semmiféle háborúban. Épp csak kielégítik a
fegyverigényeket!
Marokkó viszonylag rövid id n belül és hihetetlen költséggel 2600 kilométer hosszú
véd vonalat épített ki a sivatagban az elfoglalt és a nyugat-szaharaiaknak meghagyott területek
közé. Ez tulajdonképpen egy, négy méter széles, három méter mély árok, a kövek közé vájva.
Aknazárakkal, csapdákkal, lövészárkokkal szabdalva.
 Volt ugyan néhány jelentéktelen próbálkozás az ENSZ részér l, hogy végre béke legyen a
világnak ezen a területén, de rendre kudarcot vallottak. A minden hájjal megkent II. Hasszán
130 ezer katonát állomásoztatott azokon a területeken, amelyek soha nem illették meg
Marokkót. A nyugat-szaharai ellenállást irányító Polisario vezet je, Mohamed Abdelaziz
hosszú háborúra rendezkedett be, s ma már abban se nagyon bízik, hogy a II. Hasszán halála
után uralomra jutó VI. Mohammed király némileg európaiabb gondolkodású néhai édesapjánál.
Bizony nem könny lemondani a több milliárd tonnás foszfát- és vasérclel helyekkel
megáldott területr l, amely ráadásul, a Kanári-szigetekkel szemben, érintetlen tengerparttal is
rendelkezik.
Ma a két határvonal között állomásozó ENSZ-csapatok tartják fenn a békét. De a
demilitarizált övezet mindkét oldalán teljes er bedobással készülnek a majdani nagy háborúra.
Ez a készül dés most már a nyugat-szaharaiaktól igényel nagyobb áldozatot. A hazájától
megfosztott „kék ruhás nép”, azaz a Szahara tuaregjei, mórjai lassan harminc éve tengetik
életüket menekülttáborokban, segélyeken élve. Abdelaziz a világ egyetlen köztársasági elnöke,
aki maga is menekülttáborban él. Több százezer sorstársával együtt.
A fel-fellángoló harcok és a különféle szörny betegségek kíméletlenül tizedelik a Szahara
népét. Így aztán egyre szaporodik a szüleiket elveszít árvák száma. A baptisták, Ahmeddel
karöltve, ezeket a szerencsétlen gyermekeket igyekszenek istápolni a jelképes örökbefogadási
programmal
Az id rohant, egyre közeledett az utazás id pontja. Erzsébet, érthet en, rendkívül
izgatottan várta az indulásunkat. Naponta beszéltünk telefonon. Még mindig nem hitte el, hogy
rövidesen magához ölelhet egy gyermeket, akit, még ha jelképesen is, de a magáénak tudhat.
Azt hitte, hogy a Kész Átverés-show egyik áldozata. Könyörgött, hogy ne csináljunk bel le
bohócot, mert azt nem élné túl. Nem az zavarná, hogy egy ország nevet rajta, hanem az, hogy
már annyira beleélte magát az egészbe. Megnyugtattam, de csak részben sikerült. Amikor
begördült a gy ri busz a Népligetbe, akkor is a rejtett kamerákat kereste ijedt szemmel.
Lehurcolkodott a csomagjaival, megölelt, és közben azt súgta: „Ha átverés az egész, én itt
helyben elsüllyedek!”
Elfuvaroztam egy barátságos belvárosi motelbe, aztán megígértem neki, hogy kés este még
ellátogatunk az egyik hipermarketbe.
Besiettem a TV2-be. Akkor már napok óta vettem leckéket kit n fiatal operat r
kollégámtól, Töttös Márktól. Tudják, az a srác, aki legutóbb fölmászott Hadas Krisztával a
Mount Kenyára. Szóval Márk számított az úgynevezett „könny szettes” szakért nek. Könny
szett: ötven kiló alatti felvev egység. Ennyit (se) vihettem magammal. Ha Magyarországon
forgatok, lámpákkal, mikrofonokkal, állványokkal, hatalmas kamerával, és persze operat rrel
és technikussal számolhatok. Ám örülhettem, ha a Szaharába bejuttathatok egy sima
turistakamerát. Márk tehát bevezetett a háromkilós „felvev gép” rejtelmeibe, s t még arra is
vette a fáradságot, hogy a minimális szabályokat a fejembe verje. Például, hogy mindig
figyeljek rá, milyen irányból süt a nap. Vagy hogy miképpen állítsam be a mikrofont. De talán
a legtöbbet a porról, a homokról beszélt, ha bekerül az alkatrészek közé, akkor könnyen
tönkremehet a készülék. Márpedig erre a világ legnagyobb sivatagában volt némi esély.
Kézenfekv megoldásnak t nt befóliázni a kamerát, de a páratartalom miatt hamar
bevizesedett volna. A homok és a víz: a készülék két legnagyobb ellensége.
És egyre csak gyártottam a próbafelvételeket. Felállítottam a családomat a nappaliban, és
különböz szögekb l filmeztem ket. Aztán teleeresztettem a kádat, ráfektettem a víz színére
Benjamin sárga kacsáját, és vadul felvételeket készítettem róla. Nem, egy pillanatig se
gondoltam, hogy egyik percr l a másikra operat r lettem, de egyre elfogadhatóbb képeket
csináltam.
Este kilenc körül értünk Erzsébettel a hipermarketbe, és megtöltöttünk egy egész
bevásárlókocsit. Csomagolt sonkával, szalámival, kétszersülttel, gyufával, törl kend vel, és
ásványvízzel. Erzsébet vett a leend gyerekének egy Micimackós hátitáskát, különböz
iskolaszereket, zsírkrétát, rajztáblát, egyszóval mindent, amire egy hét év körüli lurkónak
szüksége lehet. Aztán a pénztártól visszaszaladt még egy kis édességért. Zavarban volt: ugyan
mit is vihetne egy ismeretlen gyereknek a Szaharába. Hisz bárcsak hazahozhatta volna
magával! Itt aztán tejben-vajban fürösztené!
Nem sokkal éjfél el tt még egy kisvendégl be siettem, ahol Szenczy Sándor várt, hogy
néhány jó tanáccsal lásson el az utazás el tt. Rendeltünk, majd Sándor közölte, hogy Ahmed
nélkül a Szaharába menni egyenl volna az öngyilkossággal. Ezzel aztán meg is kurtította
amúgy se túl nagy étvágyamat. Ennek aztán a foszlányai is semmivé lettek, mid n megjelent a
kedvetlen pincér a rágós bélszínemmel. Rövid, tizenegy percnyi küzdelem után feladtam a
harcot, kezet fogtam baptista barátommal és hazamentem aludni.
Borongós februári hajnalra ébredtem az indulás napján. Bekukkantottam a gyerekszobába,
Benjamin és Barnabás az álomvilág minden csendes boldogságával, gyöngéd nyugalmával
szunnyadt Gyöngyi oldalán. A feleségem ezúttal nem ébredt fel, alighanem meger ltet
éjszakája lehetett a két kicsivel. Néztem az arcát, kissé halvány, szépen ívelt száját, és szinte
megittasultam a tudattól, hogy ilyen kit n en választottam párt magamnak. Tulajdonképpen a
mindennapokban is az összes érzésemet átitatta ez az öröm, de igazából csak ilyenkor
tudatosult bennem, amikor elszólított a családom mell l a hivatásom.
Csakis Gyöngyinek tudható be, hogy viszonylag nyugodt szívvel hagytam el napokra a
gyermekeimet. Máskülönben úgy féltem volna egy-egy ilyen búcsútól, mint gyermek a sötét
szobában alvástól.
A taxi pontosan fél hétre érkezett a ház elé. Leszaladtam, bedobtam a táskámat a
csomagtartóba, aztán beültem a sof r mellé. Azonnal megcsapta az orrom valami szörny séges
férfi kölni szaga. A pasasra néztem, és mindent tudtam. Kigyúrt fels testén zöld szín
szaggatott póló feszült, rajta szögekkel kivert b rkabát szárnyai lifegtek. Tar koponyáján és
fülkarikáján meg-megcsillant az utcai lámpák fénye, miközben vidám bakkecskére emlékeztet
arca folyamatosan rángatózott a ragozás miatt.
Közöltem vele, hogy felveszünk egy útitársat is. Kecskeheherészéssel vette tudomásul,
aztán indított. Szövegben is! Mert ennyit beszél idegennel még sosem volt dolgom. A fickó
nemrég szabadult a börtönb l, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megossza velem
egyedülálló tapasztalatait az új, általa évekig nélkülözött világról. Mint röpke tíz perc alatt
megtudtam, a pasas „a szemét szomszéd” miatt ült, most pedig nem akarja befogadni „a szemét
taxistársadalom”. És mondta, és mondta, én meg egyre mélyebbre csúsztam az ülésemen, hogy
bele ne fulladjak a végeláthatatlan szótengerbe. Már épp meg akartam fogni a karját, hogy
„csitt!”, amikor arról kezdett mesélni, hogy néhány napja összeveszett az egyik utasával, és
kénytelen volt eltörni a karját, úgyhogy súlyos testi sértésért valószín leg ismét bevarrják, csak
szerencsére túlzsúfoltak a börtönök, ezért húzódik az ügye.
Behúztam a nyakam, és csak akkor bontakoztam ki a csigapozícióból, amikor kiugrottam,
hogy Erzsikének segédkezzek a csomagjai cipelésében.
Bár féltettem az asszonyt a zöld pólós bakkecske szózuhatagától, hamar rá kellett
döbbennem, hogy Erzsikében minimum egy mentálhigiénés terapeuta veszett el. Szorgalmasan
kérdezgette a fickót, majd tanácsokat kezdett neki adni, s végül megért együttérzéssel
érintette meg a vállát. Én alvást színleltem, s miközben a sof r elborzasztó hangja egyre
er södött, mint vadászkürtök szava a holdvilágnál, arra az elhatározásra jutottam, hogy míg
eddig csak nem dohányzó sof rhöz ragaszkodtam a kedvenc taxi vállalatom hívásakor, a
jöv ben kissé b vülni fog az igényeim köre. Néma sof rt akarok!
Mire a repül térre értünk, már csak egy nagy, csupasz húsfelületet láttam a bakkecske
arcából, amelynek közepén hatalmas odú tátongott: azon estek ki feltartóztathatatlanul a
mondatok. Fizettem, majd gyorsan elhúztam a kezem, nehogy a fickó kevesellje a borravalót,
és eltörje a karom. Kipattantam a ferihegyi télbe, de azonnal vissza is ültem. Ugyanis két
fekete mellényes gorilla jelezte, hogy forgatás miatt nem állhatunk meg a 2-es terminál el tt.
Messzir l valóban látszottak a hatalmas lámpák, a kamerák, az égig ér statívok. Kutatni
kezdtem az emlékeimben, vajon melyik világsztár várható mostanában Magyarországra. Nem
jöttem rá. Mindenesetre arrébb gurultunk, és kétszáz méterrel odébb kikászálódtunk a taxiból.
Szereztem egy nagy poggyászkocsit, ráfektettem a csomagokat. Elindultunk a bejárat felé. Az
épülethez érve csodálkozva konstatáltam: a TV2 munkatársai forgatnak a repül téren! Oda
akartam sietni az ismer s figurákhoz, de két széles vállú gorilla az utamat állta.
– Átmennék, fiúk, a kollégákhoz… – mondtam, mire az egyikük vadul kutatni kezdett a
papírjai között. Végül felnézett, és közölte:
– Azt nem lehet, nincs a listán, uram.
A másik durván megbökte a karját:
– Ne hülyéskedj, ez a Trutykó!
– Akkor sem írták fel a nevét – er sködött zavartan a listás, így beszélgettek egy ideig, aztán
egyszer csak meguntam, és intettem a gyártásvezet nek. kijött értünk, és bevezetett
bennünket a kordonok mögé.
– A Nagy -t forgatjuk – árulta el a kolléga. – Anikó négy fiúval utazik Rómába, majd
Szicíliába.
S mintegy a szavai igazolásául abban a pillanatban fel is t nt Anikó a négy udvarlójával. A
srácok márkás öltönyökben fogták közre a Nagy -t, és igyekeztek kedvesek, megnyer ek
lenni. Naná, ez volt az els randevújuk.
Egy luxuslimuzin fel l jöttek, azzal hozták ki ket a repül térre. Közben szemerkélni
kezdett az es , ezért az egyik asszisztens egy hatalmas erny vel ugrott Anikóhoz, hogy fölé
tartsa. Oldalt sminkes, fodrász és a teljes technikai személyzet várakozott. Nyilvánvaló volt,
hogy sokadszorra veszik fel az érkezési jelenetet. Szerencsére ezúttal utoljára, mert valóban
rákezdett az es . Besiettünk az épületbe, Ahmed már tárt karokkal várt. Megöleltem, aztán
mondtam, hogy igyekezzünk. Mire azt felelte, hogy felesleges úgy sietni, mert kés bb indul a
gépünk. A hangosbemondó azon nyomban meger sítette Ahmed szavait:
„A kedvez tlen légköri viszonyok miatt a római gép négy óra késéssel indul! Szíves
türelmüket kérjük!”
A Nagy stábjának tagjain is láttam az elkeseredést. Abban a pillanatban tudatosult
bennem, hogy k is ugyanazzal a géppel akartak utazni, amelyre mi vártunk. Egy repül téri
alkalmazott elmagyarázta, hogy hiába javulnának meg a légköri viszonyok korábban, már
áttették négy órával kés bbre az indulást, a leszálló gépek miatt ugyanis nem lehet csak úgy
hirtelen úgy dönteni, hogy akkor most jobb az id , szálljon föl a római gép.
– Lám-lám, mennyivel jobb a tiranai albán repül tér, ott csak egy le-, illetve felszállópálya
van, az is körbefut, úgyhogy nem kell senkire se várni, mert csak egyetlen gép tud le- vagy
felszállni – viccel dtem, de kevesen vették a lapot. Érthet volt; ki szeret négy órát dekkolni
egy repül téren? Még én se, aki megszoktam már az ilyesmit.
– Akkor reggelizzünk! – indítványoztam. Ez már sokkal nagyobb sikert aratott a
társaságban, mint az el z vicc. Eredetileg a gépen akartunk reggelizni, de a körülményeknek
köszönhet en ebb l ebéd lett. Így aztán az egyik kávézó felé vettük az irányt. Ahmed
folyamatosan a Szaharáról mesélt. Nyolc tank, kilenc gépágyú, sok száz géppuska, sorolta.
Mármint hogy ezeket zsákmányolta a nyugat-szaharai Polisario a marokkóiaktól. Anikó
leny gözve hallgatta. Vagy legalábbis udvarias volt. Erzsikét azonban valóban minden
érdekelte a messzi országról és a háborúról. Végül Anikó azt kérdezte:
– Hova is tetszenek utazni?
– Most el ször Algériába – felelte Erzsike.
– Ühüm – gondolkozott el a Nagy . – De pontosan hová?
– Kedveském, én pontosan azt sem tudom, hogy Algéria hol van – válaszolta a nyugdíjas
asszony.
– Ühüm – bólogatott Anikó.
Erzsike szavai – miszerint nem ismeri kell képpen Algériát és a Szaharát – t rdöfésként
hatottak Ahmedre, így végeláthatatlan litániába fogott. Nekem már most sok volt a Polisario
Nemzeti Felszabadítási Hadseregb l, úgyhogy egy tonhalas szendvicsbe fojtottam a bánatom.
A sapkám alól meg mosolyogva figyeltem, ahogy az utasok bámulják a Nagy -t. Anikó akkor
már a címlapok állandó szerepl je volt, és a m sor reklámja is rendszeresen ment a TV2-n. A
valóságshow-ban fölt nt pomázi lány egy szempillantás alatt országos médiasztár lett, már ha
elfogadjuk Árpa Attilának, a konkurens csatorna egykori kreatív igazgatójának definícióját,
miszerint „Magyarországon a sztár szó a gyakran látott ember egyik szinonimája”. Azért azt
hadd tegyem hozzá: Anikó nekem él ben kifejezetten szimpatikus volt.
Az egyik kiszolgálón odasomfordált hozzám.
– Jaj, Tvrtko, nagyon szeretem ám a m sorait – mondta. Aztán halál komolyan hozzátette: –
Remélem, a magáé lesz a Nagy .
Ezen aztán már tényleg kivétel nélkül mindenki szívb l kacagott. Erzsike azért odasúgta
Anikónak:
– Azt a sz ke dagit válassza, kedveském, abból jó férj lesz!
A sz ke dagi, sajnos, a második rózsaceremónián kiesett.
Rengeteget nevettünk a négyórás várakozás alatt, a repül gépen azonban már korántsem
volt ilyen kit n a hangulatunk, Ahmed ugyanis gondoskodott az izgalomról.
– A korábbi négy és fél óra helyett csak fél óránk maradt az átszállásra – mondta. – Nagyon
kell sietnünk a római repül téren.
Hogy miért volt olyan fontos elérnünk az Alitalia Algírba tartó gépét? Mert hetente csak két
járat indult az afrikai országba.
Így Rómában, a Nagy stábjától való gyors búcsúzkodás után, rendkívüli tempóban
ügettünk át az algíri géphez.
– Mostantól egy szót se angolul! – figyelmeztette Ahmed Erzsikét, amikor megérkeztünk a
becsekkoláshoz. Ezzel egyértelm vé tette, hogy bármennyire szereti is a felszabadulásáért
küzd hazáját segít Algériát, azért az továbbra is egy katonai diktatúra, ahol a falnak is füle
van. Különösen az angol nyelvre…
Ahmedet a gépen minden második ember ismerte. S t, nagy hanggal meg is ölelte. Ez csak
eleinte volt szokatlan számunkra. Kés bb, amikor Algírban, Tindoufban, vagy éppen a
menekülttáborokban ölelgették vadidegen emberek, akkor már tisztában voltunk vele: Ahmed a
legtöbb észak-afrikai számára cimbora.
Két óra alatt Algírban voltunk. A repül tér inkább hasonlított katonai támaszpontra, mint
repül térre. Tankok, ágyúk, fegyveresek. Ha nem tudom, hogy egy négymilliós nagyvárosba
érkeztünk a Földközi-tenger partjára, azt hittem volna, hogy egy sivatagi hadibázis vendégei
vagyunk.
A földszintes fogadóépületben meglehet sen szigorú katonai ellen rzés alá vontak
bennünket Erzsikével, és Ahmedet látva se szállt el a gyanakvásuk.
– Tíz perc az egész! – közölte szeretett vezet nk. Amikor másfél óra múlva visszajött,
bólintott: – Semmi probléma!
Mire megjelent két hatalmas termet egyenruhás, és bevonszolt egy apró helyiségbe. Le
kellett vetk znöm. Mindenemet átnézték, épp csak a hátsómba nem nyúltak bele.
– Erzsike is, te is humanitárius úton vagytok – suttogta Ahmed. – Végig ezt kell
mondanotok, oké?
– Jó, de milyen nyelven? – kérdeztem. – Mert ugye angolul nem lehet, az arabomért meg
azonnal lefejeznének.
Ahmed egy pillanatra elnémult, aztán azt mondta:
– Inkább ne beszéljetek. Majd én beszélek.
Amikor kiléptünk az épületb l, hatalmas forgalom, kavarodás, hangzavar fogadott
bennünket. Igazi afrikai nagyvárosi érzés. Taxit kerestem a szememmel, de Ahmed megfogta a
vállamat.
– Algírban mindenki taxis – mondta, aminek körülbelül az volt a lényege, hogy ha
megfizeted, bárki elvisz a célállomásra. Ennek értelmében behemót barátunk le is intette az
egyik nagyobb autót. Betuszkoltuk magunkat. Útközben Ahmed közölte, hogy máris nagy
szerencsénk volt, mert nem nyittatták ki a táskát, amelyben a kamera rejlett.
Örültem a szerencsénknek, de amikor el akartam venni a kamerát, hogy néhány felvételt
készítsek Algírról, Ahmed összevonta a szemöldökét.
– Szó se lehet róla! – jelentette ki. – Ezért felnégyelnek! Majd a Szaharában.
Nyeltem egyet. Kíváncsi voltam, hogy ha Algírban nem forgathatok, és minden bizonnyal
Tindoufban sem, akkor vajon mib l csinálok majd filmet?
Miközben a hotel felé tartottunk, Ahmed túravezet ként magyarázta, hol mi látható. És
különös hasonlatokkal élt.
– Ez itt a helyi Andrássy út – mutatott egy valamivel szélesebb utca felé. Mit mondjak, még
csak nem is emlékeztetett az Andrássy útra. – Ez az itteni H sök tere. Ez pedig itt Szent István
szobra, mármint az itteni Szent Istváné.
Ez utóbbi az els emír emlékm ve volt. És Ahmed folytatta.
– Az ott az itteni Demszky Gábor hivatala. Az pedig az Oktogon!
Így lett a legismertebb algériai szakszervezeti vezet b l a helyi Medgyessy Péter, a Nemzeti
Iszlám Párt els emberéb l pedig a helyi Orbán Viktor.
Végre megérkeztünk a szállodába. Algírban két szálloda alkalmas külföldiek
elszállásolására. Az egyik az ötcsillagos El Djazair. Egy napilapos kollégám egyszer megszállt
ott, csak jókat mesélt róla. A másik, a Dar Diaf inkább motel, mint hotel, de elviselhet .
Szenczy Sándor barátom még Pesten figyelmeztetett, hogy Algírban is szeretik lehallgatni a
