Lisa Smedman

A Pókkirálynő áldozata
A vezeklő papnő sorozat első kötete

© Delta Vision Kft., 2007

Fordítás: © Vitális Szabolcs, 2007
Korrektúra: Dobos Attila
Borítógrafika: Wes Benscoter
Kiadja a Delta Vision Kft.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Lisa Smedman: SACRIFICE OF THE WIDOW
Copyright © Wizards of the Coast, Inc., 2007
A Forgotten Realms és a Wizards of the Coast a Hasbro Inc. leányvállalatának, a Wizards of the
Coastnak a bejegyzett védjegye.
A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok, helyszínek és egyéb jellegzetességek
következésképp a Wizards of the Coast Inc. tulajdonai.
Minden jog fenntartva
ISBN 978 963 9679 62 7
Delta Vision Kft.
 Tartalom
ELŐSZÓ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
EPILÓGUS
 ELŐSZÓ

Két hatalom meredt egymásra egy végtelen szakadék fölött. Egy kapu fölött, amely két birodalmat
kötött össze. Lolth és Eilistraee, anya és lánya birodalmát. A sötétség és kegyetlenség istennője állt
szemben a fény és szeretet istennőjével.
Eilistraee egy erdőben állt és a holdfényben sütkérezett. Alma nagyságú, kékesfehér holdkövek
ringtak a feje felett himbálózó ágakon. Az istennő bokáig érő, ezüstfehér haja lágyan fodrozódott
ébenfekete, meztelen teste körül. Ikerpengék lebegtek a levegőben a csípője magasságában. A pengék
enyhén rezegve duruzsoltak, mint egy lágy hangú női kórus. Eilistraee tökéletes arcvonásai büszkén
ragyogtak. Azok a papnők, akiket oly szerencsés kegy ért, hogy életükben láthatták az arcát, csak arra
emlékeztek, hogy leírhatatlanul gyönyörű. A tekintetét sosem feledték: a holdkövek kékes fénye
csillogott a szemében.
Lolth, a pókok istennője egy fekete vastrónon ült, amelyet nyolc ízelt láb tartott, és amely egy
petékkel teli potrohra hasonlított. A bíbor és fekete színben örvénylő égboltról megkínzott lelkek
nyögései szűrődtek alá. Lolth drow alakjában mutatkozott. Az egyikben a közül a nyolc közül,
amelyekre a csend befejeztével hasadt. A testét selymes pókháló fonta körül, amely mintha a vállából
eredt volna, és bekúszott csontfehér haja alá. Apró, vörös színű pókok másztak ki a szájából
miközben beszélt, és alig látható, vékony fonalakon ereszkedtek le a földre. A szemük gonoszul
vöröslött a Démonháló tüzétől. Minden más feketébe burkolózott az istennő körül. Úgy ereszkedett rá
a sötétség, mint egy élő köpeny.
Egy savatábla húzódott a kapuban a két istennő között. Derékmagasságban lebegett. Fából készült
és pókhálót formázott. Egyszerre tartozott a Világfához, és vált külön attól. Végtelen idők óta zajlott a
játszma. Több százezer bábu borította már a hatalmas, kör alakú táblát. A legtöbbjük rabszolga volt,
de természetesen akadtak köztük papnők, varázslók és harcosok is.
A táblán nem a szokásos, egymástól jól megkülönböztethető fehér és fekete bábuk sorakoztak
egymás mellett. Lolth és Eilistraee figurái egyaránt ébenfeketén sötétlettek, akárcsak a bőrük színe, de
mindketten felismerték a saját bábuikat. Érezték a bennük lakozó halandó lelkek jellegzetes lüktetését.
Lolth körök óta mozdulatlanná dermedt, önkéntes csendjének burkába zárkózott. Ez alatt az idő alatt
Eilistraee kellő előnyre tett szert. Hosszú korok óta először érezte úgy, hogy most valóban nyerhet.
Így hát, amikor Lolth összerezzent, és azt javasolta, hogy helyezzenek fel egy újabb bábut a táblára,
Eilistraee neheztelve nézett rá.
- Miféle bábut? - kérdezte gyanakvón. Jól tudta, hogy az anyja mennyire álnok.
- Az anyát.
Eilistraee sípolva vett levegőt.
- Mi magunk is vegyünk részt a játékban?
Lolth bólintott.
- Harc életre-halálra. Minden a győztesé. Maga Ao lesz a bíránk - kihívón a lányára mosolygott. -
Megfelelnek a feltételek?
Eilistraee habozott. Elnézett a tábla felett. A szemében sajnálat, mély keserűség, ugyanakkor
remény lakozott. Talán végre véget érhetne minden. Egyszer és mindenkorra.
- Megfelelnek.
Lokh elmosolyodott.
- Akkor kezdjük. - A kezéből sötétség áramlott ki, és egy éjfekete pókot teremtett belőle: nyolc
alakja közül egy újabbat. Gondosan a táblára helyezte, a háza közepébe.
Eilistraee saját magát formázta meg holdfényből, és a saját háza közepébe helyezte a bábut.
Felnézett a tábláról, és megdöbbent attól, amit látott. Lolth többé nem volt egyedül. A jobbján egy
drow fejű hatalmas pók kuporgott: Lolth isteni bajnoka, Selvetarm, a félisten.
Letette a kardját és a buzogányát, majd megformázta a maga bábuját, és a táblára helyezte, Lolth
mellé.
- Ez tisztességtelen! - kiáltott fel Eilistraee.
- Félsz? - ingerelte Lolth. - Ki akarsz szállni? - kérdezte, majd előrehajolt, hogy levegye a bábukat
a tábláról.
- Soha! - felelte eltökélten Eilistraee. - Számíthattam volna erre. Kezdjük!
Lolth előredőlt, és egy hanyag mozdulattal odébb tolt egy bábut. Egy fekete csuklyás szolgát, aki
egy álnok tőrt tartott a háta mögött. Lolth érintésétől egy vékony pókháló tapadt hozzá, és majdnem
feldőlt, amikor az istennő elengedte. Lolth kényelmesen hátradőlt, és a lányára nézett.
- Te következel.
Alig észrevehető mozgás vonta magára Eilistraee figyelmét. Valami ólálkodott a sötétben. Egy
szemkápráztatóan gyönyörű drow férfi. Arca alsó felét egy puha anyagból készült fekete maszk
takarta. Eilistraee bátyja volt az, Vhaeraun. Ő is feltett egy bábut a táblára. De vajon kinek az
oldalára? Ugyanúgy az ellensége volt mindkettőjüknek.
Eilistraee nem vesztegetett rá több figyelmet. A táblára nézett. Azonnal rájött, hogy a bátyja miért
akarta elterelni a figyelmét a játékról. Lolth felettébb ostoba lépést tett. A szolgája kiszolgáltatottan
állt. Eilistraee könnyedén leüthette az egyik varázslójával. Felemelte a bábut és megvizsgálta az
erejét, majd visszahelyezte, és leütötte vele Lolth bábuját.
- Varázsló üti a szolgát - jelentette be Eilistraee. Egy könnyed mozdulattal levette Lolth bábuját a
tábláról. A szeme elkerekedett, amikor megérezte az erejét. Nem egy egyszerű szolga volt.
Lolth lángoló tekintettel dőlt előre.
- Mi? - teljes erőből szorította a trón karfáját. - Én nem oda tettem...
A trón mögé nézett, de Vhaeraun már nem volt ott.
Eilistraee elrejtette a mosolyát. Lolth visszafordult, és mély ráncokkal az arcán nézett a táblára. A
következő pillanatban a ráncok kisimultak, és hangos nevetésben tört ki. Pókok özönlöttek ki a
szájából.
- Meggondolatlan lépés, lányom - mondta. - Ostobaságod utat nyitott a házadba.
Lolth előrehajolt, és megfogta azt a harcost, amelyiket Selvetarm tett a táblára. Végighúzta azon a
vonalon, amely Eilistraeehez vezetett. Selvetarm feszülten figyelte a mozdulatot. A szeme mohón
csillogott a testéhez szorított fegyverei felett.
 - Veszítesz - ujjongott Lolth. - Az életed elveszett, a sötételfek az enyémek! - Örömittasan tette
vissza a bábut a táblára. - Harcos üti...
- Állj! - kiáltott fel Eilistraee.
Kézbe vett két dobókockát a tábla széléről. Két darab fekete, nyolcszögletű dobókockát, amelyek
belsejében a hold fénye ragyogott: Eilistraee fénye Lolth sötét szívében. A számokat különböző
alakok ábrázolták. Az egyest egy parányi, szétterpesztett lábú pók jelölte.
A kockák úgy zörögtek a kezében, mint az egymáshoz koccanó csontok.
- Egy dobás játékonként - emlékeztette az anyját. - Én most használom ki.
Lolth megdermedt. A pókharcos elveszett a tenyerét alkotó pókhálóban. A szeme egy pillanatra
felvillant, de azonnal megnyugodott.
- Képtelenség - mosolygott -, annyi esélyed sincs, mint egy halandónak Abyss feneketlen
bugyraiban. Annyi esélyed sincs, mint arra, hogy Correllon megbocsásson nekünk, és hazahívjon
Arvandorba.
Eilistraee szeme haragosan megvillant.
- Megbocsásson nekünk? - sziszegte. - A te álnok varázslatod térítette el a nyílvesszőmet!
Lolth felvonta a szemöldökét.
- Mégis szó nélkül elfogadtad a száműzetést. Miért?
- Mert tudtam, hogy a gonoszságod ellenére a drow-k egy része megnyugvást találhat a táncomban.
Lolth hátradőlt a trónon. A harcost még mindig a kezében tartotta. Legyintett, mire vékony pókhálók
spricceltek szét a levegőben.
- Szép szavak - mondta rosszallóan -, de most véget ér a tánc. Dobj!
Eilistraee összezárta a tenyerét, a szeme elé emelte, és megrázta a kockákat. Becsukta a szemét. A
tábla fölé tartotta a kezét, és eldobta a kockákat.
 ELSŐ FEJEZET

A Vad Mágia Esztendeje (1372 Vsz)

Qilué a távolbalátó medence fölé hajolt, és várta, hogy képek bontakozzanak ki a mélyéből. A
medencét alabástromból készítették. Sárga színe az érésben lévő gabonára emlékeztetett. A peremén
elf rúnavéset futott végig, amelyet mintha éles pengével karcoltak volna oda. A medence tiszta vizét a
Qilué körül álló hat papnő tánca és éneke szentelte meg. Ennek ellenére egyelőre csak a saját
tükörképét látta benne.
Gyönyörű arca és selymes tapintású bőre volt, noha a szeme elárulta, hogy már benne jár a korban.
Hat évszázadnyi élet súlya nyomta már a vállát, valamint a fárasztó felelősség, hogy kötelességtudóan
elirányítsa az istennő megannyi szentélyét. Qilué haja a születésétől fogva ezüst színben pompázott, és
ugyanúgy csillogott, mint a köpenye. Az egyik tincs a szemébe hullott. Odanyúlt, és besimította hegyes
füle mögé.
A papnők eléggé ismerték már ahhoz, hogy ne zavarják meg az összpontosításban, pedig feszülten
várakoztak. Kicsit távolabb álltak, kört formálva. A lábuk kitaposta a havat, és felsejlett alatta a
fekete talaj. A tánctól még mindig zihálva vették a levegőt, meztelen testük izzadságtól csillogott.
Néma csendben várakoztak, akárcsak a mélységes rengeteg havas fái. Téli éjszaka volt, ennek
ellenére a ruhátlan papnők nem fáztak.
Valami megtörte a medence felszínét. Apró hullámok redőztek végig a szenteltvízen.
- Közeledik - lehelte Qilué. - Felsejlik a látomás.
A papnők összerezzentek. Minden idegszáluk megfeszült. Az egyikük megérintette a nyakában lógó
szent szimbólumot, míg egy másik elrebegett egy imát. Harmadik társuk lábujjhegyre emelkedett, hogy
belenézzen a medencébe. Csak ritkán adódik efféle látomás. Csakis Mystra és Eilistraee együttes
ereje oszlathatta el a Démonhálót hónapok óta elfedő homályos fátylat.
Egy alak rajzolódott ki a medencében: egy drow nő arca, aki nem volt különösképpen szép, de
lerítt róla nemesi származása. Vörös szempár izzott enyhén pisze orra felett. Harchoz öltözött.
Láncinget öltött, amire mellvértet csatolt, amelyen Eilistraee kard és hold szimbóluma csillogott.
Egyik kezében pajzsot, míg a másikban egy görbe pengéjű kardot tartott: a Sarlópengét. Egy istennőt
szándékozott megölni vele.
Halisstra rácsapott valamire a karddal - valamire, ami nem látszódott a vízben. Qilué egy
pillanatra megijedt, hogy a fák közt fújdogáló szél zavarta fel a medence vizét. De nem hullámok
homályosították el Halisstra arcát, hanem a fagyott vízen megcsillanó fényfoltok.
Halisstra Melarn, Eilistraee isteni bajnoka csapdába esett egy fagykupola alatt.
A Sarlópenge hegye átlyukasztotta a jégburkot. Halisstra rémülten nézett valamire, ami nem
látszódott a medence vízében.
- Nem! - sikoltott fel.
Öt mágikus lövedék hatolt át a jégburkon, és csapódott a testébe. Nyögve tántorodott hátra, de
gyorsan összeszedte magát. Acélos tekintettel faragta tovább a jégfalat.
Qilué teste megfeszült. Ha nem leli meg a módját, hogy közbeavatkozzon, akkor minden odavész. A
távolbalátó mágia alapvetően nem teszi lehetővé a cselekvést, csupán üzeneteket lehet továbbítani
általuk, és azt is tökéletlenül. Ő azonban Mystra egyik kiválasztottjának mondhatta magát, és mint
ilyen, birtokolta az ezüst tűz erejét. Hagyta, hogy a láng elárassza a testét. Szikrák pattogtak a hajából,
és a fagyos levegő felmelegedett körülötte. Lefelé mutatott az ujjával. Az ezüst tűz a vízbe áramlott. A
Halisstrát fogva tartó jégburok megremegett.
Halisstra következő csapása szilánkokra zúzta.
Kitört a börtönéből, és futásnak eredt. Elrobogott egy drow nő mellett, akinek elmetszették a torkát.
Uluyara volt az. Meghalt.
Qilué torka elszorult. Uluyara elvégezte a feladatát, és már biztosan Eilistraee mellett táncol.
Halisstra egy drow nő felé rohant, aki egy csöpögő tőrt tartott az egyik kezében, és egy korbácsot a
másikban, öt tekergőző kígyófejjel. Csakis Quenthel lehetett az, Lolth főpapnője, aki a
Menzoberranzanból indult csapatot vezette. Háttal állt Halisstrának, és felsőbbrendű gőggel haladt az
ellenkező irányba. Egy férfi lépdelt mellette. Egykor elegáns ruhája cafatokra szakadt, és
bemocskolták az út viszontagságai. Ő minden bizonnyal Pharaun a varázsló, vélte Qilué.
Halisstra alapos részletességgel írta le a Ched Nasadba tartó drow csapat tagjait Uluyarának, aki
mindenről tájékoztatta Qiluét. Quenthel és Pharaun eddig csak nevek voltak Qilué számára, amelyek
hirtelenjében valós veszéllyé komolyodtak, a nagy távolság ellenére is.
- Állj meg, Baenre! - kiáltotta Halisstra. - Nézz szembe velünk, hogy kiderüljön, melyikünk istene
az erősebb!
A papnő és a férfi ügyet sem vetettek rá. Egy magas sziklafalba ékelt hasadék felé haladtak: egy
sötét járatra nyílt. Áttetsző alakok - keservesen nyögdécselő lelkek - követték őket. Amint beléptek a
járatba, a nyögésük sikollyá erősödött.
Quenthel mondott valamit a férfinak, majd eltűnt szem elől. Elnyelte a sötétség.
- Nézz szembe velünk, te gyáva! - kiáltott Halisstra a férfinak.
Pharaun hátrapillantott, majd ő is belépett a hasadékba.
Halisstra megtorpant a bejáratnál. A keze, amelyben a Sarlópengét tartotta, remegett a dühtől.
Qilué megérintette a vizet Halisstra alakja fölött.
- Kövesd őket, papnő! - mondta - A túloldalon ott vár Lolth. Ne feledd, hogy mi a kötelességed!
Halisstra nem felelt - már ha hallotta egyáltalán. Valami más vonta el a figyelmét: egy fiatal, szürke
szemű drow nő közeledett felé, egy csatacsillaggal a kezében. A nő, aki csakis Danifae lehetett,
Halisstra hadifoglya, bocsánatot kért az úrnőjétől. A hangja egyáltalán nem tűnt őszintének Qilué füle
számára. Halisstra ennek ellenére nem támadta meg. Talán még mindig úgy gondolja, hogy kivezetheti
őt a fényre?
Qilué ismét megérintette a víz felszínét.
- Ne bízz benne, Halisstra! Légy óvatos!
Halisstra ezúttal sem felelt.
Egy harmadik alak bukkant fel: egy draegloth. Egy négykarú, féldémon-féldrow szörnyeteg, vértől
csatakos sörénnyel. Rá se pillantott Danifae-re. Láthatóan megbízott benne.
 Qilué aggodalma egyre nőtt.
Halisstra meg se moccant, miközben a draegloth fölé tornyosult. Belenézett a teremtmény szemébe,
és közölte vele, hogy az úrnője cserbenhagyta.
Felemelte a Sarlópengét, és meglóbálta a levegőben.
- Kivájom a szíved, amiért megölted Ryld Argitht.
Qilué aggodalma a tetőfokára hágott. Halisstra nem figyelte, hogy Danifae szép lassan a hátába
kerül. A kezében lévő csatacsillag megvillant.
- Halisstra! - kiáltott fel torkaszakadtából Qilué.
A közönséges halandók általában csak két érzéküket használhatták a távolbalátáson keresztül, de
Qilué nem közönséges halandó volt. Erősen megszorította a medence szélét, elmerült a szentelt
vízben, és Halisstra tudatát kereste. Veszélyes próbálkozás volt, elvégre a mentális kapcsolaton
keresztül ő is elszenvedhette ugyanazokat a sérüléseket, amelyeket Halisstra. De nem tehetett egyebet,
elvégre figyelmeztetnie kellett a papnőt. Bármi áron.
Qilué felnyögött, amikor beleszállt Halisstra testébe. Halisstra szervein keresztül érzékelt mindent.
Qilué érezte a bőrén a háta mögül érkező forró fuvallatot, érezte a feje felett lebegő, szenvedő lelkek
hidegét, érezte a draegloth bűzös leheletét. A szörnyeteg gúnyosan vigyorgott le rá.
- Az úrnőm nem hagyott cserben engem, eretnek! - fröcsögte a féldémon. Halisstra testében Qilué
végre érzékelte, hogy a papnő nincs egyedül. Egy sápadt bőrű, barna hajú holdelf állt a draegloth háta
mögött, kicsit távolabb tőlük: Feliane, a másik papnő, aki elkísérte Halisstrát az útra. Feliane úgy
zihált, mintha csatából érkezett volna, noha a kezében lévő vékony pengéjű kardon nem látszott vér.
Tétova léptekkel közeledett a draegloth felé. Egyik kezét a bordáira szorította, és minden egyes
levegővételnél fájdalmasan megrándult az arca.
Danifae időközben Halisstra mögé került. Qilué próbálta arra kényszeríteni a papnőt, hogy nézzen
hátra, de Halisstra nem vette le a szemét a draeglothról. Megbízott a nőben. Nem úgy tekintett rá, mint
egy bosszúra szomjazó hadifogolyra, hanem mint szövetségesre. Mint barátra.
Qilué felkiáltott Halisstra elméjében.
- Halisstra! Mögötted! Vigyázz Danifae-re!
Túl késő. Qilué tudata szétrobbant, amint Danifae csatacsillaga belemélyedt Halisstra hátába.
Térdre rogyott.
Halisstra ekkor döbbent csak rá, hogy mi történt. Az árulás sokkalta jobban fájt, mint a törött
bordák.
Figyelmeztethettél volna - üzente Halisstra.
A keserű szemrehányás Eilistraeének szólt, de Qilué válaszolt helyette.
Próbáltam.
Halisstra gyengén bólintott. Végre hallotta a hangot.
Danifae ismét lesújtott rá, és a papnő elterült a földön. Még hallotta, hogy az áruló mond valamit a
féldémonnak, aki felbőg.
Feliane egy harci dallal felelt az üvöltésre.
 Danifae megragadta Halisstra haját, és felrántotta a fejét a földről.
- Nézd! - sziszegte gyűlölettel teli hangon.
Qilué odanézett, Halisstra szemén keresztül. Feliane megsebezte a féldémont, de az még csak le
sem lassult. A földre teperte a nőt, és tépni, szaggatni kezdte a testét az agyarával.
Feliane felsikoltott. A szörnyeteg feltépte a gyomrát.
Halisstra látását elhomályosították a fájdalom könnyei.
Újabb hű szolga távozott Eilistraee mellé. Már csak Halisstra maradt. Az elméje megtelt
elkeseredéssel és kétellyel.
- Higgy, Halisstra! - kiáltotta Qilué. - Eilistraee...
Danifae halántékon ütötte Halisstrát. Qilué látása elhomályosult a fajdalomtól. Próbált
eszméleténél maradni, miközben Halisstra vért köhögött fel. Egyre erőtlenebbül lélegzett. Halisstra
oldalra fordult, és Danifae-re nézett. A drow ütésre emelte a csatacsillagot. Az arcát eltorzította a
gyűlölet.
Halisstra elkeseredése kiült az arcára.
Nem vagyok méltó - üzente. - Elbuktam.
- Nem! - kiáltott fel Qilué. - Te...
Túl késő. Elvesztette az összpontosítást. A tudata visszatért a saját testébe, és ismét a medence
pereménél találta magát. Talán mégsem késett el. Megidézte a testében lakozó ezüst tüzet, majd
belenyúlt a vízbe, és belevezette a mágikus energiát. A lángok azonban nem sújtottak agyon Danifae-t,
hanem visszapattantak a medence vizéről, mint egy tükörről, és elenyésztek az éjszakában.
A fodrozódó hullámok eltorzították a medence képét. Qilué mozgást látott - csak homályos
részleteket, amelyekből kikövetkeztette, hogy mi történik. Ezüst villanás: Danifae felveszi a
Sarlópengét, és odébb dobja. A csatacsillag feje halálos ívben megemelkedik. Halisstra szemében
könnycseppek csillannak. Danifae arcát eltorzítja a harag és a gyűlölet. Halisstra suttogó hangja alig
hallatszik.
- Miért?
Danifae hangja diadalittas.
- ...gyenge.
Qilué a hold felé tárta a karját. Elkeseredetten kereste a megfelelő varázslatot, amellyel még
segíthetne.
- Eilistraee! - sikoltott fel Qilué. - Halld meg a hangomat! A kiválasztottadnak segítségre van
szüksége!
A háta mögött körben álló papnők nyugtalanul összenéztek. Közelebb húzódtak, és közben
folyamatosan imádkoztak.
- Eilistraee - mormoltak dallamos hangon. Ringó testtel érintették meg Qilué vállát, hogy erőt
közvetítsenek belé. Ismét ezüst tűz gyűlt a papnő köré, fényesebb, mint korábban. De lassan.
Túlságosan lassan.
A fodrozódó hullámok ellaposodtak, és a medence képe kitisztult. Szavak bugyborékoltak fel a
mélyéből. Danifae szárnyaló szavai.
- Ég veled, Halisstra!
A lefelé csapódó csatacsillag surrogása hallatszott.
Qilué tompa csattanást hallott, mint amikor a fejsze vizes fatörzsbe mélyed. A vízben kirajzolódó
képre nézett. Ahol az imént még Halisstra arcát látta, most csak véres, törött csontok masszája
vöröslött.
- Nem! - sikoltotta. A kép lassan elsötétült.
Belenyúlt a vízbe, mintha ki akarta volna menteni onnan Halisstrát. A szenteltvíz átbukott a
medence peremén, és keserves könnyfolyamként csurgott végig az oldalán. Qilué minden maradék
energiáját belevezette a medencébe. A hideg víz egy szempillantás alatt felmelegedett. Eilistraee
megadta neki a hatalmat, hogy a legsúlyosabb sérülést is meggyógyíthassa. Ha Halisstra át is lépte
már az élet és halál kapuját, egyetlen szóval feltámaszthatja, ha a hangja eljut hozzá. Vajon Eilistraee
legádázabb ellensége birodalmában is képes életre kelteni a gyógyító mágiát?
Talán igen. Elvégre Lolth néma, és a papnői elveszítették a hatalmukat. Halisstra ezért indult el erre
a küldetésre. Valami eltérítette Qilué varázslatát. A sötét járatban vonagló lelkek elindultak... valami
felé.
A medence vize kisimult. Eltűntek belőle a képek. Qilué kivette belőle a kezét.
Az egyik papnő előrehajolt, és belenézett a medencébe.
- Qilué nemeshölgy - úgy suttogott bele a fülébe abban a fontos, feszült pillanatban, ahogyan
Mélysötét elfjei szólítják meg zsarnoki úrnőiket. - Meghalt? Minden elveszett?
A többiek visszatartott lélegzettel várták Qilué válaszát.
Qilué felnézett a holdra. Eilistraee holdjára. Selűne fényesen ragyogott. A könnycseppek ott úsztak
a nyomában.
- Még van remény - felelte. - Mindig van remény.
Hinni akart ebben, de a lelkébe befészkelte magát a kétely magja.
Qilué egész éjszaka a medence mellett maradt. A papnők nem tágítottak mellőle. Kérdések özönét
zúdították rá, és ő olyan türelmesen felelt rájuk, amennyire csak tudott. Amikor végre békén hagyták,
úgy döntött, hogy kapcsolatba lép Eilistraeével.
A tisztás közepén, az erdő mélyén, ahol a növényeknek csak a hold fényére volt szükségük a
növekedéshez, megtalálta az istennőjét. Eilistraee lélegzetelállítóan gyönyörű alakban jelent meg.
Qilué megérintette a jelenést elméje erejével. Nem kellett hangot kiadnia, hogy beszéljen vele. Az
istennő holdfényt csöpögtetett a papnő szívébe, amitől megnyugodott. Ezüstös hangon felelt Qilué ki
nem mondott kérdésére.
A Melarn-ház segít nekem.
Qilué megkönnyebbülten sóhajtott fel. Szóval nem veszett el minden. Még nem. Ha Eilistraee
meghallotta korábbi könyörgését, és felélesztette Halisstrát, akkor még valóban meg van rá az esély,
hogy a Melarn papnő megölje Loltht.
És a Melarn-ház elárul engem.
 A jelenés, amely az istennő volt, elhalványult.
Qilué döbbenten állt. A tudata visszatért a testébe. Ismét a medence mellett találta magát. Megszűnt
a kapcsolata az istenével. A papnők, akik a távolbalátás során segítették őt, időközben felöltöztek, és
leültek a földre. Hó telepedett meg a fejük búbján és a vállukon. Kezdett világosodni. Keleten
felsejlett a nap sárgásvöröses korongja a sötét felhők alatt. Hosszú idő telt el azóta, hogy kapcsolatba
lépett az istennővel. Finom hóréteg borította a kezét, amellyel a medence szélébe kapaszkodott.
Lerázta. Összerezzent.
Valami hibádzott. Érezte a gyomrát kitöltő ürességből. A medencére nézett, és ismét távolbalátással
próbálkozott. Ezúttal sokkal könnyebben boldogult, mint korábban. A célpont most Toril felszínén
tartózkodott, nem pedig Abyss feneketlen mélyén. A célpont Menzoberranzan egyik nemesi házának
matrónája volt - Lolth egyik papnője. Qilué közelebb hajolt, hogy jobban lásson. A papnő éppen
varázsolt.
Megérezte, hogy Qilué őt nézi, és harciasan felé fordult. Vad, féktelen, hisztérikus kacaj tört fel a
vízből. A papnő támadásra készült.
Qilué eleget látott. Megszakította a távolbalátó varázslatot.
Eilistraee egyik papnője, aki ott várakozott Qilué mellett, felállt.
- Qilué nemeshölgy? - bizonytalanul, tétován szólította meg. - Valami baj van?
A többi papnő is felállt. Egyesek imádkoztak, mások feszülten várakoztak.
Qilué becsukta a szemét. A válla erőtlenül megereszkedett.
- Halisstra elbukott - mondta. - Lolth él. A csend véget ért.
 MÁSODIK FEJEZET

Uktar hava,
Az elfek felemelkedésének esztendeje (1375 DR)
Q’arlynd hátrakulcsolt karral állt a valaha széles út töredezett szegélyén, amely az elmeszesedett
pókháló egyik fonalát alkotta. A meredély túloldalán szaggatott szélű kitüremkedést látott, ahol
korábban az út a falhoz csatlakozott. Hasonló kitüremkedések látszottak feljebb és lejjebb is. A
hatalmas üreget kitöltő város több mint száz szintből állt. Az egykoron szövevényes kőháló darabjai a
mélyben szóródtak szét, a nemesi házak, templomok és akadémiák romjaival együtt, amelyek a háló
fonatairól lógtak alá, csillogó ékkövekként. A kőhálót összefogó mágikus erő fénye elenyészett.
Elfedték a romok, és rég benőtte a gyorsan terjeszkedő gomba az alatt a három év alatt, ami a város
pusztulása óta telt el.
Összerezzent. A levegő meglehetősen hideg és párás volt a barlang falán folyamatosan lecsorgó
víztől. Ched Nasadban nőtt fel, de még száz év alatt sem szokott hozzá az éghajlathoz. A hideg mindig
a csontjáig hatolt.
Ched Nasad valaha majdnem harmincezer drow-nak adott otthont. Talán tizedannyian maradtak.
Próbáltak életben maradni a romok között, és mindent megmenteni, amit a duergar gyújtóbombák nem
tettek tönkre. És természetesen harcoltak.
Folyton harcoltak. A száz nemesi házból csupán tucatnyin élték túl a pusztulást - azok a
jelentéktelen házak, amelyek a háló külső peremén éltek, közvetlenül a nedves fal tövében. Egymással
harcoltak, ahelyett, hogy összefogtak volna, hogy megszabadítsák a várost az elnyomóktól.
Valahol a kőtörmelék mélyén hevertek a Melarn-ház romjai is. Ez a ház zuhant le először, maga alá
temetve a város jelentős részét. De jól is volt ez így, hisz a ház matrónáját, Q’arlynd anyját, az alatta
lévő házak ölték meg. A gyilkosság miatt a házak egymás ellen fordultak, és nem vettek tudomást a
duergar fenyegetésről.
- Magunkat döntöttük romba - mormolta maga elé.
A szeme elé emelte a kezét, és a ház szimbólumára pillantott. Egy bőrből készült karperecén
viselte. Magát a szimbólumot egy ovális alakú adamantinba vésték: egy táncoló alakot, aki behajlítja
a kezét és felemeli az egyik lábát. A családi jel nem sokat jelentett már. Egyedül ő maradt életben a
házból. Egy férfi. Mivel a hatalom és vagyon anyáról lányra szállt, nem tarthatott igényt a romok közt
megmaradt értékekre. Tehetetlenül kellett végignéznie, hogy a többiek miként fosztják ki teljesen.
Leeresztette a karját, és előredőlt. A szemközti fal tövében lévő házat kereste a szemével, a
Teh’Kinrellz-ház otthonát - kelletlenül bár, de nekik ajánlotta fel a szolgálatait a város pusztulását
követően. Egy bemélyedés látszódott a ház alatt: egy ásatás helyszíne. A feltárt kövek halovány
fényben izzottak. A kupacok felülről lilás-vöröses tócsáknak látszottak. Egy emelvény nyúlt be a lyuk
fölé. Azon keresztül húzták fel a leleteket. A sötét színű, görnyedt alakok minden bizonnyal
rabszolgák, akiket halálra dolgoztatnak az ásatásokon, szerte a városban.
Hasztalannak tűnt az erőfeszítés. Bár néhány erősebb mágikus tárgy biztosan túlélte a pusztulást,
olyan mélyen lehettek eltemetve, hogy seregnyi törpe és majd egy fél évszázad kellett volna a
kisásásukhoz. A Teh’Kinrellz-ház próbálkozása egyvalamire azonban mindenképpen jó volt:
szervezettséget csempészett a drow-k életébe. Az egykoron jelentéktelen ház vezetésével a sötételfek
ismét birtokba vehetik a barlangüreget. Ched Nasad újjászerveződhet.
Q’arlynd keserédesen felkacagott. Ugyan kit akar becsapni? A város akkor épül újjá, amikor a
rothéknak szárnyuk nő.
Egy kavics nyikordult meg a bal lába alatt. Azonnal hátrébb lépett. A repedezett út széléről kisebb
darabok váltak le, és zuhantak a mélybe. Q’arlynd hosszan hallgatta a zuhanásukat, de nem hallotta,
hogy mikor értek földet. Túl mélyen leledzett a barlang alja.
Elég!
Nagy levegőt vett, becsukta a szemét, és lassú léptekkel hátrált. Majd nekirugaszkodott, és
nekifutásból felugrott a levegőbe. Zuhanórepülésben zúgott alá. A levegő belekapott a piwafwijába.
A csuklya hátracsúszott a fejéről. A surranó levegő a testéhez szorította az ingjét és a nadrágját.
Hosszú, fehér haja zabolázhatatlan zuhatagként örvénylett a feje körül. Kinyitotta a szemét. Azonnal
könnycseppek szöktek belé. Széttárta a karját, hogy a levegő átsüvíthessen az ujjai közt. A szíve
hevesen vert, akárcsak egy kovács kalapácsa. A gyomra mintha kilapult volna. Arcára fagyott
grimasszal nézte, miként közeledik a barlang talaja: a kövek nem puszta romok többé. A kupacok a
halált jelentik.
Már csak pár méter...
Most!
Felidézte a mágikus szót, amellyel működésbe tudta hozni családi szimbólumának erejét. A teste
egy hirtelen rándulással megállt, mindössze egy-két ujjnyira egy hegyes, éles szikladarabtól. A
váratlan megállástól a belső szervei majdnem kirobbantak a testéből. Fényes csillagok cikáztak a
szeme előtt. A következő pillanatban minden elsötétült előtte, és csak nagy nehézségek árán tudta
visszafojtani a hányingerét.
Kábán lebegett. Rekedtes, hisztérikus nevetés tört fel a torkából, mintha egy gonosz varázslat
áldozatává vált volna. Végre összeszedte magát. Nem először ugrott le nagy magasságból. A
Konzervatórium sokszor versenyzett a varázslótanoncokkal, hogy ki a legbátrabb, és ki bírja a
legtovább, de annak már sok éve.
Ilyen közel még sosem merészkedett a talajhoz.
Felegyenesedett, majd egyetlen gondolattal megidézett egy lebegő korongot, hogy hazarepítse a
Tel’Kinrellz-házba. Miközben várakozott, felfigyelt valamire. Egy női test feküdt a köveken. A test
már önmagában is meglepő jelenségnek számított a romok között. Nem hallott róla, hogy harc dúlt
volna mostanában, ráadásul a test meglepően frissnek látszott.
Nagyon is frissnek.
Lágyan leereszkedett a talajra. A nő tarkója helyén csak egy lyuk tátongott. Mintha fejbe verték
volna valamivel. A vértócsa még mindig folyamatosan duzzadt mellette.
Q’arlynd körülnézett. Attól félt, hogy éppen félbeszakított valamit, de senkit és semmit nem látott a
közelben. Egy látókristállyal ellenőrizte, hogy nem ólálkodik-e láthatatlan ellenség a háta mögött, de
így sem látott semmi gyanúsat. Eltette az értékes tárgyat, majd egy egyszerű varázslattal megvizsgálta
a nő testét, mágikus tárgyak után kutatva - közepes erősségű fényfoltok festették meg a nő kardját,
csizmáját és a kezén lévő két gyűrűt.
 Amint közelebb lépett a testhez, fény derült a talányra. Elmeszesedett, vérfoltos, megkövesedett
pókhálódarabot látott a nő lábánál.
- A Sötét Anya nevére! - suttogta. Felnézett a magasba. Azon merengett, hogy a talpa alól letörő és
lezuhanó kődarab vajon eltalálhatta-e a nőt. Ez képtelenség. Csakis Lolth műve lehet.
Megcsóválta a fejét. Letérdelt, és megfordította a testet, hogy megnézze, viseli-e valamelyik ház
szimbólumát. Nem talált egyetlen jelet sem, de észrevett egy függőt a nyakában: egy ezüstláncra fűzött
kard alakú medált. Egy kört véstek rá, amelyre keresztben egy kardot helyeztek: Eilistraee
szimbóluma.
A medál mágikus energiát sugárzott. Q’arlynd legszívesebben otthagyta volna a testet, de izgatta a
fantáziáját, hogy egy tiltott vallás papnője mit kereshet Ched Nasad városában. Letépte a láncot a nő
nyakából, és a zsebébe csúsztatta a medált. Még jó szolgálatot tehet, ha az érdekei, illetve a helyzet
úgy kívánja.
A papnő fiatalnak látszott, még csak az első évszázadában járhatott. A homlokán még egyetlen ránc
sem jelent meg. Q’arlynd nem ismerte őt. Talán egy sírrabló, aki zsákmány reményében érkezett Ched
Nasad romjaihoz.
Q’arlynd ajka gúnyos mosolyra húzódott. Nem zsákmányra, hanem a saját sírjára lelt a romok közt.
Gondosan lehúzta a nő ujjáról a gyűrűket, és a zsebébe rejtette. Ezután megfogta a kard markolatát,
és félig kihúzta a hüvelyéből. A penge csikorogva siklott kijjebb. Homok kerülhetett a hüvelybe. A
kard egyébként acélból készült, nem pedig adamantinból, és aranydíszítés látszott rajta. Felszíni elfek
munkájának tűnt. Q’arlynd nem akarta megtartani. Jobb szeretett a távolból harcolni, lehetőség szerint
varázslatokkal. Visszacsúsztatta a pengét a helyére, és folytatta a test átkutatását.
Talált egy fémkarikát a derekához csatolva, amelyen tucatnyi apró kard fityegett. Olyan volt, mint
egy kulcscsomó, de nem látott fogakat a parányi pengéken. Ezüstből készültek, és a medálra
hasonlítottak, de nem rejlett bennük mágikus erő. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leakasztotta a csomót
a nő derekáról, és azt is eltette. Gyorsan átkutatta a papnő zsebeit is, de azokban már semmi érdekeset
nem talált, leszámítva a homokot. A ruhája viszont száraznak tűnt, így nem folyami homok került a
zsebeibe.
Végül lehúzta a halott csizmáját. Noha első ránézésre nagynak tűnt, mégis úgy döntött, hogy
magával viszi. Majd egy varázslat segítségével a lábára igazítja, de lehet, hogy inkább elcseréli
valami másra. Az egyik csizma talpán apró tüskéket fedezett fel, amelyekhez zöld növénycafatok
tapadtak. Biztosan belelépett egy tüskés bokorba vagy kúszónövénybe. Q’arlynd megszaglászta, de
nem ismerte fel.
Letépte a csizma talpáról a tüskés növényt, és eldobta, majd megvakargatta az állát.
- Felszíni növény? - merengett fennhangon.
Hosszan nézte a testet, és azon morfondírozott, hogyan kerülhetett oda a rejtélyes papnő. Azt
azonnal leszögezte magában, hogy csakis mágikus úton kerülhetett Ched Nasad romjaihoz. Ezt a
csizmájáról leszedett zöld növény is alátámasztotta, hiszen ha végiggyalogolt volna Mélysötét
földalatti járatain, lekopott volna a talpáról. Ugyanakkor nem teleportálhatott oda. A romvárost övező
Faerzress miatt ennek annyi az esélye, mint a...
Mint annak, hogy a papnő pont ott áll majd, ahová egy eltévedt kő zuhan, és agyonüti.
 Talán portálon keresztül érkezett.
Ha valóban létezik egy portál a közelben, akkor ezt a titkot meg kell tartania magának.
Tudta, hogy ha valaki megtalálja a holttestet, akkor ugyanazokat a következtetéseket vonja le, mint
ő. Ezért hát lehajolt, megérintette a testet, és elmondott egy varázslatot. A test azonnal eltűnt a szeme
elől. Egy második varázslattal biztosította, hogy a láthatatlanság tartós is maradjon. Felegyenesedett,
majd az egyik zsebéből kivett egy villás fadarabot. A jóslás iskolájának egyik varázslatát hívta
segítségül. Becsukta a szemét, feltartotta a botocskát, és körbefordult.
Igen, ott. Valami felkeltette a figyelmét. Mentális vonzást érzett.
Kinyitotta a szemét, és átgázolt a törmeléken. Alig tett meg tucatnyi lépést, amikor felfedezett egy
vízszintes repedést két sziklatömb között - egy nyílást, amelyen épphogy átférne egy drow, ha hason
próbálna átkúszni rajta. A vonzás belülről érkezett, egyre erősebben.
Letérdelt és bekukucskált a nyíláson. Halovány, bíborfényű izzást látott odabent: félkör alakú
mágikus írást, egy félig betemetett boltív tetején. Beigazolódott a sejtése! A halott papnő valóban egy
portálon keresztül érkezett! A boltív teteje tisztának tűnt. A törmelék, amely korábban teljesen
eltakarta, valószínűleg átkerült a portál túloldalára, amikor a papnő megnyitotta a mágikus kaput. A
boltív alsó részét még mindig sűrű törmelék fedte, de ez nyilvánvalóan nem gátolta a működését.
És ami a legmegdöbbentőbb, látta már korábban azt a portált. Ehhez a kapuhoz vezette el a nővérét
és a társait három évvel korábban, amikor a város elpusztult.
A sarkára támaszkodott, és a véletlen egybeesésen merengett.
Emlékezni kezdett.
A portált az Imbolygó-torony belsejében látta. Q’arlynd vezette a portálhoz a nővérét, Halisstrát,
de a portál őrzője, egy vasgólem az útjukat állta. A gólem gondolkodás nélkül rájuk támadt, és elkapta
Q’arlyndet. A talaj váratlanul megnyílt a gólem alatt. A teremtmény lezuhant, magával rántva
Q’arlyndet. Együtt zuhantak végig a hatalmas cseppkövektől övezett városon. Úgy sikerült
megmenekülnie, hogy zuhanás közben kiteleportált a gólem markából.
Biztosra vette, hogy a nővére és a társai mind meghaltak, amikor a torony hatalmas robaj
kíséretében a barlang fenekére zuhant, és apró építőkövekké esett szét. Nem is vesztegette az időt
arra, hogy megkeresse Halisstra holttestét, hiszen nem tudta, milyen mélyen lehet eltemetve. Most
azonban, hogy rátalált az épségben lévő, működő portálra, új lehetőségek tárultak fel előtte. Talán
Halisstrának sikerült átlépnie rajta, és megmenekült az utolsó pillanatban. Ha így van, akkor még
mindig életben lehet abban a világban, ahová a mágikus kapu nyílik. Valószínűleg Halisstra is úgy
gondolta, hogy az öccse meghalt, elvégre, amikor utoljára látta őt, éppen egy gólem markában zuhant a
biztos halál felé. Minden bizonnyal értesült a város teljes pusztulásáról, ami megmagyarázza, hogy
miért nem tért vissza soha Ched Nasadba.
Ha Halisstra valóban életben maradt, és sikerülne megtalálnia, akkor fordíthatna sorsa kerekén.
Ahelyett, hogy egy másik családot kellene szolgálnia, gyakorlatilag hitvány rabszolgaként, ismét egy
nemes ház tagja lehetne. Persze egyelőre csak kettejükből állna a ház, de kezdetnek nem rossz. A
Melarn-ház ismét felemelkedhetne.
Q’arlynd nagy levegőt vett, hogy úrrá legyen az izgatottságán, és lelassítsa a szívverését. Csak
óvatosan, figyelmeztette magát. Lehet, hogy Halisstra át sem ment a portálon. Lehet, hogy a holtteste
éppen ott van valahol alatta, a törmelék mélyén. Nem ringathatja hamis reménybe magát. Még nem.
 Surranó hangot hallott a háta mögül. Megpördült, és már elő is rántotta a derekába tűzött
varázspálcát, de csak a lebegő korong érkezett meg, amit korábban hívott. Persze ugyanezzel az
erővel egy ellenség is lehetett volna. Némán korholta magát az óvatlanságáért. Ha életben akar
maradni, nem engedheti meg, hogy lankadjon a figyelme.
Márpedig Q’arlynd nagyon is életben akart maradni.
Visszanézett a boltívre. Az írás már nem izzott. Valószínűleg nem különösebben nehéz működésbe
hozni a portált - a vésetet a sárkányok nyelvén írták, amit Q’arlynd folyékonyan olvasott -, de nem
akart óvatlanul belépni egy idegen birodalomba. Előbb meg kellett ismernie a halott papnő titkait.
Végtére is onnan érkezett, ahová a portál vezet, bárhol legyen is az az ott.
Többször is körbefordult, hogy a jellegzetességekből megjegyezze a pontos helyet. Ezután felült a
korongra, keresztbe tett lábbal, és elsietett onnan.
***
Több száz kilométerre keletre, Hegymélye föld alatti labirintusrendszerének egy ritkán látogatott
területén egy papnő, a Sötét Dal Lovagja és Eilistraee egyik papnövendéke egy sötét barlangban
kutakodott, számos természetes kinövésű kőoszlop között. Jó egy évezreddel korábban a barlang
Mélysötét egy terpeszkedő városának egyik oldalágához tartozott. A sötételfek, akik a várost
felépítették, már rég eltűntek - felemésztette őket a nyálka, amelyet korábban istenükként tiszteltek és
imádtak -, de a nyomaik még mindig láthatók voltak, elsősorban az oszlopokon és az oldalfalakon
található kapaszkodók, illetve láb- és kéztartók formájában. Nyilván mászáshoz használták.
A mennyezeten tátongó lyukak az épületek bejárataiként szolgáltak, amelyeket mágikus úton vájtak
a kemény kőzetbe. A körülöttük lévő, szabályos alakzatban elhelyezkedő, a házak padlójába vájt
kisebb-nagyobb lyukakat ablakokként használták. A beléjük illesztett áttetsző fénykövek érintetlennek
tűntek, de az évszázadok alatt rájuk rakódott denevér-ürülék elzárta a belátást.
A Sötét Dal Lovagja szóvá is tette ezeket az apró részleteket.
- Csak nemrég hódítottuk vissza ezt a területet. Idővel hozzákapcsoljuk a Promenádhoz -
magyarázta Cavatina a papnövendéknek. — Most azonban csak denevérek és iszonyatos
csú¬szómászók otthona. Csak a kalandozók merészkednek be az üregekbe, már ha a szörnyetegek nem
falják fel őket előbb.
A növendék egy mosollyal jutalmazta Cavatina erőfeszítését, noha a testtartásán látszott, hogy
mennyire feszült. Folyamatosan szemmel tartotta a sötét lyukakat. Érthető, gondolta Cavatina. Elvégre
Thaleste első alkalommal indult felderítő útra, a Sargauth folyótól délre eső területen. A növendék két
éve tanult és gyakorolt már, de a kardja nem ízlelt még vért. Egészen eddig a Promenád biztonságában
élt. Eilistraee hívei így nevezték a folyó túloldalán álló templomot. Cavatina hallotta is a folyó
duruzsoló csobogását, de a Dalok barlangjának megnyugtató dallama nem jutott el a fülükig.
Cavatina egy foltra mutatott a talajon.
- Látod azt a sima felületű foltot? - kérdezte.
A növendék bólintott.
- Egy nyálkalény haladt el itt, meglehetősen régen. Ezt is és a nyálka és iszap istenének többi
alattvalóját is bekergették Ghaunadaur vermébe. Ahová... - folytatásra várva elhallgatott.
A növendék engedelmesen folytatta.
 - Amelybe Eilistraee kiválasztottja, Qilué a Tánc Első Úrnője bebörtönözte az Ősi Lényt. Ő emelte
Eilistraee halmát, azon a helyen, ahol Ghaunadaurt legyőzték.
- Ahol az avatárját legyőzték, Thaleste - helyesbített Cavatina - Ghaunadaur még mindig ott
rejtőzködik a birodalmában. Ezért derítjük fel ezeket a sötét járatokat. Ezért építettük fel itt a
templomot. Gondoskodnunk kell róla, hogy az avatár soha ne jelenjen meg újra.
Thaleste idegesen bólogatott.
Cavatina mosolygott.
- Hosszú ideje nem nyálazta már be semmi ezeket a járatokat - próbálta megnyugtatni a tanítványt. -
Legalább hatszáz éve.
A tanítvány ismét idegesen bólintott.
Cavatina nagy levegőt vett, és lassan fújta ki. A szabályok értelmében a tanítványok még tapasztalt
lovag kíséretében sem kalandozhattak el a veszélyes területekre, noha nem igazán kellett aggódniuk.
Csak azért mentek el a barlangüregbe, hogy ellenőrizzék a kihelyezett védőrúnákat, és jelentsék, ha
valamelyiket esetleg meg kell újítani.
Folytatták hát az útjukat. A növendék egy egyszerű bőrpáncélt viselt, míg a harcos-papnő mithril
láncinget, rajta az istennője szimbólumával ékesített mellvérttel. Mindketten kardot csatoltak a
derekukra, és tőrt tűztek mellé. A Sötét Dal Lovagja egy harci kürtöt vetett át a vállán egy bőrszíjjal.
Természetesen mindketten sötételfek voltak. Ébenfekete bőrük beleolvadt a sötétségbe, fehér hajuk és
szemük azonban élesen elütött a környezetüktől.
Cavatina magas rangja ellenére még mindig csak az első évszázadában járt. Drow viszonylatban
számolva éppen hogy csak felnőtt. Egy kardtáncos lányaként született, és örökölte anyja karcsú, de
izmos alakját. Magasabb volt a legtöbb drow nőnél. A papnők többsége csupán a válláig ért. Egyedül
Qilué nemeshölgy nőtt magasabbra nála. Gyerekkorában állandóan azzal csúfolták, hogy bár vékony
és éles, mint egy penge, tompa, mint egy buzogány, ha az elméről van szó.
Thaleste vele ellentétben már élete derekán járt, és a teste elpuhult a sok tespedéstől. Csak nemrég
csatlakozott Eilistraee híveihez, miután élete jelentős részét egy menzoberranzani nemesi ház
elkényeztetett nő tagjaként élte le. Egyáltalán nem szent cél érdekében hagyta el a várost. Feldühítette
a ház matrónáját, és csak nagy szerencsével élte túl a mérgezést. Felkerekedett és a Koponyák Városa
felé vette az irányt, hogy ő maga is mérget szerezzen, és bosszút állhasson. Útközben azonban
eltévedt, és véletlenül talált rá a Promenádra. Ezt persze később már nem puszta véletlennek, hanem
Eilistraee segítő gondoskodásának nevezte.
A lusta, tohonya, élvezeteket hajszoló nőből lázas, tettekre vágyó hívő lett, miután megismerkedett
Eilistraee tanaival. Kitárta a szívét, és befogadta a tudást. A megvilágosodás pillanatában elsírta
magát, pedig Mélysötét sötételfjei sosem sírnak. Később bevallotta Cavatinának, hogy két és fél
évszázada először engedte be a lelkébe az érzelmeket.
Cavatina sok hasonló vallomást hallott már. Ő Eilistraee híveként jött a világra, és számos
beszélgetésnek lehetett fültanúja. A lelke mélyén irigyelt is mindenkit. Ő maga sosem tapasztalhatja
meg, mit jelent a megvilágosodás élménye. Azt viszont már megtapasztalta, hogy milyen felemelő,
semmihez sem fogható érzés kardélre hányni Lolth gonosz alattvalóit. Sőt, ami azt illeti, többször is
megtapasztalta már. Elmosolyodott.
Felsóhajtott. A démonvadászathoz képest a járőrözés fájdalmasan unalmas tevékenységnek
bizonyult. Titkon várta, hogy leereszkedjen egy féreg vagy valami más a mennyezetről. Megütögette az
oldalán lógó fattyúkardot. A Démonölővel pillanatok alatt végezne vele. Bár a kard zümmögő hangja
korántsem olyan kellemes, mint a templom éneklő kardjaié, nem cserélte volna el. Számtalan csatában
segítette már őt.
Folytatták tovább az útjukat a barlangon keresztül, és sorba ellenőrizték a védőrúnákat. Jól látható
helyekre festették fel, oszlopokra, oldalfalakra vagy éppen a padlóra, hogy aki elhalad mellettük,
mindenképpen rájuk nézzen. A festéket higanyból és foszforból keverték, némi gyémántporral és
opállal fűszerezve. Eilistraee papnői és hithű hívei következmények nélkül rájuk nézhettek, de aki
ellenséges szándékkal közeledett, vagy Eilistraee ellenségeit szolgálta, azonnal működésbe hozta a
védelmi rendszert. Cavatina elmagyarázta Thalestének, hogy mi a különbség a fájdalmat okozó
szimbólumok és azok között, amelyek kiszívják az ellenség erejét.
- Nem ölnek? - kérdezte a növendék. - Miért nem öljük meg az ellenséget?
- Mert minden drow-nak joga van a megváltáshoz - felelte Cavatina. Ragadozó módjára
elmosolyodott. - Persze, nincs mindenkinek ugyanakkora esélye. Erre való a kardunk. Mindig adunk
egy utolsó esélyt a legyengített ellenségnek. Élhet a dal erejével, vagy meghalhat a kardéval.
Thaleste könnyes szemmel bólogatott. Ő maga is döntés elé került két évvel azelőtt.
Folytatták az útjukat. Halkan dúdolták istenük himnuszát, hogy így semlegesítsék az egyéb védelmi
rendszereket. Parányi, ezüstből öntött, vékony fonálon lógó csengőket rejtettek el az oszlopok között.
Ha valaki belépett a barlangba, a csengők azonnal megszólaltak, és a hangjukat jó pár lépésnyiről is
hallani lehetett. Csendvarázslattal természetesen el lehetett hallgattatni őket, de ahhoz több varázslat
kellett egyszerre, és mindenekelőtt meg kellett találni a lelőhelyüket. Cavatina véletlenszerűen
választotta ki azokat a csengőket, amelyeket ellenőriztek. Mindegyiket érintetlennek találták. Az
összes csengő halk, pendülő hangot adott, amikor Cavatina megpöckölte az ujjával.
A Promenádhoz hasonlóan a fizikai védelmi vonalon túl számos láthatatlan, finomabb mágia is
őrizte a barlangot.
Tagadó és tiltó varázslatokat helyeztek el szenteltvíz és viaszfüst felhasználásával. Kizárólag mágia
észlelésével lehetett felfedezni őket, egyébként láthatatlanok maradtak. Nagyon hatékony védelemnek
bizonyultak, mert lehetetlenné tették a teleportálást és az egyéb behatolást. Még asztrális és éteri
formában sem lehetett belépni a barlangba. A tagadó varázslatok örökké tartottak, nem kellett
megújítani azokat, és csak a leghatalmasabb varázslók tudták semlegesíteni. Az egyetlen esélyt
Eilistraee dalai jelentették, de még azok sem nyújtottak teljes biztonságot. Ha ismeri is a behatoló a
megfelelő dalt, de gonosz szándékkal érkezik, súlyos sérüléseket szenvedhet - időnként halálosakat.
A barlang összeszűkült, és a talaj hepehupássá változott. A papnők derékig érő, éles, szaggatott
szélű cseppköveket kerülgettek. Thaleste kardja többször is hozzájuk ért, halvány karcolást hagyva
hátra. Volt még mit tanulnia a nesztelen lopakodásról.
- A sziklák mögött lapuló szörnyek már messziről hallanak minket, és könnyen rajtunk üthetnek, ha
ekkora zajt csapsz - korholta őt Cavatina.
Thaleste zihált a nagy erőlködéstől. Elvörösödött a szégyentől, amiért hibázott.
- Sajnálom, úrnő.
- Sötét hölgy - javította ki Cavatina. - Nem vagyok matróna.
 - Sajnálom, sötét hölgy.
Cavatina egy biccentéssel nyugtázta a bocsánatkérést.
Időközben eljutottak a barlang végébe. Ott már olyan alacsonyan húzódott a mennyezet, hogy
Cavatina akár meg is érinthette volna. Gyenge légáramlat érkezett a mennyezet egyik nyílásából. Egy
keskeny, alig vállszélességű kémény vezetett fel a felszínre. Thaleste kíváncsian nézett felfelé.
Valami mozgott a kéményben - szárnysuhogás hallatszott. Thaleste felsikoltott, amikor egy fekete
színű teremtmény röppent ki a belsejéből. Cavatina, aki már félig kihúzta a kardját a hüvelyéből,
megkönnyebbülten lélegzett fel. Hosszan nézte az apró, tovarepülő állatot.
- Denevér - mondta. - Legközelebb, amikor valami feléd közeledik, rántsd elő a kardodat, vagy
varázsolj, Thaleste - oktatta őt Cavatina. - Most pedig ellenőrizzük a védőrúnát.
Thaleste ismét elvörösödött. Gyorsan elmondott egy varázslatot, amellyel érzékelni tudta a mágia
jelenlétét. A kémény belsejében lévő rúna felragyogott, mint a gyémánt, amikor fény éri. Thaleste
elhúzta a rúna előtt a tenyerét, és megvizsgálta a körvonalát.
- Egy dalrúna - mondta, amikor végzett, majd hagyta, hogy a jel elhalványuljon. - Érintetlen. Nem
járt erre gonosz lény - megkönnyebbült, amikor kimondta ezeket a szavakat, és a válla
megereszkedett.
- Hacsak nem éteri alakban tette - mormogta Cavatina.
Thaleste teste ismét megfeszült.
- De éteri formát, szerencsére, csak kevesen tudnak ölteni, kizárólag a leghatalmasabb
varázshasználók - folytatta Cavatina. - Márpedig, azok, akik képesek éteri alakot ölteni, nem efféle
járatokban közlekednek. Ők képesek áthatolni akár a kemény kövön is.
Thaleste idegesen nyelt egy nagyot, és félve pillantott a barlang oldalfalára a szeme sarkából.
- Ezek a falak vastagok - nyugtatgatta Cavatina. - Bárki, aki át akarna hatolni rajtuk, még a
belsejükben újra alakot öltene, és meghalna.
Thaleste bólintott.
- Itt végeztünk - mondta Cavatina. - Menjünk vissza.
Visszaindultak az egyre szélesedő járatban. Cavatina észrevette, hogy Thaleste ismét megrémül
valamitől.
- Észleltél valamit, tanítvány? - kérdezte tőle.
Thaleste a mennyezetre mutatott.
- Mozgást láttam. A mögött a törött ablak mögött - bocsánatkérően a mentorára mosolygott. - Talán
csak egy újabb denevér.
Cavatina némán szidta magát, amiért ő nem látta azt, amit Thaleste. Jobban kell figyelnie.
Éberebbnek kell lennie. No persze Thaleste mindentől megijed, elvégre csak nagy ritkán hagyja el a
templom biztonságos falait, és szinte sosem merészkedett ki Menzoberranzanból. Csak végső
elkeseredésében indult útnak a Koponyák Városa felé. Csak Eilistraee a megmondhatója, hogyan
maradhatott életben annyi éven át a Pókok Városában. Kísérteteket látott minden sötét sarokban.
Cavatina ennek ellenére kardot rántott. A templom hadúrnője világos utasítást adott a járőröknek.
Mindent és mindenkit meg kell ölni, függetlenül attól, hogy mekkora veszélyt jelentenek. A Promenád
új barlangjait meg kellett tisztítani a férgektől, és ettől a szabálytól nem lehetett eltérni.
Vészhelyzetben mindig a néma nyelven érintkeztek.
Maradj itt! - mutatta kézjelekkel Cavatina Thalestének. - Én körülnézek. Használj
védővarázslatot.
Nem kellene veled tartanom?
Nem - még csak az kéne, hogy egy tanítvány hátráltassa vadászat közben. Ha történetesen egy
falánk féreg van odafent, az eltarthat egy ideig.
Miközben Thaleste védővarázslat szavait mormolta, Cavatina működésbe hozta mágikus csizmáját
a megfelelő parancsszóval. Azonnal a levegőbe emelkedett, és az ablak felé lebegett. A mennyezet
mintegy százlépésnyire lehetett. Az ablaknyílásban lévő átlátszó fénykő az évek során darabokra tört,
és csak szilánkok maradtak belőle. Miközben Cavatina felfelé repült, egy újabb szilánk lazult ki a
helyéről, majd hangos csattanással tört apró szilánkokra a talajon. Thaleste természetesen megriadt. A
kard remegett a kezében.
Cavatina elmosolyodott. Már egészen közel került az ablakhoz. Valami mozgott odabent. Két kézzel
markolta meg a Démonölő bőrrel bevont markolatát. Bármi legyen is odabent, felkészülten várja.
Az ablak egy hatalmas teremre nyílt. A falak mentén emelvények sorakoztak, rajtuk az egykori
nemesi ház urainak mellszobraival. Néhány mellszobor a földön hevert, széttörve, mások még mindig
a helyükön ültek. A terem végében lévő pódiumon valaha egy trón állhatott. Egy hatalmas mozaik
látszott mögötte a falon, de az építőkockák többsége már leesett. Csak annyit lehetett kivenni, hogy
drow-k térdelnek a trón előtt, de a hódolatuk tárgya nem látszódott. A mozaiktól jobbra is és balra is
egy-egy járat nyílt.
Cavatina mindezt egyetlen pillantással mérte fel. Úgy tűnt, a terem teljesen üres, akárcsak a barlang
többi ürege, de jól tudta, hogy a látszat néha csal. Össze kellett húznia magát, hogy beférhessen a szűk
nyíláson. Újabb ablakdarab szakadt ki a helyéről, és esett le. Thaleste valószínűleg ismét
összerezzent félelmében. Miközben Cavatina a terem közepe felé lebegett, elmormolt egy varázslatot.
Isteni mágia töltötte be a termet. Ha láthatatlan ellenség ólálkodott odabent, azt felfedhette a
varázslattal. Ugrás közben pillantotta meg a teremtményt: egy kutya nagyságú pók volt az. Vékony
lábai kétszer hosszabbak voltak Cavatina testmagasságánál. Kitátott pofával repült a papnő felé.
Aranyszínben úszó nyál csöpögött róla a padlóra.
Cavatina habozás nélkül rácsapott a kardjával, de a pók ugrás közben oldalra fordult, és kitért
előle. Ahelyett, hogy a penge kettészelte volna a testét, csupán a rágóit nyirbálta meg. Különös módon
úgy tűnt, mintha a pók szándékosan harapott volna bele a pengébe.
A lény a szemközti falon kapaszkodott meg, és azonnal célba vette a papnőt a potrohával. Amikor a
fonómirigye kitágult, Cavatina maga elé emelte a kezét, és kimondta Eilistraee nevét. Egy félhold
alakú, villódzó pajzs jelent meg előtte a levegőben, és felfogta a felé repülő pókhálót. A pajzs
megremegett, majd a háló súlya alatt a padlóra ereszkedett. Cavatina eltüntette a mágikus pajzsot, és
az aranyszínű pókháló rátapadt a földre.
Cavatina támadásba lendült. Elengedte a Démonölőt, majd életre keltett egy varázslatot. A penge a
pók felé táncolt a levegőben - el akarta terelni a pók figyelmét, és így a következő támadásával
meglephesse. A pók, ahelyett, hogy elhúzódott volna a kard elől, mozdulatlanul nézte azt. Türelmesen
várt, majd váratlanul nekiugrott a kardnak. Éles, ollószerű agyarakkal esett neki a fémnek. A lény
átröppent Cavatina feje felett, és a mennyezeten kapaszkodott meg, a karddal a szájában. Rágni
kezdte, mint valami finom falatot.
Cavatina túl későn döbbent rá, hogy mivel is áll szemben.
- Egy varázsőr! - sikoltott fel. Felugrott, hogy megfogja a kard markolatát, és kitépje a pók
szájából, de a lény erősen tartotta. A varázsőr egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Csillogó nyál
csöpögött a padlóra a szája széléről. Kiköpte a kardot. A penge tompa puffanással ért földet Cavatina
lábánál. A közepén apró fognyomok látszottak.
Új ötlet jutott Cavatina eszébe. Elrebegett egy imát, és azonnal pörgő pengék jelentek meg közte és
a lény között.
- Gyere! - ingerelte a pókot. Tökéletesen uralta a pengéket. - Ebbe harapj bele, ha mersz!
A varázsőr mohón nézte a mágikus energiából álló pengéket, majd nekik ugrott. Cavatina egy
kézmozdulattal a pók szájába repítette azokat, majd oldalra penderült. A teremtmény szélesre tárta a
pofáját, és lenyelte a mágikus pengéket, mit sem törődve azzal, hogy közben felsértik a száját. A
kardok kisebb-nagyobb darabokat hasítottak ki a testéből, felsértették a szemét, de a lényt nem
érdekelte. Ide-oda forgatta a fejét, hogy bekebelezhesse mindet. Eközben felpuffadt a potroha, és
remegni kezdett. Cavatina visszafojtott lélegzettel nézte. A teremtmény teste hangos reccsenéssel
hasadt ketté. Véres cafatok repültek szét a teremben, és ahol földet értek, kékes foltot hagytak maguk
után. A pók vékony lábai megremegtek, majd összerogyott. A pofája még mindig rángott.
Cavatina felvette a kardját a földről. A varázsőr felkelt, felemelte a fejét, és vakon a papnő
irányába nézett. Ki akarta szívni a mágikus tárgyak erejét. Érdes nyelv érintette meg a csizmáját.
Cavatina elhúzta a lábát, majd beledöfte a kardját a teremtmény koponyájába. A pók végleg
összecsuklott.
Cavatina rálépett a teremtmény fejére, és kirántotta belőle a kardot. A penge fölé tartotta a tenyerét,
és a félelme sajnos beigazolódott. A fegyver elveszítette minden mágikus erejét. A Démonölő végzett
az utolsó áldozatával.
Gondosan letörölte a vért a kardról, majd visszacsúsztatta a hüvelyébe. Félúton megakadt, mert a
harapások egy kicsit eldeformálták, de Cavatina beerőszakolta a tokba. Úgysem húzza elő többé.
Lenézett a döglött varázsőrre.
- Abyss ragadjon el! - mormogta. - Ez az anyám kardja volt - belerúgott az élettelen tetembe.
Csak ekkor gondolkodott el rajta, hogy mit is keres ott egy varázsőr. Bár nem sokat tudott róluk,
nem hitte, hogy képesek lennének láthatatlanná válni.
És hogyan lépett be a barlangba észrevétlenül? Igaz, hogy a teremtmény valójában egy állat,
jelentős mágikus képességekkel, de mint ilyen, nem rendelkezik sem jó, sem gonosz
jellemvonásokkal. Ennek ellenére a vészcsengőknek érzékelniük kellett volna a jelenlétét. A
legnyugtalanítóbbnak mégis azt találta, hogy a pókszerű lény Lolth teremtménye.
Ez önmagában is elegendő okot szolgáltatott arra, hogy figyelmeztesse a hadúrnőt a templomban.
Cavatina elmondott egy imát, amelyet Iljrene nevével zárt le. A hadúrnő azonnal felelt a hívására, ő
pedig elmondta, hogy mit talált.
Találkoztam egy varázsőrrel a folyótól délre, nyugatra a hídtól. Egyetlen vészcsengő sem jelezte
a jelenlétét. Megöltem.
Iljrene nem habozott a válasszal. A hangja ugyanolyan élesen csengett, mint az életben.
Egy varázsőr képtelen egymaga átsiklani a vészcsengők között. Valaki segített neki, hogy
bejusson. Kutasd fel! Küldök ki járőröket.
Cavatina lehajolt, és átkutatta a tetemet. Egy csillogó foltra lett figyelmes a lény hátán: gyémántpor.
Iljrene sejtése beigazolódott. Valaki valóban segített a teremtménynek bejutni a barlangba. Valaki, aki
képes elfedni őt a mágikus vészcsengők elől. Mivel az efféle varázslatok nem tartanak túl sokáig, a
varázslónak még a közelben kellett lennie.
Thaleste jutott az eszébe, aki még mindig odalent várakozott.
Az ablaknyíláshoz sietett, és lenézett. Sehol sem látta a papnövendéket. Remélte, hogy Thaleste
elbújt az egyik oszlop mögé, és azért nem látja. Üzenetet küldött neki.
Hol vagy? Látsz valamit?
Némi késéssel érkezett a válasz.
Van itt egy papnő. Egy táncos. Odamegyek hozzá, és beszélek vele.
Cavatina elgondolkodva ráncolta a homlokát. Még nem érkezett el az esti áhítat ideje, de ha el is
jött volna, akkor sem kerülhetett volna oda egy táncos. Eilistraee papnői mindig meztelenül táncolnak,
csak a szent szimbólumukat hagyják magukon. Bár az új barlangokat megfelelően őrizték, még mindig
sok veszélyt rejtettek. Óriási felelőtlenség lett volna meztelenül, fegyvertelenül bemerészkedni a
barlangba. Arról nem is beszélve, hogy tánc közben a papnők belefeledkeznek a kecses
mozdulatokba, és védtelenné válnak.
Rémült remegés rázta meg Cavatina testét. Rádöbbent, hogy mit láthat Thaleste. Újabb üzenetet
küldött felé.
Thaleste! Az egy yochlol, drow alakban! Erős bűbájmágiát használnak! Ne kerülj a közelébe!
Nem érkezett válasz.
Cavatina átkozódva mászott át az ablaknyíláson. Gyorsan ereszkedett, és közben a papnövendéket
kereste a szemével. Mozgást vett észre a szeme sarkából: Thaleste lába tűnt el az egyik oszlop mögött.
Valaki vagy valami bevonszolta őt a sötétbe.
Cavatina ismét átkozódott. Nem lett volna szabad magára hagynia a növendéket. Hatalmas
szökellésekkel szelte át a termet. Futás közben védővarázslattal burkolta be magát. A Démonölőre
sajnos már nem számíthatott, pedig azzal még légnemű alakban is könnyedén kettéhasíthatott volna egy
yochlolt. Mágikus kürtje azonban megmaradt. A szájához emelte, és az oszlop felé fordulva belefújt.
Harsogó hang söpört végig a termen. A kisebb kődarabok odébb repültek, az átlátszó fénykövek pedig
szilánkokra hasadtak. A mágikus kürt nem sebzi meg Thalestét - úgy alkották meg, hogy Eilistraee
híveire ne legyen ártalmas -, de minden mást lebénít és megsüketít. Az alacsonyabb rendű
teremtmények belehalnak, ha meghallják a hangját, de a magasabb rendűek füle is bevérzik. A yochlol
minden bizonnyal odébb teleportál, de legalább békén hagyja Thalestét.
Elengedte a kürtöt, és megszorította szent szimbólumát. Feltartotta a magasba, és elénekelt egy
imát. Fénycsóva jelent meg a szimbólum körül, majd felvette egy fattyúkard alakját. A penge a
holdfény energiájával izzott. Cavatina maga elé tartotta.
 - Gyere elő! - kiáltotta. - Tudom, hogy mi vagy!
Egy meztelen drow nő lépett ki az oszlop mögül. A kezét a fülére szorította. Az arca eltorzult a
fájdalomtól. Cavatina még mindig hinni akarta, hogy egy yochlolt lát, egy gyenge egyedet, akit
letaglózott a kürt hangja. A nő mellei közt lógó, kard alakú szimbólum azonban másról árulkodott.
Lolth egyetlen szolgája sem lenne képes felölteni Eilistraee szent szimbólumát, még hamisat sem. A
papnő térdre rogyott, de egyetlen kavics sem gurult arrébb, és hangot sem adott ki. Szóval illúzió az
egész! Felnézett, és rémülten látta, hogy egy háló hullik felé a magasból.
- Segíts, Eilistraee! - kiáltotta.
Éppen időben jelent meg fölötte a mágikus pajzs ahhoz, hogy felfogja a hálót. Oldalra szökkent,
majd felugrott a levegőbe. Végre megpillantotta, hogy mivel is áll szemben: egy araneával, egy
alakváltó pókkal, amelyik képes humanoid testet ölteni. Éppen köztes állapotban volt: alapvetően
drow nőre hasonlított, de az állkapcsa túlságosan ízeltnek tetszett, és a haja helyén sörteszerű szőr
nőtt. Vérvörös színű köpenyt viselt, egy láncing alatt, melynek láncszemei kirajzolódtak. A lába
fedetlennek látszott. A köpeny alján pókháló feszült, amely eltakarta pókszerű hátsóját. A lábával és a
jobb kezével kapaszkodott az egyik oszlopba. A bal kezén bőrkesztyűt viselt, melyből késpengék
meredtek előre az ujjak között. Egy platinából készült korong lógott a nyakában. A nő ruházata
elárulta, hogy kinek a szimbóluma lehet a korongra vésve: az aranea Selvetarm hű szolgálója volt.
Úgy tűnt, hogy a mágikus kürt hangja egyáltalán nem tett kárt benne. Lehet, hogy nem is tartózkodott
a hatósugarában, amikor Cavatina megfújta.
A papnő egy szempillantás alatt éktelen haragra gerjedt. Hogy merészelt Eilistraee templomának
közelébe jönni?! Az aranea felsikoltott. Kellemes duruzsolás töltötte meg Cavatina elméjét, de szinte
azonnal el is halkult. Bármivel próbálkozott is az aranea, nem tudta áttörni a Sötét Dal Lovagjának
mágikus védelmét.
Cavatina belekezdett egy énekbe, amellyel agyonsújthatta a lényt. Mintha kalapáccsal csapott volna
le rá. Az aranea hátratántorodott az ütés erejétől, de még sikerült idejében le- ugrania az oszlopról,
pedig Cavatina már majdnem eltalálta a holdpengével.
Cavatina követte a menekülő teremtményt. Megpróbált bedobni egy cselt a karddal, de az aranea
túl képzett volt ahhoz, hogy bedőljön. Egy váratlan mozdulattal belépett Cavatina kartávolságán
belülre. Jellegzetes pókszag töltötte be a Sötét Dal Lovagjának orrát. Cavatina oldalra lépett, arra
számítva, hogy a lény a pengékkel kirakott kesztyűvel sújt le rá, de ehelyett felemelte a tenyerét, és
felsikoltott.
- Selvetarm!
Pengék bújtak ki a kezéből, a lábából, az arcából, a koponyájából, sőt még a ruhájából is. Több
száz parányi, halálos penge. Selvetarm nevével a torkán rávetette magát Cavatinára.
Öngyilkos tett volt. Cavatina előreszegezte a holdpengét, és felnyársalta az ellenséget. A láncing
felfogta volna a közönséges fémkardokat, de a holdpenge tiszta mágiából készült, akárcsak korábban a
védőpajzs. A penge úgy hatolt át az aranea testén, mint forró kés a vajon. Cavatina karja vérben
úszott. Bár a döfés szíven találta, az araneának még maradt annyi ereje, hogy összecsapja a karját, és
megüsse Cavatina oldalát. A papnő fájdalmasan felordított, amint a pengék a húsába martak.
Az aranea összecsuklott, de még nem halt meg. Vér árasztotta el Cavatina testét. Selvetarm híve
próbált ide-oda csapkodni a karjával, hogy halálra sebezze ellenfelét. Bár csak egy karcolás érte
Cavatina nyakát, a seb úgy égetett, mintha tűz érte volna. Kellemetlen szag áradt a sebből, és Cavatina
minden egyes levegővétellel gyengült. A vágás önmagában nem okozhatott ilyen sérülést. Valami
másnak kellett történnie.
Az aranea mágikus úton megmérgezte.
Dühösen lökte el magától a szörnyeteget. Nem érdekelte, hogy a pengék újabb sebeket ejtenek rajta.
A kezében lévő holdpenge fényesen ragyogott, a rátapadt vér ellenére is.
Selvetarm papnője a földre hanyatlott. Vér szivárgott a szájából.
- Túl késő - mondta hisztérikus hangon. - Elvesztetek.
Az aranea remegő kézzel nyúlt a nyakában lógó szent szimbólum után. Cavatina összeszorított
foggal küzdött a vég ellen. Rádöbbent, hogy még nincs vége. Az ellenség papnője egy utolsó
varázslatra készült. Lecsapott a holdpengével, és lemetszette a papnő csuklóját. Sugárban spriccelt a
vér a csonkból. Az aranea teste megremegett, majd élettelenül elterült.
Cavatina éppen elfordította a fejét, amikor a tetem szétrobbant, húscafatokat és csontszilánkokat
szórva a levegőbe. Lekuporodott, majd visszanézett a tetemre. Csak egy véres, lyukas köpenyt látott,
semmi mást. Csupán egy kisujj maradt a testből.
Nem maradt ideje a történteken merengeni. A vérveszteségtől elgyengültek a tagjai, és félő volt,
hogy bármelyik pillanatban összeesik. Az istenét hívta, és gyógyító mágiát kért tőle. Eilistraee szent
fénye burkolta be a testét. Begyógyította a sebeket, összeforrasztotta a sérült bőrt, és pótolta az
elvesztett vérmennyiséget.
A nyakát ért karcolás azonban nem múlt el. Idővel biztosan beheged majd, de egyelőre még
dolgozott az ellenség gonosz mágiája.
Nem aggódhatott most emiatt. Az oszlop mögé sietett, hogy megnézze, mi történt a tanítvánnyal.
Thaleste a földön feküdt, arccal lefelé, sűrű pókháló szorításában. Gyorsan levágta róla a
pókfonalat, és megvizsgálta a testét. Vörös színű duzzanatot talált a tarkóján: harapás. Az aranea
mérge alapvetően nem halálos, inkább csak legyengíti és elkábítja az áldozatát, de sajnos akadt már
olyan, aki belehalt a harapásba. Letérdelt Thaleste mellé, majd a seb fölé tartotta a tenyerét, és
elmondott egy gyógyító imát. A seb azonnal összezáródott. Egy második könyörgés eredményeként
sikerült kiszippantania a mérget a vérből.
Thaleste fájdalmas nyögések közepette ült fel. Cavatina a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.
Ekkor vette csak észre, hogy a tanítvány kardja ott fekszik mögötte a földön. A hegye véres volt, de
csak alig láthatóan. Csekély, jelentéktelen sebet ejthetett vele.
Thaleste megérintette a sebet a tarkóján. A szeme elé emelte reszkető ujjait, és meglepetten
tapasztalta, hogy nem véresek. Még mindig nem szokott hozzá, hogy egy másik drow mentse meg az
életét.
- Megöltük? - kérdezte.
Cavatina a nyakába akasztotta szent szimbólumát.
- Igen. Sikerült legyengítened, így könnyedén végezhettem vele.
Thaleste elmosolyodott. Cavatina elégedetten nyugtázta. Sikerült elültetni a magabiztosság magját a
tanítvány lelkében, amely idővel biztosan rügyre fakad.
 Cavatina elrebegett egy imát, majd üzenetet küldött.
Iljrene, Selvetarm híve volt az. Megöltem. Megsebesültünk, de begyógyítottam a sérüléseket.
Iljrene azonnal válaszolt.
Pompás, de maradjatok éberek! Selvetarm hívei általában nem járnak egyedül.
Cavatina bólintott. Nem tudta kiverni a fejéből az aranea utolsó szavait. Nyilvánvalóan nem csak a
varázsőrre gondolt, amit sikerült a Promenád közelébe csempésznie, hanem valami másra is.
Valamire, ami még a halála pillanatában is mosolyra fakasztotta.
Örömmel vállalta a halált, mert biztos volt benne, hogy Selvetarm megjutalmazza a szolgálataiért.
 HARMADIK FEJEZET

