Professional Documents
Culture Documents
Adoc - Pub - Angyali Trtenetek A Pokolbol
Adoc - Pub - Angyali Trtenetek A Pokolbol
ANGYALI TÖRTÉNETEK
A POKOLBÓL
Ágika emlékére
Sierra Leone sokat szenvedett népének és mindazoknak, akik hiszik, hogy a pokolban is
élhetnek Angyalok.
ALEXANDRA
Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs
rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt el zetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összef zésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.
Az Evelyne-akció ......................................................................................................................... 5
Tarzan és Csita ........................................................................................................................... 61
Szarajevó 1994/2004 .................................................................................................................. 75
Sorel az olimpián, avagy a Nagy Kaland ................................................................................. 105
Izland – Utazás Jégföldre ......................................................................................................... 112
Szahara ..................................................................................................................................... 121
Történetek a Pokoli Történetekr l 3......................................................................................... 144
Barátom, a paralimpikon .................................................................................................... 144
A boszorkánykonyha.......................................................................................................... 146
Kalandorok a Magas-Tátrában ........................................................................................... 148
Látni a Sz zanyát!.............................................................................................................. 150
Árvíz a Kárpátokban .......................................................................................................... 151
Ágika .................................................................................................................................. 152
Búcsú a magyartól.............................................................................................................. 156
A háború vége .................................................................................................................... 156
Gyöngyi visszatér............................................................................................................... 157
Horgászversenyen a Napló................................................................................................. 159
Pokoli Történetek – Angyali Történetek: tények, számok, érdekességek.......................... 160
Az Evelyne-akció
Apakeresés Sierra Leonéban
A téren állók lelkes kiáltásban törtek ki, amint meglátták a lányt. Az égen sötét, tömör
felh fal emelkedett, a lány szeme mégis úgy csillogott, mintha a nap tükröz dne vissza benne.
Az emberek versengve nyújtogatták felé a papírcetliket, füzetlapokat, újságokat, hogy a lány
dedikálja ket. Arrébb, az ácsolt színpadon már lázasan serénykedtek a roadok, épp a hangot
állították be.
Ez csupán egy fellépés volt a sok közül. Evelyne-t, amint a többi megasztárt, tenyerükön
hordozták az emberek. És Evelyne, ahogy mindig, ezúttal is elb völte ket a kedvességével.
Kedvesség… igen, azt hiszem, ez Evelyne titka. Többen azt állítják, hogy a kedvesség
juttatta tovább fordulóról fordulóra a pécsi lányt, és nem els sorban a hangja.
Nem tudom. Nem értek a hangokhoz. A bel le áradó kedvességet azonban én is észlelem.
És hibái mellé, kedvességb l Evelyne-nek b ségesen juttatott a Jóisten.
Hanem a kedves emberek gyakorta kiszolgáltatottá válnak. A mai kor a számítóknak, a
m kedveseknek kedvez. Gyanús, ha valaki önfeledten mosolyog. Ha átadja a helyet a
villamoson. Ha felhív, hogy mi van veled. Ha egy csokoládés minyonnal lep meg a
születésnapodon. Vagy ha felajánlja, hogy beköltözés el tt segít kitakarítani az új lakásodat.
Evelyne ilyen volt. Szeretett szeretni, és mindennél jobban vágyott rá, hogy
viszontszeressék. Hogy miért? Talán azért, mert sosem volt apja. A Sierra Leone-i
közgazdászhallgató, Ahmed Brahim Kandeh, lánya születése el tt egy hónappal, visszatért
hazájába. S a kis Kandech Evelin Noémi, mert valójában ez Evelyne hivatalos neve, hosszú
évekig csak álmodozhatott a papáról.
Az is lehet, hogy a pécsi lány a b rszíne miatt áhítja olyannyira, hogy szeressék. Els
hallásra furcsa amit írok, igaz? De azonnal megmagyarázom.
Miközben a jóérzés emberek már gyermekként is odavoltak a mosolygós félvér kislányért,
Evelyne-nek számos inzultust kellett átélnie a kilencvenes évek Magyarországán. Csúfolták,
gúnyolták a b rszíne miatt. Kés bb, már feln ttként, belefutott néhány „niggerezésbe” is.
Ami azt illeti, a saját b römön éreztem, némely embertársam mennyire moha agyilag.
Horvát barátommal, Vilivel néha horvátul beszélgettünk. Emlékszem, egy alkalommal egy
prémvadász kinézet , csüng bajuszú testes férfi lépett oda hozzánk, és ízesen a következ t
mondta:
– Ha magyar kenyeret eszel, beszélj is magyarul!
Hát igen, a nyolcvanas évek Pécsén (is) voltak figurák. Például ez a prémvadász, akinek a
nyakából, pontosabban a nyaka köré tekert prémsálból folyton egy pár rókaszem villogott az
emberekre. De t azért kevesen ismerték. Meg hát nem is nagyon rajongtak érte.
Nem így Leonardóért, a marcona rend rért, aki a város büszkesége volt, amíg
nyugállományba nem vonult. A Széchenyi téren látott el szolgálatot, és k keményen betartatta
a rendet. t egész Pécs ismerte.
Ahogy a perecest is. A pasast micisapkában, fehér köpenyben. Ma is ott áll a Király utcán,
és mély gyomorhangon darálja: „Csak egyenként, csak sorban, kérem, ne tülekedjenek!”
Persze, egy lélek sem áll sorba perecért.
Vagy ott van az az sz hajú, er sen sminkelt id s asszony, aki szép ruhájában, két
b rszatyorral a kezében folyton siet valahová. Menet közben billegeti a fejét és üveges
szemmel bámul maga elé. Akik nem pécsiek, kinevetik, bolondnak tartják. Ám a helyiek együtt
érz ek vele. Tudják, miért vannak alkarján a tetovált számok. Bizony, a nénit friss házasként
hurcolták a nácik Auschwitzba, és a szeme láttára végezték ki a férjét. A háborút követ en
egyike lett a holokausztot túlél négyszáz pécsi zsidónak.
És hát a város jelképe lett az a kávébarna kislány is, aki a f téren, a ciszterci Nagy Lajos
Gimnáziumból szaladt ki társaival az iskolakapun, kicsengetés után. Azért ne feledjük, hogy
még a nyolcvanas-kilencvenes években is felt n jelenség volt egy fekete ember
Magyarországon. Emlékezzünk csak Taszárra, amikor a kimen t kapó fekete katonák után
tátott szájjal fordultak meg a helyiek.
Szóval ott volt a sötét b r kislány a hófehér anyukájával, és mi persze mindannyian
ismertük a történetét.
Néha szerencsém volt Evelyne-hez különböz városi rendezvényeken is, hiszen hatéves
kora óta énekelt közönség el tt, s szinte nem volt olyan ünnepség, amelyen ne hallottam volna
népdalt énekelni. Úgy van, jól látják: magyar népdal szólt a fekete torokból, bár Evelyne sose
tagadta, hogy Aretha Franklin stílusa közelebb áll hozzá, mint mondjuk a Nyílik már a
pipacsvirág.
Láttam ugyan fellépni a kislányt, de arról értelemszer en fogalmam sem lehetett, hogy
milyen vívódások, milyen lelki kínok gyötrik. És itt most nem els sorban arra gondolok, hogy
apa nélkül kellett feln nie, hisz err l kés bb b ven lesz szó. De a kis Evelyne-t olyan apró
momentumok is zavarták, mint például hogy széles az orra. Ugye, els hallásra milyen
semmiségnek t nik a dolog? Ám egy kamaszodó lány életét megkeserítheti ez az apró,
esztétikai kérdés. Különösen, ha az embert érzéketlen és primitív emberek veszik körül. Mint
például Evelyne egyik tornatanára, aki egy szem savanyú cukrot ajánlott föl annak a diáknak,
aki a legtovább tudja az orrán egyensúlyozni a labdát, ám Evelyne-t már az elején kizárta a
versenyb l, „mert neki amúgy is rettenetesen széles a heftije”!
Abban az id ben a lány sokkal gyakrabban kérdezte: „Anya, miért ilyen az arcom?”, mint
azt, hogy „Anya, ki az én édesapám?”. Persze, sose mások el tt. A kilencvenes évek végén
közelebbi kapcsolatba kerültünk Evelyne-nel, de nekem egyszer se beszélt démonairól. Miel tt
bárki rosszra gondolna, és a bulvárlapok egymást víz alá nyomva lihegnének az ajtóm el tt,
szeretném tisztázni: a közelebbi kapcsolat mindössze haverkodást jelentett! Evelyne egy közeli
utcában lakott Pécsett, s mivel az egyik legjobb barátommal, Marcival járt, ezért természetes
volt, hogy viszonylag gyakran láttuk egymást. S t egy id ben reggelente én vittem be a
középiskolába, mert állandóan késésben volt. De ezt se beszéltük meg el re. Egyszer csak
láttam, hogy a csuromvizes hajú, kávébarna lány botladozva rohan lefelé a meredek utcánkban.
– Hová-hová? – kiáltottam utána.
– Suliba – integetett vissza. – Késésben vagyok.
– Gyere, leviszlek kocsival, épp most indulok!
Nem kellett sokáig gy zködnöm. Mivel akkoriban én is rendszeresen jártam a
városközpontba, reggelente együtt mentünk le a hegyr l. Folyton késett, egyszer en képtelen
volt id ben elkészülni. M vészlélek? Nem tudom. Csak annyi volt bizonyos, hogy az utolsó
utáni pillanatban ugrott ki az ágyából, rohant zuhanyozni, magára rántott egy pamutpulóvert, s
lezuhant a pipereasztal mellé, hogy megfésülje vizes haját.
Aztán egy alkalommal együtt buliztunk, és végleg a bizalmába fogadott. Lejött a színpadról,
hiszen akkor is énekelt, leült az asztalomhoz, és barackbef ttet rendelt. Az volt a kedvence.
– Szeretem ezt az együttest – kezdte, és ábrándos szemmel nézett a félhomályba. Marci
barátom képz m vész volt, de állandóan zenekarokat alapított, amelyekben mindössze egy
közös pont volt Marci személyén kívül: mindegyiknek Evelyne volt az énekese.
– Olyan vagyok, mint ez a kis kóró – mutatott hirtelen Evelyne az asztal közepén álldogáló
cserepes virágra. – Ha nem öntöznek, meghalok.
Tudtam, mire gondol. Mint említettem, gyermekkora óta elképeszt szeretetéhség dübörgött
Evelyne-ben. Egy simogatás, egy jó szó olyan volt neki, mint virágnak a víz.
Nem igazán tudtam mit hozzáf zni a hallottakhoz, csak elmosolyodtam. Evelyne
visszamosolygott, azt hiszem, abban a pillanatban épp erre volt szüksége.
– Ez a legrondább alátét, amit valaha láttam – mutattam a cserepes növény alatt „díszelg ”
répasárga m anyag borzalomra. Evelyne elnevette magát. Egy kedves ismer sünkr l kezdtünk
beszélgetni, aki állítólag Ománba n sült.
– Jó messze van – t n dött Evelyne. – Vajon mi van messzebb, Sierra Leone vagy Omán?
Megfogott a kérdésével, mert ha valaki rápillant a térképre, láthatja, hogy Budapesthez
viszonyítva nagy eltérés nincs a távolságokban. Viszont máris Sierra Leonénál tartottunk. És
akkor Evelyne belekezdett abba a történetbe, amelyet ha részleteiben is, de ma már sokan
ismernek ebben az országban.
Volt egyszer egy Sierra Leone-i diák, bizonyos Ahmed Brahim Kandeh, aki fekete b r volt
és mohamedán. Pécsett tanult közgazdaságot, ott is akart letelepedni. Beleszeretett egy
Czeglédi Éva nev lányba, és három évig éltek lángoló szerelemben. Ahmed olyannyira
komolyan gondolta az Évával közös jöv t, hogy egy pillanatig se tiltakozott, amikor a lány
közölte, hogy állapotos. A sors azonban, mint annyiszor, ezúttal is közbeszólt. Mindössze egy
hónappal a kis Evelyne születése el tt Ahmed vészjósló arccal jött haza az egyetemr l.
– El kell utaznom – mutatta könnyezve Évának a tanulmányi osztályra címzett Sierra
Leone-i levelet, amelyen hivatalos állami pecsét díszelgett.
– Behívót küldtek. Háború van a hazámban. Hadköteles vagyok.
Éva hallgatott. Aztán mégis er t vett magán és bátortalanul kérdezte:
– És ha… nem mennél…?
Ahmed megrázta a fejét.
– Az lehetetlen. Ha nem engedelmeskedem, a családomon torolják meg.
Éva lehajtotta a fejét. Mintha megérezte volna, hogy ezzel egy csapásra köddé foszlanak a
szeret családról sz tt álmai.
Ahmed pakolt, és zokogva bár, de ment. Az egyetem legjobb kép fekete diákjának csinos
arcát szinte felpuhították a könnyek.
– Úgy neveld, ahogy én nevelném! – tette rá kezét Éva domborodó pocakjára a ferihegyi
repül téren. A lánynak nem jött ki hang a torkán: némán bólintott. Egyszerre volt a
legboldogabb és a legboldogtalanabb n a földkerekségen. Éveken át vágyott gyermekáldásra,
els házasságát is azért bontotta fel, mert nem született a párjától babája. Most csupán néhány
héttel volt a szülés el tt, de elveszítette azt, akire tulajdonképpen felépítette az életét. Csonka
családban, magányosan nevelni egy gyermeket? Ó nem, Éva nem erre vágyott!
Ugyanakkor a törékeny lány nem ismert félelmet. Megrázta cseppnyi öklét a sors felé, fogát
összeszorítva igyekezett nem összeroppanni. És majdnem napra pontosan egy hónappal azután,
hogy Ahmed elt nt egy Tu-154-esben Ferihegyen, világra jött Kandech Evelin Noémi. Igen,
ismét jól látják a kedves olvasók, nem elírás: Evelyne eredetileg Evelin Noémi, és egészen a
Megasztárig ezen a néven ismerték Pécsett.
A baba már születése után néhány pillanattal olyan fülsiketít hangon visított, hogy a
szülészn ben szinte megh lt a vér.
– Igazi kis primadonna a lelkem, bizonyára operaénekesn lesz bel le – mondta, és nem
tévedett nagyot.
A szülészeti osztályon Evelyne csodájára jártak. Nem s r n láthattak ilyen gyönyör , fejlett,
göndör fürtös, fekete b r babát. Némelyik anyuka irigykedett is, mert amikor megérkeztek a
rokonok babanéz be, és megálltak az üvegfal el tt, egyt l egyig azt mondták: „Jaj, de aranyos
ez a kis Bélus (Marcika, Julcsi, Tomika, Peti, Aranka stb.), de nézzétek csak ott oldalt, azt a
hajas, fekete tündért, hát az valami csoda!”
Czeglédi Éva kalapáló szívvel vette karjába kislányát és Evelyne pillantása feledtette vele,
hogy most következik csak a neheze. Az igazság az, hogy az ifjú anyuka akkor még bízott
szerelme visszatértében. Ha valaki azt mondja neki, hogy többé sosem látja viszont Ahmedet,
biztosan kinevette volna az illet t.
Nem sokkal születése után Evelyne-t megkeresztelték, noha édesapja mohamedán vallású
volt. A kislány számára hosszú évekre ez volt az utolsó szent és békés lépés az élet
vadonjában.
Az évek teltek, s Ahmed csak leveleiben volt jelen a család életében. Néha, a nagy
ünnepeken Evelyne telefonon is hallhatta édesapja hangját, de akkoriban még nem tudatosult
benne, hogy mit is jelent a szó: „édesapa”.
Evelyne és Éva között évekig nem volt téma, hogy csonka családban élnek, noha az anya
sosem titkolta lánya el tt, hogy mi is valójában a helyzet. Aztán egyszer, amikor Evelyne már
nyolcéves lehetett, leguggolt az utcán egy girhes, kivert kutyához, és azt kérdezte t le:
– Édesem, te is egyedül vagy, téged is elhagytak?
És akkor fájdalom hasított Éva szívébe. Az „is” szócska úgy érte, mint egy t rdöfés.
Megértette, hogy hiába igyekezett megadni mindent a kislányának, akár erején felül is, a
legfontosabbat nem adhatta meg neki: azt, hogy apja legyen.
Nem várta meg a karácsonyt, még aznap este feltárcsázta Ahmedet Sierra Leonéban. Ám a
sors megint csavarintott egyet Evelyne-nék történetén: a számon egy vadidegen férfi
jelentkezett, aki hadaró angolsággal, pattogó mondatokkal igyekezett valamit elmagyarázni.
Mivel Éva nem tudott angolul, semmivel sem lett okosabb. A háttérben azonban puskalövések
zaja hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy baj van Sierra Leonéban.
Éva így kénytelen volt belenyugodni, hogy az utolsó Ahmeddel közös fonál is elszakadt.
El vette szerelme korábbi leveleit, és egyenként visszaragasztotta a borítékjukat. Aztán,
kéthavonta egyszer, újra bedobott egyet közülük a postaládájukba. Tudta, hogy Evelyne
minden áldott nap úgy jön haza az iskolából, hogy els útja a postaládához vezet. Saját
postaládakulcsa volt, és amikor meglátta, hogy írt az apja, örömkönnyekkel a szemében futott
anyjához, kezében lobogtatva a levelet:
– Anya, apa írt!
„Kedves Lányom! – állt Ahmed egyik levelében. – Nagyon sokat akarok tudni mindenr l,
hogy mit csinálsz most, jól tanulj és sokat, küldök képet. Itt nehéz minden, de jól vagyunk.
Édesapád.”
– Az Isten adta nekem ezt a gyereket – mondogatta magának Éva, egyre szebb lányában
gyönyörködve –, kárpótlásul azért, hogy elvette a szerelmem.
A kamaszkor nehéz id szak volt. Apa nélkül egy lány számára szinte lehetetlen lelki sérülés
nélkül átvészelni az életnek ezt a bonyodalmas korszakát. De Evelyne-re jól hatott a dac, az
édesapja utáni vágy. Keménnyé, kitartóvá tette. S a remény, hogy akár a következ pillanatban
is betoppanhat a papa, átsegítette a nehézségeken. Akkoriban lett a lány egyik legf bb
jellemz je a makacsság. Ez a tulajdonság persze minden gyermekben megvan, de legalább
tízszeres adagot kapott bel le. Ezért aztán néha megszenvedtek vele a tanárok, de saját anyja
is.
Ugyanakkor Evelyne temperamentumos ifjú hölggyé cseperedett. Részese lett minden
csínynek, tréfának. Alapvet en vidám kölyök volt, csak nagy néha hervadt le a mosoly az
arcáról, amikor édesapjára terel dött a szó. Egyszer váratlanul két kezébe fogta anyja kezét, és
olyan komolyan nézett rá, ami nem is illett bohó, eleven természetéhez.
– Anya, találkozni fogok én valaha is apuval?
– Hát persze, kislányom – simogatta meg a fejét Éva. – Nem is olyan sokára.
Evelyne úgy maradt még egy pillanatig, mozdulatlanul, az anyja szemét vizsgálva, aztán
már futott is tovább.
Talán, ha nincs Evelyne-ben ennyi élni akarás, vidámságra való hajlam, akkor sérülten jutott
volna túl a feln tté válás sivár és vigasztalan ösvényén. Így azonban, mire tizenéves kora
végére ért, csupán az apahiányból adódó, végletekig halmozódó szeretethiány lett egyetlen
veszélyesebb vonása.
Hogy miért írom azt: „veszélyesebb”? Mert akir l látszik, hogy majd megbolondul egy jó
szóért, egy simogatásért, az védtelenné lesz a mai szívtelen és számító világban. Ez a kor nem
a reneszánsz embereké, akik csordultig telt szívvel közelítenek emberhez és természethez. A
korszellemet tekintve tehát tagadhatatlanul kétes érték báj volt Evelyne nyíltsága,
emberszeretete, de akinek még nem h tötték ki szívét az élet mindennapi csatái, az hamar
megkedvelte a mosolygós lányt. Talán nem véletlen, hogy Evelyne els feln ttkori szerelme a
romlatlan és szintén folyton mosolygó, indiai származású Siva volt. Az orvostanhallgató fiú
New Yorkból érkezett Pécsre, s egészen a diplomázásig együtt lakott Evelyne-nel. Aztán
hazautazott, és lassan kih lt a szerelmük. Evelyne-nek alighanem elég volt ismeretlenül is
imádott apja után vágyakozni, nem akart még egy elveszített férfit. Amikor az All You Need Is
Love cím szerelemkeres m sor meglepetésként Magyarországra hozta az akkor már
országosan ismert Evelyne szerelmét, a lány már csak pusztán baráti érzelmeket táplált Siva
iránt.
De ne szaladjunk ennyire el re. Még csak a Megasztár indulásánál tartunk, és a jelentkezési
lapnál, amelyet az egyetemista Evelyne, saját bevallása szerint csupán heccb l töltött ki és
küldött el a verseny szervez inek.
Valljuk meg szintén, torkig vagyunk már az ötperces sztárokkal. A médiumok néha
felkapnak valakit, igyekeznek vele eladni a lapot, a tévés magazint, aztán a kukába dobják.
Ráadásul olyankor, ha egy országban nehéz a kiszámítható jöv re építeni s minden
bizonytalan, százezrek álmodoznak gyors sikerr l, meggazdagodásról. Ezért jelentkeznek a
valóságshow-kba, ezért hajlandóak akár nyílt színen szeretkezni, bárki el tt levetk zni,
lemenni kutyába, a producer ágyába bújni, szóval akármire a siker érdekében. Hol van már az
az id , amikor egy tehetségnek hosszú évek munkája kellett a népszer séghez!
Mindezt csak azért írom le, mert a TV2 nem ötperces sztároknak indította el a Megasztárt.
Valóban tehetségeket keresett, még ha a jól bevált kereskedelmi televíziózás eszközeit
használta is a tehetségkutatásra. A Megasztárt az olyan ritka igazgyöngynek számító
tehetségeknek találták ki, amely a tenger mélyén megbújik egy kagylóban, csak le kell merülni
érte.
Rengeteg tehetség van ebben az országban, de ahhoz, hogy kibontakozzanak, lehet séget,
esélyt kell nekik adni. A Megasztár ezt a feladatot vállalta. Természetesen számtalan
jelentkez akadt, aki nem volt tisztában a képességeivel. Talán emlékeznek még a kedves
olvasók az „It’s Incredible” cím klasszikust el adó testvérpárra, vagy az Er s néven
bejelentkez roma srácra, esetleg a „fürge rókalábak” feledhet prezentálására. Soma, Pierrot,
Presser, Bakáts, Pély olykor a kínok kínját volt kénytelen kiállni, de végül kialakult egy er s
élmez ny, és onnantól már csak az volt a kérdés, melyik versenyz fog ki rossz vagy jó napot.
Lehet, hogy most megköveznek, de az els dönt s adásokat nem nagyon követtem
figyelemmel. Történt ugyanis, hogy a feleségem élete egyik legfontosabb meccsére készült a
monori kismamacsapattal. Tudják, az az NB l/B-s gárda, ahol a tíz játékosnak tizennégy
gyereke van, de már a tizenötödik is készül dik.
A monori kismamacsapat tehát veretlenül vezette a bajnokságot. Következett egy kiscsapat,
majd a PVSK igen komoly játéker t képvisel ificsapata, mégpedig Gyöngyi húgával,
Barbarával a soraiban.
Amikor a sérülése miatt Gyöngyinek fel kellett adnia profi sportolói pályafutását, elárulta,
hogy már csak egyetlen sportálma van: szeretne egyszer a húga ellen játszani. Ám ahogy
Murphyt ismerjük: ez azóta sem jött össze a két Zsolnay lánynak. Vagy Gyöngyi szült, vagy
Barbara volt sérült, de öt évig újra és újra elkerülték egymást. Holott ugyanazon a poszton
játszottak csapataikban, tehát egymást fogták volna. Volna, írom, mert mondom, évekig nem
jött össze a nagy találkozás.
Idén azonban sem szülés, sem sérülés nem jött közbe, legalábbis az utolsó napokig. A
PVSK ificsapata elleni meccs el tti héten ugyanis Gyöngyin embereset taszajtottak egy
felugrásnál, és rosszul érkezett vissza a talajra. Bokacsonttörés! Nem akartam elhinni. Gyöngyi
sírt, én pedig átöleltem Benjamint, aki akkoriban már rendszeresen járt velem a meccsekre,
háromharangú csilingel jével, és torkaszakadtából kiabálta, hogy „Hajrá, anya!”. Ezúttal
azonban is néma csendben nézte, ahogy anyja lebiceg a pályáról.
– Ennyi – simogattam meg az arcát, és keser ség szorította össze a szívem. Aztán eljött a
hétf , és Gyöngyi feltárcsázta a válogatott gyúróját. A gyúró elmondta, hogy mit szedjen,
milyen krémet használjon, és persze hogy vegyen egy bokamerevít t. De azt mindannyian
tudtuk, hogy a feleségem pár hétig mindenképpen pihen re kényszerül. Azért elsántikált az
edzésekre, hogy legalább lelkileg támogassa a csapatot. A mérk zésre is beöltözött, ahogy
évekkel korábban, a használhatatlan térde ellenére is ott ült minden meccsen a kispadon a
PVSK szerelésében.
Jött Barbara, leült Gyöngyi mellé, váltottak néhány szót. Mi Benjaminnal éppen ropit
vásároltunk egy mozgóárustól. Egyszer csak hallom, hogy felmorajlik a közönség. A pálya felé
fordultam, és szoborrá merevedtem. Gyöngyi sántikált a kezd kör felé.
– Na nem! – ingattam a fejem mérgesen. Felkaptam Benjamint és lefelé indultam a lelátón.
Abban a pillanatban sípszó harsant: elkezd dött a játék. Dermedten álltam, karomban a
kisfiammal. Csak akkor huppantam le az egyik ülésre, amikor böködni kezdték a hátam, hogy
nem látnak t lem.
Gyöngyi elképeszt fájdalommal csinálta végig a találkozót, de valóra váltotta az álmát:
Barbarával játszhatott egy pályán. A Monor nyert és feljutottak az els osztályba. És valahogy
baromira nem érdekelt, hogy Evelyne a középdönt be jutott. Egészen addig, míg egy nap meg
nem csörrent a telefonom. Evelyne édesanyja, Czeglédi Éva volt a vonal túlsó oldalán. Arra
kért, hogy vigyázzak a lányára, mert el ször van teljesen egyedül Pesten. Be kell vallanom,
hogy egy pillanatig nem esett le, kir l is van szó. Aztán összekapcsoltam az aggódó anyuka
hangját a Megasztár akadályait sikerrel vev kávébarna lány személyével, és kitisztult a kép.
Felvettem a kapcsolatot Evelyne-nel, és onnantól kezdve szinte napi kapcsolatban
maradtunk. Hagyománnyá tettük, hogy minden szombat este, a verseny után elmegyünk
vacsorázni. Mi pedig Gyöngyivel megalakítottuk a kétszemélyes Evelyne Fan Clubot.
Valahogy mindig olyan magányosnak t nt a pécsi lány. Tóth Veráért ott izgult a néz téren a
család, odahaza pedig egész Tapolca. Oláh Ibolyához minden egyes szombaton megérkezett
Anyácska egybusznyi tiszadobival. Schmidt Verát a kedvese várta a színfalak mögött. Szóval
mindenkinek volt kibe kapaszkodnia, csak Evelyne bolyongott egyedül a verseny alatt. Nagy
néha lett társasága, de abban kevés köszönet volt. Ugyanis az újságírók szimatolták körül újra
és újra, véres gossipra vadászva. Addig kerülgették, míg kiszimatolták a címlapsztorit a Sierra
Leone-i apának végleg nyoma veszett. Hogy erre mib l következtettek? Evelyne-nek abból a
félmondatából, amely így szólt: „Hiába hívjuk aput, nem jelentkezik a korábbi telefonszámon,
a leveleink pedig sorra visszajönnek”.
Gondoltam egyet és az Interpolhoz fordultam. Velük kerestettem Ahmed Brahim Kandehet.
A londoni központban figyelmeztettek, hogy akár több esztend be is belekerülhet, mire
megtalálják. De abban a pillanatban nem láttam más lehet séget a férfi felkutatására.
Evelyne határtalanul boldog volt, amikor megtudta, hogy elindítottam az apja keresését.
Kérdezte, hogy mit tehet cserébe. Közöltem, hogy természetesen semmit. Aztán mégis úgy
gondoltam, hogy ha már Pécsnek ilyen gyöngyszeme van, igenis tudja meg ország-világ, hogy
a Mecsek aljáról jött ez a lány. Ezért azt kértem Evelyne-t l, hogy minden egyes éneklése után
jegyezze meg egyenes adásban, hogy pécsi. Ennél többet nem is tehetne viszonzásképpen.
Így is lett. De természetesen ett l függetlenül is rabja lettem Ahmed felkutatásának.
Leültem az internet elé, és beütöttem a keres be Sierra Leonét. Egyetlen szempillantás alatt
jajveszékeléssel, fájdalommal telt meg a monitor. Zilált és gonosz tekintet forradalmárok,
megalázott, törékeny n k képeit láttam. Tudósításokat tömeges kivégzésekr l, ell tt végtagú
gyermekekr l, kivérzett vénségekr l. Ha a föld minden zugát átkutattam volna, akkor se
találtam volna ennyi szörny séget, mint ebben az egyetlen országban. A b n és a fájdalom
drámájától megroppant a szívem, és könnyes részvét öntött el.
Sierra Leonéban az elmúlt hosszú évek során Afrika talán legvéresebb polgárháborúja folyt.
Amikor a szomszédos libériai polgárháborúba beavatkozó nyugat-afrikai békefenntartók
(ECOMOG) Sierra Leonéban alakították ki bázisukat, a libériai lázadók vezére, Charles Taylor
feldühödött. Fogta magát és 1991-ben egy második frontot nyitott Sierra Leonéban, majd
közvetve az bábáskodásával alakult meg a Foday Sankoh vezette Forradalmi Egység Frontja
(RUF). Sankoh és Taylor érdekei találkoztak. Sankoh az ország korrupt vezetése ellen állította
hadrendbe a tanulatlan, jöv nélküli fiatalokat. Taylor pedig bosszút akart állni a szomszédos
állam vezet in, amiért azok beengedték területükre az ECOMOG-ot. Tulajdonképpen Taylor
látta el pénzzel, paripával, fegyverrel a RUF lázadóit, de a háború, ha valamivel kés bb is,
mindenképpen kirobbant volna.
A RUF id vel elképeszt en meger södött, még arra is képes volt, hogy ukrán és dél-afrikai
zsoldosokat szerz dtessen soraiba. Sankohék brutális gaztetteikkel terror alatt tartották az
egész ország lakosságát. A nemzetközi szervezetek számára Sierra Leone nem bír túlzott
jelent séggel, segítségük nélkül pedig kizárt, hogy a legitim kormány valaha is teljesen
visszaszorítsa az id nként újra er re kapó lázadókat. Az utóbbi id ben az állami vezet k már
arra kényszerültek, hogy megállapodást kössenek a gyilkosokkal. A magukat feladó lázadók
háromszáz dollárt kapnak a fegyverükért, s nem vonják felel sségre ket iszonyatos tetteik
miatt. A RUF vezet inek pedig magas állami posztokat kínálnak föl. Mindeközben a kínok
kínjait átélt lakosságnak el kell fogadnia, hogy az egész családokat lemészároló, megcsonkító
b nöz k amnesztiában részesülnek. S t, a felel sök egy újonnan alakult ideiglenes
kormányban is kulcspozíciókhoz jutottak. Komolyan mondom, nonszensz, de Fekete-
Afrikában semmin sem szabad csodálkozni. Arrafelé egészen mások a normák. Az emberélet
fabatkát sem ér, s hozzá kell szoknod a gondolathoz, hogy holnap vagy akár már ma fejbe
lövik az apádat, lemészárolják az anyádat vagy éppen a gyerekedet.
Sovány vigasz, hogy Sierra Leone elnöke enyhén szólva nem örül a lázadókkal kötött
egyezmény feltételeinek. De emlékszik még 1999 januárjára, amikor a lázadókat csupán
egyetlen hajszál választotta el attól, hogy az egész f várost elfoglalják.
Persze igencsak naiv, aki azt hiszi, hogy mostantól kezdve paradicsomi állapotok
uralkodnak majd Freetownban és a többi nagyvárosban. A helyzet semmivel se jobb, mint az
elmúlt években bármikor. Sankoh kezéb l nagyjából kicsúszott a lázadók irányítása, de ez t
már nem túlzottan érdekli: Freetown egyik hatalmas villájában sütkérezik, és tesz rá, hogy a
kilátástalan helyzetb l, nagyon rossz szociális körülmények közül induló kamaszok szabadon
garázdálkodnak, kínozzák és pusztítják az ártatlan lakosságot.
De tényleg, magyarázza meg ezt nekem valaki, könyörgök! Miért? Miért kell ártatlan
emberekbe géppuskasorozatot ereszteni? Mert ha háborúban, harc közben teszik el az
ellenfelüket láb alól, az valamelyest igazolható. De miért kell ezeknek a még gyermek
lázadóknak kiirtani teljes családokat, n ket és gyerekeket, akik semmir l sem tehetnek? A
csetnikek boszniai vérengzései jutnak eszembe, no meg a számos közép- és ókori
hajtóvadászat, amely megannyi ártatlan ember életét követelte.
Az értelmetlen öldöklésre nincs mentség. S talán Sierra Leonéban az a legdühít bb, hogy
mégis van. Hogyha egyszer végleg véget ér majd az rület, a sokszoros gyilkosok mosolyogva
állhatnak odébb.
Sierra Leone az egyik legértékesebb ásványkincs, a gyémánt hazája. A gyémántbányák a
szegények lakta vidékeken találhatóak. Libéria a gyémántokat kéri a RUF támogatásáért
cserébe. Ezért Charles Taylorék is felel sek az id nként újra fellángoló polgárháborúért.
Ugyan mit érdekli Taylort és bandáját, hogy a rajtaütésszer gerillatámadásokkal operáló,
30 ezer f s RUF tagjainak többsége még el sem érte a feln ttkort, s t, nem ritka közöttük a
mindössze kilenc-tíz éves harcos sem.
Amúgy ezeket a kölyköket általában meglehet sen brutális módon toborozzák. Azzal
kényszerítik ket katonáskodásra, hogy egész egyszer en lemészárolják a szüleiket, s t, még a
falu f nökét is, így az árváknak minden kapcsolatuk megsz nik az otthonukkal. Persze ett l
még a kisgyerekek nem biztos, hogy kimennének a harctérre öldökölni. Úgyhogy alkoholos és
kábítószeres állapotban küldik ket bevetésre. És, bár furcsán hangozhat, de k még jobban
járnak, mint gyengébb testfelépítés társaik. Ez utóbbiakat ugyanis a lázadók – az anyjukkal
együtt – pajzsként használják a t zharcban.
Az egykori megszállt települések civil lakosait a RUF emberei (emberei?) megcsonkították,
hogy még véletlenül se foghassanak fegyvert (na nem mintha ez valaha is eszükbe jutott volna
szerencsétleneknek). Asszonyaikat, gyermekeiket meger szakolták, házaikat – puszta
szórakozásból – felégették. Az ENSZ szakért i szerint a RUF kamasz „katonáinak”
b ncselekményei brutálisabbak, mint a világ bármely más konfliktusaiban el forduló
cselekmények. Egyébként min furcsaság, Sankoh gyerekei közül egyik sem harcolt a RUF-
ban…
Az ország tele van aknamez kkel, a fiatalok többsége pedig – bárminem perspektíva
hiányában – továbbra is kizárólag a lázadásban látja jöv jét. Az egy f re jutó GDP jelenleg
210 dollár, azaz kb. 42 ezer forint évente, ezzel Sierra Leone az egyik legszegényebb ország a
földön. A születéskor várható átlagos élettartam pedig az egyik legalacsonyabb a világon: 37
év. Ezen az sem szépít, hogy ebben az adatban szerepet játszanak a lázadók által végrehajtott
tömeges gyilkosságok.
A polgárháború miatt félmillió ember menekült el az országból (Libériából ennek a
hatszorosa!). A városok körül a kormány menekülttáborokat alakított ki, amelyekben az
életkörülmények szinte elviselhetetlenek. Az itt él knek nincs már nevük, nincsenek irataik:
semmijük sem maradt.
Féltem, hogy Evelyne apja is egy ilyen menekülttáborban teng dik névtelenül, kisemmizve.
Így annyi esélyünk lett volna megtalálni, mint t t a szénakazalban. Ennél már az is jobb lett
volna, ha arról értesülünk, hogy elhunyt. Az legalább biztos információ lett volna.
Ültem az internet el tt, és nem tudtam, mitév legyek. Volt egy nevem, egy nem létez
címem, és ennyi. Aztán eszembe jutott, hogy még rend rségi szóviv korából ismerem Suha
Györgyöt, aki ma már egy kis afrikai ország, Gambia budapesti konzulja.
– Szia, Gyuri, Tvrtko vagyok! – szóltam bele a kagylóba. Örömmel a hangjában üdvözölt. –
Figyelj csak, van egy kis problémám.
– Tudom, mint az Apolló-13 legénységének: „Houston, we have a problem!” (Houston, van
egy kis problémánk!)
– Azt hiszem, ez egészen más jelleg probléma. Keresünk egy embert Sierra Leonéban.
Gyuri hallgatott. Jogos, hisz mit lehet erre mondani.
– Ott vagy még? – kérdeztem egy id után.
– Aha – felelte –, csak várom, hogy mi sül ki ebb l a történetb l.
– Semmi. Ez nem a Kész átverés-show.
– Kár. Mert ha komolyan gondoltad, amit mondtál, akkor csakis a Lipótot tudom ajánlani.
De azt jó szívvel.
– Miért? Esélytelen?
– Tökéletesen! Egy embert megtalálni Fekete-Afrikában, különösen Sierra Leonéban
körülbelül olyan, mint egy szem porcukrot keresni a játszótér homokozójában. Számítógépes
nyilvántartás nincs, az irattárak romokban hevernek, a telefon- és áramszolgáltatás ki-
kimarad…
– Az Interpol?
– Mi van vele? Annyit tud neked megnézni, hogy rajta van-e a keresett személy a halottak
vagy a bebörtönzöttek listáján. Esetleg az elt ntekén.
Most én hallgattam. Járt az agyam: de hát csak kell lennie valami megoldásnak! Gyurival
megbeszéltem egy személyes találkozót, úgyis olyan régen dumáltunk már egy jót. Ezt
Evelyne apjától függetlenül is rég meg kellett volna már ejtenünk.
És most, hadd tegyek egy hosszabb kitér t történetünkben. Kitér t, hogy a kedves olvasó
megértse, hogy miért volt számomra mindennél fontosabb megtalálni Evelyne apját. Miért
szegtem meg a fogadalmamat, mely szerint soha többé nem utazom veszélyes helyszínre, miért
vágtam bele a kutatásba, miért akartam, hogy a barátom végre átölelhesse az édesapját,
életében el ször. Nos, a válasz egyszer : történt valami, ami ráébresztett, hogy mit is jelenthet
egy kisgyermek számára a fogalom: édesapa. Ez a valami pedig még most is fájdalmasan hasít
bele a gondolataimba: 2003. november 18-án éjszaka egy száguldó rohamment ben, a saját
kisfiam haldokolt a karjaim között. És er tlenül, szinte utolsó leheletével suttogta: APA.
Megkockáztatom, hogy Evelyne álmai és vágyai fölött is szépen átsiklottam volna, mint
annyi meg annyi érdekes, szomorú vagy éppen szép történeten, ha nem életem legérzékenyebb
és legfájdalmasabb napjaiban ér az apaság fogalmának igazi felismerése. Mert amikor az
ember életében rendben mennek a dolgok, kevésbé érzékeny a világ nehézségeivel, társai
fájdalmaival szemben. S kicsit korábban, a nagy baj el tt, 2003 kora tavaszán nemhogy
rendben mentek a dolgaim, de életem egyik legboldogabb pillanatát is átélhettem.
Éppen Alsópáhokon voltunk akkor a féléves Benjaminnal, és szünet nélkül gyönyörködtünk
a kisfiúnkban. Az aprócska gyermek vigyorogva rugózott, térden állt, majd visszahuppant a
pocakjára. Fiunk igencsak vitézül verekedte magát a világra; akik olvasták a Pokoli történetek
különkiadását, azok tudják, hogy nem volt egy könny meccs a születése. Azóta azonban derék
bébiként bátran fedezte fel a környezetét, szülei nagy örömére.