külföldieket. Úgyhogy ne csodálkozzak rajta, ha a szobám száma 07-re fog végz dni. Ezekben
a szobákban vannak ugyanis lehallgató készülékek. ezt tapasztalatból mondta, tucatnyiszor
járt már itt.
Ezek után, gondolom, nem lep dik meg rajta a kedves olvasó, ha elárulom, hogy Erzsike a
407-es, én pedig az 507-es szobát kaptam. „Lakosztályaink” természetesen egymás alatt
voltak.
A szobák ablakai egy visszhangos bels udvarra néztek. Tökéletesen lehetett hallani, amint
valamelyik szállóvendég a toaletten er lködött, vagy éppen egy hölggyel (?) szeretkezett.
Tulajdonképpen ez volt az egyetlen szórakozás a kissé lepukkant algíri motelben. Illetve nem,
tévedek! Még egy érdekes id töltési lehet ség adódott: elmenekülni a kínzó csatornaszag el l.
Ugyanis a folyosót és a szobákat is belengte a szúrós fekáliab z, a párna orrhoz szorításától a
pokróc alá bújásig számtalan lehet ség volt a menekülésre. Én az éjszakai sétát választottam,
bár a velem egy szobában lakó Ahmed ezt kifejezetten tiltotta. azonban elugrott valahova
„tíz percre”, és tudtam, hogy egy ideig nem látjuk viszont. Erzsike csatlakozott hozzám, így
aztán együtt vágtunk neki az éjszakának. Ám annak ellenére, hogy – Ahmed szerint – az itteni
Rózsadombon állt a motelünk, Erzsike az els háromszáz méter után visszafordult. Félt. Akkor
már a harmadik szirénázó katonai dzsip suhant el mellettünk, és innen-onnan fojtott kiáltásokat
hallottunk. Természetesen visszakísértem Erzsikét a szállodához, majd egyedül folytattam az
éjszakai barangolást.
Néhány percnyi séta után elhagytam az „elegáns környéket”. Itt már piszkosak, szürkék
voltak az utcák, nyomorúságosak a boltok, a házak. Félmeztelen, rút, lompos emberek
pislogtak ki a sikátorokból, a kapualjak tövében a nyitott csatornák a házak elé okádták a b zt,
a szennyet. Zegzugos utcákon még beljebb jutottam Algír feneketlen bend jébe, ez a városrész
már egyenesen g zölgött a b nt l, a mocsoktól. Mélyen bent a nyomornak e búvóhelyén
legnagyobb megrökönyödésemre egy boltot láttam, ráadásul nyitva volt! Megörültem, hogy
azért valamelyest ide is beférk zött a civilizáció, mert már kezdtem félni, hogy tényleg a pokol
tornácán járok. Beléptem a bolt ajtaján, félrehúztam a legyek ellen felaggatott, tarkabarka
rongyokból összevarrt függönyt. Hetvenfelé járó, sz hajú muzulmán ült egy vasdarabon,
fogvájóval piszkálta odvas fogait. Valamit makogott felém, de egy szót sem értettem bel le.
Körülnéztem, mit lehet kapni. Mindenütt ócska ringy-rongyot láttam, kopott palackokat valami
kétes állagú folyadékkal, egy m anyag pulton szegek, láncok, kapocsvasak, kulcsok, csontok
és zsíros hulladékok hevertek. Ha megölnek se tudtam volna megmondani, hogy
tulajdonképpen mit is árul az öreg. Azt hiszem, leginkább semmit. Vagy legalábbis: európai
ember számára semmi hasznosat.
Hirtelen sikoltást hallottam, egészen közelr l. Kisiettem az „üzletb l”. Két árnyat láttam,
amint egy sötét kapualjba vonszolnak egy n t. Körülnéztem, hogy látok-e rend rt, katonát,
egyáltalán él embert. Ez utóbbiból láttam egy párat, de olyan közönyösen bámulták, mit
m vel a két férfi, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy idegen házba
vonszolnak egy n t. S t nemcsak hogy közömbösek voltak a történtekkel szemben, de lassan
feltápászkodtak a kövezetr l vagy a kis faszékeikr l, és elindultak a kapualj felé. Egyre többen
és többen lettek, a végén már szinte elsodortak. Gondoltam egyet, és velük tartottam. Nem
mondom, hogy nem ríttam ki közülük az európai öltözködésemmel meg a simléderes
sapkámmal, de egyáltalán nem t ntek ellenségesnek.
Van, amikor kikapcsol az önkontrollom. Ez veszélyes játék, hiszen néha az életem forog
kockán. Korábban nem érdekelt, de apaként már nemcsak magamért vagyok felel s. Ezért is
döbbenek meg most, amikor felidézem az algíri éjszakában történteket. Hogyan volt
bátorságom követni ezt a száz, enyhén szólva nem túl bizalomgerjeszt ábrázatú embert?
Egyáltalán hogy volt merszem elhagyni a biztonságot nyújtó motelt?
Ma már tudom, hogy ha el is indultam ezekkel a rossz külsej férfiakkal, a kapuból vissza
kellett volna fordulnom. Már ott hallatszott, amint a n odabent félelmében hisztériás rohamot
kapott. Egy sárga falú, fülledt helyiségbe sodort a tömeg. Megpillantottam az üvöltöz n t.
Inkább lány volt, hisz alig lépte túl a feln ttkor határát. Egy fehér leped n feküdt, ruháját
miszlikre szaggatták megkínzott testén. Végtagjait a falból kiálló vaskarikákhoz láncolták.
Oldalt egy k kandallóban t z lobogott, a lángok sápadtan, zöldes fénnyel táncoltak. Nem
messze a t zt l fehér leped vel letakart test hevert. Ebben a pillanatban nyikordulva kinyílt a
szemközti vaspántos, szegekkel kivert vénséges ajtó, és egy sovány, aszkétaszer alak jelent
meg a nyílásban. Árnyéka átsuhant a falon. A lány felsikoltott. Legbens bb rémképe öltött
testet a csont és b r férfiban.
A férfi imádkozni kezdett. Valami vallási vezet lehetett, a körülöttem állók áhítattal lestek
a szavait. Néha dühödten rámutatott a kikötözött lányra, aztán folytatta a litániát. Alighanem a
szerencsétlen áldozat b neit sorolta föl s olvasta a fejére. Az sem zavarta meg, hogy közben
bevonszoltak egy ványadt, vadul köhög öregembert a helyiségbe, és kiszíjazták. Valami fehér
port szórtak az arcába, amit l az amúgy is tüd beteg benyomását kelt nyomorult egyenesen
fulladozni kezdett. A vezet segít i lehúzták szakadt ruháját, bár ez nem volt könny , annyira
rázta az öreget a köhögés. A hurut hallhatóan elzárta a légutakat, a váladék felgy lt a beteg
tüd ben. Már alig-alig emelkedett az öreg sebek borította mellkasa. Leszíjazott karjai véznák
voltak, vállcsontjaira ráaszalódott a hús. Talán épp a betegsége miatt került ide a végzet
templomába, s fert zése miatt várt rá kínhalál. Pedig a sebeket láthatóan nem a betegsége,
hanem ütlegelés okozta.
Abban biztos voltam, hogy európai szemnek valami alig elviselhet szörny ség készül. Az
öreg sebeib l ijeszt vérfolyam áradt, a b rcafatok mélyén él sköd k nyüzsögtek. A vezér
segít i a fejéhez emeltek egy fáklyát, és ütögetni kezdték a homlokát. Az öreg felnyitotta a
szemét, de a pupillája valószín leg már nem reagált a fényre, mert a két mameluk a vezet höz
pattant, és sutyorogva magyarázni kezdett. A vezet azonban nem kegyelmezett az öregnek.
Utasítására újabb marék fehér port szórtak a haldokló arcába. Ezúttal még engem is
megkönnyeztetett a leveg ben szállongó por, valamiféle maró vegyszer lehetett. Az öreget
közvetlen közelr l érte, a vegyszer az orrán keresztül egyenesen a tüdejébe áradt. A szánalmas
emberi roncs már nem volt más, mint egy darab piheg hús. A maró por hatására korábbi,
mostanra begyógyult sebei is felszakadtak és nedvedzeni kezdtek. Ahogy telt a tüd , a test
megfeszült, és az öreg fájdalmasan üvölteni kezdett. De nem volt már elég leveg je hozzá, így
az üvöltésb l nyüszítés lett. A lány óbégatása és az öreg nyüszítése már a vezet nek is sok
volt. Rángó arccal méretes, ódon pajzsot húzott el egy falmélyedésb l. Az öreg fejéhez lépett,
és fennhangon valami olyasmit dörgött, hogy „Allah a te bölcs ítél bírád, látja b neid rútságát,
nem titkolhatsz el tte semmit!” Azzal lesújtott, egyenesen az öreg fejére. A fej megbillent, a
nyak elcsuklott. Az öregember teste tompán puffant a padló kövezetén. Még életemben nem
láttam ilyet. Mélyeket lélegeztem, a rosszullét kerülgetett. Ki akartam menni a friss leveg re,
de mögöttem tömött sorokban álltak. Az emberek rezzenéstelen arccal figyelték, amint a
segédek oldalra, a fal tövébe rugdossák az eszméletét vesztett öregembert. A vezér arcán
gonosz vigyor ült. Mintha tudta volna, mire várnak a körülötte bámészkodók. A földön fekv
testhez lépett, s csontkést húzott el az övéb l. Lassan belevágott az aszott húsba a combnál, s
egy arab bet t vájt az öregember alsó végtagjába. A kés nyomán kiserkent a vér. Elragadtatott
kiáltások hangzottak fel mellettem, a cs cseléknek tetszett a mutatvány. Soha sem tudom meg,
mi lehetett ennek a szerencsétlennek a b ne. Talán paráználkodott? Nem hiszem. Talán lopott
vagy Allahot szidta? Ki tudja… Nem volt id m töprengeni.
A vezér felnézett, egyenesen a lányra, és elindult felé. Kinyújtotta a karját, segédei pedig
egy csíp fogót nyomtak a markába. Ez volt az a pillanat, amikor nem tör dvén azzal, hogy
felt nést keltek, hátrálni kezdtem. Ezt a „m sorszámot” már nem akartam végignézni. De a
menekülés nem ment olyan könnyen. Az emberek szorosan egymáshoz présel dve álltak,
szinte képtelenség volt átpasszíroznom magam a tömegen. Azért valamicskét sikerült
haladnom a kijárat felé, ha nem is olyan iramban, ahogy szerettem volna. Közben fél szemmel
láttam, hogy a lány meglátja a felé közeled vezet t. Félelmében görcsösen vonaglani kezdett,
eltorzult testén kihabosodott a verejték. Minden bizonnyal házasságtörést követett el,
legalábbis nem túl kifinomult arab tudásommal valami ilyesmit vettem ki a körülöttem
sugdolózók szavaiból. Végre eljutottam a kijárathoz, amikor a lány vel trázóan felsikoltott.
Szinte kirobbantam a friss leveg re, és szedni kezdtem a lábam. Elértem egy nagyobb utcához,
a szememmel folyamatosan taxit kerestem. A francia gyarmatosítók stílusában épült házak
között a tenger sós leveg jét hozta felém a szél. Itt-ott maszatos kölyökarcokat láttam el t nni
a sötétb l, az utcára szórt szemétben turkáltak élelem után. Egyikük tolvajnézéssel közeledett
egy alagsori lakáshoz, s pipiskedve igyekezett bekukucskálni a nyitott ablakon. De aztán letett
a tervér l és visszaosont vézna társaihoz.
Egyedül voltam az algíri éjszakában, korántsem túl minden veszélyen, mégis nagy-nagy
nyugalom áradt szét a testemben. Röviddel hajnal el tt, mint a világ minden táján, itt is
megs r södött a sötétség, de ez most csitítóan hatott rám. Továbbra is borzongató élességgel
élt bennem az éjszaka során átélt szörny ség, de kevésbé kalimpált már a szívem. Be akartam
fordulni egy utcába, amely hitem szerint a tengerhez vezetett, de egy borzas suhanc futott
lélekszakadva velem szembe. Tébolyodott, merev tekintete láttán balsejtelem fogott el, s
jobbnak láttam irányt váltani. Jó döntés volt, mert így sokkal hamarabb a tengerpartra jutottam.
Sikerült elkapnom a nap els sugarait. A hatalmas víz sima volt és nyugodt. Nem túl messze
megláttam a parti üzletsort, a földszintes, magas fallal egybekapcsolt épületegyüttest. Arrafelé
vettem az irányt. Halk, alig hallható énekhang ütötte meg a fülemet, amely egyre er södött,
míg végül már mindenfel l, a házak között, az utak fölött, a tet ket megkerülve igyekezett
túlharsogni minden egyéb földi hangot. A müezzinek köszöntötték a reggelt a város különböz
pontjain. A közelemben ücsörg k feltápászkodtak a koszos török pamlagokról, és kelet felé
fordulva a földre borultak. Amikor végeztek, visszaültek a helyükre és rágyújtottak.
Szerencsémre a következ pillanatban valahonnan a semmib l mellém gurult egy rozzant
Volkswagen, és kihajolt bel le egy vastag hangú, nagydarab ember:
– Taxi?
Nem is akartam palástolni az örömömet: úgy pattantam be mellé, mint a baletthuszárok a
Bajadér fináléjába. Bemondtam a motel nevét, a sof r pedig rátaposott a gázra. Legnagyobb
megrökönyödésemre azonban két sarokkal arrébb egy csoportosulás mellett lefékezett. Néhány
összever dött ember épp verekedni készült, egymásba fonódó hangok és vaskos káromkodások
z rzavaros lármája verte fel a hajnali csendet. Az emberem megint csak kihajolt az ablakon, és
odavetett néhány keresetlen mondatot, mire a civakodók szétszéledtek. Nagyon úgy t nt, hogy
sof röm személyében az algíri éjszaka Robin Hood-jához van szerencsém, így aztán nagyot
sóhajtva hátrad ltem. Életemben nem adtam olyan busás borravalót, mint miután kocsink
lefékezett a Dar Diaf el tt.
Lassan nyomtam le szobám kilincsét, nem akartam ugyanis felébreszteni az alvó oroszlánt,
azaz Ahmedet. De Ahmed sehol sem volt. Ennek örültem is, meg nem is. Ha programja volt,
akkor nem figyelt rám, így titokban tarthattam éjszakai kalandozásomat. Ám az is elképzelhet
volt, hogy épp engem keres, vagy urambocsá kerestet! Ett l kissé ideges lettem, de aztán arra
gondoltam, hogy bizonyára már a recepciónak nevezett portán jelezték volna, ha Ahmed a
nyomomban van. Miután azonban egy biccentéssel tudomásul vették, hogy megjöttem, úgy
véltem, Ahmednek fogalma sincs róla, hogy elkódorogtam. Örültem neki, mert így volt a
kényelmesebb. Nem sok kedvem volt magyarázkodni.
Ám csalódnom kellett. Épp kiszédelegtem a fekáliaszagú zuhanyzóból, amikor beviharzott
sivatagi barátom. Könnyednek akart mutatkozni, de láttam, hogy neheztel valamiért. Két perc
múlva ki is bújt a szög a zsákból. Valaki leadta neki a drótot. Tulajdonképpen kisváros volt ez
az Algír: mindenki tudott mindenr l. Vagy majdnem mindenr l. Tapogatózásomra ugyanis
nyilvánvalóvá vált, hogy az én Ahmedem a vallási vezet nél tett „vendégeskedésemr l” nem
értesült.
Természetesen Ahmed újra figyelmeztetett, hogy veszélyes egyedül kószálni Algírban,
különösen sötétedés után. Én pedig illedelmesen bólogattam. Aztán Ahmed közölte, hogy tíz
perc múlva itt van, és elsietett. A többit, gondolom, kitalálják. Reggel tízig nem láttam.
Pedig igencsak elkelt volna a segítsége, mert az istennek nem tudtam rájönni, hogyan
tudnám bekapcsolni a hatalmas klímaberendezést. Átrágtam magam az arab ákombákomon, de
semmire se jutottam. Végül belerúgtam egy egészségeset a vénséges monstrumba, mire
zörögni-csörögni kezdett, mint egy orosz rotor. Rövidesen némi h vöset éreztem áramlani a
cellái között, s úgy örültem a légkondicionálónak, mint egy régi barátnak.
Ennek ellenére szörnyen nehezen tudtam elaludni. Nem tudom, hogy a szokatlan fekhely
vagy zaklatott szívem volt-e az oka, de vagy másfél órán keresztül forgolódtam a besüpped
díványon. Jobbra fordultam, balra fordultam, becsuktam a szemem, majd türelmetlenül megint
kinyitottam. Végül csak elaludtam.
Erzsike kopogására ébredtem. se sokat aludt. Megvárt a reggelivel, de Ahmednek híre-
hamva se volt. A kontinentális reggeli egy kis darab vajból, némi dzsemb l és két zsemléb l
állt. A vaj állagát hagyjuk, a narancslekvárért pedig gyerekkorom óta nem vagyok oda, így
aztán kértem, hogy pirítsák meg kissé a zsemléket, s azt reggeliztem.
Keveset aludtam, és még mindig az éjszakai események hatása alatt álltam. Remegett a
kezem, ahogy a zsemledarabokat a számhoz emelgettem. Erzsike résnyire húzta össze a
szemét.
– Sokat iszol? – kérdezte aggódó hangon. Megmerevedtem. – Semmi baj, megértem én.
Ennyi izgalomra! A te szakmádban, ugye, sok az idegeskedés. Csak úgy remeg a kezed!
Megköszörültem a torkom.
– Erzsikém, szerintem nincs magyar férfi, aki nálam kevesebbet inna – feleltem neki.
Megfogta a vállam.
– Nem rosszból kérdeztem – mondta. Még mindig nem hitte el, hogy nem az alkohol miatt
remeg a kezem.
Ekkor jelent meg az ebédl ajtajában Ahmed. Egy barátja volt vele. Bemutatta nekünk,
persze a lehet legnagyobb felt nést keltve a szállóvendégek között. A déli országokban
valahogy nem ismerik az intimitás fogalmát. Ahmed nagy hangon ecsetelte a napi programot,
amelyet egyetlen szóval is el vezethetett volna: utazás! Cimborája jegyeket vett el a zsebéb l,
s valami rettenetes – angol-francia-arab – nyelvi zagyvalég kíséretében meglobogtatta ket
el ttünk.
Egy óra múlva a repül tér felé tartottunk. Erzsike folyamatosan kérdezgetett, és egy kis,
kockás noteszbe jegyezte föl az információkat. Algériáról és Nyugat-Szaharáról kérdezgetett,
az afrikai életr l és Mohamedr l, az id járásról és a háborúról. Ez utóbbival aztán lovat adott
Ahmed alá, aki ismét végtelen mesébe kezdett a nagy honvéd háborúról. Közben meg-
megeresztette addigra már jól ismert tuareg mondásait. Például hogy „nálunk a nagy öregek
úgy tartották…”, és itt valami elmés tanulság következett. Amikor például a sivatagi melegr l
folyt a szó, Ahmed megjegyezte: Nálunk a nagy öregek úgy tartották, hogy amit iszol, abba
nem fúj homokot a szél! Máskor, a fegyverekr l beszélgetve Ahmed így szólt: Nálunk a nagy
öregek úgy tartották, hogy nem süt a nap, ha ropognak a fegyverek! Egy id után megszoktam,
hogy vezet nknek majd mindenhez van valami „nagy öreges” hozzáf znivalója. De érteni
sosem értettem e tanulságosnak szánt kinyilatkoztatásokat. De hát, miért ne lehetnének nekem
is súlyos fogyatékosságaim?
Nagy meglepetésemre a repül térre menet hirtelen lefékezett a sof r, s Ahmed
indítványozására besétáltunk az Algériai Nemzeti Múzeumba. Mit mondjak, parádés volt.
Rakéták, tengeralattjárók, páncélosok, katonák… mindez a föld alatt, merthogy a mélybe ásták
a múzeumot. Persze a másfél órás múzeumi séta se telt el eseménytelenül. Erzsike egy
pillanatra otthagyta a táskáját egy széken, s átkukkantott egy másik kiállítóterembe. Máris ott
termett egy r a retikült lóbálva, és nagy hangon riadóztatta a készenlétieket.
Bombamerénylett l féltek, és alig akarták elhinni, hogy a szüty ben mindössze néhány
pipereholmi lapul.
Végre elértünk a függetlenségi harc tiszteletére felépített komplett frontvonalhoz. Erzsikén
kitör örömet láttam… na jó, kissé enervált volt már, de azért udvariasan végighallgatta, amint
a fura angolságú tárlatvezet részletesen elmeséli, mit láthatunk a f teremben (érdekes, itt nem
volt probléma az angol nyelv használatából).
Újra útnak indultunk, de a háborúskodás a közutakon is visszaköszönt: minden második
autó egy katonai dzsip volt. Ahmed persze tovább gyötört bennünket a tuareg okosságaival.
Nálunk a nagy öregek úgy tartották, hogy ha elindulsz egy úton, többé ne nézz vissza! –
mondta. Így tettünk. Csakis el re néztünk és t kön ülve kémleltük, mikor t nik már fel végre a
