KORDOS SZABOLCS - KECSKEMÉTI DÁVID

Tilos a belépés!
Kulisszák, titkok, riportok

M K S , 2010

TARTALOMJEGYZÉK

K Ú !

F ,

A repülőtér elzárt részein

A 205-ös

Madonna, Sophia Loren és Bill Clinton ágyában

A Sátoraljaújhelyi börtön mindennapjai

Olajfinomító Százhalombattán: köldökzsinóron táplálva

A SÖTÉT OLDAL

Kulisszák mögött a Madách Színházban

A MÉLYSÉG TITKAI

Kalandozások a budapesti metró rendszerben

I

Híradó, Esti Showder és Heti hetes — egyenesen az RTL Klub stúdiójából

A hatalom középpontja, a miniszterelnöki dolgozószoba

A plasztikai sebész műtőjében

Kincsek a Szépművészeti Múzeum raktáraiban

E B

Playboy fotózás a villában

A LENGŐAJTÓN TÚL

Az elnök szakácsának konyhájában

VÉGZETES MÁMOR

Pocsék másodpercek a kecskeméti barokamrában

Bemutatkozik a Blikk szerkesztősége

KEDVES ÚTITÁRS!
FERIHEGY, AHOGYAN MÉG NEM LÁTTA
KÖRLETBE ZÁRT ÉLETEK
A SÖTÉT OLDAL
ILLÚZIÓGYÁR
KÉS ALATT
EGY KIS EROTIKA BUDÁN
BULVÁRVILÁG
KEDVES ÚTITÁRS!
Más autókról, szórakoztatóbb esetben nőkről tart kiselőadást egy-egy baráti
sör felett. Jogosítvány nélkül, házas emberként mindannyian jobban járunk,
ha ezeket a témákat messzire elkerülöm. Higgyék el, halálra unnák magukat.
Két korty között szívesebben mesélek inkább azokról a különleges helyekről,
ahová a munkám során vetődtem, és persze az emberekről, akik életet
lehelnek beléjük. Akad köztük néhány egészen érdekes. Belátom, kissé
bulváros az a világ, amelyben élek, és amelybe most Önöket is csábítom.
Bőven vannak benne sztárok és sztárjelöltek, média, csillogás, vagy
legalábbis a csillogás tettetése, felszínesség. Mégis, ezt a könyvet nem csak
és elsősorban a bulvárfogyasztóknak ajánlom, hanem mindenkinek, akinek
már az eszébe jutott valaha, hogy milyen jó volna egy pillanatra léggyé
változni, és láthatatlanul berepülni oda, ahol fontos, izgalmas dolgok
történnek! De jó volna hallani, miről is beszélnek ott!

Helyzeti előnyöm, hogy szakmám a kíváncsiskodás. Újságíróként senki sem

néz rám ferde szemmel, sőt természetesnek veszik, ha újabb és újabb kérdést
teszek fel.

Szeretem a borzongató érzést, ami akkor kerít a hatalmába, amikor valami

különlegesnek lehetek a részese. Élvezem, ha egy kis morzsával ismét többet
tudok arról, hogyan működik a világ valójában, kik, és miért mozgatják a
háttérben, egyáltalán, mi történik körülöttünk. Ennél jobban már csak egyet
szeretek: elmesélni másoknak is.

Magyarországon nincs sok stratégiailag kiemelt létesítmény, amelyet

védenének a külvilág kíváncsi szemeitől. Kis országként kevés azon
intézmények száma is, amelyek állandóan a figyelem középpontjában állnak.
Ezen helyek mindegyikét körbelengi azonban a titokzatosság varázsa.
Budapestiek, ki ne hallott volna egy jó kis történetet a metró földalatti
bunkereiről? Beszélünk róla, igen, de tudjuk az igazságot, jártunk ott valaha?
Nem, legalábbis csak nagyon keveseknek adatott meg a lehetőség. Ferihegy
fogalom, mindenkinek van róla sztorija, netán egy ismerőse is, aki aztán tudja
a dörgést, mert ismert ott valakit, pedig dehogy. Az igazi, a terminálokon
túli repülőtér örök rejtély marad a kívülálló számára. Aztán ott a média. Az a
taszító-vonzó világ, amelyről imádunk véleményt nyilvánítani. Keveset
értünk azonban abból, mi zajlik le valójában a kulisszák mögött. Miért
ismételgetnek egy hírt, és miért hallgatnak el egy másikat, mi játszódik le egy
tévés fejében, amikor műsort készít? Hová járnak dolgozni a képernyőről
ismert emberek? No és azok, akikről a hírek szólnak, mint például az ország
miniszterelnöke?

Igyekeztem választ találni a kérdésekre, amelyekről azon bizonyos két korty

között szoktunk beszélgetni. Kiváló fotós kollégámmal, Kecskeméti Dáviddal
benéztünk az összes olyan helyre, ahová tudtuk, hogy nem engednek be
egykönnyen. A legizgalmasabbak itt vannak körülöttünk, a város közepén,
csak éppen a létezésükről sem tudunk. Jöjjenek, menjünk együtt, higgyék el,
érdekes utazás lesz.

Képgalériákat, a könyvben nem látható képeket, és további információkat a

barangolásainkról a www.tilosabelepes.hu honlapon talál. Örömmel vesszük
a véleményét, hozzászólását is!

Kordos Szabolcs Budapest 2010. április 6. 22 óra 30 perc

FERIHEGY, AHOGYAN MÉG NEM LÁTTA
A REPÜLŐTÉR ELZÁRT RÉSZEIN

Izgatottan topogtam a novemberi reggelen a polaroidban, abban az irodában,

ahol az új belépőkártyákat adják ki. Milyen lesz? Piros, sárga vagy egyszerű
fehér? Nem mindegy ám! A piros kártyával minden ajtó kinyílik az ember
előtt, feltárul a légikikötő összes rejtett zuga, a fehérrel azonban legfeljebb az
iroda ablakából lehet gyönyörködni a repülőgépekben. Végre megkaptam!
Piros! Már csak a biztonsági tudnivalókról szóló teszten kell átmennem, és
enyém Ferihegy. Ezt az első napot nehéz elfelejteni.

Hivatalosan is elfogultságot jelentek be: Ferihegyhez különleges viszony fűz.

Másfél évig dolgoztam a Budapest Airport kommunikációs igazgatóságán.
Ennyi idő éppen csak elég volt arra, hogy belepillantsak a nemzetközi
repülőtér napi életébe, a közeg azonban egy életre megfertőzött. Ferihegy
szögesdrótjai és mozgásérzékelős kerítései egy különleges kis világot zárnak
közre. Szavak helyett szolgáljon néhány szám a méretek érzékeltetésére: 1505
hektáron terpeszkedik ez a város a városban, vagyis Ferihegy tizenötször
nagyobb, mint a Margitsziget. Ezzel a méretes repülőterek közé tartozik, a
londoni Heathrow, a földkerekség legforgalmasabb légikikötője
például mindössze 1200 hektáros. A birtokon belül 217 épület található,
a sufnitól a több ezer négyzetméteres terminálig. Ferihegy „lakosainak”
száma Törökbálintéval vetekszik, 13 ezren járnak ide dolgozni nap, mint nap.
A munkatársakon túl megfordul itt évi nagyjából nyolcmillió utas és tízmillió
kísérő. Ennyi ember kiszolgálása komoly infrastruktúrát igényel: 18,5
kilométer hőtávvezeték és 46 kilométer vízvezeték kanyarog a föld alatt. Az
energiát saját kis hőerőmű szolgáltatja. Ferihegynek benzinkútja, belső
buszjárata, fogorvosi rendelője, nyomdája, vasúti sínpárja, mini börtöne van
és akkora hókotró flottával rendelkezik, mint egy kisebb megye.

Ha valaki vezetni akar a kapukon belül, akkor speciális jogosítványt kell

szereznie. Igaz, a vizsgatételek könnyűek és a különleges szabályok is
egyetlen alapelv köré épülnek: a repülőgépnek mindig elsőbbsége van! A
sebességkorlátokat érdemes betartani, mert a helyi rendfenntartók, a
Fegyveres Biztonsági Őrség traffipaxai mindig ott leskelődnek valahol.
Hát ebbe a világba csöppentem bele azon a novemberi reggelen, vettem át az
áhított piros kártyát, és váltam a repülőtér világának apró szereplőjévé.
Büszke voltam rá, hogy oda tartozom, és szemtanúja lehetek e különös hely
publikus és kevésbé publikus eseményeinek. Merthogy titokból több van itt,
mint bárhol máshol az országban, az egészen biztos.

Ki a főnök? A DAM!

Veres Csaba arról híres a repülőtéren, hogy vonzza a bajt. Ha az évtized

jégvihara csap le Budapestre, Veres biztosan szolgálatban van. Egy óriásgép
kényszerleszállást hajt végre? Nyilván Veres Csaba az ügyeletes. Valahogy
mindig sikerül kifognia a legjobb napokat. Emlékszem, éppen a mentési
gyakorlatról beszélgettünk, amikor recsegni kezdett a rádiója: riadó, egy
részeg román utas rohan a kifutópálya felé! Veres nyomban terepjáróba
pattant, és már repült is a helyszínre. Elsőként ért a szesztől megvadult
férfihez, átadta őt a rendőröknek, tíz perccel később pedig folytattuk a
beszélgetést ott, ahol abbahagytuk. Nemcsak az ő élete ilyen eseménydús,
hanem mindazon kollégáké, akik autójukon a DAM feliratot viselik. A Duty
Airside Managerek - magyar nevükön repülés-üzemvezetők — állnak a
ferihegyi tápláléklánc élén. Egyes egyedül ők cikázhatnak szabadon
a repülőgépek között a többiek számára szigorúan zárt zónának minősülő
gurulóutakon és kifutópályákon. Ha veszélyt észlelnek, akár be is zárhatják a
repteret. A repülés-üzemvezetők intézkednek akkor is, ha rendkívüli esemény
történik a betonon.

„Egy olyan emlékem van, ami időről időre visszatér” - idézi fel Leimeter
Ferenc, a három évtizede Ferihegyen dolgozó DAM-os. „Evekkel ezelőtt,
rekkenő hőségben az egyiptomi légitársaság pilótája nem tudta időben
felhúzni a gép orrát. Álltam a pálya másik végén és csak azt láttam, hogy a
repülő eltűnik a szemem elől. Vártam a robbanást, aztán mégis feltűnt az
égen. A toronyban dolgozók mesélték, hogy az utolsó utáni pillanatban
sikerült felszállnia, majd’ elvitte a pályavégi fénysorokat. Ez már persze
régen volt.”

Leimeter az 1-es terminál melletti épületből, a DAM főhadiszállásáról,

ferihegyi nevén a zöld toronyból indul a szokásos kőrútjára. „Engedélyt
kérek hotel bravo alfán át a kettes pályára” - mondja az irányító toronynak.
„Nyugta, kettes pályára az engedélyt megadom.” - hangzik a válasz.
Ferencnek minden szakasznál jeleznie kell, hol jár a tiltott övezeten belül,
nehogy meglepetés érje - mondjuk egy repülőgép formájában. „Ferihegyen
két kifutópálya van, a 3010 méteres egyes, és a 3707 méter hosszú kettes.
Mindkettő alkalmas mindenféle géptípus fogadására, még a legnagyobb
utasszállító, az Airbus 380-as is leszállhatna itt. Más kérdés, hogy
megfordulni már nem tudna, ahhoz túl szűk a hely” — tart gyorstalpaló
tanfolyamot az autóban a DAM-os. A kettes betoncsík felé gurulva egy nagy,
parkolóra hasonlító térre lyukadunk ki. Ez a B5-ös holding bay, ahová
a kényszerleszállás után irányítják a gépeket. Jól körbevehető, elszigetelt
terület, ideális, ha menekíteni kell az embereket.

Végiggördülünk néhány szervizúton és hamarosan úgy látjuk a pályát,

ahogyan csak nagyon kevesen ismerik. Fénysorokkal határolt végtelen
betonplacc ásít előttünk, amelyre vastag gumitakarót vontak a gépek.
Egyetlen landoláskor akár három kiló gumi is ráéghet a betonra, az évente-
kétévente esedékes takarítás alkalmával 20-40 ezer tonna gumit távolít el az
erre szakosodott osztrák cég. Öt percünk van itt, utána pánikszerűen át kell
adnunk a helyünket egy leszálló járatnak.

Maga a pálya masszív szerkezet, 40 cm tömény beton, alatta 60 cm kavicsos

réteggel. Iszonyatos erőhatásokat kell kibírnia. Gondoljunk csak bele: itt nem
kamionok suhannak el, mint egy autósztrádán, hanem kétszáz emberrel
megtömött alumínium szerkezetek érkeznek a földre óránként 300 kilométeres
sebességgel. A betoncsík 3000 négyzet alakú lapból áll, így amikor egy
repülőgép a földre érkezik, a lapok egymásnak adják át az energiát. Ugyanezt
a terhelést a beépített lámpatesteknek is el kell viselniük, ezért aztán az áruk
is borsos, darabjuk 250 ezer forintba kerül.

A pálya szinte hívogatja az embert: gyere, gyorsulj, próbáld ki, mire képes a
motorod! A veterán DAM-ossal éppen erre készülünk. „Napi rutinfeladat
jön, megnézzük, milyen a súrlódás. Nekiiramodunk az autóval, majd a pálya
közepén kiengedjük a csomagtartóba szerelt ötödik kereket. Az adatokat egy
speciális berendezés segítségével értékeljük, és így megtudhatjuk, mennyire
tapad a felület” — magyarázza Leimeter. Szép, száraz idő van, nem lehet
gond a súrlódással. Nincs is. Két percünk maradt még, pont elég arra, hogy
vessünk egy utolsó pillantást a pálya elején a bevezető fényrudak
szemet kápráztató erdejére. „Leszálló érkezik” - recsegi a rádió, mi
pedig meglátjuk a távolban növekedő fényes pontot, a landolásra
készülő ukrán gépet. Mennünk kell, méghozzá azonnal.

Halál a levegőben

Leimeter egyszerre két telefonon és egy CB-rádión osztja az utasításokat,

közben pedig folyamatosan mozgásban van, a nap végére összejön a kétszáz
megtett kilométer is. Az imént mentőt rendeltek, azt kellene valahogyan
beengedni a belső területre, hogy kórházba szállítson egy mentálisan zavart
utast. Amerikába utazott volna a New York-i járattal, de képtelen
megmondani, hogy hívják, milyen nap van, mit keres egyáltalán a
repülőtéren. Beteg szegény, nem ittas, mint egy korábbi orosz utas volt, aki
2008 nyarán eláztatta az egész 2-es terminált. Történt ugyanis, hogy
emberünk a várakozás óráit poháremelgetéssel töltötte, majd megpróbálta
kinyitni a tranzit fotocellás ajtaját. Csakhogy a gomb, amit megnyomott, az
automata tűzoltó berendezést kapcsolta be. Másodperceken belül még a
mosdókban is hömpölygött az oltóanyag. Az oroszt aznaposan és
vizesen kísérték Ferihegy rendőrségi fogdájába.

Szinte minden DAM-osnak van szó szoros értelmében vett szívszorító

története is. Bár a túlélési statisztikák szerint az újraélesztő készülékek
száma miatt Ferihegy termináljaiban „célszerű” infarktust kapni, évente több
embert visznek el koporsóban a légikikötőből. Mint minden helyzetre, a
tragédiákra is felkészültek a repülőtéren. Az egyik félreeső, légkondicionált
épület pár perc alatt halottasházzá alakítható.

Az utazás stresszel jár, a betegek pedig a légnyomásváltozást és a bosszú

üldögélést is nehezen bírják. 2008 nyarán egy délelőtt azért rohantam az
irodai ablakhoz, mert szóltak, hogy egy Egyiptomból Németországba tartó
gép nálunk készül kényszerleszállásra. Fedélzetén rosszul lett, majd meghalt
egy ötvenes éveit taposó férfi. Nem tudta, hogy közvetlenül búvárkodás után
tilos repülőre ülni, mert tüdőembólia alakulhat ki. Lányát a 2-es terminálon
rázta a zokogás, képtelen volt elfogadni, hogy nyaralásuk egyik percről a
másikra rémálommá változott.

Ugyanazon a nyáron egy másik, egészen szokatlan eset is megrázta

Ferihegyet. A hatalmas indiai gép egy németországi karbantartásról tartott
haza Calcuttába. A pilótát a székébe szíjazva, a botkormányt szorítva érte a
halál, társai tették le a gépet. A személyzet ragaszkodott hozzá, hogy ők
akarják hazavinni a halottukat.

Plomba az ajtón

Jambrik Rudolfot nem irigylem. Soha egyetlen sört sem guríthat le a torkán.
A repülőtéri tűzoltók parancsnokaként minden pillanatban készen kell állnia,
hogy utasok százait menekítse ki egy Jumbo lángoló roncsai közül.
„Pontosítanék, két Jumbót is el kell kezdenünk oltani három percen belül,
akkor is, ha történetesen egyszerre esnének le a reptér két legtávolabbi
végében” — teszi hozzá a 35 éves fővárosi szolgálat alatt jópár poklot
megjárt parancsnok. A tűzoltók főhadiszállásán vagyunk, az irányítótorony
árnyékában. Hatalmas területet kell lefedni, ezért két másik bázist is
fenntartanak. A Fűrész nevű a 2-es pálya végén, a Felhő pedig az 1-es
terminálnál található. Aki látott már valaha tűzoltólaktanyát, aligha lepődik
meg: tűzoltóautók állnak a garázsban, a híradós szobában pedig
képernyők tucatjain figyelik, hogy a repülőtér melyik szegletéből jelez riadót
a rendszer. Ferihegyen a lánglovagoknak szerencsére több dolguk akad a
pizzasütőkkel, mint a repülőgépekkel. Legutóbb 1975-ben történt halálos
repülőkatasztrófa, akkor egy Il-18-as csapódott a földbe, mindenkit megölve
a fedélzeten. Idősebb ferihegyi rókák emlékeznek arra is, amikor évekkel
később egy Cessna borult lángba leszállás közben. Szerencsére a tűzoltók
éppen a bázis előtt fociztak, és észrevették a füstölgő kisgépet. Az utasokat
sikerült megmenteniük. Aki nagyon keresi, még megtalálhatja a gép elszórt
darabkáit a fűben.

„Évi nagyjából 30 alkalommal vonulunk ki repülőhöz. Amikor megkapjuk a

hírt, hogy valaki például orrfutó nélkül próbál meg leszállni, mindig a
legrosszabb forgatókönnyvvel készülünk. Gyakoribbak azonban a kevésbé
látványos akciók, például a túl forrósodott futóművek hűtése. A legutóbb egy
indiai gép kezdett el füstölögni. Az utasok már rég leszálltak, de a dugig
töltött kerozintank miatt ilyenkor azonnal cselekedni kell” — magyarázza
Jambrik parancsnok a gyakorlórét szélén. Emberei csak az ő intésére várnak,
hogy elkezdjék a tréninget.
Mivel élő tüzet szerencsére nem sokat látnak, a fiúk gyakorlással töltik a
napjaikat. Alighanem ők Magyarország legjobban felszerelt és legtöbbet
tréningező tűzoltói. Most éppen egy szebb napokat látott, kiszuperált kazah
Boeing 737-es alá fűtenek be. Havonta egyszer-kétszer megpörkölik a gépet.
A rendőröknek is van egy hasonló, elaggott Tu-154-esük a repülőtér egyik
kies szegletében, ahol a kommandós akciókat gyakorolhatják.

Lobog már a tűz a kerozinnal teli tálcákon, a lánglovagok büszkesége, a

Panther típusú 705 lóerős, százmillió forintos monstrum is megérkezik,
átgázol árkon, bokron, majd oltani kezdi a gépet. Odabenn a sofőr joystick
segítségével irányítja a hab-, és vízsugarat. A Panther egészen közel
merészkedhet a forrósághoz, mert a jármű ablaka az ezer fokos hőt is kibírja.
A lángok eloltása után a fiúk benyomulnak a gépbe, ezúttal társaikat cipelik
ki a roncsból, bár halkan megjegyzik, hogy jobban szeretik az önkéntes irodai
hölgyeket menekíteni. Amikor minden „áldozat” biztonságba került, egy
bontóból kapott autónak esnek neki, ebéd előtt még azt is szétkapják gyorsan.

Van itt, a repülőtér belső részén egy különös helyiség, amelynek ajtaját
plomba védi, és amelynek a puszta létezéséről is csak kevesen tudnak. A
Kényszerhelyzeti Központ pontos helyét fedje homály. A szakemberek
minden héten levágják a pecsétet a kapuról és ellenőrzik, működnek-e
odabenn a forróvonalas telefonok, amelyeken tárcsázni sem kell, mert a
kagyló felemelése után automatikusan a megfelelő helyen csörögnek ki. A
terem közepén a repülőtér makettje áll, a körülötte lévő asztalokon pedig
névtáblák sorakoznak. Krízis idején a Budapest Airport, a Nemzetbiztonsági
Hivatal, az Országos Mentőszolgálat, a Polgári Védelem, a Vám- és
Pénzügyőrség és a rendőrség illetékesei kapnak telefont a toronyból, hogy
dobjanak el mindent és induljanak azonnal a központ felé. Itt aztán
túsztárgyaló szoba és előre becsomagolt kommunikációs berendezések
garmada segíti őket, hogy megfelelő döntéseket hozzanak. Remélhetőleg
csak a minden évben esedékes gyakorlaton kell felbontani ezeket a
dobozokat. Éles helyzetben utoljára 2002 őszén telt meg a központ, amikor
több - utólag komolytalannak minősített - fenyegetést kapott a Malév.

Jön az Air Force One

Hosszú, fárasztó nap után ültem ki az ablakba, amikor a lemenő nap fénye
már vörösre festette a 1-es terminál előtti betont. Alattam hangtalanul
suhantak végig a delegációk villogó konvojai, és fékeztek le a különleges
kormánygépek előtt. Utoljára az amerikai hadügyminiszter fehér Jumbója
emelkedett fel méltóságteljesen a pályáról és tűnt el a szemem elől. NATO
csúcs volt, és egy átlagos munkanap Ferihegyen. Szállítottak már innen
elhanyagolt erdélyi oroszlánokat egy angol menhelyre, kibucba szánt
kisborjúkat és alvó cápákat is. Az egyes utascsarnok melletti aprócska
terminálban — ahol a magángépeket fogadják — megfordult szinte minden
híresség, aki valaha Budapestre látogatott. Ott voltam, amikor stábjával
Kylie Minogue köszönetet mondott a személyzetnek, és akkor is, amikor az
Iron Maiden tagjai kiborultak a sok fotós és rajongó láttán.
Augusztusban egymás után parkoltak le a Forma-1-es versenyzőket szállító
magángépek a terminál elé. Soha nem látni olyan sok impozáns, sugárhajtású
csodát az előtéren, mint a verseny napjaiban. Madonnát ellenben csak a már
említett Veres Csaba vehette szemügyre pár másodpercre, mert a popdívát az
egyik hátsó bejáraton menekítették ki Ferihegyről. Még a rendőrök is házhoz,
pontosabban géphez mentek az énekesnőért, hogy ne kelljen az útlevél
ellenőrző bódéhoz fáradnia. Az államközi vendégek a 2-es terminál frissen
felújított kormányvárójába, vagy egy, tágas ideiglenes épületbe érkeznek, a
terminál mellett, és innen is indulnak haza. Bárpult, tévé, kényelmes fotelek,
semmi extra, de azért nappalinak szívesen elfogadnánk a berendezést.
Az egyik arab sejk — civilben pilóta - hálószobává alakíttatta a helyet, hogy
itt pihenje ki az utazás fáradalmait. A legnagyobb várakozás természetesen az
Air Force One, az elnöki különgép 2006. június 21-i landolását előzte meg.
A Secret Service, vagyis az elnöki testőrség tagjai napokkal a látogatás előtt
megérkeztek a pótrepülőgéppel és a mindenhova magukkal szállított
páncélozott limuzinnal. Rögtön egy kisebb sokkon estek át, amikor
meghallották a puskalövést imitáló hangágyú dörrenését. Az eszköz a
madarak elriasztására szolgál, hangjától pedig elsőre valóban összerezzen az
ember. A testőrök finoman megkérték a ferihegyi személyzetet, hogy a főnök
érkezése idejére kapcsolják ki az ágyút. „Amint az elnöki különgép
George W. Bush-al a fedélzetén leszállt, mi lóhalálában utána eredtünk
a terepjáróval. Három állig felfegyverzett amerikai ült mögöttem, és csak
annyit mondtak, hogy ne nézegessek hátra. Bármi történik, mi követjük a
gépet.” Szót fogadtam nekik - emlékezik Veres Csaba a jeles napra.
Vibrátor és Polgári Védelem

A napi jelentéseket, a történések összefoglalóját olvasgatva időnként

mosolyra húzódik az ember szája. Visszatérő mondat, hogy "vibrating
luggage was found”, vagyis gyanúsan rezgő táskát emeltek ki a gép
gyomrából. Vibráló bombát ugyan még senki sem látott, ám fő a biztonság, az
ügyet ki kell vizsgálni. Értesítik hát a Polgári Védelem (PV) munkatársait,
akik a barakkjuk előtt autóba ugranak, és védőfelszerelésben megközelítik a
bőröndöt. Mire a kolléga lead bárom kilót a szkafanderben és a gép késik tíz
percet, általában sikerül leállítani a megvadult villanyborotvát, vagy
vibrátort. Ilyenből diszkréten félrehívják az utast, hogy „hatástalanítsa” az
izgága eszközt.

A PV-sek igazi polihisztorok. Legyen szó utaslépcsőről, repülőgép vontató

traktorról, hóekéről, vagy targoncáról, nekik egészen biztosan van hozzá
jogosítványuk. Emellett szerelnek, hegesztenek, vontatnak és mentenek —
mikor mire van szükség. „Mi oda megyünk, ahonnan mások menekülnek” —
fogalmazza meg frappánsan a szerepüket Erdei Tamás parancsnok.

A PV-sekért kiáltanak, amikor sugárzó anyag, netán mérgező szállítmány

érkezik a repülőtérre, de az ő feladatuk a heti nyolctonnányi, az utasoktól a
biztonsági előírások miatt elkobzott folyadék elszállítása is. Raktárukban,
egy ’70-es években épült ronda barakkban a mobil vécétől kezdve a
kórházsátoron és a tekintélyes gyógyszerkészleten át a koporsóig minden
megtalálható. Legkülönlegesebb kocsijukat ők maguk építették. A „Mobil
Vezetési Pont” nevű jármű voltaképpen egy busz, egy amolyan Knight Rider-
féle csodaautó, amelyből a parancsnokok egy LCD monitoron keresztül
élőben nézhetik a mentésvezető sisakjára szerelt kamera képeit. A kocsiból
látnak és hallanak mindent, mintha maguk is a tűzfészekben
lennének. Mindenki kedvence a PV garázsában azonban nem a gördülő
irányító központ, hanem a 25 éves Unimog vontató. Ha hozzákötnénk az egész
repülőteret, csiga lassan ugyan, de elhúzná. Van benne szufla.

A torony

Bárhol jár az ember a repülőtér hatalmas területén, a földi kiszolgálók

központjaként szolgáló konténervárosban, a távoli radaroknál, vagy a
légiáruk raktára mellett, egy dolog biztosan ott magaslik a horizonton: az
irányítótorony. Ferihegy füle, agya, szeme és első számú szimbóluma ez a
hely. Különleges formája mindig beindította gyermeki fantáziámat. Hol a
Csillagok háborúja birodalmi lépegetője jutott róla az eszembe, hol óriási
robotnak láttam. Egy-egy hosszabb út után jó volt felnézni a torony
„sapkával”, vagyis közelkörzeti radarral lefedett tetejére, hogy az ember
érezze: otthon van. A 70-es évek végén a torony maga volt a technikai csoda.
Mára a fénye kissé megkopott, a szerkezet elöregedett, ám a repülést szeretők
körében nem csökkent a varázsa. Ez a következő állomásunk.

„Mostantól halkan beszéljünk, ne zavarjuk a kollégákat” - utasít bennünket

rendre Ormándi Zoltán, a repülőtér forgalmi vezetője. Kis srácként Zoltán is
megbabonázva nézte nagyapjával a teraszról a különös építményt és sokszor
beleképzelte magát az ott dolgozók titokzatos életébe. Ma ő a torony egyik
legfontosabb embere. „Alapvetően mindenki pilótának készül, aztán
megtalálja a földi helyét a repülésben. Húsz éve vagyok itt, de ma is imádom
ezt a hangulatot. Minden nap történik valami új” - meséli, miközben az
irodájába caplatunk a lépcsőkön.

A kívülről oly hatalmasnak tűnő toronyban valójában csak három emeleten,

és a legfelső, csupa üveg kabinban van élet. Az ötödik szint az irodáké és a
veszély esetén mindenkit értesítő riasztóközponté, a hatodikról pedig a
földön guruló repülőgépeket irányítják az állóhelyükhöz, illetve a
kifutópályához. Itt döntik el azt is, hogy egyes járatok melyik jegy- és
poggyászkezelő pultot használhatják a terminálban. Őrjítően monoton
logisztikai munka ez, ahol egy pillanatra sem lankadhat a figyelem és
állandóan borul az előre felépített terv. Bőven elég, hogy egy bőrönd
eldugítja a poggyászszalagot, porcukor ömlik ki a raktérben, vagy egy gép
tízperces késéssel érkezik, és a szakemberek máris újrakezdhetik a
matekozást. Nem csoda, hogy óránként váltják egymást a különböző
pozíciókban.

„Amikor egy gép földet ért, átvesszük a légiirányítóktól és elmondjuk a

pilótának, hol találja az állóhelyét. Mindezt persze angolul és speciális
szakszavakkal tesszük, így a legcsapnivalóbb akcentusa pilóta is gond nélkül
megérteti magát a diszpécserrel. A radarokon közben azt is figyeljük, hogyan
mozognak a reptéri járművek, nincs e valamelyik rossz helyen. Történt már a
világban abból katasztrófa, hogy egy munkagép a pályán maradt” -
magyarázza Ormándi az ország talán legjobb panorámájú munkahelyén. Innen
nézve egész Ferihegy a lábunk előtt hever.

A betonon nem szlalomozhatnak kedvükre a pilóták, követniük kell a

gurulóutakra festett vonalakat. A szabályt jobbára be is tartják, ellenben
sebességkorlátozás ide, vagy oda, a földön szeretik hergelni a hajtóművet
néhány nagyobb „gázfröccsel”.

A torony talán legöregebb műszere egy rádiókészülék, ami kizárólag arra

szolgál, hogy a felettünk elhaladó — elsősorban keleti állami vezetők át
tudják adni üdvözletüket a nagy magyar dolgozó népnek és bölcs vezetőinek.
„A pilóta felolvassa a szöveget, mi leírjuk és továbbítjuk a
Külügyminisztériumnak. Persze mire ők kézbe veszik a táviratot, a politikus
már rég nincs a légterünkben. A módszer amúgy is kezd kimenni a divatból” -
jegyzi meg Ormándi. Az irányítótorony legfelsőbb része, a kabin, a
légiirányítók birodalma. Itt egyszerre maximum négyen-öten szolgálnak, azok,
akik a le- és leiszállásokért felelnek, a többi kollégájuk a közeli Igló utcai
központban szemez a monitorokkal. Nekik nem kell látniuk a forgalmat, mert
ők a távolabbi, az ország egész légterén belül közlekedő repülőgépekre
figyelnek.

Minden kolbászra fény derül

A toronyból leereszkedünk a mélybe. A régi terminál melletti nagy

bádogépületbe, a poggyászosztályozóba vezet az utunk. Erről a helyről
spriccelnek szerte széjjel a bőröndöket a repülőkhöz szállító kis kocsik. Egy
biztonsági őr kinyitja a rácsot, mi pedig lépcsőkön bandukolunk lefelé a föld
alatti folyosókra. Idekerülnek azok a bőröndök, amelyeket az utasok az 1-es
terminál jegykezelő pultjainál feladnak. Futószalagok terelik legalább 200
méteren keresztül a röntgengép felé csomagokat. „Kilenc gépről beszélünk,
amelyeknek az összértéke meghaladja az egymilliárd forintot. Nemcsak
belelátnak a táskákba, hanem az atomok súlyát és a tárgyak molekuláris
összetételét is vizsgálják. Mivel a bombák szerves anyagból állnak,
elsősorban ezeket keresik. Ha töltött káposztát, vagy kínai gumi
strandpapucsot csomagoltunk a bőröndünkbe, számíthatunk rá,
hogy hangosbemondón szólítanak a biztonságiak. Valamiért ezek
anyaga hasonlít a robbanószerekéhez, legalábbis a rendszer nem szereti
őket” - mondja Zoltán, a Budapest Airport egyik biztonsági szakembere, aki
arra kér, hogy ne írjam ki a teljes nevét. A kolbászokra is érzékenyen reagál a
gép, ám ezeket az alakjukról gyorsan fel lehet ismerni. Ha a számítógép
gyanús dolgot lát, akkor megjelöli, és elküldi a röntgenképet egy kezelőnek,
aki több oldalról is megnézheti a felvételt. A csomag ezután visszatér a
terminálra, hogy az utas a saját kezével bonthassa fel. Az átvilágított,
biztonságos bőröndök ellenben folytatják útjukat a poggyászosztályozó, egy
hatalmas hodály felé, ahol a rakodómunkások pakolják a poggyászokat a —
remélhetőleg — megfelelő kiskocsikra. Ők a csomagokra ragasztott címkék
alapján tudják megállapítani, hogy melyik táska a világ melyik végébe
tart. Néha persze tévednek, például, ha az utas megzavarja őket régi
tapaszokkal, amelyeket egy korábbi utazás alkalmával ragasztottak
a csomagjára.

A teremben egyetlen mozdulatot sem lehet tenni anélkül, hogy azt valamelyik
kamera ne rögzítené, a munkatársakat pedig a műszak elején és a végén is
megmotozzák. Lopás ettől persze még előfordulhat, ám ma már egyre ritkább.
Nyolc különböző hatóság dolgozik Ferihegyen, akik legalább annyira
szemmel tartják a belső emberek lénykedését, mint azokat, akik kívülről
akarnak kárt okozni. Egy új, hipermodern poggyászosztályozó éppen most
épül Ferihegyen. Ideje már, hiszen a régi szomorú képet mutat, egyedül a
fészkelő fecskék érzik jól magukat a falai között.

„Mi történne, ha igazi bombát találnánk? Biztosan nem szólnánk a

tulajdonosának, nehogy mobiltelefonnal hozza működésbe a pokolgépet.
Beazonosítanánk az illetőt, és észrevétlenül ártalmatlanná tennénk” —
mondja Zoltán, az ember aki átlátja a poggyászszalagok kusza kavalkádját.
Irigyeljük érte.

Tanya a pálya szélén

Másfél éven keresztül igyekeztem eljutni mindenhova, ahova lehetett, ám

Ferihegy megismeréséhez alighanem egy élet is kevés. Az első hetekben az 1-
es terminál alagsorának labirintusába csak háromnapi hidegélelemmel
merészkedtem le, és a kollégák egy év elteltével is tudtak újat mutatni.
Például a kettes pálya végén álldogáló takaros kis kúriát és melegházat.
Állapota sajnos egyre romlik, oldalát lassan benövi a gaz és a verandája
előtt jól megtermett nyulak ugrándoznak. Ha félpercenként nem borulna ránk
egy Boeing-737-es árnyéka, akár azt is hihetnénk, hogy egy lakatlan tanyán
vagyunk. Pedig ez Magyarország - a paksi atomerőmű után — második
legvédettebb objektumának kellős közepe. Harminc évvel ezelőtt még
egy juhász élt itt, a környéken legeltette a nyáját. Ha szóba hozták neki a
repülőtér bővítéséről szóló terveket, csak rázta a fejét és azt mondogatta:
„Nem lesz itt semmilyen kifutópálya, majd meglátjátok!” Pálya, mint tudjuk
lett, de a juhász házikója is megmaradt, sőt egy kertészet települt melléje,
ahol virágokat termesztettek, hogy legyen mivel díszíteni a terminált és
megajándékozni a fontos női vendégeket. A kertészet bezárása után pilóták és
légikisasszonyok huncut kalandjaihoz és kerti sütögetésekhez szolgált
helyszínként az épület, ám a repülőtér legbelső részét védő biztonsági kerítés
felépítése, valamint a profi távcsövek elűzték a szerelmeseket. Maradtak a
nyitlak, akik méretük és számuk alapján túlságosan is jól érzik magukat ezen
a különös helyen. Mi több, ha akarnának sem tudnának lelépni, mert
körbezárta őket a kerítés. Fű van bőven, az ő életüket egyedül Maggie, a
Budapest Airport saját belépőkártyával rendelkező border collie kutyája —
egyben a repülőtér hivatalos madárijesztője - keseríti meg. „Kollégái”, két
sólyom és egy héja pedig a légtér biztonságáért felelnek, távol tartják az
elszemtelenedett madarakat.

A biológiai védekezésre azért van szükség, mert a seregélyek és a varjak

nem hülyék. Előbb-utóbb megszokják a riasztólövések zaját, volt, amelyik
egyenesen a hangágyún tollászkodott. Ha azonban a tollasok ragadozó
madarat látnak körözni, csapatostól menekülnek más vidékekre. Jobb ez így
mindenkinek: a szárnyas népség megmenekül a hajtóművektől, a hajtóművek
meg tőlük.

Ferihegy a kísérteties kúrián kívül rendelkezik egy fantom repülőgéppel is. A

gép a történelem egy darabkája, hiszen a vasfüggöny lebontása előtti években
az amerikai nagykövet röpködött vele. A járművet mindig készenlétben
tartották, hátha felrobban a puskaporos hordó és a diplomatának sürgősen
távoznia kell az országból. Nem így történt, az amerikaiak eladták a gépet,
ami így a Malév kötelékébe került. A repülő éveken keresztül Budapest és
Becs között teljesített postaszolgálatot. Idővel azonban a légitársaság is
túladott rajta. Innentől kissé kacifántos a történet, legyen elég belőle
annyi, hogy a szerencsétlen kávédaráló az 1-es Terminállal szemben
rohad már évek óta. Tulajdonos nélkül lassan a természet részévé válik.

Egy másik, ukrán felségjelű gépet pedig csak 2008-ban repítettek haza a
gazdái, miután rendezték évekig tartó peres ügyüket a vámosokkal. Addig a
szovjet gyártmányú csodában folyamatosan lakott valaki, ott teregette ki a
ruháit a hangárok előtt, és gép pihenőjében hajtotta álomra a fejét. Amikor a
koros vasdarab végre elhagyta a magyar légteret, a légiirányítók egy
emberként sóhajtottak fel.

Milliárdos játék

Szürke, jellegtelen épület áll az A-porta mellett, pont olyan, mint az összes
többi szocreál borzalom a repülőtér 1-es terminálja közelében. Kívülről nem
sokat ígér a hely, belülről annál inkább. A Boeing 737-es szimulátor egy több
százmillió forintos „játékszer”, amelyben a pilóták kipróbálhatják magukat a
legszélsőségesebb körülmények között is. A pilótafülkét lábak tartják, ezek a
helyzetnek megfelelően rázzák, mozgatják a kabint. Egy tapasztalt kapitánnyal
és a szimulátor kezelőjével együtt szállunk be a pilótafülkébe. A
technikus számítógépét leszámítva minden szakasztott olyan, mint egy
igazi B737-esben. A kezelő bekapcsolja a szimulátort, én pedig az
ablakokból tisztán látom az 1-es terminál épületét, a tornyot, a
felettünk elúszó felhőket. Az ablakok helyére szerelt három projektor a
valóság tökéletes illúzióját adja. Aztán hirtelen meglódulunk.
Ugyanúgy belepréselődöm az ülésbe, mint egy igazi felszállásnál, a
gyomrom liftezni kezd, és érzem, ahogy a kerekek elszakadnak a betontól.
A Duna fölé kanyarodunk, méghozzá olyan alacsonyan, ahogyan épeszű
Malév pilóta a való életben biztosan nem tenné. A szikrázó napsütés átmenet
nélkül hózáporrá változik, majd a széllökések miatt a gép rázkódni kezd.
Több tíz métereket zuhanunk másodpercenként, a vészjelzők elviselhetetlen
hangon sivítoznak. Figyelem a mellettem illők arcát, mindketten feszülten
összpontosítanak, különös párharc alakult ki köztük. A kezelő újabb és újabb
természeti csapásokat, technikai hibákat produkál, a pilóta pedig próbálja
egyben tartani a gépet. A versengésből nagy megkönnyebbülésemre a pilóta
kerül ki győztesen. „Itt szinte minden váratlan helyzetet
modellezhetünk, olyanokat is, amilyenekkel egy pilóta a karrierje alatt
valószínűleg egyetlen egyszer sem találkozik” - mondja a szimulátor
irányítója. Egyedül a zuhanás és a földbe csapódás élménye maradt ki a
programból - talán érthető módon. Ha a számítógép olyan helyzetet észlel,
amiből már nincs visszatérés, egyszerűen kiírja, hogy vége, összetörted a
gépet.

A szimulátor arra is képes, hogy füstöt — diszkófüstöt — juttasson a fülkébe,

néhány nagyobb repülőteret és közvetlen környezetét pedig pontosan
megrajzolták a grafikusok. Évente négy órát kell itt eltölteniük a Malév
pilótáinak, más légitársaságok pedig fizetnek a tréningért. Hogy szeretnek-e
idejárni? Igen, mert itt kedvükre kivadulhatják magukat. Más kérdés, hogy a
teljesítményüket szigorúan pontozzák, és aki felsül a vizsgán, könnyen a
földön találhatja magát. Eljött az idő, végre én is kipróbálhatom magam a
botkormány mögött. Gyönyörű időben készülök leszállásra a 2-es pályán és
kizárólag a kormányzásra kell figyelnem, a kapitány minden egyebet
elintéz helyettem. „Kicsit fel, még egy kicsit, jó, balra, kicsit lejjebb,
jobbra, oké, lezuhantunk”. Tanulság: soha ne vegyünk komolyan egy
olyan filmet, amelyben a főhős a rádióra hagyatkozva egyedül teszi le
a gépet.

Álom Ferihegyen

Ferihegyen minden landolt már, aminek szárnya van. A kettes pályát a

hivatalos átadás előtt, tévedésből avatta fel egy Cessna. „Hihetetlen volt, a
munkások az utolsó simításokat végezték, amikor észrevettük, hogy közelít
egy kisgép. A pilóta látta mind a két pályát, a guminyomokkal kidekorált Test
és a vadiúj, szűz betonú kettest. Sajnos az utóbbi mellett döntött. Szó szerint
ugráltak előle az emberek” — meséli a 26 éves történetet Petőfalvi Béla, a
2-es terminál vezetője.

A világ legnagyobb repülőgépének, a Mrija (Alom) nevű Antonov 225-ös

2008. január 18-i landolásának már magam is a szemtanúja lehettem. Hideg,
esős napon tűnt elő a felhők közül ez az irgalmatlan nagy bálna, amit
eredetileg űrrepülőgépek szállítására fejlesztettek ki. Az égi óriás
méltóságteljesen begurult a B5-ös helyre — egyedül itt fért el — majd kinyílt
rajta egy kis ajtó és sárga ruhás szállítók ugráltak ki rajta. Először értem oda
a géphez, így nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a belső lépcsőn felmásszak
a fülkébe — mit fülkébe, terembe - és köszöntsem az amúgy éppen
alsógatyában üldögélő kapitányt. Néhány perc múlva a pilóta már
makulátlan egyenruhában hajtotta fel az ukrán óriásgép fejét, hogy
begördülhessenek a rakrészbe az Ománba szánt szeizmikus vibrátorok.
Olyan behemótok ezek, amelyek kisebb helyi földrengést kiváltva
vizsgálják a felszín alatti olaj- és gázmezőket.

A világ legnagyobb katonai teherszállítói, az amerikai C5 Galaxy típusú

gépek a délszláv válság alatt voltak visszatérő vendégei Ferihegynek, de
láttunk már F18-as Horneteket és F16-os Falcon vadászgépeket is a
budapesti betonon.

Lassan lemegy a nap Ferihegyen, és bár az élet itt nem áll meg soha, nekünk
indulnunk kell. Teszünk még egy utolsó kört, elhajtunk a magángépek
állóhelyei előtt. Magyarországon csak háromnégy milliárdosnak van igazi,
hosszú utakra is alkalmas gépe, és csupán pár vállalat engedheti meg
magának, hogy saját repülőjén szállítsa munkatársait a tárgyalásokra. Egy
gazdasági újságíró azonban jól megélne abból, ha látná, mely nemzetközi
cégek vezérei szállnak le Ferihegyen, mert néhány héttel a titkos landolás
után általában bejelentenek egy nagy üzletet. Vetünk egy futó pillantást a
két hatalmas hangárra is, amelyekben 35-140 millió forintért vállalják a
Boeing 737-es utasszállítók egy hetes generáljavítását. A kisebb -már ha
lehet ezt a kifejezést használni egy több ezer négyzetméteres építmény
esetében — hangár annak idején a térképeken sem volt rajta, Kádár elvtárs
és a többi állami vezető gépeit tárolták itt. Kigördülünk a D portán, de még
jó ideig halljuk az állandó, soha szűnni nem akaró zúgást, ami olyannyira
hozzátartozik Ferihegyhez, minz a sapkás irányítótorony.

A 205-ÖS SZOBA

M ,S L B C

A 205-ös! Elit klubba nyer bebocsátást, aki eltölthet itt egy éjszakát. Eddig
kizárólag milliárdos üzletemberek, uralkodók, államférfiak és világsztárok
kapták meg a kulcsát. Aki az elmúlt években a Lánchídon kelt át és vetett egy
pillantást az előtte magasodó Gresham-palota nagyobbik erkélyére,
alighanem ezzel a lakosztállyal szemezett. Belülről jóval kevesebben
élvezhették a látványt. Magyarország legexkluzívabb szállodai
lakosztályában, a royal suite-ban (királyi lakosztály) közel másfél millió
forintba kerül egyetlen éjszaka.

Cserébe káprázatos kilátást, 198 négyzetméternyi privát luxust, és páratlan

kényeztetést kap az ember, no meg a bizonyosságot, hogy a világtörténelem
formálói, és sztárok ágyában hajtja álomra a fejét. „Ritkán mutatjuk meg ezt a
lakosztályt” — mondja csinos kísérőnk, Katarina, miközben a mozaikokkal
kirakott kövezeten követjük őt a kizárólag kártyával működő liftbe. Négy
emeleten 179 szoba osztozik, amelyeket nívójuk és áruk alapján 12
kategóriába soroltak. A legolcsóbban az utcára, vagy a belső udvarra néző
hagyományos szobákat adják, főszezonon kívül kb. 350 euróba - 95 ezer
forint-in kerülnek. Aztán ott a másik véglet, a borsos árú
lakosztályok. Elnökiből kettő is szerepel a kínálatban, királyi lakosztály
azonban

csak egy van, és mi erre az egyre vagyunk kíváncsiak.

