Mesék, Történetek Március 15-Re

Mesék,
történetek
március 15-re
Kép: Favolart
A történeteket ezen formába öntötte: Král Zsuzsa

https://jujoboro.blogspot.com/
Mi történt március 15-én? (kisebbeknek)
Nagyon régen az itt élő embereknek egy császár parancsolt. Ez a
császár sajnos nem volt jó és igazságos uralkodó. Nagyon sok ember
szegénységben, elégedetlenségben élt. Egy napon – éppen március
15-én – néhány fiatalember elhatározta, hogy ennek véget kell vetni.
Ők voltak azok, nézd csak!
Petőfi Sándor Vasvári Pál Jókai Mór
Egy kávéházban összegyűltek és leírták egy papírra, mit is szeretnének
a magyar emberek. Aztán nagy örömmel elindultak a nyomdába,
hogy kinyomtassák, amit kitaláltak. Szerették volna, ha mindenki
elolvassa! Szakadt az eső, ők mégis lelkesen mentek, és az utcán
egyre többen csatlakoztak hozzájuk. A végén már rengetegen voltak,
nagy tömeg hömpölygött a téren.
Petőfi Sándor elszavalta az előző nap írt versét: “Talpra magyar, hí a

haza, itt az idő, most, vagy soha…!” Az embereknek nagyon tetszett
a költemény, tapsoltak, kiabáltak, éljeneztek!
A császár, amikor megtudta, hogy el akarják őt küldeni, katonákat
hívott össze és megtámadták a magyar embereket. De a magyar
férfiak sem hagyták magukat, nagyon bátran szembe szálltak a
császár katonáival és addig harcoltak bátran, ameddig csak tudtak!
Ezekre a bátor magyar huszárokra emlékezünk március 15-én!
Mese március 15-ről
Volt egy császár, régen élt,

Kitől sok-sok ember félt.
Igazságtalan dolgot tett,
A legtöbb ember szegény lett.
Megunta ezt a magyar nép,
S gondolta a tettek mezejére lép.
Március volt, eső esett,
Így történt meg ez az eset.
Fiatalemberek összegyűltek,
Egy kávéházban körben ültek.
Tizenkét dolgot szerettek volna,
Papírra írták szépen, sorban.
A nyomdába vitték a lapot
S ott is hagytak csapot papot.
Azt akarták, hogy mindenki lássa,
A császár őket már ne bántsa!
Zuhogott, szakadt az eső,
Egyre több ember bújt ott elő.
Mikor az utca tele volt,
Egy bajszos férfi hangosan így szólt:
Elszavalom én a versem,
Beletettem szívem-lelkem.
Petőfi Sándor volt a neve,
Sokan tapsoltak, éljeneztek vele.
Igen ám! A császár megtudta,
Hogy emberekkel teli az utca.
Azt akarják, hogy ő menjen el,
Ezért így kiáltott: Lóra fel!
Katonákat gyorsan kért,
A magyaroktól nem is félt!
Elkezdődött hát a csata,
Harcolt is az egész haza!
Magyar huszárok harcot vívtak,
Csatáztak is, amíg bírtak!
Magyar hősök ők így lettek,
A hazánkért sokat tettek.
Emlékezünk fehér ingben,
Piros-fehér-zöld lesz minden.
Kokárdánknak ez a színe,
Szomorú sok magyar szíve.
De a császár már messze jár,
A békesség itt van már.
A sok huszár messze űzte,
Kokárdát az ingre tűzte.
A huszárok hősök lettek,
Velünk sok jót együtt tettek.
A császár meg messze szaladt,
Itt ő bizony nm is maradt!
Ha itt is maradt volna,
Ez a mese másról szólna.
Itt a vége, fuss el véle,
Aki tudja elmesélje!
A történet a Facebook/Varázsviskó oldalról származik
Mese március 15-ről
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy császár.