Q’arlynd felemelte a mutatóujját, és az előtte lévő kőkupacra mutatott. Mágikus szavakat mormolt
az orra alatt. Egy nagyobb törmelékdarab - egy megkövesedett pókhálófonat, amely valaha az Ysh’nil-
ház kerítését képezte - felemelkedett a levegőbe, felfedve az alatta tátongó lyukat.
Intett a mellette álló apró lénynek, hogy induljon.
- Mozgás!
A mélységi gnóm oldalra billentette a fejét. Szúrós, fekete szemmel méregette az üreget.
- Nem túl biztonságos - dörmögte Flinderspeld reszelős hangon. - A város romjai nem szabályos
rétegekben zuhantak le. Egyszerűen összeomlott, és ki tudja, mi van a mélyben. Jobb lenne előbb
felderíteni a járatot.
Q’arlynd egy ujjmozdulattal a mélységi gnóm fölé irányította a meszes pókhálódarabot.
Jelentőségteljesen megvillant a szeme.
A gnóm megvonta a vállát.
- Ha megölsz, nem marad senki, aki lemászna neked, és megnézné, hogy mi az a mágikus aura
odalent.
Q’arlynd szeme résnyire szűkült. Odébb terelte a törmelékdarabot, majd lágyan letette a földre.
Alig adott ki hangot, csupán egy halk csikorgás hallatszott. Ezután mutatóujjával, amelyiken egy tompa
fényű, fekete színű gyűrűt hordott, intett. A gyűrű párja Flinderspeld ujját ékesítette.
- Ne akard, hogy használjam! - mondta.
A mélységi gnóm megadta magát.
- Jól van, jól van. Lemegyek - a lyuk fölé lépett, de közben folyamatosan kelletlenül motyogott az
orra alatt. Elindult lefelé.
Q’arlynd szúrós szemmel nézte őt. Legszívesebben agyonzúzta volna egy szikladarabbal, és
otthagyta volna, hogy felzabálják a gyíkok, de tudta, hogy nagy hasznát veheti még a jövőben. A
mélységi gnómokat ugyanis szinte lehetetlen mágikus úton nyomon követni. Ideális eszközök arra,
hogy olyan mágikus tárgyakat vigyenek magukkal, amelyeket a gazdájuk el akar rejteni a világ elől.
Például azokat a gyűrűket, amelyeket nemrégiben zsákmányolt a halott papnőtől.
A gnóm persze nem sejtette, hogy efféle módon kihasználják, mint ahogy azt sem, hogy különböző
tárgyakat varrtak a ruhája bélésébe. Ajándéknak tartotta, hogy Q’arlynd felbérelte őt. Úgy gondolta,
azért vásárolta meg, hogy felszabadítsa abból a sanyarú rabszolgasorsból, amelybe a sötételfek
taszították a népét. Nevetséges gondolat. Q’arlynd lelke ugyanolyan sötét, mint bármelyik sötételfé.
- Látok valamit! - kiáltott fel Flinderspeld. - Ez egy... valamiféle tőr. Ezüstből készült, és vékony a
pengéje. Inkább kardra hasonlít, mintsem tőrre. Egy láncon lóg, mint valami függő.
Q’arlynd persze nem lepődött meg, elvégre ő maga helyezte oda, hogy könnyen megtalálja a helyet.
- Van itt egy kis kard - folytatta a gnóm. - Alig hosszabb, mint az ujjam. Valami ékszer lehet.
- Hozd fel mindkettőt! - utasította a drow.
 Miközben a mélységi gnóm felfelé mászott, Q’arlynd zajt hallott a háta mögül. Biztosan Prellyn az,
a Teh’Kinrellz-ház matrónájának selyemkesztyűs jobbkeze. Úgy intézte a dolgokat, hogy a nő
észrevegye, amikor kisurran a házból, és kövesse őt. Megfordult, és úgy tett, mint aki mélységesen
meglepődik.
- Szóval saját ásatást folytatsz? - mondta lágy, de fenyegető hangon. - Találtál valamit?
- Semmit - mondta, és lemondóan legyintett. - Csak egy üres lyuk.
- Hazudsz!
Prellyn megfogta Q’arlynd állát, és felemelte a fejét, hogy belenézhessen a szemébe. A drow nők
többségéhez hasonlóan jó egy fejjel magasabb volt a férfinál. Vörösen izzó szemmel meredt rá. Erős
karjára nyílpuskát kötözött, és a lövedék hegye kényelmetlenül közel került Q’arlynd arcához. Ha
megmozdult volna, talán megsértette volna a szemét.
- Szeretem azokat a hímeket, akiknek van egy kis tűz a szemében - suttogta -, tűz, amely... - a kezét
lecsúsztatta a férfi ágyékához - a parancsomra fellobban.
Megcsókolta a férfit. Keményen, vadul. Q’arlynd teste felelt az érintésre. A nőből áradó fenyegetés
ugyanolyan kellemes érzéssel töltötte el, mint a szabadesés. Most biztosan a magáévá teszi. És ha
végzett, alaposan megbünteti majd, amiért egyedül kezdett ásatásba. Nem korbáccsal, mint általában
szokás, hanem valami sokkal kifinomultabb módszerrel. Valami pusztító varázslattal, amely ezernyi,
égető pókcsípéssel lepi el a testét.
Remélte, hogy a végén megéri.
Prellyn a hátára fektette a férfit az egyik kőkupacon, és szétfeszítette a lábát. Végigsimított az orrán,
és az ujjhegyével elidőzött azon a ponton, ahol az orra évekkel korábban eltört. Egy hirtelen
mozdulattal letépte az ingét.
Bár a férfiban felkelt a vágy, összpontosítania kellett. Meg kellett tudnia bizonyos dolgokat.
Flinderspeld a járat tetejénél bújt meg. Nem akart előmászni. Bár gyakorlatilag láthatatlan és
észrevétlen volt, Q’arlynd bármikor kihallgathatta a gondolatait a mágikus gyűrűn keresztül. A
mélységi gnóm éppen a fejét csóválta, amiért a férfi egy szempillantás alatt belehabarodott a nőbe.
Méghozzá egy olyan drow nőbe, akitől valójában rettegett. Egy másik gondolat is ott motoszkált a
fejében: menekülési utat keresett, hogy elrejthesse a mágikus csizmát.
Flinderspeld néha túlságosan is hatékonynak bizonyult.
Q’arlynd arra kényszeríttette a mélységi gnómot, hogy fedje fel magát, másszon ki a járatból, és
próbáljon elsurranni.
Prellyn figyelmét természetesen elterelte az apró teremtmény. Felállt, otthagyva a férfit a
törmelékben. A szeme megakadt a medálon.
- Add azt ide! - parancsolta.
Q’arlynd tétovázásra kényszeríttette a gnómot.
- Hallottad, mit mondott, szolga! - rivallt rá Q’arlynd, miközben felült. - Add oda neki!
Flinderspeld zavartan nézett a gazdájára. Mi ütött belé? Általában azt várta tőle, hogy maradjon
észrevétlen, nehogy felfedezzék a kincseket.
Q’arlynd kezdte elveszíteni a türelmét. Ráparancsolt a gnómra, akinek előrevágódott a keze. A kard
alakú medál előre-hátra himbálózott a láncon.
Prellyn érte nyúlt, de váratlanul visszahúzta a kezét, mintha tűzbe ért volna.
Q’arlynd felegyenesedett. A gyűrű erején keresztül érzékelte, hogy a mélységi gnóm lassan megérti,
hogy mire megy ki a játék. A gazda azt akarja, hogy Prellyn megpillantsa a medált, aki szemmel
láthatóan megrémült tőle, de vajon miért?
Q’arlynd úgy tett, mint aki nem érti, mi történik.
- Mi a baj? - kérdezte Prellyntől. Közelebb lépett a mélységi gnómhoz, majd alaposan szemügyre
vette, mintha akkor látná először. Kinyúlt, hogy megérintse. - Egy kör és egy kard. Ha nem tévedek,
ezek a szimbólumok...
Fémes csikorgást hallott, mint amikor valaki kardot ránt. Éppen csak hogy vissza tudta húzni a
kezét, amikor Prellyn kardja lesújtott a láncra. Ha nem elég gyors, a nő kíméletlenül felhasította volna
a tenyerét. A medál csörömpölve hullott a talajra.
- Ez Eilistraee szent szimbóluma! - sziszegte Prellyn gyűlölettől eltorzult arccal. - Hálát adhatsz,
hogy itt vagyok, és megakadályoztam, hogy megérintsd!
- Hálás is vagyok - felelte bársonyos hangon Q’arlynd. - És mi az az apró kard? Ez is Eilistraee
vallásához tartozik?
Prellyn egy széles repedésbe tuszkolta a parányi kardot a saját pengéje hegyével.
- Azt se akard megérinteni! - recsegte.
- Nem teszem - bólintott a férfi. - De hogy kerül Ched Nasadba Eilistraee szimbóluma?
- Valószínűleg az egyik papnője hozta ide, még a város pusztulása előtt. Gyakorta elzarándokolnak
ide, hogy a felszínre csábítsák Lolth gyermekeit, és megtérítsék őket.
- Azokat az ostobákat a fény birodalmában azonnal megölik - okoskodott Q’arlynd.
Prellyn kellemetlen hangon felkacagott.
- Milyen tudatlan vagy, te hím! Eilistraee hívei tárt karokkal várják az idegeneket.
- Bárkit? - kérdezte a férfi, és a nővére jutott az eszébe. - Még Lolth híveit is?
Prellyn szúrós pillantást vetett rá. Q'arlynd egy pillanatra megrémült, hogy a nő talán nem válaszol.
- Ha a drow vállalja, hogy beáll Eilistraee hívei közé, akkor igen.
- De... – Q’arlynd összeráncolta a homlokát, mintha a megfelelő szavakat kereste volna -, honnan
tudják, hogy ki hazudik, és ki az, aki valóban meg akar térni?
- Ez a... bizalmon alapul - felelte a nő. A bizalom szóra a felszíni elfek kifejezését használta. A
sötételfeknek nem volt rá megfelelője. - Bárkinek odanyújtják ezeket a parányi kardokat, aki csak
kéri. Ez a legnagyobb gyengeségük, és jól mutatja, mennyire mélyre süllyedtek. A bizalom a sötételfek
között addig tart, mint lávában a jégszilánk. Vagy még addig sem.
Q’arlynd illedelmesen nevetett a tréfán, de sejtette, hogy egyetlen sötételf, illetve drow közösség
sem lehet annyira ostoba, ahogy azt Prellyn megpróbálta beállítani Eilistraee híveiről.
- Azok, akik elfordulnak Lolthtól, végtelenül ostobák - folytatta Prellyn. - Nem csak a Pókkirálynő
haragjával kell szembenézniük, hanem a felszíni népek gyűlöletével is. A napfénytől megvakulnak, és
ismeretlen betegségek támadják meg őket. A fegyverek és a páncélok porrá omlanak, és így
védtelenné válnak. A sötételfek nem a felszínre valók. Mi Mélysötét teremtményei vagyunk. Lolth
gyermekei.
Q’arlynd engedelmesen bólogatott. Prellyn szó szerint visszamondta azt, amit a papnők a
templomban tanulnak. Amikor varázslótanoncként élt a Konzervatóriumban, a varázslók azzal
riogatták őket, hogy a felszínen a drow mágikus tárgyakból kiszáll minden erő, és használhatatlanná
válnak. Csakúgy, mint a fegyverek és a páncélok. Egyszerűen kiszáll belőlük Mélysötét különleges
energiája, ha megérintik őket a napsugarak. Ennek ellenére folyamatosan felderítőcsapatokat küldtek a
felszínre.
Q’arlynd sosem hittel el a rejtélyes betegségekről és járványokról szóló híreszteléseket. Azonnal
felismerte a hazugságot és a túlzást, amikor szembekerült vele. Egyszer találkozott egy sötételffel, aki
elég sokáig életben maradt a felszínen, de az régen volt.
Azon merengett, hogy Eilistraee vallása vajon dívik-e abban a felszíni birodalomban, ahová a
portál vezet, és Halisstra vajon engedett-e a hittérítésnek? Ha igen, akkor az megmagyarázná, hogy
miért nem tért vissza Ched Nasadba. Q’arlynd mindig is úgy vélte, hogy a nővére hite és imádata
Lolth iránt egyáltalán nem őszinte.
Megvakargatta az állát, és elmélyülten nézte a romokat.
- A romok a Ysh’nil-ház szimbólumát viselik - szándékosan említette meg a kisebb házat, amely
történetesen kellemetlen tüske volt a Teh’Kinrellz-ház szemében. - Gondolod, hogy valamelyikük
titkon Eilistraee istennőnek hódolt? - A mondat végére suttogássá halkult a hangja. - Ez nem vetne túl
jó fényt a túlélőkre, különösen, ha Jaezred Chaulssin tudomást szerezne róla.
A jó egy fejjel magasabb Prellyn fölényesen nézett le a férfira.
- Meglepően okos vagy egy hímhez képest - mondta, és lágyan megérintette Q’arlynd orra hegyét. -
Ez a nők dolga. Ne üst bele az orrod!
Q’arlynd egy pillanatra állta a nő tekintetét.
- Nem teszem - ígérte.
Prellyn leeresztette a kezét. Nekinyomta a kardja hegyét a medál puha fémrészének, és felemelte,
mint egy győzelmi trófeát.
- És ne szennyezd be a kezed a romok között! A kutatás joga a Teh’Kinrellz-házat illeti. Valami
mással foglald el magad.
Q’arlynd engedelmesen bólintott.
- Ahogy parancsolod, úrnő.
Prellyn csettintett az ujjúval, és magához hívta a lebegő korongot. Felszállt rá, és elsietett,
valószínűleg azért, hogy azonnal jelentse a Ysh’nil-ház árulását. Annyira izgatottá vált, hogy
elfelejtette megbüntetni a férfit. Q’arlynd már-már csalódottnak érezte magát.
Flinderspeld kibújt egy szikla mögül. Nézte, miként tűnik el Prellyn a szeme elől, majd a férfira
pillantott, aki lehajolt, és kipiszkálta a repedésből a kard alakú medált.
A felszínre akarsz utazni, gazdám? - kérdezte a sötételfek néma jelbeszédén.
Q’arlynd összeráncolta a homlokát.
Meglepően okos vagy egy mélységi gnómhoz képest.
 ***
Qilué figyelmesen hallgatta a Sötét Dal Lovagjának beszámolóját. Bár a varázsőrrel és az
ellenséges papnővel vívott harc három nappal korábban történt, Qilué úgy döntött, hogy személyesen
akarja meghallgatni Cavatinát. Nyugtalankodott ugyanis a nem mindennapi események miatt.
Szerencsére azóta nem történt semmi gyanús dolog. Iljrene az összes üreget átvizsgáltatta a Sargauth
folyótól délre eső barlangokban, és sehol sem találtak semmit, leszámítva a szokásos férgeket, de
azokat gyorsan elintézték. Még a Promenád védőrúnáit is ellenőrizték, és szerencsére mindet
érintetlennek találták. A Verem zárópecsétjét sem próbálták meg feltörni.
Az aranea ruháját és felszerelését bevitték a templomba, ahol alaposan megvizsgálták. Fény derült
végre arra, miként tudta kijátszani a védelmi vonalat. Egy aranygyűrűt találtak nála, három lyukkal a
felszínén. Valószínűleg három parányi drágakő lapult bennük. A mágikus vizsgálat során kiderült,
hogy nem mágikus, és emiatt azonnal ki is került az érdeklődés középpontjából, de Qilué tapasztalt
szeme felfedezett valami érdekeset. A kis „csecsebecse” valaha a leghatalmasabb varázstárgyak közé
tartozott: nem kisebb tárgy, mint egy kívánsággyűrű került a kezükbe. A harmadik lyukat, amelyben
szintén egy drágakő lehetett, még mindig haloványan érzékelhető aura lengte be.
Az aranea a gyűrű harmadik és egyben utolsó kívánságát felhasználva tudott az erős
védővarázslatokkal védett területre behatolni, valószínűleg teleportálás útján. Miután bejutott, papi
mágiájának segítségével vált érzékelhetetlenné. A varázsőrt azért hozta magával, hogy felzabálja a
védőrúnák és mágikus pajzsok és csapdák erejét. Cavatina varázslata ezért végezhetett vele. Amikor
összecsaptak, a varázsőr már telezabálta magát, és egyszerűen szétpukkant, amikor megpróbálta a
mágikus pengéket is lenyelni.
Azt nem tudták kideríteni a vizsgálatok során, hogy Selvetarm szolgája menyi ideig tartózkodhatott
a barlangokban, illetve a Promenád közelében, mielőtt Cavatina felfedezte. Ha a déli barlangok
védőrúnái nem permanensek lettek volna, akkor végigkövethették volna az aranea útját, de mivel a
rúnák megújították önmagukat, így erre nem nyílt lehetőségük.
Így hát rejtély maradt, hogy Selvetarm szolgája miért hatolt be Eilistraee felségterületére. Átnézték
a templom értékeit, de semmi sem hiányzott. Semmit sem szentségtelenítettek meg, semmit sem tettek
tönkre, a papnő látogatása mégis nagy jelentőséggel bírt, legalábbis életének utolsó szavai, és
öngyilkosságának módja mind ezt sugallták. Szándékosan elpusztította a testét, nehogy egy
nekromantavarázsló kikérdezhesse a halála után.
A varázsőr teste megmaradt ugyan, de azzal nem sokra mentek. Még a kődarab és a legszebb
drágakő között sem tudtak különbséget tenni. Csakis a mágikus tárgyak léteztek a számukra, és azok is
csak nyers, éltető energiaforrás formájában.
Qilué bízott benne, hogy talál valami fogódzót Cavatina és a papnövendék jelentésében, de sajnos
nem jutott közelebb a megoldáshoz.
Az ellenség jelenléte és észrevétlen tevékenysége felettébb nyugtalanították, ráadásul még rossz
híreket is kapott. Eilistraee egy másik ellensége is mozgolódni kezdett.
Négy éjszakával azelőtt Vhaeraun egyik orgyilkosa belopózott a Sember-tónál lévő szentélybe.
Megölt egy papnőt és két hívőt, mielőtt elfogták. Annál is különösebb az eset, mert Cormanthor drow
házainak éppen azzal kellene foglalkozniuk, hogy megvívják a harcukat Myth Drannor újonnan
visszaszerzett forrásaiért. Az Álarcos Úr papjai vajon miért akkor fordulnak Eilistraee szentélye
ellen, amikor éppen az egyik legnagyobb riválisukkal vívnak ádáz csatát? Qilué tanácstalan volt. Nem
találta a válaszokat. Csak remélhette, hogy Iljrene kéme kiderít valamit.
Ha mindez még nem lett volna elég, más dolgok is nyugtalanították. Északon, ahol három évvel
korábban eltemettek egy gonoszt, úgy tűnt, újra a felszínre került. A vad mágia esztendejében, amikor
Kiaransalee követői elfoglalták Maerimydrát, szörnyű lyukat ütöttek a szöveten. A vész továbbterjedt
a városból, és elérte a felszínt is, mielőtt megfékezték volna. A Völgyben még mindig maradtak foltok,
ahol ilyen szennyezett mágia tombolt. Bár a pusztításért felelős papnőkkel végeztek, olyan hírek
kaptak szárnyra, hogy mégis maradt egy túlélő: egy nagyhatalmú boszorkány. Eilistraee papnői hozták
a hírt - akik ellátogattak északra, hogy segítsék az ottani sötételfeket -, mely szerint felbukkant egy
szipirtyó, akit élőhalottak kísérnek, és aki egyetlen fülsiketítő sikollyal képes tucatnyi drow-t
megölni. A halottak pedig nem nyugodhatnak békében, egytől egyig csatlakoznak a szipirtyó élőhalott
seregéhez. A hírek nyilván túloznak, de azért jó lesz odafigyelni, gondolta Qilué. Ha újabb rezdülést
érez a szöveten, cselekednie kell.
A messzi délről is rossz hírek érkeztek: Ghaunadaur kultusza új erőre kapott, és egyre
merészebbek. Már nem elégednek meg azzal, hogy egymást gyilkolják, fel-feltörnek a felszínre,
méghozzá Eilistraee templomai közelében, Shaarban és a Chondal-erdőben. Valami arra késztette
őket, hogy hagyjanak fel az örökös belső viszállyal, és fogjanak össze. Qilué elmondott egy imát azért,
nehogy Ghaunadaur egy új avatárja keljen életre. Ha ez megtörténne, egy csapatot kellene délre
vezetnie, hogy visszakergessék - márpedig ha csapatot kellene délre küldenie, akkor a Promenád
védelme vészesen meggyengülne.
Úgy tűnt, hogy Eilistraee ellenségei közül egyedül Lolth tétlenkedik. A Pókkirálynő hívei már jó
ideje nem mutatkoztak. Ez persze már önmagában is mindig gyanús. Lolth a szokásához híven talán
csendben figyel, és a legmegfelelőbb alkalmat várja, miközben a többiek szépen behálózzák
Eilistraee híveit.
A Sötét Dal Lovagja befejezte a jelentést, és várta Qilué válaszát.
- Gyere velem! - mondta.
Csak nemrég tértek vissza egy felderítő útról. Elmentek, hogy még egyszer körülnézzenek abban a
barlangban, ahol az aranea felbukkant. A Promenád mellett elhaladó folyó déli partján álltak, egy új
építésű, magas ívű híd lábánál. Az eredeti híd száz éve omlott össze, és hullott bele a folyóba. Qilué
még emlékezett rá, hogy milyen volt. Ő maga is harcolt rajta, amikor a társai oldalán legyőzte
Ghaunadaur avatárját. A nyálka szétrepesztette a köveket. Ch’arla, Qilué gyerekkori barátja éneklő
karddal a kezében halt meg, pontosan ott, ahol most álltak. A tragédia mélységesen lesújtotta Qiluét,
de nem kellett szomorkodnia, elvégre a barátnője lelke Eilistraee mellett táncolt. A fájdalmat
hátrahagyta az élőkre.
Qilué büszkén lépdelt végig az újjáépített hídon. Végre beérett a két évtizednyi munka gyümölcse.
A Promenád a nyugalom és a szépség oázisává vált. kiszakadva Mélysötét rideg világából. Ahol
egykoron csak őrület és elkeseredés uralkodott, ott most teljes értékű népek éltek Eilistraee szárnyai
alatt. Akárhányszor csak ellátogatott a Promenádba, mindig megsajdult a szíve, és könnyek szöktek a
szemébe. Mégsem lett hiábavaló a több évszázada meghozott sok-sok áldozat.
A híd alatt hívek serénykedtek. Finom szövésű hálóval fogták ki az alig ujjnyi hosszúságú, csillogó,
fehér színű halakat. Mások kosárral a hátukon járták a partot, és gyíktojásokat, valamint gombát
gyűjtöttek a repedésekből. A legtöbbjük természetesen sötételf volt, jórészt Mélysötét drow
városaiból, de sokukat a Koponyák Városából mentettek meg, ahol rabszolgaként tartották őket:
felszíni elfeket, törpéket, embereket - még félszerzeteket is -, akik egytől egyik elfogadták az új
istennő tanait. Az egyikük, egy izmos, kócos féldrow, akinek hatalmas, kiugró agyarai elárulták ork
származását, abbahagyta a munkát, és Eilistraee kézjelével üdvözölte Qiluét és Cavatinát, amint
elhaladtak fölötte: összeérintette mindkét mutató- és hüvelykujját, teliholdat formázva.
Qilué felismerte Jub arcát. Biccentett felé, és elrebegett érte egy imát. A férfi hosszan nézte a
papnőt, áhítattal telve. Qilué elmosolyodott. Még a legvalószínűtlenebb alakok is menedéket
találhattak a templomban.
A Promenád öt barlangból állt, amelyek valaha a Sargauth enklávéhoz tartoztak, és a bukott
Netheril előőrseként szolgáltak. Az ősi, belső épületeket újra birtokba vették. Az egyik barlangban
éltek a papnők, egy másikban a közönséges hívek, egy harmadik raktárként szolgált, és ott szálltak
meg a Dal Védelmezői, a Promenádot védő katonák. A negyedik barlangban, amelyben valaha egy
gonosz istent imádtak, gyógyítótermet rendeztek be.
Az ötödik barlang lett a legszentebb: a Dalok Barlangja. Még a hátuk mögött zúgó folyó robaján
keresztül is hallani lehetett az onnan kiszűrődő éneket - Eilistraee papnői sosem hagyták abba a
zsoltárokat, mióta húsz éve, a hárfa esztendejében felépítették a templomot.
Qilué szóval tartotta a Sötét Dal Lovagját, miközben a Dalok Barlangja felé haladtak a kanyargós
folyosókon.
- Cavatina, te ismered a Velar-erdőt, igaz?
Cavatina bólintott.
- Az anyám ott született. Gyakran jártam ott.
- Szeretném, ha odautaznál.
Cavatina orrlyuka kitágult.
- Qilué úrnő, ha az aranea miatt, akkor...
- Nem erről van szó.
- Tudom, hogy éberebbnek kellett volna lennem. Ha óvatosabb vagyok, talán már elsőre is
észrevettem volna, amikor átkeltem a barlangon.
- Ami történt, megtörtént. Jól táncoltál. Megnyerted a harcot. Csak azt sajnálom, hogy...
Qilué nem fejezte be a mondatot. Semmi értelme nem lett volna megfeddni a lovagot. Cavatinát
gyilkolásra képezték ki, így nem is várhatták el tőle jogosan, hogy foglyokat ejtsen.
- Te élvezed a vadászatot - állapította meg Qilué.
Cavatina tétovázott.
- Ugyanolyan alázatosan szolgálom a Promenádot, mint bármelyik másik papnő.
- Ebben biztos vagyok.
- Sokakkal ellentétben én nem tartom többre magam annál, mint ami vagyok.
- Nem erre gondoltam.
- Pontosan követtem Iljrene harci szabályait. Amikor Thaleste mozgást látott a fejünk felett...
 Qilué szigorú pillantást vetett rá, és beléfojtotta a szót. Cavatina önérzetének nyilvánvalóan sokat
ártott, hogy a papnövendék, akit rá bíztak, majdnem meghalt. A Sötét Dal Lovagjai nem nagyon tűrték
el a hibát - sem a sajátjukat, sem másokét.
Qilué megvárta, amíg Cavatina lenyugszik, majd folytatta.
- Az elmúlt hónapokban különös teremtményt láttak a Velar-erdőben. Alapvetően drow nőre
hasonlít, de nagyobb és erősebb. A Jaelre-ház tagjaira vadászik. A legutóbbi támadását túlélte egy
drow, aki eljutott az egyik szentélyünkig, és ott gyógyításért könyörgött. Azt mesélte, hogy a támadó
bőre kemény, mint az obszidián, egyetlen penge sem tudja megsebezni, és nyolc apró láb ered a
testéből, a karja alatt, mintha kitüremkedtek volna a bordái.
Cavatina úgy emelte fel a fejét, mint a vadászó kutya az orrát, amikor szagot fog.
- Egy új drider? - kérdezte. - Vagy... egy démon?
- Senki sem tudja. Csak annyit tudunk, hogy a túlélő felhívta a figyelmet a szentélyünkre. Követte
őt, de elmenekült, mielőtt a papnők elfoghatták volna. Attól félek, hogy legközelebb minket támad
majd meg. Ezért küldelek el téged a Velar-erdőbe. Meg kell szüntetned ezt a fenyegetést.
Cavatina csillogó szemmel bólintott.
- Lolth keze is benne van a dologban?
Qilué tétovázott.
- Nehéz megmondani, de bármi is az a lény, mérgező a harapása, és képes hálót szőni. A túlélő
elmondása szerint az áldozatait begubózza, és fellógatja őket a fák ágaira. Mind meghalnak - Qilué
tekintete megkeményedett. - Mind ártatlan áldozatok, akiket megfürdethettünk volna Eilistraee
fényében. A lelkük viszont most már elveszett.
- Talán békére lelnek - suttogta Cavatina.
Mindketten néma csendben álltak egy pillanatig. Cavatina szólalt meg elsőként.
- Úrnő, elveszítettem a kardomat, a Démonölőt. A varázsőr kiszipolyozta az erejét.
Qilué megcsóválta a fejét. A távolba révedt a tekintete, és amikor megszólalt, mintha magában
beszélt volna.
- Fegyvermester, egy kardot, ha kérhetem - mondta. Szinte azonnal megjelent egy éneklő kard a
levegőben. Qilué megfogta a markolatát, majd átnyújtotta a fegyvert Cavatinának. - Használd ezt!
Cavatina szeme kikerekedett. Hátrébb lépett, és néhányszor a levegőbe suhintott a fegyverrel. A
csapások közben többször is fogást váltott: hol egy kézzel, hol kettővel tartotta. A dallam szent
hangként áramlott ki belőle. A penge haloványan izzott, holdtűzcsíkot húzva maga után a levegőben.
Qilué elismerően, sőt irigykedve nézte Cavatina harci képességeit.
- Már csak huszonöt maradt ezekből a kardokból. Vigyázz rá, és használd a lehető
legmegfelelőbben!
Cavatina fejet hajtott.
- Megőrzőm, úrnő.
- Ha valóban egy démonnal kerülsz szembe, akkor védelmet nyújt az alattomos mentális támadások
ellen. Képes visszaverni gonosz és veszedelmes dalokat és sikolyokat, például a hárpiák énekét,
valamint elbájolni alacsonyabb rendű teremtményeket.
- Nagy erejű fegyver - lehelte Cavatina, majd Qilué szemébe nézett. - Azt hittem, az éneklő kardok
sosem kerülhetnek ki a Promenádból.
Qilué ajka résnyire keskenyedett, a vonásai megkeményedtek.
- A jóslataim szerint az elkövetkező vadászat roppant nagy jelentőséggel bír - a pengére mutatott. -
Szükség lesz arra a kardra.
Cavatina ismét illedelmesen bólintott.
- Remélem, méltó leszek a használatára.
- Biztos vagyok benne - mosolygott Qilué. - Most, hogy már van fegyvered, készülj fel az útra.
Gyere velem!
Beléptek a Dalok Barlangjába. Minden épületet eltávolítottak belőle, hogy visszaállítsák az eredeti
állapotát. Eilistraee holdtüze világította meg a csarnokot. Qilué szobra látszódott a háttérben. A
védelmezők ragaszkodtak hozzá, hogy szobrot emeljenek neki, és a Ghaunadaur vermébe vezető titkos
lépcsőre helyezzék. A mennyezeten változó árnyalatú fényhullámok villództak: hol kékesfehér, hol
zöld, hol holdfényű, hol pedig ezüstszínű.
Három papnő énekelt a csarnokban, tökéletes összhangban és harmóniában. Ketten sötételfek
voltak, de a harmadik felszíni elfnek tűnt. A bőre különösen haloványnak tetszett a feje felett villódzó
holdfényben. Mind a hárman mezítelenek voltak, természetesen, leszámítva a nyakukban függő
mithril-láncot. Egy-egy kőhasábon ültek, és kardot tartottak a fejük fölé, melyek hegye egyenesen a
holdra mutatott. A pengéket szinte érzékelhetetlenül lassan mozgatták, a hold járásának megfelelően.
Addig kellett megtartaniuk azt a testhelyzetet, amíg nem érkezett valaki, aki leváltja őket. Általában
csak egy-egy papnő énekelt, de az esti ének szertartásának idején többtucatnyian is összegyűltek, és
együtt énekelték a szent himnuszt.
Qilué maga is énekelt, miközben átvágtak a termen.
- Mássz elő a sötétségből, lépj ki a fényre...
Mindig is ezt a sort szerette a legjobban.
Ő maga több száz éve mászott elő a sötétségből. Már alig emlékezett arra a kisvárosra Mélysötét
rengetegében, ahol született. Hosszú és nehéz küzdelem eredményeként sikerült újra feléleszteni
Eilistraee hitét, de végül megérte. A mellette lépdelő ifjú, a Sötét Dal Lovagja volt rá az egyik
legjobb példa. Cavatina negyedik generációs Eilistraee-hívőként született, már a felszínen. Egész
életében a Tánc Úrnőjét szolgálta. A sötételfek lassan kezdték visszanyerni mindazokat a jogaikat,
amelyek alapvetően megillették őket.
Befordultak egy oldalsó folyosóra, amely egy tavacskához vezetett. Egy védelmező állt őrt mellette
folyamatosan, éjjel-nappal, noha nem valószínű, hogy az ellenség azon keresztül közeledne.
- Működik a portál? - kérdezte Qilué?
A papnő bólintott. Egy pontra mutatott a víz felszínén. Egy körre, amely a telihold körvonalát
mintázta.
- Azt akarom, hogy azonnal utazz el a Velar-erdőbe a Holdforráson keresztül! - mondta Qilué
Cavatinának. - Ne kapkodj! Derítsd ki körültekintően, hogy mi folyik ott. Légy alapos és megfontolt,
és kérd Eilistraee segítségét! Védelmezd meg a cormanthori szentélyünket, bármi áron!
Cavatina szeme felragyogott izgalmában. Végre igazi kalandra indulhatott. Qilué boldogan engedte
el, hisz tudta, hogy az unalmas föld alatti járőrözések szép lassan felőrlik a harcos-papnőt. Cavatina
búcsúzásképpen tisztelgett az éneklő karddal.
- Megvédelmezem őket a pengém erejével - ígérte. Egy pillanatra tétovázott, majd folytatta. - Más
feladatom is lesz, úrnő?
- Csak egyvalami - mosolygott Qilué. - Ha van nálad olyasmi, aminek árthat a víz, jobb, ha
itthagyod.
***
Q’arlynd összerezzent, amikor az általa megidézett mágikus szem áthaladt a portálon. Már kétszer
elvégezte ezt a kísérletet. A felszíni világot tanulmányozta, de még a haloványabb égitest, a hold
fényét is túlságosan vakítónak találta. Beletelt egy kis időbe, amíg hozzászokott a fényviszonyokhoz,
és felismerte, hogy mit is lát: sápadt sziklafalakat, homokkal belepett padlót, és fehéren pettyezett
égboltot - szóval ezek a csillagok, gondolta. A fénypontok a Ched Nasad épületeit díszítő
tündefényekre emlékeztették, de korántsem találta annyira szépnek őket.
A portál egy falból nyílt, egy romos épületre, amelynek hiányzott a teteje. Egy másik boltíves ajtót
is látott, amely egy kockakövekkel kirakott utcára vezetett. A boltív magasságából ítélve emberek,
vagy talán felszíni elfek emelhették az épületet. A falat díszítő freskók talán többet is elárulhattak
volna a készítőikről, de már annyira tönkrementek, hogy csak kivehetetlen foltokat lehetett látni rajtuk.
Q’arlynd kiirányította a szemet az utcára. Senkit sem látott a közelben.
A varázslat hatóideje lejárt, és a látása megmerevedett. Elfordult a portáltól, és Flinderspeldre
nézett, aki hason feküdt mellette, egy hasadékban, a törmelékek között. Azzal a kesztyűvel babrált,
amit Q’arlynd kényszerített rá. A sötételf lehajolt, és otrombán megütögette a feje búbját.
- A gnómoké az elsőbbség - mondta, és a portálra bökött a hüvelykujjával.
- Hová vezet? - kérdezte Flinderspeld.
Q’arlynd a varázsgyűrűjén keresztül feltárta előtte azt, amit látott. A mélységi gnóm a lehetőségeket
mérlegelte. Ha a portál egy idegen világba vezet, akkor talán megszabadulhat annak az átkozott
gyűrűnek a hatalmától.
- Menj csak át rajta, és akkor megtudhatod, hogy igazad van-e - emelte fel a hangját Q’arlynd,
miközben némán nevetett a gnómon.
Flinderspeld habozott, de be kellett látnia, ha ellenáll, akkor erőszakkal dobják át azon a portálon.
Leszegett fejjel, morogva lépett át a mágikus kapun. Előbb a feje, majd a válla, majd az egész
felsőteste eltűnt szem elől. A lába még látszott, de olyan hirtelen tűnt el, mintha a túloldalról valaki
lerántotta volna.
Q’arlynd ettől megtorpant, majd rájött, hogy mi történhetett. A portál alja a túloldalon jóval
alacsonyabban helyezkedett el, mint a teteje az ő oldalán. Flinderspeld egyszerűen csak leesett.
Erősen összpontosított a gyűrűre, de nem érzékelte a mélységi gnóm gondolatait. Nem lepődött meg,
elvégre a gyűrűk hatótávolsága véges, márpedig a portál több száz kilométerrel arrébbra nyílott.
Megidézett egy újabb mágikus szemet, és átküldte a portálon. A gnóm a kapu mellett ácsorgott, és
sajgó állát vakargatta. Valószínűleg esés közben sértette fel.
Nem tűnt veszélyesnek az utazás, Q’arlynd ennek ellenére mágikus védőburkot bocsátott magára,
csak a biztonság kedvéért. Nagy levegőt vett, és átlépett a mágikus kapun. Rövid ideig tartó, szédítő
forgást érzett, majd megjelent a mélységi gnóm mellett. Flinderspeld szemmel láthatóan fázott, noha
köpenyt viselt.
Q’arlyndnek elsőként a levegő nagymértékű szárazsága tűnt fel. Nem volt ugyan hidegebb, mint
Mélysötétben, de a levegő, amit belélegzett, elnehezült a portól és a homoktól. Körbefordult, majd
felnézett a tető nélküli mennyezetre. A Ched Nasad-ban hallható folyamatos vízcsobogáshoz képest
odafent szokatlanul nagy csend honolt. Még a gnóm lélegzését is hallotta.
- Hol vagyunk? - kérdezte a gnóm suttogva.
Egy árnyék cikázott végig a szobán, mintha valaki vagy valami átugrott volna a nyitott mennyezet
felett, egyik oldalról a másikra. Q’arlynd egy lovaglógyík nagyságú állatot látott, de pikkelyek helyett
aranyló szőr borította a testét. A felsőteste aranybőrű emberre hasonlított, az alsóteste azonban egy
állaté volt, hosszú farokkal.
Úgy tűnt, nem vette észre őket. Q’arlynd felemelte a kezét, és varázslásra készült, de ekkor a
teremtmény izmai ismét megfeszültek, és tovaszökkent.
Mi lehetett ez? - kérdezte Q’arlynd jelbeszéddel.
A mélységi gnómtól azonban hiába számított értelmes válaszra. Még csak hasonlót sem látott soha
életében. Némán megvonta a vállát, és megcsóválta a fejét.
Q’arlynd élénken fülelt, de nem hallotta a teremtményt. Elővigyázatosságból azért láthatatlanná
változott, és a gnómot is elrejtette szem elől.
Flinderspeld megfogta ura köpenyének szélét, és úgy indultak felfedezőútra. Az utcára nyíló boltív
felé lépdeltek.
Mielőtt azonban odaérhettek volna, egy drow jelent meg az ajtóban. Jellegzetes, hosszú, fehér haj
keretezte az arcát. Piwafwit és gyíkbőrkesztyűt viselt, akárcsak Q’arlynd. A szeme azonban nem
vörösen izzott, hanem halovány kék színben játszott.
- Gyorsan - suttogta nemes drow nyelven, Ched Nasad jellegzetes akcentusában. - Gyorsan, mielőtt
visszatér a szörnyeteg. Kövessetek.
Q’arlynd azonnal gyanakodni kezdett. Miért nem a jelbeszédet használja, ha attól tart, hogy ellenség
lapul a közelben? És ha átlát a láthatatlanság varázslaton, akkor miért bámul a portálra?
Flinderspeld adta meg a kérdésekre a feleletet. Ő nem egy drow-t, hanem egy mélységi gnómot
látott, aki a saját anyanyelvén szólt hozzá. Szóval az idegen csak egy illúzió.
Ez persze még nem jelenti azt, hogy az illúzió egy ellenség műve. Lehet, hogy az egész csak
elővigyázatosság.
Q’arlynd elővette a zsebéből az egyik apró kardot, amelyet a halott papnőtől vett el, és
Flinderspeld kezébe nyomta. Ezután láthatóvá tette a gnómot, és ellépett mellőle.
Az illúzió azonnal a gnóm felé fordult - szóval a varázsló figyeli a portált -, és megismételte a
mondandóját.
Q’arlynd megparancsolta a gnómnak, hogy emelje fel a medált. Az illúzió majdnem táncra perdült,
amikor megpillantotta.
Q’arlynd lebegve a levegőbe emelkedett, miközben arra kényszeríttette a gnómot, hogy induljon el
az illúzió felé. Amikor Q’arlynd már elég magasra emelkedett, körülnézett, és fel is fedezte a szőrös
lényt. Valamivel feljebb várakozott, egy sötét sikátorban. Q’arlynd arra kényszeríttette a gnómot, hogy
kövesse az illúziót a lesben álló szörny felé. A lény izgatottan csóválta a farkát, és kieresztette éles
karmait.
Szóval mégiscsak ellenség, vélte Q’arlynd, aki azonban hasznos válaszokkal szolgálhat ezt az
idegen világot illetően.
Elmondott egy varázslatot. A kövek mély sárrá változtak a teremtmény mancsai alatt.
Természetesen belesüppedt, de nem tudott kiugrani belőle, mert a következő pillanatban a sár ismét
kővé szilárdult. A teremtmény rémülten próbált kiszabadulni, de miután nem sikerült, dühösen
felbőgött.
A drow illúzió eltűnt. Q’arlynd is eleresztette a gnómot. Elvégezte a feladatát, és nem akarta, hogy
esetleg belesétáljon egy újabb csapdába.
Flinderspeld azonban ahelyett, hogy visszarohant volna a portálhoz, összeesett, és az apró kard
kiesett a kezéből.
Q’arlynd kitapogatta az elméjét. Még élt. A gondolatai zavartak voltak ugyan, álomszerűek, de
életben maradt.
A szőrös lény ismét felbőgött, és azonnal válasz érkezett rá a romváros másik végéből. A társát
hívta.
Q’arlynd azonnal leereszkedett a földre. Láthatatlan maradt, úgy rohant a gnóm felé.
De nem csak ő. Egy drow lépett ki az egyik ajtó mögül - egy láncinges, nadrágot viselő nő, derékig
érő hajjal -, és ő is Flinderspeld irányába rohant. Egy lélegzetvételnyivel előbb ért oda, és rátette a
tenyerét a gnóm mellkasára.
- Menedék! - kiáltotta.
Mindketten azonnal eltűntek szem elől.
Q’arlynd csúszva állt meg a homokkal borított utcakövön. Fennhangon szitkozódott az orra alatt.
Eltűnt az egyetlen szolgája. Mielőtt azonban még sokat sajnálkozhatott volna a veszteség felett,
viszkető bizsergést érzett az elméjében.
Tudom, hogy ott vagy valahol. Szabadíts ki! Segíthetek neked.
Q’arlynd a csapdába esett különös lényre nézett. Könyörgőn kitárta a karját, és az utcán kavargó,
lassan leülepedő port nézte.
Q’arlynd felkacagott. A teremtmény könyörgése talán célt ért volna, ha nem egy gyanakvó és
bizalmatlan sötételffel találkozik. Ő azonban előhúzta a varázspálcáját, majd kimondta a megfelelő
varázsszót. Szaggatott szélű jéglabdák röppentek ki belőle. Átcikáztak az utcán, és egyenesen a
teremtmény mellkasába csapódtak. A lény azonnal összeesett. Vagy meghalt, vagy csak elveszítette az
eszméletét. Mivel a lába még mindig a kő fogságában sínylődött, az egyik bokája hangos reccsenéssel
eltört, amikor a teste oldalra billent.
Q’arlynd láthatóvá vált a támadás következtében. Érezte, hogy valaki figyeli. Megfordult, és egy
másik drow nőt pillantott meg az utcán. Őt nézte. Ő is láncinget viselt, és kardot tartott a kezében. Az
ő haja fehérebbnek látszott, és copfba fonta a tarkójánál. Egy apró kard lógott a nyakában, Eilistraee
szimbóluma. A letaglózott teremtményre nézett, majd elégedetten bólintott, és előrelépett.
- Szép munka! A lamia nehéz ellenfél.
Q’arlynd leeresztette a varázspálcát, de nem tette el. Elmotyogta egy egyszerű kis trükk
varázsszavait, melynek hatására a földön heverő parányi kard, amely Flinderspeld kezéből esett ki, a
tenyerébe röppent. Színpadiasan maga elé tartotta, és meghajolt. Amikor felegyenesedett, örömmel
tapasztalta, hogy a nő ellazult, és megnyugodott.
- Hová vitte a másik nő a mélységi gnómot? - kérdezte.
- A barátod biztonságban van. Rowaan a gondját viseli.
Q’arlynd legszívesebben felkacagott volna. Még hogy a barátja! Bárki, akinek csak egy cseppnyi
esze is van, azonnal észreveszi, hogy a gnóm a szolgája.
A papnő tovább közeledett Q’arlynd felé, és közben végig az arcát fürkészte. A férfi némán
felsóhajtott. Hiába tört el az orra, még mindig nagy hatással volt a nőkre. Ez a papnő azonban nem e
miatt tanulmányozta az arcát.
- Melyik házhoz tartozol?
Q’arlynd majdnem rávágott egy hazugságot, annyira a vérébe ivódott, de végül nem tette.
- A Melarn-házhoz.
A papnő szeme kikerekedett.
Q’arlynd szívverése felgyorsult. Úgy döntött, hogy kockázatot vállal, amit alapvetően sosem tenne.
- Ismered a nővéremet - inkább mondta, mintsem kérdezte. - Halisstra Melarn.
A papnő bólintott.
- Ismertem.
- Ismerted? Tehát...
Újabb ordítás hallatszott valahonnan a városból. A másik szőrös teremtmény. Vagy talán egy
harmadik.
- Mennünk kell - mondta a papnő, és a férfi mellkasa elé emelte a tenyerét. - Beleegyezel?
Q’arlynd a nő szemébe nézett, majd lesütötte a tekintetét, és bólintott.
- Igen, vigyél magaddal.
A papnő felvonta a szemöldökét, majd felnevetett. Valódi, őszinte nevetés volt, nem lappangott
benne csalfa ármány és kegyetlen kéj, mint amihez Mélysötétben hozzászokott.
- Sokat kell még tanulnod, esdeklő - mondta. - Itt nem így működnek a dolgok.
Megérintette Q’arlynd mellkasát, kimondott egy hatalomszót, és a romváros eltűnt a szemük elől.
 NEGYEDIK FEJEZET

Q’arlynd körülnézett azon az idegen helyen, ahová a papnő vitte. Egy sík, sziklás területen álltak.
Olyan tágas, hatalmas, végtelen tér vette körül őket, amelyhez fogható barlangot még soha életében
nem látott. Felpillantott a fekete, világos foltokkal pettyezett mennyezetre - az égboltra.
- Hol vagyunk? - kérdezte.
- Ez a Magasláp - felelte a papnő.
A másik, korábban látott papnő Flinderspeld mellett térdelt, és próbálta életre kelteni. A gnóm
felnyögött, majd szédelegve, zavarodottan felállt, a papnő segítségével.
Q’arlynd árgus szemmel vizslatta a gnómot, hogy ellenőrizze, nincs-e semmi baja. Miután
megbizonyosodott róla, ismét a papnőkre figyelt.
Nagyon hasonlítottak egymásra. Mindketten vonzóan karcsúak voltak, izmos testtel és vörös
szemmel. A fény könnyedségével lépdeltek, mintha csak táncoltak volna. Ugyanúgy öltözködtek, és
hasonló mozdulatokat és gesztusokat használtak. Az egyetlen különbséget a hajukban látta. Az, aki őt
teleportálta arra a különös helyre idősebb volt, hófehér hajjal, míg a másik, akit Rowaannak hívtak,
fiatalabbnak látszott, sárgás pásztákkal a hajában.
Mindketten gyűrűt viseltek a jobb kezük mutatóujján: egy platinakarikát. Egy egyszerű varázslattal
felmérte, hogy mindkettő mágikus. Vajon az övéhez hasonló úr-szolga gyűrűk? Rowaan ugyan
engedelmeskedett az idősebb nőnek, ő mégsem uralkodott fölötte.
- Úrnő - mondta, és meghajolt az idősebb papnő előtt.
- Csak úrhölgy - kérte az idősebbik papnő. - Nem vagyok úrnő.
Q’arlynd mélyen meghajolt.
- Úrhölgy - helyesbített.
- A nevem Leliana.
- Leliana - mormolta kötelességtudóan Q’arlynd.
Új hangszín jelent meg Leliana hangjában.
- Szeretném, ha a szemembe néznél, rendben? Ahogy korábban már mondtam, itt másként mennek a
dolgok. Nem kell meghunyászkodnod csak azért, mert férfi vagy.
Q’arlynd kihúzta magát.
- Ahogy... - majdnem kimondta, „ahogy parancsolod”, de az utolsó pillanatban megváltoztatta a
szavait -, óhajtod - elmosolyodott. - Régi beidegződés... - mondta, majd megvonta a vállát. Ismét
elkomorult az arca. - Azt mondtad, hogy ismerted a nővéremet, Halisstrát. Ismerted - ismételte meg.
Felkészült a legrosszabbra. - Halott?
Rowaan szeme kikerekedett.
- Ő Halisstra öccse?
Q’arlynd felfigyelt a hanghordozására. Úgy tűnt, hogy Halisstra magas elismertségre tett szert a
felszínen.
 Leliana félrenézett. Alaposan megválogatta a szavait.
- Van még némi remény rá, hogy életben van.
- De nem hiszed - fejezte be helyette Q’arlynd.
- Nem.
- Mindig van remény - jegyezte meg Rowaan. - Halovány ugyan, mint a lenyugvó hold fénye, de... -
elcsuklott a hangja.
Leliana nem szólt többet.
- Mi történt vele? - kérdezte Q’arlynd.
- Hát nem tudod?
Leliana csodálkozva nézett rá. Biztosan úgy vélte, hogy a papnő, akitől a kard alakú medált kapta,
már válaszolt ezekre a kérdésekre.
Q’arlynd megvonta a vállát, és csak ennyit mondott.
- A dolgok... a fejük tetejére álltak Ched Nasadban. Nem sok időnk van beszélgetésre.
Flinderspeld szerencsére nyugton maradt. Jó „nevelést” kapott. Gazdája szokatlan megjegyzéseit
általában rezzenéstelen arccal fogadta.
Q’arlynd próbált olyan szomorúnak látszani, amennyire csak tudott.
- Már három éve nem láttam Halisstrát. Akkor tűnt el, amikor elesett a városunk, Lolth csendje
idején. Egész idő alatt azt kutattam, hogy a nővérem életben van-e még vagy sem...
Leliana arckifejezése meglágyult.
- Mondjátok el, hogy mi történt vele! - kérte a két papnőt. - Semmit se hallgassatok el! Mondjatok
el mindent!
A papnők megtették.
Úgy tűnt, Halisstra valóban áttért Eilistraee hitére. Sőt mi több, igen nagy hírnévre tett szert.
Röviddel azután, hogy befejeződött a „megtisztulása”, ahogyan a papnők hívják, szent küldetésre
indult, hogy visszaszerezze Eilistraee egyik szent ereklyéjét - egy kardot, amelyet úgy neveznek, a
Sarlópenge. A karddal a kezében belépett Abyssba, Lolth csendje idején két másik papnővel az
oldalán, azért – Q’arlynd önkéntelenül összerezzent -, hogy megöljék a Démonháló Királynőjét a
karddal.
Micsoda önteltség! Hogy ölhetne meg egy halandó egy Istent! Leliana és Rowaan biztosították róla,
nemcsak hogy nem lehetetlen, de majdnem sikerült is! Halisstrát azonban az utolsó pillanatban
megölte Lolth egyik hű szolgája. Lolth csendje röviddel ezután véget ért. Halisstra elbukott.
Az elbeszélésből Q’arlynd azonnal felismerte a nővére gyilkosát.
- Danifae! - mondta ki fennhangon.
Leliana elhallgatott.
- Ismered?
A férfi bólintott.
- Ő volt a nővérem hadifoglya. Mindaz, amit elmondtatok, egy cseppet sem lep meg. Danifae
mindig is... álnok volt.
Enyhén fogalmazott. Egy sötételf mindig árulásra számít egy másik sötételftől, különösen egy
fogolytól. Danifae azonban új jelentéssel ruházta fel azt a szót. Nála álnokabb, hízelgőbb árulót nem
ismert. Danifae kíméletlen kegyetlenséggel használta ki kivételes szépségét és karizmáját. Q’arlynd
éveken keresztül elnézte a lány szemében felizzó gyűlöletet, akárhányszor csak a nővére hátat fordított
neki, ennek ellenére sikerült meggyőznie Halisstrát a barátságáról. Danifae egész idő alatt azon
mesterkedett a Melarn-ház férfi és női tagjai között, hogy rávegye valamelyiküket Halisstra
megölésére. Még őt magát is megkörnyékezte a bájaival, és azt kérte, hogy szüntesse meg a mágikus
köteléket, amely Halisstrához láncolta. Mindennap úgy kelt fel, hogy talán aznap megölheti Halisstrát.
Q’arlynd megcsóválta a fejét. Drisinil Melarn összes gyermeke közül ő döfött volna tőrt utoljára
Halisstra hátába. Nem azért, mert érdekelte a sorsa, hanem azért, amit tett.
Már-már az orrához érintette az ujját, hogy így leplezze kikívánkozó mosolyát. Gyerekként
megsérült lovaglás közben. Leesett egy lovaglógyík hátáról, és rázuhant az utca kemény kövére. Nem
esett nagyot, de minden olyan gyorsan történt, hogy nem maradt ideje reagálni. Arcra érkezett, és
eltört az orra. Akkor még csak egy varázslótanonc volt, egy haszontalan hím, aki nem érdemes arra,
hogy meggyógyítsák, legalábbis a Melarn-ház matrónája szerint. Halisstra azonban meggyógyította.
Persze titokban tette, nehogy bárki is észrevegye, így orra ferdesége és a monoklija megmaradt.
Q’arlynd ezután nap mint nap arra számított, hogy a nővére kér tőle valamit viszonzásként. Lélekben
felkészült rá, hogy örök életére a papnő szolgája marad, de Halisstra nem kért tőle semmit.
Később döbbent csak rá, hogy sajnálatból gyógyította meg, és még valami másért. Szeretetből.
Drow testvérek között olyan ritka tulajdonság volt ez, mint a pók, amelyik nem csíp.
Felkavaró felfedezés volt ez a számára. Q’arlynd korábban el sem tudta képzelni, hogy egy drow
nő gyengéd lehet, különös, ha Lolth híve.
Attól a naptól kezdve Q’arlynd mindent megtett azért, hogy Halisstra elég ideig éljen ahhoz, hogy ő
lehessen a Melarn-ház következő matrónája. Bemutatta őt egy bárdnak, aki megtanította neki a
bae’qeshel mágiát, és sorban eltette láb alól a riválisait. Gondos tervezgetésének hála elrendezte,
hogy valóban Halisstra lehessen a következő matróna, ő pedig a ház varázslója, a trónt biztosító
hatalom.
De ekkor bekövetkezett Lolth csendje, és minden odaveszett. A város szó szerint összeomlott.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy összpontosítania kellett arra, hogy a két papnőre figyeljen.
- Ti kerten kísértétek el őt az Abyssba? - kérdezte. - Láttátok a halálát?
Leliana megcsóválta a fejét.
- Feliane és Uluyara kísérték el őt. Mindketten meghaltak az úton. Én láttam a nővéred halálát. Én
segédkeztem Qilué nemeshölgy távolbalátás során. A válla fölött láttam, hogy mi történik.
Q’arlynd minden nevet és rangot megjegyzett. Qilué nemeshölgy valószínűleg egy főpap, ha képes
belátni Abyss mélyébe.
- Meséld el Halisstra halálát! - kérte Q’arlynd.
Leliana fojtott hangon mondta el, azt, amit látott, mintha meg akarta volna óvni a férfit. Halisstra
végül is egy fejre mért ütéstől halt meg - Danifae sújtott le rá a csatacsillagával. Szinte lehetetlen,
hogy életben maradt.
 Hacsak...
A papnő tétovázását látva, Q’arlynd tovább noszogatta őt. Leliana elmondta, hogy a főpap, Qilué
még megpróbálta feléleszteni őt, de az utolsó pillanatban megszakadt a távolbalátó varázslat. Ezután
Qilué kapcsolatba lépett az istennővel, de senkit sem avatott be abba, hogy miről beszélgettek.
Csupán egyvalamit árult el: az istennő jelen időben beszélt Halisstráról, mintha még mindig élt volna.
Q’arlynd rezzenéstelen arccal hallgatta végig. Nem akarta elárulni az érzelmeit. Túl gyakorlatiasan
gondolkodott ahhoz, hogy bízzon az utolsó pillanatban megkísérelt felélesztésben. De ha sikerült is a
felélesztés, akkor sem valószínű, hogy kijutott a Démonhálóból, így hát nem maradt reménye arra,
hogy még egyszer viszontlássa a nővérét. Értelmét vesztette a kutatás.
Felsóhajtott. Vissza kell hát térnie Ched Nasad bűzös romjaihoz, hogy élete végéig a törmelékben
turkáljon, és a Teh’Kinrellz-házat szolgálja.
Hacsak...
- Qilué - csak hangosan gondolkodott -, mintha már hallottam volna ezt a nevet. Csak nem tudom,
hogy melyik Ház kapcsán.
Rowaan készségesen a segítségére sietett.
- A Veladorn-ház.
Veladorn. Q’arlynd nem ismerte ezt a nevet.
Leliana oldalra biccentette a fejét.
- Qilué Veladorn nemeshölgy, a Dal Védelmezője, Eilistraee Jobbkeze - egy kis szünetet tartott. -
így már ismerősen hangzik?
Q’arlynd széttárta a karját.
- Attól tartok, itt minden újdonság a számomra. Én csak egy esdeklő vagyok, aki a megvilágosodást
keresi - megeresztett egy gyermeki mosolyt. - De ígérem, idővel az összes nemes személyiségetek
nevével megismerkedem - természetesen esze ágában sem volt. A célját már teljesítette azzal, hogy
feljött a felszínre. Mindent megtudott a papnőktől, amit csak lehetett. A nővére meghalt. Ezzel a
kutatásnak vége. Ennél többen nem reménykedhetett.
Úgy döntött, hogy búcsút vesz a két papnőtől, megragadja a mélységi gnóm grabancát, és
visszamegy a portálhoz, de Rowaan még nem fejezte be, és folytatta.
- Qilué nem egyszerűen Eilistraee főpapja – már-már idegesítően segítőkész hangon beszélt. - Ő a
Hét Nővér egyike.
Q’arlynd meredten bámult rá. A megnevezés lenyűgözte, bár fogalma sem volt. hogy Rowaan miről
beszél.
- Ő Mystra egyik kiválasztottja - folytatta a papnő.
Sikerült felkeltenie a férfi érdeklődését.
- Valóban? - kérdezte Q’arlynd lágy hangon. A drow-k a felszíni istenek többségét számba sem
vették, főleg az emberek isteneit nem, de ezt a nevet jól ismerte. - Mystra a mágia istennője, igaz? Ő a
szövet őrzője, és ő látja el a halandókat mágiával.
- Látom, ismered őt - mondta elismerően Leliana.
 Q’arlynd szerényen elmosolyodott.
- Varázsló vagyok. A tanítóim a Konzervatóriumban többször is említették a nevét - meglapogatta a
zsebét, ahová a kard alakú szimbólumot rejtette. - De én Eilistraee kegyeiért esedezem.
- Jól van. Ez esetben jobb, ha indulunk - mondta Leliana. - A láp veszélyes hely. Vadászó orkok és
hobgoblinok tanyája. Sőt, még trollokkal is találkozhatunk. Minél hamarabb érünk a szentélybe, annál
jobb.
Q’arlynd meghajolt, hogy így leplezze szeme csillogását. Úgy tűnt, hogy ez a Qilué valóban egy
hatalmas valaki: egyszerre pap és varázsló, ráadásul nem is akármilyen, hanem Mystra egyik
kiválasztottja.
Egy ilyen matrónát még ő is szívesen szolgálna.
- Talán... - próbált izguló kisgyereknek látszani, és úgy tenni, mint aki elvörösödik -, talán
találkozhatok Qiluéval, ha a szentélybe érünk?
A két papnő összenézett.
A férfi tovább próbálkozott.
- Ha az ő szájából hallanám azt, hogy mi történt a nővéremmel, akkor talán...
Rowaan azonnal bólintott, de Leliana megőrizte a józanságát.
- Majd meglátom, hogy mit tehetünk.
Q’arlynd fejet hajtott.
- Köszönöm, úrhölgy.
Elmosolyodott. Prellyn igazat mondott. Eilistraee hívei valóban túlságosan hiszékenyek.
***
Cormanthor erdejének egy eldugott, ritkán látogatott szegletében Malvag a pap vetett egy pillantást
a hatalmas fa üregében összegyűlt sötételfekre. A kilenc férfi arcát fekete maszk takarta, csak a
szemük látszott. Egy kivételével. Ugyanolyan fekete bőrpáncélt viseltek, mint a köpenyük, amely
megvédte őket a kellemetlen hidegtől. A leheletük megfagyott a levegőben. Szúrós szemmel
méregették egymást. Nem is próbálták elrejteni a csuklójukra erősített kézi nyílpuskákat, sem a
karjukra szíjazott tőreiket. Malvag tudta, hogy ha ilyen szűk helyre bezsúfolja őket, akkor annak rossz
vége lehet. Idegességükben verejtékeztek. A levegő megtelt az izzadságuk szagával, amely
elkeveredett a föld, a rég lehullott levelek, és a nyílpuskalövedékek hegyére kent méreg jellegzetes
illatával.
- Jaelre-ház férfi tagjai! - a felé az öt férfi felé fordult, akik abból a házból érkeztek. Mind maszkot
viseltek, a vezetőjük, egy sánta fickó kivételével, akinek fémmel és bőrrel helyettesítették a bal lábát.
Malvag a másik négy férfi felé fordult, és enyhén meghajolt.
- Auzkovyn-ház férfi tagjai! Sötét tettek!
- Árnyéküzenetet küldtél - szólalt meg a sánta. - Miért?
- Á, Sánta Jezz! Mindig egyből a lényegre térsz. - Malvag egyenként végigmért mindenkit, mintha
számot vetett volna róluk. - A többi hűségesnek is üzentem, de csak ti kilencen érkeztetek. Sebaj,
kevesebben kell osztoznotok a jutalmon.
 - Miféle jutalmon? - kérdezte valaki.
- Hatalmon - felelte Malvag. - Nagyobb hatalmon, mint amiről eddig álmodni mertetek. Képesek
lesztek használni az arselu’tel’quess tudományát. A nemes mágiát.
Néma csend ereszkedett rájuk. Egy ideig senki sem szólalt meg. Végül Jezz horkant fel egy elfojtott
kacaj kíséretében.
- Köztudott, hogy a sötételfek nem férnek hozzá a szövethez, de ha sikerülne is, akkor is csak a
varázslók képesek használni a nemes mágiát. A papok csak segédkeznek nekik.
- Tévedsz! - emelte fel a hangját Malvag. - Mindkét kérdésben tévedsz. Léteznek olyan papi
varázslatok, amelyek nemes mágiát igényelnek. Legalábbis az ősi időkben léteztek. Találtam egy
tekercset, amelyet egy ilythii pap írt, és azon nemes mágián alapuló ima olvasható. Ha a ssri
Tel’Quessir őseink képesek voltak használni a nemes mágiát, akkor mi is képesek lehetünk rá.
- De mi sötételfek vagyunk - tiltakozott az egyik férfi.
- Valóban - bólintott Malvag. Felemelte a kezét, majd megforgatta a tenyerét a levegőben, hogy
mindenki jól láthassa. - Mégis miért ne lennénk képesek a nemes mágia használatára? Talán mert
fekete a bőrünk? Vagy mert fehér a hajunk? - halkan felkacagott, majd leeresztette a karját. - Nem.
Pusztán azért, mert nem vagyunk elég kitartóak - végighordozta a tekintetét a társaságon. - Ugyan
melyikőtök ne döfné le a társát, ha azzal nyerne valamit? Folyton szövetségeket kötünk, de azok olyan
ingatagok és rövid életűek, mint a tündefény. Ahhoz, hogy használhassuk a nemes mágiát, tartós
köteléket kell kialakítanunk magunk között. Félre kell tennünk a kételyeinket és a gyanakvásunkat, és
meg kell tanulnunk közösen dolgozni.
Ismét csak Sánta Jezz horkant fel.
- Szép szavak, de most nincs itt az ideje a nagy terveknek és a lehetetlen szövetségeknek. Ha
elfelejtetted volna, a Jaelre-ház és az Auzkovyn-ház is az életben maradásért küzd. Myth Drannor
serege addig nem nyugszik, amíg vissza nem szorít minket a föld alá, vagy nem adnak azoknak a
táncoló szukáknak a kezére. Az elmúlt hónapban többen is Eilistraee csapdájába estek. Nem is
beszélve arról az ismeretlen lényről, ami vadászik ránk.
Malvag mosolygott a maszkja alatt. Számított rá, hogy a harcedzett varázsló efféle megjegyzéseket
tesz majd, és pont ezért hívta el őt is. Jezz jelenléte arra emlékeztetheti a többieket, hogy az idő
bizony vészesen eljárt felettük. Akik a hátukat a falnak vetve álltak, ők voltak elkeseredve a
legjobban. Tudta, hogy őket még a lehetetlenre is rá tudja bírni.
- Nehéz időket élünk - helyeselt Malvag az orgyilkosokra jellemző, selymesen surrogó hangon. -
De mikor találhatnánk jobb alkalmat rá, hogy lesújtsunk az ellenségre, mint amikor a legkevésbé
számít rá? Az apró csatározások helyett végre keményen vissza kell vágnunk. Keményen, méghozzá
nemes mágiával. Maga Vhaeraun lesz a fegyverünk.
Többen felhorkantak. Ismét Sánta Jezz fogalmazta meg a fejükben kavargó kérdést.
- Meg akarod idézni az isten avatárját, hogy mellettünk harcoljon?
Malvag megcsóválta a fejét.
- Nem az avatárjára gondoltam. Magára Vhaeraunra.
Jezz teli torokból kikacagta.
 - Hadd találjam ki! A nemes mágia segítségével fel akarod idézni a zűrzavarok korát, hogy
Vhaeraun ismét valódi alakjában lépjen Toril felszínére - idegesen körbehordozta a tekintetét. - Te
megőrültél! Azt képzeled, te vagy Ao?
Malvag farkasszemet nézett a sánta varázslóval.
- Mikor ejtettem ki a számon az idézés szót, vagy éppen Toril nevét? - kérdezte a rideg acél
pendülésére emlékeztető hangon. Ismét megcsóválta a fejét. - Én egészen másra gondoltam. A tekercs
segítségével, amelyet nemrégiben találtam, kaput nyithatunk Vhaeraun és egy másik isten birodalma
között. Kinyithatjuk a hátsó ajtót, ha úgy tetszik, hogy Vhaeraun észrevétlenül kisurranhasson
Ellaniathból.
- Miért? - kérdezte valaki.
- Azért, hogy orvul megöljön egy másik Istent - felelte.
Mindenszem reá szegeződött.
- Kit? - kérdezte az egyik éji árnyék.
- Corellon Larethiant - felelte mosolyogva Malvag. Apró, huncut ráncok jelentek meg a szeme
sarkában. - Ha a Seldarine ura meghalna, akkor Myth Drannor serege megzavarodna. Vagy tán nem
így vélitek?
Az éji árnyékok izgatottan összenéztek. Jezz azonban lassan megcsóválta a fejét.
- Ha jól értem, kaput akarsz nyitni Vhaeraun birodalma és Arvandor között?
Malvag bólintott.
- Egy kaput, amelyik kétirányú, és ezért a terv fordítva is elsülhet. Az is elképzelhető, hogy a
Seldarine rohanja le Vhaeraun birodalmát - beszéd közben áthelyezte a testsúlyát sérült lábára. A
mozdulat közben a keze a fegyvere markolata közelébe került. - Kíváncsivá teszel, hogy melyik Istent
is szolgálod valójában.
A többiek idegesen tekintgettek Jezzről Malvagra, majd vissza. Szép lassan elhúzódtak a
közelükből, nem tudván, hogy mit forgatnak a fejükben.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Malvag.
- Te egyik házhoz sem tartozol. Sem hozzánk, sem az Auzkovyn-házhoz. Egy évvel ezelőtt jelentél
meg közöttünk. Azt állítod, hogy délről érkeztél, pontosan akkor, amikor az a démonlény elkezdett
vadászni ránk. Most pedig előállsz egy olyan tervvel, amelyik ha valóban kivitelezhető, akkor az
Álarcos Úr halálát okozhatja. Még egyszer megkérdezem, hogy melyik Istent szolgálod?!
Malvag megmerevedett, véletlenül sem tett semmi gyanús mozdulatot.
- Jobb lenne, ha úgy neveznének Gyanakvó Jezz, nem pedig úgy, hogy Sánta Jezz.
Az Auzkovyn-ház egyik tagja alig halhatóan kuncogott.
Jezz szeme résnyire szűkült.
- Szerintem te pókimádó vagy.
Többen is felszisszentek, és kikerekedett szemmel nézték a történéseket.
- Árulónak nevezel? - kérdezte Malvag suttogó hangon. - Azt hiszed, hogy Lolth szolgája vagyok? -
begörbítette jobb kezének ujjait, majd váratlanul szétnyitotta a tenyerét. Ez volt a halott pók jele. - Ezt
annak a pókszukának! Ha őt szolgálom, akkor itt helyben zúzzon agyon istenkáromlásért!
Többen is idegesen felnevettek. Malvag zavartalanul folytatta.
- Vhaeraun hű szolgája vagyok. Árnyék vagyok a felszíni világban, ahogyan ti is - egy pillanatra
elhallgatott. - Legalábbis a legtöbben közületek - tette hozzá, és Sánta Jezz szemébe nézett.
Egy időre összekapcsolódott a tekintetük, majd Malvag félrenézett, és folytatta a beszédet.
- Van, aki úgy véli, hogy Corellon Larethian túl nehéz célpont az Álarcos Ur számára - szándékosan
fogalmazott így, hogy Jezz kényelmetlenül érezze magát, és hogy többiek titkon gyávának tartsák -,
úgyhogy hadd javasoljak valami mást. Arvandor helyett Eilistraee birodalmának ajtaját tárjuk ki. Hát
nem lenne csodálatos, ha az Álarcos Ur legyőzné Eilistraeét? A papnők rengeteg kárt okoztak nekünk
az elmúlt években. Ideje, hogy ezentúl Vhaeraun vezesse a táncot. Örökre.
Halk nevetés üdvözölte a szavait.
Jezz még mindig meredten nézte őt.
- Ez egyáltalán nem nevetséges. Az Istenek birodalmaival játszadoztok.
- Igen, ez igaz - bólintott Malvag. Ismét komoly arckifejezést öltött. - Ezért hívtalak ide benneteket.
Meg akarom mutatni, milyen komoly és nagy tettre készülünk. Számítottam rá, hogy nem mindenki
akarja majd kijátszani Arvandort, ezért megtettem az előkészületeket, hogy kaput nyithassunk
Eilistraee birodalmára.
A tarkójához nyúlt, és eloldozta a maszkját. Elvette az arca elől, és a magasba emelte. Egy váratlan
mozdulattal összegyűrte, mintha vizet akart volna kifacsarni belőle. Halk, de éles hang hallatszott: egy
női sikoly.
Kisimította az álarcot.
- Egy lélek - magyarázta. - Lélekcsapdával ejtettem fogságba, és ide börtönöztem be.
A többi pap szeme kikerekedett. Szemmel láthatóan lenyűgözte őket Malvag tudománya. A
legtöbben csak pillanatokig tudták megőrizni a lelkeket a maszkjaikban. - Gondolom hallottatok róla,
hogy öt éjszakával ezelőtt megtámadták az egyik szentélyt a Sember-tónál?
Mindenki bólintott. Jezz is elismerően nézett a papra, de hamar elmúlt ez az érzés.
- Azt akarod mondani, hogy Eilistraee egyik papnőjének lelkét börtönözted be? - kérdezte az
Auzkovyn-ház egyik tagja, egy sovány férfi, akinek hatalmas sasorr kanyargott a maszkja alatt.
Halkan, de gyorsan kapkodta a levegőt, és kikerekedett szemmel figyelt.
- Ugyan mi mással nyithatnánk kaput a birodalmára? - kérdezte Malvag. - Bizonyára mind tudjátok,
hogy a nemes mágiának nagy ára van. Jobb, ha ezzel fizetjük meg, és nem a saját lelkünkkel, nem
gondoljátok?
Az Éji árnyékok halkan kuncogtak és mosolyogtak a maszkjuk alatt.
- Nektek is megtaníthatom, hogyan börtönözzetek be lelket a maszkotokba, és tartsátok ott addig,
amíg szükségetek lesz az energiájára - folytatta Malvag. - Ha mind készen álltok majd, ismét
összegyűlünk, és belekezdünk a varázslatba. - visszakötötte a maszkot az arca elé. - Egy-egy lélekkel
a birtokotokban mind rendelkeztek majd azzal az energiával, amely szükséges a nemes mágia
használatához - egyenként belenézett mindenki szemébe. - Már csak az a kérdés, hisztek-e eléggé az
ügyben?
 Az éji árnyékok nem feleltek azonnal. Gondolkodóba estek.
Kivéve természetesen a Jaelre-ház vezetőjét.
- Tételezzük fel, hogy ez a titokzatos ősi tekercs valóban létezik, akkor is van egy hibája a tervnek -
szólalt meg Jezz. - A kapu megteremtésekor a varázslónak be kell lépnie arra a síkra, ahová a kapu
nyílik. Amint valamelyikőtök belép egy isten birodalmába, legyen az Arvandor vagy Eilistraee
birodalma, a meglepetés ereje odavész.
- Ez alapvetően igaz, de ez a varázslat lehetővé teszi, hogy a távolból nyissunk kaput két birodalom
között. Az egyetlen kitétel, hogy Toril felszínén tartózkodjunk.
- Ez nevetséges! - horkant fel Jezz. - Ahhoz sokkal nagyobb hatalomra lenne szükség, mint amivel ti
rendelkeztek. Több száz, sőt ezer pap erejére lenne szükség.
- Erre azt mondom, ismerem a módját annak, hogy a varázslatban részt vevő minden egyes pap
erejét megsokszorozzam. Akár még az ezerszeresére is növelhetem - hatásszünetet tartott. - Létezik
egy barlang Mélysötétben, amely sötétkristállyal van kirakva. Tökéletes közvetítője az Álarcos Úr
mágiájának. Egy hatalmas erővel átitatott föld alatti kitüremkedés közepén fekszik. Ennek a
segítségével olyan szintre emelhetjük a varázslatot, amilyenre szükségünk van.
- És hol van pontosan ez a barlang? - kérdezte Jezz a kelleténél egy kicsit erőszakosabban. - Talán
van még valami, amit el akarsz hallgatni előlünk? - a többiekre pillantott, majd vissza Malvagra. -
Vagy talán ez sem létezik, mint az az ősi tekercs sem?
Malvag visszafojtotta a mosolyát. Ennél jobban el sem tervezhette volna. Jezz minden egyes
kétkedő megjegyzését előre hallotta.
- Éppen ellenkezőleg - vágott vissza. - Akik úgy döntenek, hogy velem tartanak, azok még ma éjjel
láthatják a barlangot és a tekercset is. Odateleportálunk.
A mondat ott lebegett a társaság feje felett.
Jezz átható pillantást vetett Malvagra, majd a fejét csóválva a többiekre nézett.
- Ti bíztok benne? - kérdezte szigorúan, már-már megvetően.
A többiek ide-oda tekintgettek Jezz és Malvag között.
- Ostobák vagytok! - fakadt ki Jezz. - Ha kinyitjátok a szemeteket, láthatjátok, hogy ez az egész csak
egy összeesküvés. Meg akarja gyéríteni a hívők sorait, hogy azután ő kerülhessen hatalomra. Mérgező
kövekkel teli barlangba teleportál majd titeket, vagy valami még borzalmasabb helyre.
A szavaira nem érkezett válasz.
Az éji árnyékok idegesen fészkelődtek és tekintgettek egymásra. Végül a Jaelre-ház egyik tagja, egy
lenyírt hajú, sebhelyes karú férfi törte meg a csendet.
- Én vele tartok - dörmögte a maszkja mögül. Odaállt Malvag mellé.
Sánta Jezz majdnem rárivallt. Megfordult, és szó nélkül kiviharzott az éjszakába. A Jaelre-ház két
tagja azonnal utána sietett. A többiek várakozón néztek az Auzkovyn-ház tagjaira, hogy ők vajon
hogyan döntenek.
Az egyikük a társaira nézett, megcsóválta a fejét, és ő is távozott.
Malvag türelmesen várt, és a négy férfit nézte, akik még nem nyilatkoztak. Az egyikük a Jaelre-
házhoz, a másik három az Auzkovyn-házhoz tartozott. Idegesen, tétován toporogtak. Az egyikük
dörmögött valamit az orra alatt, majd távozott. A sasorrú is elindult a kijárat felé, majd megtorpant, és
visszanézett a válla fölött. Malvag még abból a távolságból is érezte az idegesség jellegzetes szagát.
Egy ideig még téblábolt, majd elment.
Így hát ketten maradtak, akik csatlakozhattak még Malvaghoz. Éppen hogy elegendő lehet, ha végig
kitartanak mellette. Úgy vélte ugyanis, hogy rajta kívül legalább két másik papra lesz szüksége.
- Az Álarcos Úr bocsásson meg nekik gyenge hitük miatt - motyogta maga elé, de elég hangosan
ahhoz, hogy a többiek, akik vele maradtak, hallják. Kinézett a hatalmas fa repedésén keresztül, amely
bejáratként szolgált, és megcsóválta a fejét. - Elszalasztották az esélyt, hogy Vhaeraun oldalán
állhassanak. Sosem ismerik meg az igazi hatalmat.
A szeme sarkából látta, hogy a két férfi lassan felé fordul. Végül döntöttek. Vele maradnak.
Szembefordult a három pappal, és széttárta a karját. A szemük csillogásából látta, hogy nem igazán
bíznak meg benne, annak ellenére, hogy vele maradtak.
A téli napéjegyenlőség napjáig viszont ki kell alakulnia a bizalomnak. Különben nem sikerülhet a
terve.
Elmosolyodott a maszkja mögött.
- Most pedig - a teleportálóvarázslat szövegét olvasta -, megmutatom azt a tekercset.
***
Halisstra magasan a lombok között várakozott. A szél belekapaszkodott fehér fürtjeibe, és
összekuszálta. Egy aláhulló falevél belegabalyodott a rakoncátlan tincsekbe. Nem foglalkozott vele,
minden figyelmét a hatalmas, üreges fa kötötte le.
Odabent tartózkodott a célpontja.
Három drow lépett ki a fa belsejéből. Az egyikük sántított. Az aurája elárulta, hogy misztikus erő
lakozik benne, és a többiekkel ellentétben ő nem viselt maszkot. Őt Lolth nem akarta elpusztítani.
Hagyta, hogy elmenjenek.
Két újabb férfi lépett ki a fa belsejéből, gyors egymásutánban. Mindketten papok voltak, de nem túl
hatalmasak, ezért a haláluknak nem lett volna túl nagy jelentősége. Halisstra őket is hagyta elmenni.
Még sokáig hallotta lépteik neszezését.
Nem sokkal később újabb férfi jelent meg. Az ő aurája már nagyobb isteni erőről árulkodott.
Nekitámaszkodott az egyik közeli fa törzsének, mintha beteg lenne vagy erőt gyűjtene, majd kihúzta
magát. Roppant elszántnak tűnt, bármi járt is a fejében.
Halisstra felszisszent. Agyarakat növesztett a szeme alatt lévő arcduzzanataiból. Méreggel teli,
üreges fogai összekoccantak. Ő az.
Követni kezdte a papot, magasan, a fák koronáin keresztül. Bár a teste minden egyes szívverésnél
sajgott, nem törődött vele. A keze és a lába úgy tapadt az ágakhoz, mint a pók lábai, így kapaszkodnia
sem kellett. Surrant és ugrott. A férfi megtorpant, felnézett, és lövésre emelte a nyílpuskáját. Halisstra
megdermedt. Nem azért, mert félt a lövedéktől, hanem hogy kiderüljön, mitől annyira nyugtalan a
célpontja.
A férfi leeresztette a fegyvert. Leírt egy kört a levegőben a kezével, majd összeérintette a mutató-
és hüvelykujját. Levette a maszkját, és belebeszélt az ujjával formált körbe. Halisstra minden egyes
szót tisztán hallott.
- Nemes hölgy, jelentést teszek, ahogy kérted - mondta feszült hangon. - A papnőid veszélyben
vannak. Egy Malvagnak nevezett éji árnyék kaput akar nyitni a...
Miközben beszélt, Halisstra pókfonalat eresztett felé. A vállát és a karját érte először. A férfi
meglepődött, de nem rémült meg. Felnézett, és amint megpillantotta Halisstrát, félbehagyta az
üzenetet, és kilőtt a támadójára egy nyílpuskalövedéket. A lövedék ártalmatlanul lepattant Halisstra
kemény bőréről, és messzire szállt.
A pap szeme kikerekedett. Elmondott egy imát, melynek eredményeként sötét folt jelent meg a
maszkja felett.
- Halj meg! - kiáltotta, és a nőre mutatott.
A négyzet alakú sötét folt a levegőbe emelkedett, és pörögve Halisstra felé szállt. Mellkason
találta, hatalmas sebet nyitva válltól vállig. Ha egy kicsit feljebb találja el őt, akkor feltépte volna a
torkát. Felmordult. Érezte, hogy sűrű vér ömlik a mellkasára. Végigcsorgott fedetlen mellén, és
rácsöpögött a felsőteste aljából eredő vékony póklábaira. Olyan éles fájdalom hasított belé, hogy egy
pillanatra elnyomta a testét örökké sanyargató lüktetést, amely a végtagjain, a nyakán és a törzsén
elhelyezkedő nyolc sebből eredt. Felitta a saját vérét, és hagyta, hogy lecsillapodjanak az érzelmei.
Ezután áldozatára ugrott.
A súlya a földre döntötte a papot, és beszennyezte a vérével. A férfi halkan átkozódott - a többi hím
sikoltozva, üvöltözve hívott volna segítséget, de Vhaeraun papjait megtanították csendben harcolni -,
és sötéttűzzel próbálta védeni magát. Fekete színű lángok jelentek meg a keze körül, és hozzáérintette
a nő fejéhez. Halisstra szeme megtelt könnycseppekkel, amelyek védték a hőtől, de egyúttal el is
homályosították a látását. Szerencsére nem kellett látnia a célpontját. Magához húzta a papot,
körbefonta a póklábaival, majd beleharapott.
Arra számított, hogy a pap felvisít, amint méreggel teli agyarai újra és újra belé mélyednek. Nem
tette. Némán harcolt tovább. Újabb varázslatra készült. El akarta űzni Halisstrát, de ez nem
sikerülhetett. Halisstra ugyanis nem démon volt, sokkal több annál. Ő volt a Vezeklő Papnő,
magasabb rendű lény Lolth bármelyik démoni szolgálójánál vagy egyéb alattvalójánál.
A pap ellenállása gyengült. Amikor kimúlt, Halisstra levette a maszkját, és elhajította. A férfi
jóképű volt, markáns arcvonásokkal és vörös szemmel. Egy másik életben talán elcsábította volna.
Ebben már biztosan nem fogja, hisz a férfi nem moccant. Véres test maradt belőle csupán.
Halisstra a földre dobta.
Várt egy kicsit, amíg begyógyul a sebe a mellkasán. A látását elhomályosító fájdalom megszűnt, a
helyét csiklandó érzés vette át: újranőtt a haja, ahol megpörkölődött. Amikor minden sebe begyógyult,
és regenerálódott a bőre, felemelte a hűlő holttestet. A kezébe vette, és ügyesen forgatva betekerte
pókhálóba. Ezután felállította. A felnőtt férfi csak gyereknek látszott mellette. A feje búbja csupán a
derekáig ért. Felemelte, majd fellógatta egy ágra, ahol a társai biztosan azonnal észreveszik.
Egy pillanatig még gyönyörködött a művében. Úrnője ellenségeinek a száma ismét csökkent eggyel.
Rövid ideig tartó elégedettséget érzett, majd a helyét átvette a bűntudat.
Lolth. El sem mondhatta, mennyire gyűlölte őt.
 Bárcsak...
Annak az életnek vége.
Felugrott az ágak közé, és beleveszett az éjszakába.