Épp a hotel éttermében vacsoráztunk, amikor Gyöngyi egy borítékot húzott el és a fiunk
kezébe adta. Benjamin ezúttal rendkívül udvarias volt: nem kezdte el azon nyomban rágni a
papírt. Úgy döntött, hogy inkább a húslevesbe vágja. Ám a születése óta eltelt hat hónapban
olyan kit n reflexre tettünk szert, hogy miel tt még a boríték elhagyhatta volna gyermekünk
kezét, lecsaptam rá, mint apahéja a vacsorára. Kérd n néztem Gyöngyire, aki sejtelmesen
elmosolyodott. Kinyitottam a borítékot, egy ultrahangos felvétel lapult benne.
Be kell vallanom, hogy els re nem egészen értettem a dolgot. Emlékeztem még, annak
idején a pesti Mongol étteremben ugyanígy tudatta velem, hogy babát vár. De azóta
megszületett a kisfiunk, akkor hát miért mutogatja róla újra a régi felvételeket?
És egyszer csak megvilágosodtam. Atyaég, újra kisbabánk lesz! Számra tapasztottam a
kezem, aztán egész egyszer en táncolni kezdtem. A babahotel gazdag és finom közönsége
összevont szemöldökkel nézte, amint kerge birkaként ugrándozom körül a süteményes asztalt.
Annak idején, a Mongol étteremben a bajuszos pincért csókoltam szájon. Itt, miután
körülnéztem, jobbnak láttam a feleségemet megcsókolni. Mulatni akartam, de hát márciusban
Páhokon mulatni…! Mit tehettem mást? A szobánkban kiittam a mini bár tartalmát.
Minden másodpercben új emberi lélek születik a világra. Ma már hatmilliárdan vagyunk.
Üstökösök és középszer ek, éhez k és jóllakottak, boldogok és menthetetlenek. És mi is újra
egy apró jövevényre vártunk. Egy gyermekre, akinek a bölcs jénél ismét kérd szemmel állok
majd, épp, mint a bátyja születésekor, és sóvárogva kérdezem az égieket, hogy vajon milyen
élete lesz.
Kimondani is alig mertem: kétgyermekes apuka leszek! Gyakran nyúltam a homlokomhoz,
mintha lázas lennék és addig ismeretlen, amolyan apukás hangon dörmögtem: hisz az már egy
egész kis család!
Csodálatos hónapok következtek. Annak ellenére, hogy Gyöngyi ezúttal nehezebben viselte
a terhességet. Ez érthet volt, hiszen az orvos iparkodott megjegyezni: tiszteletre méltó dolog,
hogy a feleségem ilyen gyorsan újra babát vállal, de nagy bátorság is.
Valóban, Gyöngyi maga is érezte, hogy még nem regenerálódott a teste, hogy talán még
nincs kész a szervezete az újabb megpróbáltatásra. Ráadásul ez a nyár igen hosszúra és szinte
elviselhetetlenül forróra „sikeredett”. Az emberek es ért imádkoztak, a szök kutakban h tötték
le magukat, és egész nap szirénázástól volt hangos Budapest. Aztán jött a másik véglet:
szakadni kezdett az es , mintha dézsából öntötték volna, s közben a szél olyan vadul fújt, hogy
egész tet ket tolt le a házakról. És jött az árvíz, amely elvitte a házakat is. Azt hiszem, 2003
nyarát feljegyezték a nagykönyvbe az id jósok.
Benjamin fiúnk mindebb l persze semmit sem érzékelt, s azt is csak nagy nehezen sikerült
vele megértetnünk, hogy anya pocijában egy testvérke készül dik. Szerintem egyszer sem
tudta, miért kérik a szülei, hogy újra meg újra puszit adjon a mama hasára, de azért biztos, ami
biztos, odacuppantott a meleg kis szájával. Persze az is lehet, hogy alábecsülöm a képességeit,
és igenis értette, hogy mit, azaz kit is rejt az egyre gömbölyöd pocak.
Pár éve, Benjamint várva Londonba vittem a feleségem, hogy egy hosszú hétvégén még
egyszer, ráér s, gondtalan fiatalokként kirúgjunk a hámból. Mintha éreztük volna, hogy
kisfiunk születése után nem lesz módunk az efféle mulatozásra, és az amúgy édes teher
egyfajta elkötelezettséget jelent majd, amelybe nem fér bele a világban való röpködés. S
valóban, tulajdonképpen születése óta egyetlen percet sem töltöttünk távol Benjamintól.
Ezúttal azonban úgy éreztem, hogy szükségünk van Gyöngyivel egy kicsit kettesben lenni.
Repül jegyet vettem Párizsba, hogy akkor majd nosza, eltöltünk a Moulin Rouge melletti
barátságos kis panzióban egy hosszú hétvégét, és végre csak mi, kettesben, pelenkázás és
büfiztetés nélkül, és a mi Benjikénknek kit n helye lesz az oroszlányi papánál, aki annyira
imádja, hogy még egy gyerekszobát is berendezett neki; és majd mindennap felhívjuk
telefonon és okos szül k módjára megkérdezzük majd, hogy „jól viselkedtél ma, kisfiam?”,
meg hogy „ugye, szót fogadsz a nagypapának, kisfiam?”, mire majd hüppög valamit, mert
mást ugye még nem tud, illetve dehogyis, tudja már mondani, hogy anya, meg apa, de mi erre
csak elmosolyodunk, és elbúcsúzunk t le, hogy „nemsokára otthon leszünk, kisfiam”, és
letesszük a kagylót, és visszavetjük magunkat a Champs-Élysées parfümillatú forgatagába.
Hát kérem, ehhez képest már a ferihegyi felszálláskor majd megszakadt a szívünk. Gyöngyi
egészen a becsekkolásig a mobilján lógott, én pedig úgy Bécs fölött repülve jutottam el oda,
hogy legszívesebben harisnyát húznék a fejemre, el kapnám a Berettámat, és nagyon rövid,
pattogó mondatokkal arra kényszeríteném a bajuszos pilótát, hogy húzzon vissza Ferihegyre,
de a legjobb az lenne, ha a lerobbant oroszlányi repül térre, mert nem bírom tovább a pihés
fej kiscsibém nélkül.
A repül gép-eltérítésb l semmi sem lett, két órával kés bb arcomra fagyott mosollyal
vártam a csomagokat a görg knél a Charles de Gaulle-on.
„Akkor is jól fogjuk magunkat érezni!” – gondoltam eltökélten, de cudarabbul nem is
érezhettem volna magamat. Aztán Párizs, mint valamiféle centrifuga, elkapott bennünket és
pörgetni-forgatni kezdett, csillapítván valamelyest a fiunk után sóvárgó szívünk bánatát. De
még a szállásadónktól, a jó öreg Sophie mamától is csak azt kérdeztem bátortalanul, miután
átvettem a kulcsunkat, hogy vajon jól fogjuk-e magunkat érezni Párizsban.
– Je l’espere! (Remélem!) – hangzott a válasz, és hogy nyomatékot adjon szavainak, egy
üveg pinot noir-t csúsztatott felém a százhúsz kilós Madame.
Sophie asszonyt egy korábbi párizsi tartózkodásom alkalmával ismertem meg, s azóta
mindig nála vettem ki szobát, ha a divat f városába szólított a sors. Szerettem ezt a n t,
mindenekel tt azért, mert a legtöbb franciával ellentétben nem fecsegett megállás nélkül.
Általában rövid t mondatokban beszélt, már persze amikor beszélni tudott, mert a jelent s
súlyfeleslege miatt általában hangosan sípolt a tüdeje.
Sophie asszonynak kutyaszeme volt, jóságos kutyaszeme. Teste puha volt, mint a szivacs, és
minden egyes találkozásnál barátságosan nyújtotta ernyedt kezét. Biztonságban éreztem nála
magam, valahogy mintha a nagyanyám lett volna. Amúgy valószín leg nemcsak én éreztem jól
magam a közelében, mert amikor a 2001-es New York-i terrortámadás után az egész világon,
így Franciaországban is megcsappant a turistaforgalom, Sophie asszonynak akkor is tele volt a
panziója.
Mindezt csak azért írtam le, mert Sophie asszony nincs többé. Idén januárban a szíve
felmondta a szolgálatot, s bár Benjamin leverte és miszlikekre törte azt a zenél porcelán
Eiffel-tornyot, amelyet Sophie a búcsúzáskor a poggyászunkba csempészett, mi Gyöngyivel
nem vagyunk képesek kidobni a szemétbe a cserepeket. Összegy jtve tartjuk ket egy
bef ttesüvegben fönt, a konyhaszekrény tetején.
Párizs nem okozott csalódást. Lakkozott karosszékek a Lidóban, a kiloccsantott bortól
ragadós köztéri padok a Tuileriáknál, hamutartók tele elhasznált gyufákkal és
cigarettacsikkekkel, fekete selyemruhában flangáló, kiélt arcú pillangók a Place Pigalle-n,
nehéz sz nyegek és csicsás csillárok, csiszolt üvegcsecsebecsék az elegáns utcák kirakataiban,
koldusok vörösbarna foltokkal kiszáradt ajkuk sarkában és a számtalan szépít szeres
kristályüvegcsén, ezüstszelencén visszatükröz d ezerszín neonreklámdzsungel. S minderre
ezúttal ünnepi vakolatot kentek, hiszen július volt, és épp Robespierre, Danton és társaik
feleszmélésének 214. évfordulójára készült az ország.
Mi a nagy ünnepi készül dés közepette múzeumokba jártunk és igyekeztünk kihasználni
méregdrága háromnapos metróbérletünket. Megtaláltuk például Párizs egyetlen magyar
éttermét, a Le Paprikát, bár ne tettük volna… Három roggyant cigány húzta el a vendégek
nótáit, miközben felismerhetetlen „nemzeti” ételeket szolgáltak fel a rosszkedv pincérek.
Esküszöm, a miskolci állomás restije bizalomgerjeszt bb! Ittunk hát egy kólát és
továbbálltunk. Ám, mintegy fájdalomdíjul, néhány sarokra onnan rátaláltunk Leon bácsi
éttermére, amely a világ leghíresebb tengeriétek-specialistája. Huszonhat „Leon bácsi”
m ködik a világon, egy Brüsszelben, a többi Franciaországban. Az éttermek mindenütt
ugyanúgy néznek ki, épp ahogy az alapító, a nagy Leon száz éve elképzelte. A falakról is
maga köszön vissza, népes famíliájának körében, körülötte felt nnek leszármazottai is, akik
konyham vészetükben méltók maradtak híres el djükhöz.
Azonnal fokhagymás kagylót és joghurtos osztrigát rendeltem, amivel nem vívtam ki
várandós feleségem tetszését. Megígértem hát neki, hogy amint itt végeztünk, keresünk egy
hagyományos éttermet, ahol is csillapíthatja étvágyát valami „normális” (ezt a kifejezést
használta) ennivalóval.
Végül a kulináris élvezetek után egy parfümboltban kötöttünk ki, ahol tízezer illat
sorakozott a polcokon. Gyöngyi beindult és engem használt mintababának: azaz rám fújta a
különféle parfümöt és engem szagolgatott. Még másnap, a repül n is úgy illatoztam, mint egy
tavaszi, virágos rét.
Miután hazajöttünk, az esztend egyre zavarosabb lett. Sokasodtak az elintéznivalók a
Pokoli különkiadásával, és nem sokkal a nyomdai munkák után már el is kezd dtek az író-
olvasó találkozók. Gyöngyi még tartott néhány edzést kis tanítványainak, de sz közepén leállt
az oktatással, és így szinte semmi munkája nem akadt éppen aktuális bébiszitterünknek.
A bébiszitterekkel valahogy sosem volt igazán szerencsénk. Az egyik például szó szerint
meglopott bennünket. A másik kölcsönkért, nem is keveset, és aztán majdhogynem
karhatalommal kellett visszaszereznem t le a pénzt. A harmadik azzal jött, hogy neki napi egy-
két órát az interneten kell töltenie, mert árut zsdézik. Benjaminnal jól bánt, de megdöbbentett,
amikor egyszer arra mentem haza, hogy Benjamin egyedül játszik a szobájában, a bébiszitter
meg két szobával arrébb ücsörög a számítógépnél.
De a koronát a bébiszitterek ügyködésére kétségtelenül Magdika tette fel. Benjamin
akkoriban néha-néha belerottyantott a fürd kádba, és Gyöngyi egy sz r t rendszeresített,
amivel kimerhettük a vízb l az oda nem való gombócokat.
– Magdika, akkor, ha kell, itt lesz a falon – mutatott a szögre akasztott sz r re Gyöngyi,
miközben egy apró szöget ütött a falba.
Egy hétre rá, a lakásba lépve, látom, hogy Magdika éppen teát sz r a konyhában – a
fürd szobai sz r vel!!!
volt a legrövidebb ideig az alkalmazásunkban.
Jelenleg Zsuzsa látja el nálunk a gyermekvigyázói feladatot, húsz évig vezetett egy
óvodát, és nemcsak profi, de tökéletes is. Nem csoda, ha ma már családtagnak számít nálunk.
t már Gyöngyi vette fel, mert akkoriban megszaporodtak a vidéki útjaim. Például
Pozsonyba mentem, ahol egy nagy könyvesboltban az úgynevezett „keresztapák” mutatták be a
Pokoli történetek válogatott, szlovák nyelv kiadását. Azaz az a két neves helyi újságíró, akik
bábáskodtak a Vigyel som peklo (Láttam a poklot) fölött. A könyv fordítójával, Maria
Fazekasovával már a bemutató el tt is beszéltem telefonon. S t, néha e-mailen átküldött egy-
egy részletet, hogy írjam meg róla a véleményem. Na most ugye, az én nulla szlovák
tudásommal mit is mondhattam volna mást az átküldött anyagokra, mint hogy kit n ek?
Tulajdonképpen voltak szavak, amelyeket – több szláv nyelvet is jól ismerve – megértettem,
de mindösszesen csak egy igazán bonyolult kifejezést ismertem szlovákul: sisky sz jahodovi
penau, azaz képvisel fánk eperhabbal. Már megint a kaja, igaz? De hát mit tegyek, ha a
konyham vészet éppúgy elvarázsol, mint a Louvre kincsei?
Szóval ezt a siskyt még évekkel korábban, az Egerben tartott szlovák konyham vészeti
napok idején magoltam be, és azóta is minden egyes alkalommal vigyorogva húztam el , ha
szlovákokkal akadt dolgom.
De Pozsonynál tartottunk! Tehát együtt pezsg ztünk Mariával, s mivel tudtam, hogy két
mondatot azért nekem is kell majd mondanom az öt perc múlva kezd d sajtótájékoztatón,
vehemensen gyakoroltam fordítómmal a könyvem szlovák címét: Vigyel som peklo, Vigyel som
peklo.
Majd eljött a nagy pillanat és a kamerák kereszttüzében, szaporán jegyzetel riporterek
gy r jében a következ t bírtam mondani ékes szlováksággal:
– Tisztelt egybegy ltek, kedves kollégák, meghatott és boldog vagyok, hogy végre szlovák
nyelven is megjelenhetett könyvem, a… a… a Sisky sz jahodovi penau!
Kész. A közönség fetrengett a röhögést l, én pedig szégyenemben a föld alá süllyedtem,
mint Mephisto a Faustban. De még ez a baki is belefért, egyszer en azért, mert – bevallom –
teljesen máshol járt az eszem. Nem is csoda, hogy mindent összevetve a Különkiadással jóval
kevesebbet utaztam, mint az el z könyveimmel. A korábbi években november végére már
bejártam az egész országot, most azonban fontosabb dolgom akadt a könyvbemutatóknál.
Pontosan tudtuk, hogy Barnabás fiunk melyik nap érkezik meg közénk. Benjamin
császármetszéssel született, és ezért második gyermekünket is így kellett világra hoznia
Gyöngyinek. Mivel a baba gyönyör en fejl dött a feleségem pocakjában, semmi sem indokolta
az id pont-változtatást. November 18-án reggel tehát abban a tudatban vittem be a feleségemet
a tatabányai Szent Borbála Kórházba, hogy még aznap megérkezik a kisbabánk. Délutánra meg
is lett, bár a szülés nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Egy hatalmas csomó volt a
köldökzsinóron, amely gátolta a véráramlást Gyöngyi és a kicsi között. A csomó szerencsére
laza volt, ezért jutott elég oxigén a babának, de egyetlen rántással megszorulhatott volna a
hurok, s abban az esetben tragédiával végz dik életünk egyik legboldogabb napja.
Valószín leg két dolog miatt írok viszonylag könnyedén a Barnabás születése körüli
komplikációkról.
Egyrészt olyan gyorsan történt minden, hogy már akkor, ott a kórházban sem fogtam fel,
milyen veszélyben volt a kisfiam. Pedig amikor kihozták Barnabást, még mutatták is a csomót,
csak aztán csippentették le a köldökzsinórt. Minden a szemem el tt játszódott, pillanatról
pillanatra tudtam, mi történik és hogy az orvosok, az asszisztensek uralják a helyzetet.
A másik ok, amiért kés bb elhomályosult a Barnabás születésével kapcsolatos hercehurca,
hogy szörny ség történt a nap hátralév részében.
Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik fenntartás nélkül hisznek Istenben. Az
igazán mély és meggy z déses hit átsegít a nehézségeken, megválaszol
megválaszolhatatlannak t n kérdéseket, és er ssé tesz a kihívásokkal szemben.
Istenben én nem hittem. Habár számtalanszor azon kaptam magam, hogy egyfajta tudattalan
er arra ösztökél, higgyek valami természetfölöttiben, valami földöntúliban, de sose neveztem
ezt a nem e világi hatalmat Istennek. És ha jó irányba fordultak a dolgaim, vagy teljesült
valamely vágyam, a hála érzete öntötte el a szívem. De magam sem voltam tisztában azzal,
hogy kinek, minek hálálkodom.
Nos, november 18-án kétszer fohászkodtam a megfoghatatlan hatalomhoz. Egyszer, amikor
egészséges gyermekem született. Másodszor pedig, amikor visszarángatták nagyfiamat a halál
karmából.
Pedig minden milyen csodálatosan indult! Ha belegondolok, még most is végigfut a hideg a
hátamon!
Miután kigyönyörködtem magam Barnabásban, megígértem Gyöngyinek, hogy másnap
reggel tejjel, friss kaláccsal és persze Benjaminnal ébresztem. Majd hazasiettem Oroszlányba a
nagy-fiamhoz, elhoztam a nagyapjától, és beültem vele a kádba. Imádta, ha az apjával
lubickolhat, és természetesen elvárta, hogy együtt hajókáztassuk a macijait, a nyuszijait, én
pedig örömmel mentem bele az önfeledt játékba. Érdekes módon Benjamin ilyenkor mindig
figyelt arra, hogy ne kelljen használni az Oroszlányba is magunkkal cipelt sz r t. Valahol
megtiszteltetés lehetett, hogy az apja bemászik mellé a habfürd be, talán úgy érezte, az a
minimum, hogy „ne tojjon a fejére”.
Aztán jött a vacsora és hamar kiderült, hogy tökéletesen fölösleges volt a fürdetés.
Benjamin fantasztikusan rövid id alatt, szinte a Forma-l-es pilóták hungaroringes körcsúcsát
megjavítva tudta elkeserít en összekenni magát kajával, és ennek csak egyetlen ellenszere volt:
az anyja gondoskodása. Miután azonban néhány napra nélkülöznünk kellett Gyöngyit, így a
röpke mobiltelefonos beszélgetés alatt, amit az utolsó magyar hadifogoly húgával folytattam,
serdületlen gyermekemnek sikerült combig összekennie magát a húslevessel.
Toma András húga azért hívott, mert András bácsi egyre rosszabbul járt, fürdeni meg már
szinte egyáltalán nem tudott a mély kádban. Valamivel kés bb felhívtam a nyíregyházi
polgármester asszonyt, akit azonnal kapcsoltak. Ilyenkor örülök, hogy ismerik a nevem. Két
nap múlva ott volt Tomáéknál a mozgássérülteknek való kád.
Benjamin tehát a szivárvány minden színét magára csöpögtette, mire végeztem a
telefonálással, és a tévé felé mutogatott. A híradóban épp Irakról volt szó, a gyerek
mozdulatlanul bámulta a hadonászó embereket. Aztán váltott a kép, és a m sorvezet kedves
hangon bejelentette: „Négy oroszlánbébi született a tokiói állatkertben…”. Megjelentek az
oroszlánbébik a képerny n, és Benjamin szeme abban a pillanatban felcsillant. Hirtelen
el relendítette a kezét a tévé felé:
– Ooaaah!
– Igen, így csinál az oroszlán, okos vagy! – simogattam meg a fejét. Abban a pillanatban
kiesett a kiskanál a kezecskéjéb l. Tekintete fennakadt, ajka elkékült, arca pedig rubinpirossá
vált az er lködést l.
Azonnal tudtam, hogy nagy a baj. Kitéptem a gyerekülésb l, a hátára terítettem egy
pokrócot, és rohantam vele lefelé a kocsihoz. A lépcs nél már hörögni kezdett. Még jobban
gyorsítottam, majdnem orra vágódtam a papucsomban. Úgy, lefekvés el tti ruhában értünk ki a
novemberi fagyba, de meg sem éreztem a hideget. Betettem a gyereket az anyósülésre, majd a
volán mögé vágódtam, és mint az rült, tépni kezdtem az ügyelet felé. Tudtam a számukat
fejb l, oda akartam szólni mobilon, hogy felkészülhessenek Benjamin érkezésére. De annyira
remegett a kezem, hogy alig tudtam lenyomni a telefon gombjait. Közben a térdemmel
vezettem, mert a másik kezemmel tartottam a kisfiámat, aki folyamatosan el akart d lni. Végül
úgy döntöttem, hogy kikeresem a memóriából az ügyelet számát. Míg görgettem a neveket,
egyre azon járt az eszem, hogy vajon mit nyelhetett félre a gyerek. Borsót? Husit? Répát?
Teljesen mindegy volt, mert Benjamin alig kapott leveg t. Beteges sápadtság váltotta fel rózsás
arcszínét, kis kerek szeme olyan kétségbeesésr l árulkodott, hogy fájdalmamban majd eszemet
vesztettem.
Végre kicsöngött. Álmos n i hang szólt bele a telefonba. Hadarni kezdtem, amib l egy szót
sem érthetett. Megismételtem lassabban.
– Félrenyelt valamit a kisfiam, fuldoklik! – mondtam tagoltan a kagylóba. A vonal
túloldalán csönd volt. – Ott tetszik lenni?
Csönd. Elüvöltöttem magam:
– OTT TETSZIK LENNI?
A n visszatért a készülékhez, nagyot fújt, mint amikor valaki rágyújt s az els slukkot
élvezettel a leveg be küldi.
– Mit nyelt félre a gyerek? – kérdezte síri nyugalommal.
Meg köszörültem a torkom. Igyekeztem nem elküldeni a francba.
– Fogalmam sincs, asszonyom. Fontos ez?
Hallottam, hogy megint szív a cigib l.
– Végül is nem annyira – fújta ki a füstöt. – Na most az a helyzet, tetszik tudni, hogy a
doktorn kint van háznál.
– Hol? Melyiknél?
– Nem tudom pontosan. Több helyre is hívták.
– És mikor ér vissza a rendel be?
– Azt se tudom.
– De… de a gyerekem fullad!
Csönd. Csönd. Csönd. Hallottam, hogy kifújja a füstöt.
– Tudja mit? Ha rosszabbodik az állapota, hozza be reggel.
Kattanás: megszakítottam a vonalat. Dühömben rácsaptam a kormánykerékre. A kisfiamnak
szinte behorpadt a mellkasa, annyira próbálta szívni a leveg t. Csikorogva fékezve irányt
változtattam. Elindultam kifelé a városból. A tatabányai kórházat tárcsáztam, ahol Gyöngyi
feküdt. Bár a kocsiban még ekkor is közel volt a h mérséklet a mínuszokhoz, vastag
cseppekben izzadtam. A kórházban nem vették fel a telefont. Újra próbálkoztam. A tízedik
csengésre beleszólt végre egy mogorva férfihang, gondolom az egyik biztonsági ember
lehetett:
– Tessék!
– Jó estét, a fiam félrenyelt, nincs oxigénje! Önök felé hajtok, fel tudnának készülni a
gyerek fogadására?
– Mi? Ide?
– Igen, fuldoklik a fiam.
– Az lehet, uram, de itt ilyenkor már nincs fogadás.
– Fogadás?
– Nincs rendelés, na.
– Nem értem…
– Mit nem ért?
– Hisz az ambulanciának éjjel-nappal…
Katt. Letette. Újratárcsáztam, nem vette fel. Tehetetlenségemben habzott a szám. Biztosan
önök is érezték már úgy, hogy most azonnal kinyírnak valakit dühükben, amiért egy olyan
országban élnek, ahol alapvet dolgok nem m ködnek. Nos, ezekben a pillanatokban
felhúztam képzeletbeli géppisztolyomat, és köröz mozdulatokkal végigsöpörtem a leveg t:
ratatatata!
Már az országúton hajtottam, amikor a szülészorvosunkat tárcsáztam. A felesége
gyerekorvos, k voltak az utolsó reményem, hogy esetleg civilizáltan is meg tudom el zni a
tragédiát, nem kell berúgnom a kórház üvegajtaját.
– Halló, tessék! – szólt bele fáradt hangon dr. P dör a telefonba.
– Jó estét, doktor úr, nagy baj van! A gyerek félrenyelt egy falatot, és nem kap leveg t!
Az orvos nem értette, mir l van szó. A gyerekem? Hisz csak néhány órás! Hogyan
adhattunk neki ételt? Megvolt magában a véleménye rólunk, felel tlen szül kr l, de csupán
annyit kérdezett:
– Hol van?
– Itt tartom a kezemmel, az anyósülésen. Száguldunk Tatabánya felé.
– Rendben. A kórháznál találkozunk!
Elképeszt gyorsasággal suhantak el mellettünk a kilométertáblák. Csörgött a telefonom.
Féltem, hogy Gyöngyi az. Mégis mit mondhatnék a frissen szült kismamának? De ha meg nem
veszem föl, gyanút fog, hogy valami baj van. A feleségemnek ijeszt en er s anyai ösztönei
vannak. Felkaptam a telefont, meg se néztem a kijelz jét.
– Halló!
– Ah, mein lieber Tvrtko! Was ist los? (Ó, kedves Tvrtkóm! Mizújs?)
Heinzi volt, az egyik kollégám a müncheni tévét l.
– Keine Zeit! (Nincs id m!) – mondtam, és lenyomtam a készüléket.
Benjamin hörgése csillapodott, féltem, hogy ez nem jót jelent. Szeme félig lecsukódott,
nyaka megfeszült, orrcimpái remegtek. Néha megvonaglott a szája széle, talán amikor végképp
elfogyott a leveg je és alig jutott be valamicske oxigén az elzáródáson keresztül.
Tatabányára érve, mintha szándékosan játszadozna velem a sors, minden lámpánál pirosat
sikerült kifognom. Csak az els nél álltam meg. Meg a negyediknél, mert szemközt, a
keresztez désen túl zsarukat láttam várakozni. Tisztában voltam vele, hogy ha áthajtok a
tiloson, a nekik való magyarázkodás tovább tart majd, mint kivárni a zöldet.
A kórház el tt aztán kipattantam a kocsiból, karomba kaptam a fiam, és rohantam az
épületbe. A bejáratnál egy biztonsági r lépett elém azzal, hogy nincs látogatási id .
Szerencsétlen flótás annak az ostoba képzetnek volt a rabja, hogy az utamat állhatja. De aztán
meglátta a tekintetemet és félrehúzódott. Az aulában már ott várt P dör doktor úr és a felesége.
Egyébként a doktorn volt Benjamin gyerekorvosa. Dr. P dör azonnal megértette, hogy nem
az újszülöttr l van szó, hanem a nagyobbik fiunkról. Haladéktalanul intézkedett.
Asszisztensek, ápolók rohantak felénk, de a gyerek fájdalmas grimaszt vágott, amikor el
akarták t lem venni. Azt se nagyon hagyta, hogy a doktor néni fogja a kezét. Felajánlottam,
hogy majd én viszem mindenhová. Az egyik rendel szoba felé tessékeltek, s menet közben
Benjamin lapockáján éreztem, hogy küzd a leveg ért. Odabent a fehér m b r vizsgálópadra
ültettem, s tartottam, hogy el re ne d ljön. Sírni nem volt se ereje, se leveg je, csak a szemén
láttam, hogy nagyon meg van ijedve. Tiszta könny volt. Az állkapcsa is reszketett, miközben
halántékán kidagadt egy ér az er lködést l. Megcsókoltam, aztán hátrahajoltam.
Leveg áramlás-mér t illesztettek a szájához, ijeszt eredményt mutatott. Dr. P dör idegesen
túrt a hajába. Azt hiszem, ebben a pillanatban döbbent rá, hogy nagyon komoly a baj. Tett egy
lépést hátrafelé, aztán kirohant a folyosóra. Mint kés bb kiderült, összetrombitálta a kórházban
föllelhet összes orvost. Közben megcsörrent a telefonom. Ezúttal valóban Gyöngyi volt az.
Nem mozdultam, hagytam csörögni a készüléket. Visszatért a doktor és arra kért, hogy
siessünk át a kórház régi szárnyába, mert meg kell röntgenezni a gyereket. Bólintottam,
indultam. Amíg az új szárnyban voltunk, ösztönösen a falhoz tapadtam. Ugyanis úgy tervezték
az épületet, hogy a fels emeletekr l is le lehessen látni a földszinti aulába, s én tudat alatt attól
féltem, hogy Gyöngyi odafent, a harmadikon esetleg kijön a folyosóra. Butaság volt persze,
hisz egy friss császáros anyuka néhány órával a m tét után örül, ha mozdulni tud. De valahogy
így éreztem biztosnak, hogy nem szembesül a kisfiúnkat ért szörny séggel.
Benjamin vigasztalhatatlanul sírdogált. „Apa – könyörgött a tekintete –, segíts!” Szólni
akartam hozzá, megnyugtatni, de bennem rekedtek a szavak. Csak tompa zümmögést voltam
képes kipréselni magamból, úgy simogattam a fiam fejét. Mellkasa újra kiemelkedett, mint
hajóorr a hullámokból, de a sírást megint zihálás váltotta fel.
– Most nem szabadna sírnia – bökött meg az egyik asszisztensn –, mert ha felköhögi azt,
ami megakadt a légcs ben, esetleg rosszabb helyre esik vissza.
A n re néztem. Dühös voltam, de hagytam a fenébe az egészet. jót akart, én meg hiába
kérdeztem volna, hogy mégis hogyan vegyek rá egy fájdalommal, rémülettel és oxigénhiánnyal
küszköd kisgyereket, hogy ne sírjon?
A régi szárny döbbenetesen lepusztult képet mutatott. Ehhez a részleghez hasonlítva
értékel dött csak fel igazán a modern, mutatós új épületrész.
Gyorsan a röntgenszobába tuszkoltak bennünket. Míg vetk ztettem, Benjamin egyre
szorosabban ölelte a nyakamat. Nem sokat tör dtem a véd köpennyel, szememet behunyva
tartottam a kisfiámat a gép alá, hogy legalább a látásomat ne tegye tönkre a villanás.
Pillanatokon belül megvolt a lelet, s kiderült, hogy az egyik tüd lebenyt zárja el az ott rekedt
falat. Benjaminnak tehát csak az egyik lebenye m ködött.
– Azonnal Pestre kell vinni – jelentette ki dr. Pödör. – Csak a Bethesda kórházban van
idegentest-osztály. Mi is el tudnánk távolítani a falatot, de csak gégemetszéssel.
– Gégemetszéssel?
– Úgy van.
– Arról nem sok jót hallottam.
– Nézze, Tvrtko, nem véletlenül javaslom Budapestet. A gégemetszésnek nyoma marad,
ráadásul sérülhet a hangszál, a torok. Ráadásul lehetnek egyéb szöv dmények is, ezért sajnos
nem a gégemetszés a legmegnyugtatóbb megoldás. Csak a végs …
– Értem, de mire Pestre érünk…
– Nyugalom, már riasztottam a rohamment söket. k olyan kocsival jönnek, amelyikben
akár m teni is lehet, s t, újjáélesztésre is alkalmas.
Ebben a pillanatban megcsörrent a csipogója. Elolvasta, mi van a kijelz n, majd
káromkodott egyet.
– Komárom-Esztergomban csak egy ilyen ment autó van, de az épp a megye túlsó felén,
Esztergomban vesztegel – mondta. – Azonnal jelzek a ment helikopternek.
Elviharzott. Megcsörrent a telefonom. Naná, hogy Gyöngyi keresett. Nem vettem föl.
Minden idegszálam a fiam felé feszült. Visszasiettünk a f épületbe, már azzal se tör dtem,
hogy az aula közepén állok. Kiestem id b l, térb l, ólomsúllyal nehezedett rám a
kiszolgáltatottság. A kisfiam egyre ernyedtebben feküdt a karomban, már sírni se volt ereje,
csak hüppögött. Kapkodtam a fejem a mellettünk elsiet fehér köpenyesekre, hátha
valamelyikük hozzánk jön, a mi ügyünket intézi. De nem, észre se vettek bennünket. Dr. P dör
bizonyára valamelyik orvosi szobában gy zködte a ment helikoptereseket, hogy szálljanak föl
a nyálkás-ködös novemberi télben, mert élet-halál kérdése. Az asszisztensek pedig
elszivárogtak mell lünk, hiszen amúgy is rettent en kevesen voltak a sok-sok betegre.
Eszembe ötlött, hogy fölviszem én a gyereket a saját kocsimmal Budapestre, de
mindenképpen meg akartam kérdezni dr. P dört, hogy nem jár-e túl nagy kockázattal.
Egyedül maradtunk hát a kisfiámmal. Már egyáltalán nem figyeltem az emberekre, akik
jöttek-mentek a folyosókon. Az imént még úgy vártam dr. P dör diagnózisát a
röntgenszobában, mint a spanyol inkvizíció áldozatai a rettegett Torquemada ítéletét, de
mostanra minden elcsitult, minden mindegy lett. Még abba se gondoltam bele, hogy ez a nagy
csendesség esetleg egy nagy tragédiát el z meg. Csak ácsorogtam a kisfiámmal az aula
közepén és csókolgattam a homlokát.
És akkor valami a hátamba nyilait. Mintha valaki kést döfött volna belém, szinte olyan éles
fájdalmat éreztem. Megfordultam, senki sem volt a hátam mögött. Forgatni kezdtem a fejem,
csak egy id s férfi beszélt telefonon a közelben. Fölemeltem a tekintetem az emeletre, majd
még följebb. És akkor hirtelen elállt a szívverésem. Önkívületemben lázálmot láttam: egy
Gyöngyire emlékeztet n i alak állt odafönt a harmadikon, a korlátnak d lve. Hunyorogtam,
próbáltam kivenni a vonásait a félhomályban. Aztán hirtelen kitisztult minden, s megláttam a
feleségem furcsa, szúrós tekintetét. Mint két lobogó lángocska egy sötét folyosó távoli végén,
úgy sütött a szempárja. Automatikusan igazgatni kezdtem a fiunk frizuráját, hisz anya el tt
mégsem nézhet ki ilyen szörnyen! Szegénykém hajacskája feszesen tapadt a halántékára.
Gyöngyi mozdulatlanul állt, hálóinge meg-meglibbent a huzatban. A világ legmélyebb
ösztöne, az anyai megérzés hozta ide, és sejtése beigazolódott. Honnan ez a földöntúli köt dés
anya és gyermeke között? Hogyan lehet, hogy kontinensek távolából is megérzik az anyák, ha
gyermekükkel történik valami?
Végigfutott a hideg a hátamon. Csak el ne induljon lefelé a sebével! Inkább fölmegyünk
hozzá mi!
Indultam is volna, ám abban a minutumban befutott P dör doktor két ment ssel.
– Jöttünk, ahogy tudtunk! – szabadkozott a vörös orkánkabátosok vezet je. – Azért
Esztergom nincs a szomszédban!
Egy pillantást vetettem fölfelé, kezemet a fülemhez téve jeleztem Gyöngyinek, hogy hívni
fogom. Aztán kisiettünk a rohamkocsihoz.
– A helikopter nem száll fel ilyen pocsék id ben – mondta dr. P dör kifelé menet. Az épület
el tt betették Benjamint a ment autóba, s én is beültem mellé. Köszönetet rebegtem P dör
doktornak és a következ pillanatban már Pest felé száguldottunk.
Életem egyik legnehezebb pillanata el tt álltam: Gyöngyit tárcsáztam. Az els csöngés után
felvette, nem szólt bele. Lassan, rekedten beszéltem.
– Ne izgulj, minden oké. Nincs semmi baj, csak félrenyelt valamit. Minden második gyerek
félrenyel valamit. Ott vagy?
Ott volt. Hallottam, ahogy lélegzik. Azonnal kiigazodott a hablaty szövegemen. Pontosan
tudta, milyen nagy a baj. Anya volt.
Egyszer csak megszólalt, nagyon halkan:
– Ugye megmented?
– Hát persze, szívem, persze, de hidd el, hogy ez az egész csak egy rutin beavat…
– Ugye megmented? – ismételte meg Gyöngyi nagyon halkan.
– Meg…!
Folytattam volna még, de Gyöngyi megszakította a vonalat. Talán hogy ne halljam, ahogy
sír.
Száznyolcvannal szirénáztunk ki az autópályára. Nem sokkal Tatabánya után van az Ml-en
egy hosszan emelked kanyar. Na, ott azt hittem, elszállunk. Nem szálltunk el, csak
eszeveszett sebességgel hajtottunk el re. Benjamin derekasan küzdött a fájdalmával, ehhez egy
szájára kötött oxigéncs volt a segítségére. Pihegett, mint egy vérzett kismadár, de egy
pillanatra sem engedte el a kezem.
Néztem a kisfiámat, és a sorsomon töprengtem. Nem sok értelme volt mások életéhez
hasonlítani a magamét, de id nként megtettem. Néha azt nem értettem, hogy miért ajándékoz
meg a sors sokkal több jóval, mint a többi embert. Néha pedig azt találtam érthetetlennek, hogy
a balszerencse sokkal többször bezörget hozzám, mint másokhoz. Rendben, aláírom, korábban
veszélyes életet éltem, s bizony a dolgok velejárója volt, hogy a szerencsétlenségekb l
alaposan kijusson nekem. De mióta apa lettem, igencsak visszavettem a tempóból, és ehhez
képest éreztem aránytalannak a rám mért sorscsapások mennyiségét.
Ahogy megyünk el re az életben, a sors egyre rakja ránk a terheket. Ha kemény a
koponyánk meg a lelkünk, és elég széles a hátunk, akkor elbírjuk a csapásokat. De néha eljön a
pillanat, amikor perlekedni kezdünk a sorssal. Hogy miért mi, miért most, és miért ennyire?
Nos, ott, a ment autóban is egy ilyen pillanatot éltem meg. Volt rá id m, hisz rohamtempóban
is háromnegyed óráig tartott Pestre érnünk. Köröztek agyamban a szomorú gondolatok,
kínosan feszengtem az ülésen. Eközben pedig kérdéseket tettem fel valakihez, akinek a
létezésében alapvet en nem hittem. Arról faggattam, miért van, hogy a fiam mindössze másfél
esztend s, senkinek sem ártott, áldott jó gyermek, és most mégis az életéért küzd. Választ nem
kaptam, igaz nem is vártam.
Mardosott az önvád is, hisz ott voltam Benjaminnal, amikor félrenyelt, mégsem hittem,
hogy eljátszottam a gyerekhez való jogomat. Haragudtam magamra, de ha objektív akartam
lenni, azt kellett mondanom, hogy nem tehetek arról, ami történt. És talán ez a legtragikusabb
az egészben. Hogy t lem, t lünk függetlenül is baj, s t akár tragédia is történhet a gyerekkel.