Ez a császár annyira nagyravágyó volt, hogy nem csak egy, hanem
egyszerre két ország fölött is uralkodni akart. Meg is próbálta hát, de a
két ország közül nem tudott mindegyikre ugyanannyira figyelni és az
egyik országban, amire kevesebb figyelmet és vagyont szánt
elszomorodtak az emberek és elégedetlenek lettek. Ez az ország volt
Magyarország…
Ebben az országban élt egy Petőfi Sándor nevű fiatalember. Sándor
pontosan úgy nézett ki, mint bármelyik másik fiatal.
Nagy bajsza volt és göndör haja, amit kiskorában anyukája nagyon
nehezen tudott fésülni. Óvodában arról álmodozott egyszer majd ő is
híres katona lesz, igazi karddal, sisakkal és piros fehér zöld színű
zászlóval a kezében...
De hát valójában minden kisfiú szeretne katona lenni néha.
Sándor lassan felnövekedett, de nem katona lett, hiszen valami
varázslatos dolog történt vele.
Amikor egyszer a városban sétáltatta kiskutyáját talált egy kék tollat a
földön.
Berakta a zsebébe, hazavitte és el is felejtette, hogy ott van... Ám ez a
toll varázserővel bírt és egyik este, mikor Sándor már aludt suttogni
kezdett:
- Ébredj fel unatkozom — Sándor nem hallotta, ezért a toll
hangosabban rákezdte:
— Sándor, gyere rajzolj velem valamit! - Sándor ezt már
meghallotta, körbe is nézett, ki kiabálhat neki ilyen bőszen.
Nem akart hinni a szemének, amikor a kezébe vette a kék tollat,
ami rámosolygott és újra megszólalt,
- Unatkozom... Gyere rajzoljunk! Vagy mit szólnál, ha írnánk egy
mesét? Ha a verseket szereted, azt is írhatunk — attól az estétől
kezdve a kék toll és Sándor nagyon sok verset és történetet írtak
együtt.
Elválaszthatatlan legjobb barátok lettek.
Így történt, hogy amikor Sándor sétált az utcán a kiskutyájával és
legjobb barátjával a tollal, észrevette, milyen szomorúak az
emberek.
Senki sem nevetett, mosolygott, még a virágárus rózsái is
hervadtabbnak tűntek.
- Ez így nem mehet tovább! — jelentette ki Sándor, majd elővette a
varázstollát és azt kérdezte tőle:
— Szerinted hogyan segíthetnék ezeknek az embereknek?
- Gondolkodom, gondolkodom — magyarázta a toll, aztán
felcsillantak égszínkék szemei — Meg is van!... Mindenképpen le
kell győzni a császárt! Miatta ilyen szomorúak az emberek!
Szerintem, ha kitalálunk jó dolgokat, amitől az emberek
boldogabbak lesznek, talán segítenek neked legyőzni a császárt...
- Jó ötlet! — ezzel neki is láttak.
Sándor és a varázsfilctoll megírtak tizenkettő olyan dolgot, aminek
az emberek örültek volna. Például annak, ha a császár megengedi,
hogy több magyar kisfiúból lehessen katona, hogy több pénzt
kapjanak, és ugyanannyit törődjön velük is, mint a másik
országával.
Sándor másnap találkozott a barátaival, akiknek elmesélte a
tervét, A varázstollal aznap este még egy verset ís írtak, ami úgy
kezdődött, hogy: Talpra magyar...
Sándor versének nagyon örültek az emberek és rengetegen
jelentkeztek, hogy segítsenek Sándornak és közösen győzzék le a
császárt.
Nagyon sok katonával együtt elindultak megdönteni a császár
hatalmát, sok éjszakán és napon keresztül csatáztak, míg végül a
császár és serege győzedelmeskedett a magyar katonák felett.
Sándor szomorúan fogadta a hírt otthonában, nagyon
elkeseredett...
Ekkor a toll megszólalt:
- Sándor ne keseregj, inkább ünnepeljünk! Nézd az embereket! Már
nem szomorúak!
Sándor az ablakhoz sétált és meglátta, amint tömegek ünneplik a
hazatérő katonákat.
Barátok ölelték át egymást és nyoma sem volt szomorúságnak!
- Én ezt nem értem! Miért örülnek az emberek, hiszen vesztettünk?
— kérdezte Sándor a tolltól.
- Oh, Sándor! Azért örülnek, mert már nem érzik egyedül magukat.
A császár hiába gazdag, önző és csak magával törődik! Teljesen
egyedül van, senki sem szereti! Viszont mi, magyarok tudjuk, hogy a
bajban számíthatunk egymásra, és sosem leszünk egyedül! Ez sokkal
jobb dolog a pénznél és a hatalomnál. Gyere inkább, menjünk mi is
ünnepelni a március 15-ét! Nézd, milyen szépen lobog az a piros
fehér zöld zászló, amit kiraktunk!
Sándor az ablakhoz sétált és meglátta, amint tömegek ünneplik a
hazatérő katonákat.
Barátok ölelték át egymást és nyoma sem volt szomorúságnak!
- Én ezt nem értem! Miért örülnek az emberek, hiszen vesztettünk?
— kérdezte Sándor a tolltól.
G. Joó Katalin: Fel a zászlót!
Fel a zászlót, fel magasba!