katonai támaszpont, amelyet szükségb l repül térnek neveztek a helyiek. Közben megel zött
bennünket egy szirénázó konvoj. Erzsike összerezzent. De azt kell mondanom, kit n en t rte a
megpróbáltatásokat. Kevés talpraesettebb nyugdíjas asszonnyal találkoztam életemben.
Ráadásul minden percét az izgatott várakozás töltötte ki. Néha, lopott pillanataiban hangosan is
a gyermek után vágyakozott. Szerette volna már megölelni, térdére ültetni az ismeretlen kicsit.
– Erre a pillanatra várok évtizedek óta – suttogta egy alkalommal.
Már felt nt a repül tér épülete, amikor Ahmed kiugrott egy sarkon, és vásárolt négy darab
félbevágott csirkét. Emlékeznek még a Gazdálkodj okosan! cím társasjáték papírpénzeire?
Nos, az algériai dínár leginkább ezekre a játékbankókra emlékeztetett a rajzolt bikafejekkel és
az ügyefogyott, esetlen h sök ábráival. Most mégsem a különös pénzekre figyeltem, hanem a
csirkékre. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem ez lesz a vacsoránk.
Nem ez lett. Ahmednek a csirkék amolyan „paraszolvenciának” kellettek Tindoufban. A
sivatagban, ahol minden falat étel és minden csepp víz az életet jelentette, csirkével fizette le
azokat, akiket kellett.
Tindouf persze csak a sivatag széle volt. A városkából még vagy száz kilométert kellett
autóznunk éjszakai szálláshelyünkig, noha addigra már Erzsikét is, engem is kiütött a fáradtság
és az ezernyi izgalom. Ahmed ugyanis újra elt nt Algírban, és már rég be kellett volna
szállnunk a gépbe, még sehol nem volt. Szerencsére ismerték, így várt a gép, nem szállt fel.
Ne feledjük: hetente csak egy alkalommal volt járat Tindoufba. És milyen járat! Számozatlan
ülések, füstszag, tülekedés… egy spanyol orvoscsoport tagjai fejcsóválva harcoltak a helyekért,
pedig láthattak már errefelé egyet-mást. Azt szerencsére átaludták, amikor valamivel kés bb le
kellett szállnunk a mali határon egy magas rangú katonatiszt miatt. Persze lehet, hogy erre már
fel se kapták volna a fejüket. Mert, valljuk meg, az nálunk sem eget renget esemény, hogy az
autóbusz a megállótól kétszáz méterre is megáll, és a sof r kinyitja az ajtót egy régi
ismer sének. Nos, valami hasonló történt Tindouf felé is. Annyi különbséggel, hogy egy
repül géppel azért nem oly könny felvenni-letenni az ismer söket.
De vissza az algíri reptérre!
Egyre idegesebben vártuk Ahmed visszatértét. Amikor elfogyott a türelmem, a
hangosbemondóhoz siettem. Kértem az ott ücsörg alkalmazottat, hogy mondja be Ahmed
nevét, illetve azt, hogy a beszállókapunál várjuk. Bemondta. Nem történt semmi. Akkor azt
kértem, hogy hadd mondjam be én. Ez nem nagyon tetszett az alkalmazottnak (gondolom félt,
hogy valami rendszerellenes szövegbe fogok), végül azonban némi aprópénz meglágyította a
szívét.
„Figyelem, figyelem! Ahmed Szlimánt várják a beszállókapunál!”
Az alkalmazottnak leesett az álla. Hogy mi ketten angolul beszélgettünk, az rendben volt, de
miféle földön kívüli nyelven szörcsögtem a hangosbemondóba?
Ha földön kívüli is volt, Ahmedet végre visszacsábította hozzánk az ismeretlenb l.
– Kossuth nyelve szólított? – jött lelkendezve. Valahogy nem tudtam vele örülni.
Tindoufba – a mali határon tett röpke kitér után – koromsötétben érkeztünk. Az rögtön
látszott, hogy ismét egy katonai támaszponton landolunk, de az átláthatatlan éjszakai sötétség
miatt nemigen tudhattuk, mekkora és milyen felszereltség a bázis. Ahmed „lecsirkezte” a
géppuskás határ röket, akik amúgy is tárt karokkal és igen magas hangfrekvencián üdvözölték
régi cimborájukat. Majd amikor vezet nk vélhet en azt közölte velük, hogy mi tulajdonképpen
segélyeket hoztunk barátaiknak és harcostársaiknak a Szaharába, akkor elismer en bólintottak
felénk. Erzsike mégis félt, talán a nagy hangjuktól, vagy attól, hogy most szembesült vele
el ször, milyen végtelenül kiszolgáltatottak vagyunk itt, a világ szélén. Megfogta a kezem,
mire olyan ártatlan kérdésekkel igyekeztem elvonni a figyelmét, hogy nem kell-e a toalettre
mennie. Mondta, hogy nem, én meg azt feleltem, hogy hál’istennek. Mert az errefelé üzemel
vécék tisztaságáról nem voltam túlzottan meggy z dve.
Odakint, az épület el tt egy szimpatikus fiatalember várt bennünket. Régi, kipróbált
kollégája volt Ahmednek, fuvarozta a messzir l érkez ket a sivatagba.
Beszálltunk kissé rozzant dzsipjébe, és elindultunk, bele a sötétségbe.
Tindouf a gyarmati id kben az idegenlégió egyik hely rsége volt. Ma gerillákkal, gyakorta
az Al-Kaida afganisztáni kiképz táborában tréningezett, f leg külföldiekre, turistákra,
segélyszervezetek munkatársaira specializálódott profi gyilkosokkal kell felvennie a harcot. A
Tindoufban szolgálóknak tehát állandó készültségben kellett lenniük, és akkor még nem is
beszéltünk az örökké fenyeget marokkói invázióról.
Dél felé fordultunk, majd nem sokkal kés bb megálltunk egy keresztez désnél.
– Szálljunk ki egy pillanatra – indítványozta Ahmed. Engedelmeskedtem, bár Ahmed
„pillanataival” már tisztában voltam: nem csodálkoztam volna azon sem, ha ott töltjük az egész
éjszakát.
– Most négy ország határán vagyunk – mutatott a sötétbe Ahmed. – Arra van Mauritánia,
arra Marokkó, arra Algéria, erre meg Nyugat-Szahara.
Némán meredtünk a sötétbe. Vagy csak hullafáradtan.
 Hogy is írta gróf Almássy László, a legendás magyar Szahara-kutató a szépséges sivatagról?
„Csodálatosak a napfelkelték bíbor pompájukban és a naplementék az utolsó fénysugár
smaragdzöld ragyogásával a láthatáron…” Na, ebb l a szépségb l egyel re semmit sem
érzékeltünk. Viszont hamarosan elfogyott az aszfaltút, és megkezd dött a mi Párizs-Dakar
ralink buckákon és d néken keresztül, egyre beljebb a homoktengerbe. Néha fényeket láttunk
imbolyogni a messzeségben. Ahmed közölte, hogy azok a Polisario csapatainak bázisai. De ez
volt minden, ami emberi civilizációra utalt. Kés bb láttunk néhány szovjet-orosz gyártmányú,
gépvontatású sorozatvet t, s t egy helyütt, az út mellett egy légvédelmi üteget is Strela
rakétákkal meg ZSZU-23-as gépágyúkkal, de embert egy szálat se. Eltöprengtem rajta, hogy
ezekkel a „keleti karabélyokkal” mégis hogyan akarják felvenni a versenyt a francia AMX-30-
as harckocsikkal és egyéb nyugati gyártmányú nehézfegyverzettel felálló marokkói királyi
hadsereggel szemben. De aztán eszembe jutott, hogy a világtörténelem során oly sokszor
gy zedelmeskedett már a lelkesedés és a fanatizmus a profi túler n. Lásd Nándorfehérvárt
vagy Eger ostromát.
Persze az ENSZ igyekezett kordában tartani az indulatokat, s ez némi garanciát jelentett a
nyugat-szaharaiaknak arra, hogy több területet már nem foglal el t lük az agresszor Marokkó.
Habár az ENSZ jelent ségét, ugye, Szarajevó óta er sen megkérd jelezem… de err l már a
délszláv háborúba kalauzoló fejezetben írtam.
Néha a távolban megjelent az égen egy jár röz ENSZ-helikopter: ellen rizték, hogy
nincsenek-e csapatmozgások, nem folytatnak-e hadgyakorlatot, nem folyik-e fegyverszállítás.
Célszer volt éjszaka körözni a Szahara fölött. Egyrészt, mert minden turpisságot sötétben
igyekeztek elkövetni a renitensek. Másrészt mert ilyenkor, éjszaka még elviselhet volt a
h mérséklet. A sivatagi klíma igencsak meggyötörte a mérsékelt övi, vagy teszem azt hideg
éghajlatról érkez ket. A nappali csúcsh mérséklet a nyári hónapokban plusz 65 Celsius-fok
körül mozgott, de a „téli” hónapokban is elérte a plusz 37 fokot. Ráadásul a homokviharok
akár életveszélyessé is tehettek egy ilyen sivatagi szolgálatot.
Olyasmit már csak futólag említek, mint a dobozolt vagy por jelleg élelmiszerek
fogyasztása, vagy az otthoniaktól való távollét. Egyszóval becsülnöm kellett e rendfenntartó
katonákat.
Még csak annyit, hogy honfitársaink közül is szolgálnak néhányan az embert próbáló
Szaharában. Például a MINURSO – a nyugat-szaharai területekr l szóló népszavazás kiírásáért
küzd ENSZ-légió – katonai er inek vonalában több magyar is van. Zömük nem az északi
vagy a déli (Smara és Dakhla) szektorparancsnokságon teljesít szolgálatot, hanem a sivatagban
felépített sátortáborokban, úgynevezett timesite-okban él. Egy-egy ilyen timesite létszáma 12-
16 f , s minden közösségben két f képviseli az akcióban résztvev nemzeteket. A
sátortáborok rendelkeznek m holdas összeköttetéssel, internettel és telefonos kapcsolattal. De
azért nem könny úgy megélni a mindennapokat, hogy t lük nyugatra a marokkói er k állnak
ugrásra készen, keletre pedig a Polisario csapatai sorakoznak támadásra várva.
Ráadásul a MINURSO célja… hát hogy is mondjam… szóval kissé utópisztikusnak t nik.
Mára ugyanis Marokkó a saját embereit telepítette a megszállt területekre, és egy esetleges
népszavazáson akár meglep eredmény is születhetne: a korábban nyugat-szaharai, ma
Marokkó megszállása alatt álló területeket Mohamed Abdelazizék könnyedén hivatalosan és
örökre is elveszíthetik. A MINURSO tehát azt a nem túl felemel feladatot is magára vállalta,
hogy körülnéz a Szaharában: mégis mi a helyzet a népesség összetételével. Nos, a szervezet
egy évtizeden keresztül végezte a térségben lakók azonosítását, és vagy százharmincezer olyan
embert talált, aki nem rendelkezett a szükséges papírokkal, s t a helyi törzsek képvisel i se
tudták azonosítani ket. Magyarul: nem tudták hitelt érdeml en bizonyítani, hogy nyugat-
szaharaiak volnának. Ám számuk elegend ahhoz, hogy megváltoztassák egy esetleges
népszavazás eredményét. Marokkó persze megfellebbezte az azonosításukat. Hogy miért? Mert
bizony többségében Marokkó-párti telepesekr l van szó.
A huzavona tehát folytatódik. A nyugat-szaharaiak menekülttáborokban várnak a csodára,
míg vezet ik konferenciákat szerveznek világszerte, hogy felhívják a figyelmet a világ utolsó
gyarmataként számon tartott térség kálváriájára. Eközben a MINURSO elköltött vagy
egymilliárd dollárt, mandátumát többször is meg kellett hosszabbíttatnia, és eredmény továbbra
sincs. Elkeserít .
S minthogy épp a Szaharában töltött napjaim idején fogták el az iraki diktátort, Szaddam
Huszeint, persze felmerült bennem a kérdés: az USA vajon miért nem „tesz rendet” a
Szaharában és Marokkóban is? Hisz a helyzet nem sokkal különb, mint Szaddam országában
volt. Ott a kurd etnikumot és a síita vallás követ it nyomta el a diktátor. Marokkóban az
ellenzék ül börtönben, jogtalanul megszállva tartanak idegen területeket, a demokrácia és az
emberi jogok nem léteznek, a kínzás a hatalom emberei számára megengedett.
Ezt a diktatúrát azonban sosem fogja megszállni az Egyesült Államok. És nem azért, mert itt
koronás f a diktátor. Hanem mert Marokkóban nincs olaj, és nincsenek elérhet közelségben a
Kaszpi-tengeri olajmez k.
Mindezt volt id m végiggondolni, mert vagy két és fél órát zötyköl dtünk a homoktenger
belseje felé tartva. Erzsikét elnyomta az álom, fejét a vállamra hajtva szuszogott. Én is
alhattam volna egy kicsit, de nem éreztem magam biztonságban. Talán ha világosban
érkeztünk volna a világ legnagyobb sivatagába…
Azóta, hogy néhány éve a Párizs-Dakar rali egyik szervizautója a szaharai-mauritániai
határon letért a marokkói hadsereg által ellen rzött útvonalról és aknára futott, valahogy nem
voltam tökéletesen nyugodt a sivatagot illet en. Bár sof rünk szemmel láthatóan biztos volt a
dolgában, azért jobbnak láttam ébren maradni. Nem mintha ezzel kiküszöbölhettem volna egy
esetleges aknára futást.
Erzsike felébredt. Megdörzsölte a szemét, majd kinézett az ablakon a végtelen sötétségbe.
Hirtelen mindenr l megfeledkeztem, és határtalan gyengédség fogott el. Itt ez az egyszer
falusi asszony, aki eljött sok ezer kilométerre biztonságot nyújtó otthonától, csak hogy
megölelhessen egy kisgyereket, akit talán csak egyszer, egyetlenegyszer láthat az életében.
Megrázó, megrendít , ellágyító volt belegondolni a helyzetbe, és látni, ahogy ez az id s ember
magához tér röpke, zaklatott szundításából, ahogy ismét er re kap, ahogy mutatni szeretné
el ttünk, hogy vele minden rendben, vele nem kell tör dni, amúgy is csak hálás lehet, hogy
itt van velünk, szóval ezzel tudatosulni szívszaggató érzés volt. Észre se vettem, mikor
kezdtem beszélni. Egyszer csak a saját hangomat hallottam.
– Kisfiúnak vagy kislánynak örülnél jobban, Erzsike?
Az asszony rám meresztette a szemét, mint aki azt akarja mondani, hogy ezt most nem
kérdezem komolyan.
– Teljesen mindegy – felelte, és hinnem kellett neki.
– Rövidesen megölelheted – mosolyogtam rá. Szólni akart, talán valami köszönetfélét
szeretett volna rebegni, de elcsuklott a hangja. Ezt a kemény asszonyt el ször láttam
meghatódottnak. Hogy eltereljem a gondolatait, gyorsan mondtam valami olyasféle butaságot,
hogy az id a maga rendíthetetlen igazságával mindent megold, aztán magam is kibámultam az
éjszakába.
 Becsültem Ahmedet a magasztos odaadásáért, amellyel fölkarolta Erzsike ügyét. Jó, azért
tudtam, hogy nem puszta szívjóságból teszi meg velünk ezt a nagy utat, hisz a Naplóban
sugárzott riportban milliók láthatják majd Magyarországon, hogy ki , mit csinál, és
egyáltalán: mi a helyzet Nyugat-Szaharában. Ám Ahmednek érzései is voltak, és szinte
szeretettel vette körül Erzsikét. Olyannyira, hogy mire a sivatagba értünk, Erzsike és
tulajdonképpen már barátok voltak. Így aztán nem csoda, hogy amikor végre megérkeztünk
szálláshelyünkre, egy kivilágítatlan táborszer ségbe, a gy rsági asszony a legjobb szobát kapta
Ahmedt l.
A legjobb jelz persze, mint mindig, ezúttal is viszonylagos. Nagyjából azt jelentette, hogy
Erzsike szobájában nem volt annyi egér, skorpió vagy egyéb él sköd , mint mondjuk abban a
helyiségben, ahol én hajtottam álomra a fejem. Egyszer en megdöbbentett az asszony csöndes
nyugalma. El ször is elhárította, hogy szálljon meg a legjobb szobában. Aztán amikor látta,
hogy Ahmed ragaszkodik hozzá, akkor nem a priccsre, hanem a földre tette a lópokrócot. Na
ett l aztán Ahmed a falra mászott, ugyanis pontosan tudta, hogy hajnalban megindul a
döngölt padlón a különféle sivatagi él lények hada. Ám Erzsike a derekára hivatkozva mégis a
földet választotta. Az se lepett volna meg, ha a priccs szalmamatracában nyüzsg férgekre
hivatkozva választ más fekhelyet, de Erzsike az ilyesmire nem adott. Azt hiszem, sokkal
jobban t rte a középkori életkörülményeket, mint én.
Én ugyanis valahogy nem repestem az örömt l, amikor az éjszaka közepén egyszer csak
átszaladt rajtam négy apró láb. Nem tudom, milyen messzire hallatszott el a sivatagban az
üvöltésem, de senki se jött kopogtatni, hogy mi történt, miért volt a halálsikoly. Talán
megszokták már, hogy néha jön egy-egy idegen, akit felzaklat, hogy egy méretes, sz rös
patkány fut keresztül rajta a lábujjától a feje búbjáig.
Felkattintottam a kamera lámpáját. A sarokban ott szaglászott a hatalmas, sz rös rágcsáló.
Mozdulatlanul figyelt, csak az orra járt. Nem tudtam, mihez kezdjek. Én ezt még egyszer nem
élem túl, az tuti, de aludnom kell, különben másnap használhatatlan leszek. És hát a lámpát
sem égethetem a végtelenségig, mert errefelé nemigen lesz alkalmam újratölteni az akkuját. A
tábor egyetlen lámpáját is valamilyen srégi aggregátorról táplálták.
Végül a sarokba vágtam a cip met. A patkány megijedt, és a fal mentén a másik sarokig
futott. Majd elt nt egy lyukon. Odamentem a lámpával, és nem hittem a szememnek. Egy tíz
centi átmér j lyuk tátongott lent, a padlónál. A lyuk másik oldalán már a sivatag volt.
Lehajoltam, furcsa szag csapta meg az orrom. Iszapszag, bár ez igen mulatságosnak t nhet, ha
belegondolunk, hogy egy homoktenger kell s közepén igyekeztem újra nyugovóra térni.
Mégis, egyszer en iszapszag áradt be a lyukon. Lehetséges, hogy az apró járatban
felgyülemlett patkányürülék engedett föl a nappali szárazság után, s azt véltem iszapszagnak.
De a lyukból áradó büdös és a priccs matracának verejtékszaga lassan beivódott az
orrnyálkahártyámba, a b römbe. Az otthoni nyáréjek h vös szell jére gondoltam, a zöldell
növények friss illatára, amely éjszakánként még sokkal er sebben érz dik, mint nappal. Kezem
az arcomhoz emeltem, tétován megdörzsöltem a szemem. Ujjaimmal éreztem a ráncokat, a
duzzadt szemhéjamat. Hullafáradt voltam. Egy ideig még lámpafény mellett, fel-alá járkálva
vizslattam a falak repedéseit, hogy vajon mi vagy ki szeg dik még hálótársamul. De aztán a
bágyasztó álmosság egyre inkább er t vett rajtam. A tagjaim ólomnehézzé váltak és
elernyedtek. Lekattintottam a lámpát, és egy szempillantás alatt elaludtam.
Reggel az els „inzultus” a toaletten ért. Tudják: nagydolog, lapát, ki a szabadba!
Majd egy férfi friss kenyeret hozott, fehér lepellel védte testét a homok ellen. Lecsüng ,
nedves ajkán sodort cigaretta fityegett.
 – Ahmed oké, Erzsike oké – felelte kérdésemre gyér angolsággal. Közben kivillantak
hatalmas fogai, amelyeket már egészen megsárgított a rágott dohány.
Átmentem Erzsikéhez, Ahmeddel csevegett. Vezet nk hangja súlyosan zengett, naná, hogy
ismét a háborúról és a nagy öregek okosságairól prédikált.
– Ma megmutatom nektek ezt a csodálatos országot – emelte föl az ujját, amikor meglátott.
Igyekeztem pozitív maradni és érdekl dést tanúsítani, noha biztos voltam benne, hogy a
homoktengerben nem sok látványosságban lesz majd részünk. Igazam is lett. A napot ugyanis
egy t lünk hetven kilométerre található vályogtábor múzeumában kezdtük. Míg el nem
felejtem: ez volt a nyugat-szaharaiak nemzeti hadimúzeuma!
Hogy néhány nyamvadt tankért és aknavet ért (bocsáss meg Ahmed, ha ezeket a sorokat
olvasod, ett l még nagyon kedvellek!) hetven kilométert utazzunk a homokbuckák között, azon
még túltettem volna magam. De amikor a nap besütött a dzsip ablaküvegén, majdhogynem
elviselhetetlenül égetett. A forróság els jelei már ilyen korán is érz dtek, s hamarosan verejték