***
Q’arlynd követre a két papnőt. Flinderspeld ott botladozott a nyomában a sziklás talajon. Már négy
napja gyalogoltak a Magaslápban, de még mindig nem értek el a szentélyhez. Abba az irányba
haladtak, ahol a hold lenyugodott. Az égitest fogyóban volt, napról napra keskenyedett, de még mindig
túl fényesen ragyogott Q’arlynd szemének.
A nappalok kínszenvedéssel teltek. A hatalmas, sárga korong fénye égette a bőrét. Napközben
mindig tábort vertek, akárhányszor csak tehették. A papnők kedvesen mosolyogtak és nevettek rajta,
amikor Q’arlynd a piwafwija alá menekült, és a hatalmas hőség miatt panaszkodott.
- Most tél van - mondta Rowaan. - Ha most meleged van, mi lesz veled nyáron?
Tél és nyár. Ismerte a két kifejezést, de egészen addig nem jelentettek a számára semmit. Rowaan
türelmesen elmagyarázta neki, mit is jelent az évszakok váltakozása, de ez önmagában természetesen
nem segített. Csak akkor értheti meg teljes egészében, ha eltölt egy évet a felszínen.
Egy évet a felszínen? Elképzelhetetlennek tartotta.
- Leliana - elfogyott a türelme, véget akart már vetni a gyaloglásnak -, nem akarlak bosszantani, de
még mindig nem látom a templomot.
- Nem is láthatod, hacsak nem hatol át a pillantásod a köveken, és nem látsz el sok-sok
kilométernyire - felelte a papnő fanyar hangon.
Q’arlynd nem tudta mire vélni a választ. Rowaan sietett a segítségére.
- Csak egy templom van, a Promenád. Mélysötétben található. A kisebb szent helyeket szentélynek
hívjuk.
- Értem - bólintott Q’arlynd, majd körbenézett. - És hol van az a szentély, ahová megyünk...
Rowaan felemelte a kezét, és egy pontra mutatott a síkságon abba az irányba, ahol a hold lebukott
az égbolton.
- Ott van, a Ködös-erdőben.
Q’arlynd bólintott. Szóval azok a cseppkőszerű kinövések a fák, amelyekről már többször olvasott.
- Milyen messze van?
- Tegnap este is ugyanezt kérdezted - mondta Leliana. - Ma egy nappal közelebb kerülünk hozzá.
Számold az ujjaidon, ha úgy gyorsabban telik az idő.
Q’arlynd oldalra fordította a fejét. Úgy tett, mint akit meglepik a papnő csípős, kellemetlen szavai.
Felsóhajtott. Sajgott a lába. Meg kellett állapítania, hogy a felszíni világ átkozottul tágas.
Rowaan együtt érzőn megérintette a karját.
- Hajnalra elérjük az erdőt - mondta lágy hangon -, onnan már csak két éjszaka.
- Nem teleportálhatnánk oda?
 - Nem! - vágta rá Leliana szigorú hangon. - Gyalogolunk.
- Csak egy menedéket készítettünk elő. Azt, ahová a lamiák elől elmenekültünk - adott rövid
magyarázatot Rowaan.
- De... – Q’arlynd nem akarta annyiban hagyni a dolgot.
- Igen? - emelte fel a hangját Leliana.
- Semmi - mormogta a férfi.
Azt akarta mondani, hogy Rowaan magyarázatának semmi értelme. Sokkal jobb lett volna, ha magát
a szentélyt választják menedékként. Akkor persze más a helyzet, ha egy idegen is velük van, márpedig
ő teljesen ismeretlen volt a számukra. Ostobaság lett volna a szent templomba teleportálni egy
idegennel, még akkor is, ha Eilistraee szimbólumát tartja a kezében. Okosan tették, hogy a semmi
közepébe teleportáltak vele, majd napokig gyalogoltatták, hogy útközben megismerjék.
Elmosolyodott. Mégiscsak drow nők. Hiába élnek a felszínen, azért az alapvető ösztöneik
megmaradtak.
Rámosolygott Rowaanra.
- Én is tudok teleportálni. Sőt, ami azt illeti, meglehetősen jártas vagyok benne. Ha részletesen
leírnátok nekem a szentélyt, akkor talán odarepíthetném magunkat.
- Képes lennél rá? - kérdezte Rowaan, és felvonta a szemöldökét. - Képes lennél hallomás alapján
teleportálni?
Q’arlynd magabiztosan bólintott.
- Igen - persze még sosem próbálta, de mindig tudta, hogy egyszer meg kell történnie.
Leliana felkacagott.
- Köszönöm, de én nem kérek belőle. Egy napon Eilistraee oldalán akarok majd táncolni, de
egyelőre szeretnék életben maradni.
Q’arlynd leszegte a fejét, alázata jeleként. Folyamatosan a felszíni élet lehetőségein járt az esze.
Eddig csak Ched Nasad zárt világában teleportált - például akkor, amikor elmenekült a vasgólem
markából. Égett a vágytól, hogy a felszínen is kipróbálja a tudását. Ha ismeretlen helyre röppenhetne,
az legalább olyan felemelő érzés lenne, mint a szabadesés. Felemelő és rémisztő is egyben. Izgatottá
vált.
A papnők azonban szemmel láthatóan hagyományos módon akartak eljutni a szentélybe.
Gyaloglás közben egyszer csak feltűnt neki, hogy Flinderspeld kikerült a látómezejéből. Csak úgy
megszokásból behatolt az elméjébe, hogy ellenőrizze, nem készül-e valamire a gnóm. Csalódnia
kellett. A mélységi gnóm gondolatai egykori otthona, Kacsintó-kő körül kavarogtak. Ched Nasadhoz
hasonlóan az a város is elpusztult. Menzoberranzan rombolta le öt éve. Flinderspeld tisztán
emlékezett rá, hogy az ork és góblin rabszolgaharcosok miként dúlták fel az üzletét. Széttörték az
összes díszes dobozt, hogy hozzájussanak a belsejükben lévő drágakövekhez. Egy élet munkája
veszett oda pillanatok alatt. Különösen azért sajnálta, mert az orkok és a goblinok nyilvánvalóan
semmire sem értékelték a műveit...
Q’arlynd megszakította a kapcsolatot. Nem érdekelték tovább Flinderspeld gondolatai. Inkább a
tájat nézte.
 A Magasláp mégsem volt annyira sivár, mint elsőre látszott. Felfedezett rajta egy-két
jellegzetességet. Persze nem olyanokat, mint Mélysötétben, hiszen itt nem voltak cseppkövek,
különleges sziklaformációk vagy éppen gombatelepek, de a papnők szemmel látatóan jól
tájékozódtak. Tőlük jobbra például körkörösen elhelyezkedő köveket látott, és köztük vékony,
pengeszerű növényzet nőtt.
- Fű - mondta Leliana. Aznap ez volt a hatodik hasonló növénytelep, amely mellett elhaladtak. Egy
ősi, romba dőlt torony talapzata lehetett ott valaha, de nem az épület, hanem a fű keltette fel a
figyelmét. A kövek közötti repedésekből nőttek ki. A repedések szabályos mintázatot alkottak. A
Konzervatórium előcsarnokában lévő rúnákra emlékeztették.
Érdekes. Elraktározta a képet az emlékezetébe, hátha egyszer még vissza kell térnie. Sosem lehet
tudni, hogy az ősi romok miféle titkokat rejtenek.
Leliana észrevette, hogy a romos tornyot nézi.
Q’arlynd rámosolygott, majd oldalra billentette a fejét.
- Azok a körök természetes alakzatok? - kérdezte. - Máshol is van belőlük a felszínen, vagy csak
itt?
Meglehetősen ostoba kérdés volt, azokhoz hasonló, amelyekkel korábban fárasztotta a papnőket: mi
az az erdő, miért esik víz az égből, illetve a nap és a hold mindig ugyanott kel-e fel és nyugszik le,
vagy időnként ellentétes irányban is? Persze már az összes kérdésre ismerte a választ. Bár először
járt a felszínen, sokat olvasott a fenti világ csodáiról. Mást is tanult Ched Hasadban, méghozzá azt,
hogy mindig óvakodjon a nőktől. A férfiakat szép, de ostoba báboknak tekintették csupán, és sosem
avatták be őket a komoly dolgokba. Az okosakból azonnal ellenség vált. A fiútestvérei ezért haltak
meg, szép sorban.
Rowaan válaszolt a kérdésére.
- Ezek egy romba dőlt torony alapjai - mondta. - Itt egykoron egy város állt, még évezredekkel
ezelőtt, amikor...
- Elég! - Leliana durván a szavába vágott. Idegesen nézett Q’arlyndra. Nem is leplezte a haragját. -
Ha meg akarsz tudni valamit, akkor kérdezd meg nyíltan. Elegem van az ostoba kérdéseidből!
- Rendben - hagyta rá Q’arlynd. - Hol vagyunk?
- Talthalaranban.
Q’arlynd még sosem hallotta azt a nevet, bár különös módon ismerősen dallamosan csengett.
Mintha csak egy drow ház neve lett volna. A név felkeltette az érdeklődését, és tovább faggatózott.
- Ez egy ősi város neve? - kérdezte.
- Igen - felelte Rowaan. - Miyentar egyik városáé.
- Miyeritar - suttogta Q’arlynd. Túlságosan meglepődött ahhoz, hogy figyeljen a reakciójára.
Újult lelkesedéssel nézett végig a lápon. Egy évezreddel korábban úgymond megtisztították azt a
sötételf birodalmat. A legendák szerint sav hullott az égből. A villámok földig rombolták Miyeritar
városait, és a villámokat követő mennydörgésben minden megsemmisült. Mintha hatalmas, láthatatlan
kalapáccsal sújtottak volna le az épületekre. Több tízezren haltak meg. A maradványaikat felkapta a
kavargó szél, és messzire repítette. Csupán véráztatta romok maradtak vissza a vihar után.
 Aryvandaar mágusai ekkora hatalommal rendelkeztek.
Mit meg nem adott volna érte, hogy láthassa a mágikus vihart. Persze csak biztonságos távolságból.
Flinderspeld, aki egészen addig csak némán figyelt, megvakargatta a feje búbját.
- Mi az a Miyeritar - kérdezte.
Q’arlynd időnként engedélyezett egy-két hasonló kérdést a mélységi gnómnak. A város pusztulása
óta alig akadt valaki, akivel beszélgethetett. Felvilágosította a szolgáját.
- Ez egy birodalom, amely a koronaháborúk idejében létezett. Tizennégyezer évvel ezelőtt, a
harmadik koronaháború alatt Aryvandaar, a felszíni elfek közössége elpusztította egy hihetetlen erejű
mágikus viharral. Állítólag... - váratlanul félbehagyta a mondatot. Észrevette, hogy Leliana őt figyeli.
Hanyagul megvonta a vállát.
- Varázsló vagyok. Ched Nasadban hallottam Miyeritar birodalmáról. Tanultunk róla a
Konzervatóriumban.
- Az esőről nem tanultál? Elég különös oktatásban volt részed.
Flinderspeld a papnőre nézett.
- A drow-k a felszínen éltek?
- Sötételfek - helyesbített Leliana. - Még nem voltak dhaerrow-k. Még nem voltak drow-k.
- És ez mit jelent? - kérdezte Q’arlynd.
- Azt, hogy a felszínen születtünk, és vissza kell térnünk ide. A drow-k nem Mélysötét
teremtményei.
Q’arlynd a szemére mutatott.
- Akkor mivel magyarázod, hogy látok a sötétben?
- Időközben alakult ki. A népünknek hozzá kellett szoknia a föld alatti élethez. Az éjszakai látás
lassan, generációkon keresztül alakult ki.
- Ched Nasadban azt tanultuk, hogy az éjszakai látás ajándék, amit Lolth istennőtől kaptunk. Azt
tanultuk, hogy a drow- k föld alatti életre termettek.
Leliana keresztbe fonta a karját a mellkasán. Q’arlynd látta rajta, hogy hozzá hasonlóan ő is szeret
ellenkezni és vitatkozni.
- Akkor hogy lehet, hogy a szemünk az évek során hozzászokik a felszíni élethez? - vágott vissza
Leliana. - És ha az éjszakai látás Lolth ajándéka, akkor hogy lehet, hogy mi, Eilistraee hívei is
tökéletesen látunk a sötétben?
- Azért, mert Lolth... - Q’arlynd félbehagyta a mondatot. Nem azért, mert nem tudott hogy
visszavágni, hanem mert rájött, hogy a nő mire is akar kilyukadni valójában. Próbára tette. Fel akarta
mérni, hogy valójában mennyire készült fel Eilistraee hitére.
Természetesen esze ágában sem volt beállni az istennő hívei közé, hacsak nem nyerhet vele
valamit.
Flinderspeld időközben közelebb húzódott hozzájuk. Q’arlynd mellett állt, és élénken figyelt.
- Sok faj lát a sötétben, akik nem hűek Lolthhoz - jegyezte meg. Felemelte a kezét, és számolni
kezdett az ujjam. - A mélységi gnómok, a mélységi törpék...
Q’arlynd majdnem hangosan felnevetett. A gnóm tökéletesen időzített, és magára vonta a figyelmet.
Megpördült, és torkon ragadta a gnómot, amiért az a papnő mellé állt a vitában.
- Maradj csendben! - mondta tettetett haraggal.
A mutatóujjából apró energianyaláb csapódott ki. Nem túl erős, és inkább csak kellemetlen érzést
okozott. Épphogy csak megcsípte a mélységi gnóm homlokát. Nem akart kárt tenni az értékes
szolgában, aki ennek ellenére fájdalmasan felsikoltott. Oly sokszor eljátszották már ezt az évek során,
hogy tökéletesen hiteles volt.
Sikerült elterelniük Leliana figyelmét, de nem úgy, ahogy Q’arlynd szerette volna. A nő kardot
rántott. Mielőtt észbe kaphatott volna, a penge hegye nekinyomódott a torkának. Leliana rideg, fémes
hangon szólalt meg.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer! A gnóm - Flinderspeldre bökött az ujjával -, az istennő védelmét
élvezi.
Q’arlynd nagyot nyelt. A kard hegye megkarcolta a bőrét. Bűnbánóan nézett a papnőre, és sűrűn
pislogott, majd a nyakában lógó kard alakú szimbólumra pillantott.
- Ahogyan én is, gondolom - mondta.
Leliana elvette a torkától a kardot.
- Igen - mondta, majd eltette a pengét. - De egyvalamit ne feledj: itt nem számít, hogy odalent
milyen kapcsolatban álltái a gnómmal. Eilistraee holdja alatt mindenki egyenlő. Itt nincsenek
rabszolgák, nincsenek matrónák és nincsenek urak - a szeme résnyire szűkült. - Vagy tán Milass’ni ezt
nem említette?
- Természetesen nem - mondta Q’arlynd. Leliana biztosan arra a papnőre gondolt, akinek a fejére
olyan szerencsétlenül ráesett a kő. - Világos utasításokat adott, csak egy pillanatra megfeledkeztem
magamról. A szokás hatalma. - Mélyen meghajolt, és a kelleténél egy kicsit tovább úgy is maradt.
Amikor felegyenesedett, két dolgot is látott, aminek nem örült. Leliana szemében furcsa fény
csillogott, Flinderspeld pedig elgondolkodva nézte a papnőt, miközben a homlokát vakargatta a
gyűrűvel, amely Q’arlyndhez láncolta.
***
Thaleste megborzongott, miközben felfelé mászott az oszlopon. Két kézzel kellett kapaszkodnia a
fogódzókba, ami azt jelentette, hogy el kellett tennie a kardját. No persze, amúgy sem bánt vele túl jól.
Cavatina ugyan nagylelkűen azt mondta, hogy az ő kardvágása gyengítette le az araneát, de Thaleste
tisztában volt vele, hogy ez kegyes hazugág. Ennek ellenére jobban érezte volna magát, ha a kezében
van a kardja.
Felhúzódzkodott, és bebújt a lyukon. Egy folyosóra jutott, amely abba a terembe vezetett, ahol
Cavatina legyőzte a varázsőrt. Előhúzta a kardját. Összerezzent, mert túl hangosan siklott ki a
bőrhüvelyből, majd elindult a folyosón. Halálos csend honolt a sötétben. Iljrene és a többiek többször
is átkutatták már a helyiségeket, és biztonságosnak találták. Ennek ellenére kiszáradt a szája, és a
torkában dobogott a szíve. Mindig lapulhatott egy újabb szörnyeteg az üregekben és a sötét
járatokban. Az előtte tátongó teremben is megbújhatott valami hátborzongató iszonyat a legutóbbi
őrjárat óta.
 Semmi sem várt rá a teremben. Üres volt, leszámítva a padlót megfestő lilás vérfoltot, amelyet a
varázsőr hagyott hátra. A teste és a pókháló elégett. Csupán megfeketedett maradványai maradtak ott a
kör alakú ablaküreg mellett.
Thaleste a korom mintázatát nézte a falakon. A füst előbb felszállt, majd a mennyezetről vissza
hömpölyögve leszállt a falak mentén, és az oldalsó folyosókon oszlott el. Úgy tűnt, hogy az emelvény
mellett lévő pódiumnál spirál alakú foltot hagyott.
Thaleste elmosolyodott. Megtalálta, amit keresett. Most végre megmutathatja a többieknek, hogy
hasznos dolog lehet, ha valaki félénk. Fiatalabb éveiben azért megtanult egy s mást, amikor még
otthon élt. Az efféle termeknek mindig volt legalább egy titkos ajtaja, azért, hogy a matróna
elmenekülhessen, ha balul ütne ki valami egy-egy megbeszélés alkalmával. Az aranea és a varázsőr is
a titkos ajtón keresztül cselezhette ki a papnőket, akik nem tudtak az ajtó létezéséről. Ő azonban
megtalálta. Többé nem csúfolhatják. Már nemcsak az a félénk növendék, aki a legkisebb árnyéktól is
összerezzen. Most megmutathatja, hogy mennyit ér valójában.
Minden bizonnyal az emelvény maga a kulcs. A rajta látható mellszobornak nyitva volt a szája.
Belenézett, és azonnal megtalálta a nyitó mechanizmust. A tapasztalatira hagyatkozva biztosra vette,
hogy tűcsapda védi. Bár a méreg rég elporladhatott már, nem akart felesleges kockázatot vállalni. Ha
az aranea valóban a titkos ajtót használta, akkor elképzelhető, hogy megújította a csapdát.
Elővette a tőrét, és bedugta a szobor szájába, hogy így hozza működésbe a titkos ajtót. Az állvány
elfordult. Eltette a tőrét, és teljesen elfordította az emelvényt. Hangos, fülsértő csikorgással csúszott
el mögötte a fal.
Thaleste némán ujjongott. Sikerült! Belenézett az előtte feltárulkozó sötét járatba. Vajon belépjen?
Legszívesebben azonnal megüzente volna a felfedezését a hadúrnőnek, de sajnos nem ismerte a
megfelelő varázslatot. Különben is, mi van, ha téved, és a járat nem is vezet sehová? Ezzel csak
újabb ürügyet szolgáltatna arra, hogy ékelődhessenek vele. Ráadásul, ha túl korán szólna Iljrenének,
akkor a felfedezése jelentősége leértékelődne. Persze nem valószínű, hogy Iljrene a magáénak
tekintené a dicsőséget, ami azért jár, mert megfejtette az aranea felbukkanásának rejtélyét, de végül is
úgy döntött, hogy saját maga jár a dolgok végére. Akárhogy is, de most már ő is Eilistraee papnője!
Elengedte az emelvényt, és a titkos ajtó elkezdett bezáródni. Gyorsan visszatette a kezét az
emelvényre. Azon merengett, hogy nyitva hagyja-e a titkos járatot, vagy sem, és végül úgy döntött,
jobb lesz, ha zárt fal van mögötte. Annál is inkább, mert egy kilincset látott a titkos ajtó belső felén.
Elengedte hát az emelvényt, és belépett a járatba.
A folyosó északi irányba futott. Előbb enyhén emelkedett, majd lejtett. A legmagasabb pontján
vízcsobogást hallott. Előbb az oldalfalhoz, majd a padlóhoz tapasztotta a fülét. A hang alulról
érkezett. Szóval a járat átvezet a Sargauth folyó felett.
Végül egy sima felületű kőfalhoz érkezett. Amikor közelebbről megvizsgálta, halovány,
négyszögletes karcolatot fedezett fel: újabb titkos ajtó. Egy sziklába vájt lépcsősort látott maga
mellett, jobboldalt. Lefelé kanyargóit. Ügy döntött, hogy a titkos ajtót későbbre hagyja, és elindult
lefelé. Gondosan számolta a lépcsőfokokat. A falak nedvessé váltak, valószínűleg elérte a folyó
szintjét, de a lépcsősor tovább vezetett lefelé. Folyamatosan pókháló illetve egyéb jelek után kutatott,
amelyek bizonyíthatnák, hogy az aranea és a varázsőr is használták a lépcsőt. Semmit sem látott.
Megcsúszott a lába, és majdnem elesett. Lenézett. A lépcsőfokok széle lekerekedett, mintha nap
mint nap használnák. A lépcsősor véget ért, és Thaleste egy tágas barlangba jutott. A padló
tökéletesen simának tűnt, mintha nyálkát terítettek volna szét a földön.
Thaleste kapkodva szedte a levegőt. Percekig csak állt ott, és a termet nézte. Mi van, ha valóban
nyálka került a terembe? Azok a drow-k, akik a feje felett lévő várost építették, Ghaunadaur hívei
voltak. A barlang valószínűleg trónterem lehetett. Talán a verembe is nyílik egy lejárat.
Elgyengült a lába. Kiszállt belőle minden erő. A gyomra összerándult. Minden porcikája azt
kívánta, hogy forduljon vissza, és meneküljön el onnan, de nem adhatta fel. Végig kellett csinálnia.
Remegő hangon mondott el egy imát, hogy Eilistraee oltalmazza meg őt a gonosztól. Ettől egy kicsit
megnyugodott, és visszatért a bátorsága. Megtette az utolsó pár lépcsőfokot, és benézett a terembe.
Üres volt. Egyetlen kijáratot sem látott, sem lyukakat a padlón vagy a mennyezeten. A kör alapú
helyiség átmérője jó tízlépésnyi lehetett. A mennyezet és az oldalfalak ugyanolyan simák voltak, mint
a padló. Egy nyálkalény fészke lehetett, de a szörnyeteg már rég elhagyta a helyet. A falak kiszáradtak,
és nem érzett bűzt, csak a hideg kő szagát.
Ahogy jobban körülnézett, felfedezett egy-két tárgyat a földön szétszórva. Tojás méretűnek és
alakúnak látszottak. Első pillantásra lehetett ott vagy hatvan darab. Belépett a terembe, és lehajolt az
egyik tojás mellé. Fényes, fekete obszidiánnak tűnt. Elsuttogott egy újabb imát. Az összes kő mágikus
energiával lüktetett. Fogalma sem volt ugyan, hogy mindez mit jelenthet, de úgy vélte, most már
érdemes szólni Iljrenének. Felvett egy követ, és betette a derekán lógó szütyőbe.
Mire felért a lépcső tetejére, erősen zihált. Menzoberranzan városában folyton lebegő korongon
közlekedett. Két év gyakorlása sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy hozzászokjon a lábonjárás
fárasztó fizikai megerőltetéséhez. Végigsietett a folyosón az első titkos ajtóhoz. Résnyire nyitotta, és
kikukucskált rajta. Senkit sem látott a kinti teremben. Kilépett a titkos folyosóról, és hagyta, hogy a
kőlap a helyére csússzon. Gyorsan lemászott az oszlop oldalán, és visszasietett a Promenádba. Alig
várta, hogy elmesélhesse Iljrene hadúrnőnek, hogy micsoda felfedezést tett.
Csupán egy-két métert tett meg, amikor megszólalt az egyik vészcsengő. Thaleste kővé dermedt,
majd eszébe jutott, hogy elfelejtette dúdolni a dalt. Belekezdett a dallamba, de a csengő tovább szólt.
Lágy, puha valami ért hozzá a hátához, majd cuppogó hang kíséretében visszahúzódott.
Thaleste felsikoltott, és megpördült. Rémálmai iszonyatos szörnyetege bontakozott ki a szeme előtt.
Egy féregszerű lény érintette meg. Olyan vastag volt a teste, mint egy fa törzse. Nyolc csáp tekergőzött
a pofája körül. Mohón csattogtatta a fogait. Kitátotta a pofáját. Rothadó hús bűze áramlott ki a
gyomrából, és férgek hullottak le a földre a fogai közül.
Egy dögevő.
Thaleste kezében úgy remegett a kard, mint falevél az erős szélben. Lassan hátrált. Elrebegett egy
imát, amelyből erőt és bátorságot akart meríteni, ám mielőtt befejezte volna, két csáp kivágódott felé.
Az egyiket félresodorta, de a másik eltalálta a kardforgató karját. A bőre úgy égett, mintha parázs
pattant volna oda. Az érzés tovaterjedt a karján, és az izmai lemerevedtek. A bénultság pillanatok
alatt elérte a törzsét, majd a nyakát és a lábát. Mozdulatlanul, magatehetetlenül állt a dögevővel
szemben. A szája nyitva maradt a be nem fejezett imától. Gyorsan és aprókat lélegzett. Ennyi tellett a
tüdejétől.
Tudta, hogy a lény felfalja. Próbálta felemelni a kezét, hogy kivegye a szütyőjéből a követ, amelyet
odalent talált. Ha sikerülne a földre ejtenie, akkor legalább a társai megtalálnák a legközelebbi
járőrözés alkalmával. Már könnyezett az erőlködéstől, de a karját nem tudta megmozdítani.
 A dögevő hullámzó mozgással indult el felé. A karmai ridegen kopogtak a kemény talajon. Thaleste
halálra váltan nézte, amint a lény fölé tornyosul, majd leereszkedik. Bekapta a fejét, és a fogait
belemélyesztette a vállába. Még sosem érzett akkora fájdalmat. Hörgő hangot hallatott, ami sikoly lett
volna, de a hangszálai sem mozogtak. A dögevő beleharapott a láncingbe, és teljes erőből tépte, hogy
hozzáférhessen a húshoz. Iszonyatos fájdalmat érzett. Meleg vér folyt végig a testén, eláztatva a
nadrágját és a csizmáját. Újabb harapás. Minden eddiginél elviselhetetlenebb kín, majd...
Becsukta a szemét.
A fájdalom és az orrfacsaró bűz megszűnt. Egy szürke színű, jellegtelen síkságon találta magát.
Kellemes, megnyugtató dalt hallott. Ezüst holdfény vetült rá a magasból. Felemelte valamilyét - a
kezét? Nem. Többé nem uralta a testét. Nem is volt szüksége rá. Csak a holdfény létezett, amely
határozottan vonzotta valami felé: a mindent betöltő fény forrásához.
Felsóhajtott.
- Eilistraee.
A drow lelke, akit valaha Thaleste néven ismertek, csatlakozott a táncolókhoz, és végre békére lelt.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Mélyen a Ködös-erdő alatt, Mélysötét gyomrában Dhairn egy tágas barlangban állt. Számos
oldalsó járat nyílt a főcsarnokból, amelyeket egy hatalmas, bíborszínű féreg vájt ki a kőzetből
évszázadokkal korábban. A feje felett sűrű pókháló lepte el a mennyezetet. Begubózott áldozatok
lógtak le a pókhálóról. Fertelmes váladék csöpögött belőlük. A bűz megülte a levegőt. Tucatnyi
ébenfekete szem nézett rá a járatokból. Vörösen izzó szemük elárulta őket. Driderek - drow és pók
keverékek. A felsőtestük drow, míg az alsó részük póktest.
Dhairn maga drow volt. A driderek általában gondolkodás nélkül megtámadták őket, de Dhairn
váratlan megjelenése és szokatlan külleme meglepte őket. A koponyáját kopaszra borotválta. Csupán
a tarkóján hagyott egy kör alakú foltot. Az onnan eredő hajfürtöket hosszú copfba fonta a háta mögött.
A copfot többször vérbe mártotta, amitől megcsomósodott és összeállt. Fekete bőrén pókhálószerű,
fehér színű vonalak futottak keresztül-kasul: az istene szimbóluma, akit szolgált. A szeme színe nem
látszott, a pupillája feketén sötétlett. Közelebbről nézve látszott, hogy a szeme fehérjét sárga színű
mintázat fonja át. A pupillája sem közönséges kör alakú volt, hanem pókot formázott.
A driderek nem merészkedtek annyira közel hozzá, hogy mindezt láthassák. Megrémisztette őket a
férfi kezében lévő hatalmas kétkezes kard. A kard markolatán körbefutó kettős kézvédő is pókot
mintázott. A póklábak finoman körbefonták a csuklóját. Kardhüvelyt nem kötött a derekára. A bal
kezével ugyan elengedhette a fegyvert, de a jobb kezével sosem.
Dhairn a háta mögé lebbentette köpenye szárát. Vörös palástot és adamantint mellvértet viselt
alatta. A mellvérten Selvetarm szent szimbóluma rajzolódott ki: pókokkal fedett, keresztben
elhelyezett buzogány és kard. Mágikus köpenye segítségével át tudott lépni a kövön, így jelenhetett
meg észrevétlenül a driderek között. A póklények idegesen sziszegtek felé a magasból. Ily módon
próbálták felhergelni és felbátorítani egymást, hogy támadják meg a behatolót.
- Lolth ivadékai! - Dhairn öblös hangon kiáltott fel. - Eryndlyn, Ched Nasad és Menzoberranzan
száműzöttjei! Selvetarm akaratának hála mostantól nem vagytok kitaszítottak! Megtalálhatjátok a
helyeteket Selvetarm hívei között, ha úgy akarjátok!
Sziszegő beszédfoszlányok szűrődtek le Dhairnhoz a magasból. Az egyik drider kilépett a sötét
járatból, és fejjel lefelé ereszkedni kezdett egy pókfonálon. A férfi hosszú, szabadon lobogó haja
pókhálószerűen tapadt a testéhez. Vékony arcában az amúgy is keskeny ívű szeme olyan hatást keltett,
mintha folyton hunyorogna. A szájából hegyes, agyarszerű fogak eredtek, amelyekről méreg csöpögött
a földre. Ereszkedés közben lassan átfordult a pókfonálon. A szemét egy pillanatra sem vette le
Dhairnról.
- Lolth isteni bajnokát szolgálod?
Dhairn meglendítette a kardját, és elvágta a fonalat. A drider a kelleténél tovább maradt a
levegőben, mielőtt a földre huppant volna. Dhairn gyanúja beigazolódott. Az ereszkedő teremtmény
csak egy illúzió. Nem tette le a kardot, sőt maga elé tartotta, és körbefordult a tengelye körül. A penge
nem suhant át a puszta levegőn, hanem nekiütközött valaminek. A mögötte álló drider feje lerepült a
helyéről. A láthatóvá váló test eldőlt. Az iszonyatos sebből vörös vér spriccelt a padlóra. A drider
bőrkesztyűt viselt a kezén, amely most élénken lüktetett a belső mágikus energiától. A kesztyű beleért
a terjedő vértócsába, és a vér azonnal, sisteregve elenyészett, mintha soha nem is létezett volna.
 Dhairn felnézett a többi teremtményre, miközben a pengéje felszívta a rátapadt vért. A driderek
megrémültek. Többen azonnal visszahúzódtak járataik sötétjébe. Valószínűleg az lehetett köztük a
varázsló, akit Dhairn megölt. Kár érte. Hasznát lehetett volna venni a képességeinek.
- Mi mind Lolth bajnokai vagyunk. Drow-k és driderek egyaránt! - zengte Dhairn.
- A papnők nem ezt mondják - felelte egy női hang, valószínűleg a vezetőjük. Dhairn benézett az
összes járatba, a hang forrását keresve.
- Átkozottak vagyunk - folytatta a hang. - Cserbenhagytuk Lolth istennőt, és ezért megbélyegeztek
minket. Ez Lolth büntetése.
Dhairn végre megtalálta. A nő felágaskodott a póklábaira, és széttárta a karját. Valaha gyönyörű
teremtés lehetett. A füle vonzón hegyes volt, a szeme tökéletesen illett az arcvonásaihoz. Karcsú
felsőteste bármelyik férfi figyelmét felkeltette volna. Még a szájából kitüremkedő agyarszerű fogai
sem tűntek visszataszítónak. Száműzetésben töltött élete azonban mély nyomokat hagyott rajta. A haja
összegubancolódott, a teste átvette a méregtől szétmálló, csöpögő áldozatok szagát, amelyekkel a
driderek táplálkoztak. Fekete, egykor fényesen csillogó bőrét por és sár tette fakóvá.
- Az még nem jutott az eszetekbe, hogy Lolth miért a legszentebb állattá változtatta a testetek alsó
részét? Valóban büntetésnek tekintitek jelenlegi féldrow-félpók alakotokat? Szerintem nem az. Ti az ő
isteni bajnokai vagytok, ahogyan Selvetarm is az.
Dhairn kihúzta magát, és várt, hogy a driderek megemésszék a szavait.
A vezetőjük szúrós pillantást vetett rá, majd megszólalt.
- Lolth papnői...
- Ők hazudtak nektek - vágott a szavába a férfi. - Maga Lolth parancsolta meg ezt nekik. Ez is része
a Pókkirálynő tervének. A száműzetésben erősebbé és ravaszabbá váltatok. Azzal, hogy drow-kra
vadásztok, kiválogatjátok a gyengéket, akiknek nincs helye közöttünk. Ezáltal erősebbé válik a fajunk
- elhallgatott, hogy leülepedjenek a szavai. - Ha valóban kegyvesztetté váltatok volna, akkor az
istennő vajon miért ruházott volna fel titeket ekkora hatalommal? Már nem viselitek egykori házatok
szimbólumát, mégis tudtok lebegni. Már nem vagytok drow-k, mégis bele tudtok olvadni a sötétségbe,
és képesek vagytok mágikus fénybe vonni az ellenségeiteket. Megkaptátok Lolth legkedveltebb
gyermekeinek tulajdonságait: az aurájuk alapján felismeritek az ellenségeiteket, képesek vagytok a
távolból megfigyelni az áldozataitokat, hogy időben csapdát állíthassatok nekik. Lolth tökéletes
fegyverré változtatott titeket. Rendelkeztek egy drow ravaszságával és a pókok mérgével és lopakodó
képességével. Csak egy erős kézre van szükségetek, aki képes megfelelően irányítani titeket.
- És te lennél az a kéz? - kérdezte a driderek vezetője némi éllel a hangjában.
Dhairn felszegte az állát.
- Selvetarm ez a kéz - mondta ünnepélyes hangon. - Én csak az inkvizítora vagyok - felemelte a
kardját. - Gyertek, és legyetek üdvözölve a hívei között! Ideje visszafoglalni a helyeteket a drow-k
mellett.
Némi tétovázás után a driderek vezetője kilépett a járatából, és leereszkedett egy pókfonálon.
Amint póklábai földet értek, a többiek is követték. Egyesek hasonló módon, pókhálón ereszkedtek le,
mások inkább a falakon másztak le. Dhairn pillanatok alatt driderek gyűrűjében találta magát.
Többségük férfi volt. Mindannyian a roppant kétkezes kard hatótávolságán kívül maradtak, és
bizalmatlan, gyanakvó pillantásokat vetettek rá. A szemükben azonban elfojtott remény csillant.
Elveszítették a rangjukat, elkergették őket a házaiktól, miután átváltoztak. Száműzetésbe kellett
vonulniuk. Nem maradt esélyük rá, hogy megformálják a saját sorsukat. És ami a legfájóbb, úgy
gondolták, hogy az istenük ítéletet mondott felettük, hogy büntetésképpen megbélyegezte őket, hogy
egész Mélysötét láthassa, mivé váltak. Átkozottak lettek.
Most azonban megjelent közöttük valaki, aki fennhangon hirdeti, hogy mindez a Pókkirálynő
tervének része, hogy még mindig kedvesek Lolth sötét szívének, hogy még van remény a számukra az
élet pókhálójában. Ráadásul nem akárki mondta ezt nekik, hanem Selvetarm egyik nagy erejű papja.
Selvetarmé, aki Lolth hű isteni bajnoka, egy félisten, akinek az alakja hasonlatos az övékéhez.
Dhairn látta rajtuk, hogy hinni akarnak neki, de bizonyítékra volt szükségük ahhoz, hogy
elkötelezzék magukat, és elfogadják az igazságot. Dhairn ezt is megadhatja nekik, egy véres győzelem
formájában.
- Élnek sajnos olyan drow-k, akik nemkívánatosak Lolth szemében, akik eltávolodtak a Pókkirálynő
hálójától, melyet életünk végéig szövögetnünk kell - mondta Dhairn. - Ezek a drowk a felszínen élnek,
és istenkáromló hitben. Az a küldetésünk, hogy ostorként csapjunk le rájuk, és visszatereljük őket
Lolth hitéhez, vagy ha nem hajlandók rá, akkor lehámozzuk a húst a csontjukról. Eljött az ideje, hogy
bizonyítsatok. Nem bukhattok el.
Felemelte a kardját, és maga elé tartotta. A penge tisztán csillogott. A vért már teljesen felitta az
acél. Egyesével végignézett az összes drider arcán.
- Ki csatlakozik elsőként Selvetarm híveihez?
A driderek tétován pillantottak a vezérükre. A nő Dhairnt méregette a tekintetével. Végül
előrelépett, a póklábai hangosan kopogtak a kövön, és letérdelt.
- Chil’triss, a Kilsek-házból.
Dhairn bólintott. Valószínűleg évtizedek óta először ejtette ki a száján egykori nemesi háza nevét.
- Chil’triss, a Kilsek-házból - ismételte el Dhairn, majd megérintette a penge hegyével a nő arcát.
Lassan lefelé húzta a kardot, vékony, véres vonalat húzva a nő arcán egészen az álláig. Ezután
visszafelé megismételte, X formát rajzolva. A mintát egy vízszintes és egy függőleges vonallal fejezte
be, amely a pókhálót szimbolizálta. - Üdvözöllek Selvetarm hívei között!
A nő mosolyogva nyalta le az álláról lecsöppenő vércseppeket. A fogai izgatottan összekoccantak,
és ádáz tűz gyűlt a szemében.
- Térdre! — kiáltotta a többieknek. - Csatlakozzatok a sereghez!
Dhairn elégedetten elmosolyodott.
***
Q’arlynd távol helyezkedett a tűztől. Keresztbe tett lábbal ült a nedves, erdei talajon. Az erdő
mélyén, a szentély közelében hűvös levegő telepedett rájuk. A sűrű köd, amelyről az erdő a nevét
kapta, vastag pasztákban tapadt a talajhoz. Mindent benedvesítettek, amihez csak hozzáértek. Q’arlynd
kicsit kellemetlennek találta, de az erdő mélyén a felszíni világosság legalább nem égette annyira. A
vastag, terebélyes ágak megszűrték a hold fényét.
Elővette a kristályt a zsebéből, majd a szeme elé emelte, és azon keresztül nézte meg az erdőt.
Minden olyan volt, mint amilyennek látszott. Senki sem lapult a sötétben, illetve a ködpamacsok
takarásában. Flinderspeld és a két papnő kicsit távolabb ültek tőle, a tűz mellett. Ott melegítették
magukat. Egy frissen elejtett erdei állatot húztak nyársba, és azt sütögették a lángok felett.
Q’arlynd egy parancsszóval láthatatlanná változott. Levette a derékszíját, majd a térdére fektette, és
a csat mellé helyezte a mágikus kristályt. A vastag bőrszíj láthatatlan maradt, kivéve azt a részt, ahová
a kristályt helyezte. Parányi írás látszódott rajta: Q’arlynd varázslatai. A szeme elé emelte a
derékszíját, és a kristály lassú mozgatásával elolvasta a „varázskönyvet”, hogy memorizálja a
varázslatait.
A felénél felemelte a fejét. Flinderspeld a két nővel beszélgetett, miközben a vacsorát sütögették. A
mélységi gnóm túlságosan előredőlt, mintha rosszban sántikált volna, és félne, hogy mások is
meghallják a hangját.
Q’arlynd ki akarta fürkészni a gnóm gondolatait, de nem sikerült kapcsolatba lépnie vele.
Összeszűkült a szeme. Flinderspeld elég közel ült hozzá ahhoz, hogy a két mágikus gyűrű működésbe
lépjen. Minden bizonnyal a papnők gátolták valahogy a gyűrűk működését. Majd később foglalkozik a
dologgal, egyelőre hagyja, hadd higgyék, hogy magukban beszélgethetnek. Más módszerekkel is
kihallgathatja őket, elvégre hosszú éveken keresztül lopakodott a sötétben, és hallgatózott a sötét
beugrókban. Elmondott egy varázslatot, amelynek segítségével távolról is mindent tisztán hallhatott és
láthatott.
Flinderspeld levette a kesztyűjét. Leliana megfogta a kezét, és megvizsgálta a gyűrűt.
- ... eltávolítani - mondta. - Ha beérünk a szentélybe, megkérem Vlashirit, hogy szedje le. Ismeri az
efféle varázslatokat.
Q’arlynd folyamatosan bólogatott. Számított az árulásra. Egy szolgától nem is igazán várhatott
mást. Ennek ellenére idegesítette a dolog. A mélységi gnóm ujján lévő gyűrű volt az utolsó a
szolgagyűrűk közül. A másik négy ott hevert valahol Ched Nasad romjai alatt. A szolgákat maga alá
temette a törmelék, és azóta is ott feküdtek a mélyben. Nem hagyhatja, hogy az utolsó szolgagyűrű is
elvesszen.
Leliana elengedte a mélységi gnóm kezét, és közelebb hajolt a másik papnőhöz. Olyan halkan
suttogott, hogy Flinderspeld nem hallhatta, de Q’arlynd a varázslatnak köszönhetően igen.
- Elbeszélgetek egy kicsit a gnóm „gazdájával”. Nem úgy viselkedik, mint aki valóban meg akar
tisztulni.
Rowaan meglepődött a szavak hallatán.
- De van nála kardszimbólum - súgta vissza a papnő.
- Na és? - kérdezte Leliana rezzenéstelen arccal. - A szimbólumok korábban is rossz kezekbe
kerültek néha. Emlékszel, amikor rákérdeztem a papnőre, aki Ched Nasadba ment? Milass’ni. Nem
javított ki.
Rowaan megvonta a vállát.
- Van, aki nem emlékszik a nevekre.
- Ő nem ennyire ostoba. Ő varázsló, márpedig a Konzervatóriumban nem foglalkoznak ostobákkal.
Flinderspeld felállt. A papnők tovább sugdolóztak. Óvatosan odébb araszolt a tűz mellől. Nem
akarta magára vonni a figyelmet. Lekuporodott, és kezdett halványodni...
 Leliana rápillantott.
- Maradj ott! - mondta, és kardot rántott.
Q’arlynd azonnal talpra ugrott, és varázslatkomponensek után nyúlt.
Flinderspeld megmerevedett. A mélységi gnóm színe visszatért, noha haloványabbnak látszott, mint
korábban.
- Neked is felelned kell néhány kérdésre - mondta neki szigorú hangon.
Q’arlynd egy varázslat összetevőivel a kezében várakozott. Úgy tűnt, Leliana mégsem hasítja ketté
a szolgáját. Csak fel akart tenni neki néhány kérdést, és ha szerencséje van, pontosan azt mondja majd,
amit a nő hallani akar. Eltette a komponenst.
Leliana azonban váratlan dologra szánta el magát. Mégsem faggatta ki a gnómot. A feje fölé emelte
a kardját, és megpörgette a levegőben. Amikor a penge már halkan zümmögött, megállt, és
Flinderspeld feje fölé tartotta a kardot.
- Mondd meg, a gazdád hogyan tett szert Eilistraee szent szimbólumára!
Q’arlynd némán átkozódott. Leliana varázslatot mondott a szolgája fejére, és sajnos sejtette, hogy
milyen természetűt. Amikor Flinderspeld kinyitotta a száját, Q’arlynd megpróbált még egyszer
behatolni az elméjébe. Sikerült. Bármivel is gátolták a papnők a gyűrűk működését, sikerült áttörnie a
pajzsot. Q'arlynd tisztán hallotta a mélységi gnóm gondolatait. Azt a mesét ismételgette, amit együtt
találtak ki, mielőtt átléptek volna a portálon. Flinderspeld azt akarta mondani, hogy látta, amikor a
papnő a gazdájának adja a szent szimbólumot, de a szavak elakadtak a torkán. Az előre eltervezett
mondatok helyett valami egészen másba kezdett bele.
- A romok között találtuk meg. A gazdám azt mondta, hogy…
Q’arlynd haragra gerjedt. Megragadta a szolga elméjét. Flinderspeld szája olyan gyorsan záródott
össze, hogy elharapta a nyelvét. Q’arlynd mosolyra kényszeríttette a gnómot, meggátolva ezzel, hogy
fájdalmasan összeránduljon az arca.
- Mondjam azt... hogy... találta a szimbólumot. A papnő... azt mondta neki... nem akarja, hogy más...
tudja... hogy.... Ched Nasadba jött...
Q’arlynd erősen ráncolta a homlokát. Miért ilyen nehéz? Az igazmondó varázslat ellenére is
uralnia kellett volna a mélyégi gnóm elméjét, ennek ellenére szabályozhatatlanul áramlottak ki a
szavak a szolga száján. Flinderspeld keményen harcolt Q’arlynd akarata ellen, és próbálta kinyögni az
igazságot.
Rowaan tátott szájjal nézte a gnómot. Leliana gyorsabban reagált.
- A varázsló uralja az elméjét - sziszegte a társának. - Itt kell lennie valahol a közelben. Keresd
meg!
Rowaan megérintette szent szimbólumát, és elmondott egy imát.
Q’arlynd visszahúzódott a mélységi gnóm elméjéből. Flinderspeld azonnal befejezte a választ, de
Q’arlynd már nem foglalkozott azzal, hogy mit mond. A baj már megtörtént. Ha Leliana rajta is
alkalmazná az igazmondó varázslatot, akkor a dolgok még rosszabbra fordulnának. Egyetlen papnő
sem bocsátaná meg a társa megölésének bűnét, még akkor sem, ha baleset történt.
Q’arlynd minden reményét elveszítette arra, hogy találkozzon Qiluéval. Úgy tűnt, ideje befejezni a
kis kalandot a felszínen, és visszatérni Ched Nasadba.
De nem a szolgája nélkül.
A mélységi gnóm szokatlanul mereven állt a helyén, ahelyett, hogy hátrált volna, mint általában,
amikor baj közelgett.
Q’arlynd ismét szitkozódott. A papnő biztosan elbájolta. Q’arlynd felcsatolta a derékszíját, majd
Flinderspeld mellé teleportált. Egy újabb teleportálás, és...
- Ott van! - kiáltott fel Rowaan, és egyenesen rá mutatott a ropogó lángokon keresztül.
Szóval Rowaan a láthatatlanság ellenére is látja őt. Q’arlynd megérintette a gnóm vállát, majd
elmondta a teleportálóvarázslat szavait...
Q’arlynd teste megmerevedett. Kibillent az egyensúlyából, és elesett. Arccal előre a gnóm mellé
vágódott. Majdnem beleesett a tűzbe, csak néhány ujjnyival tévesztette el. Az orrát betöltötte a
lehullott levelek nedves illata.
Rowaan hangját hallotta. Mintha kántált volna. A következő pillanatban a teste ismét láthatóvá vált,
Leliana a hátára fordította. A kardját nekinyomta a vállának, apró lyukat vájva a bőrébe. Q’arlynd
felsikoltott volna, ha tud.
Leliana mosolygott.
- Ugye nem tudod, hogy mi történt.
Nagyon is tudta.
Leliana fellibbentette Flinderspeld mellényének hátulját, és megmutatta az alatta lévő rúnát.
Q’arlynd nem ismerte fel, noha drow írással készítették. Valószínűleg Eilistraee egyik szent rúnajele
lehetett.
- Rowaan ötlete volt. Akkor jutott az eszébe, amikor a derékszíjad írását olvasgattad.
Q’arlynd még mindig nem tudott megmozdulni, de önkéntelenül pislogott meglepetésében. Azonnal
behatolt a mélységi gnóm elméjébe. Csak ő tudta, hogy hol tartja a „varázskönyvét”, de a gnóm
megrázta a fejét, jelezve, hogy nem ő árulta el a pap-nőknek.
Szóval Rowaan sokkal gyanakvóbb és agyafúrtabb, mint gondolta. Valószínűleg korábban is
megleste már, miközben a varázslatait memorizálta.
Leliana visszaigazította Flinderspeld mellényét.
- A rúna akkor lépett működésbe, amikor varázslatot használtál az egykori szolgáddal szemben -
adott rövid magyarázatot a férfinak. Győztes fény csillant a szemében. Nagy megelégedéssel töltötte
el, hogy legyőzte a varázslót.
Q’arlynd arra a következtetésre jutott, hogy Eilistraee papnői sem különbek a többi sötételf nőnél.
Ostoba volt és óvatlan, hogy nem viselkedett eléggé körültekintően.
- Most pedig elárulod, hogy ki is vagy valójában - folytatta Leliana. - Úgy tűnik, minden vágyad,
hogy találkozz Qiluéval.
Ezzel Leliana megpörgette a kardot a feje körül, és elismételte ugyanazt az imát, amelyet korábban
a gnóm esetében is elmondott. Q’arlynd befelé mosolygott. A papnő kénytelen lesz feloldani a nyelvét
megbénító varázslatot, márpedig ha ezt megteszi, elegendő lesz kiejtenie egyetlen szótagot. Fénnyel
megvakítja a két papnőt, feloldja az izmait fogva tartó, bénító varázslatot, majd elteleportál a
mélységi gnómmal együtt.
Leliana megérintette az ajkát, majd a feje fölé tartotta a kardját.
Q’arlynd azonnal belekezdett a varázslatba, de a szája nem engedelmeskedett. Bármennyire is
összpontosított, nem tudta életre kelteni a megfelelő varázslatot. Sőt mi több, azon kapta magát, hogy
engedelmesen válaszol Leliana kérdéseire, miközben továbbra is mozdulatlanul fekszik a tűz mellett.
Elmesélte, miként fedezte fel a papnő holttestét, hogy mi okozhatta a halálát, miként vette el tőle a
szent szimbólumot, a csizmáját és a mágikus gyűrűit.
Rowaan felsikoltott, és fájdalmas pillantást vetett társára.
- Hol van a holtteste? - kérdezte Leliana.
- Ched Nasadban. Láthatatlanná tettem és ott hagytam, ahol találtam.
- És a medál?
- Prellyn elvette tőlem.
- Ki az a Prellyn.
- A fegyverek úrnője a Teh’Kinrellz-házban, amelyet szolgálok.
A papnők beérték ennyivel.
- Hol van a többi kard alakú szimbólum?
- Elrejtettem a csizmával és a gyűrűkkel együtt, kivéve... - Q’arlynd próbálta elharapni a mondat
végét, de az igazmondó varázslatnak nem tudott ellenállni. - Kivéve azt az egyet, amelyiket
Flinderspeld kabátjának bélésébe varrtam.
Leliana intett Rowaannak. Kitapogatta a gallérba varrt medált, majd kihasította onnan. Q’arlynd
megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a papnő nem kutakodott tovább. Olyan dolgokat is elrejtett
oda, amelyeket nem akart felfedni senki előtt.
Q’arlynd továbbra is engedelmesen válaszolt Leliana kérdéseire. Elismételte, hogy ő a Melarn-ház
tagja, hogy valóban Halisstra öccse, és azért lépett át a portálon, mert ki akarta deríteni, hogy mi
történt vele. Bevallotta, hogy nem akar áttérni Eilistraee hitére, de szívesen találkozna Qiluéval, hogy
felajánlja neki a szolgálatait, mint harci varázsló.
Mire végeztek, és Leliana újból megérintette az ajkát, ismételten némaságra kárhoztatva őt, egész
testében verejtékezett. A nő komor, rideg arckifejezéssel nézett le rá. Az a papnő járt a gondolataiban,
aki Ched Nasadban lelte a halálát. Nyilvánvalóan a férfi halálát kívánta. Annyira azonban nem
dühítette fel, hogy azonnal végezzen vele. Valószínűleg azt mérlegelte, hogy melyik testrészét vágja le
elsőként. Elvégre ő is csak egy drow nőstény, márpedig a drow nők semmit sem élveznek jobban a
kínzásnál.
Ha képes lett volna rá, a kezét védekezőn az ágyéka fölé tette volna. A nők általában ott kezdték a
kínzást. Szerintük a férfiak akkor sikítottak a legszebben, ha az ágyékukat hasogatták.
Leliana Rowaanra pillantott. Mondott neki valamit a sötételfek jellegzetes jelbeszédén. Úgy tartotta
a kezét, hogy Q’arlynd ne láthassa. Rowaan egy röpke pillanatra a férfira emelte a tekintetét, majd
megcsóválta a fejét.
Leliana eltette a kardját, és előhúzta a tőrét. Lehajolt, megragadta Q’arlynd gallérját, és felhúzta a
földről. Flinderspeld izgatottan előrehajolt, és szólni próbált, de képtelen volt megformálni a
szavakat. Némán tátogott csupán.
Q’arlynd nem tudta leplezni a meglepetését. A szeme kikerekedett. A gnómot gúzsba kötő bénító
varázslat hatása kezdett elmúlni. A keze enyhén remegett, miközben a mágia ereje ellen küzdött. Ha a
gnóm kiszabadulna a varázslat fogságából, akkor behatolhatna az elméjébe, és elterelhetné vele a
papnők figyelmét. Kitapogatta Flinderspeld tudatát, majd felkészült rá, hogy átvegye felette az
irányítást...
Majdnem elveszítette az összpontosítását, annyira meglepődött attól, amit érzékelt. Flinderspeld
arra készült, hogy könyörögjön a papnőknek a gazdája életéért! Kész lett volna lefogni Leliana kezét,
nehogy kárt tehessen benne.
Ez elképzelhetetlen! A foglyok nem így viselkednek, különösen azokkal a papnőkkel szemben nem,
akik nemrég szabadították fel a rabságából. Vajon mit remél ettől Flinderspeld? Mi járhat a fejében?
Leliana időközben Q’arlynd torkának szegezte a tőrét. A büntetés elkerülhetetlennek tűnt. Bárcsak
becsukhatta volna a szemét, de az összes izma megbénult. A papnő biztosan hatalmas fájdalmat okoz
majd neki. A penge elhelyezkedéséből ítélve vagy az arcát csúfítja el, vagy a torkát metszi át.
Összeszedte magát, megacélozta a lelkét, majd elrebegett egy imát Lolth tiszteletére. Ostoba
cselekedet, de a szeszélyes istennő talán megengedi, hogy a lelke belépjen a birodalmába a halála
után.
Ekkor kürtszó harsant az erdő mélyéből. Mély, elnyújtott hangon.
Mindkét papnő megmerevedett. A kürt ismét felharsant. Szabályos dallamot játszott.
- Megtámadták a szentélyt - mondta Rowaan feszült hangon.
Leliana bólintott.
Rowaan Q’arlynd felé bökött a hüvelykujjával.
- Mi lesz vele...
- Itt hagyjuk - felelte Leliana. A tőrrel elvágta a férfi nyakában lévő láncot, majd hagyta, hogy
elvágódjon a földön. Felvette a földről a kard alakú medált, és eltette. - Induljunk!
A következő pillanatban eltűnt a sűrűben.
Rowaan egy kicsit elidőzött még a tűznél, és Q’arlynd szemébe nézett.
- Még mindig megtisztulhatsz - súgta oda neki. - Egy nap megleled magadban a...
- Rowaan! - kiáltott oda neki Leliana az erdőből.
Rowaan megfordult, és a hang irányába futott, Leliana után.
Flinderspeld mocorogni kezdett. Lassan, suta mozdulatokkal. Q’arlynd elzsibbadt. Az ő tagjai és
ízületei is bizseregtek. Felnézett a mélységi gnóm szemébe. Még mindig nem akarta elhinni azt, amit a
szolga gondolataiból olvasott ki.
Amikor Q’arlynd tagjaiba végre visszaköltözött az élet, megparancsolta a mélységi gnómnak, hogy
húzza fel a földről, Flinderspeld a termete ellenére meglepően erősnek bizonyult.
Leliana nem vette el Q’arlynd varázspálcáját. Bizonyára átsiklott felette a figyelme.
- És most? - kérdezte Flinderspeld. Késve még gyorsan hozzátette. - Gazdám.
 - És most mi legyen? - tette fel a kérdést magának a varázsló. Ismerje el, hogy elbukott,
teleportáljon vissza a kapuhoz, és térjen vissza Ched Nasad városába? Felsóhajtott. Nem sok kedve
volt éveken keresztül a romok közt turkálni, és Prellyn szeszélyeinek engedelmeskedni. Nem is
remélhetett túl sokat. Ha Prellyn be akarta volna emelni a testőrségébe, és rangot akart volna adni
neki, akkor már rég megtette volna. Nem számíthatott többre jelenlegi pozíciójánál. Valószínűleg élete
végéig szolga marad, aki képes ásatásokat irányítani, és kitúrni a romok alól a különböző mágikus
tárgyakat. A családja harci varázslónak nevelte, aki tűzlabdákat és jégviharokat idéz meg. Az elmúlt
három évben azonban egyszer sem használhatta azokat a varázslatokat.
Hirtelenjében rádöbbent valamire. Csakis Leliana és Rowaan tudtak arról, hogy véletlenül ugyan,
de megölte azt a papnőt. Ők is csak akkor tudják elmesélni másoknak, ha győztesen kerülnek ki abból
a csatából, ahová elsiettek. Ha meghalnának harc közben, akkor soha, senkinek nem kellene megtudnia
az ő kis titkát. Elölről kezdhetné. Újra kérhetné a megtisztulását Eilistraee papnőitől.
Ismét felharsant a kürt. Q’arlynd belebámult a sűrűbe, és az állát vakargatta. Elmosolyodott.
- És most mi legyen? - ismételte el. Abba az irányba mutatott, ahonnan a kürtszó hallatszott. -
Csatlakozunk a harcolókhoz. A papnőknek szükségük van a segítségünkre.
Flinderspeld nyugtalannak látszott.
- De...
Q’arlynd felvonta a szemöldökét.
- Szeretnéd, ha lekerülne az a gyűrű az ujjadról, nem igaz?
Flinderspeld pislogott. Bólogatni kezdett, de megdermedt, majd felnézett a gazdája arcára.
Q’arlynd ezt igennek vette.
- Rendben. Akkor induljunk.
***
Cavatina nagy levegővételekkel szívta be az erdő szagát. Nemrég eső hullt a tájra. A felázott talaj,
a lehullott levelek és a nedves fatörzsek illata lepelként borult rá. Jól érezte magát újra a felszínen,
annak ellenére, hogy a napot sűrű felhők takarták el.
Vastag, bélelt tunikát húzott fel a láncinge alá. A lábát bőrcsizmába bújtatta, és bőrkesztyűt húzott a
kezére. Hosszú, fehér haját két copfba lógta, és a copfokat összekötötte a háta mögött. Minden
olyasmit magával hozott, ami a segítségére lehet a vadászaton.
Izgatottá vált. Megállt. Nagy levegőt vett, hogy lelassítsa a szívverését. Megérintette az éneklő kard
markolatát. Ha valóban egy démoni teremtménnyel kell szembe néznie, akkor nyugodt maradhat.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy megfelelően felkészüljön. Több más tárgyat is hozott magával a
kardon kívül. A bőrszíjon lógó mágikus kürt mellett egy vasból kovácsolt flaska himbálózott. Azzal
ejtette csapdába a démonokat. Egy második függőt is akasztott a nyakába, a szokásos, ezüstláncon
lógó, sima felületű, fényes, fekete kő mellé. Ha a lény megmérgezné, és nem maradna ideje elmondani
egy gyógyító imát, a függő akkor is megvédi az életét.
Hat napja indult útnak a szentélyből. Maga mögött hagyta a Velar-erdőt, és mélyen behatolt
Cormanthorba. Előbb észak felé haladt a Duathamper folyó mentén, majd keleti irányba fordult. Két
napja látott egy vadászó vadelf csoportot, tegnap pedig egy csillogó páncélba öltözött napelf
járőrcsapat keresztezte az útját. Minden bizonnyal Myth Drannor seregéhez tartoztak. Cavatina
mindkét társaság elől elrejtőzött. Eilistraee hívei békére leltek ugyan a Velar-erdőben, de a felszín
egyéb területein azonnal, kérdezés nélkül megtámadták a sötételfeket. Bár Cavatina biztos volt benne,
hogy elboldogulna akár még egy kisebb csapattal szemben is, egyáltalán nem akart harcba keveredni.
Nem szívesen oltott volna ki ártatlan életeket.
Cormanthor sötételfjeivel sem akart találkozni, és nem akarta felhívni magára a figyelmét. A
Jaelre- és az Auzkovyn-ház tagjai köztudottan Vhaeraun isten követői. Istenkáromlók! Ők is gyűlölték
Lolth istennőt, ahogyan Cavatina is, de ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy „az ellenségem
ellensége a barátom”.
Különben is, más módon is választ találhatott a kérdéseire. A Jaelre-ház egyik tagja túlélte a rém
támadását, és a szentélyben kért segítséget, és egyúttal el is kötelezte magát Eilistraee hite mellett.
Cavatina váltott vele néhány szót. Tőle tudta meg, hogy az erdőnek melyik részén érte a támadás.
Megkereste a helyszínt, és követni kezdte a látható nyomokat: a fák törzséhez tapadó
pókhálófoszlányokat, az aljnövényzet lenyomatait, ahol valamilyen súlyos test nehezedett a talajra, a
törött ágakat a fák koronájában...
Többször is elveszítette a nyomot, és ilyenkor a fákhoz fordult segítségért. Minden alkalommal azt
derítette ki, hogy a lény a közelben tartózkodik. A rém egyszer még vissza is fordult, mintha tudta
volna, hogy Cavatina követi őt, és azt akarta volna, hogy találja meg.
Mintha csapdába akarta volna csalni Cavatinát.
Elmosolyodott. Legyen hát. Korábban is találkozott már hasonló taktikával. A démonok a csalás és
az ármánykodás nagymesterei, de Cavatina jól ismerte az észjárásukat. Évtizedeken át vadászott
rájuk. Egyszerre nézte a talajt, és a fák korona-szintjét. Készen állt a támadásra, de semmi sem történt.
Ismét elveszítette a nyomot.
Elérkezett az idő, hogy segítséget kérjen. Kiválasztott egy termetes cédrusfát, amelynek az ágai
hozzáértek a szomszédos fák ágaihoz. Levette a kesztyűjét, és megérintette a fa törzsét. A csuklóján
lévő bőrből készült karperec hozzásimult a fa vöröses kérgéhez. Kimondta a megfelelő parancsszót,
amely működésbe hozta a mágikus gyűrűt, és azon nyomban kitágultak az érzékei. A vérkeringése
lelassult. A füle érzékelte az egymáshoz koppanó ágak recsegését, a pikkelyszerű levelek surrogását
és a vén fatörzs sóhaját. Nemcsak hogy érzékelte, de értette is a nyelvüket. Felszegte a fejét, és az ő
nyelvükön szólalt meg. recsegve, ropogva, mintha maga is fává változott volna.
A fa alaposan megfontolta a kérdést. A felső ágai mintha bólintottak volna. Valóban hozzáért egy
olyan lény az ágaihoz, mint amilyet lefestett neki, de gyorsan mozgott, és elég régen tovahaladt.
Cavatina egy második kérdést is feltett a fának. A cédrus ezúttal is a gondolataiba merült.
Tagadólag ringani kezdett, majd megmerevedett. Az ágai megrázkódtak, esőcseppeket szórva
Cavatina lábára. A remegés átragadt a szomszédos fákra. Az ágaik összekoccantak. Cavatina kérdése
levélről levélre, fáról tára terjedt, egyre bővülő körben. Percekig csak ágzörgés és levélsurrogás
hallatszott. A cédrus türelmesen várt a válaszra. Végül az egyik szilfa azt üzente, hogy egy gubó lóg az
egyik ágán, amely még nyálkás. Nemrég szőtték. A lény, amelyet Cavatina keresett, nemrég akasztotta
fel a fára az áldozatát, majd továbbállt.
- Merre? - kérdezte Cavatina mély, hasadó hangon.
Az egyik ág megvonaglott a feje felett. Hosszú gallyujjak mutattak előre.
 Cavatina elmosolyodott. A széljárás, Eilistraee istennőnek hála, tökéletes. Megköszönte a
segítséget a cédrusnak, majd felszállt a levegőbe. Miközben felemelkedett az ágak közé, előhúzta a
kardját, majd elmondott egy imát. Eilistraee felelt a könyörgésre, és láthatatlanná változtatta őt.
Lassan a fák fölé lebegett. Hagyta, hogy a szél sodrása hajtsa előre.
Kétszer is meg kellett újítania a láthatatlanság varázslatot, mielőtt megpillantotta volna a
piszkosfehér gubót. Gyengéden himbálózott a szélben. A szilfa egy üreges fa mellett állt. Tökéletes
leshely egy rajtaütéshez.
Túlságosan is tökéletes.
Cavatina egy varázslattal ellenőrizte az üreges fát. Pontosan azt találta, amire számított. Nem
lakozott benne gonosz erő. A fa szűkebb majd tágabb környezetét is ellenőrizte. A karddal a feje felett
többször is körbefordult a levegőben, mintha táncot lejtett volna. Nem látott semmit. A levegő tiszta
hangon énekelt, nem torzította el gonosz erő.
A teremtmény nem tartózkodott a közelben.
Felfigyelt valamire. A kellemetlen zaj a gubó belsejéből érkezett. Cavatina az első pillanatban azt
hitte, hogy az agyafúrt lény önmagát gubózta be, hogy onnan csapjon le az áldozatára, teljesen
váratlanul. De nem, a gubó belsejéből érkező jel végtelenül gyenge volt, alig érzékelhető.
Odalebegett a gubó mellé. Bárki sínylődött is benne, még nem halt meg. Alig pislákolt már csak
benne az élet, de még nyilvánvalóan lélegzett. Szabad szemmel is látszódott, hogy az áldozat próbál
kiszabadulni, de egyre erőtlenebbül. Valami kitüremkedett. Talán egy könyök. Nehéz zihálás hangjai
szűrődtek ki a gubó belsejéből. Valószínűleg nehezen kapott csak levegőt a pókhálón keresztül.
Cavatina elővette a kardját, és felhasította a gubót ott, ahol az áldozat arcát sejtette. A penge hegye
beleakadt valamibe, és kirántotta belülről. Egy fekete maszk volt az. A szövet lomhán a talajra hullott.
Felkeltette Cavatina figyelmét, jobban is, mint a gubóból hallatszódó nyögés és zihálás. Talált valami
furcsát rajta, valami baljóslatút - túl azon, hogy a maszk Eilistraee egyik ellenségének szent
szimbóluma.
A maszk mintha élt volna. Cavatina tisztán érzékelte ezt az auráján. Mintha felé sikoltott volna.
Nem úgy hallotta, mint a közönséges hangokat, de valami tisztán érezhetően ott lebegett a hallása
küszöbén. Mintha a távolban eltörött volna egy kristály.
Úgy határozott, hogy majd később alaposabban megvizsgálja. Egyelőre csak a gubóba göngyölt
áldozattal foglalkozott. A szemét lecsukva tartotta a sikamlós, nyálkás pókháló, a szája azonban
mozgott. Az arca fájdalmasan megvonaglott. Valami csillogott a szájában. Egy arany fog.
Összeszorított foggal fohászkodott az Álarcos Úrhoz, hogy gyógyítsa meg, hogy űzze ki a testéből az
álnok mérget. Micsoda fülsértő, istenkáromló imádság volt az!
Cavatina kinyúlt, és befogta a férfi száját, mielőtt befejezhette volna az imát. A férfi természetesen
próbálta letépni magáról a nő kezét, de csak annyit ért el, hogy a gubó szélesen kilengett oldalra.
- Most nem imádkozhatsz Vhaeraunhoz - mondta neki Cavatina. - Ameddig Eilistraee papnője jelen
van, addig nem.
Elfojtott, dühös hörgés szűrődött ki a papnő keze alól. Cavatina enyhített a szorításon, hogy a férfi
könnyebben lélegezhessen. A gubóba zárt áldozat úgy fújtatott, mint egy ló, amely hosszú
kilométereket vágtázott egyhuzamban.
 - Pillanatokon belül meghalsz - folytatta Cavatina. - Az ajkad már kezd lilulni. Hamarosan
csatlakozhatsz az istenedhez, de előtte még érdekelne valami. Vajon rádöbbentél-e, hogy minden, amit
tanultál, puszta hazugság? Vhaeraun talán azt állítja, hogy a Pókkirálynőt akarja letaszítani a trónról,
de valójában Vhaeraun csupán Lolth kegyelméből élhet. Az a szabadság, amit hirdet, csak hazugság.
A férfi feje erőtlenül mozgott. Jobbra-balra ingatta. Nem akarta elhinni a nő szavait, sőt, végig sem
akarta hallgatni őt.
- Ellaniath nem menedék, hanem börtön - Cavatina könyörtelenül folytatta. - Nem véletlenül
található Colothysban, a száműzetés síkjának negyedik rétegében. Ti, akik csatlakozni akartok az
istenetekhez, ugyanúgy Lolth szolgái vagytok, mint maga Vhaeraun. A Sötét Seldarine - Vhaeraun,
Kiaransalee és Selvetarm - tagjai közül csupán Eilistraee nyújthat menedéket Lolth gonoszsága elől,
csupán ő adhat reményt és végső jutalmat.
Elhallgatott, hogy a férfi megemészthesse a szavait, majd folytatta.
- Nem kell meghalnod. Eilistraee képes kiűzni a mérget a testedből, ha hajlandó vagy befogadni őt.
Tagadd meg az istenedet, és öleld magadhoz Eilistraee istennőt, aki valóban szereti a drow népet. Az
első lépést már megtetted az istennő birodalma felé azzal, hogy feljöttél a felszínre. Még nem késő a
megbánáshoz és a megtisztuláshoz. Ha őszinte igennel válaszolsz, azt megérzem - várakozón
elhallgatott. - Nos, magadhoz öleled Eilistraee istennőt?
A férfi dühös hörgéssel válaszolt. Habos nyál csörgött az állára. Nyilvánvalóan le akarta köpni a
papnőt, de az adott körülmények között csak ennyire tellett tőle.
Cavatina csalódottan felmordult. Szabályszerűen követte az előírásokat, megadta a férfinak az
utolsó esélyt. Ezzel letudta a kötelességét. Ismét összezárta a férfi ajkát, betapasztva a száját.
Sápadt fehérség öntötte el az idegen arcát, és verejtékcseppek ültek ki a homlokára. Az ereje
vészesen fogyott, és egyre erőtlenebből küzdött a nő ellen.
Amikor elernyedtek az izmai, levette a tenyerét a szájáról.
Meredten nézte a halott férfit. A teste rángott még egyet-kettőt a gubóban. Az anyja biztosan
megszidta volna, hogy egy újabb lélek veszett oda, akit meg lehetett volna menteni. De az anyja már
nem élt. Azért halt meg, mert egész életében így gondolkodott.
Cavatina óvatosan hajolt le a maszkért. Nem akaródzott megérintenie. Számos történetet hallott már
Vhaeraun híveinek ocsmány tetteiről. Lelkeket tartottak a maszkok rabságában. Ebben a fekete
szövetben is nyilvánvalóan lakozott valaki.
Kardja pengéjére fektette a maszkot, majd elmondott egy mágiatörő imádságot. A halk sikoltás,
amely a maszk belsejéből hallatszott, megszűnt. A fekete szövet kisimult, és lelapult. Cavatina hagyta,
hogy a földre hulljon, és zuhanás közben egy ügyes mozdulattal kettészelte.
Megfordult és elment. Vissza sem nézett a gubóra, sem a kettészelt maszkra.
Folytatta a vadászatot.
***
Jóval azután, hogy a Sötét Dal Lovagja elment, Halisstra visszatért az üreges fához. Már leszállt az
est, de a hold még nem jött fel. Amint megjelenik az égbolton, a lovag valószínűleg újra a nyomába
ered. A hajsza folytatódik.
 Egyelőre azonban más dolgokkal kellett foglalkoznia. Új utasításokat kapott. Az örökké szeszélyes
Lolth ismét megváltoztatta a gondolatait. Többé nem akarta, hogy Vhaeraun papjai meghalljanak,
főleg az nem, akit nemrég gubózott be.
A talajon látható lábnyomokból Halisstra azonnal látta, hogy Eilistraee harcos-papja megtalálta a
gubót. Sőt mi több, kihasította a férfi fejénél. Halisstra egyáltalán nem lepődött meg. Mindig is a
könyörület volt Eilistraee követőinek legnagyobb gyengesége, de ez most nem segített Vhaeraun
papján. A férfi így is, úgy is meghalt.
Ekkor észrevette a szent maszkot. A földön hevert, kettéhasítva. Halisstra elgondolkodva
bólogatott. Szóval Eilistraee papnője ezért vágta fel a gubót. El akarta venni a férfitól a maszkot, hogy
elpusztíthassa. Szóval mégsem annyira könyörületes.
A gondolat mosolyra fakasztotta.
A körmével feltépte a gubót. Miközben lefejtette a férfiról a pókhálót, több helyen is megkarmolta
az arcát, a mellkasát és a lábát. Vér bugyogott fel a sebekből, és folyt a földre. A test kiszabadult, és a
földre esett. Halisstra fölé hajolt. Hosszú, hegyes fogai kibújtak az ínyéből, majd szép lassan
visszahúzódtak. Úgy döntött, másfajta csókot ad a férfinak.
A bőrét hidegnek és merevnek érezte. Rászorította az ajkát a holttestére, majd belelehelt, és
elsuttogta Lolth nevét. Hátrahúzódott, és várt.
A pap szeme kinyílt, majd kifújta a levegőt a tüdejéből. Pókszag áradt belőle. Értetlenül nézett fel a
felhős, sötét égboltra. A pupillája fokozatosan tágult. Elfordította a fejét, és a mellkasán ülő
teremtményre nézett.
Felsikoltott.
Halisstra leugrott róla, majd nevetve eltűnt az erdőben.
 HATODIK FEJEZET