Álljunk meg egy pillanatra!
Kokárdákat tűzzük ma ki,
menjünk együtt ünnepelni!
Idézzük a dicső múltat,
márciusi forradalmat!
Emlékezzünk Petőfire,
bátor, vitéz eleinkre.
Menjünk együtt a szabadba!
Gondoljunk a csodás napra,
márciusi hős ifjakra.
Szabadságért harcba szálltak,
szebb és jobb életre vágytak.
Ma is büszkék vagyunk rájuk,
neveiket máig áldjuk.
tavaszi szél lobogtassa!
Zengjen ajkunkról a nóta,
szabad élet szent himnusza.
Sírjaikon friss virágok,
koszorúk és tulipánok.
Márciusi fiatalok,
ma is példaképek vagytok!
Ez az emlékezés napja,
szabad lett a magyar nemzet,
nem feledjük hőseinket.
KZs
Tordon Ákos: A három ólomkatona
Egyszer régen, hajdanán, három ólomparipán, három ólomkatona

elment a csatába, golyólakomára. Golyólakomára.
A nagy golyólakomán az egyik elvesztette a fél karját. De észre se
vette. A másik a fél lábát. De észre se vette. A harmadik a csákóját.
De biz észrevette. De biz észrevette.
Nosza tüstént elindult, hogy azt megkeresse. Igaz, addigra már
vége lett a csatának, a golyólakomának. Az ellenség megfutott.
Szaladt, ahogy csak tudott. Vagy annál is jobban. Kifutott az
országból, s bizony a világból is kiszaladt volna, ha futtában meg
nem állítja a csákóját kereső ólomkatona harsány kiáltása:
– Az ércből öntött nagyágyúra, hol lelek rá a csákómra?! Szóljon,
aki tudja! Szóljon, aki tudja!
Ám senki se felelt. A rémületében megtorpant sereg gyors
haditanácsot tartott volna, ha az ólomkatonánk időt hagyott volna
erre. De még a tanácsba hívó trombitát se fújhatták meg. Épp
akkor kondult meg a szomszéd faluban a déli harangszó. Csupa
szívességből a szárnyára vette a megmérgedt ólomhuszár szavát, s
világgá röpítette.
– Dézom, dézom, hej, mordézom, a gyáva ne parádézzon, de
feleljen, ha kérdezem, becsülettel, egyenesen!
Erre már felelni kellett. Ezért egymásra néztek mind egy szálig.
Még biztatták is egymást a szemük sarkából:
– Szólj te, édes komám! Vagy te is elrontottad a gyomrod a
golyólakomán?!
Hanem a szavuk csak nem jött meg, remegő kezükből kihullott a
kardjuk. De volt egy táltos csikajuk. Az két nyerítés közben
megszólalt emberhangon:
– Pattanj csak a hátamra, ólomhuszárom, én tudom, hol a csákód,
elröpítlek oda!
Megörült az ólomhuszár, leugrott ólomlováról, bizony csak akkor
látta, hogy a derék jószág erősen megsántult mind a négy lábára.
Rábízta hát a nádbereki nagy hírű gyógykovácsra, aki véletlenül
épp arra őgyelgett, s azzal a táltos csikó hátán termett.
Kilenc órán át repült vele a táltos csikó, hegyek felett, völgyek
felett, folyók felett, tengerek felett. Tűnődhetett az ólomvitéz,
hogy eshetett meg, hogy ilyen messzire gurult el a csákója? No, de
addigra már le is ereszkedett a táltos csikó egy száztornyú palota
százoszlopos udvarára.
A palotaudvaron hét szökőkút negyvenkilenc gyémántos sugara
szökellt a magasba, s hullott alá lágyan, lágy permetezéssel a hét
kagylóforma márványmedencébe.
Ámult az ólomhuszár, s épp körülcsodálkozott volna, amikor a
márványpadon egy csodaszép tündérlányt pillantott meg. A
tündérlány olyan szép volt, hogy érette minden áldott nap kerek
egy órával később pihent le a nap, mint másutt, hogy tovább
láthassa. Hej, az ólomhuszárnak olyan melege lett egyszeriben a
puszta ránézéstől, hogy majd elolvadt.
– Hát te hogy kerülsz ide? – csodálkozott a tündérlány, amikor
megpillantotta.
Az ólomhuszár hetykén pengetni kezdte erre a sarkantyúját, hogy
csengett-bongott tőle a palota márvány udvara, és elmosolyodott,
de közben kissé zavartan pödörgette ólombajszát:
– Hát…nagy csatában voltam, golyót lakomáztam, s a
golyólakomázás közben elvesztettem a csákómat. Csákókeresőben
a táltos csikóm röpített ide…
A tündérkisasszony felkacagott:
– Aztán hol a te táltos csikód, mert bizony én semerre se látom.
Körülnézett a huszár, s lekonyult a bajsza, mert a táltos csikó eltűnt,
akár a kámfor. De aztán felragyogott a szeme:
– Igaz, ami igaz. Ám az is igaz, hogy az én elveszett csákóm ott
piroslik az öledben!
– Ez a te csákód? – csodálkozott a tündérlány. És elpirult. – Az
égből pottyant az ölembe. – S azzal már nyújtotta is a huszárnak.
Az megköszönte, s a fejére tette. Azzal indult kifelé a
palotaudvarból. Ám a világszép tündérlány utána szaladt. Utol is
érte a kapuban.
– Ha kedved tartja, maradj nálunk -mondta csendesen, és