borította az arcomat. Már akkor tudtam, hogy ezt a napot nehéz lesz átvészelni.
Az iszlám szerint a Szahara Allah kertje. tépte ki a virágokat, pusztította el az állatokat,
hogy békében sétálhasson.
Nos, a vályogtáborban uralkodó nyomorral azért kezdhetett volna valamit a nagy Allah. Az
efféle tákolmányfalvakban él k szó szerint éheztek. Saját szememmel láttam, amint csonttá
soványodott gyerekek az ENSZ-segélycsomagok vízbe áztatott dobozát rágcsálták, hogy
legalább legyen valami a hasukban. Rizsb l, lencséb l, cukorból nevetséges fejadagokat
kaptak az itt él szerencsétlenek. Nagy megrökönyödésemre itt nemcsak a n k, hanem a férfiak
is csadort hordtak! Egy VII. századi háborúban a szaharai férfiak a családjukat is hátrahagyva
futamodtak meg az ellenség el l, és amikor visszamerészkedtek, hogy legalább eltemessék a
szeretteiket, döbbenten látták, hogy a n k el zték a betolakodókat. Azóta szégyellik magukat,
és szégyenükben eltakarják az arcukat. Ez itt hagyomány. Bár, azt hiszem, hogy a legendán
kívül az arclepelnek abban van a legnagyobb szerepe, hogy védje a szájat és az orrot a
homoktól.
Mozgássérült kicsiket is láttam. Többségük egészségesen született, de a helytelenül tárolt
vagy rosszul beadott injekciók miatt örökre megbénultak.
Nos igen, a hadimúzeum. A fent leírtak fényében még feleslegesebbnek és arcpirítóbbnak
tartottam egy ilyen nevetséges, nagyzoló múzeumot fönntartani. Kit érdekelnek a karabélyok,
ha ötven méterrel arrébb homokot tömnek egy éhhalállal küzd gyermek szájába, csak hogy
teli gyomorral pusztuljon el, s ne legyenek már fájdalmai.
Miután tüzetesen megnéztük a gépágyúkat, egy vendégkönyvet toltak Erzsike orra elé.
„Örülök, hogy megnézhettem ezt a csodálatos múzeumot, nagyon szép dolgokat láttam itt” –
írta udvariasan Erzsike. Ám hogy pontosan mire gondolt, a gépágyúkra vagy az aknavet kre,
arra nem tudtam rájönni. Esetleg azért volt hálás, hogy a kiállításon t kalauzoló férfi
megtanította sorozatvet vel szitává l ni az ellenséget, bár kétlem, hogy ez Erzsikének régi
vágya lett volna.
Mire kijöttünk a múzeumból, egész kis felvonulás kerekedett a falucskában. Nevezhetjük
akár tüntetésnek is, különösen annak tudatában, hogy épp erre a napra esett Nyugat-Szahara
elfoglalásának évfordulója. Gyerekek, ifjak és id sek érkeztek a harci felvonulásra. Egyre csak
áramlottak a sivatagból, de hogy honnan, milyen messzir l jöttek tevékkel és gyalogszerrel,
arról fogalmam sem volt.
Amúgy szaharai tartózkodásunk során mindvégig talány maradt, hogy honnan és hova
tartanak a homoktenger vándorai. A táborokból, amelyekben megszálltunk, egyesek olykor
elindultak a végtelen felé. Amikor végképp elt ntek egy távolabbi homokdomb mögött,
Erzsike értetlenül fordult Ahmedhez, hogy mégis hova tartanak ezek az emberek.
Ahmed széttárta a kezét, és a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy biztosan dolguk
van arra.
De nehogy azt higgye valaki, hogy sivatagi barátunk a szükség elvégzésére gondolt. Ugyan,
számára teljesen természetes volt, hogy néha felt nik egy-két ember a semmib l, néha meg
elt nik egy-két ember a semmiben.
Most azonban százak érkeztek az ismeretlen messzeségb l. Közben néhány kék ruhás
fegyveres (ahogy egyre beljebb haladtunk a sivatagban, úgy lettek egyre kékebbek a ruhák)
egyetlen óra leforgása alatt dísztribünt épített, és felvonulási térré varázsolta a szegényes
homoktisztást. Mosolygó, vadul óbégató gerillaharcosok érkeztek dzsipekkel, s hamarosan
elkezd dött a több tucat katona által biztosított demonstráció. A gyerekek egyszerre léptek, és
teli torokból énekelték a mozgalmi dalokat, a harci indulókat. Kiskatonák voltak már öt-hat
évesen, és nem hétköznapi, játékra vágyó gyermekek. Két-három év múlva töltött fegyvert
kapnak a kezükbe, a lányok is!
A tuaregek, vagyis – ahogyan magukat nevezik – a kék nép a megszállt területek
felszabadításáért tüntetett itt, a világ végén, negyvenfokos h ségben. Volt az egészben valami
abszurd.
Aztán amikor kissé alábbhagytak az indulatok, Ahmed hosszú kend t tekert körbe rajtunk.
A nyakunknál kezdte, és végül csak a szemünk látszott ki. A homok ellen, mondta, meg hogy
teljesen közülük valók legyünk. Be is mutatta Erzsikét a helyi gyerekeknek. Az asszony egy
csapásra a kedvencük lett, s egyszerre harsogták: Erzsi, Erzsi, Erzsi!
Ahmed volt az umcacázós: Gádáhulu Erzsi!
Mire a gyerekek, mintha valami harci kiáltást üvöltenének, így replikáztak: Erzsi! Erzsi!
Aztán Ahmed felültette a gy rsági asszonyt a tribünre, és úgy ünnepelték, katonai
jelszavakat üvöltve.
Én pedig végre-valahára használhattam a kamerámat. Mindaddig ha összesen öt percet
forgathattam, akkor sokat mondok. De ezúttal kényelmesen forgott a film, már amennyire
persze a szállingózó homokszemek és a t z nap mellett kényelemr l beszélni lehet.
Végül egy százszemélyes tevesz r sátorba kísértek bennünket, ahol csak és kizárólag
Erzsikének táncoltak a helyi néptánccsoport tagjai. Ahmed kicsit elérzékenyült, mert mint
elárulta, is egy ilyen tevesz r sátorban látta meg a napvilágot.
Közben er sen fogyott a víz abból a hatalmas tartályból, amely a telepet táplálta. Úgy
látszik, a megmozdulás szervez i nem számoltak ekkora tömeggel. Így aztán lassan
szállingózni kezdtek az emberek hazafelé, egymás után t nve el a semmiben. Következ
állomásunk – sokórányi sivatagi dzsipezést követ en – egy mesterséges répaoázis volt, úgy
száz kilométerre az el z telept l. Valahonnan a föld mélyér l sikerült vizet hozniuk a
felszínre, és azzal táplálták az aprócska zöld szigetet a végtelen homoktengerben. Itt élni
kiváltság volt, már úgy értem, a menekülttáborokhoz képest, de én belehaltam volna, ha
néhány óránál tovább kell maradnom ebben az isten háta mögötti mesterséges zöldben. Óriás
szúnyogok marták vörösre az itt él k és dolgozók fedetlen karját, és bennünket sem kíméltek.
Hát igen, ahol víz van, ott a vérszívók is megélnek. Egy pillanatig se pihenhettünk, folyton-
folyvást ezeket a megtermett rovarokat riogattuk. Közben a munkások büszkén mutogatták,
hogyan dolgoznak a répaültetvényeken, milyen korszer technikával. Ez utóbbit nemigen
láttam, de Erzsike szerint, aki megkóstolta, ízletes volt az itt termesztett répa.
Egy fát is láttam ebben az oázisban. Ez nagy dolog errefelé, ezért úgy vigyáztak rá a
helyiek, mintha aranyból lenne. Szerintem a répán kívül ez a fa volt az egyetlen él lény, amely
nem szomjazott rendszeresen az oázisban. Ágai között, akár egy hatalmas pók hálója, feszültek
a napsugarak, törzsén vastag indák kacskaringóztak.
Ismét kocsiba ültünk, és újabb kétszáz kilométert autóztunk a sivatagban. Ahmed keleti
dalokat bömböltetett az autósmagnón, s közben igyekezett túlüvölteni a fülsiketít zenét.
– Ez itt Saint-Exupéry birodalma! Lám, az ég a földdel összeér!
Aztán egyszer csak megálltunk a semmi közepén, Ahmed kiszállt a sof rrel együtt, és
hajlongani kezdtek kelet felé: „Insallah Hamdurillah!” Délután három óra volt, az imádság
ideje.
A kamerám már igencsak nyekergett, igyekeztem megtisztítani a portól. Kés bb, a pesti
szervizben, amikor a professzionálisan megtisztított kameráért mentem, elém raktak egy
zacskó homokot, hogy tessék, ezt mind a gépb l szedtük ki. Szinte csoda volt, hogy ebben az
állapotban egyáltalán felvételre képes volt a készülék. Talán megérezte, hogy ha most
cserbenhagy, akkor végem. Egy élet is kevés lesz hozzá, hogy kiheverjem, ha nem tudom
lefilmezni Erzsike történetének a végét.
Alkonyatra egy újabb táborba értünk. A bejáratnál megtudhattuk egy tábláról, hogy a
helység a fest i Firenze testvérvárosa. Kénytelen voltam mosolyogni. A „f téren” Ahmed a
központi barakkba sietett. Két perc múlva visszatért, kedvetlenül lógatta a karját. Hírt várt a
nyugat-szaharai hatóságtól, mégpedig az Erzsike által örökbe fogadandó árváról. Nem kapott.
Egy vályogkunyhóba kísértek bennünket, a dohos szobák faláról az állam vezet je, Mohamed
Abdelaziz nézett le ránk. Egy órát sétáltunk még Erzsikével a rozzant viskók között, és a
közelg nagy pillanatról beszélgettünk. A tervek szerint ugyanis másnap kellett megtörténnie a
nagy találkozásnak. Erzsikének fájt a lába az utóbbi napok végtelen gyaloglásától, de nem
panaszkodott. Pedig a térde is viszketett a csípésekt l, s nemcsak a szúnyogok, most már az
atkák miatt is. Felajánlottam neki egy adag fert tlenít s szárazszappant. Ezt a por állagú
tisztálkodószert Bécsben vásároltam, és a víz nélküli „fürdésre” találták ki.
A leveg leh lése mindenesetre csökkentette a viszketést.
– Csak rá tudok gondolni – szólalt meg csendesen Erzsike. – Andreának hívták. Még az
ölemben se tarthattam…
Arca könnyekt l fénylett, mintha bekenték volna a b rét olajjal.
– Azóta nem sírtam, nem bírtam sírni – mondta. – Most meg, látod, folyik a könnyem.
Minden könnyem, amelyet évtizedeken át kellett volna hullatnom az elveszett gyerekemért,
most jön el . – Megtorpant. – Ne érts félre, nagyon boldog vagyok – fogta meg a karomat. –
Csak hirtelen feléledt bennem a régi fájdalom.
Lehunyta a szemét, és hangtalanul sírt. Aztán remeg kézzel, lassan végigsimította a haját,
és nagyot sóhajtott.
– Lágyan egy kisgyerek piros ajkai közé tolni a cumit, mi lehet ennél csodálatosabb érzés
egy n számára? – töprengett az asszony. Nem várt választ a kérdésére. Lekuporodott a
barakkunk teraszára, gyertyát és gyufát vett el a zsebéb l. Meggyújtotta a gyertyát. A t z
aranyos fénnyel játszott könnyáztatta arcán.
Csaknem teljesen kerek telihold ragyogott az égen, a barakkok közt járó tuaregek alakja
hosszú árnyékot vetett. Valahonnan egy beteg nyöszörgése hallatszott, amúgy süket csönd ülte
meg a környéket. A hold közönyösen vándorolt a magasban, fittyet hányva a nyugat-szaharaiak
nyomorára. Majd egy vastag felh mögé bújva vaksötétbe borította a sivatagot. Érdekes, hogy
máskor, ha behunytam a szemem, azért érzékeltem a szemhéjamon túli világosságot. Ám a
sivatagban megtapasztaltam, milyen az igazi, pokoli sötétség.
Ahmed t nt fel, a katonai adóvev n jó hírt kapott.
– Holnap a kebledre ölelheted a kisgyereket, Erzsi! – kiáltotta már messzir l.
Erzsike arca újra élettel telt meg. Talán az Isten most végre könyörületes lesz hozzá,
olvastam le az arcáról. Azok a szemek! Szinte parázslott a tekintete a sivatagi sötétben.
Hallgatagon könyörgött életért a szeme. Egy kis életért, amely az övé. Egy gyermekért, akit
szerethet, és a magáénak tudhat. Hálás volt Ahmednek, nekem, de legf képp a jó sorsának.
Ahmed megérintette kérges ujjával az asszony arcát.
– Te sírtál, Erzsi – dörmögte.
– Örömömben – mosolygott az asszony.
Én meg, hogy oldjam kissé a hangulatot, így szóltam:
– A nagy tuareg öregek úgy tartották, hogy a könny kiáztatja bel lünk a rossz érzéseket.
Ezen mindketten nevettek, pedig milyen igaz volt!
A zuhanyzóban minden további nélkül leforgathattam volna egy természetfilmet. Az
alumíniumtálcában nyüzsögtek a férgek, és megtermett pókok csapata vonult át keresztben, a
fal irányába. Amióta valamelyik afrikai utam alkalmával láttam egy lengyel kollégámat
kómába esni egy pók csípését l, valahogy óvatosabb voltam nyolclábú barátaimmal. Egykor,
kisiskolásként bef ttesüvegbe zárva gy jtögettem szegényeket, és nem úszták meg a
gombost t. Miután azonban tanúja voltam, ahogy Witold barátom hevesen a mellére csap, és
fröcsköl nyálától nem tud többet szólni, messze elkerültem az ismeretlen afrikai pókokat.
Ezúttal a szárazszappanból szórtam egy marékkal a zuhanytálcára, és a por egyetlen perc
alatt rendet csinált az ízeltlábúak és a lábatlanok közt.
Hajnalban arra ébredtem, hogy egy huszonkettes karabély mered rám. Megdörzsöltem a
szemem: egy burnuszos férfi válláról lógott le a puska. Az ismeretlen egyébként békés
szándékkal jött a szobámba: friss, illatos kenyeret és méreger s mentateát hozott reggelire.
Megköszöntem, s gondoltam, együtt fogyasztom el Erzsikével. De elkéstem: Ahmed már ott
ücsörgött az asszonynál, és igen intim beszélgetést folytattak egymással, miután sivatagi
barátunk ágyba vitte a reggelit Erzsikének.
– Nagy hírem van – fogadott fülig ér szájjal Ahmed. – Vár bennünket a 317-es számú árva.
Egy kislány.
Erzsikére néztem. Csillogott a szeme.
– Majmúnának hívják – folytatta Ahmed. – Az apját lel tték a marokkóiak elleni
háborúban, az anyja bent égett egy sátorban. Most egy rokoni család fogadta be. Kilencéves.
És nagyon várja Erzsikét.
Felkerekedtünk. Az utazás azonban ezúttal valóban egy örökkévalóságig tartott. Már az
el készületek is vagy két órát vettek igénybe. Erzsike szép akart lenni. Rúzs, szemfesték, kis
parfüm… élete nagy pillanatára készült.
Aztán borzalmas négyszáz kilométer következett. Senkinek se kívánom, kivéve, ha
veseköve van. Úttalan utakon zötyköl dni egy hetvenfokosra felhevült kocsiban, miközben le
sem engedhetjük az ablakot, mert eláraszt minket a homoktenger, nos, ez nem egy leányálom.
Végül csapzottan, izzadtan megérkeztünk egy távoli telepre, amely, ha lehet, még
elhanyagoltabb, még szegényebb volt az eddigieknél. Állítólag a neves gerillavezér, al Sarabej
nem sokkal el ttünk érkezett a bázisra, ezért a szokásosnál is szigorúbb katonai ellen rzéssel
találtuk szembe magunkat. Ahmednek azonban, szokás szerint, err l is egy si tuareg
bölcsesség jutott eszébe: „A nagy öregek úgy tartották, hogy az öreg fegyver már magától is
megismeri, ki barát és ki ellenség.”
Mi barátok voltunk. Fennakadás nélkül jutottunk el a központi barakkhoz. Ahmed egy
tisztt l megkapta a pontos címet, aki kísér t is adott mellénk.
– A sivatagi ember még nappal is a csillagok alapján tájékozódik, de azért biztos, ami
biztos, elfogadtam a kolléga által fel ajánlott kísér t – vigyorgott a mi Ahmedünk. Aztán
átölelte Erzsike vállát, és magához húzta. – Nyugi – mondta, Erzsike pedig bólintott.
Torokszorító érzés volt látni, hogy két ennyire különböz ember, egy gy rsági nyugdíjas
asszony és egy szaharai harcos ilyen közeli barátok lettek.
Beszélni már nem nagyon tudtunk, mert napok óta homok lepte be a nyálkahártyánkat, de
azért biztatóan dünnyögtünk egymásnak Erzsikével itt, néhány lépéssel a cél el tt.
A dzsip egy kid lt-bed lt vályogháznál fékezett le. Ahmed a sof rrel és a kísér vel együtt
bekopogtatott a korhadt fakapun. Fehérbe öltözött férfi nyitott ajtót. Betessékelte Ahmedéket.
Az örökbefogadásnak, amint a lánykérésnek vagy az egyéb ünnepeknek, megvan a maga
rítusa. El ször Ahmed ben Szlimán ment be a házba Erzsike ajándékával. Közben a sof r
kihozott néhány flakon vizet Erzsikének, hogy az asszony lemoshassa magáról az út porát.
Került mindjárt friss ruha is: Erzsike ünnepre készült.
Én meg addig mit is tehettem mást, egy kövön ücsörögtem. Valljuk meg, a sivatag nem
igazán a filmezhet érdekességek kimeríthetetlen tárháza. Így aztán elbíbel dtem néhány
vöröshangya vonulásával. Egy aszott, zöld levelet hurcoltak a hátukon. Hogy honnan került
ide, a homoktenger közepébe egy falevél, ne kérdezzék. Egyike volt ez a sivatag
kiismerhetetlen titkainak.
De aztán kijött a házból Ahmed és felgyorsultak az események. Erzsikéhez lépett,
megölelte, és így szólt:
– Menj, Erzsike, Majmúna vár téged.
Azzal bekísérte az asszonyt a ház udvarára.
Némán követtem ket, kezemben forgott a kamera. Szemem sarkából láttam, ahogy Ahmed
széles orrcimpái megfeszülnek. Szuszogott, igyekezett visszatartani a sírást. Én is
meghatódtam. Erzsike pedig csak úszott, úszott a leveg ben egy gyönyör séges kislány felé,
aki tárt karokkal várta a ház udvarán.
Abban a pillanatban semmi sem számított, csak az élet követel ereje, a szeretni akarás.
Ahmed a kezébe temette az arcát, a kislányt befogadó család tagjai is sírtak. Erzsike csókolta
Majmúnát, ahol érte, s félig nyílt ajkán újra és újra ismétl dött az a két szó, amely azokban a
pillanatokban végtelen jelentést foglalt magában: kicsi gyermekem!
Ahmed összeszorította a száját. Karját a lábai közt lógatta, meggörnyedt, kissé
el rebillentette a fejét. Emberséges, fáradt szeme meglep dést tükrözött. Talán se hitte volna,
hogy sikerül. Hogy Erzsike és Majmúna egymásra találhat.
Egy órával kés bb a kislány még mindig Erzsike ölében ült, és hozzá se nyúlt a színes
ceruzákhoz meg a többi ajándékhoz, amit Erzsike hozott neki abból a távoli országból, amelyet
Magyarországnak hívnak. Nem tör dött a földi hívságokkal, hiszen végre anyát kapott.
S akkor óhatatlanul felmerült bennünk, akik ket néztük, a maró gondolat: hogyan tovább?
Hisz az értelem azt diktálná, hogy k soha többé ne váljanak el egymástól! Ám erre semmi
esély, ezt tudtuk, amikor elindultunk. Erzsike fájó szívvel olvasgatta az angol nyelv iratot,
amelyben az állt, hogy a kis Majmúna most már hivatalosan is hozzá tartozik. Ám a
gyermekt l el kellett szakadnia, s egyetlen fénysugár az alagút végén csupán az lehetett, hogy
Ahmed megígérte: elintézi, hogy a kislány nyáron egy-két hónapot Erzsikénél tölthessen
Magyarországon.
A búcsúról nem akarok írni. Nemcsak, mert sajgóbb emlékem kevés van, hanem mert az
igazi istenhozzád pillanatában mi Ahmeddel, a sof rrel és a kísér vel tapintatosan
félrevonultunk.
Erzsike egyedül jött ki a házból, mögötte nyikordulva záródott be a kapu. Tett felénk két
lépést, aztán lerogyott a homokba, és lehajtotta a fejét. Odasiettem hozzá. Nem sírt, de
szemmel láthatóan összetörte a búcsú. Beletúrt kezével a fehér homokba, aztán rám nézett.
– Mindenütt csak homok és homok – szólalt meg színtelen hangon –, borzalmas.
Aztán elmosolyodott.
– Nekem mégis ez a világ legszebb országa.
Ujjai között lepergetett egy marék homokot, és azt mondta:
– Negyven év után visszakaptam, amit elvettek t lem. A Szahara visszaadta nekem.
 Történetek a Pokoli Történetekr l 3.