Épp a napokban hallottam az egyik barátunk kislányáról, hogy szaladt a kutya után,
megbotlott, és olyan szerencsétlenül esett, hogy a cumi felszakította a szájpadlását, úgy kellett
összevarrni. Egy másik ismer s kisfiú fejére pedig ráesett egy százéves fa hatalmas ága,
miközben szüleivel egy presszó teraszán kólázott. Azonnal szörnyethalt. Vérfagyasztó, hogy
mindezek ellen semmit sem lehet tenni, csak imádkozni a szerencséért!
A rádió-adóvev éles csipogása zökkentett ki a gondolataimból. Épp elsuhant mellettünk a
Budapest tábla. Végtelennek t nt az a háromnegyed óra, amíg felértünk a Bethesda kórházba.
Egy viszonylag nyugodt félóra után Benjamin megint tátogni kezdett. Valahol mélyen abban
bíztam, hogy álomba merül a fáradtságtól, de nem aludt el. Puszit nyomtam az orra hegyére, és
némán néztem. Lepergett el ttem az elmúlt egy év vele, a mi imádott kis jövevényünkkel.
Amikor felsírt a születésekor, aztán az els nevetése, amikor kibújt a fogacskája… és az
ölelése, az összehajlás, a bubukázás, ami nélkül nem tudott elaludni… kész voltam idegileg.
Arra eszméltem, hogy feltépik a ment autó ajtaját és kirántják a kezemb l a gyerekemet.
Benjamin üvölteni kezdett, de itt most tényleg nem volt kecmec. Valahol a háttérben
fölfedeztem a f orvost is, egy partiról rángatták be. Úgy éreztem magam, mintha a Vészhelyzet
egyik epizódjába csöppentem volna. El ttem tolták a fiamat, már altatták, cs lógott ki a kis
karjából. Nem is tudom, melyik pillanatban kötötték be neki az infúziót. Észre se vettem. Azt
hiszem, akkor már nem voltam magamnál. Injekció, mélyaltatás, endoszkóp, közben
elmosódott arcok t ntek föl mellettünk, és mi csak mentünk, egyre mélyebbre a kórház
bend jében. Aztán egyszer csak betolták a fiamat egy m t be, és bezárták az orrom el tt az
ajtót.
– Dr. Réti Csaba vagyok – lépett elém az szes, hatvan körüli szakállas f orvos. –
Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj.
És akkor ijedten a következ kérdést hallottam kibukni a számon:
– Meghalhat a fiam?
Nem érkezett válasz. Az orvos kutatóan fürkészte az arcom, mintha azt vizsgálta volna,
valóban kinyögtem-e ezt a szörnyen hangzó kérdést. Aztán amikor látta, hogy bizony tényleg a
gyerekem élete után érdekl dtem, így szólt:
– Nézze, ez egy életment m tét.
Elborult az agyam, de igyekeztem nyugalmat er ltetni magamra.
– Meghalhat a fiam? – ismételtem meg a kérdést színtelen hangon.
Az orvos hallgatott egy darabig, aztán azt mondta:
– Meg. De nem fog.
Azzal bement a m t be. Álltam a folyosón leforrázva, majd odabotorkáltam a fal mentén
húzódó padsorhoz és lerogytam. Tíz perc kellett hozzá, hogy föleszméljek. Körülnéztem. A
kés i órához képest meglehet s z rzavar volt a folyosókon. Közvetlenül az ablaknál egy apuka
sétálgatott fel-alá, s közben blazírt pofával dúdolgatott. Id nként megállt, hogy a holdra
ásítson, aztán csukott szájjal dúdolt tovább. Úgy t nt, gyakori vendég lehet itt a kórházban. Ám
amikor egy csonttá-b rré fogyott kisfiú t nt föl a folyosón, abbamaradt a dúdolás. A gyermek
olyan szánalmas állapotban volt, hogy a férfinak elment a kedve a dudorászástól. A kisfiú
sz ke fejecskéjéb l messzire kinyúltak elálló lapátfülei, szemfogai, mint két agyar meredtek ki
ajkai közül. Szemhéja körül ráncháló remegett. Nyoma sem volt lényében a gyermeki
örömnek, görnyedt tartása szenvedésr l, fájdalomról árulkodott. Milyen hamar feln nek ezek a
nagybeteg gyerekek! Milyen hamar vége szakad a gyermekkoruknak!
A kisfiú mellém érve halk „jó estét!”-et rebegett, majd belépett a m t vel szemközti
mosdóba. Amint becsukódott mögötte az ajtó, nyüszít zokogás törte meg a csendet. Egy
anyukát láttam a folyosó túlsó végén. Egyik térde a földön volt, homlokát egy oszlopnak
támasztotta, s rázkódott a sírástól. Divatosan fésült, gesztenyebarna fiatal orvosn állt fölötte
tehetetlenül. Gondolom, hozhatta a rossz hírt az anyának…
Megcsörrent a mobilom. Gyöngyi keresett. Önkéntelenül is felálltam, fogadtam a hívást.
Elmondtam a feleségemnek, mi a helyzet. Hallgatott, nem kérdezett. Mit is kérdezhetett volna?
Ahogy befejeztük a „beszélgetést”, Benjamin keresztapját, Klausmann Kornélt tárcsáztam.
Kulcsa volt a lakásunkhoz, szerettem volna, ha behoz néhány holmit a kórházba, mert tisztában
voltam vele, hogy éjszakára is benn tartják a kisfiámat. De Kornél ki volt kapcsolva. Üzenetet
hagytam neki. Aztán visszaültem a padra. A kisfiú épp kicsoszogott a mosdóból. Biccentett,
majd visszament a kórtermébe. Hátrahajtottam a fejem. Valahonnan kávéillat kígyózott felém.
Hirtelen nyílt a m t ajtaja, és az egyik asszisztensn viharzott ki rajta.
– Minden rendben van, apuka! – vetette oda. Felpattantam, hevesen kezdett dobogni a
szívem: ugyanezt mondták Gyura Barbaráéknak is kisfiúk, Nail m tétje végén. Akik olvasták a
Különkiadást, tudják, mi lett a történet vége.
Az asszisztensn elt nt a lépcs n, ismét csend ülte meg a folyosót. Csigalassúsággal teltek a
percek, már vagy egy órája tarthatott a m tét. Valami megfoghatatlan mormolásra kaptam fel a
fejem. Id kellett hozzá, hogy rájöjjek: én vagyok az, és éppen imádkozom.
Arra eszméltem, hogy egy kislányt tolnak el el ttem. Majd lefékezték a kocsit a m t
melletti orvosi szobánál, és a fiatal, fehér köpenyes ápoló beugrott a helyiségbe valami
papírért. A kislányt egy id sebb úr követte utcai ruhában, alighanem a nagyapja lehetett.
Rábízhatták a szül k a gyereket, amíg k színházba vagy moziba mentek. Hogy pontosan mi
történhetett, azt nem tudtam, de minden bizonnyal valamiféle mérgez t ihatott vagy ehetett a
kicsi, mert az orrán keresztül a gyomrába tolták a szondát. Szegény kislány ijedten hipnotizálta
az oldalánál lógó zacskót, amelybe egyenletesen csöpögött a zöldes váladék az orrából
kacskaringózó csövön keresztül. Vékony ujjai közt egy apró macit nyomorgatott, és néha lopva
a nagyapjára pillantott. A férfi széles, szögletes kezében világoskék vászon zsebkend t
gy rögetett, néha megtörölte vele a tarkóját és a nyakát. Látszott, hogy meger ltet
pillanatokon van túl, s mostanra valamelyest megnyugodott. Jött az ápoló, a kis csapat
visszatolatott a folyosón. Megszólalt a mobilom, Kornél volt az.
– Mi van a gyerekkel? – hörögte a telefonba. Semmi megjátszott részvét, m vi aggódás nem
volt a hangjában. Nem is lehetett, mert úgy imádta a keresztfiát, mintha a saját édesgyereke lett
volna.
– Még bent van a m t ben – mondtam, majd sorolni kezdtem, miket kellene behoznia.
Pizsamát, váltás ruhát, zoknikat, pólókat, fogkefét, szappant, törülköz t, meg valami játékot.
Kornél azt mondta, hogy húsz percen belül a kórházban lesz.
Tíz perc múlva ott volt. Épp akkor érkezett, amikor Réti doktor kilépett a m t ajtaján.
– Beszélhetünk? – húzta le kezér l a gumikeszty t, miközben kérd pillantást vetett Kornél
felé.
– A keresztapja – magyaráztam sietve –, nyugodtan lehet el tte.
– Rendben. Akkor jöjjenek.
Követtük a m t be, pontosabban a m t el tti vizsgálóba, mert Benjamint akkorra már
el retolták. Úgy feküdt ott az alvó kisfiam, mint egy angyal. Hamvas kis arca végre nyugalmat
sugárzott. Az egyik n vérke óvatosan betakarta, közben megsimogatta a karját. Körülöttünk
négyen álltak, mind fehér köpenyben. Láttam a szemükön, hogy boldogok. Megmentették a
kisfiámat. Réti doktor egy üvegtálkát tartott a tenyerén.
– volt a ludas – mutatott a tálkában sárgálló répadarabra. Nem hittem el, hogy ez a nem is
olyan nagy falat kiolthatta volna Benjamin életét. Kornél is csak szótlanul ingatta a fejét.
– A falatka pont úgy esett a lebeny nyílására, hogy elzárta az egyik tüd t – magyarázta a
f orvos. – Ráadásul a répa különleges illóolajat tartalmaz, ezért a gyermeknek most
tüd gyulladása van. Az altató hatása úgy két óra múlva múlik majd el.
Hálámat nem tudtam másképp kifejezni, egyszer en megöleltem az orvost és
megköszöntem a fiam életét.
Hálás voltam azért is, mert nap mint nap újabb és újabb szörny ségeket hallani a magyar
egészségügyr l, az egészségügyben dolgozók flegmaságáról, érzéketlenségér l, hanyagságáról,
vagy épp arról, hogy még a gyerekosztályokon is ridegen, nemtör döm módon bánnak a
kicsikkel. És akkor itt van egy P dör doktor, meg egy Réti doktor, meg vagy egy tucat
csodálatos asszisztens, n vérke és m t sfiú, és szemmel láthatóan a lelküket kitéve harcolnak
egy gyermek egészségéért.
Hadd higgyem azt, hogy ez a különleges figyelem nem Vujity Tvrtko tv-riporter
gyermekének szólt. Hogy ezekt l az emberekt l mindenki ugyanazt a tör dést, lelkes
segít készséget kapja, mint amivel engem elkápráztattak.
Már csak azért sem hiszem, hogy kivételeztek volna velem, mert a n vérke, aki az imént
még odaadóan simogatta a fiam karját, három perc múlva, a Gyöngyivel immár a folyosóról
lefolytatott nyugtató telefonbeszélgetést követ en, kerek perec kijelentette, hogy nem
maradhatok a fiam mellett. Ezen Kornél egy kicsit elmosolyodott, mert pontosan tudta, milyen
mindenre képes apatigris vagyok.
A szabályzat szerint csak az anyukák alhatnak bent a gyerekekkel, mert nincsenek
koedukált vendégszobáink – hajtogatta ellentmondást nem t r hangon a n vér, és azzal se
tudtam meglágyítani a szívét, hogy azt a betegjogi törvényt idéztem, mely szerint egy feln tt
korú egyénnek joga van bent maradni éjszakára a beteg kiskorú mellett.
– Fizikai képtelenség, mert nincs rá helyünk – tárta szét két karját a n vérke.
– Kérem, én egy széken is elvagyok reggelig, csak tegyék a széket a gyerekem ágya mellé –
kérleltem a n vérkét, aki végül, látva eltökéltségemet, megadta magát. Mint mondják, minden
nagykapu mellett ott egy kiskapu. A kiskapu ezúttal egy fiúkórterem volt. Betolták Benjamint
tíz virgonc gyerek közé, és én vele tarthattam. Nem volt nálam boldogabb apa. Kornél
hazaugrott a holmikért, majd miután visszatért, rögtön el is búcsúzott azzal, hogy másnap
reggel értünk jön. Sorra kezet fogtam a srácokkal, akik rendkívül örültek jöttemnek.
– Fiúk, a kicsi babámat most m tötték, nem gond, ha itt maradok vele? – kérdeztem.
Megrázták a fejüket. Felismertek, de egyel re féltek megszólítani. Látván, hogy Benjamin
alszik, lecsendesítették a hangjukat. S t, egyikük szolgálatkészen odapattant hozzám és a
n vérkéhez, amikor egy másik ágyat toltunk Benjamin ágyához. Még a rácsot is segített
lecsavarozni, hogy elférjek rajta. Bár nem nagyon terveztem, hogy azon az éjszakán aludni
fogok. Nem is lehetett volna, a n vérke ugyanis így búcsúzott:
– Ki kellene kötnünk a kicsi kezét, nehogy kiszedje magából az infúziós csövet, de ha itt
marad vele az apuka, és figyel rá, akkor nincs szükség ilyesmire.
Benjamin mélyen aludt. A kórterem ablakához léptem, a kés i óra ellenére még mindig
nagy volt a forgalom odakint. A lámpák fénysugara cikcakkban ver dött a rácsok között az
ágyakra, majd megpihent a gyermekek arcán.
– Akkor odaadod? – hallatszott egy cérnavékony hang az ajtó fel l. Odafordultam, egy
kislányt láttam a bejáratnál. is észrevett, de nem riadt meg. Zavartan elmosolyodott, mint
akit rajta kapnak valami csínyen, de látta, hogy nincs rajtam köpeny, így tovább kutatott
tekintetével a félhomályban.
– Odaadod a játékot?
Kefehajú, kerek arcú kiskölyök kászálódott ki a széls ágyból, el kotort a fiókjából egy
nyomogatós elektronikus játékot. Odavitte a kislánynak, aztán visszafeküdt az ágyába. A
kislány nem mozdult, szép, mandulavágású szemével Benjamint méregette. Aztán rám nézett,
és azt kérdezte:
– Itt hagyjam neki?
Elmosolyodtam.
– Nem, köszi, úgysem tud vele játszani. Nagyon kicsi még, tudod?
A kislány bólintott, aztán elt nt a sötétben.
– Én ismerem a bácsit a tévéb l! – ült föl ágyán a legbátrabb fiú. Ízes beszédéb l arra
következtettem, hogy vidékr l jött.
– Biztos? – kérdeztem.
– Aha. M sorvezet tetszik lenni, igaz?
– Majdnem – feleltem.
– Sokat tetszik utazni a világban, ugye? – szólalt meg egy másik srác.
– Szoktam. Figyeljetek, tegez djünk, jó?
– Jó! – csillant fel a szemük. – Tetszik nekünk mesélni valami érdekeset?
– Hát persze – mondtam, és belekezdtem egy történetbe, amely a brazíliai serd ben
játszódott, és egy bennszülött kisfiúról szólt. Mire a mese végére értem, már mindannyian
aludtak. Odabújtam a kisfiam mellé, hallgattam a szuszogását. Talán még sosem éreztem
magam ilyen közel hozzá. Szinte összeforrtunk. Egyszer csak felnyitotta a szemét, s fáradt,
szürke tekintetét tétován rám szegezte.
– Ne félj, kicsim, nem lesz több fájdalom – suttogtam. Belefúrta arcát a mellkasomba, és a
következ pillanatban már újra aludt.
Hallgattam a fiúk egyenletes szuszogását, mintha kicsi testükkel együtt betegségük is
pihenni ment volna. Most, hogy túl voltunk életünknek ezen az árnyas mellékösvényén,
mérhetetlen nyugalom áradt szét bennem, no meg persze a hála érzése. Legszívesebben
virágból font diadalívet állítottam volna fel a kórház bejáratánál kisfiam megment inek
tiszteletére.
Elbóbiskoltam. Aki volt szül , ismeri azt a fajta szundítást, amikor bár félálomban
igyekszünk kikapcsolódni, a kikapcsolás helyett inkább csak tartalékra állítjuk agyunkat, s a
legkisebb rezzenésre is felnyitjuk szemünket. Amikor „felijedtem”, Benjamin még javában
aludt, de a tegnapi kislány ott ücsörgött az ajtóban, és azzal a fiúval sutyorgott, akit l az
elektromos játékot elkunyerálta.
– Én operaénekesn leszek, tudod? – mondta éppen a kislány a fiúnak.
– Igen?
– Aha. Vagyis inkább hangversenyeken fogok énekelni, mert az operákban olyan buták a
n k, legalábbis anyukám szerint. De azért fellépek majd operaházakban is, hogy legyen sok
pénzem.
– Miért legyen sok pénzed?
– Mert… hát hogy ne legyenek többé ilyen kórházak, meg beteg gyerekek, azért!
Elmosolyodtam. Hallatszott, hogy a folyosón sorra nyitják az ablakokat az ápolón k, majd
bekukkantanak a kórtermekbe.
A következ két óra olyan eufóriában telt számomra, hogy jóformán alig emlékszem, mi
történt. Belátogatott Benjaminhoz az osztályos orvos, kés bb Réti doktor úr is megnézte az
egyik vizsgálóban, majd recepteket írtak nekünk és elengedtek bennünket. Szinte el se hittem,
de a kisfiamon mintha meg sem látszott volna, hogy tíz órával korábban még az életéért
küzdöttek. Réti doktor kimérten közölte: a gyermekem meghalhatott volna, mert elzáródott a
tüdeje, de ha kiszedték az elzáródást okozó idegen testet, akkor már nincs baj. Csak az enyhe
tüd gyulladására kell gyógyszert adnunk neki, azt pedig otthon is lehet szedni. Ráadásul – a
jóságos orvos szerint – az otthoni környezet segíteni fog Benjaminnak, hogy elfelejtse ezt az
egész szörny séget. Döbbenetes, milyen különleges anyagból vannak gyúrva ezek a
kisgyerekek!
Kornél vitt le minket Tatabányára, egyenesen a kórházba. Vásároltam egy szál rózsát,
levágtam a töviseit. Aztán Gyöngyi szobája el tt leguggoltam a kisfiamhoz, és azt suttogtam
neki:
– Kicsim, ott van bent anya, vidd be neki a rózsát.
Azzal betessékeltem a szobába. Az ajtórésen keresztül csak annyit láttam, hogy Benjamin
odatotyog az anyja ágyához, Gyöngyi pedig átöleli, miközben peregnek a könnyek a szeméb l.
Hát ez volt az én életem legpokolibb története. És, kedves olvasóm, tartozom még egy
vallomással. Ott, abban a bizonyos ment autóban, kisfiam életéért imádkozva fogadtam meg:
ha Benjamin túléli ezt a szörny séget, belevágok még egy könyvbe, nevezetesen ebbe, amelyet
most a kezében tart. És megfogadtam magamnak azt is, hogy a születend könyvnek már nem
Pokoli történetek lesz a címe, hanem éppen az ellenkez je. Angyali történeteket akartam
bemutatni, az újrakezdésekr l, a megalkuvást nem t r harcokról, az isteni egymásra
találásokról. Ezekben az id kben ezért volt számomra, egy édesapa számára mindennél
fontosabb, hogy megkíséreljem visszaadni egy lánynak, az én énekes barátomnak a soha sem
látott édesapját. Egy embert, akir l még csak emlékei sincsenek, és aki csak az álmaiban
létezett. És – megkockáztatom azt is – ez volt életem legfontosabb vállalkozása. Most, e
terjedelmes kacskaringó után pedig térjünk vissza történetünkhöz, vagyis az Evelyne-akcióhoz,
melynek id vel – azt hiszem, most már érthet módon – teljesen a rabja lettem.
Szóval, újra eljött egy Megasztár-forduló, mi pedig ismét ott ültünk Gyöngyivel a
néz téren, és szorítottunk Evelyne-nek, aki meglehet sen rosszul énekelte el a Sajtból van a
hold cím számot. Imádkoztam, hogy ne most essen ki. Elkeserít , ha rossz produkcióval kell
búcsúznod egy versenyt l. Másképp emlékeznek rád, ha kit n en énekelsz, és úgy kell menned
a csapatból.
Evelyne maradhatott, de nem t nt túl feldobottnak a szokásos vacsoránkon. Gyöngyi
hazarohant a gyermekeinkhez, mi meg megpróbáltuk közösen kielemezni Evelyne szereplését.
Túl mély fekvés volt a dal, duzzogott fejcsóválva a barátom, és amúgy is rossz napot fogott
ki. Meg is h lt egy kissé a szokatlan tavaszi h vösben, ezért szinte ki se bújt a teásbögréb l.
Fel akartam vidítani, de minden próbálkozásom sikertelen maradt. Aztán egyszer csak a
következ mondat szaladt ki a számból:
– Elmegyünk Sierra Leonéba az apádhoz!
Dermeszt szél süvített át az éttermen, az ablakok résein keresztül, s dörömbölve rugdosta a
tet t a fejünk felett. A pincérek gyorsan bezárták az ablakokat, és felkapcsolták a f tést. Ennek
a 2004-es tavasznak nem sok köze volt a régi, igazi tavaszokhoz. S hogy e kijelentésnek
nyomatékot adjon az id járás, szakadni kezdett az es és csak percekkel kés bb hagyott alább.
Az egyetlen vendég az étteremben, aki meg se rezdült a vihar belép jét l, Evelyne volt.
Illetve még valaki: én. Mindketten dermedten bámultunk egymásra, s mindketten igyekeztünk
megemészteni az imént elhangzott mondatot.
szintén szólva én magam is meglep dtem azon, hogy miképp is ejthettem ki a számon ezt
a baromságot. A világ legszörny bb országába! Egy kétgyerekes apa, meg egy törékeny
húszéves lány! Na ja, Móricka álmodik!
És ekkor, valahonnan nagyon távolról egyetlen szócska ütötte meg a fülemet:
– Mikor?
Evelyne-t néztem. Láttam, hogy mozog a szája, de nem kapcsoltam össze a szócskát a
látvánnyal. Valószín leg eszembe se jutott, hogy valaha is feltenné ezt a kérdést.
Pedig feltette. És hogy honnan jöttem rá, hogy t le származott a kérdés? Onnan, hogy
megismételte:
– Mikor?
– Mit mikor, kisszívem? – tetettem az idiótát.
– Mikor indulunk?
Megköszörültem a torkom. Idestova harminckét esztendeje koptatom a földkérget, de soha
nem lepett meg még jobban kérdés.
Nem visszakozhattam. Pedig szívem szerint megtettem volna, ó, de mennyire! Azért tettem
egy kósza kísérletet, hogy jobb belátásra bírjam Evelyne-t.
– Veszélyességi szempontból az ENSZ különböz kategóriákba sorolja be a világ országait
– mondtam nagyon monoton és nagyon luftos hangon. – Egyt l hétig számozza az államokat.
Eddig csak egyetlen állam kapta meg a legrosszabb számot, a hetest. Szerinted melyik?
Evelyne megvonta a vállát.
– Sierra Leone? – kérdezte a világ legtermészetesebb hangján.
Bólintottam. Evelyne megitta a maradék teáját, majd letette a bögrét a vacsora romjai mellé.
– Ne menjünk? – kérdezte.
– Sierra Leonéban nincs kormányzati hatalom. Nincs jogrend. Nincs rend rség. Nincsenek
törvények. Semmi sincs. Mindenki azt csinálhat az utcán bárkivel, amit csak akar. Megölheti.
Megkínozhatja. Meger szakolhatja. És sosem fog érte felelni. Tudod, mint az skorban.
– Ne menjünk? – kérdezte keményebb hangon Evelyne. Néztem a szemét. Eleven t z
lobogott benne. Szívemben a félelem és a kíváncsiság különös, furcsa érzése kavargott.
Lehajtottam a fejem, úgy motyogtam:
– Hogy a francba fogom én ezt otthon Gyöngyinek beadni…
Halvány, kékeszöld fény sz r dött be az ablakokon. Evelyne felállt az asztaltól.
– Gyere, sétáljunk egy kicsit! – mondta.
– Ilyen id ben? De hisz meg vagy fázva! – néztem rá értetlen kedve.
– Gyere! – mondta, és felhúzott a karomnál fogva. Fizettünk, majd kisétáltunk az utcára. A
vadsz l vel befuttatott, hosszúkás téglaépület oldalánál Evelyne el vett egy nejlonzacskót, és
eltépte az összehegesztésnél. Aztán a fejünk fölé emelte:
– Fogd meg a másik végét!
Sétálni kezdtünk az es ben, ilyet nem csináltam már vagy tizenöt éve.
– Amióta eszemet tudom, arra készültem, hogy találkozzak apámmal – kezdte Evelyne. –
Ha erre gondolok, akkor nem tör döm vele, milyen állapotok uralkodnak Sierra Leonéban. De
neked nem ilyen könny a döntés. Nem er ltethetem rád, hogy oda gyere. Két gyereked van, és
különben is: mi közöd neked az apámhoz. Nekem fontos, neked azonban csak egy a riportjaid
közül.
Fájt, hogy ezt mondja, de bizonyára az én hibám volt, hogy nem tudta, milyen sokat
jelentene számomra, ha megtalálhatnám az apját. Err l sosem beszéltünk, és ez volt az els
alkalom, hogy egyáltalán szóba került az utazás. Eddig csupán annyit tudott Evelyne, hogy
rákattintottam az interneten Sierra Leonéra, illetve hogy megkerestem az Interpolt. Ezt egy jó
barát megteszi a társának.
De elutazni a pokolba… ahhoz nem egy jó barát, hanem egy rült kellett.
Egy hétig rágódtam a dolgon. Azt a hetet egy frissen megnyitott balatoni szállodában
töltöttük a családdal. A hét második felében már ott tartottam, oké, megbeszélem Gyöngyivel,
hogy Sierra Leonéba utazom. De aztán az élet apró mozzanatai újra és újra elterelték
figyelmemet a témáról.
Történt például, hogy a hotel tulajdonosa felismert a bejelentkezésnél. No, ezzel l ttek is a
nyugodt pihenésnek. A tulaj ugyanis azonnal maga elé citálta a többségében még csak
próbaid s alkalmazottakat.
– Tudják, ki van itt? – vonta össze a szemöldökét (a részleteket kés bb az egyik takarítón
kotyogta el). Az alkalmazottak összenéztek: csak nem a munkaügyi felügyel ség? Vagy az
APEH? (Megfigyelték már, hogy Magyarországon az emberek jobban félnek az APEH-t l,
mint a rend rségt l?)
– Na hallózzanak csak ide! – halkította le hangját a tulaj. – Egy híres riporter jött ide a
szállodába a családjával, a Trutykó! Azt ajánlom, lessék minden gondolatát! Mert ez aztán
hírünket viszi a nagyvilágba! Vagy le is járathat minket, értik? Fontos vendég, értik? Very
Important Person! V.I.P.!
Az alkalmazottak bólogattak és fogadkoztak. Naná, próbaid n? Szegények.
És attól a perct l kezdve elkezd dött a vessz futásunk.
– Nem tetszik kérni új törülköz t? – kérdezte a szobaasszony, pedig még épphogy csak
átvettük a szobánk kulcsait.
– Felvigyem a gyerekjátszó kulcsát? – telefonált fel a recepciós.
– Elég meleg a leves? – kérdezte meg félszázszor a pincér a hotel éttermében.
– Nincs szükségük még egy kispárnára? – vágta magát vigyázzállásba a mosodás.
Kénytelen voltam egy négyszemközti beszélgetésre invitálni a tulajdonost és nyomatékosan
megkérni arra, hogy kezeljenek bennünket úgy, mint bárki más hétköznapi halandót. El ször
nem értette, mit akarok, de aztán szaporán bólogatni kezdett. Hanem az embereib l nem tudta
egy csapásra kiirtani az feltétel nélküli, szolgaias alázatot. Amikor Benjamin egy alkalommal
rettent en idegesít en csapkodni kezdte a recepción található hívócseng t és én rohantam,
hogy leállítsam, egyben s r n bocsánatot kérjek, a recepciós, ahelyett, hogy rászólt volna,
mélyen meghajolt, és azt mondta: „Köszönöm, kisfiú, hogy ezzel a cseng vel játszol!” És ezt
halálosan komolyan is gondolta.
Egyszóval zajlott körülöttünk az élet, így sok alkalmunk nem volt arra Gyöngyivel, hogy
nyugodtan átbeszéljük közös dolgainkat. Aztán, ahogy az már annyiszor történt, a feleségem
egyszer elkapott egy telefonbeszélgetést. Épp Suha Gyurival egyeztettem a korábban
megbeszélt találkozónkról, s Gyöngyi fülét megütötte, hogy kiszaladt a számon: „Gyurikám, az
utolsó beszélgetésünk óta változott egy s más, és Evelyne személyesen szeretne találkozni az
apjával.”
Aznap este a gyerekek furcsa módon már este nyolckor lefürdetve feküdtek az ágyunkban
(máskor este tíz körül még nagyban folyt nálunk az élet). Gyöngyi a kezembe nyomott egy
mesekönyvet, és arcára öltötte a nyájas emberev mosolyát. Miközben olvastam, szigorú
szemmel nézett. Tudtam, csak arra vár, hogy elaludjanak a gyerekek.
Így is volt. Miután Benjamin követte Barnabást az álmok birodalmába, Gyöngyi kihívott a
hotelszobából a folyosóra.
– Mesélj! – mondta odakint.
Nagy leveg t vettem.
– Na, az van, hogy kerestetjük Evelyne apját, de egyel re…
– Ne ezt meséld! – vágott közbe. – A többit!
Még nagyobb leveg t vettem. Jöjjön, aminek jönni kell!
– Megfordult a fejünkben, hogy esetleg Evelyne kiutazhatna az apjához. A Napló esetleg
állná a költségeket…vagy, ha minden kötél szakad, akkor majd a saját m sorom, a Pokoli
történetek.
– … ha filmet csinálnál a találkozásról, igaz?
– Gyöngyi, ez még olyan képlékeny…
– Elutazol Sierra Leonéba?
– A beleegyezésed nélkül soha.
Mindketten tudtuk, hogy ez rossz duma. Egy szeret társ sosem egyezne bele, hogy a világ
legszörny bb országába utazzak. Ugyanakkor egy szeret társ hogyan is gátolhatna meg ebben,
ha tudja, hogy ez a munkám.
De amit mondtam, szintén mondtam, és ezzel Gyöngyi is tisztában volt. Ha tényleg úgy
kívánja, hogy ne menjek, akkor eszembe se jut.
Ahogy ezeket a sorokat rovom, azon töröm a fejem, hogy volt-e már olyan forgatási
lehet ség, olyan külföldi vagy belföldi út, amelynek alkalmával Gyöngyi nyomatékosan arra
kért, hogy ne menjek. Nos ilyenre nem emlékszem. Volt, amikor nem szívesen engedett el,
amikor megpróbált lebeszélni, de hogy kategorikusan megtiltotta volna az utazást, olyan nem
fordult el . Pedig néha neki kellett megszenvednie egy-egy külföldi forgatásom
következményeit. Sosem felejtem el például azt a lányt, aki nem volt hajlandó együtt
zuhanyozni vele, miután hazajöttem Etiópiából. Akkor még a válogatottban és a pécsi
bajnokcsapatban is játszott Gyöngyi, és az egyik edzés után a lányok poénkodni kezdtek, hogy
k aztán nem állnak egy zuhanyzóba Gyöngyivel, mert még elkapják a férje által hazahozott
leprát. Aztán egy jót nevettek a dolgon és bevonultak a fürd be. De az egyik játékos fagyos
arccal, törülköz vel a derekán megvárta odakint az öltöz ben, hogy Gyöngyi végezzen.
tényleg rettegett attól, hogy elkapja a leprát.
A feleségem ezúttal is rám bízta a dolgot. Láttam rajta, hogy nem örül, de nem szólt bele a
dolgaimba. Talán azért, mert nem tudta, hogy valójában milyen életveszélyes ország is Sierra
Leone. Hogyan is tudhatta volna: erre én is csak akkor döbbentem rá igazán, amikor
megérkeztünk Freetownba.
De egyel re még csak az utazást tervezgettük Suha Gyurival egy belvárosi kávéházban.
Gyuri egy hat méter hosszú luxus limuzinnal, méregdrága Armani-öltönyben és finom
szattyánb r cip vel a lábán érkezett a találkozóra. Libériás sof r nyitott neki ajtót. Ahogy
mondtam, Gambia konzulja volt, amellett pedig a Pulitzer-díj Bizottság titkára. gratulált
nekem el ször, amikor 1992-ben megkaptam az elismerést.
– Aztán hogy jutott eszedbe az a „nagyon okos” ötlet, hogy odautazzatok? – csüccsent le az
asztalomhoz. A pincér régóta ismerhette Gyurit, már hozta is neki a kávéját.
– Mint minden zseniális ötlet: egyszer en csak kipattant a fejemb l! – mondtam nevetve.
Elmosolyodott, de azért láttam rajta, hogy nincs teljesen kibékülve az elhatározásunkkal.
Lenyúlt a táskájába, és egy dossziét húzott el bel le. A dosszié tetején öles bet kkel
díszelgett: Evelyne-akció.
– Azért azt ugye tudod, hogy mennyit ér arrafelé egy emberélet? – kérdezte, miközben
kinyitotta a dossziét.
– Sejtem.
– Mondok egy példát: az afrikai viszonylatok között nem oly távoli Ruandában pár év alatt
1,2 millió hutu és tuszi halt meg a harcokban és a népirtásban. Tudtál róla?
– Valamit hallottam…
– Aha. De azt gondolom, tudod, hányan haltak meg Boszniában a délszláv háborúban.
– Negyedmillióan.
– És hogy hányan veszítették életüket a New York-i World Trade Center ikertornyaiban?
– Háromezren.
– Na látod. Hát ennyit ér Fekete-Afrikában egy emberélet. A New York-i háromezer
áldozatról szól a mai napig a világ.
– Miattuk történt az afganisztáni és iraki katonai beavatkozás. A hutuk és tuszik
százezreinek halála még egy hírt sem nagyon ér a világ vezet orgánumaiban. Na, ennyit ér az
emberélet arrafelé. És a tiétek is ennyit fog. Semennyit. Illetve tévedek. A tiétek még a
szokásosnál is kevesebbet fog érni. Sierra Leonéban ugyanis nem rajonganak a fehérekért.
Különösen, ha kamera van a kezükben.
– Mib l gondolod, hogy forgatni akarok?
– Tudom, hogy nem vagy normális! Különben is, hogy a fenébe fizetnél ki egymillió
forintot a jegyeitekre, ha nem a tv segítségével?
– Egymilliót mondtál?
– És az csak a jegy. Odakint szükségetek lesz még jó néhány ezer dollárra.
Elfehéredtem.
– Mi van, máris föladtad? – kérdezte Gyuri, látva, hogy K.O. vagyok az összegek hallatán. –
Azt hittem, az jobban meg fog ijeszteni, ha megtudod, hogy minden pillanatban kockán forog
majd az életetek.
– Ezt nagyjából tudtam – hüledeztem. – De hogy ez még ennyibe is fog kerülni!
– Na jó, ez a része nem rám tartozik. Az én dolgom, hogy a saját területemen segítsek
nektek.
Papírlapokat szedett el a dossziéból, nevekkel, telefonszámokkal.
– Itt van mindjárt egy Bissau Guinea-i ismer söm, egy magyar, az Interpol helyi
irodájánál veti be magát. Azért biztos, ami biztos, legyen meg neked az elérhet sége. Aztán
szereztem négy Sierra Leone-i e-mailcímet. Nem tudom, válaszolnak-e egy esetleges levélre,
de tégy próbát. Ha jól tudom, van köztük újságíró, meg ENSZ-es is. Egyébként én is szólok az
ENSZ-nek, de arra azért ne számítsatok, hogy ha bajba kerültök, diplomáciai segítséget fogtok
kapni. Maradjunk annyiban, hogy tudni fognak rólatok az ENSZ-ben, oké? Tehát ha a Sierra
Leone-i hatóságok az ENSZ-nél érdekl dnek majd a kilétetek fel l, arról az oldalról be lesztek
biztosítva. A maximum, amit el tudok intézni, az egy hivatalos irat, amely a nevetekre szól, és
amely jelzi, hogy „kiemelked en fontos humanitárius feladatot” láttok el. Rajta lesz a Sierra
Leone-i kormány dombornyomásos pecsétje. De vigyázzatok, mert ha ezt az iratot meglátják a
lázadók, akkor végetek! A kormány istápoltjaként az ellenségeik vagytok!
Gyuri kortyolt a kávéjából, aztán folytatta.
– Ezt az iratot egy magyar származású német üzletember barátomtól szerzem be, aki Sierra
Leone tiszteletbeli konzulja. intézi majd a vízumotokat is. Igyekszem valahogy szállást is
keríteni nektek, bár ez nem lesz egyszer . Valószín leg valamelyik, kormány által felügyelt
katonai támaszponton sikerül majd egy szobát kikönyörögni. Ami tilos: éjszaka elhagyni a
szálláshelyet! Nem is olyan régen még huszonnégy órás kijárási tilalom volt Freetownban.
Vízre és villanyra ne számítsatok, minden elpusztult a harcokban. A lázadók fosztogatnak, a
likvidálásukra kiküldött kormányer k pedig a maradékot rabolják el. Néhány éve az utolsó két
nemzetközi segélyiroda is kivonult az országból, úgyhogy teljesen magatokra lesztek hagyatva.
Ennivaló sincs! Csak azt ehetitek és ihatjátok majd, amit magatokkal visztek. Freetown
egyetlen m köd klinikáján naponta tucatnyi ember hal éhen. És akkor, ha mindez még nem
lenne elég, a közvetlen közeletekben ott tombol majd a malária, a bélfert zés, az álomkór, a
veszettség, a sárgaláz, a lepra, az AIDS, a Dengue, a Lassa-láz, a hepatitis, a gombás
fert zések, a kolera, a féregfert zések…
– Ne, elég! – nyögtem közbe. Gyuri felhajtotta a maradék kávéját, megtörölte a száját a
szalvétával, aztán így szólt:
– Ja, a mérges kígyókról még nem is beszéltem!
Magam alatt voltam. Végs t rdöfésként Gyuri elém tolt egy hivatalos iratot, amelynek a
tartalmával már úgyis tisztában voltam: „A londoni székhely Control Risk Group (CRG)
folyamatosan figyeli a világ kétszáz f városának, illetve nagyvárosának biztonságát,
veszélyességét. Az egyes városokat a CRG 1-t l 7-ig osztályozza. A legrosszabbnak min sül
7. csoportban – a törvényes rend teljes szétesése miatt – egyedül a Sierra Leone-i f város,
Freetown található.”
– Csak azért kötöm az orrodra mindezt, hogy pontosan tudd, hová készülsz – magyarázta
Gyuri.
– Kösz – feleltem elhaló hangon.
– Oké, ide figyelj Tvrtko, beszéljünk nagyon szintén: két fontos dolog van, ami nélkül
egyszer en tilos elindulnotok oda. Az egyik: egy telefonos frekvencia! Tudom, hogy voltál
Észak-Koreában meg Etiópiában, de onnan tudtál telefonálni. Sierra Leonéban erre nincs
esélyed. Valahogyan el kell intézned, hogy elérhet legyen számodra a világ. A másik, amire
törekedned kell: egy kint él cimbora megismerése, és megfizetése! Igen, legyen kint egy
fizetett embered, aki kalauzol, akinek a segítségével elkerülheted a gyilkos körzeteket. lehet
a te életbiztosításod.
Gyuri elbúcsúzott, tárgyalásra sietett. Ültem magamba roskadva a kávéházban, orrom el tt
néhány telefonszámmal és e-mailcímmel. Nem maradt meg más bennem a Gyurival folytatott
beszélgetésb l, csak a roppant nagy hallgatásom és valami kellemetlen érzés.
Aztán er t vettem magamon, és feltárcsáztam régi barátomat, Bényei Krisztát. az egyik
honi mobiltársaság kommunikációs osztályán dolgozik.
– Krisztám, hogyan tudnék telefonálni Sierra Leonéból?
– Várj egy kicsit, utánanézek – mondta, majd egy perc múlva így szólt: – Sehogy.
– És ha bajba kerülök odakint?
– Várj egy kicsit, utánanézek – mondta, majd egy perc múlva így szólt: – Sehogy.
– És ha az életemr l van szó?
Csend volt a vonal másik oldalán. Kriszta kért huszonnégy órát, majd közölte, hogy
megpróbál kinyittatni számunkra egy katonai frekvenciát.
Én meg fogtam magam, és elküldtem egy levelet mind a négy Sierra Leone-i e-mailcímre. A
levél tartalma nagyjából az volt, hogy Magyarország egyik legismertebb énekes sztárjának
édesapja Sierra Leone-i származású, és hogy az ifjú hölgy szeretné megtalálni az illet urat,
amihez a címzett segítségére lenne szüksége.