lesütötte a szemét.
– Maradnék szívesen – felelte a huszár – de hárman mentünk a
csatába, a nagy golyólakomára, az egyik pajtásom otthagyta a
fél lábát, a másik a fél karját. Reám várnak. S a lovam is énreám
vár a nagybereki gyógykovácsnál.
A szépséges szép tündérlány tán még most is integet a
selyemkeszkenőjével a palotakapuból, pedig a három
ólomkatona már rég hazaért hozzám.
Mert én voltam a gazdájuk, kisgyerek koromban. Most meg a
kisfiamat szolgálják. Igaz, az egyik félkarú, a másik: féllábú, a
harmadiknak meg a paripáját mindmáig se tudta meggyógyítani
a nagy hírű kovács.
De annyi baj legyen! A fő: hogy ólomszívüket a becsület hevíti!
Tordon Ákos: A csodatrombita
Volt egyszer egy öreg fal. Az öreg falban rozsdás szeg. A rozsdás szegen
trombita. A trombitán százesztendős pókháló. Bizony arról a
trombitáról réges-rég megfeledkeztek. Senki nem fújta meg.
Pedig annak a trombitának minden egyes szavára száz huszár nyargal
elő a semmiből, s teljesíti a parancsát annak, aki a trombitát fújja.
Csakhogy az a trombita messze volt, az Üveghegyen is túl, az
Óperenciás -tengeren is túl, de még a szomszéd utca sarkán is túl.
Aki meg akarta volna szerezni, annak előbb az Óriások Anyjához kellett
volna beszegődnie kerek egy esztendőre, miután megmászta az
Üveghegyet, és átkelt az Óperenciáson, mert az a rozsdás szeg, melyen
a pókhálós trombita függött, az óriás asszony kamrája falában volt. Az
óriás asszony pedig csak akkor akasztotta le a nyakában hajókötélen
viselt kamrakulcsot, ha szolgájának letelt az esztendeje. Akkor a
szolgának adta a kulcsot – bizony, legény legyen a talpán azt, aki elbírja
a mázsás kulcsot! – s így szólt:
– No eredj, szolgám, a hátsó kamrába, ott találod a béred: ami
megtetszik neked, azt választhatod, csak egyre vigyázz: ne végy
többet, mint amennyit elbírsz, mert abba beleszakadsz!
Hanem hát nem volt könnyű a szolga dolga, beleizzadt, amíg az óriási
kulcsot a kamrához cipelte, hát még amikor a zárba kellett illesztenie!
S azután! Belekáprázott a szeme a tenger sok kincsbe, ami ott eléje
tárult! A legjámborabb lélek is megtelt ott sóvárgással, s úgy
belefeledkezett a kincs-szedegetésbe, nem is hallotta, mikor csapódott
be a kamra vasajtaja!
Bizony ott maradt a kincseskamrában örök fogságban. Pedig hát csak
a pókhálós trombitát kellett volna leakasztania a rozsdás szegről, hogy
megszabaduljon. De a trombitát úgy beszőtték a pókok, hogy
emberszem rá sem akadt egyhamar.
No, olyan rossz híre kerekedett az Óriások anyjának, mert a szolgái
kerek esztendő után mind egy szálig eltűntek, hogy nem akadt ember,
aki szolgálatába szegődött volna. Pedig elkelt volna ott a szolga, mert
azóriás asszony tizenkét óriás fia még a kisujját sem mozdította meg
világéletében. Időtlen idő óta hiába várta az óriás asszony, hogy valaki
a házába vetődjék, maga indult hát el, hogy szolgát keressen.
Felhúzta a lábára régen kővé vált óriás ura hétmérföldes csizmáit,
melyekkel minden egyes lépéssel hetvenhét óriás-mérföldet tehetett
meg, s elindult világgá. Átlépte az Óperenciás-tengert, keresztüllépte
az Üveghegyet, ment-mendegélt, egyszerre csak egy zöld mezőre ért.
A zöld mezőn egy szénaboglyára ült. A szénaboglya tövében egy
legény beszélgetett egy leánnyal.
– A világ végére is elmegyek teveled, Palkó, de otthon már nincsen
maradásom! – mondta a leány. – Nem akarják, hogy a te feleséged
legyek, hogy téged szeresselek!
– Hová vigyelek, Boriskám, se házam, se kenyerem…- mondta búsan
Palkó.
Most megszólalt az óriás asszony, halkan szólt, csendesen, mégis
mennydörgésként zengett a hangja:
– Hová is mennétek, ha nem énhozzám?! Énnálam ellehettek, s kerek
egy esztendő után annyi kincs lesz a béretek, amennyit elbírtok!
Boriska és Palkó nem sokat gondolkodott, hanem mind a ketten
elszegődtek nyomban az Óriások anyjához. Szolgálták az óriásokat
becsülettel kerek esztendőn át. Az esztendő leteltével az óriás
asszony átadta Palkónak a kamra kulcsát azzal, hogy válasszon a
mátkájával annyi kincset, amennyit ketten elbírnak. De Palkó amint a
kamrába lépett, tüstént meglátta a rozsdás szegen függő trombitát.
– Világéletemben mindig ilyen trombitára vágytam! – kiáltott fel, s
azzal addig ágaskodott, amíg el nem érte.
Közben Boriska kinccsel szedte tele rózsás kötényét. Csakhogy az