Qilué kifésült egy rakoncátlan hajtincset Nastasia arcából. A halott papnő testén nem látszódtak az
oszlás jelei, noha már egy tíznapja feküdt a fák koronaszintjében kialakított ravatalon, kitéve az
időjárás viszontagságainak. Vhaeraun orgyilkosának védjegye még mindig látszódott a nyakán. A
fojtózsinór mélyen bevágott a húsába. A bőr felszakadozott és felduzzadt a seb körül. A szeme
teljesen bevérzett, és inkább vörös volt, semmint fehér.
A papnő nyilvánvalóan meghalt, a teste mégis frissnek, élettel telinek tűnt. Még a halál jellegzetes
szaga sem lengte be. Mindez talán Eilistraee jele. Egyedül az állán fedezett fel némi elszíneződést, azt
is csak mágia segítségével.
Mintha maszkot húztak volna az arcára, amely nyomot hagyott.
Qilué arra a négy papnőre pillantott, akik a Promenádba, a Gyógyítás Csarnokába hozták a testet. A
Sember-tó melletti szentély papnövendékei nyugtalanul nézték végig, ahogy Qilué megvizsgálja a
halottat. Különösen az állán látható elszíneződés zavarta őket. Hol a nyakukban lógó, ezüstből
készült, szent szimbólumot simogatták, hol a kardjuk markolatán doboltak az ujjúkkal.
Végül az egyikük már nem bírta tovább, és megszólalt:
- Ez Vhaeraun jele. Mégis mit jelenthet?
Qilué síri hangon válaszolt.
- Nastasia egyelőre nem táncolhat Eilistraee szent ligetében. Elrabolták a lelkét, és bebörtönözték
egy éji árnyék maszkjába. Ők „lélekrablásnak” hívják ezt a gonosz szertartást.
A papnövendékek szeme kikerekedett.
- De miért tesznek ilyet? Mit akarnak a lelkével?
- Nem tudom - hazudta Qilué. Nem volt abban a hangulatban, hogy hosszabb magyarázatba
bocsátkozzon. A papnövendékek már így is eléggé megrémültek. Nem akarta, hogy kétségbe essenek.
Az éji árnyékok általában arra használták a lelkeket, hogy az energiájuk segítségével felélesszék egy
szunnyadó mágikus tárgy erejét. A folyamat során a lélek természetesen elpusztul.
Nastasia testét elnézve az ő esetében ez még nem történt meg. A lelke még mindig a maszk
rabságában sínylődik, ami azt jelenti, hogy nem távozott még el, tehát a teste sem halt meg. Köztes
állapotban lebegett, de az éji árnyék bármelyik pillanatban felhasználhatta, és ezáltal elpusztíthatta őt.
- Helyesen tettétek, hogy ide hoztátok - dicsérte meg Qilué a papnőket. - Meg kell találnunk azt, aki
ezt tette vele.
- A támadást követően azonnal próbáltuk felkutatni, de a távolbalátás nem...
- Mással próbálkozunk.
Qilué felemelte a karját, és a Gyógyítás Csarnokába húzta a hold csillámló fényét. Halovány
derengés övezte a testét, miközben táncolt. Tánc közben istennője himnuszát énekelte. Egyre
gyorsabban pörgött, míg végül elmosódott az alakja, és csak fényes folt látszódott belőle. A testét
beburkoló holdfény élesebbé változott. Arra számított, hogy hamarosan megtudja, merre lapul a papnő
gyilkosa. Ha sikerrel jár, akkor elteleportál az egyik szentélybe, és ott megismétli a szertartást. Az így
kapott két vonal keresztezése megmutatja az orgyilkos lelőhelyét. És akkor lesújthat rá.
A varázslat várt hatása azonban elmaradt. A papnő testét övező holdfény eloszlott. Qilué
abbahagyta a táncot, és leeresztette a karját.
Még a szent tánccal sem akadt az orgyilkos nyomára. Vagy erős mágiával rejtette el magát, vagy
elmenekült egy másik síkra, vagy meghalt.
Eilistraee biztosan tudja a választ.
Qilué elmondott egy újabb imát. Eilistraee nevével zárta le a litániát, majd a holdsugarakon
keresztül próbált kapcsolatba lépni az istennővel. Tudta, hogy törékeny, rövid ideig tartó egyesülés
lesz, de a célját elérheti vele. Fényes ragyogás töltötte be Qilué elméjét. A kapcsolat létrejött.
Feltette az istennőnek az első kérdését.
- Él még Nastasia gyilkosa?
Eilistraee arca, amely olyan leírhatatlanul gyönyörű volt, hogy Qilué is csak könnyezve tudott
ránézni, jobbra-balra ingott. A válasz tehát, ahogy arra a papnő is számított: nem.
- A maszk még nála van?
Az arc bólintott.
- Nastasia lelke még...
Várj!
A hang meglepte Qiluét. Az istennő általában csupán igennel vagy nemmel válaszolt az efféle
egyesülések során. Most azonban megszólalt, ráadásul meglehetősen furcsa hangon. Az istennő
hangját mély, rideg tónus járta át, olyan, amelyik kellemetlen érzést keltett Qilué elméjében. Még
mindig látta Eilistraee arcát, de távolibbnak, haloványabbnak tűnt, mint korábban. Ettől ideges lett, de
engedelmeskedett az istennőnek. Türelmesen várt.
Eilistraee ismét megszólalt: Nem.
Ezzel véget ért az egyesülés.
Qilué összerázkódott. Mi történt az imént? Valóban Eilistraee válaszolt a kérdéseire, vagy talán...
egy másik istennő? Ha egy másik istennő, akkor Eilistraee miért engedte, hogy bekapcsolódjon az
egyesülésbe? És melyik kérdésre válaszolt az ismeretlen istennő, ha valóban valaki más válaszolt
Eilistraee helyett? Arra a kérdésre kapott választ, hogy a maszk még mindig a test közelében van,
vagy arra, amit be sem fejezett?
A négy másik papnő várakozón nézett rá. Azt remélték, választ kapnak a kérdéseikre. Qilué, akit
felzaklatott az élmény, nagy levegővételekkel próbálta megnyugtatni magát. Legnagyobb
meglepetésére orrát megcsapta az oszlás szaga. Nastasia testére pillantott, éppen időben ahhoz, hogy
lássa, az állát megfestő árnyék kettéhasad, mintha valaki kettéhasította volna a maszkot. Ezután az
árnyék visszahúzódott, és eltűnt.
Új remény gyűlt Qilué lelkében, fényes, akárcsak a holdsugár. Azonnal eloszlott minden kételye azt
illetően, hogy kinek a hangját hallotta.
- Eilistraeének hála! - mondta ünnepélyes hangon. Valaki, talán maga az istennő, megtörte a
lélekrabló hatalmát. Qilué megérintette a holttestet. - Csatlakozzatok hozzám! - mondta az
alacsonyabb rangú papnőknek. - Dallal támasszuk fel a halottat!
 A négy papanő alaposan meglepődött, de csatlakoztak Qiluéhoz. A hangjuk átitatta és megtisztította
a testet, és visszahívta a lelket. Az ének Qilué zengő hangjával ért véget. A négy papnő halkan dúdolt,
így támogatva őt. Nastasia szeme kinyílt. Előrecsapott a karjával, mintha el akart volna lökni magától
valakit. Minden bizonnyal a támadóját. A másik kezével a kardja után nyúlt. Miután rádöbbent, hogy
nincs nála, kikerekedett szemmel nézett Qiluéra.
- Nemeshölgy! - zihálta. Felült, majd megsimogatta a nyakát. Csodálkozó arckifejezéssel nézte a
saját kezét. Nyilvánvalóan örült annak, hogy él, ugyanakkor enyhén csalódottnak látszott - ez teljesen
érthető, hisz ha egyszer valaki Eilistraee oldalán táncolhatott, ha csak egy rövid ideig is, nem nagyon
kívánkozik vissza. Qilué szemébe nézett.
- Te hívtál vissza.
Qilué lágy, gyengéd hangon beszélt.
- Elrabolták a lelkedet, de valaki kiszabadította. Most már minden rendben van. - Egy pillanatra
elhallgatott. - Azért hívtalak vissza, mert tudnunk kell, hogy mi történt pontosan. Mondj el mindent,
amire emlékszel. Mindent, ami az orgyilkos támadása után történt.
Nastasia nagyot nyelt, majd erősen ráncolta a homlokát.
- Meghaltam.
- És azután? Abban a köztes időben, amíg ki nem szabadították a lelkedet, és nem táncoltál
Eilistraee ligetében?
Nastasia tekintete a távolba révedt.
- Sötétség vett körül. Nagy semmi.
Qilué némán sóhajtott. Ennél azért többre számított.
- És... - Nastasia összeráncolt homlokkal folytatta - hangot hallottam. Annak a férfinak a hangját,
aki megölt.
A négy papnövendék izgatottan összesúgott.
Qilué felemelte a kezét.
- Csend legyen! - gyengéden megérintette Nastasia vállát. - Próbálj visszaemlékezni. Mit mondott?
Ki tudtad venni a szavait?
Nastasia becsukta a szemét. A ráncok tovább mélyültek a homlokán. Tagadólag rázta a fejét, majd a
szeme váratlanul kinyílt.
- Azt tervezi, hogy kinyit egy kaput - Qilué szemébe nézett, őszinte aggodalommal az arcán. - Kaput
akar nyitni Eilistraee birodalmára, hogy Vhaeraun orvul megtámadhassa. A mi lelkünk erejével akarja
kinyitni.
- Nem! - sikoltott fel az egyik papnövendék. Qilué felé fordult. - Lehetséges ez, nemeshölgy?
- Az éji árnyékok értenek az ilyesmihez, de mindenképpen el kell küldeniük az egyik papjukat
Eilistraee birodalmába, hogy megnyithassa a kaput, márpedig Vhaeraun hívei nem léphetnek be oda.
Nastasia kikerekedett, rémült szemmel rázta a fejét.
- Nem kell belépniük Eilistraee birodalmába. Az orgyilkos azt mondta a társainak, hogy Toril
felszínéről is képesek megnyitni a kaput. Létezik Mélysötétben egy barlang, egy különös energiától
lüktető kitüremkedésen. Azt állította a papok előtt, hogy ismer egy rituálét, nemes mágiát, amellyel
végrehajthatja a varázslatot.
- Drow férfiak? - kérdezte Qilué, és az ajka mosolyra húzódott. - Nemes mágiát akarnak használni?
Miközben a papnövendékek szerényen kuncogtak, Qilué elgondolkodott azon, ha ez valóban
lehetséges, akkor mégis mitévő legyen?
Iljrene kéme is arról számolt be, hogy Vhaeraun papjai készülnek valamire, hogy „meg akarnak
nyitni” valamit. A kém nem tudta befejezni a jelentést, mert váratlanul megszakadt a kapcsolat, és
azóta nem tudtak érintkezésbe lépni vele. Csupán egy nevet tudtak meg tőle: Malvag. Qilué azt
gyanította, hogy ez a Malvag, és az, aki elrabolta Nastasia lelkét, egy és ugyanaz.
- Neveket is hallottál? - kérdezte Nastasiától.
A papanő becsukta a szemét, és próbált visszaemlékezni. Végül bólintott.
- Házak neveit hallottam -, felelte - a Jaelre- és az Auzkovyn-házról beszéltek. És egy nevet is
hallottam... Jezz. Az orgyilkos megharagudott rá. Azt hiszem Jezz azzal vádolta meg, hogy titkon Lolth
híve.
Qilué biccentett, majd a többiekhez fordult.
- Vhaeraun papjai akár képesek a nemes mágia használatára, akár nem, semmi jó nem származhat
belőle - mondta komor hangon.
- De az orgyilkos meghalt, vagy nem? - kérdezte az egyik papnövendék. - Maga Eilistraee mondta
ezt nekünk.
- Valóban ezt válaszolta - ismerte el Qilué.
- Akkor nincs miért aggódnunk. Ezzel lezárhatjuk ezt az ügyet.
Qilué bólogatott, és annyiban hagyta a dolgot, noha egy pillanatra sem tudott megnyugodni. Lehet,
hogy Malvag halott, de a többi pap véghezviheti a tervet. Két éjszakával azelőtt észrevették, amint
Vhaeraun egyik híve megpróbált besurranni Eilistraee templomába a Yuir-erdőben. Őt sikerült
elzavarni, de az elmúlt éjjel támadás érte a szentélyt a Szürke-erdőben. Csak reggel fedezték fel a
papnő holttestét.
Miközben a négy papnövendék felsegítette a felélesztett Nastasiát, Qilué kapcsolatba lépett a
Szürke-erdőben lévő szentély főpapnőjével. Azon nyomban választ kapott, amelyet csak ő hallhatott.
Rossz hírek érkeztek.
A halott papnő állára fekete árnyék húzódott. A lelkét, Nastasiához hasonlóan elrabolták.
***
Q’arlynd sebes léptekkel haladt előre az erdőben. Flinderspeld kötelességtudóan követte. Minél
közelebb értek, annál hangosabban hallották a kürtök hangját. Nyílvesszők süvítettek a levegőben. A
kézifegyverek cuppanó csattanással értek húst. Tucatnyi alakot látott a fák lombkoronájának
magasságában.
Onnan támadtak az ellenségre. Az egyik alak elég közel suhant el mellette ahhoz, hogy lássa, a
teremtmény egy drow és egy pók keveréke.
Egy drider! Mit keresnek a felszínen?
 A lény észrevette Q’arlyndet. Habozás nélkül célba vette egy dobótőrrel, de a fegyver lepattant a
férfi mágikus pajzsáról, és ártalmatlanul egy közeli fatörzsbe fúródott. A drider ezután sötétséggömböt
bocsátott magára, olyan nagyot, hogy a fa koronáját is beburkolta. Mielőtt azonban eltűnhetett volna,
Q’arlynd tűzcsóvát bocsátott rá. A lángok körbenyalábolták az arcát, és a sötétséggömb belsejét egy
hatalmas tűzgolyó töltötte ki. A következő pillanatban az összeégett drider leesett a fáról, lángoló
ágak kíséretében.
Q’arlynd kirántotta a dobótőrt a fából. Odaadta a mélységi gnómnak.
- Maradj itt! Ne harcolj, csak ha meg kell védened magad!
A gnóm összeráncolta a homlokát.
- Úgy emlékszem azt mondtad, hogy mind a ketten csatlakozunk a harchoz.
Q’arlynd szigorú pillantást vetett a szolgájára. Flinderspeld alig ért a drow derekáig. Mintha még
gyermek lett volna.
- Túl értékes vagy ahhoz, hogy meghalj a csatában - mondta a szolgának. Ezután egy egyszerű
varázslattal láthatatlanná tette a gnómot. Előhúzta a varázspálcáját, és elindult a hangok irányába. A
fák kitakarták a harctér jó részét. Itt-ott ezüst villanások tűntek fel. A papnők hold alakú
fénygömbökkel próbálták elvakítani a támadókat. Miközben a fák között osont, jó háromtucatnyi
dridert számolt. A mágikus pajzzsal védett papnők karddal és varázslattal harcoltak ellenük, és
közben folyamatosan énekeltek. A levegőben táncoló kardokat látott, amelyeket láthatatlan kezek
irányítottak. Sikerült hátrébb szorítaniuk a dridereket.
A pók és drow lények folyamatosan változtatták a helyüket a fák lombkoronájában. Nyílvesszőkkel
próbálták ritkítani az ellenség sorait. Az egyik lövedék eltalált egy papnőt. A sérülés nem tűnt
súlyosnak, ennek ellenére szinte azonnal összeesett. Méreg. Az egyik társa letérdelt mellé, hogy
meggyógyítsa, de ekkor egy drider a hátára ugrott a magasból. Végzetes harapásra nyitotta a száját, de
ekkor Q’arlynd lesújtott rá a varázspálcájával. Szaggatott szélű jéglabdák csapódtak a lény testébe,
amely lerepült áldozata hátáról. A drider nem pusztult el a varázslattól, a papnő azonban egy erős
suhintással lefejezte. A fej Q’arlynd felé gurult. Az arcán különös mintázatot látott, amely leginkább
pókhálóra hasonlított.
A papnő körülnézett, és a megmentőjét kereste a tekintetével. Q'arlynd kézjelekkel mutatta neki,
hogy barát. A papnő biccentett, majd visszafordult sebesült társához, hogy meggyógyítsa.
Q’arlynd kilépett a fák takarásából, hogy újabb célpontokat keressen. Gondosan ügyelt rá, hogy
Eilistraee papnői mindig lássák, hogy az ő oldalukon harcol. Főként jéglabdákkal harcolt a driderek
ellen. Nem érdekelte, hogy kimeríti-e a varázspálcát, vagy sem. Úgy okoskodott, hogy ha a harc révén
találkozhat a főpapnővel, akkor megéri. Persze azért nem csak a varázspálcáját használta, hanem a
Konzervatóriumban tanult támadóvarázslatokat is. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy végre ismét
használhatja a régi tudását. Hol mágikus lövedékekkel lyuggatta ki az ellenséges lények mellkasát, hol
villámmal sújtotta agyon őket.
Egy alkalommal, amikor egyszerre több papnő is figyelte, előhúzta értékes, bőrbe burkolt
varázspálcáját. Ezzel a különleges fegyverrel láncvillámot tudott megidézni, amely egyszerre négy
ellenfélbe csapott bele. Így akarta megmutatni, mire is képes valójában.
Az egyik drider, akinek szintén pókhálószerű mintát látott az arcán, megpróbálta elbájolni őt.
Q’arlynd azonban megtanulta, hogyan védje az elméjét, és csak nevetett a drider próbálkozásán, aki
arra akarta kényszeríteni, hogy meneküljön el. Suhintott egyet a varázspálcájával, letaglózva
ellenfelét, majd Rowaan és Leliana keresésére indult.
Az egyik papnőről, aki két driderrel küzdött éppen, azt hitte, hogy Leliana az, de amint közelebb
ért, kiderült, hogy másvalaki. Úgy tűnt, nincs szüksége Q’arlynd segítségére. A férfi elismerően nézte,
amint a papnő előrántja a kardját, és a penge énekelni kezd a kezében. Miközben sakkban tartotta az
egyik dridert, belekezdett egy énekbe. Egy kecses kézmozdulattal fénycsóvát hívott le a sötét
égboltról. Villámként csapott bele a másik driderbe, és a földre döntötte. Az éneklő penge eközben
átdöfte az első drider szívét.
A villanás egy pillanatra elvakította Q’arlyndet. Mire kitisztult a látása, a papnő már egy újabb
ellenféllel harcolt, de ezúttal nem egy driderrel, hanem egy drow férfival. Csillogó, fekete páncélt
viselt, és egy díszes, kétkezes kardot tartott a kezében. Az egész testét olyan pókhálószerű mintázat
borította, mint amilyet a driderek arcán látott, de az övé fehéren világított a sötétben.
A harcos lesújtott a papnőre. A kardja hangosan sziszegett a levegőben. Eilistraee híve épphogy
csak ki tudott térni a csapás elől. A harcos megpördült a tengelye körül. Hosszú, fehér haja fényes
csíkként suhant mögött a levegőben. A papnő felemelte a kardját, hogy hárítsa a körkörös csapást, de
a pengéje kettétört. Eldobta a hasznavehetetlen csonkot, majd belekezdett egy imába, de mielőtt
kimondhatta volna az első szót, a fekete penge ismét megvillant, és válltól derékig kettéhasította
Eilistraee hívét. A holttest megremegett, majd kettészakadva elterült a földön. Épphogy csak hozzáért
a talajhoz, megfeketedett, és szétmállott. Fekete hamu maradt utána. Csupán a csizmája és a páncélja
maradt meg, a gyorsan feketedő vértócsa közepén. A vértócsa fortyogni kezdett, mintha felforrt volna,
és apró pókok ugráltak ki belőle. A harcos beledugta a kard hegyét a tócsába. A pókok azonnal
odafutottak, és felkúsztak a penge oldalán, majd eltűntek szem elől. A penge magába szippantotta őket.
Q’arlynd azon kapta magát, hogy csak áll ott, tátott szájjal. Szerencsére időben észbe kapott, és
láthatatlanná változott, éppen akkor, amikor a harcos megfordult.
Egyenesen Q’arlynd irányába nézett. Egy lassú mozdulattal félkört írt le a pengével, majd a hegyét
Q'arlynd torkának szegezte. A láthatatlanság abban a pillanatban megszűnt. Q’arlynd
varázslatkomponensek után kutatott, és közben átkozódott, amiért reszket a keze. Mi történik vele,
végtére is ő egy harci mágus! Korábban is találkozott már nagyhatalmú ellenfelekkel. Mégis ki az
ördög ez a harcos, amiért ennyire megrémült tőle?
Biztosan a tekintetétől, gondolta. Mintha pókok mászkáltak volna a pupillája helyén. Attól félt,
hogy bármelyik pillanatban átugorhatnak az ö szemébe.
A harcos elmosolyodott.
Q’arlynd végre meglelte a varázslatkomponenst, de ekkor az egyik drider lekiáltott a harcosnak a
magasból.
- Erre! Itt is van egy, aki túl erős nekünk!
A harcos a vállára vetette a kétkezes kardot, majd a jelzett irányba indult, hátrahagyva a drow
varázslót.
Q’arlynd becsukta a szemét. Egész testében reszketett. A harcos megkegyelmezett neki.
De miért?
Beletelt egy kis időbe, mire visszanyerte a lélekjelenlétét. Összeszedte magát, és folytatta a
keresését. Most már jóval óvatosabban haladt a fák között. Folyamatosan a háta mögé tekingetett,
hogy nem követi-e a pókszemű harcos. Már majdnem meg is feledkezett róla, hogy Lelianát keresi,
amikor váratlanul megpillantotta. Magányosan harcolt három driderrel. Mindnek ugyanaz a
pókhálómintázat látszódott az arcán.
Benyúlt a piwafwija zsebébe, majd meggondolta magát. Senkit sem látott a közelben. Szóval
Leliana magára maradt. Úgy döntött, hogy kivár, és meglátja, hogy mi történik. Ha a driderek megölik,
annál jobb. így megúszhatná egy esetleges későbbi kihallgatás kellemetlen élményeit.
Visszabújt hát az egyik közeli fa mögé, és keresztbe font karral nézte a harcot.
Leliana a háromszoros túlerő ellenére derekasan küzdött, de ekkor egy negyedik drider is
kibontakozott a sötétségből. Sikerült félresöpörnie a támadót a kardjával, de a másik három drider
egyike kihasználta az alkalmat, és előreugorva belemart a combjába, a láncinge alatt. Fájdalmasan
felsikoltott, de nem esett össze azonnal. Valószínűleg mágikus pajzs védte a mérgek ellen. A drider
kitépte a fogát a sebből. Messzire spriccelt a vér, egészen a környező fák törzséig. A harapás
felsértette az artériát. Leliana összeesett. Az arca hamuszürkévé változott.
Szóval ennyi. A driderek elvégezték Q’arlynd helyett a piszkos munkát.
Három drider fellebegett a fák koronaszintjébe. A negyedik azonban ott maradt. Q’arlynd célba
vette őt a varázspálcájával, és villámot lövellt a testébe. A tarkójába csapódott, és áthaladt a testén.
A drider fel sem fogta, hogy mi történt vele. Vékony póklábai összegabalyodtak, majd elterült a
földön.
Mintha mozgást hallott volna a háta mögül. Nehezen tudta megállapítani a hangos csatazajban. A
háta mögé pillantott, de nem látott semmit. Elindult Leliana felé, hogy ellenőrizze, biztosan meghalt-e.
Amint lenézett rá, különös, új érzés kerítette hatalmába. Sajnálta, hogy a papnőnek meg kell halma.
Gyönyörű nőnek találta Lelianát, és a korábbi szócsatájukat is felettébb élvezte.
Megrázta a lejét, hogy elűzze az érzést. A világ kegyetlen. Leliana fel akarta áldozni őt az istennője
oltárán. Ráadásul nem mesélheti el a társainak, hogy mi történt a papnővel Ched Nasadban. Ami
történt, megtörtént.
Vagy mégsem? Mintha valami nyögés- vagy hörgésfélét hallott volna. Lenézett a lábához. Leliana
szemhéja megrebbenni látszott. Hát még mindig életben van?
Azonnal felidézett egy varázslatot, amellyel észrevétlenül megölhette, de az utolsó pillanatban az a
különös érzés meggátolta benne. Megrázta a fejét, és kiűzte testéből a gyengeséget. Megérintette a
papnő mellkasát. Mágikus energia táncolt a tenyerében.
A háta mögött valaki Leliana nevét kiáltotta. Rowaan. A hangja elég közelről hallatszott ahhoz,
hogy láthassa, mire készül. Az mindent megváltoztatna. Védekezőn Leliana fölé hajolt, és a drider
testébe vezette a pusztító mágikus energiát. Ezután megfordult, és kimerültén a földre rogyott.
- Négyen voltak. Egyszerre támadtak Lelianára - zihálta, majd a drider holttestére mutatott, akit a
villámmal sújtott agyon. - Az egyiket sikerült megölnöm. A többi elmenekült.
Leliana zihálva kapkodta a levegőt. Pillanatokon belül kileheli a lelkét.
Rowaan nem vett tudomást a férfiról. Letérdelt Leliana mellé. Az arcán látszódott, hogy mennyire
aggódik. Q’arlynd felemelte a fejét, hogy lássa, mi történik. A varázspálca még mindig ott lapult a
kezében. Úgy fordult, hogy a hegye Rowaan felé mutasson. Amint alkalma nyílik rá, halálra sújtja.
 Rowaan még mindig nem foglalkozott vele. Felemelte a jobb kezét, majd hozzáérintette az ajkát a
mutatóujján lévő platinagyűrűhöz, és suttogott valamit. Ezután ökölbe szorította a kezét, és becsukta a
szemét.
Q’arlynd tudta, hogy elérkezett a megfelelő pillanat, ugyanakkor kíváncsi lett, hogy mi történik a
papnővel, és tétovázott. A következő pillanatban kikerekedett a szeme. Rowaan kínoktól gyötörten
felsikoltott. Q’arlynd körbefordult, hogy nincs-e a közelben egy drider. Mire visszafordult, Rowaan a
földön feküdt. Az arca elszíneződött, és alig kapott levegőt. A combján fertelmes harapásnyom
látszódott, pontosan olyan, mint Leliana combján, aki a férfi teljes elképedésére felült. Egyetlen
sebhely sem látszódott a testén. Mintha a drider támadása meg sem történt volna.
Rowaan még egyszer utoljára felnyögött, majd meghalt.
Leliana Rowaan holttestére nézett, és fájdalmasan felsikoltott. Ezután észrevette Q’arlyndet, aki
varázspálcával a kezében lapult a földön, és kardot rántott.
- Várj! - kiáltott fel. A villámsújtotta driderre mutatott. - Meg akartam menteni az életedet. Ezt itt
megöltem. Ez érte a köszönet?
A papnő habozott. A halott driderre nézett, majd lassan leeresztette a kardját. Lehajolt, és több
helyen is megérintette Rowaan nyakát. A pulzusát akarta kitapintani. Sajnos nem járt sikerrel. Ő is a
szájához emelte a platinagyűrűjét, és az ajkához érintette.
Q’arlynd megcsóválta a fejét. Egyszerűen nem akart hinni a szemének. Nem szolgagyűrűk voltak.
Arra használták őket, hogy átvegyék mások sérüléseit. Rowaan szándékosan vállalta magára Leliana
sebeit és fájdalmait, és most Leliana készült ugyanerre.
Eilistraee hívei valóban őrültek.
De az is elképzelhető, hogy valami más vezérli őket, valami, amit Q’arlynd még nem érthetett. A
csatában elhunyt papnők talán valami jutalmat kapnak Eilistraeétől. Rowaan talán megfosztotta
Lelianát ettől az élménytől, amikor átvállalta a halálos sebet, és most Leliana vissza akarja szerezni
magának.
Leliana arcán azonban nem harag tükröződött, nem úgy nézett ki, mint aki bosszút akar állni, sokkal
inkább bánat és szomorúság járta át a testét.
Mielőtt még Q’arlynd megfejthette volna az igazságot, újabb papnő bukkant fel. Az, akinek
korábban segített a harcban. Leliana leeresztette gyűrűs kezét. Talán mégis inkább tovább akar élni.
- Rowaan meghalt! Megölték! - mondta síró hangon Leliana. - Segíts rajta!
Miközben a másik papnő letérdelt a holttest mellé, Leliana Q’arlynd felé fordult.
- Követtél minket! Miért?
- Reméltem, hogy bebizonyíthatom, méltó vagyok rá, hogy csatlakozzak Eilistraee híveihez -
felelte, és fejet hajtott a papnő előtt. Jól ismerte a haragos drow nőket, tudta, hogyan kell bánni velük,
mit kell mondani nekik, és ezúttal nem kötötte igazmondó béklyó a nyelvét. - Azt reméltem, hogy ha
csatlakozok a harchoz, akkor helyrehozhatom a szerencsétlen balesetet, ami Ched Nasadban történt.
Megöltem ezt a dridert. Itt fekszik a földön, de a többi elmenekült. Talán azok után, amit ebben a
csatában tettem, megváltoztatod a véleményedet, és nem akarsz többé megölni. Leliana gyanakvón
méregette.
- Megölni? Miből gondolod, hogy...
 Halk morgás szakította félbe őket. A papnő, aki próbálta újjáéleszteni Rowaant, hátradőlt, és
elmondott egy imát Eilistraee tiszteletére. Köszönetét mondott neki.
Rowaan újra élt.
Leliana térdre rogyott, és megölelte őt. Megérintette a gyűrűt Rowaan ujján.
- Ez bátor cselekedet volt, Rowaan.
Rowaan erőtlenül megvonta a vállát.
- Nem kell megköszönni - mondta, majd arra a papnőre pillantott, aki visszahozta őt a halálból. -
Tudtam, hogy Chezzara hamarosan ideér.
- A halál legyengített téged. A mágiád már sosem lesz olyan erős, mint korábban - folytatta Leliana.
- Te is megtetted volna ezt értem, anyám. Tudom, hogy megtetted volna.
Q’arlynd szeme sokadszorra kikerekedett. Gondolatban bólogatott. Ő maga is felfedezte a két
papnő közötti hasonlóságot, mégis meglepte, hogy ők ketten anya és lánya. A drow társadalmakban ez
általában mit sem számított. „A vér, nem egyéb, mint mélyre döfött tőr” - szólt a régi mondás. Az
anyák általában túlélték a lányaikat. Az árulás legkisebb jelét kegyetlenül megtorolták. Leliana és
Rowaan azonban nem csak a családnevükben osztozott egymással. Valódi szeretet fűzte őket össze.
Az erdőből sikoly hallatszott. Valaki Eilistraee nevét kiáltotta. Kardcsörgés jutott el a fülükbe.
Visszatértek a valóságba. A csata még nem ért véget.
- Valóban időben értem ide - mondta a papnő, aki felélesztette Rowaant, majd a férfira mutatott. -
Ahogyan ő is. Bárki legyen is, remek harcos, és bizony itt most nem csak driderekkel kell
megküzdenünk. Egy inkvizítor is velük van.
Leliana és Rowaan egyaránt megdöbbent.
A gyógyító komor kijelentése tovaszállt az erdő sűrűjébe.
Leliana felsegítette a lányát. A férfira nézett, majd végül elismerően biccentett.
- Köszönöm.
Q’arlynd fejet hajtott.
- Örömmel tettem, de mielőtt újra csatlakozunk a harchoz, hadd kérdezzek valamit. Mi az az
inkvizítor':
- Selvetarm isteni bajnoka - felelte Leliana.
- Egy pap? - Kérdezte Q’arlynd. Megborzongott, ha azokra a pókszemekre gondolt.
- Több annál - válaszolta Leliana, és elkomorult a tekintete - Sokkal több annál.
Az újabb hátborzongató sikoly hallatán egy újabb papnő döbbent rá erre.
***
Másnap reggel, miután felkelt a nap, Flinderspeld kisétált az erdőbe. Folyamatosan hunyorgott az
erős napfény miatt. Mindenfelé drider tetemek hevertek. Véres póklábak és felhasított potrohok
borították a talajt, illetve a fák ágait. Különös módon egyetlen halott papnőt sem látott, pedig
nyilvánvalóan többen is meghaltak a heves harcban. Három különös tetemet is látott, és mind a három
ugyanúgy nézett ki: kettéhasított mellvért, üres láncing és csizma, és érintetlenül heverő kard a
porban. Mintha a páncélt viselő papnők hirtelen eltűntek volna, maguk mögött hagyva a
felszerelésüket.
Flinderspeld hálát adott az isteneknek, amiért nem találkozott azzal, aki ezt tette.
Váratlanul felfedezett egy még életben lévő papnőt a közelben. A láncinge több helyen is kiszakadt,
és vér borította a mellvértjét. A kardját a vállán nyugtatta, és éppen egy fej nélküli tetem felett állt.
- Bocsáss meg! - szólította meg a mélységi gnóm. - Vlashiri papnőt keresem. Leliana mondta, hogy
beszéljek vele.
A papnő elgyötört, üveges tekintettel nézett le rá.
- Megtaláltad.
Flinderspeld el sem akarta hinni, hogy ekkora szerencséje van. Felemelte az ujját, amelyen a
szolgagyűrűt viselte.
- Leliana szerint a gyűrű átka megtörhető.
- Többé már nem.
Flinderspeld értetlenül pislogott.
- De Leliana megígérte. Ő...
- Túl késő - mondta a papnő. - Vlashiri... eltávozott. Nem maradt belőle semmi, így nem lehet
feléleszteni.
- Ó! - a mélységi gnóm az üres páncélra pillantott. Szóval mégsem találta meg Vlashirit. Illetve
megtalálta, csak éppen nem vele beszélgetett. - Van valaki, aki talán...
A papnő szigorú pillantása beléfojtotta a szót.
- Már nincs. Legalábbis ebben a szentélyben nincs - felsóhajtott. - Sajnálom. Azt hiszem... meg
kellene próbálnod a Promenádot, Vízmélyvára közelében. Az a mi főtemplomunk. Az ottani papnők
értenek az átkokhoz. Ők talán tudnak rajtad segíteni.
Flinderspeld udvariasan bólintott köszönete jeleként, noha sosem hallott még arról a helyről. Ha ez
a „Vízmélyvára” akár csak több tíz kilométernyire van, sosem jut el oda. Az előző napi csata
forgatagában nemegyszer próbált elmenekülni, de tudta, hogy a gyűrű segítségével Q’arlynd előbb
vagy utóbb...
Abban a pillanatban, mintha csak végszóra történne, a gazdája behatolt az elméjébe. Flinderspeld
megfordult. Q’arlynd egyenesen feléjük közeledett.
- Á, Flinderspeld! Már attól féltem, hogy eltűntél.
Ez most nem a legtapintatosabb szó, gazdám - üzente a gnóm, és az üres páncél felé bökött a
fejével.
Q’arlynd elsápadt. A gnóm el sem tudta képzelni, hogy Vlashiri üres páncélja miért rémíti meg
annyira a gazdáját.
- Vlashiri meghalt? - kérdezte Q’arlynd. Flinderspeld agyából olvasta ki, hogy mi történt. A
varázsló a gnóm kezén lévő gyűrűre pillantott. - Azt hiszem, találnod kell valaki mást, aki
megszabadít attól a gyűrűtől.
Ha tréfának szántad nem nagyon értékelem.
 - Ugyan, Flinderspeld, ne búsulj. Most nincs időnk erre. Úgy döntöttem, elfogadom Eilistraee
istennőt a patrónusomnak. Te leszel a tanúm. Gyere velem!
A mélységi gnóm kötelességtudóan követte a gazdáját. Nem maradt túl sok választása. Ha
ellenkezett volna, akkor Q’arlynd egyszerűen átveszi az agya és a teste felett az irányítást, és úgy
rángatja, mint egy bábut. Flinderspeld korán megtanulta, hogy a drow társadalomban csak úgy
maradhat életben, ha engedelmes szolgaként viselkedik. Ráadásul Q’arlynd, az összes hibája ellenére,
sosem bántotta őt. Persze az előző éjszakai események tükrében egyáltalán nem volt meggyőződve
Q’arlynd őszinteségéről. Miután a gazdája hátrahagyta, és elindult, hogy csatlakozzon a harchoz,
láthatatlanul követte. Azt is látta, hogy Q’arlynd tétlenül végignézi, ahogy a driderek megölik
Lelianát. Még az ujjai között cikázó mágikus energiát is látta, amelyet akkor keltett életre, amikor
lehajolt a papnőhöz. Jól tudta, hogy ilyenkor mi következik: halálos mágikus csapás. Egészen addig
azt hitte, hogy a gazdája azért akar segíteni a papnőknek, hogy harc közben bizonyítsa az elszántságát,
de rá kellett döbbennie, hogy valójában meg akarta ölni őket.
Persze gondolhatta volna, hogy ez következik. A gazdája sem különb a többi sötételfnél.
Q’arlynd az erdőnek egy olyan részére vezette a mélységi gnómot, amely telis-tele volt ősi
romokkal. Egy különös alakú épületnél álltak meg, amely valaha a drow kardistennő szentélye
lehetett. Tucatnyi kard alakú, fekete obszidiánszobor futott körbe az épület mentén. A kardok hegye
egy fehér kőlapba fúródtak, míg a markolatuk ellaposodott, hogy megtarthassák a kör alakú, szintén
fehér kőből faragott tetőt. A szentélyt igen régen építhették. A lyukas közepű, holdra emlékeztető tető
széle lekerekedett és berepedezett az időjárás viszontagságaitól.
Flinderspeld tátott szájjal, ámulva-bámulva nézte a különleges oszlopokat, miközben a bokáig érő
ködben közeledtek a romok felé. Az obszidiánt köztudottan különösen nehéz megformálni, mert az
éleknél könnyen törik és reped. Bárki faragta is ki a kard alakú remekműveket, párját ritkító
szobrászmester lehetett, és a mágiához is értenie kellett. A változékony időjárás hosszú évszázadok
óta ostromolta már az oszlopokat, a kardok éle azonban még mindig élesnek tűnt. Az egyiken
megszáradt vér látszódott. Valószínűleg driderektől származott.
A szentély közepén egy vérfoltos láncinget viselő papnő várakozott. Frissen begyógyított, halvány
rózsaszínű hegek látszódtak ébenfekete bőrén. Amint Q’arlynd és Flinderspeld közelebb értek hozzá,
intett nekik, hogy lépjenek közelebb. Q’arlynd habozás nélkül engedelmeskedett, de a mélységi gnóm
óvatos maradt. Érezte a bőrén a szentélyt belengő, vibráló mágikus energiát. Halk, távolról érkező
énekhangot hallott, mintha egy kórus gyakorolt volna a fák takarásában. Óvatosan előrenyúlt, mintha a
két kard alakú oszlop közötti távolságot akarta volna lemérni. Arra számított, hogy az ujja mágikus
akadályba ütközik. Semmi sem történt. Kénytelen volt ő is belépni a körbe.
A papnő előhúzta a kardját, Flinderspeld pedig bebújt a gazdája háta mögé. Aggódva nézte, amint a
papnő átnyújtja a fegyvert a férfinak. A gnóm el sem tudta képzelni, hogy mi lesz az ő szerepe a
szertartás során.
A gazdája „felesküdött a kardra”, és beszéd közben megvágta a tenyerét a pengével. Q’arlynd
megesküdött rá, hogy valóban csatlakozni akar Eilistraee híveihez, és csak őt ismeri el isteneként.
Ígéretet tett rá, hogy a gyengék megsegítésére használja majd a mágikus erejét, hogy ádázul harcol
Eilistraee ellenségei ellen, és hogy engedelmeskedik a papnők utasításainak - ez utóbbival biztosan
nem lesz problémája, elvégre Ched Nasad városában úgy élte le az életét, hogy a papnőknek kellet
engedelmeskednie, bármit is kívánjanak tőle. Végül meg kellett esküdnie, hogy „minden erejével
próbálja kivezetni a fényre a sötételfeket”, és mindenkit szívélyesen fogad, egészen addig, amíg be
nem bizonyosodik róluk, hogy nem érdemesek a megtisztulásra.
Flinderspeld úgy döntött, hiszi, ha látja.
Q’arlynd befejezte az eskütételt, és visszaadta a kardot a papnőnek, aki lehajolt, és odanyújtotta a
mélységi gnómnak. Flinderspeld ekkor döbbent csak rá, hogy neki is esküt kell tennie. Oldalvást a
gazdájára pislantott.
Mit kívánsz, mit tegyek?
Q’arlynd ingerülten legyintett.
- Ez a te döntésed.
Ezután Q’arlynd váratlanul megszakította a mentális kapcsolatot, és visszavonult a gnóm elméjéből.
Ez minden bizonnyal egyfajta próba, de Flinderspeld nem tudta, mitévő legyen. A gazda talán azt
várja tőle, hogy fogadjon hűséget egy drow istennőnek? Vagy tagadja meg, ezzel is tovább erősítve
Q’arlynd elhatározását?
A papnő várakozón nézett le rá.
Végül Flinderspeld összeszedte minden bátorságát, és megrázta a fejét. Határozottan. Neki meg
volt a maga hite, a maga istene. Nem akart csatlakozni a sötételfek vallásához.
- Nem csatlakozhatok hozzátok - mondta a papnőnek. - Én Simakezű Callardurannak esküdtem
hűséget.
- Értem. - Úgy tűnt, a papnőt nem nagyon foglalkoztatja a mélységi gnóm döntése. Visszahúzta,
majd eltette a kardot, és a sötételf felé fordult. - Ezzel végeztünk. Üdvözöllek a fényben, Q’arlynd
Melarn! Szolgáld jól Eilistraee istennőt!
A férfi fejet hajtott.
- Megbocsátanál nekünk, úrhölgy? - megragadta Flinderspeld vállát. - A barátom most távozik.
Csak szeretnék elköszönni tőle.
Flinderspeld szíve a torkában dobogott. Aggódva nézte a távolodó papnőt. Ugyan mire készül a
gazda, amit ő nem láthat? Teljesen felesleges lett volna utána kiáltani, mert Q’arlynd egyetlen
gondolatával azonnal elnémíthatta. Úgy döntött, hogy engedelmeskedik, és követte a sötétételfet a fák
közé. Néma csendben tettek meg több mint száz lépést, majd Q’arlynd megállt, és benyúlt a piwafwija
egyik zsebébe. Abba, amelyikben a varázslatkomponenseit tartotta. Flinderspeld szeme kikerekedett.
- Várj! - emelte fel a hangját. - Senkinek sem árulom el!
Q’arlynd összeráncolta a homlokát.
- Mit nem árulsz el?
A mélységi gnóm idegesen nyeldesett.
- Biztosan beleolvastál a gondolataimba - suttogta. - Tudod, hogy ott voltam, és láttam, hogy
hagytad, hogy a driderek megöljék Lelianát.
- Á, azt! – Q’arlynd széttárta a karját. - Négyen voltak, és kifogytam a varázslatokból - magyarázta
nyájas hangon. - Valószínűleg nem tudtam volna megölni őket. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy
utóbb megérkezik a többi papnő, és felélesztik Lelianát, de velem nem tették volna meg ugyanezt.
Nem kockáztathattam meg az esetleges halálomat. - Őszinte sajnálat és bűnbánat ült ki az arcára.
Flinderspeld elbizonytalanodott. Lehet, hogy mégis rosszul ítélte meg a gazdát?
- Most pedig nyújtsd ide a kezed! - parancsolta a gnómnak.
Flinderspeld engedelmeskedett. Még mindig nem sejtette, hogy mi következik.
Q’arlynd félresöpörte a kezét.
- Ne ezt! A másikat, te ostoba! - rivallt rá.
Flinderspeld tétovázott. Q’arlynd lehajolt, megfogta a bal kezét, lerántotta róla a kesztyűt. Drow
nyelven mondott néhány szót, végül lehúzta a mélységi gnóm ujjáról a gyűrűt.
Flinderspeld tátogott.
A gazda levette az ujjáról a szolgagyűrűt.
- Mit... mit tettél...
A drow varázsló feldobta a levegőbe a gyűrűt, majd ügyesen elkapta, és becsúsztatta a piwafwija
egyik belső zsebébe.
- Most már Eilistraee hű szolgája vagyok - mondta. - Mi mindenkivel kedvesen és egyenlően
bánunk.
- De...
Q’arlynd széttárta a karját, és felsóhajtott.
- Rendben. Más, távolabbi célok is vezérelnek. Jól figyelj hát: a felszínen maradok, egy ideig
legalábbis, méghozzá Eilistraee hívei között. Ha velem maradsz, előbb vagy utóbb biztosan találsz
valakit, aki képes feltörni az átkot. Ha egy papnő veszi le a gyűrűt az ujjadról, akkor a mágiája örökre
elvész - megtapogatta a belső zsebét, ahová a gyűrűt tette. - így továbbra is megtarthatom magamnak,
legalábbis - felvonta a szemöldökét -, részben.
- Értem - mondta Flinderspeld.
Q’arlynd próbált ugyanolyan gonoszul és lelketlenül viselkedni, mint a sötételfek általában, de a
tettei sokszor ellentétben állak ezzel a képpel. Varázslóként azt is megtehette volna, hogy
folyamatosan fogva tartja a mélységi gnóm elméjét, és megakadályozza, hogy levetesse az ujjáról a
gyűrűt.
Q’arlynd csípőre tette a kezét.
- Most pedig azt hiszem, gondoskodnom kell róla, hogy soha, senki se szerezzen tudomást arról,
amit láttál.
A mélységi gnóm kifehéredett.
- Agyon akarsz sújtani, miközben elmegyek innen, igaz?
Q’arlynd felhorkant.
- Miért ölnélek meg? Hasznos ki jószág vagy.
- Többé nem vagyok jószág.
- Ez igaz - ismerte el Q’arlynd. Megvakargatta az állát.
- El akarlak küldeni egy távoli helyre. Oda, ahol Eilistraee istennőnek még nincsenek követői. Te
magad választhatod ki, hogy hová akarsz menni. Csak nevezd meg a helyet, és én oda teleportállak.
A mélységi gnómnak leesett az álla. Csodálkozva nézett a gazdájára. Áruló jeleket keresett a
vonásai között, hogy a felajánlása vajon őszinte-e.
- Tényleg?
Q’arlynd ajka megrándult.
- Tényleg.
Flinderspeld megvakargatta kopasz fejét. Elgondolkodott a fejleményeken. Annyi éven át
tervezgette a szökést és vágyott a szabadságra, mégsem készült fel rá teljesen.
- Nem is tudom, hogy hová akarok menni - vallotta be őszintén. - Telepeskő elpusztult. Még annyi
sem maradt belőle, mint Ched Nasad városából. Talán valamelyik kisebb mélységi gnóm település...
az egyik céh talán befogad.
Q’arlynd megértőén bólogatott.
- Tökéletesen értem, hogy mire gondolsz. Nincs otthonod, nincs családod. Nincs semmid - teli
torokból felnevetett, talán azért, hogy szívtelennek és kegyetlennek tűnjön. - Csak annyi...
A varázsló elharapta a mondat végét, majd félrenézett.
Flinderspeld egykori gazdája szemébe nézett. Értette, hogy mit akar mondani. A drow varázsló
megkedvelte őt az elmúlt három év alatt. Egyfajta kötelék alakult ki közöttük. Mindkettőjük otthona és
családja odaveszett. Hiányozni fog a sötételfnek.
Talán mégsem különböznek egymástól annyira. Ő maga is láthatatlan és észrevétlen maradt,
miközben Q’arlynd csatlakozott a driderek ellen vívott harchoz. Egy röpke pillanatig, amikor
elveszítette szem elől a drow varázslót, azt hitte, hogy meghalt. Legalábbis bízott benne.
Flinderspeld megvonta a vállát.
- Nem voltál rossz gazda - mondta neki. - Az összes többi drow rég megölt volna az
arcátlanságomért.
Q’arlynd felhorkant.
- Ne emlékeztess a hibáimra! - a hangja megkeményedett.
- Válaszd ki, hogy hová akarsz menni! De gyorsan, mielőtt meggondolom magam, és halálra
sújtalak!
- Rendben - mondta Flinderspeld. - Talán Ezüsthold? A városunknak van ott egy kereskedelmi
helyőrsége.
- Remek.
- Jártál már Ezüsthold városában?
- Soha - mosolygott Q’arlynd.
A mélységi gnóm nem örült túlságosan ennek a hírnek.
- Akkor hogyan teleportálsz oda engem? Nincs rá szükség, hogy te magad is járj ott előtte? -
idegesen nyalogatta az ajkát. - Azt hallottam, ha egy teleportálás rosszul sikerül, akkor az utazó
megsérülhet, sőt meg is halhat.
 Q’arlynd benyúlt a zsebébe, ahol a szolgagyűrűt tartotta.
- Ha félsz egy kis utazástól, akkor talán jobb, ha visszavonom az ajánlatomat.
- Nem, nem! - kiáltott fel Flinderspeld. - Megyek, csak... veszélyesnek hangzik.
- Az is - ismerte el Q’arlynd. - Ettől olyan izgalmas - kivette a gyűrűt a zsebéből, és a magasba
emelte. - Azt akarom, hogy ismét vedd fel!
Flinderspeld összeráncolta a homlokát. Q’arlynd egész idő alatt csak játszadozott vele? Ez az
egész csak egy előre eltervezett, kifinomult tréfa?
- Csak egy pillanatig kell viselned - mondta Q’arlynd türelmetlenül. - Csak annyi időre, amíg
kiolvasom az elmédből azt a helyet, ahová menni szeretnél. Így elteleportálhatlak téged Ezüsthold
városába. De ehhez előbb látnom kell az úti célt.
Némi tétovázás után a mélységi gnóm kinyújtotta a kezét.
- Van ott egy barlang, közel a felszínhez, a piac alatt. A mélységi gnóm kereskedők rendszerint ott
várakoznak, mielőtt belépnének a városba.
- Pompás! - Q’arlynd Flinderspeld ujjára csúsztatta a gyűrűt. - Képzeld magad elé a helyet, olyan
részletesen, amennyire csak tudod.
Flinderspeld becsukta a szemét, és összpontosított. Maga elé képzelte a barlangot, pontosan úgy,
ahogy legutóbb látta. Egy kis idő elteltével a drow varázsló megpaskolta a feje búbját.
- Ennyi elég lesz - mondta neki. - Befejezheted - levette a gyűrűt a gnóm kezéről, és
visszacsúsztatta a zsebébe. Halkan motyogott valamit, melynek következtében energianyalábok
jelentek meg az ujjai között. Készen állsz?
Flinderspeld nagyot nyelt. Bólintott.
- Ég veled, Q’arlynd! Köszönöm. Ha valaha...
Q’arlynd felkacagott.
- Ostoba! - mondta. - Ne köszönj még el! Veled tartok.

***
Q’arlynd gyomra erősen háborgott, amint magával ragadta az űr. Flinderspeld halálra váltan nézte,
miként közeledik felé a barlang padlója. Q’arlynd erősen megragadta a mélységi gnóm grabancát, és
működésbe hozta a családi szimbólumát, hogy lebegve érkezzenek a talajra.
A barlang pontosan olyan volt, ahogyan Flinderspeld emlékezett rá: tágas föld alatti üreg,
egyenletes talajjal és csepp- köves mennyezettel. Ládákat, hordókat, málhahordó gyíkokat és egyéb
tábori holmikat láttak elszórva mindenfelé. A mintegy kéttucatnyi mélységi gnóm rémülten ugrott
talpra, amikor Q’arlynd és Flinderspeld megjelentek a semmiből. Az egyikük még a dobótőrét is
elhajította, de az ártalmatlanul lepattant Q’arlynd védőpajzsáról.
Flinderspeld felemelte a kezét, és mondott valamit az anyanyelvén, de a fajtársai csak meredten
bámultak rá. Valószínűleg idegesek lettek a drow látványától.
- Folytasd! - mondta, és gyengén meglökte a gnómot. - Mondj nekik valamit. Biztosan megbékélnek
velünk. Elég barátságosnak tűnnek.
Flinderspeld már korántsem volt annyira biztos ebben.
 Q’arlynd felfigyelt egy gnómra, aki lövedéket helyez a nyílpuskájába. Intett egykori szolgájának,
mint aki elköszön.
- Sok szerencsét! - mondta, majd elteleportált a barlangból.
Nevetve tért vissza az erdőbe. Micsoda ugrás!
Vajon látja még a mélységi gnómot? Remélte, hogy a fajtársai nem ölik meg egykori szolgáját,
ugyanakkor annak is meg lenne a nyilvánvaló haszna. Biztos, hogy soha, senkinek nem árulná el a
titkát. Azzal győzködte magát, hogy több szempontból is okosan tette, hogy felszabadította a gnómot.
Például, ha még egyszer igazmondásra kényszerítik, akkor nyugodtan elmondhatja, hogy a gnóm
önszántából távozott, sőt ő maga engedte szabadjára. Továbbá, ha egyszer szüksége lesz még a
mélységi gnóm szolgálataira, akkor könnyedén a maga oldalára állíthatja, hisz megóvta az életét.
Ennek ellenére hiányozni fog neki.
Elhessegette a gondolatot. Most nem engedhette meg magának az érzelgősséget. Teljesítenie kellett
egy feladatot - találkoznia Qiluéval, és beférkőzni a papnő házába.
 HETEDIK FEJEZET