Barátom, a paralimpikon

Dóri húszéves. Mégis úgy érzem, mintha már évtizedek óta ismerném ezt a kedves,
mosolygós lányt. Aki olyan magától értet d természetességgel beszél arról, hogy összesen
csupán öt ujja van a két kezén, mintha ez volna a normális.
– Hüvelyk, mutató, gy r s – számolja az egyik kezén, majd a másikat tartja maga elé: – Két
kicsi ujjacska, az összen tt váll és könyök alatt.
Bólogatok. Igyekszem nem nézni a kezére. Amivel persze a legrosszabbat teszem, hisz Dóri
és sorstársai azt szeretnék, ha így, fogyatékosságukkal együtt fogadnák el ket az emberek, és
nem bámulnának leplezetlen zavarral, vagy nem fordulnának el átlátszó nemtör dömséggel.
Fogyatékos… nem is tudom, a gyomrom forog ett l a kifejezést l. A sérült se sokkal jobb.
Segítsenek: Vajon hogyan neveznének egy fejl dési rendellenességgel született kislányt,
akinek nincs meg minden ujja? Lehet, hogy ügyetlen vagy m veletlen vagyok, de nem találok
rá igazán jó kifejezést a mai magyar nyelvben olyat, amely nem sért, ugyanakkor pontos és
egyértelm . A legemberségesebb talán a végtaghiányos kifejezés. Talán, de közel sem biztos.
A végtaghiányos gyermekekért dolgozó els magyarországi alapítványt 1984-ben gründolta
össze egy számítástechnikai szakember, bizonyos Szendr Zsuzsa. Ugyanabban az évben,
amely áprilisának negyedik napján megszületett Nagyatádon Kovács Rita és Pásztory Csaba
kislánya, Dóra. Ó igen, és még egy fontos momentum abból az esztend b l: 1984-ben kezdett
a pécsi Apáczai Nevelési Központban utánpótláskorú gyermekeket edzeni egy Anatolij Petrov
nev ukrán úszómester.
A három dolognak persze akkor még semmi köze sem volt egymáshoz. Tolja bácsi, Dóri
kés bbi edz je nem tudhatott a kislány születésér l, a Pásztory szül k pedig nem nagyon
foglalkoztak Szendr Zsuzsa alapítványával, minthogy k egy egészséges kisbabát vártak.
Ritának, az édesanyának ugyan két évvel korábban volt egy orvosi beavatkozást igényl elhalt
terhessége, amelynek alkalmával – a kés bbi vizsgálatok szerint – megsérthettek valamit a
méhfalon, ám az ultrahangos vizsgálatok nem mutattak ki rendellenességet a kismamánál.
Magyarországon minden ezredik gyermek születik végtaghiánnyal, és a rendellenesség oka
többnyire az, hogy még magzati állapotban, a méhen belül a szalagok leszorítják a végtagot
vagy az ujjakat, s ennek következménye az adott végtag vagy ujjak hiánya, sorvadása lesz.
Dóri apja katona volt. Kés bb édesanyja magára maradt a döbbenetes ténnyel, hogy a
gyönyör , gömbölyded, sötét hajú gyermek sérülten érkezett a világba. Hiába állt Rita mellett
az egész család, különösen n vére és öccse, összeroppant, és a pécsi Pszichiátriai Intézetbe
került. Laktációs pszichózisa miatt hosszú hónapokig kezelték, és többé nem vállalt gyermeket.
No most: adva van egy kislány, aki végtaghiánnyal születik a világra, szüleinek házassága
recseg-ropog, és az óvodában disznókez nek csúfolják a társai. Ennyi hendikeppel mit tehet az
ember? Semmit. Összeszorítja a fogát, és küzd. Majd a sors, ha igazságos, az élet más területén
b kez en bánik vele, mintegy kárpótlásképpen. Nem, nem elkényezteti! Csak megkínálja
néhány lehet sséggel, hogy ha az illet elég szorgalmas és ambiciózus, kihasználhassa a sors
kínálta lehet ségeket.
Dóri nyolc hónaposan folyékonyan beszélt. Már akkor fölkapaszkodott a betonalapú
mászókára a három csöppnyi ujjával, amikor a kortársai még a homokozóban csücsülve
sütögették a pogácsát. És a végtaghiányosokat támogató alapítvány táborában, 1990-ben egy
hét alatt megtanult úszni.
Nem sokkal kés bb Tolja bácsi kezébe került, és a sikeredz élsportolót faragott a
kislányból. A Reutersnek az a felvétele, amelyen Dóra egy m anyag pohárral a fején végzi a
hátúszás gyakorlatait, bejárta az egész világot. A lány sorra nyerte a versenyeket, majd
Sydneyben, a paralimpián övé lett az aranyérem, új paralimpiai csúccsal.
Persze ezek a bajnokok csupán tizedannyira voltak megbecsülve, mint a teljesen egészséges
olimpiai gy ztesek. Míg ez utóbbiak hat és fél millió forintot kaptak akkoriban a gy zelemért,
Dóráéknak ennek mindössze az egytizede járt. De a csinos pécsi gimnazista nem tör dött a
különbségtétellel, noha az egészséges olimpikonokhoz hasonlóan is tizenötször edzett
hetente. Mosolyogva adta az interjúkat, der sen jelent meg a kitüntetések átvételén, parolázott
az állami vezet kkel. És esténként órákig gyönyörködött a panellakásukat beborító
serlegekben, érmekben, oklevelekben, kitüntetésekben.
Anyja, Kovács Rita joggal tartja csodálatos személyiségnek Dórit. A lánynak valóban
különös kisugárzása van, amellyel bearanyozza a vele kapcsolatban állók egész napját. Igazi
nagy bajnok, de nemcsak a medencében, a szívek területén is.
– Amikor megszületett, kétségbeestem – így az anyuka. – Elképzelni se tudtam, hogyan fog
élni az embertársai között. Amikor kijöttem a pszichiátriáról, megfogadtam, hogy er snek és
egészségesnek nevelem. t terelem a lehet legjobb irányba, mert a világot úgysem tudom
megváltoztatni.
Dóra azonban nem csupán céltudatos és kitartó lett, de egy tüneményes lány is. El kell
árulnom, hogy én a humorérzékét szeretem a legjobban. Mindketten a PVSK n i csapatának
törzsszurkolói vagyunk, és a meccseken általában mellettem ül. Azt már korábban is tudtam,
hogy élsportoló, s azt is, hogy igen tehetséges. Aztán egy bámulatosan szép hazai kosár után,
amikor mindketten felugrottunk, üvöltve felemeltem a kezem: – Adj egy ötöst!
Azon nyomban elvörösödtem. azonban kacagva belecsapott a tenyerembe a három
ujjával.
Mesélik, hogy néha nem tudja megkülönböztetni a bal és a jobb kezét. Hihetetlen, ugye?
Simán összekeveri.
– Pedig amikor született, ezen rotyogtunk, hogy ennek a gyereknek legalább meg lehet
tanítani, hogy ez a jobb kezed, ez a kicsike kezed pedig a bal kezed – mondja Dóra édesanyja
az Aranyos lány cím , Dóráról szóló könyvben. – Máskor meg minden gátlás nélkül mutatja az
összesen öt ujjával, hogy tíz… De ez még semmi, barátom meséli, hogy van olyan
végtaghiányos ismer se, aki ketchuppal bekeni a karját, rohangál a parton, és közben óbégat,
hogy jaj a kezem, hol a kezem, nem talált valaki egy kezet?
Dóra elefántokat gy jt. Az ormányosok a kabalaállatai. Egerszegi Krisztina pedig a
példaképe. Hosszú évek után nemrégiben sikerült végre személyesen is találkoznia vele. A
másik olimpiai bajnokkal…
És Dórinak, tudom jól, legfontosabb célja, hogy kiálljon a sérült emberek jogaiért, és hogy
dics séget szerezzen Magyarországnak. Pedig nem könny neki…
A legutóbbi argentínai paravilágbajnokságon új világcsúccsal, hatalmas fölénnyel lett els .
Szárnyalt a boldogságtól, majd Buenos Airesben, a repül gépre felülve már azt fogalmazta
magában, amit a sportújságíróknak és rajtuk keresztül a magyar embereknek akart üzenni.
Ennek rövid lényege az volt, hogy büszke a hazájára, hogy örömet akart szerezni a sportszeret
embereknek, és hogy edz je, az édesanyja, valamint a társai nélkül nem tudta volna elérni ezt a
hatalmas sikert. Dórinak volt oka alaposan felkészülni. Nem sokkal korábban ugyanis, amikor
egy kiváló (és egészséges) magyar úszón ezüstérmet szerzett egy világversenyen, a
zsurnaliszták valósággal lerohanták t Ferihegyen, amire sportolónk nem volt teljesen
felkészülve. Így történhetett meg, hogy zavarában elég esetlen mondatokat dünnyögött a rá
várakozó tucatnyi újságíró mikrofonja el tt. Dóri pedig nem szerette a kínos helyzeteket, így
tanulva sporttársa hibájából, notesze lapjaink a legutolsó pillanatokig csinosította egyébként is
meghatóra sikerült rövid mondandóját. Aztán elkezdett ereszkedni a gép, ekkor a lány szíve
már javában a torkában dobogott. Budapest fölött aztán Dóri szépen el vette féltve rzött
kincsét, az aranyérmét, és a nyakába akasztotta, hiszen látta a tévében, hogy ezt szokták kérni a
fotósok a sportolóktól. Talán játékból még bele is fogok harapni, hogy ez bizony igazi,
mosolygott a másik megszokott fényképbeállítást maga elé képzelve. Nem húzom tovább a
történetet: Dórit egyetlen tévéstáb, egyetlen újságíró és egyetlen fotós sem várta. Senki sem
volt kíváncsi az újdonsült világbajnokra. Csak az édesanyja volt ott a reptéren. Jellemz , hogy
amikor elmesélte nekem ezt a történetet, még akkor sem azon bosszankodott, hogy nem
szerepelhetett az újságok hasábjain, hanem azon, hogy így nem köszönhette meg a sikerét
szül hazájának, Magyarországnak. Remélem, hogy ezúton tudtam törlesztem egy kicsit abból
az adósságból. Mert mi vagyunk adósak a fogyatékkal él sportolóknak, s nem pedig k.
Ugyanolyan becsülettel készülnek a világversenyekre, mint a többi sportbüszkeségünk.
Az „aranyos lány” bokájában ma ott virít az olimpiai öt karika színes tetoválása. És
g zer vel kezdett el készülni Athénra. Átesett az orvosi vizsgálatokon – amióta a spanyol
kosárcsapat „mozgássérült” tagjai aranyérmesként hazaérkeztek, és felpattantak a
tolókocsijukból, megszigorították ezeket a vizsgálatokat –, s amikor e sorok íródnak, Dóra már
el is utazott a görög f városba. S t! Éppen könyvzártakor érkezett a hír: „gyengébb”
számaiban elért két ezüstérme után Pásztory Dóri elképeszt világcsúcsot úszva védte meg
olimpiai aranyát kétszáz vegyesen. A verseny után persze azonnal hívtam, édesanyja vette fel a
telefont. Csak én beszéltem, Ritának ugyanis ekkor már egyáltalán nem volt hangja. Csak
annyit tudott elsuttogni, hogy most indulnak fagyizni, este pedig elviszi a lányát sörözni is.
Fagyira sör?! Ugyan már, most még ez is belefér. Mert nemcsak az édesanyja, és nemcsak én,
hanem egész Magyarország büszke lehet erre a kicsi lányra. Az aranyos lányra: Pásztory Dóra
kétszeres olimpiai bajnok úszón re. Ja, hogy a para szót véletlenül lefelejtettem. Nos,
elárulom, nem véletlenül….

A boszorkánykonyha

Sosem hittem a boszorkányokban, sarlatánokban, ördög z kben. Nem baj? És halottak se

jelentek meg nekem éjjelente. És nem próbáltam t ket szúrni babákba, és nem láttam a jöv t,
és nem idéztem szellemeket asztalt táncoltatva.
De körülöttünk számosan vannak, akik hisznek az efféle földön, vagy tudaton kívüli
misztikumokban, és nem kell elítélnünk ket. Hisz hol a bizonyíték arra, hogy nincs élet a
halálon túl. Vagy hogy nem éltünk-e már korábbi korokban is, mondjuk más alakban? Vagy
hogy nem forgolódnak-e körülöttünk éppen most is eltemetett hallottaink. Nyújtsuk csak ki a
kezünket, hátha megérintjük valamelyiküket!
És hányszor hallani megmagyarázhatatlan jelenségekr l! Egy középkorú ismer söm meséli,
hogy egykor négyen alkottak egy baráti társaságot, de néhány éve megátkozta ket egy „furcsa
nézés ” erdélyi asszony, s ma már csak az ismer söm van életben a négy barát közül!
Hátborzongató, de tanúsíthatom, hogy igaz!
Ugyan, most mit fanyalognak?! Hisz mindannyian hiszünk az apró hétköznapi babonákban!
Hát nem ugrottunk már rá két lábbal iskolás korunkban a padról lees tankönyvre? Nem tettük
a párnánk alá, hogy éjszaka a fejünkbe szálljon a tudás? Nem fintorogtunk, amikor egy fekete
macska ment át el ttünk? Nem csücsültünk le a fotelbe egy pillanatra, amikor valamit otthon
felejtve újra átléptük lakásunk küszöbét? És nem kopogtuk le bal kezünk középs ujjával
alulról felfelé valami fán, amikor egy pozitív dolgot említettünk?
Persze egészen más a hétköznapi miszticizmus, és egészen más a „professzionális”. Azaz
amikor a babonából, a jóslásból, az emberi érzékekkel felfoghatatlanból üzlet lesz.
Egy gyönge pillanatomban úgy döntöttem, hogy a láthatatlan és megmagyarázhatatlan
szellemi er k nyomába eredek.
Régen a boszorkányokat, jósokat, tudálékos varázslókat karóba húzták, kerékbe törték,
felnégyelték. Ma szervezetük azért küzd, hogy bár nem egyházak, azért ne kelljen adót
fizetniük. Hogy is lehetne megadóztatni egy hagyományos munkának nem nevezhet
foglalatosságot.
Kíváncsi voltam a mai magyar boszorkányvalóságra!
December 13-án, Luca napján könnyen megtörténhet, hogy halottak jelennek meg éjjel.
Gergely pápa naptárforradalma el tt ez volt az esztend leghosszabb napja és éjszakája, s a
néphagyomány szerint ilyenkor lehetett megjósolni, ki hal meg a következ esztend ben!
Ünnepnap ez tehát a magyar boszorkányoknak, s én is ezen a napon indultam útnak.
Els utam Joshi Barath sorselemz höz vezetett. Félhomályos, fülledt szobácskájában
számtalan fajta kártyapakli hevert és mindegyik a jóslást szolgálta. Az indiai származású guru
hosszan mesélt a földön kívüli jelenségekr l, a jóslások igazságáról, s mintha csak az szavait
akarná igazolni, meg is jelent egy Almási Bálint nev szegedi vállalkozó, aki tökéletesen meg
volt elégedve Joshi korábbi jóslásainak eredményével.
– Minden bejött, amit Joshi mondott – így a vállalkozó. – Üzletileg, családilag,
egészségileg, egyszóval minden téren el re tudta, mivel számolhatok.
Így aztán Bálint visszatér vendége lett Joshinak. A kártyajós egyébként felt n en
intelligens, okos ember volt, hitelesen magyarázta el mindazt, amiben hitt. Kár, hogy bennem
rossz médiumra talált.
Hanem következ riportalanyom. Aki nem volt más az egykor Mészáros Józsefként ismert
vendéglátós, vagyis a mai Cézár. A boszorkányok nagymestere igencsak kitett magáért: teljes
varázslóruhában ült a kamerám elé, fején pedig igazi szarvak díszelegtek. A szobája vörös
kend vel letakart asztalain rengeteg viaszbábu hevert, többségük hagyományos cérnával volt
össze-vissza kötözve, és akkor még nem is beszéltem azokról a babákról, amelyek agyon
voltak szurkálva. A mester azt mondta, hogy egészen pontosan a fels er k által meger sített
szentsinatikus és mágikus t rökr l van szó, amiket én – mi tagadás, amat rként – közönséges
varrót knek néztem.
Cézár elárulta nekem, hogy volt már köze olimpiai aranyéremhez, de váláshoz és
gyerekszületéshez is. Cézár ugyanis továbbmegy mesterénél: nem csak veti a sorsot, de
irányítani is képes.
– Egy alkalommal beállított hozzám egy képvisel jelölt felesége, és azt kérte, hogy ha
tudom, intézzem el, hogy a férje a választásokon bejusson a parlamentbe – árulta el Cézár.
– És? Bejuttatta? – kérdeztem.
– Be – mondta szemöldökét összevonva Cézár, mint aki nem érti, hogy hogyan is
gondolhatja ennek az ellenkez jét bárki is. Aztán azt is elmagyarázta nekem a mágus, hogy ezt
a földöntúli hatalmat jó és rossz dologra is fel lehet használni, bár kétségtelen, hogy az utóbbira
nem illik.
– Azért okozott már bajt is a varázslásával? – kíváncsiskodtam nagynev riportalanyomnál.
– Okoztam. T vel – válaszolta tömören.
– Úgy érti, az ellenségét szimbolizáló viaszbábúba beleszúrt egy t t? – h ltem el teljesen.
– Nem egy t t, vagy húszat döftem belé. Hogy pusztulna meg – mondta eltorzuló tekintettel
Cézár.
Id közben befutott Tóth Móni színházi rendez is, aki a következ napokban premierre
készült. Móni, míg Cézárra várt, elárulta, hogy hisz a boszorkányságban, s t, csakis abban
hisz.
– Apám nagyon beteg volt, s én sámándobon doboltam a szellemekhez, hogy segítsék át a
m téteken – mondta halálosan komolyan, rezdületlen arccal Móni. – Megsegítettek.
Két perccel kés bb már Cézárral szemben ült. A sorsalakító guru két t t szúrt egy
viaszbabába, egyet a fejébe, egyet pedig a … na jó, mondjuk, hogy a hasába.
– Koncentráljon a problémára – suttogta közben a fiatal rendez n nek. – Arra, hogy
sikerüljön a premierje.
Cézár néhány perc múlva elégedetten hátrad lt, el tte az asztalon ott hevert a megszurkált
baba.
– Na, mit érzett, Móni?
A n felemelte a fejét, tekintete elkínzott, arca meggyötört volt.
– A fejemben éreztem valami szúrást, a gyomromban pedig idegesség volt – nyögte elhaló
hangon.
– Tökéletes, pontosan erre számítottam – nyugtázta elégedetten a dolgot a f varázsló.
Amikor távozott a kuncsaft, megkértem Cézárt, hogy tegyen velem is egy próbát. Nagy
mázlim volt, a mester ingyen is elvállalta azt, ami másoknak súlyos forintezrekbe került.
Megkezd dött a m velet. Szurkálta a gurusegéd az aktuális babát, de valahogy semmit sem
éreztem.
– Túlságosan vibrál a szférája! – jelentette ki végül Cézár, és ebben maradtunk. Azért még
felajánlotta, hogy ha elhozom a volt barátn m egyik használt fehérnem jét vagy hajszálát,
akkor visszaszerzi t nekem. Megfenyegettem, hogy azt próbálja meg! Konkrétan ugyanis
feleségem van.
Persze nem hagytam annyiban: varázslatot, boszorkányságot akartam! Az nem lehet, hogy
mások élete gyökeresen megváltozik két t szúrás vagy három perc sámándobolás
következtében, én meg az átkozott vibráló szférám miatt kirekeszt döm ebb l a nagy szellemi
talányból!
Egyenesen a pesti, belvárosi, 30 négyzetméteres sámánközpontba mentem, mégpedig a
híres Lui Padréhoz! A Padre végigjárta már a szamárlétrát, míg a boszorkányság csúcsára
jutott. Ma már mágusként szórja szellemisége fényét az emberekre, s közben természetesen
számlát ad róla. Illetve mir l is? Mit is ír a számlára? Na jó, ezt inkább hagyjuk. Azt mégsem
írhatja rá, hogy halottlátás (amib l egy darab amúgy nyolcezer forint plusz áfa).
De vissza a sámánközponthoz! Mit mondjak, az aprócska garzon maga volt a misztikumok
tárháza. Láttam például az asztalon egy „szent er átviv hidat”, ami bár egy hétköznapi
horgászhoroghoz hasonlított, de legbelül tudnom, éreznem kellett, hogy a tárgyak néha nem
azok, aminek látszanak! Ez volt a helyzet a „csillámporos lélekoldóval” is, amit ha egy
ócskapiacon láttam volna, biztosan merül forralónak nézek, de itt egészen más funkciója volt.
Kérésemre a Padre is fejem fölé tette a kezét, de rendkívül sok „nyugtalanságot”,
„békétlenséget” és „lelki izgágaságot” érzett rajtam, ezért egyszer en „széttört szellemem
páncélján a sors kristálya”.
Míg a kristály szilánkjait sepergettem, a mágus kiállította a számlát egy olyan baráti
összegr l, ami köszön viszonyban se volt azzal a rendkívüli szellemi ráhatással, amellyel
személyiségemet megtisztította, s az er höz képest, amelyeket zsigerembe helyezett,
átvészelend a gonosz szellemekkel való, élethosszig tartó viaskodást.
Megnyugodva és rengeteg er vel felvértezve léptem ki a sámánközpontból, bár még aznap
délután letörte kissé magabiztosságomat dr. Sz nyi Magda pszichológus. ugyanis úgy vélte,
hogy a Padre- és a Cézár-féle varázslók-boszorkányok többsége szélhámos kókler, aki csak
kihasználja az emberek hiszékenységét.
Ugyan már, ennek a dr. Sz nyinek fogalma sincs a boszorkányságról! Most kezdjem el
magyarázni, hogy Cézár például egy bugyival képes visszacsalogatni a volt kedvest? Vagy
hogy Lui Padre akkor látja a halottakat, amikor neki tetszik? Ráadásul a Padre fényes
bizonyítékkal is szolgált. Pár éve ugyanis megálmodta a lottóötöst! Maradéktalanul be is jött az
öt b vös szám (csak az a minden hájjal megkent Szerencsejáték Rt. állította a mágusnak
küldött hivatalos levelében, hogy a játékos a húzás után dobta fel a szelvényt. Hogy ezek mire
nem képesek, hát nem?)
No, de vissza a szintén alaptalanul kukacoskodó pszichológusn höz. Lehet, hogy
meggy zésül el kellene küldenem neki egy, a napokban kéz alatt kapott videofelvételt. A
szalagon egy Pest közeli tisztás látható, mégpedig éjszakai sötétben, amelyen a lobogó t z
fényében épp átvágják egy él fekete kecske torkát, és egy edénybe folyatják a vérét. Majd a
vérrel teli kehelybe egy ég százdollárost dobnak és kiitatják a kelyhet egy fiatal lánnyal, akit a
fekete mágia segítségével akarnak megszabadítani a démonoktól.
Igen, ezt a felvételt kellene elküldenem a doktorn nek. Akkor biztosan nem tudna elaludni
éjszaka, és láthatná a szellemek táncát!
Na, akkor hol is tartottunk? Ja igen, ott, hogy el renyújtjuk a kezünket, behunyjuk a
szemünket, és arra koncentrálunk, hogy megérintsük a halottakat. De ha meg tetszik fogni
valamelyiket, ne tessék ám sikítani, mert még megijedek! Tudják, én már csak ilyen fél s
vagyok.