A következ két napban nem jött válasz. Evelyne közben túljutott egy újabb fordulón a
Megasztárban, de tudta, hogy az Oláh Ibolya – Tóth Vera – Gáspár Laci és az általa alkotott
utolsó négyesben nincs esélye. Élvezte, hogy a duettek párharcában tomboló sikere volt Ganxta
Zoleeval az oldalán, de tudta, hogy a három hangfenoménnal szemben nincsenek esélyei.
Ráadásul azóta, hogy közöltem vele: elmegyünk Sierra Leonéba, lélekben már az utazásra
készült.
Nekem azonban még hátravolt a feketeleves. Kopogtattam Sváby ajtaján.
– Ki vagy? – kiáltott ki András.
– Tvrtko.
– Nincs pénz!
– Adj öt percet!
– Szegények vagyunk, mint a templom egere.
– Csak öt percet.
– Mennyi?
– Bemehetek?
– Csak ha érdemes.
– Ismersz, nem? Kérném, ha nem volna érdemes?
– Te is csinálhatsz hülyeséget.
– Ja, de ez most nem az. Bemehetek végre?
Sváby kitárta az ajtaját, mobilt tartott a fülén.
– Tvrtko jött pumpolni, majd visszahívlak! – mondta a telefonba, azzal lenyomta a
készüléket. – Szóval már megint mit találtál ki?
– Nyugi, ez tetszeni fog.
– Miért, a Claudia Schifferhez mész?
– Nem, az Ahmed Brahim Kandehhez.
Elkerekedett a szeme.
– Meg akarjuk találni Evelyne apját – magyaráztam.
– Aha, olvastam a lapokban. De arra ott az Interpol.
– Ugyan, András, te is tudod, hogy ez nem így megy. Az Interpol annyit jelzett csupán,
hogy a George utcai rend r rsöt, ahonnan Evelyne évekig kapta az apja leveleit, és ahol
kapitány volt Kandeh úr, felgyújtották. Meg hogy egy ilyen nev pasas, a menekültlista szerint,
nyolc évig élt guineai és libériai menekülttáborokban. De ez nekünk édeskevés.
– Oda akarsz menni?
– Evelyne-nel.
– Neked elment az eszed.
– Igen. De ezért szeretsz, nem?
– A nézettségi adatokat tekintve, hosszú távon, egy él Tvrtko azért többet ér nekem egy
halott Tvrtkónál.
– Nana, csináltál már posztumusz Naplót, Tvrtko utolsó riportjával?
– Nem is szeretnék.
– Jó, akkor adj pénzt!
– Mi köze a kett nek egymáshoz?
– Ha pénzt adsz, akkor a körülményekhez képest biztonsággal léphetünk Sierra Leone
területére.
– És ha nem?
– Akkor kénytelenek leszünk egy lélekveszt n átevickélni az óceánöblön.
Sváby fújt egyet.
– Mennyi kellene?
Osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam…
– MENNYI KELLENE?
– Hárommillió.
– Kezdd ácsolni a lélekveszt t! – emelkedett fel András a székér l.
– Talán két és félb l is kijön.
– De jó!
– Most mit izélsz? Evelyne Sierra Leonéban keresi az apját, nagy történet!
– És találkoznak is?
– Azt még nem tudom.
– Tulajdonképpen kint akarjátok megtalálni a pasast?
– Nem, csakis akkor indulunk el, ha megvan.
– Ne kamuzz!
– Akkor szervezhetem?
– Már rég elkezdted, nem? Madárnak nézel?
– András, évekbe is beletelhet, mire realizálódik az utazás.
– De történhet akár holnap is. Ismerlek! Két kérésem van.
– Csak kett ?
– Az egyik, hogy bármikor jöjjön is össze az utazás, Evelyne-t nem vehetjük ki a
Megasztárból! Amíg versenyben van, szó nem lehet Sierra Leonéról.
– Ezt én is így gondolom.
– A másik, hogyha megtaláljátok az apját, de az valamiért nem akar benneteket fogadni,
akkor is hozol valami használható anyagot odakintr l.
– Úgy lesz.
Megcsörrent Sváby mobilja.
– Igen? – szólt a telefonba. – Nem, nincs rossz kedvem, csak Tvrtko most nyúlt le kétmillió
forintra.
Mondtam volna rögtön, hogy két és fél millióra, de villant a szeme. Inkább kihátráltam az
irodájából.
Másnap meccsre mentünk Benjaminnal: a Monor megnyerte a bajnokságot. Persze az
örömmel együtt jöttek a felh s gondolatok is: lesz-e pénz az NB1/A-ban való indulásra?
Egyáltalán, érdemes-e egy kismamacsapattal megcélozni az élvonalat?
A Monor gy zelmével kit n széria kezd dött az életemben. Bényei Kriszta telefonált,
hogy most már tutira rendben lesz a frekvencia, de kérte, hogy ha lehet, csak SMS-ezésre
használjuk, nehogy bemérjenek bennünket odakint.
Aztán Suha Gyuri hívott, hogy egy Ahmed Kandeh nev pasas nyomára bukkantak, így, h
bet vel (és nem ch-val, ahogy Evelyne írja a családnevét), aki néhány éve rend rparancsnok
volt egy Freetowntól több száz kilométerre fekv Kenema nev városban. Ez felvillanyozott,
mert biztatóan hangzott, hogy az illet már másodszor szerepel parancsnokként a nyomozati
iratokon. Egy alkalommal Evelyne mutatott róla egy képet, amelyen Kandeh úr egyenruhában
ül egy irodában.
Végezetül pedig, mintegy megkoronázva a sok jót, Sierra Leonéból megérkezett az els
visszajelzés az e-mailjeimre, majd nem sokkal kés bb még egy. Ez azért volt fontos, mert más
volt egy küls nyomozó szerv, mondjuk az Interpol információira támaszkodni, és más volt
egy helyszíni kapcsolat segítségével számolni.
A segítség azonban egyel re csak álomnak t nt. Az els Sierra Leone-i e-mail attól a
férfitól érkezett, akinek Suha szerint köze volt az ENSZ-hez. Gyuri el re megjósolta, hogy a
pasas provokációnak fogja tartani az érdekl désemet, és nem is fog válaszolni rá. Nos, csak
részben lett igaza. A pasastól ugyanis jött egy válaszlevél, mégpedig a következ szöveggel:
„A címzett postafiókja olvasatlanul visszadobta az ön levelét.”
Hanem a második visszajelzés igen biztatónak t nt. Tapogatózó két sort tartalmazott az
üzenet bizonyos Augustine Beechert l, aki megjelölése szerint újságíró volt. Az üzenet lényege
nagyjából az volt, hogy „hát, lehetne róla szó”, mármint a segítségr l.
Úgy csaptam le Beecher úr levelére, mint kiéhezett héja az el vigyázatlan pocokra. Azonnal
válaszoltam:
„Tisztelt Mr. Beecher, ezúton köszönöm bizalmát és szíves válaszát! Kandech Evelyne, a
magyar Megasztár versenysorozat felfedezettje sosem látta még az édesapját. Szeretnénk
meglelni Ahmed Brahim Kandeh urat, s ehhez kérnénk az Ön segítségét. Legfrissebb
információink szerint Kandeh úr a kenemai rend rparancsnokság vezet je. Amúgy ötven év
körüli, valószín leg családos ember, aki Magyarországon tanult a közgazdasági egyetemen, és
bizonyos adatok szerint évekig élt libériai és guineai menekülttáborokban.
Természetesen nem volnánk hálátlanok, amennyiben bevetné magát az ügy érdekében. Ha
meglelné Kandeh urat, Evelyne és jómagam személyesen látogatnánk el Sierra Leonéba.
Várom válaszát, és kívánom Önnek és szeretteinek a legjobbakat! Vujity Tvrtko”
Eltelt huszonnégy óra. És még huszonnégy, Mr. Beecher pedig mélyen hallgatott. Aztán egy
szürke szerda este csipogott egyet a számítógépes levelesládám. Így jelezte, ha e-mailem
érkezett. Láttam, hogy Sierra Leonéból indították útnak. Vadul rávetettem magam. Éreztem,
hogy ez a levél most vízválasztó lesz. Ha Beecher úr köszöni szépen, de nem kér a kitüntet
feladatból, hogy kutassa fel egy félig elpusztított országban egy igen nagy valószín séggel
halott ember nyomait, akkor itt lezárul egy fejezet. Kinti összeköt nélkül ugyanis képtelenség
volt megszervezni a kinn tartózkodást, az ottani utazásokat, egyáltalán, leforgatni a filmet.
Ha azonban Beecher úr készségesnek mutatkozik és kalauzunkul szeg dik, akkor legalább a
remény nem hal meg örökre.
Ez utóbbi történt.
„Tisztelt Vujity úr! – vibrált a szöveg a képerny n. – A válaszom: oké. De itt nincs nagyon
lehet ség a telefonálásra, internetezésre. Ezért csak kevés alkalommal tudunk kommunikálni.
A megbízást vállalom. Néhány nap múlva jelentkezni fogok. Augustine Beecher”
Megtöröltem a homlokom. Hogy örültem, az nem kifejezés. Fél méterrel a föld fölött
lebegtem. És ez a lebegés egészen szombat estig kitartott, ugyanis láttam Evelyne-en, hogy
feldobja a hír: nem lehetetlen, hogy rövidesen hírt hall elt nt apjáról.
A feldobottság azonban nem volt elég ahhoz, hogy a nagy négyesb l a nagy hármasba
jusson. Pedig abban a Somewhere Over The Rainbow-ban minden kívánsága benne volt.
Saját fordításban valahogy így hangzik az Óz, a csodák csodája cím film betétdala:
„Ungawa Timba!” Tegyék fel a kezüket azok, akiknek ismer s ez a két szó! Minden
bizonnyal szép számmal vannak. Úgy bizony, a jó öreg Tarzan szájából hallhatták a jellegzetes
mondatot. Persze akadhatnak olyanok is, akik „Timba Angawá!”-ra emlékeznek. Nos, k se
tévednek nagyot, ha a dzsungel királyának tulajdonítják e szavakat.
Jó néhány évtizede már, hogy családunk, anyám, apám, n vérem meg én, vasárnap
délel ttönként a Pécshez közeli Harkányba kirándult fürd zni. Ez volt a program éveken
keresztül, s csupán egyetlen akadálya lehetett ezeknek a termálfürd s kiruccanásoknak: ha
Tarzan-filmet adott a Magyar Televízió. Azt ugyanis nekem látnom kellett.
És hát be kell vallanom, megboldogult édesapám is rajongott Tarzan történeteiért, noha mai
szemmel nézve ezek a filmek enyhén szólva porosnak, avíttnak hatnak. Ráadásul akkoriban
még nem pompázott a szivárvány színeiben a televízió, fekete-fehérben láthattuk a
dzsungeltörténeteket, s a képzeletünkkel festettük skarlátvörösre és bíborpirosra a színpompás
trópusi virágokat, smaragdzöldre a vad indákat, amelyekkel Tarzan egyik fáról a másikra
lendült, s rózsaszínre a gyönyör séges Jane hamvas b rét.
Az egzotikus világ azonban így is megbabonázott engem, a pécsi kisfiút, s másnap az
iskolában egyszerre fújtuk osztálytársaimmal az el z napi Tarzan-film legizgalmasabb
jeleneteit. Délutánonként pedig néhány barátommal tarzanosdit játszottunk a kertünkben.
Csupasz lábunk csattogott a kövezeten, s fejünket hátravetve, teljes átéléssel üvöltöttünk,
ahogy Tarzan rikoltott a fák között. Anyám odabent a konyhában rémületében magára öntötte a
pörköltszaftot, s apámat küldte ki, hogy csitítsa el kissé serdületlen gyermekét, miel tt a
szomszéd bácsi tenné meg ezt egy méretes vasvillával. Ám mi, zabolázhatatlan fiúk, apám
megrovó szavai után is oly lelkesen fújtuk a magunkét, hogy a közeli házak ablakai szinte
beleremegtek.
De tartozom egy szinte vallomással: számomra, számunkra sosem Tarzan volt az igazi h s.
Mi a dzsungel királya mellett felt n , t rendkívül okosan segít Csita majomért rajongtunk
leginkább, és éveken keresztül vártam titkon, hogy a karácsonyfa alatt egyszer már végre egy
él kismajmot találjak.
Nem találtam, így be kellett érnem egy plüssmajommal. Azt vontuk be barátaimmal a
tarzanosdiba, míg „Csitánk” az évek során atomjaira nem foszlott.
Volt persze más játékunk is. Olykor a napsugaraktól aranyosan csillogó hullámokon
siklottunk feszes vitorlájú árbocosunkkal a Kincses-sziget felé. Máskor pedig páncélos
katonákként, kutyával az oldalunkon, leszegett fejjel géppuskáztuk a rohambilis nácikat. De
mindig, újra és újra visszatértünk kedvenc figuráinkhoz, Tarzanhoz, Csitához és Jane-hez.
Emlékszem, minden lány Jane akart lenni! És a kis Verocska, akinek azt mondtuk, te inkább
Csitának lennél jó, vérig sért dött és évekig nem állt szóba velünk. Ezúton is bocsánatot kérek
t le.
De aztán feln ttünk, Tarzan és társai többé eszünkbe se jutottak. Rohantunk a rohanó élettel,
hajtottunk a sikerért és a pénzért, s a televíziók is perg bb, vadabb, modernebb produkciókat
kezdtek sugározni. Vér és szex nélkül már nem ment, és a Tarzan-filmek átkerültek a
kalandfilm kategóriából a mesefilm kategóriába.
Aztán egy ver fényes tavaszi napon kezembe akadt a Californiai Magyarság cím hetilap
egyik példánya, amelyben harsogó címmel közölték: „Csita él!” S mindezt, mint kés bb
megtudtam, a kinti újság szerkeszt i is egy magyarországi lapból, a Best magazinból tudták
meg (át is vettek a Bestt l néhány képet az id s, kopott bundájú Csitáról).
A hír megmozgatta a fantáziámat. Annál is inkább, mert amióta riportot készítettem a világ
leghíresebb állatszínész-rendez jével, Hubert G. Wellsszel, különösképp gyengéd érzelmeket
tápláltam a hollywoodi filmekben felt n állatokkal szemben. Tudtam ugyanis, hogy
többségükre a feledés, vagy még annál is rosszabb sors vár. A Babe-et alakító hatvanhárom (!)
malacka (vagyis betanított színész) többségét például – bizonyíthatóan – megették!
Legh ségesebb olvasóim bizonyára emlékeznek még a gelsei nyugdíjasra, Vill Hubert
Gézára, aki az 1200 lelket számláló falu fölött lakott egy dombon, s akit odalent az utcán
mindenki megsüvegelt. Nos, mint azt néhány éve önök elé tártam, Vill Hubert Géza, azaz
Hubert G. Wells csak az év egy részét tölti Magyarországon. Amúgy kacsalábon forgó palotája
van a napfényes Kaliforniában. Dukál is neki, hiszen számos Oscar-díjas alkotással és egyéb
nagy siker hollywoodi szuperprodukcióval ajándékozta meg a világot. Távol Afrikától, Lassie
kölykei, Dr. Doolittle – impozáns sor. És az Amerikai szépség kutyusa, és az Arachnofóbia
pókjai, és a Gladiátor tigrisei… mind-mind az rendezésében szerepeltek a mozivásznon,
szóval a Zala megyei nyugdíjas igencsak ismert a film világában.
Gézánál állandó volt a nagyüzem, már úgy értem, a kaliforniai farmján. Napi több órán
keresztül folyt a különféle állatok színészképzése. Maszály, a kisoroszlán lett a kedvencem: öt
hónapos volt, és úgy játszott egy piros labdával, mint mostanában a kisebbik fiam: fekve,
gurulva, nagyokat horkantva.
A kis Maszály azóta persze hatalmasra n tt, és manapság, ha találkoznánk, minden
bizonnyal engem görgetne úgy a lábain, mint egykor azt a labdát. De jól emlékszem Géza
hátán arra a tigriskarmolásra, amelyet száz öltéssel varrtak össze, így messze elkerülöm a
Maszály-féle ragadozókat. Na persze, ha az én állatszínészem kapna napi hétszázezer forintos
gázsit, mint Szudán, a sztároroszlán a Csupasz pisztolyban (ezel tt 15 évvel!), akkor esetleg
vállalnám a kockázatot.
Ahogy Géza mondta, a legtöbb állatnak nincs agya a mutatványokhoz, s olyankor cselhez
folyamodik. S rített leveg vel fúj például a tarantellapókra, hogy elszaladjon A ponttól B
pontig. A kígyó persze még a tarantellánál is butább állat. Ha ütögeted a farkát, megmozdítja a
fejét. Ha meg egy nagyot ütsz a farkára, megharap. Nagy kaland!
Az zek alá pedig, mert nem voltak hajlandók kiugrani egy kocsi ülésér l egy japán
reklámfilm kedvéért, ecetet kellett önteni.
Csitával azonban, mint azt számos korabeli újságcikkben olvashattam, szó szerint élmény
volt együtt dolgozni. Egy alkalommal maga Johnny Weissmüller is áradozott a majom eszér l.
Persze Csitából is volt több, de én most az els , az igazi Csitáról beszélek, akit az életben is
úgy hívtak, s akit semmilyen jelenetben se kellett más majommal helyettesíteni, mert mindent
tudott: grimaszolni, ugrándozni, táncikálni, fán lengeni, énekelni, sírni – szóval tényleg
mindent.
Géza nem tagadta, hogy az igazi élmény az, ha egy valóban okos állattal hozza össze a sors.
Legnagyobb meglepetésére például hosszú pályafutása során a malacok bizonyultak a
legkit n bb állatszínészeknek. Géza szerint gyakorlatilag bármire megtaníthatok.
A másik kiemelked en okos állatfajta a medve. Amikor Stewart Ruffel rendez beállított
Gézához, hogy kellene neki egy jégkorszaki filmbe egy hatalmas mackó, hármasban útra
keltünk egy medveképz farm felé. Vendéglátóm ragaszkodott egy Kodiak medvéhez, akiben
ötévnyi munkája volt. Ráadásul sürgetett az id : a mackókkal ugyanis kizárólag nyáron lehet
forgatni. Októbert l a bundások túl álmosak, novembert l februárig pedig alszanak. Olyankor
akár kétszáz kilót is veszíthetnek a súlyukból, úgy pedig nem elég látványosak és félelmetesek
a filmvásznon. Hát igen, erre is kell figyelni egy olyan profi üzletágban, mint a filmipar.
A medveképz t igen szigorú biztonsági intézkedésekkel védték. Drótok tömegében ezer
volt futott körbe, s ott, valahol a telep mélyén, szívet tép en b gött a világ legnagyobb
medvéje, a Kodiak.
Ruth Lebarge, a medveidomár hölgy gyöngéden csókolózni kezdett aprócska, háromméteres
kedvencével, én pedig szíver sít nek egy pohár Bloody Maryt kértem a büfében.
Mire visszatértem, a mackó már vidáman játszadozott egy harminc-negyven kilós
ebédl asztallal. Egyszer csak hátrad lt, lábára helyezte az asztalt, és nagy testének minden
izmát megfeszítve, egyetlen rúgással a leveg be lódította. Repült a nehéz asztal, ki tudta, hol
áll meg. Tán még ma is az égben van valahol, a Kodiak meg vigyorogva bámulja a fellegeket,
amelyek mögött elt nt.
Ami engem illet, a megrendít élmények ellenére beleszerettem az állatszínészekbe, egyik-
másik hollywoodi emberkollégájukkal szemben nem voltak nagykép ek, nem kértek
luxusautót és klimatizált lakókocsit a forgatásokra, s t vegetáriánus biokaját se a legelegánsabb
New York-i étteremb l.
E vonzalmamnak is köszönhet , hogy nem mentem el szó nélkül a Californiai
Magyarságban olvasott Csita-cikk mellett.
„Mi az, hogy Csita él?” – döbbentem meg, hiszen számoljunk csak utána: a klasszikus
Tarzan-filmek a harmincas évekig nyúlnak vissza, így aztán Csita, bármilyen ifjan állt is
el ször felvev gép elé, minimum hetvenéves, ami egy majomnál, ugye, nem létez kor.
Kaptam a telefont, és egy srégi számot tárcsáztam. Bizonyos Mária néniét, akivel még
1993-ban ismerkedtem meg Los Angelesben (épp a mexikói határ túloldalán húzódó
drogútvonalról készítettünk filmet), s aki 1922 óta hetente jelentette meg a Californiai
Magyarságot úgy, hogy közben egyetlenegy hetet se hagyott ki. A kínai negyed kell s
közepén, egy sötét kis szerkeszt ségi szobában pötyögte öreg írógépén a cikkeket, és erejét
megfeszítve tartotta életben a kétezer példányban megjelen lapot. Kellemesen elbeszélgettünk
az életér l, a kaliforniai magyarokról, s kölcsönösen szívünkbe zártuk a másikat. Most, több
mint tíz évvel kés bb félve hívtam fel Fényes Mária nénit, aki már 1993-ban is igen id snek
t nt.
A régi számon egy új számot adtak meg, amelyen az új f szerkeszt t, Mária néni fiát,
Fényes Attilát sikerült elérnem. Attila kedvesen köszöntött, csak akkor csuklott el a hangja,
amikor édesanyjáról érdekl dtem.
– Eltemettük néhány éve – mondta halkan. – Odahaza, Kelet-Magyarországon.
Aztán Csitára, illetve a majomról szóló anyagukra terel dött a szó, és Attila hallhatóan
felvillanyozódott. Naná, hisz Csita egy magyar ember barátja volt, már amennyiben Johnny
Weissmüller magyarnak nevezhet . Nekik, kinti magyaroknak persze a Best magazin cikkének
és egy egészen kicsi hírügynökség pár soros hírének megjelenéséig fogalmuk se volt
Weissmüller magyar gyökereir l, de err l majd kés bb.
Attila elmagyarázta, hogy nekik minden fontos, aminek köze van a magyarsághoz.
Ezt értettem, hiszen valljuk meg, ha valahol lezuhan egy repül gép, bennünket is az érdekel
els sorban, hogy volt-e a fedélzetén magyar utas. A kinti magyarok pedig még inkább tíz
körömmel kapaszkodnak mindenbe, ami magyar, s ha csúnyán akarom magam kifejezni:
kapóra jött nekik a Best magazin és a nevesincs hírügynökség Csita-anyaga.
Hanem az élet azért nem olyan egyszer ! Mert bizony a világnak csak ezen a részén
gondolják úgy, hogy a valaha élt leghíresebb állatszínész híres barátja magyar volt. Az
emberiség egy másik része úgy gondolja, hogy német volt, de a legtöbben mégis azt
válaszolnák egy m veltségi vetélked nek arra a kérdésére: „Milyen nemzetiség volt Johnny
Weissmüller?”, hogy amerikai.
Ha tehát filmet akartam készíteni a nagy öregr l, Csitáról, akkor a magyar kapcsolatokat is
fel kellett göngyölítenem. Annál is inkább, mert az Amerikai Magyar Panoráma cím ,
Amerikában és Magyarországon egyszerre szerkesztett újság szerint közeledett a legendás
Johnny Weissmüller születésének századik évfordulója.
A Csita-film készítése azonban a lelkes indulás után hamar elakadt a pénzügyek hínárjában.
Csita gondozója, az egyébként telefonon keresztül is b bájosnak t n Dan Westfall ugyanis
potom 1500 dollárt kért a majommal töltött néhány óráért.
– Mi van? – kapott a szívéhez a TV2 egyik gazdasági vezet je. – Ezerötszáz dollárt?! Egy
majomért?! Még ha nyilatkozna, akkor csak-csak! De így? 1500 dollárért azt mondja majd a
kamerába, hogy UUU, HUUU? Na, ne viccelj velem, Tvrtko!
Aha, Csita, amint nyilatkozik. Érdekes gondolat. Egy szó, mint száz, nagyon úgy t nt, hogy
ugrott a Csita-film. Aztán egy szomorkás májusi délutánon mintegy „véletlenül” elsétáltam
Sváby András barátom nyitott ajtaja el tt, és beköszöntem.
– Szia!
Fölnézett az újságjából, biccentett. Istenem, évek óta ugyanaz a koreográfia.
– Na mi van? Mit találtál ki már megint? – mosolyodott el.
– Szép a kocsid! – kezdtem a szokásossal. Ilyenkor meg dicsértem a valóban csodaszép
kocsiját, a gyerekei fel l érdekl dtem, majd egyszer csak váratlanul belevágtam a közepébe.
Csita, meg a temesvári Weissmüller Hanzi, egy kis kaliforniai magyar szósszal leöntve… ki
tudott volna mindennek ellenállni?
Néhány nap múlva már a román határ felé tartottunk Varga Gábor barátommal. Bizony,
zöld utat kaptunk Csita felé! Gábor mégsem ezért volt vidám.
– Két nagy álmom volt – mondta. – A nyolcvanas évek közepén ijedten bámultam
Csernobilt, és reméltem, hogy egyszer elmehetek oda filmezni. El is vittél, tíz évre rá. A másik
nagy álmom Csita volt! Tudod, milyen nagy Tarzan-rajongó voltam? Hááát! Ilyen nincs!
Csitáról forgatunk! Köszönöm!
Persze nem nekem tartozott köszönettel. Egyrészt Gábor kit n operat r, másrészt állandó
társam, Talán Csabi épp külföldön forgatott. Erre mondják, hogy nem elég, ha jó vagy
valamiben, szerencsésnek is kell lenned.
Csanádnál léptük át a határt, arcul ütött bennünket a hirtelen ránk szakadó szegénység.
Amint elhagytuk a határátlép nek csúfolt román deszkabódékat, mindjárt megjelentek a libák
az út szélén, a vonuló birkák az út közepén, meg a kéreget gyerekek. Nem Erdély volt ez, nem
a Partium. A bánáti régióba érkeztünk, ahol románok, szerbek, horvátok és magyarok együtt
szenvedték meg a balkáni nyomort.
Temesváron már várt ránk kollégám, Bartha Csaba, aki a marosvásárhelyi Szabadság cím
újság temesvári tudósítójaként szerepelt a noteszomban.
Csaba, kérésemre, már napokkal korábban Johnny Weissmüller nyomába indult, és sikerült
is találnia valamit. Nem más várt bennünket Temesváron, mint az errefelé legelismertebb
Tarzan-kutatónak tartott Sorin Fortiu.
Fortiu barátunk egy panelrengeteg közepén lakott, egy szardíniásdoboznyi lakásban. Bartha
Csaba kísért el bennünket hozzá, hogy tolmácsoljon. És már el re rettegett velem együtt, hogy
hamarosan kiderül: a nagy Weissmüller valójában román származású volt. Naná, máskülönben
miért is eredt volna nyomába Fortiu barátunk? (Ha viszont Tarzan román volt, akkor az sajna
nem olyan érdekes a magyar tévénéz knek.)
– Szervusztok, gyertek beljebb! – fogadott bennünket a Tarzan-szakért , legnagyobb
meglepetésünkre hibátlan magyarsággal.
– Maga tud magyarul? – esett le Csaba álla.
– Tudok.
– És miért nem mondta a telefonban?
– Miért nem kérdezted, barátom!
Jogos. A középkorú, professzorkülsej Fortiu betessékelt minket az egyetlen szobába. A
falon azonnal észrevettem egy családfát. A bánáti sváb Weissmüller família alakulását követte
végig, mégpedig évszázadokra visszamen leg.
Mint kiderült, Weissmüllerék Varjasról költöztek Freidorfba, azaz Szabadfaluba, amely
akkor ugyan külön település volt, ma már azonban Temesvár egyik külvárosa. A kis János – a
kés bbi Johnny – 1904. június 2-án délután 6-kor látta meg a napvilágot. Négyesztend sen
került ki Chicagóba, úgyhogy sok emléke nemigen lehetett az bánáti életéb l.
Fortiu kedves volt, és rendkívüli módon örült, hogy megoszthatja velünk kutatása
eredményeit. Ugyanakkor iparkodott nyilvánvalóvá tenni, hogy bár Tarzan alakítója
semmiképp sem román, de nem is igazán magyar. Fortiu ugyanis a bánáti svábok után kutatott,
s tulajdonképpen eközben botlott a Weissmüller családba. Közölnie kellett velünk a rossz hírt:
a kés bbi nagy Johnny Weissmüller valójában egy bánáti sváb család ivadéka és bár
magyarnak keresztelték meg, illetve hát egy olyan falucskában született, amely akkoriban a
Magyar Királysághoz tartozott, a felmen i valójában a mai Németország területér l érkeztek
Bánátba az 1700-as években, s odahaza a kis Hanzi, vagy ha úgy tetszik Heinzi, is németül
beszélt a szüleivel (egyes források szerint az söket valószín leg még Bethlen Gábor „hozatta
be” Württemberg környékér l, amikor kolóniákat létesített).
Na most akkor tegyen valaki igazságot! Itt egy fickó, aki a Magyar Királyság területén
születik, sváb, odahaza németül beszél, szül helye ma Románia területén található! Akkor
most ez a fickó hivatalosan magyar, sváb vagy román?
Na ja, a mi Johnnynk annak idején egy kézlegyintéssel intézte el a dolgot, és amikor arról
faggatták új hazájában, hogy mégis hol született, magától értet d en csak ennyit felelt:
– Hol születtem volna? Amerikában!
A kutatótól egyenesen a szabadfalui templom felé vettük az irányt, ahol – Bartha Csaba
gondoskodásának hála – már várt bennünket a pap, Johann Kirschl. Az sz hajú, testes, szétálló
fogú atya – az egyháznak szánt némi javadalom hatására – rendkívül készségesen vezetett
bennünket az egyik srégi anyakönyvhöz, amely csodák csodájára komolyabb sérülés nélkül
átvészelte a világháborúkat, meg persze a nem túl hagyománytisztel Ceauçescu-érát.
Kirschl atya kit n en beszélt románul, svábul és magyarul, így sok gondunk nem volt a
kommunikációval. Felütötte az el re kikészített könyvet, amelyen aranybet kkel ez állt:
Magyar Királyság, 1903-1906.
Kissé megillet dtem, ahogy szemem el tt peregtek a megsárgult lapok. Csupa ismeretlen
név, emberek, akik nincsenek már köztünk, s akiknek többségér l minden bizonnyal ez az
anyakönyvi bejegyzés az egyetlen emlék. Az egyetlen jel, amely arra utal, hogy egykor itt
jártak a földön. Meg talán a sírfeliratuk, ha volt annyi pénzük a rokonoknak, hogy tisztességgel
elföldeljék ket.
Sercegtek a lapok, egy egész évet átpörgetett az atya. Aztán az 1904-es esztend közepénél
rábukkantunk arra, amit kerestünk. Ujjunkkal követve olvastuk a bejegyzést, mely szerint
1904. június 2-án megszületett Weissmüller Péter napszámos (téglagyári munkás) és Kersch
Erzsébet gyermeke, János, akit június 5-én kereszteltek meg itt, ebben a templomban. Ráadásul
– a korábbi kisebb kudarcok után végre egy remek hír – a korabeli dokumentumok szerint a
kés bbi Tarzant magyar állampolgárként és magyar néven anyakönyvezték, megvan tehát a
minden kétséget kizáró bizonyíték: a dzsungel királya egykor a honfitársunk volt.
Az 1723 óta álló freidorfi templomnak nemigen volt híresebb híve a kis Hanzinál, noha
mint tudjuk, Isten el tt minden ember egyenl . A kés bbi hírnévnek persze a keresztel idején
még híre-hamva se volt, s elnézvén Weissmüllerék ma is álló házát, nos, nem vetette fel ket a
pénz. A visszaemlékezések szerint a kis János, csakúgy, mint három évvel id sebb bátyja,
Péter, girhes-göthös fiúcska volt. A nincstelenség, a f tetlen ház tönkretette a család
egészségét, s hát a jöv … fogalmazzunk úgy: ha nem jut eszébe valami az öreg Weissmüller
Péternek, akkor Jánosék is úgy végezték volna, mint a századforduló nyomorgó családjaiba
született gyermekek százezrei.
Hanem id sb Weissmüller Péternek eszébe jutott valami: fogta magát, és Németországon
keresztül kitántorgott Chicagóba a családjával. Ez, mármint hogy a szeretteivel együtt hódította
meg az Újvilágot, tiszteletre méltó dolog volt, ha figyelembe vesszük, hogy a szakadt ruhájú,
elkeseredett munkások jó része akkoriban egyedül, családja hátrahagyásával igyekezett kitörni
a nyomorból (lásd József Attila apját).
Odakint várták ket az ismer sök, hisz vagy százan érkeztek már Freidorfból az Újvilágba.
És Weissmüller papának azt kellett tapasztalnia, hogy egyrészt van a számára munka, másrészt
olyannyira megfizetik a munkáját, hogy abból meg is tud élni a családjával. E paradicsomi
állapot mindaddig ismeretlen volt a Weissmüller szül k számára.
Lett kenyér, lett f tés, csak egyvalami nem változott: a Weissmüller gyerekek éppolyan
kákabél ek voltak, mint az óhazában. Ekkor jött az iskolaorvos, aki elrendelte, hogy a két
kissrác kezdjen el úszni. Így történt. Péter rótta a métereket, a kis János pedig… igen, róla
hamar kiderült, hogy stehetség! Kiváló amerikai edz k azonnal kézbe vették a sorsát, a
Weissmüller szül k pedig csak kapkodták a fejüket, mert az „tüd bajos” fiacskájuk
rövidesen minden korosztályos bajnokságot megnyert.
Ett l persze még éppúgy elt nt volna a hatalmas ország süllyeszt jében, mint oly sok
rendkívül tehetséges kelet-európai társa. Hanem egy chicagói hajószerencsétlenség során húsz
embert mentett ki a Michigan-tóból a bátyjával, s az Illinois Athletic Club vezet i azonnal
lecsaptak a hosszú növés fiúra. Jánosunk (akkor már Johnny néven) tizenöt éves volt, amikor
Chicagóban egy William Bachrach nev , nagyhír edz felfigyelt rá és munkára fogta. A 190
cm magasra n tt Weissmüller úszása felt n en könnyed volt, és olyan er s karcsapásokkal
haladt el re a vízben, hogy senki se csodálkozott rajta, amikor 1924-ben Párizsban (ahol az
amerikai zászlót már a mi Jánosunk vitte) és 1928-ban Amszterdamban öt olimpiai aranyérmet
szerzett. Pályafutása során ötvenkétszer lett amerikai bajnok és hatvanhét világcsúcsot állított
fel. Ráadásul volt az els úszó a világon, aki egy perc alatt úszta le a százméteres távot, és öt
perc alatt a négyszázat! Rekordjaiért a Nemzetközi Úszószövetségt l huszonnégy oklevelet
vehetett át. De 1929-et követ en kereset után kellett néznie, hisz addigi nagy sikereiért egy
centet sem kapott. Ám amint pénzért kezdett úszni, azonnal profinak min sítették, s az 1932-es
olimpián már nem indulhatott.
Ezt tudván Johnny elfogadott egy hollywoodi ajánlatot. Mindez azután történt, hogy Cyril
Hume, a neves forgatókönyvíró „felfedezte” t a filmipar számára, egy hotel uszodájában.
Azért azt nem árt tudni, hogy a producerek eredetileg a kor népszer filmszínészét, Clark
Gable-t szemelték ki a Tarzan-filmek f szerepére. Az Elfújta a szél sztárja kicsit sovány volt
ugyan a dzsungel királyának figurájához, de hetyke bajuszáért valósággal meg rültek a n k.
Hanem amikor Gable megjelent félmeztelenül az impozáns hollywoodi filmstúdióban felépített
dzsungelben, és a plasztik krokodilok és m anyag indák között kis híján kitörte a nyakát, a
rendez és az asszisztensek a tenyerükbe temették az arcukat. Azonnal megértették, hogy
valaki más kell. Magas, izmos, igazán markáns férfira volt szükség. Olyan színészre, akinek
cserzett arcán harmonikusan ötvöz dik az állati ösztönösség és a finom gyengédség. Persze
nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy Gable-t kirúgták a filmb l. De érezték, tudták, hogy
Tarzant nem ilyen színésznek kell eljátszania. Ekkor látta meg Hume a mi Johnnynkat a
szálloda medencéjében, s egy hónapra rá, 1931 októberében a huszonhét éves fiatalember hét
évre szóló szerz dést írt alá egy nagymen producerrel, amely heti 250 dolláros álomfizetést
biztosított számára. Ez akkor csúcsgázsinak számított a film f városban, Johnny pedig lassan
tehet s emberré vált. Az évek során tizennyolc Tarzan- és tizenhárom Jungle Jim-filmben
szerepelt, s összesen harmincnégy filmben és egy televíziós sorozatban állt a kamerák elé.
Utolsó felkérését 1976-ban, a Won Ton Ton, a kutya, aki megmentette Hollywoodot cím
produkcióban kapta, ám ez már csak amolyan statisztaszerep volt.
Annyit mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a markáns arcú, n k kedvenceként
elhíresült Weissmüller sikerei csúcsán ugyan nem reklámozta, hogy hol is született valójában,
azt azonban sosem tagadta le, hogy szülei Temesvárról származnak. Egyébként azt beszélik,
hogy éppen szülei tanácsára hangoztatta lépten-nyomon, hogy az Egyesült Államokban
született. Ám élete végén, amikor már egy acapulcói szanatórium tejfehér hajú, tolókocsis
lakója volt, gyakran könnybe lábadt a szeme, ha szül városát, Temesvárt emlegették el tte. A
mendemondák szerint 1984 januárjában bekövetkezett haláláig hat szívrohama és két
agyvérzése volt, szívelégtelenség kínozta, és állítólag az utolsó években már az elméje sem
volt teljesen tiszta. S t 1981-ben gégerákkal operálták, így a dics életet igen sok szenvedéssel
teli esztend zárta.
A nagy Weissmüller után öt feleség és három gyerek maradt.
Az öreg Johnny fizimiskáját nemigen ismerhetjük, ám az ereje teljében lév sportember
képe örökre belénk ivódhatott az 1932 és 1948 között készült tizennyolc Tarzan-filmben. Fort
Lauderdale-ben pedig, az úszócsarnok el tt, ma is ott áll az életnagyságú szobra.
Néhány érdekesség még Weissmüllerr l, amit csak kevesen tudhatnak: Johnny a számos
üzleti társaság, társadalmi klub mellett tagja volt a miami delfinisták körének is, amelybe olyan
emberek tartozhattak, akik legalább öt percig képesek voltak a víz alatt visszatartani a leveg t.
Amikor Weissmüller filmes karrierje miatt meghamisította valódi születési helyét, egy ideig
minden interjúban arról beszélt, hogy tulajdonképpen Ferenc József császár egyik
tengerészének fia, és Münchenben született. Még jó, hogy ezek a lapok nem kerültek a
temesvári rokonok kezébe. Csak megjegyzem: bátyja, Péter mindig is bánátinak vallotta magát.
Tarzan legendás, vad üvöltését világszerte utánozták a fiatalok. Johnny azt mesélte, hogy a
jellegzetes üvöltést a tiroli jódliból alakította ki, amit sváb apjától hallott. Hogy aztán ebb l mi
az igazság…
A híres és jókép Tarzannak az év minden napjára jutott egy hölgy az ágyába, köztük olyan
nagyságok, mint az isteni Greta Garbo, aki sosem tagadta, hogy elb völte Johnny izmos teste.
Ám a mi Johnnynk éppen n faló és fény z életmódjának „köszönhette”, hogy id sebb
korára teljesen elszegényedett. Élete a csodálatos kezdet és a Tarzan-filmek sikere ellenére
nem alakult szerencsésen. Dollármilliós vagyonából Disneylandhez hasonlóan egy
Tarzanlandot akart kialakítani, a nagyszabású vállalkozás azonban csúnyán cs dbe ment.
Maradék pénzecskéjét végül kaszinókban verte el. A sztár szinte pillanatok alatt vált
földönfutóvá, és súlyos depresszióban szenvedve lépett élete utolsó évtizedébe. Hogy
egyáltalán fenn tudja tartani magát, fürd mesterként, szállodai portásként és dokkmunkásként
dolgozott. Legvégül egy játékbarlang recepciósa lett, hogy legalább kenyérre teljen. Az sem
titok, hogy a méregdrága acapulcói szanatóriumban is csak egy tehet s ügyvéd barátja
segítségének köszönhet en maradhatott évekig, saját zsebb l nemigen tudta volna fizetni a
luxusellátást.