Qilué a lyukacsos láncing maradványait nézte, amely minden jel szerint egy óriási dögevő
emésztőrendszerén haladt át. Végül csak fény derült az egyik papnövendék váratlan és érthetetlen
eltűnésére. Semmi reményük nem maradt rá, hogy feléleszthetik Thalestét. Semmi nem maradt a
testéből. Csupán a láncinge került elő, és egy ezüstös fémdarab, amely a szent szimbóluma lehetett.
- Eilistraee könnyei tisztítsák meg a lelkét - mondta Qilué.
Iljrene állt mellette, aki elismételte az áldást.
A templom hadúrnője apró termetű nő volt, vékony, akár egy pálca. Keskeny ívű vonásait és
magasan ívelt szemöldökét senki sem felejtette el, aki egyszer találkozott vele. A hangja szokatlanul
magas volt, akár egy gyermeké. A látszat azonban csalt. Gondosan kidolgozott izomzat feszült a
tagjain, és köztudottan félelmetesen jól értett a fegyverekhez. Nem véletlen, hogy őt bízták meg a
Promenád védelmével. Egyik kedvenc ereklyéjét mindig magánál hordta: azt az éneklő kardot,
amelyet Qilué egyik társa használt a Ghaunadaur elleni harcban. A hátára szíjazva hordta, és szinte
sosem vált meg tőle.
- Miért hívtál ide? - kérdezte Qilué. - Nekem egyértelműnek tűnik, hogy mi történt. Egy dögevő
bekebelezte a növendéket, és itt rakta le a maradványait.
- Ez az, amit a járőrök gondoltak, amikor megtalálták, de azután elmondtak egy imát - magyarázta
Iljrene. - Valami mást is találtak, amit nem mertek megérinteni. De inkább nézd meg magad.
Qilué elmondott egy imát, majd elhúzta a tenyerét a maradványok felett. Ez ovális alakú tárgy
körvonala rajzolódott ki a kupac alatt. Bíbor fényben ragyogott, és fekete fonalak szabdalták a
felszínét.
Megmozdította a mutatóujját, melynek következtében a tárgy felemelkedett a levegőbe. Körkörösen
mozgatta az ujját, amitől a tárgy körbefordult előtte. A fekete vonalak folyamatosan változtatták az
alakjukat: az egyik pillanatban még pókhálóra hasonlítottak, a másikban már inkább egy durván
elnagyolt rúnára. A tárgy aurájának a színe is folyamatosan változott. Egyszer kéknek látszódott,
akárcsak az égbolt, máskor elsötétedett, majd bíbor árnyalatot öltött, mintha megérintette volna a
gonosz. Qilué többféle varázslattal próbálta kideríteni, hogy mi lehet az a tárgy valójában, de
bármennyire is feszegette a szövet szálait, nem tudta kiderítem. A tárgyból érkező dallam szabálytalan
és érthetetlen maradt a számára. Annyit azért kiderített, hogy a tárgy idéző mágiát rejt magában, de azt
már nem tudta megállapítani, hogy milyen természetűt. Olyan érzése támadt, mintha egy ellenséges
varázsló tartaná a kezében a vizsgált tárgyat, és ő gátolná a vizsgálatait, de nyilvánvalóan nem erről
volt szó.
Qilué befejezte a varázslatot. A mágikus vonalak eltűntek. A különös tárgy egyszerű, jelentéktelen
obszidiántojásnak látszott, semmi egyébnek.
- Még sosem láttam ehhez hasonlót - jegyezte meg Iljrene.
- Én sem - ismerte el Qilué. - Drágakő mágiával állunk szemben, és a rúnából ítélve több ezer éves
lehet.
- Mit jelent?
 - Ez attól függ, hogy törpék vagy gnómok vésték-e rá. Maga a szó, thrawen, jelenthet „dobást” vagy
„csavarást” is.
Iljrene halkan elismételte a szavakat.
- Gondolod, hogy csapda?
Qilué megcsóválta a fejét.
- Nem hiszem. Már működésbe kellett volna lépnie, hacsak nem kell hozzá megérinteni. - Lassan
visszahelyezte a követ a földre. Ezután megvizsgálta a mélyedést, amelybe beágyazódott. -
Elmozdította valaki?
- Nem.
Qilué rámutatott valamire.
- Látod ott azt a karcolást, ahol a kő feküdt? Mintha bőrdarab lenne. Thaleste magánál tartotta a
követ, amikor meghalt. Valószínűleg hozzá is ért, és mégsem történt semmi - felegyenesedett. - Most
már csak az a kérdés, hogy a papnövendék hol találta. A teste egy ideig a dögevő gyomrában lehetett,
így nem tudhatjuk, hogy merre járt.
Ezután elővett egy puha bőrből készült szütyőt, és gondosan a kő mellé terítette. A tőre hegyével
belegurította, majd összehúzta a mágikus szütyő száját.
- Nem vagyunk messze attól a helytől, ahol az aranea felbukkant - okoskodott Iljrene. - Gondolod,
hogy a kő kapcsolatban lehet Selvetarm szolgájával?
- Remélem, Horaldin választ ad majd erre a kérdésre.
***
Horaldin, a druida becsukott szemmel állt az ovális kő felett, amelyet Qilué vitt el neki. Gondosan
ráhelyezték az asztalára, ami valójában két kiszárított gombán kiegyensúlyozott látókő volt. Gombák
nőttek ki a mennyezetből és a falakból. A druida valahogy elérte, hogy a puszta kövön is megéljenek.
Maga Horaldin is leginkább egy sápatag gombára hasonlított. A holdelfekre jellemző világos bőre
szinte világított. Kékesfekete haja összecsomósodott, ennek ellenére a derekáig ért. Folyamatosan
babrált az ujjaival, de az egyik feltűnően nehezen mozgott. Még akkor sérült meg, amikor
rabszolgasorba vetették. Miután kimentették a Koponyák Városából, a Promenádban telepedett le
Eilistraee hívei között. Persze még mindig a Fák Atyját tisztelte isteneként, de Eilistraee istennőt is
szolgálta.
A szeme váratlanul kipattant.
- A papnövendék valóban megérintette a követ - mondta. - A hangokból ítélve egy lapos kőpadlóról
vette fel, de nem tudom megállapítani, hogy hol - halkan beszélt, szinte már suttogott. Még akkor
alakult ki ez a szokása, amikor évszázadokon keresztül magányosan élt az erdő mélyén. - Mielőtt a
növendék megérintette, a kő egy póklénnyel érintkezett. Ezt megelőzően egy drow kezében volt,
akinek póklábak nőttek a tarkójából, azt hiszem a kő copfra gondol, és „fényes mellkasa” volt. Azt
hiszem, ez azt jelenti, hogy fényes mellvértet viselt.
- Selvetarm szolgája? - kérdezte Qilué. A Pókkirálynő isteni bajnokának hívei köztudottan copfba
fogva viselték a hajukat.
- Talán igen. A kő nem tud efféle különbséget tenni. Mielőtt a copfos drow-hoz került volna, a kő
egy hatalmas, szárnyas, fekete teremtmény hasa alatt lapult, hosszú évszázadokig. Azt hiszem egy
sárkány lehetett ez a teremtmény. Egy hatalmas seb tátong az oldalán, amely sosem gyógyul be. Ezt
megelőzően, évezredekkel korábban apró, barna kezek formálták meg a köveket. Az alkotónak szürke
szakálla és hegyes füle volt. Addig formálta, amíg gömbölyű nem lett, majd mágiával töltötte fel. Ezt
megelőzően a követ egy sziklából hasították ki, és számos kézen keresztül jutott el az alkotóhoz.
- Apró, barna kezek és szakáll - ismételte el Qilué. – Egy sziklagnóm?
Horaldin bólintott.
- Azt hiszem, igen.
- És a rúna? Miféle varázslatot rejt? - kérdezte a papnő.
Horaldin megvonta a vállát, és széttárta a karját.
- Ezt nem tudom megmondani. Maga a kő sem tudja, hogy mit tartalmaz, de az bizonyos, hogy
megváltoztatták a benne lakozó mágiát. Talán a sárkány, vagy talán a copfos drow, talán mindkettő. A
kő bizonytalan ebben a kérdésben. A mágia fonalai, az a fekete, pókhálószerű mintázat, amelyet te is
láttál, még mindig a sötételfekhez köthetők. Gonosz erő hatja át. Talán Selvetarm, de az is lehet, hogy
Lolth mágiája.
Qilué nagy levegőt vett. Ezüst lángok villantak fel a fürtjei között.
- Elpusztítod, nemeshölgy? - kérdezte a druida.
Qilué elgondolkodott a kérdésen. Ha semlegesíti a kő mágikus erejét, akkor sosem tudja meg, hogy
mire való. A követ nyilvánvalóan az aranea hozta a barlangba, és ő rejtette el ott. Eilistraee
istennőnek hála, Thaleste véletlenül ráakadt.
- Még nem pusztítom el - felelte végül. - Előbb meg kell tudnom, hogy mi is ez valójában.
Óvatosan visszahelyezte a mágikus követ a szütyőbe. Elégedett lehetett, hisz bármire készült is
Selvetarm híve, sikerült megakadályoznia. A mágikus szütyő extradimenzionális terében az obszidián
ártalmatlan marad.
***
Kihasználva a mágikus csizma erejét, Cavatina a rothadó ágak fölött lebegett. Próbálta szemmel
tartani a koszos vizet és a környező fákat is. Már tizennégy napja vadászott. A hold időközben keskeny
ezüst csíkká fogyott, és a nyomában haladó fényes pontok elhalványultak, mint a kihunyó gyertya
lángja. A teremtmény, amelyet követett, elhagyta Cormanthort, és behúzódott a déli, elárasztott
erdőbe. A vízben korhadó fák többsége már nem is élt. Az ágaik könnyedén letörtek, amikor Cavatina
hozzájuk ért, hogy előrehajtsa magát. Az űzött vadhoz hasonlóan ő maga is messziről látható, könnyen
követhető nyomot hagyott maga után.
Belekapaszkodott egy újabb ágba, hogy előrehúzza magát, de az ág leszakadt, és Cavatina nem
abba az irányba lebegett, amelybe szeretett volna. Kapálózva próbált megfordulni. Még egy fatörzsbe
is belerúgott, hogy úgy kormányozza magát. A fát már nem tartották a gyökerei, és a rúgástól oldalra
billent, majd lassan zuhanni kezdett. Dőlés közben leszakadtak élettelen ágai, végül hangos
csobbanással merült el a vízben. Bűzös vízcseppek fröccsentek a levegőbe, és beterítették Cavatina
páncélját.
Cavatina átkozódott. Ennél jobban fel sem fedhette volna magát.
 Megmerevedett és fülelt, hátha a lény visszafordul a zaj hallatán. Sehol sem látta, de a mocsárban
mozgott valami. Leginkább rothadó növénykupacra hasonlított. A „karja” göcsörtös gallyakból nőtt
össze, míg a „lába” megfeketedett, korhadó gyökérre emlékeztetett. Eltávolodott a kidőlt fától. A teste
ide-oda ringott, mintha keresett volna valamit. Megtett néhány ormótlan lépést, majd elmerült a
vízben. Miután a hullámok elcsitultak, semmi nem látszódott belőle, csupán a víz fölé tartott,
szétterülő gallyak. Mintha halászhálót feszített volna a víz felszínére.
Cavatina kétszeresen is hálát adott a mágikus csizmáért.
Gyalog kellett volna átvágnia a mocsáron, meg kellett volna küzdenie azzal a különös
növénylénnyel. A vad, akit üldözött, nyilvánvalóan ezért húzódott be a lápba.
Megkapaszkodott egy ágban, és odébb húzta magát. Már nem törődött az arca körül zsongó
szúnyogokkal. Két kézzel hajtotta magát az ágak között, ami egyben azt is jelentette, hogy az éneklő
kardot el kellett tennie. A szent szimbólumát elöl tartotta, hogy bármikor varázsolhasson, ha harcra
kerül a sor.
Elhaladt egy fa mellett, amelynek sárga gomba nőtt a törzsén. Spórafelhőket látott a levegőben. Ez
azt jelentette, hogy a lény erre haladt, és hozzáért a gombákhoz. Nem lehetett nagyon messze.
Cavatina előhúzta a kardját, és hagyta, hogy lelassuljon a siklása, és megálljon a levegőben. A
gyenge szellő fertelmes bűzt sodort felé a közeli fák mohatelepiből. Halovány, zöld derengést látott a
függönyszerű mohatelep mögött. Úgy tűnt, a víz felszínéről érkezik.
Elmondott egy imát, hogy megóvja magát a gonosz, ártó szándéktól, majd egy másodikat, hogy
átláthasson a sötétségen és az illúzión. Ezután letekerte a nyakában lógó üvegcse kupakját, majd
továbbsiklott előrefelé.
A zöldes derengés egy kőből készült emelvényről érkezett, amelyet ellepett a víz. Az emelvény
közepe felől hullámok eredtek, mintha valaki vagy valami felzavarta volna a vizet. A kavargó iszaptól
és mocsoktól elhalványult a zöld derengés. Az ovális alakú emelvény szélén kőoszlopok futottak
körbe. A tetejük rothadó fogakként meredtek ki a mocsárból. Az oszlopok között lépcsőfokok vezettek
lefelé, a láp mélyébe.
Cavatina mindezt egy röpke pillantással mérte fel. Az emelvény megtörte a mocsár egyhangúságát.
Egyetlen fa sem nőtt a közelében, és egyetlen élőlényt sem látott.
- Teremtmény! - kiáltotta türelmetlenül. - Mutasd magad!
Gúnyos nevetés hullámzott felé a túloldali fák sűrűjéből.
Túl messze volt ahhoz, hogy varázslatot bocsáthasson rá.
Valahogy elő kellett csalogatnia. Elrugaszkodott az egyik fától, és kisiklott a nyílt terep közepére,
hogy felfedje magát.
A teremtmény azonnal megtámadta. Sötétséggömböt bocsátott rá, amely kitakarta a zöld derengést
és a hold ezüstös fényét. Cavatina védővarázslata azonban megtörte a sötétséget, és ugyanúgy látott,
mint korábban. A lény villámgyorsan suhant felé, pókhálót húzva maga után. Cavatina az utolsó
pillanatba tudta csak maga elé kapni a kardját. A levegő azonnal megtelt a penge éneklő hangjával.
A teremtmény megpördült ugrás közben. Olyan gyorsan mozgott, hogy szabad szemmel alig lehetett
követni. Cavatina vízszintesen suhintott, és el is találta a lényt, de a penge lepattant róla, mint a
kemény sziklafalról. Az ütéstől Cavatina oldalra siklott, ellentétes irányban a lénnyel. Miközben
távolodtak egymástól, a sötétséggömb széle felé, Cavatina végre vethetett rá egy pillantást.
A teremtmény hatalmas volt, pontosan akkora, amekkorának a Jaelre-ház túlélője lefestette.
Majdnem kétszer olyan magas lehetett, mint Cavatina. A felsőteste izmos drow nőre hasonlított,
leszámítva, hogy a szeme alatt hatalmas duzzanat látszódott, és nyolc láb eredt a bordáiból. Hosszú,
foltos, fehér haja hozzátapadt meztelen vállához és hátához.
- Quarthz’ress! - kiáltotta Cavatina.
A nyakában lógó vasból készült flaska izzani kezdett. Ezüstszínű nyaláb csapott ki belőle, és
eltalálta a lényt, de ahelyett, hogy bebörtönözte volna a flaskába, lepattant fekete bőréről, mint egy
tükörről.
Szóval ennyi. A lény egyértelműen nem démon. Ha az lett volna, a flaska magába szippantotta
volna. Persze az is elképzelhető, hogy erősebb, mint gondolta, és a démoncsapda nincs rá hatással.
A teremtmény megkapaszkodott egy fatörzsben. Nagy lendületet vett, majd széttárt karral ráugrott
Cavatinára, mintha magához akarta volna ölelni. Cavatina pörgő pengékből álló falat vont maga köré,
de a lény szemmel láthatóan nem törődött vele. Egyenesen keresztülrepült rajta, és közben
hisztérikusan nevetett. A legtöbb penge lepattant róla, mintha sziklának csapódtak volna, de egy-kettő
mély vágást ejtett a testén. Véresen, de igazából sértetlenül hatolt át a pengefalon.
Elkapta Cavatina lábát, majd rekedtes, csikorgó hangon kiáltott valamit, amit Eilistraee híve nem
értett. A lény ismét megpördült ugrás közben, mintha csak táncot lejtett volna. Cavatina erős rántást
érzett, mintha a teremtmény megmarkolta volna a belső szerveit. Majdnem elájult az elviselhetetlen
fájdalomtól. Vörös fény villant fel a láncinge alatt, majd a következő pillanatban elmúlt a fájdalom.
Olyan érzése támadt, mintha nagy sódarabokkal dörzsölték volna a mellkasát. A védőpajzsa legyőzte
a gonosz mágiát.
Újabb rántást érzett. A lény lehúzta az egyik csizmáját, majd kisiklott a pengefalból, amely ismét
durván megsebezte a testét.
Cavatina lezuhant. A víz alig tompította az esést, és nagyot nyekkent a kőemelvényen. Csúnyán
beütötte a térdét és a könyökét. A fájdalommal mit sem törődve azonnal felállt, karddal a kezében.
Alig tudta megtartani az egyensúlyát a csúszós kövön.
A teremtmény ismét egy fa törzsén kapaszkodott meg. Eldobta Cavatina csizmáját, és vérszomjas
pillantást vetett rá a magasból. A pengefal súlyosnak tűnő, mély vágásokat ejtett a testén. Vér folyt
végig a törzsén, majd belecsöpögött a mocsár vizébe meztelen lábfejéről.
- Elég volt? - ingerelte Cavatina, és meglengette a kardját.
A teremtmény felemelte egyik sérült kezét. Két ujját is csak a bőr tartotta, és ömlött belőlük a vér.
- Miért bántasz engem? - kérdezte gyászos hangon. - Én is közétek tartozom.
- Te nem vagy drow - vágta rá Cavatina. - De ha az is voltál egykoron, többé már nem vagy az.
Cavatina a szeme sarkából látta, hogy rothadó növénykupac emelkedik ki a vízből. Egy olyan
növénylény, mint amilyet korábban látott. Kiejtette Eilistraee nevét, és jeges fuvallatot fújt arra a
helyre, ahol a lény felbukkant a felszín alól. A víz azonnal befagyott, bebörtönözve a szörnyeteget.
Megismételte a varázslatot, és ezúttal a szörny testében lévő vizet fagyasztotta meg, hogy darabokra
hasadjon.
Varázslás közben egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől a különös pókszerű drow-t. A sebei
gyorsan regenerálódtak, ami szabad szemmel is látszódott. Kemény harcnak nézett elébe.
- Valaha drow voltam - mondta a lény, miközben visszaillesztette a helyére az ujjait. - Ma már én
vagyok a Vezeklő Papnő.
Cavatinának semmit sem jelentett ez a név.
- És miért vezekelsz? - kérdezte.
A teremtmény megvárta, amíg az ujjai végleg begyógyulnak, majd leeresztette a karját.
- Mindenért. De legfőképpen a gyengeségeimért.
- Miféle gyengeségekért.
A teremtmény nem felelt.
- Gyere le a fáról! - kérte Cavatina. - Vessünk véget ennek.
A teremtmény megrázta a fejét.
Cavatina tisztában volt vele, hogy mi történik: húzta az időt.
Már érezte is az emelvény átkos hatását. A lába remegni kezdett, és mintha felpuhultak volna a
csontjai. Az emelvény gonosz mágiája kiszívta az erejét. Már attól is émelygett, ha ránézett az izzó
kőre. Ha azonban lelépne róla, akkor elmerülne a vízben, amelyben minden bizonnyal további
növénylények lapulnak. Talán képes lenne a varázslataival elűzni a különös teremtményt, akire olyan
hosszú ideje vadászott, de Qilué azt kérte tőle, hogy tudjon meg róla minél többet, márpedig az éji dal
lovagjai mindig követik a parancsokat. Cavatina elmondott egy imát, és az isteni mágia kiűzte a
testéből a gyengeséget.
A teremtmény észrevette, hogy Cavatina az emelvényt méricskéli, és biztosan hallotta az elsuttogott
ima szavait is.
- Jól gondolod - mondta. - Kórkőből készült. Ideális Moander templomához, nem gondolod?
Cavatina jól ismerte azt a nevet. Moander a romlás és a rothadás istene volt, de egy halandó
néhány évvel korábban megölte - egy bárd, akit úgy hívnak, Finder...
- Ezért vezettél ide? - kérdezte Cavatina. - Ez az istened szent helye?
- Ki lenne az istenem? - kérdezte a teremtmény. Csettintett a kezével, apró pókokat eresztve a
levegőbe. - A Sötét Anya, vagy... - összeérintette mindkét mutató- és hüvelykujját, kört formálva -, a
lánya? - Pókhálót feszített ki a levegőbe, miközben széthúzta az ujjait. Karcos hangon felkacagott.
Cavatina vére felforrt, és éktelen haragra gerjedt.
- Hogy merészeled?! - sziszegte.
Elhajította a kardját, és kimondott egy varázsszót, miközben a fegyver zizegve szelte a levegőt.
Pontosan célzott. Az istene erejétől izzó penge belemélyedt áldozata mellkasába, és egészen a
markolatig belefúródott. A lény felvisított fájdalmában. Póklábai megvonaglottak. Cavatina egy
kézmozdulattal kitépte a kardot a sebből, és újabb támadásra készült.
A teremtmény Cavatina szemébe nézett.
- Nem tudsz megölni! - dörögte feldühödve. - Semmi sem ölhet meg! Ő... - kétrét görnyedve
köhögött, majd vért köpött -, mindig vissza... - újabb köhögés -, küld.
 Ezután elrugaszkodott a fától, amely ettől kidőlt. Cavatina utána akarta dobni a kardot, de a lény túl
gyorsan mozgott. Behúzódott az ágak közé, eltűnt szem elől.
Cavatina visszahívta az éneklő kardot, majd egy újabb gyógyító varázslatot keltett életre, mert
ismét kezdett gyengülni. Az emelvény folyamatosan szipolyozta az erejét. Ezután belépett a vízbe, és
megkereste a csizmáját. Mire odaért a lebegő csizmához, a víz már a derekáig ért. Fél lábra állt, hogy
felhúzza, és közben alig tudta megtartani az egyensúlyát. Bűzös víz áztatta el a ruháját. Undorító
nyálka ragadt a testére. Sikerült felhúznia a csizmát, és felemelkednie a levegőbe. Amennyire csak
tudta, lerázta magáról a vizet. Ezután újra üldözőbe vette a különös pókteremtményt.
Még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát. Nem engedi, hogy a lény a csizmája közelébe
férkőzzön.
Könnyedén követni tudta az űzött vadat. Csak a törött ágakat kellett figyelnie. A nyomok körbe
vezettek, vissza a templomhoz.
Cavatina ezúttal nem ment a zölden izzó emelvény közelébe. Legnagyobb meglepetésére a lény
igen. Az emelvény közepén guggolt. Nem tudott felegyenesedni, mert a súlyos seb nem gyógyult még
be teljesen. Bárki más belehalt volna egy ilyen sérülésbe, de ez a lény túlélte, sőt, a szövetek már
nagyrészt össze is forrtak. Felegyenesedett, és járkálni kezdett, méghozzá szabályos ritmusban.
- Az összes istenekre! - lehelte maga elé Cavatina. - Táncol.
A különös teremtmény ritmikus mozdulatokat tett a karjával. A póklábai a tánclépések ütemére
doboltak kőkemény mellkasán. Ismét gúnyt űzött Eilistraee istennőből. Az ujjaival újra megformálta a
szent kört a feje fölött. A szemét becsukta, és nem törődött Cavatinával. Nemcsak hogy táncolt, rekedt
hangon énekelt is. Több szótag hiányzott, egyeseket pedig elharapott, mintha nem tudta volna
megformálni azokat, a hangja hamisan csengett, mint egy szakadt húrú hárfáé, de Cavatina ennek
ellenére felismerte.
Eilistraee szent énekét énekelte.
Cavatina nem tudta tovább türtőztetni magát.
- Mit művelsz?! - kiáltott rá.
A teremtmény léptei lelassultak. Leeresztette a kezét.
- Hát nem egyértelmű?
- Megszentségteleníted a szent dalt!
- Úgy énekelem, ahogy tanultam.
Cavatina értetlenül pislogott.
- De te... te nem lehetsz Eilistraee híve!
- Az voltam.
Cavatina olyan erősen szorította a kard markolatát, hogy belesajdult a keze. Meg sem tudott
szólalni a döbbenettől.
- Ó, igen - folytatta a lény. Az arcát kísérteties fénybe vonta az alulról derengő zöld fény. - Egyszer
táncoltam a szent ligetben. Visszatértem az Újjászületés barlangjából, és felvettem a kardomat.
Cavatina alig akart hinni a fülének.
 - Te... megváltást nyertél? Egy papnő?
A teremtmény bólintott.
- De... hogyan...
- Elgyengültem. Lolth megbüntetett. Át... átváltoztam.
Cavatina egy kicsit lejjebb ereszkedett, de vigyázott, hogy távol maradjon az emelvénytől. A kő a
lényre is hatással volt. A lába remegett, és hullámokat keltett a vízen.
- Ismét drow akarsz lenni? - kérdezte Cavatina.
A lény felkacagott.
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne!
Cavatina leeresztette a kardját, de továbbra is éber maradt.
- Énekelj velem! - mondta. - Imádkozz, és kérd Eilistraee segítségét.
- Nem tehetem. Akárhányszor csak megpróbálom, a torkom megtelik pókokkal, és fulladozók.
- Átok - vélte Cavatina. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ez az egész csak egy csel, de
Eilistraee tanai világosan fogalmaztak. Mindenkinek meg kell adni a kegyelmet, aki kéri, és ez a lény
egyenesen könyörgött érte. Cavatina tétován kinyújtotta a kezét. - Az átkokat meg lehet szüntetni.
Hadd...
A teremtmény felágaskodott, és hátrahőkölt. A víz felcsapott a bokájánál.
- Hát nem hallottad, hogy mit mondtam? - kiáltott fel. - Ez nem csak egy átok, végérvényesen
átalakultam. Semmi, semmi sem változtathat ezen!
Cavatinának a torkára fagyott a szó. Fájdalom nyilallt a szemébe. Átérezte az elátkozott papnő
minden fájdalmát és keserűségét. Megértette, hogy miért hagyott jól követhető nyomot maga után, hogy
miért nem rejtőzött el előle. Azt akarta, hogy Cavatina végezzen vele, de a semmi sem látszódott a
mellkasán, ahol a kard belé fúródott. Még egy karcolás sem maradt az iszonyatos sebből. Cavatina
elbukott.
A lény felnézett rá, mintha kitalálta volna a gondolatait.
- Nagy hatalmad van - mondta. - Érzem rajtad. Azt reméltem, hogy a mágiáddal megszabadíthatsz,
de te is elbuktál, ahogyan Eilistraee is.
- Ne mondd ezt! - horkant fel Cavatina.
A teremtmény felkacagott.
- Miért kellene megfékeznem a nyelvemet? - gúnyolódott. - Eilistraee talán megbüntet? Már
megbüntetett a vétkemért. Elhagyott engem!
- Nem, ez nem igaz - ellenkezett Cavatina hevesen. - Ameddig a szívedben hordozod az éneke
erejét, addig Eilistraee veled van.
- Nincs velem! - sziszegte a lény. - Valaha az isteni bajnoka voltam, de mára a legnagyobb kudarca
vált belőlem. Elhagyott engem... és Lolth ragadott magához.
Cavatina meredten bámulta a teremtményt. Az arca valahogy ismerősnek tűnt, a torzulás és a
félelmetes, agyarszerű fogak ellenére is. Próbálta úgy maga elé képzelni, hogy a haja nem csatakos és
nincs összenőve a testével, hogy a termete arányos. Ez lehetetlen!
- Ki vagy te?
- Hát nem nyilvánvaló? - kérdezett vissza a lény, és széttárta a karját. - Egyszer én is útra keltem,
hogy megöljek egy istent, de a bárddal ellentétben, aki elpusztította Moandert, én kudarcot vallottam.
Cavatina szeme kikerekedett.
- Te...
- Valaha Halisstra Melarn voltam.
Cavatina hátrahőkölt döbbenetében.
- De téged megöltek! A Démonháló kapujában. Qilué a saját szemével látta.
Halisstra megvonta a vállát.
A kérdés önkéntelenül szaladt ki Cavatina száján.
- Hogy élted túl? Hol voltál eddig? Mi történt?
- Már mondtam, Lolth megbüntetett.
- De... - Cavatina elhallgatott. Megcsóválta a fejét. - Minden bizonnyal Eilistraee támasztott fel a
halálos csapás után. Miért nem kérted Eilistraee segítségét?
Halisstra ismét megvonta a vállát.
- Addigra már elveszítettem a hitemet.
- Még van remény - győzködte Cavatina. - Ha...
Halisstra keserű hangon felkacagott.
- Seyll is ezt mondta, és nézd meg, hogy végezte.
Cavatina érezte, hogy megborzong a teste.
- Hogy érted ezt?
Halisstra üveges szemmel nézett fel rá.
- Seyll feláldozta magát. Feláldozta a lelkét. És mi végre? - Halisstra szeme váratlanul fellobbant.
- Semmiért! Elbuktam!
Cavatina olyan lágy hangon beszélt, mintha egy sértett gyerekhez szólna.
- Túl sokat vártak tőled. Papnövendék voltál, és azt kérték, hogy ölj meg egy istent.
Halisstra lába megroggyant. Az emelvény annyira kiszívta már az erejét, hogy térdre rogyott.
Zöldes hullámok indultak el a mocsár belseje felé.
Cavatina kinyújtotta a kezét.
- Gyere el onnan! Eleget szenvedtél.
Halisstra keserves hangon felsóhajtott.
- Próbáltam hűen szolgálni Eilistraee istennőt. Azután is próbáltam megtisztulni, miután kudarcot
vallottam, és Lolth magához ragadott. Felvettem a földről a kettétört Sarlópengét, és elvittem a
templomhoz, amelyet Feliane, Uluyara és én emeltünk, amikor először beléptünk a Démonhálóba.
Lefektettem a kardot a földre, amely ott ismét összeforrt...
- Micsoda? - Cavatina megcsóválta a fejét. Halisstra túl sok mindent mondott egyszerre, és túl
gyorsan. - Azt akarod mondani, hogy emeltetek egy templomot Eilistraee tiszteletére a
Démonhálóban?
Halisstra bólintott. Fény gyúlt a szemében.
- És azt mondod, hogy a Sarlópenge, a kard, amely képes elpusztítani a Pókkirálynőt, még mindig
létezik? - kérdezte Cavatina felhevülten.
Halisstra ismét bólintott, majd félénken elmosolyodott.
- Méghozzá olyan helyen van, ahol Lolth nem fér hozzá. A templom még mindig áll, és a
Sarlópenge ott van bent.
Cavatina nagy levegőt vett, és lassan fújta ki. Felemelte a kezét.
- Várj egy kicsit! - mondta, majd kiejtette Qilué nevét. Nem kellett soká várnia, a főpapnő azonnal
kapcsolatba lépett vele. Cavatina halk, suttogó hangon küldött üzenetet a Promenádba.
- Megtaláltam a lényt. Halisstra Melarn az. Lolth eltorzította a testét. Olyasmit mondott, amit
hallanod kell.
Kicsit várnia kellett a válaszra.
Vidd el őt a szentélybe, a Velar-erdőbe. Ott várjatok meg!
Cavatina bólintott. Úgy tűnt. Qilué aggódik. Valami másra figyelt. Vajon miféle új veszedelem
üthette fel a fejét, mióta eljött a Promenádból?
Kinyújtotta a kezét a lény felé, aki valaha ugyanolyan papnő volt, mint ő.
- Gyere! - mondta Halisstrának. - Talán elérkezett a megtisztulásod pillanata.
***
Szorak kúszva-mászva vágott át a sötét erdőn. Az összefonódott ágak megszűrték a hold bántó
fényét. Bár az ujján lévő mágikus gyűrű ugyanolyan sötétté változtatta a bőrét és a ruháját, mint a sűrű
árnyékok, és a mágikus csizmája minden hangot elnyelt, még a reccsenő, száraz gallyakét is, úgy
érezte, hogy valaki figyeli.
Mert figyelték is, méghozzá a fák. A fák éltek! A védelmezőknek azonnal elsuttogták, ha valaki
belépett az erdőbe.
Szerencsére aznap este semmi dolga nem akadt sem az erdő fáival, sem a druidákkal. Szorak nem
egy druida lelkét kereste, hanem egy papnőjét.
Alaposan felkészült, és több varázslattal is felvértezte magát. Ahogy közeledett Eilistraee
szentélyéhez, felvillant előtte az első védőrúna: halovány derengést látott a megsárgult levelek alatt,
mindössze néhány lépésnyire maga előtt. Szorak előhúzott egy fekete színű, vasból készült
varázspálcát, és maga elé tartotta. Magabiztos léptekkel haladt tovább. Amint elhaladt a védőrúna
előtt, fehér színű jégszilánkok fúródtak belé. Összerándult a teste, és felszisszent, de a varázspálca
magába szippantotta a maró hideget.
- Csak ennyi telik tőletek, papnők?- mormogta maga elé gúnyosan. - Ennél azért sokkal komolyabb
ellenállásra számítottam.
 Továbbhaladt a szentély felé, a pálcával a kezében. Váratlanul egy hosszúkard csapott fel az avar
alól. Szorak épphogy csak fel tudta emelni a pálcáját. Egy kétségbeesett csapással próbálta
félresöpörni az útjából a gyilkos pengét. A fekete vaspálca hangos csattanással ütődött neki a
pengének. Halk, mágikus energiakitörés hallatszott. A kard fényét és élét vesztve hullott vissza a
megsárgult levelek közé.
Szorak nagy levegőt vett. A pengébe vésett két rúnára nézett. Mindkettő az ogglin szó megfelelője
volt. A jelentése: ellenség. Szóval még mágikus álcában sem tudja becsapni őket. Ráadásul kettős
védőrúnára nem is számított. Ha nem sikerül időben maga elé kapnia a pálcát, már holtan feküdne a
földön.
Halkan kuncogott.
- Na, ez már valami. Ez Vhaeraun módszere is lehetne, persze a mi kardunk hátulról érkezett volna.
Mágiára érzékeny látásával két további védőrúnát fedezett fel, az egyiket jobbra, a másikat balra.
Bizonyára kör alakzatban rejtették el a kardokat a szentély körül. Ez a kör most megtört.
Szorak átlépett a hatástalanított kardon. Ezután megidézte a varázsgyűrűje erejét, és új álcát öltött.
Még mindig érezte az arcára és az állára feszülő maszk érintését, bár külsőleg női alakot öltött.
Magasabbnak és karcsúbbnak látszott, mint valójában. Fekete színű köpenye, inge és nadrágja
láncinggé és mellvértté változott. A kezében tartott bot egy kard alakját öltötte fel. Vigyáznia kellett,
mert bárki, aki megérinti, azonnal fellebbenti a fátylat az álcájáról, de nem engedi, hogy elég közel
kerüljenek hozzá. Ha valaki mégis megközelítené, azt egy szempillantás alatt megöli.
Továbbhaladt előre a sötét erdőben. Már hallotta a fák takarásából érkező énekhangot, és a rések
között feltűnt egy-egy sötét alak - Eilistraee hívei táncoltak és énekeltek a szentélyük dicsőítésére. A
tánc nem érdekelte. Másik irányba fordult, és a papnők szállását kereste. Elmondott egy varázslatot,
melynek segítségével könnyedén odatalálhat a legközelebbi barlanghoz.
A barlang nem tűnt egyébnek egy repedésnél a sziklafalon, amelyet ráadásul elfedett a magasból
alázuhanó vízesés. A bejáratot természetesen mágia védte. Még abból a távolságból is érezte az
erejét. Éles, visító hangot bocsátott ki magából, amely mind fülsértőbbé vált, ahogy közelebb ért
hozzá. Bármennyire összpontosított is, nem tudta megszüntetni a varázspálcával. Folyamatosan
közeledett a bejárat felé, de egy idő után már nem bírt tovább lépdelni, mert majd kilyukadt a
dobhártyája.
Elhátrált, és közben az orra alatt átkozódott. Úgy tűnik, a táncolók közül kell elrabolnia egy lelket.
- Újabb kihívás, Álarcos Úr? - mormogta maga elé. A szeme ádáz tűzzel felragyogott. - Elfogadom.
- Ezzel visszafordult, és a táncosok felé indult.
A szentély valójában egy természetes sziklából kivájt, félhold alakú mintákkal ékesített oszlop volt.
Jó kétszer olyan magas lehetett, mint egy átlagos drow. A tetejéből egy kardmarkolat állt ki. Az oszlop
falába ablakokat véstek, méghozzá olyan elrendezésben, hogy a rajtuk keresztülfújó szél hangja
fuvolajátékra emlékeztessen. A papnők meztelenül táncoltak és énekeltek az oszlop körül. Csupán
derékszíj volt rajtuk, a vadászkürtjüket és a szent szimbólumokat leszámítva, amely a nyakukban
lógott. Mindnyájan egy-egy kardot tartottak a kezükben. A forgások és pörgések közben
összeérintették a pengéket, amelyek ezüstszínű szikrákat szórtak a levegőbe.
A tánc akár gyönyörű is lehetett volna, ha nem sérti Szorak hitét. Ha Eilistraee nem avatkozik
közbe, akkor Vhaeraun évezredekkel korábban már egyesíthette volna a sötételfeket, de Eilistraee
ugyanolyan mohónak bizonyult, mint maga Lolth, és ellopta a drow nőket az Álarcos Úrtól. Arra
tanította őket, hogy rekesszék ki a férfiakat maguk közül. Hogy leigázzák, majd felemeljék őket, hogy
újra megalázhassák, ha a kedvük úgy tartja.
Vhaeraun híveinek meg kellett tanulniuk a keserű leckét: a nőkben nem lehet megbízni.
Szorak hosszú ideig nézte a papnőket. Ügy tűnt, véletlenszerűen csatlakoznak, illetve szállnak ki a
táncból. Bár csoportosan táncoltak, első ránézésre nem volt előre megtervezett menete a táncnak.
Mindenki a maga ritmusa szerint mozgott. Elégedetten elmosolyodott, majd megváltoztatta a külsejét:
a ruhát meztelen női testre cserélte. A kardként szolgáló varázspálcát a feje fölé tartotta, és
csatlakozott a körhöz.
A nők, akiket megtévesztett a mágikus álca, helyet adtak neki. A kör szélén maradt. Nem akarta, és
nem is tudta megközelíteni a szent oszlopot. A barlanghoz hasonlóan, ahol a papnők éltek, az oszlopot
is erős mágia lengte körül, amely elgyengítette az izmait, és összerántotta a gyomrát. A varázspálcája
szerencsére tompította annyira, hogy ne legyen rosszul, és ne hányja el magát. Bizsergető érzés járta át
a testét, ha arra gondolt, hogy beférkőzött Eilistraee papnői közé, és megfertőzte szent táncukat. A
mozgástól hevesebben vert a szíve, és egészen kipirosodott.
Pörgés közben közel került az egyik papnőhöz, és suhintott egyet a pálcával, mintha kard lett volna.
A mellette álló nő hozzáérintette a sajátját, ahogy a tánc ritmusa megkívánta. Nem számított ilyen erős
ütésre, de szerencséjére a pálca vasból készült, így még hiteles, fémes hangot is adott, és egyúttal
kiszívta a kard mágikus erejét. Némán elmormolt egy imát.
Mielőtt a nő eltávolodhatott volna tőle, odahajolt a füléhez, és belesuttogott egy parancsszót:
kövess!
Veszélyes játékot űzött. Ha ugyanis a varázslat cserbenhagyja, akkor leleplezi saját magát, mert a
hangja továbbra is férfihang maradt. A képzeletbeli dobókockák a kedve szerint fordultak. Kivált a
sorból, és elindult az erdő sűrűje felé. A válla felett hátrapillantott. A papnő engedelmesen követte,
mint a nyájból kiválasztott tompa agyú rothé.
Amikor eléggé eltávolodtak a tánctól, szembefordult a nővel. Örömmel tapasztalta, hogy a nő drow,
nem pedig felszíni elf, aki befestette a bőrét. Egy felszíni elf megölése nem nyújtott volna akkora
élvezetet.
A papnő még mindig zihált a tánctól. A melle fel-le ereszkedett, és a haja a testéhez tapadt az
izzadságtól. Összeszűkült szemmel nézett Szorakra, mintha gyanút fogott volna. Szemmel láthatóan
összezavarodott. A kardját a teste mellett tartotta.
- Mit akarsz? Miért szálltunk ki a táncból?
Szorak odalépett elé, és egészen közel hajolt hozzá, mintha valami bizalmas dolgot akarna a fülébe
súgni. Ehhez lábujjhegyre kellett állnia, mert mint a férfiak általában, ő is alacsonyabb volt a nőnél.
A nő közel hajolt hozzá.
Szorak megérintette a másik arcát, és elsuttogta a parancsszót, amely működésbe hozta a
varázslatot. Sötét mágia szikrája lobbant az ujjai közt. Az ajkát rátapasztotta a nő szájára, hogy
kiszívja a lelkét, és bebörtönözze a maszkba.
A lélekrabló varázslat azonban nem működött. Ahelyett, hogy a papnő holtan rogyott volna össze,
még mindig élt. A férfi mellkasának nyomta a kezét, és ellökte magától. Ezután egy gyakorlott
mozdulattal vízszintes irányban vágott a karddal. A mozdulatnak le kellett volna fejeznie a férfit, de
Szorak varázslata azért nem múlt el hatás nélkül. A papnő lába megroggyant, és kibillent az
egyensúlyából. Szoraknak maradt annyi ideje, hogy lehajoljon a csapás elől. Átkozódva egyenesedett
fel, és a nő felé ugrott, hogy elég közel kerüljön hozzá ahhoz, hogy ne használhassa a kardját. Ezzel
egy időben kitépett egy szálat az ingéből, amelyet a nő nyaka köré tekert. A hátába került, és
összefogta a fonalat. Ezután felugrott a hátára, a lábával körbefonta a derekát, és hátrahajolva
megfeszítette a fonalat.
A fonál mélyen a papnő torkába vágott. Nem tudott sem sikítani, sem varázsolni és imádkozni.
Persze azért nem maradt teljesen védtelen. Hátradobta magát, és egy fához préselte a férfit. Szorak
feje nagyot koppant a fa kemény kérgén, és az egyik kezéből kicsúszott a fonál. A papnőnek sikerült
kiszabadulni a szorításból, és ellépett tőle. A férfi megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a fájdalmat,
majd előrántott egy mérgezett hegyű tőrt. Miközben dobásra emelte, a papnő próbált sikítva segítséget
kérni, de megnyomorított torka még nem engedelmeskedett. Csupán egy rekedtes suttogásra futotta az
erejéből. Lenyúlt, hogy a szájához emelje a vadászkürtjét.
Mielőtt azonban megfújhatta volna, Szorak elhajította a tőrt. Pontosan áldozata torkába fúródott. A
méreg azonnal elvégezte a piszkos munkát, amire a fonállal nem volt képes. A papnő teste
megmerevedett, a kard megremegett a kezében, a szeme kifordult a helyéről.
Szorak elkapta a nőt, mielőtt földet ért volna. Még egyszer az ajkára tapasztotta a száját, és nagy
levegőt vett - a maszk ezúttal beszippantotta a papnő lelkét. Szorosan magához ölelte a nő testét, hogy
kiélvezze a pillanat élményét. Még a ruhán keresztül is érezte, hogy a nő teste mennyire izzadt és
csatakos a torkából szivárgó vértől. Teljesen begerjedt. A nadrágja csatjával matatott. Úgy döntött,
hogy a magáévá teszi. Ugyanúgy kihasználja, ahogyan Menzoberranzan papnői is kihasználták őt
gonosz és undorító vágyaik kielégítésére, amikor még csak fiúcska volt. Kéjesen vigyorgott a maszk
takarásában. Felizgatta a tett, amire készült, csupán pár lépésnyire Eilistraee szent ligetétől.
Miközben hű hívei engedelmesen énekelnek, addig ő...
Valami a hátába fúródott, átszakítva a ruháját, feltépve a húsát. Valami hegyes és hideg. Egy kard
pengéje. Elviselhetetlen fájdalom hasított a testébe. Hátrafordult, és a döbbenet eltorzította az arcát.
Eilistraee egyik papnője állt mögötte. A rá vetülő holdfény fehér lángba vonta az arcát. Szorak mintha
felismerte volna.
- Seyll? - kérdezte elfúló hangon.
Ha ő is volt az, nem felelt. A papnő rálépett a hátára, és kirántotta a kardot a sebből. A penge
hegyéről a férfi saját vére csöpögött az arcára.
Eilistraee így köpte szemen az álnok gyilkost.
Szorakot végleg elragadta a sötétség.
 NYOLCADIK FEJEZET

Q’arlynd távolról nézte, amint Leliana, Rowaan és a többi papnő, akik túlélték a driderek
támadását, összegyűlnek egy hatalmas fa alatt, és énekelve emlékeznek meg a hat halottról, akiket az
inkvizítor ölt meg. Rowaan elmondása szerint a holtaknak általában a fák tetején építenek ravatalt, de
az inkvizítor gonosz mágiája elpusztította a testüket. Semmi nem maradt belőlük, csak a páncéljuk és
a ruhájuk, így a gyászolóknak azzal kellett beérniük. Ezeket felakasztották a fák ágaira, hogy a hold
fénye - Eilistraee könnye - mossa tisztára.
Felhők kúsztak a hold elé, és nem látszódott a fénye. Nem holdsugár festette fehérre a felaggatott
páncélokat, hanem a szállingózó hó. Q’arlynd olvasott már a hóról a tankönyvekben, de most látta
életében először, hogy mi is az. Úgy lepte el a piwafwiját, mint a föld alatti gombák spórája. A
spórákkal ellentétben ez a hideg, fagyos víz elolvadt, amikor a bőréhez ért. Egy idő után a nedvesség
átszivárgott a piwafwiján, átitatta az ingét, és ettől fázni kezdett.
Hunyorgott, amikor a kavargó szél a szemébe fújta a havat. Nem is értette, hogy miért marad ott, és
miért nézi végig az éneklő szertartást. Még mindig kívülállónak érezte magát, annak ellenére, hogy
esküt tett Eilistraee istennőnek, és elkötelezte magát, hogy mostantól csak őt szolgálja. A férfiak nem
csatlakozhattak a szent tánchoz, sem az esti ének szertartásához. Eilistraee csak a papnőket ruházta fel
isteni varázserővel, és a férfiak csak támogatták és segítették őket, akárcsak Lolth hitében.
A lánya pont olyan, mint az anyja, gondolta Q’arlynd fanyar mosollyal az ajkán.
Véget ért az ének. A szertartás befejeződött. Q’arlynd intett Rowaannak, és magához hívta. A lány
Lelianára pillantott, aki megvonta a vállát. Rowaan a férfi felé indult. A hó ropogott a talpa alatt, és
mély nyomot hagyott a bokáig érő szűz hóban.
Q’arlynd illedelmesen fejet hajtott előtte.
- Feltehetek egy kérdést, úrhölgy?
- Hívj Rowaannak. Eilistraee szemében mind egyenlők vagyunk.
Ezt kétlem, gondolta Q’arlynd.
- Mi lenne az a kérdés?
A férfi nagy levegőt vett. Gyerekként egyszer már feltette ugyanezt a kérdést Lolth egyik
papnőjének, de kíméletlen korbácsolás lett érte a jutalma. A kérdés azóta is foglalkoztatta, és tudni
akarta, hogy mi vár rá az élet után, most, hogy Eilistraee híve lett.
- Milyen volt... a halál?
Rowaan nem felelt azonnal.
- Szóval tudni akarod, hogy mi vár rád Eilistraee birodalmában.
Q’arlynd bólintott.
- Emlékszel rá?
Rowaan elmosolyodott.
- Egy kicsit. Akkor döbbentem rá, hogy meghaltam, amikor magányosan álltam egy jellegtelen,
szürke síkságon: a köztes síkon. Azután mások is megjelentek körülöttem, más lelkek. Nem láttam
őket, nem értek hozzám, de éreztem, hogy ott vannak.
Aztán hangot hallottam - pislogott, mert könnyek szöktek a szemébe hihetetlenül gyönyörű hangot.
Eilistraee énekelt nekem. Engem hívott. Rés nyílt a szürke síkon, és holdfény sütött át rajta.
Elindultam a holdsugár felé, de mielőtt megérintettem volna, hogy felemelkedjek Eilistraee mellé, a
holdsugár eltűnt. Az erdőben ébredtem fel, egyedül. Chezzara még az előtt felélesztett, hogy
beléphettem volna Eilistraee birodalmába. Megvonta a vállát, és szendén elmosolyodott.
- Így nem tudom elmesélni, hogy milyen érzés az istennővel táncolni.
- És a holdsugár csak úgy egyszerűen megjelent? - kérdezte Q’arlynd.
Rowaan bólintott.
- Igen. Amikor Eilistraee énekelni kezdett. Ez a birodalmába vezető kapu.
- Lehet, hogy egyszerűen csak nem jutottál el odáig.
- Nem értem, hogy mire gondolsz.
- Lehet, hogy megtámadták és felemésztették a lelkedet - fejtette ki Q’arlynd.
Rowaan értetlenül ráncolta a homlokát.
- Mi támadhatta volna meg?
Q’arlynd tétovázott a válasszal.
- Nincsenek esetleg... olyan teremtmények, amelyeket le kell győzni, vagy olyan próbatételek,
amelyeket teljesíteni kell, mielőtt beléphetnél az istennőd birodalmába?
- Miért gondolod?
- Lolth birodalma tele van olyan szörnyekkel, amelyek felfalják a lelkeket - magyarázta Q’arlynd. -
Ha le is győzöd ezeket a szörnyeket, még akkor is át kell kelned a Lélekrablók ösvényén. A papnők
szerint ez egyfajta élve megnyúzás. Csak a legerősebbek és a legrátermettebbek élik túl, és jutnak el
Lolth mellé. A többiek elpusztulnak - hanyagul megvonta a vállát. - Azt hittem, hogy Eilistraee
legalább egy pengefalat emel a lelkek elé, hogy kiválogassa az igaz hitűeket, hogy csak azok
léphessenek be a birodalmába, akik valóban megérdemlik.
Rowaan elmosolyodott.
- Eilistraee nem állítja próba elé a híveit. Mi saját magunkat állítjuk próba elé. Folyton ezt tesszük,
amíg Toril felszínén élünk, és csak ez számít.
- És mi van azokkal, aki később térnek át Eilistraee hitére? - kérdezte Q’arlynd. - Mi történik
abban az esetben, ha azelőtt, mielőtt hűséget esküdtek volna az istennőnek, olyan dolgokat tettek,
amelyek Eilistraee ellen valók?
Rowaan meredten nézte őt egy ideig, majd bólintott.
- Értem. Attól félsz, hogy Eilistraee nem fogad el téged.
- Valójában Halisstra járt az eszemben - hazudta Q’arlynd.
Rowaan megérintette a karját. Nem igazán figyelt a férfira.
- Nem számít, hogy mit tettél és mi voltál, hogy melyik istent szolgáltad a megtisztulás előtt. Most
már Eilistraee istennőhöz tartozol.
Q’arlynd szíve kihagyott egy ütemet. Talán Halisstra mesélt a papnőknek arról, hogy egyszer félig-
meddig áttért Vhaeraun hitére? Szólásra nyitotta a száját. El akarta magyarázni a papnőnek, hogy az
csak egy gyerekkori botlás volt, egy kamaszkori eltévelyedés, ami bárkivel előfordulhat. Mégsem
szólalt meg, mert attól félt, hogy azzal, amit mond, árnyékot vethet az elhivatottságára. Ha bevallaná,
hogy az csak egy eltévelyedés volt, akkor talán a mostani elkötelezettségét sem vennék komolyan.
Márpedig ilyen előjelekkel esélye sem lenne rá, hogy találkozzon a főpapnővel.
Rowaan megérezte a bizonytalanságát. Gyengéden megérintette a karját.
- A Pókkirálynőnek már nincsen hatalma feletted.
Q’arlynd fellélegezhetett. A papnő nem Vhaeraunra gondolt.
- Csak felszínesen szolgáltam őt. Csak azért suttogtam a nevét, mert a papnők megparancsolták, de
nem adtam neki a szívemet - a tenyerét a mellkasára szorította, amikor ezt kimondta. Végtelenül
komoly kifejezés ült ki az arcára.
Részben igazat is mondott. Semmiféle ígéretet nem tett a Pókkirálynőnek, és sosem ismerte el
patrónusának. Nem lett volna semmi értelme. Csakis a nők emelkedhettek hatalomra, csakis rájuk várt
dicsőség az életben. A papnők azt tanították, hogy a férfiak a haláluk után részesülnek jutalomban, de
Q’arlynd ismeretei szerint csak még több szenvedés várt rájuk.
- Mindent hátrahagytál, amikor kiléptél a sötétségből - folytatta Rowaan. - Most már Eilistraee
fénye vetül rád. Ameddig a szívedben őrződ a dalt, addig az istennő mellett maradsz, és vele együtt
táncolhatsz.
- Örök jutalom - suttogta Q’arlynd tiszteletteljes hangon. Bár nem hitte el azt, amit a papnő mondott
neki, úgy tett, és olyan arcot vágott, mint aki nem tud betelni a szavak jelentésével. - De gondolom
csak azoknak a lelkeknek, akik életükben bizonyítják, hogy érdemesek rá.
- Nem! - vágta rá Rowaan meglepően éles hangon. - Eilistraee szemében a küzdelem és a győzelem
ugyanannyit ér. Csak a szándék a fontos, amely a cselekedeteinket vezérli.
Q’arlynd az állát vakargatva gondolkodott a szavak értelmén. Ha Rowaannak mégis igaza van,
akkor az azt jelenti, hogy Eilistraee örök életet ajánl mindenkinek, aki hajlandó esküt tenni neki, aki
megígéri, segíti az elesetteket és megtesz minden tőle telhetőt, hogy kivezesse a sötételfeket a fényre.
Sőt, még az sem számít, hogy sikerül-e ez, csak a szándék a fontos.
Ez a szemlélet szöges ellentétben állt mindazzal, amit Q’arlynd az addigi élete során tanult és
tapasztalt: az istenek vagy mindent, vagy semmit nem vártak el a híveiktől. Vhaeraun például
tökéletességet követelt meg a követőitől. Ha valaki csak egy kicsit is eltért az útmutatásaitól, arra
örök szenvedés várt. Még azok is könnyedén kipenderülhettek a birodalmából, akik életükben a
legfőbb szolgái voltak. Lolth, vele ellentétben káoszban élt, és nem érdekelte, hogy mit tesznek a
hívei. Még arra sem vette a fáradságot, hogy maga állítsa próba elé a holtak lelkét. Az alattvalóira
bízta ezt. A legalacsonyabb rangú férfi lelke is ugyanakkora eséllyel kelt át a Démonhálón, mint hű
tőpapnői.
Eilistraee pedig folyamatosan próbák és kihívások elé állította a híveit, de könyörületet gyakorolt
velük szemben, még akkor is, ha elbuktak.
Ez minden bizonnyal bárkit megnyugvással töltött volna el, Q’arlynd azonban beleborzongott a
gondolatba, hogy az istennő nemcsak a tetteket nézi, hanem a szándékot is mérlegeli. Nyugtalanítónak
és egy kicsit igazságtalannak érezte. Vhaeraun hívei olyan sötét gondolatokat dédelgethettek,
amilyeneket csak akartak, addig, amíg a tetteik az istenük kedvére való. Lolth papnői azt tehettek és
azt gondolhattak, amit csak akartak. Úgysem tudhatták előre, hogy mi vár rájuk, miféle jutalomban
részesülnek. Eilistraee ezzel szemben megkövetelte a híveitől, hogy ne csak azt mérlegeljék, hogy
helyesen cselekednek-e, hanem azt is, hogy jó szándékkal teszik-e.
Q’arlynd nem akart megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Halálos harc közepette nőtt fel. Minden
egyes nap meg kellett küzdenie a túlélésért. Egészen egyszerűen nem lehetett biztos önmagában, nem
tudhatta, hogy mikor hazudik.
A papnők többsége visszatért a szállásra. Leliana azonban ott maradt, és egy másik papnővel
beszélgetett. Q’arlynd észrevette, hogy fél szemmel a lányát figyeli. Eskütétel ide-vagy oda, a nő még
mindig nem bízott meg benne. Legalábbis nem teljesen.
- Még egy utolsó kérdés... Eilistraee birodalmában valóban boldogok a halottak?
Rowaan alaposan meglepődött a kérdés hallatán.
- Természetesen. Ugyan mi lehetne nagyobb boldogság annál, mint hogy szép lassan eggyé válsz az
istennővel?
Q’arlynd suttogó hangon folytatta.
- Akkor miért voltál olyan szomorú, amikor Leliana meghalt?
- Mert hiányzott volna - felelte Rowaan. Alaposan végiggondolta, hogy mit mondjon a férfinak. -
Képzeld csak el, hogy elveszítesz valakit, akit nagyon szeretsz, és tudod, hogy csak hosszú évek, sőt
évszázadok múltán láthatod ismét. Végtelenül szomorú lennél, talán még sírnál is.
Nem, én biztosan nem, gondolta Q’arlynd. Három évvel azelőtt sem tette, és most sem tenné.
- Akkor miért használtad a gyűrűt, és miért cseréltél helyet vele? - faggatózott tovább a férfi. -
Hiszen ugyanaz történik. Ő tovább él te viszont meghalsz, és csak évek múltán találkoztok ismét.
Rowaan összeráncolta a homlokát.
- Az anyám nagy erejű papnő. Ő többet tehet nálam azért, hogy előremozdítsuk Eilistraee ügyét.
Felpillantott a fák koronájára.
- Azért élesztjük fel a halottainkat, mert nem tehetünk mást. Kevesen vagyunk, és nem engedhetjük
meg, hogy egyenként elhulljunk. Ezért is volt olyan pusztító az inkvizítor támadása. A test nélkül nem
tudjuk feltámasztani a halottat, pedig oly sok teendő vár még ránk. Még mindig rengeteg drow maradt
a sötétségben. Minden egyes hívőre szükségünk van az előttünk álló harchoz - Rowaan visszafordult
Q’arlynd felé, és a szemébe nézett. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha egy isten vizslatná a
lelkét. - Mindenkire.
Q’arlynd összerezzent.
Időközben Leliana befejezte a beszélgetést, és elindult feléjük. Q’arlynd udvariasan fejet hajtott,
amikor elég közel ért hozzájuk.
- Miről beszélgettek ti ketten? - kérdezte Leliana.
Rowaan mosolyogva fordult felé.
 - Eilistraee birodalmáról kérdezett, és arról, hogy milyen érzés az istennővel táncolni.
Leliana felvonta a szemöldökét, majd a férfira nézett.
- Miért? Azt tervezed, hogy hamarosan meghalsz?
Q’arlynd kihúzta magát.
- Nem, ha csak rajtam múlik. Még nem kívánok belépni Eilistraee birodalmába - elővette ártatlan,
gyermeki mosolyát. - Nem vagyok valami jó táncos.
Sikerült elérnie a célját. Rowaan teli torokból felkacagott. Leliana viszont nem.
- A nővérem járt az eszemben - folytatta Q’arlynd hadarva. - Csak tudni akartam, hogy mi történt
vele a halála után.
Leliana arca megenyhült.
- Ne aggódj miatta! Egy nap újra láthatod Svartalfheimben. Ha hű maradsz Eilistraee istennőhöz -
tette hozzá.
Q’arlynd bólintott.
- Természetesen - mondta, bár esze ágában sem volt hűnek maradnia. Ennek persze a halála
pillanatáig nincs jelentősége. Elvégre, amíg lélegzik, addig bármikor másik patrónus istent választhat
magának. Hisz sosem lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok Eilistraee hívei között.
Úgy döntött, ideje komoly dolgokról beszélni.
Leliana szemébe nézett.
- Azt mondtad, van rá esély, hogy találkozzak a főpapnővel - a fák lombkoronájában lévő ravatalra
mutatott. - Most, hogy a temetési szertartásnak vége, talán találkozhatnék Qilué úrnővel. Ha jól tudom,
a főtemplomban van, a Promenádban.
Leliana megcsóválta a fejét.
- Most senki sem vihet oda téged.
- Tudok teleportálni - emlékeztette őt Q’arlynd. - Nincs szükségem kísértre. Csak írd le nekem,
hogy milyen ez a Promenád, és a többit én elintézem.
- Nem - Leliana hevesen megrázta a fejét.
- Elmondtad Qilué úrnőnek, hogy szeretnék találkozni vele?
Leliana az égnek emelte a kezét.
- Mégis mikor beszéltem volna vele? Akkor, amikor a driderekkel harcoltunk, vagy a temetés alatt?
- A driderek támadása óta eltelt egy tíznap - mondta Q’arlynd. Szándékosan a felszíni népek
kifejezését használta az idő múlásának kifejezésére. Természetesen megértette, hogy a papnőknek meg
kellett erősíteniük a szentély védelmét, de a késlekedés ennek ellenére bosszantotta. - Mikor akarod
elmondani Qilué úrnőnek, hogy találkozni szeretnék vele?
Leliana összefonta a karját a mellkasán.
- Majd ha eljön a megfelelő idő. Egy pillanattal sem korábban.
Q’arlynd némán átkozódott. Bárcsak elintézte volna a papnőt, amikor lehetősége nyílt rá. Leliana
nyilvánvalóan megváltoztatta a véleményét, és esze ágában sem volt bemutatni őt a főpapnőnek.
Sajnos nem tehetett ellene semmit, mert végül is Leliana fogadta maga mellé a portálnál, így ő
dönthetett arról, hogy milyen szerepet tölthet be Eilistraee hívei között. Azt is megszabhatta, hogy
ellátogathat-e egy másik szentélybe illetve templomba, vagy sem. Q'arlynd azonban többre vágyott
annál, mintsem egész életében egy ködös erdő mélyén hallgassa a pap. nők énekét. Jobb szeretett a
dolgok sűrűjében lenni, a hatalom és az erő forrásánál. Ezért akart mindenáron találkozni Qiluéval,
Egy férfi csak úgy boldogulhat, ha sikerül egy nagyhatalmú nő szolgálatába állnia.
- Most az a legjobb, ha itt maradsz, Q’arlynd - szólalt meg Rowaan. - A driderek támadása sajnos
megtizedelte a sorainkat. Ha az inkvizítor visszatér, szükségünk lesz a varázslataidra.
Q’arlynd szerényen fejet hajtott, de közben grimaszolva csikorgatta a fogát.
- Ha Vhaeraun orgyilkosai felbukkannának...
- Rowaan! - Leliana szigorú hangon a lányára förmedt. - Az egyszerű híveknek nem kell ilyesmivel
bajlódniuk.
Q’arlynd összeráncolta a homlokát. Rowaan nyilvánvalóan valami olyasmibe kezdett bele, amit
neki nem lenne szabad hallania. Mintha a papnők arra vártak volna, hogy az éji árnyékok rájuk
támadjanak.
- De Q’arlynd már közénk tartozik - ellenkezett Rowaan.
- Ő...
- Ő nem papnő - vágott közbe Leliana. - Nagyhatalmú varázsló, ez igaz, de...
Nem kellett befejeznie a mondatot, Q’arlynd magától is kitalálta a folytatást: de csak egy férfi.
Fejet hajtott, elismerve Leliana felsőbbrendűségét. Akár Lolth, akár Eilístraee az istened, a lényeg
mindig ugyanaz. A papnő az papnő.
És legfőképpen nő.
Márpedig a nőket alapvetően el lehet csábítani egy csinos arccal és egy ruganyos testtel. Talán ezt
kellene kihasználnia a jövőben. Rowaanra nézett, és elmosolyodott. Sajnálkozó, beletörődő
arckifejezést öltött, mint aki tudja, hogy hol a helye a világban. Rowaan alig észrevehetően biccentett.
Ő bízik benne, ez biztos.
Ennek még hasznát veheti.
***
Qilué szánakozva ugyanakkor aggódva nézte az előtte guggoló teremtményt. Nem nagyon
emlékeztetett Halisstra Melarnra, az egykori drow papnőre. Lolth eltorzította a testét. Kétszer olyan
magas volt, mint előtte, és az arca is megnyúlt és elkeskenyedett, mint egy szörnyszülötté. A bordái
alól póklábak eredtek, a szeme alatt található duzzanatokból pedig félelmetes agyarak ugrottak elő. A
tekintete azonban a régi maradt. A szemén még látszott, hogy ki is volt ő régen. Még lakozott benne
remény, a harag és a fájdalom mellett.
Az erdő mélyén találkoztak. Qilué ezüstszínű holdtűzbe burkolta magát. Halisstra auráján látszott,
hogy megfertőzte őt a gonosz. Qilué egy éneklő karddal, egy ezüstből kovácsolt tőrrel, a mágikus
karperecével és a varázslataival felvértezve érkezett, de nyomát sem látta árulásnak. Annak ellenére,
hogy Lolth minden kétséget kizáróan magához ragadta a lelkét, úgy tűnt, nem akarja csapdába csalni a
főpapnőt.
 Cavatina karddal a kezében állt néhány lépésnyire Halisstra mögött. A hold fénye visszaverődött
fényes páncéljáról.
- Ismételd el, amit nekem mondtál a templomról! - kérte Cavatina. - Mesélj el mindent Qilué
nemesasszonynak is!
Halisstra kivillantotta éles, hegyes fogait. Feltételezhetően elmosolyodott.
- Egy hatalmas kősziklán áll. Feliane, Uluyara és én emeltük az imánk erejével a Démonháló
köveiből. Érintetlen szent hely. Lolth teremtményei nem tudnak behatolni.
- Halisstra sem - tette hozzá Cavatina.
Halisstra bólintott.
- Mégis be tudtad vinni a Sarlópengét? - kérdezte Qilué. Hallani akarta az egész történtet. Hazugság
nyomait kereste.
Halisstra ismét bólintott.
- Igen, a távolból. Átdobtam a pengét az ajtón. Csak biztonságba akartam helyezni, hogy később
újra lehessen kovácsolni, de úgy tűnik, hogy a templom mágiája önmagától megtette. A penge és a
markolat összecsúszott és összeforrt. Eilistraee szent holdfénye beragyogta a templom belsejét, és a
penge fehéren felizzott. Az erős fénytől időlegesen meg is vakultam, és amikor visszatért a látásom, a
kard már újjákovácsolva hevert a templom padlóján.
Qilué felettébb különösnek találta, hogy Lolth mindezt megengedte a saját birodalmában, arról nem
is beszélve, hogy érintetlenül hagyta a templomot. Bár köztudott, hogy a Pókkirálynő engedi, hogy más
istenek szentélyei is megmaradjanak a Démonhálóban, például Vhaeraun, Kiaransalee vagy
Ghaunadaur szent helyei, de ők mind szövetkeztek vele a Seldarine ellen. Eilistraee azonban Lolth
ellensége volt. Egy templom a Démonháló szikláján elviselhetetlen fekély lehetett a Pókkirálynő
számára. A templom létezése csakis két dolgot jelenthetett: Lolth, valami érthetetlen okból kifolyólag,
önként vállalja a szenvedést, amit a templom okoz, és szándékosan nem rombolja le, vagy, és ekkor
Qilué elmosolyodott, annyira meggyengült a csend alatt, hogy Eilistraee végre elpusztíthatja.
De az is elképzelhető, hogy Halisstra hazudott a templommal kapcsolatban.
- Meséld el még egyszer, hogyan tört ketté a Sarlópenge - kérte Qilué.
- Miután Danifae orvul rám támadott, egy ideig sebesülten feküdtem a földön. Amikor csodával
határos módon magamhoz tértem, Uluyara és Feliane már halottak voltak. Danifae és a draegloth
eltűntek. Úgy gondoltam, hogy átkeltek a Lélekrablók ösvényén, és tudtam, hogy követnem kell őket.
Elindultam hát, és megküzdöttem Lolth szörnyetegeivel. Jól harcoltam, és már majdnem át is értem,
amikor egy elhibázott döfés miatt a kard beszorult egy repedésbe. Amikor ki akartam rántani, a penge
eltörött. Végül sikerült átjutnom, de fegyvertelenül, csupán egy törött pengével a kezemben álltam
Lolth ajtaja előtt.
Halisstra egy pillanatra elhallgatott. Agyarszerű fogai idegesen összekoccantak.
- Seyll kardja még nálam volt, így továbbmentem - folytatta, miután összeszedte magát. - Danifae és
Quenthel ellen harcoltam, amikor egy erő beszippantott minket Lolth városába, a trónja elé. Lolth
felébredt a csendből. Próbáltam harcolni ellene, de a Sarlópenge nélkül... - megremegett a teste -
Semmi esélyem sem volt. Lolth túl erősnek bizonyult. Arra kényszerített mindhármunkat, hogy
térdeljünk le elé. Damfae-t megölte és felemésztette a testét. Őt tartotta a legértékesebbnek, és
magába akarta olvasztani a lényét. Quenthel életét megőrizte, és visszaküldte Arach-Tinilithbe, hogy
tovább szolgálja őt. Engem bűnösnek talált, amiért elárultam a hitét, és magamhoz öleltem Eilistraee
istennőt. Örök vezeklés lett a büntetésem. Megragadott és belém mart - Halisstra megérintette a
nyakán lévő harapásnyomokat. - Nyolcszor mélyesztette belém a fogát. Ezután begubózott, és amikor
kikeltem... már így néztem ki.
Qilué bólintott.
- És mi történt azután?
- Elhagytam Lolth börtönét. Bár rengeteg yochlol őrizte, egyik sem állt az utamba. Visszaindultam a
Lélekrablók ösvénye felé. Felvettem a földről a Sarlópenge darabjait, és ismét átkeltem a pokoli
átjárón. Ezúttal senki sem támadott rám. Egészen Eilistraee templomáig gyalogoltam, és ott leraktam a
kardot.
- Meséld el, hogyan szöktél meg a Démonhálóból! - noszogatta Cavatina. - Nagyon furfangos
módon ám.
Qilué szigorú pillantást vetett a Sötét Dal Lovagjára. Ő eddig nem mérlegelte Halisstra szavait. Se
nem dicsérte, se nem fedte meg. Bárcsak azonnal eljöhetett volna a Velar-erdőbe. Halisstra
nyilvánvalóan többször is elmesélte a történetet Cavatinának, így elegendő ideje lehetett rá, hogy
kijavítson minden ellentmondást vagy apró hiányosságot. Qilué általában varázslat segítségével
állapítja meg, hogy ki mond igazat, ki hazudik, és ki próbálja kiszínezni vagy éppen elfedni egy kicsit
a valóságot, de Halisstra esetében a bűbáj nem működött. Bármit tett is vele Lolth, túlságosan erős
befolyást szerzett felette. Még Qilué sem tudta áttörni a pajzsot.
Vajon mit akar eltitkolni a Pókkirálynő?
- Selvetarm révén jutottam ki - kezdett bele a történetbe Halisstra. - Követtem őt, így sikerült
kiderítenem, hogy hol található a portál, amelyik kivezet Lolth birodalmából. A kaput egy dallampók
őrzi, egy olyan teremtmény, amelyik képes zenét szőni, és így elbájolni, sőt megölni az áldozatát. Nem
tudtam volna átjutni ezen az akadályon, ha nem ismerem a bae’queshel művészetét. Eme mágia
segítségével magam játszhattam a pók hálóján, akárcsak egy hárfán, és így sikerült kinyitnom a
portált. A kapu erre a síkra nyílik, a Sember-tótól keletre.
- Meg is tudja mutatni, hogy pontosan hova - lelkendezett Cavatina csillogó szemmel. - Elvezethet a
templomhoz. A Sarlópenge...
Qilué felemelte a kezét, hogy csendre intse Cavatinát. Nem tetszett neki Halisstra tekintete. Bár
korábban hű papnőként szolgált, most Lolth kegyetlensége csillogott a szemében. Úgy tűnt, túlságosan
is ég a vágytól, hogy visszatérjen a Démonhálóba.
Ugyanakkor a Halisstra arcára kiülő fájdalom és elkeseredés valódinak tűnt. Lelke egy része még
mindig vágyott a teljes megtisztulásra, a megváltásra, de mivel nem halhatott meg, örök életére Lolth
foglya marad, hacsak valahogy nem sikerül eltépni a ragacsos pókhálót, amellyel magához láncolta.
Qilué azt gyanította, hogy Halisstra a savatábla mindkét oldalán próbál játszani egyszerre. Nem
lehetett tudni, hogy a tábla melyik végén várja a megváltás. Másrészt az is elképzelhető, hogy
jutalomra számít a Pókkirálynőtől, amiért tálcán kínálja neki Eilistraee egyik papnőjét. Veszélyes
játszma, hisz Lolth köztudottan meglehetősen kapzsi, ha a halandók jutalmazására kerül a sor. A
szeszélyes Pókkirálynő ugyanolyan nagy valószínűséggel meg is büntetheti, és ezzel Halisstra
nyilvánvalóan tisztában is van.
 - Mit tehetünk még, Qilué úrnő - suttogta Halisstra -, hogy befejezzük, amit elkezdtünk? Hogy
megöljük a Pókkirálynőt a Sarlópengével? - széttárta az ujjait, és az ujjhegyeiből kimeredő karmaira
nézett. - Ezzel a kézzel nem tudom megölni, ezúttal valaki másnak kell a Sarlópengét forgatnia.
Qilué bólintott. Eilistraee hívei nem követik el még egyszer ugyanazt a hibát. Három évvel azelőtt
Uluyara úgy döntött, hogy Halisstra vigye magával a Sarlópengét. A döntés végzetesnek bizonyult,
pedig abban a pillanatban tökéletes megoldásnak tűnt. Halisstra is tagja volt annak a csapatnak,
amelyik felkutatta és megtalálta a Pókkirálynőt a csend alatt. Halisstra könnyedén beférkőzhetett
Quenthel csapatába. Velük tartott, amikor elindultak Lolth keresésére, aki elbújt. Jó tervnek tűnt, de
Halisstra még csak papnövendék volt akkor, még nem tért át teljesen Eilistraee hitére. Ezúttal
Eilistraee kiválasztottja - tán ő maga - forgatja majd a kardot a csatában, rengett Qilué.
Ha a Sarlópenge létezik egyáltalán.
- Három évvel ezelőtt Uluyara eljött hozzám, és elmondta, hogy mire készülsz - mondta Qilué. -
Figyeltelek, amikor beléptél a Démonhálóba.
Halisstra felkapta a fejét.
- Figyeltél engem? - póklábai megelevenedtek, és izgatottan doboltak a mellkasán. Sebesen,
zihálva lélegzett.
Qilué bólintott. Elmesélt mindent, amit látott. Kétség sem férhetett szavai igazához.
- Nem érezted a jelenlétemet, amikor széttörtem a jégfalat, ahová Pharaun börtönzött be? A te
szemeden keresztül láttam, amint Danifae a hajadnál fogva felrántja a fejed, hogy végignézd, amint a
draegloth szétmarcangolja Felianét.
Halisstra szeme összeszűkült, az arca megrándult. Talán a fájdalmas emlék hatására.
- Láttad Feliane halálát? - az összes izma összerándult.
- Igen.
Nehéz, komor csend ereszkedett rájuk. Qilué arra várt, hogy Halisstra elárulja magát egy
félmondattal. Kíváncsi volt, miféle titkot őrizhet, amitől ennyire feszültté vált. Valami történt, miután
a draegloth megölte Felianét. Valami, amiről nem akarta, hogy Qilué tudomást szerezzen. De mi lehet
az?
Halisstra váratlanul felkacagott, már-már hisztérikus hangon. Qilué mintha a megkönnyebbülés
hangját vélte volna felfedezni abban a nevetésben, de nem volt biztos benne.
- Azt gondolod, hogy megmenthettem volna Feliane életét, de gyenge voltam, félholtan feküdtem a
földön. Nem akadályozhattam meg, hogy a draegloth megölje.
Qilué várakozón felvonta a szemöldökét, de Halisstra ezzel befejezte. Végül megszólalt.
- Semmit sem tehettél - ismerte el.
Halisstra szemmel láthatóan megkönnyebbült. Talán valóban csak ennyiről van szó. Talán csak
bűntudatot érzett, és saját magát okolta a két papnő haláláért, akik elkísérték őt a Démonhálóba. A
bűntudat ugyanakkora súllyal nyomhatta a vállát, mint Lolth büntetése.
Qilué elbizonytalanodott, hogy talán túl messzire ment. Talán túlfeszítette a húrt. Lágy, gyengéd
hangnemre váltott.
- Feliane halála felettébb felkavaró - mondta. - Bárki könnyen elbizonytalanodott volna. Érthető, ha
úgy érezted, hogy Eilistraee magadra hagyott, de nem ez történt. Az ő isteni hatalma támasztott fel
téged, miután Danifae halálra sújtott.
Halisstra szeme megcsillant.
- Eilistraee... velem volt? - suttogta meggyötört, rekedtes hangon. - Annak ellenére, hogy...
Qilué bólintott.
- Igen, veled.
Halisstra tekintete megkeményedett.
- Ha Eilistraee valóban velem volt, akkor miért hagyta, hogy Lolth magához ragadjon?
- Bármilyen hatalmas is Eilistraee, Lolth a saját birodalmában, sőt a saját erődjében erősebb nála -
Qilué széttárta a karját. - De sem Eilistraee, sem én nem hagytunk magadra. A távolbalátás
megszakadt, amikor Danifae lesújtott rád. Azt hittem, hogy meghaltál, de Eilistraee mást súgott
nekem. Bármi történt is ezután a Démonhálóban, biztos, hogy Eilistraee megbocsát neked.
Halisstra meredten nézte a papnőt. Qilué nem ítélte el őt.
- Csak még egy utolsó kérdés - kérte Qilué. - Három év telt el azóta, hogy Lolth megtörte a csendet.
Mi történt veled ez alatt az idő alatt?
Halisstra kényelmetlenül feszengett.
- Csupán egy éve szöktem meg a Démonhálóból. Azóta meglehetősen... elfoglalt vagyok.
- Gondolom, Lolth parancsait teljesíted - vélte Qilué.
Halisstra szeme egy szempillantás alatt felizzott.
- Sosem támadtam rá a papnőidre!
Qilué természetesen felfigyelt a szóhasználatra. A „papnőidre”.
- A jaelre- és az Auzkovyn-ház tagjaira vadásztam - folytatta Halisstra. - Vhaeraun papjaira. Ők az
ellenségeitek.
- Vhaeraun hívei igen - helyeselt Qilué. - De a két ház néhány tagja megváltást talált nálunk.
- De nem mindenki - szólt közbe Cavatina, és Halisstra felé bökött a fejével. - Az utolsó, akit
megölt, hitetlenül halt meg. Minden lehetőséget megadtam neki, hogy megváltást nyerjen, de ő
elutasította.
Qilué értetlenül nézett rá.
- Felélesztetted az egyik áldozatot?
A Sötét Dal Lovagja felnevetett.
- Éppen ellenkezőleg. Még életben volt a gubóban, amikor rátaláltam.
- Te ölted meg?
Cavatina rezzenéstelen arccal nézett vissza a főpapnőre.
- Megérdemelte a sorsát.
Cavatina szemmel láthatóan nem akart bővebb magyarázatba bocsátkozni. Mivel nem akarta
Halisstra előtt megbeszélni a dolgot, aki feltűnően élénken figyelt, Qilué annyiban hagyta a kérdést.
Most sokkal fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia. Például a Sarlópengével. Ha valóban létezik,
akkor folytatni kell a három évvel azelőtt félbeszakadt küldetést.
Cavatinára pillantott, aki még mindig Halisstra mögött állt. A Sötét Dal Lovagja készen állt, a
szemében ott ragyogott a hold fénye. Cavatina értett a kardforgatáshoz, és nagy tapasztalattal
rendelkezett a démonokkal szemben. Ő tűnt a legkézenfekvőbb jelöltnek arra, hogy magához vegye a
Sarlópengét. Ha valóban létezik.
- Papnő, készen állsz a kihívásra? - kérdezte Qilué. Ezzel egy időben mentális üzenetet küldött felé.
Ez csapda. A templom minden bizonnyal nem létezik már, és a kard is elveszett.
Cavatina minden idegszála megfeszült. Izgatottá vált.
De ha mégis igaz? Ha valóban használható a kard?
- Akkor visszahozod - felelte Qilué fennhangon. Oldalvást végig szemmel tartotta Halisstrát. Az
figyelte, hogyan reagál arra, amit mond. Nem tűnt csalódottnak attól, hogy Qilué maga nem lép be a
Démonhálóba.
Cavatina szólásra nyitotta a száját, majd szó nélkül becsukta. Nyilvánvalóan ellenkezni akart, azt
bizonygatva, hogy a Sötét Dal Lovagja a legalkalmasabb arra, hogy megkísérelje megölni a királynőt,
de fejet hajtott a főpapnő előtt.
- A dal és a kard erejéből sikerrel járunk - mondta. - A drow faj végre megszabadul Lolth
zsarnokságától.
- A dal és a kard erejéből - motyogta Qilué. Nagy levegőt vett és felsóhajtott. Halisstra nem más,
mint egy élén pörgő érme. Vajon melyik felére esik: áruló vagy szövetséges válik belőle? A három
évvel ezelőtti prófécia szerint bármi megtörténhet.
Nem. A prófécia azt mondta, hogy mindkettő bekövetkezik. Az istennő saját szavai szerint a
Melarn-ház segíti majd őt, de el is árulja. Az érme azonban csak az egyik felére eshet.
Talán egy másik érme is van valahol, amelyik még nem fedte fel magát?
Ha igen, akkor hol?

***
Q’arlynd megközelítette a fát, amelyben a papnők laktak. A legutóbbi hóesés ellenére a levelek
kitakarták a felületes szemlélő elől. A fát átitató ősi mágiának köszönhetően az ágak még éjjel is
élénken zöldelltek. Q’arlyndet a tündefényre emlékeztette, amely szülővárosa épületeit és utcáit
világította meg.
A vén fa törzse olyan vastag volt, mint Ched Nasad szűkebb utcái. A kérgén több helyen is hatalmas
csomószerű dudorokat látott. A szobákat ezekbe a dudorokba vájták bele, és mindegyik egy-egy kerek
faajtóval nyílt. Az ajtókhoz létra vezetett, amelynek a lépcsőfokai a levegőben lebegtek. Ártalmatlan
fahasáboknak tűntek, de védőrúnákat véstek rájuk. Ha valaki gonosz szándékkal érinti meg a fokokat,
akkor borotvaéles pengékké változnak. Eilistraee ellenségei könnyedén elveszíthetik a kezüket vagy a
lábukat.
Q’arlynd másképpen akarta megközelíteni a szobákat. A családi szimbólum mágikus ereje ugyanis
képessé tett őt a lebegésre. A gondolatával működésbe hozta a varázslatot, és fellebegett Rowaan
szobájához. Sárga színű fény szűrődött ki az ajtó és a tok közötti résen. Szóval Rowaan, annak
ellenére, hogy sötételf, nem használja az éjlátását. Q’arlynd hatástalanította az ajtót védő rúnát, amely
arra hivatott, hogy eltántorítsa a férfiakat attól, hogy belépjenek. Ezután felemelte a kezét, hogy
kopogjon.
Megtorpant. Tétovázott. Azért jött, hogy magával csábítsa a lányt a Promenádba, ahol végre
találkozhat Qilué úrnővel. Tökéletes történetet talált ki, amellyel biztosan elnyerheti a lány
együttérzését. Többször is elgyakorolta, mielőtt felkereste volna. El akarta mesélni neki, hogy
Halisstra miként sietett a segítségére, amikor leesett a lovagló gyík hátáról. Akkor valami felébredt a
bensőjében, olyan érzések kerültek felszínre, amelyek létezéséről nem is tudott. El akarta mondani,
hogy aggódik Halisstra miatt, hogy - hogyan is mondják? -, igen, hogy szereti a nővérét. Azzal akarta
lezárni a beszédet, hogy szeretne bizalmasan beszélgetni Qilué úrnővel, hátha ő segítséget nyújthat
neki abban, hogy megtalálja azt, akit a legjobban szeret a világon. Miközben ott lebegett Rowaan
ajtaja előtt, hirtelenjében minden olyan egyszerűnek tűnt. Mintha csak le kellene ugrania egy asztalról
anélkül, hogy elesne. Ennél nagyobb kihívásra vágyott.
Leliana szobája pontosan Rowaan ajtaja fölött helyezkedett el.
Elmosolyodott. Na, ez már valami. Arról nem is beszélve, hogy sokkal jobb helyzetbe kerülne, ha
egy magasabb rangú papnő mutatná be őt Qilué úrnőnek.
Feljebb lebegett, és ott is hatástalanította a védőrúnát. Ezután tétován kopogott. Miközben arra várt,
hogy Leliana kinyissa az ajtót, megigazította a hajfürtjeit.
Az ajtó kinyílt, feltárva egy szűk, de kellemesen sötét helyiséget. Q’arlynd fejet hajtott.
- Bemehetek?
Leliana az ajtóra majd a varázslóra nézett.
- Hogyan...
Q’arlynd csettintett az ujjával.
- Varázslat.
Leliana szeme haragosan felizzott.
- Te nem jöhetsz ide! Csak a papnőknek...
- Tudom, de beszélnünk kell - lehalkította a hangját, mintha attól félne, hogy valaki hallgatózik. -
Az éji árnyékokról van szó. Olyasmit hallottam, amiről tudnod kell.
Leliana oldalra nézett, és közben motyogott valamit az orra alatt.
- Rendben - mondta végül. - Gyere be!
Q'arlynd belépett a szobába, és megszüntette a lebegést. A szobában csupán két kipárnázott széket
és egy faragott asztalt látott, amelynek a lábai egybeolvadtak a fa törzsével. Valószínűleg akkor
faragták, amikor kivájták a szobát. Leliana a falon látható apró peckekre akasztotta a páncélját, a
fegyvereit és a köpenyét. A mellettük található mélyedésekbe edényeket, összehajtogatott ruhát és
könyveket rakott. Q’arlynd egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Leliana sokat olvas. Folyton
éberen tartotta az elméjét. Egy tárgy felkeltette a figyelmét: egy félhold alakú hárfa az ajtó mellett.
Kinyúlt, hogy megérintse, majd gyorsan visszarántotta a kezét, mint aki megfeledkezett magáról.
- Sajnálom - mondta. - Nem akartam hozzányúlni, de a nővérem jutott róla az eszembe - Leliana
arcára nézett. - Jól ismerted a nővéremet?
 - Csak egyszer találkoztam vele.
Q’arlynd megpengette az egyik húrt az ujja hegyével. Kellemes dallam töltötte be a kis helyiséget.
- Ő is zenész volt. Lanton játszott.
- Ne hízelegj. Azért jöttél, hogy mondj valamit az éji árnyékokról. Ki vele!
Q’arlynd felvonta a szemöldökét, majd gyorsan fejet hajtott.
- Ahogy óhajtod... úrnő.
- Ne nevezz így!
- Miért ne? - vágott vissza Q’arlynd. - Mélysötétben születtél, vagy nem? Méghozzá
Menzoberranzanban, a kiejtésedből ítélve. Nyilvánvaló, hogy egy nemesi házba születtél. Látszik a
kisugárzásodon.
Leliana elengedte a megjegyzést a füle mellett. Becsukta az ajtót, hogy a hideg szél ne hűtse ki
teljesen a szobát, majd karba fonta a kezét a mellkasán. Most, hogy nem viselt páncélt, Q’arlynd
végre megbámulhatta melle domborulatát, és testének hajlékony, vonzón izmos alakját. Alig volt
magasabb a férfinál, ami azt jelentette, hogy alacsonyabb a legtöbb nőnél.
- Térj a lényegre! - mondta Leliana türelmetlenül.
Q’arlynd felsóhajtott.
- A felszíni birodalmakban minden másként történik, igaz? Legyen hát! A tegnap esti beszélgetésből
azt vettem ki, hogy támadásra számítasz Vhaeraun orgyilkosaitól.
Hosszúra nyúlt a csend. Leliana nem tagadta, de nem is erősítette meg.
- Folytasd.
- Az éji árnyékok a megtévesztés és az álca nagymesterei - mondta Q’arlynd. Közelebb hajolt
hozzá, mintha valamilyen sötét titkot akarna megosztani vele. - Én viszont felismerem őket.
- Ahogyan én is - mondta Leliana gúnyosan. - Az egyik ilyen jel a fekete színű ruhadarab, amelyet
előszeretettel hordanak.
Q’arlynd elmosolyodott.
- Ez igaz, de az éji árnyékok akkor is képesek varázsolni, ha az álarcuk nincs náluk - legyintett a
kezével. - De ezt te is tudod. Ahogyan biztosan azzal is tisztában vagy, hogy egy éji árnyék még a
jellemét és a hitét is leplezni tudja. Sőt, még a gondolataikat is el tudják fedni. Azt viszont szerintem
nem tudod, hogyan leplezd le az álcát.
- Te tudod?
- Igen.
Leliana arcán látszott, hogy nem nagyon hiszi el azt, amit a férfi mond, de egyelőre nem támadta le
őt. Végig akarta hallgatni Q’arlynd mondandóját.
- Hadd magyarázzam el. Sok évvel ezelőtt, amikor még varázslótanonc voltam... - a megfelelő szót
kereste, ugyanis a sötételfek nyelvén nem létezett erre kifejezés -, egy barátom a segítségemre sietett.
Egy éji árnyék. Azt hitte, hogy a mágiám megoldást nyújthat a problémájára.
- Miféle problémára?
 - Megátkozták - Q’arlynd a szoba közepére sétált, próbára téve Leliana türelmét: vajon engedi,
hogy felfedezze a saját kis birodalmát? Mivel a papnő nem pirított rá, nekidőlt az asztalnak, és
kinyújtózkodott. Meg akarta mutatni a testét. Egy láthatatlan, befelé irányuló mosollyal nyugtázta, hogy
a nő hosszan legelteti rajta a szemét.
- Ismered Vhaeraun avatárját? - kérdezte a papnőtől.
- Személyesen nem... még sosem találkoztunk. Nem is vágyok erre az élményre.
Q’arlynd halkan kuncogott.
- Én sem, de a barátom felvilágosított. Az Álarcos Úr avatárja ugyanúgy néz ki, mint egy
közönséges drow, a szemét leszámítva. Folyamatosan változtatja a színét, a lelkiállapotának
megfelelően. Amikor dühös, akkor a szeme vörösen lángol, amikor elégedett, akkor kék színű, és
zöld, ha...
- Hadd találjam ki... amikor irigykedik.
- Inkább, amikor meglepődik - Q’arlynd ismét legyintett -, de most nem ez a fontos. A történet
lényege az, hogy az Éji árnyék vétkezett Vhaeraun vallása ellen. Egy varázslat segítségével
megváltoztatta a szeme színét, hogy folyamatosan változzon. Vhaeraun avatárjának adta ki magát.
Ostoba dolog volt, és alaposan megfizette az árát a vakmerőségének. Vhaeraun megátkozta őt, hogy a
szeme örökké elárulja őt. Az átok következtében a szeme színe az illúzióvarázslat elmúltával is
folyamatosan változott, így mindenki azonnal megállapíthatta, hogy ő Vhaeraun papja. Márpedig ez
Ched Nasadban nem túl jó előjel.
- Szóval arra kért téged, hogy szabadítsd meg az átoktól?
- Igen, pontosan - sóhajtott fel Q’arlynd. - De az én erőm sajnos kevésnek bizonyult az átok
megtöréséhez. Akkor még csak varázslótanonc voltam, és csupán apró trükkökre tellett tőlem.
Leliana összeráncolta a homlokát.
- Akkor miért kért tőled segítséget?
Q’arlynd megvonta a vállát, és félrenézett.
- Jó okkal tette.
- Miért? Te is éji árnyék voltál?
Q’arlynd rezzenéstelen arccal nézett a papnő szemébe.
- Nem. Egy ideig azon gondolkodtam, hogy megtérek. A barátom a bizalmába fogadott, és sok
mindent elmesélt az éji árnyékokról. Egyszer még a titkos találkozójukra is elmentem, de a maszkot
sosem öltöttem fel.
- Szóval, tudtál segíteni a barátodon?
A férfi felsóhajtott.
- Be kellett vallanom neki, hogy nem tudom megtörni az átkot, és közben kicsúszott a számon, hogy
azt tanulmányozom, miként lehet élőlényeket láthatatlanná tenni. Ezután arra kért, hogy tegyem
láthatatlanná, hogy elmenekülhessen a városból.
A papnő bólogatott.
- Sikerült megszöknie?
 Q’arlynd arcvonásai megkeményedtek.
- Ahelyett, hogy láthatatlanná tettem volna, lesújtottam rá, és elveszítette az eszméletét. Ezután
átadtam őt a házunk matrónájának.
Szándékosan fogalmazott így. Leliana a vártnál gyorsabban reagált. A szeme kikerekedett.
- Te és ez a barátod családtagok voltatok?
Q’arlynd bólintott.
- Az öcsém volt - félrenézett, és hagyta, hogy rájuk telepedjen a csend. - Megjutalmaztak, amiért
feladtam őt. Végignézhettem, amint anyánk feláldozza őt. Apránként feldarabolta a testét, és a
Pókkirálynőnek ajánlotta. Sok... - szándékosan elcsuklott a hangja -, nagyon sokáig tartott, mire
meghalt.
Leliana arcára kiült a döbbenet.
- Elárultad a saját testvéredet.
- Nem tehettem mást. Ha segítettem volna neki, engem is feláldoztak volna.
- Ha sikerült volna megszöknie, akkor nem.
- Egy láthatatlanság varázslat nem segített volna rajta. Rég elmúlt volna a hatása, még mielőtt kiért
volna a városból. A szeme elárulta volna. Eilistraee papnőihez hasonlóan Lolth papnői is igen
hatékonyan ki tudják szedni az igazságot bárkiből.
Ismét felsóhajtott.
- Csupán annyit tehettem volna, hogy gyorsan, fájdalom- mentesen megölöm, de ahhoz nem éreztem
magamban elég erőt. - a papnő szemébe nézett. - Te Mélysötétben nőttél fel. Te is tudod, hogy mikor
mit kell tenned. Túl kell élned minden egyes napot. Ehhez pedig olyasmiket kell tenned, amiket
később megbánsz.
Leliana szeme összeszűkült.
- Én mindezt a hátam mögött hagytam.
- Ahogyan én is. Esküt tettem Eilistraee istennőnek. Kiléptem a fényre.
Leliana kétkedve felvonta a szemöldökét.
- Valóban?
- Igen. Ezért meséltem el neked ezt a történetet, bármilyen fájdalmas is az emlék. Csak egy olyan
fegyvert akartam adni a kezedbe, amellyel könnyebben leleplezheted az Éji árnyékokat, nehogy
belopózzanak a szentélyetekbe - elmosolyodott. - Azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam neked. Egy
gondosan előkészített átokkal elérheted, hogy az éji árnyék szeme tükrözze a hangulatát. Nem számít,
milyen álcát ölt, a szeme mindig elárulja.
Leliana hosszan elgondolkodott a hallottakon.
- Érdekes történet - mondta végül.
Q’arlynd érezte, hogy kipirul az arca.
- Nem hiszel nekem? - a papnő kardjára mutatott. - Forgasd meg a kardot a fejed felett, és
ellenőrizd a szavaim igazát. Ismételtesd el velem a történetet, és tégy próbára.
 Leliana ajka keskeny mosolyra húzódott.
- Nem szükséges. Mielőtt beléptél az otthonomba, elmondtam egy imát. Egy hang a fejemben
azonnal jelezte volna, ha hazug szó hagyja el a szádat. Sokkal kifinomultabb megoldás a korábbi
igazmondó varázslatnál, nem gondolod?
Q’arlynd felnevetett. A dühe egy szempillantás alatt elpárolgott. Leliana vérbeli drow nő.
- Ügyes - mondta, és fejet hajtott a papnő előtt.
- Te is ügyes voltál. Előadtál egy szívfacsaró történetet, tele vallomással és önmarcangolással.
Akár meg is sajnálhatnálak. Ráadásul még azt a módszert is elárultad, hogyan leplezhetem le az
ellenséget.
- A módszer mindig beválik - mondta Q’arlynd. - A saját szememmel győződtem meg róla.
- Ebben biztos vagyok - mormogta Leliana -, de van egy apró probléma. Egyikünk sem tud átkot
mondani.
Q’arlynd megkönnyebbült. Elmúlt a gyomrát szorító görcs. Végre minden visszatért a rendes
kerékvágásba.
- Tudom. Vlashiri halott, de úgy hallottam, hogy a Promenádban élnek olyan papnők, akik értenek
az átkokhoz. Küldj el a templomba, és én megtanítom nekik, miként mondhatnak átkot az éji
árnyékokra.
Leliana teli torokból felkacagott.
- Mi olyan nevetséges?
- Ők csak ahhoz értenek, hogyan távolítsák el az átkot, nem ahhoz, hogyan olvassák rá valakire.
Eilistraee nem engedné.
Q’arlynd csak nagy önuralommal tudta leplezni az érzelmeit.
- Értem.
Leliana az ajtóhoz lépett.
- Még nem készültél fel rá, hogy ellátogass a Promenádba - mondta a férfinak.
- Azaz nem bízol bennem.
- Nem teljesen - vallotta be, majd kinyitotta az ajtót, hogy Q’arlynd távozhasson. - De üzenetet
küldök Qilué úrnőnek a nevedben, melyben...
A mondat végét elnyomta az alulról érkező fémes, csattogó hang. Egymáshoz csapódó pengék
hangját idézte, csak sokkal gyorsabban követték egymást, mint ahogy a kardot halandó forgatni képes.
Ajtók nyíltak Leliana szobája alatt és felett.
- A csapda! - kiáltotta egy papnő. - Valaki működésbe hozta.
Leliana azonnal a falhoz ugrott, ahol a páncélját és a fegyvereit tartotta. Olyan gyorsan bújt bele a
láncingébe, mint más a hálóingébe.
- Kövess! - mondta a férfinak, és kiviharzott az ajtón. - Ha az inkvizítor tért vissza, a hasznodat
vehetjük.
Q’arlynd egy pillanatig sem tétovázott. Végre Leliana oldalán harcolhat, és bebizonyíthatja, hogy
mennyit ér. Előhúzta a varázspálcáját, és kilépett az ajtón. A papnő után nézett. Alant mágikus
kardokat látott a levegőben pörögni egy közeli fa körül. Ő vajon miért nem hozta működésbe a
csapdát, amikor elhaladt a fa mellett? Talán azért, mert ő már a „hívők” közé tartozik?
Megvonta a vállát, majd védőpajzsot vont maga köré. Ezután leugrott a mélybe, bízva a családi
szimbólum erejében. Miközben szelíd lassúsággal ereszkedett lefelé, több papnő is elrohant mellette
karddal a kezükben. Egy papnő már leért a fa tövébe, és harci állásba helyezkedett. A kardot maga elé
tartotta, és a fák közé mutatott vele.
- Arra menekült! - kiáltotta.
Egy másik papnő holdfényt idézett meg a sötét égboltról. A fénycsóva rávetült egy sebesen futó,
fekete bőrű alakra. Megbotlott, amint a holdsugár váratlanul felvillant előtte. Még a távolból is
látszódott, hogy maszk takarja el az arcát.
- Egy éji árnyék - suttogta az orra alatt.
Az egyik papnő egy varázsszóval megszüntette a pengefalat. Amint a pengék eltűntek, több papnő is
a menekülő után iramodott. Valaki belefújt a harci kürtbe. Leliana is a behatoló után futott.
- Q’arlynd! - kiáltott hátra a válla felett. - Mire vársz?
Q’arlynd tétovázott. Észrevett valamit, amit a papnő nem.
Rowaan ajtaja nyitva állt, mégsem látta a harcra készülődő papnők között. Fellebegett a tátongó
ajtó elé.
Nem lepte meg a látvány, ami odabent fogadta. Rowaan a földön feküdt. A szeme kidülledt a
nyakára feszülő fojtózsinórtól. Az orgyilkos valószínűleg a közben fojtogatta, miközben ő Lelianával
beszélgetett.
Ráadásul ő nyitotta ki az éji árnyék előtt az ajtót.
Leliana azonnal rájön erre, amint észreveszi, hogy valaki megtörte a védőrúnát. Egyszeriben az
összes kételye beigazolódna, amelyeket iránta táplál.
Szóval ennyi. Most már soha nem találkozhat a főpapnővel. Legfeljebb fogolyként.
Átkozódva tette el a varázspálcáját, majd elteleportált.
 KILENCEDIK FEJEZET

Qilué a Dalok barlangjában tartózkodott, és együtt énekelt a papnőkkel, amikor Iljrene sürgős
üzenete megzavarta.
Az éji árnyékok ismét támadtak. Ezúttal a Ködös-erdőben. Még egy lelket elloptak. A testét épp
most vitték át a Gyógyítás Csarnokába.
Azonnal ott leszek - felelte Qilué. Gyorsan felvette a ruháját, és kisietett a barlangból.
Qilué komor arckifejezéssel ment végig a folyosón, amely a Gyógyítás Csarnokába vezetett.
Vhaeraun orvgyilkosai már a harmadik lelket rabolták el: egyet a Szürke-erdőből, egyet a Chondal-
erdő szentélyéből, és most még egyet a Ködös-erdőből.
Két másik lelket is elraboltak, de azokat sikerült visszaszerezni, Eilistraee istennőnek hála.
Nastasia lelkét rabolták el elsőként, de őt sikerült megmenteni, noha senki sem tudja, hogy miként. A
második áldozatot, akit Lethyr erdejéből raboltak el, sikerült feltámasztani, miután a gyilkosát
megölték. A tetemet kikérdezte egy nekromanta, ami kétségtelenül borzalmas de szükségszerű tett volt.
A test elárulta, hogy Malvag életben van. Egy nappal azelőtt találkoztak, mielőtt megtámadták a
lethyri szentélyt. Szóval valóban meg akarnak nyitni egy portált. És ha ez sikerül, akkor Eilistraee
papnőinek lelkei odavesznek.
Iljrene a Gyógyítás Csarnokában várakozott egy másik papnő társaságában. Qilué jól ismerte őt. Ő
maga eskette fel Lelianát, amikor egy évszázada feljött a mélyből a felszínre.
Leliana azonnal megfordult, amint Qilué belépett a csarnokba.
- Qilué nemesasszony - kezdte komor hangon. - Ez a lányom, Rowaan. Az éji árnyékok megölték, és
Chezzara nem tudja feltámasztani. A lelkét...
Qilué megérintette Leliana karját.
- Előbb bizonyosodjunk meg róla.
Elnézett Leliana válla felett, és a két papnövendékre pillantott, akik éppen egy betegágyat
készítettek elő. További két papnő is tartózkodott még a teremben - a hajukban olvadozó hópelyhekből
ítélve nemrég teleportálhattak oda a Ködös-erdőből - és a lepel szélét tartották, amelyen Rowaan
feküdt. Még halálában is kísértetiesen hasonlított az anyjára.
Qilué egészen közel hajolt hozzá, hogy megvizsgálja. Természetesen azonnal észrevette a nyakán
látható sebhelyet, amelyet a fojtózsinór ejtett. Elmormogott egy imát. Baljóslatú, fekete maszk
húzódott a lány arca elé.
Leliana keservesen felnyögött.
- Meséld el a támadás részleteit! - kérte Qilué.
- Tegnap éjjel történt - szólalt meg az egyik papnő, aki a lepel szélét tartotta. - Az éji árnyék, aki
elrabolta a lelkét, elmenekült, akárcsak az, aki segített neki.
Leliana arca fájdalmasan megrándult.
- Az én hibám - tört ki belőle. - Ostoba voltam. Megbíztam benne.
 Qilué értetlenül nézett rá.
- Szóval te ismerted a másik éji árnyékot?
Leliana bólintott.
- Megváltást várt tőlünk - keserű kacaj hagyta el az ajkát. - Még a kardra is felesküdött, a végén
mégis elárult minket. Feltörte Rowaan ajtajának védőrúnáját, majd feljött hozzám, és elterelte a
figyelmemet. Eközben az orgyilkos behatolt a lányom szobájába, és... - a hangja elcsuklott. A két
papnőre pillantott, akik időközben a földre helyezték a leplet, és Rowaan testét. - Elrabolta a lelkét.
Leliana levette a szemét a lánya holttestéről. Nagy levegőt vett, majd zaklatott hangon folytatta.
- Még mindig nem értem. Megvizsgáltam, hogy igazad mond-e, amikor elmesélte, hogy mi a neve,
mikor és miért jött fel a felszínre. Persze azt láttam rajta, hogy nem a megváltást keresi. Valójában a
nővére után kutatott, de velünk együtt harcolt az inkvizítor ellen. Ezután felesküdött a kardra, és én azt
hittem, hogy...
- Leliana! - Qilué megérintette a társa karját, és félbeszakította a mondandóját. - Túlságosan előre
szaladsz. Egyszerre egy dologgal foglalkozzunk. Mi a férfi neve?
- Q’arlynd Melarn.
Qilué felhorkant. Holdtűz jelent meg a teste körül, bevilágítva a helyiséget. Szóval előkerült a
másik érme. És egyenesen a lába elé hullott. Ahogy azt Eilistraee előre megjósolta, a Melarn-ház
valóban elárulja őket.
- Mesélj el mindent erről a hímről! Lehetőleg tömören, de ne hagyj ki egyetlen fontos részletet sem!
Qilué türelmesen és figyelmesen hallgatta Leliana beszámolóját. Időnként közbevetett egy-egy
kérdést, hogy mindent világosan lásson. Amikor Leliana végzett, Qilué a gondolataiba merült.
- Különös, hogy ugyanaznap éjjel vallja be, hogy mi mindent tud Vhaeraunról, amikor az éji árnyék
megtámadja a szentélyt.
- Minden bizonnyal Q’arlynd is közéjük tartozik - vélte Leliana. - Még azt is bevallotta, hogy részt
vett a titkos szertartásukon.
- Valóban? - kérdezte Qilué halkan. Egy gondolat kezdett alakot ölteni a fejében. - Most pedig
elkötelezte magát Eilistraee mellett? - egy pillanatra elhallgatott, mint aki erősen gondolkodik. - Talán
ő az, aki segít.
- Kinek segít, Qilué úrnő? - kérdezte az egyik jelen lévő papnő.
Qilué, aki a gondolataiba merült, nem válaszolt. Ha Q'arlynd az, aki segít majd, akkor Halisstra
fogja elárulni Eilistraee istennőt. Cavatina tudja, hogyan kell vigyáznia magára - számos démont
legyőzött már, és ismerte az aljas, ördögi fortélyokat -, mégis attól félt, hogy a halálába küldte. Persze
néha meg kell hozni az efféle áldozatokat, hogy a sötételfek végre feltaláljanak a felszínre. Addig is,
alaposan ki kell elemezni a fejleményeket.
Lenézett a fekete, álarcszerű foltra Rowaan arcán.
- Azt mondod, hogy Q’arlynd egyenesen Ched Nasadból érkezett?
Leliana bólintott.
- Egy portálon keresztül, amely Hlaungadath romjai közt található.
 - Bízzunk benne, hogy ugyanott akar majd hazatérni.