Kalandorok a Magas-Tátrában

– Én felmegyek a hegyre! – mondja a fiú, és úgy vigyorog, mintha büszke lenne erre. – Ha
meghalok, meghalok. És? Úgyis minden meg van írva el re. Így meg én vagyok a király. Az
egész suli arról beszél, hogy kint voltam a hóban.
 A fiú a Magas-Tátráról beszél. A Magas-Tátráról, ahová szép számmal kapaszkodnak föl
felkészült hegymászók, és valamivel többen azok, akik fel(nem)készültségük alapján minimum
vakmer knek, de inkább felel tleneknek nevezhet k.
Nem is olyan régen találkoztam egy fiatal férfival, szerepelt is a Tátráról és a
hegymászókról készített filmemben. már túlélt egy hegyi kalandot. Mondjuk ki: túlélte a
saját halálát. Szabó Zsoltnak hívják a fiatalembert, 23 éves volt a beszélgetésünk idején.
Rajongott a hegyekért, annak ellenére, hogy nem sokkal korábban súlyos balesete volt odafönt.
Négyszáz métert zuhant, csak azért, mert rossz helyre lépett.
– Végig magamnál voltam – meséli. – Zuhantam, hasítottam a leveg t, és közben arra
gondoltam, hogy most meg fogok halni. Aztán becsapódtam egy sziklára, majd gurultam
tovább. Amikor egy bucka megállította a testem, vérfagyasztó csend ülte meg a környéket.
Négyszer kiáltottam segítségért. Így utólag röhejesnek hangzik, hiszen közel-távol egy lélek se
volt. De ki tud egy ilyen helyzetben józanul gondolkodni? Ott hevertem a hóban, és pihegtem.
Aztán már csak aludni akartam. Belealudni a halálba.
Zsolt velem járt el ször azon a helyen, ahol lezuhant, és ahol rátaláltak a hegyi ment k. S ha
már ott voltunk, a hegyi ment k vezet je, Henryk Zajac is velünk tartott.
Zajac a poprádi bázis vezet je, de egyben orvos is, így néha, ha túl messze van a kórház a
sérültek számára, m ti meg a szerencsétlenül jártakat.
– H sködnek, tapasztalatlanul fölmennek a hegyekbe – mondja keser en a középkorú hegyi
ment –, aztán meg a poprádi hullaházban kötnek ki.
Szimpatikus, hogy a vezet nem a négy, bevetés közben darabokra tört helikopterét siratja,
és nem a mentés közben odaveszett embereit emlegeti fel, egyszer en csak nem érti, miért
merészkednek a sziklákra a tapasztalatlan kalandorok. Éppen az irodájában beszélgetünk,
amikor segélyhívás érkezik. Hárman szalonnát sütöttek 2400 méteren, de a lavina elsodorta
ket.
– Egy szempillantás m ve az egész – mondja Zajac, miközben riasztja társait. – Az egyik
pillanatban még nyugodt a hegy, aztán hirtelen megindul odafent egy hógörgeteg és száz méter
múlva már mázsás hengerként robog lefelé. Méterr l méterre duzzad, nincs hova menekülni
el le.
Fölszállunk az egyik helikopterrel, Zajac a térképen mutatja, hol sodorta el a három
hegymászót a lavina. Velünk tart Belincskova doktorn is, aki szerint a magyarok többnyire
tapasztalatlanok, ráadásul kezdetleges felszereléssel vágnak neki a csúcsoknak, egyáltalán, egy
komoly hegyek nélküli országból csak hosszú, évekig tartó felkészülés után szabadna
nekivágni a Tátrának.
– Az idén tizenketten haltak meg odafönt – mondja a doktor n . – Közülük ketten profik
voltak, hatan pedig teljesen amat rök. Négy áldozat testét sosem találtuk meg, nem tudjuk,
kicsodák. Itt voltak ugyan a magyar hegyi ment k, de hát…
Tudom, mit akar mondani. Adamkó Péter, a magyar barlangi ment szolgálat vezet je
mesélte, hogy van egy olyan magyar hegyi ment csapat, amelyik mindenhonnan kap
támogatást, még államit is, aztán ha a tagjai megjelennek a balesetek helyszínén, a helyiek
kiröhögik ket. Naná, gumicsizmában, tacskóval a lábuk mellett indulnak menteni!
– A felszerelés létfontosságú – mondja Zsolt. – Ha lettek volna megfelel eszközeim, akkor
biztosan meg tudok kapaszkodni a zuhanás el tt, de legalábbis kibiztosítom magam.
A helikopterr l hamarosan egy apró fekete foltot veszünk észre odalent a végtelen
fehérségben. Aztán még egyet, s végül egy harmadikat. Néhány perc múlva bizonyossá válik,
hogy mindhárom „hegymászó” meghalt. Szalonnát sütöttek! Megáll az ész! Piros, rövid ujjú
ingben h sködtek.
Történetüket elmesélem a fiúnak, aki h sködni akar az osztálytársai el tt, azért kívánkozik a
Tátrába. Széttárja a kezét: van ilyen. Jobban kell vigyázni, mondja. majd ügyesebb lesz.
Ha valaki találkozik vele, próbálja lebeszélni az rült tervér l. Nekem nem sikerült.

Látni a Sz zanyát!

Nincs nehéz dolgom a bosznia-hercegovinai Medjugorjéban, ha fel akarom idézni Jézus

üdvözült arcvonásait, vagy a Sátán furcsán leselked ábrázatát. Úton-útfélen bibliai képekbe,
szobrokba botlok, ahogyan az egy igazi zarándokhelyhez illik. Az egykor csöndes, poros,
hétköznapi falucskát huszonöt esztendeje még csak 175-en lakták, de az utóbbi években-
évtizedekben évi kétmillióan jöttek el, hogy találkozzanak Isten kiszemeltjével, az Ige
hirdet jével, Vicka Ivankoviccsal.
Vicka egyike annak a hét gyermeknek, akik 1981-ben megpillantották a Sz zanyát. Igen,
kérem, megjelent el ttük Mária, Jézus anyja, teljes valójában. A hír persze azonnal elterjedt a
faluban, s t az egész országban, s a jugoszláv kommunista párt vizsgálatot indított. Az
apparatcsikok minden lehetséges eszközzel igyekeztek rábírni Vickáékat, hogy vallják be, csak
viccb l találták ki az egészet, de a gyerekek egyre csak ugyanazt hajtogatták: látták és naponta
látják a Sz zanyát. Az egyik látomás közben egy t vel megszúrták Vickát, jó mélyen, de
semmit sem érzett, csak mosolygott.
Vickát kihallgatásra hurcolták, s a szemébe ordították, hogy hazudik. Lehallgatták,
követték, megalázták, de a lány mindent der s mosollyal t rt. És tizenöt évesen hirdetni kezdte
az igét. Legf képp azzal gy zte meg az embereket, hogy az els alkalom óta is minden nap
pontban este háromnegyed 7-kor megjelenik el tte a Sz zanya.
– Horvátul beszél hozzám – mondta nekem személyes találkozásunk alkalmával a
medjugorjei asszony. – És er t ad, hogy segíthessek az elesetteken.
Vicka ma már képregényh s, könyveket írnak, filmeket készítenek róla. Egész iparág épült
rá, a faluban lépten-nyomon árusok kínálgatják a portékáikat. Sóvárgó arcú viaszapostolok,
csordultig vérrel töltött kelyhek, eped tekintet tanítványok, feszített törzs , üvölt , szemüket
(és ostorukat) forgató vad római katonák sorakoznak a keresked k asztalain. Van néhány
egészen elképeszt szörny ség is az emléktárgyak között. Például a fröccsöntött Jézus-figura,
amelyet hátradöntve vörös nedv szivárog ki az ajkai között. Vagy az a Sz z Máriát ábrázoló
m anyag szobor, amelynek ha két oldalról megnyomják a derekát, könny csordul ki a
szeméb l. És akkor még a majdnem életnagyságú hologramos feszületr l nem is beszéltem,
melyr l Jézus urunk lekacsint ránk. Brrrr…
– Ó, mindent el lehet ám itt adni – nevet Toni Csicsek, az egyik kegytárgybolt vezet je. –
Nekem még Tahitiról is van vev m, aki majd meg rül egy sz zanyás kit z ért! De én kérem
készültem: akár VISA-kártyát is elfogadok! Persze els sorban a keményvalutát szeretem.
És nemcsak . A panziók, a taxik egyt l egyig dollárért, euróért szolgáltatnak. Nem csoda,
ha Medjugorjéban sokan meggazdagodnak, s hogy az egykori rozoga templomocska helyén ma
egy csodaszép székesegyház áll.
 – Harmadszor vagyok itt – árulja el Cecilia Ortega, aki egyenesen a texasbeli San
Antonióból érkezett. – Harmincötezer hittársammal veszek részt a helyi szabadtéri misén.
Megtisztulok, békére lelek Isten színe el tt.
Az egyik sarkon, legnagyobb meglepetésemre, Eperjes Károly színm vészbe és barátaiba
botlom. k sem el ször járnak Medjugorjéban.
– Ötször voltam már itt, s minden egyes út végén jobban érzem magam – így Eperjes. – S t,
Medjugorje után jobb színész is vagyok. Persze nem kell idejönni a Megváltó megtalálásához,
hisz t mindenki fellelheti a saját szívében. De sehol sincs személyes jelenés, csak itt!
Bizonyára ezért zarándokolnak ide a világ minden tájáról. Most is, épp egy kanadai öregúr
fejére teszi Vicka a kezét.
– Megáldalak téged, Isten szent nevében! – mondja az asszony. A férfi szinte újjászületik,
társai üdvrivalgással fogadják, amikor visszatér közéjük.
Hiszek Vickának. És szeretném hinni, hogy Medjugorje még ma sem a szélhámosok
Mekkája. Be kell vallanom, nincs könny helyzetem. Igaz, hogy míg a közeli Mosztárt szinte
porig rombolták a háborúban, és hogy a szomszédos Nevesinjében iszonyatos vérfürd t
rendeztek, addig Medjugorjét egyetlen lövedék sem érte. Talán ez is egy isteni jel. Ám 1992 és
1997 között mégis Bosznia és Hercegovinában tombolt a huszadik század egyik legvadabb
fegyveres rülete, ahol háromszázezer ártatlan ember lelte halálát, ahol gyermekeket és
id seket szaggattak szét a gránátok és egyéb lövedékek, ahol származásuk miatt kínoztak
halálra embereket, ahol asszonyokat és apácákat er szakoltak meg elvadult terroristák. Amikor
az ártatlanul szenved kisgyerekek szeme eszembe jut, mindig felteszem magamnak a kérdést:
Biztos, hogy van Isten? És ha igen, biztos, hogy ezt akarta?

Árvíz a Kárpátokban

Mi aztán tudjuk, mi az árvíz! Évr l évre megküzdünk vele, s együtt segítjük a családokat,
amelyeknek otthonait elmossa a megáradt Tisza, vagy a többi, medréb l kilép folyó.
De árvíz és árvíz között is nagy a különbség. Tudom, mindenkinek a saját baja a
legnagyobb, de mondjuk egy indiai árvíz, ahol százezrek válnak egyetlen óra alatt
otthontalanná, azért más kategória. És hát más kategória volt az ukrajnai árvíz is, amely
jóformán elmosta a föld színér l Komszomolszkaja falut. Más kategória, mert a rendkívül
szegény ukrán állam képtelen volt megsegíteni az övéit. Más kategória aztán azért is, mert bár
a Komszomolszkaja falu környéki többi település is megszenvedte az árvizet, azokat legalább
el lehetett érni közúton. Ám a Komszomolszkajába vezet egyetlen hegyi utat elmosta a víz,
tízméterenként több száz köbméternyi földet sodorva az útra.
A falu egy völgy közepén fekszik, így a környez hegyekb l, a kemény tél utáni hirtelen
olvadás hatására, egycsapásra zúdult le a víz, felduzzasztva a környez patakokat, amelyek
medrükb l kilépve elárasztották a völgyet.
Operat r kollégámmal csatlakoztunk az Ukrajnába készül magyar segélykonvojhoz, amely
a magyar emberek adományait szállította a világtól elzárt településre.
Be kell vallanom, hogy egészen az indulás napjáig álomvilágban éltem. Úgy gondoltam,
hogy ha egy ország egy másik ország segítségére siet, akkor a bajban lév állam minden
lehetséges úton támogatja a segítségére siet t, hisz saját érdeke is, hogy az étel-, ruha-,
gyógyszerszállítmány minél el bb a célállomásra jusson.
Nos, ez egy nagy tévedés. Az ukránok ugyanis úton-útfélen megnehezítették a dolgunkat.
Mindjárt a határon kezdték: Záhonynál a magyar oldalon tíz perc alatt átjutottunk a
rakománnyal, az ukrán oldalon ugyanez tíz óránkba telt. Mosolyogva packázott velünk a
hivatal, ahelyett, hogy megcsókolta volna az adományviv k kezét. Reggel ötig várakoztattak
bennünket a teherautónyi élelemmel, s óránként adtak egy pecsétet.
– Tudtuk, hogy rengeteg pecsét szükséges a rakomány beléptetéséhez, de azt nem, hogy
ennyi ideig fog tartani a megszerzésük – csóválta a fejét dr. Kató Ern , a Vöröskereszt embere.
De sem , sem Major István szállítmányvezet nem veszítette el a türelmét. k ugyanis
lélekben felkészültek a legrosszabbra is, jó néhányszor vittek már segélyt „középkori”
területekre.
Hajnalra végre tizenhat pecsét megvolt a tizenhétb l, ám az ukrán parancsnok stemplije
még mindig hiányzott a szállítási engedélyünkr l. Neki ugyanis id közben Ungváron akadt
dolga.
Irány az ungvári bázis! Délutánra meglett az utolsó pecsét is, s kezd dhetett az alkudozás.
Mármint az egyetlen üzemképes helikopter bérleti díját illet en, mivel, mint írtam,
Komszomolszkaját lehetetlen volt szárazföldön megközelíteni. Ahhoz képest, hogy vödörb l
töltögették a járm be kiskatonák a kétes állagú üzemanyagot, no meg ahhoz képest, hogy mi
vittünk nekik segélycsomagokat, az ukránok pofátlanul magas összeget kértek a tízperces légi
útért.
– Amortizáció, üzemanyag, a pilóta repülési díja – sorolta szemrebbenés nélkül az ukrán
tiszt, majd kinyögte, hogy félmillió forintnyi valutáért Komszomolszkajába repíthetjük a
segély szállítmányunkat.
No most félmillió forint odakint kb. kétévnyi átlagfizetés. H börögtünk egy sort, k meg
nevettek, mert tudták, hogy nincs más választásunk, ki kell fizetnünk a kért összeget. Végül
mégis sikerült lealkudnunk a díjat – 450 ezer forintnyi dollárra.
Dübörögve felemelkedett a helikopter a leveg be, s miközben egyre beljebb kerültünk a
Közép-Kárpátokba, Volszky Géza alezredes szavai hangzottak a fülembe: „Nagyon
vigyázzanak, ha odaérnek, mert halálosan éhes emberekkel lesz dolguk. Aki egy hónapja nem
evett, akármire képes lehet!”
Kihalt vidékek fölött repültünk, majd beértünk a hegyek közé. A völgyben, ahol a falu
húzódott, még mindig a víz volt az úr, de már visszahúzódott annyira, hogy leszállhassunk a
házromok mellett. Valahonnan a törmelékek közül görnyedt hátú emberi roncsok botorkáltak
el a helikopter zajára. Mire megállt a propeller, már ott topogtak körülöttünk. Aztán, meglátva
az élelmiszercsomagokat, hirtelen élet költözött beléjük és egymást taposva döngetni kezdték a
helikopter hátsó ajtaját.
– Na jó, emberek, mindenki hátrál, és sorba áll! – üvöltötte az ukrán másodpilóta. – Ha
továbbra is tülekednek, bezárjuk az ajtót és elrepülünk.
A köhög , hörg csoport hátrált néhány métert, s igyekezett talpon maradni, bár legtöbbjük
olyan gyenge volt már az éhségt l, hogy alig állt a lábán. Osztani kezdtük a takarókat, az ételt,
és az emberek 28 élelem és világítás nélkül töltött nap után mégis viszonylag fegyelmezetten
vártak a sorukra. Egészen addig, míg egy fogatlan vénember másodszorra is beállt a sorba. Az
asszonyok hajukat tépve üvölteni kezdtek. Egyikük el rependerítette lesoványodott kiskamasz
fiát, és széthúzva a gyermek szederjes ajkát óbégatta:
 – Itt van, ne, el le akarod megzabálni az ételt, Zinov?
A vénember, mintha süket lett volna, rendületlenül várakozott az újabb adagért. Másik
útitársunk, a szintén vöröskeresztes Jónásné Kloska Katalin szerint a férfi azért igyekezett
felhalmozni a javakat, mert kés bb pénzért akarta adni az ételt és a takarót.
Az árvíz következtében tizenhat ember veszítette életét, kés bb két áldozata lett a
kolerának, s ketten éhhalált haltak, közvetlenül a szovjet h sök jól alábetonozott
emlékm vének a tövében, amelynek egyébként meg se kottyant a falu házait elmosó árvíz.
Mindössze negyven percet töltöttünk Komszomolszkajában, s már emelkedett is fel a
gépünk a magasba. Egy asszony kiabált utánunk: „Az Isten áldja meg magukat, de még a
gyerekeiket, az unokáikat is, amiért enni adtak nekünk!”
A leveg b l még láthattuk, ahogy néhány gyerek püfölni kezdi egymást néhány jobb
falatért, majd a gy ztesek vadul tömik magukba az ételt.
A Kárpátok mélyén forgatott film bemutatását követ en 18 millió forint gy lt össze az
ukrajnai éhez k javára, engem pedig tiszteletbeli vöröskeresztesnek választottak. Így a
kolumbiai földrengés színhelyére már a nevemmel ellátott vöröskeresztes mellényben
utazhattam el.