óriás asszony rájuk csapta a kamra vasajtaját. Szegény Boriska sírva
fakadt menten, Palkó pedig bánatában belefújt a réztrombitába. Hát
abban a szempillantásban száz huszár nyargalt elő a semmiből, s
megkérdezték Palkótól: mit parancsol?
– Nyissátok ki a vasajtót! – parancsolta Palkó, s a száz huszár máris az
ajtónak nyomta a vállát. Amikor kinyílott az ajtó, Palkó örömében újra
megfújta a réztrombitát, erre újabb száz huszár nyargalt elő a
semmiből.
– Mit parancsolsz? – kérdezték Palkót.
– Kergessétek világgá az óriásokat! – parancsolta Palkó.
A száz huszár erre világgá kergette az óriás asszonyt tizenkét fiával
együtt. Most ismét megfújta a trombitát Palkó, s harmadszor is száz
huszár nyargalt elő a semmiből.
– Mit parancsolsz? – kérdezte a kapitányuk.
– Röpíts haza bennünket! – parancsolta Palkó.
A száz huszár hazaröpítette őket. A fél falu odacsődült a
csodálásukra. Akkor Palkó újra megfújta a réztrombitát, s a
semmiből előnyargaló huszároknak megparancsolta, hogy hozzák el
az óriások kincseit.
A kincseket szétosztotta a faluban a lakodalma napján, s azután
szegre akasztotta a réztrombitát. Ott van az ma is, ha valaki közben
le nem akasztotta.
Hogyan lett a huszárnak lova?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy huszár. Délceg huszár, híres
vitéz hírében állt, de nagy volt a bánata, mert nem volt neki lova.
Mégiscsak nagy szégyen, hogy egy huszár gyalog járjon! Azon
tanakodott egyre, hogyan szerezzen lovat magának.
Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy lovardába, ahol
nem pénzt kér a munkájáért, hanem lovat.” Szorgalmas volt a huszár,
nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.
– Adjon Isten! Jó napot, gazduram!
– Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?
– Munkát vállalnék.
– Örömest felfogadnálak, de bizony úgy leszegényedtünk a
háborúban, hogy nem tudok fizetni.
– Nem is kérek más fizetséget, mint egy lovat.
– Egy lovat? De hát az én lovaim mind betegek, mind gyengék.
Aszottak, soványak, hálni jár beléjük az élet!
– Egyet se féljen gazduram! Meggyógyítom én őket!
Kezet ráztak. Megszegődtek.
Bizony elszorult a huszár szíve a beteg lovak láttán. Egyik gyengébb
volt, mint a másik.
„Ezeknek jó étel kell és jó gondozás!” – gondolta. Hozzálátott.
Kitakarította az istállót. Lecsutakolta a lovakat. Megkefélgette a
szőrüket. Készített nekik egy szép tágas kinti karámot, ahol a
napfényben jó nagyokat sétálhattak. Mert ezek a lovak mindig az
istállóban voltak. Nem takarították, nem sétáltatták őket annak
előtte. A huszár tudta, hogy mi kell a lónak.
„Erőre kapnak, ha adok nekik jó ennivalót!” – gondolta. „Kaszálok nekik
friss füvet, azzal etetem őket.” A fű jól esett a lovaknak, de csak nem
erősödtek.
„Hát, bizony, zabra lenne szükségük. De a gazda szegény. Nem telik neki
zabra.”
Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy aratásba, ahol nem
pénzt kér a munkájáért, hanem a learatott zabból néhány zsákkal.”
Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.
– Adjon Isten! Jó napot, gazduram!
– Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?
– Munkát vállalnék az aratásban.
– Örömest felfogadnálak, mert sok a munka. De bizony, úgy
elszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok neked fizetni.
– Nem is kérek más fizetséget, mint néhány zsák zabot.
– Zabot? Hát azt szívesen adok!
Kezet ráztak. Megszegődtek.
Beállt a huszár az aratásba. Keményen dolgozott. Sok kéve gabonát
lekaszált. Meleg volt, izzadt, de nem lankadt. Egyre csak a lovakra
gondolt, amiknek nagy szüksége van a zabra, hogy megerősödjenek.
Látta ezt a gazda. Elégedett volt a huszár munkájával. A nap végeztével
adott neki öt zsák zabot.
Örömmel vitte a zabot a lovakhoz a huszár. Megetette őket. A lovak a
zabtól úgy jóllaktak, hogy kikerekedett a hasuk, megfényesedett a
szőrük, visszatért az erejük. Örült a huszár. Elégedett volt a gazda.
Megajándékozta a huszárt egy szép barna lóval. Felpattant rá – amúgy
huszárosan! – és délcegen nyargalt a mezőben! Jól gondját viselte!
Ápolgatta, szeretgette. A lova is szerette a huszárt, mert jó gazdája lett.
Óvta, vigyázta őt minden csatában. Párja sem volt annak a lónak az
egész huszárezredben!
Mi a legerősebb a világon?
Egyszer egy cár meg akarta tudni, mi a legerősebb a világon. Aki