***
Q’arlynd a portál előtt guggolt, egy kis árnyékos sávban, amelyet a szomszédos fal vetett rá. Egész
éjjel próbálta kinyitni a kaput, de nem járt sikerrel. Azt hitte, gyerekjáték lesz: egyszerűen csak
elismétli ugyanazt a litániát, amit a túloldalon, még Ched Nasadban. De hiába olvasta fel hibátlanul a
sárkánynyelven írt szöveget, semmi sem történt, a kapu nem nyílt meg. Ennyi erővel akár
kopogtathatott is volna rajta, hátha valaki beengedi.
Eltelt az éjszaka, és felkelt a nap. A vakító fényben szinte semmit sem látott. Századszor
gondolkodott már el rajta, hogy hagynia kellene a portált, és inkább a legközelebbi föld alatti várossal
kellene próbálkoznia. Eryndlyn ott feküdt valahol Miyeritar alatt. Talán az egyik kereskedelmi ház a
hasznát vehetné egy harci varázslónak. Akár karavánkísérőként is alkalmazhatják. Ez persze nagy
visszalépést jelentene a terveihez képest, de kezdetnek azért nem rossz.
Idegen zajra lett figyelmes. Újabb lamia? Azonnal láthatatlanná vált. Lassan, nesztelenül
felegyenesedett, és benyúlt a varázskomponenseket rejtő szütyőjébe. Egy kéngalacsint tartott az ujjai
közt. Léptek zaja hallatszott kívülről, és egyértelműen felé közeledtek.
Árnyék vetült a bejáratra, méghozzá egy drow árnyéka. Egy meztelen nő árnyéka.
Q’arlynd kis híján elnevette magát. A lamiák azt hiszik, hogy ennyire ostoba? Ügyes kis varázslat.
Elismerően nézte a részletes alapossággal kidolgozott illúziót.
Kivette a zsebéből a látókristályt. A mágikus kő segítségével bármilyen illúzión átláthatott, sőt azt
is megállapíthatta, hogy hol tartózkodik valójában a teremtmény. Amint az árnyék még jobban
megnyúlt, kilebegett a tető nélküli mennyezeten a családi szimbólum segítségével.
Egy drow nő lépett be alatta a szobába. A szeme elé emelte a kristályt. Arra számított, hogy az
illúzió eltűnik, és csak a csupasz padlót látja majd, vagy kibontakozik a lamia az álca alól. Ehelyett
egy magas és gyönyörű, ezüst hajú, nemesi testtartású nő jelent meg előtte. Mintha egy nemesi ház
matrónája termett volna ott váratlanul. A derekára kardot csatolt, és egy karperecét erősített a jobb
alkarjára, amelyben valószínűleg egy tőr lapult. A bal kezében egy varázspálcát tartott, amelynek
mindkét végén dudor látszott. Eilistraee szent szimbóluma lógott a nyakában. A szeme alatt mély
barázdák futottak, és komor arckifejezés ült ki az arcára. Ennek ellenére olyan fiatalnak és
erőteljesnek látszott, mint aki még mindig az első évszázadában jár. Furcsamód felettébb vonzónak
találta, annak ellenére, hogy mekkora veszélyt jelentett a számára. Vagy talán éppen azért. Egész
egyszerűen nem látott még nála szebb nőt.
Q’arlynd elvette a szeme elől a kristályt. A drow papnő valódi. Biztosan azért küldték, hogy
megkeresse és megölje őt. Rálépett a fal tetejére, és elrugaszkodott, miközben célba vette a
kéngubaccsal a papnőt.
A lebegés váratlanul, minden előjel nélkül megszakadt, és lezuhant az utca kövére. Felállt, és
átkozódva kiköpte a szájában összegyűlt vért. A papnő megfordult, és ránézett. Egyenesen rá. Átlátott
az illúzión. Valószínűleg a láthatatlanság varázslat is megtört.
- Q’arlynd?
A férfi gondolkodás nélkül elhajította a kéndarabkát, és fennhangon kiejtette a száján a megfelelő
varázsszót. Eltalálta vele a papnő vállát. A kéndarab a becsapódás pillanatában pusztító tűzgolyóvá
változott. A lángnyelvek visszaverődtek, és megégették őt - ennek semmiképpen sem így kellett volna
történnie.
Q’arlynd kétségbeesetten próbált talpra kecmeregni. Vadul csapkodta a haját, nehogy lángra
kapjon. A nagy hőtől és fénytől időlegesen megvakult. Amikor végre kitisztult a látása, arra számított,
hogy egy elszenesedett női testet talál majd az utcán, de a papnő sértetlenül, ugyanolyan gyönyörűn
állt előtte. Ezüstszínű aura vette körül, mint egy második bőr. A haja egyetlen vastagon csillogó
ezüstös fonállá állt össze. A kezében lévő varázspálca végén fehér színű lángnyelv ugrándozott. A
papnő a szája elé emelte, és nemes egyszerűséggel elfújta.
- Ez nem volt szép tőled - mondta szárazon koppanó hangon.
Csettintett az ujjával, minek következtében ezüstfehér színű nyaláb csapódott Q’arlynd
mellkasának. A férfi odakapott, de nem érzet sem fájdalmat, sem sebhelyet. A papnő ismét csettintett,
és azon nyomban pengékből álló fal emelkedett Q’arlynd köré. A pengék zizegve pörögtek körülötte,
így gyakorlatilag meg sem tudott moccanni.
- Ha még egyszer támadni akarsz, szorosabbra vonom a pengegyűrűt - mondta a papnő. Enyhén
behajlította az ujjait, és a pengefal összébb szűkült.
Q’arlynd rezzenéstelen arccal nézte a pengéket. Tudta, hogy egyetlen gondolatával elteleporrálhat
onnan. Kimondta a varázsszót…
Semmi sem történt. Ugyanott maradt, a fal fogságában. A mágikus pengék vészjóslón cikáztak
körülötte.
- A varázslataid nem működnek - mondta a papnő -, olyan mezőben állsz, amely hatástalanítja a
mágikus erődet.
- Az lehetetlen! - nyögött fel Q’arlynd. A Konzervatóriumban azt tanulták, hogy antimágikus mezőt
csak varázsló idézhet meg, és csak a varázsló személyére hat. Egy papnő nem hozhat létre ilyesmit,
különösen nem abból a távolságból.
Megpróbálta lerombolni a mágikus falat, de a pengék a helyükön maradtak. Újabb varázslattal
próbálkozott, de a védőpajzs, amely ellenállt volna a pengék élének, nem jelent meg a teste körül.
Úgy döntött, hogy nem kísérti tovább a sorsot, elvégre a papnő minden egyes mozdulatát látta, és
felhagyott a varázslással. Minden izma és idegszála megfeszült.
- Ki... vagy te? - kérdezte.
A nő elmosolyodott.
- Valaki, akivel már régóta találkozni akarsz. Qilué Veladorn vagyok, Eilistraee papnője és Mystra
kiválasztottja.
Q’arlynd szíve kihagyott egy ütemet. A gyomra összerándult. A zsigereiben azt érezte, hogy a papnő
kíméletlenül megöli. Csak azért nem tette meg eddig, mert nyilvánvalóan ki akarja kérdezni. Egyetlen
esélye maradt. Készségesnek mutatkozik, és akkor reménykedhet a gyors halálban. Alázatosan
lekuporodott a földre. Azért nem hasalt le, mert félt, hogy a pengék belevágnak a húsába. Mélyen
meghajolt a papnő előtt.
- Qilué úrnő, fogadd őszinte bocsánatkérésemet, amiért rád támadtam! - mondta ünnepélyes hangon.
- Ha tudtam volna, hogy te vagy az, sosem vetemedek ilyesmire.
Qilué nem szólt egy szót sem, csak állt ott rezzenéstelen arccal, miközben a testét övező ezüst
ragyogás szép lassan elhalványodott. Q’arlynd végig a földre szegezte a tekintetét, és egy közeli
homokcsíkot nézett a lába mellett.
- Leliana elmesélte nekem az előző éjszakai támadás részleteit - kezdte a papnő. - Azt állítja, hogy
te engedted be az éji árnyékot Rowaan szobájába.
Q’arlynd a fogát csikorgatta. A gyomra összeszorult. Üresség tátongott a bensőjében. Jobb lenne
minél hamarabb túlesni rajta, gondolta. Vajon hová kerül a lelke, miután a papnő megöli? Talán a
Démonhálóba, ahol Lolth szörnyetegi örökké kínozni fogják az árulásáért.
- Valóban én hatástalanítottam az ajtaját védő rúnát, de nem azért, amire gondolsz - kezdte lassan,
kimérten. - Beszélgetni akartam Rowaannal, méghozzá azért, hogy megosszam vele mindazt, amit az
éji árnyékokról tudok. De közben meggondoltam magam, és inkább Lelianának mondtam el.
- Miért?
- Mert Leliana magasabb rangú papnő, mint ő. Gondoltam, ő nagyobb jutalomban részesíthet -
széttárta a karját, majd fájdalmas arccal visszarántotta, mert az egyik penge felsértette a bőrét.
- Hiszek neked.
Q’arlynd felemelte a fejét.
- Valóban? - A remény új tüzet csiholt a lelkében.
Qilué elmosolyodott. Csettintett az ujjával, és a pengefal azon nyomban eltűnt.
- Azért jöttem, hogy szívességet kérjek tőled - mondta meglepően. - Felelhetsz igennel és nemmel,
de ha igent mondasz, akkor varázspecsétet kapsz, és teljesítened kell a feladatot. Megértetted?
Q’arlynd bólintott. Egyszer már látta egy varázspecsét hatását. Még otthon, Lolth egyik papnője
megpecsételt egy szolgafiút, és azt kérte tőle, hogy mindennap a nyelvével tisztogassa le a csizmáját.
Ezután besétált a gyíkhátasok mocskába. A fiú természetesen megtagadta a parancsot, és a
varázspecsét ereje belülről felemésztette a testét.
Szólásra nyitotta a száját, és már-már megkérdezte, hogy mi történik, ha nemet mond, de még
idejében rádöbbent, hogy valójában egyetlen válasz létezik a kérdésre.
- Miféle feladatról van szó, úrnő?
- Valaha éji árnyék voltál.
- Csak azzá akartam, válni - próbált óvatosan fogalmazni -, de sosem viseltem a maszkot.
- Részt vettél a szertartásukon - Qilué átváltott a sötételfek néma jelbeszédére. - Ismered a
jelszavakat.
Á, szóval ezt akarja. Egy kém kell neki.
- Csak azt tudom, hogy Ched Nasadban mit használtak, évtizedekkel ezelőtt.
Mutass egyet!
Megmutatta az elsőt, ami az eszébe jutott: széthúzta az ökleit, mintha megfeszítene egy fojtózsinórt,
majd fentről lefelé a levegőbe karmolt, halott pókot szimbolizálva.
- Tudod, hogy mi az a lélekrablás? - kérdezte Qilué.
Q’arlynd bólintott. Természetesen hallott már róla. A testvére elég ostoba volt ahhoz, hogy
eldicsekedjen azzal, hogy egy napon majd megöl egy matrónát, és kiszívja a lelkét - nem mellékesen a
saját anyjáét. - Nagy erejű varázslat szükségeltetik hozzá, és viselni kell Vhaeraun maszkját miután az
áldozat meghalt.
Qilué közelebb lépett hozzá.
- Gondolod, hogy kiadhatnád magad éji árnyéknak? El tudnád hitetni velük, hogy közéjük tartozol?
Q’arlynd mosolygott, de a szemét még mindig a földre szegezte.
- Úgy vélem, igen, úrnő.
Qilué odalépett elé, és felemelte az állát.
- És megteszed?
Q’arlynd kénytelen volt a papnő szemébe nézni. Végtelen erőt látott benne, de valami mást is.
Valamit, ami kordában tartotta ezt az erőt. Ekkor döbbent csak rá, hogy a papnő komolyan gondolta,
amikor azt mondta, hogy „szívességet” kér tőle. Nem parancsot adott neki. Kérést intézett felé. Egy nő
kért szívességet egy férfitól!
Valójában el sem kellett gondolkodnia a válaszon. Megkapta azt az esélyt, hogy bebizonyítsa, mit is
ér valójában. Nem csupán egy papnőt, hanem egy nagyhatalmú varázslót is szolgálhatott egyben - a
mágia istennőjének kiválasztottját. Sosem tapasztalt izgalom járta át a testét. Ha valóban hitt volna,
akkor elmond egy imát. Valakinek.
- Mostantól téged szolgállak, úrnő - mondta végül.
- Ez szívesség - ismételte el Qilué, majd elengedte a férfi állát.
Q’arlynd nem bírta ki mosolygás nélkül. Végre ismerős terepre tévedt.
- Természetesen. Csak egy szívesség. Miről van szó?
Qilué arca ismét elkomorult.
- Öt éjszakával ezelőtt egy éji árnyék megtámadta a szentélyünket Lethyr erdejében. El akarta
rabolni az egyik papnőnk lelkét.
- Nem járt sikerrel?
- Nem.
Qilué túl gyorsan vágta rá a választ. Nyilvánvalóan volt még valami a háttérben, de a papnő
egyelőre nem akart beszélni róla.
- Ezután újabb támadások értek minket, és újabb lelkeket raboltak el.
Q’arlynd szó nélkül hallgatta a papnőt, és közben Rowaanra gondolt. Valami kellemetlen szorítást
érzett. Bűntudatot, vagy mit.
- A papokat egy Malvag nevű éji árnyék vezeti. Azt tervezik, hogy a maszkokba zárt lelkek
segítségével kaput nyitnak Vhaeraun és Eilistraee birodalma között, hogy Vhaeraun orvul
meggyilkolhassa az istennőnket.
Q’arlynd halkan elfüttyentette magát.
- Lehetséges ez? Meg tudják nyitni azt a kaput? Gondolom, Eilistraee meg tudja védeni magát.
- A kapu megnyitásához nemes mágia használatára lesz ükségük. Ehhez a varázslók tökéletes
együttműködésére és egymásba vetett bizalmára van szükség - Qilué szeme résnyire szűkült. - El
tudod képzelni, hogy az éji árnyékok megbízzanak egymásban?
Q’arlynd elnevette magát.
- Nem nagyon.
- Ha nem is sikerül megnyitniuk a kaput, az elrabolt lelkek akkor is odavesznek a varázslás során.
Nem akarom, hogy ez megtörténjen. Azt akarom, hogy a lelkek kiszabaduljanak a maszkokból, ehhez
pedig meg kell állítani a Malvag nevű papot.
- Holtan akarod?
- Ha lehet.
Ez a „ha” egy pillanatra megütötte Q’arlynd fülét, de csak egy pillanatra. Sejtette, hogy mi
következik.
- Szóval azt várod tőlem, hogy öltsem magamra annak az éji árnyéknak az alakját, akit megöltek
Lethyr erdejében.
Qilué bólintott.
- Tudjuk a nevét: Szorak, az Auzkovyn-házból. Ő az egyik a három pap közül, akik csatlakoztak
Malvag tervéhez. Ö az egyedüli az Auzkovyn-házból. A másik kettő a Jaelre-házból való, és nem
valószínű, hogy jól ismerik. Sem ők, sem Malvag nem látta őt maszk nélkül. Hasonló a
testfelépítésed, mint neki, és egyezik a szemetek színe. Így nem kell álcát öltened, ráadásul jól
ismerjük Szorakot, mert a nővére áttért a mi hitünkre.
Miközben Qilué ezt kimondta, fájdalom ült ki a szemébe. Itt is lappangott még valami a háttérben,
de az idő nem tűnt alkalmasnak rá, hogy feszegessék a témát.
- Rendben - mondta Q’arlynd. - De ha olyan maszkkal jelenek meg, amelyikben nincs lélek, akkor...
- Mi majd adunk neked egy maszkot - biztosította róla Qilué. - Nem Szorakét, de egy ahhoz
hasonlót. Egy maszkot, amelyet drágakőből formáltunk meg. Egy papnő teste és lelke lakozik benne,
aki önként vállalkozott erre a küldetésre.
Q'arlynd idegesen vakargatta az állát. Tőle is ugyanezt várták.
- Az éji árnyékok sehogy sem tudják megállapítani, hogy nem tartozom közéjük? - kérdezte
bizonytalanul. - Esküt tettem Eilistraee istennőnek. A kardra is felesküdtem.
- Csak a szavakat mondtad ki - mondta Qilué, majd megérintette a mellkasát a szívénél. - De a
szívedbe nem fogadtad be őt. Egyszer talán feléled benned a dal, de ez még nem történt meg.
Q’arlynd kötelességtudóan fejet hajtott. Ezzel majd később foglalkozik. Jelenleg teljesítenie kellett
egy feladatot, amellyel talán lenyűgözheti a matrónát.
- Hol van most ez a Malvag?
- Nem tudjuk. Erős mágiával védi magát, ezért képtelenek vagyunk távolbalátással a nyomára
bukkanni. Csak azt tudjuk, hogy hol találkoznak a téli napéjegyenlőség éjszakáján: egy barlangban,
amely sötét kristállyal van kikövezve. A barlangnak nincs egyetlen bejárata sem. Nem kapcsolódik
Mélysötét járataihoz. Csak teleportálás útján lehet odajutni - ezen a ponton elmosolyodott. - Leliana
szerint te éppenséggel nagyon is jártas vagy benne.
 Q’arlynd engedélyezett magának egy szerény mosolyt. Qilué bízott Lelianában, és hitt neki,
különben nem kereste volna meg őt.
- Hol van ez a barlang? - kérdezte.
- Ezt sem tudjuk. Csak sejtjük, hogy nincs túl mélyen, és nincs a közelében faerzress, mert az
lehetetlenné tenné a tele- portálást. Csak egy hevenyészett leírásunk van róla, amelyet a holttesttől
hallottunk.
Q’arlynd felvonta a szemöldökét.
- Azt akarod, hogy egy puszta elmondás alapján teleportáljak oda?
- Tisztában vagyok vele, hogy látnod kell a barlangot ahhoz, hogy oda teleportálhass. Ezért
megkértem egy nekromantát, hogy keltse életre a halott orvgyilkos tetemét. Megparancsolta
Szoraknak, hogy rajzolja le a helyszínt.
- Á, értem. Szóval azt akarod, hogy nézzem meg a rajzot, és leportáljak oda.
Qilué alaposan végigmérte a férfit.
- Képes vagy rá?
Q’arlynd szándékosan leplezte a gondolatait. Rezzenéstelen arccal nézett a papnőre. Ha a rajzot
egy akarat nélküli zombi készítette, aki nem tud uralkodni az izmai felett, akkor a rajz nem lehet
valami pontos és részletes. Valószínűleg csak valami irkafirkáról lehet szó.
Idegesen vakargatta az állát. Hatalmas üresség tátongott a gyomra helyén, ha arra gondolt, amit
véghez kellene vinnie... ugyanakkor felpezsdült a vére. Micsoda élményt nyújtana ez a lehetetlen
teleportálás! Qilué feszülten várta a válaszát. Ha sikerülne ezt véghezvinnie, azzal végképp
lenyűgözné a papnőt. Ha meg tudná akadályozni Malvag tervét, és ezzel megmentene néhány lelket,
akkor nagy jutalomban részesülhetne. Qilué Mystra kiválasztottja, erejének közvetítője. Már maga a
gondolat is felvillanyozta.
- Képes vagyok rá - felelte végül.
- Helyes - bólintott elégedetten Qilué.
Q’arlynd lelkének egy része örült a papnő elégedett mosolyának, a másik része viszont aggódott,
hogy éppen most írta alá a saját halálos ítéletét. Kíméletlenül elnyomta eme második érzést. Ha
előbbre akar jutni az életben, kockázatot kell vállalnia.
- Akkor jöhet a pecsét - mondta Qilué.
Q’arlynd lehajtotta a fejét.
A papnő megérintette a homlokát, és kimondta előbb Eilistraee majd Mystra nevét.
- Megparancsolom, hogy végezd el nekem ezt a feladatot. Keresd meg Malvagot, és...
Amikor Qilué végzett, Q’arlynd homloka ezüstös fénnyel felizzott. Bizsergető érzés futott végig a
testén, és minden szőrszála égnek állt.
Szóval ennyi. Varázspecsétet kapott.
Már csak teljesíteni kell a szinte lehetetlen feladatot.
***
 - Csak egy szívesség - suttogta Jub, miközben egy pókfonálon leereszkedett a barlang fenekére. -
Egy kis szívességet ígértem Qiluénak, és ő mit kér? Azt, hogy besurranjak egy sárkány-lich fészkébe.
A sárkány-lich egyszer már elhúzott mellette, és a fonál annyira kilengett, hogy Jub majdnem
leesett. Az élőhalott ősgyík hatalmas teremtmény volt. A színe akár a megfeketedett vér, a szárnya
olyan széles, hogy a tágas járat minkét szélét súrolta. A szörnyeteg a halál bűzét húzta maga után. A
bal oldalán iszonyatos, soha be nem gyógyuló seb tátongott. Jub bele sem mert gondolni, micsoda
varázserőre lehetett szüksége a sárkánynak ahhoz, hogy élőhalottá változtassa magát.
Ő is rendelkezett némi mágikus erővel, de az csak a bal könyökére csatolt karperechez erősített
fémdobozhoz kötődött. Óriási üzletet kötött annak idején, amikor megszerezte a Koponyák Városában,
egy amuletteket árusító boltban. Állítólag átkozott. Nem működött tökéletesen - csupán rovarrá
változtatta a használóját, de gyakorlatilag bárminek az alakját fel tudta ölteni. A legyet szerette a
legjobban, azonban Qilué ezúttal figyelmeztette, hogy az nem lenne jó ötlet. A férfiak, akiket meg
kellett keresnie, Selvetarm, a Pókkirálynő isteni bajnokának szolgái. Állandóan több száz pók
tartózkodik a közelükben, így végül úgy döntöttek, hogy légy helyett inkább pókká változik.
Elmosolyodott, amikor meglátta magát egy tükörben. Tökéletes álca.
A pókalak valóban hasznos álcának bizonyult. Számos csapdán jutott át sértetlenül. Könnyű teste
nem hozta működésbe a rugós és veremcsapdákat. Még egy lezuhanó szikla elől is sikerült
elmenekülnie, mert pont befért egy repedésbe. Persze a póktest hátrányait is megszenvedte. A
pókfonáltól viszketett a hátsója, és bizony sok időbe tellett mire hozzászokott a három szempárhoz.
Minden szín kifakult, és nehezen tudta megállapítani, hogy mi van közel, és mi van távol. Nem is
beszélve arról, hogy egyszerre látta, hogy mi van előtte, mellette, sőt mögötte. El sem tudta képzelni,
hogyan tudják a pókok leélni így az életüket.
Amint leért a barlang fenekére, eleresztette a fonalat. Több járat közül is választhatott. Minden
olyan hatalmasnak tűnt, pedig ha eredeti féldrow-félork alakjában akart volna végigmenni a folyosón,
akkor a haja súrolta volna a plafont. Ami azt jelenti, hogy Dolblunde-t sziklagnómok építették.
Végigaraszolt a padlón, és közben próbálta kitalálni, hogy melyik járatban induljon el. Először
nehezére esett a járás, de amint hozzászokott a nyolc lábhoz, egészen gyorsan tudott haladni. Az ősi
város jó részét már bejárta. Hamarosan találnia kell valamit, hacsak Qilué nem tévedett. Persze az is
előfordulhat, hogy hazudott.
Jub megállt az egyik járat előtt. Kattogó hangot hallott bentről. A lábain keresztül érezte, amelyek
különösen érzékennyé váltak a rezgésekre. Úgy döntött, hogy ellenőrzi, és elindult a zaj irányába.
A szőrszálak megmerevedtek, amint a hang forrásának közelébe ért. Felerősödött, majd elhalkult,
és ismét felerősödött. A járat elég széles volt ahhoz, hogy két sziklagnóm elférjen egymás mellett. A
mennyezet azonban szűknek látszott, mintha karddal vájták volna ki. A talajt kőtörmelék borította. A
járat úgy kanyargott a kőzetben, mint egy folyó.
Jub azonnal tudta, hogy jó nyomon jár, amint meglátta a sok pókhálót. Biztos, hogy egy pók járt
arra, méghozzá nem is túl régen. Talán éppen Selvetarm híveinek egyik kedvence.
Mintegy ötvenlépésnyire meg is pillantotta a pókot a falon. A szőrős, fekete állat ugyanakkorának
tűnt, mint ő maga. Jub felé fordult, amint észrevette a közeledését, és rámeredt. Jub egy keskeny,
hosszú lábú pók alakját választotta, azért, hogy gyorsan mozoghasson. Bízott benne, hogy a nagyobb,
testesebb pók nem tekinti majd prédának.
 Miközben elsurrant mellette, felmerült benne, hogy visszaváltozik féldrow alakjába, és
agyontapossa, de a pók rá se hederített.
A járat egy hatalmas, páradús barlangra nyílt. Onnan hallatszott a fura, kattogó hang, és valami
elsuhant a föld alatti üreg bejáratában. Mintha a hegyükre fordított, életre keltett kardok tipegtek
volna odabent. Amint még közelebb araszolt, felismerte, hogy mi az. Nem tipegő kardok, hanem
hatalmas póklábak. A lény teste kitöltötte a barlang egészét. A késre emlékeztető lábak hangosan
kopogtak a kemény kőpadlón. Úgy járkált fel-alá, mint aki őriz valamit.
Jub félrehúzódott, nehogy véletlenül agyonnyomja az egyik kardszerű láb. A hatalmas szörny
azonban ugyanúgy nem foglalkozott vele, mint a kinti, szőrős, sokkal kisebb társa. Kicsit
megkönnyebbült. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy kilapuljon. Jub felmászott az oldalfalon, hogy
körülnézhessen. Hatalmas barlang tárult elé. A távolabbi végében egész nagy tavat látott. Tucatnyi
romos épületet állt a partján.
Többen is mozogtak körülöttük. Fekete bőrükről és fehér hajukról még a pókszemein keresztül is
felismerte, hogy drow-k. Mind köpenyt viseltek, de nem lehetett megállapítani, hogy Selvetarm
szolgái-e, vagy sem. Több araneát is látott, pókalakban. Egyértelműen felismerte őket a púpjukról, és
az álluk alól eredő emberszerű karjukról. A fejük, a szemeikkel és a rágóikkal együtt tökéletesen
rovarszerűnek tűnt, de tudatosan mozogtak, ellentétben az értelem nélküli pókokkal.
Jub felkapaszkodott a mennyezetre, és a város felé mászott. Minél közelebb ért a romokhoz, annál
több részletet ismert fel. Minden egyes épület előtt kőlap állt, amelyek talán pultként szolgáltak a
valamikori piacon. Az összes ajtót bezúzták, és faforgács, kőtörmelék, valamint széttört ládák és
hordók lepték el az utcákat. A törmelék között csontokat és koponyákat látott: javarészt
sziklagnómokat, de a saját fajtáját is felfedezte közöttük. Jó hatszáz éve fosztották ki a várost, és azóta
elhagyatottan hevert a föld mélyén.
Egészen eddig. A maroknyi drow-t és araneát leszámítva rengeteg pókot is látott. Akármerre nézett,
pókok surrantak a földön és a falakon. A többségük vele egyforma méretűnek látszott, de bizony kutya
nagyságú is akadt közöttük. Gondosan beszőtték az üresen tátongó ajtókat és ablakokat. Módszeresen
végigjárták a romokat. Egy pillanatra megtorpantak és Jubra néztek, aki a piac közepe felé igyekezett.
A tér közepén, egy kút romjai mellett megpillantott valamit, ami még a barlang bejáratában őrködő
pókszerű szörnyetegnél is nagyobbnak látszott. Ez azonban nem mozdult. Amint egészen közel ért
hozzá, megállapította, hogy az csak egy szobor. Egy drow teste hevert előtte a fölön, de mást nem
látott a közelében.
Jub lejjebb ereszkedett egy pókfonálon, hogy jobban megvizsgálhassa. Közelebbről jól látszott,
hogy a szobrot nem fejezték be. Egy igen aprólékosan kidolgozott drow-fej koronázta a hatalmas
póktestet.
Qilué mégis igazat mondott. A drow, akit meg kellett keresnie, mégis a romos városban van. A
szobor Selvetarmról, Lolth isteni bajnokáról készült.
Női test hevert előtte a földön. Arccal lefelé, hason feküdt egy kőemelvényen, amelyet a földön
látható nyomokból ítélve egy közeli épületből vonszoltak oda. Hosszú, fekete piwafwi fedte a testét.
A köpenyt vörös színű pókhálóminta díszítette. A hátát vér szennyezte be, és még több vér látszódott
az emelvényen. A halál szaga beterítette a kistermetű pókot. Jub megborzongott.
A holttest mellett ereszkedett le a kőemelvényre. Medál lógott a nő nyakában, platinaláncra fűzve,
de a válla félig eltakarta. Jub kipiszkálta a lábaival. Egy platinaérme került elő, melyre pókalakot
véstek: Lolth szent szimbólumát. Nemcsak ez, de a teste mellett lévő adamantin korbácsnyél is a
kilétét bizonyította. Valaha két vérszomjas kígyófej tekergett a végén. Módszeresen levágták őket, és a
döglött tetemeket a korbácsnyél mellé hajították.
A holttest maga nagy talánynak bizonyult. A nő sérülését azt sejtették, hogy a kardlábú pók tiporta
agyon, noha a szörnyeteg el sem mozdult a bejárattól. Mellesleg Jub kételkedett benne, hogy Lolth
papnőjét éppen egy pók ölte volna meg, hisz képesek a gondolataikkal irányítani őket.
Nem, ezek szúrt sebek. A támadás orvul, hátulról érkezett. A gyilkos meglepte áldozatát, és mielőtt
az még eszmélhetett volna, végzetes sebeket ejtett a létfontosságú szervem. Másként nem történhetett,
mert különben a papnő legalább két-három támadót magával vitt volna a halálba.
Mégsem ezt találta a legfurcsábbnak, hanem azt, hogy a test még mindig ott hevert az emelvényen.
Az alvadt, megszáradt, vérből nyilvánvalóvá vált, hogy már jó ideje halott, Selvetarm szolgál
mégsem fedezték még fel.
Ha megtalálják, akkor bizony nagy felfordulás kerekedik, hiszen Selvetarm Lolth isteni bajnoka. A
követői éktelen haragra gerjednek majd, akárcsak egy felbolydult méhkas, ha észreveszik, hogy a
Pókkirálynő egyik papnőjét megölték. Az egész barlangot és az összes közei járatot felkutatják majd a
gyilkos után.
Jub szőrszálai megmerevedtek a lábán. Eltelt egy kis idő, mire rájött, hogy mit érez: acél csapódik
acélhoz. Az egyik közeli épület belsejéből érkezett: egy ablaktalan, kétszintes házból amely valaha
raktár lehetett. Az ajtó hívogatón tátongott - a kétszárnyú faajtót darabokra zúzták -, de Jub korántsem
volt olyan ostoba, hogy arra menjen. Inkább a házfalon mászott fel a tetőre. A falakon végigcsorgó
nedvesség az évszázadok alatt vájatokat és lyukakat mart a sima felületbe, így nem esett nehezére
felszaladni. Bemászott az épületbe, majd megkapaszkodott a mennyezet repedéseiben, és lenézett.
Két vérvörös köpenybe öltözött Selvetarm-hívő táncolt egymás körül. Az egyikük egy adamantin-
kardot, a másik pedig egy fekete vasból kovácsolt tüskés buzogányt tartott a kezében. Mindkettő több
vastag copfba fonva hordta a haját. A fonatok ide-oda himbálóztak a levegőben, miközben kitörtek és
hátráltak, lendítettek és védekeztek. A köpenyük feltűnően mereven állt rajtuk. Amint az egyikük
oldalra fordult, Jub látta, hogy láncinggel van kibélelve. Mindketten acélkesztyűt húztak a kezükre. A
kézfejükből veszedelmes tüske állt ki.
Egyre hevesebben harcoltak, erősebb és erősebb ütésekkel próbálgatva egymást. Néma csendben
küzdöttek, ami Selvetarm hívei közt igencsak különös jelenség. Selvetarm papjai általában hangos
csatkiáltásokkal lovalták bele magukat a küzdelembe. Ráadásul varázslatot sem használtak. Különös,
hisz egyre inkább úgy látszott, hogy vérre menő párbajt vívnak.
A buzogányos meglóbálta a súlyos fegyvert, de nem azzal támadott, hanem a tüskés kesztyűvel.
Felhasította ellenfele köpenyét, melynek következtében kibuggyantak a láncing fémszemei. A sértett
gyors egymásutánban társa torka, szíve majd lába felé vágott, de egyik próbálkozás sem ért célt.
Ezután a buzogányos felugrott, és közben oldalra dőlt a levegőben. A lábát hozzányomta a falhoz,
majd úgy futott fel rajta, mint egy pók. Leguggolt, ugrásra készen, de a kardos sem maradt rest. Ő is
felszaladt a falra. Mintha csak a talajon álltak volna. A harc a falon folytatódott, egészen addig, amíg
a kard pörögve a földre nem esett. A gazdája természetesen azonnal utána ugrott, de a buzogányos
ugyanolyan gyorsan mozgott, mint ő. Csupán egy leheletnyivel ért később talajt, és azonnal meglóbálta
a buzogányát, hogy kivégezze ellenfelét. A fej fölüli csapás bárkit megölt volna, de a kard nélküli
férfi nem maradt fegyvertelen. Megpördült, és a karját keresztbe téve, felemelte a kesztyűjébe
ágyazott tüskéket. Mindkét penge belefúródott a buzogányos férfi mellkasába.
A halálsikoly visszhangot vetett a szobában, és Jub minden egyes szőrszála égnek állt. A halálra
sebzett drow hörögve a földre hanyatlott. A két véres penge kicsúszott a testéből. A teste remegett.
Még maradt annyi ereje, hogy oldalra fordítsa a fejét. Mintha csak hívogatta volna ellenfelét, aki
időközben felvette a kardját a földről, hogy azzal végezze ki.
Ellenfele erőtlenül mosolygott.
- Jól harcoltál - mondta, majd zihálva eltette a kardját. Ezután letérdelt a sebzett férfi mellé, és a
mellkasára szorította mindkét tenyerét. Halkan mormogott valamit. Fehér pókhálóval átszőtt sötétség
formálódott a keze körül, majd beleáramlott a sebbe. A fehér fonalak összehúzták a roncsolt
szöveteket, megőrizve a sebesült drow életét.
A következő pillanatban a győztes felsegítette a társát a földről. A másik letörölte a vért a szájáról,
majd felvette a buzogányát a földről.
- Te is jól harcoltál - dicsérte meg a társát, majd kiköpte a szájában összegyűlt véres nyálat. Ezután
megdörzsölte a mellkasát ott, ahol megsebesült. - Nem számítottam erre az utolsó döfésre. Remélem a
chitinek is hasonlóan eredményesek lesznek.
- Már azok - mondta a másik. - Meglepően fogékonyak. Minden parancsot teljesítenek, persze segít
a dolgon, hogy azt hiszik, az utasítások magától Lolthtól érkeznek.
Mindketten felnevettek.
Juh szőrszálai ismét megrezegtek. A chitinek négykarú, mágikus lények, akiket a drow-k
teremtettek. A varázslók tenyésztették ki őket több évszázaddal korábban, hogy szolgaként használják
őket. Csupán a drow férfiak válláig értek. A gazdáik azonban nem tartottak rájuk igényt, mert végül
nem vették semmi hasznukat. Elmenekültek Mélysötét távoli zugaiba, és a mai napig ott éltek.
Mindennél jobban gyűlölték a sötételfeket. Az összes drow-t azonnal megtámadták, ha
megpillantották. Még a Jubhoz hasonló féldrow-kat is.
Ez a két férfi mégis úgy beszélt róluk, mintha háziállatok lettek volna. Méghozzá olyan háziállatok,
akik Selvetarm híveiért harcolnak. A két férfi tovább beszélgetett. A szívverésük fokozatosan
lelassult, a légzésük visszaállt nyugalmi állapotba. Jub többet akart hallani, ezért egy vékony
pókfonálon leereszkedett a mennyezetről.
- ... örömmel hallom, hogy a chitinek jól harcoltak - mondta a buzogányos a társának. - Mi volt a
célpontjuk?
- A Holderdő. Nyolc sötét táncost öltek meg.
Jub agya sebesen járt. Nem csoda hát, hogy Qilué ennyire fontosnak tartotta ezt a küldetést. Ezek a
drow férfiak Eilistraee szentélyeit ostromolták.
- Ha ilyen eredményesen végzik a dolgukat, akkor idő előtt kivéreztetik a papnőket, és nem is kell
elterelnünk a figyelmüket - állapította meg a buzogányos.
- Remélem, hogy nem. Jó lenne, ha legalább hatvanhatan maradnának, amikor odaugrunk a
templomhoz. Akkor mindannyian megölhetnénk egyet.
Mindketten teli torokból kacagtak, miközben az ajtó felé lépdeltek.
 - Szóval a chitinek semmit sem sejtenek? - kérdezte a buzogányos.
- Semmit - vigyorgott a másik. - Azt mondtam nekik, hogy a Pókkirálynő majd megjutalmazza őket...
A férfi hangja elhalkult, amint kiértek az utcára. Jub továbbra is ott lógott a levegőben, és várt. A
halott papnő még mindig ott feküdt az épület előtt. A két férfinak el kellett haladnia előtte, és észre
kellett vennie. Mégsem fújtak riadót. Szóval Selvetarm híveit nem érdekli, hogy Lolth egyik papnőjét
megölték.
Talán azért, mert ők maguk végeztek vele, okoskodott Jub.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy követi a két papot, de rá kellett döbbennie, hogy nem
tudna lépést tartani velük. Amúgy is eleget hallott már. Azt mondták „templom”. „A templom”. Szóval
azt tervezik, hogy megtámadják a Promenádot. Méghozzá hatvanhatan - különös. Miért pont annyian?
A Promenád egyáltalán nem volt messze onnan. Csupán néhány kilométernyire, de a mágikus
védelme szinte legyőzhetetlennek bizonyult, ezért sosem támadták meg nyíltan. Vajon miféle támadást
terveznek? Mégis hogyan akarják bevenni a templomot? Akárhogy is gondolkodott, nem tudta
elképzelni, mi járhat a papok fejében.
Visszamászott a fonálón, majd kisurrant a tetőre. Úgy gondolta, hogy ideje jelentést tennie.
A háztetőkön, illetve néha a földön mászva tért vissza a járatba, amerről érkezett. Megkönnyebbült,
amikor eljutott a kijáratig. A kardlábú pók többször is majdnem agyontiporta, de mindig sikerült
odébb surrannia, és végül biztonságban kiért a járatba.
Amilyen gyorsan csak tudott, visszatipegett az üres barlangba. Betért az egyik sötét oldalsó járatba,
és visszaváltozott féldrow alakjába. Qilué azt kérte tőle, hogy mindent azon nyomban jelentsen, amint
módja és lehetősége nyílik rá. Valószínűleg nem hitte, hogy sikerül élve visszatérnie a sárkány-lich
fészkéből. Ez egy kicsit sértette a büszkeségét, de annyira azért nem, hogy ne tegyen eleget Qilué
kérésének. Tisztelte a papnőt. Tizennégy évvel azelőtt Qilué kísérője meghalt, amikor kiszabadították
őt és néhány társát a Koponyák Városának rabságából. Qilué ahelyett, hogy a rabszolgákat hibáztatta
volna társa haláláért, felszabadította őket - sőt mi több, elhívta őket magával a Promenádban, ahol új
életet kezdhettek. Csupán egyetlen szívességet kért tőlük cserébe.
Tizennégy év elteltével Jub végre visszafizethette az adósságot.
Természetesen nemcsak ő maga, hanem az összes felszerelése és a ruhája is vissza változott a
pókalakból. Elővett a zsebéből egy vékony, üreges fémpálcát, majd letekerte a kupakját, és a
tenyerébe öntötte a tartalmát. Egy ezüstszínű toll és egy összetekert pergamendarabka hullott ki
belőle. Keresztbe tett lábal leült, majd a nyelvéhez érintette a mágikus tollat. Ezután kiteregette a
pergamendarabot, és írni kezdett.
Ormótlanul nagy betűkkel írt, mint egy gyermek, aki épphogy belekezdett a betűvetés tudományába.
Ameddig csak Qilué olvassa az üzeneteit, nincs oka szégyenkezni, mert a papnő sosem gúnyolná ki
érte. Többször is megállapította már, hogy Qilué olyan gyönyörű testben és lélekben, mint amilyen
ronda ő.
SELVETARM-PAPOK CHITINEKKEL TÁMADJÁK MEG A HOLDERDŐT. DE EZ CSAK
ÁLCA. A PROMENÁDOT IS MEG AKARJÁK TÁMADNI. 66 PAP. NEM TUDOM, MIKOR.
Abbahagyta az írást. Alaposan végiggondolta, hogy mitévő legyen, majd még hozzá tette.
DOLBLUNDBAN VANNAK. ASSZEM MEGÖLTEK EGY LOLTH PAPNŐT.
 Ismét gondolkodóba esett. Qilué azt kérte tőle, hogy írjon le mindent, bármilyen kis jelentőséget
tulajdonít is neki. így hát folytatta:
ODA AKARNAK UGRANI A TEMPLOMHOZ.
Miután befejezte az üzenetet, háromszor megérintette a pergament a mágikus tollal. A harmadik
érintésre a betűk beleszivárogtak a tollba, és eltűntek a pergamenről. A szájához emelte a tollat, majd
elsuttogta Qilué nevét, és elengedte. A toll nyílvesszőként röppent ki a kezéből, majd egy villanás
kíséretében eltűnt.
Jub négykézlábra ereszkedett, hogy ismét átváltozzon. Ekkor azonban halk, surranó neszt hallott a
bejárata felől. Az a valami egyértelműen felé közeledett. Gyorsan működésbe hozta az amulettet,
átváltozott pókká, és felkúszott a járat mennyezetére. Lábai szőrszálain keresztül érezte, hogy az a
valami még mindig közeledik, majd megáll a járat szájánál. Belesett a sötét folyosóra. Jó másfélszer
akkora lehetett, mint egy drow. A feje, a karja és a lába felismerhető volt, de a testét sűrű pókháló
takarta. Nyolc pókszem ült az arcában, a hatalmas lyukszerű szája és az éles rágói felett. Póknyál és
rothadás szaga áradt belőle. Ahová csak hozzáért a keze és a lába, nyálkás pókhálót hagyott maga
után.
Hosszan nézte Jubot. Elég hosszan ahhoz, hogy a féldrow ideges legyen tőle. Amikor már azt hitte,
hogy a különös lény felismerte, hogy ő ellenség, eltűnt a folyosó bejáratából. Lassan kiment a
barlangból, nyálkás pókhálót húzva maga után.
Ideje távozni.
Jub ugyanazon az útvonalon ment vissza, amelyiken érkezett. Felmászott a barlang mennyezetéig,
ahol gyér légáramlat bizsergette meg a lábait. Enyhén nedves levegő érkezett valahonnan, a hó illatát
hozva magával. Egy repedésből.
A repedés elég szélesnek bizonyult ahhoz, hogy keresztülmásszon rajta. Ráadásul gyorsabb és
biztonságosabb útvonalnak is tűnt, mert nem kellett ismét kicseleznie a csapdákat. Nehezebb út várt
rá, mint gondolta. Többször is majdnem végzetesen beszorult, de az egyre frissebb levegő mindig új
erőt adott neki. Már a fák és az egyéb növények illatát is érezte.
A sötétség szürkülni látszott. A repedésből egy tágas barlangba jutott. Elég volt egyetlen röpke
pillantást vetnie a csarnokra, azonnal megdermedt. A barlang padlóját vastagon beborították a
drágakövek és a pénzérmék. Számolatlanul, mint a kavicsok a tengerparton. Félig eltemetve szobrok,
páncélok, kupák, könyvek, és díszes, nemesfémmel befuttatott fegyverek látszottak ki alóluk. Jub nem
számított rá, hogy valaha ilyesmit láthat: egy sárkány kincsét.
Ugyanakkor okosabb volt annál, mintsem kísértésbe essen. Megfordult, hogy visszamásszon a
repedésen keresztül.
Valami megbizsergette a szőrszálait a lábán... szárnysuhogás.
A következő pillanatban egy hatalmas fej jelent meg előtte. Egy tányér nagyságú, keskeny pupillájú
szem nézett be a repedésbe.
- Ne olyan sietve, ork! - suttogta egy cserepes hang.
Jub megrémült. Kétségbeesetten próbált elmenekülni, de nem tudott megmozdulni. A szíve a
torkában dobogott. Úgy zihált, hogy az egész teste remegett. Minden erejével arra összpontosított,
hogy a lábai engedelmeskedjenek az akaratának, de egyszerűen nem tudott megmoccanni. A sárkány-
lich nyilvánvalóan átlátott az álcáján, és felfedezte, hogy ki is ő valójában. Jub hasztalan átkozta
önmagát. Ha szépen visszament volna azon az úton, amelyiken érkezett, és nem akarja lerövidíteni,
nem került volna bajba.
Két karmos ujj nyúlt be a repedésbe, és felcsippentették Jub póktestét. A féldrow felnyögött, amint
az éles karmok belémélyedtek. A sárkány-lich kivette őt a repedésből, majd egy varázsszóval
visszaváltoztatta eredeti alakjába. A lehelete keserű savszagot árasztott.
—- Figyelmeztettelek titeket, hogy ne merészeljetek itt átmenni - mondta az élőhalott sárkány, a
holtak kísértetiesen suttogó hangján. - Megállapodtunk.
A Jub testét szorongató bénultság enyhülni látszott.
- Sajnálom - nyögte ki, majd nagyot nyelt. Remény öntötte el a lelkét. A sárkány-lich nem jött rá,
hogy ő egy kém, azt hitte, hogy Selvetarm hívei közé tartozik! - Nem akartam megtörni az egyezséget.
Csak azt hittem, hogy így gyorsabban feljuthatok a felszínre. Nem tudtam, hogy ez a repedés a
fészkedhez vezet.
Beszéd közben Jub kétségbeesetten próbálta működésbe hozni a mágikus amulettet. Ha léggyé
változhatna, talán idejében kiröppenhetne valamelyik kis résen. Azonban úgy tűnt, hogy a sárkány-lich
kiszívta a mágikus tárgy erejét.
Az élőhalott sárkány felszegte a fejét, a szárnyát lomhán megemelte, és vádlón nézett le a féldrow-
ra.
- Figyelmeztettelek! - sziszegte.
Nagy levegőt vett. A tüdeje feltöltődött. Savas levegő szivárgott ki az oldalán tátongó, soha be nem
gyógyuló sebből.
Jub erőt vett magán. Szóval itt ér véget az élete. Innen nem menekülhet. De legalább visszafizette az
adósságát Qilué úrnőnek. Talán, ha egyszer összetalálkoznak Eilistraee birodalmában, a papnő
rámosolyog, és megköszöni neki. Talán még a kezét is megérinti...
A sárkány-lich kifújta a tüdejében felgyülemlett levegőt. Savas köpet terítette be Jub testét. A sav
azonnal bemarta magát a húsa alá, felemésztette a belső szerveit, és meglágyította a gerincoszlopát. A
felsőteste egyszerűen elolvadt. Egyetlen pillanatig érezte csak a bénító fájdalmat.
Ezután szürke köd vette körül, majd kellemes énekhangot hallott, amely tovaűzte a kínt.
 TIZEDIK FEJEZET