Ágika

Forog a film, borzongva hallgatjuk a kislány hangját, aki mindvégig kommentálja a

felvételeket. maga készíti a filmet, ezt az amat r, mégis mindennél er sebb házi mozit,
ahogy hívta: Ágika filmjét, mi pedig a nagyszobában nézzük Gyöngyivel. A kicsik már
odabent alszanak, s most van id nk erre a húszperces, szívet tép múltbéli „kirándulásra”. A
hang, a csodás, csilingel hang már nem létezik: a kislány, aki a kamerát kezében tartja, elment
örökre. Nekem barátom volt, s t egy kicsit a szerelmem is. És valamelyest én is meghaltam
vele. Mert élhet a földön sok millió ember, az élethez mégiscsak néhánynak a szeretete köt
minket.
– Ez itt az én kicsi falum – mondja a lány, miközben a kamerával végigpásztáz a roggyant
házak között. – Talán nem túl szép, de nekem az ott honom.
Kell ennél többet mondani egy emberr l? Aki így beszél a lakóhelyér l, az kétségkívül
csodálatos ember.
– Ez a kedvenc helyem – mutatja meg a falu végében csordogáló patakocskát. – Itt szoktam
fürödni a testvéreimmel.
A következ képen a könyvtárt látjuk a könyvtáros nénivel, aki szégyenl sen mosolyog az
objektívbe. Megtudjuk, hogy a lány a Vukot olvasta legutoljára. Aztán hallhatunk egy részletet
a kedvenc verséb l. Ez a lány kívülr l tud verseket. És sokat olvas. Mi más szórakozása is
lehetne egy létminimum alatt él családban, egy világvégi falu vályogkunyhójában?
Hamarosan megismerjük Margit anyut és Józsi aput is, aztán Renátát, a kissé gömbölyded
húgocskát, és Ádám öcsit, meg persze a család szeme fényét, Zsuzsi malacot.
De állj, várjunk csak, hisz ez a kislány néhány hónap múlva halott lesz! Beköltözött már a
testébe a gyilkos kór, s rajta kívül mindenki tudja, hogy elkerülhetetlen a vég! Akkor meg
minek ez az idillikus életkép, mit szépelgünk versikékkel, meg Zsuzsi malacokkal?
 Nem szépelgés ez, nem mesterséges idill: Ágika ilyen volt! Napsugár az emberek életében!
Ha átment egy termen, és utána ugyanoda beléptek mások, szinte megérezték, hogy Ágika
néhány pillanattal korábban ott járt. Kivirultak, jobb kedvük lett.
Istenem, micsoda igazságtalanság a sorstól, hogy ezt az örökké mosolygó, életimádó,
kedves lányt annyi fájdalommal és szenvedéssel sújtotta!
A film pereg tovább, az iskolában gyerekek ujjonganak, amikor meglátják Ágikát. Ágika
már két esztendeje nem jár iskolába, s bizony hiányzik a többieknek.
– Szia, Ági! – kiáltozzák ugrándozva a gyerekek. – Hogy vagy?
És ölelgetik, puszilgatják. Mert ezt a kislányt ölelni és puszilni kell. Azért, mert a
vidámságával bearanyozza a körülötte él k mindennapjait. S azért is, mert már nem sokáig
lehet közöttük.
Ágika filmjében egy kicsit Kaposvárott id zünk. Ágika f z t vesz az anyukájával egy
egészségügyi szakboltban. Öt hónapig vártak rá, míg végre megérkezett. A gerincm téte miatt
kell hordania.
– Egy er s gyógyszert is kell szednem, hogy a daganat ne terjedjen sehova, inkább
aszalódjon össze, mint a szilva – magyarázza Ágika. Aztán még hozzáteszi: – Elég jól vagyok.
De nem úgy, mint régen.
Döbbenetes Ágika filmje. Azt hiszem, a legigazabb és leg szintébb film, amit valaha láttam.
Persze, hogy remeg a kis házi kamera képe, és nem mindig látszik a felvételen az, aki beszél,
mégis a maga egyszer ségével csodálatosan tükrözi egy apró gyermekember gondolatait,
életét.
Pécsett vagyunk, a hemonkológián. A kamera bevisz bennünket azon az ajtón, amelyen csak
nagyon kevés gyermek távozik egészségesen, élve. Megismerjük Ágika barátait, egyt l egyig
tar fej , csonttá-b rré soványodott gyermekek. Azt is megtudjuk, hogy melyik ágy Ágikáé, s
hogy hova szoktak hányni a kemoterápiás kezelések után. Egy kisfiú az egyik ágyon élete
legsúlyosabb – és vélhet leg legutolsó – óráit éli, ezért Ágika tapintatosan kihátrál.
– Doktor bácsi, doktor bácsi! – szalad egy fehér köpenyes férfi után. Az orvos bár siet,
lefékez. – Hogy van a doktor bácsi?
– Ágikám, édes, jól vagyok, de sietnem kell konzíliumra – mondja az orvos, és
megsimogatja Ágika fejét.
Aztán fordul a ment , és a kislány beül az édesanyjával. Öt óra alatt teszik meg a nyolcvan
kilométeres utat, mert közben megállnak néhány apró faluban, hogy letegyenek más betegeket.
Mire hazaérnek, Ágika már nagyon fáradt.
A filmben ugrás következik. Talán két hónap, ha eltelik a következ felvételig. Mégis,
mintha egy egészen más kislányt látnánk az objektív el tt. Beesett arc, zörg fogazat, komor
pillantás, rebben tekintet, halkabb hang, szaggatott beszéd. Megtört, elgyötört gyermek, húsz
kilóval soványabban.
– Lázam van – sóhajtja. – Átment a daganat a csíp mbe meg a lábamba.
Átveszi egy kicsit a kamerát az anyjától, remeg a kép. Inkább visszaadja az asszonynak.
– Nem megy – mondja –, nem bírom tartani.
Aztán mesélni kezd.
– Sajnos csak egy pózban tudok aludni, így hát tulajdonképpen nem is tudok aludni. Annyi
fájdalomcsillapítót kell bevennem, hogy reggelt l estig kába vagyok. Egész nap csak jajgatok
meg sírok.
 Nagyon rosszul van. Az apa kamerázza, ahogy eszik. De nem eszik. Nem megy le a falat a
torkán. Ül a félhomályos, szegényes kis szobában, az elny tt ágynem be burkolva vacogó
testét és üveges szemmel mered maga elé.
Aztán már csak egy felvétel marad, a film vége következik. Az utolsó képeken nyüszítve
jajgat Ágika: a fájdalom halálra kínozza.
– Jaj, de fáj a karom, anya, nyomjad er sen, anya! Fáj! Fáááááááááj!
Nincs tovább. Többé senki se kapcsolta be a kamerát. Nem volt hozzá lelkierejük. Fut a
szemcsés fehérség a képerny n, itt már üres a videokazetta. Sokáig nem tudunk megszólalni
Gyöngyivel. Ismerte is Ágikát, többször is elvittem hozzájuk. Most hallgat. Mit is
mondhatna?
Ágika 1990. augusztus 15-én született és 2003. december 3-án távozott el örökre. Nagyon
várták a szülei, mert apja két gyermeket veszített el az els házasságában. Egy angyalkát
vártak, és kaptak egy tündért. S t, egy királyn t! Az óvodai jelmezbálon Ágika királyn nek
öltözött, hosszú vörös ruhába bújt és tündökölt. Attól fogva egyetlen vágya volt csak:
csodaszép menyasszonynak lenni! Nem sokkal a halála el tt az anyja kölcsönökb l, meg az
összekuporgatott pénzéb l vásárolt egy gyönyör menyasszonyi ruhát. Kés bb abban temették
Ágikát.
Az ezredfordulón kezd dött. Orsós Margit és Farkas József a barcsi rokonoknál ünnepelte,
hogy a naptár átfordult a kilencszázas évekb l a kétezresekbe. Folyt a pezsg , szólt a mulatós
muzsika, együtt vigadt az egész család. Aztán Ágika hajnalban belázasodott, és hányni kezdett.
Megkeresték a körzeti orvost, aki azt javasolta, vigyék be a kislányt a közeli Nagyatádra, a
rendel intézetbe. A fagyos hidegben átbuszoztak Nagyatádra, és hát nem volt könny dolguk:
január elsején orvost találni!
Végül találtak egyet, aki Pécsre küldte a szül ket. Ágika akkor már nagyon rosszul volt.
Másnap a pécsi gyerekklinikán hasi ultrahangvizsgálatot végeztek a kislánynál, amely
kimutatta, hogy egy hatalmas daganat éktelenkedik a hasában. A daganat mérete olyan
elképeszt en nagy volt, hogy már január 5-én megm tötték Ágikát. Aztán jött a szövettan, és a
szül k egyszer csak Kardos doktorn szobájában találták magukat.
– Nézzék, nem kell megijedni! – kezdte a doktorn , és a szül k máris halálra váltan néztek
egymásra. – Az orvostudomány ma már nagyon fejlett, és a rákból való gyógyulás aránya
biztatóan emelkedik.
Rák! RÁK! A szül k összeomlottak. Az kicsi lányuk halálos beteg?!
– A rákbetegség nem szükségképpen halálos – mondta a doktorn , de akkor már
mondhatott, amit akart: Margit és József fal fehéren ültek egymás mellett, és sütött arcukról a
rémület. A doktorn tapintatosan magukra hagyta ket néhány percre.
A szül k mindenekel tt abban állapodtak meg, hogy Ágikának nem szabad elárulni, milyen
nagyon beteg is valójában.
Ez így is történt. A kemoterápiás kezelések hatására a kislánynak kihullott a haja, de akkor
is kacagva mondogatta: most van egy kis rossz, de nemsokára meggyógyulok!
Jómagam akkor találkoztam a kislánnyal, amikor Nail édesanyjával, Gyura Barbarával
forgattam a pécsi klinikán. Bár els ottjártamkor Ágika éppen otthon tartózkodott, szinte
legendaként emlegették orvosok, ápolók és gyerekek egyaránt.
– Akkora élet van abban a lányban, mint tíz másik gyerekben – mondta az egyik kórházi
dolgozó. Mi tagadás, kíváncsivá tett. Örültem, hogy másodszori látogatásomkor a klinikán
találtam a kislányt. Ágika mosolygott, pedig láttam, hogy csúnyán össze van szurkálva a karja.
Érdekl dve követte az operat rt, s t jegyzetelt egy apró noteszbe. Bámultam ezt az örökké
sugárzó csodát, aki verseket írt beteg kis társainak, személyre szóló könyveket hozott Pécsre a
falusi könyvtárból, és volt akinek A dzsungel könyvét, volt, akinek a Süsüt mesélte esténként. A
törékeny kis haldoklók pedig tágra nyitott szemmel hallgatták Ágikát, és alig várták, hogy újra
este legyen.
– Hogy rögzít a kamera? – toporgott a nyomunkban. – Hogy készül egy film?
Gondoltam egyet, és hazaszaladtam a videokamerámért. Visszatérve a kezébe nyomtam:
– Tessék, készíts filmet! Itt kell megnyomni, és itt, ezen a nyíláson kell belenézni. Filmezz
le mindent, amit szeretnél.
Ágika megrázta a fejét, nem akarta elfogadni a kamerát.
– Ugyan, majd érte megyek, ha kész vagy a filmeddel – simogattam meg a fejét.
Hát így kezdte el megörökíteni a kislány a saját életét. Így mutatta be az Isten háta mögötti
Szabást, amelynek egyetlen nevezetessége a detoxikáló, és a vályogból vert szül i házat,
amelyben nem volt fürd szoba, s amelyet egy rozoga, fatüzelés sparhert f tött be, már
amennyire bef tött. Ágika édesanyja szerint ez a filmkészítési hobbi teljesen felvillanyozta a
kislányt. Állandóan forgatott (ahogy hívta: kamerázott), mindent fel akart venni, mindent
rögzíteni akart. Mint már írtam, Ágika filmjét egy döbbenetesen szinte igazi kis
dokumentumfilmnek tartom, mégsem mutattam meg soha egyetlen idegennek sem.
Készítettem egy kópiát a szül knek, és nálam van még egy példány Ágika filmjéb l. Megrázó,
mégis csodálatos emlék az én kicsi szerelmemt l. Amelyet örökké rizni fogok. Mint egy
titkot.
De most vissza a múltba, hiszen Ágikával id közben nagyon jó barátok lettünk, hetente
találkoztunk, és én mindvégig bíztam a gyógyulásában. Aztán elkezdett szedni egy méreger s
gyógyszert, úgy, hogy az orvosok jelezték: nincs értelme a csontvel -átültetésnek és az újabb
m téteknek, a gyógyszert is csak fél évig kaphatja, mert rendkívül veszélyes mellékhatásai
vannak. És még valami: ha letelik a fél év, és nincs több orvosi segítség, elkezd dik a betegség
utolsó szakasza, a teljes leépülés, Ágika szervezetének összeomlása és a halál.
„Szia T. barátom! Szedem a gyógyszert, de már csak benned bízom. Ugye eljössz hozzám
hétvégén?”
Hány és hány ilyen SMS-t kaptam t le az után, hogy vittem neki egy mobiltelefont! Ma is
rzöm az üzeneteit, s néha újra elolvasom ket, habár olyankor úgy érzem magam, mintha t rt
döfnének a szívembe.
Már a gyógyszer szedésének abbahagyása másnapján szemmel látható volt a vég kezdete. S
aztán napról napra romlott a kislány állapota. Végül járni már nem tudott, csak feküdni.
Egyetlen öröme az volt, ha hétvégenként beállítottam hozzá.
December 3-án hajnalban az édesanyja hívott.
– Ma meg fog halni Ágika! – zokogta. Készültem már erre a hívásra, különösen hogy
minden egyes nap meglátogattam, és láttam, hogy a szörny kór végleg felemésztette már a
kislány szervezetét. Kitoltuk még a napra, de már csak mozdulatlanul kuporgott, félrebillent
fejjel.
Reggel hatkor már kétszáz kilométerre Budapestt l, a nagyatádi elágazásnál tartottam, épp
egy ment fordult elém a szerpentinre. Követtem, Ágikáék házához ment. Abból, hogy nem
szirénázott, tudtam, hogy hozza a kislányt. Margit asszony riasztására Ágikát még hajnalban
bevitték a kórházba, mert vérezni kezdett a testnyílásain keresztül, de aztán hazaengedték
meghalni. Apjával közösen kiemeltük a ment autóból az aprócska testet és bevittük a házba.
Leültem az ágyához, néztem, ahogy lassan magához tér. Tamponok lógtak az orrából.
Meglátott, halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.
– Szia, barátom – suttogta. Megfogtam a kezét. Édesanyja egy könyvhöz támasztott egy
fényképet, épp szemközt Ágikával. A kép néhány héttel korábban készült, együtt volt látható
rajta a Farkas család, középen a félrehajtott fej , ólomszürke arcú Ágikával, akin az általam
már korábban említett csodaszép menyasszonyi ruha díszelgett.
Éreztem a kislány kezén, hogy összeszedi az erejét. Nagy leveg t vett, úgy mondta, régi
csilingel hangján:
– Édesanyám, kérlek, hozz nekem egy pohár hideg vizet!
Többet nem szólt. Nem sokkal kés bb örökre lehunyta a szemét. Én elveszítettem a
barátomat. A világ pedig egy romlatlan, kristálytiszta lelket.
– Legalább nem tudta, hogy mi vár rá – ölelt meg az édesanyja a temetésen, miután sírva
elmondtam a gyászbeszédet.
Két hét múlva, Ágika holmijait rendezgetve Margit egy noteszfüzetre bukkant. A füzetben
gyöngybet kkel állt, hogy Ágika kinek mit szán, ha meghal. A játékait, a könyveit, a naplóját,
a leveleit, mindent elrendezett el re.
A kislány végrendeletet írt. Pontosan tudta, mi lesz a betegsége vége.

Búcsú a magyartól

Nyíregyháza belvárosától nem messze, egy aprócska utcában élte le utolsó éveit az az
ember, akit az utolsó magyar hadifogolyként ismert meg a világ. Toma Anna, a hadifogoly
húga, bátyja temetésének estéjén fogad az egyszer , tiszta házikóban. Amióta részem volt Tom
András hazahozatalában, folyamatos kapcsolatban voltunk. Most is úgy avat a titokba, mintha
családtag lennék. szintén mesél arról, hogy bár semmivel sem összehasonlítható öröm volt
számára visszakapni a testvérét, azért a magát egyszer en csak magyarnak nevez András
bácsi nem volt könny ember. Akaratos, makacs, parancsolgató típus volt, de Anna
megbocsátotta minden szálkásságát, durvaságát, mert 56 év és 59 nap után újra együtt lehetett
bátyjával.
Amikor 2004 tavaszán rosszul lett az utolsó magyar hadifogoly és kórházba került, tudni
lehetett, hogy rövidesen itt hagy bennünket. A szélütése után már nem nagyon kelt fel az
ágyából, és fürödnie se sikerült segítség nélkül. Végül azon az éjszakán, amelyen az Erzsike
szaharai utazásáról szóló filmet kezdtük vágni, megcsörrent a mobilom. Anna volt az. Azt
mondta, hogy ha még életében látni akarom az öreget, induljak Nyíregyházára. Indultam.
Polgárnál járhattam, amikor Anna újra hívott.
– Elment – sírta a telefonba.
A temetésen nem csupán nyíregyháziak vettek részt. Sokan jöttek az ország más
településeir l, akik egyt l egyig saját szerettüknek érezték Toma Andrást. Tulajdonképpen a
háborúban elhunyt rokonaikat siratták a nyíregyházi temet ben.
Most tehát, a temetés estéjén ott ülök a hadifogoly szobájában, és fájdalommal a szívemben
markolászom az elárvult botot, amely nélkül András bácsi évek óta képtelen volt
megmozdulni. Anna egy szelencét hoz, az ölembe teszi.
 – Neked hagyta – mondja. – Többször is el kellett vele sétálnom a belvárosba, az
aranym veshez. Ennek a dobozkának a tartalmáért.
Kinyitom a dobozt. Egy arany nyaklánc csillog benne, rajta medál. A medálon ez olvasható:
Benjaminnak a magyar.
Isten nyugosztaljon, András bácsi. Örökre ott marad a fiam nyakában, és az apja szívében!

A háború vége

Egyszer azt mondta nekem egy gyászoló, hogy ha el is ragadta t le szeretett rokonát a
Mindenható, azért a sors kegyes is volt hozzá: van sír, ahová elmehet az elhunythoz.
Bevallom, ezt a kijelentést el ször nem is igazán értettem. Hogy mi is abban a jó, ha van
sírhely? Aztán meglátogattam Zvekán Ferenc bácsit, és mindjárt megértettem, mir l beszélt a
gyászoló.
Feri bácsi, ha nem is az egész életét, de az öregkorát arra áldozta, hogy olyan katonáknak
építsen temet t, akik nyomtalanul elt ntek a Don-kanyarban, vagy egyszer en nem került haza
a holttestük. Így aztán rokonaik sosem tudták hol leróni a tiszteletüket, nem volt hol
emlékezniük szeretteikre.
Ám Feri bácsi pénzt s id t nem kímélve, jelképes sírokat emelt Tiszakécskén a doni
h söknek. Beszerezte a hadilistákat, és az összes felkutatható környékbeli áldozat számára
külön keresztet állított. A sors furcsa fintora, hogy mire készen lett a temet vel, szinte teljesen
elvesztette a látását.
– Két szeme van a Ferinek – mondta az id s bácsi legjobb barátja, Bakó László. – A
felesége, Marika, no meg én.
És valóban, az asszony és a barát támogatják ki nap mint nap Feri bácsit a temet be, ahol az
id s férfi megsimogatja a sírokat.
– A volt Szovjetunió területén sok helyen tömegsírokban földelték el azokat a magyar
katonákat, akik a világháborúban a keleti fronton vesztették életüket – így Feri bácsi. – Én
emléket szerettem volna állítani az elfeledett harcosoknak.
Elkísérem a kis csapatot temet i sétájára. Az egyik sírnál Szabó Rozáliába botlunk.
Kéthetes volt, amikor apja elindult a frontra. Sosem látták többé. Az asszony mindeddig nem
tudta hol leróni a kegyeletét.
– Ötvenöt éves koromig nem tudtam hova vinni a virágaimat – mondja Rozália. – De ma
már van hova eljönnöm, ha messzi is lakom. Ez a kereszt az én édesapám, Feri bácsit pedig az
Isten áldja meg.
Kétmillió forintjába és tömérdek szabadidejébe került az öregúrnak, hogy a rokonoknak ma
már van hol emlékezniük szeretteikre. Van, ahol három kereszt is egybe ér, mert a testvérek
együtt estek el a fronton. A szül k már rég meghaltak, ezért Feri bácsi maga gondozza a
sírokat, s tesz friss virágot a fejfákhoz.
Egyszer egy író azt mondta, hogy egy háború csak akkor ér véget, ha tisztességgel
eltemették az áldozatait.
Ha úgy tetszik, sokaknak Feri bácsi zárta le végleg a második világháborút.
 Gyöngyi visszatér