A liftben John Simpson, a BBC legendás haditudósítójának mondása jár a

fejemben, mely szerint minél fényűzőbb egy szálloda, annál rövidebb időt
töltünk benne. Neki két órát sikerült szundikálnia az Egyesült Arab
Emírségek egyik palotájában, majd két hónapig élt egy üres épületben
Afganisztánban, remek kilátással a frontvonalra. A megjegyzés bölcsességére
már évekkel ezelőtt rádöbbentem, amikor hat órát kaptam Maranello, a
Ferrari szülővárosának legszebb hoteljében, az argentin Saltában ellenben
egy hetet töltöttem egy garázsban, éjszakánként azért rimánkodva, hogy a
lepedőm alatt ficánkoló valami inkább gyík legyen, mint pók. Simpsonnak
megint igaza van, itt is csak egy-két órát maradunk.

Bohém luxustanya

Mielőtt belépnénk az ország legdrágább lakosztályába, ismerkedjünk meg

egy kicsit közelebbről a környezettel. Itt, a Lánchíddal szemben egykor a
gazdag kereskedő, Deron Antal villája állt. Az úgynevezett Nákó-palotát
1827-ben emelték Hild József tervei alapján. A klasszicista épület azután is
megmaradt a Duna-part egyik ékkövének, hogy 1880-ban megvásárolta a
londoni székhelyű Gresham életbiztosító társaság. Húsz évig működött itt a
cég, majd úgy döntöttek, hogy lebontják a Nákó-palotát és egy szecessziós
székházat húznak fel a helyére. 1906-ra elkészült a mű. Quittner Zsigmond és
Vágó József terveit Róth Miksa üvegei és a Zsolnay gyár porcelánjai
egészítették ki. Utóbbiakat olyan különleges mázzal vonták be, amelynek
receptje a tulajdonosokkal együtt a sírba szállt, így aztán a későbbi
restaurálás alatt egy „nyomozócsoport” kutatta fel a még élő, idős egykori
Zsolnay alkalmazottakat, hogy rájöjjenek a vegyület titkára. Nem sikerült
pontosan ugyanazt a mázt előállítani, ám még a legavatottabb szemek sem
veszik észre a különbséget a régi és az új mozaikdarabkák között.

1920-ban leáldozott a Gresham cég csillaga, a gazdasági válság miatt a

biztosító kivonult Magyarországról. Itt hagyták azonban a palotát, amelyben a
világháború előtt, majd a két világégés között pezsgő társasági élet folyt.
Krisztinovich Jenny madame konzumhölgyei a legelegánsabb urakat fogadták,
Nagy Endre író Pódium színpadán a politikusokon köszörülték a nyelvüket a
színészek (1923-ban be is záratták a helyet), a kávéházban pedig a Gresham-
kör művészei ontották magukból a világmegváltó ötleteket. A passzázsban
butikok nyíltak, a lakók pedig mahagóni lifteken közlekedtek és választhattak
az elektromos és a gázvilágítás között. Mi több, az alagsorban még központi
porszívó is működött.

Itt éldegélt Kossuth Ferenc, Kossuth Lajos szintén politikus fia, és a mai
elnöki lakosztályok egyikében töltötte élete nagy részét Csortos Gyula, a kor
ünnepelt színésze. Aztán jött az államosítás és a bohém luxustanyából tanácsi
lakások sora vált. Ám a Gresham megőrizte régi báját. A palota egyik utolsó
állandó lakója Turay Ida színművész volt, a díva, aki karrierje csúcsán egy
hatszobás, dunai panorámás lakosztályon osztozott itt férjével, Békeffi István
íróval. A sztárpár egy időben akkora népszerűségnek örvendett, hogy
Turaynak még konyhára sem volt szüksége, ha mégis háziasszonykodásra adta
a fejét, átrohant a szomszédokhoz. Kis Hollywood volt ez a
belváros szívében. A művésznő később a lakók szószólójává vált, nem akarta
odaadni lakását az épület új tulajdonosainak. Azt mondta, hogy itt élt, innen
is viszik a temetőbe. Profetikus mondat volt: 1997-ben agyvérzés végzett a
90 éves művésznővel az otthonában.

A Terminator befenyít

A felújított, régi pompájában ragyogó Gresham-palotát 2004-ben adták át és

a szálloda azonnal elfoglalta méltó helyét a budapesti luxusszállók között,
alaposan felforgatva azok rangsorát. Pedig a rendszerváltás utáni egy-két
évben még rendkívül egyszerű volt a felállás. A vagyonos vendégek és a
hozzánk érkező világsztárok a két ötcsillagos hotel egyikében szálltak meg, az
állami nagyságokat pedig a Béla király úti állami rezidenciára vitték pihenni.
Ebben a hatalmas, 13 hektáros parkkal körbevett, négy szintes, 50 szobás
vendégházban lakott II. Erzsébet királynőtől kezdve Jasszer Arafaton át
mindenki, akit a protokoll Budapestre sodort. A minden védelmi
követelménynek megfelelő objektumban a testőrök gyakorlatilag elszigetelték
a vendéget a külvilágtól. Ha mégis egy kis esti sétához fűlött a politikusok
foga, nyugodtan bóklászhattak az erdei ösvényeken, legfeljebb a hűsölő
köztársasági elnökkel, vagy a kocogó miniszterelnökkel futottak össze, akik
szintén ebben a rezidencia-komplexumban éltek. A Béla király úti
létesítményt azonban ma már csak közjogi skanzennek nevezik, mert Sólyom
László kivételével kiköltöztek a lakók. Orbán Viktor volt az utolsó
miniszterelnök, aki családjával minden nap itt ébredt. A vendégházat
bezárták, eladták az állami pecsétes szép porcelán tányérokat, ma már csak a
szél fütyül a falak között, kifújja lassan az emlékeket a sokat látott szobákból.

Vendégház tehát nincs, van azonban már egy tucatnyi elegáns szálloda, amely
a legnagyobb előkelőségek ízlésének is megfelel. A Four Seasons építése
előtt az egyik belvárosi hotel elnöki lakosztálya volt a legfelkapottabb
átmeneti otthon a sztárok és a politikusok között. Ugyanazon kilencedik
emeleti ablakból látta Pestet és ugyanabban az ágyban pihente ki a
fáradalmait - no nem egy időben - Michael Jackson, Madonna, Elton John,
Antonio Banderas, Brad Pitt és Jennifer Aniston (ők történetesen mégis
együtt aludtak). Arnold Schwarzeneggerrel nekem is volt alkalmam
találkozni. Svarci kedélyesen beszélgetett Andy Vajnával a lobbiban, adott
egy röpke interjút, majd szivarra gyújtott. Másnap, a Parlamentben
megismert, vállamra tette lapát nagy kezét és felelősségre vont, hogy miért
nem várta a lap a recepción, ahogyan az Los Angelesben szokás. Van abban
valami félelmetes, amikor a Terminátor szúrja le az embert.

Eddie Murphy alaposan megtréfált bennünket, mert magával hozta két

dublőrét is az Én, a kém budapesti forgatására. Az egyikük a kaszkadőr
jeleneteket vállalta, a másik a fénybeállításokon pózolt helyette. Murphy
tehát megjött a szállodába, lefotóztuk a jól ismert fekete, kopasz kobakot,
majd mint aki jól végezte dolgát, már mentünk is vissza a szerkesztőségbe.
Csakhogy a másnap, a forgatáson készült képek egyáltalán nem hasonlítottak
a mi szállodai anyagunkhoz! Mi több, a harmadnap lőtt felvételek sem. Akkor
döbbentem rá a turpisságra, amikor a Gellért hegynél felsorakozott mind a
három Murphy klón, de csak az egyikük széles vigyora volt igazán hiteles.

Aztán megnyílt a Gresham-palota, nekünk újságíróknak pedig valamivel

egyszerűbbé vált az életünk, mert a sztárok többsége mostanában itt, a
Roosevelt téren éjszakázik, ha éppen Budapesten van dolga.

Külön bejárat a személyzetnek

Második emelet, megérkeztünk a 205-öshöz. Az előszobából egy toalett és

egy kisebb magyar család teljes ruhatárát befogadni képes gardrób nyílik - és
még egy ajtó.

„Most éppen zárva van, de amúgy össze lehet kapcsolni a lakosztályt a

mellette lévővel” - magyarázza Katarina. A nappaliban két kanapé, kis
dohányzóasztal és fotelek szolgálják a vendég kényelmét, meg egy impozáns
kandalló. Egy kezeslábasban érkező segéderő hangulatosan pattogó tüzet
csihol benne. A nappali végében egy íróasztalt találunk, felette plazmatévé,
amelyen 34 csatorna fogható.

Ennél egy kicsit többet vártunk, de aki a királyi lakosztályt bérli, aligha
tévézéssel üti el az idejét.

A nappaliból csinos kis étkező nyílik, lámpákkal és dizájnos bútorokkal. Itt

fekete, üvegszerű anyaggal vonták be a falakat, míg a többi helyiségben
vajszínű burkolatok fokozzák a hely visszafogott eleganciáját. Az étkezőből
egy kicsi, de teljesen felszerelt konyhába jutunk, amelynek két bejárata van,
hogy a felszolgáló diszkréten, a folyosó felől is bejuthasson. A minibárban a
szálloda árszínvonalához igazodik a kínálat: a három decis, dobozos Dreher
sör 1700 forintba kerül.

„Az igazi kuriózum az erkély. Szerintem érdemes kinézni” - biztat Katarina,

de nem tart velünk, inkább két centivel arrébb tesz egy párnát a kanapén,
hogy tökéletes legyen az összhatás.
Egyedi ágy — rocksztároknak is

Mitagadás, a panoráma valóban pazar, született budapestiként is földbe

gyökeredzik tőle a lábam. Belátni az egész budai rakpartot, a Vár
karnyújtásnyira van, a Duna a lábunk előtt hullámzik. Éjszakánként, a
kivilágított Lánchíd és a fényárban úszó királyi palota még varázslatosabbá
teheti a látványt.

„Ha a vendég úgy óhajtja, akár itt is elköltheti a vacsoráját. Egy szép nyári
napon csodálatos lehet” — ábrándozik Katarina. Legutóbb Mick Jaggert
láttam ezen az erkélyen, a koncert előtt integetett innen a rajongóknak.

A következő állomásunk a hálószoba, benne az ággyal, ami akár három-négy

felnőtt számára is kényelmes. Látszik, hogy figyelnek a rocksztárok igényeire.
A Four Seasons maga gyártja egyedi matracait az Egyesült Államokban, és
ha a vendég kényelmesen aludt rajta, akár meg is vásárolhatja otthonra.

11 milliós berendezés

Magyarország legfényűzőbb szállodai lakosztályában a hálóhoz igényes

fürdőszoba és egy újabb hatalmas gardrób is tartozik. „Olaszországból,
Franciaországból és Hongkongból hozattuk a bútorokat. A szőnyeg angol és
igazi gyapjú, de hét szobában türkmén kárpitok is vannak. Az épület
felújítása magyar szakemberek munkáját dicséri” — tájékoztat immáron
Julien Carralero, a budapesti Four Seasons igazgatója. A hotel belső dizájnja
130 millió euróba került, plusz 30 millióba a hozzá tartozó felszerelések.
„Pontosan még nem számoltuk ki, de a királyi lakosztály berendezése
nagyjából 40 ezer eurót, úgy 11 millió forintot emésztett fel. Ha jól
megfigyelték az íróasztal lábát, láthatták, milyen finoman ívelt. A puha
vonalak is az egész épületre jellemző art nouveau stílust képviselik, ettől vált
a hotel Közép-Európa gyöngyszemévé. A bútorok azért ilyen drágák, mert
mindegyik egyedi tervezésű” — sorolja lelkesen az igazgató.

Ezen a szinten a szállodaipar dolgozói olyanok, akár a gyóntató papok.

Alapszabály, hogy mindent, amit látnak, vagy hallanak a vendégekről, azt
mélyen magukba temetik.
„Mi a diszkrécióból élünk. Ha a vendégek nem érzik biztonságban magukat
minden téren, nem jönnek vissza hozzánk. Nem titok, hogy Sophia Loren
nálunk lakott a fia budapesti esküvője alatt. Amikor híre ment a városban,
hogy hol szállt meg, egyetlen óra alatt több száz fős tömeg gyűlt össze a
Roosevelt-téren, és kérnünk kellett az V. kerületi rendőrkapitányság
segítségét. Nagy megtiszteltetés, hogy szolgálhattuk János Károly spanyol
királyt és vendégeskedett nálunk Steven Spielberg is” — említ néhányat a
publikus nevek közül a menedzser.

Tom Jones-tól Clintonig

Pozíciója miatt Carralero valóban nem árulhat el több nevet, engem azonban
nem köt a titoktartás. Eltöltöttem már néhány napot az életemből azzal, hogy
hírességekre vadásztam szerte a városban.

A Four Seasons királyi lakosztályában vágta meg az arcát borotválkozás

közben Bill Clinton. Éppen Gyurcsány Ferenchez sietett a Parlamentbe. A
volt amerikai elnök azért érkezett Pestre 2007. október 6-án, hogy
gálavacsorán tartson előadást a fejenként 250 ezer forintos belépőt fizető
magyar üzletembereknek. Clinton amerikai terepjárókból álló konvojára jó
egy tucat autogram vadász várt, ő pedig lelkesen dedikált, szigorúan a saját
tollával, nehogy mérgezett íróeszközt nyújtson felé valaki a tömegben.
Évekkel korábban George Bush sem fogadta el más tollát, inkább a belső
zsebéből húzott elő egyet, hogy aláírja a jegyzeteimet. Az Országházban
történt mindez, ahol Bush díjat kapott, én pedig a ceremónia végén
átgázoltam a fél kormányon, letapostam az Akadémia elnökét és félrelöktem
néhány alkotmánybírót, hogy hozzáférjek a nagy emberhez. Igaz, nem aláírást
kértem Bushtól, hanem interjút, az exelnök azonban félreértette a helyzetet és
dedikálta a noteszemet.

No de vissza a Royal Suite-hoz és a lakóihoz! Szemtanúja voltam, amikor

Beyonce bevonult az impozáns lobbiba, Madonna pedig egymás után két
alkalommal is a királyi lakosztály ágyában nyújtózott el, amikor Kelet-
Európában turnézott. Diszkréten, az alagsori bejáraton keresztül érkezett az
épületbe és így is távozott, kerülve bármilyen érintkezést a külvilággal.

A korábban már említett Sophia Loren a 205-ösben értesült róla, hogy fiát,
Eduardo Pontit a magyar rendőrök előállították amiért testvére, Carlo
legénybúcsúján parkoló autók tetején ugrált. Szívesen megnéztem volna,
hogyan reagált a Mamma, amikor hazavitték a csatangoló fiút, de ez is a 205-
ös titka marad. A menyegzőt néhány órával később megtartották, Carlo pedig
azóta is boldogan él magyar feleségével.

A lapok megírták, hogy a Four Seasonsben lakott Giorgio Armani, Pink, Phil
Collins, John Malkovich, Tom Jones, az AC/DC, Robbie Williams és Brian
Adams is, csak hogy a legnagyobbak nevét említsük. A sort hosszasan
folytathatnánk, hiszen ha világsztár nem is, néhány ismerős arc szinte minden
hétre jut. Az már a történelmi legendák közé tartozik, hogy állítólag Mata
Hari is megfordult ezen falak között, az alagsori kabaréban kémkedett pár
hónapig.

Rózsák, rózsák, rózsák

„Szinte minden kívánságot teljesítünk. Az egyik romantikus és igen jómódú

vendégünk például megkért bennünket, hogy a 25. házassági évfordulójukra
lepjük be rózsákkal a királyi lakosztályt. Vettünk is néhány ezer euróért
virágokat, de azt mondta, hogy ennél sokkal többre lesz szükség. Végül 20
ezret eurót (öt és félmillió forintot) költött a rózsákra, minden négyzetmétert
virágok és gyertyák borítottak. A vacsorát, a hordóban érlelt Krug pezsgővel
az erkélyen szolgáltuk fel, hegedűmuzsika mellett” — meséli Carralero.

Ha kérik, a szálloda munkatársai bezárt múzeumokat is kinyitnak. „Vannak

privát túráink, hogy a vendégeknek ne kelljen tolonganiuk. El tudjuk intézni,
hogy benézzenek a Parlamentbe, vagy Budapest igazán exkluzív, kizárólag
előzetes bejelentkezés alapján látogatható üzleteibe. A szabók házhoz jönnek,
a szobájukban veszik le az ügyfelek méretét” - sorolja az extra
szolgáltatásokat a svájci származású menedzser, aki már éveket töltött
Budapesten, korábban pedig a Four Seasons lánc másik gyöngyszemében, a
párizsi V. George hotelben dolgozott. A XVII. századi tapétáiról
híres Champs-Elysées melletti palota egyike a világ legelismertebb
luxushoteljeinek, a szobafoglalás szinte lehetetlen feladat - legyen szó az
év bármelyik szakáról. „Harmincöt-negyven százalékos a
legmagasabb kategóriájú lakosztályok kihasználtsága szerte a világon.
Nálunk az év 30-35 százalékában van lakója a Royal Suite-nak, ami
szerintem nem rossz eredmény” - magyarázza Carralero, hogy miért nem
látni gyakrabban égő lámpát a 205-ösben.

Bejrútból hoztak szakácsot

Megszokott, hogy a VIP vendégek előre listát küldetnek kedvenc és utált

ételeikről, vagy diétájuk, fogyókúrájuk részleteiről a szállójának.
Magánszakácsot azonban csak a legkényesebb gyomrú vendegek hoznak
magukkal: a Gresham történetében eddig 10-15 ilyen séf fordult meg a
konyhában. Leginkább a turnézó, néhány hét alatt több tucat országot bejáró
zenészek ragaszkodnak ahhoz, hogy kipróbált emberük főzzön rájuk, hiszen
nekik minden este kirobbanó formában kell lenniük. Elég lenne egyetlen
ismeretlen fűszer és máris egy teli sportaréna közönségének kellene
visszaváltani a jegyeket. Madonna esetében egy gyomorrontás több milliárd
forintos bevétel kiesést jelentene. Ezért aztán az énekesnő a koncertre
nemcsak a személyes szakácsát hozta magával, hanem még az alapanyagokat
is Nagy-Britanniából szállították Magyarországra az egész stábnak.

„Beengedjük a magánszakácsokat a saját konyhánkba, ahol általában csak

megmutatják a munkatársainknak, hogy a főnökük mit, hogyan szeret.
Előfordult azonban az is, hogy a vendég kizárólag azt ette, amit a szakácsa
saját kezűleg készített” — meséli az igazgató. Carralero nem tréfált, amikor
arról beszélt, hogy a Roosevelt-téren a vendégek minden óhaja teljesül. Jó
példa erre néhány közel-keleti előkelőség története, akik az utazás közben
hazai ízekre vágytak. A Four Seasonsben lázas szervezésbe kezdtek és
elintézték, hogy egy arab mesterszakács helyi fűszerekkel megtömött
bőröndjével Bejrutban repülőre üljön. Budapesten aztán megfőzte a kívánt
vacsorát, zsebre tette a gázsit és visszatért a Közel-Keletre.

Kabát gyorspostával

A Four Seasons nyilvántartást készít visszatérő vendégei kedvenceiről. Ha

tehát valakiről Tokióban, netán Buenos Airesben kiderül, hogy a zöld teát
szereti, biztos lehet benne, hogy erre emlékeznek majd New Yorkban, vagy
Budapesten is. Olykor egészen extrém erőfeszítést igényel a vendégek
kegyeinek keresése. „Volt, hogy megkértük a rijádi kollégákat, ugorjanak már
el egy tál friss datolyáért, mert szeretnénk bekészíteni a szobába. Kuala
Lumpurba azért telefonáltunk, hogy szert tegyünk egy kevés speciális curry
porra, amit csak ott és csak egy bizonyos boltban lehet kapni. Nem árt, ha
mi, szállodaigazgatók jóban vagyunk egymással szerte a világon, mert olykor
elkél a segítség egy kollégától” - magyarázza Carralero. Személyes
kedvencem annak a férfinak a históriája, aki Prágából jelezte, hogy
hamarosan Budapestre ér, de várhatóan a csomagja nélkül, mert az az európai
légtérben röpköd valahol. Törzsvendég lévén a Four Seasonsben tudták, hogy
melyik az úr kedvenc londoni szabója. Felhívták hát az angol kollégákat, a
szálloda egyik helyi munkatársa pedig elrohant a szabóhoz, hogy varrasson
egy bőrkabátot. A ruhát gyorspostával Budapestre küldték, így amikor
emberünk megérkezett a hotelbe, az alkatára tökéletesen illő kabát már a
recepción várta. És mindezért még pénzt sem kértek. Benne van az árban.

Biztosra mennek

A szirénázó fekete autók konvoja és a diszkréten figyelő öltönyös,

fülhallgatós férfiak jelenléte legalább olyannyira hozzátartozik a Four
Seasons mindennapjaihoz, mint a reggeli omlett illata, vagy a halk zene a
liftben. Míg a sztárokat főként a saját rajongóik túláradó szeretetétől és a
külvilág kíváncsiságától kell megóvni, a politikusokra és az uralkodókra
komolyabb veszélyek is leselkedhetnek. A Four Seasonsben a legszigorúbb
védelem alatt álló állami vezetőket is fogadhatják, akár az amerikai elnök is
aludhatna itt. Egyik-másik politikust kisebb hadsereg őrzi, a Gresham falai
között pedig ugyanakkora biztonságban kell lenniük, mint a Fehér Házban,
vagya Kremlben. Ha veszélyeztetett politikust várnak a szállodába, a
biztonsági emberek előőrse napokkal a vendég érkezése előtt felderíti a
terepet. Megbeszélik a tudnivalókat a személyzettel, bombakereső kutyákkal
szaglásszák körbe a környéket, ellenőrzik, nincsenek-e rejtett poloskák
valahol. Az egyik szobában kommunikációs bázist építenek fel, ami a
testőrök központjaként működik egészen addig, amíg a VIP-vendég
repülőgépe elhagyja a magyar légteret.

A Four Seasons több biztonságos bejárattal is rendelkezik, hogy a hírességek

és politikusok észrevétlenül is elhagyhassák az épületet. Könnyedén
megoldható egyes szobák „lefedése” is. Ez annyit tesz, hogy
lehallgathatatlanná teszik az épület bizonyos részeit. Mindez talán túlzásnak
tűnik, pedig a nagypolitikában alapvető fontosságú, hogy a vendég nyugodtan
beszélhessen kényes kérdésekről a lakosztályában, anélkül, hogy azon
kellene gondolkodnia, ki és milyen szerkezettel hallgatózik odakinn.

A biztonsági szempontból kiemelt személyiségek elszállásolására egészen

különleges szokások, szabályok vonatkoznak. Gyakran előfordul, hogy
védőburkot vonnak a vendég köré, vagyis a körülötte levő szobákat a saját
emberei számára foglalják le. Tőle balra például a személyi titkára, jobbra a
kabinetfőnöke hajtja álomra a fejét. Egy-egy ilyen delegáció akár egy teljes
emeletet is igénybe vehet. „Üresen hagyjuk és lezárjuk a nálunk időző
politikus lakosztálya alatti és feletti szobát is, ha a biztonságiak erre kémek
bennünket. Jó a kapcsolatunk a kormányőrökkel, ismerjük már a másik
igényeit. Együtt kell működnünk ezekben a helyzetekben, hiszen a többi fizető
vendéget, például a királyi lakosztály lakóját sem érheti kényelmetlenség
azért, mert egy államelnök lakik két ajtóval arrébb. Szép is lenne, ha
az éjszakánként másfél milliót fizető vendéget megkérnék a kormányőrök,
hogy menjen gyalog, mert a liftet kizárólag a VIP utazó használhatja” -
magyarázza az igazgató.

Legyen szó elnökről, vagy világsztárról, a Four Seasonsben felkészültek a

különleges helyzetekre. Gyakran azt is megszabják a stábnak, hogy - az
amúgy átvilágított - személyzet közül kik léphetnek be a „kényes” szobákba,
ki veheti át a vendég küldeményeit. „Természetesen megvannak a saját
biztonsági titkaink, de ha nem haragszik, ezeket kizárólag a kormányőrséggel
osztom meg” — mondja Carralero.

Ha harc, hát legyen harc!

A rangos vendégekért hatalmas a harc a szállodaiparban. A világon két nagy

cég működik — londoni és New York-i székhellyel amelyek a hírességek
utazásaira specializálódtak. Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy amikor
egy sztár elkezd egy turnéról tárgyalni, vagy forgatási helyszínként szóba
kerül Budapest, akkor az ügynökségek azonnal, akár egy-másfél évvel az
esemény előtt ajánlatokkal kezdik bombázni az adott produkciós irodát, vagy
a sztár menedzsmentjét, és egy-egy szállodát ajánlanak a figyelmükbe.
Több hotellánc ingyen lakosztályokat kínál a hírességeknek, hogy
ezzel növelje a saját ázsióját, ám a Four Seasons-nél állítják, hogy ők
nem élnek ilyen módszerekkel. A vendégkörük akkor is az
igényességet választja, ha ezért mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk. Ha
megkötötték az üzletet, bekészítették a lakosztályba a friss datolyákat vagy
bármi mást, akkor már csak a nagy ember fogadása van hátra. „Vannak
jól begyakorolt ‘kódjeleink’, amelyekkel a limuzin sofőrje tudatja, hány perc
múlva érnek a kocsifelhajtóhoz. A különleges vendégeket személyesen
köszöntöm a hallban, megmutatom a lakosztályukat, mesélek egy kicsit a
hotelről. Távozás előtt a vendégkönyvet is bekészítjük a szobába,
gondolhatja milyen értékes lehet ez a napló, tele eredeti, kézzel írott
bejegyzésekkel. Vigyázunk is rá, mint a szemünk fényére. Fotókat azonban
nem készítünk. Modortalanság lenne, ha mi vennénk elő a fényképezőgépet” -
mondja Carralero.

Nagyvilági kitekintő

Ha azt hisszük, hogy a Gresham királyi lakosztálya drága, érdemes

körbenézni egy kicsit és kiderül: a szolgáltatásokhoz képest nem is olyan
borsos ár az a másfél millió forint. A genfi royal penthouse suite-ért kell a
legtöbbet fizetni a világon, éjszakánként 12 millió forintot. Kevés kép készül
a lakosztályról és a Hotel President Wilson személyzete is csak
alapinformációkat hajlandó megosztani a sajtóval. Ezek szerint a
lakosztályhoz külön lift visz fel, a négy hálószoba pedig a genfi tóra, illetve a
Mont Blanc-ra néz. Koktélbár, biliárd-szoba és könyvtár is tartozik a suite-
hoz, amit a néhány sarokra található ENSZ-ben vendégeskedő politikusok
biztonsága érdekében golyóálló üvegek és acél ajtók védenek. Genf amúgy is
roppant drága város, hiszen 400 ezer lakójának 44%-a külföldi, akik
valamelyik jól fizető bank, multinacionális vállalat, vagy nemzetközi
szervezet alkalmazásában állnak. Maga a szálloda kellemes környéken, a
tó partján fekszik, ám jártam benne, és elárulhatom, hogy külleme
és hangulata meg sem közelíti a világ igazán patinás hoteljeinek színvonalát.

A dobogó második fokát a New York-i Four Seasons legendás Ty Warner

penthouse-a szerezte meg, itt közel nyolcmillió forintba kerül egy éjszaka. A
Ty Warner elfoglalja a teljes 52. emeletet, hatalmas ablakaiból
lélegzetelállító, 360 fokos panoráma tárul Manhattan egészére. Négyszáz
négyzetméteren és kilenc szobában bolyonghat kedvére a vendég, a falakat
kagylóhéjak, a padlót kínai ónix borítja. A lakosztály kiépítésére 50 millió
dollárt, vagyis 8,6 milliárd forintot fordítottak, ami amerikai léptékkel mérve
is őrületesen nagy összeg. A külső- és belső zen kert, az élő bambuszokkal
díszített fürdőszoba, a saját spa, a versenyzongora és világ összes
tévéadójának vételére alkalmas plazmatévé mellett egy limuzin is éjjel-
nappal a vendégek rendelkezésére áll, sofőrrel együtt.

A Szardínián található Hotel Cala di Volpe elnöki lakosztályát hat-

nyolcmillió forint közötti összegért kaphatjuk meg egy éjszakára. A 250
négyzetméteres „játszótér” három hálószobás, szauna, borospince, privát
edzőterem és tengervízzel feltöltött medence tartozik hozzá.
KÖRLETBE ZÁRT ÉLETEK

AS

Kívülről kizárólag az ablakok rácsai emlékeztetnek arra, hogy az impozáns

épület nem holmi hivatalt rejt. A „Satarata”, ismertebb nevén a
Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön tornyosul előttünk. Kemény, szigorú
intézmény ez, egyike azoknak a helyeknek, ahol az ország legelvetemültebb
bűnözőit őrzik. Gyilkosok, bérgyilkosok és a szervezett bűnözés vezető tagjai
keverednek itt az „hétköznapi”, alig néhány évre lesittelt elítéltekkel.

Rögtön az elején megosztanék egy vissza-visszatérő rémálmot.

Eddigi legnagyobb kihágásom a bliccelés volt — jellemző módon az előző

havi bérletszelvényt vittem magammal - mégis attól rettegek, hogy egyszer
bekerülök az igazságszolgáltatás darálógépébe, vezetőszáron kísérnek a
tárgyalóterembe és bekasztliznak. Mondjuk azért, mert húsz évvel ezelőtt
elfelejtettem befizetni a vízóra átírási díjat, vagy tudomisén mit, ami a
büntetésekkel együtt már tízmilliós összeggé dagadt. Ott találom magam
Budapest belvárosában, a Nagy Ignác utcai börtönben, alig pár száz méterre
otthontól, mégis oly messze mindentől, amit ismerek, belekényszerítve egy
olyan

társaságba, amelyben minden pillanatban erősnek és keménynek kell

mutatkoznom, hogy megőrizzem emberi méltóságom morzsáit. Talán ez a
rémálom, talán a velem született szabadságszeretetem leszik, hogy mindig is
kíváncsisággal vegyes borzongással néztem az amerikai börtönökről szóló
filmeket és a hideg futkosott a hátamon bármikor, amikor szakmai okból egy
büntetés végrehajtási intézetbe sodort az élet.

Jól emlékszem a Gyorskocsi utca komor téglaépületében tett látogatásunkra.

Egy botcsinálta bűnözőt interjúvoltunk meg, aki tartozásai miatt volt olyan
hülye, hogy bankot rabolt, majd a riasztó festékpatronoknak köszönhetően
vörös füstöt eregetve rohant végig az Andrássy úton. Tíz év nézett ki neki. A
könyvtárban találkoztunk, de beszélgetés közben le kellett mennem valamiért
a portára. A lépcsőházban nagy volt a forgalom, a fegyőrök sorra kísérték fel
az éjszaka elfogott delikvenseket. Többségük bilincs nélkül, utcai ruhában
caplatott fölfelé, egy őr azonban mindig volt a nyomukban. Hát így sétáltam
én is lefelé. Komótosan, egy őrrel a hátam mögött, joggal hihették a
rosszfiúk, hogy egy vagyok közülük. Az egyik kigyúrt, agyontetovált,
fegyvernek látszó rosszarcú már a lépcső aljáról mélyen a szemembe nézett,
majd amikor egymás mellé értünk, az utca tipikus mozdulatával, egy alig
látható, de annál fenyegetőbb fejeléssel jelezte: vár rám odafenn.

Most végre alaposan körbenézhetek a falak mögötti mini társadalomban, és

megtudhatom azt is, hogy milyen sors vár egy nem éppen rambós testalkatú
elítéltre a falak mögött.

Belép az új hús

Kinyílik a nehéz faajtó, mi pedig felkapaszkodunk a lépcsősoron. Ember

sehol, egy fekete üvegfallal szemezünk. „Személyi igazolványokat!” —
szólal meg egy hang olyan váratlanul, hogy ijedtünkben összerezzenünk.
Kipattan a falból egy fém fiók, abba pakoljuk az iratainkat, majd átengednek
a vizsgáló helyiségbe. „Pénz egyáltalán nem kerülhet a körletbe, mint
ahogyan mobiltelefon sem” - figyelmeztet immáron személyesen Fodor István
bv. őrnagy. Tizenöt éve dolgozik a büntetés végrehajtási szervezetnél,
kisujjában van a szakma, ő lesz az egyik kísérőnk.

„Nálunk túlsúlyban vannak a komoly bűncselekményt elkövető, hosszú időre

elítélt fogvatartottak. Maguk mindenhova bemehetnek, egyedül a Különleges
Biztonsági Körlet, a KBK számít tiltott területnek. Ez amolyan börtön a
börtönben. A többi fogvatartottól elkülönítve élnek a legveszélyesebb, a
büntetés végrehajtás szabályait megszegő, vagy abszolút kezelhetetlen
bűnözők. A KBK olyannyira zárt, hogy oda közülünk is csak kevesen, úgy az
állomány húsz százaléka léphet be. Nyugodtan kérdezzenek, de a körletekben,
a fogvatartottak előtt nem biztos, hogy mindenre válaszolhatunk” -sorolja a
szabályokat az őrnagy.

Nem sokkal később már az udvaron húzzuk össze magunkon a kabátot. A

sétáló valóban úgy fest, mint ahogyan az ember a börtönt elképzeli. Vastag,
magas falak, szögesdrót, az őrtornyokban kucsmás, fegyveres őrök. Az épület
bejárata mellett egy monitorokkal leiszereit szobában újabb motozás
következik, majd kinyílik a rács és belépünk a körletbe. Mindkét oldalon
ablaktalan vasajtók, a folyosón pedig tucatnyi rabruhás férfi vágja magát
vigyázzba az őrök láttán.

„Az egyik első dolog, amit az újoncok megtanulnak az, hogy köszönni kell. Jó
reggelt, napot vagy estét, a napszaknak megfelelően. Szigorúan magázódunk,
így adjuk meg egymásnak a tiszteletet” — magyarázza Orehovszki Zoltán bv.
alezredes.

Azt mondják, hogy az újak félelemmel vegyes kíváncsisággal lépik át a

börtön küszöbét. Ha friss delikvens érkezik, mindenek előtt ellenőrzik, hogy
valóban az jelent-e meg a büntetés letöltésére, akit a bíróság ideküldött. Nem
ismeretlen ugyanis a bérszabadságvesztés fogalma, vagyis, hogy valaki
pénzért ül más helyett. Ezt követi az egészségügyi vizsgálat, beleértve az
alkoholszondát is — a bevonuláshoz sokan merítenek bátorságot a szeszből -
illetve a házirend elolvadása, analfabéták esetében a felolvasása. A rabok
közül minden tizedik csak három X-el tudja jelezni, hogy megértette a
szabályokat.

„Egyszínű póló, edzőcipő, saját alsónemű és zokni lehet náluk, amúgy

kötelező a formaruha. A fegyház fokozat szigorúbb, akit azonban börtönre
ítéltek, az reggel héttől délután ötig viszonylag szabadon mozoghat a körleten
belül” — árulják el az őrök.

A zöldfülűek az első 30 napjukat a felkészítő részlegben, úgynevezett

„megfigyelésen” töltik. Ekkor döntenek a biztonsági csoportba sorolásukról
is. Az I. csoportba az intézet rendjére csekély veszélyt jelentők, a IV-be
pedig a fokozott biztonsági kockázatot jelentő bűnözők kerülnek. Utóbbiakból
mindössze egy tucat él a körletekben.

Ha minden formasággal végeztek, megírják a rab nevelési tervét.

Nevelünk és védünk

„Minden nevelési terv egyénre szabott. Függ a fogvatartott személyiségétől,

iskolai végzettségétől, hozzáállásától. Fontos, hogy rendre tanítsuk őket.
Sokan egyáltalán nem szoktak hozzá odakinn a korai keléshez, a napi
munkához” - mondja Fodor.
Való igaz, hogy a börtönben szigorú a napirend. Hajnal négy órakor, amikor
még az udvar is vaksötét, felkapcsolódnak a lámpák, ébresztő van.
Borotválkozás, takarítás, gyógyszerosztás, aztán reggeli. Az ágyneműket
pontosan úgy kell bevetni, ahogyan azt a házirend megköveteli. Nekem egy
életfogytiglani büntetés vége felé közelítve sem sikerülne tökéletesen.

„Kettőig tart a munkaidő, főleg cipőket, ágyneműket varrnak itt, az Ábránd

Ágynemű Kft. üzemében. A négyszáz fogvatartottból úgy 280-290 dolgozik,
50-en meg tanulnak. Általános, közép, sőt felsőoktatásra is lehetőség van. A
többiek ilyen, vagy olyan okból, de egyikre sem jelentkeznek” - mondja
Orehovszki. Aki akar, többféle szakkörre - festő, kerámia, zene, egészség -
járhat. A Viszkis néven elhíresült Ambrus Attilával is a fazekasműhelyben
futunk össze, csapnivalóan rossz amatőr jégkorongosból profi korongozóvá
vált miután lecsukták. Mellesleg elvégezte a főiskolát is, a története jogaiért
cserébe egy magyar rendező elintézte, hogy a tanárok bejárjanak hozzá a
börtönbe.

A konditeremből hiányoznak a tükrök, a hifi tornyok és a fenékre gyúró szép

lányok, de legalább van benne néhány gép és mindenki használja. Itt még a
legcsenevészebb könyvelő is kigyúrja magát. Időtöltésnek, a feszültség
kiadásának is jó módja a súlyok emelgetése. Ebéd a zárkákban, zárt ajtók
mögött. Mindössze húsz perc jut a gasztronómiai élvezetekre. Délután ötre
véget érnek a foglalkozások, ismét előkerülnek a felmosó vödrök, öt után
pedig a vacsorát is megkapják a bűnözői szlengben csak Sataratának nevezett
ház lakói. A nevelők körbejárják a cellákat, elbeszélgetnek a rabokkal, majd
egy kattanással bezáródnak a vasajtók. Esténként nagy a ricsaj a zárkákban,
mennek a kártyapartik, a társasjátékok.

Pokoli nyári tábor

„Nyolckor takarodó, lekapcsoljuk a lámpákat, de a tévéket még nézhetik.

Általában fél tizenegykor, hétvégén pedig 11 körül vetünk véget a tévézésnek.
Ha tudjuk, hogy egy jó film, vagy meccs megy éppen, nem mondjuk, hogy
ennyi volt fiúk, képzeljétek hozzá a végét” — magyarázza Fodor. Akár egy
pokolian rossz nyári táborban.
Amúgy is olyan az érzésem, mintha nem is felnőttek, hanem jól nevelt
kamaszok között járkálnék, akik hangos „jó napot kívánokkal” engednek
előre, bikinis fotómodellek plakátjaival díszítik a szobáikat, és alig várják a
szombatot, amikor végre késő estig tévézhetnek. Mindez persze megtévesztő.
A tyúktolvajtól a maffiavezérig bárki szembe jöhet itt a folyosón. A
büntetésük lényege nem az, hogy borzalmas lyukakban, kenyéren és vízen
tengődnek itt az emberek, dehogy. A környezet szürke és hideg, de
elviselhető, sokaknak odahaza talán még ennyi luxus sem jutott. Nincs
azonban a bent töltött életüknek egyetlen olyan perce sem, amikor a saját
uraik lennének, amikor spontán módon dönthetnének arról, hogy hol vannak,
mit csinálnak, kivel osztják meg az idejüket. Mások határoznak a fejük felett.
A börtönévekben ez az iszonyatosan nyomasztó, no meg a hétköznapok
szigorú rutinja, amely változás és remény nélkül ismétlődik mókuskerék
szerűen újra és újra és újra, akár egy évtizeden keresztül, vagy még tovább.
Van, aki beleőrül az ingerszegény állapotba, más egészen jól bírja. Kíváncsi
lennék, hogyan kezeli ezt a helyzetet egy börtönhöz szokott nehézfiú és
mondjuk az elmúlt hónapok gazdasági botrányaiban érintett fehérgalléros
csaló.

„Elvileg megtörténhet, hogy a diplomás sikkasztó egy zárkába kerüljön a

négy általánost végzett verőlegénnyel, de úgy osztjuk ki a helyeket, hogy
mindenki az intellektusának, érdeklődésének, otthonról hozott kultúrájának
megfelelő társakat kapja. Minél kevesebb az alkalom a konfliktusra, annál
jobb” - magyarázzák kísérőink, miközben az egyik nemdohányzó - igen, ilyen
is van - négyszemélyes zárkába terelnek. A berendezés nem éppen a Four
Seasons világát idézi: két emeletes vaságy, egy mosdókagyló, egy lóca, egy
tévé és a szoba sarkában a fallal körbevett mellékhelység. „Ez kész luxus
más börtönök zárkáihoz képest, ott sok helyen csak függöny van a
vécé körül” — mondja egy őr. Az ablak kicsi, rácsos és az udvarra néz,
ám azt senki sem dúdolhatja, hogy a börtön ablakába soha sem süt be a nap.
A szórakoztató kínálatra sem lehet panasz: 24 tévéadó közül válogathatnak a
rabok és még készüléket sem kell otthonról könyörögniük, mert az is
kincstári, de hogy kinél van a távirányító, az már egy másik kérdés.

Gorilla, dög, szappan

A zárkákban van egy kapcsoló, amivel a lakók jelezhetnek a folyosón
posztoló őrnek. Ha megnyomják, odakinn kigyullad egy vörös lámpa az ajtó
felett. Kicsit olyan ez, mint a stewardessek hívó gombja, ám valószínű, hogy
egy csinos hölgy helyett a smasszer kérdezi meg, hogy mégis mi a probléma.
„Ha igazán nagy a baj, akkor dörömbölnek a vasajtón. Ez az egyezményes
jel” - mondja Fodor őrnagy. Minden cellában van egy zárkamegbízott, aki
jelzi az őrségnek, ha verekedés tör ki, vagy valaki rosszul érzi magát. Ez
persze nem jelenti azt, hogy ő lenne a zárka ura.

A fizikai erő, az ész, az anyagi és a jogi támogatás dönti el, hogy ki lesz a
főnök a zárt kis közösségen belül. A börtönhierarchia csúcsán a nagymenők
állnak. Őket könnyű kiszúrni a folyosókon: a nyakig begombolt ing, az ápolt
arc, a drága edzőcipő árulkodik róla, hogy az illető odakinn is nagyban
játszott. Nekik van elég pénzük arra, hogy cigarettával kínálják a többieket,
értékes csomagokat kapjanak, segítsék az arra rászorulókat. Szorosan
mögöttük állnak a gorillák, a menők testőrei, védőangyalai és egyben
adósságbehajtói. A felsőbb körökhöz tartoznak a „szappanok” is, akik
gyakran kicsúsznak a felelősségre vonás alól. Ügyesen lavíroznak,
üzletelgetnek, hozzák-viszik az információkat és az árukat, szolgálják a
nagyurakat, persze úgy, hogy közben nekik is jusson valami.

„Annyi ága, felül- és alulrendeltségi szintje van ennek a rendszernek, hogy

azt órákig lehetne elemezni. Ott zajlik előttünk, a szemünk láttára, de mivel
nem vagyunk részesei az informális csatornájuknak, a belső világuknak, nem
mindig tudjuk értelmezni a jeleket” mondja Fodor őrnagy.

A falkarendszer alján a parasztok állnak, az egyszerű dolgozók, akikből a

többiek élnek. Nem sokkal jobb a csicskák helyzete sem, akik csekély
ellenszolgáltatásért elvégzik a piszkos munkát a főnökök helyett. Az őrök
kifinomult diplomáciai érzékről tanúbizonyságot léve úgy fogalmaznak, hogy
a takarítási rend nem mindig a csapatszellem jegyében érvényesül. Magyarán
a csicska sikál, a gorilla meg felügyeli mások munkáját.

Valahol a hierarchia közepén, pontosabban inkább az oldalágán foglalnak

helyet a dögök, az elborult elméjű dühöngők. Őket jobb elkerülni. Önmagukat
kaszabolják, kiszámíthatatlanok, őrjöngéseiktől még az erősebbek is tartanak.
A sor legalján a megvetett homoszexuálisok állnak, illetve azok, akik
gyerekeket, vagy öregeket bántalmaztak.
Hajdúságiak kontra szabolcsiak

„Úgy hírlik, hogy a pedofilokat és a gyerekgyilkosokat kicsinálják a többiek.

Meddig titkolhatja valaki, ha az átlagosnál is rondább dolgot tett?” - teszem
fel a kérdést.

„Nem illik megkérdezni, hogy ki miért ül. Mi persze tudjuk az igazságot, de

nem beszélhetünk róla. Nagyot hazudni nem érdemes, mert a tévéből, meg a
pletykákból úgyis minden kiderül. Ennek ellenére nem úgy kell ezt
elképzelni, hogy ha egy gyenge ember ide betéved, azt rögtön agyonverik.
Azért vagyunk mi, hogy ez ne történjen meg. Egyetlen pillantással meg tudjuk
állapítani ki milyen ember. Ha szükséges, vigyázunk rá, olyan zárkába
helyezzük el, ahol nem eshet komoly baja. Védőburokba kerül. Jobb is, mert
a gyerekekkel szórakozókat tényleg nem kedvelik” - mondja Fodor alezredes.
Dagadhat ellenben a melle annak, akit a rendőrök annyira veszélyesnek
ítéltek, hogy kommandósokat küldtek az elfogására. A rabok ragadványnevei
híven tükrözik, hogy ki miről vált híressé odabenn. Csecsemő például két
méteres és jóval 100 kiló felett jár, ám úgy ragaszkodik az édesanyjához,
mint egy kisbaba. Zsandár is hasonló alkatú, be is tartja a rendet a zárkában.
Csődörről és Keszegről nincs közelebbi információnk, némi fantáziával azért
kikövetkeztethető a nevek eredete.

A Sátoraljaújhelyi Börtön olyan, mint egy gangos bérház, amelynek az

emeletei közé fémhálót feszítettek. „Azért kell, hogy nagyobb tárgyakat ne
lehessen ledobni, a fogvatartottak ne tudjanak az emeletről leugrani, vagy
egymást lelökni. Ez a kialakítás jól jön akkor is, ha segítségre van
szükségünk. Elég annyit kiáltani, hogy gyertek, és máris két emeletről sietnek
oda, ahol esemény van” — mondja Orehovszki Zoltán.