megmondja, annak fele birodalmát ígérte. A cár szavait kihirdették.
Kilenc ember gyűlt össze nála: egy molnár, egy ember, akinek a háza
leégett, egy halász, egy kovács, egy hadvezér, egy legény, egy
kereskedő, egy közvetítő, és egy kopasz. Az uralkodó mindegyiknek
feltette a kérdést:
– Mi a legerősebb a világon? Igazat szóljatok!
A molnár azt mondta:
– A szél mindennél erősebb, a malomköveket is ő forgatja. Ha a szél
nekibőszül, a szélmamalom szárnyait is összetöri.
Az az ember, akinek a háza leégett vitába szállt a molnárral:
– A szél hamar elfárad és leül. Ha a malom szárnyai összetörnek, nem
nagy kár, ki lehet javítani. De a tűznél nincs erősebb. Nekem az egész
házamat minden vagyonommal együtt elégette, csak port és hamut
hagyott maga után.
A halásznak nem volt kedvére ez a beszéd. Ő azt mondta:
– A tűz, ha leégett megszűnik. A tűznél erősebb a víz. Láttátok-e
tavasszal, hogyan árad a víz, hogy még a malom zsilipjét is átszakítja,
sőt még a tóból is kitört? A víz a legerősebb.
A halásszal vitába szállt a kovács:
– A víz csak tavasszal erős. A nyári forróságban kiszárad télen pedig
megfagy. A vas mindennél erősebb. A vasbalta elvágja a tölgyet az
acélszerszám tüzet csihol, a vaskard az urak fejét is levágja.
A hadvezér erre felugrott:
– De hiszen a vas megrozsdásodik…Senki sincs erősebb a vitéz
katonánál. Az én katonáim az ellenséges seregeknek is ellenállnak. ha
nincsenek az én katonáim, akkor ki védi meg az országot? A katona a
világon a legerősebb.
A legény nagyot nevetett, úgy mondta:
– Akármilyen erős is legyen a katona, a szép leány csak magához
édesgeti. A szép leány egyedül a nézésével egy egész regiment
katonát bolondít meg, egyetlen pillantásával még a cárt is
megszédíti. https://jujoboro.blogspot.com/
A kereskedő elhúzta a száját:
– A szép lányt pénzzel meg lehet szerezni. Ha pénze van, a bolond az
urat is megelőzi, pénz nélkül az úr is megbolondul. Pénzért a pap,
akár kétszer is összead. pénzzel minden ajtó zárját ki lehet nyitni, a
rabló is bejut a paradicsomba. Pénz nélkül a cár sem uralkodhat. A
pénz a legerősebb.
A közvetítő ellentmondott a kereskedőnek:
– Igaz, hogy szinte mindent meg lehet kapni pénzzel, de ha nincs
pénz, akkor azt meg kell szerezni, még pedig sima nyelvvel. A
simanyelvű elcsábítja a harcost, de még a szép leányt is. Sima
beszédével egyik kereskedő becsapja a másikat, a talpnyalók jónak
mutatják a hatalmasokat, a hatalmasok leigázzák a népet. A sima
nyelv beszéde tarja fenn a birodalmakat. Semmi sincs erősebb a sima
nyelvnél.
A kopasz nem szólt egy szót sem. A cár tőle is megkérdezte:
– Te kinek adsz igazat? Miért hallgatsz, tán nem tudod mi a
legerősebb a világon?
– Szerintem mindennél erősebb az igaz szó. Az igaz szó metszőbb a
szélnél, forróbb a tűznél, a tavaszi víznél jobban kiárad, mindenen
áttör. Az okos szó élesebb a vasnál, erőt ad a harcosoknak, a
gyengéket megerősíti, a szép lányokat megokosítja. A kereskedők
minden hasznukat odaadják, hogy az igaz szót megsemmisítsék. Ha
az igaz szó leleplezi a hazug hazugságait, ki fog hinni a közvetítő
szavainak? Az igaz szó nem rozsdásodik, vízben el nem süllyed, föld
el nem takarja, évszázadok el nem avítják. Igaz szó nélkül a nép
széthullik. Cár, ha a te szavad igaz, akkor teljesedik az ígéreted, és a
fele birodalmad nekem adod.
A cár nyelve még a közvetítőnél is simább és hazugabb volt, semmit
sem adott a kopasznak, sőt tömlöcbe vetette. De a szegény nép,
meghallotta a kopasz válaszát, az igaz szóra hallgatott. A hazug cár
országát elfoglalták, a cárt pedig egy messzi tenger szigetére
száműzték. Jegyezzétek meg: semmi sincs erősebb az igaz szónál.
A csodaágyú
Amikor a honvédek Vác előtt táboroztak, Bernátsky Antal Köztüzér