Három éve már, hogy 2001. október 2-án a feleségem abbahagyta a profi kosárlabdát.
Tönkrement a térde. Hogy miért, azt ma már nem érdemes firtatni. A jog és az id igazságot
szolgáltatott ebben az ügyben.
Hanem azt pontosan lehetett tudni, hogy egy sokszoros magyar bajnok, kupagy ztes,
válogatott játékos, aki egyben kétdiplomás, egyetemi végzettség edz , sosem fog tudni
elszakadni a sportágától. Ezért jött létre a Zsolnay Gyöngyi Kosárlabda Sporttábor a
Balatonnál, ezért kezdett kicsiket edzeni Gyöngyi, és ezért állt be hobbiból a monori
kismamacsapatba játszani. Én meg vettem Benjaminnak egy Michael Jordan-mezt, és járni
kezdünk Anya meccseire. Egy alkalommal a mérk zés kell s közepén berohant a fiam a
pályára, és megfogva a labdát a kezd körbe térdelt. Villogott a fotósok vakuja, és december
31-én örömmel láttuk, hogy a Nemzeti Sport szerint a Benjaminról készült felvétel lett az év
fotója. Pedig nem is tudták a fotósok, hogy ki az anyukája és apukája. Végtelen nagy öröm volt
ez így nekünk.
Közben folyamatosan vizsgálták Gyöngyi térdét, és bár az orvosok felfedeztek némi
javulást, azért minden egyes alkalommal leszögezték, hogy csupán amat r pályafutásra
alkalmas a feleségem lába.
Így is volt, a lelkes harmincasok alkotta monori csapatban, heti egy edzéssel és meccsel
Gyöngyi kit n en megállta a helyét, s t, a Monor feljutott az NB I-be. Ha úgy tetszik tehát,
Gyöngyi bajnokként utazott Siófokra, ahol az eddigi legjobban sikerült kosárlabdatábort
vezényelte le. Minden évben sztárvendégek érkeznek a gyerekekhez: az idén Jakupcsek Gabi
és Kandech Evelyne mellett Dávid Kornél is ellátogatott a táborba. Néhány kölyök azonban
elgaloppírozta magát, és fintorogva kérdezték Kornél érkezése után: „Na jó, de ki lesz a
sztárvendég?”
– Az amerikai Dream Team, az Álomcsapat! – keltem ki magamból, és legnagyobb
csodálatomra komolyan vették a szavaimat.
– Tényleg? – rángatták a nadrágom szélét a srácok. Kedvem lett rájátszani a dologra.
– Persze, úgyis mennek Athénba az olimpiára, és útközben beugranak hozzánk.
A gyerekek köpni-nyelni nem tudtak, attól fogva folyamatosan ez volt a téma a táborban.
Azon a napon, amelyre a gyerekek a Dream Team érkezését várták, KRESZ-vizsgát tartottak a
szomszédos iskola termeiben. No, mit tesz isten, egy Siófok környékén él afrikai fiatalember
is érkezett a vizsgára, méghozzá kosaras mezben! Mire feleszméltem, már vagy száz gyerek
állta körül a suli bejáratánál, autogramot követelve. A pasas meg szó nélkül kanyarította alá a
nevét az orra elé dugott cetlikre.
Augusztusban Gyöngyi Amerikába utazott Benjaminnal, hogy az 1957-ben, a marylandi
Rockville-ban alapított Camp Olimpic-ben vezesse kosárlabdatáborát. Én Barnabással
maradtam idehaza, és kit n en eltöltöttük egymással az id t. Egyik reggel megcsörrent a
telefonom. A diósgy ri csapat szakosztályvezet je, Dubei Tibor hívott. Jól ismertem; a
felesége, Balogh Gabi csapattársa, és jó barátn je volt Gyöngyinek.
– Gyöngyit keresem – mondta Tibor. Nem tudtam adni, de elmondtam, mikor érkezik haza.
Szinte a landolás pillanatában csörgött Gyöngyi mobiltelefonja. Láttam, hogy a feleségem
arcából kifut a vér, ahogy hallgatja a miskolci sportvezet t.
 – Oké – mondta a telefonba –, beszéljünk err l holnap, Tibi.
Letette a készüléket.
– Na, mi van? – kérdeztem türelmetlenül.
– Diósgy rbe hívnak.
– Edz nek?
– Játékosnak.
Elakadt a lélegzetem.
– De… de… de ezzel a térddel?
Gyöngyi nem felelt. Másnap hosszabban tárgyalt Dubei Tiborral, és világosabbá vált a
helyzet. A Diósgy r talán legjobb és legponter sebb játékosa, Eördögh Edit a válogatott egyik
felkészülési meccsén térdszalagszakadást szenvedett, ezért legalább négy-öt hónapig nem tud
csapata rendelkezésére állni. Szorult helyzetében, már a felkészülés megkezdése után Gyöngyit
kérte meg a diósgy ri szakvezetés, hogy ugorjon be Edit helyére. Vagy legalább is próbálja
meg enyhíteni a hiányát. Lakást, korrekt fizetést ajánlottak, de Gyöngyit csak egy dolog
érdekelte:
– Biztosan csak négy hónapra, ugye?
Tudta, hogy valószín leg nem bírja tovább a térde. Aztán egy orvos megnyugtatta:
háromévi, szinte teljes leállás után javulhatott annyit a sérült testrész állapota, hogy nekivághat
a nagy kalandnak. Mert kétgyermekes családanyaként, sokévi pihenést követ en, újra
visszatérni egy Európa Kupában is induló élcsapathoz, hát ehhez bizony kellett némi bátorság.
Nem is kevés. Gyöngyi Diósgy rben sok éve megjárta a mennyet és a poklot is. Döntésében,
hogy megpróbál segíteni a csapaton, mindenekel tt az játszotta a legfontosabb szerepet, hogy
éppen ez a csapat hívta. Visszatérése számomra a sport nagy csodái közé tartozik. Hogy éppen
oda tért vissza, ahol talán a legfontosabb, hogy játsszon. Most érzem csak igazán: a sport és a
sors így szolgáltatott igazságot neki.
Nos, mióta Gyöngyi a Diósgy rnél van, vagy százszor tették fel a kérdést: ha majd a
Diósgy r a nagy riválissal, a Pécsi VSK-val kerül szembe, kinek fogok drukkolni: életem
legfontosabb és legjobban szeretett csapatának, a pécsieknek, vagy a feleségem gárdájának?
Nos, a válasz számomra egyszer : azért imádkozom majd, hogy a feleségem minél több
kosarat dobjon és minél jobban játsszon. Mindent megteszek a sikeréért, megpróbálom neki
biztosítani a felkészüléshez szükséges nyugodt hátországot, azt szeretném, ha újra sikeres
kosárlabdázó lenne új csapatában, a Diósgy rben. Ám azon a bizonyos Diósgy r-Pécsi VSK
meccsen szorítok azért is, hogy városom és gyermekkorom imádott csapata remekül helyt
álljon és a végén nyerjen is egyetlen apró pontocskával. Mert a gyermekkori szerelem és a
h ség számomra szent és sérthetetlen. Úgyhogy ha nem nagy szentségtörés: Hajrá Gyöngyi,
sok sikert Diósgy r, de azért gy zzön a Pécs!

Horgászversenyen a Napló

Az úgy volt, hogy mióta 1997. október 5-én, vasárnap lement az els adás, azóta egy percet
sem töltött együtt a Napló stábja – az értekezleteken kívül. A hét év alatt elkészítettünk vagy
1500 filmet, de nyolcan még sosem voltunk együtt. Akadt például, hogy egy TV2-s
rendezvényen végre összejöttünk heten, de Hadas Kriszta éppen Kínában forgatott. Máskor
megint csak összejött hét naplós, de akkor meg Szalay volt Seattle-ben.
Mindez azért t nt megrázónak, mert a Napló volt az egyetlen m sor, amelynek nemcsak a
sugárzási ideje, de a személyi összetétele sem változott a kezdetek óta.
Kit ztünk hát még az év elején egy dátumot, jelesül augusztus 17-18-át, amikor ha törik, ha
szakad, két napot együtt tölt a Napló legénysége és leánysága. És hogy miért éppen pecázni
mentünk nyolcasban? A válasz kézenfekv : Sváby András barátunk szenvedélyes horgász.
Hogy miért épp a Tamási határában található Gonoszdi-tóhoz mentünk? Azért, mert M. Kiss
kolléga, aki riportjai során volt már többek között tehénpásztor, szénbányász és szamár-
idomár, horgászként annál a tónál szerzett tapasztalatokat.
A Gonoszdi-tónál m köd Kossuth Lajos Horgászkör f horgászát stílusosan Ördög
Józsinak hívták. Már vártak bennünket, pontosan nyolcan, de nekünk el bb még be kellett
ugranunk a Tamásiban található horgászboltba. Ugyanis versenyre hívtuk ki a gonoszdiakat,
ami már akkor is meglehet sen nagy vakmer ségnek t nt, nem csupán utólag gondoljuk így.
Kurucz János, a tamási horgászbolt vezet je egy pillanatig azt hitte, rosszul hall, amikor
nyolc teljes horgászfelszerelést kerestünk az üzletében. Szerintem máskor két év alatt nem ad
el ennyi botot, csalit, horgot, miegymást.
A boltban Sváby nagyon élt, mi meg pislogtunk, mint a horogra akadt halak. „Mézes-
vaníliás ponty” – állt az egyik üvegen. „Epres kukorica” – olvastam egy másikon. Hihetetlen,
hogy ezeknek még ízlésük is van, így nem mindegy, hogy mit választunk, mert lehet, hogy az
áldozatponty nem kedveli az édes ízeket – röhögtük el magunkat. Végül aztán Svábyra bíztuk
magunkat, ennek köszönhet en fél óra múlva már a gonoszdiakkal paroláztunk kint, a tónál.
Jukucz József, az ellenfél vezet je és Sváby András elvonultak, hogy megbeszéljék a másnapi
verseny szabályait, mi pedig felvertük a sátrakat. Aztán következett az estébe nyúló halpucolás,
s közben kiderült, hogy a mi csapatunk már aznap összemérheti erejét a gonoszdi
különítménnyel, ugyanis két halászlé készül majd. Dörzsöltük a tenyerünket, hogy jól indul a
verseny. Tudtuk ugyanis, hogy Sváby messze földön híres a halászlevér l. Olyan is akadt,
hogy egy étteremben f zte a halvacsorát, mégpedig igen illusztris társaságnak. Ennek
megfelel en rendkívül büszke is volt f z tudományára. Lehetett kritizálni a m sorvezetését,
lehetett neki azt mondani, hogy ez vagy az a riport kissé gyöngére sikeredett. Egyvalamit nem
lehetett: kritizálni a halászlevét.
Már javában rotyogott az étel a két bográcsban, amikor Szalay Ádám gitározni és énekelni
kezdett, Pusztai András pedig fogott egy botot, és horgászni tanította Hadas Krisztát.
Végül elkészült a nagy m , s mi voltunk a döntnökök. Behunyt szemmel kellett a
bográcsokhoz sétálnunk, és egyenként kóstolni a halászlevekb l.
Nagy döbbenetünkre nem Svábyt hoztuk ki gy ztesnek! Hadas örült, mert a f nökre
szavazott. Hangosan kurjongatott: „Nem leszek kirúgva, nem leszek kirúgva!” Mi meg
behúztuk a nyakunkat, és Sváby csak ennyit sziszegett felénk: „Majd értekezleten
megbeszéljük…” Kés bb azonban megenyhült, ugyanis az halászlévé az utolsó cseppig
elfogyott, míg a másikból épp csak csipegetett a siserahad.
Hajnalban Dorogi Gabi és Hadas Kriszta már nagyban tisztálkodott (egyetlen szempillantás
alatt képesek voltak tökéletes sminkszobává alakítani a sátrukat), míg Azurák körbe-körbe
forgott egy csónakkal a tó vizén, úgy kellett kihúznunk. A slágertéma az volt, hogy Sváby
rettenetesen horkol, amit persze kikért magának, és felhívta mobilon a feleségét, hogy azonnal
er sítse meg: nem horkolt este.
 Az okos asszony meger sítette.
A horgászversenyt természetesen elvesztettük, de sebaj: a Gonoszdi-tónál nyolc boldog
naplós végre együtt tölthetett néhány órát, és örömünket még az se tudta elrontani, hogy
közülünk csupán Azurák Csabinak sikerül él lényt kihalásznia a vízb l, s neki is csak egyet:
egy icurka-picurka keszeget.

Pokoli Történetek – Angyali Történetek:

tények, számok, érdekességek

Amikor ezeket a sorokat – és ezzel könyvem utolsó fejezetét – pötyögöm a számítógépem

billenty in, gyermekeim éppen alszanak. Hajnal négy óra van, lassan felkel majd a nap. Arra
gondoltam, hogy – mintegy zárszóként – néhány érdekesebb adatot, és ha úgy tetszik,
kulisszatitkot osztok meg önnel, kedves olvasóm. Íme:

Életem els könyve 1992-ben, nagyon kevés példányban jelent meg, T zvonalban – ami a
haditudósításokból kimaradt címmel. Jószerivel csak a Dunántúlon lehetett kapni, mi tagadás,
a rendszerváltozás után gyermekcip ben járt még az új szemlélet könyvterjesztés.
2000-ben azonban már minden profi módon m ködött, igen ám, csak éppen az én pokoli
történeteimet, nem akarta megjelentetni senki. Több kiadót is megjártam, a válasz mindenhol
ugyanaz volt: a tévében már látták ezeket a történeteket az emberek, a könyvre már senki nem
lesz kíváncsi. Hiába gy zködtem a kiadóhivatalok vezet it arról, hogy ez a könyv teljesen más
lesz, mint a filmek a képerny n, hiába ecseteltem, hogy egyfajta személyes naplóját
készítettem el annak, hogyan is éltem meg én magam a saját forgatásaim történetét, a
döntnökök hajthatatlanok maradtak. Nem volt más választásom, maradt a kis példányszámú
magánkiadás. Ötezer kötet, ennyit nyomtatott ki el ször egy apró váci nyomda a Tizenkét
pokoli történetb l Nem mondom, hogy nem éreztem némi elégtételt, amikor egy hónap múlva
már nyolcvanezer fölött járt a példányszám. És ezzel elárasztott az emberek szeretete és
érdekl dése. Csodálatos érzés volt négy órán át megállás nélkül dedikálni egy könyvesboltban,
és ugyanilyen jóles en vettem tudomásul, hogy a könyveknek még mindig nagy szerepük van
az emberek életében.
Egy esztend elteltével jött az újabb könyv, az Újabb pokoli történetek, amellyel már nem
kellett házalnom. 2001-t l tart virágzó együttm ködésünk Magyarország legnagyobb
könyvkiadójával és könyvterjeszt jével, a pécsi Alexandrával, amely egy tündérszép, Pécsett
él kislányról kapta a nevét. A kislány édesapja a kiadó vezet je, Matyi Dezs , akivel
id közben jó barátok lettünk, kisebbik gyermekemnek a keresztapja. No, de vissza a
könyvhöz, amelynek legizgalmasabb része minden kétséget kizáróan az etióp lepratelepr l
szóló fejezet volt. Az arc nélküli ember és sorstársai története a televízióban is
rekordnézettséget ért el, több mint hárommillióan voltak kíváncsiak a hármas szektor titkaira.
Err l az utazásról nekem mégis valami egészen más jut az eszembe. Egy betegség, amelyet a
lepratelepen szedtem össze. Félreértés ne essék, nem lettem leprás, ellenben nagyon súlyos
vízfert zést kaptam. Szervezetem teljesen legyengült, hazaérkezésünk után három héttel már
járni is alig tudtam, és emellett egy nap minimum tizenöt órát aludtam. Szegény Axmann
doktorn – filmem és könyvem bátor f h se – mindent megtett a gyógyulásomért, tucatszám
kaptam az injekciókat és egyéb nyugati készítményeket. A szervezetem másfél hónap alatt
gy zte le teljesen a rejtélyes afrikai betegséget.
Megint eltelt egy év, és jött az elhibázott cím. Igen, ma már tudom, tévedés volt a sorozat
harmadik kötetének az Utolsó pokoli történetek címet adni. Ám akkor, közvetlenül az észak-
koreai kaland után tényleg úgy éreztem, hogy nincs tovább. Menekülnünk kellett a f városból,
a dél-koreai „diplomaták” folyamatos érdekl dése és vacsorameghívásai, hogy finoman
fogalmazzak, egy id után már elég megterhel ek voltak. Egyébként, ha csak szigorúan a
példányszámokat nézzük, a mai napig az Utolsó pokoli történetek a legsikeresebb könyve a
sorozatnak, nem beszélve a filmr l. A sarivoni „Rákosi Mátyás Magyar Kórház” legendájának
2002. szeptember 1-jei sugárzása a televíziós statisztikák görbéin valósággal kiütötte a plafont.
Egyébként tudják, hogy hogyan mérik a nézettséget? Nos, adott számú televíziókészülékbe a
mérést végz szakemberek különböz ketyeréket szerelnek be. Ezek a m szerek pedig
frekvenciákat mérnek, hiszen egy televíziónak is éppúgy van frekvenciája, mint a
mobiltelefonoknak vagy a különböz rádióadóknak. A m szer pedig pontosan megmutatja,
hogy az adott készüléken mit, mennyit és mikor néz a kedves néz , ráadásul azt is rögzíti, ha
valaki az egyik frekvenciáról – tehát csatornáról – átvált a másikra. A hideg téli estéken
általában legalább másfélszer annyian tévéznek, mint nyáron, ezért is volt különösen nagy
siker, hogy az észak-koreai néz csúcs mondjuk nem decemberben, hanem szeptember legels
napján született.
A Pokoli történetek különkiadása az egyik legkedvesebb könyvem. Nem is lehetne más,
hiszen a különkiadásról egyb l a legaranyosabb könyvbemutató és egy Lajos nev kedves
olvasóm jut eszembe. Ahogy a többi megyeszékhelyen, ez alkalommal is két nagy gúlában
álltak a könyvek a m vel dési ház bejáratánál. Volt, aki ott vett bel lük, volt, aki otthonról
hozta magával a sorozat összes addig megjelent darabját, és bizonyára voltak olyanok is, akik
csak a filmvetítéssel egybekötött élménybeszámolóra voltak kíváncsiak. A vidéki
megyeszékhelyen szerencsére zsúfolásig megtelt a helyi m vel dési központ. Ez nem is volt
csoda, hiszen a helyi rádiók és újságok igencsak kitettek magukért: nagyon tisztességesen
beharangozták, hogy itt és itt könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó lesz.
Tolongtak az emberek, nem is mindenkinek jutott ül hely. Elkezdtem az el adást. Vetítettem a
filmeket, meséltem a nagy kambodzsai kalandról, a pakisztáni szemétev gyerekekr l, és arról,
hogy mennyire nehéz volt a fekete-afrikai Ghánában filmet készítenem. És ekkor felállt
Lajos… Láttam, hogy már korábban is nyújtogatja a kezét, megszokott dolog ez, gondoltam,
hogy majd kérdez valamit. Hát kérdezett. Az ötven év körüli, jóvágású, bajszos-szakállas
ember, miután udvariasan bemutatkozott, remek ötlettel állt el :
– Fiatalember, nagyon tisztelem a munkáit és a bátorságát, mégis arra lennék kíváncsi, hogy
ha ennyi érdekes helyen járt és ennyi veszélyt, valamint pokoli történetet látott már, miért nem
írja meg az élményeit könyvben is?
Nos, Lajost én védtem meg a kacagó emberek gy r jében. Mondtam néhány zavart
mondatot arról, hogy bizonyára elkerülték a figyelmét a tévés és rádióreklámok, az
óriásplakátok, a helyi újság cikkei, a bejáratnál található hatalmas gúlák, valamint a teremben
lév sok száz könyv. A könyvbemutató végén egyébként mind a négy addigi Pokoliból
ajándékoztam egyet-egyet Lajosomnak, aki még mindig rákvörösen köszönte meg a
figyelmességemet.
A Pokoli történetek különkiadásának volt még egy érdekessége, nevezetesen az a kérés,
hogy írjanak nekem levelet vagy e-mailt a saját történeteikkel vagy gondolataikkal.
Huszonnégyezren fordultak hozzám, köszönöm szépen. Volt, aki a szomszédos kerületb l írta
le élete legszebb történetét, és volt, aki Alaszkából mesélte el, hogy mennyire boldog, mert ott
lehet halász. Egy asszony azt kérte, hogy találjam meg a férjét, aki egy reggel
bevásárlószatyorral a kezében felszállt a békéscsabai helyi buszjáratra, de azóta, vagyis
tizenhét éve nem is látta. Egy id sebb bácsi a szomszédját szapulta, mert szerinte átvezeti az
telkére a saját szennyvizét. A számomra legérdekesebb levél elektronikus úton érkezett,
Szombathelyr l. Egy olyan húszéves lány keresett meg, akinek az édesanyját közvetlenül
Mariann születése után meggyilkolták, édesapja pedig egy hazánkban állomásozó szovjet
katona volt, akit még gyermeke születése el tt hazarendeltek a nagy Szovjetunióba. Az árván
feln tt kislány azért írt, mert mindenáron szeretné megtalálni sohasem látott édesapját. Szinte
Kandech Evelyne története ez, némi politikával, ideológiával és rengeteg szenvedéssel
f szerezve. Azóta már személyesen is ismerem a levélírót, a végtelenül bájos és kitartó
Mariannt. Dolgozunk az ügyön, remélem, hogy egyszer majd sikerül megtalálnunk az egykori
szovjet tisztet, a lány édesapját.

Továbbra is várom leveleiket. Kérem, hogy írják meg bátran a történeteiket, vagy azt, hogy
milyen érzésekkel olvasták végig a Pokoli Történetek sorozat, Angyali történetek könyvét. Íme
az elérhet ségeim:

Honlapom címe: www.pokolitortenetek.hu

e-mail cím: tvrtko@tv2.hu
Levélcím: Pokoli történetek, 1145 Budapest, Róna u. 174.

Ezúton is köszönöm, hogy könyvem megvásárlásával hozzájárultak ahhoz, hogy az idén is

átadhatjuk a Hétköznapok H se Díjat. Olyan embereknek szól ez az elismerés, akik nem
reflektorfényben él sztárok, hanem akik „csak” végzik a munkájukat, akik példaképei
lehetnek sokunknak. Olyan emberek, mint amilyenekr l filmjeim és könyveim szólnak.