„Szokták nézni az Amerika legkeményebb börtönei sorozatot?” -kérdezzük,

mire a többség bólogat. Más kultúra, más jogrend, más anyagi helyzet - vélik
a sátoraljaújhelyi smasszerek. A filmekből úgy tűnik, mintha Amerikában
abból állna a büntetés végrehajtás, hogy kiterelik a rabokat az udvarra.
Nálunk azért ennél kevesebb pénzből is komolyabb törődés jut a sitteseknek.
Jó hír az is, hogy a hazai büntetés végrehajtási intézetekben messze nem
olyan vészes a bandák szerepe, mint a tengerentúlon, ahol az életben
maradásért muszáj valamelyik csapathoz csapódni. Az Egyesült Államokban
a rassz határozza meg, hogy kik a barátaid a fegyházban. Fekete nem
keveredik fehérrel, de még a dél-mexikói sem a legkegyetlenebb
vérengzők hírében álló észak-mexikói bandatagokkal. Itt, a keleti
országrészben főleg a származási hely szerint csoportosulnak a rabok, ami
őszintén meglep, hiszen a kinti világban nincs sok jelentősége annak, hogy ki
melyik megye lakója. Némi fővárosi — és természetesen
abszolút megvetendő sznobizmussal — legfeljebb annyit jegyzek meg az
ismerőseimről, hogy pestiek, vagy vidékiek-e. A Sataratában más a helyzet,
Földi a földivel barátkozik, az egy faluból, vagy városból érkezők kitartanak
egymás mellett, és ferde szemmel néznek a többiekre. A szabolcsiak a
hajdúságiakat nem szívlelik, de a hajdúsági és a borsodi sem örök barát.
Ritka látvány lenne, ha egy nyíregyházi egy ózdi nyakába borulna, és akkor
még nem is említettük az újhelyiek kontra miskolciak örökös párviadalt.
Közös bennük azonban a budapestiek ellen táplált megvetés. Kevesen is
vannak a fővárosiak, és barátokat is nehéz találniuk.

A KBK

Utunk a legfelső emeletre vezet, oda, ahol a már említett, félelmetes KBK
kezdődik. Odabenn, a rácsos ajtó mögött élik magányos életüket a
biztonságilag kiemelt elítéltek. Egyszemélyes zárkában töltünk szinte minden
idejüket, amit kizárólag bilincsben hagyhatnak el, és az udvaron is
egymagukban róják a köröket. Néha azért kapnak egy ping-pong asztalt,
ütögethetnek egyedül. „Nemcsak a kollégákat, hanem a többi fogvatartottat is
védjük az elkülönítéssel. Olyan személyiségű bűnözők ők, akiket nem lehet,
vagy nem szerencsés közösségbe engedni” — mondja Fodor őrnagy. Itt töltött
tíz évet az egyik legismertebb délszláv bérgyilkos és vendégeskedett a falai
között a móri vérengzés később tisztázott, de más bűncselekmények miatt
elítélt gyanúsítottja is. A KBK kilenc férőhelyes, de hogy pontosan hány
lakója van most a körletnek, azt nem árulják el. Annyi bizonyos, hogy jut még
üres cella az újonnan érkezőknek.

A KBK ajtaja zárva marad, az egyik nyolcszemélyes zárkáé viszont kinyílik

előttünk. A tisztaság szembeötlő, mint ahogyan a rend is, de hogy milyen
lehet ezen a szűk pár négyzetméteren évtizedeket lehúzni, abba rossz
belegondolni. Alakuló klausztrofóbiáról nincs tudomásom, mégis, amikor
becsukódik mögöttünk a kilincs nélküli ajtó és az acélbetétes zárszerkezet
egy kattanással a helyére kerül, felülkerekedik bennem a csapdába zárt állat
ösztöne. Elszívják itt előírni a levegőt, a mennyezet is mintha közeledne,
menekülni akarok mindenáron. Megkönnyebbülés kilépni a tágas folyosóra.
Talán azt is megértettem, hogy mi a különbség a börtön és a fegyház
között, amelyet mi, szabad emberek oly szívesen egybemosunk, mondván
egyikben is ülnek, a másikban is, ez a lényeg. Következő megállónk a
festőműhely. Egy pszichológus tudna mit kezdeni a látvánnyal: a falakon
meztelen nőkről és szép tájakról készült, meglepően magas színvonalú
alkotások lógnak. Tökéletes, feszes testű lányok, egyikük szűziesen kihívó, a
másik motoron terpeszt, lábán domina csizmával. Túlcsordulnak az
erotikától, vadak és buják, tényleg nagyon jók. „Apropó, mi a helyzet a
nőkkel?” — fordulunk a bv-sekhez.

Intim szoba nincs, vagyis egy komolyabb bűn miatt a Sataratába száműzött
elítélt akár évtizedeket tölthet el úgy, hogy semmi esélye a nemiségre. Nőket
azonban látnak a bennlakók: a nevelők, orvosok, tanárok és pszichológusok
között is bőven akad a szebbik nem képviselőiből. „Az más! A börtönös nő
nem nő a szemükben, hanem katona. Fantáziáinak persze mindenki másról,
akit a tévében, az újságban, vagy a beszélőn látnak. A pornográfia nem
megengedett idebenn, de egy-egy Playboy kép azért maradhat a falakon” —
feleli az alezredes.

Akiből lányt csinálnak...

Állítólag kevés az olyan rab aki az ínséges években hirtelen „átáll a másik
oldalra”, és bár korábban nem volt ilyen vonzódása, a börtönben
homoszexuálissá válik.

„A fajtalanságot, a nemi erőszakot nem engedhetjük. Nem állítom, hogy soha,

egyetlen börtönben sem történt meg, hiszen az őrök sem látnak be mindig
minden zárkába, de az ilyesminek gyorsan híre megy” — magyarázza az
őrnagy. A rabok titkos kis világában létezik ugyanis a börtönszlengben
„vamzeroknak” nevezettek kasztja, akik amolyan kettős ügynökként néha
észrevétlenül súgnak az őröknek. Elég egy színlelt rosszullét, egy
üzenőládába dobott levél, vagy néhány kósza szó a folyosón, hogy a
smasszerek értesüljenek egy erőszakról. „Nem spiclik ők, de ha olyasmi
történik, ami már nekik is sok, akkor jeleznek” - mondja. Aki meleg kalandba
bonyolódik, azt kockáztatja, hogy lecsúszik a ranglétrán, különösen, ha
„lányként”, és nem „bikaként” vesz részt az aktusban, A bikának marad
valami respektje a többiek szemében, ám akiből egyszer lányt csináltak,
az csak kínkeservesen tud visszakapaszkodni.

Sóhajok ablaka

Elérünk a második emeleti folyosó végére. A hatalmas ablakon keresztül jól

látszódik a börtön fala, egy templom tornya, sőt a környékbeli domboldalak
is idilli képet nyújtanak. Füstölögnek a vörös cserepes házak kéményei, egy-
két járókelő is elsiet néha az utcán. Egy normális élet jelei ezek, a szabadok
életéé. Ha a velencei a sóhajok hídja, akkor ez minden bizonnyal a
sátoraljaújhelyi sóhajok ablaka.

„Itt a büfében havonta egyszer vásárolhatnak a fogvatartottak az

otthonról kapott, vagy az üzemben megkeresett pénzükből” — mutat a pultra

Fodor őrnagy. Tisztálkodószerek, édességek, üdítők, vitaminok, cigi — a
kínálat egy falusi közért árukészletét idézi. Nem sokkal jobb a fizetőerő sem,
mint egy hátrányos helyzetű falucskában, mert egy rab, napi nyolc óra
munkával havi nagyjából 15-20

ezer forintot kereshet. A látogatók is a börtönboltban vehetik meg

szerettüknek az ajándékokat, ám kívülről, postán öt kilós súlyhatárig
csomagot adhatnak fel, amivel tartalmas programot nyújtanak a hv.
dolgozóknak. A süteménybe és a kenyérbe sütött feszítővas már a múlté, most
a mogyorókrémbe rejtett pszichiátriai gyógyszerek idejét éljük. „A
vécépapírba göngyölt tablettákat egyértelműen a belső kereskedelembe
szánják, míg a por formájában elrejtett anyagot saját használatra” —
magyarázza Fodor.

Gyógyszer, gyógyszer, gyógyszer

Találtak már gyógyszerport átalakított kínai strandpapucsban, fogkrémben,

konzervben, kompótban, illetve mogyoróvajban is. "Ügyesen leolvasztották
az üveget záró fóliát, belekeverték a porított kemikáliákat, majd
észrevétlenül visszazárták a tetejét. Mindig próbálnak előttünk járni egy
lépéssel” - mondja.

A bv.-sek folyamatosan ádáz küzdelmet vívnak a legnépszerűbb drogoknak

számító gyógyszerek ellen. Súlyos a helyzet, de nem reménytelen. 1986-tól
egészen 2008-ig semmi, még egy gumibot sem volt a körletekben szolgáló
őröknél, mégis sikerült fenntartaniuk a rendet. Két éve éppen a gyógyszerek
miatt döntött úgy a vezetés, hogy újra engedélyezi a gumibot és a gázspray
hordását. Lőfegyver természetesen továbbra sem kerülhet a folyosóra.

Akadnak rabok, akik a reggelente kapott pszichiátriai gyógyszereket

összegyűjtik, és egyszerre szedik be, így jutva néhány óra mámorhoz. Mások
gyógyszerésszé képezték magukat a börtönben, tudják, hogy melyik
fájdalomcsillapító melyik antibiotikummal kombinálva üt nagyot. A kinti
dílerek a fogságban sem tagadják meg önmagukat, üzletelnek minden legális
és illegális élvezeti cikkel.

„Ha én adok neked egy csomag dohányt, kettőt, vagy hármai kell
visszaadnod, így szól a börtön belső törvénye. Egy szem gyógyszerért még
magasabb tarifát kell fizetni, így könnyű eladósodni és az uzsorások
csapdájába kerülni. Pár ezer forintos tételekről van szó csupán, mondjuk egy
marék gyógyszerről, meg néhány pakli cigiről, de idebenn ezek jelentik a
vagyont. A legtöbb összetűzés, verekedés az uzsorások miatt tör ki” -
magyarázzák.

Börtönkoszt, mert én így szeretlek

Aki nem teheti meg, hogy gyógyszert, vagy más drogot vásároljon, az
megpróbál „házilag” kotyvasztani. Mondjuk egy adag „dobit”, amelynek
összetevőit könnyű legálisan beszerezni. Fél liter víz, tíz filter tea, néhány
óra ázás és már el is készült az energiaitalhoz hasonlító borzalom. Gyakoriak
a „hippizések”, vagyis a zárkák átvizsgálása közben talált piák is.
Kenyérdarabkát dobnak a kompótba és várják, hogy az anyag lassan
megerjedjen. Iható és hatásos, de az íze egészen förtelmes.

Nem úgy a börtönkoszt! Sátoraljaújhely híres a jó főztjéről, szeretik is a

rabok, dolgozók egyaránt. Röpke 390 forintért volt szerencsénk megkóstolni
a Jókai bablevesből és almás pitéből álló fenséges menüt. Finom és még egy
130 kilós adósságbehajtó sem panaszkodhat az adagra. „Választási lehetőség
nincs, azt eszik, amit kapnak, de figyelünk a diétákra és a vallási előírásokra.
Szerintem egyedül hindu elítélttel nem volt még dolgunk az elmúlt években.
Fontos a jó étel, mert ha legalább ennyi kellemes élmény éri a bentlakókat,
akkor csökken a bennük dúló feszültség is. Örülnek a fogvatartottak, ha
Sátoraljaújhelyre osztják be őket” - mondja a levest kanalazva Orehovszki
Zoltán. Mert a hangulat bizony hullámzik a börtönben. Minden front, látogatás
és ünnep nyomot hagy a nehézfiúk lelkén. Verekedések is valahogy mindig
időjárás változáskor törnek ki. Különösen a karácsony és a halottak napja
kemény — ilyenkor még legnagyobb csibészek is magukba szállnak kissé,
magányosan töprengenek a priccsükön.

Valami más

„Az újonc kollégáknak azt javasoljuk, hogy vágjanak pókerarcot, és mondják

meg nyíltan a raboknak, ha valamiről nem dönthetnek, nem az ő hatáskörük.
Tanuljanak meg nemet mondani! Jó érzékük van a fogvatartottaknak ahhoz,
hogy teszteljék a rendszert. Meg-megkóstolják, és hamar beforgatják azokat,
akik túl sokat engednek” magyarázzák a bv-tisztek. Hogy félnek-e? Állítólag
nem. Képtelenség lenne rettegésben leélni egy egész életet. Így is elég
stresszes munka ez, egy tapasztalt smasszer együtt öregszik meg a körletben
a rá bízott gyilkossal. Az egyikük szabadul, a másik nyugdíjba
megy. Ugyanott töltötték el a legszebb éveiket. „A rabok sem félnek tőlünk.

Nincs miért. Egy idő után kialakul köztünk valami. Nem szimpátia ez, nem is
diák tanár viszony, hanem valami egészen különleges. Én együttműködésnek
nevezném. Mindannyian tudjuk, hogy ha együttműködünk, akkor könnyebb
lesz az életünk. Vannak persze kemény diók, de a többség nem ilyen” -
huppan le az irodai székre az őrnagy.

Ketyegő

Bár a koszt kimondottan jó, az életmód nem éppen a hosszú élet záloga. A
bv.-munkatársak statisztikája szerint egy átlagos rab napi öt kávén és három
csomag dohányon él - ez minden kardiológus rémálma. Ha örülnek,
kávéznak. Ha bánatosak, kávéznak. A cigi meg státuszszimbólumnak sem
utolsó, akinél mindig van, az fontos ember, jobb odafigyelni a szavára. Sok
idősebb rab ketyegője mondja fel a szolgálatot azelőtt, hogy ismét szabad
emberként szívhatná a levegőt. Mások akkor is túlélik, ha már életük
alkonyán kerülnek börtönbe.

„Emberek vagyunk mi is, megérintenek a kegyetlen életutak. Az egyik tanyasi

bácsi 72 évesen került hozzánk, mert rálőtt a lánya kerítésen átugró
udvarlójára. Súlyos bűncselekmény, de senkinek nem esett komoly baja. Hét
évre varrták be, 77 évesen ment haza” — emlékezik Fodor István.

Az öregúr alighanem örömmel tért vissza a tanyájára, de nem mindenki

számára ilyen egyszerű az elszakadás. Tíz év hosszú idő úgy, hogy az ember
nem lát pénzt, nem érzékeli a világ változását.

„Akadt olyan elítéltünk, aki visszajött a vasútállomásról. Nem sikerült jegyet

vennie. Ha azt mondják neki, hogy ezer forint a kenyér, elhiszi, mert már azt
sem tudja, mennyi a forint értéke” - árulja el Orehovszki.

Amikor egy komolyabb büntetés a végéhez közeledik, néhány órára kiviszik a

városba az új életre készülő rabot. Benéznek a boltba, a postára,
meglátogatják a munkaközvetítőt, sőt olykor egy kávé is belefér a
cukrászdában. Most éppen egy 30 évre ítélt gyilkos a leghosszabb időre
bejelentkezett vendég a Sataratában. Ő valószínűleg megjár még egy-két bv-
intézetet, mielőtt kiengedik a társadalomba. Ha kiengedik egyáltalán.

„A rablók gyakran visszajönnek, elvégre sokan közülük profi bűnözők, nem

ismernek más foglalatosságot. A gyilkosok nem. Többségük azért ölt, mert
ott, és abban a pillanatban elszakadt a cérna és olyat tettek, amit nem kellett
volna. Volt idejük gondolkodni rajta” mondják búcsúzóul, amikor
visszakapjuk a személyes tárgyainkat. Könnyedén átjutunk az összes ajtón,
szabadok vagyunk. A hátramaradottak csak álmodozhatnak erről.

KIEMELT ÖVEZET

O S :

KÖLDÖKZSINÓRON TÁPLÁLVA
Kisgépünk pilótája finoman balra fordította a repülőt, hogy kikerülje a tiltott
övezetet. A Parlamenthez és a Paksi Atomerőműhöz hasonlóan a
százhalombattai olajfinomító légterébe sem hatolhat be senki. Ekkor, néhány
évvel ezelőtt a levegőből szembesültem először a létesítmény méreteivel. A
párás időben egyenként bontakoztak ki a hatalmas tárolók, a tornyok tucatjai.
Hallottam már persze korábban is Magyarország egyetlen
kőolajfinomítójáról, hiszen gyakran szerepel a hírekben. Különösen akkor
emlegetik, amikor tőlünk keletre elkezdenek a távvezetékek csapjaival
babrálni, és átmenetileg szünetel az ország utánpótlása. A finomító azonban
nemcsak a különleges helyzetekben, hanem a mindennapjainkban is
létfontosságú szerepet játszik. Üljünk idehaza bármilyen autóban,
munkagépen, repülőn, vagy tömegközlekedési eszközön, nagy a
valószínűsége, hogy a belevaló üzemanyagot itt, a Dunai Finomítóban
állították elő. Az évi 8,1 millió tonna nyers kőolajat benzinné, gázolajjá,
bitumenné, kenőolajjá, kerozinná és más hasznos vegyi anyaggá alakító gyár
képes arra, hogy kielégítse a teljes magyarországi igényt, és még külföldre
is |jusson az áruból. Jelentősége miatt a Mol létesítménye a
legszigorúbb nemzetbiztonsági védelem alatt áll.

Belépőkártyánkra várva a ferihegyi repülőtéren töltött idő jut az eszembe.

Mindkét hely valóságos város a városban, magas kerítések övezik, és
hiányuk idővel megbénítaná a normális életet. A finomító valamivel kisebb a
repülőtérnél, 800 hektáros területén 1170 darab futballpálya férne el. A
legmagasabb kémény örökké lobogó őrlángja alatt 1250 ember dolgozik. A
finomító saját folyami kikötővel, magán tűzoltósággal, mozdonyokkal és több
kilométernyi vasúti hálózattal rendelkezik. Hosszasan gördülünk a széles
belső utakon, mire elérjük a központi irodaépületet.

„A formaruha, a védőszemüveg és a sisak viselése kötelező” - figyelmeztet a

cég egyik fiatal vegyészmérnök hölgye. És mi még azt hittük, hogy csupa
szakállas, cserzett arcú szakival lesz dolgunk! „Itt mindig ilyen különös szag
van?” — teszem fel a kérdést, de a körülöttünk álló szakértők azonnal helyre
tesznek: nem szag ez, hanem illat!

A híres Barátság kőolajvezeték végpontjához már zöld munkaruhában

érkezünk. Alig hisszük, hogy jó helyen járunk. Ez a jelentéktelennek látszó
vezeték lenne nyersanyagellátásunk záloga? Emiatt lángolnak fel Európa
szerte az energetikai viták, feszülnek egymásnak a nagyhatalmak? Hát igen. A
csőrendszer fontosabb, mint amilyennek tűnik. Az 1961 óta működő Barátság
a világ leghosszabb kőolajvezetéke. Több mint 4000 kilométeren keresztül
kígyózik a tatárföldi Szamara városától egészen a százhalombattai
finomítóig, érintve Oroszország után Fehéroroszországot, Ukrajnát,
Szlovákiát és Magyarországot. Másik, északi ága Lengyelországot és
Csehországot látja el kőolajjal. A Barátság jelentőségét már csak azért
sem lehet elégszer hangsúlyozni, mert jelenleg nincs igazán
gazdaságos alternatívája. Az idehaza működő olajkutak mindössze a
belföldi igény tíz százalékát képesek kielégíteni, az oroszországinál
távolabbi mezőkről pedig igen költséges volna a nyersanyagot
importálni. Marad hát az Urálban, a Kaszpi-tenger környékén és
Kazahsztánban kiaknázott fekete arany, amit a vezeték kezdőpontján táplálnak
bele a rendszerbe.

„A világviszonylatban legjobbnak tartott északi-tengeri Brent-féle kőolajhoz

képest az orosz kicsit kénes, de hát ezen él fél Európa. Az egész
százhalombattai rendszert is erre a típusú nyersanyagra tervezték. A rosszabb
olaj nem jelenti azt, hogy a belőle készült termékek gyengébb minőségűek
lennének, csak azt, hogy költségesebb az előállításuk” — magyarázzák
nekünk.

A Barátság vezetéket nem úgy kell elképzelni, hogy állandóan hömpölyög

benne a drága, nyúlós massza. „A csőben mindig van olaj, de jelentős
mennyiségű adagot akkor kapunk, amikor rendelünk. Valahol
Oroszországban, a csővezeték egyik kiindulási pontján elindítják a
szállítmányt, néhány nap alatt meg is teszi az utat idáig, mi pedig azonnal
felhasználjuk” - teszi hozzá egyik kísérőnk. A nyomás nem tart ki
Oroszországtól Magyarországig, ezért húsz nyomásnövelő állomás
gondoskodik róla, hogy mindig kapjon a szállítmány egy újabb „lökést”.
Technikai hibák olykor előfordulnak, néhány éve Ecsernél például
tereprendezés közben egy építőmunkás megcsapolta a csövet a
munkagépével. Pillanatok alatt fekete szökőkút árasztotta el a birtokot, de
ennél nagyobb baj nem történt. A rendszer alapvetően gyors, biztonságos és
mindenekelőtt jóval olcsóbb bármilyen más szállítási módnál.
Százhalombatta amellett, hogy a Barátság végállomása, más csőrendszerek
kiinduló pontja is egyben. Kevesen tudják, hogy a finomítót közvetlen vezeték
kapcsolja össze Feriheggyel, amelyen kerozint szállítanak a légikikötőbe.
Más rendszerek Mol telephelyekkel kötik össze a központi üzemet. Így a
tartálykocsiknak nem kell Pest megyébe autózniuk azért, hogy feltöltsék
például a zalai benzinkutakat. Néhány útvonalon azonban megmaradt a jó
öreg uszályos módszer.

Tartalékok — amiben bízhatunk

A dolgozók többsége biciklivel cikázik a hatalmas területen, mi azonban

autóval közelítjük meg a finomító szélén álldogáló tartályokat. Négy,
egyenként 80 ezer köbméteres (80 millió literes) óriás tároló sorakozik
előttünk: Magyarország stratégiai tartalékának egy része. A színültig töltött
tartályok vészhelyzet esetén több mint 90 napig látnák el az országot
nyersanyaggal. „A Nemzetközi Energia Ügynökség írja elő, hogy
rendelkeznünk kell három hónapra elegendő kőolajjal, így aztán ez a
mennyiség nem is a Mol, hanem az állam tulajdona. A tartalékhoz nyúlni
szigorúan tilos, kizárólag az illetékes miniszter adhat utasítást a készlet
felhasználására, ha esetleg külföldön elzárnák a csapokat. Amilyen nehéz az
engedélyek beszerzése, annyira könnyű maga a folyamat. Egyszerűen csak
meg kell nyitni egy csapot, és az olaj már mehet is a finomítóba” -
mondja egyik kísérőnk.

A legutolsó komoly energiakrízis 2009 telén volt, amikor az orosz és az

ukrán fél tranzitdíjak körül kialakult vitája a Barátság ideiglenes
kiszáradásához vezetett. Ha minden kötél szakad, a Horvátországból kiinduló
Adria vezetéken is lehet olajat igényelni, ám ez nincs összeköttetésben
egyetlen nagyobb mezővel sem, a tengeren cirkáló tankerhajókról veszik bele
a kőolajat. Az pedig, hogy éppen mennyit szállítanak és milyen áron adják, az
mindig az adott piaci helyzettől függ. Arra még nem volt példa, hogy teljesen
elhasználtuk volna a felhalmozott mennyiséget. Egy-két nap kényszerszünet
után mindig helyreállt a forgalom.

Ahhoz, hogy az ember belülről is megnézzen egy tározót, úgynevezett

beszállási engedélyre van szüksége. Miután erre a papírra is pecsétet
nyomnak, egy szűk, kerek nyíláson keresztül préseljük be magunkat az egyik,
két éve üresen álló 40 ezer m3-es (40 millió literes) tartályba. Így egészen
közelről szemlélve döbbenünk rá arra, milyen elképesztő mennyiségekkel
dolgoznak a finomítóban.

A battai vulkán

A kőolajfinomítás egyszerű alapokon nyugvó, mégis rendkívül bonyolult

eljárás. A távoli mezőkről Százhalombattára érkező nyersanyag igen
szennyezett, és sokféle vegyületet tartalmaz. Amint megkapják a drága
szállítmányt, a finomítóban azonnal nekilátnak az olaj tisztításához, illetve
részekre bontásához. Utóbbi műveletet atmoszférikus, illetve vákuum
desztillációval végzik. Ez azt jelenti, hogy speciális lepárló tornyokban a
nyersanyagot a benne található vegyületek forráspontjai alapján frakciókra
bontják. Így lesz a sűrű kőolajból benzin, dízel járművek hajtására szolgáló
gázolaj, hajók üzemanyaga, kenőolaj, kerozin. A finomítás terméke a paraffin
is, amit a rágógumi gyártástól, a kozmetikai iparig számos helyen
alkalmaznak. Amit végképp nem tudnak hasznosítani, azt kokszként
értékesítik. Azt mondják, hogy messze ennek a fekete, kemény fűtőanyagnak
az előállítása a leglátványosabb az üzemben.

A technikai személyzet vezetője megnyomja a hatos gombot, az üzemi lift

pedig megindul felfelé, egészen 48 méter magasra. „És ez nem is a vége,
felfelé van még legalább ennyi” - mutat a torony tetejére a szakember. Rácsos
fémpallókon lépkedünk, végiglátjuk az alattunk tátongó húszemeletes
mélységet. Most kellemes idő van, élvezzük a tavaszi nap simogatását, ám
amikor fagyos szelek rázzák a tornyot, nem lehet leányálom itt egy műszak. A
panoráma azonban pazar. Látni innen az egész, 49 üzemből álló komplexumot
és a szemközti torony tetején folyamatosan lobogó fáklyát is. „A
finomítóban mindig keletkeznek olyan gázok, amelyeket nem lehet kiengedni
a szabadba, az a legjobb, ha elégnek. Az őrlángot külön kamera figyeli, amit
folyamatosan nézünk az irányítóközpontból. Hibát jelez, ha kialszik a fáklya”
- magyarázza műszaki emberünk, miközben a fúrófejet nézegetjük. A
desztillációból visszamaradt szilárd „hulladékot” a kemencében 450-500
fokra hevítik, majd átküldik a tornyok gyomrában lévő kamrába. Lehűlés után
ide eresztik le a fúrófejet és vágni kezdik a fűtőanyagot. A felaprított darabok
a hűtővízzel együtt kiömlenek a torony alján tátongó nyílásból egy fallal
körülvett tárolóba. A torony tetején érezzük, hogy akcióba lépett a
fúrófej, finoman rázkódik az egész száz méteres szerkezet. Míg mi leérünk
a földszintre, a szakemberek bekapcsolják a 3 megawatt
teljesítményű szivattyút a vágóvíz keringetéséhez. Ekkora teljesítmény egy
kisebb településnek is elegendő volna. Percekkel később egy
vulkánkitörés zajával, hatalmas porfelhőt eregetve zúdul alá a koksz.

HF - az alattomos ellenség

Vezetékrengeteg, vagy ahogyan a szakmabeliek találóan nevezik, csőcsordák

szegélyezik az utunkat az alkiláló üzem felé tartva, ahol az egész finomító
legveszélyesebb anyagával, a hidrogén-fluoriddal (HF) dolgoznak. Ez az
agresszív folyadék katalizátorként segédkezik egyes motorbenzin
komponensek előállításában. „A természetben előforduló legerősebb sav, a
HF kivonja a szervezetből a kalciumot. Azonnal jelentkeznek a tünetek, a
legsúlyosabb esetben szívleállást okozva. Képes arra, hogy leolvassza az
ember fogáról a zománcot, és komoly, csontig érő sebeket hagy a mérgezett
testen” - ecseteli az HF hatásait az egyik munkatárs. Az alkiláló dolgozói a
veszély miatt semmit sem bíznak a véletlenre, az üzembe kizárólag
különleges ruhában lépnek be, ha pedig gázömlést sejtenek, szkafandert
öltenek. „Normális esetben a hidrogén fluorid nyomás alatt,
cseppfolyós halmazállapotban kering egy zárt rendszerben. A szabad
levegőn azonban gáz halmazállapotúvá válna” - magyarázzák.
Különleges módszerrel gondoskodnak róla, hogy a méreg soha ne juthasson
a lakosság közelébe. Riadó esetén automatikusan bekapcsolnak a
kerti esőztetőhöz hasonlító berendezések, amelyek 15-20 méteres magasságig
vízfüggönyt vonnak az üzem köré. Így aztán a gáz csapdába kerül és
ártalmatlanul lecsapódik a földre.

A HF nem az egyetlen veszélyforrás. Itt gyúlékony anyagokkal dolgoznak és

egyes eljárásokhoz szélsőséges hőmérsékleti viszonyok szükségesek. A
legmagasabb hőfokon a hidrogéngyár kemencéi üzemelnek. Gyakorlatilag
olyanok, mint az otthoni gázsütők, csak ezek három emelet magasak. Fotósunk
bátran közelít az egyik kémlelőnyílás felé, de aztán meghátrál. Pokoli
forróság van odabenn. Míg a cigarettaparázs „csak” 800 fokos, addig a
kemencében 900 Celsius-fokra hevülnek a csövek. A színek lenyűgözők, a
hőtől vibrál a levegő, de nem kockáztatjuk további nézelődéssel a kamera
biztonságát. A hidrogént a kéntelenítéshez használják a finomítóban,
méghozzá nem is keveset: óránként 40 ezer köbméter is lehet a gyár
kapacitása.

Különleges egység

Ennyi gyúlékony anyag mellett a Dunai Finomítónak profi védelemre van

szüksége. Az üzemre Magyarország legütőképesebb tűzoltó csapata, a FER
vigyáz. Olyan nagy teljesítményű eszközökkel rendelkezik a brigád, amelyek
képesek felvenni a harcot az akár százméteres lángnyelvekkel is. Az egység
tagjai mindig a legrosszabbra készülnek, ezért lelki szemeik előtt Nagy-
Britannia legpusztítóbb tartály-tűzvészének emléke lebeg. Amikor 2005.
december 11-én a Londontól északnyugatra fekvő Hertfordshire
olajdepójában 12 tartály robbant fel, majd gyulladt ki egymás után, a füstöt
még Franciaországban, sőt Spanyolországban is érezték. Két napig égtek a
tüzek. A korabeli műholdfelvételeken Nagy-Britannia középső része
egyáltalán nem látszik ki a füst alól.

„Ekkora gyúlékony felületek oltását hagyományos eszközökkel felesleges

lenne elkezdeni. A két mobil oltóközpontunknak együttesen akkora a
teljesítménye, mint 20 átlagos tűzoltókocsinak. Ilyet másutt nem lát az
országban! Aztán ott van még a kombinált oltógépünk is, ezt kimondottan
ipari létesítmények védelmére tervezték. Képes porral, habbal és vízzel
oltani, emellett pedig az ágyúját felemelhetjük 15 méter magasba” - mutatja
be büszkén az „armadáját” Pimper László, a FER parancsnoka. Hasonlóan a
ferihegyi kollégákhoz, a százhalombattai lánglovagok is egy gyakorlótéren
képzik magukat. Fellelhető itt a desztillációs torony egyik kicsinyített mása,
egy vasúti tartálykocsi, minden, ami potenciálisan lángra kaphat és van
benne elég szufla ahhoz, hogy jó sokáig égjen. A tartálytüzekben ez a
legrosszabb: a gázok, olajok állandó utánpótlást biztosítanak. „Két egymást
követő évben, 1996-ban és 1997-ben volt dolgunk tartálytűzze], a többi
esetben sikerült még csírájában elfojtani a veszélyt. Bár az olajtározókat
felszerelték villámhárítókkal, sajnos előfordul, hogy egy-egy becsapódástól
tűz üt ki. Jellemző, hogy míg a ’96-os tüzet két és fél óra alatt oltottuk el, az
egy évvel későbbivel 21 perc alatt végeztünk. Ennyit számított a tapasztalat”
- mondja a parancsnok.

Feltöltődve
A töltőállomáson tartálykocsik hosszú karavánja várja a sorát. Néhány perc
alatt feltöltik őket benzinnel, vagy gázolajjal, és már gördülhetnek is a
kutakhoz. Nem meglepő, hogy a felmérések szerint nyáron, a turisztikai
szezonban égetjük el a legtöbb energiahordozót. Üzemanyag fogyasztás
szempontjából ugyancsak kritikus az aratási időszak, amikor munkagépek
falják a gázolajat. A Magyar Ásványolaj Szövetség statisztikái szerint 2009-
ben összesen 1 milliárd 970 millió liter benzint és 2 milliárd 550 millió liter
gázolajat használtunk fel. Ideje nekünk is hozzájárulnunk a
benzinpusztításhoz, búcsúzunk a csőcsordák és vasszörnyek világából.
Tudják mit nem láttunk a százhalombattai utunk alatt? Hát olajat! Egy csepp,
nem sok, annyi sem került a szemünk elé. A szakértők szerint ez nem
véletlen: az olaj addig jó, amíg a vezetékekben marad.
A SÖTÉT OLDAL

K M S

„Mikroportos testvéreket és feleségeket kérünk a színpadra” - zengi

üdvözlésképpen az ügyelő szavait több tucat hangszóró. A művészbejárótól
zsibongó gyerekcsapatokon és kórházi kékre festett folyosókon keresztül
sétálunk a teátrum legbelsőbb részei felé. „Enni, inni, cigizni a színpadon
tilos, és vigyázzatok, hova léptek. Nagyot lehet esni” — sorolja a
szabályokat kísérőnk, majd belöki a fekete ajtót és egy sötét terembe
tessékel. A helyiség közepén két kis oszlop áll, körülötte farmeres egyiptomi
katonák lézengenek, a székeken jelmezek. Ez már szó szerint a színpad
előszobája. Újabb ajtó következik, egy függöny, és hopp, a sötétségből
hirtelen a fényárba kerültünk, ott állunk Magyarország legnagyobb
musicalszínházának színpadán. A nézőtér az ürességtől kong, a vendégek
talán még otthon igazgatják a nyakkendőjüket. Berobban azonban Polyák
Lilla, hogy hangpróba végett, csak úgy lazán elénekelje a Jákob fiai ők című
slágert. A József musical van ma műsoron, Szirtes Tamás rendezése, jó előre
elkelt mind a 796 jegy, plusz néhány pótszék.

Endre, félisten

Megérkezik Cs. Nagy Endre, alias Cs. is, a színház főügyelője, rövidebben
fogalmazva a főnök, akinek a szava az első figyelmeztetéstől az előadás
végéig szent és sérthetetlen. Az ügyelő órája a mérvadó, ő határozza meg,
mikor kezdődik és mikor ér véget az előadás. Utólag lehet bírálni a döntéseit,
de akció közben soha! Itt, a Madáchban harminchárom éve ez a szőke,
katonás ember vezényli le az előadásokat. „Minden új kollégától előre
elnézést kérek arra az esetre, ha megsérteném. Előfordul, hogy kemény
vagyok, de ez együtt jár a munkával. A színpad veszélyes hely, éppen ezért a
helyi KRESZ alapján működik minden. Hívás nélkül senki sem lép a
deszkákra, ha valakinek nincs itt dolga, akkor azonnal kimegy. A
színházban nagyobb a fegyelem, mint bármelyik fegyveres testületnél” -
magyarázza Cs., majd bársonyos, ámde határozott hangon a
mikrofonba mondja: második figyelmeztetés! Úgy hírlik, hogy ettől a
hangtól Kossuth-díjas művészek is lábujjhegyen somfordáinak vissza az
öltözőjükbe. Hagyjuk a főnököt dolgozni, felballagunk inkább a társalgóba,
ahol legnagyobb megrökönyödésünkre egy korty alkoholt sem lehet kapni.
Hol vannak már azok a daliás idők, amikor a művészek anekdotázva küldték
le az Unicumokat előadás előtt, után és néha még közben is! A piálás persze a
szesztilalom ellenére továbbra is sok érzékeny művészember gyengéje:
előfordult már a világtörténelemben, hogy az egyik színész olyan állapotban
jött be, amivel veszélybe sodorta az egész előadást, de a becsületére legyen
mondva, nyelvbotlás nélkül végigcsinálta az egész estét. Abban minden
szakmabeli egyetért, hogy nem egészséges ez az életforma. Napközben a
kávét nyakalja a színházi ember, hogy elméje pengeéles maradjon,
éjszaka pedig a söröket, hogy két és fél óra tömény izgalom, pörgés, taps
és felszabadultság után álomba ringassa magát. Visszatérve a
színpad környékére, az előtérben már tombol az adrenalin, érezhető,
szinte tapintható a feszültség. Vibrál tőle a levegő. Duruzsol a közönség, 800
szempár szegeződik az üres színpadra. Az arcokat itt hátul csak az ügyelő
képernyőjén látni. Kémlelőlyuk nincs, Ádám Ottó, a legendás színházigazgató
végett vetett a kukucskálásnak. Észrevette ugyanis, hogy néhány színészt
túlságosan lámpalázassá tesz a sorok között ülő hatalmasságok, ismerősök
látványa. Psota Irén például nemes egyszerűséggel elájult, amikor az
öltöztetőnője azzal kopogott be hozzá, hogy „nem akarlak felizgatni drágám,
de kint ül az egész magyar kormány”.

Kezdődik

„Az előadást elkezdjük” - adja ki a startparancsot Cs. Az ügyelőpultot

egyetlen textildarab takarja a nézők szemei elől, háta mögött táncosnők,
gyerekszínészek rohannak be a rivaldafénybe. Ő azonban marad a
félhomályban és irányít. „Készüljük a változásra! A piramis rivaldafénybe!
A narrátort és a külső kórust kérem! Süllyesztőnél kérem vigyázni! Változás
következik” — sorolja a tennivalókat. A pulttól a főügyelő belátja az egész
színházat: kamerák mutatják a nézőteret, a színházi árkot, sőt még a
mellettünk egy lócán üldögélő súgót is. Hangját az épület hátsó részének
minden szegletében, az öltözőktől az igazgatói irodán át a mosdókig
mindenhol hallani. Cs. Nagy szava szó szerint falakat mozgat: a díszlethordók
az ő utasításai alapján rendezik át a színpadot. „Csak az első változáson
legyünk túl, utána mindenki felenged egy kicsit” — sóhajtja a főügyelő.
Hosszú pályafutása során Cs. Nagy mindössze egyszer dobta be a törülközőt.
„A Nyomorultak előadása közben az egyik színész egy korbácssuhintással
elintézte az emelő új biztonsági érzékelőjét. Az egész rendszer leállt, és
mivel senki sem értett a géphez, nem tudtuk megjavítani. Hazaküldtük a
közönséget” — emlékezik, mi pedig búcsút intünk neki és Dzsurdzsa
Kenézre, a másik ügyelőre bízzuk magunkat.

Ellenőrzött káosz

Elkeseredett küzdelmet folytatunk azért, hogy ne kerüljünk bele a darabba. A

díszlet folyton változik, piramis emelkedik ki az alagsorból, majd egy palota,
mi pedig valahogy mindig rossz helyen állunk. Érzem, eljön az a pillanat,
amikor hirtelen elhúzzák előlem a paravánt és ott találom magam József
helyén, szégyenszemre, nyolc reflektor fényében. Szerencsére Kenéz mindig
időben nyakon ragad és a megfelelő sarokba penderít, így nem gázol el sem a
szólóra igyekvő Serbán Attila, sem a fa tevék karavánja. „Soha nem fordult
elő, hogy valamelyik statiszta elkóborolt itt hátul?” — üvöltöm Kenéz fülébe.

Igen, üvöltöm, mert míg a nézőtéren egy pisszenés is modortalanságnak tűnik,

addig itt kizárólag emelt hangon lehet kommunikálni. „Nem” — válaszolja.
„Mert akkor páros lábbal rúgják ki őket!”

Szigorúan ellenőrzött káosz ez, kiismerhetetlen, átláthatatlan — legalábbis a

külső szemlélő számára. Maguk a szakemberek természetesen másodpercre
lebontva tudják a dolgukat, sőt mindent jó előre bekészítenek. A táncosnők
például egyszerre több réteg ruhát hordanak magukon, így, ha váltani kell,
elegendő egy kosárba dobálni a felső jelmezeket. Megfigyeltem, azt egyikük
sem állja meg, hogy színre lépés előtt legalább egy másodpercre bele ne
pillantson a tükörbe.

A jól működő gépezetben is kilazulhat olykor egy csavar. „Barabás Kiss

Zoltán késve érkezett, és az örökké bohóckodó kellékes már az ügyelő pultnál
állt a jelmezben, mondván ő tudja a szöveget. Gyors döntés: mivel csak
három mondatról van szó, menjen! Mire Barabás Kiss megérkezett, már csak
takarásból nézhette a kellékes fellépését. Egy évvel később a srácot felvették
a színművészetire. Hujber Ferencnek hívják az illetőt” — meséli Kenéz.

A színpad természetesen jóval nagyobb, mint amit a nézők látnak belőle. „Az
Operaház fantomjához szinte az egész térre szükségünk van, olyan hatalmas a
díszlet, míg egy-egy prózai darabhoz éppen csak a csücske kell. Ezért, ha
átállunk egy nagyobb produkcióról egy másikra, akkor legalább egy hétig kis
helyigényű darabokat tűzünk műsorra. Elől játszanak, hátul épül a díszlet” -
mondja az ügyelő.

„Bocsika, rossz helyen állsz, jönnek a katonák” - búgja a fülembe egy

Cleopátra-frizurás táncosnő és a másodperc töredéke alatt kénytelen vagyok
felismerni, hogy igaza van. Egy egész hadsereg készül átjutni azon a szűk
bejáraton, ahol a falat támasztom! Hatalmas ugrással sikerül kivédenem a
frontális találkozást és hátrébb húzódom, a színpad legvégébe, ahol a kórus
tagjai végzik láthatatlan munkájukat. Felnőttek és gyerekek ülnek egymás
mellett a fekete lepel takarásában, a közönség talán a létezésükről sem tud,
azt gondolják, felvételről szól a dal. Magam is szinte véletlenül botlottam
beléjük, pedig a jelentőségük nem csekély, ők adják a dalos produkció sava-
borsát, lendületét, életét.

A kulisszák mögötti világ az örök félhomály birodalma. Feketék a falak, a

deszkák, sőt még a díszlethordók pólói is. „Akkor végezzük jól a dolgunkat,
ha a közönség a lehető legkevesebbet látja abból, ami itt hátul történik” -
magyarázza Kenéz. Némi kapkodás árán, de sikerül helyére tenni a díszletet,
a nagy kavarodás közepette pár másodpercre ismét a játéktérbe sodródom.
„Nyugi, úgysem vesznek észre a nézők, túl sok minden történik a színpadon,
ami elvonja a figyelmüket. Egy-egy sötét árny ilyenkor nem számít” - nyugtat
meg Kenéz és már rohanunk is egy még sötétebb helyre, fel a színház tetejére,
a zsinórpadlásra.

Fenn a magasban

Ha a kulisszákat a félhomály birodalmának neveztük, akkor a padlás az örök

sötétség világa, ahol a korlátot szorongatva tipeg előre a látogató, és
félhangosan fohászkodik, hogy ne zuhanjon alá a háromemeletes mélységbe.
Innen, a tetőről mozgatja zsinóron, vagyis inkább vastag hajóköteleken a
díszlet elemeit néhány színházi szakember, és alighanem ebből a szögből
nyílik a legjobb kilátás az előadásra. A „zsinórból” ugyanis nemcsak a
táncoló szereplőket látni, hanem a mögöttük, takarásban álló, végtelenül unott
díszletmozgatókat is, akik olykor a lepleken keresztül birizgálják a
színészeket hogy így, pár száz előadással a premier után is történjék valami.
A zsinórok többségét gépekkel mozgatják, de néha nem árt „besegíteni” a
technikának. A nézőtéren öltönyben és kiskosztümben üldögélő vendégek
aligha gondolnak arra, hogy a díszlet attól mozdulhatott meg, mert három
emelettel feljebb egy félmeztelen fickó nekiveselkedett egy vaskos kötélnek.

Újabb drasztikus váltás, a padlásból az alagsorba tartunk, egészen konkrétan

a zenekari árokba, ahova hosszú, fehér folyosókon keresztül vezet az út. A
karnagy kilóg a nézőtérbe, méghozzá olyan magasan, hogy saját kollégái
semmit sem látnak a mozdulataiból, kénytelenek képernyőkön figyelni a
vezetőjüket. Figyelő, Cosmopolitan — a kottatartón kinek, kinek az
érdeklődése szerint sorakoznak az újságok. Olykor hosszú perceket kell
elütniük valahogyan két akkord között. Az élőzenétől zsongó fejjel távozunk,
méghozzá Rákosi — azóta befalazott - páholyán keresztül. Ma
pihenőszobaként működik az a helyiség, amelyet a kommunista vezérnek
építettek, ám ő maga egyetlen egyszer sem vette igénybe. A második legjobb
ülőhely — még mindig a zsinóros vezet — a lézerfényeket és más
látványelemeket kezelő szakemberé, aki a nézők feje fölött, egy
üvegkalitkából szemléli az eseményeket. A hangkeverő pultja — dobogónkon
a harmadik - pedig pont alatta, a nézőtér közepén terpeszkedik.

„Az előadást befejezzük, köszönöm mindenkinek” — zárja le aznapi

„közvetítését” Cs. Nagy, zúg a vastaps, ám az emelkedett érzés nem tart
sokáig, alig pár perccel később már üresen, elsötétítve tátong a színpad. Nem
maradnak fröccsöző, sztorizó színészek, csak egy elsötétített, kísérteties
színpad. Ez is csak egy munkahely, ideje indulni.

Gálvölgyi esete a vascsővel

Két nappal később nyoma sincs a sürgő-forgó hangyabolynak, az öltözői

folyosó kong az ürességtől. A Ne most, drágám! van ma műsoron, nem
kimondottan egy monstre produkció: mindössze tizenegyen játszanak benne.
Igaz, közéjük tartozik Gálvölgyi János, Szerednyey Béla, Kökényessy Ági és
Csűrös Karola is, csak, hogy néhányat említsünk a nagy nevek közül.
Kopogunk a portásfülkéhez legközelebb eső ajtón, és máris ott ülünk
Gálvölgyi János öltözőjében. Háromnegyed hatkor érkezett és még van fél
órája a szokásos szeánsz kezdetéig. „Pontosan 6 óra 25 perckor megmosom a
kezem. Ne kérdezze miért, így van és kész. Ezt követi az alapozás, ami
nem feltétlenül szükséges, de én szeretem, mert egyfajta védettséget ad. Ha
megvagyok a sminkeléssel, jöhet a következő kézmosás, majd deréktól
fölfelé átöltözöm. Azért csak ennyire, mert azt tanultam, hogy a színpadi
nadrágjában nem ül le az ember” — ismerteti a kötelező köröket aprócska,
mosdókagylóval, egy heverővei és persze tükrös asztalkával felszerelt
öltözőjében a színész. „Korábban 20 évig voltam egy szobában Rátonyi
Róberttel, de azóta egyedül öltözöm” mondja Gálvölgyi, aki nap mint nap
azokat a lépcsőket mássza meg a színház sztárjaként, amelyeknek a tövében
negyven éve még rajongóként álldogált.