Johnny Weissmüllert, kérésére, az általa kifejlesztett, kissé alpesi jódlizásra emlékeztet
Tarzan-kiáltás hangfelvételének lejátszása közben helyezték örök nyugalomra.
A húsz éve nincstelenül és elhagyatottan elhunyt úszócsoda fia, John Scott Weissmüller
2004 júniusában emléktáblát avatott apja emlékére Szabadfalun. Legalább ennyi nyoma van
annak, hogy a dzsungel királya innen, a szomszédból indult a világhír felé.
Fényes Attila, a Californiai Magyarság f szerkeszt je majd kiugrott a b réb l, amikor
elárultam neki a telefonban, hogy Weissmüller tutira magyar állampolgárként jött a világra.
Attila rült szervezkedésbe fogott, és néhány napon belül, akit csak lehetett, összetrombitált a
Csitához tervezett kiránduláshoz. Úgy akarta megünnepelni a magyar Tarzan évfordulóját,
hogy a dzsungel királyának barátjához zarándokoltatja minden kint él magyar ismer sét. S t!
– Ott lesz a magyar népm vel kör, ott lesz a helyi magyar tánccsoport, jön a Californiai
Magyarság összes el fizet je, és persze Bodrogi Gyula is! – lelkendezett Attila a telefonban.
– Bodrogi Gyula? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
– Igen, igen!
– Az a Bodrogi Gyula?
– Persze hogy az a Bodrogi Gyula! Minden magyar rendezvényen ott van.
– Ó! Ezt nem is tudtam – mondtam. Tényleg nem tudtam, hogy a mi Bodrogi Gyulánk ilyen
gyakran röpköd Pest és Kalifornia között. Az is eszembe ötlött, hogy felhívom a m vész urat,
miel tt Amerikába repül. De nem tudtam, jó ötlet-e.
Sokáig nem töprenghettem a dolgon, mert vészesen közeledett az indulás napja. Egy nappal
a repülés el tt elmentem a Széchenyibe. Egyrészt, mert bár sokan azt hiszik, hogy sokat repülni
milyen jó, valójában sokat repülni egyáltalán nem olyan jó. Aki nem hisz nekem, az vegyen
egyszer jegyet Sydneybe. Huszonhat órás út! Szingapúrnál már lesz a legboldogabb ember,
mert onnan már „csak” hét óra Ausztrália.
Ráadásul abban a hónapban már elutaztam Erzsikével a Szaharába és Evelyne-nel Sierra
Leonéba. Higgyék el, nem volt egy nagy élmény Kaliforniába repülni. Ezért aztán lelkileg-
testileg rá kellett készülnöm az útra. És erre mi sem volt alkalmasabb, mint egy kis dagonyázás
a Széchenyi fürd ben.
A másik, amiért szeretek odajárni, az az, hogy semmivel sem összehasonlítható élvezet a
gyógyvízben sakkozó bácsikat hallgatni. Nincs még egy hely, ahol többet tudhatna meg az
ember meccsr l, politikáról, m vészvilágról.
A fürd zés ellenére se voltam másnap túlzottan fitt, éjszaka ugyanis az én serdületlen
kisfiaim úgy döntöttek, hogy nem hagyják aludni a papát. Benjamin kezdte a nyögéseket, mire
Barnabás, jó tanítványként, rögtön válaszolt, utánozva a bátyját. Jól egymásra találtak a
rosszaságban, s mindössze négy óra alvást engedélyeztek nekünk Gyöngyivel.
Persze hálásnak kellett volna lennem nekik, mert így sokkal könnyebbé tették az átállást az
amerikai id eltolódásra. Máskor beviszkiztem a repül gépen, ha azt akartam, hogy délel tt
aludjak el. Amennyiben ugyanis sikerült délel tt aludnom (ami Amerikában éjszaka), akkor
viszonylag használható állapotban érkeztem meg az Államokba. Ezúttal azonban nem kellett
viszkit kérnem, a csemetéim gondoskodtak róla, hogy délel tt tizenegykor már nagyban
húzzam a lób rt. Így aztán amikor ottani id szerint délután kett kor kiszálltam Los
Angelesben a repül gépb l… nem, azt hiszem, kipihent akkor se voltam. De legalább nem
zúgott a fejem a szeszt l.
Az iratellen rzésnél a tiszt egy kicsit még szigorúbb volt a szokásosnál.
– Hova mennek forgatni? – nézett operat r kollégámra szúrós szemmel.
Odaléptem hozzájuk.
– A helyi magyar közösségr l készítünk filmet – mondtam magabiztosan. Miért, mit
mondjak? Hogy egy majmot látogatunk meg?
Kint a terminálban béreltünk egy autót, s nem tudtam, hogy ezzel életem egyik legnehezebb
terhét veszem a nyakamba. Az autónak ugyanis lelke volt. Pótkereke nem, ég készlete nem, de
lelke az igen. Err l azonban majd egy kicsit kés bb.
A középkategóriás Chevy egyel re minden különösebb nehézség nélkül szelte a
kilométereket a 405-ös autópályán, amely San Franciscótól San Diegóig vezetett. Kivételesen
én ültem a volánnál, Gábor barátom ugyanis otthon felejtette a jogsiját.
Ez az autópálya a világ legforgalmasabb közlekedési útvonala, ám San Diego után, a
mexikói határnál egyszer csak véget ér, és onnan egy rossz állapotú, két sávra sz kült országút
váltja fel.
Los Angeles s r ködbe burkolózott. Ritka errefelé az efféle meteorológiai jelenség, de
olykor el fordul. Alig látszott a híres HOLLYWOOD felirat, s a turisták se tolongtak fönn a
hegyen ezen a h vös nyár eleji napon. Persze odalent a városban azért nagyobb volt a
nyüzsgés, elvégre mégiscsak LA a filmes szakma f városa. Egész közel találtunk
parkolóhelyet a Hírességek sétányához, ahol távol-keleti turisták kattintgatták a legendás
csillagok csillagait.
Kicsit följebb a sétányon, Jeanne étterméhez közel az utolsó csillag Johnny Weissmülleré
volt. S ha már a magyar származású (?) hírességeknél tartunk: egy másik legenda, Gábor
Zsazsa csillaga is ott díszelgett a sétány aszfaltjában. Épp egy Elvis Presley-imitátor produkálta
magát mellette a kínai színház sztárdubl reivel karöltve. Kirángattuk néhány igen ismert
akcióh s és mesefigura közül, hogy mondjon nekünk néhány szót.
– Ó, Gábor Zsazsa nagy színészn volt! – mondta széles gesztussal. Köztünk legyen szólva:
ha az isteni Zsazsa is jelen lett volna, akkora pofont kap t le a mi Elvis barátunk a múlt id ért,
mint ide Lacháza.
– Ismersz más magyar hírességet is? – kérdeztem Elvist. Megigazította a napszemüvegét.
– Persze, itt van például Schwarzenegger.
– speciel osztrák, de mit szólsz Johnny Weissmüllerhez?
– H , a nagy Tarzan. Remek fickó, és is osztrák!
Nem vitatkoztam. Annál is inkább, mert Elvis nem restellt elkalauzolni bennünket Los
Angeles egy másik kerületébe, Tarzanába, azaz Tarzanvárosba. Ebben a városrészben mindent
a dzsungel királyáról neveztek el. A Tarzan sétálóutcán volt Tarzan szépségszalon, Tarzan
kórház, Tarzan bevásárlóközpont, de még a mosodát is Tarzan pucerájnak hívták.
Meglátogattuk a Tarzan múzeumot is, ahol mi tagadás, meglehet sen gyér volt a felhozatal
emléktárgyakból, plakátokból. Az egész egy itthoni vidéki m vel dési ház szezonális
kiállítására hasonlított, és be kell vallanom, kissé el is szomorított, hogy a filmf városban
mindössze néhány megsárgult fénykép és kinagyított újságcikk emlékeztet a huszadik század
els felének egyik legismertebb akcióh sére.
Kissé oldotta a rosszkedvemet, hogy az egyik vitrinben egy tizenkét forintos magyar
könyvre bukkantunk. A címe ez volt: Tarzan, a dzsungel fia.
Egy kedves lány kísérgetett bennünket a vitrinek között, volt a múzeum mindenese, Suzy.
Amikor megkérdeztem t le, hogy hová valósi a nagy Tarzan, azaz a legendás Weissmüller, azt
válaszolta, hogy szerinte chicagói.
Ráhagytam.
Fél óra múlva már újra északnak tartottunk, Sacramento felé. Bárdos Györgynél és párjánál,
Mónikánál szálltunk meg, akik régi barátok. Gyuri édesapját jól ismerhetik a kedves olvasók:
a fogathajtó világbajnok Bárdos Kecskemétr l. Mónika pedig egykor a TV2-nél dolgozott. Ma
a Fox News munkatársa, és amerikai kollégái elh lve bámulják, amikor kiböki, hogy Szlovákia
f városa Pozsony, Románia pedig Bulgária fölött van (mindezt ugyanis korábban a földrajzi
atlaszból keresték ki a helyi hírszerkeszt k).
Gyuri amolyan életm vész, persze a szó legjobb értelmében. Midas Touch, mondaná rá az
angol ama ókori legendára utalva, mely szerint, amihez csak Midasz király hozzáért, arannyá
változott. A „Midas Touch” kifejezést manapság azokra az emberekre használják, akik
bármihez fogjanak is, siker övezi az útjukat.
Nos, az én Gyuri barátom ingatlanozott, autókat szállított Magyarországra, és közben, ha
már a közelmúltban gyermekük született, óvodává alakította át a garázsukat, ahová napi ötven
dollárért adhatták be a szül k a gyereküket.
Csak egy érdekesség: évek óta mondták Mónikának és Gyurinak a rokonok, hogy jó lenne
már egy baba. Aztán odakint, Amerikában titokban összehozták, de nem szóltak róla senkinek.
Engem kitüntettek a bizalmukkal, és alig bírtam megállni, hogy el ne fecsegjem Mónika
öccsének a dolgot. Emlékszem, azon kesergett egyszer a srác, hogy tényleg jó lenne már egy
kisgyerek a nagyszül knek, nekem meg néhány nappal korábban kotyogta el Gyuri, hogy
Mónika várandós. Majd megszületett a baba, és még mindig nem árulták el a családnak a nagy
hírt.
Eljött a húsvét, és Ferihegyen landolt Gyuriék gépe. Kint volt mindkét család, az egész
rokonság. És akkor egyszer csak látják, hogy jönnek a fiatalok, és Gyuri karján egy baba
pislog.
A hatás leírhatatlan volt. Mónikáéknak egy kés bbi id pontra kellett halasztaniuk a
visszautazást, mert a nagyszül k nem akarták elengedni a babát.
Másnap korán reggel indultunk Thousand Oaks, azaz az Ezer Tó városa felé. Oda költözött
ugyanis a Californiai Magyarság szerkeszt sége. Egy apartmanokkal teleszórt kertvárosban, a
106-os számú apartmanban találtunk rá az ajtóra, amelyen a lap neve mellett egy cég nevét is
feltüntették: Hungarian Travel Agency, azaz Magyar Utazási Iroda. Mint kés bb megtudtam,
míg Fényes Attila az újság ügyeit intézi, addig a felesége viszi az utazási irodát.
Fényes úr, a hatvan körüli, sz, szemüveges f szerkeszt öleléssel fogadott. Azt mondta,
hogy édesanyja beszélt neki rólam, s hogy reméli, nem bánom, hogy a legfrissebb
lapszámukban leközölték a nevemet, illetve azt, hogy én is ott leszek Csita házánál, Palm
Springsben, Tarzan születésnapi ünnepségén. Mosolyogva megráztam a fejem. Úgy is
maradtam, amikor Attila közölte, hogy nem csupán a helyi magyar huszárregiment, de most
már tuti, hogy Bodrogi Gyula is ott lesz a dzsemborin.
Na jó, gondoltam, akkor most egyszer s mindenkorra tisztázzuk a dolgot.
– Mondd, Attila, a m vész Bodrogi Gyuláról van szó?
– Igen, a m vészr l – mondta meggy z en.
– De az… el adóm vészr l?
– Persze. Nálunk szokott szerepelni.
– Úgy érted, fellépni?
– Aha. De van rendes állása is.
– Ezt hogy érted?
– Hát, hogy néha eljön, fellép, de ugyanakkor házmester is.
Megállt bennem az üt .
– A Bodrogi Gyula?
– Az, az! Fellép, de itt nálunk házmester.
Végképp nem értettem semmit. Otthon színész a mi Bodrogink, itt meg házmester? Hát ha
ez igaz, akkor a francba Csitával, meg Tarzannal, hát akkor ez az igazi szenzáció! A magyar
színészek doyenje Kaliforniában házmester!
Bezsongtam, és ez látszott is rajtam. Úgyhogy Attila a telefonhoz lépett, és tárcsázott.
– Szervusz, Gyulám, itt vannak a magyar tévések – mondta a kagylóba.
– Már itt van kint a m vész úr? – kérdeztem suttogva, de Attila leintett.
– Persze, Gyulám, de arra gondoltam, esetleg elugorhatnánk hozzád. Hogyhogy már
megint?
Járt az agyam. Bodrogi m vész úr egy szállodában lakik, készül a fellépésre, és már
halálosan unja, hogy lépten-nyomon kóbor tévések zargatják.
– Mondd meg neki, Attila, hogy Vujity Tvrtko van itt! – súgtam Fényesnek, de a mutató-
és a hüvelykujját összecsippentve jelezte, hogy minden oké, mehetünk Bodrogihoz.
Öt perc múlva Torrence település felé robogtunk. Attila el ttünk autózott luxus
Mercedesével, le is hagyott minket jó pár mérfölddel. A mi Chevynk néha köhögött egyet-
egyet, de semmi más nem utalt a közelg végre. Közben az óceán fel l fölénk sodródó
felh kb l nagy cseppekben megeredt az es , s végigsepert az autókon. Mire azonban a
megadott címre értünk, ismét kisütött a nap.
A kapucseng mellett nagy bet kkel virított: Julius Bodrogi APARTMAN MANAGER. Ez
nagyjából annyit tesz, hogy házmester. Becsöngettünk. Attila jött elénk, mögötte koktélinges,
oldalra fésült hajú piperk c közeledett vigyorogva.
„Ha Bodrogi Gyula, akkor nagy pofára esés lesz!” – gondoltuk magunkban Gáborral.
Hát, bizony. volt Bodrogi Gyula. És egyáltalán nem hasonlított a mi otthoni Bodrogi
Gyulánkra. Julius Bodrogi és felesége, Gizella ett l függetlenül tüneményes házaspárnak
bizonyult. Otthonukból csak úgy áradt a magyar kispolgári filing. Tudják, szalonnázó
porcelánparaszt, búsuló juhász, csipketerít , matyóhímzés, boglári Demi Doux pezsg …
folytassam?
Gyula, mint házmester a zárjavításért, a festésért, a villanyszerelésért, a medencetisztításért
és egyéb ház körüli munkákért felelt. Valójában azonban ez csak az egyik Bodrogi Gyula volt.
A másik Bodrogi Gyula a munkaid lejárta után szmokingot öltött, hóna alá csapta a
szintetizátorát és muzsikálni indult. Már Magyarországon is zongorázott, Kaliforniában
azonban egyenesen el adóm vész lett bel le. Az elmúlt évtizedekben nemigen volt arrafelé
olyan magyar bál vagy esküv , amelyen ne játszott volna. Ennek ellenére, mint azt elárulta
nekem, a Csitánál tartandó ünnepségen való fellépés az életében is mérföldk lesz.
legalábbis úgy érezte, hogy ez most valóban kivételes megtiszteltetés.
Az igazság az, hogy a teljes kinti magyarság el volt b völve a Tarzan-ünnepség
gondolatától.
– Megdöbbentett bennünket a felfedezés, hogy Tarzan magyar! – rázta a fejét még mindig
hitetlenkedve Attila. – Ezt itt senki se tudta. Most mindenki azt kérdezi t lem, hogy mit hozzon
az ünnepségre. Hogy mit hozzanak ajándékba Csitának, ami magyar, és persze aminek örül.
Tényleg, mit hozzanak?
Megvontam a vállam. szintén szólva Dan Westfallnak egyel re el sem árultam, hogy mire
készül a helyi magyarság. Egyszer en nem volt még hozzá lelkier m. Mivel azonban vészesen
közeledett a látogatás id pontja, kénytelen voltam félrevonulni és fölhívni Dant.
– Jó napot! Tvrtko vagyok, a magyar riporter.
– Üdvözlöm! Már vártam a hívását. Megérkezett?
– Igen. Dan, minden rendben Csitával?
– Persze. Várja magukat.
– Nos, igen… szóval van egy kis változás… az itteni magyarok, megtudván, hogy Tarzan
magyar állampolgárként született az akkori Magyarország területén… szóval… egy kisebb
ünnepséggel készültek, és hát… velem tartanának Csitához… ha nem gond…
Csend volt a vonal túlsó végén. Aztán Dan nagy nehezen megszólalt.
– Nem gond. Hányan jönnének?
„Na, most le fogja harapni a fejem!” – gondoltam.
– Úgy százan…
Hallottam, hogy egy nagyot sóhajt.
– Oké, jöjjenek. Csita biztos örülni fog.
Megköszöntem a kedvességét, minden jót kívántam a másnapi viszontlátásig, és
visszamentem Attiláékhoz, mintha mi sem történt volna.
Bodrogit kifaggattam az otthoni Bodrogiról. Azt mondta, hallott már a névrokonáról. S t
amikor nemrég egy Kalifornián kívüli ünnepségre hívták zenélni, és az nevét is kiírták a
plakátra, majdnem meglincselte a közönség. Az emberek ugyanis a pesti Bodrogi Gyulát
várták.
Elbúcsúztunk. A délutánunk ráment a bérautónkra. El ször az index mondta föl a
szolgálatot. Ekkor még igyekeztünk Gáborral nyugodtak maradni. Aztán füstölni kezdett a
motorház, és fogalmunk se volt róla, hogy ha nem a víz forrt fel, akkor mégis mi okozhatja a
gondot. Ekkor már felváltva szidtuk a Chevyt, és legszívesebben az árokba löktük volna. Ám a
kocsinak, mint írtam, lelke volt és bosszút állt. Amikor elindultunk az autókölcsönz cég
legközelebbi irodája felé, hogy megnézessük a motort, az országút közepén egyszer csak
defektet kaptunk. Hátramentünk a pótkerékért. Nem volt.
Nem húzom tovább: higgadtságot er ltetve magamra a kölcsönz segélyszámát hívtam. Fél
órán belül ott voltak, de nem próbálkoztak többé ezzel a Chevyvel: kaptunk egy másik autót.
Másnap reggel úgy éreztem magam, mint egy vándorcirkusz f igazgatója. Konvojban
haladtak mögöttem az amúgy édes, aranyos kinti magyarok, és pirospozsgás arccal énekelték a
magyar nótákat, mintegy az ünnepségre hangolva.
Palm Springs a gazdag id s amerikaiak paradicsoma. Minden ket szolgálja, persze nem
kevés pénzért cserébe. De ez utóbbit valahogy nem érzi az ember. Érdekes, ha
Magyarországon valami jobb helyre utazunk a családommal, gyakran érzem úgy, hogy
tulajdonképpen a vendéglátók minden pillanata arról szól, hogy minél jobban megfejjék a
vendégeiket. Pimaszul magas ára van mindennek, s minden extra szolgáltatásért szemrebbenés
nélkül kérnek el csillagászati összegeket.
Palm Springsben is nagy drágaság volt, de nem kellett baksist adnunk egy jobb
parkolóhelyért, és nem toltak elénk egy bevásárlókocsit az élelmiszer-áruházban mindenféle
kétes elemek, néhány centért tartva a tenyerüket. Ami pedig a fogyasztást illeti: egy
kávéházban nemhogy ötcsillagos árakat számoltak volna föl a fogyasztásunkért, hanem a
pincér mélyen meghajolt el ttünk, és közölte, hogy a ház vendégei voltunk. Nagyon okos
húzás. Tudják, miért? Mert máig tudom a kávéház nevét: Café Sunshine! És életem végéig
tudni fogom. És amikor egy ismer söm Palm Springsbe utazik majd, azt fogom tanácsolni
neki, hogy semmiképp se hagyja ki a Café Sunshine-t. És ha én tévedek oda valaha is újra,
akkor busás borravalót hagyok majd az asztalon. Többet, mint amit el szörre kifizettem volna
a cappuccinómért.
Hát ezt tudják k odakint. És ezt nem tudjuk mi idehaza.
Palm Springs egyébként az Egyesült Államok legszélesebb vidékén terül el, a környéken
mindenütt szélkerekekkel termelik az áramot. Érdekes még, hogy míg idehaza a legtöbben
ódzkodunk a könny szerkezetes házaktól, azon a vadregényes tájon, mivel igen gyakran van
földrengés, tornádó, közkedvelt az el re gyártott elemekb l való építkezés.
Maga a nyugdíjasok üdül paradicsoma tulajdonképpen egy oázis a sivatag közepén, s a
negyvenezres kisváros egyik elhagyatott utcájában áll az a luxusotthon, amelyben a kiöregedett
állatszínészek élnek. Az épület el tt Csita életnagyságú szobra fogadott. Leparkoltunk. Épp
mikor kiszálltunk a kocsiból, akkor t nt fel Dan Westfall is. Egy golfautóval jött, amelyben
kilószámra sorakozott a répa, az uborka és a különféle gyümölcsök.
Westfall úr kedves, mosolygós férfi volt. Elmesélte, hogy már az apja is itt volt
állatgondozó, pedig szintén az állatszínészek ápolására tette fel az életét. S mióta Tarzan,
azaz Weissmüller meghalt, Csita legjobb barátjának nevezheti magát.
Odabent, a dics ségfalról azt is megtudtam, hogy Csitát azért, sok más állatszínész
kollégájával szemben nem felejtette el Hollywood. Büszke rá a filmipar, s id nként írnak is
róla. Hiába alakította rajta kívül további tizenkét majom Csita szerepét, hiába él ebben az
állatotthonban másik tizenhat híres majomszínész, azért Tarzan barátja az igazi sztár. Másokért
nem zarándokolnak el ide a világ végér l is, mások miatt nem csörög a telefon az irodán. Naná,
hisz az els , az igazi Csita, aki 1968-ban állt utoljára kamera elé a Dr. Doolittle-ben, a legtöbb
pénzt hozó színész volt az állatok sorában. Nem beszélve arról, hogy legendás partnerei voltak.
Például Ronald Reagan, a közelmúltban elhunyt volt amerikai elnök.
A medence partján ültünk le Dannel beszélgetni. Csita aludt, a magyarok pedig elmentek
felfedezni a városkát. Ott, a vízparton ismerkedtem meg az édes kis Rolival, aki a
Majomtámadás cím filmben nyújtott felejthetetlen alakítást. Egy papagáj repült a fejére, ami
pedig egy Júlia Roberts-filmben ült a kalitkában. De Roli nem támadta meg, jámboran t rte,
hogy tollas kollégája megcsipkedje a fülét. Majd el jött az árnyékból egy igazi nagyágyú is,
Csita dédunokája. is egy sor filmben öregbítette a család hírnevét.
Közben Dan elárulta, hogy Weissmüller és Csita között az életben is bens séges volt a
viszony. Johnny egészen a hatvanas évek végéig rendszeresen látogatta majombarátját, Csita
pedig ma is fölismeri az Tarzanját, ha Dan beteszi a videóba egy régi közös filmjüket.
Még néhány érdekességet megtudtam a drága kis csimpánzról. Például, hogy Csita ma,
hetvenkét évesen is kedvence az otthon dolgozóinak. Így aztán nem jelent nehézséget, hogy
minden kívánságát teljesítsék a m vész úrnak. A csodálatos villában Danen kívül még három
alkalmazott lesi minden kívánságát. Ráadásul négy másik nyugdíjas majomkollégája is egy
apartmanban él vele, így társaságban nincs hiánya Csitának.
Persze az élet még akkor sem könny egy ilyen vénséges majom számára, ha saját
medencéje, házimozija, aprócska villanymotoros autója is van. Az orvosok ugyanis
megtiltották az 1,2 méter magas, 64 kilós sztárnak, hogy folytassa évtizedes szenvedélyét, a
szivarozást és a sörös krigliket sem emelgetheti már úgy, mint mondjuk húsz éve. Egyszóval
Csitának ma már mindennél jobban kell ügyelnie az egészségére, különösen hogy néhány éve
cukorbeteg lett. Pedig aztán világéletében utált egészségesen élni. Talán ezért is ért meg ilyen
szép kort. Mindenesetre maradt neki a cukormentes kóla, a hot dog, néha egy kis diabetikus
csokitorta, és persze a kedvence, a sült banán jeges teával.
– Megdolgozott a nyugodt, boldog öregkoráért – mondta érzelmesen Dan, aki különös
szeretettel tisztogatja le nap mint nap a majom zongoráján álló, Johnny Weissmüllert ábrázoló
képet, hisz tudja, milyen sokat jelent Csitának az egykori színész.
Egyébként hogy az id s híresség milyen szerény ember… akarom mondani, majom, az
abból is látszik, hogy bár itt, Palm Springs kertvárosának milliomosok lakta részén
rendelkezésére állnának akár a világ legelegánsabb éttermei is, mégis azt szereti, ha a sarki
McDonald’sból hozzák neki az ebédet. És szabadidejében ma már leginkább tévézik,
zongorázik vagy festeget. Nem is akárhogy.
– Csita igazi fest tehetség, képeinek darabjáért 125 eurót (33 ezer forintot) fizetnek a
gy jt k! – árulta el Dan. Aztán mondott még valami nagyon érdekeset. – Az évek során egyre
inkább emberré vált, s ma már néha megijeszt az intelligenciájával. Hatvan éve se lehetett buta
majom, de mostanra kifejezetten okos lett. Nagyon fog hiányozni, ha egyszer elveszítjük.
Dan elment megnézni, hogy felébredt-e már Csita. Közben megérkeztek a magyar ünnepl k
is, a huszárok és a táncosok népviseletbe öltöztek, Bodrogi m vész úr beüzemelte a
szintetizátorát, a sütemények pedig ott illatoztak a hamarjában megterített asztalokon. Került
szendvics és üdít is, így aztán minden készen állt a nagy pillanatra, csupán egyvalami,
pontosabban egyvalaki hiányzott: a magyar Tarzan h barátja.
Néhány perc múlva is fölt nt a folyosó végén.
Bevallom, sokat töprengtem rajta, milyen is lesz a nagy találkozás a nyugat-afrikai Libéria
nagy szülöttével, a legendás Csitával. Emlékszem, a szívem a torkomban dobogott, amikor
el ször megláttam az árnyékát a folyosón. Olyan volt az a pillanat, mint amikor régóta várunk
egy szeretett barátra, és sok év után végre megpillanthatjuk, mondjuk egy repül téri terminál
fotocellás ajtajánál.
Ám a valóság néha kiábrándító és homlokegyenest ellentéte a fantáziának, a vágyaknak.
Ezért, bár sosem tettem még ilyet, mégis kénytelen vagyok két befejezést írni ehhez a
fejezethez. Mindkett ben a valóságot írom meg, mindkett hitelesen követi a megtörtént
eseményeket. Ám, mint tudjuk, még a valóság is más-más színben t nik föl, ha más-más szín
szemüvegen keresztül nézzük. Minden csak néz pont kérdése.
Azt javaslom, hogy aki szeretné meg rizni az illúzióit a világ leghíresebb majmáról, az
kényelmesen olvassa végig ezt a fejezetet, de a legvégén hagyja ki az Egy másik befejezés cím
szakaszt.
Csita tehát mosolyogva sétált ki a fényre, szeme kópésan csillogott, és Dan kérésére
integetni kezdett nekünk. Aztán lecsücsült a zongorához, és el adott egy Kurtág-m vet, vagy
legalábbis valami hasonlót. Aztán átült a tévé elé, és nézte egy kicsit. Majd az egyik asztalhoz
kuporodott és majszolni kezdett egy szendvicset. Sz re kissé kopott volt, de más nem utalt az
életkorára: vidám volt és eleven. Amikor végzett a szendviccsel, igazi barátként ellen rizte,
hogy vannak-e Dannek bolhái. Cserébe banánt kapott, amelyet ügyesen megpucolt, majd
megette… a héját. Végül festéket tolt elé Dan, meg egy üres papírlapot, és Csita mindössze hét
perc négy másodperc alatt egy igazi absztrakt remekm vet rittyentett a papírra. Havonta úgy
egyszer-kétszer alkotott valami posztmodernt, s hogy nem akármilyen piktor, azt mi sem
bizonyítja jobban, mint hogy utolsó három alkotását egy neves londoni múzeum vásárolta meg,
igen borsos áron.
A festmény sorsáról önök közül bizonyára sokan tudnak. Hazahoztuk, és árverésre
bocsátottuk. A vételárat gyermekment kocsira ajánlottuk fel, a koraszülött gyermekeket
gondozó Peter Cerny Alapítvány részére.
Az árverés el tt fogadtunk Sváby és Szalay Ádám kollégámmal, hogy mennyiért talál majd
gazdára. Sváby háromszázezer forintra tippelt, Szalay kétszázötvenezret mondott. Én nem
voltam ilyen optimista: kértem Andrást, hogy százezer alatt ne is mondjuk be az összeget, mert
azért az egy kicsit égés volna.
Aztán eljött az adás napja, mi meg nem kaptunk leveg t, mert a stúdióban csillagászati
magasságokba emelkedett a licit. Háromszázezer, félmillió, nyolcszázezer… így ment föl a
festmény ára. Nem telt el tíz perc, s máris egymillió forint fölött jártunk. A riport végére két és
fél millió fölé szökött az összeg, az árverés végén pedig egy Török Zsolt nev úr mondhatta
magát a festmény gazdájának, aki négymillió-hatszázötvenezer forintot ajánlott a képért.
Kés bb megkerestük Török urat. A harmincas, kisportolt, rövid hajú szigethalmi vállalkozó
bevallotta, hogy nem els sorban Csita remekm ve miatt licitált.
– Van egy tizenöt hónapos kislányom, miatta csináltam az egészet – mondta. – Tudják,
mindig elszorul a szívem, ha egy gyermekment mögött autózom.
Dr. Somogyvári Zsolt, az alapítvány vezet je meghatódva vette át az alapítvány székhelyén
a Török úr által felajánlott összeget, majd végigvezette a nagylelk vállalkozót az épületben.
A Cerny Alapítvány munkatársai naponta vívják a maguk háborúját az olykor mindössze
700-800 grammal világra jött kicsik életben maradásáért.
– Egy új, jól felszerelt ment autóra gy jtünk, s úgy néz ki, hogy most Török úr
támogatásával végre meglesz rá a pénz – mondta Somogyvári doktor.
Csitának pedig kaliforniai otthonában fogalma sem volt róla, hogy milyen nagy szolgálatot
tett a lerobbant magyar egészségügynek.
Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy személyesen találkozhattam az id s majommal, de ma
is olyan elevenen él bennem a tekintete, mintha tegnap láttam volna. A tekintet, amelyb l azt
olvashattam ki: „Istenem, emberek, én egy kis libériai majom voltam, de nem öltek meg, mint
annyi társamat, hanem világsztár lettem, hogy benneteket szolgáljalak! És közben láttam a
huszadik századot, és most itt vagyok a barátaimmal egy luxusotthonban és nagyon, de nagyon
boldog vagyok. De tudjátok, miért vagyok igazán boldog? Mert szerettek!”
Csita mosolyogva sétált ki a fényre. Illetve dehogy: amint közeledett, egyre nyilvánvalóbb
lett számomra, hogy a mosolya inkább vigyorgás. S t: vicsorgás! Szeme se kópésan csillogott,
inkább sunyiság és agresszivitás tükröz dött a tekintetében. Dan rászólt, hogy legyen egy kicsit
kedvesebb, mire felemelte a kezét. Azt hittük, integetni akar. Egy frászt. Meglengette a karját,
mintha a dzsungelben éppen lecsapni akarná az ellenfelét. A nyakán vezet lánc feszült,
amelynek a másik végét Dan tartotta a kezében. Csita folyamatosan morgott, mint egy
vénember, s Dan parancsára kelletlenül ült a zongorához. Dühösen rákönyökölt a billenty kre,
aztán felénk fordult, és megint rémiszt en vicsorogni kezdett.
Dan már korábban figyelmeztetett rá, hogy eszünkbe ne jusson közel menni Csitához. A
helyi magyarok például csak rácson keresztül figyelhették, amint a majomlegenda a tévé elé ül,
és egykedv en nézni kezd valami rajzfilmet. Öreg, vén vadállat volt ez a Csita, egy rossz
pillanatában könnyedén szétmarcangolta volna a társaságot. Kézbe vett egy szendvicset, és úgy
tépte foszlányokra, hogy közben folyamatosan engem nézett. Valami olyasmi volt a
tekintetében: „Na öreg, ha te egyszer a kezem közé kerülnél, ugyanígy végeznéd!”
Csita sz re kopott volt, fogai sárgák, egészében véve egy matuzsálemmel volt dolgunk. Dan
szerint egykor, ifjú majmocskaként édes volt és imádnivaló, de mára zsémbes lett és agresszív.
Nem csoda, hisz vagy húsz évvel túlélte a valaha élt legöregebb csimpánzt is.
Néztem a majmot, ahogy morogva tapicskol a színes temperákban, és vadul a papírra keni a
mancsát. Néztem, ahogy szenved arccal a térdéhez nyúl, majd a könyökét kezdi dörzsölni; a
fájó ízületei sanyargatták. Néztem, ahogy hunyorog, mert már nem lát jól, és ahogy vizet kér,
mert a cukorbetegsége miatt folyton szomjas.
Néztem, és a régi mondás jutott eszembe: tudni kell id ben meghalni.
Szarajevó 1994/2004
Tíz év. Ennyi id kellett, hogy beszélni tudjak arról, amit a háborús
Szarajevóban láttam. A tíz év eltelt, s én megnyitom emlékezetem
zsilipjét. A boldogság és a félelem borzongásával írok. A boldogságéval,
hogy múlt id ben írhatok a délszláv háborúról. És a félelemével, mert ez a
múlt id bármikor újra jelen id vé válhat.
Százhúsz hónap telt el azóta, s én ismét itt vagyok Szarajevóban. A lépcs nél, ahol Emiliót
a végzetes lövés érte, most édes kis fehér kávézóasztalkák sorakoznak a naperny k h vösében.
Semmi sem utal rá, hogy e helyütt egy olasz fiatalember életét vesztette.
Szarajevó ma újra lélegzik. Az egykor néptelen, elcsendesedett üzletek fényárban úsznak, az
óváros sikátoraiban frissen mosott fehérnem szárad a járókel k feje fölött, s a ragacsos keleti
édességek illata a megsavanyodott bor, az izzadó testek és az olcsó kölnik szagával keveredik.
A városban, amely a szerbek ostromgy r jét l körülzárva több mint három évig maradt
f tés, világítás, vezetékes víz és telefon nélkül, ma újra jó élni. Az utcákon japán ajándék
trolibuszok és német ajándék villamosok csilingelnek, a Bascsarsija városközpont meseházai
ismét régi szépségükben tündökölnek, s az ékszerészek polcai újra aranytól roskadoznak, amint
a sz nyegkeresked knél is megdöbbent az árub ség. Parányi éttermek, törökös kávézók,
barátságos cukrászdák csalogatják a járókel ket, s a teraszok zsúfolásig teltek a simogató
napsütésben. A falakon színes plakátok invitálnak a hamarosan kezd d színházi fesztiválra, a
Ferhadíján pedig hömpölyög a felt n en jólöltözött szarajevóiak tömege.
Talán mazochizmus, hogy a napsütötte kávéházi teraszon ücsörögve az egy évtizeddel
korábban történtek bolygatják a lelkemet. Talán rültség, hogy miközben a szarajevóiak
megpróbálnak együtt élni gyógyíthatatlan lelki sebeikkel, és boldognak lenni, addig én ma is
könnyezve nézem a focipályán a fejfák ezreit, a közparkokban, a sokemeletes panelházak
tövében sebtében kiásott sírokat, s nem csillapodó indulattal gondolok a boszniai háborúban
meghalt háromszázezer emberre. Megértem, hogy a szarajevóiak már-már felháborodnak, ha
valaki emlékezni merészel arra, hogy mi is történt ezen a vidéken egy évtizeddel ezel tt.
Megértem, hogy felejteni szeretnének. De én újságíró vagyok. És örök feladatom lesz, hogy az
igasággal emlékeztessek. Hogy soha többé ne lehessen még egy Srebrenica, még egy Mostar,
még egy Szarajevó.
Megszokhattam volna már, de ezt nem lehet megszokni: engem állandóan, mindenki
beszervezni igyekezett. Volt például Budapesten egy elhárító tiszt, aki id r l id re
megkeresett, hogy nem kémkednék-e a hazámnak. Persze nem ezt a kifejezést használta;
el remutató gondolatokról és hasznos információkról beszélt. Mivel úgy két-háromhavonta
jártam le a délszláv háború térségébe, megértettem, hogy próbálkozik a tiszt. De újra és újra
dolgavégezetlenül kellett elkullognia, mert nem tudott beszervezni. Ahogy a horvát, a bosnyák
és a szerb oldalon, vagy egyenesen a határon is hiába próbálkoztak az egyenruhások és a civil
ügynökök. Miután visszautasítottam az amúgy nem kis pénzösszeggel járó ajánlatukat, azért
még feltették a kérdést:
– Na és mi látott a túloldalon? Csapatmozgás, dzsipek, tankok?
Megvontam a vállam.
– Aludtam, kérem.
Ett l kezdve általában az addig szaporán faggató határ r hirtelen bámulatosan sz kszavúnak
bizonyult. Ezt persze egy cseppet sem bántam.
Amint elhagytuk Drávaszabolcsnál a horvát határt, Béla barátom ismét dúdolni kezdett.
Esküszöm, életemben nem találkoztam még olyan operat rrel, egyáltalán, olyan emberrel,
akinek mindenr l a dalolás jut eszébe. Amikor például meglátta a Republika Hrvatska (Horvát
Köztársaság) táblát, azonnal éneklésbe fogott: – Re-re-republika Hra-Hra-Hrvatska, Hrvatska,
Hrvatska, Repupupubliblika…
1994 januárja volt, és elképzelni se tudtam, hogy az autóutat övez szomorú táj bárkit is
dalra fakasszon. Ám Bélának jókedve volt. Még. Volt nyugodt száz kilométerünk a Száva-
hídig. Majd Bosznia következett, a muzulmán rész. Béla is tudta, hogy onnantól nem sok
kedve lesz majd énekelni. Ráadásul a negyven kilométeres bosnyák sáv után elérjük a Boszniai
Szerb Köztársaság határát, és attól fogva jobb, ha Béla a játékos dalocskák helyett inkább
imákat kezd mormolni. Természetesen igyekeztünk mindent megtenni a biztonságunk
érdekében. Sötétedés után például csak nagyon ritkán közlekedtünk, s olyankor is lámpa
nélkül, mindössze hat másodpercenként felvillantott fényszóróval. A teljes elsötétítés idején,
pontosan kilencven kilométeres sebességnél ugyanis éppen hat másodperc kell ahhoz, hogy a
reflektor felvillantásával belássam a következ hat másodpercnyi útszakaszt. Persze ez sem
volt rizikómentes, de legalább nem voltunk kivilágított célpontjai az elvetemült
orvlövészeknek. Aztán igyekeztem minden országban a saját nyelvén szólni a hatóság
embereihez. Nincs túl nagy különbség a horvát, a bosnyák és a szerb nyelv között, ezért
vigyáznom kellett, hogy a helyes kifejezéseket használjam. Abban is szerencsém volt, hogy a
nevem kétnemzetiség . Ha szerb oldalon jártam, akkor az eredeti szerb Vujity néven
mutatkoztam be. Horvát területen azonban Tvrtko voltam, az els boszniai horvát királyra, I.
Tvrtkóra emlékeztetve. Játszottunk aztán a zenékkel is. A szerb oldalon igazi, szerb nemzeti
érzelm könny zenét harsogott az autórádiónk. A horvátoknál azonban az muzsikájukat
hallgattuk, míg Boszniában hamisítatlan muzulmán dalokra ingattuk a fejünket. Kis turpisság
volt, de talán az életünket mentette meg.