Dhairn a fejre nézett, amelyet Daurgothoth dobott elé a földre. Bár a sav lemarta az arca jó részét,
és lyukakat égetett a koponyájába, felismerte hogy félvér: a hatalmas agyarakból ítélve ork és drow
keveréke.
- Egyezséget kötöttünk! - sziszegte a hatalmas fekete sárkány.
Csak a nyaka és a feje látszódott. A testét elnyelte a barlang végében található mély tó vize. Bűzös
vízcseppek potyogtak a tóba a pikkelyeiről. A víz az imént még kristálytisztán csillogott, de az
élőhalott sárkány teste egy szempillantás alatt bemocskolta. Úgy bűzlött, mint a rothadó káposztákkal
teli verem. Selvetarm papjainak számos varázslatra lesz szükségük, mire újra megtisztítják.
Az élőhalott sárkány farka ide-oda cikázott a víz alatt. Szemmel láthatóan nyugtalan volt.
- Megígérted, hogy a papok csak a város egyes részeit használják, és nem zavarnak engem.
- Ő nem közülünk való - mondta Dhairn a sárkány-lichnek. - Ez biztosan egy felszíni kincsvadász.
A tóparti kemény szikla megcsikordult, amint a sárkány megkapaszkodott benne.
- Innen lentről mászott fel. Csakis ennek a barlangnak a közeléből indulhatott.
Dhairn hirtelenjében megdermedt.
- Biztos vagy benne?
A sárkány nyakát borító, fekete hamura emlékeztető pikkelyek hangosan nyikorogtak, amikor a
hatalmas teremtmény bólintott. Tányérnyi nagyságú vészjósló szeme összeszűkült.
- Igen - sziszegte. Savas lehelete beterítette Dhairn arcát, akinek ettől eleredtek a könnyei.
Dhairn szitkozódva nézte a megnyomorított orkfejet. Az állát egy vékony izomdarab tartotta csupán.
A nyelvét teljes egészében felemésztette a sav. Az ajkát is elrágta, így a fogai szabadon maradtak.
Sajnos a koponya túlságosan elroncsolódott ahhoz, hogy értelmes válaszokat szedhessen ki belőle. A
sárkány-lich elhamarkodottan cselekedett. Dhairn szívesen kifaggatta volna a félorkot. így viszont már
sosem tudhatja meg, hogy egyedül érkezett-e, vagy csapatosan.
Megpiszkálta a koponyát a kardjával, majd átfordította a másik oldalára.
- Csinált vagy mondott valamit, mielőtt meghalt? - kérdezte. - Bármit, amiből azt hitted, hogy
közénk tartozik?
- Nem tudott beszélni. Póknak álcázta magát - felelte a sárkány.
- Lolth! - sziszegte maga elé Dhairn dühösen, mintha átkot szórt volna.
Ez nem jelentett semmi jót. Eryndlyn papnői minden bizonnyal újabb kémet küldtek. Ha ez sem tér
vissza, akkor azt megtorolják, ha azonban minden simán menne, akkor a száműzött Selvetarm-hívek,
akiket Dhairn vezetett, hamarosan új otthonra lelnének. És új szövetségesre, ha a Verem zárópecsétjét
sikerül feltörni.
- A jelenlétetek nemkívánatos figyelmet vonz ide - jegyezte meg a sárkány-lich.
- Egyetértek - mondta Dhairn, majd a vállára fektette a kardját. - A csapataink készen állnak a
támadásra. Üzenek a lovagjainknak. Amint megszabadulnak jelenlegi társaságukról, és idesereglenek,
elindítjuk a támadást.
A sárkány-lich szeme megvillant.
- És mi lesz a fizetségemmel, amiért odaadtam a drágaköveket, és a mágiát, amellyel életre
kelthetitek őket?
Dhairn állta a hatalmas teremtmény tekintetét.
- Megkapod a chitinek teremtésének titkát - suttogta Dhairn. Azért ezt ajánlotta fel Daurgothothnak,
mert tudta, hogy a sárkány évszázadok óta hiába próbálkozik saját szolgák teremtésével -, valamint az
egy hatod részét az összes zsákmánynak, amelyet az elkövetkező hatszáz év során szerzünk
Hegymélyéből.
A sárkány-lich baljóslatú pillantást vetett Dhairnra.
- Egyetlen pillanatra se feledkezz meg az ígéreteidről! - sziszegte.
Dhairn meghajolt. A kardja nem billent előre, ugyanúgy a vállán maradt.
- Selvetarm kardforgató karjának erejére mondom, hogy nem teszem.
***
Cavatina Halisstra nyomában haladt az erdőn keresztül. Még csak két napja hagyták el a Sember-tó
partján álló szentélyt, de a táj máris megváltozott. A szilfákat és nyírfákat magas, fekete tölgyek
váltották fel, amelyek úgy tekeregtek az ég felé, mint a varázslók tornyai. Közöttük kellemetlen, tüskés
fák nőttek, amelyek folyamatosan szaggatták Cavatina köpenyét. Halisstra a csupasz testével tört utat
magának a sűrűben. Vastag, kemény bőréről lepattantak a hegyes tüskék.
Cavatina lehelete látszódott a hideg levegőben. Az évnek abban a kései szakában a nappalok
lerövidültek, és a talaj folyamatosan fehérlett a fagytól. A sűrű, göcsörtös tölgyek alatt azonban a föld
fekete és puha maradt. Mintha alulról melegítette volna valami. A hó tiszta illata helyett Cavatina
édeskés, de kellemetlen szagot érzett, mintha folyamatosan rothadt volna valami. A talaj egy idő után
meredeken lejteni kezdett. Ekkor jött csak rá, hogy Halisstra hová is vezeti valójában.
- A Sötétség Szeme - lehelte elhűlve.
Az anyja több történetet is mesélt róla gyerekkorában. Évezredekkel korábban, még Myth Drannor
megalapítása előtt, a felszíni elfek bebörtönöztek egy ősi gonoszt - egyesek szerint Moandert, a
gonosz istent. A lenyomata még mindig érződött. Aki belép a Sötétség Szemének árnyékéba, az az
őrületet kockáztatja. Akit megfertőz, az agresszívvé válik, és többé semmi sem számít neki. Még a
testvérek is egymás ellen fordulnak. Cavatina már érezte is, hogy a gonosz próbálgatja az akaraterejét.
Ismét megszúrta egy tüske, és egy pillanatra ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy addig kaszabolja a
bokrot, amíg semmi sem marad belőle.
Halisstra hátrapillantott a válla felett, és elmosolyodott.
- Megrémültél?
Cavatina a fogát csikorgatta.
- Én a Sötét Dal Lovagja vagyok. Nem ijedek meg egykönnyen.
Halisstra bólintott.
Cavatina letörölte az izzadságot a homlokáról a kézfejével. Nem bízott meg Halisstrában, annak
ellenére, hogy Qilué erre kérte. Mielőtt útra keltek volna, Qilué elmesélte neki a próféciát, amelyet
három évvel azelőtt hallott a Melarn-házról. A Melarn-ház egyik tagja segíti Eilistraee ügyét, de egy
másik elárulja őt. A próféciának megfelelően két Melarn is feltűnt a szükség óráján: Halisstra és az
egyik fiútestvére. Azt senki sem tudta, hogy melyikük árulja el az istennőt, de ha Halisstra az, akkor
Cavatina készen áll majd a harcra. Egy pillanatra sem veszi le róla a szemét, és egy pillanatra sem
engedi el kardja markolatát.
Kezdetben ennek a próféciának tudta be a nyugtalanságát, de be kellett látnia, hogy a Sötétség
Szeme teszi. De miért bizonytalanodott el ennyire, amióta beléptek a völgybe? Elvégre yochlolokkal
harcolt a Fénynyelő legmélyebb bugyraiban, a mágikus szakadékban, ahol csupán az orra hegyéig
látott, sőt egyszer egy káoszbestiával is megküzdött Thorgar peremén, ahol a heves szél majdnem
lesodorta a szikláról, de egyik alkalommal sem érezte azt, amit most. Ennek a helynek a szelleme
beette magát a bőre alá, és nem a testét, hanem az elszántságát emésztette fel.
Egy száraz faág megroppant a háta mögött. Azonnal megpördült, az éneklő karddal a kezében.
Egy vadászkutya állt mögötte. Annyira lesoványodott, hogy kilátszottak a bordái. Az egyik combján
vérfoltok látszódtak. Valószínűleg vadászat közben sérült meg, bármit üldözött is. Halkan szűkölt, és
könyörgő pillantást vetett a papnőre.
Cavatina mérlegelte a helyzetet, végül úgy döntött, hogy nem eshet bántódása. Az állatnak szemmel
láthatóan segítségre volt szüksége, és Eilistraee biztosan rámosolyogna, ha tenne érte valamit.
Természetesen Halisstra is hallotta a zajt, és ő is megfordult. A Sötét Dal Lovagja fölé magasodott.
Póklábai izgatottan kapálóztak.
- Öld meg! - sziszegte.
A kutya mély hangon felmordult.
- Nem - mondta Cavatina. Halisstra nyilvánvalóan megrémisztette a kutyát. - Eilistraee
könyörületéből meggyógyít...
A kutya Cavatinára ugrott. Olyan hevesen kapott kinyújtott keze felé, hogy a lovag hátrahőkölt.
Elrántotta a karját, és hátrább ugrott, miközben elmormolt egy imát, amelynek meg kellett volna
nyugtatnia az ebet, de az állat csak még ádázabbul vicsorgott. Cavatina odébb penderítette a pengéje
lapjával, de a kutya nem tágított.
A háta mögött Halisstra magas, visító hangon felkacagott. A hang aggodalommal töltötte el
Cavatinát. Az érzés hamar tovaszállt, és ismét a kutyára összpontosított. A kardjával próbálta
megfékezni a tomboló állatot. A penge azonban nem énekelt, inkább csak nyöszörgött.
A következő pillanatban azon kapta magát, hogy könyökéig véres kézzel térdel a földön, és a kutyát
kaszabolja. Egy utolsó erőteljes döféssel markolatig süllyesztette a kardot a földbe. Hisztérikusan
felsikoltott, és rugdosni kezdte a tetemet, újra és újra és újra...
Agya egy távoli zugában azonban felébredt a tudata, és rádöbbent, hogy mit tett. A kutyából semmi
sem maradt, csak véres törött csontok, és pépes húscafatok. Izmainak egy hirtelen rángásával
megfékezte az indulatát. Egész testében remegett. Zihálva, reszketve egyenesedett fel.
Halisstra közelebb lépett hozzá, és megszaglászta a tetemet. Halk kacaj tört fel a torkából.
- Még hogy Eilistraee könyörületéből... - mormogta.
- Menj onnan! - rivallt rá Cavatina. - És ne szólalj meg! Maradj csendben! - megpörgette a kardot a
levegőben. Dühös dallam áramlott ki belőle.
Halisstra hátrébb húzódott.
Cavatina becsukta a szemét, és zaklatottan imádkozott.
- Segíts nekem, Eilistraee! Óvj meg az őrülettől! - A következő pillanatban elpárolgott minden
dühe. Kinyitotta a szemét, és nagy levegőt vett. Ekkor csapta csak meg az orrát a vér jellegzetes
szaga. Hátat fordított szörnyű tettének, és Halisstrára nézett. - Milyen messze van még a portál?
Halisstra oldalra billentette a fejét, mintha olyasmit hallana, amit Cavatina nem.
- Már nincs messze - egy sziklás kiszögellésre mutatott, valamivel előttük a völgyben. Egy fekete
tölgy nőtt a tetején. - A fa alatt van.
Cavatina grimaszolt, majd mogorván bólintott.
- Akkor induljunk! - mondta.
Néma csendben haladtak tovább. Kis idő és némi távolság megtétele után a fák lombkoronája
megváltozott. Minden águk az ég felé nyúlt, mintha bele akartak volna karmolni. A sziklás
kiszögellésről is kiderült, hogy valójában alapos kőműves munka, de az időjárás vasfoga tönkretette
az építményt. Imitt-amott kemény levelű fűpamacsok nőttek ki a repedésekből. Egy másik fa is látszott
a kiszögellés tetején, de a törzse kettétört és úgy meghajlott, mintha óriások csavarták volna ki. Vastag
gyökerek bújtak ki a föld alól, és úgy folytak alá, mint hatalmas, fekete csápok. Cavatina körbejárta a
köveket. Nyolc gyökeret számolt meg összesen - ez a szám nem lehet véletlen.
Halisstra felmászott a halom tetejére, amely kétszer olyan magas lehetett, mint Cavatina. A fa törzse
elemelkedett a földről, és a gyökerein állt. Egy ugrásra kész pókra hasonlított. A kövek és a fa törzse
között akkora szabad hely terült el, hogy még akár a hatalmas Halisstra is lehasalhatott volna úgy,
hogy se a keze, se a lába ne érintkezzen egyikkel sem.
- Itt van - mondta, majd leguggolt a fa tövében, és egy üres területre mutatott.
Cavatina megfontoltan mászott fel Halisstra mellé. Végig járt a fejében, hogy ha az ott valóban egy
portál, amelyik Lolth birodalmába vezet, akkor a küldetés végeztével jobb lesz lezárni. Addig is
elhelyezett ott egy varázslatot, azért, hogy a hívőtársai oda találjanak. Ha nem térne vissza épségben,
akkor később valaki ismét megpróbálhatja. Cavatina halk, távoli, fülsiketítőén magas hangot hallott,
amelybe még a kapu túloldalán is beleborzongott.
- A dallampók? - kérdezte.
Halisstra bólintott.
- Valószínűleg újraszőtte a hálóját.
Cavatina Halisstra mellé guggolt, és benézett a gyökerek közé. Sötét háttérben kibontakozó
halovány lila színű vonalakat látott. Hajszálvékony fényfonalakat, amelyek az egyik pillanatban
felvillantak, a másikban eltűntek.
- Hallgattasd el! - parancsolt rá Halisstrára.
Halisstra előrebillentette a fejét. Merev nyakizmai nem tették lehetővé, hogy rendesen bólintson.
Benyúlt a fa alatt lévő mélyedésbe. Az ujjaival megfogta a lila színű fonalakat. Halk, rekedtes, ütemes
hang jött ki a torkán: egy dal. Miután végzett, visszahúzta a kezét. Hosszú, sötét ujjairól lila pókháló
lógott. A mélyből érkező kellemetlen hang megszűnt.
 - Sikerült. Szabad az út - jelentette Halisstra.
- Remek. Te mégy elsőnek - mondta Cavatina.
Halisstra ismét fejet hajtott.
- Úrnő - mondta.
A tekintetéből látszott, hogy tudja, a Sötét Dal Lovagja nem bízik meg benne. Megfordult, és a fa
melletti üregbe lépett. A felsőteste azonnal eltűnt, majd felemelte a lábát, mintha lépne, és a
következő pillanatban semmi nem látszott belőle.
Cavatina nagy levegőt vett. Számos démonnal harcolt életében az Abyss kapujában, akik
portálokon keresztül érkeztek, de ő maga még sosem járt a külső síkokon. Csiklandó érzés járta át,
noha ezúttal nem vadászatra indult, csupán egy kutatóútra. Elmondott egy imát, amely megvédelmezi a
Démonháló negatív energiájától, majd karddal a kezében követte Halisstrát. Amint a teste kiszakadt
az elsődleges anyagi síkról, penészes, dohos szag csapta meg az orrát. A feje pókhálóba gabalyodott.
Hangokat nem hallott, de vibrálást érzett. Nyálkás, ragacsos anyag tapadt a fejére, a vállára és a
ruhájára: a dallampók hálójának darabjai. Ő is felfelé mászott, ahogyan Halisstra tette, és a következő
pillanatban egy másik helyen találta magát.
Azonnal körülnézett. A pókot kereste, de nem látta sehol. Még varázslattal sem akadt a nyomára.
- Hol van a dallampók? - kérdezte.
Halisstra megvonta a vállát.
- Elment - egy kisebb kupacra mutatott néhány lépésnyire tőlük. - Talán az utódai felfalták.
Cavatina bólintott. A vékony pálcikák valóban egy pók maradványaira hasonlítottak. Ellenállásra
számított. Könnyedén jutottak át a portálon. Feltűnően könnyedén.
Ismét körülnézett.
Egyáltalán nem ilyennek képzelte a Démonhálót. Azt hitte, hogy az egész egy hatalmas barlang, tele
karvastagságú pókhálóval, amelyen Lolth vaserődje úgy szaladgál, mint egy élő pók. Ehelyett egy
kietlen, bíborszínű sziklákkal pettyezett síkságra jutottak. Sötét égbolt borult rájuk. Nem látott sem
holdat, sem csillagokat, csupán nyolc darab vörös pontot. Mintha egy pók figyelte volna minden
mozdulatukat a magasból. Hosszú pókfonalak ereszkedtek alá az égből. A végükön fehér színű
gömbök lógtak, amelyek abból a távolságból csak kicsiny foltoknak látszottak. Időnként szétrobbant
közülük egy-egy, és ilyenkor szürke színű, drow formájú szellemek röppentek ki a belsejükből: a
nemrég meghaltak lelkei. A szél felkapta, és mindig ugyanabba az irányba sodorta őket. Egy távoli
sziklafal felé.
A síkságot vermek és lyukak valamint sebhelyre emlékeztető vájatok szabdalták. Még nagy
jóindulattal sem lehetett egyenletesnek nevezni a felszínét. Cavatina többször is körbefordult, és
bármerre nézett, mindenhol pókhálót látott. Szabadon szálltak a levegőben, és rátapadtak a ruhájára és
a hajára. Valami hozzáért fedetlen térdéhez. Lenézett. A földet rizsszem nagyságú, vörös színű pókok
borították gyakorlatilag szőnyegszerűen. Megrohamozták a csizmáját. Elmormogott egy imát. A
parányi állatok azonnal elmenekültek, és behúzódtak a kisebb-nagyobb repedésekbe.
- Hol van a templom? - kérdezte halkan. A felülről figyelő „pókszemek” felettébb nyugtalanították,
és ezért a hangját sem merte felemelni.
Halisstra egy távoli, jó öt kilométernyire lévő pontra mutatott. Tucatnyi kőtorony emelkedett ki a
földből. - Az egyik torony tetején.
Cavatina hunyorogva nézte a távoli helyet.
- Mik azok? - kérdezte.
- Óriáspókok megkövesedett lábai.
- Arra építetted fel Eilistraee templomát? - horkant fel Cavatina.
Halisstra elégedetten vigyorgott.
- Onnan jól be lehet látni mindent. Könnyen védhető hely - hanyagul intett a papnőnek, hogy
kövesse. - Gyere!
Halisstra magabiztos léptekkel indult el a tornyok felé. A Sötét Dal Lovagja működésbe hozta
csizmája mágikus erejét, és követte Halisstrát. Nem akart lemaradni. Felemelkedett a levegőbe, majd
leereszkedett, ismét fel, majd ismét le. Hosszú, kecses szökellésekkel haladt előre. A csizmája
minden egyes elrugaszkodásnál megcsúszott a talajt borító pókok testén. Készenlétben tartotta a
kardját. Lolth biztosan nem tűri el sokáig, hogy agyontiporja a gyermekeit. Előbb vagy utóbb ráuszít
valamit, de egyelőre semmit sem látott. Nem ereszkedtek le hatalmas pókok az égből, nem csaptak fel
sötét lángok a földből, és nem söpört végig őrjítő kacaj a tájon. Mintha minden és mindenki
várakozott volna, mintha hátradőlve nézték volna, hogy mire készül Cavatina és Halisstra.
Cavatina lassan megbarátkozott a Démonháló sivár tájával, de egyvalamit változatlanul hiányolt.
Lolth erődjét. Állítólag fémből épült és egy hatalmas pókot formázott. Arra számított, hogy az erőd
folyamatosan strázsál majd a Pókkirálynő birodalmában, de sehol sem látta. A Démonháló talán olyan
végtelen, hogy az erőd egyszerűen belevész a messzeségbe?
Nem tudta rá a választ, és nem is érdekelte. Csak egyvalami számított: bárhol legyen is Lolth
erődje, örült, hogy nincs a közelükben.
Egy újabb ugrást követően, miközben felfelé szállt, észrevett egy pókhálóval benőtt repedést a
talajon. Az alján mozgott valami. Még idejében eszmélt, és sikerült kitérnie oldalra. Négy pókszerű
lény tört ki a rejtekéből, és egyenesen felé repültek. Azonnal felismerte, hogy mik azok: mágikusan
eltorzított drow-k, akik életükben valamivel csalódást okoztak a Pókkirálynőnek. A póniló nagyságú,
gyakorlatilag csak póklábakból álló teremtmények nem kegyelmeztek senkinek. A végtagjaik tőrszerű
karomban végződtek. A lábaik belső részén hegyes, fűrészfogszerű kinövések nőttek. Ha egyszer
áldozatukra vetik magukat, azonnal körbefonják a lábukkal, és többé nem eresztik. Egyetlen
menekülési lehetőség létezett: az áldozatnak ki kell tépnie magát a halálos ölelésből, vállalva a
súlyos sérüléseket.
Cavatina még idejében kitért a szörnyek elől, de Halisstra nem volt ilyen szerencsés. A léptei
rezgéseket keltettek, amelyek odavonzották a póklényeket. Megpördült, és egy hálóval lecsapta az
elsőt. A lény nem tudott azonnal kiszabadulni a ragacsos pókháló alól, és alatta kapálózott, de a társai
ezalatt körbevették Halisstrát. Hegyes karmaikkal szabdalták őt. A csapások többsége lecsúszott
kemény bőréről, de azért egy-két csúnyább sérülést is összeszedett, és a testét rövid idő alatt
beterítette a vér.
Halisstra azonban kitartott, és állta a sarat. Ha csak azért tette, hogy lenyűgözze Cavatinát, akkor
igen veszélyes játékot űzött.
Cavatina nagyot dobbantott a földön, hogy magára vonja a torz póklények figyelmét. Ketten ott is
hagyták Halisstrát, és rárontottak. Cavatina felugrott a levegőbe, és a szájához emelte a vadászkürtjét.
A két szörnyeteg irányába fordította, és szigorú dallamcsapást mért rájuk. Amint elérte őket a
hanghullám, megtorpantak, és összekuporodtak, mint egy golyó. A következő pillanatban azonban
ismét megelevenedtek, és Cavatinára vetődtek, aki másodszor is belefújt a kürtbe. A két gonosz
teremtmény ismét labdává zsugorodott, és ezúttal lassabban bontakoztak ki a görcsből. Még mindig
nem adták fel, noha a lábaik fele már nem mozgott, hasznavehetetlenül himbálózott alattuk, és jóval
erőtlenebbül és ügyetlenebbül köröztek a levegőben, mint korábban.
Ennek ellenére semmi értelme sem lett volna karddal nekik esni. Az ököl nagyságú fejük torz testük
közepén helyezkedett el, jól védve mindennemű fizikai támadástól. Ahhoz, hogy kárt tehessen bennük,
módszeresen le kellett volna vágnia a lábaikat, azok azonban gyorsan regenerálódtak és visszanőttek.
Cavatina a sebesült pókszörnyek fölé lebegett, és harmadszor is a szájához emelte a kürtöt, noha
tudta, hogy azzal hatalmas veszélynek teszi ki magát. A kürtöt napjában csak egyszer szabadott
használni, különben félő volt, hogy szétrobban. Márpedig ha ez bekövetkezne, akkor eszméletlenül
terülne el a földön, sőt még az is előfordulhatna, hogy kitöri a nyakát. Cavatina mégsem habozott.
Nem is válhatott volna belőle a Sötét Dal Lovagja, ha hasonló helyzetekben sosem vállalta volna a
kockázatot. Aki démonvadászatból él, annak fel kell készülnie mindenre.
Harmadszor is belefújt a kürtbe. A hang átjárta a pókszörnyek testét. Remegve zuhantak le a földre,
ahol még megvonaglottak kétszer-háromszor, majd kimúltak.
Halisstra még mindig nem végzett a maga ellenfelével. Egy hatalmas csapással odébb repítette
ugyan a lényt, de amint befejezte a pörgést, ismét támadott. Leírt egy kört a levegőben, majd Halisstra
hátára vetődött, a földre taszítva őt. Fűrészszerű lábaival próbálta átfonni a testét, hogy azután halálra
szorítsa.
Halisstrát azonban nem lehetett ilyen könnyedén legyőzni.
Felegyenesedett, majd két kézzel megfogta a lényt, és a feje fölé emelte. A fűrészfogak belevájtak a
húsába, és mély sebet ejtettek a vállán. Kitátotta a száját, és beleharapott a lény lábába. A szörnyeteg
kétségbeesetten próbált kiszabadulni a szorításból, de Halisstra póklábai erősen tartották, és nem
eresztették.
Gyors és erős harapásokkal rágta körbe a lényt: az összes lába pillanatok alatt leszakadt és a
talajra hullott.
Cavatina leereszkedett Halisstra mellé.
- Merész tett - mondta.
Halisstra csillogó szemmel dobta félre a pókszörny tetemét. Cavatina felemelte a tenyerét, és
közelebb lépett Halisstrához.
- Megsebesültél. Begyógyíthatom, ha...
- Ne! - Halisstra meglepően kemény hangon horkant fel, és odébb is húzódott. - Lolth ereje majd
meggyógyít.
Cavatina leeresztette a karját, majd a háló alatt vergődő lényhez lépett. Megpiszkálta a kardja
hegyével, majd felfordította, és megkereste testének húsos rését, amely a fejét képezte. Habozás
nélkül ledöfte. A penge kellemes, dallamos hangot adott, miközben a pókszörnyeteg kimúlt.
- Nehéz elhinni, hogy ezek valaha drowk voltak - jegyezte meg Cavatina, majd kirántotta a kardját a
tetemből.
Halisstra felkapta a fejét.
- Lolth teremtette őket, akárcsak téged - folytatta Cavatina, majd odalépett a következő chwidencha
fölé, és azt is ledöfte, a biztonság kedvéért. - Minden egyes lába élő drow volt valamikor, akik így
vagy úgy, de felbosszantották a Pókkirálynőt. Gonosz mágiával torzították el őket. A testük összenőtt.
Nem ismernek egyebet, csak kínt és gyűlöletet - odalépett a harmadikhoz. Azt is felfordította a
kardjával, majd ledöfte. - Szívességet teszünk nekik azzal, hogy megöljük őket. Elképzelhető, hogy a
lábak közt olyan is akad, akit Lolth azért büntetett meg, mert másik istent választott, talán éppen
Eilistraeét. Ha kiszabadítjuk a lelküket, távozhatnak, hogy örökké az istennő mellett táncoljanak -
megfordult, és szembenézett Halisstrával. - Ez pedig azt jelenti, hogy mindig van remény, függetlenül
attól, hogy milyen szörnyű dolgok történtek velük a múltban.
Halisstra vagy nem értette a célzást, vagy szándékosan elengedte a füle mellett.
- Már harcoltál ilyen pókszörnyekkel korábban - állapította meg.
Cavatina bólintott.
- És másokkal is - ismét Halisstra sebeire mutatott. A többségük már össze is zárult. - Tudod
folytatni az utat? - kérdezte teljesen feleslegesen.
- Igen.
Továbbhaladtak hát a kőoszlopok felé, és hamarosan el is érték a céljukat. Valóban megkövesedett
póklábak magasodtak föléjük. A második ízről kezdve teljesen lecsupaszították mindet. Karmos
végük összenőtt a talajt alkotó kőzettel. Akkorák lehettek, mint egy-egy ház. Cavatina elképzelte, hogy
mekkora póktesteket cipelhettek egykoron, és beleborzongott. Efféle szörnyetegek csakis az Abyss
mélyén foganhatnak.
A toronyszerű póklábakat sűrűn belepte a pókháló. Az oldalukon látszó lyukakból és
kitüremkedésekből eredtek. Az egyik torony azonban makulátlanul tisztán nyúlt a sötét égbolt felé. Jó
száz méter magas lehetett, és oly módon megcsavarodott, mint a fa, amely portálként szolgált a
felszínen, és amelyen keresztül érkeztek. Halisstra megállt a torony előtt, megérintette a fekete színű
követ.
- Ez az - mondta, és felnézett a csúcs felé. - A templom ott van a tetején.
- Mutasd meg!
Halisstra mászni kezdett felfelé. A keze és a lába úgy tapadt a sima felületű kőhöz, mint a valódi
pókoké. Cavatina elrugaszkodott a talajtól, és lebegve követre. Amint közelebb ért a csúcshoz,
kibontakozott előtte egy épület körvonala. Egy egyszerű kocka alakú épületet látott, amely alig lehetett
nagyobb egy menedékháznál: négy tömör fal, egy tető és egy boltíves bejárat, amely előtt szakadozott
lepel lógott ajtó gyanánt. A falak megfeketedtek, és apró lyukak égtek beléjük. Valószínűleg sav került
rájuk. A bejárat felett azonban kilátszott egy rész, amely tökéletesen érintetlennek tűnt. Durva karcolat
látszódott a felületén: egy kör fölé helyezett kard. Eilistraee szimbóluma. Azonnal megnyugtató
melegség járta át Cavatina testét. Fellélegezhetett. Halisstra története legalább részben igaz. Feliane,
Uluyara és ő valóban emeltek egy templomot Eilistraee tiszteletére. Mágia segítségével formázták
meg a Démonháló szikláit!
Cavatina leereszkedett az épület előtt, és fennhangon elmondott egy imát. A varázslat végeztével a
szimbólum felizzott. A templom érintetlennek tűnt, noha gonosz szándék szennyezte be a falait. Próbált
beszivárogni a belsejébe.
Időközben Halisstra is felért a torony tetejére. Megállt a lapos tető szélén, és elfordította a fejét,
mintha nem tudna a templomra nézni.
Cavatina az épületre bökött.
- A Sarlópenge odabent van? - kérdezte.
Halisstra bólintott. Vállához nőtt haja meg sem mozdult.
- A padlón - felelte.
Cavatina a bejárathoz lépett, és félrehajtotta a leplet a kardjával. Valami valóban csillogott
odabent, a szemközti fal tövében. Egy hajlott pengéjű kard. Az ajtóként szolgáló lepel leszakadt, és a
szél besodorta a templomba. Méla lassússággal hullt rá a pengére.
Cavatina ellenőrizte, nem leselkedik-e valamiféle szörnyeteg a templom mennyezetén, majd
hátrapillantott Halisstrára, aki még mindig a torony tetejének szélébe kapaszkodott. Csupán a feje és a
válla látszódott. Az arcából kitüremkedő rágok ütemesen mozogtak. A szeme kikerekedett
izgatottságában, és tátott szájjal várta a fejleményeket. Enyhén zihált.
- Az az - rekedtes suttogását majdnem elnyomta a szél.
Cavatina belépett a templomba, de közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Halisstráról. A
kicsiny épületet mindössze négy lépéssel átszelte. Különös érzés kerítette hatalmába: szentségteljes
nyugalom áradt szét a tagjaiban, amely körül ott ólálkodott a teljes zűrzavar. Mintha egy üvegpadlón
lépdelt volna, amely bármelyik pillanatban szétrepedhetett.
Kardja hegyével odébb piszkálta a leplet, és a földön heverő fegyverre nézett. Ezüstszínű betűket
látott a hajlott penge oldalán. Drow nyelven írták, így a szöveg nem okozott számára nehézséget. Az
egyik szó részben hiányzott azon a részen, ahol a kettétört kard alsó és felső része újra egyesült. Ott
megolvadt az ezüst írás. A szöveg így szólt:
Ha fény tölti ki a szívedet,
És igaz ügy vezérli az elmédet,
Én so... hagylak el.
Cavatina egy varázslattal ellenőrizte a kard erejét. Még mindig lüktetett benne a mágikus energia. A
Sötét Dal Lovagja áhítattal telve nézett le rá.
- A Sarlópenge - suttogta maga elé.
Több száz éve kovácsolták holdfémből. A pengéje sosem csorbult ki, oly éles maradt, hogy
könnyedén átvágta a követ és a fémet. A legendák szerint képes bármely teremtmény nyakát elvágni.
Még egy istenét is.
Cavatina eltette saját éneklő pengéjét, és lenyúlt a szent kardért. Amint az ujjai hozzáértek a
Sarlópenge bőrrel bevont markolatához, nyers erő költözött a karjába. Két marokra fogta, majd
körbefordult, akárcsak egy táncos. Elmosolyodott. Élvezte a kard tökéletes egyensúlyát: a penge
erejével ő válhat a tökéletesebb vadásszá. Az ellenségei úgy hullnak majd, mint a legyek.
- Eilistraee! - kiáltotta. A fejét hátraszegte, és kacagva táncolt körbe-körbe.
 Éles, sziszegő hang ütötte meg a fülét. Azonnal megtorpant, és kinézett. Eleredt az eső, és hatalmas
cseppekben zúdult a kinti tájra. Ahol hozzáért, a talaj felhólyagosodott. Orrfacsaró bűz hömpölygött
be a templomba.
Savas eső.
Halisstra az ég felé fordította az arcát. Az eső végigfolyt az állán és a vállán. Eláztatta a haját. Úgy
tűnt, a sav egyáltalán nincs rá hatással.
- Vihar közeledik - mondta, és lepillantott a mélybe. - Menedékre lesz szükségünk.
Cavatina a templomra mutatott.
- Eilistraee majd megvéd minket.
Halisstra azonban megcsóválta a fejét.
- Engem nem - ismét lenézett, majd elrugaszkodott a torony szélétől, és a levegőbe ugrott.
Cavatina futásnak eredt, de az ajtóban megtorpant. A savas eső meghátrálásra késztette. Elmondott
egy védelmező imát, majd kilépett a heves szélbe, és lenézett a mélybe a torony tetejének a széléről.
- Halisstra! - kiáltotta, de a hangját elnyomta a tomboló szél moraja.
A savas eső cseppjei lepattantak a testét övező védőpajzsról. Egyelőre nem eshetett bántódása, de
tisztában volt vele, hogy a varázslat csak ideig-óráig védheti meg. Fedezékbe kellett húzódnia, amikor
azonban megfordult, hogy visszamenjen a templomba, hangos reccsenést hallott. A boltíves bejárat
mellett széles repedés jelent meg a falon. A tetőről lefolyó maró savas eső még tovább szélesítette.
Az épület végül egy keserves robaj kíséretében megadta magát. A mennyezet beszakadt, és az
oldalfalak kidőltek. A következő pillanatban már csak egy kőhalom hevert Cavatina előtt, melynek
tetején ott ragyogott Eilistraee kőbe vésett szimbóluma.
A templom megsemmisült. Csak addig állt ellen Lolth hatalmának, ameddig szükség volt rá. A
Sarlópenge immáron ismét egy Eilistraee hívőhez került.
Cavatina magára maradt.
Leugrott a mélybe, és közben működésbe hozta csizmája mágiáját. Lágyan lebegett lefelé. Egy
varázslat segítségével kapcsolatba lépett Halisstrával.
Ha elül a vihar, találkozzunk a portálnál - üzente.
Halisstra szinte azonnal válaszolt.
Nem mehetek. Lolth szólít.
Segíthetek, hogy ellenállj neki. Hol vagy? - kérdezte Cavatina.
Érezte, hogy Halisstra próbál válaszolni, de nem érkezett üzenet, csupán egy hisztérikus kacajt
hallott.
Valami közeledett felé a torony lába felől. Két zöldessárga fényben játszó teremtmény. A lábaikat
maguk után húzták. Cavatina azonnal felismerte őket: lélekpókok. Kegyetlen és halálos teremtmények,
amelyek képesek kiszívni áldozatuk életerejét, így növelve a sajátjukat. Cavatina jól ismerte őket.
Sajnos ugyanolyan ügyesen mozogtak a levegőben, mint ő.
Cavatina megszakította az ereszkedést, és megtámadta őket egy varázslattal. Két holdsugárra
emlékeztető nyaláb csapott ki a tenyeréből. Mindkettő eltalálta a célpontot. A két teremtmény fehér
tűzlabdaként zuhant alá, és csapódott a földbe.
Cavatina majdnem felkacagott. Csak ennyi telik a Pókkirálynőtől? Ez a legtöbb, amit ellene
küldhet? Megújította a savas eső elől védő varázslatot, majd leereszkedett a két füstölgő lélekpók
mellé.
Az időjárás egyik pillanatról a másikra megváltozott, mintha csak próbára akarta volna tenni őt. A
savas eső elállt, és helyette apró kövek hullottak az égből. Hangos csattanással pattantak le Cavatina
fémpáncéljáról. Ekkor látta csak, hogy nem is kövek azok, hanem pókok. Felemelte a lábát, hogy
agyontiporjon egyet, de nem járt sikerrel. Mintha kavics került volna a talpa alá. Valószínűleg ezek is
megkövesedtek, mint a kőtornyok a háta mögött.
Egyre nagyobb pókok záporoztak rá. Előbb szőlő majd tojás nagyságúak. Cavatina elmondott egy
újabb imát, melynek eredményeként egy pajzsot formázó korong jelent meg a feje felett. A legtöbb pók
messzire pattant róla, de egy-kettő azért még így is eltalálta a fejét és a vállát.
Nem messze maga előtt egy hasadékot látott az egyik megkövesedett póklábon. Barlangnak tűnt.
Cavatina habozás nélkül befutott a menedékbe, hogy elbújjon a természetellenes eső elől. A
bejáratban azonban megtorpant. A barlangot már elfoglalta valaki: egy véres, zúzódásokkal teli női
alak hevert a fal tövében. Amikor megmozdult, Cavatina ráismert. Uluyara feküdt előtte, az a papnő,
aki elkísérte Halisstrát a Démonhálóba. Lélegzett, de alig pislákolt már benne az élet.
- Mö... mögötted! - nyögte olyan hangosan, amennyire csak tudta, és Cavatina háta mögé nézett, ki a
viharba.
Cavatina már félig megfordult, amikor az éneklő penge eloszlatta az illúziót. Azonnal
visszaperdült, a Sarlópengével a kezében. Nem Uluyara, hanem egy yochlol állt vele szemben a
barlangban. A démon felöltötte valódi külsejét: ormótlan, alaktalan hústömeg magasodott fölé.
Egyetlen vörösen izzó szem meredt rá nyolc tekergőző csáp gyűrűjéből. A csápok egyszerre lendültek
előre. A fele célba is talált, sebeket ejtve Cavatina karján, vállán és mellkasán.
Nem szenvedett komoly sérüléseket, de az ütések ereje kibillentette az egyensúlyából. Ennek
ellenére lesújtott a Sarlópengével. A kard akadály nélkül vágta ketté a csápot. A végtag nekicsapódott
a barlang falának, majd a földre csúszott. Mocskos váladék szivárgott belőle.
A yochlol felvisított, és a következő pillanatban áthatolhatatlan sötétség ülte meg a barlangot.
Cavatina egy imával felelt a varázslatra, hogy akadálytalanul láthasson a sötétben. Ismét lecsapott a
Sarlópengével, de ezúttal csak a puszta levegőbe suhintott. A yochlol talán felismerte, hogy ő a Sötét
Dal Lovagja, és elteleportált, vagy...
Amint a látása tökéletesen visszatért, sárga gázfelhőt látott maga felé hömpölyögni. A yochlol
gáznemű alakot öltött. A bűz beszivárgott az orrába. A gyomra görcsbe rándult. Nem sokon múlt, hogy
kiadja gyomra tartalmát. Elrebegett egy gyógyító imát. A hányinger elmúlt, de eközben a démon ismét
alakot váltott. Ezúttal hatalmas pókká változott. Tátott pofával úszott felé a levegőben.
Cavatina elrugaszkodott a talajról, és félúton találkozott a démonnal. Bár pók alakban a démonnak
nem volt nyaka, amit elmetszhetett volna, a Sarlópenge így is megtette a dolgát. A kard behatolt a
szemén keresztül, és gyakorlatilag hosszában kettévágta a démont. Meleg, bűzös váladék terítette be
Cavatinát tetőtől-talpig. A kettészelt yochlol hangos csattanással terült el a barlang talaján.
Cavatina kitörölte a szeméből és a szájából a nyálkát. Démonvér csöpögött a pengéről a kezére, és
onnan a földre.
 - Ez ám a kard! - hümmögött, és elismerően nézett a Sarlópengére.
Ki vagy te?
Cavatina értetlenül nézett körül. Valóban hangot hallott? Újabb yochlol érkezett? Körbefordult, a
Sarlópengével a kezében. A varázslat, melynek segítségével átláthatott a yochlol sötétség gömbjén,
még mindig működött. Semmi szokatlan nem észlelt. Egyedül tartózkodott a barlangban. Illetve a
Sarlópengével.
Te nem a kiválasztott vagy.
Cavatina a fegyverre meredt.
- Te... - tétovázott. Ostobának érezte magát. - Te beszélsz hozzám, kard? - kérdezte. Hallott már
olyan fegyverekről, amelyek önálló értelemmel rendelkeznek, de még sosem tartott egyet sem a
kezében.
A kard, már ha valóban az ő hangját hallotta, nem felelt.
Halk morajt hallott a barlang mélyéből. Újabb yochlol jelenlétét gyanította. Lehet, hogy egy
démonfészekbe csöppent. Bár semmire sem vágyott volna jobban, mint hogy egyenként levágja őket,
Qilué szigorú utasításokat adott neki. Meg kellett szereznie a Sarlópengét, majd pedig olyan gyorsan
visszatérni a Démonhálóból, amennyire csak lehet. Qilué kihangsúlyozta, hogy ne időzzön Lolth
birodalmában, nehogy a szent kardnak illetve neki bántódása essék. Megvonta a vállát. Majd máskor
levadássza azokat a démonokat.
Kitekintett a barlangból. A pókeső elállt. Kilépett a szabadba, a Sarlópengével a kezében. Bár az
éneklő kard jobb fegyver lett volna a démonok ellen, mégis a Sarlópengénél maradt. Már csak azért
is, mert a hajlott pengét nem tudta volna beletenni a másik kard hüvelyébe.
Elindult a kapu felé. Ismét hatalmas, kecses szökellésekkel haladt a célja felé. Folyamatosan
vizslatta a tájat a hatalmas sziklák között, hátha megpillantja Halisstrát. Mentális üzenetet is küldött
neki, de nem érkezett válasz. Talán már rég visszatért az elsődleges anyagi síkra a portálon keresztül.
Ha így van, akkor feleslegesen próbálkozik, úgysem érheti el mentális üzenetek révén.
De ha nem is ment át a kapun, akkor is biztosan tud vigyázni magára. Máskülönben nem tudott
volna két éven keresztül életben maradni Lolth borzalmas birodalmában. Ugyanannyira alkalmazkodó
és ellenálló, mint bármelyik démon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a savas eső
semmilyen hatással sem volt rá.
Amint Cavatina elhagyta az utolsó kőtornyot is, észrevett valamit a távolban. Megdobbant a szíve.
Egy iszonyatosan hatalmas pókot. A testét drow-fej koronázta. Nyolc lábából kettőt felemelt, és
karként használta. Mindkettőben tompa, vörös fénnyel izzó fegyvert tartott. Az egyikben egy egyenes
pengéjű kardot, a másikban gombfejű buzogányt.
Cavatina már erről a két fegyverről azonnal felismerte. Maga Selvetarm volt az, Lolth isteni
bajnoka. Nem csupán egy avatár, hanem maga a félisten. Az otthonában, a Démonhálóban, a valódi
alakjában mutatkozott.
Cavatina elsuttogott egy imát, majd leereszkedett a talajra. Levegőt sem mert venni, miközben
Selvetarm körbefordult. A szíve a torkában dobogott. Minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy
ne gyengüljön el, amikor a félisten tekintete átsiklott rajta. Eilistraee vajon elrejti őt? Képes rá egy
félistennel szemben, aki a saját birodalmában tartózkodik? Selvetarm nyilvánvalóan átlát a
láthatatlanságon, és minden bizonnyal észre is veszi őt, ha sejti a jelenlétét. Cavatina dermedten állt.
Selvetarm elfordította a fejét.
A megkönnyebbülése azonban gyorsan szertefoszlott. A félisten pontosan a portál előtt állt, és esze
ágában sem volt odébb menni.
Cavatina addig azt hitte, bárkit és bármit képes legyőzni, akit Lolth ellene küld. Most azonban
megingott a hite. A dolgok kezdtek nehézre fordulni. Rá kellett döbbennie, hogy csak úgy juthat ki a
Démonhálóból, ha legyőz egy félistent.
Képes vagy rá.
Cavatina összerezzent. Vajon a kard szól hozzá? Vagy csak saját büszkesége hergeli?
Megszorította a Sarlópenge markolatát. Képes rá. A kezében lévő kardot pont azért kovácsolták,
hogy isteneket öljenek vele.
Igen - suttogta a kard.
Cavatina elmosolyodott. Micsoda vadászat lesz! Megrészegítette Selvetarm legyőzésének
lehetősége. Ha sikerülne megölnie a félistent, akkor a nevét öröké áldanák a Promenádban, és az
összes szentélyben.
Selvetarm trófeájával térhetne haza!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Malvag türelmetlenül várakozott a barlangban. Alig tudta türtőztetni magát, hogy fel-le mászkáljon,
noha maga a hely nyugtatólag hatott rá: sötét volt, elszigetelt és csendes. Csupán szívének ütemes
dobbanása és a légzése hallatszott. A barlang falát övező sötét kristályok elnyeltek minden fényt,
tökéletes sötétséget idézve elő. Még a jobb keze körül táncoló sötét lángok fényét is magukba
szippantották. Ideális környezet, ő mégsem tudott ellazulni.
Elérkezett a téli napéjegyenlőség. Közelgett az éjfél az év leghosszabb éjszakáján. Karnyújtásnyira
került a várva várt pillanattól. Urz, Valdar és Szorak bármikor megérkezhetnek a maszkokba zárt
lelkekkel, és akkor kezdetét veheti az idézés.
A csillagászok szerint éjfélkor a hold árnyékba borul. A fénye eltűnik, holdfogyatkozás idején. Az
év leghosszabb éjszakájának legsötétebb órájában sűrű árnyék vetül majd Eilistraee szent
szimbólumára.
Malvag az előtte csípőmagasságban lebegő, tányér nagyságú korongra nézett. Egy tekercs feküdt
rajta, amelyet több mint fél évszázadon át keresett. Ősi, ilythiiri nyelven írták. Ezüstfóliából
préselték, majd fekete réteggel vonták be. A széle már letöredezett, hisz több ezer évig hevert egy ősi
templom romjai között. Hajszálerekre emlékeztető repedések futottak a felületén, de az ilythiiri írás,
amely egy letűnt kor papjától származott, ennek ellenére kivehető maradt.
Malvag elhúzta felette a mutatóujját, és a sötét tűz segítségével elolvasta. Ha elérkezik az idő,
akkor ő, és az az éji árnyék, akinek sikerült lelket rabolnia, fennhangon felolvassák majd, hogy
működésbe hozzák a tekercs erejét.
Malvag előre örült. A varázslat eredetileg kaput nyitott volna Lolth birodalma és Arvandor között,
hogy a Pókkirálynő egy második támadást is intézhessen a Seldarine ellen. A tekercset sosem
használták. Valószínűleg azért nem, mert a Negyedik koronaháború utolsó évében készült, nem sokkal
azelőtt, hogy a ssri Tel’Quessir népet drow-vá változtatták, és száműzték a föld alá.
Ehelyett most Lolth ellenségei használják majd fel, azért, hogy megerősítsék istenük hatalmát.
Miután Eilistraee meghal, Vhaeraun a hatalma alá vonja majd az istennő híveit. A felszínen élő drow-
k, nők és férfiak egyaránt, egy isten alatt egyesülnek. Az így megerősödött Vhaeraun támadást intézhet
Lolth ellen, és a Pókkirálynő uralma végre, oly sokáig tartó várakozás után véget érhet.
Malvag beleborzongott a gondolatba.
A lelkesedését némileg lelohasztotta a démoni teremtmény emléke, aki előbb leláncolta, majd új
életre keltette. Összerezzent. Amikor a démoni lény megtámadta, azt hitte, hogy Lolth szabadította rá,
de amikor a teremtmény új életre keltette, ráébredt, hogy talán másról van szó. Úgy gondolta inkább,
hogy Selvetarm szabadította rá, de az ő hívei tagadták mindezt. Akkor mégis Lolth tette? A
Pókkirálynő egészen biztosan nem kívánja a halálát, elvégre jó szolgálatot tesz neki azzal, ha
Eilistraee ellen dolgozik. Ugyanakkor Malvag nyugtalanná vált, ha arra gondolt, hogy Vhaeraun
ügyébe Lolth is beleavatkozik.
Félresöpörte a gondolatot. Nem engedhette meg magának, hogy azon a fontos órán bármi is
elterelje a figyelmét. Túl nagy nyomás nehezedett rá. Minden erejére és összpontosítására szüksége
lesz ahhoz, hogy megidézze és uralja a tekercs erejét.
 Becsukta a szemét, és nagy levegőt vett. Belélegezte a kicsiny barlangot átható láthatatlan energiát.
A barlangban senki sem maradhatott életben túl sokáig. A levegő máris kezdett elhasználódni. Talán
ha egy éjszakát kibírnak benne, persze az az egy éjszaka mindenre elegendő lehet.
Megrezzent a levegő, és sziszegő hang hallatszott. Megérkezett az egyik pap. Malvag megfordult.
Urz állt vele szemben. Vörös szeme élénken csillogott a maszk felett. Látszott rajta hogy izgatott.
Minden idegszála megfeszült. Rövidre nyírt haja égnek állt, mintha valami a bőréhez érne és
felborzolná. Csupán egy széles pengéjű tőrt erősített a derekára fegyver gyanánt. Háziszőttes inget és
nadrágot viselt. Mindkettő elnyűttnek, szakadozottnak látszott. Sokkal inkább hasonlított kikötői
munkásra, mint orvgyilkosra, de ez az álca eddig jól szolgálta. A Lolth papnői ellen intézett vakmerő
támadásaival vívta ki Vhaeraun kegyét.
- Sötét tettek - mormogta Malvag.
Urz fejet hajtott Malvag előtt, így fejezve ki a tiszteletét a magasabb rangú pap előtt.
- Sikerrel jártál? - kérdezte Malvag.
Urz megérintette az arcát fedő maszkot, majd jelzett, hogy elvégezte a feladatát.
- Ádázul küzdött - mondta. - Eltörte két bordámat, és majdnem levágta a kezemet - felemelte a
karját, és megmutatta a friss heget Malvagnak. Szürkés sebhely húzódott a csuklója mentén egy régi,
hasonló sérülés miatt. Ezután megtornáztatta az ujjait. - Most már jobb, mint új korában. Le kellett
szúrnom, hogy kiszívhassam a lelkét, majd el kellett menekülnöm, amilyen gyorsan csak tudtam. A
Szürke-erdő felbolydult, mint egy méhkas, akkora zajt csapott.
Malvag oda se figyelt rá. Csak az érdekelte, hogy Urz megérkezett, méghozzá egy lélekkel a
maszkjában. Nem volt kíváncsi a részletekre.
Urz a lebegő korong elé lépett. Csizmájának kemény talpa hangosan kopogott a barlang
kristálypadlóján.
- Én érkeztem elsőként? - kérdezte.
- Mint mindig. Tudtam, hogy számíthatok rád.
A két férfi kezet fogott, a felszíni elfek szokása szerint. Urz határozottan, erősen szorította meg
Malvag alkarját, aki ugyanolyan hevesen viszonozta, majd szétváltak.
- És a többiek? - kérdezte Urz csillogó szemmel.
Valdar épp abban a pillanatban jelent meg, mintha csak erre a kérdésre várt volna. A vékony
csontozató férfi egy macska ügyességével és kecsességével érkezett meg a kristálytalajra. Véres tőrt
tartott a kezében. Biccentett a másik két papnak, majd elővett egy csipkés szélű rongyot köpenye egyik
zsebéből, és megtörölgette vele a pengét. Rózsaszínes szemében szórakozott fény táncolt.
- Bocsánat a késésért, de még el kellett intéznem valamit - mondta.
Miután megtisztította a tőrt, gondosan belecsúsztatta a csuklójára erősített tokba. A másik
csuklójához egy nyílpuskát erősített. A piwafwija alól ki-kivillant a megfeszített zsineg vége.
Nesztelenül és kecsesen mozgott. A léptei szinte hozzá sem értek a talajhoz. Közelebb húzódott a
másik két férfihoz, majd megállt. Elég közel ahhoz, hogy beléphessen egy nyílpuska hatótávolságán
belülre, és elég távol ahhoz, hogy eltáncolhasson egy kard elől.
Malvag szeme gyanakvón összeszűkült. Valdar nyilvánvalóan nem bízott bennük, ahogyan ő sem
benne, a varázslat azonban megkívánta a kölcsönös bizalmat.
Valdar oldalra billentette a fejét, és elolvasta a tekercs szövegét. Urz karba font kézzel állt, és
türelmesen várakozott. Malvag vele ellentétben nyugtalanul toporgott. Egyre telt az éjszaka.
Közeledett az éjfél. Ezt a határidőt szabta meg a mindenkinek, Szorak mégsem volt sehol. Talán
történt vele valami? Aggódni kezdett. Négy pap, és négy lélek nagyobb sikerrel hajthatja végre a
rituálét, mint három, de úgy tűnt, hogy Szorak elbukott. Vagy az is elképzelhető - különös, de nem
meglepő gondolat futott végig Malvag agyán -, hogy Valdar Szorak vérét törölte le a tőréről. így
eggyel kevesebb pappal kell osztoznia a jutalmon.
Malvag elhessegette a gondolatot. Ha hárman is képesek teljesíteni a feladatot, akkor úgy sincsen
jelentősége.
- Hamarosan éjfél - mondta a többieknek. - Ideje elkezdenünk.
Úgy fordította a lebegő korongot, hogy a tekercs szövege felé essen. Ezután megmutatta a másik két
papnak, hogy pontosan hova álljanak. Urz a jobb oldalra, Valdar pedig balra. Mindketten
engedelmeskedtek.
- Most egyesülök Vhaeraunnal - magyarázta Malvag. - Ha jelzek, belekezdünk a szövegbe. Fontos,
hogy egyikünk se maradjon le, vagy siessen előre az olvasásban. Amint...
Meglepett nyögés zavarta meg őket. Egy kapálózó drow férfi jelent meg a barlangban. Jó pár
lépéssel a barlang talaja felett lebegett, és csak az utolsó pillanatban sikerült korrigálnia az esését. A
talpa alatt hangosan megcsikordultak a kristályok, de nem esett el. Kihúzta magát, és kiegyengette
köpenye ráncait.
- Szorak! - kiáltott fel Urz. - Éppen időben! Már nélküled akartuk elkezdeni.
- Sajnálom - dörmögte az újonnan érkező a maszkja takarásában. - Egy kicsit elszámítottam magam.
Megfeledkeztem róla, hogy mekkora a barlang - körülnézett. - Ideális helyszín a sötét tettekhez.
Malvag összeráncolta a homlokát. Szorak valahogy... másmilyennek tűnt. Némi töprengés után rá is
jött, hogy miért. Megváltozott a hangja. Mélyebbnek és ércesebbnek hangzott, és valahogy vibrált a
feszültségtől. És nem úgy mozgott, mint Szorak. Enyhén előredőlt, hogy a maszk ne érjen a szájához.
Mintha távol akarta volna tartani magától.
Mintha csak kitalálta volna Malvag gondolatait, Szorak benyúlt a maszk alá, és megvakargatta a
torkát.
- A szuka rám olvasott egy varázslatot - magyarázta. - Átadta nekem a sérüléseit - rekedtesen
köhécselt. - Majdnem megfojtottam saját magam.
Urz halkan kuncogott.
- Ostoba! - dünnyögte Valdar az orra alatt.
Malvag tovább ráncolta a homlokát.
- Még sosem hallottam ilyen varázslatról.
- Én sem - vonta meg a vállát Szorak. - A papnők valószínűleg csak nemrég ismerték meg - elvette
a kezét a torkától. - De így is sikerült csapdába ejtenem egy lelket.
Különös kifejezés: csapdába ejteni. Nem ellopni vagy elrabolni. Valami hibádzott Szorak körül.
Malvag nem akart bizalmatlannak látszani, Valdar ujja már így is viszketett, de gyanakvón méregette
negyedik társukat. Szorak nem olyannak látszott, mint kellett volna. A teste mellett kézjeleket küldött
Szorak felé, úgy, hogy csak ő láthassa: Tudom, hogy ki vagy.
Szorak megmerevedett. Súlyos csend ereszkedett rájuk. Nagy levegőt vett, majd hangosan kifújta.
- Szóval ismered a titkomat - mondta. - Tudsz a nővéremről. Valóban igaz. Seyll Eilistraee
papnőjévé vált, de biztosíthatlak róla, hogy én nem.
Valdar komor hangon felkacagott.
- Nem vagy papnő? - többször is tetőtől talpig végigmérte.
- Ez teljesen nyilvánvaló.
Szorak szeme megvillant, amikor Valdarra nézett.
- Ha azt hiszed, álcát öltöttem, ellenőrizd egy varázslattal - széttárta a karját. - Az vagyok, aminek
látszom.
Urz ide-oda tekintgetett Malvag és Szorak között. Az egyik kezét felemelte, az ujjait varázslásra
készen behajlította. Csak Malvag utasítására várt.
- A nővére papnő? - kérdezte.
- Halott papnő - javította ki Szorak. Halkan nevetett. - Lolth egyik papnője ölte meg évekkel
ezelőtt, de biztosíthatlak, hogy én nem vagyok pókimádó - ismét széttárta a karját.
- Vizsgáljatok csak meg.
Malvag élt az alkalommal, és gyors egymásutánban elmondott két varázslatot. Az egyikkel
kiderítette, hogy a maszkban valóban van egy lélek: kellemetlen ezüst fénnyel ragyogott. Szorak
aurája vele ellentétében tompa barna fényűnek látszott.
Malvag megnyugodott. Tévedett. Valóban Szorak volt az. Majdnem hagyta, hogy a gyanakvása
mindent tönkretegyen. Megérintette Urz karját.
- Erre semmi szükség - mondta neki, majd visszafordult Szorak felé. - Foglald el a helyed! -
utasította őt. - Már így is sok időt vesztegettünk el. Ideje elkezdenünk.
Szorak a lebegő korong felé indult. Egy pillanatig habozott, majd Urz mellé állt.
Malvag csettintett az ujjával, mire a korong úgy helyezkedett, hogy mindenki jól láthassa a
tekercsen lévő szöveget. A tenyere körül lobogó sötét tűz időközben kialudt, így újra kellett
élesztenie. A sötét tűz fényében csak azok láttak, akik rendelkeztek az éjlátás képességével.
- Ha megérintem a tekercset, kezdjetek el olvasni.
Ezután megidézett egy sötétséggömböt, amely beburkolta a fejét. A kezével felmutatta a maszk jelét.
Belekezdett egy imába. Az ujjai a szavai dallamára mozogtak.
- Álarcos Úr, az Éjszaka Istene, lelkem árnyéka. Halld meg a hangomat az év leghosszabb
éjszakáján. Éji árnyékaid készen állnak rá, hogy kaput nyissanak Eilistraee birodalmára. Álarcos Úr,
készen állsz? Folytassuk a szertartást?
Az egyesülés ezúttal is halk, osonó léptek formájában érkezett. Egy ideig semmi sem történt, majd
halk suttogás érkezett a háta mögül. Malvag érezte, hogy egy isteni jelenlét kúszik be az elméjébe.
Nem látta, csupán érzékelte, hogy egy szempár jelenik meg a válla felett. Ezüst szeplővel pettyezett
fekete szempár. Tökéletesen harmonizáltak azokkal a fegyverekkel, amelyek képe átvillant Malvag
agyán: az Éji Árnyék, a hosszúkard, és Ezüstvillanás, a rövidkard. Az isten körbefordult. A köpenye a
csillagok fényére emlékeztető csóvát hagyott maga után. Vhaeraun előbb körülnézett, és csak azután
válaszolt. Suttogó hangja fagyos pengeként szelte át a levegőt.
Igen.
Malvag elmosolyodott. Jeges bizsergés járta át a testét. A karján égnek álltak a szőrszálak.
Eloszlatta a fejét övező sötétséget, majd a tekercs fölé tartotta az ujját. A mellette álló papok nagy
levegőt vettek, és felkészültek az írás felolvasására.
Jobb oldalról ekkor fényes villanás érkezett. Éktelen robaj töltötte meg a barlangot. Egy villám
csapott ki Urz mellkasából, majd kettéágazott, és belecsapott Malvagba és Valdarba. Malvagot is a
mellkasán érte a találat. A gyilkos energia zizegve, sisteregve futott át a testén. Égett hús szaga csípte
az orrát. Ő is és Valdar is hátratántorodtak. Eközben Szorak előrelendült, és letépte Urz maszkját. A
másik kezével megérintette Urz hátát, és felkiáltott.
A pap megmerevedett izmokkal dőlt el a padlón. Szorak eltávolodott a testtől, és előhúzott egy
varázspálcát az ingujjából.
- Áruló! - rivallt rá Malvag.
Szorak a tekercsre mutatott a pálcával. Malvag dühtől remegő izmokkal vetődött rá Szorakra.
Megmarkolta a varázspálcát, hogy eltérítse a tekercstől. Éles jégszilánkok robbantak ki a pálca
végéből, szétroncsolva a tenyerét. A padlóba fúródtak, és kristálydarabokat szórtak a levegőbe.
- Faer’ghinn! - kiáltotta Malvag elgyötört, véres hangon.
A varázspálca közönséges fadarabbá változott.
Valami elzúgott Malvag füle mellett. Valdar nyílpuskalövedéke ártalmatlanul pattant le egy
láthatatlan pajzsról, amely Szorak testét védte. A lövedék olyan közel húzott el a feje mellett, hogy
Malvagnak egy pillanatra újabb gyötrő gondolatai támadtak. Valdar szövetkezett Szorakkal, hogy
együtt ellopják a varázstekercset? Nem, az a jégcsapás elpusztította volna az ősi írást.
Az áruló széttárta az ujjait. Az egyik zsebéből előröppent egy kicsiny tárgy, és az ujjai közé szállt:
egy ezüst foltokkal pettyezett borostyánkő. Varázslatkomponens, vélte Malvag, miközben egy újabb
villám cikázott felé. Mellkason találta, és messzire hátravetette. Több helyen is éles tárgyak fúródtak
bele a hátába. Minden bizonnyal a padlóból kiszakadt kristálydarabok. Elterült a barlang padlóján.
Bár csak homályosan látott, azt felismerte, hogy mi következik. Valdar kilőtt egy újabb
nyílpuskalövedéket, amely ezúttal az áruló vállába fúródott. A varázsló lába megroggyant ugyan, de
sikeresen befejezte a varázslatot. Üreges tűzoszlop csapott fel a pap körül, bebörtönözve őt. Valdar
haja és ruhája azonnal lángra kapott. A lángoló fal összezárult, majd kihunyt, és Valdar eltűnt. A
varázsló mögött jelent meg. Egy villámgyors mozdulattal előrántotta a tőrét.
Az áruló későn reagált. A nyílpuskalövedék erős mérge azonnal hatni kezdett, és lelassította az
izmait és a reflexeit. Mire megfordult volna, Valdar lecsapott a tőrrel.
A varázsló szeme kikerekedett. Egy fájdalmas nyögés kíséretében térdre rogyott. Kicsiny
mézgagolyócska gurult ki elgyengült ujjai közül. Valdar egy könnyed mozdulattal elmetszette a torkát.
Sötétvörös vér spriccelt a levegőbe, és szennyezte be a kristálypadlót.
Valdar hátrébb lépett, és elmondott egy imát. A következő pillanatban begyógyultak a sebei, a
ruhája azonban égett és szakadozott maradt.
 Malvag talpra kecmergett. Csupán egyetlen pillantást vetett a halott varázslóra, majd a lebegő
koronghoz sietett. A felbecsülhetetlen értékű tekercs, hála Vhaeraunnak, sértetlen maradt.
Ugyanezt Urzról már nem mondhatta el. Malvag letérdelt paptársa mellé, és kitapogatta a nyakát.
Nem érezte az ér lüktetését. A teste hideg volt és merev.
Kővé változott.
Malvag érezte, hogy kifut az arcából a vér, és elsápadt. Csak ekkor fogta fel, mekkora veszteség is
érte valójában. Ha Urz egyszerűen meghalt volna, akkor feléleszthette volna. Ahhoz azonban, hogy így
is folytathassa és véghezvigye a tervet, csodára lett volna szüksége.
- Hallgass meg, Álarcos Úr! - kezdte Malvag. A hangja remegett a dühtől, és csak hatalmas
önuralom árán tudott nyugodt maradni. Csupán egyetlen egyszer látta azt, amire készült. Nem
rendelkezett a kellő tudással és tapasztalattal, de meg kellett próbálnia, különben minden elvész. -
Töltsd fel a kezem sötét energiáddal, hogy csodát tehessek! Segíts, hogy visszaadhassam elesett
szolgád hús-vér alakját.
Malvag elhallgatott és várt. A kezét végig Urz rideg testén tartotta. Valdar mögötte ácsorgott és
figyelt. A tőrét tisztogatta égett köpenye szélében.
- Nem sikerült - jegyezte meg epésen.
- Fogd be! - rivallt rá Malvag ingerülten.
Valdar a szeme elé emelte a tőrét, és megvizsgálta a penge hegyén lévő kicsiny üreget, amelyet
rendszerint méreggel töltött fel, majd gondosan eltette a bőrtokjába.
- Sajnálom.
Malvag még egyszer megpróbálta. Szorosan rányomta a kezét Urz mellkasára, és megismételte a
könyörgést. Arra kérte Vhaeraunt, hogy változtassa vissza a papját hús-vér drow-á.
Semmi sem történt.
Malvag érezte, hogy Vhaeraun a válla fölül figyeli őt. Ismét elmondott egy imát, abban a
reményben, hogy egy pillanatra megtapasztalhatja az isten végtelen tudását.
- Segítségre van szükségem - könyörgött. - Miért nem segítesz?
A sziszegő suttogást csak Malvag hallhatta.
Nem rendelkezel a kellő tudással.
Malvag hátradőlt, és a sarkára nehezedett. Döbbenten bámult maga elé. Szóval ennyi. Mindennek
vége. Csupán kelten maradtak, és így a tekercs használhatatlanná vált. Újabb ötvenhét évet kell
várnia, mire a körülmények ismét megfelelőek lesznek - legközelebb akkor következik be
holdfogyatkozás a téli napéjegyenlőség éjjelén.
- Az Abyss ragadja el! - rikoltott fel, majd felpattant, és többször is hevesen belerúgott a halott
varázsló tetemébe. Megfordult, és ökölbe szorította a kezét.
Miközben Malvag némán tombolt, Valdar letérdelt az áruló mellé, és levette az arcáról a maszkot.
Egy hajlott orra esett a pillantása, amely évekkel korábban egyszer eltörhetett. Az ujjai közt
morzsolgatta a maszkot, és közben elmondott egy érzékelő varázslatot. Folyamatosan bólogatott maga
elé.
 - Mit művelsz? - kérdezte Malvag.
Valdar a holttest felé bökött a fejével.
- Csak valamiféle jelet keresek, ami alapján kideríthetjük, hogy ki is valójában - a maszkra
mutatott. - Ez nem szent szimbólum, noha valóban lakozik benne egy lélek - merengve csóválta a fejét.
- Vajon Lolth egyik alattvalója?
- Mit számít az? - vakkantotta Malvag hisztérikusan. - Mindent tönkretett! Urz nélkül nem tudjuk
felhasználni a tekercs erejét. A nemes mágia legalább három pap együttes jelenlétét igényli.
Valdar megvonta a vállát. Tovább folytatta a test átkutatását. A keze és az ingujja pillanatok alatt
csurom vér lett. Kivett két gyűrűt az egyik belső zsebből, majd a tenyerére fektette azokat, és a
mutatóujjával piszkálgatta.
- Szóval három papra van szükség a kapu megnyitásához? - kérdezte lassan, tagoltan. - Vagy három
varázshasználóra?
- Mit számít az? - kérdezte Malvag. Fel-alá járkált, mint egy ketrecbe zárt veszett vad. Egyszerűen
nem tudott úrrá lenni a haragján. Valdarral ellentétben még arra sem vette a fáradságot, hogy
begyógyítsa a sebeit. A bőre még mindig lüktetett a forróságtól, ahol a villámok eltalálták. Lélegezni
is csak nagy fájdalmak és nehézségek árán tudott.
Valdar megcsörgette a gyűrűket a tenyerében.
- Ezek mester- és szolgagyűrűk - magyarázta, majd a holttestre mutatott. - Ez egy varázsló. Ha
három varázshasználóra van szükségünk a kapu megnyitásához, akkor kényszeríthetnénk rá, hogy
segítsen - ismét megcsörgette a gyűrűket. - Ezekkel.
Malvag megtorpant, majd szembefordult Valdarral.
- Szolgagyűrűk - suttogta.
- Igen - mosolygott Valdar, és a szeme mohón megvillant. Malvag a lebegő korongra, s a rajta
kiterített tekercsre pillantott. Valdar javaslata roppant veszélyes. Egyszerre kellene az ima szövegét
mondania, és a varázsló gondolatait irányítania, de talán lehetséges. Elég sokszor elolvasta már a
szöveget ahhoz, hogy fejből is elmondja.
- Támaszd fel! - mondta Valdarnak. - Amint megnyílik a kapu, és Vhaeraun átsétál rajta, megöljük
az árulót. És ezúttal úgy is hagyjuk.
***
Qilué megfogta a távolbalátó medence káváját, és belenézett a szenteltvízbe. Az alabástromöntvény
úgy fénylett a szobában, mint a telihold. A papnő teste ezüstlángban lobogott, akárcsak egy fáklya.
Szinte észre sem vette, hogy Jasmir, a holdelf papnő, ott áll mellette. A szentelt víz tükrében
kibontakozó távoli, felkavaró képek látványa minden figyelmét lefoglalta.
- Küldj még hat papnőt és negyven harcost a Chondal-erdőbe! - parancsolta.
A sápatag Jasmir továbbította a parancsot. Teljes harci öltözetben pompázott. Bőrpáncélt öltött,
amelynek díszes mintázata harmonizált a karján lévő tetoválással. Hosszú, fehér haját két copfba
fonta, és a két copfot a tarkójánál összefűzte egy bőrzsineggel.
Qilué feszült figyelemmel nézte a távolbalátó medencét. A messzi, délkeleti Chondal-erdő
eseményeit követte figyelemmel. A szentély papnői kegyetlen és véres csatát vívtak a Mélysötétből
figyelmeztetés nélkül felbukkanó driderek ellen. Ugyanolyan váratlanul rohanták le Eilistraee híveit,
mint egy hónappal korábban a Ködös-erdőben. Az egyik drider Qilué szeme láttára ejtett csapdába
egy papnőt a csatahálójával, majd a hátára ugrott, és kimeresztette iszonyatos pókrágóit.
Qilué belenyúlt a szenteltvízbe, és érdes, metsző hangon kimondott egy szót. A drider értetlenül
rázta meg a fejét. Egy pillanatra elveszítette az összpontosítását, és ezalatt egy levegőben táncoló,
éneklő kard gyakorlatilag kettészelte. Egy papnő lépett be a képbe, és kirántotta a pengét a szörnyeteg
testéből. Ezután letérdelt a havas talajra, és kiszabadította a társát az álnok háló fogságából.
Qilué nem várta meg, hogy mi történik ezután. Megváltoztatta a távolbalátó medence képét. Egy
befagyott tavat nézett, nem messze a szentélytől. Nem kellett soká várnia, hogy egy papnő törjön ki a
felszín alól, karddal a kezében. Az első azok közül, akiket éppen az imént küldött el a Chondal-
erdőbe.
Gyors egymásutánban az összes szentélyt ellenőrizte. Legnagyobb megrökönyödésére, a
Holderdőtől Shaarig Eilistraee szentélyeinek fele ostrom alatt állt. A papnők és az egyszerű hívek
ádáz csatát vívtak a Táncoló-völgyben, a Velar-erdőben, a Szürke-erdőben, a Yuir-erdőben, és az
Árnyékok erdejében. Mindenhol Mélysötét teremtményei támadták meg a szentélyeket, olyanok,
amelyek általában nem merészkednek a felszínre: csatahálóval, méreggel és varázslatokkal harcoló
driderek, neogik - pókszabású, féregnyakú lények, fogakkal teli apró fejjel -, amelyek sorra
megbabonázták Eilistraee híveit, hogy egymás ellen harcoljanak; chitinek, amelyek egyszerre négy
fegyvert forgattak vékony kezeikben. Ezenfelül varázsőrök bukkantak fel itt-ott, és elemésztettek
minden mágiát maguk körül. Mindez előre megtervezett, gondosan kivitelezett hadjáratra utalt.
Valószínűleg Selvetarm hívei irányítottak a háttérből, noha sehol sem látott egyetlen papot sem.
Hol lehetnek?
- Egy tucat papnőt és húsz harcost a Szürke-erdőbe! - parancsolta.
Jasmir kötelességtudóan továbbította a parancsot. Becsukta a szemét, összpontosított, majd
elismételte a választ.
- Iljrene csak kilenc papnőt tud odaküldeni. Már csak ennyien maradtak a védelmezőkön kívül.
Qilué megcsóválta a fejét.
- A védelmezők itt maradnak - mondta határozott hangon. - Szükségünk lesz rájuk, ha megtámadják
a Promenádot - márpedig abban biztos volt, hogy a templomot is megostromolják. Ez túlságosan is
nyilvánvalónak látszott, csak azt nem tudta, hogy mikor következik be. És milyen irányból? Minden
egyes lehetséges bejáratnál, és az összes portálnál két-két éneklő karddal felfegyverkezett védelmező
őrködött. Qilué gyorsan ellenőrizte mindnyájukat, de sehol sem tapasztalt semmi szokatlant.
Halk kopogás hallatszott a szoba egyetlen ajtaja felől. Qilué aggódva kapta fel a fejét, Jasmir pedig
azonnal odasietett, hogy intézkedjen. Iljrene mentális üzenetet küldött volna, ha akar valamit, az
egyszerű hívek pedig sosem járnak arrafelé. Nincs is ott semmi keresnivalójuk. Mielőtt még
figyelmeztethette volna Jasmirt, a papnő kinyitotta az ajtót.
Egy toll repült be a szobába, és szállt le Qilué lábánál. A gerince megtört, a széléhez pókháló
tapadt, és vastagom belepte a por, de Qilué azonnal felismerte, hogy mi az. Ő adta Jubnak, amikor
megbízta a nemes feladattal. Vajon mi történt a kémmel, merengett. A viharvert tollat elnézve sajnos
nem sok jó.
Lehajolt, és felvette a mágikus tárgyat a földről. Kiegyenesítette a gerincét, majd hozzáérintette a
földhöz. Kimondta a megfelelő varázsszót, és a toll szép, ezüstszínű betűkkel belevéste az üzenetet a
fekete padlóba.
SELVETARM-PAPOK CHITINEKKEL TÁMADJÁK MEG A HOLDERDŐT. DE EZ CSAK
ÁLCA.
Qilué bólogatott. Ezt már ő is kiderítette. Azt is különösnek találta, hogy azután támadtak, hogy a
hold felkelt, ami azt jelenti, hogy a Holdforrásokon keresztül erősítést tudnak küldeni bárhová.
A PROMENÁDOT IS MEG AKARJÁK TÁMADNI. 66 PAP. NEM TUDOM, MIKOR.
Igen, ezt is sejtette. De miért éppen hatvanhatan? És miért nem támadtak eddig?
DOLBLUNDBAN VANNAK. ASSZEM MEGÖLTEK EGY LOLTH PAPNŐT.
Qilué tisztában volt vele, hogy kikkel áll szemben. Azokkal a száműzöttekkel, akik önnön
hatalmáért tisztelték és követték Selvetarmot, és nem Lolth szolgájaként.
A toll még mindig nem fejezte be. Még leírt egy utolsó mondatot.
ODA AKARNAK UGRANI A TEMPLOMHOZ.
A toll átadta az üzenetet, és eldőlt a padlón.
Qilué hosszan nézte még a madártollat, várta, hogy írjon még valamit, de az üzenet véget ért.
Sajnos nem lett tőle sokkal okosabb. A figyelemelterelés, amire Jub figyelmeztette, már
megkezdődött, és természetesen nem ürítette ki a Promenádot teljesen. A kéttucatnyi védelmező, a
legjobb harcosai, a templomban maradtak. Ha valóban hatvanhatan támadnak majd, ahogyan az üzenet
megjósolta, akkor három az egy elleni túlerőben lesz az ellenség, de a védelmezők mindegyike éneklő
karddal és erős varázslatokkal van felvértezve. Bárhonnan támadjanak is Selvetarm hívei, szűk résen
kell áthatolniuk, így a papnők egyesíthetik az erőiket. Elképzelhető, hogy egy-két ellenséges harcos
behatol a templomba, de biztosan nem maradnak életben sokáig.
Qilué ismét a távolbalátó medencére összpontosított. Jub auráját kereste. Az elmúlt pár napban
többször is próbált rátalálni, de valami mindig meggátolta benne. Daurgothoth mágiájára gyanakodott.
Az élőhalott fekete sárkány nem szerette, ha a fészkét kémlelik, de ekkor váratlanul feltárult előtte az
elhagyatott, romos piactér. Hogyhogy hirtelenjében képes belátni a sárkány fészkébe? Talán
megszüntették, vagy esetleg eltávolították a mágikus védelmet?
A szentelt vízfelszíne összefodrozódott, majd kisimult. Egy megnyomorított koponyát látott maga
előtt. Egy mocskos, bűzös tó mellett hevert a földön. Ami megmaradt belőle, azt is mélyen átrágta
valamiféle sav.
- Eilistraee kegyelmére! - suttogta Qilué.
Jasmir átlesett a válla felett.
- Ki volt az? - kérdezte.
- Egy hívő. Valaki, aki jobb sorsot érdemelt volna - felelte Qilué szomorúan, noha az idő
egyáltalán nem bizonyult alkalmasnak a gyászra. Később, ha a vész elmúlt, majd elküld egy papnőt
Jub maradványaiért. Hátha fel lehet még támasztani.
Körbenézett a hatalmas, üres barlangban. Úgy tűnt, hogy Selvetarm hívei elhagyták. Hová
mehettek?
- Figyelmeztesd a védelmezőket! - utasította Jasmirt. - Selvetarm hívei bármikor ránk támadhatnak!
 - Már figyelmeztettem Iljrenét - mondta Jasmir, és a padlón lévő üzenetre pillantott. Lombzöld
szeme élénken csillogott a közelgő csata izgalmától. Egyik kezét kardja markolatán nyugtatta.
Lélekben már felkészült. - Iljrene éppen most figyelmezteti a védelmezőket - még mindig a padlón
lévő írást nézte. Összeráncolta a homlokát. - Odaugranak a templomhoz. Ez azt jelenti, hogy fentről
támadnak? - kérdezte merengve.
Qilué megcsóválta a fejét. Csak fél füllel figyelt a holdelfre. A Holderdőben megfordult a csata
menete. A papnők visszaszorították az ellenséget. Ugyanez történt a Szürke-erdőben is. Az erősítésül
odaküldött papnők győzelmet arattak, akárcsak Shaar...
Valami hozzáért a csípőjéhez. A derekára erősített szütyő ide-oda himbálózott, mintha egy állatot
zárt volna bele, amely most próbált volna kiszabadulni. Qilué szitkozódva, ingerülten dobta a szütyőt
a földre. Éppen belekezdett volna egy dallamba, amikor egy penge vágódott ki a szütyő belsejéből. A
következő pillanatban szétrobbant, felkavarva a szenteltvíz felszínét.
Qilué füle bedugult a váratlan zajtól. A földön fekvő szütyőt nézte. A drágakő eltűnt a belsejéből.
Nem, nem tűnt el. Qilué lehajolt, hogy alaposabban megvizsgálja. Ragacsos foltot látott a padlón.
Beledugta a mutatóujját, majd a szeme elé emelte. Vér.
Abban a pillanatban megértette, miféle mágia lakozott a drágakőben. Egy teleportálóvarázslat
központjaként szolgált. Selvetarm gyanútlan szolgája Qilué szütyőjébe telepor¬tált. Miután rádöbbent
szorult helyzetére, megpróbálta kivágni magát onnan. Amint átszúrta a mágikus tárgy falát, az
extradimenzionális tér energiája elszabadult, és... a teleportáló halálát eredményezte. Egyszerűen
megsemmisült.
Szóval ez az a bizonyos ugrás, amire Jub figyelmeztette. És nyilvánvalóan nem ez az egyetlen pap
teleportált. Hatvanöt társa is hasonló műveletet hajtott végre. Mind egy olyan kő közelében jelentek
meg, mint amilyet Thaleste talált. A drágakövek minden bizonnyal közel vannak ahhoz a helyhez, ahol
Thaleste és Cavatina összetalálkozott az araneával. Ő csempészte be a köveket, és az élete árán is
védelmezte a rejtekhelyüket.
- Qilué úrhölgy! - Jasmir tétova, bizonytalan hangon szólította meg. - Mi történt?
Qilué nem felelt. Megpördült, és megmarkolta a távolbalátó medence káváját. Új képek villantak
fel a szentelt vízben: a Sargauth-folyótól déli irányba eső barlangok, és a mennyezetükbe vájt üregek.
Semmit sem látott. Mind üresnek tűnt.
- Hol lehetnek? - tette fel a kérdést összeszorított foggal. - Hol lehetnek?
Jasmir minden idegszála megfeszült. Kérdésre nyitotta a száját, de meggondolta magát, és inkább
becsukta.
Qilué ismét a Promenádot ellenőrizte. Bekukkantott a Gyógyítás Csarnokába, a papnők lakhelyére,
a kaszárnyába és a fegyvertárba, majd a Dalok barlangjába és a Holdforráshoz. Sehol semmi.
Egyetlen Selvetarm-hívőt sem látott.
Hol lehetnek? Talán az egyik összekötő folyosón?
Amint az egyik folyómenti átjáró képe felvillant a szenteltvízben, Qilué legrosszabb rémálma kelt
valóra. Az ellenség egy mennyezeti nyíláson keresztül ereszkedett le, és úgy özönlötték el a
szomszédos járatokat, mint a falánk termeszek. Hatan már meg is közelítették a Dalok barlangját. Az
inkvizítor vezette őket. Qilué elhűlve nézte, amint ledöntik a szobrot, felfedve a Ghaunadaur vermébe
vezető titkos járatot. Az inkvizítor mögött lépdelő pap egy vasrudat tartott a kezében. A rúd végén
lévő tökéletes gömb olyan feketén sötétlett, mint egy feneketlen kút mélye. Qilué azonnal felismerte:
egy semlegesítő pálca, amely képes akár a legerősebb pecsétet is feltörni. Például Ghaunadaur
vermének zárját.
Ezüst lángok csaptak ki Qilué testéből, amint egy sikollyal egyszerre figyelmeztette az összes
védelmezőt.
Selvetarm hívei behatoltak a Promenád déli folyosóira. Az összes Védelmező azonnal menjen oda!
Iljrene, hozzám a Halomra!
Jasmir alig kapott levegőt. Természetesen ő is hallotta a figyelmeztetést. Fémes csörgés kíséretében
rántott kardot.
- Készen állok! - rikoltotta.
Qilué gyengéden megérintette a papnő vállát.
- Rád itt van szükségem. Figyeld a medencét. Innen irányítsd a védelmezőket.
Jasmir válla csalódottan megereszkedett, de csak egy pillanatra.
- Igen, úrhölgy - vágta rá megelevenedve, és máris a medencéhez lépett.
Qilué eközben belekezdett egy énekbe, amely Eilistraee halmához repítette.
Jasmir és a távolbalátó medence eltűnt a szeme elől. Azon merengett, vajon ki érkezik elsőként a
szent halomhoz. Ő és Iljrene, vagy... az inkvizítor és Selvetarm papjai.
***
Cavatina láthatatlanul, hatalmas, kecses szökellésekkel közeledett Selvetarm felé. Időnként be
kellett csuknia a szemét, nehogy a levegőben kavargó pókhálódarabok beleszálljanak. Ami hozzáért,
az azonnal láthatatlanná változott. Szerencsére nem ragadtak rá a testére. Érezte, hogy leválnak róla,
és odébb libbennek. Nem vesztegette az időt és energiát arra, hogy a félisten mögé kerüljön. Teljesen
felesleges is lett volna, hisz Selvetarm minden irányba tökéletesen jól látott, annak ellenére, hogy
drow szemei előrenéztek.
Cavatina az összes védővarázslatát felhasználta, amit csak ismert. Támadóvarázslatokkal nem
bajlódott. Egy-egy halandót talán legyőzhetett volna velük, de hatástalanok lettek volna egy félistennel
szemben. Selvetarm mérhetetlen ereje mindent azonnal hatástalanított volna. Ennél sokkal jobban
aggasztotta, hogy semmilyen harci trükkel sem tudja megtéveszteni őt. Selvetarm minden vágást és
szúrást előre lát, miközben szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal forgatja a fegyvereit. Elvégre
Zandilar, a Táncos gyermeke, aki ugyanolyan kecses, mint Eilistraee.
Cavatina tudta, hogy csupán egyetlen csapásra lesz lehetősége. Csak a Sarlópenge erejében és
kardforgató karja magabiztosságában bízhatott.
Tudta, hogy remegnie és rettegnie kellene a fölé magasodó félistentől, de nem félt. A várakozás
izgalma járta át a testét és hevítette a vérét. Ez volt hát a végső, a legnemesebb vadászat. Egész
életében erre készült, ezért élt. A hosszú évek során fegyverré kovácsolta a testét. Az érzékei
kifinomultak, az izmai megerősödtek. Ha meg is hal, azt dicsőn teszi.
- Eilistraee! - suttogta. - Segíts, hogy pontosan célozzak!
Bár mozgott az ajka, egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Csendgömbbel vette körül magát, hogy
ne lehessen hallani a lépteit, amikor elrugaszkodik a földtől. Elégedettséggel töltötte el, hogy az
istennőhöz beszélhet. Remélte, hogy Eilistraee ott tartózkodik a közelében, és látja és hallja őt.
- Sötét Szűz! - folytatta, miközben egyre közelebb ért a félistenhez. Már csak pár lépésnyire volt
tőle. Selvetarm úgy magasodott fölé, mint egy torony. A feje körül nyolc darab vérvörös csillag
ragyogott. - Ezt érted teszem.
És magadért.
A kard hangja egy pillanatra kizökkentette őt. Eltévesztette a lépést, és a lába beletoccsant egy
pocsolyába. Bár a csendgömb miatt egyetlen hang sem hallatszott, amikor Cavatina hátranézett, látta,
hogy a pocsolya felszíne fodrozódik, és a mellette tanyázó pókok eliszkolnak onnan. Ha Selvetarm
lenéz a földre, biztosan észreveszi.
A félisten azonban meredten kémlelte a távolt.
Cavatina Selvetarm egyik lába mellett ért földet. A karma úgy mélyedt bele a kemény sziklába,
mintha puha sár lett volna. Két marokra fogta a Sarlópengét, nagy levegőt vett, majd elrugaszkodott a
talajról. Amint felfelé suhant a félisten hatalmas, öblös teste mellett, és elhaladt a tor és a potroh
találkozásánál, mozgást érzékelt a szeme sarkából. Cavatina abba az irányba nézett, amerre Selvetarm
is. Egy fémpiramist látott a távolban. Vörös csillagfény verődött vissza a nyolc póklábról, amelyek a
magasban tartották.
Lolth erődje. A portál felé közeledett.
Valami más is mozgott a talajon az erőd és Selvetarm között. Cavatina először azt hitte, hogy egy
pók, de csak egy négykézláb közlekedő drow volt az. Váratlanul felegyenesedett. A drow nő törzséből
nyolc pókláb türemkedett ki. Halisstra! Futásnak eredt Selvetarm felé, és közben felkiáltott:
- Ott! - visította rekedt hangon. - Ott!
Halisstra végül elárulta Cavatinát, de már nem számított. Amikor felharsant Halisstra hangja, a
papnő már leereszkedett a félisten vállára. Két vastag szőrszál között támaszkodott meg, úgy, hogy
tökéletes szögben döfhessen a nyakába. A Sarlópengét a feje fölé emelte. A kard zizegve indult
gyilkos útjára.
Halj meg, Selvetarm!
Selvetarm elfordította a fejét. A válla kimozdult a helyéről, és Cavatina kibillent az egyensúlyából.
Próbált korrigálni, de hiába. A Sarlópenge Selvetarm arcát találta el a nyaka helyett. Mélyen
felhasította a száját, kitörte egy fogát, de az iszonyatos seb egy szempillantás alatt begyógyult. A
félisten a támadójára nézett. Mindkét szemében nyolc vörös színű pupilla izzott. Kinyitotta a száját, és
egyetlen szót ejtett ki rajta.
A hangja zavaros volt és érthetetlen. A Démonháló gonosz energiája hatotta át. Bűz áradt belőle és
elemésztő ősi bűn. A lehelete nekicsapódott Cavatinának, és lesodorta őt a válláról. Vakon, süketen,
bénán zuhant a föld felé. A Sarlópenge kifordult élettelen ujjai közül. Arccal előre csapódott neki a
kemény sziklapadnak. A feje majd’ szétrobbant. Szikrák cikáztak a szeme előtt. A mellvértje
behorpadt, mintha kalapácsütés érte volna. A bordái eltörtek. Iszonyatos kín mart belé. Maró, sosem
tapasztalt fájdalmat érzett a hátában. Sav csöpögött rá Selvetarm buzogányáról. Cavatina nem tudott
megmozdulni, nem látott és nem hallott, de érezte a föld rengését, amint a félisten odébb lépett.
Selvetarm megfordult. A jelenléte maga volt a megtestesült gonosz. Az árnyéka fullasztó lepelként
vetült a tájra. Egy másik, ritmikus, gyengébb remegést is érzett. A fémerőd lépteit.
 Lolth közeledett, hogy megnézze, mit talált a bajnoka.
Eilistraee! - könyörgött Cavatina némán. Bárcsak fennhangon ejthette volna ki az istennő nevét. -
Ments meg!
Az ujja megrándult. Próbált kiszabadulni a bénultság fogságából. A Sarlópenge után nyúlt. Pókok
másztak fel a karjára, mintha gúnyolni akarták volna.
Tégy... csodát.
Oldalba bökte valami. Elfojtott, hadaró hangot hallott a feje fölül - Halisstra közeledett, hogy
kiélvezze árulásának gyümölcsét.
Bár Cavatina látása még nem tért vissza teljesen, annyit azért érzékelt, hogy Halisstra lehajol, és
felveszi a Sarlópengét a földről. A mutató- és a hüvelykujja közé fogta, mintha egy undorító tárgyat
tartott volna a kezében.
- Az Abyss ragadjon el! - hörögte Cavatina. Kezdett visszatérni a hangja.
Selvetarm mennydörgésszerű kacajt hallatott a feje felett.
- Már elragadta - sziszegte.
Ezután lehajolt, hogy végezzen a támadójával.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Szóval ennyi, gondolta Q’arlynd.