„A közeli Csengery utcában laktunk, gyerekként a művészbejárónál

strázsáltam szinte minden nap, hogy lássam hőseimet. Ha egyszer-egyszer
bejutottam az ajtón és a kulisszák mögött járkálhattam, akkor remegtem a
csodálattól, napokig aludni sem bírtam. Amikor aztán színészként
beköltöztem az öltözőbe, megsimogattam a falakat és arra gondoltam, hogy
talán ugyanezeket fogta meg Kiss Manyi” - meséli a kezdetekről a Madách
sztárja. Nem tűnik idegesnek. „Olyan ez, mint a repülés. Szerednyey Bélával
este 7 óra 5 perckor Kiszállunk és igyekszünk 9 óra 50-kor biztonságosan
letenni a gépet a sztyuvikkal és az utasokkal együtt. Akadnak Budapest-
New York és Budapest-Burgasz járatok is. Na, a mai az utóbbi.
Legalább kétszáz alkalommal játszottuk már, van benne gyakorlatunk.
Nem olyan ez, mint a Producerek, ahol egy perc alatt kell átöltöznöm és egy
díszletbe kapaszkodnom, ami aztán 40 kilométeres sebességgel elindul a
Hársfa utcából a Nagykörút felé” - magyarázza, miközben „beszíjazza magát
a pilótaülésbe.” Akadt persze már két-három este, amikor azt mondta, hogy
na, ez ma nem megy, de a végén mindig sikerült a landolás.

Elindulunk a kulisszák mögé, várjuk a felszállási engedélyt. Gálvölgyinek

évtizedek óta Ibike, a nézőtéri felügyelő adja meg a startjelet: két puszival
jelzi, hogy a közönség elhelyezkedett, kezdődhet a műsor! Ibolya azonban
még odakinn intézkedik, így várnunk kell.

„Veszélyes üzem ez itt hátul” — hívja fel a figyelmünket Gálvölgyi, de kerek

két napja ezzel már mi is tisztában vagyunk. A színész jól emlékszik arra,
amikor hátul botorkálva frontálisan találkozott egy vascsővel, máskor pedig a
teljes sötétségben utasította az ügyelő: művész úr, fáradj be! „Jó, de hova?”
— kérdezte Gálvölgyi.
„A 39 lépcső” egyik próbáján pont a lépcsőt felejtették el a helyére tenni,
úgy belezuhantam a zenekari árokba, ahogy a rajzfilmeken látni. Az ég küldte
azt a műszakit, aki ott és akkor elkapott, ha nem teszi, ma nem beszélgetnénk
itt, de lehet, hogy sehol” - emlékezik. Egy másik előadáson jóval ártatlanabb
hibát vétett a kulisszák személyzete: Gálvölgyi öltönyét bekészítették a
színpadra, cipőjét azonban nem. „Nem volt más megoldás, mondtam a
szerepbéli feleségemnek, Hernádi Jucinak, hogy drágám, nem találom a
cipőmet” - meséli. A díszletek mögött azonban senki sem kapcsolt, így
végül Hernádinak kellett hátramennie, hogy lábbelit találjon párjának.

„Előfordulnak ilyen esetek, de alapvetően őrület, hogy 40-en dolgoznak

azért, hogy négyünkkel minden rendben legyen. Mérhetetlenül profik.
Egyszerűen csak kimegyek, kettőt pördítenek rajtam és mire észbe kapok, már
új nadrágot viselek” — mondja, aztán elköszön, hiszen egy órán keresztül
folyamatosan a színpadon lesz. Arra már az ügyelő mellett állva döbbenünk
rá, hogy Szerednyey és Gálvölgyi, a jól bevált páros néha el-elkalandozik a
hivatalos szövegtől. Kétszáz előadás után nekik is jár egy kis változatosság.

A leg, leg, leg

Szerednyey amúgy is a hosszú sorozatok embere. A Macskákat valahol a

900. este után hagyta ott, a Páratlan párossal pedig Gunniess-rekordot állított
fel: 1985 óta 850-szer adták elő a vígjátékot, ő pedig minden egyes
alkalommal ott volt a színpadon. Prózai műfajban ez alighanem verhetetlen.
Az Operaház Fantomja is öles léptekkel halad a 700. előadás felé, ám nem
csak ezzel írta magát bele a színházi legek könyvébe. A Webber-darab az
egyik, ha nem a legdrágább produkció az országban, hihetetlen díszleteivel,
színpadi technikájával és a jegydíjakkal együtt százmilliós tételbe került a
bemutatása. Ilyen költségek mellett több százszor kell megtölteni a nézőteret
mire a befektetett költség megtérül, és fialni kezd. Rákaptam arra, hogy
hátulról nézzem a színházi előadásokat, így alig vártam, hogy ismét részem
legyen abban a bennfentes bizsergésben és adrenalin löketben, amit egy ilyen
este jelent. Jöhet mindennek a csúcsa, az Operaház Fantomja!

Dzsurdzsa Kenézzel már régi ismerősként köszöntjük egymást a hangpróbán,

a környezet azonban merőben új. Három nap alatt állították fel a Kentaur
tervezte grandiózus díszleteket. A világon mindenhol ugyanazt a licensz
Operaház Fantomját látják a nézők, függetlenül attól, hogy Londonban,
Tiranában, vagy Bangkokban váltják meg a jegyüket, Webber azonban a
Madáchnak engedélyt adott arra, hogy eltérjen a sablontól. Olyannyira
tetszettek a mesternek az újítások, hogy azt mondta: ez bizony jobb, mint az
eredeti!

„Mi ez az elefánt itt a terem közepén?” - fordulok Kenézhez. „Az első

felvonásban gördítjük be, két statiszta ül a gyomrában ők mozgatják az
ormányát. Ez a kis barna, kifli alakú műanyag darabka meg a mi
szerencsekakink. Itt van az elefánt fenekénél már a premier óta, a nézőtérről
senki ki nem szúrja. Kellenek ezek az apró babonák” - magyarázza. Ma
Sasvári Sándor az ügyeletes fantom, most még csak a folyosókon kísért, de
már türelmetlenül várják a sminkesek. A híres maszk felrakása idejére sajnos
kitessékelnek a szobából, szerződés köti a színészeket, hogy a technikát senki
sem láthatja, főleg nem fotózhatja. Maradjon ez meg Webberék titka.
Negyven perc alatt szabják át a főszereplőt. „Tökéletesen kényelmes, de
három óra után azért jó levenni. Kitaláltunk egy kis trükköt, mágnest raktunk a
két oldalába, így biztosan tart a maszk” - magyarázza a színész. A fantom
legismertebb jelenete alighanem az, amikor a főszereplő és szerelme az
operaház alatti csatornákban csónakoznak a rejtekhely felé. Kanálist nem
tudtak a Nagykörútra varázsolni, ladik azonban van, meg műfüst is, ami még
titokzatosabbá teszi az álarcos éjszakai kiruccanását. Nem mondom, jó érzés
ott állni a fantom mellett, amikor az a színfalak mögött áriázva beszáll a
csónakba és eltűnik a füstfelhőben.

„Látod azt a fickót a függönynél, távirányítóval a kezében? Ő vezeti a

csónakot. A motor az ülés alatt van” — súgja a fülembe Kenéz. Úgy irányítja
mintha egy játékautó lenne. A felvonás végén lezuhan a csillár, egyenesen be
a pincébe, a gumiágy mellé, amire a következő jelenetek egyikében kell
ráugrania az egyik táncosnak. Így tűnik el a színpadról, aztán már rohan is
felfelé a lépcsőkön, hogy két perccel később viszontlássuk őt a színen.
Miközben a nap végén a civilben is mutatós táncosnőkkel tömött folyosókon
sétálunk kifelé, arra gondolok, hogy strapás műfaj ez a színház, különösen ha
az ember a művészbejárót használja.

A MÉLYSÉG TITKAI
K A BUDAPESTI METRÓ RENDSZERBEN

Fél tizenkettő után pár perccel elment az utolsó szerelvény is a Deák térről,
de még életveszélyes lenne a sínek közé lépni. Kéken világít a lámpa a peron
felett, ez annyit tesz, Hogy a pálya feszültség alatt van. A 824 voltos
vezetéket elegendő nyolc centire megközelíteni, hogy halálosan összeégjen az
ember. Tíz perccel később a jelzőfény sárgára vált. Erre vártunk!
Áramtalanították a rendszert, hajnal fél négyig a karbantartóké az alagút.
Amikor az utasok az igazak álmát alusszák, ők hibákat keresve barangolnak a
föld alatt. Mielőtt azonban felfedeznénk a metróalagutat, körbenézünk egy
kicsit a teljesen üres, lezárt állomáson. Az ember nem is gondolná, hogy
az alig észrevehető, kilinccsel kizárólag belülről nyitható kapuk
milyen különös helyekre vezetnek. Elképesztően szövevényes folyosó,
iroda és üzemrendszer rejtőzik egy-egy állomás díszburkolata mögött.
Különösen jellemző ez a Deák téri megállóra, a város legnagyobb
felszín alatti csomópontjára.

A mozgólépcsők alatti gépházba is egy rejtett kapun keresztül érkezünk.

Vajda Zoltán, a Metró Felújítási és Üzemviteli Főmérnökség vezetője segít
eligazodni a mélységi rengetegben.

Odabenn rögtön megcsap bennünket a meleg. A metróban a legnagyobb téli

hidegben sincs fűtés: a lépcsőt működtető motor és a többi nagy teljesítményű
szerkezet elegendő hőt termel a stabil 17-20 fok biztosításához. „A
mozgólépcső egyidős a 2-es metróval, 1969-ben indult el. Nagyon
megbízható ez a szovjet konstrukció. Kétszer annyi anyagot építettek bele,
mint amennyi feltétlenül szükséges. Ahogyan azt a korabeli tervezőmérnökök
mondogatták, azért még senkit sem vittek el Szibériába, mert egy lépcső nem
szakadt le” — magyarázza Vajda és érezzük a hangján, hogy ez nem vicc,
hanem tényszerű megállapítás volt. Eszünk ágában sincs a rendszerbe
nyúlkálni, mert amit elkap, azt a gép rögtön le is darálja. Attól azonban nem
kell tartani, hogy odafenn a lépcső „beszippant” valakit. „A tűsarkú cipők
beakadhatnak a lépcső végén, de egy lábujj már nem fér be a nyílásba. Ki
van ez találva” — teszi hozzá a főmérnök.

Felszíni patkányok
Ennél stílusosabb nem is lehetne a „panoráma”. Mivel szobájuk a peron,
tehát az utasok lába alatt van, a műszaki ügyeletes egy rés-nyi ablakon
keresztül pont a vágányon csikorgó, fékező kerekeket látja. Rá hárul a napi
üzemzavarok, felmerülő problémák elhárítása. „Itt, a kelet-nyugati vonalon
minden megállóban másként néz ki az ügyeleti szoba. A hatvanas években a
magyarok is csak tanulgatták a metróépítés művészetét, így aztán ott
szorítottak neki helyet, ahol éppen tudtak. Amikor az észak-déli vonal
készült, már tapasztaltabbak voltak a mérnökök, egyenséma alapján tervezték
a szolgálati tereket” - mutat körbe Vajda. A metrós szakzsargon a 2-es, a
Déli pályaudvartól az Örs-vezér térig közlekedő járatot nevezi kelet-
nyugatinak, a 3-ast pedig észak-délinek.

Minden régi metrós lelkesen beszél a munkahelyéről, azt mondják jó hely ez,
könnyen bele lehet szeretni. Aki nem bírja a bezártságot, az éjjel-nappali
készenlétet, vagy a természetes fény hiányát, az úgyis hamar bedobja a
törülközőt. A három hónapos próbaidő pont elegendő arra, hogy megszűrje,
kiből lesz vérbeli metrós, és ki marad meg „felszíni patkánynak”.

Kilógnak a környezetből azok a modern berendezések, amelyek az ügyeletes

helyisége mellett sorakoznak. A vízköddel oltó szivattyúi viszonylag friss
szerzemények. Szükség esetén az állomás sínpárja mellett futó szórófejek
képesek úgy kioltani a tüzeket, hogy az elektromos vezetékek se ázzanak el
közben. Az alagútban nincsenek ilyen gépek, vagyis ha egy vonat út közben
kigyulladna, a vezetője mindenképpen elgurulna a legközelebbi megállóig,
ahonnan az utasok is könnyen elmenekülhetnének.

Többszörösen biztosítva

Hallottak már valaha arról, hogy két földalatti vonat egymásnak rohant? Én
nem, mi több, maguk a metrósok sem emlékeznek hasonló balesetre. Pedig
elvileg minden feltétel adott egy tömegszerencsétlenséghez. A zárt csőben
70-80 kilométer/órával száguldó szerelvények csúcsidőben kétpercenként
követik egymást. Csakhogy, mint azt a Deák-téri állomás Központi Forgalmi
Menetirányítójában megtudjuk, a biztonságunkról Brezsnyev idejéből
származó, ám igen hatékony rendszerek gondoskodnak. „Az alagutakat
szakaszokra bontották fel, és minden szakaszban csak egy vonat
tartózkodhat. Vagyis, ha egy szerelvény vezetője hibázik, és a tiltó jelzés
ellenére elindul, akkor felcsapódik a földről egy vészfék, és
automatikusan megállítja a vonatot” - árulja el az egyik forgalmista.
Hasonlóan a ferihegyi torony légiirányítóihoz, a mélyben dolgozó
kollégáiknak is nagy a felelősségük. Ketten vannak az egész 2-es vonalra és
innen, a peronról nyíló teremből felügyelik az összes kocsi mozgását. A
forgalmisták a falat borító táblán látják az aktuális helyzetet, rádión tartják a
kapcsolatot a járművezetőkkel és egy gombnyomással a váltókat is
kapcsolgathatják. Ez utóbbival azért óvatosan bánnak, mert egy rosszul
beállított váltó a vonat kisiklását is okozhatja. Márpedig idelenn nincs olyan
tűzoltóautó, amit a vasúti baleseteknél használnak arra, hogy fél óra alatt a
helyére rakja a szerelvényt. A keresztbeállt kocsi akár egy teljes hétre
megbéníthatja a forgalmat. Néhány kapcsolót ezért külön kallantyú védi a
műszertáblán, nehogy az irányító véletlenül, vagy meggondolatlanul fordítsa
el.

„Többszörösen túlbiztosítunk mindent. Bizonyára feltűnt, hogy a

szerelvényeket ketten irányítják. A vezetők gyorsítanak és fékeznek, a
segédvezetők pedig nézik a menetrendet és behúzzák a vészféket, ha a
kollégájuk pirosban indulna el. Ha mindketten hibáznak, még ott van ugye az
automatikus fék, meg persze mi is figyelünk” — magyarázza az irányító.
Kevés az olyan tapasztalt metróvezető, akit ne kísértene legalább egy, a
vonata alatt fekvő test szörnyű emléke. A gázolások kilencven százaléka
öngyilkosság. „Előfordult két-három eset, amikor lökték az áldozatot, vagy
részegen, betegen beesett valaki, de inkább az ugrás a jellemző. Tizenhéttől
94 éves korig sokan próbálkoztak már. Nemrég egy 82 esztendős hölgy akarta
véglegesen megoldani a problémáit. Helyette csak tetézte azokat:
életben maradt, de több végtagját is csonkolni kellett. A többség túléli a
zuhanást, mert a feszültség alatt lévő harmadik sínre nehéz ráesni, a vonatok
pedig vagy lefékeznek időben, vagy átmennek az ember fölött” - mondja a
szakértő. A dolgozók azokra haragudnak a leginkább, akiket nem a
depresszió űz a veszélybe, hanem a saját felelőtlenségük. A két kocsi között
kapaszkodó, vagánykodó hülyegyerekeknek például szívesen lekevernének
egy atyai pofont.

Mindkét vonal végén található egy-egy felszíni kocsiszín: a 2-es metró

kocsijai a Fehér úti, a 3-as járat szerelvényei pedig a Kőér utcai telephelyen
töltik az éjszakát. A tanulóvezetők is itt, a remízek melletti próbavágányokon
élesíthetik oroszlánkörmeiket. Ha már eleget köröztek a szabadban, akkor
szigorú felügyelet mellett leengedik őket a jóval stresszesebb alagútba.
Hónapok telnek el, mire oktató nélkül is szállíthatják az utasokat. Akad
köztük olyan kolléga, aki már húsz éve ingázik a Déli pályaudvar és az Örs
vezér tere között. Magas fokú monotóniatűrés és erős idegrendszer kell ehhez
a munkához. Gondoljuk csak meg: nem elég a felelősség és a bezártság, azt is
el kell viselniük, hogy kétpercenként kapcsolgassák a lámpát a fejük
fölött. Sötét alagútból ki, fényárban úszó állomásra be — így megy ez
napi nyolc órán keresztül.

Találkoztam már olyan metróvezető hölggyel, aki nyolc év szolgálat után

kérte, engedjék vissza a felszínre. Azóta felcsapott buszsofőrnek, a föld alá
pedig az utolsó munkanapja óta egyszer sem tért vissza. Úgy tűnik a
klausztrofóbia szép lassan is kialakulhat.

Indulás előtt bediktáljuk a nevünket. A pontos lista nem csupán formaság: ez

alapján tudják megmondani, hányan vannak benn az alagútban. Ha felmerül a
lehetősége, hogy valaki hiányzik, addig nem kapcsolják fel az áramot, amíg
elő nem kerül. Hajnali négy óra után pár perccel egy motorral hajtott
kémvonat is végigdöcög a pályán, ellenőrzi, hogy nem maradt-e valami, vagy
valaki a síneken. Az összes nyomtatvány kitöltve, így a peron végi lépcsőn
végre leereszkedhetünk a pályára!

Üresen ásít előttünk a kelet-nyugati alagút. Éjszakánként a munkások miatt

kivilágítják az egész csövet, így válik igazán szembetűnővé, hogy milyen
egyenetlen és kanyargós a pálya. Menet közben úgy tűnik, mintha
nyílegyenesen haladnánk, pedig dehogy. Valójában emelkedők és lejtők, sőt
néha hosszú kanyarok váltják egymást. A Déli pályaudvar és a Moszkva tér
egymás után következő megállók, míg azonban a pályaudvar állomása alig 25
méterre van a föld felszínétől, addig a Moszkva téri peron az egész rendszer
rekordereként 18,4 méter mélyen helyezkedik el. A budapesti
világviszonylatban is a melyre épült metrók közé tartozik, gyakran látni,
ahogyan a turisták úgy sikongatnak a mozgólépcsőn, mintha hullámvasúton
lennének. Nos igen, a londoni Tube-ot, vagy a híres New York-i metró
legtöbb állomását rövid lépcsőzéssel is meg lehet közelíteni. Nálunk
azonban a szovjet példa érvényesült, hiszen Szentpéterváron és
Moszkvában még 60 méter mélyen is suhannak szerelvények. Vajda Zoltán
szerint sűrűn beépített, alápincézett, régi belvárosi negyedek alatt nem
is lehetne másként közlekedni.

Évekkel ezelőtt volt szerencsém a vezető mellett utazni, de akkor kizárólag a

fényszóróinktól csillogó sínpárok táncoltak a szemem előtt. Nem láthattam az
apró kommunikációs berendezéseket az alagút falán: ezek segítségével
tudunk mobilozni, pontosabban inkább üvöltözni akár a Duna alatt is.
Lényegesek az ilyen apróságok hiszen a metró a leghatékonyabb közlekedési
eszköz a főváros eset, amikor lökték az áldozatot, vagy részegen, betegen
beesett valaki, de inkább az ugrás a jellemző. Tizenhéttől 94 éves korig
sokan próbálkoztak már. Nemrég egy 82 esztendős hölgy akarta véglegesen
megoldani a problémáit. Helyette csak tetézte azokat: életben maradt, de több
végtagját is csonkolni kellett. A többség túléli a zuhanást, mert a feszültség
alatt lévő harmadik sínre nehéz ráesni, a vonatok pedig vagy lefékeznek
időben, vagy átmennek az ember fölött” — mondja a szakértő. A dolgozók
azokra haragudnak a leginkább, akiket nem a depresszió űz a veszélybe,
hanem a saját felelőtlenségük. A két kocsi között kapaszkodó, vagánykodó
hülyegyerekeknek például szívesen lekevernének egy atyai pofont.

Mindkét vonal végén található egy-egy felszíni kocsiszín: a 2-es metró

kocsijai a Fehér úti, a 3-as járat szerelvényei pedig a Kőér utcai telephelyen
töltik az éjszakát. A tanulóvezetők is itt, a remízek melletti próbavágányokon
élesíthetik oroszlánkörmeiket. Ha már eleget köröztek a szabadban, akkor
szigorú felügyelet mellett leengedik őket a jóval stresszesebb alagútba.
Hónapok telnek el, mire oktató nélkül is szállíthatják az utasokat. Akad
köztük olyan kolléga, aki már húsz éve ingázik a Déli pályaudvar és az Örs
vezér tere között. Magas fokú monotóniatűrés és erős idegrendszer kell ehhez
a munkához. Gondoljuk csak meg: nem elég a felelősség és a bezártság, azt is
el kell viselniük, hogy kétpercenként kapcsolgassák a lámpát a fejük
fölött. Sötét alagútból ki, fényárban úszó állomásra be — így megy ez
napi nyolc órán keresztül.

Találkoztam már olyan metróvezető hölggyel, aki nyolc év szolgálat után

kérte, engedjék vissza a felszínre. Azóta felcsapott buszsofőrnek, a föld alá
pedig az utolsó munkanapja óta egyszer sem tért vissza. Úgy tűnik a
klausztrofóbia szép lassan is kialakulhat.
Indulás előtt bediktáljuk a nevünket. A pontos lista nem csupán formaság: ez
alapján tudják megmondani, hányan vannak benn az alagútban. Ha felmerül a
lehetősége, hogy valaki hiányzik, addig nem kapcsolják fel az áramot, amíg
elő nem kerül. Hajnali négy óra után pár perccel egy motorral hajtott
kémvonat is végigdöcög a pályán, ellenőrzi, hogy nem maradt-e valami, vagy
valaki a síneken. Az összes nyomtatvány kitöltve, így a peron végi lépcsőn
végre leereszkedhetünk a pályára!

Üresen ásít előttünk a kelet-nyugati alagút. Éjszakánként a munkások miatt

kivilágítják az egész csövet, így válik igazán szembetűnővé, hogy milyen
egyenetlen és kanyargós a pálya. Menet közben úgy tűnik, mintha
nyílegyenesen haladnánk, pedig dehogy. Valójában emelkedők és lejtők, sőt
néha hosszú kanyarok váltják egymást. A Déli pályaudvar és a Moszkva tér
egymás után következő megállók, míg azonban a pályaudvar állomása alig 25
méterre van a föld felszínétől, addig a Moszkva téri peron az egész rendszer
rekordereként 38,4 méter mélyen helyezkedik el. A budapesti
világviszonylatban is a mélyre épült metrók közé tartozik, gyakran látni,
ahogyan a turisták úgy sikongatnak a mozgólépcsőn, mintha hullámvasúton
lennének. Nos igen, a londoni Tube-ot, vagy a híres New York-i metró
legtöbb állomását rövid lépcsőzéssel is meg lehet közelíteni. Nálunk
azonban a szovjet példa érvényesült, hiszen Szentpéterváron és
Moszkvában még 60 méter mélyen is suhannak szerelvények. Vajda Zoltán
szerint a sűrűn beépített, alápincézett, régi belvárosi negyedek alatt nem
is lehetne másként közlekedni.

Évekkel ezelőtt volt szerencsém a vezető mellett utazni, de akkor kizárólag a

fényszóróinktól csillogó sínpárok táncoltak a szemem előtt. Nem láthattam az
apró kommunikációs berendezéseket az alagút falán: ezek segítségével
tudunk mobilozni, pontosabban inkább üvöltözni akár a Duna alatt is.
Lényegesek az ilyen apróságok, hiszen a metró a leghatékonyabb közlekedési
eszköz a főváros életében. Napi 451 ezer ember használja a kettes, 626 ezer
pedig a hármas vonalat. Csúcsidőben 50 szerelvény koptatja a síneket a
két alagútban.

Nyúlvány a város alatt

Meglepően tiszta az alagút. Igaz, most az ápoltabb kelet-nyugati vonalon
sétálunk, amelyet 2007-ben, négymilliárd utas kiszolgálása után teljesen
felújítottak. A kék metró alagútja fiatalabb kora ellenére is jóval
szennyezettebb. Nyakig olajosan bukkan elő, aki lemerészkedik oda.

„Ugye most semmi sem jöhet szembe?” — kérdezzük. Nem mintha attól
tartanánk, hogy valaki orvul visszakapcsolja az áramot és elköt egy
metrószerelvényt, de munkásokat szállító dízelmotoros vonatok és
karbantartó gépek az éji órákban is robognak a síneken. Vajda Zoltán
megnyugtat, már beszéltek a központtal, ma éjszaka ezen a szakaszon nem
várhatóak az alagútmester szerelvényei. „Akkor sem történne tragédia, ha
meghallanánk, hogy közelít valami. Észrevenné az elemlámpáink fényét. Elég
a falhoz simulni, vagy valamelyik beugróba, szervizfolyosóba állni. Elfér
mellettünk” — állítja.

A legtöbb munkás és alagútőr olyan otthonosan mozog ebben a szürreális

világban, mint más a szülővárosa utcáin. Az alagútőrök minden hajnalban
végigjárják a „cső” rájuk osztott, nagyjából öt kilométeres szakaszát, hátha
hibára lelnek. „Üzemkezdésig alig néhány óra áll a rendelkezésünkre, ezért
mérlegelnünk kell, hogy mi az, ami igazán sürgős. Nálunk nem lehet ész
nélkül nekiállni és javítgatni. Tervszerűen, összehangoltan dolgozunk, mert az
anyagok szállítása, a logisztika mind-mind jóval bonyolultabb, mint a
felszínen” — magyarázza a főmérnök. Nem követjük az alagútőrök példáját,
röpke séta után visszatérünk az állomásra, onnan pedig átnézünk a 3-
as vonalára.

Szó, mi szó, tényleg jóval sötétebb a kék metró alagútja, amúgy a testvére
pontos mása. Mi is csak azért jöttünk be, hogy megnézzünk egy helyet,
amelyet a szakirodalomból már régóta ismerek, az utasok számára azonban
elérhetetlen. A piros, a kék metró, valamint a millenniumi földalatti vonalán
kívül létezik egy negyedik alagút is, ami két kilométeres félkörívet ír le a
belváros alatt. Ugyanolyan széles, mint a többi, ám a normál forgalomban
nem vesz részt. Az összekötő alagút - mint a nevéből is kiolvasható - a 2-es
és a 3-as vonal között biztosítja az átjárást. Ha a Deák térnél a peron felőli
ablakhoz állnak, egy pillanatra láthatják is a kereszteződést. Arra
természetesen már nem juthat idejük, hogy megfigyeljék a rámpákat is az
alagút szélén. „Tegyük fel, hogy a vonal egy távolabbi részén baleset
történik. A Deák térig még eljöhet a vonat, leszállítja az utasokat, majd beáll
az összekötő alagútba. A vezető a rámpán keresztül előresétál és megindul
visszafelé” - ismerteti a nyúlvány szerepét a főmérnök. Hasonló kitérők
épültek az Árpád hídnál és a Határ útnál is. Az összekötő alagút mégis
éjszaka a legforgalmasabb, amikor munkások, alkatrészek és építőanyagok
robognak keresztül rajta. Míg Vajda az alagútban kalauzol bennünket, a
párhuzamos vágányt egy hosszú szerelvény büdös gázolajszaggal pöfögi teli.
Hetente kétszer gyűjtik össze az állomásokról a felgyülemlett szemetet —
éppen most jött el az ideje.

Gigászi furat

Föld alatti túránk legkülönösebb állomásához érkeztünk. Kijövünk az

alagútból, hogy ismét a peron alatt találjuk magunkat. Emlékeznek, jártunk
már itt korábban is, amikor az ügyeleteseknél vendégeskedtünk. Most
azonban egy másik folyosót célzunk meg, azt, amelynek falán kábelek százai
futnak. Ugyanilyen sötét és szűk kábeljáratot találhatunk minden állomás
peronjában. A vezetékek címkéiről leolvasható, hogy a BKV-n kívül más
cégek is futtatnak itt kommunikációs csatornákat, ám nekik ezért bérleti díjat
kell fizetniük. Csigalépcsőn ereszkedünk egyre mélyebbre, szakértőink
lankadatlanul magyarázzák közben, hogy itt a csurgalék vizeket vezetik el,
erre meg a vágányokhoz találunk kijáratot, de a térérzékünk már fehér zászlót
lobogtat, a hajnal hátralevő részére befejeztük a tájékozódást. Ide a
munkásokat sem engedik le egyedül, rádió nélkül, mert ha valaki eltéved,
vagy lesérül, akkor órákig kereshetik.

Az igazi döbbenet akkor ér bennünket, amikor felkapcsolják a lámpákat.

Hihetetlenül tágas, a világítástól fátyolos fényben úszó alagút nyújtózik a
szemeink előtt. Az éjszakázástól tompa agyunk ekkor fogja fel igazán, mit is
jelent egy metró építése, és, hogy mi, akik naponta használjuk a rendszert,
milyen keveset ismerünk belőle valójában. „A főszellőző járat a felszínre,
egészen pontosan a Kempinski szálloda épületébe visz. Más kijáratok
parkokra, közterekre nyílnak, bejutni a metróba azonban szinte lehetetlen.
Annyira jól működik a riasztórendszer, hogy néha még a karbantartókat
is lekapcsolják a rendőrök” — mosolyog mérnökünk. A gigászi furat vége
felé vasszörnyek állnak: a hangcsillapítók ezek, amelyek arról gondoskodnak,
hogy az utcán ne halljuk a metró zúgását. Az alagútrendszer feladata a
szellőztetés, érezni is a felszín illatát a levegőben. Légmozgás nélkül
nemcsak az utasok lennének rosszul, hanem a szerelvények is elviselhetetlen
erővel tolnák maguk előtt a levegőt. „Ha napközben járnánk itt, lobogna a
hajunk, de talán a talpunkon sem maradnánk meg” — mondja Vajda Zoltán,
majd kikerüli minden metró rendszer legalattomosabb ellenségét: egy tócsát.
A beszivárgó vízzel folyamatos harcot vívnak, néhány falról akkora
cseppkövek lógnak, hogy Aggteleken sem látni nagyobbakat.

Az atombunker márpedig létezik

Kossuth tér, 0 óra 40 perc. Néhány nap elteltével újra a metróban

éjszakázunk. A karbantartókon kívül ma egy másik csapat is a mélybe készül.
Benkovics Zoltán pv. dandártábornok vezetésével a Fővárosi Polgári
Védelem emberei az F4-es bunkert ellenőrzik.

Hosszasan baktatunk a csőben a Deák-tér irányába, mire a monoton látványt

megtöri egy rácsos kapu. Különös alakú, magas terembe nyílik az ajtó.
Lépcsőkön folytatjuk utunkat, irgalmatlan mélység tátong alattunk és szédítő
magasság felettünk. Ez még a metró területe, egyike a rengeteg
szellőzőnyílásnak. A lépcső alján hivatalosan is elhagyjuk a földalatti
rendszerét és egy szűk folyosón belépünk az egykori tiltott övezetbe, az F4-es
bunkerbe!

Budapesten mindenki tudni vél valamit a Kossuth tér alatti világról. Akad,
aki óriásbunkerről beszél, más bizton állítja: szövevényes hálózat kapcsolja
össze az állami intézmények - Országház, Nemzeti Bank, Miniszterelnöki
Hivatal - pincéjét. A leginkább elterjedt városi legenda szerint a
Parlamentből egy titkos járaton keresztül lehet az F4-be jutni. Hogy mi ebből
az igazság? Nagyjából annyi, hogy az ország „főtere” alatt valóban többszintű
bunkerrendszer található. Valódi funkciója azonban egészen más, mint ami
közszájon terjed.

„Sokan leírták már, hogy ez volt Rákosi Mátyás titkos bunkere. Badarság.
Rákosi soha nem járt itt, talán a létezéséről sem tudott. Két korabeli
minisztérium védett helyeként működött a terület” -tart rövid történelemórát a
dandártábornok.
A világháború után, az 1950-es évek elején döntötték el, hogy a
metróépítéssel párhuzamosan titkos óvóhelyet létesítenek az állami- és
pártelit számára. Mivel a bunker ugyanolyan technikával készült, mint az
alagút, a vidékről felhozott bányászok azt hitték, hogy a metró egyik
nyúlványán dolgoznak. Az atombunker nagyjából kétezer fontos személynek
nyújtott volna fedezéket, sőt úgy tervezték, hogy szükség esetén akár az
ország vezetési pontjaként is működhessen. A veszély elmúltával a túlélők
metrón utazhattak volna a Keleti pályaudvar páncélvonataihoz. Hamar
kiderült azonban, hogy a politikusok nem tartanak igényt a hatalmas
létesítményre. Elképesztő mennyiségű pénz, kőkemény munka és erőfeszítés
vált teljesen értelmetlenné. Bár teszt üzemmódban sem használták soha, az
F4-es objektum létezésének titkát mégis szigorúan őrizték, a BKV mérnökei
is csak 1982-ben léphettek be ide először, hogy felmérjék a terepet. Amúgy,
ha működne, a mai napig ez lenne az ország legbiztonságosabb bunkere.

„Úgy 40-50 méterrel lehetünk a felszín, és tíz méterrel a metró alagútja alatt”
— veszi át a szót Szokoli Gábor pv. (Polgári Védelem) százados, miközben
behúzott fejjel igyekszünk az elhagyatott bunker belsejébe. Nem tudom hol
lehetünk, talán a Kossuth tér és a Szabadság tér között. Errefelé magas az egy
négyzetméterre jutó bunkerek száma. Annak idején magam is jártam a Magyar
Nemzeti Bank Szabadság téri székházának alagsorában, ott, ahol közel
száz éven keresztül őrizték az ország készpénz tartalékait. Annyi bankjegy és
aprópénz hevert az értéktárakban, hogy szállítás idején targoncával kellett
mozgatni az „árut”. Ma már nincsenek bankók a Szabadság-téren, egy modern
létesítménybe vitték a nemzeti vagyont, az egykori trezorokat pedig átépítik
szerverszobává. Úgy hírlik, hogy ez a jövő vár az F4-es objektumra is, a
közeljövőben vállalkozók számítógépteremmé alakítanák.

Utazás az ’50-es évekbe

„Nem kapcsolódnak össze a bunkerrendszerek és nincs semmiféle átjáró a

Parlamentbe, legalábbis mi nem tudunk róla” - oszlatja el a mítoszokat
Szokoli. Vagy mindenki tökéletesen játssza a szerepét, vagy lassan tényleg le
kell számolnunk az összeesküvés-elméleteinkkel.

A szűk alagútból előbukkanva válaszút előtt találjuk magunkat. Lefelé és

felfelé is vezet lépcsősor, mi pedig inkább az utóbbit választjuk. „Az alsó
szintek mindig vizesebbek” - indokolja a döntést a százados. A következő
terembe lépve kifut a számon egy megjegyzés: hú, azanyja! Az atombunker
majd’ olyan méretes, mint maga az alagút. Hosszú percekig gyalogolunk a
hatalmas hodályban, de csak nem akar véget érni. „H-alaprajzú a terület, és
kész labirintus, jobb ha nem kószálnak össze-vissza” — kapjuk a
figyelmezetést. Mint a Polgári Védelemben szinte minden, az F4-es objektum
pontos adatai is titkosak, így csak annyit tudunk meg, hogy az óvóhely 2000-
2500 m2-es lehet. A bunkert saját, négyezer köbméteres kapacitású légszűrő
berendezéssel látták el, amely a radioaktív por ellen is védelmet nyújt. A
műszaki berendezések mind az ötvenes évek csúcstechnikáját képviselik: 30
kilowatt termelésére képes generátor adta az energiát, a 150 köbméteres
víztartály pedig a tiszta vizet. Más kérdés, hogy a böhöm nagy vasakhoz
negyven éve szinte senki sem nyúlt.

A gépterembe lépni igazi időutazás. Rozsda és kosz borítja a masinákat, a fal

mellett pedig egy olyan sörösüveg áll, amelyet már évtizedek óta nem
forgalmaznak. Valahogy itt maradt, csakúgy, mint az a temérdek akkumulátor,
amelyek az egyik teremben rohadnak.

A bútorokat, az egykori tanácsterem felszereléseit réges-régen elhordták, a

vécékre, piszoárokra és mosdókagylókra azonban senki sem tartott igényt. A
bunker szívében már tócsákban lépkedünk, lehet, hogy kár volt flancos
cipőben vállalkozni a kirándulásra, ráadásul a Rákosi-érából származó
világítás is egyre gyakrabban pislog.

Üres a gang

Pontos címe nyílt titok, hivatalosan azonban még most sem illik arról a romos
házról beszélni, amely a bunker másik, felszíni kijáratát rejti. Annyi publikus,
hogy az épület valahol a Tőzsdepalota mögött áll. Utcafrontja lakott, belső
gangja azonban évek óta teljesen üres, négy emelet magasan minden ablak
sötét. Állítólag pártirodák, vagy minisztériumi helyiségek lehettek itt valaha,
az biztos, hogy csak megbízható kádereket avattak be a ház titkába. A
bunkerbe vezető lépcsősort és a liftet egy, a gang közepén álló betonhenger
takarta, amit nemrégiben bontottak el. „Ha létezik az F4-es, akkor
valahol lennie kell egy F3-as bunkernek is” - állapítjuk meg visszafelé,
az alagút felé botladozva. Kiábrándítanak bennünket, nincsen, mert az F betű
a földalatti szót jelöli, a 4-es szám pedig a metróépítés idején a munkaterület
jelölésére szolgált. Óvóhelyek persze vannak a metróban, mi több, maga a
rendszer egyetlen óriási bunker, ahol 220 ezer ember számára lenne hely. „A
kisföldalatti és az épülő 4-es metró nem alkalmasak óvóhelynek. Előbbi
túlságosan közel van a felszínhez, utóbbi pedig másfajta technikával épült.
„A kelet-nyugati vonalon azonban három, az észak-délin pedig kilenc szektort
tudunk kialakítani. Mindegyik szektort hatalmas elzárókapuk védik a külvilág
hatásaitól” - ecseteli a százados.

Mindez úgy működne a gyakorlatban, hogy bombázás esetén az összes

mozgólépcső lefelé szállítaná a menekülő polgárokat. Amikor megteltek az
alagutak és a peronok rettegő emberekkel, bezárják a fél méter vastag
kapukat. A módszerben az egyszerűsége a lenyűgöző: mintha csak
bedugaszolnák az alagutat. Masszív szerkezetek a kapuk, még az
atomrobbanást követő léglökés hullámainak is ellenállnak, ha kell. Ritka
alkalom, hogy zárva lássa őket az ember, hiszen egy-egy szerkezetet hat
évente, az úgynevezett szektorpróba kedvéért mozgatnak meg. Gyakorlaton
kívül eddig egyetlen egyszer merült fel, hogy aktivizálják a monstrumokat.
2006 nyarán az áradó Duna miatt fontolgatták a Batthyány-téri állomás
hermetikus lezárását. Ügyes tervezésüknek köszönhetően a metrósok két perc
alatt akár kézi erővel is a helyükre húzhatják a kapukat. Hogy kik
lesznek ezek a hősök, akik a világégés közben nem veszítik el a fejüket,
hanem megpróbálják menteni a menthetőt? A Polgári Védelem
emberei mellett a BKV 1500 munkatársát is kiképezték a vészhelyzetek
kezelésére. Minden érintett tudja, hogy amikor megkapja a hívó szót, mely
szektorba kell rohannia, hogy segítsen honfitársain.

A szektorokba zárt 9-36 ezer ember a túlélésre számíthat, luxus-

körülményekre nem. Ágyak nincsenek, a szerencsések legfeljebb a
metrókocsikban hajthatják álomra a fejüket. A löld alatti raktárakban ládákba
csomagolt egészségügyi sátrak és paravánok várják a III. világháború
kezdetét. Élelmiszerkészleteket badarság lenne felhalmozni, ezért
atomháború elől menekülve mindenki lakjon jól otthon.

A városlakók a síneken, vagy a peronokon gubbasztva tölthetnének el két-

három napot. Mosdók nélkül azonban betegségek terjedhetnének el az
összezárt populációban. Az alagútban be is térünk egy vészhelyzet esetére
fenntartott vizesblokkba. A szép, tiszta vécékben még senki sem végezte
dolgát, remélhetőleg nem is fogja, de a biztonság kedvéért minden nap
ellenőrzik a szivattyúk állapotát.

Gyakorlatilag csak néhány gombot kell megnyomni ahhoz, hogy a budapesti

metró önellátó üzemmódra kapcsoljon. Ha nem lehet többé a külvilág
forrásaira számítani, akkor beindítják az egy megawatt teljesítményű, egy
kisebb város energiaellátására elegendő dízelgépeket, a felszíni szellőzést
pedig mesterségessel váltják fel. Ha jönne a harci gáz, vagy az atom, a metró
felkészülten várna rá!
ILLÚZIÓGYÁR

H ,E S H - EGYENESEN AZ RTL KLUB

STÚDIÓJÁBÓL

Nincs Mónika Show a folyosókon, nem énekelnek felfedezésre váró

tehetségek az aulában, ám minden második szembejövő arca ismerősnek tűnik
valahonnan — az RTL Klub budatétényi székházában várunk arra, hogy a
biztonsági őr vendég kártyát nyomjon a kezünkbe. Az acélosan modern és
rideg előtérben rengeteg tévéképernyő villog, talán sejtik melyik csatorna
megy éppen.

Mindenkire másként hat az első látogatás egy tévészékházban. Sokak számára

a körséta a díszletek között egyenlő az illúziók sárba tiprásával. A stúdióról
kiderül, hogy minden csak nem csillogó, az imádott sztárról pedig, hogy
morcos, arrogáns és még a parfümje is émelyítő. Aztán ott a másik véglet,
hogy éppen a látszat mögötti világgal esünk szerelembe. Minél több forgatást
ültem végig a színfalak árnyékában, annál jobban megtanultam tisztelni a
profi tévéseket. Kicsit olyanok ők, mint a sportolók: senkit sem érdekel, hogy
milyen gyorsan futják a százat az edzésen, ha ott, és akkor, az olimpián
rosszul sikerül a rajt. A műsorvezetőknek, operatőröknek, szerkesztőknek is a
forgatás napján, a reflektoroktól felforrósodott levegőben kell bizonyítaniuk.

Töredelmesen elnézést kérek mindenkitől, aki számára ez bántó, de a

tévéknél járva mindig az jut az eszembe, hogy szép kis viperafészkek ezek!
Nagy a verseny a média minden ágánál, ám sehol sem olyan intenzív, mint az
országos kereskedelmi csatornáknál. Érthető, hiszen a tét is itt a legnagyobb.
Aki be akar kerülni a köztudatba, csakis a két nagy egyikénél valósíthatja
meg az álmait. Az ego és az érvényesülni vágyás majd szétfeszíti az épületet.
És persze sehol sem különül el egymástól a siker és a bukás olyan élesen,
mint egy tévénél. Látványos mind a kettő. Az örökké pezsgő, pletykás,
titkolódzó illúziógyárakba mindig élmény benézni.

A hazai piacvezető csatorna új központja 2005-ben készült el és ez volt az

első olyan épület Magyarországon, amelyet kimondottan egy televízió igényei
számára terveztek. Előtte egy fehérvári úti, kissé szűkös irodaépületből
sugározták műsorukat. A külvárosban terpeszkedő monstrum rejti a Barátok
közt Mátyás terét, a Rózsa presszót, és az említett szappanopera szinte összes
helyszínét. Itt veszik fel a Heti Hetes, az Esti Showder, a Csillag Születik,
valamint a Híradó adásait, és e falak között zümmög szüntelenül az
adáslebonyolító berendezés is, amely otthonok millióiba küldi szét az előre
betáplált műsorfolyamot. Egy ablaktalan irányítóteremhez kapcsolódó
méretes szervert tessék elképzelni. Erre korábban beta kazettákon, ma pedig
fájlok formájában viszik fel az egész napos programot műsorokkal,
reklámblokkokkal együtt. A rendszer tartalék áramforrásokkal is el van látva,
így egy hosszabb budatétényi áramkimaradás esetén sem maradunk esti
betevő Barátok közt nélkül.

„Jöjjenek, indulunk a newsroomba” - szólít meg bennünket Kotroczó Róbert

hírigazgató titkárnője. A liftben magunk elé engedjük Orosz Barbara
színésznőt - vajon mi dolga lehet ebben az épületben? -, és már emelkedünk
is fel a második emeletre, a Híradó szerkesztőségébe.

Kotroczó ajtaja tárva-nyitva áll, és mint kiderül, így találnánk a nap bármely
szakában. Könnyen adódhat olyan helyzet, amikor a kollégáknak be kell
rohanniuk a főnökhöz. „A Híradó mindig is kitüntetett figyelmet kapott a
tévék belső életében. Annak idején a Magyar Televízióban őr védte a stúdió
bejáratát és külön belépőre volt szüksége annak, aki ide készült” — nyitja a
beszélgetést a televíziós szakember.

A hírekre előre meghatározott idő jut a csatornánál, amit a műsor készítőinek

másodperce pontosan be kell tartaniuk. Ha mégis történne valami a világban,
ami miatt érdemes borítani az egész tévéműsort, akkor Kotroczó feladata,
hogy intézkedjen,

„Az RTL Klubnál három-négy ember jogosult belenyúlni az adásfolyamba.

Amikor például 2004-ben megkaptuk a hírt, hogy bomba robbant Madridban,
azonnal tárcsáztam Kolosi Péter műsorigazgató számát, hogy meggyőzzem, a
feje tetejére kell állítani a programot” - idézi fel a tévés. A digitális
adáslebonyolító rendszert is úgy állították be, hogy szükség esetén
hatpercenként meg lehessen szakítani a programot és beiktatni egy gyors
hírblokkot. „Néha elég csak egy szöveget végigfuttatni a képernyő alsó
harmadában, amiben közöljük a friss hírt a nézőkkel, de nem keverjük le az
éppen futó műsort, inkább megvárjuk a részletekkel a Híradó kezdetét. Úgy
tíz percet vesz igénybe az egész folyamat. A stúdió azonnali kapcsolása már
egy kicsivel nehezebb ügy” - vázolja fel a gépezet működését Kotroczó.

Műholdat kapcsolj!

Élő adások esetében a műholdas kocsik lépnek akcióba, ám velük

megtörténhet, hogy elakadnak a forgalomban, vagy nem tudnak csatlakozni a
megfelelő műholdhoz. A magas épületekkel leárnyékolt belváros ebből a
szempontból fokozottan nehéz terep. Az őszödi beszédet követő zavargások
pedig pont itt zajlottak. „A tüntetők már az MTV székházat ostromolták, mi
pedig téptük a hajunkat, mert az autónk a Kossuth téren ragadt. Őrjítő érzés
volt. Egy másik csatorna képeit kellett átvennünk, hogy a nézők élőben
követhessék, mi történik a Szabadság-téren. A központból rá tudunk állni
idegen műholdakra is, látjuk, miket sugároznak. Ha szükségünk van valamire,
megvesszük tőlük” — mondja vendéglátónk. Amikor New Yorkban
összedőltek az ikertornyok, a tévék a világ minden táján a CNN élő képeiért
küzdöttek. Kotroczóék is. Végigtelefonálták a fél világot, mire sikerült
nyélbe ütni az üzletet. Abban a pillanatban, hogy bejött a fax a szerződéssel,
kapcsolták az amerikai képsorokat. „Elég az elméletből, nézzük meg, hogyan
is történik ez a valóságban! Megmutatom a hírszerkesztőségünket, a
newsroom-ot” — invitál az igazgató.