Ám mindez sem tudott volna megvédeni bennünket, ha egy kósza bosnyák egység, vagy
Arkan, Dragan, Mladics egyik csetnik szabadcsapata csak úgy szórakozásból aknát vet az
autónkra. Történt ilyen a kollégákkal, nem is egyszer. Mit lehetett tenni? Mint írtam:
imádkozni.
Kora délután értünk a szerb határhoz, de a téli félhomály miatt vagy fél tucat füstölg fáklya
világította el ttünk a göröngyös utat. Valaha kit n min ség lehetett az aszfalt, hiszen annak
idején, az 1984-es szarajevói téli olimpia miatt igyekeztek mindenb l európai min ség t
gyártani a jugoszlávok. Mára azonban a tankok lánctalpa felszaggatta az utakat.
A határ r, horpadt mell , ritkás kese hajú férfi, gyanakodva vizsgálta az arcunkat. Zsebéb l
walkie-talkie-t vett el , néhány gombnyomással ráhangolt a rádiófrekvenciára, majd hadarva
bediktálta a rendszámunkat. Elhallgatott. A másodpercek óráknak t ntek, nyomasztó volt a
csend. Várta a visszajelzést. Közben gyanakodva méregetett bennünket, mintha legalábbis a
háború legféltettebb titkaiba akartunk volna betekintést nyerni.
Ami azt illeti, Vukovár óta megtanultam, mi a türelem. A körülzárt város agóniáját csak az
élhette túl, aki kivárt, aki kerülte a hirtelenséget.
Végre megjött a jelzés és mi továbbhajthattunk. Az út kanyarogva haladt a Papuk hegység
déli lejt i mentén, sivár és kietlen völgyek peremén. Itt-ott felégetett falvak füstöltek a
távolban, üszkös romok emlékeztettek az öldökl háborúra. Egy kanyarban leláttunk a
szakadékba: odalent a mélybe dobált autóroncsok, kil tt járm vek roncsai hevertek.
Autónk id nként kátyúkba huppant, zötyögött, remegett és rázkódott a repedezett aszfalton.
És akkor az egyik szurdokban kacskaringózva puskaropogást hallottunk.
– Kurva életbe! – fehéredett el Béla.
Ránéztem.
– Baj van?
– Baj, baszod? Minket l nek!
– Honnan veszed?
– El ttünk csapódott be az aszfaltba.
Bélának igaza volt. Én oldalt kémleltem a tájat, így nem láthattam, hol értek célba a
lövedékek. Csak a durranást hallottam, így nem tudtam, hogy ki is a valódi célpont, mi vagy
valaki más. A hirtelen nyomáskülönbség megremegtette kocsinkat, de ett l nem lettem
okosabb. Béla azonban a kormány mögül el re figyelt, és mindennel tisztában volt.
– Most mit csináljak? – kérdezte halálra váltan.
Egy pillanatra bennem is megállt az üt , aztán gyorsan a következ t mondtam:
– Taposs a gázpedálra!
Újabb sorozat hallatszott, de megint nem talált el bennünket. Béla életveszélyes tempóban
robogott a katlan mélye felé. Nem akartam mondani neki, hogy sajnos ezt az irányt követve
nem javulnak az esélyeink, mert a környez hegyekb l kit n célpont lehetünk a völgyben.
Szarajevónak is ez volt a végzete: mivel egy hegyekt l körülölelt völgyben fekszik, a szerbek
könnyedén „mesterlövészkedhettek”, hiszen a város legtöbb utcáját belátták a hegyoldalakból.
– Ezek ki fognak nyírni bennünket! – hörgött Béla, és 160-as tempó mellett remeg kézzel
cigaretta után nyúlt. Nem mindennapi b vészmutatvány volt, ahogy meggyújtotta a cigit, de
sikerült neki.
– A francba! – morogta, miután nagyot slukkolt.
Ömlött róla a víz, s ezúttal kivételesen az én szívem is kalapált az izgalomtól. Néhány perc
múlva lakott település t nt föl el ttünk, az út éppen kettészelte. Béla rám pillantott, aztán
rátenyerelt a dudára. Sivítva hajtottunk keresztül a falucskán, s csak a túloldalon vett vissza
Béla a sebességb l, ahová már nem ért el a géppuskák tüze.
– Ezt túléltük… – sóhajtotta.
– Túl.
– Azért meleg helyzet volt!
– Az.
– Tudod, a feleségemnek van egy babaruha boltja. Az azért nyugisabb meló, mint a miénk.
– Gondolom.
Végül a hegyek lábához érve, úgy százötven kilométerrel a bosnyák határ után, elértük
Szarajevó külterületét. A szerb gy r t követ en egy ENSZ-állomásba ütköztünk. Innen már
láttuk a városszéli épületeket. A hó halotti lepelként borult Szarajevóra. Az ostromgy r n
belüli ENSZ-állomások azért voltak kitalálva, hogy a nemzetközi összefogás és er
szimbólumaként némileg elriasszák a szerbeket (és persze a városbeli harcos muzulmánokat)
az esztelen öldöklést l. Mint azonban az ízzé-porrá zúzott épületeken, a golyók lyuggatta
autókon, buszokon látszott, az ENSZ enyhén szólva tehetetlen volt az agresszióval szemben.
Lassan csordogáltunk befelé Szarajevóba, s a hegyi szerpentin legalján beértünk két kiégett
felh karcoló közé. A hétszázezres város ege alacsonyan függ felh rongyokkal volt
teleaggatva, a sötét fák között vizeny sen rajzolódtak ki a Béke sugárút gyász áztatta épületei.
Az egykor ápolt díszcserjék züllötten kókadoztak, s a hó alól bozót futott fel a házak falára.
Egek, micsoda ellentétben állt e halott város képe a tíz évvel azel tti, olimpiának otthont
adó Szarajevóval! Leny göz új városrészek, színpompás kavalkád… maga volt a
mennyország… igen, azon a tíz évvel ezel tti februári éjszakán, a nyitónapot megel z éjjelen
is esett a hó! Másnapra már minden készen állott, s este sok-sok millióan láthatták, ahogy a
tévé képerny jén megjelenik Vucsko, a kis farkas, aki sílécein a hegyek között száguldozva
kürtölte világgá: Szarajevó most pár napra a világ közepe! Fellobbant az olimpiai láng és az
emberek sírva-nevetve ölelkeztek össze az olimpiai stadionban. Tizenkét éves voltam, és
megbabonázva néztem minden id k legjobb m korcsolyak rjét. A brit Thorwille-Dean páros
minden zs ritagtól a maximális pontszámot kapta Bolerójára. Méltóságteljesen, felemel en
siklottak a jégen, újra meg újra átölelve, majd ismét elengedve egymást. Míg végül lezuhantak
a jégre, s „holtukban” élvezték a sz nni nem akaró tapsvihart. A „haláltánc” aranyérmet ért.
Tíz év telt csak el azóta, s az a csarnok, ahol a brit páros bemutatta megismételhetetlennek
hitt produkcióját, olimpiai szentélyb l porrá és hamuvá lett. Mellette, a focipályán fejfák
sorakoztak. A temet k ugyanis megteltek és a szarajevóiak minden egyes zöld területet
temetkezésre használtak. A városközpontban most is ott állt Vucsko, az édes kis farkas, de
kil tt szemmel. Azok pedig, akik annak idején testvérként ölelték egymást az olimpiai
stadionban, most gyilkos vággyal céloztak egymásra. „A nemzetiségek, a sokszín ség, az
egymás mellett és egymással élés csodája!” – írta egy könyv Szarajevóról. Nos, ez lett a veszte,
a halála.
De hogyan is történhetett mindez a béke, a szeretet városával?
Tito Jugoszláviáját hat tagköztársaság alkotta: Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina,
Szlovénia, Macedónia és Montenegró. A legnehezebb helyzetben mindig is Bosznia volt,
hiszen elképeszt en összetett volt etnikailag. Az itt él k 45 százaléka muzulmán volt, azaz
olyan szláv ember, akinek az sei Bosznia 500 éves török megszállása idején tértek át az „igaz
hit”-re, 35 százalék szerb, 20 százalék pedig horvát volt, de ez Tito alatt, s t kés bb, egészen a
kilencvenes évekig senkit sem érdekelt. Egyszer en nem volt téma, ki milyen nemzetiség .
Jugoszlávia épp attól volt fantasztikus, hogy jól megfértek egymás mellett a különféle
nemzetiségek.
Csakhogy jött a politika, s mikor a nyolcvanas évek végén recsegve-ropogva összed lt a
Moszkva vezette baloldali blokk, Jugoszláviában fellángolt a nacionalizmus. Szlovénia, majd
Horvátország is függetlenedni akart, Szerbia pedig úgy döntött, hogy nem engedi, illetve hogy
neki területek kellenek. Még. Több. És ha szép szóval nem nyerhet territóriumot
Horvátországtól, Boszniától, vagy bárki mástól, akkor majd elveszi er szakkal. (Ennek az
ötletnek a kitalálói és végrehajtói ma a hágai börtönökben töltik büntetésüket, vagy várják
joger s ítéletüket. A szerencsésebbek [?] pedig bujkálnak valahol.)
Tudósítóként én akkor érkeztem el ször a délszláv térségbe, amikor Szerbia és az általa
fenyegetett államok még igyekeztek tárgyalásokkal megoldani a megoldhatatlannak t n
helyzetet. Bosznia földjére azonban csak 1992-ben léptem, amikorra már túl voltunk a szerb-
horvát háború javán. Szerbia elfoglalta Horvátország területének majd egyharmadát, s bár
t zszüneti szerz dés biztosította a törékeny békét, a frontvonalak mentén öldökl dühvel
néztek farkasszemet a szerb és a horvát katonák. Szerbia addigra teljesen eltörölte két,
korábban viszonylag önálló tartományának, a Vajdaságnak és Koszovónak önrendelkezési
jogát, túl voltunk már Vukovár nyolcvankilenc napig tartó kiéheztetésén, Dubrovnik
módszeres bombázásán.
Jómagam tehát 1992 márciusában érkeztem Boszniába, s bár érz dött az egyre fenyeget bb
szerb nyomás a bosnyákok földjén, senki se hitte, hogy eldördülnek a fegyverek. Karadzsics, a
Boszniai Szerb Köztársaságot kikiáltó politikai vezet egyre ingerültebben tárgyalt Szarajevó
sorsáról, holott valamikor maga is e város lakója volt, a helyi kórházban dolgozott
pszichiáterként. A Szerb Köztársaság ura, Milosevics boszniai helytartójaként, elnézte, s t
támogatta, hogy különféle szabadcsapatok etnikai tisztogatásba fogjanak, persze egyel re csak
módjával.
Bár Bosznia már korábban is éhezett és szenvedett a délszláv háborútól, az öldöklés mértéke
1992 tavaszán törte át a józanész gátját. Akkor már hónapok óta buzdította a belgrádi vezetés a
széls ségeseket, a feldühített szakadárokat, hogy akár fegyverrel is, de védjék meg a boszniai
szerbeket a népirtástól. A népirtástól! Április 4-én néhány jóakaratú muzulmán és velük
szimpatizáló szarajevói szerb és horvát vezet béketüntetést szervezett Szarajevó utcáin, ám a
Holiday Inn szállodában lesben álló, máig ismeretlen terroristák belel ttek a tömegbe. Ezzel
kezdetét vette az úgynevezett piszkos háború. Vagy ha úgy tetszik, a délszláv háború
piszkosabbik része. Össze sem lehetett hasonlítani a szerb-horvát háborúval. Itt esztelenül folyt
a gyilkolás. Csecsem ket l ttek ki az édesanyjuk öléb l. Gyermekekre céloztak a csetnikek.
Persze mit is várhattak volna az emberek a szabadcsapatoktól, hisz épp az volt a lényegük,
hogy senki és semmi nem parancsolhatott nekik. Milosevics is erre hivatkozik mostanában
Hágában, s rezzenéstelen arccal mondogatja, hogy neki fogalma sem volt róla, milyen
kegyetlenségeket m veltek például Arkan csapatai. Persze senki sem hisz neki. Mindenki
pontosan tudja, hogy a szerb széls ségesek a több tízezres, helyben állomásozó jugoszláv
hadsereg támogatásával özönlötték el Boszniát.
A szerb-horvát háború alapvet en kevésbé volt vallási jelleg . Érthet , hisz mindkét fél a
keresztény hitet követte, ha a szerbek pravoszlávok is voltak. Hanem a bosnyákok hith
muzulmánként lángoló gy löletet váltottak ki a szerbekb l. És persze id vel a szerbek is a
mohamedánokból. Piszkos háború volt, amelyben nem volt teljesen ártatlan fél. Csak ártatlan
emberek, áldozatok. Srebrenicában, a Bosznia keleti kapujaként emlegetett városkában
egyetlen éjszaka leforgása alatt nyolcezer muzulmánt végeztek ki módszeresen Karadzsics
parancsára Mladics kapitány emberei. A férfiakat, akik a közeli erd kbe menekültek, addig
üldözték, míg mind egy szálig le nem kaszálták ket a géppuskáikkal. Egy ismer söm, aki
hallva, hogy a csetnikek szlavóniai magyar falvakban is vérfürd t rendeztek, kiszerz dött
Boszniába zsoldos katonának, egészen horrorisztikus dolgokról számolt be kés bb. Mint
elmondta, a gyilkosok nem csupán agyonl tték áldozataikat, de közvetlenül utána átvágták a
torkukat, s t néha kivágták a szívüket. Ismer söm ugyanakkor azt is elmondta, hogy k sem
maradtak adósai az ellenségnek. akkor jött haza, amikor az egysége utasítást kapott arra,
hogy kergesse el egy kis falu lakosságát, a házakat meg gyújtsák fel. Egyszer en érthetetlen,
honnan volt bennük ez a fékevesztett vérszomj, ez az érzéketlen pusztítási és ölési kényszer.
Emlékezzünk csak, kés bb Magda Marinko – a Jugoszláv Néphadsereg korábbi tisztje –
ugyanilyen hidegvérrel és kegyetlenséggel irtotta ki magyarországi áldozatait. Volt hol magába
szívnia a könyörtelenséget, hiszen sokáig Arkan egyik ezredeseként „vitézkedett” a
szabadcsapatok élén.
Hogy az ENSZ mennyire tehetetlen volt, azt tökéletesen mutatta Szarajevó ostroma. A szerb
tüzérség egyszer en átágyúzott az ENSZ-katonák feje fölött. De a nemzetközi szervezet a
srebrenicai tömegmészárlás idején sem állt a helyzet magaslatán, s azt is tehetetlenül nézték a
békefenntartók, amint 1993 januárjában egy szerb ellen rz ponton kirángatták Bosznia-
Hercegovina elnökhelyettesét az ENSZ páncélozott járm véb l, és a szemük láttára
kivégezték.
Végül a zsúfolt szarajevói piac elleni legsúlyosabb aknatámadás volt az utolsó csepp a
pohárban, amikor hatvannyolcan haltak meg. Akkor az ENSZ megfenyegette a szerb felet, s
így kezd dtek meg a béketárgyalások. De ez már egy kés bbi történet.
Mint írtam, 1992-ben érkeztem Boszniába, egészen pontosan Bosznia fölé. Az amerikai
légier frankfurti bázisáról indultunk, s nagy szerencsém volt, hogy a sok száz újságíró közül
benne lehettem abban a hatban, akik akkreditálást kaptak a légi segélyszállítmány elkísérésére.
Mind a hatunkat gyorstalpaló oktatáson készítettek fel az oxigénmaszk és az ejt erny
használatára, majd egy átkozottul nehéz páncélmellényt adtak ránk, a fejünkre pedig egy
sisakot. Johnny Rea törzs rmester szüntelenül vigyorgott. Tudta, hogy ha a Boszniába ledobott
sok ezer tonna élelmiszer és gyógyszer nem is mindig jut el a címzettekhez, azért az
csomagjaik jelentik a rászorulók számára az egyetlen támogatást. A földi segélyszállítmányok
akkor már hónapok óta rendre elakadtak a szerbeknél.
– Hoztam maguknak papírt, alá kellene írni – rikkantotta Rea, és az orrunk alá tolt egy
nyomtatványt.
Az el re megírt szöveg lényege az volt, hogy a repülés pontos idejére, magasságára és
útvonalára vonatkozó adatokat nem használjuk fel a tudósításainkban. Aláírtuk. Rögtön ezután
betessékeltek bennünket az utastérbe. Meglehet sen sz kösen voltunk odabent, hiszen a hely
nagy részét a vászonba burkolt óriási ládák foglalták el. Oldalt oxigénpalackok sorakoztak, a
gép bels falán ejt erny k lógtak.
– Ki tudja, nem lesz-e rá szükségük! – kacsintott Rea, de valahogy nem voltam
humoromnál.
Felzúgott a motor, alig bírtuk túlüvölteni a zajt. Felemelkedtünk és számoltuk a perceket.
Aztán egyszer csak a Hercules gép bels fehér világítása vörösre váltott.
– Három perc! – szólt hátra a pilóta a válla fölött. – Ellen rizzék a biztonsági öveket,
vegyék fel az oxigénmaszkot!
Engedelmeskedtünk, s néhány pillanat múlva már maszkban figyeltük, mi történik. Mi a
repül gép hátsó részében helyezkedtünk el, el ttünk a zöld-barna foltos álcadzsekit, golyóálló
mellényt és szintén maszkot visel amerikaiak figyeltek feszülten. Ereszkedni kezdtünk, a
kerek ablakokon át már látni lehetett a távoli hegyeket. A hozzánk legközelebb álló katona
egyszer csak megrántotta a fölöttünk húzódó acélhuzalt, s a gép falán lyuk támadt. A
csomagok két párhuzamos sínpályán, görg k segítségével zuhantak a mélybe. Eközben a
propellerek által felkavart leveg frissen csapódott az utastérbe. Végül bezáródott a zsilip. Már
épp vettük volna le az oxigénmaszkunkat, amikor kiderült, hogy nem légmentesen záródik a
nyílás. Két katona esetlen mozdulatokkal igyekezett visszaer ltetni a helyére az ajtót, de ez
második kísérletre sem sikerült nekik. Üvölteni kezdtek egymással az amerikaiak, de alig
hallottuk a hangjukat. Elhangzott Split, Zágráb meg egy olasz légikiköt neve, gondolom, a
kényszerleszálláson tanakodtak. Végül visszafordultunk Frankfurtba, és szerencsésen
landoltunk a német nagyvárosban. Kiszálláskor Rea fülig ér szájjal szorongatta az izgalomtól
még mindig remeg kezünket.
– Harminc tonna élelmet – mondta –, harminc tonna élelmet dobtunk le a kelet-boszniai
Srebrenicába! Jó érzés, ugye?
Két történetet azért el kell mondanom, mert érdekes megvilágításba helyezik a háborút.
Egy alkalommal a Hercules gépek disznóhúst dobtak le a muzulmán Szarajevóra. Mint
ismeretes, az igazhit ek számára tiltott étel a disznóhús. Így aztán ott volt a nagy dilemma a
csonttá-b rré soványodott szarajevói muzulmánok számára: vallás vagy élet?
Néhány nappal kés bb az amerikaiak egy egész boszniai falvacskát tettek a földdel
egyenl vé. A többtonnás faládákkal egyszer en lebombázták az éhez k viskóit. Az emberek
pedig tehetetlenül sírtak odalent. Most már nemcsak éheztek, de tet se volt a fejük fölött.
Aztán kibonthatták az élelemmel teli faládákat, és legalább volt mit enniük, ha már házuk nem
maradt.
Alapvet en azonban valóban nagy segítség volt a bosnyákoknak a hozzájuk id r l id re
eljuttatott amerikai segélyszállítmány, ha a Herculesek küldetése csupán cseppnyi enyhülést
jelentett is a fájdalom tengerében.
Tíz éve, igen, tíz éve már, hogy ugyanitt ültünk a Bembasa utcán az én drága, megboldogult
Emilio barátommal. Tíz éve mentünk fel a hegyre Nezed kislányáért, tíz éve halt meg a
szemem láttára a jó Hurem és kollégám, Freddy, s annak is nyolc éve már, hogy
Sabanovicséknál jártam Ausztráliában. Gondolom, azóta rendez dött az életük. Nemrégiben
megeresztettem nekik egy rövid telefont, épp Mirszád esküv jére készültek. Nem, nem Bojanát
vette el, hisz az élet általában nem követi a giccses hollywoodi sikerprodukciók receptjét. De
Sabanovics szavaiból azt vettem ki, hogy nagy a szerelem. Azt is mondta, hogy a feleségével
együtt megbékélt a sorsával, és ha nem is boldogok, de elégedettek.
S most itt ülök Szarajevó megszépült belvárosában, kezemben a friss napilapokkal,
komótosan kavargatva az el ttem g zölg mézédes melange-ot. Valaki meghallotta, hogy
Szarajevóban vagyok, és mindenképpen találkozni akart velem. Hát t várom. Körülöttem
vidám ruhákba öltözött emberek csacsognak, s félrehúzzák a naperny ket, hogy szabadon
élvezhessék a bágyatag márciusi napfényt. Rend van és nyugalom, a daytoni békeszerz dés óta
újra él a város. Bosznia-Hercegovinában harmincötezer f s NATO-kontingens felügyeli a
békét, és sok ezer polgári szakember dolgozik az ország újjáépítésén. A saját b römön érzem,
hogy 2004 márciusában már páratlanul kellemes Szarajevóban ücsörögni.
Átolvasom a lapokat. Bennük hírek innen-onnan. Az ENSZ-szakért inek jelentése szerint
Iraknak 1994 óta nem voltak tömegpusztító fegyverei, olvasom. Aztán egy másik nagy hír:
Ivanov orosz védelmi miniszter elmondása szerint Moszkvát nyugtalanítja a NATO keleti
kiterjesztése, ezért fél éven belül Fehéroroszországba telepítenek több modernizált föld-leveg
rakétát és azokat Nyugat-Európára irányozzák. Lapozok. Hirtelen egy apró tudósítás címén
akad meg a szemem: WASHINGTON FUTNI HAGYJA KARADZSICSOT.
A cikk lényege, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság volt külügyminisztere, Aleksz Buha
szerint 1995-ben, Dayton után az amerikaiak felajánlották a háborús b ncselekményekkel
vádolt Radovan Karadzsicsnak, hogy amennyiben elt nik a közéletb l, nem kell a hágai
törvényszék elé állnia. Ezt a Belgrádban kötött alkut az USA volt balkáni megbízottja, Richard
Hollbrooke is meger síti a cikkben. Elmondása szerint a Fehér Ház megegyezett Karadzsiccsal
abban, hogy szabadsága fejében „örökre elrejt zik”.
Körülnézek. Semmi sem változott, az emberek csacsognak, jól érzik magukat. Nem szakadt
le az ég. Hisz semmi különös nem történt, csak hogy politikai érdekek miatt futni hagynak egy
gyilkost. És? Szarajevóban nem tör dnek ilyesmivel. Élni akarnak és végre élvezni a békét.
Röviddel kés bb fölt nik, akit vártam. Nagy csokor borókát hoz a kezében. Megölel,
átnyújtja a virágot és lehuppan a szemközti székre. Azonnal meg kell állapítanom magamban,
hogy gyönyör n lett. Veszedelmesen karcsú derékkal és ellenállhatatlan macskaszemekkel.
– Ez igen! – csettintek, mire halvány pír jelenik meg az arcán.
– Eljön hozzánk vacsorára? – csicsergi.
– Nem, köszönöm, délután továbbutazom Koszovóba.
– Pedig a kedvencét készíteném: csirkemellet rizzsel.
– Honnan tudja, hogy a csirkemell a kedvencem?
– Apám mondta, meg magától hallotta, még ‘94-ben.
– Szokott mesélni apád a háborúról? – most tegez vagy magáz?
– Szokott. Arról az estér l is, amikor feljöttek értem a hegyre, a faházba. Igaz is, még meg
sem tudtam köszönni…
Egyetlen mozdulattal leállítom a hálálkodást. Közben amint emlegetjük, meg is jelenik a
lány apja. Nezed, mert hát róla van szó, biciklit tol maga el tt. Már messzir l integet, majd az
asztalhoz érve megölel, olyan er vel, mintha legalábbis a testvére lennék. Érzem, hogy zakatol
a szíve. Küls re jócskán megöregedett, mióta nem láttam, pedig most sem lehet több
negyvennél. Szürke szeme azonban éppolyan indulattal lángol, mint annak idején.
– Mi van veletek? – ültetem le az egyik székre.
Hunyorít, hogy minden rendben.
– Az öreg? – kérdezem.
Megrázza a fejét.
– Négy éve már, hogy elment – mondja.
Hallgatunk. Aztán egy szatyrot húz el a zubbonya zsebéb l. Aszott csokoládék, cukros
zacskók sorakoznak benne.
– Hallottam, két fiad is született – nyújtja át az ajándékot. Megköszönöm. Látom, hogy
Száida fészkel dik. Az apja is észreveszi. A lány kérd n néz rá, mire Nezed grimaszt vág.
– Jól van, na, menjél! Majd otthon találkozunk.
A lány felpattan, kezét nyújtja felém, és elt nik a sarkon.
– Olyan szerelmes, mint egy nagyágyú – csóválja a fejét Nezed. – Itt dolgozik a kedvese
egy közeli élelmiszerboltban.
Nézel dünk egy sort. Észreveszi az asztalon az újságokat.
– Olvastad? – kérdezi. Azonnal tudom, mire gondol. – Azt is írták nemrég, hogy
Harkányban látták Arkan kapitányt.
– Az régen lehetett. Te is tudod, hogy szitává l tték egy belgrádi hotelszobában.
Nezed tekintete megváltozik.
– Láttad a hulláját?
Nem felelek. Így folytatja:
– És Seselj vajda, a csetnik vezér meddig ül Hágában?
Megvonom a vállam.
– Gondolom a haláláig.
– Aha – csap le a válaszomra fojtott dühvel. – És azt hallottad, hogy a napokban látták
Ratko Mladicsot Montenegróban nyaralni?
Nezed felé fordulok:
– Hé, cimbora, nincs neked üldözési mániád?
Elmosolyodik, vonásai kisimulnak.
– Béke van, és én örülök a békének – mondja halkan. – De aki átélte azt, amit én, annak
örökre a lelkébe férk zött a háború, a félelem, a bizonytalanság. – El rehajol, nyakában
ezüstszelence himbálózik. – Tudod, mi van benne? – kérdezi a szelencére mutatva.
Megvonom a vállam, mire felkattintja a fedelét. Három szürke kapszula lapul benne.
– Cián – magyarázza. – Azonnal öl. – Lecsukja a szelencét, de még hozzáteszi: – Engem
élve nem kapnak el, az biztos!
– Ez a háborúk igazi b ne. Hogy örökre megmérgezik a lelkeket.
Aprót dobok az asztalra, megölelem a barátom, s közben majd megszakad a szívem, annyira
sajnálom.
Az nyugalmát, a boldogságát már semmiféle békeszerz dés nem adhatja vissza. Kocsiba
ülök és elindulok Koszovóba. Az enyhe, der s tavaszi nap barátságosan cirógatja az arcom. A
rakoncátlan, de er s sugarak már a nyár követei.
Sorel az olimpián,
Világéletemben szerettem volna egy olyan országban élni, ahol kristálytiszta a leveg . Ahol
átlátszóak a tavak, ahol csillogva rohannak a folyók, s az emberek nincsenek túl sokan. Igen,
jól értették: az emberek nincsenek túl sokan.
Nem, nincs semmi bajom az emberekkel, csak néha olyan sokan vagyunk. Néha olyan jó
lenne egy kicsit távol élni a város, a társadalom zajától.
Van egy barátom, aki nyolcvanöt kilométerre költözött Budapestt l. Amikor megkérdeztem,
miért, azt felelte, hogy csak olyan messze talált igazi csöndet. Közelebb a f városhoz mindig
volt egy kis alapzaj. Egy-egy elsuhanó autó, néhány felb g motor, vagy egy távoli gyár.
Izland a csönd országa. A kristálytiszta leveg országa. Izlandon átlátszóak a tavak és
csillogva rohannak a folyók. Alig több mint negyedmillióan lakják, és míg a szinte
ugyanakkora terület Magyarországon egyre fogy a népesség, addig az északi sarkkör tövében
fekv szigeten a születések száma majdnem kétszerese a halálozásoknak. Ott a legmagasabb
Európában az átlagéletkor.
Mégsem szeretnék Izlandon élni.
Általánosan elismert igazság, hogy harmincon túl az ember már nehezen változik. Izland
nekem túl szép, túl jó. Túl csöndes, túl természetes. Ha vulgárisan akarnék fogalmazni,
unalmas, de ezért bizonyosan kenyérlepénybe csavarnának, és lassú t zön füstölnének meg
északi barátaim. És nem is lenne igazam, mert akiknek mindenük a természet, azok sehol
máshol nem érezhetik magukat olyannyira a paradicsomban, mint Izlandon. Ha tehát nekem túl
tökéletes a fjordok és gleccserek, a vulkánok és félszigetek országa, akkor bennem van a hiba.
De miképp is jutottam el eddigi életem legészakibb forgatási helyszínére?
New Yorkban egy magyar társaság vendége voltam, és meglep dve láttam náluk egy
térképet, amelyen különböz számok voltak az országokba írva. A számok azt mutatták, hogy
az adott államban hány magyar szervezet m ködik. Azon nem nagyon csodálkoztam, hogy
Romániában ez a szám a kilencszázhoz közelít, s hogy Kanadában is van vagy négyszáz
magyar egyesület. Hanem ki gondolná, hogy még Peruban vagy Venezuelában is van három-
három, hivatalosan is bejelentett magyar szervezet?
Az igazi meglepetést mégis az okozta, hogy az Izlandi Köztársaság „testébe” belevésték az
l-es számot, azaz Grönland szomszédságában is ápolták egyesek a magyar hagyományokat.
Hazatérésem után azonnal nyomozni kezdtem, s csakhamar rábukkantam egy reykjavíki
telefonszámra, amelyen sikerült elérnem az Izlandi Magyar Szervezet elnökét, bizonyos
Maurizio Tanit. A fiatalember örült a hívásomnak, s mivel épp Budapestre készült,
megbeszéltünk egy találkozót a Váci utcába.
Maurizio gyönyör séges kedvesével, Rachellel érkezett, és a Gerbeaud teraszára
csüccsentünk le egy kávéra. Izlandról kezdtünk csevegni, majd a kinti magyarokról mesélt a
szemüveges, nyelvünket enyhe akcentussal beszél fiatalember. Elárulta, hogy rendkívül kevés
pénzb l gazdálkodnak, de ez nem baj, mert a családias hangulat pótolja az anyagiakat.
A szomszéd asztalnál egy ötvenes férfi fülelt, okos, petyhüdt arca lemondó fáradtságot
tükrözött. Minden pillanatban arra számítottam, hogy közbeszól, mert szemmel láthatóan
közölni akart valamit. Végül azonban letett róla, hogy megakassza Maurizio beszámolóját.
Az izlandi magyarok vezet je, akinek anyja magyar volt, apja pedig olasz, nem csupán
hazánk élharcosa volt a messzi szigeten. volt a kinti olaszok összetartója is, azaz az Izlandi
Olasz Szervezet lelke. Amikor megkérdeztem t le, hogy miért, megvonta a vállát. Végül is
igaza volt: miért ne? Egy srác, aki minden egyes magyar ünnepen vendégül látja kint él
honfitársainkat, és persze így tesz olasz testvéreivel is, vagy aki képes magánszorgalomból
létrehozni a világ legkisebb magánkönyvtárát, az nem tesz föl magának efféle felesleges
kérdéseket. Csinálja, mert így érzi helyesnek. Így érzi magát jól.
Egy ismer söm szerint jó adag kalandorszellem kell ahhoz, hogy az ember otthagyja a
napfényes Firenzét, és elmenjen Izlandra nemzeti társaságokat alapítani. Szerintem azonban
csak a becsvágy is elegend . És ez utóbbiból jócskán volt Maurizióban.
Amikor végeztünk, és fizetni szerettem volna, a pincér közölte, hogy már rendezték a
számlát. A szomszédos asztal felé pillantottam, de már nem volt ott az ismeretlen férfi.
Odaadtam a pénzt Mauriziónak.
– Szerintem az Izlandi Magyar Szervezetnek szánta – mondtam, amikor nem akarta
elfogadni.
A fiatalember paprika, tokaji aszú és téliszalámi után rohant, egy listáról olvasva, ki mit
szeretne odakint. Meg kottákért, regényékért, szótárért az aprócska magyar könyvtár számára.
Elbúcsúztunk, és megígértem neki, hogy hamarosan meglátogatom ket odakint, egy
operat rrel. Érdekesnek tartottam az izlandi magyarok történetét, s a világ legkisebb
közkönyvtárának sorsát nem különben. A TV2 Naplója az elmúlt években igyekezett
bemutatni a hazai néz knek a világ legkülönlegesebb külföldi magyarjait. Ellátogattunk
például a núbiai sivatagba, ahol egy nyolcezer f s törzs koromfekete tagjai majd fél évezrede
szentül hirdetik, hogy k bizony magyarok. Vagy a kedves olvasók is emlékeznek talán a
földkerekség legelszigeteltebb magyar közösségére egy térképen sem jelölt faluban, a
Mississippi deltájában, ahol a helyiek szinte istenként tisztelik az Árpádhon falut alapító els
magyart, Bika nénit. S talán Ghána mosolygós Feri bácsija se merült feledésbe, aki a Magyar
Köztársaság egyetlen fanti néger diplomatája.
A kíváncsiság ezúttal is cselekvésre sarkallt. Hamar rá kellett azonban döbbennem, hogy
Izland majdhogynem megfizethetetlen. Osztottam, szoroztam, és kiderült, hogy ha a párizsi
Champs-Élysées-n laknék a legelegánsabb szállodában, és mindennap a Sacré-Coeur alatt
vacsoráznék a legdrágább éteremben, majd átvitetném magam a Pigalle legfelkapottabb
revüjébe, akkor sem kellene annyit fizetnem, mint egy teljesen hétköznapi jégföldi
kirándulásért.
Pedig addigra már felvettem a kapcsolatot Laci bácsival is, minden izlandi magyarok
sével. Laci bácsi, vagy akkor még inkább László az ‘56-ban kitántorgott másfél millió magyar
egyike volt. Viszonylag sokáig várakozott a bécsi vöröskeresztes táborban, hogy a
menekültügyi hivatal végre kireptesse Chicagóba, a nagynénikéjéhez. Fél évvel a disszidálása
után végre zöld jelzést kapott, s azokban a percekben, amikor 1957. május elsején
Magyarországon több százezer ember köszöntötte lobogókat lengetve a mosolyogva integet
Kádár Jánost, Lászlóval és Amerikába tartó sorstársaival felemelkedett a repül gép
Schwechatról. Ám a fiatalember mindössze néhány óráig érezhette magát a világ
legszerencsésebb fickójának: a gép örvénybe került, ráadásul meghibásodott az egyik
hajtóm ve. A lehet leghamarabb le kellett szállniuk, s mivel épp Izland fölött jártak, adott volt
a helyszín a man verre.
„Holnap délután kett kor legyen itt, akkor repül tovább a gép” – mondták Lászlónak a
repül t kísér menekültügyisek, aztán faképnél hagyták a repül téren. A fiatalember leült a
váróterem lépcs jére, és kezébe temette az arcát. Nem volt elkeseredett, csak végtelenül
kimerültnek érezte magát, meg egy kicsit tanácstalannak is. Pedig mennyivel jobban járt, mint
mondjuk az a negyven sorstársa, akik Kubába jelentkeztek a bécsi menekülttáborban, mert a
kommunista Magyarország után végre a karibi térség legjobboldalibb államában akartak élni.
Nem sokkal kés bb azonban megbukott a jobbos rezsim, és jött Castro. Szerencsétlen
honfitársaink pedig egyik napról a másikra az egyik legkorlátoltabb kommunista rendszer
kell s közepén találták magukat.
László tehát egyáltalán nem volt elkeseredve. Felkerekedett, és sétálni indult. Soha többé
nem látták a menekültügyisek. De a nénikéje se. Olyannyira megtetszett neki Izland érintetlen
szépsége, hogy úgy döntött, ott marad.
Jöttek aztán kés bb más ötvenhatosok is, majd sportolók, zenészek, zenetanárok, de László,
azaz ma már Laci bácsi volt a pionír Reykjavíkban, magyarul a Füstölg öbölben. Néhány év
múlva felköltözött az egyik északi városba, s ott értem el majd fél évszázaddal kés bb. De
hiába. A kocsi bérlés, a biztosítás, a repül jegy, a szállás megfizethetetlennek bizonyult, ezért
nagyon úgy nézett ki, hogy sosem fogom tudni lefilmezni azt az embert, aki egy
kényszerleszállás miatt lett egy másik ország állampolgára.
Lefújtam az utazást, értesítettem Mauriziót. Sajnálta, de megértette. Laci bácsi is.
Bánatomban néhány napra hazamentem Pécsre Gyöngyivel és a kis családommal, hogy
élvezzük kicsit a vénasszonyok nyarát. Azt hiszem, szül városom szeptemberben a legszebb.
Bár már megkezd dik a tanítás, s a nyár lassan emlékké válik, a kíváncsi polgárok esténként
még mindig ráér sen andalognak a belvárosban, és elvarázsolva nézik, ahogy a lenyugvó nap
vörös fényében, a pirosló égen kirajzolódik a dzsámi kékes kupolája, s a közeli dóm négy
rózsaszín tornya.
Az sznek Pécsett íze, s illata van. A Mecsekb l érkez friss szell gyengéden simogatja
meg az arcom, miközben a sétatéri fák álmatagon sóhajtoznak az elmúlt nyár után. Majd mire
besötétedik, kihalnak az utcák, csupán néhány ragyogó ablakú kávéházból sz r dik ki a
ráér sen cigarettázó trécsel k zsongása. A hold már magasan jár az égen, amikor én is hazafelé
veszem az irányt. Ha lehet, gyalog megyek, hogy kényelmesen fürd zhessek az ezüstös
holdfényben, miközben a csillagokkal telehintett sötétkék égboltban gyönyörködöm.
Joggal reméltem tehát, hogy Pécs, illetve kis családom gyógyír lesz majd bánatos lelkemre.
Ehelyett azonban a pécsi tartózkodás éppenséggel még inkább felkavart. Az egyik belvárosi
utazási iroda kirakatában ugyanis a következ ket olvastam: Charterjárattal Izlandra! És az
ajánlat mellett egy lehetetlenül barátságos árat, amiért cserébe nem csupán repül jegyet, de
négynapos szállást is ajánlottak, félpanzióval. Ráadásul mindezt október 23. környékén, ami,
mint kés bb kiderült, még jól is jött a forgatás szempontjából, hiszen az ünnepi napon szinte
teljes számban összegy ltek a kinti magyar közösség tagjai.
Ami azt illeti, az utóbbi években valahogy nem éreztem október 23. meghitt ünnepi ízét. Az
évr l évre feltámadó fújozás, ügynöközés, pufajkázás finoman szólva elkedvetlenített, ezért
aztán egy cseppet sem bántam, hogy ezúttal háromezer kilométerrel arrébb kell ünnepelnem.
Örömömben, hogy a sors akként rendelkezett, mégis utazhatunk Izlandra, feltárcsáztam
Laci bácsit. Elújságoltam neki, hogy kapóra jött egy akciós ajánlat, s hogy mégis
megcsinálnánk a filmet. Laci bácsi változatlanul nagy szeretettel várt bennünket kollégámmal,
Talán Csabával. S Maurizio nemkülönben.
Az utazást megel z napokban már nyugtalanul csapongtam, mint fecske az szi búcsú
el tt. Gyakorlatilag minden készen állt a forgatásra, de még mindig nem hittem el, hogy sikerül
Izlandon filmeznünk. Akkoriban már szinte minden éjszaka fehér északi pusztákról álmodtam,
ahol a szakadékok peremén gyakran leválik az összefügg hótömegb l egy-egy hatalmas
darab, s óriási robajjal tovacsúszik. Inkább nyugtalan, mintsem pihentet alvásokat
eredményeztek ezek az álmok. Valahol a lelkem mélyén féltem a fehér ismeretlent l. Úgy
éreztem, mintha a világ végére, vagy ha úgy tetszik, szélére készülnék, s egy kaptató után
egyszer csak meglátom majd a végtelen semmit, amint betündökli a messzi horizontról sugárzó
alkonyi fény.