Jellegtelen, szürke semmiben lebegett, ami nem volt sem hideg, sem meleg, sem nyirkos sem,
száraz, sem lágy, sem kemény. Csak... a végtelenbe veszett. Az ismeretlenbe.
- Meghaltam.
Meglepte a saját hangja. Valami váratlanul alakot öltött a talpa alatt. Talaj. Ugyanolyan szürke
színben játszott, mint a végtelen űr. Simának érezte, akárcsak a sík üveget. Rajta állt, de nem érezte a
tapintását. Egyszerűen csak ott volt. Akárcsak a szürke üresség...
Érezte, hogy megvan mindkét keze és lába, noha nem látta és nem érezte egyiket sem. Megmozgatta
őket, majd próbálta megérinteni a testét. Mintha a kandallóból felszálló füstöt akarta volna elkapni,
azzal a különbséggel, hogy ezúttal a keze is szürke füstből állt. Alaktalannak, végtelennek érezte.
Eltűnt a teste. Meghalt.
A félelem csírája kibújt elméje eldugott zugából. Veszélyt észlelt. Ha engedi, hogy szárba szökjön,
akkor örökre elvész. Elemészti a józanságát. Megacélozta az elméjét, és megnyugtatta magát. Meghalt
ugyan, de még létezett. A lelke még épségben volt.
Minden tudása és gondolata megmaradt, így megértette, hogy mi történt. A lelke belépett a köztes
síkra, ahová az összes holt lelke kerül. A távolban két szürke határvonalat vett észre. Amott
felsejlettek a Végítélet Városának tornyai. Nyughatatlan alakok, apró pontok cikáztak a falak mentén.
Démonok hajtották őket maguk előtt. A városba terelték őket, hogy ott döntsék el, mi legyen a
gazdátlan lelkekkel.
Jelenlétet érzékelt maga mellett. Azok lelkeit, akik hozzá hasonlóan az imént haltak meg.
- Hallasz engem? - kérdezte az egyik tovasuhanó lélektől.
Nem felelt. Csak elsuhant előtte, könnycsíkot húzva maga után.
Q’arlynd azt vette észre, hogy lassan a város felé sodródik. Beleborzongott. Jeges remegés futott
végig a gerincén. Hisztérikusan nézett körbe. A holdsugarat kereste a tekintetével, amelyről Rowaan
beszélt. Élénken fülelt, hátha meghallja a dallamot.
Semmi.
- Eilistraee! - kiáltotta. - Nem veszel magadhoz? Felesküdtem a kardra! Hozzád tartozom! Te vagy
a patrónusom!
Nem érkezett válasz.
Viszketést érzett azon a ponton, ahol a homlokának kellett kéne lennie. Ha még létezett volna a
teste, ingerülten letörölte volna a verejtékcseppet. Egyre sebesebben sodródott a város felé. Máris
félúton járt.
- Eilistraee! - sikoltotta rémülten.
Semmi.
A városfal ott magasodott előtte. Már ki tudta venni a démonok alakját. Korbáccsal a kezükben
űzték a holtakat. A lelkek visítozva lépték át a Végítélet Városának kapuját.
Q’arlynd összerezzent. Az elmúlás jeges, gyomorszorító érzése kerítette hatalmába. Ismét a páni
félelem szélére sodródott. Hisztérikusan nézett körbe, hátha egy isten, bármelyik, elküld érte.
- Mystra? - kétségbeesetten könyörgött hozzá. Végső reménysugárként Qilué másik istenét szólította
meg, hátha ő tudomást vesz róla, noha neki semmiféle esküt sem tett.
Semmi sem történt.
A fal már annyira közel került hozzá, hogy látta a köveit, amelyből rakták. Minden kőben egy lélek
lakozott, örök rabságra ítélve.
Az egyik démon ránézett. Felemelte hosszú, vörös ujját, és intett neki, hogy lépjen közelebb.
- Lolth? - könyörgött Q’arlynd kétségbeesetten. - Valaki?
Gyere!
Q’arlynd megfordult. Nem látott semmit, de a hang ismét megszólalt. Egy férfi hangja.
Térj vissza az élők földjére! Visszatérsz?
Felismerte a hangot: Malvag. Őrá számított a legkevésbé, de legalább akadt valaki, aki...
- Igen! - kiáltotta.
A Köztes Sík eltűnt.
Teste visszatért.
A hátán feküdt egy karcos, egyenetlen felszínű talajon. A keze a teste alá szorult. Az ujjai úgy
összeszorultak, mintha zsineggel kötötték volna össze. Fájt a torka, és vér ízét érezte a szájában.
Kiköpött oldalra. Ezután felnézett a két éji árnyékra, akik érdeklődve nézték. Felismerte a kristállyal
szegélyezett barlangot, és megértette, hogy mi történt valójában. Próbált felülni, de csak annyit ért el,
hogy oldalra billent.
- Ti...
Megdermedt a szája. Másvalaki jelenlétét érzékelte az elméjében. Malvag férkőzött be az agyába, a
pap, aki a varázskörben mellette állt, és akit majdnem megölt a villámmal. A férfi szeme parázslóit,
amikor ránézett. Megcsóválta a fejét, és figyelmeztetően feltartotta a mutatóujját. Q’arlynd
gazdagyűrűje csillogott rajta. Malvag behatolt a tudatába és úgy beszélgetett vele.
Ne próbálkozz varázslattal, szolga!
Tűnj el a fejemből! - rivallt rá Qarlynd. A másik gyűrűt biztosan ráhúzták az ujjara, majd a háta
mögé kötözték a karját. - Tűnj el a fejemből!
Malvag szeme megvillant. A szája kegyetlen mosolyra húzódott.
Állj fel!
Q’arlynd tétovázott. Malvag rákényszeríttette az akaratát. Q’arlynd lába megmozdult. Hiába
ellenkezett, nem tehetett semmit. Hasra fordult, térdre emelkedett, majd szép lassan felállt. Kibillent
az egyensúlyából, és majdnem elesett, de Malvag végül megtartotta. Q’arlynd egész idő alatt magában
forrongott. Végtére is ő egy Melarn! A háza ugyan megsemmisült, de attól ő még nemes maradt. Soha,
soha nem lesz belőle szolga!
 Ennyi erővel akár egy hegyet is megpróbálhatott volna arrébb tolni. Malvag gúnyos, kegyetlen
kacaja végigrobajlott az elméjében, elnémítva a belső hangját.
Szóval Flinderspeld egész idő alatt ezt érezte, merengett.
Ez azért mégsem ugyanaz. Flinderspeld csak egy mélységi gnóm, aki ilyen alantas létre született. Ő
azonban egy drow. Ennek ellenére el kellett tűrnie Malvag kínzásait. Nem tehetett ellene semmit,
csupán némán dühönghetett. Az éji árnyék alaposan megfizet majd mindenért.
Kétlem - mondta Malvag.
Q’arlynd elhallgatott. Nem akart további élvezetet nyújtani a papnak.
Malvag a lebegő koronghoz vezette, amelyen még mindig ott lapult a tekercs. Megparancsolta neki,
hogy álljon egy helyben. A másik drow, a soványabbik eközben élénken vizslatta, mint valami
egzotikus vadat.
- Üdv! - mondta. - Mivel itt vagy, gondolom, Eilistraee nem tartott igényt rád - gúnyosan kikacagta.
- De mi igen.
Malvag a kővé változtatott papra mutatott.
- Vedd el a maszkját! - vakkantotta.
Q’arlynd próbált nyelni, de nem tudott. Rájöttek. Mindent tudtak. Kiderítették, hogy Eilistraee híve,
legalábbis azzá vált volna, ha az istennő elment volna érte a köztes síkra. Ennek ellenére visszahozták
a halálból. Ráadásul ő maga egyezett bele. Mégis mire gondolt?
Malvag bizonyára minden gondolatát kihallgatta, de nem tett semmiféle megjegyzést.
Kezek jelentek meg Q’arlynd mögül, a halott pap maszkját tartva. Gondosan az arcára kötözték. Az
átváltoztatott drágakővel ellentétben, amelyik égette a bőrét, ez selymesen simult hozzá. A benne
lakozó lélek nyugtalanul, rémülten kapálózott.
Valdar megkerülte Q’arlyndet, hogy láthassa az arcát. Gúnyosan a maszkra mutatott.
- Az egyik barátod az, a Ködös-erdőből. Búcsúzz el tőle!
Q’arlynd csak pislogott. Malvag ezt engedélyezte neki. Nem más, mint Rowaan lelke sínylődött a
maszkban. Q'arlynd bűntudatot érzett. Elhessegette. Rowaan ugyan kedvesen viselkedett vele, de
gyenge teremtésnek bizonyult. Ezzel próbálta nyugtatni magát. Gyenge és hiszékeny. Ha keményebben
küzdött volna az orgyilkos ellen, akkor...
A saját hibájából jutott erre a sorsra. Q’arlynd azonban hiába győzködte önmagát, a bűntudata nem
múlt el.
A maszk hidegen feszült az arcának. Megremegett, majd elcsitult. Mintha megnyugodott volna.
Különös, gondolta Q’arlynd.
Amint Valdar is elfoglalta a helyét, Malvag, a magasabb rangú pap felemelte a jobb kezét. Sötét
lángok csaptak ki belőle, és futottak végig a férfi bőrén.
- Kezdjük! - mondta.
Malvag és Valdar lehajtották a fejüket, és a tekercset nézték. Q’arlynd tekintete, bár nem akarta,
szintén az írásra vetült. Malvag szép lassan a tekercs fölé tartotta sötét lángoktól övezett mutatóujját.
Q’arlynd érezte, hogy a pap az ő szemén keresztül néz. Kinyílt a szája. Nagy levegőt vett, és olvasni
kezdte az ősi szöveget.
Q’arlynd figyelt. Elénk érdeklődéssel hallgatta a saját hangját, amely tökéletes összhangban maradt
a két papéval. Minden egyes szó, amit kiejtettek a szájukon, ezüst fénnyel felizzott a tekercsen, és a
különleges pergamen azon része elenyészett. Ezüstszínű füstpamacsok szálltak fel a tekercsből, és a
fejük fölött köröztek. A kör egyre duzzadt. Amikor már kellőképpen kitágult, szürkés, gázszerű valami
szivárgott ki az arcukat fedő maszkból. A lelkek, döbbent rá Q’arlynd. Azok táplálták a papok
varázslatát. A barlang falát képező kristályok ütemesen lüktettek, a három férfi hangjának ritmusára.
Ahogy a varázslat szép lassan kibontakozott előtte, Q’arlynd nyugtalanságát a csodálat váltotta fel.
Bár Malvag jelenléte durván sértette, mintha csákányt mélyesztettek volna a koponyájába, a
Valdarban lüktető feszültséget tisztán érezte. Mindketten izgatottan várták, hogy mi következik.
Sikerült! Alkalmazni tudták a nemes mágiát! Egyetlen drow sem hajtott még végre ekkora tettet
őelőttük a ssri Tel’Quessir, az eredeti sötételfek kora óta.
Tovább olvasták a szöveget.
Igen - suttogta Malvag Q’arlynd elméjében. - Együtt. Képesek. Vagyunk rá.
Együtt - súgta vissza Q’arlynd. Ő maga is érzékelte, látta a köteléket. Úgy kapcsolódtak össze,
mint hús és csont. Külön-külön mit sem ért volna a tudásuk, de együtt lélegezve még a nemes
mágiát is az uralmuk alá tudták hajtani. Q’arlynd még a szövet fonatát is látni vélte, az egyébként
láthatatlan kapcsokat, amelyek most összekötötték hármójukat. Egész életében valami ilyesmire
vágyott: igazi, erős kötelékre. Korábban azt hitte, hogy Ched Nasadban már rálelt, amikor
Halisstra került hatalomra. Azt tervezte, hogy apró lépésenként szorosra fűzi a Melarn-ház belső
kapcsolatait, hogy kialakítja azt, amit hűségnek neveznek, hogy a Melarn-ház így örökre
fennmaradhasson. Gyorsan be kellett látnia azonban, hogy hasztalan kergeti ezt az álmot. Csakis
az érthette meg, mi a „kötelék” valódi, igaz jelentése, aki már egyesült másokkal a nemes mágia
révén. Megértette Malvag indítékait és célját. Megértette, hogy miért szánt rá majd egy
évszázadot arra, hogy meglelje a tekercset. Valdar, a teljesen ismeretlen drow férfi, aki nem is
olyan rég kíméletlenül elmetszette a torkát, olyan közel került hozzá, mintha édestestvérek lettek
volna. Valdar Menzoberranzanban született, és Lolth papnőinek korbácsütéseitől sebzetten nőtt
fel. A Jaelre-ház később elmenekült a városból, és Valdar megtanulta uralni a végzetét.
Uralom.
Q’arlynd már nem érezte az ujjait. Elhaltak a zsineg szorításában, de már nem érdekelte. Oldalra
sandított, hogy elkapja Malvag pillantását. Az éji árnyék elismerően biccentett, ám egy pillanatra sem
vette le a szemét a tekercsről.
Vhaeraun - mondta Malvag, miközben tovább olvasta a tekercs szövegét, sőt Q’arlyndot is arra
kényszeríttette. Mindez hihetetlen önuralomról tett tanúbizonyságot. - Vhaeraun hatalmat kínál.
Fogadd el!
Egy pillanatra Qilué arca villant fel Q’arlynd előtt. A varázspecsét, amelyet elhelyezett rajta a
küldetés előtt, életre kelt. Kellemetlen bizsergés rázta meg a testét, de csak egy röpke pillanatra. Az
érzés elmúlt, mintha Vhaeraun elmetszette volna a gyilkos mágikus pórázt. Q’arlynd szemeket látott
maga előtt. Kék, elégedett szempárokat.
Malvag és Valdar nagy levegőt vettek. Q’arlynd követte a példájukat. Meredten nézték, amint a
három füstszerű lelket egy ezüst villanás a kör közepére szippantja. Malvag erre nem számított -
Q’arlynd ezt a mágikus kapcsolaton keresztül tisztán érzékelte. Azt gondolta, hogy a lelkek egyszerűen
eltűnnek, elpusztulnak, amikor megnyílik a kapu. Megvonta a vállát. Nem ismerte a nemes mágiát.
Biztosan így kell történnie.
Már majdnem végeztek. Alig maradt valami a tekercsből. Olyan szoros kapcsolat alakult ki
közöttük, hogy Q’arlynd érezte a másik két drow szívverését. A fekete kristály is velük együtt
lüktetett.
Készem álltok? - kérdezte Malvag.
Valdar bólintott.
Q’arlynd is.
Q’arlynd ekkor vette csak észre, hogy már nem Malvag szolgája. Az elméje ismét a sajátja. A
meglepetése tovább nőtt, amikor ráébredt, hogy az éji árnyék megadja neki a választás lehetőségét.
Elég lett volna egyszerűen csak becsuknia a száját, hogy mindent tönkretegyen, de folytathatta is a
szöveg olvasását.
Választás. Qilué ezt csak névleg tette meg. Amint lehetősége nyílt rá, azonnal varázspecséttel
bélyegezte meg őt.
A kapu megnyílt Q’arlynd feje felett. Elég tág volt ahhoz, hogy láthassa a túloldalon lévő sötét
erdőt, aminek a következő pillanatban kopár, sziklás verem vette át a helyét. Már csak két sor maradt
az ősi írásból.
Q’arlynd nem vette le róla a szemét, és tovább olvasta. Tökéletes összhangban a két éji árnyékkal.
- A híd a két világ között elkészült - zengte. - Az átkelés lehetséges.
Az idézés végeztével a kapu elnyerte végleges alakját. A maszkjaik lerepültek az arcukról, és
átszálltak a kapun. Egy alak ugrott utánuk, majd eltűnt Eilistraee birodalmának sötét erdejében:
Vhaeraun, karddal a kezében, aranylón csillogó szemmel.
Eilistraee vérére szomjazva.
***
Qilué abba a barlangba jutott, amely valaha Ghaunadaur templomaként szolgált. Körülnézett.
Üresnek találta. A talajt kőtörmelék borította. A mennyezetről és az oldalfalakról hasadtak le, hogy
elzárják a vermet, ahová Ghaunadaur avatárját zárták. Kövek lebegtek a levegőben. Mágia tartotta
össze őket, hogy így formázzák meg Eilistraee alakját. Ez volt az a pecsét, amely a vermet őrizte. A
szobor lábujjhegyen egyensúlyozott két tánclépés közben. A másik lábát magasra tartotta, és mindkét
karját az ég felé emelte. A szobor alig észrevehetően, de mozgott, a holdciklusnak megfelelően.
Minden újholdkor elölről kezdte a táncot.
Qilué egy hirtelen ötlettől vezérelve ellenőrizte a mágia jelenlétét. A szobor aurája tiszta,
ezüstszínben ragyogott. A pecsét érintetlennek tűnt.
A következő pillanatban Iljrene jelent meg mellette. Az apró termetű hadúrnő teljes vértet viselt, és
egy éneklő kardot tartott a kezében. Babaarca komor grimaszba rándul. Rettenthetetlen tekintettel
foglalta el a helyét Qilué mellett, és harcra készen maga elé tartotta a mágikus pengét. Megérintette a
fülét a mutatóujjával.
- Közelednek - suttogta.
 Qilué, akit lefoglalt az imádság, csupán kurtán biccentett. A barlang egyetlen, sértetlen bejáratára
mutatott. A lépcsőre, amely felfelé kunkorodott. Futó léptek zaja dübörgött le a lépcsőfokokon.
Jasmir - üzente Qilué. - Vannak papnők a Verembe vezető lépcsőnél? - kérdezte.
Nincsenek - felelte határozottan Jasmir.
Qilué elmosolyodott. Ezüst tűz lobogott a hajában és táncolt a bőrén. Kinyitotta a tenyerét, hogy ott
összpontosuljon a tűz, és addig táplálta, amíg a fénye betöltötte az egész barlangot. Amint az első
ellenséges pap belépett a barlangba, szabadjára engedte a tüzet. Ezüst csík csapódott ki a kezéből a
lépcső felé. Felkavarta a talajt borító törmeléket. Eltalálta a papot, és azonnal elégette skarlátszínű
köpenyét. Az alatta lévő lánc úgy felforrósodott, hogy vörösen izzott. Qilué arra számított, hogy a pap
azonnal holtan rogy össze, de az csak jött tovább, noha már a húsa is leégett a csontjáról. Az istene
nevét ordítva rátámadt a két papnőre. Varázsszavai nyomán három kő a levegőbe röppent a talajról, és
pókká változtak.
A kőpókok fenyegetően a papnők fölé magasodtak.
A férfi holtan rogyott össze.
Iljrene épp egy ima közepén tartott, amikor egy második Selvetarm-pap rontott be a barlangba,
szintén az istene nevét kiáltva. Iljrene éneklő kardja a feje fölött pörgött a levegőben.
A papnő szétnyitotta a tenyerét, majd összezárta. A pap szeme kikerekedett, és próbált hátrálni. A
harmadik lépésnél a földre rogyott. A teste összeroppant. Csontszilánkok szúrták át a bőrét. Véres,
üres köpenye halotti lepelként borult rá a padlóra.
Durva, brutális varázslat végzett vele, de Qilué nem sajnálkozhatott az újabb elveszett drow lélek
felett. A kőpókok rájuk támadtak, ráadásul négy újabb Selvetarm-pap rontott be a terembe teli
torokból ordítva. A második a sorban egy vasrudat tartott a kezében. Azt a varázspálcát, amely még a
vermet záró pecsétet is képes feltörni.
Az inkvizítor, aki korábban a csapatot vezette, nem volt sehol.
A hatalmas kőpókok háta felért egészen a papnők fejéig, de azok nem jelentettek igazán nagy
veszélyt. Az egyik kitátotta ocsmány pofáját, és belemart Qilué vállába, ám a papnő testében örvénylő
ezüst tűz semlegesítette a mérget, és azonnal begyógyította a sebet. Csettintett az ujjával, kimondott
egy misztikus szót, majd megérintette a pókot, amelyik azonnal elpusztult. Eközben egyetlen pillanatra
sem vette le a szemét a papokról. Elegánsan kilépett a kőpók teste alól, amelyik a padlóra rogyott, és
széttört. Ismét csettintett az ujjával, és éneklő kardja azonnal a tenyerében termett. Megpörgette a feje
felett, és elégedetten hallgatta kellemes hangját.
Iljrene eközben könnyedén elpusztította a másik két kőpókot. Egy varázslattal sárkupaccá
változtatta őket, és felszívódtak a vastag porban. A hadúrnő előrelépett, és felzárkózott Qilué mellé,
hogy együtt szálljanak szembe az ellenséggel.
Az egyik pap testéből váratlanul pengék vágódtak ki, élő fegyverré változtatva őt. Egy másik
Iljrenét próbálta megzavarni egy varázslattal, de a papnő megpörgette a feje felett az éneklő kardot, és
eloszlatta a varázslatot.
A harmadik pap felkiáltott. Sötét felleg jelent meg Qilué körül, amelyet fehér színű pókháló szőtt át.
A pókháló lángra lobbant, hogy eleméssze a papnőt, de a derekába tűzött jogar magába szippantotta és
kioltotta a lángokat. Ezüst tűz csapott ki a testéből, és eloszlatta a sötétséget.
 A papok odaértek hozzájuk, és heves kézitusába bonyolódtak. Iljrene a pengetestű pappal szállt
szembe. Qilué két másik férfival vette fel a harcot. Az egyiket feltartóztatta egy torokra irányuló
szúrással, míg a másikkal heves ütésváltásba keveredett. Fél szemmel egész idő alatt a negyedik
papot figyelte, aki a vaspálcát tartotta a kezében, és aki nem csatlakozott a közelharchoz. A férfi
dobásra emelte a kezét. Arra készült, hogy Eilistraee mágikus szobrához vágja a pálcát, hátha azzal
megtörheti a pecsétet. Elkeseredett próbálkozás, hisz a szobor elég messze lebegett tőle, és
könnyedén eltéveszthette. Az egyik pap Selvetarm nevét kiáltotta, de Qilué hárította a vágást, és várta
a dobást. Gondolta, megvárja, amíg a feje fölé ér a pálca, és akkor Mystra ezüst tüzével kiszívja majd
a pálca erejét. A pap lendített, és elhajította a vaspálcát...
Olyan gyorsan szelte át a levegőt, hogy Qilué még a fejét sem tudta felemelni. A pálca fekete csíkot
húzott maga után, sőt mi több, maga a pap is utána repült, és Iljrene mellett ért földet.
A kardja véres hegye egyszer csak kibukkant a hadúrnő hátából. Iljrene döbbenten meredt a papra.
Qilué ekkor értette csak meg, hogy mi történt. Selvetarm papja egy pillanatra megállította az időt.
A fémpálcának hangos csörömpöléssel a földre kellett volna hullania Qilué mögött, de nem hallott
semmit. Megfordult, és ekkor megpillantotta az ötödik papot, az inkvizítort. Ő kapta el a pálcát, és
még mindig a kezében tartotta. Kopaszra borotvált fején csupán egy varkocs lógott hátra, amely vadul
oldalra röppent, amikor megpördült, hogy rácsapjon Eilistraee szobrára.
- Ne! - sikoltott fel Qilué.
Ezüst lángnyelv zúgott át a termen, egy pillanatra még őt is elvakítva. Éles csattanás; a pálca
hozzáért a szoborhoz. Kődarabok szálltak szerteszét a barlangban, és a falnak csapódtak. Amikor
kitisztult a látása, megkönnyebbülten látta, hogy a pecsét kitartott. Bár a csapás a derekánál majdnem
kettészelte a szobrot, és jó pár alkotókövet kiütött a helyéről, nem dőlt össze. A pálca végén lévő
fekete gömb eltűnt. Mystra ezüst tüze időlegesen kioltotta.
Az inkvizítor vicsorgott. A bőrét pókhálószerűen átható vonalak fehéren felizzottak, miközben ide-
oda rángatta a hasznavehetetlen pálcát.
Iljrene időközben elhátrált a paptól, aki ledöfte őt. A másik kettő közelebb húzódott hozzá, és
felkészültek a gyilkos csapásra. Qilué elfordult az inkvizítortól, hogy ezüst tüzet okádjon a három
papra. Kúp alakú, ezüstfehér színű nyaláb csapott ki a tenyeréből, és beterítette mindhármukat. Az
egyikük azonnal holtan rogyott a földre. A tűz széle elkapta a hadúrnőt is, de nem tett benne kárt,
csupán megpörgette a tengelye körül.
Iljrene köszönetét mondott, majd a sebére szorította a kezét, és elmondott egy gyógyító imát.
Az inkvizítor kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és Qilué felé mozdult. A hatalmas, kétkezes kard
a feje felé lendült, és alig maradt ideje, hogy felemelje a saját pengéjét. Az éneklő kard halkan
felnyögött, amint a súlyos kard oldalra söpörte. Az inkvizítor a kard markolatával megütötte Qiluét,
aki hátratántorodott. Égett az arca, ahol a kard pók alakú markolata felsértette bőrét.
Qilué hátraszökkent, hogy kikerüljön a fegyver hatótávolságából. Nem maradt ideje varázsolni, és
nem tudott Iljrene segítségére sietni, aki időközben ádáz harcba keveredett a még életben lévő két
pappal. Csak arra maradt energiája, hogy az éneklő kard segítségével hárítsa ellenfele halálos
csapásait. Az inkvizítor egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Pók alakú pupillája vörösen izzott.
- Ma éjjel - szólalt meg síri hangon -, mind meghaltok, és Eilistraee veletek együtt pusztul.
 Qilué védekezés közben azon merengett, hogy Selvetarm hívei vajon szövetkeztek-e Malvaggal.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy ugyanazon az éjjelen támadták meg a Promenádot, amikor Malvag a
nagy varázslatra készült. Selvetarm elvégre Vhaeraun fattya.
A kétkezes kard csupán egy ujjnyira suhant el Qilué arca előtt. Ettől azonnal kijózanodott. Egyelőre
életben kellett maradnia, az egyéb gondokkal ráér később foglalkozni. Ellentámadásba lendült át.
Eltalálta ellenfele mellkasát, de a pengéje lesiklott az adamantint mellvértről. Csupán egy karcolást
ejtett a belévésett szent szimbólumon. Az inkvizítor ügyet sem vetett rá. A két paptól eltérően, akik
folyamatosan az istenük nevét kiáltozták, ő néma csendben harcolt. És nem csupán a roppant kétkezes
karddal. Amint összeakaszkodtak a pengéik, és próbálták erővel felülmúlni a másikat, a teremtmény
kinyitotta a száját, felfedve éles, agyarszerű fogait. Egészen egyszerűen beleharapott Qilué kezébe.
Vér spriccelt a levegőbe, és összekente az arcát, sőt még a copfját is.
Qiluéra, hála Mystrának, nem hatott a méreg. A fognyomok azonnal begyógyultak. A szeme sarkából
látta, hogy Iljrene levágja egyik ellenfele lábát, majd ugyanazzal a lendülettel felfelé suhint a véres
karddal, és lemetszi a másik pap koponyájának egy részét.
Qilué hálából néma imát küldött az istennőjének. A pecsét kitartott, mind a hat pap meghalt, csupán
az inkvizítor maradt. Ráadásul most már ők voltak túlerőben, de úgy látta, hogy időközben a pálca
ereje visszatért. A sötét korong visszanőtt a végére. Szerencsére legalább öt-hatlépésnyire hevert
tőlük a padlón.
Qilué heves ellentámadásba ment át. Sikerült egészen a barlang faláig hátraszorítania az inkvizítort.
Iljrene bal oldalról közeledett. Halálos dallam hallatszott éneklő kardjából. Qilué oldalra lépett, hogy
helyet adjon a hadúrnőnek, és úgy tett, mintha varázsolna, de az inkvizítor félelmetesen gyorsnak
bizonyult. A kardja előbb felfelé majd lefelé mozdult. Azt a pontot célozta meg, ahol Iljrene nyaka a
törzséhez csatlakozik. Könnyedén szelte ketté a nő törékeny testét. A felsőteste egyszerűen kettényílt a
vállától egészen a csípőjéig. Vastag sugárban spriccelt a vér mindenfelé, és egy pillanatra még az
inkvizítort is elvakította.
Qilué felsikoltott, és varázstüzet bocsátott a teremtményre. Remélte, hogy sikerül megölnie, mielőtt
még kitörölné a szeméből a vért. Az ezüst tűz hátravetette ugyan az inkvizítort, de állva maradt.
Iljrene teste apró pókok formájában hullott szét. Az inkvizítor hozzáérintette a kardja hegyét a
maradványokhoz. A pókok felfutottak a pengére, amely magába szippantotta mindet. Nem emelte el a
kardját. Kihívón nézett Qiluéra.
Qilué dühösen rontott rá, és félresöpörte a kétkezes kardot a pókkupactól. A papnő még sosem
érzett ekkora dühöt. Régi bajtársa és a templom hadúrnője a szeme láttára omlott apró, undorító
fekete pókokká. Vadul az inkvizítor felé csapott. Ezüst lángnyelvek csaptak ki a teste több pontjából.
Ezzel meg is pecsételte a sorsát. Ellenfele kitért előle, majd egy gyors vágással könyökből
lemetszette a jobb karját. Qilué hátratántorodott. A fájdalomtól majdnem elveszítette az eszméletét.
Éneklő kardja sikoltva hullott ki a kezéből, és elnémult, amint földet ért. A bal kezével hiábavalóan
szorongatta csonka karját. A vérzés nem akart elállni.
- Eilistraee! - nyögte. - Segíts!
Érezte, hogy a seb összezáródik, a vérzés eláll, és új szövet formálódik az ujjai alatt. A karja
azonnali regenerálódásnak indult.
Az inkvizítor azonban be akarta végezni a feladatát. Azonnal rárontott. A feje fölé emelte a kardját,
és ezúttal Qilué semmivel sem védekezhetett ellene. Elég lett volna kiejtenie egyetlen szót, hogy
elmeneküljön onnan, de akkor elhagyta volna a vermet és az őrző pecsétet.
- Mystra! - sikoltott fel, és ezüst tüzet próbált megidézni.
Az inkvizítor kardja abban a pillanatban csapott le, amikor vakító, ezüstös villanás terítette be a
barlangot.

***
Selvetarm Cavatina fölé tornyosult. Újabb maró savcsepp hullott Cavatina mellé a sziklára. Alig
fröccsent rá, de azonnal égetni kezdte a bőrét. A félisten szája akkorára tágult, mint egy ajtó. Forró,
bűzős lehelet terítette be a papnőt. Selvetarm a fogai közé vette a testét. Cavatinának nem maradt
ereje arra, hogy kapálózzon. Zihálva tűrte, hogy a levegőbe emeljék.
A testéhez tapadó pókháló átnedvesedett, és hínárként lógott a föld felé. A félisten a fogai közt
tartotta, de még nem harapta ketté, még nem eresztette belé mindent elemésztő mérgét. Cavatina
lenézett, és vetett egy utolsó pillantást az árulóra.
Halisstra felemelte természetellenesen hosszú karját, és intett. A háta mögött ott dübörgött a
nyolclábú fémerőd. Mindent elsöprő lendülettel közeledett a portál felé. A föld úgy dübörgött, mintha
rengés rázta volna meg a tájat.
Halisstra kiáltott valamit. Cavatina nem értette az elmosódott szavakat. A füle még mindig sajgott
Selvetarm ocsmány hangjától, és még nem tisztult ki a hallása. Fémes villanást látott. Halisstra
diadalittasan a magasba emelte a Sarlópengét. Az áruló, aki megváltást keresett a felszínen, nem
bizonyult egyébnek, mint Lolth egy újabb fertelmes gonosztevője.
Halisstra mintha azt kiáltotta volna: „Öld meg!”
Cavatina majdnem elnevette magát. Selvetarm nem szorult biztatásra. Már csak pillanatok kérdése,
hogy mikor roppantja ketté hatalmas állkapcsával, mikor ereszti belé halálos mérgét.
Selvetarm lassan harapott. Fokozatosan szorította ki a szuszt áldozatából. Még mindig nem harapta
át a mellvértet. Kész csoda, noha Cavatina nem ilyesmire gondolt, amikor csodát kért az istennőjétől.
Még egy mágikus páncél sem állhat ellen egy félisten harapásának ilyen sokáig.
Halisstra még mindig kiáltozott, és meglengette a kardot a feje felett - időnként a háta mögé
pillantott a válla felett. Mintha nyugtalanította volna a közeledő erőd.
- Öld meg!
Selvetarm fogást váltott, hogy könnyebben kettéharaphassa a papnőt. Ehhez felszegte a fejét.
Cavatina ide-oda himbálózott Halisstra felett. Végre megértette, hogy Halisstra mit kiabál. Nem azt
mondta, hogy „öld meg”, hanem azt, hogy „fogd meg”. A pengéjénél fogta a nemes fegyvert. A kezéből
dőlt a vér, de nem törődött vele. A markolatánál fogva nyújtotta oda Cavatinának.
Cavatina végre ráébredt, hogy mi történik. A sírás kerülgette. Minden akaraterejére szüksége volt
ahhoz, hogy a kard felé nyúljon. Az izmai alig akartak engedelmeskedni agya parancsainak. Az ujjai
lassan kiegyenesedtek és megfogta a kard markolatát.
Selvetarm kihúzta magát, és ettől Cavatina majdnem elejtette a kardot. Erősen összpontosított, és
szép lassan a másik keze is ráfonódott a Sarlópenge markolatára. Becsukta a szemét, és elmormolt
egy néma imát...
 Visszatért az ereje. Ismét képes volt mozogni.
Selvetarm szeme kikerekedett.
Most! - visította a kard.
Cavatina felült Selvetarm állkapcsának szorításában, és a félisten feje felé döfött.
- Eilistraee! - kiáltotta. - Ne hagyj cserben!
A Sarlópenge Selvetarm nyaka felé suhant. Vörösen csillogott a nyolc csillag kísértetieses
fényében.
Selvetarm döbbenten meredt áldozatára.
A Démonháló folyamatosan süvítő fuvallata elcsendesült.
A pókok ledermedtek, amikor a penge belehatolt a húsba - és könnyedén felhasította, vért lövellve
a levegőbe.
Éktelen sebet ejtett a félisten nyakán.
Selvetarm feje oldalra billent, és Cavatina kiesett a szájából.
- Eilistraeenek hála! - kiáltotta Cavatina felhevülten. - Selvetarm halott!
Zuhanás közben átfordult a levegőben, és működésbe hozta mágikus csizmáját. A félisten feje elvált
a nyakától, és a földre hullott. Véres cafatokra szakadt. A hatalmas póktest kibillent az egyensúlyából,
és összeroskadt. Cavatina hátraszegte a fejét, és teli torokból nevetett. Könnyek szöktek a szemébe.
Sikerrel járt! Megölt egy félistent! Selvetarm halott!
Megölt egy félistent.
Hihetetlen érzés járta át minden egyes porcikáját. Még sosem érzett ehhez foghatót. Diadalittasan a
feje fölé emelte a Sarlópengét. A testét egy pillanatra átjárta Eilistraee szent holdtüzének melege. A
lábánál mászkáló pókok rémülten iszkoltak el sötét menedékükbe.
Szóval Qilué ezt érzi minden egyes alkalommal, amikor életre hívja Mystra ezüst tüzét.
Páratlan. Leríhatatlan! Felülmúlhatatlan!
Igen - suttogta a kard. - Igen, ilyen érzés istennek lenni.
A szavak visszarántották Cavatinát a valóságba. A jelennel kellett foglalkoznia, elvégre még
mindig a Démonhálóban tartózkodott. Lolth birodalmában. A Pókkirálynő erődje szélvészsebesen
közeledett felé. Felbőszítette Eilistraee ezüst ragyogásának látványa.
Cavatina erősen megmarkolta a Sarlópengét, de úgy döntött, nem kísérti tovább a szerencséjét. Az
is csoda, hogy sikerült megölnie egy félistent. Botor dolog lett volna egy második istennel is
szembeszállni, különösen akkor, ha az Lolth, aki nem elég, hogy dühös, még az erődje védelmét is
élvezi.
Cavatina körbenézett. Sehol sem látta Halisstrát. Talán elmenekült a portálon keresztül? Remélte,
hogy igen. Be kellett látnia, hogy tévedett Halisstrával kapcsolatban. Úgy tűnt, még régi önmaga
eltorzult, csúf, gonosz másaként is megváltást találhat.
- Halisstra! - kiáltotta. A szél időközben újra felkerekedett, és pókhálót sodort a szája szélére.
Nem érkezett válasz.
 Lolth fémerődje vészesen közeledett. Halisstrával vagy nélküle, távoznia kellett.
Még egyszer utoljára megcsóválta a fejét. Még mindig nem fogta fel a csodát, amit végrehajtott,
majd futásnak eredt, és átugrott a portálon.

***
Dhairn győztesen felkiáltott, amint gyilkos csapásra emelte a kezét. A papnőből áradó fény
elvakította ugyan, de biztosra vette, hogy így is könnyedén kettéhasítja.
- Selvetarm! - ordította torka szakadtából.
Győzelmet aratott! Elfoglalta a Promenádot!
A kard eltalálta a papnő homlokát - majd kifordult a tenyeréből. Az egyik pillanatban még rideg
pengét tartott a kezében, a másikban egy pókokból álló pengevékony fonatot. A pókok úgy iszkoltak el
a papnő elől, mintha tűzzel égették volna őket. Rázúdultak Dhairn vállára. Dhairn döbbenten meredt a
jobb tenyerére, amely több mint egy évszázad óta először tátongott üresen. A szeme elé emelte, és
hitetlenkedve meredt rá. Mi történt a kétkezes karddal? Eltűnt!
- Selvetarm? - suttogta bizonytalanul.
A papnő lehajolt, és felvette a kardját ép kezével. Dhairn ösztönösen elhajolt a szeme előtt
elsuhanó ezüstszín fénytől. Valami történt a kardjával, valami megmagyarázhatatlan.
A varázslatai viszont megmaradtak. Felemelte a kezét, hogy varázsoljon, és döbbenten látta, hogy a
bőre rideg, fekete kéreggé változott.
A fehér vonalak, Selvetarm szent pókhálója eltűnt.
A papnő kardja megvillant. Dhairn lassan, elkésve emelte fel a karját. A penge az ujjai közt találta
el, és kettéhasította az alkarját. Fájdalmasan üvöltött. Hörögve ordította az istene nevét: Selvetarm!
Hiába próbálta hergelni magát, hogy elűzze az iszonyatos kínt, a hangja tompán, üresen kongott.
Nem adhatta át magát a fájdalomnak. Nem tehette. Megpördült a tengelye körül, és a copfjával
akarta megütni a papnőt. Forgás közben elhadart egy imát. Kinyújtotta sérült karját, elkiáltotta
Selvetarm nevét, de nem érkezett gyógyító energia.
Aggódva próbálkozott meg egy újabb varázslattal: azzal, amelyik mérgező pengéket növeszt a bőre
alól, élő fegyverré változtatva őt. Ide-oda hajlongott a papnő céltalan kardcsapásai elől, és közben
folyamatosan az istene nevét kiáltozta.
- Selvetarm! - ordította. - Változtass élő fegyverré!
Semmi sem történt. A félisten nem felelt.
Az idegességtől verejtékezni kezdett a homloka. Történt valami. Valami borzalmas. Talán
Selvetarm hátat fordított neki és a többi hívének? Elárulta azokat, akik száműzetésbe vonultak, hogy
csakis őt imádják, önálló istenként? Vagy talán Lolth parancsolta meg isteni bajnokának, hogy ezt
tegye?
Mi... történhetett?
Dhairn megzavarodott attól, hogy nem leli az istenét. El akart menekülni a papnő elől. A szemében
vad düh lángolt. Hangokat hallott a lépcső felől. Eilistraee papnői rohantak lefelé a lépcsőn.
Folyamatosan kiáltoztak. Selvetarm híveinek vereségét hozták hírül.
 Rá kellett döbbennie, hogy eljött a vég. Értetlenül meredt a mellkasából kibukkanó kard hegyére.
Hogy következhetett ez be?
A barlang szürke köddé változott. Utolsó erejével az istenét hívta.
- Selvetarm! - már nem tudott lélegezni. A tüdeje leállt. - Vedd... magadhoz... a... lelkem...
De a félisten nem volt ott, hogy megtegye.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Malvag összerezzent, amikor a kapu fülsiketítő égzengés kíséretében bezáródott. A barlang

kristályfala megremegett. Jó pár percbe beletelt, mire a hallása visszatért. Előbb Q’arlynd majd
Valdar felé fordult. Reszketett az izgalomtól.
- Áldott legyen Vhaeraun! Sikerült!
A gyenge testalkatú Valdar előre-hátra dülöngélt. Teljesen kimerült. Q’arlynd is elcsigázottnak
látszott. Az arca kifakult, és mintha elszürkült volna. Mindketten ernyedten biccentettek Malvag felé.
A varázsló felemelte összekötözött kezét.
- Ha lennél szíves...
Malvag tétovázott, de csak egy röpke pillanatig. Régi beidegződés. Az egyesülés pillanatában
lehetősége nyílt rá, hogy betekintsen Q’arlynd lelkébe. Bízhatott benne. Nem fordul majd ellenük.
Malvag odalépett a varázsló elé, és eloldozta. Ezután nagy műgonddal levette Q’arlynd ujjáról a
szolgagyűrűt, a sajátjáról pedig a gazdagyűrűt. Mindkettőt becsúsztatta Q’arlynd piwafwijának egyik
belső zsebébe.
A varázsló ujjai elszíneződtek és felpüffedtek. A vékony zsineg elszorította az ereket. Többször is
összedörzsölte a tenyerét, és megtornáztatta az ujjait, hogy visszatérjen beléjük az élet.
- Nem érzem a kezem - mondta, és kinyújtotta a karját. - Tudnál...
Malvag a tenyerébe vette a varázsló kézfejét, és elmondott egy imát. Az Álarcos Úr energiája azon
nyomban átjárta a testét, és meggyógyította a sérült testrészt. Miután elengedte Q’arlynd kezét,
ezüstszínű pontok cikáztak a varázsló bőrén.
Malvag visszarántotta a kezét. Mi volt ez?
Valdar is a varázslót bámulta.
- Holdtűz - horkant fel döbbenten.
Q’arlynd érzékelte a Valdar hangjában megbúvó feszült gyanakvást, és meg se moccant. A kezét
végig maga előtt tartotta, amíg a fényes pontok el nem halványultak.
- Ha ez valóban holdtűz, akkor nem az én művem. Én varázsló vagyok, nem pedig pap - mondta
Q’arlynd kimért hangon.
Valdar Malvag balján állt. Látszott rajta, hogy pattanásig feszülnek az idegei. Az egyik kezét a háta
mögött tartotta, ahol a varázsló nem láthatta.
Visszatért Eilistraeehez? Megöljük?
Malvag nagy levegőt vett, és lassan fújta ki. Vhaeraun szent maszkjára, ilyen gyorsan véget ért
volna?
- Nem - felelte fennhangon. - Te is beleláttál az elméjébe, Valdar. Nem áruló. Már közénk tartozik.
- Egyszerű magyarázata van annak, ami az imént történt, Valdar - szólalt meg Q’arlynd is. - Éppen
most nyitottunk kaput Eilistraee birodalmára. Gondolom, ennek azért hosszan tartó hatásai vannak.
 Valdar megnyugodott. Némileg.
A varázsló mosolyogva tárta szét a karját.
- Sőt, ami azt illeti, könnyedén máshova teleportálhatnék. Ha áruló lennék, pontosan ezt tenném, én
mégis itt maradtam - megcsóválta a fejét. Látszott rajta, hogy mennyire kimerült.
- Nemes mágiát alkalmaztunk. A drow történelem során talán most először. Gondolod, hogy csak
úgy lemondanék erről a hatalomról?
- Természetesen nem - vágta rá Malvag, mielőtt még Valdar megszólalhatott volna.
A varázsló váratlanul Urz holttestéhez lépett. Megérintette a kővé változott éji árnyékot, és
elsuttogott egy varázsszót.
- Íme! Visszaváltoztattam hús-vér pappá. Még eszméletlen. Ügy látom, csúnyán beverte a fejét,
amikor elesett, de ti biztosan meg tudjátok gyógyítani - az ajka fanyar mosolyra húzódott. - Csak azt
kérem, hogy amikor felébred, mondjátok el neki, hogy már a ti oldalatokon állok. Remélem, nem
neheztel majd rám.
Malvag Urz testére mutatott.
- Csináld! - mondta Valdarnak.
A rózsaszín szemű pap felhúzta a szemöldökét.
- Rendben - mondta, majd letérdelt Urz teste mellé. A mellkasára szorította a tenyerét, a másik
kezét a szája elé emelte, és úgy varázsolt.
Malvag érdeklődve nézte imádkozó társát. Meglehetősen furcsa látványt nyújtott maszk nélkül. Még
a társai előtt is meztelennek érezte magát a szent szimbólum nélkül.
Urz halkan felnyögött. Valdar varázslata sikerült. Urz bőrét ezüstszínű pontok lepték el. Valdar
hátrahőkölt.
- Újabb holdtűz! Ez a varázsló műve! - kiáltotta, és felemelte a nyílpuskás karját.
- Ne! - rivallt rá Malvag.
A nyílpuska húrja megpendült, és a lövedék útnak indult. Q’arlynd oldalra ugrott, de nem elég
gyorsan. A lövedék elsuhant az arca mellett, és felsértette a bőrét. Csettintett az ujjával válaszképpen,
és energialövedék csapódott Valdar testébe. A pap fájdalmas arccal kapott a sebhez, majd belekezdett
egy varázslatba. A sötét tűz ott helyben elemésztette volna a varázslót.
- Elég! - kiáltott rájuk Malvag. - Hagyjátok abba! Kell, hogy legyen rá magyarázat!
Urz szédülve, hasogató fejfájás kíséretében ült fel. Az ezüstös csillogás felszívódott a bőréről.
Sötét tűz hömpölygött át a barlangon Valdar kezéből a varázsló felé, de ahelyett, hogy elemésztette
volna, csak körbenyalábolta. Fehér foltok villantak fel a lángok belsejében. Még több holdtűz. Valdar
a kezére meredt, és döbbenten bámult maga elé.
- Hogyan...
Malvag aggódva nézett előbb a varázslóra, majd Valdarra. Holdtűz lobogott a sötét tűz belsejében.
És nem akkor jelent meg, amikor a sötét tűz körbevette Q’arlynd testét, hanem amikor kicsapott Valdar
kezéből. Talán azzal, hogy kaput nyitottak Eilistraee birodalmára, beszennyezték saját mágiájukat?
A varázsló megszakította a következő varázslatát. Nyers energia cikázott az ujjai között. Kinyitotta
a száját, mintha mondani akart volna valamit, majd meggondolta magát. A nyers energia ártalmatlanul
eloszlott a barlangban.
Urz úgy bőgött fel, mint egy medve. Mindhárman meglepetten néztek rá.
- Meghalt! - dörögte. Csukott szemmel, grimaszba rándult arccal ütötte a kristálypadlót, míg már
vérzett az ökle. - Meghalt!
- Ugyan ki halt meg, te ostoba? - förmedt rá Valdar.
Malvagnak nem kellett megkérdeznie. Jeges reszketés futott végig a testén. A gyomra összerándult,
a torka elszorult. Elmondott egy rövid imát, hogy egyesülhessen az istenével.
- Vhaeraun? - suttogta kiszáradt szájjal. A nyelve alig forgott. - Itt vagy?
Valdar feszülten nézte őt.
Urz tovább jajgatott, és tovább ütötte a padlót.
- Halott!
Végül megérkezett a válasz. Ismeretlen hang szólt hozzá, mintha nő és férfi hangszíne keveredett
volna.
- Igen... itt... vagyok - mondta a hang. Az utolsó szónál a két hangszín eggyé vált.
Malvag érezte, hogy kifut az arcából a vér. A lábából kiszállt minden erő. Bármelyik pillanatban
összerogyhatott. Térdre esett. Az éles kristálydarabok a térdébe fúródtak, de szinte meg sem érezte.
Lassan felfogta, hogy mi történt, és ő milyen szerepet játszott benne. Szörnyű tettének súlya
elviselhetetlen teherként nehezedett a vállára. Eilistraee válaszolt a kérdésére, nem Vhaeraun. Nem az
Álarcos Úr szívta magába az istennő erejét, hanem éppen az ellenkezője történt. Eilistraee felelt
Vhaeraun papjainak imáira, és holdtűzzel szennyezte be a varázslataikat. Márpedig erre csakis
egyetlen magyarázat létezhet.
Megölte Vhaeraunt.
Malvag Valdarra nézett, hogy mindezt elmagyarázza neki, de csak rekedtes nyögdécselésre futotta
az erejéből.
- Eilistraee... nem... Vhaeraun eltávozott. Mi nem... - erőtlenül Q’arlyndre mutatott. Mindegy, mivel
támadnak a varázslóra, mindegy, milyen hatalmas papi mágiával, nem tehetnek kárt benne. A varázsló
Eilistraee védelmét élvezi, noha ő maga nem is tud róla.
Valdar a még mindig jajgató Urzra pillantott, majd visszafordult Malvag felé.
- Nem! - iszonyatos düh fogta el. Ismét sötét tűzzel töltötte meg a tenyerét. Ezúttal is holdtűz
csillogott a belsejében. Szabadjára eresztette a lángokat, de ezúttal nem a varázslót vette célba,
hanem Malvagot.
Róla is ártalmatlanul pergett le, akárcsak Q’arlynd testéről az imént. A sötét tűz lassan elenyészett.
Malvag oldalra pillantott, de Q’arlynd már nem volt ott. Biztosan máshova teleportált. Ahogyan
Valdar is, miután rászabadította a sötét tüzet. Csupán Urz maradt a barlangban, aki szemmel láthatóan
megőrült attól, hogy elveszítette a patrónus istenét.
Minden elveszett, amiért Malvag küzdött és dolgozott. A kötelék, amely lehetővé tette, hogy a
drow-k nemes mágiát használjanak, elszakadt. Nem mintha ez bármit is számítana.
 - Igaz - mondta Valdarnak, aki már nem is tartózkodott a barlangban. - Vhaeraun meghalt.
Segítettünk Eilistraeének megölni őt. Ostoba voltam, mert azt hittem, még a saját birodalmában sem
győzhet.
A tenyerébe temette az arcát. Álarc mögé bújt, de az álarcban nem maradt erő. Leeresztette a karját.
A hüvelykujja hozzáért a derekába tűzött tőréhez.
Lassan előhúzta. Hosszan nézte a mérgezett pengét. Egyetlen isten sem jön majd el a lelkéért a
köztes síkra, de ez talán így jó. A démonok kínzásai eltörpültek amellett, amit abban a pillanatban
érzett. Ha Eilistraee esetleg elmegy a lelkéért, az arcába köp.
A csuklójához tartotta a tőrt, és felvágta az ereit.
***
Q’arlynd botladozva tekergett a Promenád folyosóin. Papnőt keresett. Bárkit. Az álcaként viselt
maszkot a kezében szorongatta. A közönséges hívők barlangjában járt éppen. Mindenfelé lakóépületek
sorakoztak körülötte, de senkit sem látott. Sem az épületekben, sem az összekötő folyosókon. Hová
tűnt mindenki? Az arca sajgott. A végtagjai elnehezültek, mintha ólomlábakon járt volna. Érezte, hogy
már nem bírja sokáig, ha nem gyógyítják meg. Persze ha a templomban hal meg, Qilué biztosan
feléleszti. Ha másért nem, hát azért, hogy megtudja, mi történt a föld alatti barlangban.
Hacsak nem bérel fel egy nekromantát, hogy beszéljen a holttestével.
Nem. Qilué sosem vetemedne ilyesmire. Annál is inkább, mert őt minden részlet érdekelne,
márpedig egy holttest tompa elméje nem tud különbséget tenni az apró finomságok között. Ha pedig
igazmondó varázslatot alkalmazna rajta, akkor is jó magyarázattal szolgálhatna arra vonatkozóan,
hogy mit miért tett.
Benyúlt a zsebébe, és megérintette a szolga-gazda gyűrűt. Egyszerűen azt mondja majd, hogy
kényszeríttették rá, hogy megnyissa a mágikus kaput. A varázspecsét ellenére sem adtak neki
választási lehetőséget. Legalábbis csak a legvégén - de erről senkinek sem kell tudnia. Ha gondosan
válogatja meg a szavait, akkor Qilué sosem deríti ki az igazságot.
Megcsúszott valamin, és a falnak tántorodott. Lenézett. Terebélyes vértócsát látott a barlang
padlóján. Valaki csúnyán megsérült. Ellökte magát a faltól, és tovább-botorkált - minél előbb papnőt
kell találnia. Hol lehetnek?
Qilué persze éktelen haragra gerjed majd, amikor megtudja, hogy három papnő lelke is elveszett,
amikor kinyílt a kapu, de legalább a negyedik maszkot, és a benne lakozó lelket, sikerült sértetlenül
visszahoznia. Ez csak ér valamit, okoskodott. Ráadásul a kapu megnyitása végül is jól végződött.
Vhaeraun meghalt. Ha okosan fogalmaz, talán még meg is jutalmazzák. És micsoda jutalom lenne az!
Végtére is Qilué Mystra kiválasztottja. Olyan varázslatokat ismerhet, amelyek még a nemes mágiát is
felülmúlják. Ha a tár... a...
Eltompult az agya. Nem találta a szavakat, és a látása is elhomályosult. A gyomra összerándult.
Megbotlott valamiben. Egy testben. Lenézett. Vörös köpenyt és copfba font fehér hajat látott.
Megrémült. Egy pillanatra azt hitte, hogy az inkvizítor az, akit az erdőben látott. Szerencsére nem ő
volt, hanem egy másik Selvetarm-hívő. Egy halott hívő.
Néhány lépéssel arrébb még több testet látott. Eltérő fajú, női és férfi testeket. A templom
közönséges híveit ismerte fel bennük. Egy papnő térdelt mellettük. Q’arlynd lerogyott mellé, és
megrázta a vállát.
- Úrnő! - zihálta. - Segíts! Méreg...
A papnő eldőlt. Véres seb tátongott a mellkasán. Rég meghalt. Q’arlynd a nyakában lógó szent
szimbólum, a kard alakú medál után nyúlt. Ha imádkozna, akkor talán... talán...
Összerezzent. Valaki megérintette a vállát. Próbált megfordulni, de nem maradt hozzá elég ereje.
Az oldalára esett, a holttestek mellé. A földön fekve felpillantott. Megrémült. Egy páncélos,
pókhálótól ragacsos nő állt felette, egy karddal a kezében. A pengében messziről érezhető, páratlanul
erős mágia lakozott. Lolth papnője, gondolta. Erőtlenül felnevetett. Micsoda balszerencse...
A papnő letette a kardot a földre, és letérdelt. Hideg fém ért hozzá Q’arlynd arcához... egy ezüsttőr.
Elvágja a torkát? Ez nem jellemző Lolth papnőire. Ez túl gyors és fájdalommentes módszer. A
kígyófejes korbácsot sokkal jobban kedvelték. Q’arlynd próbált ellenállni a fájdalomnak. Nem akarta
megadni a nőnek azt az élvezetet, hogy vicsorog.
- Eilistraee - suttogta némi meggyőződéssel a hangjában. Valamiért reménykedett benne, hogy az
istennő meghallja a hangját. - Eilistraee - ismételte el a papnő. - Gyógyítsd meg őt! Szívd ki a mérget
a testéből!
A fájdalom elillant.
Q’arlynd felült. Megérintette gyógyult arcát, és összerezzent. Csupán pillanatok választották el a
haláltól, most pedig ismét épen és egészségesen ül egy folyosó közepén. Mégsem Lolth papnője jött
el, hogy megölje. Eilistraee egyik híve gyógyította meg őt, de nem ismerte fel az arcát. Felállt, és
köszönetképpen meghajolt.
- Úrhölgy! Kinek mondhatok köszönetét?
- Cavatina Xarann a nevem - felelte a nő. - A Sötét Dal Lovagja vagyok.
Q’arlynd alaposan megnézte a kardot, miközben Cavatina lehajolt érte. Ősi kovácsolásnak tűnt, és
valamiféle írás futott végig a pengéjén. A háta mögé rejtette a kezét, majd köhögést színlelve
elmondott egy egyszerű érzékelő varázslatot. A kard fényes aurájától majdnem könnybe lábadt a
szeme. Óriási erő lakozott a pengében. Egy mágikus ereklye akadt az útjába. A felismeréstől
ledöbbent. A kard csakis a Sarlópenge lehet!
A papanő körülnézett.
- Mi történt itt?
Q’arlynd megvonta a vállát.
- Én sem tudok többet. Csak az imént teleportáltam ide.
Cavatina szúrós pillantást vetett rá.
- Erre csak a papnők képesek - mondta.
Q’arlynd legyintett. Próbált nemtörődömnek mutatkozni.
- Tudom, tudom. A védőrúnák meg minden. Maga Qilué tanított meg a dalra, amellyel behatolhatok
ide.
A lovag enyhén megemelte a kardot.
- Énekeld el!
 Q’arlynd engedelmeskedett.
A Sarlópenge leereszkedett.
- Úgy tűnik, az vagy, akinek mondod magad. Bocsáss meg, kérlek! Még meg sem kérdeztem a
neved. Hogy hívnak?
A varázsló másodszor is meghajolt.
- Q’arlynd Melarn.
A papnő szeme kikerekedett. Nyilván ő is ismerte a nővérét.
- Most mennem kell - mondta Q’arlynd. - Fontos eseményekről kell beszámolnom. Meg kell
találnom Qilué nemeshölgyet - felemelte a kezében lévő maszkot. - Vissza kell ezt adnom neki.
- Várj! - Cavatina hangja ostorcsapásként csattanhat. Erősen megszorította a férfi vállát. A keze
pókszagtól bűzlött. A tekintete egy pillanatra a távolba révedt, majd Q’arlynd szemébe nézett.
Meglepett arckifejezést öltött. - Úgy tűnik, Qilué már vár rád. Ide tart.
Cavatina érintése nyomán pókhálódarabok ragadtak Q’arlynd piwafwijára. Egy hanyag mozdulattal
lesöpörte a válláról.
Cavatina elmosolyodott. Ő is leporolta magáról a ragacsos pókhálót. Végig szemmel tartotta a
férfit, noha egy kicsit megnyugodott, miután beszélt Qiluéval.
- A Démonháló mocska - mondta büszke hangon, és elmosolyodott. - Másodszor is szívesen
visszatérnék, ha a végén ugyanaz lenne a jutalmam, mint most.
Arra számított, hogy Q’arlynd megkérdezi, mire gondol. A férfi megtette neki ezt a szívességet.
- Miféle jutalom?
Cavatina szeme megcsillant, és megemelte a Sarlópengét.
- Ma megöltem egy istent.
Várta, hogy a férfi álla leessen a csodálkozástól. Büszkén kihúzta magát. Ugyanolyan hiú, mint
bármelyik matróna, gondolta Q'arlynd. Nem tudott ellenállni a kísértésnek.
- Én is - mondta mosolyogva.
***
Cavatina élénken hallgatta Halisstra öccsének beszámolóját. Nem tudta eldönteni, hogy elhiggye-e
azt a képtelen történetet. Három drow férfi, amint nemes mágiát használ? Varázskaput nyitnak
Eilistraee birodalmára, amely összeköti azt Vhaeraun otthonával?
Türelmetlenül várta, hogy beszámolhasson saját hősi tettéről. Az ő története legalább igaz, nem
úgy, mint a varázslóé, aki teleszőtte álszent és álszerény megjegyzésekkel. Mintha egész idő alatt
valamiféle jutalomra számított volna Qiluétól. A főpapnő azonban vagy nem vette ezt észre, vagy
szándékosan ügyet sem vetett rá.
Cavatina elégedetten várakozott. Nem különösebben kedvelte a varázslót. Ugyanúgy viselkedett,
mint az összes férfi, aki először jön fel a felszínre. Álszerényen próbálta kisebbíteni önnön érdemeit,
bármiről legyen is szó.
Q’arlynd háta mögé helyezkedett, ahol a férfi nem láthatta, hogy jelbeszéddel érintkezik Qiluéval.
 Ne feledd a próféciát. A nővére bebizonyította, hogy hűséges hozzánk. Bizonyára ez a Melarn
árul el minket.
Qilué lopva Cavatinára pillantott.
Q’arlynd árulása már megtörtént - üzente vissza telepatikusán. - Pontosan ezt vártam tőle.
Hamarosan megváltást nyerhet.
A varázsló még mindig beszélt.
- Úgy tűnik, hogy Eilistraee győzedelmeskedett az Álarcos Úr felett. Miután bezárult a kapu,
Vhaeraun papjainak ereje megtört. Eilistraee holdtüze hatotta át a varázslataikat. Amint ezt
észrevettem, és rádöbbentem, valami komoly és jelentőségteljes dolog történt, visszatértem, hogy
jelentést tegyek - felemelte a maszkot, amelyet a kezében szorongatott. - Ezt sikerült visszahoznom.
Q’arlynd várakozva tekintett a papnőre, de Qilué csak biccentett, majd elvette tőle a maszkot. Az
arckifejezése érzelemmentes maradt.
A varázsló válla enyhén megereszkedett, majd a következő pillanatban ismét kihúzta magát.
- Nemeshölgy - kezdte, és meghajolt. - Meg kell mondanom, hogy örömmel tölt el, hogy a hibám
ellenére - előbb megöltek majd rabszolgává tettek - hű tudtam maradni Eilistraee istennőhöz - ismét
meghajolt -, és hozzád.
Kényelmetlenül hosszúra nyúlt a csend.
Qilué megérintette a varázsló vállát, így jelezve, hogy egyenesedjen fel.
- Menj a Gyógyítás Csarnokába, Q’arlynd! Vár ott rád valaki.
A varázsló jól leplezte a csalódottságát. Kíváncsi pillantást vetett a főpapnőre.
- Mégis ki, nemesölgy?
- Rowaan.
Q’arlynd szeme kikerekedett.
- De... a lelke...
- Felszállt Eilistraee birodalmába a másik két papnőjével együtt, amikor megnyílt a kapu. Az
istennőnek hála, mind a hárman megmenekültek.
Halisstra öccse megkönnyebbülten felsóhajtott. Talán mégsem annyira érzéketlen, amilyennek
mutatja magát, de az is lehet, hogy csak jó színész.
- Nemeshölgy, el sem tudom mondani mekkora örömmel tölt el ez engem - mondta, majd
búcsúzásképpen meghajolt, és elsietett.
Cavatina követte a szemével a távozó varázslót. Miután eltűnt, Qilué felé fordult.
- Miféle történet volt ez! - horkant fel rosszallóan.
A főpapnő azonban bólogatott.
- Így történt. Nem minden szava igaz, de a lényege valóban ez.
Cavatina tátott szájjal pislogott.
- Szóval Vhaeraun halott?
 Qilué bólintott.
- Számítottam rá, hogy Q’arlynd a varázspecsét ellenére is elbukik. Röviddel azután, hogy
elküldtem őt a föld alatti barlangba, egyesültem Eilistraeével, és figyelmeztettem rá, hogy Vhaeraun
be akar hatolni a birodalmába. Az istennőnk így felkészülhetett. Noha Vhaeraun a lopakodás mestere,
ha a meglepetés ereje odavész, semmi esélye Eilistraee kardjával szemben.
Cavatina nagy levegőt vett, és egészen lassan fújta ki.
- Szóval igaz. Két istenség is meghalt egyetlen nap alatt - nem tudta elnyomni az arcára kívánkozó
büszke mosolyt. - És az egyik az én kezemtől.
Qilué a Sarlópengére pillantott.
- Jó szolgálatot tett a kardod.
Cavatina a kard hangját hallotta az elméjében.
Meghalt. A pengém ölte meg - kuncogott.
Cavatina összerezzent. Ő aratott győzelmet a félisten felett. A kard csak egy... fegyver. Nem csak ez
bosszantotta, hanem Qilué szinte közönyös reakciója a szenzációs hírre. Hiába Mystra kiválasztottja,
azért értékelhetné, hogy megölt egy isteni hatalmat. De nem így tett. Inkább végtelenül... elcsigázottnak
látszott.
- Ugye már tudtad, hogy Selvetarm halott? - kérdezte Cavatina.
Qilué a közelben fekvő pap holttestére mutatott.
- Selvetarm hívei kis híján győzelmet arattak felettünk. Csupán karnyújtásnyira kerültek attól, hogy
elfoglalják a templomot, de az imáik váratlanul cserbenhagyták őket.
Cavatina előbb Qilué véres páncéljára, majd a sebesüléseire pillantott. Egy friss, rózsaszínű heg
futott körbe a jobb karján könyöke magasságában. Valóban csak egy hajszálon múlt. Beleborzongott a
gondolatba, mi történt volna, ha az ellenség győz. Egy pillanatra még a diadala felett érzett öröméről
is megfeledkezett.
- Meséld el, mi történt! - kérte Qilué. - Mondj el mindent! - közelebb lépett Cavatinához, és
megérintette a vállát, amelyhez még mindig ocsmány pókhálócafatok tapadtak. - És... büszke vagyok
rád. Megmentetted az életemet.
Így már jobb. Cavatina nagy levegőt vett, majd elmesélte, mi minden történt vele. Azzal fejezte be,
hogy átugrott a portálon, és elmenekült a Démonhálóból.
- Aggódom Halisstra miatt - zárta le a beszámolót. - Sehol sem láttam őt a portál környékén.
Legszívesebben visszamentem volna, hogy megkeressem őt, de nem akartam veszélybe sodorni a
Sarlópengét. Nem kerülhet Lolth kezébe. így hát visszatértem ide, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Helyesen cselekedtél - nyugtatta meg Qilué. - Én majd megkeresem Halisstrát. Biztosan
rátalálunk.
A főpapnő hangjából sugárzó magabiztosság megnyugtatta Cavatinát. Szörnyen érezte magát, amiért
elveszítette Halisstrát. Az egykori papnő nemcsak hogy megváltást nyert, de még az istennők közötti
harcot is eldöntötte. Többet érdemelt annál, mintsem hogy Lolth karmaiban sínylődjön.
- Ha Halisstra még mindig a Démonhálóban tartózkodik, akkor én szeretném a mentőcsapatot
vezetni - mondta Cavatina határozott hangon.
 - Természetesen - hagyta rá Qilué, majd a Sarlópengére mutatott. - De a kard itt marad a
templomban, ahol folyamatosan szemmel tarthatom. Itt biztonságban lesz, míg el nem jön az idő, hogy
lesújtsunk vele a Pókkirálynőre.
Igen - suttogta a kard. Enyhén megremegett, és a főpapnő felé húzódott.
Cavatina azt vette észre, hogy Qilué felé nyújtja a kezét, de ő nem akarja elengedni a kard
markolatát. Annyira belesimult a tenyerébe. Az ujjai egészen egyszerűen nem eresztették.
A derekára kötött éneklő kardra, a Promenád szent fegyverére pillantott. A nagy erejű, mágikus
penge gyakorlókardnak tűnt a Sarlópengéhez képest, amelyet azért kovácsoltak, hogy isteneket öljenek
vele.
Ekkor váratlanul megvilágosodott. Többé nem számít, hogy mire vadászik legközelebb, nem számít,
milyen hatalmas démonnal kell szembenéznie. Az élmény eltörpül majd a félisten legyőzése felett
érzett diadal mellett. Végtelen űr támadt a bensőjében. Átcsaptak felette a szomorúság fájdalmas
hullámai.
Qilué gyengéden lefejtette Cavatina ujjait a Sarlópenge markolatáról.
Cavatina végül elengedte. Vegyes érzések kavarogtak benne. Megkönnyebbült, amikor máshoz
került a fegyver, de csalódottságot is érzett. Legközelebb, amikor elérkezik az idő, hogy lesújtsanak a
Pókkirálynőre, Qilué forgatja majd. Arról győzködte magát, hogy a Sarlópenge a főpapnő, Eilistraee
kiválasztottjának a kezében van a legmegfelelőbb helyen, a gondolat mégis fájdalmat okozott neki.
Ugyanazt az irigységet érezte, amit a megváltásban sosem részesülő nők éreznek egymás iránt. Egy
röpke pillanatig gyűlölte Qiluét.
Elnyomta az érzést, majd a főpapnő szemébe nézett.
- Most mihez kezdünk? - kérdezte.
Qilué aggodalmas arccal nézett körbe. Két közönséges hívőn állapodott meg a tekintete. Egy drow
nő és egy ember férfi hordta el a holtakat. Tiszteletteljesen fejet hajtottak a főpapnő előtt, majd
folytatták komor munkájukat.
- Feltámasztjuk a halottakat, és újjáépítjük a templom védelmét - felelte végül. - A Promenád nem
maradhat védtelen. Éberen kell őrködnünk, mert maradt még ellenségünk: Ghaunadaur és Kiaransalee
- beszéd közben a mellkasához szorította a Sarlópengét. - És fel kell készülnünk a Lolth elleni végső
összecsapásra.
Cavatinát ismét irigység fogta el. A halott Selvetarm-papra nézett.
- Most, hogy az istenük halott, gondolom, Lolth felé fordulnak. De mi lesz az éji árnyékokkal?
- Eilistraee magához ragadta Vhaeraun hatalmát. A papok most már tőle nyerik az erejüket, noha... -
Qilué sejtelmesen elmosolyodott -, beletelik egy kis időbe, mire rádöbbennek erre. Mire ez
bekövetkezik, megérnek a megváltásra, és felkészülten várják majd, hogy csatlakozzanak a tánchoz.
Rengeteg feladat vár a papnőinkre.
Cavatina komor pillantást vetett a főpapnőre.
- Az éji árnyékok csatlakoznak hozzánk?
Qilué bólintott.
- Már csatlakoztak is, noha nem önszántukból - felelte, majd átnézett a barlangon, mintha a jövőbe
akarna betekintést nyerni. - Sokat kell még dolgoznunk.
Cavatina megcsóválta a fejét. Ha valami, hát ez enyhe kifejezés. Minden szőrszála égnek állt, ha
arra gondolt, hogy a fekete maszkos, gonosz papok megfertőzik Eilistraee szentélyeit. Különösen azok
után, ami az elmúlt hetekben történt.
- Nem tetszik ez nekem - vallotta be őszintén Cavatina. Ő mindig mindenkinek megmondta a
véleményét. - Az éji árnyékok gyáva férgek, akik a sötétben lopakodnak, és...
- Mindenki megváltozhat. Még Lolth vazallusai is megváltást nyerhetnek, ahogy a Vezeklő Papnő is.
- És mi történik, ha elutasítják a megváltást. Mi történik, ha megtagadják Eilistraeét, és inkább a
Pókkirálynőt választják? Lehet, hogy a tetted által válik erősebbé az ellenségünk.
Qilué szeme megvillant, és szikrákat szórt.
- Ezt kellett tennem!
- Ennek ellenére én aggódom - folytatta Cavatina. - Gondolom, nem kell emlékeztetnem téged a
szent tanokra. Selvetarm is a rontás áldozatául esett, miután elpusztította Zanassut és magához ragadta
a hatalmát. A mi híveinkkel is ez történhet, ha közel engedjük magunkhoz Vhaeraun papjait -
elhallgatott. Komor végkövetkeztetésre jutott. - Eilistraeével is ez történhet, ha Vhaeraun gonosz ereje
átitatja a...
- Elég! - csattant fel Qilué éles hangon. - Már megtörtént. Eilistraee megölte Vhaeraunt. Most már
nincs visszaút - Cavatinába fúrta a tekintetét. - Gondolod, hogy én magam nem gondoltam ezt végig,
mielőtt az útjára bocsátottam a Melarn-varázslót?
Cavatina fejet hajtott.
- Természetesen nem, nemeshölgy - felelte, titokban azonban elgondolkodott rajta. Nem ismerte túl
jól a főpapnőt, de tudta róla, hogy szinte sosem mutatja ki a haragját. Cavatina szavai most azonban
célt értek. Igen érzékenyen érintették.
Talán nem maradt más választása, okoskodott tovább Cavatina. Valószínűleg tisztában volt vele,
hogy micsoda veszélyt rejt magában Q’arlynd küldetése, és tudta, hogy fordítva is végződhet. Ha
Qilué nem figyelmezteti Eilistraeét, akkor Vhaeraun meglephette és megölhette volna őt. Maga elé
képzelte Eilistraee szent holdfényét, amint megfertőzik a fekete árnyékok. Lassan ő maga is átváltozott
és eltorzult volna.
- Egyelőre azt szeretném, ha titokban maradna mindaz, amit Q’arlynd mondott - szólalt meg Qilué. -
Vhaeraun hívei hadd higgyék, hogy az istenük haláláért csakis minket kell okolniuk. Ne feledd, hogy
mindez jól végződhet. Az éji árnyékokat kivezetjük a fényre. Akár akarják, akár nem, újra fény vetül a
drow népre.
Cavatina leszegte a fejét.
- Eilistraeének hála! - mormolta.
A lelkére azonban komor árnyék vetült.
***
Q’arlynd a fogát csikorgatva hagyta el a barlangot. Dühítette a főpapnő közönye. Hálára számított,
sőt ara, hogy megdicsőül, de még csak egy köszönetét sem kapott. Unottan hallgatta végig a
beszámolóját, mintha nem is érdekelné, majd egyszerűen elbocsátotta, mint egy szolgát. A Sötét Dal
Lovagjának jelentése minden bizonnyal sokkal izgalmasabb.
Lassan lépdelt. A varázslatra koncentrált. Észre sem vette, hogy lemarad attól a két hívőtől, akiket
követnie kellett volna. Egyáltalán nem akart találkozni Rowaannal. Inkább kihallgatta Qilué és
Cavatina beszélgetését. Céltalanul bolyongott a templomban. Próbált úgy tenni, mintha fontos dolga
lenne. Egyszer csak egy hídhoz ért, amely egyben a varázslat hatótávolságának a végét is jelentette.
Mindegy. Cavatina valóban lenyűgöző, lélegzetelállító, és ami a legfontosabb, igaz történettel rukkolt
elő. Cavatina saját kezűleg ölte meg Selvetarm félistent. Lenyűgöző, bár ez őt különösebben nem
érdekelte. Mindent hallott, amit akart...
Egy pillanat! Mit is mondott Cavatina? Valóban Halisstra nevét ejtette ki a száján?
Megtorpant, és tovább fülelt.
Igen, az ő nevét említette.
Q’arlynd mozdulatlanul állt, nehogy zajt csapjon, és elmulasszon valamit a beszélgetésből.
Halisstra életben van.
Sőt mi több, a Sötét Dal Lovagja mellett állt a Démonhálóban, amikor Selvetarm meghalt. Ő sietett
Eilistraee papnőjének segítségére, amikor már úgy tűnt, hogy mindennek vége. Sajnos ezután nyoma
veszett. Talán ott maradt a Démonhálóban. De, ahogy arra Qilué ígéretet tett, megkeresik őt.
Izgalom lett úrrá a varázslón. Végre látta maga előtt a célt, végre értelmet nyerhet az élete. Ha
Halisstra valóban életben van, akkor újjá lehet építeni a Melarn-házat. Halisstra lesz a matróna, ő
pedig az engedelmes családi varázsló, a trón mögötti valódi hatalom. Kivárják a megfelelő időpontot,
és akkor visszatérnek Ched Nasadba, hogy visszavegyék az uralmat a város felett. Hogy elfoglalják az
őket megillető helyet. Újjáépítik a várost, hogy úgy tündököljön, mint fénykorában. Ezután...
Q’arlynd szárnyaló gondolatai visszatértek a földre, amikor rádöbbent, hogy hol is van valójában,
és mit lát maga előtt. Halisstra Eilistraee híve. Ha sikerülne is rábeszélnie, hogy térjenek vissza Ched
Nasadba, akkor is biztosan mindenkit meg akarna téríteni. Addig sem maradna életben, mint egy rothé
egy öreg sárkány fészkében. Ily módon pedig ismét magára maradna, ráadásul sokkal rosszabb
helyzetbe kerülne, mint most. Megbélyegeznék. Vadásznának rá. Megölnék.
Megszüntette a varázslatot. Eleget hallott. A híd korlátjára támaszkodott, és idegesen dobolt az
ujjaival. Most mihez kezdjen?
Két közönséges hívő ment el mellette. Egy testet cipeltek a templom felé. Q’arlynd a korláthoz
lapult, utat adva nekik. Halk énekhangot hallott. Egy távoli barlangból, a Dalok barlangjából szűrődött
ki. A dallam emelkedett, majd mélyült, emelkedett, majd mélyült. Úgy hullámzott, akárcsak a viharos
tó felszíne. Kellemes, csábító énekhang kúszott be a fülébe, de már nem volt rá hatással. Többé már
nem.
Alant sebesen és hangosan robajlott a folyó. A víz egy széles repedésen keresztül érkezett,
kettészelte a templomot, majd eltűnt a sötét sziklák takarásában. Talán neki is ideje lenne odébbállnia.
De hová mehetne?
Felsóhajtott. Bárcsak tovább tartott volna a mágikus kötelék közte, Malvag és Valdar között ott,
abban a föld alatti barlangban, de sajnos véget ért. Megszakadt, mert Eilistraee megölte Vhaeraunt.
Megcsóválta a fejét. Még mindig nem akarta elhinni - hogy lehettek képesek rá? Hogy
egyesülhettek Vhaeraun gonosz, gyanakvó, álnok papjai, Toril legelvetemültebb gazfickói? Ugyan ki
gondolna arra, hogy...
Ekkor villámcsapásként hasított belé a gondolat. Megvilágosodott. Ha az éji árnyékoknak sikerült
efféle köteléket teremteniük, akkor varázslók is képesek lehetnek rá. Talán egyedül is megalapozhatja
a hatalmát, mágikusan egymáshoz kötött varázslókon keresztül. Már tudta is, hogy hol találhat
társakat: Sshamath városában, ahol varázslók uralkodnak, nem pedig matrónák, ahol férfi varázslók
kezében van a hatalom, nem pedig a papnőkében.
Izgatottan mérlegelte a lehetőségeket. A rövid egyesülés alatt megtudta Malvagtól, hogy abban az
ősi templomban, a messzi délen, csak egyetlen tekercset talált. Oda nem érdemes tehát elmennie, de
máshol is fennmaradhattak értékes varázstárgyak a koronaháborúk idejéből. Csak meg kell keresnie
őket. Már tudta is, hogy hol kezdi a kutatást: Talthalarannál, az ősi Miyeritarban. Még pontosabban
annál a toronynál, amelyet a Magaslápban látott, amikor arra járt Lelianával és Rowaannal.
A torony talapzatának mintázata Ched Nasad Konzervatóriumára emlékeztette.
A torony valaha varázslóiskola lehetett. Ebben biztos volt.
Hosszú évek óta először elmosolyodott. Nem volt szüksége Halisstrára. Sem a Melarn-házra. A
saját módján szerzi meg a hatalmat. Többé nem kell a nők árnyékába húzódnia.
Felállt a korlátra, majd kilépett a levegőbe. Mielőtt belecsobbant volna hideg vízbe, elteleportált.
 EPILÓGUS

A dobókockák a savatáblára hullottak. Kétszer felpattantak a levegőbe, majd megállapodtak Lolth

figurája előtt. Eilistraee előrehajolt. Hosszú, fehér haja súrolta a táblán lévő bábukat. Elmosolyodott,
amint meglátta a számokat. Kellemes, vidám dallam hagyta el az ajkát, csillogó, akárcsak a hold
ezüstös fénye.
- Két egyes! - kiáltott fel.
Lolth kényelmesen pöffeszkedett a trónjában. Biztos volt benne, hogy a lánya elhibázza a dobást.
Hirtelenjében azonban megelevenedett.
- Nem! - sziszegte. - Az lehetetlen!
Apró, vörös színű pókok hullottak ki a szájából, és potyogtak rá a táblára.
A kockák szép lassan átváltoztak. A fekete obszidiánkockák, a közepükön egy parányi fehér folttal,
holdkővé alakultak. Az egyes, amely addig egy széttárt lábú pók volt, eltűnt, és a helyét Eilistraee
holdja vette át. A közepén fekete színű valami vergődött: egy csapdába esett pók.
Eilistraee a hold fényében fürdött. A fák ágai ezúttal nem takarták ki.
- Egyetlen dobás! - ujjongott. - Sikerült, az előjelek ellenére is! - tökéletes ajkai széles mosolyra
húzódtak. - Úgy tűnik, a lehetetlen mégis lehetséges. Corellon talán megbocsátja a vétkedet, anyám.
Lolth haragos tekintete szikrákat szórt. A keze, amelyikkel trónja karfáját szorította, hamuszürkévé
változott. Selvetarm ugrásra készen lekuporodott. Csak úrnője parancsára várt. Előre-hátra mozgatta a
fejét, és megmozdította mindkét félelmetes fegyverét. Kitátotta a pofáját. Sav csöpögött a táblára.
Eltalálta Lolth bábuját, és lemarta a fejének egy részét.
Lolth halálos pillantást vetett rá.
- Kérj bocsánatot!
Selvetarm sokáig némán állta az istennő pillantását. Végül alig halhatóan mormogott valamit az
orra alatt.
- Bocsáss meg!
Eilistraee magabiztos nyugalommal nézte a jelenetet. Megnyeri a játékot, legalábbis ezt a játszmát.
- Vezéráldozatot kérek! - mondta. - Most azonnal! - A Lolth által szabadon hagyott mezőre helyezte
a papnő bábuját. Arra a mezőre, amelyikről Selvetarm bábuját vette le.
- Papnő üti harcost - mondta Eilistraee fennhangon, és a Lolth kezében lévő bábra pillantott.
Lolth hangosan sziszegett. Bármennyire dühöngött is azonban, kötötte az eskü.
Maga Ao figyelte őket.
A Pókkirálynő a markába zárta a harcos figuráját. Az egyik lába letörött. Ezzel egy időben
Selvetarm nekidőlt a trónnak. Lolth felé fordította a fejét. A tekintetéből gyűlölet és félelem sütött.
- Ne! - kiáltotta.
Eltört két újabb lába.
 - Én vagyok az isteni bajnokod! - üvöltötte a félisten, és meglóbálta a fegyvereit. - Nem teheted
ezt...
- Nincs választásom - mondta Lolth rezzenéstelen arccal. A tekintete jeges maradt, akárcsak a
befagyott tó vize. - Örömmel teszem. Többé nem vagy a bajnokom... elárultál!
A hüvelykujjával letörte a bábu fejét.
Selvetarm gurgulázva hörgött, amint eltörött a nyaka. A feje hangos csattanással esett a savatáblára,
több bábut is ledöntve. Egy-kettő le is esett, és eltűntek.
Lolth a földre dobta a hasznavehetetlen bábut, az egykori isteni bajnok teteme mellé. Az egyik
letört láb hozzátapadt pókhálós kezéhez. Undorodva pöckölte arrébb. Csettintett az ujjával, és
Selvetarm feje felemelkedett a tábláról. A vérét magába szívta a Világfa. Selvetarm arca elszürkült. A
szája tátva maradt a halálsikolytól.
- Győzelmi trófea? - kérdezte Lolth a lányától szenvtelen hangon.
Eilistraee azonban megcsóválta a fejét.
- Ilyen mélyre süllyedtél, Hálószövő? Ő az unokád volt.
Lolth éktelen haragra gerjedt egykori neve hallatán. A háta mögé hajította Selvetarm fejét, majd
visszaült a trónra.
- Te is elbuktál, lányom - mondta lágyan. - Te is, és ez az én érdemem.
Eilistraee bólintott. A játék folytatódik.
Egészen addig, amíg csak egy játékos marad.
Lolth közönyösen, mintha mi sem történt volna, lépett egyet az egyik bábuval, majd kényelmesen
hátradőlt. Egy szolgával lépett, méghozzá olyan helyre, ahol biztosan leütik.
Eilistraeét azonban nem lehet kétszer egymás után becsapni. Hosszasan tanulmányozta a táblát,
hogy melyikkel is lépjen a több százezer bábuja közül. A papnővel, aki Selvetarm fejét vette? Onnan,
ahol állt, tucatnyi szolgát leüthetett volna. Úgy döntött, hogy nem azzal lép. Túl értékesnek tartotta
ahhoz, hogy ilyen semmiségért kockára tegye. Később még hasznát veheti.
A varázsló után nyúlt, aki az imént levette Lolth szolgáját, de a varázsló időlegesen levette saját
magát a tábláról.
Visszatér még, ebben Eilistraee biztos volt, de vajon kinek az oldalán?
Nem számít. Több ezer ugyanolyan erősségű bábu állt még a táblán.
Eilistraee a gondolataiba merült. A derekára csatolt kardok lágyan zümmögtek. A következő
lépésének váratlannak kell lennie. Olyannak, amitől még Lolth is meglepődik. A háta mögül kell
támadnia, az árnyékok takarásából.
Eilistraee keze elindult az egyik bábu felé. A szolga felé, akit a varázsló az imént vett le a tábláról.
A szolga felé, aki nem volt sem pap, sem valódi szolga - hanem valami egészen más.
Vhaeraun. A bátyja.
Felsóhajtott. A derekára erősített kardok felvették sóhajának dallamát, és gyászénekké változtatták.
A sóhajból dal lett. Valami hozzáért Eilistraee arcához.
Egy fekete valami. Olyan vékony, hogy alig látszódott.
Vhaeraun maszkja.