Nem esek hanyatt a meglepetéstől, a hírközpont pont olyan, mint bármelyik

szerkesztőség. Nagy terem, sok asztal, állandó hangzavar, plusz egy ismerős
arc, Szellő Istváné. A két műsorvezetővel nem kivételeznek, ők is a közös
„dühöngőben” ülnek, akárcsak a többiek. Kevéssel az élő adás kezdete előtt
a riporterek a vágószoba és a számítógépük között rohangálnak. A tévések
állítják: ez egy igen csendes nap. Mindössze egy stábot várnak még a
központba, akik adósak egy utolsó pillanatban leforgatott politikai anyaggal.
Állítólag már Budaörs környékén tartanak, van rá remény, hogy időben
beessenek a képsorokkal és felmondják alá a szöveget. Nem ártana, mert
a szerkesztők ezt a témát szánják vezető hírnek. Minden elismerésem a
híradósok idegrendszerének. Egy lapzártába is könnyű beleőszülni, ám míg
az újságnál öt-tíz perc csúszás miatt nem dől össze a világ, itt a főcím
kezdetekor mindennek klappolnia kell. Az utolsó, késő esti bejelentkezés után
csend borul a szerkesztőségre, az ügyeletes operatőr is hazamegy. Két
szabály van: alkoholt nem ihat és a városban kell maradnia. Ha riasztják, az
első útja a központba vezet, hogy felvegye a használtan is 12 millió forintba
kerülő kamerát, majd irány az esemény helyszíne.

Nem időzünk tovább a newsroomban, továbbállunk a következő,

képernyőkkel és adó-vevő berendezésekkel telezsúfolt helyiségbe. Ide futnak
be a kész riportok a világ minden tájáról. „Remek cserepiacunk van a többi
RTL érdekeltségű csatornával. Mindenki feltölti a közösbe, amije van, hátha
érdekel valakit a cégcsoporton belül. Különböző hírügynökségektől is
kapunk riportokat. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, kevés a jó anyag.
Ha külföldi témáról van szó, ugyanazokat a képsorokat küldi mindegyik
hírügynökség. Meg van kötve a kezünk” - magyarázza Kotroczó, hogy miért
látjuk egy este minden hírműsor végén ugyanazt a baltimore-i állatkertben
született albínó zsiráfot.

Digitális máz

Negyedórával a Híradó kezdete előtt Szellő István még kényelmesen

olvasgatja a szövegeit. „Nem vagyok én nő, csak beleugrom az előre
kikészített öltönybe és kész” - magyarázza a magyar rekorder. Szellő 13 éve
vezeti az országos csatorna esti hírműsorát, túlszárnyalva ezzel összes
elődjét. Állandó partnerével, Erős Antóniával 12 évet húztak le egymás
mellett. Érzik egymás minden rezdülését. Ezen az estén azonban István
kénytelen egyedül megbirkózni a hírekkel, mert Antónia éppen a
szabadnapját tölti.

Szellő ma egyszer már - tévés szlenggel élve - „kiült a képernyőre”, adott

egy kis ízelítőt a Híradó tartalmából. Szakszlengben csak „combos promó” a
rövid hírelőzetes neve, mert itt a nemcsak a műsorvezető felsőteste látszik,
hanem a lábai is. Az igazi fellépés, az esti 27 perc még hátravan. „A
felkonferáló szövegeinket mi írjuk, a saját ízlésünk szerint, ebbe senki sem
szól bele” - ecseteli a stúdió felé vezető lépcsősoron rohanva a híradós.
Egyszerűbb volna a két méterre lévő liftet használnia, de nem teheti. A
tévézés egyik különös szabálya, hogy élő adás előtt a műsorvezető nem
szállhat felvonóba, hátha beragad, akkor pedig ugrott a bejelentkezés.
Mindössze öt perc van kezdésig, nagy hajrával az a bizonyos politikai riport
is elkészült, mi pedig Szellő után beosonunk a stúdióba.
A Híradó kezdetekor a nézők azt látják, hogy a kamera képe egy hatalmas,
modern, csupa fém és üveg építményben mozog, majd ráközelít a pult mögött
ülő műsorvezetőre. Mindez a digitális kor illúziója, bár a hátteret úgy
rajzolták meg a szoftver fejlesztői, hogy az akár a valóságban is felépíthető
legyen. Ha benézünk a virtuális máz alá, akkor egy meglepően aprócska, —
talán hatvan négyzetméteres — kék falú helyiséget találunk. „Bluebox padló,
töröld meg a lábad belépés előtt” — figyelmeztet az ajtón a felirat. A
bluebox technika jól bevált televíziós módszer. Lényege az, hogy az egyik
kép — ez esetben Szellő - mögé egy másik videót montíroznak. A
technika képes tökéletes, térhatású élményt varázsolni a háttérbe. Ha a
tévés, vagy a kamera megmozdul, a rendszer a másodpercek tört része alatt
újrarajzolja a látványt. Ügyelni kell rá, hogy a műsorvezető nehogy kék ruhát
viseljen, mert akkor ugyanúgy láthatatlanná válik, mint a kék háttér.

Ha legközelebb Híradót, Fókuszt, Fél kettőt, vagy XXI. századot látnak,

jusson eszükbe ez a stúdió. Mindet innen sugározzák.

A díszlet egyetlen valóságos, kézzel fogható eleme maga a pult, a többi

számítástechnikai grafika. Szellő és a kollégái semmit sem érzékelnek a hátuk
mögött elterülő város látképéből, a riportok előtti vágóképekből. Ők csak
ülnek a nagy kékség közepén és ha kíváncsiak rá, hogy vajon mit látnak
belőlük a nézők, akkor vetnek egy pillantást a kamera alatti
kontrollmonitorra.

Elő adás közben a műsorvezetőn kívül a stúdióban mindössze a két operatőr

tartózkodhat. Ahogyan Szellő fogalmaz, ők a leghűségesebb nézői. A többiek,
a szerkesztő, a rendező és a technikai munkatársak egy ajtóval arrébb figyelik
a fejleményeket. Pár másodperccel a főcímzene előtt mi is átszökünk
hozzájuk a csúcstechnikával felszerelt vezérlőbe.

Elkezdődik a Híradó. Szellővel és a tudósítókkal mikrofonokon keresztül

kizárólag a rendező beszélhet. „Figyelj Pista, mindjárt te jössz! Mi lesz a
végszavad Gergő, csakhogy István felkészülhessen? 50 másodperced van,
próbáld tartani! Vége, főcímet kérek” — osztogatja az utasításokat a rendező.
Az Ukrajnából bejelentkező tudósító pár másodperccel hosszabb ideig
beszél, mint kérték, a csúszás azt jelenti, hogy az egyik riportot ki kell venni
a műsorból. Valaki ma feleslegesen dolgozott, a munkája a virtuális
szemétládában landol. Talán eláll a téma holnapig, talán felülírja az idő.
Miközben a rendező és a szerkesztő a monitorokon és a kameraállásokon
tartják a szemüket, a hangmérnök a 30 millió forintot érő pult fölé
hajolva ellenőrzi a technikát és a súgógépet. Csodálkozom azonban,
hogy senki még egy kósza pillantást sem vet a sarokban álló tévére, a
konkurencia hírműsorára. „Majd később megnézzük” - legyintenek
a szerkesztők. Először a saját estéjüket akarják levezényelni.

Krach

„Súgógép nélkül ezt nem lehet profin csinálni. Szívesen beültetném ide azt,
aki az ellenkezőjét állítja” - sóhajt fel Szellő az élő adás után. „Hihetetlenül
sok mindenre kell egyszerre figyelni. Ott van például állandó ellenfelünk, az
idő. Soha, egyetlen adás sem alakul pontosan a tervek szerint. Hol spórolni
kell a másodpercekkel, hol meg lassítani egy kicsit. A súgógépet kezelő
kolléga már ismeri mindannyiunk beszédsebességét, és úgy tekeri a szöveget,
ahogyan az nekünk kényelmes. Messze vagyunk már attól, amikor az MTV-
ben ragasztószalaggal összeillesztett papírokról olvastuk fel a
híreket. Leblokkolni nem szoktam, nem is alkalmas a feladatra az, aki
megkukul a kamera előtt. Élő adásban már egy-két másodperc csend is
az örökkévalóságnak tűnik. A technikai bakikkal, a rendszer lefagyásával
azonban nem lehet mit kezdeni. Bármikor beüthet a krach.”

És be is üt. Szellő fülhallgatója például süket maradt adás közben, amit ő

heves kézjelekkel és erélyes mondatokkal próbált a technikusok tudtára adni.
Arról azonban sejtése sem volt, hogy a vidéki riport alatt ő is adásban
maradt és szolgálati közleményeit hárommillió ember figyeli. Antónia és
István gyakran beszélgetnek pár percet a szignóra várva, de a stúdió nem az a
hely, ahol a magánéletét tárgyalja ki az ember. Ahol kamera és mikrofon van,
onnan előbb-utóbb minden kiszivárog. Káromkodni ugyancsak tilos,
emlékezzünk csak Sebestyén Balázsék évekkel ezelőtti kínos poénkodására.
Mi több, politikai véleményt, sőt úgy általában véleményt sem mond az
ember, legyen világosító, vagy műsorvezető, az önkifejezésre ott a teljes
épület. „A váratlan humoros helyzeteket azonban nehéz kezelni. Valahogy
mindig akkor tör rá a nevethetnék az emberre, amikor a legbrutálisabb hírt
kell felkonferálnia.”

Másfél milliárdos plafon

Magyarország legnagyobb stúdiójában a plafont nézve álmélkodunk. A 820
négyzetméteres terület fölött másfél milliárd forint értékű lámpaerdő
biztosítja a fényhatásokat. 512 darab reflektor, nyolc állandó kamera —
ismertetik a pontos paramétereket. Az Esti Showder Fábry Sándorral
próbáján téblábolunk, magát a házigazdát már bőszen sminkelik, odakinn
pedig a korán érkező nézők igyekeznek a ruhatárba. Gyorsan elkapkodják a
borsos árú jegyeket a három órás forgatásra. Nincs ez másként a Heti
hetessel sem, egyedül a Mónika Show nézői voltak azok, akik nem pénzt
adtak, hanem kaptak a részvételükért. Nekik egy alkalommal három-négy
adást is végig kellett ülniük, ami túlmutat az élvezhető mennyiségen.
Míg Fábry showját és a Heti hetest az aktualitása miatt egyesével veszik fel,
a kvízekkel, játékokkal és a naponta jelentkező beszélgetős műsorokkal más a
helyzet. Hogy minél kevesebb ideig foglalja a helyet a díszlet, tömbökben
rögzítik a műsorokat: három nap alatt lenyomnak akár kilenc adást is. Szép
kis maraton ez a képernyősöknek, háttérembereknek egyaránt.

Két nagyobb stúdió kapott helyet az RTL Klub álomgyárában. A kisebbik

többek között a Széfnek és a Heti Hetesnek, míg a méreteivel a közszolgálati
8-as stúdióját is felülmúló nagyobbik a Csillag születiknek, a Szombat esti
láznak és az Esti Showdernek ad otthont. No nem egyszerre! Arra azért még
itt sem lenne elegendő tér. Egy hete kezdték a díszlet építését, hogy az Esti
Showder felvételre minden készen álljon, majd alighogy Sándor elsütötte az
utolsó poént, már pakolják is vissza a kellékeket a dobozukba.

Most azonban még takarítónők suvickolják a jól ismert kanapé körüli padlót,
technikusok próbálják el, hogyan bírja követni a kamera a lengőajtón kilépő
vendégeket. Megy ez, mint a karikacsapás, elvégre közel 250 adás áll a
csapat mögött. Kovács Kristóf producer most is ugyanúgy rohangál fel-alá a
stábtagok között, mint tizenkét éve, amikor mindent egy lapra tett fel és
bankkölcsönökből leforgatta az első késő esti, humoros talkshow-t.

Kovács Amerikában, Jay Lenonál gyakornokoskodott, ott leste el a

műsortípus aranyszabályait. „A Late Night Show-nál pontosan kidolgozott
módszereket alkalmaznak a világítástól kezdve a kamerapozíciókon át az
asztal és a szék szögéig. Kár lett volna ezeken változtatni. Ez azonban csak az
alap, egy üres lap, amit mi töltünk meg tartalommal” — jelenti ki a producer
állandó helyén, a színpad bal szélén ülve. Fábry így bármikor kinézhet rá, ha
valamire szüksége van és Kristóf is jelezheti a kívánságait. A producer egy
kis készülék segítségével forgatás közben is el tudja érni az összes
kollégáját.

Geg és fröccs

„Összesen mintegy 350 ember dolgozik az Esti Showderben. Szövegeit és a

poénokat elsősorban Sándor írja, hat-nyolc barátja segít neki a gegek
kitalálásában” - magyarázza Kovács Kristóf. Ezt nagyjából úgy kell
elképzelni, hogy fröccsözés közben ötleteinek, - ami pedig megtetszik nekik,
papírra vetik. Bár a produkcióban egyértelműen Kovács a főnök - ő
birtokolja Fábry televíziós jogait - semmi sem történik a showman engedélye
nélkül. „Keddenként együtt ebédelünk Sándorral és a legközelebbi
tanácsadóival. Ilyenkor döntjük el a fontosabb kérdéseket, például, hogy kik
lesznek a vendégek. Fábrynak vétójoga van. Akit nem szeretne a stúdióban
látni, az nem is jön” — teszi hozzá. Ezek az ebédek arra is jók, hogy egy
kicsit képbe hozzák a napi aktualitások iránt nem túlságosan fogékony
humoristát. Súgógép nincs, pontosabban hol Jánosnak, hol pedig
Ferencnek hívják azt a stábtagot, aki papíron mutogatja az előre felírt
néhány programpontot Fábrynak, ha a magyarázás hevében elfeledkezne
róluk.

„Mennyire vannak előre lezongorázva a kérdések és a válaszok?” -

érdeklődöm. Nézőként néha úgy tűnik, mintha előre megkomponálták volna az
egész beszélgetést, máskor pedig a vendégek szinte házhoz mennek a
pofonért. Lothar Mattháus és Friderikusz Sándor például egyenesen le
akarták tiltatni a velük készült részt, de valószínűleg Baló Júlia sem élete
legkellemesebb öt perceként tartja számon a szereplését. „Minden vendéget
előzetesen meglátogatnak a szerkesztők, kifaggatják őket, és a legjobb
sztorikból feljegyzést készítenek Fábrynak. Ezeket nyugodtan használhatja, ő
azonban azt mondja, ami a színpadon az eszébe jut. Előfordul, hogy a
vendég kiköti, mi az a téma, amiről egyáltalán nem akar beszélni. Ezt
mi tiszteletben tartjuk. Más kérdés, hogy Sándor esetében mindig érhetik
meglepetések az embert” - mondja a producer.

Valóban, Fábry nem egyszerű természet. Kezdetben Kovács Kristóffal is

voltak vitáik, de mára valahogy összecsiszolódtak. „Rivalizálás,
korkülönbségből adódó nézeteltérések, nem ment könnyen. Aztán rájöttünk,
mindkettőnknek közös az érdeke: az, hogy a műsor a lehető legjobb legyen.
Ehhez tartjuk magunkat azóta is.” Kovács sietve távozik, a kezdés előtt
gyorsan megvacsorázik, mert hosszú még az éjszaka. Tényleg az. Sándor
profin löki a poénokat, gyakorlatilag az egész anyag képernyőképes, de azért
három óra még ebből is sok.

Műsorzárás

A némileg kisebb stúdióban az RTL Klub másik presztízsműsora, a Heti

hetes díszletei árválkodnak. Ide péntek esténként költözik be az élet. Adás
előtt ki-ki otthon készül a szereplők közül. Bajor Imre és Kern András egy-
két pohár viszkivel, illetve Unicummal edz — épp csak annyit hörpintenek,
amennyitől lazább lesz az ember. Farkasházy jegyzetekkel, Jáksó pedig
leginkább udvarlással készül. Mielőtt bevonulnának a stúdióba, egy VIP-
szobában hergelik egymást a hetek. Aszpikos szendvics, süti és néhány
újságíró, beszökdöső rajongó mindig van körülöttük. Előző nap megkapták a
kommentálandó történeteket, mindegyikük le is firkantott pár poént, de a
témákról nem beszélnek. Farkasházy „Teddy” le is inti a kollégákat, ha szóba
hozzák az aktuális híreket. „Ezt tartogassuk a felvételre” - mondja ilyenkor.
Izgalomnak a szűk irodában nyoma sincs, Hernádi Judit - bár mindig
megfogadja, hogy nem eszik - a pogácsák között válogat, Hajós a gitárját
pengeti, legfeljebb az új vendégek feszültek kissé. Nekik Ónodi György, a
műsor producere és szíve mindig elmondja előre: nem várjanak
előzékenységet a törzsgárdától. Itt farkastörvények uralkodnak. Ha szóhoz
akarnak jutni, vágjanak közbe, legyenek kemények! Ettől pörgős a műsor.
Összeszokott csapatról van szó, nehéz felvenni velük a ritmust, de aki hisz
magában, és van érzéke a műfajhoz, annak sikerül. A jó három órás
forgatás szünetében Ónodi felcsap „edzőnek”. Bemegy a sztárok
„öltözőjébe” és ha kell biztatja, ha kell, felrázza a csapatot. Sok múlik a
közönségen is. Ők nem csupán fizető nevetőgépek. A poénokra reagáló, aktív,
hálás közönség jobban spannolja a humor nagyágyúit, mint bármely ajzószer.
Arról nem is beszélve, hogy a közönség nevetése a szerkesztőknek is sokat
segít abban, hogy mit érdemes megtartani, és mit vágjanak ki a műsorból.

Maga a vezérlő mindkét stúdióban közös, esküszöm, hogy a Heti hetes alatt a
rendező és a technikusok szórakoznak a legjobban. Két kamera kapcsolása
közben szabályszerűen szurkolnak a szereplőknek.

Az épület hátsó traktusa egy külön világ, a Barátok közt birodalma.

Olyannyira védik a vetített részek előtt fél évvel járó sorozat csattanóit, hogy
ide még az RTL Klub dolgozóinak többsége sem léphet be. Mi több, a
szereplők sem tudják pontosan, hogy kik azok az írók, akik az ő életük fonalát
gombolyítják. Amikor egy korábbi látogatásom alatt leültem a Rózsa presszó
egyik asztalához, átfutott a fejemen a gondolat: vajon hány millió rajongó
cserélne most szívesen velem. Egyedül azt bántam, hogy nem Balogh Edina
— alias Kinga - szolgálta fel a kávét, az illúzió amúgy tökéletes volt.
Működött a sörcsap — legalábbis valami csordogált belőle — a Berényi-
ház udvarára nyíló lakásajtókon pedig azoknak a szomszédoknak a neve is fel
van vésve a táblákra, akik még soha nem bukkantak fel a sorozatban. Most
azonban nem zavarjuk a Mátyás-tér nyugalmát, véget ért a késő éjszakai
híradó, talán az adáslebonyolító sem zúg már. A műsornak mára vége.

SZIGORÚAN BIZALMAS

A HATALOM KÖZÉPPONTJA, A MINISZTERELNÖKI

DOLGOZÓSZOBA

Valahogy soha nem jött össze. A rendszerváltás óta - Antall József

kivételével — mindegyik miniszterelnökkel találkoztam, készítettem interjút,
egy időben pedig a Parlamentbe is szinte naponta jártam, mégsem jutottam be
abba a szobába, ahol a legfontosabb döntések születnek. „A miniszterelnök
úr két órára várja önöket” - mondta egy alkalommal a sajtos. „Az
irodájába?” — kérdeztem vissza csillogó szemekkel, de mindig lesújtó
választ kaptam: nem, egy kávézóba, mert az mégiscsak lazább, lesz egy
tévéfelvétel, majd utána, Veszprémben tart kormányülést, a szünetben kapunk
tíz percet. Maradtam hát az üvegajtón túl, ott, ahol a sajtó számára jelöletlen
határt húz az országgyűlési protokoll, és kíváncsian leskelődtem befelé a
külföldi vendégek előtt kitáruló aprócska ajtón, amely a Munkácsy-
teremből a dolgozószobába vezet. Amerikában az Ovális-iroda szőnyegével
is mázsás szakirodalom foglalkozik, idehaza azonban csak az tudhat meg
valamit az ország irányítóterméről, aki átlépi azt a bizonyos küszöböt. Ez
végül sikerült, és láthattam a szobát nyüzsgő méhkasként, valamint üresen
ásító teremként is.
Horn északon, Orbán középen, Medgyessy délen

A jelenlegi miniszterelnöki dolgozószoba leghíresebb lakója Nagy Imre volt,

aki 1947-ben az Országgyűlés elnökeként költözhetett be. A szobában készült
fényképek ma is láthatóak a Nagy Imre emlékházban. A rendszerváltásig az
Elnöki Tanács elnökei, vagyis Szakasits Árpád, Rónai Sándor, a pozícióját
15 éven keresztül megőrző Dobi István, Losonczi Pál, Németh Károly és
Straub F. Brúnó adták egymásnak a kilincset. A demokrácia beköszöntét
követően Magyarország első köztársasági elnöke, Göncz Árpád járt e falak
közé dolgozni kerek tíz éven keresztül. Mádl Ferenc is ebben a szobában
kezdte az elnöki ciklusát, ám csak addig maradt, amíg elkészült új hivatala
a Sándor Palotában. Amíg az államelnökök uralták a Parlament déli szárnyát,
addig a miniszterelnökök az északi részen kaptak irodát. Antall József és
Horn Gyula is itt, az 58-as helyiségben dolgozott. Szobájukból a Dunát nem,
a Néprajzi Múzeumot azonban kiválóan láthatták. Első választási győzelmét
követően Orbán Viktor komoly építkezésbe kezdett, hogy abból a Parlament
középső részén elhelyezkedő szobából irányíthassa az országot, amelyet az
épület tervezője, Steindl Imre is a kormányfőnek szánt. A 36-os számot
viselő iroda ugyancsak a főemeleten helyezkedik el, közel a Kupolateremhez,
a vendégek által használt VII-es kapu felett. Amikor Orbán átadta hivatalát az
utódjának, állítólag negyven percen keresztül beszélt a tárgyak történetéről.
Medgyessy Péterrel azonban az antik bútorok sem feledtették a tényt, hogy
négy vendégnél többet nem fogadhatott egyszerre, ezért Mádl költözése után
azonnal lecsapott az üresen maradt szobájára, ahová Gyurcsány Ferenc és
Bajnai Gordon is követték. Orbán egykori, Kossuth térre néző irodáját
Sólyom László köztársasági elnök kapta meg pihenő és tárgyaló helyiségnek,
amit az államfő kizárólag akkor használt, amikor egy-egy ülésnapon a
Parlamentbe látogatott, amúgy kulcsra zárva álldogált. E sorok
papírra vetésekor ismét a Fidesz elnöke készül arra, hogy átvegye a
kormányrudat, bár az még nem teljesen világos, hogy honnan akarja irányítani
az országot. Minden valószínűség szerint visszakéri a régi irodáját Sólyom
Lászlótól. Komolyabb nemzetbiztonsági átalakításokra itt már nem lesz
szükség, hiszen a köztársasági elnök szobája is a szigorúan védett
kategóriába tartozik. (A miniszterelnöki dolgozószobák pontos
elhelyezkedését a 23.-as kép mutatja.)

A gardróbajtó
Parlament, egyes kapu, főemelet. Eltéveszteni állítólag nem lehet, nekünk
mégiscsak sikerül. Elsietünk a folyosó dohányzószakasza mellett, itt
általában a sajtó munkatársai várják, hogy felbukkanjon egy-egy érdekes
riportalany az üvegajtó mögül, vagy maga a kormánytag jelentkezik, hogy két
cigaretta között mikrofonvégre kapják. A médiának idáig van bejárása, ám
ezen a napon üres a miniszterelnökség folyosója, Bajnai Gordon egész nap
Brüsszelben tárgyal. A tekintélyt parancsoló faajtón csak ennyi áll:
Miniszterelnök. Benyitunk, és a fogadóteremben találjuk magunkat, szó
szerint itt előszobáznak a vendégek mielőtt a szőnyeg szélére
léphetnének. Átvágunk a titkárságon, újabb, ezúttal párnázott, hangszigetelt
ajtó nyílik ki előttünk, és máris ott állunk a miniszterelnök
dolgozószobájában.

„Energiatakarékos mind” - kapcsolja fel az impozáns csillárt a

látogatásunkkor a kormányszóvivői posztot betöltő Szollár Domokos. A
szoba hetven négyzetméteres, a belmagasságot talán a tervező mérte le
utoljára, de a 12 méter alighanem a legcsekélyebb becslés. A helyiségben az
üde sárgás szín dominál, ami némileg ellensúlyozza a hatalmas tér okozta
ridegséget. „A bútorok még Medgyessy Péter ízléséről árulkodnak, az ő
távozása óta nem történt itt semmi” - magyarázza Szollár. Ha az éppen
regnáló miniszterelnök szükségét érezné, lecserélhetné a berendezési
tárgyakat más kincstári darabokra, de erre nem volt igény. Minden bútor az
Országház tulajdona és ugyanazok a darabok „vándorolnak” évtizedek óta
szobáról szobára. Néhányukért valószínűleg szép summát adna egy gyűjtő.
Göncz Árpád oroszlánfejekkel díszített íróasztala most éppen egy
emelettel lejjebb teljesít szolgálatot, azzal az ülőgarnitúrával együtt, amelyet
tíz éven keresztül koptatott a ’90-es évek történelmi személyiségeinek hátsó
fele. Itt minden kredenchez kötődik egy-egy tankönyvbe illő történet.

„Az utolsó átalakítást Gyurcsány Ferenc kezdeményezte, amikor meglátta,

hogyan nézett ki a szoba Nagy Imre idejében. Kérte, hogy pontosan ugyanúgy
állítsák be a bútorokat, mint ahogyan az a fényképeken látható. Így került az
íróasztal az ablak alól a szoba közepére” - folytatja az idegenvezetést
Szollár. „A miniszterelnöki dolgozószobának három kijárata van, az egyik a
titkárságra, a másik Munkácsy-terembe nyílik, a harmadik, titkos ajtó pedig a
folyosóra, de azt valamiért befalazták és gardróbot csináltak belőle. Most a
miniszterelnök kabalája, egy hokimez lóg ott, amit a magyar válogatottól
kapott” - mondja, miközben a titkárnővel közös erővel feszülünk neki a
gardrób nagy vaskulcsának. Végre sikerül kinyitni az ajtót, csalódással
vesszük tudomásul, hogy itt tényleg nincs titkos kijárat a Parlament alatti
csatornarendszerbe.

Azt mesélik, Gyurcsánynál jóval több volt a személyes tárgy, családi

fénykép, apró csecsebecse, Bajnai Gordon azonban a puritán lakberendezés
híve. Az íróasztallal szemközti gyönyörű, egyetlen fából kifaragott
szekrényke is érdekességet rejt, a miniszterelnöki páncélszekrényt, amely
biztonsági funkcióit nehézkesen látja el, lévén a kulcsot már jó ideje senki
sem találja. A bútoron lévő elegáns, antik órát a titkárság húzza fel nap, mint
nap — néhány percet siet, talán azért, hogy a kormányfő biztosan időben
elinduljon a hivatalos programokra. „No meg azért, hogy minden órában
idegesítsen bennünket a véget nem érő csilingelésével” - teszi hozzá egy, a
ketyegőért kevésbé lelkesedő kabinettag.

Se tévé, se rádió

A titkárságon természetesen van egy másik, működőképes trezor is, kincseket

azonban abban sem találni. Személyes papírok, igazolványok hevernek a
mackóban. „Itt ez az ősrégi tévé, az ülésnapokon bekapcsoljuk, az elnök úr
pedig néha kijön a titkárságra, hogy megtudja, mikor kell elindulnia a
terembe” - mutat a valóban nem éppen a csúcstechnológiát képviselő
készülékre az egyik asszisztens. A Parlamentnek saját tévécsatornája van,
amely egész nap az ülésteremben zajló eseményeket sugározza. Az éppen
aktuális közvetítésben egy középkorú, kopasz úriember szerelgeti némán a
másnapi konferencia hangosító berendezéseit. Láttunk már izgalmasabbat is.
Rádiót, DVD-t szintén hiába keresnénk a dolgozószobában. Gyurcsány
idejében közvetlenül az ajtó mögött állt egy plazmatévé, amelyet a politikus
hozott, majd vitt magával a lemondása után.

Tovább rójuk a köröket Magyarország legdrágább szőnyegein, amelyek

kivétel nélkül Békésszentandráson készültek. Ez a műhely látja el kárpitokkal
a legtöbb magyar nagykövetséget, sőt a Windsori-kastélyban és a Fehér
Házban is tapossák termékeiket az előkelőségek. Kizárólag kézzel készülnek
Európa legnagyobb szövőszékén és négyzetméterenként 100 ezer csomót
kötnek rájuk az alföldi asszonyok. A miniszterelnök feje fölött függő Kossuth
festményről ellenben vajmi keveset tudunk, legfeljebb annyit, hogy az
eredetijét múzeumban őrzik és ferdén akasztották fel a falra.
„Légkondicionáló berendezés nincs, falakat kellene bontanunk a
beszereléséhez. Füstjelző ellenben van” - jegyzi meg gyöngyöző homlokomat
látva Szollár. Megfelelő hűtés hiányában gyakran szellőztetnek, és olykor
még a miniszterelnökök is kidugják a fejüket az ablakon, akár tetszik a
biztonsági embereiknek, akár nem. A panoráma miatt mindenképp
megéri kinézni: látszódik a Miniszterelnöki Hivatal Kossuth-téri épülete,
a Lánchíd és még a Budai Vár egy kis részletét is megpillanthatjuk. A kilátást
csak a nyáron fel-, télen pedig leszerelt, részben rozsdás zsalugáterek
akadályozzák kissé.

Ugyanezt a panorámát nyugtázzák udvarias biccentéssel mindazok a külföldi

nagyságok, akiket a miniszterelnök a hivatalos tárgyalás után négyszemközti
beszélgetésre a szobájába invitál. Ezekben az esetekben kizárólag a két
delegációvezető beszélhet, a nagykutyák dolgába beleszólni tilos, kivéve
persze, ha maga a kormányfő kéri fel a beosztottját, hogy mesélje el, hogyan
is volt az a bizonyos ügy

„Ott ült Bill Clinton” - mutat az egyik asszisztens arra a fotelre, amit éppen a
fotó kedvéért akarunk arrébb húzni. „Meg George W. Bush, Putyin, Angela
Merkel, Tony Blair és a spanyol király. Folytassam még?” - kérdezi.
Otthagyjuk a fotelt, ahol volt. Ha ezek a falak mesélnének!

De nem mesélnek, és a Köztársasági Őrezred gondoskodik róla, hogy ez ne is

változzon. Rendszeresen átvizsgálják a szobát, poloskák, titkos adóvevők
után kutatva, hogy garantálják: ami ezen falak között egyszer elhangzik, az
soha nem szivárog ki. A miniszterelnöki iroda kulcsával is kizárólag
Köztársasági Őrezred rendelkezik, minden nap ők nyitják és zárják a
helyiséget. A Parlament takarítói hajnalban járnak ide, ez az első hely az
épületben, amit rendbe raknak. Amúgy a biztonságiak nem bonyolítják túl az
itt dolgozók és a vendégek életét, sőt, kimondottan lazának tűnnek az
amerikai kollégáik mellett. Nem egy alkalommal jártam az USA
nagykövetségének Szabadság téri épületében és elmondhatom, hogy ott
aztán véresen komolyan veszik a biztonsági előírásokat. A követ titkárságára
mobiltelefont még az ott dolgozók sem vihetnek be, nehogy valaki elektromos
úton rögzítse az odabenn elhangzó bizalmas beszélgetéseket. Arra
nyomatékosan megkértek bennünket, hogy az amerikai elnök küldöttének
irodájában még véletlenül se fotózzuk az ablakot, mert a képekből mindenki
látná, merre néz a dolgozószobája.

Minden papír megy a darálóba

Ki kell ábrándítanom azokat, akik úgy gondolják, hogy a miniszterelnöki szék

kemény és kényelmetlen, továbbá azokat is, akik szerint melengető és
süppedős. A kormányfői forgószékben ülni éppen olyan, mint az otthoniban,
lévén, hogy a húszezer forintos fémvázas, műbőrös alapmodell semmiben
sem különbözik az irodákban és a lakásokban megszokottól. Talán csak
annyiban, hogy a saját székünkből akkor állunk fel, amikor mi akarunk, de ne
engedjünk teret az olcsó szóvicceknek, nézzünk körül inkább az asztalon!

„Nem lehet, hogy megtévesztésként a miniszterelnöki dolgozó-szoba egyik

üres, használaton kívüli másolatába hoztak bennünket?” — teszem fel félig
komolyan a kérdést, hiszen az irodában semmi nem utal élet nyomaira. Sehol
egy aktacsomó, egy notesz, de még egy kósza golyóstollat sem találunk. „A
közigazgatás legfelsőbb szintjein az üres asztal irányelv van érvényben. Amit
most lát, az már kupinak számít” - világosít fel az egyik titkárnő. Nem
fordulhat elő, hogy valamelyik intézkedési terv félig készen heverjen az
asztalon és titkos dokumentumoknak sincs helye ott, ahol naponta
tucatnyian megfordulnak. Elképzelhetetlen például, hogy a tárgyalásra
érkező küldöttség még az előző megbeszélés anyagával szemezzen, és
olyanokat lásson, amelyekhez semmi köze. Marad hát az ősi módszer,
a rendrakás, és a kórházian steril asztalok. Ebben segít az apró titkárságon
elhelyezett iratmegsemmisítő gép, amely szinte folyamatosan zúzza, vagdossa
az aktákat. „Nem arról van szó, hogy ezek a papírok titkokat tartalmaznak,
csak nem akarjuk, hogy a szeméttelepre kerüljenek, ahol bárki, bármilyen
módon összerakhatja őket” - mondja az asszisztens. Az előszobában amúgy
hárman dolgoznak és innen nyílik az a rövid folyosó is, amely a
gardróbokhoz és a miniszterelnök privát fürdőszobájához vezet. Gyurcsány
gyakran használta a zuhanyzót, itt tusolt le és öltözött át a reggeli futások után.

A hatalmas épület miniszterelnöki szárnya most csendes, kihalt, legfeljebb a

kabinetfőnök rohan be egy-egy azonnal intézendő feladattal. Néhány nappal
később azonban lehetőséget kapunk arra, hogy bepillantsunk az ország
irányításának kulisszatitkaiba, méghozzá élőben! „Három ember mehet be
kopogtatás nélkül a miniszterelnökhöz: a titkárnője, a kabinetfőnöke, és a
felesége, vagy élettársa, rajtuk kívül senki” - mondja Szollár az ismerősnek
tűnő, mégis teljesen más képet mutató folyosókon. Az ajtó előtt ezúttal
kormányőr posztol - mint mindig, amikor a miniszterelnök a szobájában
van. Az előtérben és a Nándorfehérvári teremben álldogál a fél
kormány, balról egy miniszter, jobbról egy államtitkár, nagy a forgalom,
lüktet az egész helyiség. „Egy miniszterelnök ideje rendkívül értékes, így
fontos, hogy ne terheljük pluszfeladatokkal. Három szűrőn
kell keresztüljutnia minden vendégnek és programnak, de a végső szót a
főnök mondja ki. Egyetlen dologra kell legalább harminc percet szánni
minden nap, az ebédre” - mondja a titkárnő. A kormányfő folyosóján van az a
néhány fős kantin, amit az itt dolgozók, köztük a mindenkori miniszterelnökök
látogatnak. „Bajnai Gordon, ha egyedül étkezik, inkább a szobájában marad.
A menüt a hivatalsegédek, a Miniszterelnöki Hivatalnál dolgozó középkorú
hölgyek szolgálják fel’’ — árulja el. A Parlament első emeletén sokáig ég a
villany: az átlagos munkanap reggel héttől este nyolcig tart. „Eddig hajnali
kettő volt a rekord” — teszi hozzá az asszisztens.

Ha összeülnek

Mindig némi misztikum övezte az ország legfelső döntéshozó testületének

heti találkozóját, a kormányülést. Tovább táplálta a kíváncsiságot, hogy
éveken keresztül az összes, a tanácskozáson zárt ajtók mögött elhangzott szó
államtitoknak minősült. Ma már ez nincs így, a kormányülések összefoglalói
elvileg nyilvánosak, bárki kikérheti azokat, ám a Miniszterelnöki Hivatal
fenntartja a jogot, hogy bizonyos érzékeny adatokat kitakarjon a szövegből.
Hogy pontosan mi és miért számít érzékeny adatnak, arra nincs egyértelmű
szabály. A megbeszélésen hangfelvétel is készül az utókor számára, amely
azonban továbbra sem nyilvános. A nagy titkolódzás ellenére a hozzáértők
állítják: mire egy ügy eljut erre a szintre, már nincsenek körülötte viták. A
problémás kérdéseket illik jóval korábban, a négy-öt hétig tartó szakmai
egyeztetések alatt, vagy legkésőbb az igazán szűkkörű miniszterelnöki kabinet
ülésén megtárgyalni. Utóbbi, hetente esedékes megbeszélésen születnek az
igazi politikai döntések. A résztvevők között találjuk a miniszterelnököt,
néhány tárcavezetőjét, a kabinet-főnököt, a kormányszóvivőt és a kormányfőt
delegáló párt egy-két vezetőjét. Ők azok, akik még az utolsó pillanatban
beleszólhatnak az ügyek alakításába, ha nem értenek egyet a dolgok
menetével.

A kormányüléseket szerdánként tartják, egy olyan teremben, amelyet szinte

kizárólag erre a célra használnak. Amint kiürült a tárgyaló, a kormányőrök
gondosan bezárják, kulcsát pedig egy pecsétes dobozkába helyezik, hogy
látható nyoma maradjon annak, ha valaki használja. „Kedd esténként hozza a
futár a másnapi kormányülés aktáit. A minisztereknek zöld, az
államtitkároknak barna mappában kézbesítik az anyagot. Névre szóló
küldemények ezek, amelyeket sokszorosítani, kiadni egyáltalán nem lehet, de
megtartani sem, mert a munka végeztével iktatják a papírokat. Egy-egy
ilyen felkészítő anyag több száz oldalas, amit éjszaka mindenkinek
illik áttekintenie” — magyarázza egy forrásunk. Hogy kik azon kevesek, akik
jelen lehetnek a kormányülésen? Természetesen a kormányfő mellett a
miniszterek - távollétükben az államtitkárok — és pár vezető hivatalnok.
„Külsős” emberek kivételes esetekben részt vehetnek az ülésen, a
miniszterelnök bekérhet állami vezetőket — például a jegybank elnökét —,
hogy tájékoztassa a kormányt a fejleményekről, de amint véget ért a
beszámolója, el kell hagynia a termet.

Az igazi elnök emberei

Minden állam- és kormányfő mellett dolgozik egy - általában - kül- és

biztonságpolitikai tanácsadó titulussal felvértezett munkatárs. Bármi áll az
illető névjegykártyáján, hivatalos körökben csak úgy hívják: a serpa.
Nevüket természetesen a himalájai segítőkről kapták, akik a hegymászók után
cipelik a felszerelést. Magashegységi társaikhoz hasonlóan mázsás teher, a
közhatalom súlya nyomja az ő vállukat is. Lavinák és hóomlások miatt nem
kell aggódniuk, ám a magas politika világában is akad éppen elég szakadék,
amiben eltűnhet az ember. Óvatosan kell előre lépkedniük, nehogy
beszakadjon alattuk a vékony jég.

Putyin, Sarkozy, Berlusconi, vagy éppen Orbán serpája folyamatosan ott van
a nagy ember közelében. Hivatalos találkozókon külön programokat is
szerveznek a számukra. Míg főnökeik egymás társaságában vitatják meg a
világ dolgait két fogás között, ők két teremmel arrébb a serpák vacsoráján
vesznek részt. Ismerik egymást, tudják, hol kell megtalálni a másikat, és rajta
keresztül az „urukat”. Kevés embernek van olyan értékes telefonos notesze,
mint nekik.

Ha például egy külföldi miniszterelnök fel akarja hívni a magyar kormányfőt,

akkor valószínű, hogy először a serpa telefonál a kollégájának. Ő aztán
átadja az üzenetet és elkezdődik a szervezkedés. Az sem elképzelhetetlen
azonban, hogy sürgős esetben, vagy út közben a serpa egyszerűen
megkopogtatja a főnöke vállát: elnök úr, Gordon Brown van a vonalban,
adhatom? Így aztán az elnökök névjegykártyát sem cserélgetnek egymás
között. Bőven elég, ha a serpájuk tudja, melyik számot kell tárcsáznia a
megfelelő időben.

Gyakran halljuk a hírekben, hogy a „miniszterelnök ma tíz percet beszélt az

amerikai alelnökkel”, vagy a német kollégájával, engem pedig az egészből az
izgatott a legjobban, hogy miként zajlik ez a gyakorlatban. A titkárnő felveszi
a kagylót és mondja, hogy áh, Mr. Obama, persze, itt van, máris kapcsolom?
Hát Valahogy így. Más kérdés, hogy elsőként valószínűleg a serpa, vagy a
külügy jelzi, hogy hívás várható, aztán a segédek egyeztetik az időpontot és a
szóba kerülő napirendi pontokat. Jóval több azonban a háttérben zajló
megbeszélés, mint amit a sajtóban elismernek. Egy közelálló
forrásunk például azt meséli, hogy komolyabb krízis idején akár óránként
is megszólalhat a miniszterelnök mobilja, egy másik állam vezetőjével a
vonal végén.

Titkos fekete telefon

A magyar miniszterelnökök használhatnak számítógépet, mi több, a

kormányfő közelében mindig lennie kell egy internet kapcsolattal rendelkező
laptopnak. Mindez azért érdekes, mert nagy vihart kavart, amikor a
Blackberry-telefonjához foggal körömmel ragaszkodó Barack Obamának a
Secret Service, az elnöki testőrség már a beiktatás előtt megtiltotta az e-
mailezést. Az amerikai elnök nem használhatja a kommunikáció könnyen
lehallgatható és jogilag nehezen értelmezhető formáját. Idehaza némileg
rugalmasabbak a szabályok, hiszen a kormányfők megtarthatják régi
mobiltelefonjaikat, és gyakran használt privát e-mail címük is van. A
miniszter elnöki laptop mindenhova elkíséri, árnyékként követi
tulajdonosál. Általában egy titkár viszi a politikus után, nála van a minden
esetre előkészített mobiltelefon is, hiszen a kormányfő nem mehet ki egy-egy
tárgyalás közben beszélgetni, az ő fülébe azonban belesúghatnak egy fontos
információt.

A gordon.bajnai@meh.gov.hu címre bárki írhat levelet. Felhívni már nem

ilyen egyszerű az ország legnagyobb hatalmú emberét: a telefon a titkárságon
csörög ki, onnan kapcsolják az irodába. A dolgozószobában összesen három
készülék található, egy normál irodai telefon, egy vezeték nélküli készülék és
egy furcsa külsejű, fekete, képernyővel is ellátott valami, amelynek típusát és
pontos funkcióját mellőzni kényszerülünk. Örömmel titokzatoskodnék, de az
igazság az, hogy a részleteket nekünk sem kötötték az orrunkra, legyen
hát elég annyi, hogy a készülék kódkártyával működik és
különleges esetekben használják különleges beszélgetésekre.
Miniszterelnöksége alatt Orbán Viktor is megmutatta a parlamenti nyílt napra
érkező vendégeknek a „vörös telefont”, amellyel a NATO-
tagországok vezetőivel vehette fel közvetlenül a kapcsolatot. „A vicces az,
hogy ennek a telefonnak is van valamilyen száma, egyszer meg is
csörrent véletlenül, azt kérdezték, hogy mi rendeltük-e a pizzát” — meséli
búcsúzóul a titkárnő. Bezárjuk magunk mögött az ajtót. Ha folytatódik a
miniszterelnökök vándorlása az épületben, lassan ismét
jöhetünk feltérképezni egy újabb kis magyar Ovális-irodát.
KÉS ALATT

A PLASZTIKAI SEBÉSZ MŰTŐJÉBEN

Megszeppenve, egyenes háttal ülök a plasztikai sebész klinikáján. Dr.

Kovács Annamária határozott nő, nem szereti a felesleges tiszteletköröket.
„Nézze, én belevágok az emberek testébe. Ha valaki a műtőasztalon fekszik
előttem, akkor magabiztosságra van szükség. Nyilván ez a munka a
személyiségemen is hagyott nyomokat” — mosolyog a zavaromat látva.
Óbuda legelegánsabb részén vagyunk, messze a város felett. A doktornő nagy
kockázatot vállalt, amikor felépítette ezt a nyolc ágyas létesítményt.
Csillagászati törlesztő részleteket fizetett a ’90-es évek második felében, ám
azóta több százan kaptak itt mutatósabb domborulatokat, nagyobb
önbecsülést.

„Az általános sebészetben az ember túl sokat találkozik a halállal. A

plasztika más, talán jobban illik a nőkhöz. Nem kell hat-nyolc órákat állni a
műtőasztal mellett, és alapvetően a szépségről szól. Engem már az egyetemen
megfogott” — meséli a kezdetekről a doktornő.

Az első állomásunk a rendelő, ahol a beavatkozás előtt mindent tisztázni kell.

Kritikus pontja ez a folyamatnak, hiszen laikusokkal nem könnyű megértetni a
plasztikai sebészet határait. „Ha egy óra beszélgetés után sem jutunk közös
nevezőre, akkor lemondok az ügyfélről. Aki figyelmen kívül hagyja azt, hogy
az egyik mellkasa négyöt centivel mélyebben van, mint a másik, az úgysem
lesz elégedett az eredménnyel. Olyan emberekkel jó együtt dolgozni, akik
ismerik a saját genetikai rendellenességeiket” — magyarázza a doktornő.
„Kikkel a legnehezebb?” - teszem fel a kérdést. „Az idősödő dívákkal” —
válaszolja. Az ifjú korukban körülrajongott hölgyek gyakran képtelenek
megérteni, hogy a műtőben csak a bőrük feszességét kaphatják vissza, a
fiatalságukat nem. Pedig ők a régi ragyogásra vágynak.

„A kevésbé előnyös külsővel érkezők mindig hálásabbak, ők már egy-egy

apró változásnak is nagyon örülnek” — fejtegeti. Az elégedetlen betegnél
nincs rosszabb. Ma már ügyvédi irodák specializálódtak a plasztikai
sebészek elleni perekre, az okkal, vagy ok nélkül csalódott alanyok
kártérítésére. A sebész az egész vagyonát kockáztathatja egyetlen rossz
döntéssel.

A lobbiból a hotelszobának is beillő kórtermekbe, onnan pedig a műtőbe

sétálunk. Félelemmel vegyes izgalommal várom, hogy operáció közben is
láthassuk.

Keblek, keblek, keblek

„Azért nehéz az egyezkedés, mert a vendégek egy része csak a divatot látja,
nekem azonban elsősorban az orvosi szempontokat kell figyelembe vennem.
Minden eset más, akár operáció gőzben is kiderülhet olyasmi, ami
befolyásolja a végeredményt. Fontos, hogy a műtött testrész nemcsak másnap,
hanem tíz-tizenöt év múlva is jól nézzen ki” - magyarázza.

Kovács doktornő nem vállal pszichiátriai betegségben szenvedőket sem.

Számukra ugyanis a megszépült külső kizárólag a lelki sebek gyógyulása után
hozhatja el a boldogságot. A formás idomok akkor érvényesülhetnek, ha
tulajdonosuk megfelelően él velük. Egy-egy nőiesen vadító mozdulat, egy
leheletnyi smink, vagy kacér szem-villanás nem a genetikán múlik. Az képes
rá, aki harmóniában él a testével, nem az, aki a belső egyensúlyát keresi.

Sebészünk a lelkére beszél azoknak a nőknek is, akik csak egy férfi miatt
szánják rá magukat a műtétre. „Mindig elmondom a hölgyeknek, hogy a
férfiak jönnek és mennek, az implantátum viszont marad. Jobb, ha akkor
vágnak bele, amikor ők maguk akarják a változtatást. Számolni kell azzal,
hogy egy testrész, amit már ért szike, soha nem lesz olyan, mint az érintetlen”
— mondja a doktornő.

A művészvilágban tett kirándulásaimból adódóan tudom, hogy sokan

messzire merészkednek egy-egy jó parti megtartása érdekében. Egészen
extrém az egyik hazai popcsillag esete, aki összejött egy csinos, vékony,
ámde kevés önálló akarattal bíró lánnyal, majd szépen lassan álmai nőjévé
alakítgatta. A megnagyobbított ajkak, a hatalmas mellek és a műhaj alatt alig
látszik az a helyes vidéki lány, aki egykoron volt.
Magyarországon több mint 170 plasztikai sebész praktizál, ők átlagban heti
több műtétet is elvégeznek. Ebbe nem tartoznak bele az államilag támogatott
helyreállító beavatkozások, vagyis a megégett, roncsolt testű, daganatból
gyógyuló, vagy súlyos rendellenességgel született betegeken végzett
operációk. Az esztétikai kezeléseket saját zsebből kell finanszírozni, ám ki
tudja, hol a határ a két kategória között. Kovács doktornőhöz a szülők hoztak
el egy tinilányt, akit elképesztően előnytelen mellformával vert meg a
természet. A fiatal csuklóját számos vágásnyom csúfította: öngyilkosságba
akart menekülni a gúnyolódások elől. Úgy érezte, hogy szépséghibája kizárja
őt a normális emberi életből. Esztétikai műtétnek számított a beavatkozás,
pedig számára lehet, hogy életmentő volt a mellplasztika.

A szilikonos keblekkel rendelkező hölgyek száma óvatos és megbízhatatlan

becslések szerint évi 2000-2500-al nő. Itt, Óbudán is a szebb mellekre
vágyók adják a páciensek többségét. A mellnagyobbítás nemcsak a
legkedveltebb, hanem az egyik legkomolyabb beavatkozás is egyben. A
lábadozás első egy hetében izomlázszerű fájdalmat érez a páciens a
mellkasában, ami gyógyszerekkel ma már jól csillapítható. Kórházban
mindössze egy éjszakát kell tölteniük az ápoltaknak, két hónapig viszont
tiltott a cipekedés és a sport. „Persze, ha valaki a műtét után fél órával
biciklivel balesetet szenved, vagy drogfüggőként nekiesik egy oszlopnak,
mint ahogyan ez már megtörtént, akkor nem lehet mit csinálni, sérül a műtött
testrész” - tárja szét a karját a doktornő. Az implantátumokra a gyártó 10-15
éves élettartamot ígér. Ha nincsen probléma a betéttel, tovább is bent
maradhat. Ennyi idő elteltével azonban előfordulhat a tokosodás jelensége,
vagyis, hogy a szilikon a hegszövet nyomásától gömbbé zsugorodik.

Nem álljuk meg, rákérdezünk a városi legendára, mely szerint a

nyomáskülönbségtől repülőgépen több szilikonmell is eldurrant már, de a
doktornő ingatja a fejét. Ostobaság, az implantátum olyannyira nem
sérülékeny, hogy pilóta, gátfutó és búvár hölgyeknek is beültette már.

Egy kis fájdalom

A népszerűségi listán a műtétek között a mellnagyobbítást az emlőfelvarrás, a

zsírleszívás, a ránctalanítás és az orrplasztika követi. A hiedelmekkel
ellentétben az úszógumi és más vaskos testrészek leszívása nem tartozik az
egyszerű beavatkozások közé. Vékony orvosi csővel, úgynevezett kanüllel
egy pici résen keresztül benyúlnak a bőr alá, majd vákuum segítségével
kiszippantják a zsírszövetet. Alkalmanként mintegy kétliternyi zsírtól
szabadulhat meg így a páciens, az ennél drasztikusabb fogyasztás már
jelentős vérveszteséggel jár. Tompa, égető fájdalom követi a műtétet, két
hétig pedig kötelező a fűző viselése.

Viszonylag egyszerű eljárásnak számít azonban a száj és az arc saját zsírral

való feltöltése. A hölgyek azon testtájából veszik le a zsírt, ahol abból némi
felesleg mutatkozik. Vékony tűvel juttatják be a kívánt helyre, a „töltőanyag”
egy része napokon belül felszívódik, ami viszont két hónappal később sem
tűnt el, az örökre megmarad. Az arc feltöltése különösen nagy divat, lévén,
hogy a zsírszövet őssejteket is tartalmaz, és megfiatalítja a pofikat.

Ne kerteljünk, a Botox bizony idegméreg, a szépészetben azonban csak

minimális mikromennyiséget használnak fel belőle, hogy megbénítsák az arc
mimikai izmainak működését. Mik az árulkodó jelek? A szokatlanul sima
homlok, amelyen gesztikuláció közben sem látszódnak ráncok.

Vádli műtétet elvétve kérnek a páciensek, pedig ez a testrész egy határon túl
edzéssel sem igazán alakítható. Általában azok vállal koznak rá, akik
szeretnének jól mutatni a miniszoknyájukban, vagy férfiként pipaszár lábon
hordják széles vállaikat. Hasonlóképpen ritkaságnak számítanak az arc- és
fenék implantátumok is. Most talán mosolyognak a hátsó nagyobbítás
hallatán, pedig erre is van igény. Brazíliában például sok lány irigykedve
nézi a szép, húsos, rázni való popsikat. Akinek nem jutott, az injekciózással,
vagy implantátummal pótolhatja a hiányosságot.

Az arcvonások teljes átalakítása kényes terület. „Eddig egyszer fordult elő,

hogy valaki telefonon érdeklődött, vállalnám-e az ismerőse teljes átszabását
úgy, hogy többé senki se ismerjen rá. Jóérzésű orvos nem tesz ilyet, ha tudja,
hogy az illető a törvény elől menekül. Más a helyzet, ha tanúvédelmi
programban résztvevő embereknek kell segíteni, bár azt nem árt tudni, hogy
bizonyos alapdolgokat, például a koponyacsont formáját, vagy a végtagok
hosszát megváltoztatni nem lehet” - mondja Kovács doktornő.

A családanya és a sztriptíztáncos
Kevés férfi fordul meg az óbudai klinikán, az erősebb nem képviselői a
vendégek alig öt százalékát teszik ki. „Bejött hozzám egy hivatásos férfi
modell és kérte, tegyek implantátumot a mellkasába, mert szeretne
izmosabbnak tűnni. Javasoltam, hogy próbálkozzon meg először az edzéssel,
aztán ha nem javul a helyzet, belevághatunk. A többiek elsősorban orr-, vagy
fülplaszika miatt jelentkeznek” — sorolja. Az elálló „vitorla” füleket már
három-négy éves korban meg lehet operálni, hogy a gyereket ne
csúfolódással fogadják az iskola első napjaiban.

A doktornő nem áltatja a pácienseket azzal, hogy egy-egy beavatkozás olyan

egyszerű, mintha csak fodrászhoz mennének. Kíméletlenül szembesíti őket a
ténnyel: itt szöveteket vágnak, néha csontot törnek, idegen anyagokat
fecskendeznek a testbe. A plasztikai műtét veszélyes is lehet. „Trombózis,
embólia - ezeket a lehetőségeket mind fel kell vázolni, még akkor is, ha
minimális a veszély” — magyarázza. Hogy rá lehet-e szokni a műtétekre?
Természetesen, bár igen ritka, hogy valaki függővé váljon. „Nekünk egy
olyan ügyfelünk, vagyis inkább már barátnőnk van, aki mindent kipróbált,
amit csak lehetett. Állandóan a szaklapokat bújja, talán még nálam is
hamarabb értesül az új eljárásokról. A hölgyek 10%-a veti alá magát
egynél több műtétnek. A többség csak egy zavaróan tökéletlen
porcikáját akarja megváltoztatni”.

Az, hogy kit, mi motivál, legalább annyira változó, mint maguk a páciensek.
Hatvannyolc éves hölgy éppúgy kért mellfelvarrást, mint a tizennyolc
esztendős tini. Feküdt már Kovács doktornő műtőjében többgyermekes
családanya, aki férje kedvéért plasztikáztatta a szüléstől tönkrement hasát, és
járt itt Las Vegas-ba vágyó sztriptíztáncosnő is. Az érdeklődők anyagi
lehetőségei is drasztikusan eltérőek. Egy férfi több karátos gyémántgyűrűvel
az ujján tárgyalt, egy egyetemista lány pedig az ösztöndíjából spórolta össze
a műtétre valót.

Médiakényszer

Kevés az ügyes kéz és a szakmai felkészültség ahhoz, hogy egy plasztikai

sebészből jól menő klinikatulajdonos váljon. Az induláshoz sok pénz,
bátorság és üzleti szellem kell, hiszen csak a felszerelés több tízmillió
forintba kerülhet. Ebben a világban minden szépség és a látszat körül forog,
nem mellékes hát maga a helyszín külleme sem. A luxus kategóriába tartozó
műtétek megrendelői joggal várják, hogy elvarázsolja őket a környezet. Aztán
ott a legfogósabb kérdés, a marketing. A sebészeknek egy kicsit maguknak is
médiasztárrá kell válniuk ahhoz, hogy a hírességek orvosaiként legyenek
ismertek. Ráadásul sokan a mai napig a Kés alatt című sorozat jóképű és
dúsgazdag főszereplőivel azonosítják a szépítő dokikat.

„Akár tízszeres árkülönbségek is lehetnek ugyanazért a kezelésért. Akad,

ahol másfél-kétmillió forintot kérnek a mellnagyobbításért. Nálunk a
legdrágább implantátum néhány százezer forintba kerül. Ekkora különbség
nincs a sebészek tudása között, a marketing költségeit kell megtéríteni” —
állítja. Kovács doktornő nem szívesen beszél a pénzről. Nem mintha bármit
takargatna, inkább arról van szó, hogy minden eset egyedi elbírálásban
részesül. A tarifa a pár ezer forintos anyajegy leszedéstől a milliót alulról
súroló bonyolult műtétsorozatokig terjed.

A test dicsérete című, néhány éve megjelent könyv kutatásai és az orvosok

körében végzett érdeklődés szerint Magyarországon a lógó emlők korrigálása
nagyjából 340-500 ezer forint körül mozog, a mellnagyobbítás munkadíja az
implantátumok nélkül pedig 200 ezer -1,5 millió forint lehet. A
zsírleszívásért területenként 80-120 ezer forintot kell fizetni. Orrműtétet
átlagosan 300-600 ezer forint körüli összegért végeznek. Ráncainktól 340
ezer — 1 millió forintért szabadulhatunk meg.

Sztárparádé

Az elégedett hírességnél nincs jobb referencia egy plasztikai sebész számára.

Az ő szépülésüktől mások is kedvet kapnak az esztétikai beavatkozásokhoz.
A gond csak az, hogy a celebek többségének esze ágában sincs nagydobra
verni, hogy mesterségesen változtatott az idomain. Ha mégis vállalják a
nyilvánosságot, akkor a reklámért gyakran kedvezményt kérnek az orvostól.
Ilyenkor kerülnek a bulvárműsorok kamerái a rendelőbe, extrém esetben a
műtőbe is.

Nézzük hát, hogy kik azok a magyar sztárok, akik valaha kés alá feküdtek, és
ezt büszkén fel is vállalják! Az elmúlt évek újságaiból szemezgettem
plasztikai átalakításokra vadászva. Az egyik első bevállalós híresség nevét
felesleges találgatni, biztosan nem tippelnének rá. Korda György 30 éves
korában döntött úgy, hogy barátságosabbra formálja az általa csak sasorrnak
nevezett szaglószervét. Megnövekedett önbizalommal tért vissza a színpadra.
Hamarosan azonban megfáztak a hajhagymái és elveszítette hajkoronája
nagy részét. Korda egy ideig parókát is bevetett, hogy takargassa a
kopasz foltokat, majd a ’70-es évek végén egy kanadai vendégszereplés
alkalmával felkeresett egy hajbeültető specialistát. Szintén az orra
miatti elégedetlenség sarkallta cselekvésre Kapocs Zsóka és Détár
Enikő színésznőket. Utóbbi művésznő férje, Rékasi Károly egy bibircsókot
távolíttatott el az arcáról, amikor szerepet kapott a Barátok köztben. Badár
Sándor arcát azonban száz darabból rakták össze egy régi plakát alapján,
miután egy vásárban brutális támadás érte. Vitapartnere egy baltát vágott az
arcába. Gregor Bernadett színésznő soha nem csinált titkot abból, hogy
keblei a plasztikának köszönhetően ily hetykék és csábosak, Gaál Noémi
pedig le sem tagadhatta volna a műtétet, hiszen a tévében egyértelműen
látszódott melleinek gyors „fejlődése”. Liptai Claudia részben a Playboy
fotózás miatt jelentkezett be egy klinikára, ahol a melleit tették mutatósabbá.
A Való Világ és a Big Brother átszabott „sztárjait” helyhiány miatt most nem
sorolnánk fel, pedig VV Anikótól Ágicáig igen széles lenne a paletta.

Dr. Kovács Annamária számos névvel gazdagíthatná a listánkat, de nem teszi,

köti az orvosi titoktartás.

Kezdődik a műtét

Fotós kollégám három évig mentőzött, látott ő már ennél cifrább

dolgokat is, én azonban összeszorult gyomorral várom a műtétet. Reggel
egy fél zsemlét is alig bírok legyűrni, de muszáj, nehogy az éhségtől
legyek rosszul odabenn. Korán érkezünk, lefertőtlenítjük a felszerelést
és magunkra öltjük a kötelező műtősruhát. Kényelmesebb, mint
gondoltam, a susogó melegítőt juttatja eszembe. Az első vágás előtt jut
idő még egy gyors eligazításra. „Senki sem jöhet egy méternél közelebb
hozzám, mert vigyáznunk kell a sterilitásra. Az orr és a haj sem lóghat
ki a védőfelszerelésből, erre feltétlenül vigyázzanak” - sorolja a
szabályokat. Mindenre bólintunk. Nem holmi au tószerelésre jöttünk, itt
egy ember egészsége a tét.
A műtőben már minden készen áll, megjött az altató orvos és az asszisztense
is, egy ember hiányzik csak: maga a páciens. Volt olyan, aki az utolsó utáni
pillanatban fújt visszavonulót, de most nem ez a helyzet. Húsz perc
várakozás után feltűnik az ajtóban Ildikó vonzó, karcsú alakja. A külföldön
élő, huszonéves, és feltűnően szép lánynak van már gyakorlata. Korábban
másutt már átesett egy mellplasztikán, ám nem teljesen elégedett az
eredménnyel. Ma kicserélik a szilikon implantátumot és a száját is feltöltik a
hasából vett zsírszövettel. Ildikó derűs arca némi félelmet takar, de jól tartja
magát és még egy-egy mosolyra is futja az erejéből. Rövid időre eltűnik a
rendelőben, elkészülnek az ilyenkor szokásos dokumentáló fotók, hogy az
orvos számára visszakereshető legyen a kiindulási állapot. Kovács doktornő
ezt követően filctollat vesz elő és bejelöli Ildikó testén a műtét vázlatát.

„Amerikában már léteznek olyan szoftverek, amelyek képesek megmutatni,

hogyan néz majd ki a páciens a műtét után. Ezzel csak az a gond, hogy a
valóság teljesen más, soha nem lehet kiszámítani egy beavatkozás
eredményét. Ne felejtsük el, itt milliméterekről beszélünk” — emlékeztet
rajzolás közben a doktornő. Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a teljesen
szimmetrikus test nem létezik. Egy orvos konferencián megmutatták a
résztvevőknek, hogyan nézne ki az egyik gyönyörű modell, ha az arca két fele
ugyanazokkal a paraméterekkel rendelkezne. Nem túl bájosan. Tudat alatt
túlságosan megszoktuk már az aszimmetriát.

Extra köbcentik

Az implantátum doboza az asztalon áll, hónapokkal ezelőtt kiválasztották a

megfelelő formájú és méretű darabot. Idehaza nyolc gyártó modelljeit
forgalmazzák, áruk darabonként 70 ezer forinttól 280 ezerig terjed. A
hatvanas évek óta gyártják a sima felszínű szilikon betéteket. Valamivel
újabbak a két-, és háromdimenziós fallal rendelkező darabok, amelyek
felszíne körül ritkábban zsugorodnak össze szövetek.

Széles a kínálat: kicsi, közepes és gigászi, csepp- és gömb formák között

válogathatunk a szilikon piacon. Nem csoda, ha az érdeklődni nyomasztja a
bőség zavara: az egyik nagy gyártó egymaga 576 féle különböző modellt árul.
Playboy nyuszi körökben most éppen a labda formájú, hivatalos nevén magas
profilú betét a trendi. Mintha a hölgy folyamatosan push-up melltartót
viselne. Erről speciel jól látszik, hogy nem a szülők hozták össze a
csemetéjüknek, hanem a sebészorvos, mégis nagyon keresett. Dr. Kovács
Annamária inkább a hagyományos, a női mell természetes vonalát követő
csepp-formát ajánlja a pácienseinek, de a mell divatot nem ő diktálja.

A citromnyi domborulatot adó 70 cm3-től egészen 800 cm3-ig árulnak

alapmodelleket, de egyedi kérésre igazi „mega-melleket” is készítenek. Már
az 500 feletti implantátum is csak a nagy mellkassal rendelkező hölgyeknek
javasolt, ám úgy hírlik, hogy Magyarországon 1600 cm3-es óriást is
rendeltek. Kovács doktornő személyes rekordja 850 cm3, de a vendégek
többsége megelégszik a 200-300 cm3-rel is. „Alapvetően a mellkas átmérője
és a mell eredeti formája határozza meg, hogy milyen darabot választunk. Ha
már benn van a szilikon, mindenki imádja, legfeljebb azon búslakodnak, hogy
mién nem merték az eggyel nagyobb méretet választani. A
praxisomban egyetlen egyszer kérték, hogy állítsuk vissza az eredeti
állapotot. Már akkor hatalmas az öröm, amikor a hölgyek felébrednek a
kábulatukból és látják az eredményt” - mondja a doktornő.

Ébredések

Eljött a pillanat, Ildikó már önkívületben fekszik a műtőasztalon, mesterséges

álmában talán új, formásabb idomok kergetőznek. A zöld lepedők eltakarják
a lány minden porcikáját, kizárólag a keblei kandikálnak ki. Talán könnyebb
is úgy dolgozni, hogy a sebész nem látja a páciense arcát, kizárólag a műtött
felületre tud koncentrálni Az első szikevágás egyedül nekünk fáj. Jó előre
felkészítettek a tapasztaltabbak, hogy a műtőben nemcsak a látvány, hanem a
kellemetlen szagok is próbára teszik az ember tűrőképességét, ám mi csak a
fertőtlenítőszer citromos illatát érezzük. A sarokban csendesen ont ja
magából a slágereket a rádió, azonban az asztal felett a beszélgetés csak
néhány kulcsszóra korlátozódik. Látható, hallható jele nincs, de érezzük:
hiába a több ezer műtőben eltöltött óra, minden résztvevőt átjár a feszültség.
Egyetlen egyszer borzongunk meg, amikor a mellen nyitott résen keresztül
behelyezik az implantátumot. Ez már túl erős látvány ahhoz, hogy csak úgy
befogadjuk. Magát a szilikont egyedül a doktornő érintheti meg, hogy ezzel is
minimálisra csökkentsék a fertőzés kockázatát. Egy óra is eltelik, amikor a
doktornő némi kommentárt fűz a látottakhoz. „Az orvosnak mérlegelnie
kell, hogy hol van az a pont, ahol lezárja a műtétet. Minél rövidebb a
nyílt sebbel altatásban töltött idő, annál jobb” - mondja, majd nekilát
a metszések összevarrásához.

Ildikó testén apró hegek emlékeztetnek majd a műtétre. Utcán, blúzban az

ízlésesen megnagyobbított mellek gyakorlatilag észrevehetetlenek, ám
meztelenül könnyen beazonosíthatóak. Az eredetivel ellentétben feszesen
tartják a formájukat még fekvő helyzetben is. Az operáció mellplasztika része
lassan véget ér, de hátravan a mai nap könnyebbik feladata, a szájfeltöltés.

Kora délután még a műtőasztalon ébresztgetni kezdik a lányt, majd miután

megbizonyosodtak róla, hogy minden életfunkciója kifogástalanul működik, a
szobájába tolják. Ildikó még kissé kába, 24 óra is eltelhet, mire teljesen
kitisztulnak a gondolatai. Az arcán húzódó mosolyt azonban nem az altató,
hanem az öröm okozza. Még két hét és szép új mellei néznek vele szembe a
tükörből.

Míg Ildikó kipiheni magát, mi elbúcsúzunk a doktornőtől. Azon

gondolkodom, hogy bár évtizedek óta a szakmában van, valahogy nem látszik
rajta a kor. Mi lehet a titka? „Hát igen, hallom néha, hogy letagadhatnék pár
évet” - mondja sejtelmesen, de ennél közelebb nem kerülünk a rejtély
megoldásához. Már csak egy kérdés motoszkál bennem: rajtam vajon mit
műtene meg? „Az orra kicsit széles, ráadásul mintha egy korábbi törés
nyomait viselné. Visszajön?” Azt hiszem maradok a régi, göcsörtös orromnál,
valahogy hozzám nőtt az évek alatt. De hálás vagyok, hogy legalább az elálló
fülemet nem említette.

REJTÉLYEK A MÚLTBÓL

K S M RAKTÁRAIBAN

Idehaza csak néhány helyszínen őriznek felbecsülhetetlen értékű állami

kincseket: ilyen például a Nemzeti Bank soroksári értéktára és a
Szépművészeti Múzeum. Ritkán gondolunk rá így, pedig a Hősök terén
magasodó palota igazi erődítmény. Raktárai Magyarország legzártabb helyei
közé tartoznak. Éppen ezért keveseknek adatik meg, hogy belessenek a
kulisszák mögé, vagy felfedező utakat tegyenek az épület gyomrába. Pedig az
igazi titkok gyakran itt, a közönségtől elzárt részeken, a padláson és az
alagsorban rejtőznek.

Múzeumos családban nőttem fel. Emlékszem gyerekként hogyan futkározott a

hátamon a hideg, amikor egy-egy este egyedül bolyongtam az ürességtől
kongó, kísérteties folyosókon. Ott van még az orromban az a különleges illat
is, amelyet a restaurátor műhelyek vegyszerei lehelnek ki magukból. És
persze ismerős a mozdulat, ahogyan a frissen talált leletet — amelynek
nevétől napokkal ezelőtt még zengett a média — behelyezik a
páncélszekrénybe. Izgalmas világ ez. Különösen, ha a Szépművészeti
Múzeumról van szó, ahová a műtárgyak „világsztárjainak vendégszereplése”
olykor hatalmas tömegeket vonz. Van Gogh képei miatt 483 ezren, a Monet
gyűjteményre 250 ezren, a Botticellitől Tizianóig reneszánsz tárlatra pedig
235 ezren váltottak jegyet.

Kommandósok kísérték Leonardót

Porlepte képtár, szundikáló teremőrökkel? Aligha. A reneszánsz kiállítás 130

festményére például 220 milliárd forint értékben kötöttek biztosítást. A világ
egyik legdrágább képét, Leonardo de Vinci Hölgy hermelinnel című alkotását
egymagában 80 milliárd forintra biztosították. A műkincset szállító konvojt a
krakkói Czartoryski Múzeumból Budapestig végig fegyveres rendőri egység
kísérte. A szlovák-magyar határon a kamiont biztosító tucatnyi szlovák
kommandós díszsortűz kíséretében adta át a felbecsülhetetlen
értékű szállítmányt a magyar kollégáknak.

„Golyóálló üvegkapun, zsilipes rendszerben engedtük be a látogatókat. A

biztonsági kapuk beépítése egyenként tízmillió forintba került. Minden
festményt mozgásérzékelővel láttunk el. Elég lett volna a legkisebb jelzés is
ahhoz, hogy bezáródjanak az épület kapui, onnantól kezdve pedig se ki, se
be” — emlékezik vissza a Botticelli kiállítás biztosítására Lévay Zoltán, a
múzeum sajtóreferense.

Nem volt kisebb a felhajtás a Van Gogh képek körül sem. A hollandok a
festmények érkezése előtt szigorúan előírták a szükséges biztonsági
fejlesztéseket, amelyek megvalósítása közel 100 millió forintba került, és
ezek kivitelezését menet közben háromszor is ellen őrizték.
„Világszínvonalú technika nélkül nem mernének értékes műtárgyakat a
gondjainkra bízni” — fejtegeti az egyszerűen, de stílusosan berendezett
irodájában Baán László főigazgató. Ma aligha fordulhat na elő az, ami 1983.
november 3-én éjszaka történt. Akkor egyszerű üvegvágóval hatoltak be a
rablók a renoválás miatt felállványozott múzeum olasz kiállítási termébe, és
tépték ki az 1 milliárd 436 millió forintot érő képeket a keretükből. Olyan
hatalmas összeg volt ez ’83 ban, hogy az ügyben nyilatkozó illetékesek baki
nélkül végig sem bírták mondani a számot. A pótolhatatlan kincseket a
sikeres nyomozás után végül megtalálták, több képre egy görögországi
kolostor kertjében leltek rá.

„Ha kölcsönkapunk egy festményt, gyakran elvárás, hogy cserébe mi is

adjunk valamit. A gyűjteményünk alapján az európai középmezőny élén
szerepelünk. A legnagyobbak, például a Louvre, a Prado, az Ermitázs bármit
kérnek, megkapják, hiszen képesek igen értékes műkincseket felajánlani” -
magyarázza a főigazgató. Igaz, időnként nem árt egy kis kultúrdiplomáciai
érzék sem. Baán például hiába kérlelte a lengyeleket, Krakkóban az angolok
és a németek után őt is kikosarazták. A főigazgató végül bedobott egy olyan
ötletet, amire nem tudtak nemet mondani. „Mi lenne, ha úgy emlékeznénk meg
a lengyel menekültek befogadásának 70. évfordulójáról, hogy kölcsönadják a
Leonardo-képet?” — vetette fel. Elvégre 1963-ban a franciák is odaadták a
Mona Lisát New Yorkba és Washingtonba egy-egy kiállításra, hogy ezzel
kifejezzék hálájukat az Egyesült Államok II. világháborús szerepvállalásáért.
A világhírű Leonardo festményt tulajdonló krakkói alapítvány vezetői erre az
érvre azt mondták, hogy ez az a pillanat, amikor nemcsak, hogy lehet, de kell
is kölcsönadni a képet Magyarországnak, és másnap aláírták a kiutazási
engedélyt. Az időszaki tárlatok horribilis biztosítási értékeiből látható, hogy
ha a múzeum vásárlással szeretné bővíteni a gyűjteményét, akkor egy-egy
körberajongott különlegesség megszerzésébe belerokkanna a magyar
államkincstár.

Varázslatos csarnok

Százezer grafikát, tízezer rajzot, festményt és több ezer szobrot, ókori

maradványt őriznek a Szépművészetiben. Eredetük sok esetben a múltba
vész, többségükre talán évek óta egy pillantást sem vetett senki. Az időtlen
idők óta a raktárban porosodó művek közül a középkori faszobrok és
grafikák a legérzékenyebbek. Utóbbiakat dobozokban, vaksötétben kell
tartani, mert 50 luxnál erősebb fényt nem bírnának ki. Kiállításra csak néhány
darabot engednek, akkor is legfeljebb pár hónapra. A két egyiptomi múmiát
kegyeleti okból a többi „leltári darabtól” külön, klimatizált üvegkoporsókban
tárolják az ókori részlegben. Mégiscsak emberi maradványokról van szó.

A Román csarnok, ahová most sétálunk, nem tartozik a jól felszerelt raktárak
közé. Még 1945-ben zárták el a nagyközönség elől, azóta egymásra torlódva
állnak a műtárgyak az egykor gyönyörű teremben. Amikor kitárul a kapu, úgy
érzem, mintha egy Indiana Jones film képei elevenednének meg előttem.
Sejtelmes fény szűrődik be az ódon csarnokba, a por szinte áll a levegőben,
egy lovas alak és más szobrok magasodnak ki a többi tárgy közül. A
kaotikus látványban van valami lenyűgöző. A hely pókhálós, ódon
hangulata elvarázsolja az embert, más kérdés, hogy szomorú a szép
csarnokot ilyen állapotban látni. Ha megújul a Szépművészeti, bizonyára ez
a rejtett tárló is visszanyeri régi pompáját.

A hatalmas gipszszobrok amúgy egy letűnt divatról mesélnek. A XX. század

elején tömegével készítették a világ híres műkincseinek eredeti méretű
másolatait, hogy az emberek utazás nélkül is megcsodálhassák a
látványosságokat. Így került a Román csarnokba a hatalmas padovai
lovasszobor, a freiburgi templom kapujának mása és még sok más
nevezetesség.

Jelek a múltból

Ritkán kapja az ember azt, amit várt, de a restaurátorok műhelyébe érve

elismerően csettintünk, hát igen, ezt valahogy ilyennek gondoltuk. Állványok
és paletták hevernek mindenhol a hatalmas térben, a nap sugarai pedig
tökéletesen megvilágítják a padláshelyiség összes zugát. A Szépművészeti
Múzeum főépületétől kétsaroknyira, egy Szondi utcai ház legfelső szintjén
vagyunk. Hamarosan befut a Munkácsy-díjas Szentkirályi Miklós is, kockás
ingben, bozontos hajjal és mi újra bólogatunk, pont így képzeltük el a
főnököt. „Jöjjenek, visszamegyünk pár évszázadot" — mondja a festőből lett
vezetőrestaurátor, és mi már rohanunk is utána a fotó stúdióba, csak
előtte felkapjuk Id. Lucas Cranach 1512 körül készült, Mária a
gyermekét táplálja című művét.
Az elsötétített kamrában infravörös kamerával nézzük meg a képet úgy,
ahogyan szabad szemmel soha nem láthatnánk. „Beállítom a megfelelő
hullámhosszt, maguk addig figyeljék a képernyőt” — hangzik az utasítás. Az
infra tartományban egy ötszáz évvel ezelőtt felskicceit vázlat tárul a szemünk
elé, a mester első vonásai, amiket eddig eltakart a festék és lakkréteg.

„Mit mond az infra képe? Nagyon is sokat! Ezek az előrajzok egy

szenzációról számolnak be nekünk. Ha jól megnézik a monitor képét, akkor
azt látják, hogy a festő sok helyen eltért az előrajzoktól, nem tekintette
szentírásnak a saját vázlatait. Egy németországi Cranach képen ennek éppen
az ellenkezője érhető tetten, ott a vázlat pontosan egybeesik a végleges
vonalakkal. Sokáig azt tartották, hogy a képünk csak a Darmstadtban kiállított
Cranach mű egyik másolata. Mi azonban ebből arra következtetünk, hogy a
budapesti a mester sajátkezű alkotása, a másik képet pedig erről kopírozták!
A tanítvány a mintát követte, ezért olyan precízek az előrajzok” — meséli
Szent-királyi. Hála a felfedezésnek, az amúgy is értékes festmény
ázsiója tovább növekedett. „Mennyit adnának ezért a műért?” —
terelem anyagias területre a beszélgetést. A kérdés nyilvánvalóan elméleti,
hiszen a Szépművészeti Múzeum nem adhatja el a nemzeti kincs
részét képező alkotást. „Ha azt nézzük, hogy az utóbbi tíz évben
eredeti Cranach kép ilyen minőségben kétszer fordult elő a világ
aukcióin, akkor úgy 500 millió forint egyáltalán nem tűnik soknak ezért
a páratlan darabért” - mondja Szentkirályi. Rögtön másként nézünk a
Máriára.

Gondolkodj!

Az infrakamerát szinte minden komoly restaurálás előtt bevetik a műhelyben.

Hamisítványokat is le lehet buktatni a segítségével, elég például ellenőrizni,
hogy a szignó a lakkréteg alatt van, ahol lennie kell, vagy felette, ami gyanús.

Az infra után az UV lámpával kezdjük vizslatni a képet, amely így, a kékes

fényben újabb oldaláról mutatkozik meg. Kirajzolódnak a repedések,
láthatóvá válnak a kopások és az apró lyukak, szú vájta alagutak is. Ha az
infra és az UV sem ad elegendő információt, a szemközti szobában egy
röntgen gép is a szakemberek rendelkezésére áll.
Az ország legkomolyabb restaurátor műhelyében nem a Cranach kép az első
szenzációs alkotás. Nem is olyan régen még egy El Greco festmény foglalta
el ugyanezt az állványt. Hogy annak mekkora lehet az értéke, jobb nem
belegondolni, ám bizonyos, Hogy felér néhány lottó ötössel. Az, hogy a
Szépművészeti gyűjteményéből mikor és melyik műtárgyat restaurálják, sok
mindentől függ. Nem mindegy például, hogy milyen kiállítások vannak
előkészületben, mennyire sérülékeny az alkotás és tervezik-e külföldi
kölcsönadását. Pontos terv alapján haladnak előre, évente nagyjából 30-40
kép kerül sorra.

Hónapokkal ezelőtt kezdték el a Cranach-féle Mária restaurálását is, de még

mindig bőven van vele munka. Először az 500 év viszontagságait és
számtalan tulajdonosváltást átélt keretet kellett megerősíteni, összeragasztani,
majd jött a szennyeződések és a régi lakkrétegek eltávolítása, a hiányok
kitömködése. „Azért ilyen lassú a munka, mert óvatosak vagyunk” - mondja
Barnásné Réti Tünde, az egyik restaurátor, majd egy apró, szikéhez hasonlító
szerszámmal finoman kapargatni kezdi az 500 milliós képet. A hátamon is
feláll a szőr a gondolattól, hogy mi történik, ha túlfut a szike.

„A mi mesterségünkben be kell tartani bizonyos alapszabályokai Az első az,

hogy tudj meg mindent a képről, nehogy később csúnya meglepetés érjen!
Amikor teljesen feltérképezted a helyzetet, gondold végig az összes
lehetőséget legalább háromszor, és csak utána cselekedj! Végül pedig soha
ne tégy olyasmit, ami visszafordíthatatlan - sorolja Szentkirályi, majd
felkapja a Cranach-képet és visszaindul vele a fotólaborból a műhelybe. A
kép megismerése sokszor hosszabb időt vesz igénybe, mint maga a
helyreállítás. A szakemberek vallják ez a legizgalmasabb rész, amikor
kifaggathatják a művet és a feje tetejére állíthatják a róla alkotott eddigi
elképzeléseket. Így történi ez Cranach Máriájával is. Felhoztak egy
másolatnak hitt művet a műhelybe, néhány hónappal később eredetiként
távozik. Amit ugyanis a szemünkkel látunk, az könnyen megtévesztő lehet,
mert az igazság valahol odaát, a festékréteg alatt van.

„Hány, de hány olyan reneszánsz akttal találkoztunk már, amelyeken a prűd

XVII. században letakarták az intim testrészeket! Ilyen helyzetben döntenünk
kell: meghagyjuk az átfestett állapotot és meg sem nézzük, mi van alatta?
Esetleg visszamegyünk egy lépést a történelemben és igyekszünk az eredeti
felé közelíteni? Minden kép esetében vannak különleges szempontok” -
magyarázza kissé zsúfolt asztalánál a restaurálási osztály vezetője.

Rejtélyes háttér

Ebben a szakmában az a szép, hogy az embert bármikor érheti meglepetés. A

Szondi utcában már olyan kép is megfordult, amely alatt egy régebbi, XVIII.
századi festmény lapult. Az első vászonra valaki nemes egyszerűséggel egy
újat húzott. Szerencsére szét tudták választani az alkotásokat, így mindkét
festmény megmaradt.

Amikor pár éve a restaurátorok a kezük közé kaptak egy 1896-os keltezésű
képet, azt hitték rutinfeladat vár rájuk. Csakhogy a röntgen valami furcsát
mutatott. „Nyitottunk egy kis kémlelő ablakot a festményen. Ez annyit tesz,
hogy egy apró területen megbontottuk a festéket, hogy lássuk, mi van mögötte.
Egy 1740-ben készült, magas művészi színvonalú képet találtunk. Hihetetlen
érték” - mondja Szentkirályi. A döntés egyértelmű volt: elbontották a későbbi
mázolmányt, hogy előtűnhessen az öregebb festmény.

Még emlékezetesebb az a felfedezés, ami 2007 és 2009 között foglalta le a

művészeti titokvadászokat. A Pálffy János gróf magángyűjteményéből
származó, a múzeumnak 1912-ben ajándékozott képről kevés információ állt
a restaurálok rendelkezésére. Annyit tudtak biztosan, hogy a műgyűjtő nemes
1862-ben Londonban vásárolta a reneszánszkori festményt. A képet
rendkívül rossz állapotban szállították be a Szondi utcába. Aztán szépen
lassan, az aprólékos munka eredményeként a festmény hátterében egy kék
ködben úszó észak-itáliai város tűnt elő. Ahogy tovább dolgoztak, feltárták a
település fölött magasodó fennsík hátborzongató látványát is: vesztőhelyek
sorakoztak egymás mellett a domboldalon.

„A festmény nem Leonardo da Vinci műve, ám olyan ember alkotta, aki a

közvetlen környezetéből került ki. Erre utal a New York-i Metropolitan
múzeumban őrzött eredeti Leonardo lap, amelynek kompozíciója
kísértetiesen hasonlít a mi képünkéhez. A párában egybeolvadó városok és
vizek is a nagyszerű művészt idézik” — mutogatja a példákat a hatvanas éveit
taposó főrestaurátor. Bárki is az alkotó, nemcsak a festészetben, hanem a
botanikában is igen jártas lehetett. A vegetációt olyan hűen ábrázolta, mintha
egy szakkönyvet illusztrált volna. A bókoló harangláb, a húsevő lápihízóka, a
lándzsalevelekkel borított barátszegfű mind, mind tökéletesen
vannak megfestve. Leonardo képeiről pontosan ugyanezek a növények
köszönnek vissza.

Tiziano bólintása

A csalások kiszűrése itt létkérdés, ám a hamisítvány szót a Szépművészetiben

csak óvatosan használják. A XVIII. század második feléig maga a fogalom is
teljesen ismeretlen volt. Rubens műhelyében például legalább húsz tanítvány
dolgozott, mindegyikük „rubensesen” festette a képeket, de ez nem számított a
mai értelemben vett hamisításnak. Dürer valamikor 1506 és 1510 között
készítette el a Mária élete sorozatot, az 1510-es évek második felében
pedig már bizonyíthatóan az ő mintáit utánozták. Alig néhány év kellett tehát a
tömeggyártás elterjedéséhez. A művészettörténészeknek és a restaurátoroknak
olykor félezer év elteltével kell kitalálniuk, hogy melyik kép a mester
sajátkezű alkotása, és melyik a tanítványok hű másolata. Sportnyelven szólva
innen szép nyerni! Ezt a teljesítményt még egy bűnügyi helyszínelő is
elismerné, elvégre a „művészeti nyomozók” soha nem indulhatnak el forró
nyomon, az árulkodó jelek több száz évesek, a tanúk pedig rég meghaltak.
Bármilyen rosszak is az esélyeik, a Szépművészeti szakemberei ritkán adják
fel a reményt. Leásnak akár a levéltárak mélyére is, hogy kiderítsék az
igazságot.

Akkor is konokul a tények nyomába eredtek, amikor 2005 ben egy erősen
vitatott származású kép, a „Madonna gyermekével és Szent Pállal” című
alkotás bukkant fel a Nagyházi Galéria 116. aukcióján. Előtte éveken
keresztül egy pécsi lakás falát díszítette. A szakértők nem zárták ki, hogy akár
Tiziano munkája is lehet, ám valószínűbbnek tartották, hogy egy ismeretlen
velencei festő vetette vászonra. Pintér Gyula magángyűjtő nagy kockázatot
vállalt azzal, hogy 140 millió forintért elvitte a rossz állapotú, titokzatos
festményt. Az árverés előtti éjszaka állítólag megjelent álmában
maga Tiziano és bólintott, amikor azt tudakolta tőle, hogy valóban ő festette-e
a művet. A mélyen vallásos gyűjtőt ez az élmény bátorította arra, hogy
belevágjon a vásárlásba. Szentkirályi Miklós elvállalta a restaurálást és
hónapokon át röntgen segítségével kereste az árulkodó jeleket, például a
későbbi javításokat, átfestéseket. Mind, mind egy ember keze nyomát
viselték: Tizianóét. A restaurálással párhuzamosan Tátrai Vilmos
művészettörténész is belevetette magát a kutatásba és fél év munka után
sikerült felmutatnia az első kézzel fogható nyomot. Egy 1648-ban nyomtatott
katalógusban, Carlo Ridolfi: A festészet csodáiban említették először a kép
címét, alkotójaként pedig Tizianót tüntették fel. Szentkirályi és Tátrai
hamarosan újabb információmorzsára leltek: egy háromszáz éves irat már a
festmény pontos méreteit is rögzítette. A mű a bécsi Kaunitz-gyűjtemény
részét képezte egészen annak 1830 körüli széthordásáig. A
gyűjtemény felszámolóbiztosa egy bizonyos Károlyi gróf volt, alighanem ő
hozta Magyarországra az elfeledett Tiziano képet. A rejtély itt, a Szondi
utcában oldódott meg, azóta a firenzei művészettörténészek és a szakma is
tényként fogadta el, hogy a Madonna gyermekével és Szent Pállal bizony a
velencei reneszánsz mester eredeti képe. Madonnát és a gyermeket saját
családtagjairól, Szent Pál arcát pedig valószínűleg a kép megrendelőjéről,
Federigo Gonzaga hercegről mintázta a művész. Az eredetileg 140 millió
forintos festmény ma legalább 4 milliárd forintot érhet, és ha éppen nincs
úton a világ valamelyik tárlata felé, akkor a Szépművészeti Múzeumban
őrzik. Tulajdonosa nem viszi haza a képet, mert úgy véli, annak a múzeumban
a helye, hogy ott mindenki kedvére csodálhassa. Időnként ő maga is beugrik a
képtárba, hogy szemügyre vegye értékes szerzeményét. „Hát ez az én sztorim.
A legtöbb restaurátor egy élet alatt sem találkozik ilyen szintű rejtvénnyel.
Nekem megadatott” - mondja a restaurátor.

A munka közben csendesen zajlik műhelyben, ezt az állást nem kapkodó

idegbetegeknek találták ki. Azt mondják, úgy vannak ők a nemzeti kincsnek
számító képekkel, mint a fogorvos a pácienseivel. Friss diplomásként az első
fúrásnál, vagy tömésnél még izzad a homlokuk, a kétszázadik után már nem.
Némi felelősséget azért levesz a restaurátorok válláról, hogy nem kell mindig
mindenben egyedül dönteniük. A munka megkezdése előtt összehívják az
összes érintettet, a tulajdonost, a művészettörténészt és a múzeum igazgatóját,
majd együtt határoznak a tennivalókról. Előfordult már persze a
történelemben, hogy éppen a helyreállításkor semmisült meg egy értékes
műtárgy, de ez ritkább esemény, mint egy eredeti Tiziano kép felfedezése.
„Tudnunk kell nemet mondani. Mi több, kötelességünk megtagadni minden
olyan utasítást, amelyről tudjuk, hogy kárt okozna a műkincsnek. Azt talán
mondanom sem kell, hogy egyetlen kép aljára sem hamisítjuk oda Munkácsy
nevét, bárki kéri is” - mondja búcsúzóul Szentkirályi.
EGY KIS EROTIKA BUDÁN

Szájtátva bámulunk ki az autó ablakán, mintha nem is a mi jól ismert

Budánkon kanyarognánk. Amolyan fedezd fel a városodat mozgalom ez, a
XII. kerület tetején. „Ha azt hiszed, hogy ezek kacsalábon forgó paloták, várj
csak a következő sarokig! Az a villa a kerttel együtt akkora lehet, mint a fél
Margitsziget” - túloz kissé kollégám egy közeledő vaskerítésre mutatva.
Elgördülünk az említett komplexum mellett, követjük a kerítést, egy bal
kanyar és egy jobb forduló után lassan leesik, hogy meghívónk pont ide, ebbe
a kívülről megcsodált, 900 négyzetméteres, fényűző ingatlanba szól.

A helyszínnél csak maga az esemény exkluzívabb: a Playboy címlapjának

fotózására érkeztünk. A stáb a villa egyik ritkán használt építményét, a
medence melletti, szaunával ellátott legénylakot bérelte ki a fotózásra. Itt
mutatja meg - tegyük hozzá sokadszorra — a bájait Niki Belucci.

„El sem hiszem, hogy Magyarországon vagyunk” — néz körbe csodálkozva a

magazin egyik munkatársa, szavakba öntve mindazt, amit mindannyian
gondolunk. Az elmúlt tíz évben a fotózások alkalmával már megfordult itt-ott,
de a helyszín még az ő ingerküszöbére is hatással van.

„Általában ötcsillagos lakosztályokban, vagy elegáns éttermekben dolgozunk,

de volt példa arra is, hogy egy farmon, a szénában fényképeztünk. Zimány
Lindát meg Dominikába vittük. A legemlékezetesebb talán a Tropicarium
volt, ahol a fotós kitalálta, hogy Bódi Sylvi a víznél mutatna a legjobban. Így
aztán Sylvi kifeküdt a partra, egy gondozó pedig elijesztette a túl közel
merészkedő aligátorokat” - mondja Margl Dorka, a magazin fotó producere.
Néhány napra szívesen állást cserélnék vele. Magyarországon - Bochkor
Gáborral holtversenyben - Dorka látta a legtöbb híres meztelen hölgyet.

Az igazi profik képesek bárhol zokszó nélkül vetkőzni. Hargitai Bea például
a zöld mezőn rohangált egy szál semmiben akkor is, amikor a srábtagok
gumicsizmában és kabátban vacogtak a farkasordító hidegben. Máskor vérre
szomjazó szúnyograjok rontották el a fülledt hangulatot. A mostani
szerencsére könnyebb helyszín, kényelmes, tiszta, és még tűz is ropog a
kandallóban.