Ma már tudom, hogy a hidegt l rettegtem. A születésem utáni napokban, ahogy mesélték,
gyakran nyöszörögtem-nyögdécseltem, s beletelt egy kis id be, míg a n vérkék rájöttek, hogy
egész egyszer en fázom. Fázós baba voltam, fázós feln tt lettem. S a lelkem mélyén rettegtem
attól, hogy Izlandon is fagyos hideg fog kínozni.
Ezért aztán némileg megnyugvással konstatáltam, hogy a charterjáratra 197 magyar turista
hurcolkodott föl. Ha k nem félnek, gondoltam…
Az is megnyugtatott, hogy októberben még igencsak korai az igazi izlandi téllel számolni.
Az még ott is sz, igaz, egy picit h vösebb, mint nálunk.
Leginkább talán hamarjában megismert szegedi barátaink házi pálinkája oldotta föl lelki
béklyóimat, s úgy London fölött már olyan „jól éreztem” magam, hogy engem akár az Északi-
sarkra is elvihettek volna egy társasutazásra.
No Reykjavíkban aztán hamar kijózanodtam. A repül téren ugyanis, amely nagyjából úgy
festett, mint a pécsi buszpályaudvar, egy hegyes állú, csillogó szem id s ember lépett hozzám,
és közölte velem, hogy Laci bácsi. Valamint azt is, hogy most utazik Magyarországra, a
hajdúszoboszlói rokonokhoz, mégpedig azzal a géppel, amelyikkel jöttem. Az történt, hogy
miután elújságoltam neki telefonon, milyen nagy szerencse ért ezzel az akciós charterutazással,
utána érdekl dött a dolognak odakint, és hamar kiderült, hogy az akciót fordított felállásban
Izlandon is meghirdették. Azaz jutányos áron izlandiak is eltölthettek négy napot kis
hazánkban.
Ilyen rútul még nem éreztem magam: földbe gyökerezett lábbal néztem végig, ahogy
riportalanyom integetve lépked fel a repül gépbe, és elutazik oda, ahonnan én megérkeztem.
Halottvirrasztáson nem ölthet gyászosabb ábrázatot az özvegy, mint amilyen lógó orral
ácsorogtam a reykjavíki repül tér betonján. Aztán Csaba nógatására elindultunk a fogadóépület
felé. A tenger fel l nedves légáramlat érkezett, megszaporáztuk lépteinket. Izland el ször
szembesített bennünket azzal, hogy milyen messze kerültünk a mérsékelt égövt l.
Reykjavík nyugodt, családias hangulatú kisvárosnak t nt. Mint már említettem, neve
Füstölg öblöt jelent; az Izland partjaihoz sodródó els hajósok, ha úgy tetszik, a honfoglalók
nevezték el így ezt a partszakaszt, mert már távolról is látták, hogy a föld repedései
g zölögnek, a habok fölött gomolyog a pára. A házakat csakúgy, mint az üzemeket, szerte
Izlandon meleg vízzel f tik, nem szénnel, fával vagy olajjal. Az autók kipufogógázát pedig
hamar elsöpri a tenger fel l érkez szél.
Elfoglaltuk szálláshelyünket, Maurizio számát tárcsáztam, volt az utolsó reményem. A fiú
változatlanul kedves volt és el zékeny, már aznap estére meghívott bennünket, mégpedig egy
születésnapi ünnepségre, bizonyos Giovanni otthonába. Az izlandi olaszok összegy ltek egy
spagettire, hogy felköszöntsék egyik társukat. Hálásan elfogadtuk a meghívást, majd sétálni
indultunk.
Szó ami só, se Párizs nyüzsgését, se Bécs császári pompáját, de még London sokszín ségét
sem találtuk az izlandi f város utcáin, de találtunk helyette egy édes kis mesevárost, amelynek
a legsürg bb része a kiköt volt. A daruk hatalmas hajókról rakodták le az árut a szárazföldre,
s az üres konténereket nagy robajjal tolták arrább az útból a targoncák. Majd a f térre, az
Austurvölluronra sétáltunk, s meggusztáltuk a parlament épületét, majd a dómot. Aztán Csaba
„elkéredzkedett”, hogy led lne az esti forgatás el tt, én pedig visszasétáltam a tengerpartra. A
hullámok éppen magukba ölelték a lenyugvó napot, és a búcsúsugarak ezernyi színt
lobbantottak fel a víztükrön. Néha egészen a lábamig futott a hatalmas víz, mintha kacérkodni
akart volna velem. A halászok els , vagy ha úgy tetszik, legvakmer bb csoportja már most, az
este küszöbén elindult a nyílt tengerre, a többiek csak hajnalban követték ket. Gépiesen
rakosgatták bele a bárkákba hálóikat, tekintetük nyílt volt, arcuk jámbor, barátságos. Nem
zavartak el, amikor a közelükbe merészkedtem, pedig bizonyára elegük lehetett már a
kíváncsiskodó turistákból. Amikor végeztek a pakolással, ellökték magukat a parttól, és
kifutottak a nyílt vízre. Majd kitolták a lapátokat, és egy ütemben csaptak bele a hullámok
közé. Néhány száz méterrel beljebb felemelték a lapátokat, egészen a csónak pereméig, és
kivetették az els vonóhálókat. Majd továbbeveztek, bele a tenger sötét végtelenjébe.
Mire Giovannihoz értünk, már forró volt a hangulat. Az olaszok itt egy hideg országban
éltek, de a vérük tüzes volt. Ölelgették egymást, s ugratták a vezet jüket, Mauriziót. De hogy
mennyire tisztelték, azt mi sem mutatta jobban, mint hogy hívó szavára huszonhármán jöttek el
a harminckét izlandi olaszból.
A fehér b r , döbbenetesen zöld szem , sz ke vagy éppen lángvörös hajú izlandiak után
különös volt a kreolbarna, sötéthajú itáliaiak társasága, de talán épp a délies közvetlenségük
okán, hamar barátságba keveredtünk velük. Maurizio középen kínálgatta a postát, magas
homlokáról oldalra fésült haja hullámos keretbe foglalta csontos arcát.
Hamar leléptünk a buliból. Egyrészt valószín leg átitatott bennünket a túl békés izlandi
létezés, a végeérhetetlenül vánszorgó északi órák, s ránk rakódtak az unalom ólomsúlyai,
másrészt hosszú napunk volt. Maurizio ugyan felajánlotta, hogy kimegy velünk az éjszakába,
de amikor visszakérdeztünk, hogy hováááá?!, akkor észbe kapott. Magyarázta, hogy azért
éjszaka is nagyon szép tud lenni a tenger, mire szaporán bólogattunk, hogy majd megnézzük
egy másik alkalommal.
És én álltam is a szavam. Ha nem is éjjel, de hajnalban már a tengernél voltam. Csaba még
nagyban húzta a lób rt, valahogy nem izgatta fel túlzottan, hogy mínuszokban az öböl partján
sétálgathat. Pedig szinte fájdalmasan szép volt a látvány. Egy elhagyatottabb partszakaszhoz
mentem, odafönt az égen még ragyogtak a csillagok. El ttem, úgy ötven méterre, sorra törtek
meg a hatalmas hullámok a parti sziklákon. Néha a szél annyira felkorbácsolta a tengert, hogy
sós vizet permetezett az arcomba. Mindezt persze mindössze fél óráig bírtam; hiába volt rajtam
vastag farmer, garbó, kötött pulóver, a zord id végül bekergetett egy éppen kinyitó pékségbe.
Fura illat fogadott, a helyiségben frissen sült kalácsok édeskés szaga keveredett a fahéjas
almatea jellegzetes aromájával. Szállingózni kezdtek az emberek, akik munka el tt betértek
péksüteményért vagy egy csésze kávéra. Néztem ket; vonásaik kisimultak voltak, már korán
reggel gyakran mosolyogtak, s vidáman dörzsölgették fagytól pirospozsgás arcukat. Eszembe
jutott, odahaza mennyire elhasználtak az emberek. Magyarországon negyven-ötven körül
valahogy szétmennek az arcok. A mi öregeink többsége egészségileg megroppanva éri el azt a
kort, amikor elvileg már nem volna más dolga, mint élvezni az életet. Más kérdés, hogy az
átlagnyugdíjból élvezkedni nem nagyon lehet. Ha tehetném, néhány évre Izlandra küldenem a
magyarokat, hogy méregtelenítsem a testüket és a lelküket.
Beszédbe elegyedtem egy ifjú párral. Kíváncsi voltam rá, hogy az izlandi fiatalok mir l
álmodnak. Jelentem: majdnem ugyanarról, mint a magyarok. Csak mindenb l egy kicsit
egyszer bb formában. Kevésbé nagy és mutatós autóról, hiszen hová is mehetnének vele az
egyetlen izlandi országúton, amely egyébként körbefutja a szigetet. Kevésbé nagy és mutatós
házról, hiszen a köztársasági elnök is egy nem túl nagy, visszafogottan szép, az európai
hagyományokhoz képest cseppet sem reprezentatív rezidencián él, s a parlament épületénél is
láttam már pompásabb vityillókat, mondjuk jól men magyar vidéki vállalkozók birtokán.
Eggert és Anna egészségesek és életer sek voltak. Szerették egymást, büszkék voltak
egymásra. Az egyetemi negyedben laktak, közel az új könyvtárhoz, és legkedvesebb
szórakozásuk az olvasás volt. Els órájuk az egyetemen csak tízkor kezd dött, ezért
felajánlották, hogy megmutatják Reykjavík legnagyobb kincsét. Kérdeztem, hogy ehhez ki
kell-e lépni a pékség varázslatos melegéb l, amin persze nevetni kezdtek. Pedig halálosan
komolyan gondoltam. Mert pontosan tudtam, hogy az elindulásunk utáni ötödik percben már
csontig fagyaszt a metsz északi szél. Így is volt, de fogam összeszorítva követtem új
barátaimat. Bámultam ket, ahogy kézen fogva mennek, és semmi mást nem várnak a
sorsuktól, mint nyugodt családi életet. Irigyeltem ket egy kicsit.
Hamarosan elhagytuk a belvárost, s t a házakat is, s már csak néhány pajtaszer épület
pislogott ránk álmosan a sziklás lankákról. A nap igyekezett er re kapni, de egyel re még
kékes félhomály áradt szét a közeli hegyek között. A sziklák merészen szöktek az ég felé, de
Eggertéket mindez nem zavarta: egy enyhébb emelked nél kaptatni kezdtek föl, a csúcsok felé.
Igyekeztem közvetlenül a nyomukban maradni, s mászni egyre feljebb, de a cip m nem igazán
vált be a sziklafalon. Minduntalan megcsúsztam, és egyre riadtabban igyekeztem
megkapaszkodni a lyukakban, kiugrókban. Fiatal barátaim eközben úgy haladtak fölfelé,
mintha világ életükben ezt csinálták volna. Egyre kíváncsibb voltam rá, hogy mi az a
fantasztikus kincs, amiért Eggerték képesek ilyen hajnali órán az égbe mászni.
A hegyoldal feljebb, úgy az út felénél már nem bizonyult olyan meredeknek, mint azt az
els percek után gondoltam. Amikor épp feladtam volna, egy-egy rücskös sziklatömb a
„segítségemre sietett”, s én nagy megkönnyebbüléssel kapaszkodtam a kiszögellésekbe.
Amikor azonban már megbarátkoztam volna a falmászással, egy meggondolatlan pillanatban
gyanútlanul hátranéztem. Nem kellett volna. Hatalmas szakadék tátongott alattunk. Ahogy
fokról fokra kúszott fel a hegygerinc, úgy n tt a mélység. Többet nem néztem hátra.
Húsz perc után végre fölértünk egy széles, kavicsos ösvényre, amely egyenesen a hegytet re
vitt fel. Odafent, a csúcson Eggerték megálltak. Lihegve toppantam melléjük.
– Na, mi van? – kérdeztem elfulladva.
– Nézz oda! – mutatták barátaim a kétségkívül csodálatos panorámát. A domboldalakon
s r fenyvesek sorakoztak, és olyan kék volt az égbolt, hogy a szemem is káprázott t le.
Odalent a völgyben rönkházak barnállottak, nem messze t lük gyors folyású folyócska
kanyargott szeszélyesen, hogy aztán néhány kilométerrel arrébb belerohanjon egy sötét viz ,
mozdulatlan tóba.
– Nagyon szép – szögeztem le barátságos mosollyal. – És a kincs?
Eggerték értetlenül meredtek rám.
– Ott van – böktek az erd k és a folyó felé –, ez a kincs. Ez a csodálatos panoráma. Ez
Reykjavík legszebb része. Majdnem minden reggel eljövünk ide.
Két okból is arcomra fagyott a mosoly. A második ok a kékes párába burkolózó csúcsok
közé hirtelen leszálló dér volt. Az els t, úgy vélem, nem kell taglalnom. Még ma sem hiszem
el, hogy két huszonéves ember képes azért megmászni hajnalok hajnalán egy rémületesen
meredek és unásig ismert sziklát, hogy lenézzen a tetejér l. Persze… lehet, hogy nekik van
igazuk?
Nyögve, elgyötörten értem vissza a panzióba. Csaba akkor ébredt. Én forró zuhanyt vettem,
azután ágyba bújtam. Amikor kollégám megkérdezte, hogy nem megyek-e be vele a városba,
olyat mordultam, mint annak idején Elza, a híres n stényoroszlán, amikor el akarták t le venni
a kölykeit.
Délre összeszedtem magam. Kár volt. Csabi közölte, hogy talált egy isteni helyet, ott
fogunk ebédelni. Mondta, hogy bízzam rá a választást. Ez volt aznap a másik nagy hibám. Az
els az volt, hogy egyáltalán kikeltem a jó meleg ágyból.
Csaba tehát rendelt. Hogy miképpen, azt nem tudom, mert izlandiul volt az étlap.
Reykjavíkban számtalan olyan vendégl van, ahol – épp a turisták miatt – több nyelven is
feltüntetik az ételek nevét. Csabi nem olyan vendégl t választott.
– Egy különleges helyi specialitást rendeltem! – lelkendezett, amikor kihozták az ételt, de
els látásra semmi különlegeset nem láttam rajta. Valami húsféle lehetett, zöldségkörettel. De
az els falatok után úgy éreztem, mintha mentolos csalánba csavart, ehetetlenül sós lazacot
falatoznék.
– Ízlik? – hajolt asztalunkhoz a meglep en jó angolságú pincér.
– Ó hogyne – feleltem kétségbeesett arccal. Gyorsan kihasználtam az alkalmat, hogy van a
közelemben egy angolul tudó ember, és megkérdeztem: – Tulajdonképpen mit eszünk?
– Algában pácolt homárt.
– Oh… – mondtam. – Oh… ah…
Igen, azt hiszem, ennyit mondtam. Csaba ízlése „megbabonázott”. De csalódnom kellett:
operat r kollégám még ezek után is meg tudott lepni. Rövidesen g zölg kagylót szervíroztak
az asztalunkra egy forró edényben, melléjük pedig olvasztott vajat apró tálkákban.
El voltam b völve…
Este Mauriziónál gy ltek össze a magyarok. Szerették a fiatalembert, akir l Izlandon mint
afféle csodabogárról beszéltek. A helyi újság például terjedelmes cikket közölt a különös
olaszról, aki egyetlen magyar szurkolóként kilencven percen keresztül lelkesen biztatta az
éppen Reykjavíkban játszó magyar válogatottat, vadul lengetve háromszín nemzeti
lobogónkat. Nem rajta múlt.
Az 1956-os emlékünnepségen pasta carbonara volt a menü. Nem túlzottan illett a magyar
gasztronómiai hagyományokhoz, sem Nagy Imréék emlékéhez, de Maurizio kizárólag az olasz
tésztákhoz értett. Vendéglátónk méltatta a magyar forradalmárokat, kissé elérzékenyülve, de
tárgyilagosan idézte fel az eseményeket, majd elénekeltük a Himnuszt. Volt, aki fejb l, mások
papírból. Végül Maurizio mindenkinek szedett a tányérjára a tésztából, s közösen megnéztük
az általa nemrég hozott A Tanú cím filmet.
Békés, indulatok nélküli ünnepben volt részem, végre, annyi év után. Ott volt például
Magyarország tiszteletbeli konzulja, aztán Veronika, az egyetemista, s t egy texasi fiú is, akit
Maurizio tanított magyarul.
– Holnap elmegyünk északra – mondta Maurizio, miközben a konyhában mosogattunk.
– Jó, bérelünk egy kocsit – feleltem, mert tudtam, hogy barátunknak nincs autója.
– Nem sokkal a sarkkör alatt is élnek magyarok, viszünk nekik újságot, meg könyveket –
magyarázta vendéglátónk.
– Újságot?
– Igen. Danubius Hírújság, ez a neve. Mi készítjük. Számozzuk a példányokat. Összesen
húsz darabot nyomtatunk.
Folyamatosan többes szám els személyben beszélt, noha mindent maga végzett.
– És a könyvtár? A híres minikönyvtár? – kérdeztem.
– Megmutatom – mondta. Lementünk az alagsori tárolóba, ládát húzott el valahonnan egy
szekrény mögül. Kinyitotta tetején a lakatot, s egyszerre feltárult el ttem a világ legkisebb
nyilvános könyvtára. Néhány szakácskönyv, szótár, pár regény, ez volt minden. Összesen
huszonhat kötet. De a „könyvtár” saját internetes oldallal rendelkezett. Ott meg lehetett
tekinteni, hogy mib l lehet válogatni, mit kölcsönöztek ki, és mikorra várható, hogy
visszahozzák.
És komoly forgalma volt a könyvtárnak, kérem! Másnap, úton az örök jég birodalma felé
többször is megcsörrent Maurizio mobiltelefonja, és a hívók egyt l egyig a könyvek után
érdekl dtek. Amint barátunk elmondta, ezen nincs mit csodálkozni, mert hetente egyszer
telefonos könyvtári ügyeletet tart, és ez épp az utazásunk napjára esett.
– Kinga, nagyon sajnálom, de ezt a könyvet kivették – mondta a telefonba az egyik hívónak.
– A jöv héten hozzák vissza, tudok valami mást ajánlani?
Tudott. Közben magunk mögött hagytuk az állatokat és a farmokat, és már csak néhány
rozzant faviskó árválkodott az út mentén, úgy húsz kilométerenként. Néhány magányos fa
megkapaszkodott a körülöttünk elterül lávamez n, szerencsétleneket vadul megtépázták a
sarkvidéki szélrohamok. A távolban m köd vulkánok magasodtak, a m ködésük persze száz
években volt mérhet . Földmozgást is viszonylag gyakran tapasztaltak errefelé. Izlandon
található az egyik legmarkánsabb törésvonal. A sziget voltaképpen az amerikai és az európai
földrész (jórészt tenger alatti) törésvonalán helyezkedik el, s e vonal bizonyos pontjain
évtizedek alatt óriási feszültség halmozódik fel. Ezen energiák felszabadulása eredményezi a
földrengéseket.
A távolban egyszer csak felt nt az örök hó határa, és az addig kétsávos út egy pillanat alatt
egysávosra sz kült. Nemsokára hó is jelentkezett az aszfalton. Még szerencse, hogy bérelt
terepjárónkon olyan gumik voltak, mint a rinocérosz páncélzata. Másképp nem is lehetett volna
nekiindulni a végtelen télnek. Néha egy-egy nagyobb bucka megdobta az autót, ilyenkor hátul
nagyot döccent az egyébként egy skótkockás pokrócra fektetett láda, az izlandi magyar
könyvtár. Hófödte tisztások mellett vezetett az út, oldalt behavazott bokrok szegélyezték,
távolabb dermedt szépségükben pompáztak a megfagyott vízesések.
– Arra, a vízeséseken túl is élnek magyarok, de ket szinte le hetetlen megközelíteni
közúton – magyarázta Maurizio, miközben magasabb fokozatra kapcsolta a f tést. Örültem,
hogy nem csak én reszkettem már magától a szélvéd n túl elém terül látványtól, hanem
reykjavíki barátom is. Bár legyünk igazságosak: sem volt vérbeli izlandi.
Mindössze néhány órára lehettünk Reykjavíktól, de mintha a holdra érkeztünk volna! És
egyszer csak, a semmib l felt nt el ttünk Buday Zsuzsa autója. Ott állt a pusztaság közepén,
hirtelen, szinte ijeszt en emelkedett ki a végeláthatatlan fennsík zegzugos körvonalából.
Kiszállt, s nevetve integetett. Dús idomú, mosolygós asszony volt. Már az els percekben
látszott, hogy jókedve sosem hagyja el. Férje halászként dolgozott kétszáz kilométerre onnan,
pedig a száz kilométeren belül lakó farmerek gyermekeit tanította énekelni. Vagy ment a
falvakba, a farmokra, vagy a gyerekek jöttek el hozzá egy Isten háta mögötti templomba. A
templomot Zsuzsa mindenképpen meg akarta mutatni, de el bb a könyvekre volt kíváncsi.
Tizennégy éve kapta meg ezt a remek zenetanári állást, akkor jött el Magyarországról, de azóta
is szomjazta a magyar bet ket. Úgy örült a könyvtárnak, mint egy gyerek. Összecsapkodta a
két kezét, szinte ugrált örömében. A terepjáró csomagtartójához sietett, és válogatni kezdett.
Hosszan, aprólékosan. Mi Csabival a fagyhalál szélén álltunk, de Zsuzsa rendkívül ráér sen
keresgélt a ládában. Aztán egyszer csak meglátta kétségbeesett tekintetünket, és elnevette
magát.
– Mi van, fáztok?
– Áh! – legyintettem, és letörtem egy jégcsapot az orromról.
– Pedig már-már nyárias az id .
– Nyárias?
– Emlékszel a Deltára? Mennek a pasik a fehér mez n… na olyan szokott itt lenni,
iszonyatos hó- és jéghegyek. Olyan hideg, hogy ha leguggolsz, és a kezed egy percre a földre
teszed, belefagy a jégbe!
Zsuzsa tizenhárom könyvet választott a huszonhatból. Úgy t nt, nincs megkötés a
kölcsönzött könyvek számát illet en, vagy Zsuzsa kivételes elbírálásban részesült, merthogy
ritkán jutott el a könyvtár ilyen messzire. Átpakoltuk a könyveket a kocsijába és elindultunk
utána. Egyórás csúszkálás után megérkeztünk a munkahelyéhez. A vég nélküli mez közepén
magányos k kápolna állt. Sötét k b l épült, masszív tornyán k kereszt emelkedett, amit er s
drótok rögzítettek a csapott tet höz, hogy kiállja az id járás viszontagságait. Mellette a temet
százhúsz éves volt, úgy ötven sír lehetett benne.
– Amikor el ször megérkeztem ide, azt hittem, hogy tényleg a holdon járok – emlékezett
Zsuzsa. – Sehol semmi, csak a nagy fehérség. Azon gondolkodtam, mit fogok én itt csinálni.
Hát most azt csinálom, amit szeretek. Gyerekeket tanítok. Meg évente két-három esküv n
orgonálok.
Méretes kulcsot vett el , megcsikordult a zárban, ahogy elfordította. Az ívelt faajtó mögött
nyolc sor faragott tölgyfa pad húzódott, az oltár fölött egyszer fakereszt emelkedett. Oldalt,
két faragott angyalka között kagyló alakú szenteltvíztartó állt.
– Visszamennél Magyarországra? – kérdeztem Zsuzsát. Meg rázta a fejét. Azt mondta,
Izlandon megtalálta a nyugalmat, a boldogságot. S hogy már örökre itt marad, a világ talán
legészakibb magyarjaként.
Most gyerekes elképedéssel mondhatnám, hogy a magyarok mindenütt boldogulni képesek;
a magyarok a jég hátán is megélnek! De Zsuzsa nem csupán „megélt”, hanem jókedv en,
otthon (különösen a középkorú asszonyok körében) alig tapasztalható vidámsággal élt meg.
Reggelente úszni megy, aztán a gyerekeket viszi iskolába, majd kezd dik a tanítás, este pedig
f z a férjének, aki megjön a hajóról.
– Soha, egyetlen percig sem unatkozom – mondta a „legészakibb magyar”, akit otthonában,
az ezerötszáz f s „nagyvárosban” tizennégy év után már örömujjongással köszöntenek a
boltosok, s mind Magyarországról kérdezi.
Koromsötét volt már, mire visszaértünk Reykjavíkba. Maurizio másnapra gejzírfürd t
tervezett. Izlandon nyolcszáz melegvíz-forrás van, h mérsékletük átlagosan 75 Celsius-fokos.
Ezek biztosították az épületek f tését, s ezekre épült jó néhány fürd . A mi fürd nkben öt
medence volt, emelked h fokúak. Már az els be is alig tudtam bemenni, azt hittem, lassú
t zön pirítanak. A másodikba már csak a lábujjam hegyét mártottam be. Üvöltve húztam ki, a
vízben pacsáló, rezzenéstelen arcú izlandiak legnagyobb megdöbbenésére.
– Inkább eszem az izlandi ünnepi menüb l, a füstölt bárányfejb l, csak ne kelljen itt
szétf nöm – súgtam Csabinak, aki megtapasztalva a vízh mérsékleteket, szintén nem fürödte
magát agyon.
Így is tettünk délben, egy kisvendégl ben. És nem is volt olyan rossz az a bárány, bár egy
otthoni sült kolbásznak krumplipürével jobban örültem volna.
Este szívszorító búcsút vettünk Mauriziótól, s másnap hazarepültünk. Benjamin épp aludt,
amikor megérkeztem. Gyöngyi segített kipakolni. Kezébe akadt az ismeretterjeszt film, amit
még els nap vettem Reykjavíkban. Betettem a videomagnóba. Bebújtunk az ágyba, onnan
néztük. Izland a vastag takaró alatt volt a legelviselhet bb. A filmen egy-két fóka kidugta az
orrát a tenger jegén vágott lékekb l, néha egy pingvin is betévedt a képbe. A halászok
rozmárhúst falatoztak, miközben a hátuk mögött jégtorlaszok törtek le dörögve, s t ntek el a
ködtengerben. Majd a kamera továbbkúszott, és hamarosan az élettelen jégbirodalomban
találtuk magunkat. Harminc méter magas jégfal emelkedett a magasba, tetejét hó borította.
Odafönt jókép , napbarnított, lehengerl stílusú fiatalember állt divatos síoverallban, nem
lehetett sokkal több harmincnál. Nagy elánnal ecsetelte a sziget szépségeit, Izland
felkeresésének el nyeit. Az a típusú srác volt, akit meglátva a n k ájuldozni kezdenek
elragadtatásukban, különösen, ha odavet nekik alamizsnaként néhány jó szót. A kazetta doboza
szerint a fickó síoktató volt, amellett Jekatyerinburgból importált szibériai pónikat. Mögötte
kutyafogatok húztak el a végtelenbe, a sima, kemény havon kit n en siklottak a szánok.
– Na most mindebb l semmit sem láttam – öleltem át Gyöngyit –, láttam viszont egy
csodálatos országot, ahol olyan jó lenne élni, de nem tudnék.
És vég nélkül mesélni kezdtem a feleségemnek.
Néhány nappal kés bb, a Naplóban bemutattuk az izlandi magyarokról készített filmünket,
melynek a végén arra kértem a kedves néz ket, hogy amennyiben módjukban áll, küldjék el
feleslegessé vált könyveiket a TV2-be, s mi továbbítjuk azokat a kinti magyar könyvtár
részére. Néhány kötetre számítottam. Több mint háromezer érkezett. El ször egy apró
szobácskát kellett kinyitni a küldeményeknek, majd egy közepes raktárszobát, végül egy egész
el adótermet. Ezúton köszönöm meg minden kedves néz nknek, hogy segített a világ
legkisebb közkönyvtárán. Az jóvoltukból ma már kölcsönözhet Reykjavíkban a Révai
Nagylexikon és a moszkvai olimpia nagykönyve, Móricz Úri murija és az Ez a divat! 1983-as
tavaszi kiadása, Örkény egypercesei és a Közös vadászat Bodrogi Gyulával. Továbbá minden
egyes kint él magyar kapott t lünk egy Sorstalanságot és egy Bibliát. Ez a TV2 ajándéka volt
a hazafias kitartásukért és az örök optimizmusukért.
Maurizio pedig nemrég felhívott, hogy megsz nt a világ legkisebb nyilvános könyvtára. Ma
már ugyanis vagy húszládányi kölcsönözhet könyve van.
Miután hazajöttem Jégföldr l, sokkal szigorúbban vizsgálgatom önmagam. S az az
ábrándom, hogy úgy élhessek, ahogy odakint izlandi barátaim.
Amióta erre törekszem, sokkal több gyönyör ségem telik a mindennapokban.
Szahara
„Anyák napja van, ma megint nehezebb egy kicsit. A könyvtárba menekültem, hogy a
regények mögé bújjak a gondolataim el l. Nem sikerült. Márai könyve, A gyertyák csonkig
égnek van a kezemben. Hogy mir l szól? Elszámolás két régi barát között egy negyven évvel
korábban történt dologért. Persze rögtön párhuzamot vontam a saját életemmel. Nekem is
lenne elszámolnivalóm a negyven évvel ezel tt született kislányom halála miatt… feltehetném
én is a kérdést dr. G. L.-nek, hogy miért nem tör dött velünk többet a szülésnél. Mib l ítélte
meg, hogy a baba »olyan kicsi, fejletlen, úgyis meghal«?
Miért hagyott engem tizenhét órát vajúdni, segítség nélkül? Felém se nézett, de miért?
Amikor a kicsi felsírt, már meg volt bénulva a bal fele. Agyvérzést kapott, amíg be volt
szorulva a szül csatornába. Egy napot élt csak, mert nem tudott nyelni. Miért tetted ezt velem,
G. L.? Nem volna kedved leülni velem egy esti beszélgetésre? Csonkig égnének a gyertyák
akkor is! Talán arra a kérdésemre is tudnál felelni, hogy miért exhumáltattad a kislányomat a
tudtom nélkül. Féltél, hogy beperellek, ugye? Mondd, mit értem volna el vele? Ezer per sem
adta volna vissza a halott gyermekemet!
Kés bb ahányszor találkoztunk, mindig a földet nézted. Ahogy most én is, hogy ne lássák a
könyvtár látogatói a könnyeimet…”
Barátom, a paralimpikon
Dóri húszéves. Mégis úgy érzem, mintha már évtizedek óta ismerném ezt a kedves,
mosolygós lányt. Aki olyan magától értet d természetességgel beszél arról, hogy összesen
csupán öt ujja van a két kezén, mintha ez volna a normális.
– Hüvelyk, mutató, gy r s – számolja az egyik kezén, majd a másikat tartja maga elé: – Két
kicsi ujjacska, az összen tt váll és könyök alatt.
Bólogatok. Igyekszem nem nézni a kezére. Amivel persze a legrosszabbat teszem, hisz Dóri
és sorstársai azt szeretnék, ha így, fogyatékosságukkal együtt fogadnák el ket az emberek, és
nem bámulnának leplezetlen zavarral, vagy nem fordulnának el átlátszó nemtör dömséggel.
Fogyatékos… nem is tudom, a gyomrom forog ett l a kifejezést l. A sérült se sokkal jobb.
Segítsenek: Vajon hogyan neveznének egy fejl dési rendellenességgel született kislányt,
akinek nincs meg minden ujja? Lehet, hogy ügyetlen vagy m veletlen vagyok, de nem találok
rá igazán jó kifejezést a mai magyar nyelvben olyat, amely nem sért, ugyanakkor pontos és
egyértelm . A legemberségesebb talán a végtaghiányos kifejezés. Talán, de közel sem biztos.
A végtaghiányos gyermekekért dolgozó els magyarországi alapítványt 1984-ben gründolta
össze egy számítástechnikai szakember, bizonyos Szendr Zsuzsa. Ugyanabban az évben,
amely áprilisának negyedik napján megszületett Nagyatádon Kovács Rita és Pásztory Csaba
kislánya, Dóra. Ó igen, és még egy fontos momentum abból az esztend b l: 1984-ben kezdett
a pécsi Apáczai Nevelési Központban utánpótláskorú gyermekeket edzeni egy Anatolij Petrov
nev ukrán úszómester.
A három dolognak persze akkor még semmi köze sem volt egymáshoz. Tolja bácsi, Dóri
kés bbi edz je nem tudhatott a kislány születésér l, a Pásztory szül k pedig nem nagyon
foglalkoztak Szendr Zsuzsa alapítványával, minthogy k egy egészséges kisbabát vártak.
Ritának, az édesanyának ugyan két évvel korábban volt egy orvosi beavatkozást igényl elhalt
terhessége, amelynek alkalmával – a kés bbi vizsgálatok szerint – megsérthettek valamit a
méhfalon, ám az ultrahangos vizsgálatok nem mutattak ki rendellenességet a kismamánál.
Magyarországon minden ezredik gyermek születik végtaghiánnyal, és a rendellenesség oka
többnyire az, hogy még magzati állapotban, a méhen belül a szalagok leszorítják a végtagot
vagy az ujjakat, s ennek következménye az adott végtag vagy ujjak hiánya, sorvadása lesz.
Dóri apja katona volt. Kés bb édesanyja magára maradt a döbbenetes ténnyel, hogy a
gyönyör , gömbölyded, sötét hajú gyermek sérülten érkezett a világba. Hiába állt Rita mellett
az egész család, különösen n vére és öccse, összeroppant, és a pécsi Pszichiátriai Intézetbe
került. Laktációs pszichózisa miatt hosszú hónapokig kezelték, és többé nem vállalt gyermeket.
No most: adva van egy kislány, aki végtaghiánnyal születik a világra, szüleinek házassága
recseg-ropog, és az óvodában disznókez nek csúfolják a társai. Ennyi hendikeppel mit tehet az
ember? Semmit. Összeszorítja a fogát, és küzd. Majd a sors, ha igazságos, az élet más területén
b kez en bánik vele, mintegy kárpótlásképpen. Nem, nem elkényezteti! Csak megkínálja
néhány lehet sséggel, hogy ha az illet elég szorgalmas és ambiciózus, kihasználhassa a sors
kínálta lehet ségeket.
Dóri nyolc hónaposan folyékonyan beszélt. Már akkor fölkapaszkodott a betonalapú
mászókára a három csöppnyi ujjával, amikor a kortársai még a homokozóban csücsülve
sütögették a pogácsát. És a végtaghiányosokat támogató alapítvány táborában, 1990-ben egy
hét alatt megtanult úszni.
Nem sokkal kés bb Tolja bácsi kezébe került, és a sikeredz élsportolót faragott a
kislányból. A Reutersnek az a felvétele, amelyen Dóra egy m anyag pohárral a fején végzi a
hátúszás gyakorlatait, bejárta az egész világot. A lány sorra nyerte a versenyeket, majd
Sydneyben, a paralimpián övé lett az aranyérem, új paralimpiai csúccsal.
Persze ezek a bajnokok csupán tizedannyira voltak megbecsülve, mint a teljesen egészséges
olimpiai gy ztesek. Míg ez utóbbiak hat és fél millió forintot kaptak akkoriban a gy zelemért,
Dóráéknak ennek mindössze az egytizede járt. De a csinos pécsi gimnazista nem tör dött a
különbségtétellel, noha az egészséges olimpikonokhoz hasonlóan is tizenötször edzett
hetente. Mosolyogva adta az interjúkat, der sen jelent meg a kitüntetések átvételén, parolázott
az állami vezet kkel. És esténként órákig gyönyörködött a panellakásukat beborító
serlegekben, érmekben, oklevelekben, kitüntetésekben.
Anyja, Kovács Rita joggal tartja csodálatos személyiségnek Dórit. A lánynak valóban
különös kisugárzása van, amellyel bearanyozza a vele kapcsolatban állók egész napját. Igazi
nagy bajnok, de nemcsak a medencében, a szívek területén is.
– Amikor megszületett, kétségbeestem – így az anyuka. – Elképzelni se tudtam, hogyan fog
élni az embertársai között. Amikor kijöttem a pszichiátriáról, megfogadtam, hogy er snek és
egészségesnek nevelem. t terelem a lehet legjobb irányba, mert a világot úgysem tudom
megváltoztatni.
Dóra azonban nem csupán céltudatos és kitartó lett, de egy tüneményes lány is. El kell
árulnom, hogy én a humorérzékét szeretem a legjobban. Mindketten a PVSK n i csapatának
törzsszurkolói vagyunk, és a meccseken általában mellettem ül. Azt már korábban is tudtam,
hogy élsportoló, s azt is, hogy igen tehetséges. Aztán egy bámulatosan szép hazai kosár után,
amikor mindketten felugrottunk, üvöltve felemeltem a kezem: – Adj egy ötöst!
Azon nyomban elvörösödtem. azonban kacagva belecsapott a tenyerembe a három
ujjával.
Mesélik, hogy néha nem tudja megkülönböztetni a bal és a jobb kezét. Hihetetlen, ugye?
Simán összekeveri.
– Pedig amikor született, ezen rotyogtunk, hogy ennek a gyereknek legalább meg lehet
tanítani, hogy ez a jobb kezed, ez a kicsike kezed pedig a bal kezed – mondja Dóra édesanyja
az Aranyos lány cím , Dóráról szóló könyvben. – Máskor meg minden gátlás nélkül mutatja az
összesen öt ujjával, hogy tíz… De ez még semmi, barátom meséli, hogy van olyan
végtaghiányos ismer se, aki ketchuppal bekeni a karját, rohangál a parton, és közben óbégat,
hogy jaj a kezem, hol a kezem, nem talált valaki egy kezet?
Dóra elefántokat gy jt. Az ormányosok a kabalaállatai. Egerszegi Krisztina pedig a
példaképe. Hosszú évek után nemrégiben sikerült végre személyesen is találkoznia vele. A
másik olimpiai bajnokkal…
És Dórinak, tudom jól, legfontosabb célja, hogy kiálljon a sérült emberek jogaiért, és hogy
dics séget szerezzen Magyarországnak. Pedig nem könny neki…
A legutóbbi argentínai paravilágbajnokságon új világcsúccsal, hatalmas fölénnyel lett els .
Szárnyalt a boldogságtól, majd Buenos Airesben, a repül gépre felülve már azt fogalmazta
magában, amit a sportújságíróknak és rajtuk keresztül a magyar embereknek akart üzenni.
Ennek rövid lényege az volt, hogy büszke a hazájára, hogy örömet akart szerezni a sportszeret
embereknek, és hogy edz je, az édesanyja, valamint a társai nélkül nem tudta volna elérni ezt a
hatalmas sikert. Dórinak volt oka alaposan felkészülni. Nem sokkal korábban ugyanis, amikor
egy kiváló (és egészséges) magyar úszón ezüstérmet szerzett egy világversenyen, a
zsurnaliszták valósággal lerohanták t Ferihegyen, amire sportolónk nem volt teljesen
felkészülve. Így történhetett meg, hogy zavarában elég esetlen mondatokat dünnyögött a rá
várakozó tucatnyi újságíró mikrofonja el tt. Dóri pedig nem szerette a kínos helyzeteket, így
tanulva sporttársa hibájából, notesze lapjaink a legutolsó pillanatokig csinosította egyébként is
meghatóra sikerült rövid mondandóját. Aztán elkezdett ereszkedni a gép, ekkor a lány szíve
már javában a torkában dobogott. Budapest fölött aztán Dóri szépen el vette féltve rzött
kincsét, az aranyérmét, és a nyakába akasztotta, hiszen látta a tévében, hogy ezt szokták kérni a
fotósok a sportolóktól. Talán játékból még bele is fogok harapni, hogy ez bizony igazi,
mosolygott a másik megszokott fényképbeállítást maga elé képzelve. Nem húzom tovább a
történetet: Dórit egyetlen tévéstáb, egyetlen újságíró és egyetlen fotós sem várta. Senki sem
volt kíváncsi az újdonsült világbajnokra. Csak az édesanyja volt ott a reptéren. Jellemz , hogy
amikor elmesélte nekem ezt a történetet, még akkor sem azon bosszankodott, hogy nem
szerepelhetett az újságok hasábjain, hanem azon, hogy így nem köszönhette meg a sikerét
szül hazájának, Magyarországnak. Remélem, hogy ezúton tudtam törlesztem egy kicsit abból
az adósságból. Mert mi vagyunk adósak a fogyatékkal él sportolóknak, s nem pedig k.