hazafutott s édesanyja jól tartotta kedvenc ételével: túrógombóccal.
Pukkadásig jóllakott s a mit nem tudott bekebelezni, azt papirosba
gyömöszölve, elrejtette az ágyúcsőben.
Egy óra múlva ágyúszemle volt. Az ütegparancsnok le- s felhajlíttatta
az ágyúcsöveket s belenézett, hogy nem rozsdások-e?
Amint Bernátsky ágyújához ért s lefelé fordította a csövét, abból egy
halom túrógombóc potyogott ki.
Az ütegparancsnok elbámult, Bernátsky meg kékült-zöldült.
- Miféle csodaágyú ez? - kérdezte aztán.
- Ideiglenesen éléskamrának rendeztem be. - mondta Bernátsky
bátorságot kapva.
- No szép tüzér, a ki túrógombóccal akar lövöldözni az ellenségre.
- Ezzel én csak magamba akarok lövöldözni, az ellenségnek jobb a
vasgombóc, mert az örökre megfekszi a gyomrát.
Az ütegparancsnok mosolygott s tovább ment, Bernátsky pedig
fölszedegette a porból a gombócokat, megtörülgette s ismét eldugta a
furcsa éléskamrába.
A tacskó
A debreceni önkéntesek közt, akik részt vettek Aradvár ostromában,

volt egy tizenötéves vézna diák akit kapitánya éretlen tacskónak
tartott.
Az angyalkúti ütközetben a debreceni önkéntesek egymásután
háromszor verték vissza a dzsidások rohamát.
Ez ütközetben történt, hogy az éretlen gyerkőc, akit századosa
minduntalan haza akart küldeni, a szuronyroham alkalmával
elszakadt bajtársaitól és egy dzsidás üldözőbe vette.
A diák csodás hidegvérrel hirtelen megállott, célba vette a dzsidást és
lelőtte, de e pillanatban már egy másik dzsidás száguldott feléje.
A debreceni diák villámgyorsan megtöltötte a puskáját s mikor a
német közelébe ért, azt is leterítette.
Ámde hirtelen még egy dzsidás bukkant föl s már nem volt annyi
ideje, hogy puskáját újra megtöltse.
Futásra vette hát a dolgot s egy sövénykerítésen akart átugrani, de
alig kapaszkodott bele, már ott termett a dzsidás és oldalába döfött.
A dzsida csak hónalját horzsolta, mire az ifjú megfordult, egy ugrással
a német mellett termett s mielőtt az lovát megfordította volna
ledöfte.
Ekkor aztán a leterített három dzsidás fegyverét fölszedte, nagy
büszkén lépdelt velük a kapitánya elé s e szavakkal nyújtotta át neki:
-Kapitány uram , ilyen éretlen tacskó a debreceni diák!

Mesék, Történetek Március 15-Re

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Mesék, Történetek Március 15-Re

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Mesék,

A történeteket ezen formába öntötte: Král Zsuzsa

Petőfi Sándor Vasvári Pál Jókai Mór

Petőfi Sándor elszavalta az előző nap írt versét: “Talpra magyar, hí a

Volt egy császár, régen élt,

A történet a Facebook/Varázsviskó oldalról származik

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy császár.

Fel a zászlót, fel magasba!

Egyszer régen, hajdanán, három ólomparipán, három ólomkatona

Egyszer egy cár meg akarta tudni, mi a legerősebb a világon. Aki

Amikor a honvédek Vác előtt táboroztak, Bernátsky Antal Köztüzér

A debreceni önkéntesek közt, akik részt vettek Aradvár ostromában,

You might also like