Férjek kitiltva!

Sokan vagyunk a kis helyiségben, két forgatócsoport is a szoba közepén

toporog, Nánási Pál sztárfotós és a segédje az objektívekkel babrálnak. Néha
feltűnik Niki menedzsere is. Férj, élettárs, vagy szerető soha nem lehet jelen,
ez Nánási egyik legszigorúbb előírása. Abban a pillanatban, ha felbukkan egy
barát, vagy élettárs, az aktfotós megköszöni a lehetőséget és hazamegy. „Ha a
hölgyek meglátják a párjukat, azonnal másként viselkednek, játszani
kezdenek, elveszítjük őket” — indokolja a drákói szigort Nánási. A fotós
egyedül az anyukákat lenne hajlandó beengedni a műtermébe a munka alatt,
de erre csak ritkán van igény. Ők inkább a végeredményre kíváncsiak, arra
viszont nagyon.

A férjek és udvarlók tehát kizárva, ott van azonban a sminkes, a

fodrász és a stylist, csak magát a főszereplőt, a nyuszilányt nem látjuk sehol.

Aztán egyszer csak csipkés fehérneműjében elénk pattant ő, Niki Belucci. A
franciaágyon végrehajt néhány talajgyakorlatot, lemegy spárgába és már
pózol is a tévékameráknak. Az operatőrnek jó napja van.

„Ez csak bohóckodás a stábok kedvéért, az igazi munka akkor kezdődik,

amikor ők elmennek” - mondja Dorka, miközben Radnai Péter főszerkesztő
hevesen bólogat.

„Utálom, ha túl sokan nézelődnek a fotózáson, mert felesleges stresszt okoz.

Szerencsére Niki tapasztalt modell, tudja kezelni a helyzetet, de aki először
vetkőzik, az rosszul viseli, ha mindenki őt nézi. Az legyen itt, akinek dolga is
van, arra pedig nagyon vigyázunk, hogy illetéktelen még véletlenül se jusson
be. Hermetikusan lezárjuk a fotózás helyszínét. Ha stúdióban dolgozunk,
akkor is kirakunk néhány paravánt, hogy a technikai személyzet se jusson
ingyen műsorhoz. Nekem annyi a dolgom, hogy nyilatkozzak a tévéknek, két
perc és megyek is” — mondja Radnai. Ígéretét később beváltja és még a
melltartó lehullása előtt búcsút vesz a csapattól.
Hárommilliót ér a legdrágább test

A hátteret és a kerettörténetet a modell, a főszerkesztő és a fotós már

korábban lebeszélték, a pózokat pedig a helyszínen találják ki. „Nem mindig
találkozik a mi elképzelésünk a modellével, volt olyan hölgy, aki
templomban, a feszület előtt akart pózolni, egy másik pedig New Yorki-i
taxik között. Előbbi ízléstelen, utóbbi költséges lett volna” — magyarázza
indulás előtt Radnai.

A vetkőzésnek ugyanis jól körülhatárolható ára van. Hogy menynyi, az a

Playboy és a modellek titka. Kicsi a piac, a Blikkben megjelent számítások
szerint hárommilliónál nagyobb összeget nem éri meg ajánlani. A bevételek
egyszerűen nem termelik ki a ráfordított pénzt. A jól értesültek szerint a
legtöbb ismert, híres hölgy 500 ezer - 1,3 millió forint körüli összeget kapott
azért, hogy megmutatta magát pőre valójában. Többek között Zalatnay
Cininek, Görög Zitának, Gregor Bernadettnek és persze Liptai Claudiának
sikerült átlépnie ezt a határt, ők mindannyian a több milliós kategóriába
tartoznak. Claudia volt a legdrágább a maga hárommilliót
túlszárnyaló gázsijával. Vele még 2008-ban sikerült megegyeznie Radnainak,
ám több mint egy év telt el a fotózásig.

Minden azon múlik, hogy mennyire ismert az illető hölgy. Növeli például a
gázsit, ha egy nézett műsor sztárja dobja le a ruháit. Alapvető tény, hogy
érdemes akkor vetkőzni, amikor éppen sokat beszélnek az emberről. A
gyakran látott tévések olyanok, mint a szép szomszéd lányok, szívesen
megnéznénk őket meztelenül.

Ezeknek a követelményeknek a legnézettebb szappanopera, a Barátok közt

szereplői felelnének meg a legjobban, hiszen őket nap nap után látják a
sorozat követői, és az alakjuk is tökéletes. Kiss Ramóna, Balogh Edina és a
többiek azonban ha akarnának se állhatnának az objektív elé, mert
szerződésük ezt szigorúan tiltja. Nem léphetnek ki a szerepükből. Kemény
fába vágja a fejszéjét az is, aki egy tévéhíradós hölgyről próbálja
leimádkozni a ruhát. A komoly hírműsorok vezetőinek meg kell őrizniük a
hitelességüket, ezért a csatornák még attól is berzenkednek, hogy túl sokat
mutassanak meg a magánéletükből - a testükről nem is beszélve.
Az időzítés a lényeg

„Szerintem minden azon múlik, hogy az adott hölgy akar-e vetkőzni, vagy
sem. Ha igen, akkor előbb-utóbb dűlőre jutunk, csak ki kell várni a megfelelő
pillanatot. Lehet, hogy egy magánéleti változás hozza meg a lehetőséget.
Sokat segít, ha a modellek pasija nem féltékeny a meztelenkedés miatt.
Előfordul, hogy a harmadik ikszbe lépve határozzák el, legyen egy fotó a
gyerekeknek, emlékezzenek rá, milyen szép is volt az anyjuk! Ha nem
akarnak, akkor hiába csábítom őket, Oroszlán Szonját például rendre
megkörnyékezem, pedig tudom, hogy reménytelen” — árulja el Radnai.

A tévések közben elmennek, intimebbé válik a hangulat. A fotósorozat a

„sztori” szerint Niki fellépés előtti készülődését mutatja be. „Életszerű, hogy
sminkelés után félmeztelenül nekipréselődöm a hideg üvegablaknak, nem?” -
kérdezi nevetve a nap főszereplője.

Pillanatok alatt lekerülnek a maradék, lehelet vékony kis ruhadarabok is, én

pedig a kötelességre hivatkozva fel-fel pillantok az ágyra. Körülöttem
mindenki más egykedvűen szemléli az előttük tekergő, fehérre sminkelt női
testet. Különös, de két méterre egy pucér bombanő testétől valahogy én sem
érzek semmi bizsergést: túl tökéletesek az idomok, profik a beállások, zavaró
a fény.

Az érthető, hogy Nánási Pál, a sokat látott fotós nincs zavarban Azt mondja,
hogy az első testrészek kibukkanása kelt benne némi izgalmat, ekkor tud
férfiként nézni a modelljeire, utána már csak a munkára, a feladatra
koncentrál. Niki esetében amúgy is csak jó beállításokra lesz szükség,
photoshopra, utólagos korrekcióra aligha. A hölgy végtelenül profi: két
kattintás közt vidáman csicsereg és követi Nánási minden utasítását.

Ha a bugyi lekerül

„Célzóvíz, elsősorban pezsgő mindig van nálunk, hogy oldja a gátlásokat, de

erre csak ritkán van szükség. A zenét viszont gyakran kitekerjük, hogy legyen
egy kis élet a mozdulatokban. Megtanultuk, hogyan kell oldani a feszültséget,
citromba harapva ezt nem lehet csinálni, csak úgy, ha laza, vidám hangulatot
teremtünk” - meséli tovább a fotó producer. Azt mondják, az elmúlt évek
legnagyobb fogása, a képekkel az eladásokat az égbe repítő Liptai Claudia
is gyorsan megfeledkezett a gátlásairól. Egy vidéki kastélyszállóban, a
külvilágtól teljesen elzárva készültek a képek, nehogy paparazzók csapjanak
le a lehetőségre. A helyszínre kizárólag a fotóst engedték le. Egy órával a
kezdés után Claudiának már fel sem tűnt, hogy nincs rajta semmi. „Általában
az a döntő pillanat, amikor a modell meglátja a róla készült első, jól sikerült
képeket. Ettől lázba jönnek, megérzik, hogy érdemes keményen dolgozniuk,
mert mindenki azt akarja, hogy jól nézzenek ki a képeken” — árulja el Dorka.

Közben Belucci és Nánási versenyt futnak az ablakon bekandikáló

napsugarakkal, a fotós az udvaron, nagykabátban kattintgat, a hány pedig egy
szál tangában pózol. „Nagyon jó, csináld még tovább, belelóg a hajad,
pucsíts, ez az” — hangzanak a hollywoodi filmek divatfotós jeleneteiből már
jól ismert utasítások.

Minden fotózáson eljön az a pillanat, amikor le kell dobni az utolsó

fehérneműt is. Nánási állítja, ez a lélektani határ. A bugyi levétele. Ha ezen
túljutnak, gördülékenyen megy tovább a munka. "Olyan vagyok, mint a
nőgyógyász és a pszichológus egyben. Ha a lány élvezi a magamutogatást,
akár egy óra alatt is eljuthatunk erre a pontra. Ha gátlásosabb, akkor
hosszabb ideig tart a ráhangolás, de alapvetően mindenki azért mond igent,
mert azt akarja, hogy lássák a testét, és büszke lehessen magára” — mondja
Nánási.

Fehérneműben kezdik a fotózást, egyik ruhadarabtól a másik után válnak meg,

akárcsak egy lassított sztriptízben. Mindig csak egy picit, egy picit, majd
amikor eljön a nagy pillanat, még Nánási is diszkréten hátrébb vonul, az
asszisztens lányokra hagyja a vetkőztetést.

Szerződésbe foglalt idomok

Az, hogy egy-egy hölgy mennyit enged megmutatni magából, nem a fotós
rábeszélő készségén múlik, hiszen szerződés rögzít minden apró részletet,
még azt is, hogy egy-egy érzékenyebb testrészből mennyi tartozik a
közönségre. Haumann Petra mesélte egyszer, hogy a szerződés aláírása előtt
azt is megkérdezték tőle, hogy milyen fazont szeretne — és nem a frizurájára
gondoltak. Szerződésszegést követ el, akit a fotózáson fog el a szégyenlősség.
Természetesen arra is volt már példa, hogy valaki a műteremben vetkőzött ki
a vártnál is jobban magából. A magazin szereplőitől a teljes pőreséget várja
el az olvasóközönség, ám vannak hírességek, akiknél már egy „kebel-, avagy
hátvillantás” is egészen kivételes kegynek számít. Ördög Nóra esetében
például nagyra értékelték az utóbbit is.

„Az a kérdés, hogy mennyire vagyunk képesek egymásra kattanni. Szükség

van az összhangra. Bódi Sylvi sminkelése például másfél órán keresztül
tartott, de a fotózást húsz perc alatt lerendeztük” — magyarázza Nánási. A tíz
éve meztelen női testeket megörökítő fotós alkalmanként kb. 1500 kockát lő
el, amelyből 30-40 darab kerül a szerkesztők, illetve maga a modell elé,
vagyis kezdetét veheti a szkanderozás arról, hogy melyik legyen az a
bizonyos hat — nyolc, amin legeltethetik szemeiket az olvasók. A többi
felvételt szigorúan törölni kell a fényképezőgép és a számítógép
memóriájából is.

Hosszú órák telnek el, mire a fáradt címlaplány végre hozzánk is eljut.

„Lehet, hogy ez az én számból egy kicsit furcsán hangzik, de gátlásossá tett,

hogy ilyen sokan néztek. Azt hittem, velem nem fordulhat elő ilyesmi, soha
nem leszek görcsös, vagy szégyellős. Aztán mégis. Különös érzés volt, hiszen
hét-nyolc éve nem vetkőztem meztelenre teljesen idegen emberek előtt.
Alighanem ez volt egyben az utolsó ilyen alkalom” - meséli a 27 éves, a
szórakozóhelyek DJ pultja mögött csak kebleket felvonultató hölgy. „A
legviccesebb az volt, hogy órákon keresztül pózoltam különböző kicsavart
helyzetekben, aztán leültem szusszanni egy pillanatra, mire Pali felkiáltott és
vadul fotózni kezdett. A legjobb felvételek akkor készültek, amikor teljesen
spontán módon viselkedtem.” Niki csak annyit kért a Playboy számítógépes
domborulat bűvészeitől, hogy tüntessék el a képekről a libabőrt. Minden más
maradhat úgy, ahogy a természet és a napi edzés formálta. Olyan maradt.
Szemtanúként ezt bizton állíthatjuk.

A LENGŐAJTÓN TÚL

AZ ELNÖK SZAKÁCSÁNAK KONYHÁJÁBAN

„Igazi adrenalinfröccs lesz” - ígérte Bereznay Tamás konyhafőnök, amikor
bejelentkeztünk hozzá a Kárpátia étterembe. Nem csalódtunk.
Előrebocsátom, Gordon Ramsay-függő vagyok. Az üvöltöző skót séf
műsoraiban órákon át képes elvarázsolni a konyhai lüktetés, a profi
mozdulatok dinamizmusa és az olaj sercegése. Nem kellett hát kötéllel húzni
a Kárpátiába. Gyakorlott étterem látoga-[óként pedig vonzott a lehetőség,
hogy végre őszinte választ kapok arra a kérdésre, hogy miként rittyentenek a
tányéromra egy komplett hagymás rostélyost alig húsz perc alatt? Előszedik a
fagyasztóból a készételt és belökik a mikroba? És egyáltalán, milyen az élet a
csapóajtón túl, ahova vendég még véletlenül sem téved? Most meglátjuk.

Ferenciek tere, Kárpátia étterem, a hazai gasztronómia egyik fellegvára.

1877 óta sülnek itt a fogások az ólomüveg berakásokkal díszített, műemlék
étterem konyhájában. A főszakács, Bereznay Tamás nem kispályás játékos a
magyar séfek mezőnyében. Amellett, hogy konyhafőnökként irányítja a
vendéglátóhelyet, ő a Magyar Köztársaság Elnökének hivatalos szakácsa.
Főztjéből evett már George Bush, Vlagyimir Putyin, II. János spanyol király
és Akishino japán herceg is. Sólyom László összes díszvacsorájára,
fogadására Bereznay főzi az ételt.

Péntek este van, szándékosan csúcsidőben jöttünk, hogy akció közben

láthassuk a konyhát. „Egyelőre kevés a vendég, de meglátjátok, idővel
beindul az élet” - ígéri a főszakács, majd egyenesen a birodalmába vezet
bennünket.

Fóliában érlelve

Nem is kicsi ez a birodalom. „Itt a cukrászda, az a hidegkonyha, ez pedig a

legfontosabb rész, a melegkonyha. Ott hátul vannak a raktárak, meg a
hűtőkamrák. Arra látjátok a fekete- és a fehér mosogatót” - mutat körbe.
Értetlen arckifejezésünket látva máris érkezik a magyarázat: „a fehérekkel
tálalunk, a feketével azonban vendég soha nem találkozik, azokkal csak
főzünk. Elvileg ugyanúgy mosogatjuk mind a két fajtát, de azért van
különbség, a fehérekkel óvatosabban kell bánni.”

Első állomásunk az a helyiség, ahol a bevétel után legnagyobb értéket

tárolják, a húsokat. Kacsa és libamellek, bélszínek, szarvasgerincek, májak
sorakoznak a polcokon minden mennyiségben. „Nem fagyasztunk le soha
semmilyen húst. Amikor megkapjuk az alapanyagot, a konyhamészáros
nekiáll, és felszeleteli szép, egyenlő darabokra, majd ezzel a speciális
vákuumozó géppel egyenként lefóliázzuk a hússzeleteket. Nem éri őket
oxigén, így amellett, hogy a szavatosságuk meghosszabbodik, az állaguk is
porhanyósabb, érettebb lesz” — emel fel egy szépséges kacsamájat a
konyhafőnök. Ez a drága hús normális esetben csak két-három napig állna el
a hűtőben, fólia alatt viszont egy hónap múlva is tökéletes az íze. Még
mielőtt befóliáznánk otthon az egész spájzot, nem árt megjegyezni, hogy
egy profi fóliázógép félmillió forintba kerül. A módszer alighanem a
vendéglátósok privilégiuma marad.

Rendben, egy rejtéllyel kevesebb, most már tudjuk, hogy a szakácsnak nem
kell a porciózással bajlódnia, elég megkeresnie a hűtőkamrában az előre
becsomagolt szeletet, de a nyers hús így is lassan sül meg, ennyi időt egyik
vendég sem bír fenékkel. „Nagyjából tudjuk, hogy aznap várhatóan miből
mennyi fogyhat, ezért a húsok közül néhányat előfőzünk, fűszerezünk. Amikor
befut a rendelés, a már előkészített hús kerül a serpenyőbe. A felkészülésre
délelőttönként van időnk, mi azt mondjuk, hogy ilyenkor felfőzzük a pályát.
A szakácsmesterség egész napos elfoglaltság” — magyarázza Bereznay.

Igen főnök!

Miközben mi a húsokkal barátkozunk, az étterem megtelik élettel, egyre-

másra érkeznek a rendelések, beindul a pörgés a melegkonyhában. Ismét
Gordon Ramsay jut az eszembe, ahogyan hangosan felolvassa a listát, kuktái
pedig „igen főnök” felkiáltással nekiveselkednek a munkának. A teátrális
elemek, a kukarugdosás és az őrjöngés itt hiányoznak, a hangulat azonban
igencsak hasonlatos. Minél több fogás rotyog a gázon, annál nagyobb a
forróság a teremben, állítólag meg lehet szokni, két év után már izzadni is
elfelejt az ember. Sebes mozdulatokkal rázzák a szakácsok a serpenyőket,
nem lankadhat a figyelmük, mert egy odakozmált libamáj, vagy rák pótlása
nem filléres mulatság.

„Hiába készíti el egy szakács akár ezredszerre is ugyanazt a fogást, soha nem
válhat rutinná a főzés. Nincs két egyforma helyzet. Ha gulyást készít, tudnia
kell, hogy milyen az a répa, amit beleszór a levesbe. Zsenge, mert akkor elég
később főzni, vagy öregebb és fásabb, több idő kell neki? Vajon hány éves
lehetett az állat? Nem tartunk még ott ebben az országban, hogy mindig
ugyanolyan minőségű húst, vagy bármilyen alapanyagot kapjunk a raktárba.
Kóstolgatni kell” - mondja Bereznay és valóban, szakácsai főzés
közben kiskanállal bele-belenyúlnak az ételbe.

A konyha olajozott gépezetként működik, sehol egy felesleges mozdulat, egy

elkalandozó pillantás. Aki beáll egy posztra, annak pontosan tudnia kell, mi a
dolga, különben az egész rendszer leállását veszélyezteti. A rendelések
elektronikusan érkeznek, egy gép dobja ki a listát az átadónál álló séfnek,
vagy séfhelyettesnek. A főnök felolvassa a blokkot, majd akcióba lendül a
„köretpályán” dolgozó kolléga. Ha bazsalikommal töltött csirkemell az óhaj,
már csinálja is hozzá a sült hagymás rizst. A húsokkal foglalkozó
„főzőpályás” tudja, hogy mikor kell elkezdenie a sütést ahhoz, hogy a körettel
egy időben legyen készen, ne hűljön ki az étel egyik fele, miközben a másik
fele még a serpenyőben van. A trió harmadik tagja a ragupályás, ő készíti el a
citromos esszenciát és a kétféle mártást a csirkéhez, de ha kell, a tésztákkal is
elboldogul. A bekevert spéci fűszerkoktélok a polcra készítve várják a
bevetést. Legalább annyi logisztikai érzék kell ehhez a munkához, mint
főzőtudomány. „Fontos, hogy képesek legyünk megújulni, de az alapoknak, a
fűszereknek, a mártásoknak mindig egyformának kell lenniük” - magyarázza
Tamás. „Titkosak a kombinációk? — kérdezem, de a mesterszakács erre csak
legyint. Miért lennének azok? Ha követőjük akad, annak ők csak örülnek.

„Rossz ajtón kopogtatsz”

„Szeretek a fiatalokkal foglalkozni, most is tizenkét tanuló dolgozik a kezem

alá. Az első, amit megkérdezek tőlük az az, hogy miért vannak itt. Mert ha
csak az anyukájuk találta ki, hogy menj el fiam szakácsnak, jó lesz az neked,
akkor rossz ajtón kopogtatnak, akár szedhetik is a sátorfájukat” — mondja a
főszakács. Bereznayt nem az anyukája küldte, ő a nagymama sütője mellett
fogadta meg hat évesen, hogy ha törik, ha szakad, szakács lesz belőle.
Egyetlen percre sem bánta meg a döntését. Egy olyan ember lelkesedésével
beszél a főzésről, mint akinek a munkája az élete. „Marhára kel! ezt szeretni,
hogy ne hiányozzon az a kis plusz az ételből. Nagy a mi felelősségünk, mert
elég egyetlen hiba, hogy tönkretegyük valaki napját. Képzeld el, hogy
idehozza egy fickó a barátnőjét randevúra, készül az estére, mi pedig
elszúrjuk neki egy rossz étellel és még azt is elvárjuk, hogy fizessen érre. Ezt
nem engedhetjük meg magunknak! A srácoknak mindig elmondom, hogy aki
itt rossz ételt küld ki, az az én hírnevemmel szórakozik, úgyhogy ne tegye!” -
mondja. Ha véget ér a műszak a Kárpátiában, Bereznayt odahaza,
Szentendrén várja egy utolsó asztal egy feleséggel, négy gyerekkel, és
valahol az asztal alatt egy macskával megspékelve. Nem lehet okuk a
panaszra, egy főszakács főz rájuk minden nap. A süteményről azonban az
oldalborda gondoskodik, édességben állítólag veri a férjét.

Biztonság, biztonság, biztonság

Hagyjuk a fiúkat dolgozni és visszatérünk a raktárak részlegébe, titkon pedig

örülünk, hogy bár szemtanúi lehettünk a pörgésnek, nem futott be egyszerre
három busznyi japán turista, mert akkor mindenhol láb alatt lettünk volna. A
tárolókban pihenő alapanyagokból egy kisebb várost lehetne jóllakatni, a
lekvárok például hegyekben állnak. Mind saját készítésű. „Minek drágán
vásárolni mindenféle vackot, ha egyszer mi is főzhetünk jót, ráadásul olyat,
amelynek pontosan ismerjük az összetevőit. Ebben az üveg lekvárban
például csak eper és cukor van, ebben pedig meggy és cukor, semmi más. A
szatmári szilvalekvárnak meg a gyümölcs az egyetlen összetevője, nincsen
benne más adalék. Jó kis mókát jelent az elkészítése, mert 24 órán keresztül
folyamatosan kavargatni kell. Szatmárban minden héten más portán készítik a
férfiak. Nagy előnye a lekvárfőzésnek a disznóvágással szemben, hogy
kevesebb munkával jár, több idő jut a pálinkázásra. Kavargatni meg ugye
pityókásan is lehet. Azt hittem bírom a kiképzést, de féltávnál feladtam” -
meséli Bereznay.

Azt mondják, minden szakács megmérgez a pályafutása alatt egy vendéget,

enélkül az élmény nélkül talán a brancsba se vennék fel, de akivel
másodszorra is megtörténik, annak érdemes elgondolkodnia
a pályamódosításon. Ha már itt tartunk, végre egy profi szájából hallhatom a
választ a dilemmámra: mi a fenének mossák meg a tojást, ha a héja úgyis a
szemetesben landol? Bereznay úgy emlékszik, régen a séfek egyenesen hipós
vízbe áztatták a tojásokat, annyi szemét tapadt a héjukra. Az pedig még egy
profival is könnyen előfordulhat, hogy a tojás feltörése közben héjdarabka
esik a serpenyőbe. Ahogyan a főszakács a biztonsági előírásokat sorolja,
előtör egy régi emlékem.
Az Arizona Daily Star szerkesztőségében gyakornokoskodva, a mexikói határ
melletti Tucson városában elküldték razziázni a helyi ANTSZ ellenőrével.
Két helyszínt szemeltünk ki: egy családias kis hamburgerezőt, és egy mexikói
gyorsétteremet. A házias ízek helyett a rémálmok házára bukkantunk. A
falatozó hűtőszekrényében a húsokról a vér a zöldségekre és a kenyérre folyt.
Biztos voltam benne, hogy irt és most lakatot tesznek a konyhára, de az
ellenőr felvilágosított: jó osztályzatot érdemel a hely. A gyorsétteremben
mindent rendben találtunk, az ilyen nemzetközi láncoknál mindennaposak
a belső ellenőrzések.

Bereznaynál nem fordulhatnak elő hasonló gyomorforgató események: a

gyümölcsöknek, a zöldségeknek, a húsoknak és a tejtermékeknek mind külön
hűtőjük van, a vágódeszkákat pedig szigorú rend szerint használják. Amin
például halat vágtak, az soha, de soha nem kerülhet a cukrászatra, még akkor
sem, ha tisztességesen elmosták és fertőtlenítették is.

Nemcsak főzni, enni is tudnak

Visszasétálunk a még mindig a munka hevében égő konyhára, ahol éppen

szürkemarha bélszínsteak készül juhtúrós rakott burgonyával és sült
paprikakrémmel. Záporoznak a további rendelések: zöldfűszeres naphal
szalmazöldségekkel, rögtön utána egy rostonsült libamáj bundás kalácson,
szőlős arany-mazsolás tokaji mártással. „Ereznünk kell az adrenalin
áramlását, mert attól még élesebben összpontosít az ember” — mondja
Bereznay. Maga is a tűzhely mellé áll, amikor elszabadul az esti őrület. Bő
egy órával később végre minden asztalhoz kimegy a rendelés. Pár perc szünet
jön, amit stílusosan evéssel töltenek ki a szakácsok. Visszajött némi maradék
szendvics és süti egy fogadásról. „Most őszintén, mennyit esztek ti itt a
konyhában?” — fordulok a kuktákhoz. A kóstolgatás ugye szakmai
kötelesség, a szakácsok a személyzetnek is főznek — nem libamájat, de azért
jóféle kosztot — meg aztán itt vannak a rendezvényekről maradt apróságok
is. „Maradjunk annyiban, hogy nemcsak főzni, enni is tudunk” - hangzik a
válasz.

„Nem szürkülünk bele a mindennapokba, mert a konyhában kiélhetjük minden

kreatív hajlamunkat. Mindig adunk egy kis ajándékot a vendégeknek — ma
például libamájhabot —, amivel duplán jól járunk. Az emberek nagyra
értékelik az apró figyelmességet, mi pedig néhány plusz perchez jutunk. Jól
jön ez akkor, amikor teli az étkező. Általában a srácokra bízom, hogy mi
legyen a meglepetés, találják ki ők. Egy jó kis körözött, vagy padlizsánkrém,
netán egy finom sült paprikakrém? Rajtuk múlik. Remek csapatépítés a közös
étlapírás is. A tanulók nagyon büszkék, ha felkerül valamelyik ötletük, és
örülnek, ha a vendég éppen azt választja. A saját fogásukra jobban
odafigyelnek, az az ő agyukból pattant ki, ízlenie kell!” - támaszkodik a
cukrászpultra a főszakács, vagy séf úr, ahogyan a beosztottjai nevezik.

Sólyom séfje

Bereznay apró irodájában halomban állnak az elnöki menükártyák és az

éppen Magyarországra készülő nagyságok ízléséről készült külügyi
protokollbeszámolók. Látogatásunkkor éppen Károly walesi herceg és párja,
Camilla, Cornwall hercegnője a soros, néhány nap múlva érkeznek, Bereznay
pedig töri a fejét, hogy vajon mi ízlene nekik. Eddig legalább tíz verziót
vetett el, mert a közismerten egészségmániás Károly szinte levegőn él,
ráadásul most még böjtöl is. Az elnöki séf minden vendég érkezése előtt
listát kap az illető étkezési szokásairól. Károly például nem eszik csokoládét,
túlfőtt- és leveles tésztát, tengeri herkentyűket, belsőségeket, sertést,
mangalicát és nehéz fogásokat, utálja a borsot és a hagymát is, ami nélkül
házias ételt készíteni igencsak nagy kihívás. Hogy ezek után maradt
egyáltalán valami, amiből főzni is lehet? Szereti a vaníliás öntetet és a
könnyű, gyümölcsös desszerteket. Kirívó eset, hogy ilyen hosszú listát
küldjenek, általában csak pár sor érkezik a vendég ízléséről. Kész
szerencse, hogy Sólyom László nem válogatós, jó étvággyal elfogyaszt
mindent a tányérjáról. Kedvenc étele nincs, de ha lenne, Bereznay akkor
is magában tartaná az információt. Göncz Árpád egy interjúban azt találta
mondani, hogy nagyon szereti az almás rétest. Hiba volt. Bármerre járt
ugyanis az országban, a kedveskedni próbáló vendéglátók mindenhol almás
rétessel kínálták. Fél év után már látni sem bírta.

Lazacot soha

„Magyarországra jönnek ezek a királyok, hercegek és államelnökök, ezért

magyaros ételt kapnak tőlünk, mint ahogyan az Elysée-palotában sem
paprikás csirkével vendégelik meg a mi elnökünket, hanem franciás
fogásokkal. Mindez persze nem feltétlenül a köztudatban elkönyvelt gulyás
pörkölttel kombinációt jelenti. Szigorúan csak magyar alapanyagokat
használok fel, amibe belefér a kecskehús, a bárány és a bélszín is, vagyis
olyasmik, amik egy átlagos háztartásban ritkán kerülnek az asztalra” - meséli.
Éppen ezért a Kárpátia séfje soha nem tálalna fel lazacot a Sándor Palotában,
halból kizárólag a pisztráng, vagy a keszeg jöhet szóba. Szívesen főzne
pontyot is, az ilyen „pórias” ételt azonban kizárja az államközi etikett. A
csirke sem kimondottan nemes étek, az elegáns fogadások szellemiségéhez
jobban illik a kacsa, a gyöngytyűk vagy a fácán. Ha mindez nem lenne elég
megkötés, figyelni kell a színek harmóniájára, a kalóriatartalomra és arra,
hogy egyik étel se legyen túl zaftos. A fehér ingen rosszul mutat a nagy
plecsni, különösen ha sajtótájékoztató, vagy koszorúzás a következő
napirendi pont.

Az udvari előkóstolók ideje már lejárt, ám a Köztársasági Őrezred, vagyis az

állami vezetőkre és a külföldi delegációkra vigyázó testőrség tisztiorvosa
rajta tartja a szemét a Kárpátia lábosain. Nagy botrány lenne abból, ha
mondjuk Sarkozy, vagy Berlusconi éppen Magyarországon fertőződne meg.
„Az évek alatt remek munkakapcsolat alakult ki közöttünk az Őrezreddel.
Megbíznak bennünk, és ez nagy dolog. Természetesen figyelnem kell az ő
szempontjaikra is: a szalmonella veszély miatt nem szeretik például a kifőtt
tésztát és a nyers tojásos dolgokat” - sorolja a szakács. Nehezítik a helyzetet
a vallási szokások, hiszen fel kell készülni a kóser szabályokat követő
vallásos zsidókra, a vegetáriánusokra, a marhát szent állatként tisztelő hindu
politikusukra, a sertést egyáltalán nem fogyasztó muszlimokra és a böjtölő
katolikusokra. Nem is olyan régen az egészséges életmódjáról híres észt
miniszterelnök, egy fitt fiatalember érkezett Budapestre, aki a teljes kiőrlésű
barna kenyéren, a salátán és a gyümölcsökön kívül szinte semmit sem eszik.
Azért neki is sikerült megtalálni a kedvére való fogásokat, az előételként
tálalt körözött például olyannyira elnyerte a tetszését, hogy a protokolláris
szabályokat félretéve kért még egy adaggal. A levesek mindig nagy
sikert aratnak, mert ritkaságnak számítanak az államközi találkozók menüjén.
Egy tál jó magyaros gombaleves vajas galuskával diplomáciai feszültségeket
képes megoldani.

Őrület a köbön
Bereznay keze akkor sem remeg meg, ha hirtelen 150 embernek kell vacsorát
tálalnia, ám a komolyabb fogadások előtt gyakran látni, amint egyik kört a
másik után rója a konyha hátsó traktusában. Időnként még őt is utoléri az
alkotói válság. Nem csoda: a séfnek mindössze pár napja van arra, hogy
összeállítson négy különböző négyfogásos menüt, amelyeket aztán Sólyom
irodájával és a vendéggel is egyeztetnek. Amire végül az elnök rámutat, az
kerül az asztalra. „Na jó, belátom, néha idegbeteg vagyok, különösen,
amikor a Sándor Palota konyhájában már csak perceink vannak a
kezdésig, de soha sem esem kétségbe. Az végzetes lenne” - magyarázza. A
hatalmasságokból a szakács annyit lát, amennyit a lengőajtó láttatni enged,
köszönő levelet azonban már több királyi háztól is kapott.

„Mindig végiggondolom, hogy ki az illető és honnan jött, milyen

gasztronómiai kultúrán nőtt fel, ezt kombinálom össze a magyaros ízekkel.
János Károly spanyol király például híresen nagy vadász, kézenfekvőnek tűnt,
hogy vaddisznót szolgáljunk fel. A japán hercegnek olyan tökös lecsót adtam
köretnek a mangalica szűz mellé, amelyben ropogósak maradtak a zöldségek,
hiszen odahaza ezt szokhatta meg” - magyarázza. Amúgy a herceg ízelítőt
kapott a libamájpástétomból és a hideg, tormás zöldborsókrémlevesből,
valamint az Esterházy tortából is. Viktor Juscsenko ukrán elnök arcán a
választási kampányban elszenvedett súlyos mérgezés hagyott
maradandó nyomokat, így amikor az autója begördült a Várba, mindenki
biztosra vette, hogy még a rizsszemeket is vegyi vizsgálatnak vetik alá a
biztonságiak. Ehhez képest az egyetlen előkóstoló maga Bereznay
volt, Juscsenko pedig 2007-ben és két évvel később is jóízűen
belapátolt mindent a tányérjáról. Kevés szakács mondhatja el magáról a
földtekén, hogy az amerikai elnöknek és az orosz államfőnek is
főzött, márpedig Bereznay fogásait George Bush és Vlagyimir Putyin
egyaránt kóstolták. „Na, amikor ők jöttek, akkor aztán minden
lyukba benéztek a testőrök a konyhában” — teszi hozzá. Az elnöki
palotában egy kis teakonyha áll a séfek rendelkezésére, ezért a munka nagyját
a Kárpátiában végzik el, a Várban már csak az utolsó simításokra
van lehetőség. Biztos, ami biztos alapon az új fogások premierje előtt
egy főpróbát is tartanak. Újdonságok pedig vannak bőven, hiszen
kétszer ugyanaz nem kerülhet az elnök elé. Nem mintha Sólyom
Lászlónak feltűnne az újrázás, ez inkább szakmai önbecsülés dolga.
VÉGZETES MÁMOR

P BAROKAMRÁBAN

„Vigyázzon, mert ha a füle nem bírja, a falat vakarja majd. Nincs annál
pokolibb fájdalom. Szóval, most döntse el, hogy szelel-e az orra, vagy sem”
- növeli bennem a feszültséget Tótka Zsolt Tibor orvos-alezredes. Bezáródik
mögöttünk a nehéz vasajtó. Már nem vissza kozhatom. Pár perc, és a magasba
emelkedünk.

Felszállás előtt azonban lássuk, hol járunk éppen. Magyarország egyetlen

olyan kórházában, amelynek folyosóit az asztronauták kiképzéséről készült
képek díszítik. Különös látvány egy olyan országban, amely mindössze két
űrhajóst „termelt ki”. A Honvédelmi Minisztérium Dr. Radó György Honvéd
Egészségügyi Központjában orvosi szempontból vizsgálják a
vadászpilótákat, ellenőrzik, hogy képesek-e elviselni a rájuk váró különleges
körülményeket. A létesítmény legizgalmasabb részlege egy elsötétített
üvegajtó mögött rejtőzik. Amikor benyitunk, úgy érezzük, mintha a ’80-as
évek egyik sci-fi filmjébe csöppentünk volna. A padlószőnyeggel borított
helyiség közepén egy méretes vashernyó terpeszkedik, a barokamra. Tótka
alezredes birodalma ez, ahol már sok, az egekbe vágyó fiatal pilótajelölt
álmai foszlottak semmivé. Hogy évente pontosan hány pácienst fogadnak, az
hadititok, így a törvényszék rémétől fenyegetve nem feszegetjük a témát.
Annyit azonban elárulnak, hogy az összes katonai pilóta állásra jelentkező
fiatalnak át kell esnie a vizsgán, és a rutinos repülősök is visszajárnak, hogy
felelevenítsék, milyen az oxigénhiányos állapot. Meglehetősen kellemes
amúgy, de mindenekelőtt essünk túl a tudományos fejtágításon.

Agyunk elszáll

„Kezdjük az elején. Odafenn, 5000 méter magasan, mennyi a levegő

oxigéntartalma?” — teszi lel a beugratós kérdést Tótka orvos-alezredes.
Beugratós, mert pontosan ugyanannyi, mint itt, a második emeleten, csak
éppen a nyomáskülönbség miatt a szervezet nem jut elegendő éltető
oxigénhez. Egészen pontosan és tudományosan fogalmazva csökken az oxigén
résznyomása és a szervezet széndioxid szintje, ami meggátolja az agykéreg
normális működését.
„Az agyunk a testünk legtöbb oxigént igénylő része. A szívünk, a tüdőnk és
más létfontosságú szerveink még zavartalanul működnek, amikor az agyunk
már kikapcsol. Ha ez megtörténik, akkor nem tud többé parancsokat adni a
szerveknek, így hamarosan azok is leállnak, az illető pedig meghal. A
barokamrában mesterségesen idézzük elő az oxigénhiányos állapotot.
Odabenn, a túlnyomásos kamrában minden folyamat ugyanúgy zajlik le, mint
egy gép pilótafülkéjében. Most pedig nézzük meg, hogyan válik csecsemő
egy kiképzett asztronautából alig fél perc alatt” - bök egy monitorra Tótka
Zsolt.

Vissza a gügyögéshez

A film egy amerikai űrhajósnő leépülését mutatja be a barokamrában.

Pilótaruhában egy gyerekeknek kitalált játékkal foglalatoskodik: a téglatestet
a téglalapba, a kockát a négyzetbe helyezi, ehhez nem kell agysebészi
diploma. Egy-két perccel később a nő láthatóan lelassul, szinte hallani,
ahogyan csikorognak a fogaskerekek az agyában. Gondolkozik, gondolkozik,
mégsem sikerül rájönnie, hogy melyik elem hova való. Másodpercek múlva
bugyuta mosoly ül ki az arcára, és felhagy a kísérletezéssel.

„Éppen most mentünk vissza kilenc hónapos korba. Az űrhajós feladta, nem
ura önmagának, képtelen volna irányítani a járművet. Nézzék csak, vigyorog,
de nem menekül. Életveszélyes a szituáció. Most már csücsörít és gügyög is,
a fejét alig bírja megtartani. Ez a csecsemőkor, harminc másodperc múlva
meghal, ha nem adnak rá egy oxigénmaszkot” — magyarázza az orvos. A
maszkot természetesen azonnal a kísérleti alany arcára nyomják, és a nő
pillanatok alatt visszanyeri régi önmagát.

A szemünk előtt majdnem meghalt egy ember, a bemutató hatásos volt.

„Egyrészt azért van szükség a barokamrás vizsgálatokra, hogy megtudjuk, a
pilóta szervezete hogyan reagál a nyomáskülönbségre, másrészt, hogy időben
felismerje magán a magaslati részegség árulkodó jeleit. Ha tudatában van a
veszélynek, akkor képes azonnal cselekedni, például biztonságos magasságba
süllyedni” - tart kiselőadást Tótka orvos-alezredes.

Oldódnak a gátlások
Kétezer méterig minden rendben, magam is éltem már ennél magasabban
fekvő amerikai hegyi városban, ahol ugyan a biciklizés pokolian fárasztó
volt, két sör pedig akkorát ütött, mintha kiittam volna egy szeszfőzde teljes
készletét, más panaszom azonban nem volt.

„2300 méter fölött hiperventilláció, vagyis túlzott légzés lép fel, a széndioxid
pedig kiürül a szervezetből. Nem fullad az ember, mint a víz alatt - hiszen ott
éppen ellenkezőleg felgyülemlik a széndioxid, kiváltva a légzőközpontok
vészreakcióját -, hanem jóleső bágyadtság lesz úrrá a testén, mintha a brassói
aprópecsenyét néhány pohár borral öblítette volna le” — érzékelteti az
alezredes. Nincs ebben semmi kellemetlen, sőt! Oldódnak a gátlások, és az
oxigénhiányos ember meg van róla győződve, hogy ő bizony mindent
helyesen tesz.

A könnyed égi szieszta azonban végzetes lehet: az amerikai hadsereg 2001 és

2003 között három F18-as vadászrepülőgépét veszítette el bizonyíthatóan az
oxigénhiányos állapot miatt. Ki tudja hány másik van még a veszteségi listán,
amelyeknél a tragédia okát nem lehetett egyértelműen megállapítani.
Elborzasztotta a világot a Helios légitársaság „fantom repülőjének”
katasztrófája is. 2005. augusztus 14-én egy Boeing 737-es némán hasította a
felhőket Görögország felett, a pilóták az irányítótorony egyetlen
rádióüzenetére sem válaszoltak. Attól tartva, hogy merénylők kerítették
hatalmukba az utas-szállítót, katonai gépek szálltak a Boeing mellé. A
pilótafülkében a kapitányt egyáltalán nem látták, a másodpilóta eszméletlenül
ült a székébe szíjazva és csak egyetlen árny mozdult meg néha. Később a gép
a földbe csapódott, megölve mind a 121 utasát. A tragédiát a hipoxia, ez a
láthatatlan, settenkedő gyilkos okozta, a mozgó árny pedig egy utaskísérő
volt, aki valahogyan oxigénhez jutott és egy darabig megpróbálta irányítani a
gépet.

Hasonló visszhangot váltott ki egy 1999-es baleset, amelyben életét

veszítette többek között Payne Stewart híres golfozó is. A sportoló
magángépén a személyzet - palackok híján - az oxigénhiány áldozatává vált.
A Learjet a holttestekkel a fedélzetén még órákig repült, mire kifogyott
belőle a kerozin és Dél-Dakotában lezuhant.

Magyarországon nem történt hasonló tragédia, az azonban előfordult, hogy a

pilóta hárította el a katasztrófát. Az egyik lőgyakorlaton résztvevő MIG 21-es
vadászrepülő pilótájának orrát tízezer méter magasan, 5500 méternek
megfelelő kabinnyomásnál a saját szeilentésének szaga csapta meg. Gyorsan
kapcsolt: oxigéncsövön keresztül ezt elvileg nem lenne szabad éreznie.
Elromlott a lélegeztető készülék! A pilóta azonnal megszakította a
gyakorlatot és süllyedni kezdett.

Viszonyításképpen nem árt elmondani, hogy egy átlagos utasszállító számára

10-11 ezer méter az ideális repülési magasság. Odabenn, az utastérben
emberbarát viszonyokat alakítottak ki, egységesen egy 1540 méter „magas
hegyen” ücsörögnek az utasok. Korábban úgy állították be a nyomást, hogy az
a 2600 méteres magassággal legyen egyenértékű, ám végül győzött a
nyugdíjasok nyavalygása, akik kényelmetlenül érezték magukat ebben a
helyzetben.

Búcsú az álmoktól

Az evolúció során a szervezetünkben nem alakult ki semmiféle belső

riasztórendszer, ami figyelmeztetne az oxigénhiányra. Azt megtanultuk, hogy
tűzbe nyúlni tilos, mert fáj. Azt azonban az emberiség az évezredek alatt nem
tapasztalta meg, hogy milyen érzés néhány másodperc alatt több ezer méteres
szintkülönbséget produkálni. Ilyen egyszerűen nincs a természetben.

„Kétfajta vizsgálatot alkalmazunk. Először 5500 méteren próbáljuk ki a

pilótákat. Később egészen 7600 méterig — Gripen típusú géppel repülő
pilóták esetében 8000 méterig — emelkedünk” - mondja az orvos. Nem
mindenki bírja ki a teszt végéig. Akad, aki három percnél „elszáll”, sőt arra
is volt példa, hogy egyetlen perc után meg kellett szakítani a kísérletet. Az
idejekorán kieső jelöltek kapnak egy második esélyt, hogy bizonyítsák
rátermettségüket. Ha azonban kiderül, hogy a szervezetük nem tolerálja a
magasságot, akkor el kell búcsúzniuk életük nagy álmától, soha nem lesz
belőlük vadászpilóta. Sok fiatalember itt, a barokamrában szembesül a
ténnyel, hogy bár túljutott minden korábbi szűrőn, és a képességei is
kiválóak, a felhők közötti karrierje véget ér, még mielőtt igazán
elkezdődhetett volna.

Újraélesztés a kamrában
5500 méteren a lehető legrosszabbra is fel kell készülni, mivel ezen a
magasságon lelassul az agytörzs működése, ami végső esetben szívleálláshoz
vezethet. Nem olyan régen egy teljesen fitt orvostanhallgató fordult le az
ülésről. Nyolc másodperce leállt a szíve. Az orvosok azonnal megszakították
a kísérletet, szívmasszázst alkalmaztak, és a fiatalember a saját lábán hagyta
el a kamrát.

A halálzónában, 7600 méteren a szívleállás veszélye nem fenyeget, mert

maximum négy percet töltenek el itt. „Azért csak ennyi időt, mert tíz perc
körül már fennáll a keszonbetegség veszélye, vagyis az, hogy buborék
képződik a vérben. Éppen ezért előzőleg 100 százalékos oxigént
lélegeztetünk be a páciensekkel, kimossuk a szervezetükből a nitrogént. Azt
hiszem nekem már volt keszonbetegségem, de vizsgált alanynak még soha” —
nyugtat Tótka doktor. A barokamra ugyan veszélyes hely — ezt
hangsúlyozzák is elégszer a pilótáknak ám itt mindig ugrásra készen várják az
orvosok, hogy közbeavatkozzanak, ha kell. A pilótafülkében azonban egyedül
lesznek.

„Érzékelőket csatlakoztatunk a páciensek testére, a mért adatokat pedig

odakint), monitorrendszer segítségével elemezzük. EKG, a
vér oxigéntelítettsége, vérnyomás — mindent figyelünk. Lehetne benn is a
képernyő, de 7000 méteren már olyan ritka a levegő, hogy hűtés híján
elromlana a szerkezet. Amúgy sem érdemes túlöltözni az eseményt, mert
ereszkedés közben akár 45-50 fokra is hevülhet a levegő” — magyarázza
szakértőnk. A képernyők segítségével dr. Tótka már akkor látja, hogy a pilóta
az eszméletvesztés határán van, amikor a barokamrában boldogan bóduló
páciens ezt még nem is sejti. Sőt, a többség ilyenkor tiltakozik, bizonygatja,
hogy neki aztán semmi baja, folytassák nyugodtan. Aztán meg elájul.
„Gyakran nem hisznek nekem. Erősködnek, de engem ez egy csöppet sem
érdekel, azért vagyok itt, hogy vigyázzak rájuk. Később persze csodálkoznak,
amikor eléjük teszem a mérési eredményeket. Az oxigénhiányos
állapot emiatt igen veszélyes. Velem is előfordult, hogy odabenn azt
képzeltem, tökéletesen oldottam meg egy labirintusos, rajzolós
feladatot, majd amikor magamhoz tértem a magassági mámorból,
szembesültem vele, hogy a falakat is simán átrajzoltam. Éles helyzetben,
repülőgép vezetése közben ez a biztos halált jelentené” — mondja
Tótka alezredes.
Le is kell jönni...

Hiába élte túl valaki a 7600 méteres kirándulást, a megpróbálta tások itt még
nem érnek véget. Le is kell onnan jönni valahogyan, márpedig aki rosszul
bírja a nyomáskülönbség ingadozását, az szenved, mint a kutya. „Normális
esetben néhány perc alatt leérünk, de volt már rá példa, hogy valakit egy óra
után sem tudtunk lehozni. Barotraumának hívják a jelenséget, és elsősorban
azokat sújtja, akiknek rossz foga, vagy középfül gyulladása van, ezért
megfelelő nyomáskiegyenlítésre sem képesek. Ilyenkor elkezdünk játszani.
Levisszük alacsonyabb magasságba a pácienst, majd ha nagyon rosszul érzi
magát, mert beleáll a fülébe a fájdalom, akkor visszarepítjük a magasba, és
így kísérletezünk egészen addig, mire sikerül visszatérnünk” - magyarázza dr.
Tótka. A fül fájdalma, szélsőséges esetben a dobhártya beszakadása
irgalmatlan kínokkal jár, aki ezt egyszer átéli, az egy életre megtanul félni a
magasságtól. Ha mindez nem okozna elég szenvedést, eláruljuk, hogy a
kamrában a gázok, így a bélgázok is kitágulnak. Magára vessen, aki a tiltás
ellenére babos káposztát ebédel! „Mindig megjegyzem, hogy szellentsenek
nyugodtan, de ha nők is vannak a csapatban, akkor nem könnyen engedik el
magukat. Visszatérő probléma az is, hogy a pilóták nem mernek beszélni a
gondjaikról, mert attól tartanak, hogy ez fekete pontot jelent. Magukkal
szúrnak ki, ha elhallgatják a fájdalmaikat, vagy a rosszullétet, mert előbb
utóbb minden kiderül. Egy bedugult orr miatt még senkit sem húztak le a
listáról!”

Szégyen

Hát ez itt a bökkenő, az orrom, az bizony kész katasztrófa, kiskorom óta

szenvedek a nyálkahártya megnagyobbodása miatt, márpedig közeleg a
pillanat, amikor be kell ülnöm abba a rémisztő kamrába. „Nem vagyok biztos
benne, hogy ez jó ötlet. Ha nem szelei az orra, nem megyünk sehova, mert az
életbe nem hozzuk le magát” — figyelmeztet az orvos, majd átnyújt egy
üvegcse orrcseppet. Tíz perccel később, amikor már az ereimben is orrcsepp
folyik vér helyett, végre készen állok. Kezdődhet az utazás. Dr. Tótka szól a
technikai személyzetnek, akik a gépházban üzembe helyezik a kamrát.
Magunkra zárjuk a vasajtót, az orvos a műszerpult mögé, én pedig egy padra
ülök. Szisszenést hallok, elindultunk. Pont olyan érzés, mint amikor repülővel
száll fel az ember — csak éppen gyorsulás és kanyargás nélkül. A levegő
minősége megváltozik és bedugul a fülem is. „Ásítson, nyeljen, mozgassa az
állkapcsát! Abba ne hagyja! Jól van, csak így tovább” — instruál a doktor.
Tátogok, grimaszolok, ahogyan bírok, ám - talán az ijesztő felvezetés
hatására - egyre pocsékabbul érzem magam. A fülem kattog-jobban, mint
eddig bármelyik repülőgépen - nyomáskülönbség feszíti a fejemet, és
rettegek, hogy mikor robban be a dobhártyám.

„Nem merem feljebb vinni, ezt nem magának találták ki” - szembesít a
lesújtó helyzettel Tótka alezredes. Vadászpilóta már biztosan nem lesz
belőlem, egye meg a fene, de legalább ebből a fémteknőből jussak ki
fülrepedés nélkül. Újabb szisszenés, már ereszkedünk is lefelé, ahol
mindenkinek jut oxigén. Jó lesz ott nekünk, vágyik most a fene a fellegekbe.
Megkönnyebbülten lépek ki a kamrából, az oxigénhiányt ugyan nem sikerült
megtapasztalnom, a barotraumába azonban belekóstolhattam. Alig 2500
méterig jutottunk. Kár ragozni, szégyen ez a köbön, különösen, hogy a fotós
kollégának kutya baja sem volt odabenn.

A pokol szobája

A barokamrábó! kikászálódva felfigyelek egy másik, nagy, kerek fémajtóra.

Zárva van, és mint kiderül, ez így is marad. A robbanás-szerű
nyomáskiegyenlítést szimuláló kamrát rejti a bejárat. „Képzelje el, hogy a
gép 6000 méter magasan repül, de a pilótafülkében 3000 méternek megfelelő
nyomásviszonyok uralkodnak. Ha betörik egy ablak, vagy hirtelen lerobban a
pilótafülke teteje, akkor ez a különbség a másodperc tizedrésze alatt
kiegyenlítődik. Ebben a helyiségben kipróbálhatja az ember, milyen érzés ez”
- magyarázza Tótka. Röviden rossz. Hosszabban, nagyon rossz. A brutális
eszközt nem használják, mindössze egy ember próbáira ki kíváncsiságból, az
orvos szerint meg is érdemli, amit odabenn kapott. „Nincs értelme
a kísérletnek, mert a pilóta képtelen felkészülni a durranásra. A valós életben
ez nem úgy működik, hogy egy hang jelzi: vigyázz, mert három másodperc
múlva robban az ablak! Sokat nem tanulni az élményből, csak a rossz emlék
marad meg” — sorolja az ellenérveket az alezredes.

Iszonyatos másodpercekben lehet része annak, aki beszíjaztatja magát a

kamrába. Először a fülsüketítő robbanást észleli, amitől persze megijed, akár
a hangja is elakadhat. Ez tovább fokozza a szenvedéseit, mert a bezárt
hangréstől csapdába esik a levegő, ami repesztheti a mellkast, kiszakíthatja a
tüdőt, szétfeszíti a beleket és megütheti a májat... Érthető, hogy nem
tülekednek a jelentkezők. Mint ahogyan Tótka alezredes személyes magassági
rekordját sem érdemes otthon kipróbálni: egy alkalommal 16 ezer méterre
„ment fel” a barokamrában, olyan magasságba, ahová civil utasszállító
repülő egyáltalán nem emelkedik, de a vadászgépek is csak
kivételes esetekben merészkednek. Védőfelszerelés nélkül ebben a közegben
az embernek esélye sem lenne a túlélésre. Tíz perc elteltével
keszonbeteg lenne, húsz perc múlva a keringése omlana össze, így Tótka is
magára öltötte szovjet kezeslábasát, arcára pedig túlnyomásos oxigénnel teli
maszkot csatolt. „Kimerítő a levegővétel, a kilégző izom néhány perc alatt
elfárad, jobb itt lenn a földön” - ismeri el dr. Tótka. Hiszünk neki. Mert, hogy
abba a kamrába nem megyünk vissza, az egészen biztos.
BULVÁRVILÁG

B B

Hazai pályára érkeztünk: a Blikk szerkesztőségébe. Ha kíváncsiak rá, hogyan

működik a bulvármédia világa és a legnagyobb hazai napilap szerkesztősége,
akkor kerüljenek beljebb. Ne számítsanak mélyreható médiaszociológiai
elemzésre, inkább csak pár életképre és kulisszatitokra arról, hogyan készül a
lap, és miért az szerepei benne, ami.

Jó tizenöt éve írok különböző újságokba, esetemben talán nem túlzás azt
állítani, hogy a szerkesztőségek falai között nőttem fel. A médián belül
huzamosabb ideje a Vasárnapi Blikk a második otthonom - kicsiny,
barátságos oázis ez, a mindig dübörgő nagytestvér, a 80 fős napilap mellett.
Külön stáb készíti, más a formátuma, a főszerkesztő azonban közös, mint
ahogy a Futó utcai szerkesztőség is. Nemrég hagytuk el zuglói hodályunkat,
hogy beköltözzünk ebbe a modern irodaházba a Corvin sétány közelében. Az
egyszerűség kedvéért ne foglalkozzunk most a Vasárnapival, maradjunk a
Blikk részlegében.

Hogy milyen egy ilyen szerkesztőség? Leginkább hangos. A vendégek mindig

megkérdezik, hogyan lehet úgy dolgozni, hogy egyszerre három különböző
híradó szól az LCD tévékből, két szerkesztő kurjongat, hogy „lapzárta van,
tessék leadni a képeket”, miközben sokan telefonon próbálnak még néhány
információt beszerezni. Megszokható a dolog, igazából már hiányozna, ha
munka közben nem hallanánk a folyamatos zsizsegést. Persze amikor az
ember éppen egy tragédia túlélőjét próbálja kíméletesen kikérdezni a
részletekről, vagy egy miniszterrel interjúzik, akkor szívesen kiosztana
pár tockost a zajongó kollégáknak.

Míg régebben a rovatoknak és a szerkesztőknek külön kis kuckóik voltak, ma

már az a trend, hogy az egész csapat egy térben, a newsroomban (hírközpont)
dolgozik. Ez így praktikus. Soha nem készülne el a lap, ha a szerkesztők és a
riporterek egymást kergetnék az irodákban. Egyedül a főszerkesztőnek,
Murányi Marcellnek van egy kis üvegkalitkaszerű szobája, ahova behúzódhat
egy-egy bizalmas beszélgetésre. Amúgy a newsroom a szerkesztőségi élet fő
színhelye.

A Blikk esetében ez a bizonyos terem akkora, hogy elfárad az ember, mire

kétszer körbekocogja. Közepén egy nagy T-alakú asztalnál kapott helyet a
főszerkesztő, ott ül a három helyettese és az egyes rovatok szerkesztői, az
online szerkesztő, plusz a művészeti vezető, aki a lap külalakjáért, a dizájnért
felel.

Körülöttük blokkokban foglalnak helyet az újságírók, attól függően, hogy

melyik rovatban — Aktuális, Politika, Szórakoztató, Szolgáltatás, Sport -
dolgoznak. Számítógépeiken a zsurnaliszták nemcsak az internetet, hanem a
nagyobb hírügynökségek híreit és fényképeit is láthatják. Aztán ott vannak
még a milliós felszerelésüket helyszínről helyszínre hurcoló fotósok is,
akiket munka esetén a diszpécser riaszt. Néhány éve a fotósoknál még
állandóan recsegett a tűzoltók, vagy a mentők frekvenciájára hangolt CB-
rádió, ám mivel az információgyűjtésnek ez a módja már akkor sem számított
egészen szabályszerűnek, vegyük úgy, hogy erről említést sem
tettem. Manapság, a mobiltelefonok korában amúgy sem vennék sok hasznát
ennek az elavult technikának.

Ne feledkezzünk el a tördelők népes táboráról sem, hiszen nagyrészt rajtuk

múlik, mennyire mutatós az újság. Megkapják a kész szövegeket és képeket,
majd egy speciális számítógépes program segítségével formába öntik az
oldalt úgy, hogy az átlátható és szép legyen. Nem művészkedhetnek kedvükre:
belső szabályok tucatjai határozzák meg a betűméretet, a felhasználható
színeket, a képek formáját, mindent. Amikor végeztek, átadják a terepet, hogy
a szerkesztők meghúzzák az oldalból kilógó, túl hosszú írásokat és
alcímekkel, címekkel lássák el a cikkeket. Próbálták már két, egyenként öt
betűből álló szóval kifejezni azt, hogy a drogtörvények liberalizációjáért
tüntettek a fővárosban? És mindezt záros határidőn belül? Isteni fejtörő,
higgyék el! A betördelt oldalakat a korrektor is átfutja, kijavítja a helyesírási
hibákat, majd a színes nyomtatványok felkerülnek egy mágnestáblára, hogy a
szerkesztők összességében is láthassák a másnapi újságot. Nekik is
megvannak a sajátos szempontjaik. Nem szerencsés például, ha túl „sötét” az
oldal, vagyis hemzsegnek benne a gyilkosságok, öngyilkosságok, szörnyű
betegségek. Érdemes könnyedebb, vidám hangulatú anyagokkal oldani a
feszültséget, hogy az olvasó ne depressziósan tegye le az újságot. Senki nem
akar azért pénzt adni, hogy minden reggel elvegyék a kedvét az
élettől. Ugyanakkor a „puha”, konfliktusoktól mentes lapot sem díjazzák
a vásárlók. Ha az emberek azt várnák a médiától, hogy csupa örömteli hírt
közöljön, akkor minden bizonnyal a Duna tévé kulturális programjai lennének
a legnézettebb műsorok.

Bár irodaházunkban több másik, ugyanahhoz a kiadóhoz tartozó lap is

működik, éppen a kiakasztott oldalak miatt nem illendő, hogy átjárkáljunk
egymás felségterületére. A másnapi sztorik titkosak, jaj annak, aki megszegi a
szabályt!

A szerkesztőség hangulata és külleme is laza. A falakat innen-onnan vett

idézetek borítják, a bútorok fiatalosak. Arra még nem jöttünk rá, hogy a
belsőépítész delíriumos állapotában álmodott-e műfüvet a pihenőbe és hintát
a recepcióra, vagy józanul. Tény azonban, hogy jól néz ki.

Egy bulvárlap főhadiszállása — különösen a lapzárta hevében -nem az üzleti

életben megkövetelt udvariassági formuláktól hangos. Némileg nyersebb,
vulgárisabb, lényegre törőbb a stílus itt, mint a munkahelyek többségében. A
kis becsületsértés nem becsületsértés, a vaskos vicc tréfa csupán, felesleges
komolyan venni. Amikor azonban valaki először nyit be egy ilyen helyre,
sokkoló lehet az élmény.

Más irodákban az is ritkán fordul elő, hogy időről-időre a kormányőrség

bombakereső kutyái szaglásszák körbe a dolgozót. A Blikknél ez megesik
olykor, főleg ha magas rangú politikusok, például Orbán Viktor, vagy Bajnai
Gordon érkeznek válaszolni az olvasók telefonos kérdéseire. Arra is volt
példa, hogy olyan váratlan közjáték zavarja meg a napi rutint, mint egy
csapat, kigyúrt, kopasz verőlegény érkezése. Az említett urak egy korábbi
főszerkesztővel akarták tisztázni egy cikk részleteit, ám az aprócska titkárnő
kitessékelte őket. Legutóbb Győzike rendezett egy nem túl emelkedett
hangulatú show-műsort a terem közepén, és megesett már az is, hogy
egy önjelölt balerina a táncával akarta lenyűgözni a kulturális rovatot.
A Blikk szerkesztőségében az ember sohasem tudhatja milyen különleges
élményeket tartogat számára a nap.
Mennyi az annyi?

„Maguknak az a jó, ha botrány van, mert abból sokat tudnak írni. Úgyis a
cikkek után kapják a pénzt, nem?” - fogalmazta meg sokak tévhitét egy taxis.
Hát nem. A Blikkben, és általában a szakmában dolgozók többsége havi fix
fizetésért húzza a médiaigát. Csak a külsősök állítanak ki számlát a cikkek
után — néhány ezer forintról. Ahogyan a cikkekért nem fizetnek vagyonokat,
úgy az információkért sem. Nem tudok olyan esetről, amikor valaki azért
kapott pénzt, mert exkluzív hírrel, képpel szolgált, vagy egyszerűen
csak nyilatkozott.

Szerencsére a „sztárok” között sem harapódzott el a szokás, hogy tartsák a

markukat. A legtöbb esetben legalább annyira fontos számukra a szereplés,
mint a média számára az, hogy megszólaljanak. Meglepetések persze mindig
érik az embert. Majd leestem a székről, amikor meghallottam, hogy az egyik
idős díva húszezer forintot kért a riportért. Karácsonyi bevásárlásra kellett
volna a nyugdíj kiegészítés. Végül megbeszéltük, hogy nálunk ez nem szokás.

Mindez nem jelenti azt, hogy a hírességek nem kereshetnek a

népszerűségükkel — legfeljebb nem a Blikknél. Megszokott, hogy az
esküvője, vagy gyermekének születése előtt a celeb szerződést
köt valamelyik nagy példányszámú magazinnal. A dolog pofonegyszerű: a
sztár garantálja az exkluzivitást, vagyis, hogy más fotóst, tévést nem enged be
az eseményre. Cserébe megkapja emlékbe a teljes fotóanyagot, kiválogathatja
a cikkhez a legjobb felvételeket, plusz egy luxus nászút, vagy némi pénz is jár
neki. Amikor a tévében kesergő híres embereket látnak, akiknek az életük
legszebb napját fotózással keserítette meg a média, ah, micsoda fájdalom, ne
morzsoljanak el könnycseppeket! Szeretik ők a fotózást, nem is a képeket
siratják, hanem a szerződésük megszegett pontjait. Legyünk azonban
korrektek: vannak, akik az egész magyar sajtót szívesen látják az
esküvőjükön, mások pedig valóban felhajtás nélkül, szűk körben
ünnepelnek. És az vesse rájuk az első követ, aki képes lenne utánozni a
teljesítményüket, és még az ajándék utazást is elutasítaná.

Figyelem: lapzárta!
Minden újság úgy működik, mint egy félkatonai szervezet. Muszáj is, hogy
így legyen, mert valakinek ki kell mondania a végső szót, és vállalnia érte a
felelősséget. A szerkesztőségi élet egyik kellemetlen és szigorúan kötelező
velejárója a lapindító értekezlet. Minden reggel közösségi agytornákat
tartanak a rovatok, ahol az újságírók bedobják a füleseiket. „Liptai Cdaudia
ma válik el Gesztesi Károlytól. Mi van azzal a géppisztolyos
rablássorozattal? Nézzünk már utána!” — repkednek az elképzelések. Az
ötletelés a vezetői értekezleten folytatódik. Itt megszűrik a témákat, majd
mindenki nekiveselkedik az aznapi penzumának. Néhány óra múlva kiderül,
hogy a szépen felépített terv romokban hever. A rablás nyomozása semmire
se jutott, a tévés szappanopera kéri, hogy még várjunk két napot az új
szereplő bemutatásával, a minisztérium nem nyilatkozik, és így
tovább. Ilyenkor a szerkesztők idegesen a hajukba túrnak, meggyújtanak
egy újabb cigit, majd elmondják az unalomig ismert mondatot: nincs címlap
sztorim! Nem kell őket túlságosan sajnálni, majd lesz. Legalábbis még nem
láttam újságot címlap nélkül. Maximum unalmas címlappal. Délben, majd
késő délután a fejesek ismét összeülnek, ezúttal azért, hogy kitalálják, mi
kerüljön az első oldalra. Egyenként nézik meg az esélyes cikkeket, a hozzájuk
tartozó fotókat és döntenek. Melyikhez van látványosabb kép, melyik híresség
miatt nőtt a példányszám az elmúlt hetekben, hány embert érdekelhet a
történet - ezeket a kérdéseket teszik fel, mielőtt rámutatnak az egyik cikkre.

A közelgő lapzárta réme ekkor már igencsak fenyegető, bár ez a kifejezés

azért nem teljesen pontos, mert az újság egyetlen nap leforgása alatt több
lapzártán is átesik. Lehet, hogy a receptoldal már egy nappal korábban is
nyomdakész, míg a bűnügyi híreket még este nyolckor is pofozgatják,
frissítgetik. Eljön azonban a pillanat, amikor nincs tovább, el kell engedni a
klaviatúrát, hogy zakatolhassanak a nyomdagépek. Ha törik, ha szakad, éjfél
után elkezdik kiszállítani a lapokat az ország legtávolabbi pontjaira is.

Az ügyeletes szerkesztő azonban még ekkor sem dőlhet hátra. Néhány oldalon
egészen késő estig lehet módosítani, szakszóval élve „mutálni”, ám ezek a
változtatások már nem kerülnek bele az összes példányba. Így fordulhat elő,
hogy Sopronban olykor egy kicsit más újságot vehetnek kezükbe a kedves
olvasók, mint Budapesten. Az előbbiben 25 áldozata van a moszkvai
metrórobbantásnak, az utóbbiban - ami két órával később került nyomdába -,
már 40. Ennyi a különbség.
Informátorok

Lássuk hát, hogy kiknek köszönhetjük a hozzánk befutó füleseket! Ott vannak
például az ügyvédek, akik hol összeszorított fogakkal perlik az újságokat, hol
pedig remek munícióval szolgálnak nekik. Bűnügyi sztorik esetén gyakran
tőlük szivárognak az információk a bulvárlapok felé. Ha például kíváncsiak
vagyunk arra, hogy ki tört be a bankba pisztollyal hadonászva, akkor
általában elég megtalálni az elfogott rabló jogi képviselőjét, aki örömmel
mesél arról, hogy emberünk szegény családban nőtt fel, amúgy lelkes
ornitológus, és csak egy elbukott lakáskölcsön miatt fogott fegyvert. A
meglőtt áldozat ügyvédje nyilván másként látná a helyzetet.

Az ügyvédek szeretnek szerepelni. Olyanok ők, mint a plasztikai sebészek:

jót tesz az üzletnek, ha forog a nevük. Egy nagy média-visszhangot kiváltó
ügy pompás reklám a számukra, arról nem is beszélve, hogy a megfelelő
helyen elhintett információmorzsák akár az ügyfelüknek is hasznosak
lehetnek. Nem mintha a független magyar bíróságot befolyásolná a
nyilvánosság, de azért mégis...

A politikusok, és a mellettük dolgozó sajtóreferensek is lelkesen adnak

háttérinformációkat, akár névtelenül is, hiszen még a parlamenti képviselők
sem teljesen szabadok. Köti őket a pártfegyelem, és a pártjuk hivatalos
álláspontja. Ha a vezér úgy gondolja, akkor az úgy is van, punktum, holmi
helyi politikusnak nincsen nagy mozgástere! Igen ám, de mi történik akkor, ha
a párt vezetőségének véleménye nem egyezik az adott politikus érdekeivel?
Például azért, mert a várost, ahol ő polgármester, kedvezőtlenül érintené a
döntés? A választói nyilván rajta vernék el a port, nem a pesti
elnökségen. Ilyenkor természetesen tárcsázza egy ismerős újságíró számát, és
név nélkül elmondja a bánatát, hátha sikerül nyomást gyakorolni a
feletteseire. Akkor is szívesen súgnak a sajtónak, ha egy ellenfelük
ballépését akarják a nyilvánosság elé tárni.

Mások egyszerűen azért beszélnek - akár engedély nélkül is -, mert tudatni

akarják a világgal az igazság másik oldalát is. Az egyik kisvárosi
rendőrkapitányt például eltiltották a felettesei a nyilatkozástól, mondván
kényes az ügy, majd a központ foglalkozik a sajtóval. Amikor azonban
benéztünk hozzá az irodájába, kávéval kínált, majd egy órán keresztül dőlt
belőle a szó a nagy formátumú bűntény valódi történéseiről. Ragaszkodott
hozzá, hogy nem írhatjuk le a nevét, de mindent elmondott, sőt egy rövid
túrára is elvitt a városba, megmutatta az összes bandita házát. Nem akarta,
hogy egy távoli kommunikációs iroda adjon ki sajtóközleményt azokról az
eseményekről, amelyeket messze ő ismer a legjobban. Szerette volna, ha eljut
az emberekhez: ő bizony mindent megtett, hogy felszámolja a helyi maffiát,
de munkatársak, és felsőbb támogatás nélkül nem megy.

„Miért foglalkoznak azzal az ócska trógerrel, írnának inkább arról, hogy...” -

vágják a fejünkhöz oly gyakran, és természetesen sokszor megérdemelten az
olvasók. Tippeket is előszeretettel adnak a lap vásárlói. Mindenkit arra
buzdítunk, hogy hívjanak bátran, ha úgy érzik, hogy történetük mások számára
is érdekes lehet. Számos lavinát indított már el egy-egy panaszos telefon, és
másokon is segítenek azzal, ha megmutatják, nincsenek egyedül a
problémájukkal.

Azt talán nem kell hosszasan ecsetelnem, hogy a beérkező telefonok egy igen
csekély hányadát tudjuk csak hasznosítani. Annak idején, amikor a Mai
Napnál dolgoztam, volt a szerkesztőségben egy régi piros telefon. Ennek a
számát tüntették fel az impresszumban, gyakran csörgött hát a készülék, mi
pedig igyekeztünk mindegyik hívásra válaszolni, nehogy egy olvasó úgy
érezze, hogy az ő véleményére már senki sem kíváncsi. Péntek, szombat este
nyolc óra után azonban sorsot húztak az ügyeletesek, hogy ki vegye fel a
kagylót. Tudtuk, hogy aki ilyen késői órán szánja rá magát a hívásra, az
jó eséllyel, khm, belefogott már a hétvége élvezetébe. Néha
kedvesen, máskor kissé erőszakosan agitáltak bennünket, hogy most
rögtön küldjünk le hozzájuk egy fotóst, mert akkora buli van, hogy ihaj,
ezt látnia kell ország világnak. Hazafelé készülődtem, amikor az
éjszaka közepén egy borgőzős hang „Misei Zsákszon” legújabb lemeze
felől érdeklődött. Nem sikerült közös nevezőre jutnunk. Muszáj volt hát
a nagyszerű rádiós, Szilágyi Jánostól plagizált módszerrel élnem. „Tegyük
fel” — mondta a telefonáló. „Ne, tegyük le” — válaszoltam, és harminc
kemény perc után megszakítottam a hívást.

Összefonódások
A munka legkeményebb része a témák felhajtása. Naponta három-négy
épkézláb ajánlat - hát ehhez kell némi agymunka. Az ötletek számtalan helyről
jöhetnek. Minden tapasztalt újságíró rendelkezik kapcsolatrendszerrel,
ismeretségekkel, akik súgnak, ha kell. Aztán ott vannak az aktuális
események, amelyeket tálcán kínál lel az élet. Bankrablás, miniszter
lemondása, forint erősödése - ebbe a kategóriába sok minden belefér. A
legtöbb cikk mégis úgy születik, hogy a tollforgató elkezd gondolkodni.
Fellapozza a sajtótermékeket, körbenéz az interneten, hátha talál egy
elvarratlan szálat, egy megválaszolatlan kérdést, ami érdekes lehet.

„Vajon ki áll a sztori mögött?” - tette fel a kérdést minden alkalommal egy
igen magas körökben mozgó szóvivő barátom, amikor érdekes cikkre tévedt a
tekintete. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy az újságírónak csak úgy az
eszébe juthat egy kérdés, vagy magától elővesz egy régi ügyet. Szentül hitte,
hogy a háttérben mindig valamilyen titokzatos lobbi vezeti a szerző tollát.
Nehéz rá haragudni ezért. Való igaz, hogy a legtöbb szenzáció, botrány
kizárólag azért pattanhat ki, mert valakinek érdekében áll beszélni róla.
Összeesküvés elméleteket érdemes hát gyártani, de nem minden esetben. Az
olvasók egy része túlzott tudatosságot feltételez rólunk, szerény képességű
médiamunkásokról. Biztosan azért írnak erről, hogy eltusoljanak más
botrányokat! Mit akarnak üzenni a pártelnökről szóló cikkel? Az talán eszébe
sem jut a nyájas hírfogyasztónak, hogy aki a sorokat a papírra vetette, nem
érdekelt a pártfinanszírozásban, esze ágában sincs manipulálni a
közvéleményt, egyszerűen csak ki akarja tölteni azt a határtalan nagy fehér
foltot a második oldalon. Méghozzá gyorsan, mert a főnöke már
jégcsákánnyal közelít az asztala felé. Általában ennyire egyszerű a
magyarázat. Emlékszem hány, de hány hozzászólás érkezett az interneten,
amikor egy két hónappal az Európa Parlamenti választások előtt megjelent
egy cikkem a Vasárnapi Blikkben Habsburg Ottóról. A legelvadultabb
kommentelők kapcsolatba hozták a riportot a Hit Gyülekezetével, egy titkos
MDF-MSZP paktummal, svájci bankszámlákkal, talán még az ufókkal is.
Pedig csak kíváncsi voltam rá, hogyan érzi magát a 96 éves Habsburg
Ottó, aki már évek óta nem szerepelt a sajtóban.

Nyugodtan mondhatom, hogy politikai szempontból a bulvár az egyik

legfüggetlenebb sajtótermék. Míg a politikai napilapok többsége valamelyik
párt ideológiai, gazdasági érdekkörébe tartozik, addig a könnyedebb
műfajban kínosan ügyelnek arra, hogy egyenlő felületet biztosítsanak
mindegyik oldalnak, és azonos vehemenciával támadják a rivalizáló pártok
disznóságait. Nem is lehetne ezt másként csinálni. A bulvár lényege éppen az,
hogy igen széles rétegekhez jut el. Ha bal-, vagy jobboldalon úgy éreznék,
hogy a lap az egyik irányba húz, akkor automatikusan olvasók tízezreit
veszítenénk el.

Indokolt meztelen nő

Számos feltételnek kell megfelelnie ahhoz, hogy egy történet helyet kapjon a
Blikk oldalain. A bulvár műfajában az a hír, amihez látványos kép is tartozik.
Míg a politikai napi- és hetilapok megtehetik, hogy egy portréval, vagy
illusztrációval küldik nyomdába a cikkeket, addig a bulvárban ez
elképzelhetetlen. A fotó legalább annyira fontos, mint maga a szöveg. Ami
fotózhatatlan, vagy még egy szemléletes grafikon sincs hozzá, az mehet a
papírkosárba.

Időről-időre szükség van nagyobb lélegzetvételű, elemző írásokra is, nem

kell, hogy minden cikk hatalmas szenzációt kürtöljön világgá. Bőven elég, ha
az olvasó egy pillanatra elgondolkozik a témán, vagy kedvére szemezgethet
az adatok között. A szerkesztők azonban gyakran figyelmeztetik a kezdő
tollnokokat az örök szabályra: aminek nem tudsz egyszerű, egyértelmű címet
adni, annak nincs keresnivalója a hasábok között. A bulvár nyelvezete olyan,
mint a reklámoké: mindkettőnek rövidnek, frappánsnak és lényegre törőnek
kell lennie, lehetőleg úgy, hogy mindössze egy kulcs-üzenetet közvetítsen az
olvasó felé.

A szép nő, a helyes gyerek és az aranyos kisállat „mesterhármasa” mindig

segít a lap színesítésében, szívesen nézegetik őket az olvasók. Más kérdés,
hogy önmagában, történet nélkül egyik sem állja meg a helyét. Gyakran
hallani az „indokolt meztelen nő” kifejezést a Futó utcai szerkesztőségben.
Hiába mutatna jól a hatodik oldalon Bódi Sylvie feszes teste, ám csakúgy,
aktualitás nélkül nincs értelme megjelentetni. Persze ha kiderül róla, hogy
éppen a napokban készült el új naptárával, akkor máris tökéletes téma lehet,
adott az indok a meztelen nőhöz!
A szerkesztők folyamatosan figyelik a példányszámokat, tudják, hogy melyik
címlapsztori, melyik sztár hány olvasót vonzott. Gyakran bírálják a
bulvárlapokat a témaválasztásuk miatt, de ezen a téren a számok diktálnak.
Hiába érezte már a szerkesztőségben is sok kolléga úgy, hogy elég volt
Zámbó Jimmy, vagy Daróczi Dávid tragédiájának taglalásából, ha ezek a
témák tíz-húsz százalékkal növelik az olvasottságot.

Médiaszkander

Teszik a dolgukat a PR-el, kommunikációval foglalkozó kollégák is, hogy

beimádkozzák a lapba, ami jó, és megszűrjék mindazt, ami a kenyéradójukat
rossz fényben tünteti fel. Nekik ez a feladatuk a médiavilág mókuskerekében.

Egy bulvárlap és a kereskedelmi televíziók sajtóosztálya közötti bonyolult

kapcsolat boncolgatásához például egy önálló könyv is kevés lenne. Olyanok,
mint a féltékeny, örökké civakodó házaspárok. Násztáncukban képesek a
hisztéria, a sértődés, és a könnyes békülések lenyűgöző sorozatát produkálni.
Az intenzív kapcsolat az egymásra utaltság következménye. Magyarországon
az újságolvasók megőrülnek a sztárjaikért. Tetszik, vagy nem, celebek nélkül
egyszerűen képtelenség eladható, magas példányszámú szórakoztató
lapot előállítani. Többségünk szívesen meglenne nélkülük, de nincs
más lehetőség, foglalkozni kell velük. Sztárnak pedig az minősül, aki gyakran
szerepel a kereskedelmi adók valamelyikén.

A másik oldalon a televíziók elemi érdeke, hogy minél jobban futtassák

sztárjaikat a nagy lapok, például a napi egymillió olvasót megszólító Blikk
hasábjain. Ha alacsony a nézettség, hírverést kell csapni a műsor körül,
beszéljenek róla az emberek! Csakhogy érdekeink nem feltétlenül
találkoznak. A legizgalmasabb hír mindig az, amit el akarnak hallgatni.
Bukások, sztárgázsik, kényes háttértörténetek - ezekről az ügyekről nem
szívesen beszélnek. Az újságírók pedig ritkán harapnak rá az olyan témákra,
mint, hogy Papp Gergő majdnem elájult a meglepetéstől, vagy Labancz Lilla
nyaralni utazott. Folyamatosan megy hát a ping-pong a riporterek és a PR-
esek között. Az egyik szaftos részletekre kíváncsi, a másik el akarja
„adni” kissé reklámszagú történeteit.
Aztán itt a következő bökkenő: nem egyedül küzdünk ezen a piacon. A
bulvárlapok ugyanúgy versenyeznek egymással az olvasókért, mint a
tévécsatornák a nézőkért. Az események helyszínein nem ritka, hogy a
konkurens újságoktól érkezett riporterek — legyenek bármilyen jó
viszonyban - nemcsak a riportalanyaikra figyelnek, hanem egymást is
szemmel tartják. Sokszor éjszakába nyúlóan strázsálnak egymás mellett a
kollégák, félnek a másik előtt elindulni, hátha emiatt csúsznak le valamiről,
és akkor másnap verhetik a fejüket a falba. A patthelyzeteket általában
egyezség oldja meg: egyszerre ülnek be az autóba. Ez a helyzet állt elő
például azon a hideg, szomorú áprilisi éjszakán is, amikor Daróczi Dávid
eldobta magától az életét. Hajnali négy óráig szobroztak az ágyból
kiugrasztott tudósítók az Andrássy úti ház előtt. A végén csak hárman
maradtunk, már az autó felé sétáltunk, amikor kivágódott az ajtó, és az addig
ott lapuló Batiz András kirohant az utcára. Érthető módon nem akarta, hogy
élete legszörnyűbb órái után lencsevégre kapják. Tatárszentgyörgyről,
a romákat gyilkoló halálbrigád első helyszínéről azonban
konvojban indultunk haza, és a biztonság kedvéért megálltunk egy
benzinkútnál kávézni, hogy lássuk, senki sem maradt hátra.

Ilyen kiélezett harcban egy jó televíziós média-menedzsernek nagyköveteket

megszégyenítő diplomáciai képességekkel kell rendelkeznie. Ha az egyik
lapnak elárulja például, hogy Rékasi Károlyt kiírják a Barátok köztből, a
konkurencia szerkesztőségében vérig sértődnek. Nekik miért nem szóltak?
Legközelebb juszt sem írnak a szóban forgó csatorna új műsoráról! A
sajtosnak úgy kell sáfárkodnia az információkkal, hogy senki se érezze magát
becsapva és közben a tévé is kellő publicitáshoz jusson. Hozzáteszem, hogy a
nagy mosoly szünetek idővel úgyis kifulladnak. Elvégre a feszültség
fenntartása senkinek sem használ.

Micsoda sztárok

„Hát a sztároknak nincsen semmi beleszólásuk abba, hogy mi zajlik

körülöttük?” - kérdezhetik jogosan. Abszolút van, még akkor is, ha a
munkaadójuk, a tévé, vagy a színház szigorú szerződésekkel szabályozza
őket. Nehezen tudom azonban elképzelni, hogy a nagyoknak, például Liptai
Claudiának megparancsolják, hogy kinek, mikor és miről nyilatkozhat. Ne
rohanjunk azonban ennyire előre!
Minden szerkesztőségben osztályozzák a celebeket. Nincs kiakasztva egy
lista a kilincsre, az A-kategóriás, nagyon fontos hírességek, vagy éppen a
futottak még sztárocskák neveivel. Ennél azért árnyaltabb a kép, de mindenki
tudja, hogy kik tartoznak az elitbe. Azok, akik hitelesek, mint Vágó István,
vagy Erős Antónia, régóta az ország elismert kedvencei, akárcsak Gálvölgyi
János, vagy éppen részt vesznek egy nagyszabású műsorban, például a
Megasztárban. A sor végén a kissé furcsa, mosolyogtató
bulvárképződmények állnak: Kiszel Tünde, Molnár Anikó és társai.

Kapcsolatunk a hírességekkel éppoly szövevényes, mint az őket képviselő

sajtosokkal. Budapest nem London, itt nincsenek elérhetetlen,
elefántcsonttoronyba húzódó világsztárok. A Blikk szerkesztőségében, és a
munkatársak noteszében ott lapul szinte mindegyik ismert ember
telefonszáma. Legyen szó miniszterről, műsorvezetőről, főrendőrről, egészen
biztos, hogy van hozzá számunk.

Mi több, a Vasárnapi Blikknél gyakran használunk egy piros mappát a

honatyák, valamint a szükség esetén ki- és felhasználható szakértők
telefonjegyzékével. Ha kell egy jó pszichológus nyilatkozata, netán egy
külpolitikai szakíró véleménye, elég felcsapni a gyűjteményt. Idehaza nem
éjszakáznak paparazzók a neves személyiségek háza előtt. Valódi lesifotók
talán tízszer, ha készültek ebben az országban. Nálunk a személyes
kommunikáció a jellemző. Ha kíváncsi vagy valamire, kérdezd meg! Az
újságírók és riportalanyaik között nem ritka a régóta tartó, kölcsönös
tiszteleten alapuló munkakapcsolat. Mindennek a korrekt hozzáállás az
alapja. Az újságírónak illik felismernie azt a pillanatot, amikor elsősorban
embernek kell lennie, és csak másodsorban riporternek. Ha ő bizonyított,
akkor a hírességen a sor, hogy megmutassa: akkor is partner, amikor nem a
tökéletes színházi estjéről, hanem kényesebb témákról kell vallania.
A sztárok jellemzően új film, könyv, vagy műsor népszerűsítése
közben „jelentkeznek be”, telefonálnak, keresik a bulvárlapok kegyeit.
Valahogy mindig ezekre az időszakokra esnek a látványos szakítások,
kibékülések, fellángoló szerelmek, megtalált testvérek. Az igazán profik
igyekeznek kézi vezérléssel mozgatni a médiát. Maguk dobnak be a
köztudatba néhány témát, gondoskodnak róla, hogy az újságok ráharapjanak,
majd elpanaszolják, hogy a gaz firkászok már megint kipécézték maguknak, ó,
miért kell velük ennyit foglalkozni?! Nincs is ennél ügyesebb, elegánsabb
módja a figyelem fenntartásának. Úgy élvezni a bulvár előnyeit, kiaknázni a
benne rejlő lehetőségeket, hogy közben hangsúlyozzuk: nekünk ehhez az
égvilágon semmi közünk, áldozatok vagyunk csupán. Az ilyen kifinomult
kommunikációs módszerek láttán az ínyenc nem tehet mást, mint hogy
elismerően csettint.

Azt mindenesetre már megtanultam, hogy nem érdemes a hírességeket a

képernyőről ismert személyiségük alapján megítélni. A legvisszafogottabb,
megnyerő értelmiségiről szokott kiderülni, hogy megvadult orrszarvú, ha az
érdekeit védelmezi, míg egy-egy ellenszenves figura a színfalak mögött
megmutatja a kellemes énjét is.

Nézzünk tükörbe

Nem akarom önökkel elhitetni, hogy itt, az örökké nyüzsgő negyedik emeleten
csupa vidám, sztárokkal, sajtosokkal, rendőrségi szóvivőkkel birkózó
kollégát látni. Megesik bizony, hogy a harsány címek mögött kevés a valódi
tartalom. Több szomorú történettel szembesülünk, mint örömtelivel és olyan
helyzetekben is szóra kell bírnunk embereket, amikor a lelkünk cizelláltabb
fele tiltakozik a „zaklatás” ellen. Azzal sem áltatom magam, hogy
ténykedésünk mindig felelősségteljes, tiszteletre méltó és egy jobb világ épít.
Néha azonban innen, a Futó utcából is elindulnak olyan kampányok, amelyek
befolyásolják az egész ország működését. Elegendő az állami vállalatvezetők
fizetésének nyilvánosságra hozásáért indított és megnyert pert említeni. Mint
azt az elején jeleztem, ez nem médiaszociológiai elemzés. Azért forduljanak
bizalommal Hankiss Elemérhez. Csupán érzékeltetni akartam mik is történnek
a média egyik hazai óriásának szerkesztőségében.

Egy nagy köszönet...

...illeti mindazokat, akik kitárták előttünk az ajtókat és segítettek megérteni,

mi rejtőzik mögöttük, vagy egyszerűen csak megosztották velünk a tudásukat.
Mindenek előtt köszönet Török Zsuzsának a hallatlan profizmusért és a
tanácsokért. Köszönjük még Schreckné Belső Piroskának, Hardy Mihálynak
és a Budapest Airport kommunikációs csapatának, Julien Carralerónak,
Sherryn Batesnak, Kosa Melindának, Dzsurdzsa Kenéznek, Cs. Nagy
Endrének, Gálvölgyi Jánosnak, Murányi Marcellnek, Rényi Ádámnak,
Kotroczó Róbertnek, Szellő Istvánnak, Kovács Kristófnak, dr. Kovács
Annamáriának, Szalai Tímeának, Fodor István bv. őrnagynak,
Orehovszki Zoltán bv. alezredesnek, Rózsahegyi Tamás bv. alezredesnek,
Bacsur Györgynek, Radnai Péternek, Nánási Pálnak, Szollár
Domokosnak, Bereznay Tamásnak, Baán Lászlónak, Szentkirályi Miklósnak,
Vajda Zoltánnak, Kőszegi Ferencnek, Dr. Tóka Zsolt Tibornak,
Benkovics Zoltán pv. dandártábornoknak és Szokoli Gábor pv. századosnak.

És természetesen köszönjük a női szakasznak: Szabolcs a feleségének,

Juditnak, Dávid pedig Rékának!

A könyv elkészítésében fotóasszisztensként részt vettek: Dobrik Rezső,

Simon Judit, Földi D. Attila.

1. Két nagy és több kisebb hangár áll Ferihegyen. Képünk a legtágasabb

szerelőcsarnokban készült, ahová négy, egyenként 200 férőhelyes
repülőgépet is képesek betolni.
2. Üdvözlöm, itt Ferihegy! Kérem guruljon a 17-es állóhelyre! A toronyból
irányítják a földön gördülő gépeket is.

3. Irány Isztambul! A földi személyzet jelzést ad az indulásra.

4. Visszafogott elegancia az étkezőben is. Innen nyílik az apró teakonyha,
ahol a séf előkészítheti az ételeket.
5. Ebben az ágyban aludt Shakira és Robbie Williams is. Hogy kivel, azt
nem kötötték az orrunkra.
6. Bepillantás egy zárt világba.
7. Hosszú évek szexuális frusztrációját fojtották ezekbe a festményekbe.

8. A körletben kizárólag gumibot lehet az őröknél, lőfegyver soha nem

kerülhet a folyosóra.
9. Itt ér véget a híres-hírhedt Barátság kőolajvezeték több ezer kilométeres
útja.
10. Óriástározó az olaj szemszögéből.

11. Óridstározó felülről. Az a kis zöld pont a létrán a szerző.

12. A HF-üzemben felkészültek minden eshetőségre, a nagyjavításokat
szkafanderben végzik.
13. Takarásban — fél méterre az akciótól Cs. Nagy mindenen rajta tartja a
szemét.
14. Egy, két, há, mehet! Fenn, a zsinórpadláson olykor az emberi erőre is
szükség van.
15. Senkinek sincs jobb rálátása a nézőtérre, mint a zsinórpadlás
főnökének.
16. Érzéki pillantások a kulisszák mögött.

17. Közeledünk az állomáshoz...

18. Főszellőzőnyílás. A járat egészen a Kempinski szállodába vezet.
19. Merre induljunk? A bunker kész labirintus.
20. Magyarország legnagyobb stúdiójában egy hét alatt állítják fel a
Fábry-show díszleteit.
21. Szellő és a pult - minden egyéb csak digitális máz.
22. A műsorvezetővel egyedül a Híradó rendezője beszél az élő adás
közben.
23. A magyar állam- és kormányfők parlamenti dolgozószobái:

1. Antall József (1990-1993) Boross Péter (1993-1994) Horn Gyula (1994-

1998)

2. Orbán Viktor (1998-2002) Medgyessy Péter (2002-2003)

3. Göncz Árpád (1990-2000) Mádl Ferenc (2000-2003)

Medgyessy Péter (2003-2004) Gyurcsány Ferenc (2004-2009) Bajnai

Gordon (2009-2010)
24. Ahová a miniszterelnök is egyedül jár.
25. Hetven négyzetméteres a Kossuth téri „ovális iroda".
26. Öt perc van hátra az operáció kezdetéig. Kovács doktornő bejelöli
Ildikó testén a műtét vázlatait.

27. Leegyszerűsítve erről szól ez a történet: kinyitják a mellet és

behelyezik az implantátumot
28. 10-15 évig marad benn a szilikon.
29. Az infrakamera képernyőjén kirajzolódnak id. Lucas Cranach 500
évvel ezelőtti előrajzai. Mint látható, a művész nem követte szigorúan a
saját skicceit.
30. Barnásné Réti Tünde finom mozdulatokkal szabadítja meg a
félmilliárdforintot élő képet a szennyeződésektől.
31- A Román csarnok. Kísérteties.
32. Egy leheletnyi smink és más semmi...
33. Cipő? Látott itt valaki egy pár cipőt?
34. Itt még sokan tébláboltunk a villában.

36. Egy utolsó igazítás, és kész az előétel.

35. Jó étvágyat! Egy tál tészta egyenesen a főszakácstól.

37. Az öntetek és mártások szigorú szabályok alapján mindig ugyanúgy
készülnek. A szakácsok az étlap összeállításánál élhetik ki a
kreativitásukat.
38. Rémségek kicsiny kamrája.
39. 2500 méteren az alezredessel. Az arckifejezésem jól tükrözi az
állapotomat.

40. Egy átlagos munkanap - háttérben a már elkészült oldalak.

41. Egyszer fenn, egyszer lent; hinta a Blikk recepcióján.