Ugyanolyan becsülettel készülnek a világversenyekre, mint a többi sportbüszkeségünk.
Az „aranyos lány” bokájában ma ott virít az olimpiai öt karika színes tetoválása. És
g zer vel kezdett el készülni Athénra. Átesett az orvosi vizsgálatokon – amióta a spanyol
kosárcsapat „mozgássérült” tagjai aranyérmesként hazaérkeztek, és felpattantak a
tolókocsijukból, megszigorították ezeket a vizsgálatokat –, s amikor e sorok íródnak, Dóra már
el is utazott a görög f városba. S t! Éppen könyvzártakor érkezett a hír: „gyengébb”
számaiban elért két ezüstérme után Pásztory Dóri elképeszt világcsúcsot úszva védte meg
olimpiai aranyát kétszáz vegyesen. A verseny után persze azonnal hívtam, édesanyja vette fel a
telefont. Csak én beszéltem, Ritának ugyanis ekkor már egyáltalán nem volt hangja. Csak
annyit tudott elsuttogni, hogy most indulnak fagyizni, este pedig elviszi a lányát sörözni is.
Fagyira sör?! Ugyan már, most még ez is belefér. Mert nemcsak az édesanyja, és nemcsak én,
hanem egész Magyarország büszke lehet erre a kicsi lányra. Az aranyos lányra: Pásztory Dóra
kétszeres olimpiai bajnok úszón re. Ja, hogy a para szót véletlenül lefelejtettem. Nos,
elárulom, nem véletlenül….
A boszorkánykonyha
Kalandorok a Magas-Tátrában
– Én felmegyek a hegyre! – mondja a fiú, és úgy vigyorog, mintha büszke lenne erre. – Ha
meghalok, meghalok. És? Úgyis minden meg van írva el re. Így meg én vagyok a király. Az
egész suli arról beszél, hogy kint voltam a hóban.
A fiú a Magas-Tátráról beszél. A Magas-Tátráról, ahová szép számmal kapaszkodnak föl
felkészült hegymászók, és valamivel többen azok, akik fel(nem)készültségük alapján minimum
vakmer knek, de inkább felel tleneknek nevezhet k.
Nem is olyan régen találkoztam egy fiatal férfival, szerepelt is a Tátráról és a
hegymászókról készített filmemben. már túlélt egy hegyi kalandot. Mondjuk ki: túlélte a
saját halálát. Szabó Zsoltnak hívják a fiatalembert, 23 éves volt a beszélgetésünk idején.
Rajongott a hegyekért, annak ellenére, hogy nem sokkal korábban súlyos balesete volt odafönt.
Négyszáz métert zuhant, csak azért, mert rossz helyre lépett.
– Végig magamnál voltam – meséli. – Zuhantam, hasítottam a leveg t, és közben arra
gondoltam, hogy most meg fogok halni. Aztán becsapódtam egy sziklára, majd gurultam
tovább. Amikor egy bucka megállította a testem, vérfagyasztó csend ülte meg a környéket.
Négyszer kiáltottam segítségért. Így utólag röhejesnek hangzik, hiszen közel-távol egy lélek se
volt. De ki tud egy ilyen helyzetben józanul gondolkodni? Ott hevertem a hóban, és pihegtem.
Aztán már csak aludni akartam. Belealudni a halálba.
Zsolt velem járt el ször azon a helyen, ahol lezuhant, és ahol rátaláltak a hegyi ment k. S ha
már ott voltunk, a hegyi ment k vezet je, Henryk Zajac is velünk tartott.
Zajac a poprádi bázis vezet je, de egyben orvos is, így néha, ha túl messze van a kórház a
sérültek számára, m ti meg a szerencsétlenül jártakat.
– H sködnek, tapasztalatlanul fölmennek a hegyekbe – mondja keser en a középkorú hegyi
ment –, aztán meg a poprádi hullaházban kötnek ki.
Szimpatikus, hogy a vezet nem a négy, bevetés közben darabokra tört helikopterét siratja,
és nem a mentés közben odaveszett embereit emlegeti fel, egyszer en csak nem érti, miért
merészkednek a sziklákra a tapasztalatlan kalandorok. Éppen az irodájában beszélgetünk,
amikor segélyhívás érkezik. Hárman szalonnát sütöttek 2400 méteren, de a lavina elsodorta
ket.
– Egy szempillantás m ve az egész – mondja Zajac, miközben riasztja társait. – Az egyik
pillanatban még nyugodt a hegy, aztán hirtelen megindul odafent egy hógörgeteg és száz méter
múlva már mázsás hengerként robog lefelé. Méterr l méterre duzzad, nincs hova menekülni
el le.
Fölszállunk az egyik helikopterrel, Zajac a térképen mutatja, hol sodorta el a három
hegymászót a lavina. Velünk tart Belincskova doktorn is, aki szerint a magyarok többnyire
tapasztalatlanok, ráadásul kezdetleges felszereléssel vágnak neki a csúcsoknak, egyáltalán, egy
komoly hegyek nélküli országból csak hosszú, évekig tartó felkészülés után szabadna
nekivágni a Tátrának.
– Az idén tizenketten haltak meg odafönt – mondja a doktor n . – Közülük ketten profik
voltak, hatan pedig teljesen amat rök. Négy áldozat testét sosem találtuk meg, nem tudjuk,
kicsodák. Itt voltak ugyan a magyar hegyi ment k, de hát…
Tudom, mit akar mondani. Adamkó Péter, a magyar barlangi ment szolgálat vezet je
mesélte, hogy van egy olyan magyar hegyi ment csapat, amelyik mindenhonnan kap
támogatást, még államit is, aztán ha a tagjai megjelennek a balesetek helyszínén, a helyiek
kiröhögik ket. Naná, gumicsizmában, tacskóval a lábuk mellett indulnak menteni!
– A felszerelés létfontosságú – mondja Zsolt. – Ha lettek volna megfelel eszközeim, akkor
biztosan meg tudok kapaszkodni a zuhanás el tt, de legalábbis kibiztosítom magam.
A helikopterr l hamarosan egy apró fekete foltot veszünk észre odalent a végtelen
fehérségben. Aztán még egyet, s végül egy harmadikat. Néhány perc múlva bizonyossá válik,
hogy mindhárom „hegymászó” meghalt. Szalonnát sütöttek! Megáll az ész! Piros, rövid ujjú
ingben h sködtek.
Történetüket elmesélem a fiúnak, aki h sködni akar az osztálytársai el tt, azért kívánkozik a
Tátrába. Széttárja a kezét: van ilyen. Jobban kell vigyázni, mondja. majd ügyesebb lesz.
Ha valaki találkozik vele, próbálja lebeszélni az rült tervér l. Nekem nem sikerült.
Látni a Sz zanyát!
Árvíz a Kárpátokban
Mi aztán tudjuk, mi az árvíz! Évr l évre megküzdünk vele, s együtt segítjük a családokat,
amelyeknek otthonait elmossa a megáradt Tisza, vagy a többi, medréb l kilép folyó.
De árvíz és árvíz között is nagy a különbség. Tudom, mindenkinek a saját baja a
legnagyobb, de mondjuk egy indiai árvíz, ahol százezrek válnak egyetlen óra alatt
otthontalanná, azért más kategória. És hát más kategória volt az ukrajnai árvíz is, amely
jóformán elmosta a föld színér l Komszomolszkaja falut. Más kategória, mert a rendkívül
szegény ukrán állam képtelen volt megsegíteni az övéit. Más kategória aztán azért is, mert bár
a Komszomolszkaja falu környéki többi település is megszenvedte az árvizet, azokat legalább
el lehetett érni közúton. Ám a Komszomolszkajába vezet egyetlen hegyi utat elmosta a víz,
tízméterenként több száz köbméternyi földet sodorva az útra.
A falu egy völgy közepén fekszik, így a környez hegyekb l, a kemény tél utáni hirtelen
olvadás hatására, egycsapásra zúdult le a víz, felduzzasztva a környez patakokat, amelyek
medrükb l kilépve elárasztották a völgyet.
Operat r kollégámmal csatlakoztunk az Ukrajnába készül magyar segélykonvojhoz, amely
a magyar emberek adományait szállította a világtól elzárt településre.
Be kell vallanom, hogy egészen az indulás napjáig álomvilágban éltem. Úgy gondoltam,
hogy ha egy ország egy másik ország segítségére siet, akkor a bajban lév állam minden
lehetséges úton támogatja a segítségére siet t, hisz saját érdeke is, hogy az étel-, ruha-,
gyógyszerszállítmány minél el bb a célállomásra jusson.
Nos, ez egy nagy tévedés. Az ukránok ugyanis úton-útfélen megnehezítették a dolgunkat.
Mindjárt a határon kezdték: Záhonynál a magyar oldalon tíz perc alatt átjutottunk a
rakománnyal, az ukrán oldalon ugyanez tíz óránkba telt. Mosolyogva packázott velünk a
hivatal, ahelyett, hogy megcsókolta volna az adományviv k kezét. Reggel ötig várakoztattak
bennünket a teherautónyi élelemmel, s óránként adtak egy pecsétet.
– Tudtuk, hogy rengeteg pecsét szükséges a rakomány beléptetéséhez, de azt nem, hogy
ennyi ideig fog tartani a megszerzésük – csóválta a fejét dr. Kató Ern , a Vöröskereszt embere.
De sem , sem Major István szállítmányvezet nem veszítette el a türelmét. k ugyanis
lélekben felkészültek a legrosszabbra is, jó néhányszor vittek már segélyt „középkori”
területekre.
Hajnalra végre tizenhat pecsét megvolt a tizenhétb l, ám az ukrán parancsnok stemplije
még mindig hiányzott a szállítási engedélyünkr l. Neki ugyanis id közben Ungváron akadt
dolga.
Irány az ungvári bázis! Délutánra meglett az utolsó pecsét is, s kezd dhetett az alkudozás.
Mármint az egyetlen üzemképes helikopter bérleti díját illet en, mivel, mint írtam,
Komszomolszkaját lehetetlen volt szárazföldön megközelíteni. Ahhoz képest, hogy vödörb l
töltögették a járm be kiskatonák a kétes állagú üzemanyagot, no meg ahhoz képest, hogy mi
vittünk nekik segélycsomagokat, az ukránok pofátlanul magas összeget kértek a tízperces légi
útért.
– Amortizáció, üzemanyag, a pilóta repülési díja – sorolta szemrebbenés nélkül az ukrán
tiszt, majd kinyögte, hogy félmillió forintnyi valutáért Komszomolszkajába repíthetjük a
segély szállítmányunkat.
No most félmillió forint odakint kb. kétévnyi átlagfizetés. H börögtünk egy sort, k meg
nevettek, mert tudták, hogy nincs más választásunk, ki kell fizetnünk a kért összeget. Végül
mégis sikerült lealkudnunk a díjat – 450 ezer forintnyi dollárra.
Dübörögve felemelkedett a helikopter a leveg be, s miközben egyre beljebb kerültünk a
Közép-Kárpátokba, Volszky Géza alezredes szavai hangzottak a fülembe: „Nagyon
vigyázzanak, ha odaérnek, mert halálosan éhes emberekkel lesz dolguk. Aki egy hónapja nem
evett, akármire képes lehet!”
Kihalt vidékek fölött repültünk, majd beértünk a hegyek közé. A völgyben, ahol a falu
húzódott, még mindig a víz volt az úr, de már visszahúzódott annyira, hogy leszállhassunk a
házromok mellett. Valahonnan a törmelékek közül görnyedt hátú emberi roncsok botorkáltak
el a helikopter zajára. Mire megállt a propeller, már ott topogtak körülöttünk. Aztán, meglátva
az élelmiszercsomagokat, hirtelen élet költözött beléjük és egymást taposva döngetni kezdték a
helikopter hátsó ajtaját.
– Na jó, emberek, mindenki hátrál, és sorba áll! – üvöltötte az ukrán másodpilóta. – Ha
továbbra is tülekednek, bezárjuk az ajtót és elrepülünk.
A köhög , hörg csoport hátrált néhány métert, s igyekezett talpon maradni, bár legtöbbjük
olyan gyenge volt már az éhségt l, hogy alig állt a lábán. Osztani kezdtük a takarókat, az ételt,
és az emberek 28 élelem és világítás nélkül töltött nap után mégis viszonylag fegyelmezetten
vártak a sorukra. Egészen addig, míg egy fogatlan vénember másodszorra is beállt a sorba. Az
asszonyok hajukat tépve üvölteni kezdtek. Egyikük el rependerítette lesoványodott kiskamasz
fiát, és széthúzva a gyermek szederjes ajkát óbégatta:
– Itt van, ne, el le akarod megzabálni az ételt, Zinov?
A vénember, mintha süket lett volna, rendületlenül várakozott az újabb adagért. Másik
útitársunk, a szintén vöröskeresztes Jónásné Kloska Katalin szerint a férfi azért igyekezett
felhalmozni a javakat, mert kés bb pénzért akarta adni az ételt és a takarót.
Az árvíz következtében tizenhat ember veszítette életét, kés bb két áldozata lett a
kolerának, s ketten éhhalált haltak, közvetlenül a szovjet h sök jól alábetonozott
emlékm vének a tövében, amelynek egyébként meg se kottyant a falu házait elmosó árvíz.
Mindössze negyven percet töltöttünk Komszomolszkajában, s már emelkedett is fel a
gépünk a magasba. Egy asszony kiabált utánunk: „Az Isten áldja meg magukat, de még a
gyerekeiket, az unokáikat is, amiért enni adtak nekünk!”
A leveg b l még láthattuk, ahogy néhány gyerek püfölni kezdi egymást néhány jobb
falatért, majd a gy ztesek vadul tömik magukba az ételt.
A Kárpátok mélyén forgatott film bemutatását követ en 18 millió forint gy lt össze az
ukrajnai éhez k javára, engem pedig tiszteletbeli vöröskeresztesnek választottak. Így a
kolumbiai földrengés színhelyére már a nevemmel ellátott vöröskeresztes mellényben
utazhattam el.
Ágika
Búcsú a magyartól
Nyíregyháza belvárosától nem messze, egy aprócska utcában élte le utolsó éveit az az
ember, akit az utolsó magyar hadifogolyként ismert meg a világ. Toma Anna, a hadifogoly
húga, bátyja temetésének estéjén fogad az egyszer , tiszta házikóban. Amióta részem volt Tom
András hazahozatalában, folyamatos kapcsolatban voltunk. Most is úgy avat a titokba, mintha
családtag lennék. szintén mesél arról, hogy bár semmivel sem összehasonlítható öröm volt
számára visszakapni a testvérét, azért a magát egyszer en csak magyarnak nevez András
bácsi nem volt könny ember. Akaratos, makacs, parancsolgató típus volt, de Anna
megbocsátotta minden szálkásságát, durvaságát, mert 56 év és 59 nap után újra együtt lehetett
bátyjával.
Amikor 2004 tavaszán rosszul lett az utolsó magyar hadifogoly és kórházba került, tudni
lehetett, hogy rövidesen itt hagy bennünket. A szélütése után már nem nagyon kelt fel az
ágyából, és fürödnie se sikerült segítség nélkül. Végül azon az éjszakán, amelyen az Erzsike
szaharai utazásáról szóló filmet kezdtük vágni, megcsörrent a mobilom. Anna volt az. Azt
mondta, hogy ha még életében látni akarom az öreget, induljak Nyíregyházára. Indultam.
Polgárnál járhattam, amikor Anna újra hívott.
– Elment – sírta a telefonba.
A temetésen nem csupán nyíregyháziak vettek részt. Sokan jöttek az ország más
településeir l, akik egyt l egyig saját szerettüknek érezték Toma Andrást. Tulajdonképpen a
háborúban elhunyt rokonaikat siratták a nyíregyházi temet ben.
Most tehát, a temetés estéjén ott ülök a hadifogoly szobájában, és fájdalommal a szívemben
markolászom az elárvult botot, amely nélkül András bácsi évek óta képtelen volt
megmozdulni. Anna egy szelencét hoz, az ölembe teszi.
– Neked hagyta – mondja. – Többször is el kellett vele sétálnom a belvárosba, az
aranym veshez. Ennek a dobozkának a tartalmáért.
Kinyitom a dobozt. Egy arany nyaklánc csillog benne, rajta medál. A medálon ez olvasható:
Benjaminnak a magyar.
Isten nyugosztaljon, András bácsi. Örökre ott marad a fiam nyakában, és az apja szívében!
A háború vége
Egyszer azt mondta nekem egy gyászoló, hogy ha el is ragadta t le szeretett rokonát a
Mindenható, azért a sors kegyes is volt hozzá: van sír, ahová elmehet az elhunythoz.
Bevallom, ezt a kijelentést el ször nem is igazán értettem. Hogy mi is abban a jó, ha van
sírhely? Aztán meglátogattam Zvekán Ferenc bácsit, és mindjárt megértettem, mir l beszélt a
gyászoló.
Feri bácsi, ha nem is az egész életét, de az öregkorát arra áldozta, hogy olyan katonáknak
építsen temet t, akik nyomtalanul elt ntek a Don-kanyarban, vagy egyszer en nem került haza
a holttestük. Így aztán rokonaik sosem tudták hol leróni a tiszteletüket, nem volt hol
emlékezniük szeretteikre.
Ám Feri bácsi pénzt s id t nem kímélve, jelképes sírokat emelt Tiszakécskén a doni
h söknek. Beszerezte a hadilistákat, és az összes felkutatható környékbeli áldozat számára
külön keresztet állított. A sors furcsa fintora, hogy mire készen lett a temet vel, szinte teljesen
elvesztette a látását.
– Két szeme van a Ferinek – mondta az id s bácsi legjobb barátja, Bakó László. – A
felesége, Marika, no meg én.
És valóban, az asszony és a barát támogatják ki nap mint nap Feri bácsit a temet be, ahol az
id s férfi megsimogatja a sírokat.
– A volt Szovjetunió területén sok helyen tömegsírokban földelték el azokat a magyar
katonákat, akik a világháborúban a keleti fronton vesztették életüket – így Feri bácsi. – Én
emléket szerettem volna állítani az elfeledett harcosoknak.
Elkísérem a kis csapatot temet i sétájára. Az egyik sírnál Szabó Rozáliába botlunk.
Kéthetes volt, amikor apja elindult a frontra. Sosem látták többé. Az asszony mindeddig nem
tudta hol leróni a kegyeletét.
– Ötvenöt éves koromig nem tudtam hova vinni a virágaimat – mondja Rozália. – De ma
már van hova eljönnöm, ha messzi is lakom. Ez a kereszt az én édesapám, Feri bácsit pedig az
Isten áldja meg.
Kétmillió forintjába és tömérdek szabadidejébe került az öregúrnak, hogy a rokonoknak ma
már van hol emlékezniük szeretteikre. Van, ahol három kereszt is egybe ér, mert a testvérek
együtt estek el a fronton. A szül k már rég meghaltak, ezért Feri bácsi maga gondozza a
sírokat, s tesz friss virágot a fejfákhoz.
Egyszer egy író azt mondta, hogy egy háború csak akkor ér véget, ha tisztességgel
eltemették az áldozatait.
Ha úgy tetszik, sokaknak Feri bácsi zárta le végleg a második világháborút.
Gyöngyi visszatér
Három éve már, hogy 2001. október 2-án a feleségem abbahagyta a profi kosárlabdát.
Tönkrement a térde. Hogy miért, azt ma már nem érdemes firtatni. A jog és az id igazságot
szolgáltatott ebben az ügyben.
Hanem azt pontosan lehetett tudni, hogy egy sokszoros magyar bajnok, kupagy ztes,
válogatott játékos, aki egyben kétdiplomás, egyetemi végzettség edz , sosem fog tudni
elszakadni a sportágától. Ezért jött létre a Zsolnay Gyöngyi Kosárlabda Sporttábor a
Balatonnál, ezért kezdett kicsiket edzeni Gyöngyi, és ezért állt be hobbiból a monori
kismamacsapatba játszani. Én meg vettem Benjaminnak egy Michael Jordan-mezt, és járni
kezdünk Anya meccseire. Egy alkalommal a mérk zés kell s közepén berohant a fiam a
pályára, és megfogva a labdát a kezd körbe térdelt. Villogott a fotósok vakuja, és december
31-én örömmel láttuk, hogy a Nemzeti Sport szerint a Benjaminról készült felvétel lett az év
fotója. Pedig nem is tudták a fotósok, hogy ki az anyukája és apukája. Végtelen nagy öröm volt
ez így nekünk.
Közben folyamatosan vizsgálták Gyöngyi térdét, és bár az orvosok felfedeztek némi
javulást, azért minden egyes alkalommal leszögezték, hogy csupán amat r pályafutásra
alkalmas a feleségem lába.
Így is volt, a lelkes harmincasok alkotta monori csapatban, heti egy edzéssel és meccsel
Gyöngyi kit n en megállta a helyét, s t, a Monor feljutott az NB I-be. Ha úgy tetszik tehát,
Gyöngyi bajnokként utazott Siófokra, ahol az eddigi legjobban sikerült kosárlabdatábort
vezényelte le. Minden évben sztárvendégek érkeznek a gyerekekhez: az idén Jakupcsek Gabi
és Kandech Evelyne mellett Dávid Kornél is ellátogatott a táborba. Néhány kölyök azonban
elgaloppírozta magát, és fintorogva kérdezték Kornél érkezése után: „Na jó, de ki lesz a
sztárvendég?”
– Az amerikai Dream Team, az Álomcsapat! – keltem ki magamból, és legnagyobb
csodálatomra komolyan vették a szavaimat.
– Tényleg? – rángatták a nadrágom szélét a srácok. Kedvem lett rájátszani a dologra.
– Persze, úgyis mennek Athénba az olimpiára, és útközben beugranak hozzánk.
A gyerekek köpni-nyelni nem tudtak, attól fogva folyamatosan ez volt a téma a táborban.
Azon a napon, amelyre a gyerekek a Dream Team érkezését várták, KRESZ-vizsgát tartottak a
szomszédos iskola termeiben. No, mit tesz isten, egy Siófok környékén él afrikai fiatalember
is érkezett a vizsgára, méghozzá kosaras mezben! Mire feleszméltem, már vagy száz gyerek
állta körül a suli bejáratánál, autogramot követelve. A pasas meg szó nélkül kanyarította alá a
nevét az orra elé dugott cetlikre.
Augusztusban Gyöngyi Amerikába utazott Benjaminnal, hogy az 1957-ben, a marylandi
Rockville-ban alapított Camp Olimpic-ben vezesse kosárlabdatáborát. Én Barnabással
maradtam idehaza, és kit n en eltöltöttük egymással az id t. Egyik reggel megcsörrent a
telefonom. A diósgy ri csapat szakosztályvezet je, Dubei Tibor hívott. Jól ismertem; a
felesége, Balogh Gabi csapattársa, és jó barátn je volt Gyöngyinek.
– Gyöngyit keresem – mondta Tibor. Nem tudtam adni, de elmondtam, mikor érkezik haza.
Szinte a landolás pillanatában csörgött Gyöngyi mobiltelefonja. Láttam, hogy a feleségem
arcából kifut a vér, ahogy hallgatja a miskolci sportvezet t.
– Oké – mondta a telefonba –, beszéljünk err l holnap, Tibi.
Letette a készüléket.
– Na, mi van? – kérdeztem türelmetlenül.
– Diósgy rbe hívnak.
– Edz nek?
– Játékosnak.
Elakadt a lélegzetem.
– De… de… de ezzel a térddel?
Gyöngyi nem felelt. Másnap hosszabban tárgyalt Dubei Tiborral, és világosabbá vált a
helyzet. A Diósgy r talán legjobb és legponter sebb játékosa, Eördögh Edit a válogatott egyik
felkészülési meccsén térdszalagszakadást szenvedett, ezért legalább négy-öt hónapig nem tud
csapata rendelkezésére állni. Szorult helyzetében, már a felkészülés megkezdése után Gyöngyit
kérte meg a diósgy ri szakvezetés, hogy ugorjon be Edit helyére. Vagy legalább is próbálja
meg enyhíteni a hiányát. Lakást, korrekt fizetést ajánlottak, de Gyöngyit csak egy dolog
érdekelte:
– Biztosan csak négy hónapra, ugye?
Tudta, hogy valószín leg nem bírja tovább a térde. Aztán egy orvos megnyugtatta:
háromévi, szinte teljes leállás után javulhatott annyit a sérült testrész állapota, hogy nekivághat
a nagy kalandnak. Mert kétgyermekes családanyaként, sokévi pihenést követ en, újra
visszatérni egy Európa Kupában is induló élcsapathoz, hát ehhez bizony kellett némi bátorság.
Nem is kevés. Gyöngyi Diósgy rben sok éve megjárta a mennyet és a poklot is. Döntésében,
hogy megpróbál segíteni a csapaton, mindenekel tt az játszotta a legfontosabb szerepet, hogy
éppen ez a csapat hívta. Visszatérése számomra a sport nagy csodái közé tartozik. Hogy éppen
oda tért vissza, ahol talán a legfontosabb, hogy játsszon. Most érzem csak igazán: a sport és a
sors így szolgáltatott igazságot neki.
Nos, mióta Gyöngyi a Diósgy rnél van, vagy százszor tették fel a kérdést: ha majd a
Diósgy r a nagy riválissal, a Pécsi VSK-val kerül szembe, kinek fogok drukkolni: életem
legfontosabb és legjobban szeretett csapatának, a pécsieknek, vagy a feleségem gárdájának?
Nos, a válasz számomra egyszer : azért imádkozom majd, hogy a feleségem minél több
kosarat dobjon és minél jobban játsszon. Mindent megteszek a sikeréért, megpróbálom neki
biztosítani a felkészüléshez szükséges nyugodt hátországot, azt szeretném, ha újra sikeres
kosárlabdázó lenne új csapatában, a Diósgy rben. Ám azon a bizonyos Diósgy r-Pécsi VSK
meccsen szorítok azért is, hogy városom és gyermekkorom imádott csapata remekül helyt
álljon és a végén nyerjen is egyetlen apró pontocskával. Mert a gyermekkori szerelem és a
h ség számomra szent és sérthetetlen. Úgyhogy ha nem nagy szentségtörés: Hajrá Gyöngyi,
sok sikert Diósgy r, de azért gy zzön a Pécs!
Horgászversenyen a Napló
Az úgy volt, hogy mióta 1997. október 5-én, vasárnap lement az els adás, azóta egy percet
sem töltött együtt a Napló stábja – az értekezleteken kívül. A hét év alatt elkészítettünk vagy
1500 filmet, de nyolcan még sosem voltunk együtt. Akadt például, hogy egy TV2-s
rendezvényen végre összejöttünk heten, de Hadas Kriszta éppen Kínában forgatott. Máskor
megint csak összejött hét naplós, de akkor meg Szalay volt Seattle-ben.
Mindez azért t nt megrázónak, mert a Napló volt az egyetlen m sor, amelynek nemcsak a
sugárzási ideje, de a személyi összetétele sem változott a kezdetek óta.
Kit ztünk hát még az év elején egy dátumot, jelesül augusztus 17-18-át, amikor ha törik, ha
szakad, két napot együtt tölt a Napló legénysége és leánysága. És hogy miért éppen pecázni
mentünk nyolcasban? A válasz kézenfekv : Sváby András barátunk szenvedélyes horgász.
Hogy miért épp a Tamási határában található Gonoszdi-tóhoz mentünk? Azért, mert M. Kiss
kolléga, aki riportjai során volt már többek között tehénpásztor, szénbányász és szamár-
idomár, horgászként annál a tónál szerzett tapasztalatokat.
A Gonoszdi-tónál m köd Kossuth Lajos Horgászkör f horgászát stílusosan Ördög
Józsinak hívták. Már vártak bennünket, pontosan nyolcan, de nekünk el bb még be kellett
ugranunk a Tamásiban található horgászboltba. Ugyanis versenyre hívtuk ki a gonoszdiakat,
ami már akkor is meglehet sen nagy vakmer ségnek t nt, nem csupán utólag gondoljuk így.
Kurucz János, a tamási horgászbolt vezet je egy pillanatig azt hitte, rosszul hall, amikor
nyolc teljes horgászfelszerelést kerestünk az üzletében. Szerintem máskor két év alatt nem ad
el ennyi botot, csalit, horgot, miegymást.
A boltban Sváby nagyon élt, mi meg pislogtunk, mint a horogra akadt halak. „Mézes-
vaníliás ponty” – állt az egyik üvegen. „Epres kukorica” – olvastam egy másikon. Hihetetlen,
hogy ezeknek még ízlésük is van, így nem mindegy, hogy mit választunk, mert lehet, hogy az
áldozatponty nem kedveli az édes ízeket – röhögtük el magunkat. Végül aztán Svábyra bíztuk
magunkat, ennek köszönhet en fél óra múlva már a gonoszdiakkal paroláztunk kint, a tónál.
Jukucz József, az ellenfél vezet je és Sváby András elvonultak, hogy megbeszéljék a másnapi
verseny szabályait, mi pedig felvertük a sátrakat. Aztán következett az estébe nyúló halpucolás,
s közben kiderült, hogy a mi csapatunk már aznap összemérheti erejét a gonoszdi
különítménnyel, ugyanis két halászlé készül majd. Dörzsöltük a tenyerünket, hogy jól indul a
verseny. Tudtuk ugyanis, hogy Sváby messze földön híres a halászlevér l. Olyan is akadt,
hogy egy étteremben f zte a halvacsorát, mégpedig igen illusztris társaságnak. Ennek
megfelel en rendkívül büszke is volt f z tudományára. Lehetett kritizálni a m sorvezetését,
lehetett neki azt mondani, hogy ez vagy az a riport kissé gyöngére sikeredett. Egyvalamit nem
lehetett: kritizálni a halászlevét.
Már javában rotyogott az étel a két bográcsban, amikor Szalay Ádám gitározni és énekelni
kezdett, Pusztai András pedig fogott egy botot, és horgászni tanította Hadas Krisztát.
Végül elkészült a nagy m , s mi voltunk a döntnökök. Behunyt szemmel kellett a
bográcsokhoz sétálnunk, és egyenként kóstolni a halászlevekb l.
Nagy döbbenetünkre nem Svábyt hoztuk ki gy ztesnek! Hadas örült, mert a f nökre
szavazott. Hangosan kurjongatott: „Nem leszek kirúgva, nem leszek kirúgva!” Mi meg
behúztuk a nyakunkat, és Sváby csak ennyit sziszegett felénk: „Majd értekezleten
megbeszéljük…” Kés bb azonban megenyhült, ugyanis az halászlévé az utolsó cseppig
elfogyott, míg a másikból épp csak csipegetett a siserahad.
Hajnalban Dorogi Gabi és Hadas Kriszta már nagyban tisztálkodott (egyetlen szempillantás
alatt képesek voltak tökéletes sminkszobává alakítani a sátrukat), míg Azurák körbe-körbe
forgott egy csónakkal a tó vizén, úgy kellett kihúznunk. A slágertéma az volt, hogy Sváby
rettenetesen horkol, amit persze kikért magának, és felhívta mobilon a feleségét, hogy azonnal
er sítse meg: nem horkolt este.
Az okos asszony meger sítette.
A horgászversenyt természetesen elvesztettük, de sebaj: a Gonoszdi-tónál nyolc boldog
naplós végre együtt tölthetett néhány órát, és örömünket még az se tudta elrontani, hogy
közülünk csupán Azurák Csabinak sikerül él lényt kihalásznia a vízb l, s neki is csak egyet:
egy icurka-picurka keszeget.
Életem els könyve 1992-ben, nagyon kevés példányban jelent meg, T zvonalban – ami a
haditudósításokból kimaradt címmel. Jószerivel csak a Dunántúlon lehetett kapni, mi tagadás,
a rendszerváltozás után gyermekcip ben járt még az új szemlélet könyvterjesztés.
2000-ben azonban már minden profi módon m ködött, igen ám, csak éppen az én pokoli
történeteimet, nem akarta megjelentetni senki. Több kiadót is megjártam, a válasz mindenhol
ugyanaz volt: a tévében már látták ezeket a történeteket az emberek, a könyvre már senki nem
lesz kíváncsi. Hiába gy zködtem a kiadóhivatalok vezet it arról, hogy ez a könyv teljesen más
lesz, mint a filmek a képerny n, hiába ecseteltem, hogy egyfajta személyes naplóját
készítettem el annak, hogyan is éltem meg én magam a saját forgatásaim történetét, a
döntnökök hajthatatlanok maradtak. Nem volt más választásom, maradt a kis példányszámú
magánkiadás. Ötezer kötet, ennyit nyomtatott ki el ször egy apró váci nyomda a Tizenkét
pokoli történetb l Nem mondom, hogy nem éreztem némi elégtételt, amikor egy hónap múlva
már nyolcvanezer fölött járt a példányszám. És ezzel elárasztott az emberek szeretete és
érdekl dése. Csodálatos érzés volt négy órán át megállás nélkül dedikálni egy könyvesboltban,
és ugyanilyen jóles en vettem tudomásul, hogy a könyveknek még mindig nagy szerepük van
az emberek életében.
Egy esztend elteltével jött az újabb könyv, az Újabb pokoli történetek, amellyel már nem
kellett házalnom. 2001-t l tart virágzó együttm ködésünk Magyarország legnagyobb
könyvkiadójával és könyvterjeszt jével, a pécsi Alexandrával, amely egy tündérszép, Pécsett
él kislányról kapta a nevét. A kislány édesapja a kiadó vezet je, Matyi Dezs , akivel
id közben jó barátok lettünk, kisebbik gyermekemnek a keresztapja. No, de vissza a
könyvhöz, amelynek legizgalmasabb része minden kétséget kizáróan az etióp lepratelepr l
szóló fejezet volt. Az arc nélküli ember és sorstársai története a televízióban is
rekordnézettséget ért el, több mint hárommillióan voltak kíváncsiak a hármas szektor titkaira.
Err l az utazásról nekem mégis valami egészen más jut az eszembe. Egy betegség, amelyet a
lepratelepen szedtem össze. Félreértés ne essék, nem lettem leprás, ellenben nagyon súlyos
vízfert zést kaptam. Szervezetem teljesen legyengült, hazaérkezésünk után három héttel már
járni is alig tudtam, és emellett egy nap minimum tizenöt órát aludtam. Szegény Axmann
doktorn – filmem és könyvem bátor f h se – mindent megtett a gyógyulásomért, tucatszám
kaptam az injekciókat és egyéb nyugati készítményeket. A szervezetem másfél hónap alatt
gy zte le teljesen a rejtélyes afrikai betegséget.
Megint eltelt egy év, és jött az elhibázott cím. Igen, ma már tudom, tévedés volt a sorozat
harmadik kötetének az Utolsó pokoli történetek címet adni. Ám akkor, közvetlenül az észak-
koreai kaland után tényleg úgy éreztem, hogy nincs tovább. Menekülnünk kellett a f városból,
a dél-koreai „diplomaták” folyamatos érdekl dése és vacsorameghívásai, hogy finoman
fogalmazzak, egy id után már elég megterhel ek voltak. Egyébként, ha csak szigorúan a
példányszámokat nézzük, a mai napig az Utolsó pokoli történetek a legsikeresebb könyve a
sorozatnak, nem beszélve a filmr l. A sarivoni „Rákosi Mátyás Magyar Kórház” legendájának
2002. szeptember 1-jei sugárzása a televíziós statisztikák görbéin valósággal kiütötte a plafont.
Egyébként tudják, hogy hogyan mérik a nézettséget? Nos, adott számú televíziókészülékbe a
mérést végz szakemberek különböz ketyeréket szerelnek be. Ezek a m szerek pedig
frekvenciákat mérnek, hiszen egy televíziónak is éppúgy van frekvenciája, mint a
mobiltelefonoknak vagy a különböz rádióadóknak. A m szer pedig pontosan megmutatja,
hogy az adott készüléken mit, mennyit és mikor néz a kedves néz , ráadásul azt is rögzíti, ha
valaki az egyik frekvenciáról – tehát csatornáról – átvált a másikra. A hideg téli estéken
általában legalább másfélszer annyian tévéznek, mint nyáron, ezért is volt különösen nagy
siker, hogy az észak-koreai néz csúcs mondjuk nem decemberben, hanem szeptember legels
napján született.
A Pokoli történetek különkiadása az egyik legkedvesebb könyvem. Nem is lehetne más,
hiszen a különkiadásról egyb l a legaranyosabb könyvbemutató és egy Lajos nev kedves
olvasóm jut eszembe. Ahogy a többi megyeszékhelyen, ez alkalommal is két nagy gúlában
álltak a könyvek a m vel dési ház bejáratánál. Volt, aki ott vett bel lük, volt, aki otthonról
hozta magával a sorozat összes addig megjelent darabját, és bizonyára voltak olyanok is, akik
csak a filmvetítéssel egybekötött élménybeszámolóra voltak kíváncsiak. A vidéki
megyeszékhelyen szerencsére zsúfolásig megtelt a helyi m vel dési központ. Ez nem is volt
csoda, hiszen a helyi rádiók és újságok igencsak kitettek magukért: nagyon tisztességesen
beharangozták, hogy itt és itt könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó lesz.
Tolongtak az emberek, nem is mindenkinek jutott ül hely. Elkezdtem az el adást. Vetítettem a
filmeket, meséltem a nagy kambodzsai kalandról, a pakisztáni szemétev gyerekekr l, és arról,
hogy mennyire nehéz volt a fekete-afrikai Ghánában filmet készítenem. És ekkor felállt
Lajos… Láttam, hogy már korábban is nyújtogatja a kezét, megszokott dolog ez, gondoltam,
hogy majd kérdez valamit. Hát kérdezett. Az ötven év körüli, jóvágású, bajszos-szakállas
ember, miután udvariasan bemutatkozott, remek ötlettel állt el :
– Fiatalember, nagyon tisztelem a munkáit és a bátorságát, mégis arra lennék kíváncsi, hogy
ha ennyi érdekes helyen járt és ennyi veszélyt, valamint pokoli történetet látott már, miért nem
írja meg az élményeit könyvben is?
Nos, Lajost én védtem meg a kacagó emberek gy r jében. Mondtam néhány zavart
mondatot arról, hogy bizonyára elkerülték a figyelmét a tévés és rádióreklámok, az
óriásplakátok, a helyi újság cikkei, a bejáratnál található hatalmas gúlák, valamint a teremben
lév sok száz könyv. A könyvbemutató végén egyébként mind a négy addigi Pokoliból
ajándékoztam egyet-egyet Lajosomnak, aki még mindig rákvörösen köszönte meg a
figyelmességemet.
A Pokoli történetek különkiadásának volt még egy érdekessége, nevezetesen az a kérés,
hogy írjanak nekem levelet vagy e-mailt a saját történeteikkel vagy gondolataikkal.
Huszonnégyezren fordultak hozzám, köszönöm szépen. Volt, aki a szomszédos kerületb l írta
le élete legszebb történetét, és volt, aki Alaszkából mesélte el, hogy mennyire boldog, mert ott
lehet halász. Egy asszony azt kérte, hogy találjam meg a férjét, aki egy reggel
bevásárlószatyorral a kezében felszállt a békéscsabai helyi buszjáratra, de azóta, vagyis
tizenhét éve nem is látta. Egy id sebb bácsi a szomszédját szapulta, mert szerinte átvezeti az
telkére a saját szennyvizét. A számomra legérdekesebb levél elektronikus úton érkezett,
Szombathelyr l. Egy olyan húszéves lány keresett meg, akinek az édesanyját közvetlenül
Mariann születése után meggyilkolták, édesapja pedig egy hazánkban állomásozó szovjet
katona volt, akit még gyermeke születése el tt hazarendeltek a nagy Szovjetunióba. Az árván
feln tt kislány azért írt, mert mindenáron szeretné megtalálni sohasem látott édesapját. Szinte
Kandech Evelyne története ez, némi politikával, ideológiával és rengeteg szenvedéssel
f szerezve. Azóta már személyesen is ismerem a levélírót, a végtelenül bájos és kitartó
Mariannt. Dolgozunk az ügyön, remélem, hogy egyszer majd sikerül megtalálnunk az egykori
szovjet tisztet, a lány édesapját.
Továbbra is várom leveleiket. Kérem, hogy írják meg bátran a történeteiket, vagy azt, hogy
milyen érzésekkel olvasták végig a Pokoli Történetek sorozat, Angyali történetek könyvét. Íme
az elérhet ségeim: